Nem figyeltem. Istenem nem figyeltem! Meg is történt a baj. Egy kocsi a semmiből bukkant elő, már nem volt időm kitérni előle. Elcsapott

EMLÉKEZZ RÁM

1

Írta: Alice

2

PROLÓGUS - Bella, minek jöttél ide? – kíméletlenül ridegen beszélt velem. Régen láttuk egymást, úgy tűnt ez idő alatt sikerült teljesen meggyűlölnie. - Beszélni akarok veled arról az épületről, amit Benjamin elől happoltál el. Mik a terveid vele? – tárgyilagos voltam, semmi más miatt nem jöttem, mint csak az épület miatt. - Ahhoz semmi közöd. Ha csak ennyi az egész… - Add el nekem! – tértem a lényegre. - Miért?- kérdezte. Megvontam a vállam. Nem akartam, hogy észrevegye, mennyire fontos ez az egész. - Mert én kérem. - Nem. Nem elég. Sajnálom, nem segíthetek. – kész voltam megalázkodni is, ha az kell, de még ez sem hatotta meg. Gyűlölöm. Mindenért, amit velem tett gyűlölöm. Felpaprikázva vágtattam ki az irodájából. Mindig is tudtam, hogy az üzleti élet kemény és az emberek kegyetlenül elbánnak egymással. Mindezt csupán a pénz miatt. De amit ő tett! Még a kegyetlenségen is túltesz. Hogy tehette? Miért fontosabb egy rohadt szálloda megépülése, mint egy ház tele nincstelen és árva gyerekekkel? Mert kőből van a szíve, azért. Bosszús könnyek kezdték szúrni a szemem, durván töröltem le a kibuggyanó sós cseppeket. Olyan butának érzem magam, szánalmasnak, amiért ide jöttem. Félretettem minden

vele

kapcsolatos

érzésem,

szinte

könyörögtem

a

döntése

megváltoztatásáért. Dühösen nyomkodtam a lift hívógombját. A titkárnője furcsán méregetett, idegesített a bámulása. Egyszer csak meghallottam a nevem, düh és valamiféle gyengédség vegyült a hangjába. Felém tartott, egyfolytában a liftet hívtam. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, mikor csilingelve szétnyílt az ajtó, gyorsan beugrottam és megnyomtam a földszintet. - A francba! – hallottam még, hogy dühében rácsap az összecsukódott liftre. Még szerencse, hogy nem én voltam. Kiléptem az utcára, a parkoló felé igyekeztem, mikor észrevettem, hogy Edward mögöttem jön. Leléptem a járdáról, az utca túloldalára igyekeztem. 3

Nem figyeltem. Istenem nem figyeltem! Meg is történt a baj. Egy kocsi a semmiből bukkant elő, már nem volt időm kitérni előle. Elcsapott. Nem éreztem fájdalmat, kellemes meleg öntötte el a testem. Hirtelen nagyon fáradt lettem, aludni akartam. Lehunytam a szemem s a sötétség nem is olyan soká elragadott. Elvesztem a semmiben, csupán egyetlen egy hang, egy angyal hangja ragadta meg a maradék öntudatom. Aztán azt is elvesztettem. Éreztem, hogy vége.

4

1.FEJEZET Kinyitottam a szemem. Párszor pislognom kellett, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez. Minden porcikám sajgott, és amikor megpróbáltam felülni erős szúrást éreztem a bordáim környékén. Annyira zavaros volt minden. A fejemben kész káosz uralkodott. Semmi nem jutott eszembe, mintha valaki minden egyes fontos információt kisöpört volna az agyamból egyenesen a lomtárba, amit a biztonságkedvéért még ki is ürített. Muszáj lesz lenyugodnom. Talán a sokk teszi. Az egy biztos volt, hogy valamiféle balestem volt. Felnyögtem, mikor észrevettem a karomból kikandikáló infúziót, amihez bizonyára tű is kellett. Éppen azon

voltam, hogy

eltávolítsam a lehető leggyorsabban, mikor szerencsétlenségemre egy nővér lépett a szobába. - Azt ne piszkálja! – lépett azonnal az ágyam mellé, hogy lefogja a kezemet. Bosszúsan néztem föl az idős nő arcába. Pontosan úgy nézett ki, akitől az ember a frászt kapja. Ijesztően kemény vonásokkal rendelkezett, ami bárkit megfélemlített volna. – Azonnal szólok az orvosának, hogy végre magához tért. Azt hittük már soha sem ébred fel – beszélt, nekem meg halvány gőzöm sem volt róla, miről. – A vőlegénye nagyon boldog lesz a hírtől. – fecsegett tovább. Várjunk csak! Milyen vőlegény? Nekem vőlegényem van? Nem volt lehetőségem ezen tovább fenn akadni, a nővér megnyomott valami gombot az ágyamnál, s máris emberek özönlötték el a kicsi szobát. Rengeteg kérdést kaptam, kifárasztott. - Emlékszik valamire a balesetéből? – megráztam a fejem. Először a homlokomat ráncoltam, igyekeztem felidézni, de nem ment. Meg is fájdult tőle a fejem. – Tudja, hogy hívják? – a nevem? Mi a nevem? Kisebb pánik fogott el, mikor nem kart eszembe jutni saját nevem. Ki vagyok én? Kapkodva szedtem a levegőt, a pánik teljesen elragadott. - Semmire sem emlékszem – könnybe lábadt szemmel meredtem magam elé. Ez rohadtul igazságtalan. Az sem tudom, ki vagyok, vannak-e szüleim, hogy tartozom-e valakihez. A nővér szerint van egy vőlegényem. Kínos lesz, ha bejön és én meg fel sem ismerem.

5

- Adjon neki nyugtatót! – felkaptam a fejem. Nem akartam, hogy megint elkábítsanak. Magamnál akartam lenni, emlékezni akartam. - Erre semmi szükség. Beszélni akarok valakivel, aki tudja, ki vagyok. – a kiborulás szélén álltam. Ezt ők is észrevették, összenéztek, majd a nővér befecskendezett valamit az infúzión keresztül. Elálmosodtam. Később, amikor megint felébredtem nem voltam egyedül. Sötét volt a szobában, így alig vettem ki valamit a sarokba üldögélő alakból. Az ablakon besütő fény se látatott belőle túl sokat. Felültem, az alak pedig megmozdult. A kezemmel valamiféle kapcsoló után kutattam, pár pillanattal később rá is találtam az ágyam melletti kis szekrényen fekvő lámpa kapcsolójára. A hirtelen, erős fénytől a szemem elé kaptam a kezem. Fájt a fejem. Egyszer csak érintést éreztem a kezemen. Megijedtem, elkaptam a kezem és automatikusan hőköltem hátra. - Sajnálom, ha megijesztettelek. – a hangja lehelet finoman simogatta az érzékeimet. Levegőt is elfelejtettem venni, mikor a tekintetünk összeakadt. Nem tudom láttam-e valaha ehhez fogható szürkéskék szemeket. Egyik pillanatról a másikra láncolt magához ez az ismeretlen férfi. Megint csak a tüdőmben rekedt a levegő, mikor felemelte a kezét, hogy kisimítson egy kósza tincset, ami az arcomba hullott. - Ki…ki maga? – a hangom enyhén megremegett. Jó ég, mi van velem? A belsőm azt súgta ismerem, csak az agyam nem akart benne segíteni, hogy rájöjjek, honnan. - Bella… - kezdett bele. Olyan puhán és édesen ejtette ki a nevem. - Így hívnak? Bella? Nem emlékszem semmire. Rád sem. Ki vagy te nekem? Miért ülsz az ágyam mellett? Ki vagy? - Nyugodj meg. Idővel… emlékezni fogsz. – szorította meg a kezem. Jól esett az érintése. Biztonságos volt, és bensőséges. - Edward vagyok.– magamban ízlelgettem a nevét. Edward. Olyan ismerős. De ha erre a névre gondolok, akkor csak dühöt érzek. Miért? Lehet, hogy egy másik Edwardra haragszom? Ismerek rajta kívül másikat? Hiszen őt se ismerem. Meg fogok őrülni.

