HISAKO KÉPEIRŐL Hamvas Béla írja, „van művészet, amely geometrikus és értelmes, csaknem püthagoreus és klasszikus, de mindenképpen valamely rend ihletéből él, és ehhez képest az arányt és a bizonyosságot és a tudást sugározza. Ezt a művészetet orfikusnak lehet hívni, Európában a legmagasabb foka a görög klasszika. Az orfikus művészet megfékező művészet. Az erőket, amelyekhez nyúl, rendezi. Célja a harmónia. A rendező, fegyelmező mozdulat mellett azonban minden művészetben benne van az idéző mozzanat. Ez a mágikus művészet. Ez időnként kitör. Európában az orfikus művészetet csaknem teljesen lerohanta. A mágikus művészet nem fékez meg, hanem éppen megidéz. Nem értelmes, hanem imaginatív. Nem a harmóniában él, hanem a mámorban. Az erőket, amelyekhez nyúl, felszabadítja. A lelkeket felizgató módon hat. Ez az a művészet, amikor képes vagyok valamire, amire pedig nem vagyok képes, értek valamit, amit nem értek. Ez a mágia. Az orfikus művészet mindent helyére tesz, kiegyensúlyoz, és fegyelmez, a lelket felemelő módon hat. Ilyen egy Bach fúga, vagy a Divina Commedia. A mágikus művészet a mélységet felidéző és az egyensúlyt felbontó művészet, amely a lelket felizgató módon hat. Mint a Faust, vagy egy Beethoven szonáta. Az orfikus művészet emblémája a kristály, a mágikusé az örvény. Nincs többé bizonyosság, és rend és fegyelem és megfékező hatalom.. Van viszont önkívület, szenvedély, van mágia és mámor.” Ha megnézzük Hisako képeit, azonnal látjuk, hogy az ő művészete bizony nem orfikus. Nem a rend jut eszünkbe, nem a jó előre megszerkesztett, elgondolt rációban gyönyörködünk. És mégis! Úgy érezzük, e képeknek a céljuk az erők rendezése, a harmónia. Ez igenis megfékező művészet. Valami, ami nem a rend felmutatásával igyekszik a bennünk tomboló erőket megzabolázni, hanem egy rend-mögötti világ elénk varázsolásával. Mint tudjuk, a világ hagymahéjakhoz hasonló szerkezetet mutat. A rendet rendetlenség veszi körül, azt megint rend, és ismét rendetlenség. Ha Hisako képeit nézzük, egy renden túli táj tárul elénk, amely rendetlennek tűnhet ugyan, de mégis varázsol. Harmóniát, csendet, nyugalmat varázsol, tehát úgy működik, mintha mágikus művészet lenne. De a mágikus művészet „a lelkeket felizgató módon hat”. Hisako képei előtt lelkünk megnyugszik. A mágikus művészetben tombol az önkívület, a szenvedély, emblémája az örvény. Hisakonál mindezeket megfékezett alakban találjuk, az örvénylés nem elnyel, elpusztít bennünket, hanem elzsongítja, félálomba szenderíti mindenre ugrani kész tudatunk vad hullámzását.
Nem orfikus tehát, de rendet, nyugalmat sugároz. Nem mágikus, de nincs benne kiszámíthatóság, nincs benne megszerkesztett tökéletesség. Hisako képein mágia és rend ad találkozót egymásnak. Ez egy renden túli rend és egy mágián túli mágia. A mágiához azért nyúlnak az emberek, hogy elhagyhassák a realitás fájdalmas mezejét. Hisako elhagyja ezt a vidéket – de nem mágikus. A rendhez azért nyúlnak az emberek, hogy végre tájékozódhassanak, belekapaszkodhassanak valamibe. Hisako nem ad kapaszkodót, nem figurális, nem épít a ráció biztosnak hitt talapzatára – és közben mégsem orfikus. Átlép mindezen. Talán tudja, talán csak ösztönösen érzi, van valami amögött, amit mi úgy hívunk, az érzékelhető világ. Oda fókuszál, arra koncentrál, és onnan hoz híreket nekünk. Ezek pedig – az újságokban olvasható hírekkel szemben – jó hírek. Arról szólnak, hogy egy dimenzióval feljebb béke van, de nincs rend, nincs kényszer. A működő gondolat nem fékez, mert ott nincs szükség fegyelmezésre, szabályozásra. Az ott működő gondolat színes, kavargó, az oda érkezőnek az az érzése, hogy repül, hogy szabad. És, hogy ott minden könnyű, szép és harmonikus. Csend nincs. Zeng valami, egy zene, amelynek nincsenek tételei, nincs benne szerkezet, nem lehet eldúdolni. Csak hallgatni, és átvenni a rezgést, és úgy érezni, ez jó. Átrezegni egy magasabb dimenzióba. Talán azért vagyunk még itt, a Ráday utcában, azért vagyunk ezen a világon, mert rezgésszámunk túl alacsony. Nehezek vagyunk, kapaszkodók nélkül összedőlnénk, mámor nélkül az agyunk elfáradna és megzavarodna. Szükségünk van a rendre. De szükségünk van még mindenre-ugrani-kész tudatunk vad hullámzására is. Szerencsére itt, ezen a kiállításon eljut hozzánk a biztató üzenet Hisakótól, hogy mindezeken túl ott figyel minket és vár ránk a nem törvényekkel kikényszerített rend és a bennünket nem elveszíteni és nem feloldani akaró mámor.