6

- A nővér azt mondta a vőlegényem nagyon aggódott. Te vagy az? – kérdeztem. Borzasztó volt nem emlékezni, de még borzasztóbb volt rá nem emlékezni. Valamiért dühített a jelenléte, de egyben meg is nyugtatott. - Szeretnéd, hogy így legyen? – kérdezte csibészes fél mosolyt villantva. A szívem gyorsabb ütemre kapcsolt. Remélem, a gép nem kezd el itt eszeveszettül csipogni, azt nem élném túl. Elsüllyednék szégyenemben. - Nem tudom, ki vagyok, hogy te ki vagy. Semmire sem emlékszem az életemből. Ne játssz velem. - Eszemben sincs játszani veled. Veled nem. – úristen, olyan komoly. Elhittem minden szavát. És ez a pasi talán az enyém. - Min gondolkodsz? - Semmin. – hazudtam viszonylag könnyedén. Egyre laposabbakat pislogtam, ez a kis beszélgetés rettentően lefárasztott, és úgy éreztem az agyam is megtelt a friss információktól. Nem szívesen terhelem tovább, még azt a kevés újat is elfelejteném, amit megtudtam. – Kicsit álmos vagyok. – ásítottam. - Akkor aludj. Itt maradok és vigyázok rád. – betakargatott. Halvány mosoly terült el az arcomon, mikor fölém hajolt, hogy megpuszilja a homlokom, beszívtam az illatát. Finom volt s elég ahhoz, hogy azonnal mély álomtalan álomba merüljek. A reggel a lassan megszokott fejfájással kezdődött. Kértem a nővért, hogy adjon rá valamit. Amikor felébredtem Edward már nem volt itt. Egy percig eltűnődtem, mi van, ha álmodtam az egészet, és nem létezik semmilyen Edward. A nővér megnyugtatott, hogy a vőlegényem az éjjel itt járt, és csak kora hajnalban sikerült eltávolítania az ágyamtól. A reggeli vizit során újabb vizsgálatok alá estem, és megkezdtem a gyógytornát. Az izmaim elgyengültek, ráadásul a gázolás következtében majdnem lebénultam, egy hajszálon múlott. Ezért kellett a gyógytorna. Délutánra teljesen kimerültem, be is adtam a szunyát. Azt hittem mire felébredek Edward itt lesz megint, csalódnom kellett. Este is sokáig vártam rá, aztán elaludtam. Az éjjel azonban megint itt volt. Most egészen közel az ágyamhoz, a fejét mellém hajtotta, egy széken ült és aludt. Nem kelltettem fel. Az ujjam hegyével érintettem csak a kezét, amivel a mellette lévő kezem szorongatta. Volt egy olyan érzésem, hogy szeret engem. Visszaaludtam. 7

Másnap minden ugyanabban a sorrendben zajlott le, szinte ugyanúgy. Egésznap nem láttam Edwardot, érdeklődtem felőle, de csak ugyanazt a választ kaptam. Éjjel a szokásos módon feltűnt, és ébren volt. Beszélgettünk, megkérdeztem merre jár nappal, és miért nem akkor látogat meg. Kiderült, hogy egy hatalmas vállalat feje, napközben az irodában van és dolgozik. Csak éjjel tud mellettem lenni. Nehezen és fülig pirulva bevallottam, hogy hiányzik. Végül is az egyetlen, aki ismer. Kérdeztem a családomról is, bár arról nem sokat árult el, állítása szerint még nem mutattam be nekik. Magamról is szerettem volna feltenni pár kérdést, de nem hagyta. Azt mondta, az orvos szigorúan megtiltotta, hogy ezekről meséljen, magamtól kell rájönnöm mindenre és csak a fontos dolgokat oszthatja meg velem. Remek! Kinek, mi számít fontosnak. Egy hetet töltöttem még a kórházban, aztán eltanácsoltak. Edward kivételesen már az nap reggel bejött hozzám. A nővér éppen a táskámba segített bepakolni, még mindig nehézkes volt a mozgás. Egy pillanatra meg is szédültem, ekkor toppant be az én vőlegényem is. - Biztos haza mehetsz? – kérdezte utánam kapva és kissé kételkedve. – Beszélnem kéne az orvossal. - Jól vagyok, csak olyan sokáig kellett feküdnöm. – mondtam. Edward lassan elengedett, leültetett az ágy szélére. – Tényleg semmi bajom Edward. Haza szeretnék menni. Igazából nagyon kíváncsi vagyok a lakásomra. – küldtem felé egy izgatott mosolyt. – Haza viszel? - Jobb lenne, ha néhány napig nálam lennél, csak még teljesen rendbe nem jössz. - De… - ellenkezni szerettem volna, de miután megláttam Edward rosszalló tekintetét, inkább hallgattam. Talán igaza volt. Jobb, ha még néhány napig valaki felügyel. Mindenesetre fura lesz. A nevén és az életemben betöltő státuszán kívül semmit sem tudtam róla, számomra ismeretlen volt. Bár emlékeznék. Bár elmúlna a köd a fejemben.

– Azért

elugrunk hozzám is? - Amit csak szeretnél. – felelte gyengéden. Le se tudtam venni a szemem az ajkairól. Hirtelen vágyat éreztem arra, hogy megérintsem őket.

8

- Bella… – finoman felhúzott, átkarolta a derekam, mire a testemben olyan fajta bizsergés száguldott végig, hogy ha lehetett menten elsüllyedtem volna. – Mehetünk? – kérdezte. - Igen. Azon már meg sem lepődtem, hogy egy autó várt bennünket sofőrrel. Elképesztően feszélyezett, hogy több mint fél órán át voltunk egy kis térbe bezárva. Szinte éreztem az Edwardból sugárzó hőt, a levegő szemmel láthatóan szikrázott köztünk. Egyáltalán nem volt ismerős az út, az utca sem, ahol elméletileg lakok. Mikor megérkeztünk, Edward kipattant, átsétált az én oldalamra és kisegített. Annyira figyelmes mindig. Ha rám nézett, mindig volt egy mosolya számomra. Ilyenkor nem tehettem mást, mint viszonoztam. Percek alatt képes volt elvenni az eszem. Mindig ilyen volt? És én mindig így reagáltam a közelségére? Érdekes, hogy nem érzek semmit, azt sem, hogy az érzés ismerős lenne. Semmi. Úgy érzem, ha róla van szó, akkor a fejemben jobban működött a törlés, mint bárminél. Például nem ismertem fel az utcát, de éreztem, hogy már jártam itt. Annyira jó lenne legalább halványan emlékezni. Tanácstalanul álltunk a kapualjban, nem tudom, hogy hol vannak vagy vannak-e kulcsaim. - Nem tudunk bemenni. – mutattam rá. Erre csak megrázta a fejét, a zsebébe mélyedt és előhúzott egy kulcscsomót. – Neked, honnan van kulcsod? – kérdeztem, de aztán máris hülyeségnek tűnt az egész. Végül is, ha az, akinek mondja magát, előfordulhat, sőt biztos adtam neki kulcsot a múltban. - Mi a baj? – észrevehette az arcomra kiülő gondterheltséget. - Azon az elszomorító tényen kívül, hogy a fejem olyan üres, hogy szinte már kong? – gúnyolódtam. – Sajnálom, de annyira nehéz. Most is, mikor elővetted az én kulcsaimat, nem értettem honnan szerezted őket. Aztán rájöttem, ha az vagy, akinek mondod magad, ez normális. - Ha az vagyok? Mond, nem bízol bennem? – azt hiszem akaratlanul is megbántottam a bizalmatlanságommal. – Szeretném, ha bíznál bennem és a szavaimban. Fontos vagy nekem Bella. És soha nem ártanék neked a hazugságommal. - A fontosat úgy érted, hogy szeretsz engem? Így is? Emlékek nélkül? 9

- Az enyém vagy így, ahogy vagy. Nekem nem számít, hogy nem emlékszel. – minden szava őszintén hangzott, bár arra kérdésemre, hogy szeret-e nem kaptam választ. Hiába éreztem, és fedeztem fel a szavaiban, ha konkrétan még egyetlen egyszer sem mondta ki. – De ne ácsorogjunk idekinn. Menjünk beljebb. – kitárta előttem a kaput. Megvártam, míg ő is belépett, sajnos nem tudtam az utat. Teljesen Edwardra hagyatkoztam, hagytam hagy vezessen. Szerencsére volt lift, nem szívesen gyalogoltam volna, főleg, mert már ez a kis mozgás is rendesen kifárasztott. A hatodik emeleten laktam. Manhattan-hez képest és az égimeszelő épületeihez képest még alacsony. Edward kinyitott az ajtót. Újabb csalódás ért, mikor a lakásba lépve se rémlett fel semmi. Idegenen hatott rám. Persze a lakás szépen, modernen volt berendezve. A nappali polcain rengeteg könyv sorakozott. Ebből arra következtettem, hogy szeretek olvasni. Rendmániás is lehetek, mivel az egész lakás annyira rendben volt, mintha csak egy lakberendezési katalógus egyik oldala tárult volna elém. - Na? – érdeklődött Edward. Valamiért úgy láttam, hogy feszült. - Nem tudom. Semmi nem jutott eszembe, csupán következtetni tudok magamra. De ennyi. - Segítsek pakolni? – kérdezte, bár láttam rajta, hogy reméli, nem kérem meg rá. - Azt hiszem egyedül is menni fog. – feleltem. – De hol a szobám? - Az ott. – mutatott a szemközti ajtó felé. Megköszöntem, majd elindultam. A szoba ugyan csak nem váltott ki semmit belőlem. Kezdtem feladni a reményt, sőt már hinni sem hittem abban, hogy valaha az lehetek, aki voltam. Nehezen rátaláltam mindenre, amiről úgy véltem később szükségem lehet. Kipakoltam a kórházból elhozott holmiimat, és újakat tettem a helyükre. Találtam még egy bőröndöt is, amit szintén megpakoltam. Miután elkészültem, szóltam Edwardnak, hogy mehetünk. Örökkévalóságnak tűnt, mire oda értünk hozzá. Ő sokkal elitebb környéken lakott, mint én. Maga az épület, amiben a lakása volt, fényűző látványt nyújtott. A portás, akinek nem volt időm a nevét se megjegezni, kedvesen és tisztelettudóan üdvözölt bennünket. A sofőr, akiről szintén nem tudtam semmit – hozta utánam a csomagjaimat. 10

- Eddig, hogy tetszik? – nem igen tudtam erre mit felelni, el voltam varázsolódva. Ugyanakkor maga a tény, hogy a pasim, bocsánat a vőlegényem oltári gazdag nem érdekelt. A pénz számomra nem jelentett semmit. Reméltem, hogy ez valóban így van, mert ha kiderülne, hogy pénzéhes

vagyok,

hát

azt

hiszem,

nem

csak

hogy

elsüllyednék

szégyenemben, de azon nyomban levetném magam a tetőről. - Kérdezhetek valamit? – megvártam, míg belegyezését adja, aztán folytattam. – Ugye, én nem a pénzed miatt vagyok veled?! – a hangom már már kétségbeesetten csengett. A kérdés is zavarba ejtett. - Téged soha nem érdekelt a pénzem. Nagyon különleges vagy. Jó és ártatlan. - De ha nem így lenne, akkor kidobnál igaz? Mond, hogy megteszed, ha mégis kiderül rólam, hogy… - nem hagyta végigmondani. - Túl sokat jár az agyad. Egy napra csak egy valami foglalkoztasson. - De ígérd meg! - Lehetetlen, hogy bármi ilyesmi kiderüljön rólad. De megígérem. – ettől megnyugodtam. Igazság szerint olyan szinten jól estek Edward szavai a lelkemnek, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna. De nem tettem. Még korai lenne, és szégyellném magam. - Hát itt lennénk. – vezetett egy ajtóhoz, miután kiléptünk a liftből. Az állam a padlót súrolta, ez aztán a luxus – gondoltam. Elegáns, ízléses berendezéssel, természetesen a legmodernebb stílusban. Fekete- fehér kontraszt, és szürke. Kicsit szomorú, de mégis annyira komoly képet tükrözött. A lelke világát. Hogy lehet, ha elméletben már jártam nála, nem vettem rá a változtatásokra. Biztos ajánlottam volna neki némi vidám szint, és az elrendezésbe is beleszóltam volna. - Szép lakás, de… - a számat rágcsáltam, kerestem a további megfelelő kifejezéseket. – Kicsit nyomasztó is. Biztos nem töltöttem itt sok időt. - Miből gondolod? - A hangulatából. Mint mondtam nyomasztó. - Ha szeretnéd átrendezni, vagy valamin változtatni, csak nyugodtan. - Nem. Ez a te lakásod. Megmutatod a szobám? Elfáradtam, és szeretnék kipakolni is. 11

- Persze, azonnal. Kaptam egy szobát. A vendégszoba lehetett. Hálás voltam Edwardnak, amiért nem firtatta az együtt alvást. Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Ha az autóban feszélyezve éreztem magam, bele se gondolok, mi lett volna, ha ott fekszik mellettem. Lassan komótosan pakoltam el a ruháimat. Mást nem hoztam magammal. - Sikerült berendezkedned? – dőlt a nyitott ajtó oldalának. Megfordultam, az arcán az olyannyira megkedvelt csibészes félmosoly, amitől legalább egy ütemet kihagy a szívverésem. - Azt hiszem, igen. Köszönöm, hogy idehoztál. Igazad volt, otthon túlságosan is egyedül lennék. – de bizonyára sokkal otthonosabban is érezném magam, mint ebben a még idegenebb környezetben. Szokatlan és egyáltalán nem találom otthonosnak. Viszont semmiképp sem szeretném elkeseríteni ezzel, hiszen annyi mindent tett már meg értem. Ha mással nem is, akkor azzal, ha hagyom, hogy néhány napig gondom viselje, meghálálom, amit értettem tett, legyen. - Zuhanyozz le nyugodtan, addig elkészítettem a vacsorád. – azzal kifordult a szobából. Zuhanyzás után, mikor kiléptem a fürdőszobából, a vacsora

az

ágyamon

várt.

Edward

most

is

remekül

bizonyította

figyelmességét. Nem ettem valami sokat, nem is bírtam. Bevettem a tálcára készített gyógyszereimet is. Meleg pizsamába bújtam, kicsit fáztam, és el is álmosodtam. A tálcát félre tettem, majd reggel gondoskodom róla. Bebújtam az ágyba, ami igencsak hatalmas volt egy embernek. Sehogyan sem jött álom a szememre, pedig nagyon fáradtnak éreztem magam. Az agyam egyfolytában pörgött, erőlködött, emlékek után kutatott, ami kibírhatatlan felfájáshoz vezetett. Könnyek lepték el a szemem. Szánalmasan bénának éreztem magam. Semmit sem akartam jobban az emlékeimnél. Ezek nélkül képtelenség egy életet élni, hiszen hogy ki vagyok, ez határozza meg nem csak a lényem, de az életemet is. Észre sem vettem, hogy a csendes sírásom, halk zokogássá vált. Meleg puha kezek érintését éreztem meg az arcomon. - Nyisd ki a szemed Bella! – kért meg a hang, ami számomra mindennél gyönyörűbb volt a világon. Úgy éreztem, hogy szeretem ennek a hangnak a tulajdonosát, noha semmire sem emlékszem vele kapcsolatban sem. Kivéve 12

persze a dühöt. Egyszerre érzem, hogy szeretem és gyűlölöm. Bár tudnám, miért! - Ne sírj! – kérlelt. - Ne hagy itt, mert félek! – sírtam. Edward ujjai eltörölték a könnyeim, csodálkozva nyitottam ki a szemem. Annyira közel volt, éreztem finom leheletét. Egy pillanatra még a könnyezést is abba hagytam, mikor közelebb kezdett hajolni. Gyengéden csókot lehelt a homlokomra, az arcomra, és két könnyáztatta szememre. Azt hittem ezután a szám következik, de csalódnom kellett. Edward teljesen visszahúzódott. - Próbálj meg aludni. – fel akart kelni, én azonban nem hagytam. Utána kaptam, ezzel a lendülettel felültem az ágyban. Megint csak centik választottak el egymástól. A leheletét ugyanúgy magamon éreztem, és egyre jobban vágytam arra a csókra, ami után egész nap sóvárogtam. - Aludj velem. – magam is megleptem ezzel a kijelentéssel, de nem bántam meg. Edward sokáig mérlegelte, hogy valóban ezt szeretném-e. – Kérlek! arrébb csusszantam, hogy elférjen mellettem, nem mintha ebben a nagy ágyban nem lett volna lehetséges. Befeküdt mellém s én azonnal a mellkasára hajtottam a fejem, míg ő karjával ölelte át a testem. Biztonságban éreztem magam, az illata teljes mértékben képes volt megnyugtatni. Szempillantás alatt elszenderültem, mély álomtalan álomra leltem.

13

2. FEJEZET Egy újabb emlékek nélküli nap. Csalódottsággal töltött el. Annyira szerettem volna akár egyetlen pillanatra is, de emlékezni. Mély sóhaj kíséretében nyitottam ki a szemem. Mostanra egyedül feküdtem a hatalmas ágyban, de a mellettem lévő párna, csalhatatlanul is azt bizonyította, hogy nem álmodtam. Edward itt aludt velem. Az arcom lángba borult, ha arra gondoltam, hogy az este szabályosan sírva könyörögtem neki, hogy maradjon mellettem. Még mindig nem értettem, miért érzek iránta ennyire összevissza. Néha úgy érzem, szeretem, néha pedig halvány azt hiszem régebben egy kanál vízben is meg tudtam volna fojtani. Percekig sopánkodtam a megmagyarázhatatlan

érzéseimen,

aztán

felkeltem.

A

fürdőszobai

szükségleteim elintézése után, elhagytam az ideiglenes szobám. Még nem igazán ismertem ki magam a lakásban, már azt hittem eltévedtem, mikor egy kedves és idős hölgy elém nem ugrott. - Jó reggelt kedveském! – mosolygott rám barátságosan. - Reggelit? - Köszönöm. – makogtam kissé zavartan. A nő intett, hogy kövessem, kellett pár másodperc, mire fel is fogtam. Lassan utána iramodtam, a konyhában kötöttünk ki, ami szintén azokban a nyomasztó és hideg színekben pompázott. A berendezés itt is a legmodernebb volt. - Üljön csak le! – mutatott a konyha közepén álló pult felé. Felpattantam az egyik székre. – Maria vagyok, a házvezetőnő. Mr. Cullen említette, hogy nem emlékszik semmire. – kezdte bizonytalanul. Nagyot sóhajtottam. - Semmire. – fintorogva ismételtem meg. Hát mostantól tényleg így kell élnem? Az emlékeimet akarom! Toporzékoltam magamban, mint egy hisztis kislány. Maria hangja térített vissza az épeszű valóságba. - Jó étvágyat! – tett elém egy tányért teli pakolva. Hát ennyire azért nem voltam éhes, csak a felét sikerült eltüntettem a fenséges reggelinek. Meg kell hagyni, hogy Maria isteni szakácsnő. Még megittam a frissen facsart narancslevem. - Köszönöm, ez nagyon jól esett. – mondtam. Maria csalódottan vette el előlem a félig meghagyott reggelit. Aztán indulni készültem, jól esett volna felöltőzni, mikor elém tolta a gyógyszereimet. Néhány napig még szednem 14

kell

őket.