FERENCZ RÉKA KÉPEIRŐL Az ember megszületése pillanatától haláláig azon fáradozik, hogy elmondja a többieknek, mit lát. Mintha bizony a többieknek nem lenne szemük, és szükségük volna erre az információra. Ha azt gondoljuk a bennünket körülvevő világról, hogy tőlünk függetlenül létező, számunkra idegen befogadnivaló, akkor ez a törekvés fölöslegesnek tűnhet, de szerencsére nem ezt gondoljuk, és ezt azzal bizonyítjuk, hogy kíváncsiak vagyunk rá, más mit lát abból, amiből mi azt látjuk, – amit.
Nincs is élvezetesebb megbeszélnivaló, hogy nézd, látod azt a fát? Azt a felhőt? Azt a házat? Ugye, milyen szép? Ugye, milyen fontos? A szó azonban legtöbbször kevés, csak a felszínt érintheti. Boldogok azok, akiknek más, mélyebbre világító kifejezési eszköz van a birtokukban. Ők ugyanis pontosabban fogalmazhatnak, mikor festenek, zenélnek vagy mondjuk, táncolnak. És boldogok azok is, akik értik ezeket a jelzéseket, mert így több rétegét élvezhetik ennek az érdekes, három dimenziós szituációnak, amivel minket a világ megkínál. Ferencz Réka képei összefüggenek egymással. Ez adja a hitelüket. Ma, amikor a szépség kategóriája végleg kiürült – ha azt mondom egy képről, hogy szép, semmit sem mondtam – a legnagyobb érték a hitelesség. Ami valódi, ami hitelesen önmaga, azt érezzük szépnek, fontosnak, és ezért kijelenthetem, Ferencz Réka képei szépek és fontosak. Mintha egy hatalmas regény fejezeteit látnánk a vásznakon. Ez a regény komplex világot tár elénk. Akármerre is kalauzol bennünket a festőnő, nem érezzük, hogy eltévedtünk, hiszen ő otthon van ebben a regényben, ebben a világban. Az övé, otthon van benne, és otthon senki sem téved el. Ígéret van ezekben a képekben, hogy a jelen mögött ott a fontosabb, a szebb valami, ami nem a múlt, és nem is a jövővel azonos. Egy magasabb jelen, amelynek meglátására, hétköznapi állapotunkban nem vagyunk képesek. Amelynek üzenete éppen Ferencz Réka képeiből érkezik hozzánk. Ennek a magasabb jelennek tanújává válni nagy élmény. Minden izgalmas, ami közelebb visz bennünket a jelen pillanatához, és annak valódi jelentőségéhez. Nem véletlen, hogy ez a két szó ilyen közel van egymáshoz. Ferencz Réka képein ez a két szó – jelen és jelentőség – egybeolvad. Úgy meséli nekünk a történetet, amit csak ő láthat, hogy a mi szemünk előtt is megjelenik, és gyakran érezhetjük, igen, valóban ilyen e valóság, csak nekünk eddig nem adatott meg, hogy meglássuk. Talán gyerekkorunkban nézhettünk ilyen átható pillantással a világ dolgaira, de ez mára már legtöbbünknél csak emlék. Ferencz Réka azonban ébresztgeti bennünk ezt a rég eltemetett, elfeledett emléket, és képei nyomán mi úgy találunk rá újból ezekre, mint gyerekkorunk régen elgurult üveggolyóira. Talán a színekből, talán a képek címeiből érezzük, hogy Ferencz Réka képein lírai szomorúság honol. És mégis mindegyiken ott látható a megnyugtató öröm. Nem hangos öröm ez, hanem olyan, amely az élményt lényegessé teszi. Annak az öröme ez, aki tud a bánat létezéséről, és azzal együtt látja szépnek, magávalragadónak a valóságot. Emelkedett szellemi állapot ez, és a néző ezt az emelkedettséget viheti haza erről a kiállításról.
Azért fontos ez, mert a művész szándéka csak akkor nevezhető tisztességesnek, ha emelni akar. Lerántani a mélybe lehet egy durva szóval, egy aljas megnyilvánulással is. Az nem művészet. Emelni. Ma, amikor olyan nehéznek érezzük magunkat, amikor egyre kevesebb ember érzi úgy, hogy szerencsés időszakát éli a történelemnek, mindennél fontosabb, hogy legyen, aki emelni akar, és emelni tud. Akinek a kezébe bele lehet kapaszkodni, abban a megnyugtató tudatban, hogy amerre ő vezet, fontosabb, szebb dolgok várnak ránk, és ez nem a valóságtól való elfordulást jelenti, hanem éppen a valóság igazi arcának keresését. Kívánom, hogy a Ferencz Réka által elénk tárt regénynek váljanak értő, mélyen érző és önmagukra ráismerő olvasóivá.