Bevettem

mindet,

aztán már

tényleg

mehettem.

Ügyesen

visszataláltam a szobámba, kivettem néhány ruhát a szekrényből és felöltőztem. Olyan buta vagyok, amiért nem kérdeztem meg Mariát, hogy hol van Edward.

Visszamentem a konyhába, Maria már az ebéd megfőzésén

fáradozott. - Segíthetek valamiben a kisasszonynak? – kérdezte. - Hol találom Edwardot? – zavartan csavargatni kezdtem a felsőm alját. Maria halk kuncogására kaptam fel a fejem. Miért vagyok zavarban már megint és akárhányszor Edwardról esik szó? - Sajnálom, elfelejtettem átadni Mr. Cullen üzenetét. Be kellett mennie az irodába, de ebédre itthon lesz. – adta át az üzenetet, majd minden figyelmét ismételten a főzésnek szentelte. - Köszönöm. – kissé csalódott voltam. Most mi a fenét kezdjek magammal? Edward az egyetlen, akivel nem érzem egészen elveszettnek magam. Először, csak hogy elűzzem a csalódottság érzését, és az unalomét, körbe jártam

a

lakást.

Szép

volt,

tágas

és

még

mindig

nyomasztó.

Elkeseredettségemben bekapcsoltam a tévét. Rövid idegig lekötötte a figyelmem, de miután azt is meguntam meglátogattam Mariát a konyhában. Reméltem,

hogy

nem

idegesítem

a

folytonos

felbukkanásommal.

Felajánlottam a segítségemet, de nem fogadta el. Annak is örültem, hogy megengedte, hogy a pulttól figyelemmel kövessem a tevékenykedését. Néha feltettem neki pár kérdést Edwardról, de elég szűkszavú volt ebben a témában. Amikor magamról kezdtem kérdezgetni szabályosan kitessékelt a konyhából. Végső soron bezárkóztam a szobámba. Valamikor elaludtam. Finom cirógatásra ébredtem. Csukott szemmel kaptam el az arcomat birizgáló kezet. Millió szikra pattogását véltem felfedezni ebben az ártatlannak induló érintésben. A kezem automatikusan simult a másikba, míg végül össze nem kulcsolódott. Ezt a pillanatot választottam, hogy kinyissam a szemem. Edward gyönyörű szürkéskék szemeivel találtam szembe magam.

15

- Annyira gyönyörű vagy, mikor alszol. – ez az apró bók szintén pirulásra késztetett. A szabad kezével végig simított kivörösödött arcomon. – Akkor is az vagy, mikor zavarba jössz. - Hány óra? – kérdeztem, miközben felültem. Sokkal közelebb került az arcom az övéhez, pont, mint az este. A kezem még mindig az övében volt és eszem ágában sem volt elengedni. - Három óra. Nem régen érkeztem meg. Sajnálom, hogy várnod kellett. – szabadkozott. - Nem kell. Ami azt illeti, elvoltam. - nem tudom mennyire volt átlátszó a füllentésem. Edward mindentudóan elmosolyodott, azt hiszem nem hitte el. - Maria szerint alig találtad a helyed. A jövőben ügyelni fogok arra, hogy ne unatkozz. Holnaptól itthon dolgozom. – komolynak tűnt az elhatározása, azonban nem szerettem volna, hogy a jövőben emiatt gondjai támadjanak. - Erre semmi szükség. – mondtam. – Különben is pár nap és haza megyek. Nem őrködhetsz felettem mindig. - Szeretlek a közelemben tudni. Gyere, biztos éhes vagy már. – segítőkészen felhúzott az ágyról. A késői ebédet követően, ami a reggelihez hasonlóan isteni finom volt Edwardnak megint dolgoznia kellett. Nem ment vissza az irodába, hanem a dolgozószobájába zárkózott be, ahová követtem. Nem akartam megint egyedül gubbasztani a lakás egyik sarkában. Míg ő az asztalnál ült és komoly tekintettel tanulmányozott néhány fontos iratot és percenként telefonált, én addig a szoba távolabbi sarkában elhelyezett kényelmes kanapén olvasgattam. Vagyis úgy csináltam, mert titkon folyton Edwardot lestem. Egyszer annyira belemerültem a bámulásába, hogy rajta kapott. - Unatkozol, igaz? – kérdezte felállva. Lassan oda jött hozzám és leült mellém. Kicsit összébb húztam magam, hogy ős kényelmesen elférhessen. - Egy kicsit. – vallottam be. – Fogalmam sincs, mit csináljak, mivel kössem le magam. Az agyam pedig folyton emlékek utána kutat, amitől mindig megfájdul a fejem. - Fáj a fejed?- mindig meglágyította a szívem, mikor aggódott értem. - Most nem. Viszont muszáj csinálnom valamit. Adj valami feladatot, szívesen segítek bármiben. Egyébként, mi volt a munkám? – annyi kérdésem 16

volt mindig, de a legtöbbet rövid időn belül elfelejtettem és néha a pillanat felszínre hozott egyet-egyet. - A munkád? Hát… Nem hiszem, hogy ilyen hamar vissza kéne térned a munkához. Inkább pihenj. – mintha egy kicsit ideges lett volna. Nem tudom, mi kavarhatta fel ennyire. - Miért lettél ennyire… - nem fejeztem be. Nem mertem kimondani, mire is gondolok. - Milyen? – kérdezte. - Ideges. Mindig, ha kérdezek valamit, ideges leszel. Mintha titkolnál valamit és félnél, hogy rájövök. – egy ideje ezt éreztem. Már a kórházban is megfigyeltem, hogy nem szeret velem a múltról beszélni és nem azért, mert az orvos erre kérte. Éreztem, hogy ennek komolyabb okai vannak. - Nekem dolgoztál. Az asszisztensem voltál. – meglepett, mikor aztán mégis felelt a kérdésemre. Szóval az asszisztense. Mindig a közelében voltam, sőt vele dolgoztam. Már csak egy kérdésem volt. - Az előtt vagy az után, hogy… hogy mi… - valahogy nem jött a számra, hogy összejöttünk. Még sohasem beszéltünk nyíltan arról, hogy mi együtt vagyunk vagy ilyesmi. Néha hozzámért, de azok tényleg nagyon óvatos, és kedves semmit mondó érintések voltak ahhoz képest, hogy állítólag a menyasszonya volnék. Vajon miért nem csókolt meg eddig? Érthetetlen. - Az előtt. - felelte. Nagyot csalódtam volna magamban, ha az után kaptam volna meg az állást, hogy lefeküdtem vele. Azonnal belepirultam már a gondolatába is.

- Te viszont mindig zavarba jössz, ha rólunk van szó. –

jegyezte meg. Nem tudom lehet-e ennél vörösebb egy ember, mert lassan produkálom a vörös összes árnyalatát. - Mert nem ismerlek és fogalmam sincs, hogyan viselkedjek a közeledben, és mert mindig teszel róla, hogy zavarba jöjjek. - A menyasszonyom vagy. – neki lehet, hogy természetes, de nekem nem az. Még mindig szokom a tényt, hogy valamilyen szinten elkeltem. - Biztos igent mondtam? Véletlenül nem kértem gondolkodási időt? – viccelődtem, de Edward láthatóan igen komolyan vette a szavaimat. - Már nem akarsz hozzám jönni?

17

- Nem tudom. Azt sem, hogy mit akartam ez előtt. Remélem, még nem tűztük ki az időpontot, mert ez így még kínosabb lenne. – szerettem volna őszinte lenni hozzá. Nem láttam értelmét annak, hogy hazudjak, vagy félre vezessem. - Szóval nem akarsz hozzám jönni. - Mostanában nem. De idővel, ha majd valami eszembe jut, ha már újra azt érzem, amit kell, akkor hozzád megyek. - Az nem elég, hogy szeretlek? – most először mondta ki hangosan is, hogy szeret. Meghatott, a lelkem legmélyéjéig hatolt, de ennek ellenére sem mondhattam azt, amit hallani akart. Nem lenne fair se vele, se magammal szemben. - Edward… - nem hagyott szóhoz jutni. Vagy félt attól, amit mondok vagy... Edward hirtelen megragadta az arcom, majd minden előjel nélkül megcsókolt. Kezdetben apró puszikat nyomott a számra s miután nem ellenkeztem bátran mélyítette el a csókot. Nem volt ez más, mint bizonyítás a részéről. Meg akart győzni arról, hogy tényleg szeret. Pokoli jól csinálta, mert elhittem. Azt hittem ez után a csók után már tényleg semmi, de semmi sem okozhat nagyobb döbbenetet. Elmondhatatlanul élveztem, és legszívesebben újból rávetettem volna magam. Edward felpattant, majd az íróasztala mögötti falhoz lépett, levette a képet, ami mögött egy széf volt, amin már szintén meg sem lepődtem. - Edward… - kérdezni akartam, hogy most mi a fenét keres, de mikor újból előttem termett és egy méreg drága gyémántgyűrűt tolt elém a szavam is elakadt. Szó nélkül emelte fel a kezem és húzta fel az ujjamra. – Ez… - Tökéletes. - mosolygott. – Este elviszlek vacsorázni. – hát az előbb történtek hatására még mindig nehéz volt bármit mondanom, így csak rá bólintottam. A szekrény tele volt csupa elegáns és drága ruhákkal. Bizton állíthattam, hogy nem az enyémek. Nagyon óvatosan - mintha egyetlen érintéssel kárt tehetnék bennünk - simítottam végig rajtuk. Gyönyörűek voltak, némelyikért talán ölni tudtam volna, de akkor is ez túl nagy ajándék lenne Edwardtól, amit már tényleg nem fogadhatok el tőle, pláne nem a gyűrű után. Még mindig az ájulás kerülget, ha az ujjamon lévő gyémántra nézek. Az árán már 18

nem is agyalok. Úgy döntöttem, hogy valamit a saját ruháim közül választok. Úgy emlékeztem, hoztam magammal egy elegáns fekete mini ruhát. Valahogy közelebb is érzem magamhoz, amiről tudom, hogy az enyém. Gyorsan lezuhanyoztam, ezután amilyen hamar lehetett elkészültem. A hajam laza hullámokban hagytam a vállamra omolni, és csak nagyon kevés sminket tettem fel. A beígért időn belül el is készültem. Magamhoz vettem a kis fekete táskám, majd elindultam a megbeszélt helyre. Edward pontosan érkezett, a liftnél várakozott. Láttam, hogy az óráját lesi, nem hallotta közeledő lépteimet. Meg akartam lepni és befogni a szemét, de még az előtt megfordult,

hogy

odaértem.

Átható

tekintete

megállásra

késztetett.

Körülbelül ötlépésnyi távolság állt fenn köztünk, de Edwardnak ez semmi volt, könnyen áthidalta. Azt hittem megint megcsókol, amire azóta vágytam, hogy ajkaink szétváltak. Sajnos csalódnom kellett, csupán a kezemért nyúlt, amire viszont csókot nyomott. Ha így folytatja, az egyességünk ellenére előbb beadom a derekam. A pillangók és a szabálytalan szívverés is arra utalt, hogy egyszerűen visszavonhatatlanul és menthetetlenül beleszerettem ebbe az idegenbe. Kár is tovább tagadnom. Talán már akkor elcsavarta a fejem, hogy a kórházban felébredve először megpillantottam. - Gyönyörű vagy, mint mindig. Mehetünk? – nyújtotta felém a karját, amit elfogadtam. – Nem fogsz így fázni? – megráztam a fejem. Különben is reméltem, ha mégis hűvösre fordul a levegő, majd ő felmelegít. – Akkor menjünk. Egy csodálatos és elegáns étterembe vitt. Először kicsit kényelmetlenül éreztem magam, nem hiszem, hogy valaha is hozzá voltam szokva ehhez az életmódhoz, vagy ha igen, akkor sem szerettem. Számomra kínos hagyni, hogy körbe ugráljanak. Az asztalunk egy igencsak meghitt és eldugott helyen volt. Lágy gyertyafény világította be a sarkot, ami kicsit romantikussá varázsolta a levegőt. Bort ittunk és kimondhatatlan nevű ételeket ettünk. - Nem ízlik? – kicsit elkalandoztam, így nem hallottam Edward mit kérdezett. – Bella… – érintette meg a kezem. - Bocsáss meg. – hajtottam le a fejem. – Mit is mondtál?

19

- Alig ettél valamit. – mutatott rá. Halványan elmosolyodtam, letettem az evőeszközöket a kezemből. Valóban nem voltam éhes, és egyáltalán nem voltam oda a kagylóért. Nem szeretem. - Mindenki minket bámul. – amióta beléptünk ezt csinálták, sőt mi több összesúgta a hátunk mögött. Kimondottan zavart, és rendkívül feszélyezett. - Én jól érzem magam. Csak ez… Nem érzem az én világomnak. – sóhajtottam. Végre kimondtam. Annyira különbözünk, hogy az már fájt. És itt nem a vagyonbeli különbségekre céloztam, persze az is hatalmas szakadék köztünk, de amiben élünk, a világ, az emberek a barátainkról nem is beszélve mindig köztünk áll majd. Mintha semmi közös nem lenne bennünk. - Azért néznek, mert gyönyörű vagy. Ne foglalkozz az emberekkel. És igen, ez nem a te világod, hanem a miénk. - Eleged lehet már belőlem. - Remélem egyszer te is olyan tisztán látod maga, mint én téged. Hamar ott hagytuk az éttermet és hazafelé vettük az utat. Edward szeretett volna sétálni, vagy beülni valahová, én viszont eléggé elfáradtam. Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam, a kellemetlen részeivel együtt. Álmosan bújtam hozzá s hajtottam a fejem a vállára a limuzin hátsó ülésén. Egyre laposabbakat pislogtam, míg végül sikerült elaludnom. - Bella ébresztő, haza értünk. – tökéletesen eljutott hozzám az információ csak hogy annyira fáradt és lusta voltam, hogy reagáljak. Túl sok volt a bor is, amit megittam. Azt hiszem becsiccsentettem. - Nem lehetne, hogy beviszel? – ahhoz se volt energiám, hogy kinyissam a szemem. Igazából azt se bántam volna, ha ma limuzinban kell aludnom. Edward kiszállt, majd átsétált az én oldalamra és kiemelt. – Köszönöm. – bizonyára nem iszom ennyit, nem viselkedek így, bár meg kell hagyni Edwardnak tetszett, hogy ennyire felszabadultan viselkedem. Alig érzékeltem mi folyik körülöttem, annyira kényelmes a karjaiban lenni. - Te rohadt szemét disznó! – a dühös női hangra se perc magamhoz tértem. Fészkelődni kezdtem Edward karjaiban, és láttam, hogy egy elég pipa nő csörtet felénk. Edward letett, megpróbált maga mögé tolni, amit nem értettem. 20

- Oh, Bella! Hála az égnek, hogy nem bántott! – a nő mit sem törődött Edwarddal félre lökte, majd a nyakamba borult. – Annyira aggódtam. szorított magához. Eléggé bizalmasan viselkedett velem, nagyon úgy tűnt, hogy ismerjük egymást. - Cat vagyok, a legjobb barátnőd. És bizton állíthatom, hogy te és Ő soha az életben nem álltatok ennyire közel egymáshoz. A fenébe is! Te utálod a képét! – összezavarodtam. Ez a nő. Cat olyanokat mondott vagy is állított, amik teljesen összezavartak. Reméltem, hogy ez az egész nem igaz, mert akkor egy világ dől össze bennem.

21

3. FEJEZET Felváltva kapkodtam a fejem Edward és az állítólagos legjobb barátnőm között. Vajon melyiknek higgyek? Melyikükben kéne jobban bíznom? Össze voltam zavarodva és ezen a tényen az sem segített, hogy az este nem is keveset ittam. Megszédültem és Edward idejében utánam kapott. Mikor megérintett és a karját a derekam köré fonta mindenről megfeledkeztem. Arról is, hogy talán minden hazugság vele kapcsolatban. - Látod, mit csináltál? – vágta oda az ijedt Cat-nek. Ő is felém nyúlt, de Edward nem engedte egy lépéssel sem a közelembe. Megtartott, hagyta, hogy megkapaszkodja benne. - Hogy én? Nem én hazudok neki! – vágott vissza. Nem akartam elhinni. Nem akartam, hogy igaz legyen. – Hé! Most meg hová viszed? – Edward elindult, engem pedig magával húzott. Igazából alig érzékeltem a külvilágit, ezért sem ellenkeztem. Az volt az érzésem, hogy minél előbb el akar tűntetni ennek a nőnek a közeléből. Cat nem hagyta magát ennyire könnyen lerázni. Ekkor Edward egyik biztonsági embere lépett elő és feltartotta nőt, majd kivezette az épületből. - Edward… – szólaltam meg először az incidens óta. Nem volt hajlandó rám figyelni, csak húzott magával sebesen kellett szednem a lábam, ha tartani akartam vele a tempót. – Kérlek, állj meg! – megpróbálkoztam kirántani a karom, de túlságosan is erősen fogott. Megérkezett a lift és oda is magával vonszolt. Egyre szorosabban tartott, ami nem kicsit esett rosszul. - Fájdalmat okozol! – hirtelen kapott észbe és engedte el a karom. Elhúzódtam tőle, megijesztett. A szívem, a lelkem azt súgta Edward jó ember és soha nem hazudna nekem. A józan eszem, legalábbis az a része, amit éppen átláthatatlan homály fed épp az ellenkezőjét. - Bocsáss meg. – bizonytalanul kinyúlt felém ám most nem igazán vágytam

arra,

hogy

megérintsen.

Addig

nem,

míg

halálra

rémít

a

viselkedésével. – Nem akartalak bántani. - Ki volt az a lány? Miért mondta, hogy hazudsz nekem? – kezdtem kissé hisztérikussá válni.

22

- Nyugodj meg Bella! – a helyzethez képest elég higgadtan kezelte az ügyet, pedig láttam, szinte éreztem, hogy árad belőle a feszültség. Minden zavaros, a fejem iszonyatosan fájt, a gyomrom kavargott. A lift megállt és én kiviharoztam. Edward utánam sietett, elkapott és maga felé fordított. – Hagy magyarázzam meg! - Igaz bármi abból, amit mondott? – szegeztem neki utoljára a kérdést. Ha azt mondja igaz, akkor fogom magam és elmegyek. Többet nem akarom látni. - Nem. Semmi nem igaz belőle. – minden szava őszintén csengett és a szeme is ugyanerről árulkodott. Nem létezik, hogy így képes megtéveszteni. - Hiszek neked. – mondtam s mintha megkönnyebbült volna. A karjába vont, készségesen bújtam hozzá. Hiszek neki. Bár ne harcolna ennyire az eszem ellene, nem mintha nyerésre állna, mert a szívem minden egyes alkalommal elnyomja. – Köszönöm az estét, de most inkább lefekszem. – mondtam. Cat váratlan megjelenése és vádjai felkavartak. Beletörődő sóhaj után eleresztett. - Jó éjszakát! – nyomott egy csókot a homlokomra. Reggel korán ébredtem, de egyszerűen nem volt erőm kikelni az ágyból. Órákon át csak feküdtem és a plafont bámultam. Az éjjel alig aludtam valamit, a tegnap estén rágódtam. Hittem Edwardnak, mégis úgy éreztem meg kellett volna hallgatnom azt a lányt. Kopogás zökkentett ki a töprengésemből. - Szabad – ültem fel, közben magamra húztam a hálóingemhez illő köntöst. Az ajtóban Maria állt egy jó megpakolt tálcával. - Jó reggelt kisasszony! – lépett beljebb vidáman. Viszonoztam a reggeli köszöntést, hátrébb húzódtam, mikor az ölembe helyezte a tálcát. Volt rajta minden, engem mégis csak a kávé érdekelt. - Köszönöm, de nem vagyok éhes. – mondtam, majd a kávé kivételével minden mást elvitettem vele. Néhány korty után a kávét is félretettem. Visszadőltem és tovább kínoztam magam a gondolataimmal. Talán el kéne mennem és megkeresni azt a lányt. Újabb kopogtatás zavart meg. Most azonban nem fáradoztam azzal, hogy válaszoljak, ugyanis magányra vágytam. Azonban Edwardot ez sem tartotta vissza. Szabályosan berontott a

23

szobámba. Elsőként az ablakhoz lépett és széthúzta a függönyt. Napfény árasztotta el a szobát sokkal világosabbá varázsolva a helységet. - Edward! – szúrós szemmel mértem végig. Fáradtnak tűnt, mint aki szintén semmit se aludt az éjjel. – Kérlek, most inkább hagy egyedül! – mondtam. Feltelepedett az ágyam szélére. Felültem, a takarót magam elé húztam, azért még se vagyok valami túlöltőzve. – Tudnom kell, hogy mire gondolsz! – nagyot sóhajtottam. Hogy oszthatnám meg vele, mire gondolok anélkül, hogy ne bántanám meg? – Azt este hittél nekem, de tudnom kell, hogy ma is így érzel-e? - Még mindig hiszek neked. – feleltem. - Szeretlek Bella és soha semmivel sem bántanálak meg. Nagyon fontos vagy nekem. - Te is nekem. – hajtottam le a fejem. Edward az álam alá nyúlt és gyengéd erőszakot alkalmazva elérte, hogy a szemébe nézzek. – Miért hozol mindig zavarba? - Csak elmondom, mit érzek irántad. Akarom, hogy tudd. Mindig, hogy soha ne kételkedj bennem és a szavamban. – először nem tudtam mit akar, aztán mikor előre hajolva finoman birtokba vette az ajkaimat, megértettem. - A dolgozószobámban leszek, van néhány elintézni valóm. Ott megtalálsz. – egy utolsó csókot nyomott a számra. Percekkel az után, hogy magamra hagyott

se

voltam

képes

összeszedni

a

gondolataimat.

Még

kicsit

lustálkodtam. A nap további részében nem mozdultam ki a szobámból. Zenét hallgattam vagy a teraszon üldögéltem. Később elindultam, hogy ránézzek Edwardra, kezdtem hiányolni, és egy csók is jól esett volna. De Edward megint bement a céghez. Maria szerint sietősen távozott, eléggé feldúlt állapotban. Szívem legmélyéből támogatni szerettem volna Edwardot, segíteni, mellette lenni. A gondjai, mintha az én gondjaim is lennének. Létezik, hogy ennyire beleszerettem? Sétálni akartam. - Hová készül? – a tegnapi férfi állta el az utam. Bosszúsan néztem fel a sötét szempárba. Szimpatikusnak találtam volna, ha éppen nem akadályoz meg abban, hogy elhagyjam a lakást.

24

- Mr. Cullen azt az utasítást adta, hogy ne engedjem el egyedül sehová. – folytatta. – Jack vagyok kisasszony, az ön új személyi testőre. - Akkor Jack, félre állna? Sétálni szeretnék. Felőlem maga is jöhet. – morogtam. Egyáltalán nem volt kedvemre, hogy valaki minden egyes lépésem árgus szemekkel figyelje. Végül mégis beletörődtem, hogy Jacket nem fogom tudni megtörni, mégis csak Edward a főnöke, tőle kapja a fizetését, első sorban az ő parancsait kell teljesítenie. - Csak is Ön után. – intett. Jack tisztesen távolról ügyelt a biztonságomra, bár megfigyeltem, hogy gyanúsan felmér minden mellettem elhaladó személyt. A Central Park alig pár saroknyira volt Edward lakásától, így arra felé vettem az irányt. Kellemes idő volt, sütött a nap. - Bocsásson meg kisasszony, de Mr. Cullen szeretne Önnel beszélni. – nyújtott át egy telefont. Biztos voltam benne, hogy meg akar szidni, hogy a kérése ellenére elhagytam a lakást. Kihagytam a kínálkozó lehetőséget, és a szemtől szembeni letolást választottam. - Majd otthon beszélünk. – mondtam majd bementem a könyvesboltba, amin még a hívás előtt megakadt a szemem. Edward biztos pipa lesz rám, de hát meg kell tanulnia, hogy nem egy tárgy vagyok, amit bezárhat egy díszes dobozba. Van szabad akaratom, és nem kell engedélyt kérnem minden mozdulatvételemhez. Jack a bolt előtt várakozott, amint észrevett máris egy sötét autó felé terelt. Nem hagyott időt feldolgozni sem ellenkezni, máris az autó hátsó ülésén találtam magam. Ami még ennél is jobban feldühített, az a szürkéskék szempár, amivel éppen szembe találtam magam. - Hogy kerülsz ide? – kérdeztem megőrizve a nyugalmam. Nem akartam veszekedni, valahol mélyen tudtam, hogy félt, hiszen egyszer már majdnem elveszített. Fogalmam sincs, ilyenkor mi megy végbe az emberbe, de már a gondolata is, hogy egyszer elveszítem őt, fájdalmat okozott. - Miért hagytad el a lakást? – kért számon nekem egyáltalán nem tetsző hangnemben.

25

- Nem tudtam, hogy tilos. És azt sem, hogy megszabhatod, hová mehetek! – vettem fel ugyanazt a stílust. – Nem vagyok kislány. Felnőtt vagyok! – fontam körbe a karom magam előtt duzzogva. - Bella… – nevetett. – Tudom, hogy felnőtt vagy, csak féltelek. – vont magához. Annyira mégsem lehettem megsértődve, mert hagytam neki. - Megbocsátasz? – suttogta a fülembe. - Csak ha megígéred, hogy kicsit visszaveszel a védelmet illetően. Jack maradhat, ellene még nincs annyi kifogásom. Viszont ne akard megszabni, mit tehetek és mit nem. - Nehéz dolgot kérsz tőlem kincsem. – a tekintetét látva kezdtem rosszul érezni magam. Tényleg nagyon félt engem, mintha a legtörékenyebb és legdrágább kristályból volnék. – De hajlandó vagyok engedményt tenni. Legyen, ahogy szeretnéd. - Köszönöm. – most először én kezdeményeztem a csókot. Mély, érzéki csók volt, olyan, amitől az ember eszét veszti. Mielőtt haza mentünk volna beültünk valahová. Edward most egy sokkal kedvemre valóbb éttermet választott, gondolom a cél nem a lenyűgözésem volt, hanem a jóllakatáson. Maria bizonyára árulkodott, hogy egy falatot sem ettem. Ennek ellenére az éttermet kedvesnek és meghittnek találtam. Edward megint csak elérte, hogy jól érezzem magam, a társasága, de legfőképpen a lénye volt, ami mindig megnyugtatott. Mellette biztonságban éreztem magam. Amikor megérkeztünk Edward még Jack előtt kiszállt, hogy kisegítsen. Belé karoltam, nevetgélve sétáltunk az autótól a liftig. - Ed! – egyszerre kaptuk a fejünket a hang irányába. Sietős lépésekkel haladt felénk, majd csapódott közénk és kötött ki Edward karjaiban.

26

4. FEJEZET Kezdtem magam nagyon feleslegesnek érezni. Egyáltalán, mi folyik itt? Ki ez a lány? Mostantól készüljek arra, hogy esténkén ismeretlen lányok bukkannak fel? Komolyan nem zavartatják magukat? Edward, miért öleli így őt? - Alice. – Edward eltolta magától a lányt. Jobban szemügyre vettem. Szép volt. Nagyon szép. Rendkívül vékony volt, az arcvonásai finomak. Máris tombolt bennem a féltékenység. - Szia, Alice vagyok. – most engem ölelt meg, amit nagyon furcsának találtam. – Biztos te vagy Bella. Edward már nagyon sokat mesélt rólad. – mondta. - Alice, a húgom. – magyarázta, így már minden sokkal világosabb volt. Akkor már értem miért ölelgették így egymást és Edward miért nem lökte el magától az első pillanatban. Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, egyedül a szemük volt, ami egy kicsit árulkodott arról, hogy rokonok. - Örülök, hogy megismerhetlek.– makogtam közbe zavartan. - Van kedved… - eléggé hülyén éreztem magam, hogy meg akarom hívni, mikor Edward dolga lenne, végül is az ő testvére. - Ma itt alszom nálad Ed! – vágott közbe Alice. - Anyuék elutaztak egy konferenciára, és utálok egyedül lenni abban a nagy házban. – most vettem észre, hogy van nála egy nagyobbacska táska, gondolom, a cuccai vannak benne. Alice otthonosan mozgott. Egész jól kiismerte magát, ami természetes, nyílván nem először jár itt. Maria telefonnal a kezében fogadott, éppen Edwardot keresték, így azonnal elrohant a dolgozószobájába. Alice elment kipakolni, én pedig a nappaliban húztam meg magam. Szerettem a kilátásban gyönyörködni, és ebből a magasságból és szögből kitűnő rálátásom nyílt a városra. Nem sokkal később mindketten visszatértek, leültem a kanapéra, Maria teát szolgált fel. Alice, Edward legnagyobb örömére az asztalt választotta, mint ülőalkalmatosság. Mindenféléről kezdett fecsegni, aztán áttért a faggatásunkra. Minden tudnia akart arról, hogyan és mikor jöttünk össze. Sajnos Edward leszerelte és a balestemmel kezdte, ezzel 27

kikerülve a múltidézést. Ezután Edward bombázta kérdésekkel a húgát, aki soha véget nem érő mesélésbe kezdett. Álmosan hajtottam a fejem Edward vállára. - Hol van Jasper? – kérdezte tőle Edward. Már alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, de azért figyeltem. Kíváncsi voltam, ki az a Jasper. - Elutazott a szüleivel. Családi hétvége vagy mi. – vonta meg a vállát. Később megtudtam, hogy Jasper, Alice barátja, és már egy éve vannak együtt. Aztán a megismerkedésük körülményeiről kezdett mesélni. - Úristen! – sikított fel. – Megkérted a kezét? – felugrott, szabályosan kitúrta Edwardot. – Ez nem túlzás? – valahol egyet értettem vele, viszont nem tudtam utálni, mikor Edward annyi gonddal és szerelemmel választotta ki a tökéleteset. Legalábbis ezt mondta, amikor nem akartam elfogadni. - Nekem tetszik. – mosolyogtam. - Gratulálok! – ugrott a nyakunkban külön- külön. – Anyáék már tudják? – kérdezte, miután sikerült lenyugodnia, bár még így se láttam rajta, hogy fáradna. - Még nem, és hálás lennék, ha tőlem tudnák meg. – figyelmeztette Edward szigorú pillantással. - Tudom már! – sikított fel megint. – Holnap után vacsorázzunk együtt mind. Csapunk egy hatalmas bulit! – teljesen lázba jött, ami nem kicsit rémisztett meg. Fogalmam sincs, hogy készen állok ilyesmire, parti, új emberek. - Alice… - lombozta le egy kicsit a lelkesedését Edward. – Hova rohansz? Különben is ebbe Bellának is van beleszólása. - Bella? – néztek rám, nagyra meresztett szemekkel. Miért tőlem függ? Nem szeretek döntéseket hozni. És nem korai ez még? Még a saját szüleimmel sem beszéltem, amit előbb illett volna. A pillantásuk égetett, Alice még türelmetlen is volt. - O… Oké – vágtam rá, és akkor még fogalmam sem volt, mibe egyeztem bele. Ha előre tudom, hogy sül majd el az este, nem mentem volna bele. Én hamarabb elfáradtam, elköszöntem a testvérektől és visszavonultam a saját szobámba. Üres és hideg volt az ágy, hogy egyedül kellett benne feküdnöm. Nagyon nehezen nyomott csak el az álom. Reggel viszont erős 28

karok között ébredtem. Edward békésen aludt, miközben minden végtagjával rám tekeredett. Óvatosan, nehogy felébresszem lepakoltam magamról. Belebújtam a köntösömbe és halkan kilopakodtam. A konyhába mentem, ahol Alice már Mariával csacsogott. - Bella! – Alice leugrott a székről, odasietett hozzám, majd a kezemnél fogva beljebb húzott. – Maria isteni palacsintát sütött! – áradozott. Maria elém is pakolt azokból a finom palacsintákból. - Jó reggelt kisasszony! – mosolyogta kedvesen. – Hogy aludt? - Maria, kérem, tegezzen! – kértem. Már untam, hogy mindenki úgy bánik velem, mint egy hercegkisasszonnyal. – Hmm valóban jól néz ki. – máris enni kezdtem, közben kaptam kávét és friss gyümölcslevet. - Köszönöm a reggelit Maria. Most mennem kell. Itt a kocsi értem. – Alice felkapta a táskáját a vállára penderítette. – Szép napot! – már el is rohant. Megettem a palacsintát, aztán megkértem Mariát, hogy segítsen összerakni egy ízletes reggelit Edward számára. Később egy tálcával egyensúlyozva indultam vissza. Nagyon kellett figyelnem nehogy megbotoljak és kiöntsem a kávét és a narancslét. Kár lenne érte. Ügyetlenül a könyökömmel nyomtam le a kilincset, a vállammal pedig belöktem az ajtót. Edward már ébredezett, mikor kinyitotta a szemét egyből engem kezdett keresni. Ez mosolyt csalt az arcomra. - Jó reggelt! – köszöntem, majd közelebb mentem. Edward felült, meglepődve méregette a kezemben lévő tálcát. – Gondoltam megleplek. – óvatosan másztam be az ágyba, a tálcát az ölébe tettem. – Jó étvágyat! - Köszönöm. – hajolt felém egy csókért, amit örömmel teljesítettem. - Inkább én köszönöm. – mondtam. Kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Hogy mellettem voltál. – vallottam be pironkodva. - Szeretek melletted ébredni. – jól esett a lelkemnek, hogy így érez. Mindig jó érzéssel és leírhatatlan boldogsággal töltött el, mikor, ha egy aprót is, de éreztette velem, hogy szeret. - Biztos? Mert… - nem folytattam. Zavaromban, hogy nem tudom kifejezni magam, mert hát nem igen volt könnyű róla beszélnem - a számat rágcsáltam. Edward biztonságba helyezve a reggelijét letette az ágy melletti szekrényre. Én továbbra is magamban nyüglődtem, ez annyira kínos. 29

- Mond el, mire gondolsz! – a tenyerét az arcomra simítva fordított maga felé. Bár ne lennék ennyire szégyenlős, ha ki tudnám fejezni magam anélkül, hogy céklavörössé válna az arcom, az életem már könnyebb lenne. - Szeretem, hogy ilyen közel vagy hozzám, amikor átölelsz, vagy megcsókolsz. De ennél többet aligha tudnék nyújtani. Most még nem. – elhúzódtam, összehúztam magam, mintha valami rosszat tettem vagy mondtam volna. Bármennyire is szerettem volna vele lenni, mindenestül az övé, egyszerűen nem tudtam megtenni. Ebből a szempontból idegenként tekintettem rá. - Bella… – közelebb kúszott, alig érezhetően végig simított az arcomon. – Szeretlek. Olyan hosszú ideje várok valaki olyanra, mint te. Annyi időnk van, amennyit szeretnénk. Életem végéig is várnék rád. - Olyan jó vagy és különleges. Biztos engem akarsz? Annyi más lány szaladgál még a világban, akik… - Nekem nem ők, hanem Te kellesz. Téged szeretlek, téged akarlak elvenni, csak téged akarlak. Az én Bellám vagy. – megint csak meghatottak a szavai. - Lehetetlenség valakit ennyire szeretni. – suttogtam. Ez van, ha az ember egy hatalmas cég feje, kötelezettségekkel jár. Igyekeztem kihasználni és hasznosan eltölteni az egyedül töltött időt. Segítettem Mariának a konyhában, már amennyire engedte, hogy a segítségére legyek. Később felfedeztem Edward személyes könyvtárát. Számomra maga volt a megtestesült mennyország. Egyes nőket a cipők, a táskát, meg miegyébmás divattal kapcsolatos dolgok hoznak lázba, addig engem a könyvek. Az Antinő mintaképe vagyok. A délutánom mégis Alice mentette meg. Edward még mindig nem ért rá, nem is akartam zavarni, főleg akadályozni a munkájában. Alicel elmentünk ebédelni, persze miután Edward rábólintott. Jack az árnyékomként követett bennünket. A közelben nagyon sok jó étterem volt, de mi a flancos ételek helyett valami nagyon egészségtelenre vágytunk. Szerencsére találtunk egy McDonald’s-t. Az ebédet egy hatalmas adag fagylalttal rekesztettük be. Az együtt töltött idő alatt csak még jobban megkedveltem ezt a lányt. Kedves volt, és imádtam, hogy nem kell annyit beszélnem. A csend sem volt kínos, már ha Alice elhallgatott egy pillanatra. Mellette ugyanúgy adhattam magam, 30

mint Edward mellette. Mindezek mellett a legjobban az őszinteségét kedveltem. - Biztos nem untatlak? – kérdezte. – Mert, ha igen, csak szólj. - Ami azt illeti, nagyon jól szórakozom. – feleltem őszintén. Ezután még tettünk pár kört a ház körül, egyikünk sem szeretett volna még haza menni. Az idő is nagyon kellemes volt, imádtam, ahogy a nap melege simogatja a bőrömet. Alice velünk töltött még néhány napot, aztán a hétvégére haza ment, mert a szüleik haza jöttek. Az édesanyja küldetett érte egy kocsit. Mielőtt elment, biztosított bennünket, hogy azonnal neki áll szervezni azt a bizonyos családi vacsorát. Bennem még mindig volt egy kis félsz ez iránt, nem tudtam mire számíthatok, ez az egész, mint minden más új volt nekem. Végre beszéltem a szüleimmel. Nagyon megijedtek, mikor beszámoltam nekik a balesetemről, főleg, mikor elmondtam, hogy gondok vannak az emlékezetemmel. Fura volt két olyan emberrel beszélni, akik születésem óta az életem részei, de én nem emlékszem rájuk. Valahol viszont mégis éreztem a kapcsolatot. Könnyedén tudtam hozzájuk viszonyulni. Nehezen lebeszéltem őket arról, hogy meglátogassanak. A napok monoton mentek, Edwardnak nagyon kevés szabadideje volt, így kevés időt tudtunk együtt tölteni. Egyedül a vacsoránál voltunk együtt, akkor beszélgettünk és pótoltuk be a külön töltött időt.

Ráadásul egyre

közeledett a családi vacsora, ahol is Edward hivatalosan bemutat a szüleinek. A vacsora előtti éjszaka alig aludtam valamit. Járt az agyam, és többféleképpen magam elé képzeltem az egészet. Egyik elképzelés sem sült el jól, folyton megbuktam és a vége az volt, hogy nem kedvelnek meg. Már Edward is észrevette a zavartságom, és hogy folyton a gondolataimba mélyedek.

Állítása

szerint

ilyenkor

gondterhelt

ráncok

ülnek

ki

a

homlokomra és a számat rágcsálom. Nem győzte hajtogatni, hogy nincs mitől tartanom, a szülei imádni fognak. Erre azért nem fogadtam volna. Végül is másként is elsülhet. Mi van, ha nem ilyes valakit képzeltek a fiúk mellé?

31

- Bella! Ha szeretnéd, visszamondom! – éppen reggeliztünk. Nekem egy falat sem ment le a torkomon, Edwardnak viszont remek étvágya volt. Biztos nem gondolta komolyan, nem gondolhatta komolyan. Oltári nagy illetlenség lenne lemondani, mit gondolnának rólam. Máris elkönyvelnének valaki olyannak, aki nem vagyok. - Nem kell. Tényleg, csak izgulok. De ez azt hiszem, természetes. – feleltem. - Szerintem te is be lennél tojva, ha az én szüleimmel kéne találkoznod. - Nem félnék, sőt… Na, jó az apádtól kicsit tartanék, de mivel szeretlek, megbirkóznék a helyzettel. – állította. – Bella… – fogta meg az asztalon nyugvó kezem. – Tényleg nincs mitől félned. - Remélem. – sóhajtottam. – Viszont, nem hiszem, hogy el kéne mondanunk az eljegyzést. - Miért is? – vonta fel a szemöldökét. Komolyan kérdezi? Azt hittem nyilvánvaló. - Mert… Megbeszéltük, hogy ez… Még nem beszéltünk meg semmit. – beszéltem összevissza. Tényleg nem szerettem volna elsietni semmit, és az emlékeim sem tértek vissza. Kezdett aggasztani, a napokban fel kéne keresnem az orvost, aki kezelt. Mi van, ha komoly a baj? Mi van, ha van valami az agyammal és emiatt nem emlékszem még mindig?! Remélem, hogy ezt az egészet csak bemagyarázom és semmi valóság alapja. - Ahogy akarod. – éreztem a hangján, hogy megsértettem. Nem szándékosan húzom az időt, az érzéseivel sem játszom, csak nem szeretném, ha kétségeim lennének. Szeretem, bár ezt neki még nem vallottam be, várok a megfelelő pillanatra – még biztosabb szeretnék lenni az érzéseimben. Az este nagyon hamar elérkezett. A múltkorinál is hosszabb időt töltöttem azzal, hogy kiválasszam a megfelelő ruhát. Semmit nem értettem hozzá, vajon mennyire kell kiöltözni? Már majdnem feladtam. Végül rátaláltam a megfelelőre. Elég egyszerű volt, de annál elegánsabb. Leszámítva a ruhával való kínlódást, egy óra alatt elkészültem. Edward már várt rám. Nem győztem bocsánatot kérni, amiért ennyit kellett várnia. Kivételesen és számomra meglepő módon Edward kocsijával mentünk, amit saját maga vezetett. Még Jack sem, sőt egyik testőre sem tartott velünk. Ennek többek 32

között azért örültem, mert így végre eltölthetünk egy kis időt kettesben. Az egész út alatt beszélgettünk, volt, mit pótolnunk. Hiába beszélgettünk minden este és osztottuk meg egymás gondolatait, vagy a nap minden külön töltött percének részleteit, hiányzott a társasága. A családi birtok, mert ez az volt a javából, olyan hatalmas volt. Edward elsőnek egy gyönyörű kovácsolt vaskapun hajtott át, aminek tetején ott díszelgett a családi címer. Hova csöppentem? Ezután hosszú földes utón hajtottunk végig, mire elértük a házat. Hatalmas volt, és gyönyörű. Tátott szájjal tűrtem, hogy Edward kisegített a kocsiból. Még mindig nem tértem magamhoz, mikor a házba kezdett húzni. Belülről még gyönyörűbb volt. Telis tele értékesebbnél értékesebb tárgyakkal, festményekkel. Edward családja piszkosul gazdag. - Ezt nem hiszem el! – arra eszméltem fel, hogy Edward megtorpant és az orra alatt különböző szitkozódásokat mormol. Engem annyira lekötött a ház csodálása, hogy csak most tűnt fel, mi bosszantotta fel őt. Ez nem egy meghitt családi vacsora volt, hanem egy fogadás. A díszes szalont rengeteg ember töltötte meg, pincérek keringtek fel alá, kiszolgálva őket. - Sajnálom, komolyan nem sejtettem. – magyarázkodott. - Hát… Alice kitette magáért. – nyögtem ki. - Bella, Edward! – csak emlegetni kellett. Alice mosolyogva, bűnbánat nélkül jött oda hozzánk. – Hogy tetszik? - Mit csináltál? – Edward mérges volt, és nem rejtette véka alá. Elkapta a húga karját és valahová, talán egy csendesebb helyre vonszolta. Engem pedig szépen ott hagyott. Kellemetlen egy helyzet, az ár biztos. Elvettem egy pohárral a pincérek által kínált pezsgőből. Egy ideig nem mozdultam, hátha Edward visszatér, de nem jött. Egyszer csak mindenki engem kezdett bámulni.

Valahonnan

egy

nő

tartott

felém,

a

vonásai

kedvességet

sugároztak. A szemei vidáman csillogtak. A negyvenes éveiben járhatott. Lágy hullámos haja tökéletesen kihangsúlyozta szív alakú arcát. - Biztos te vagy Bella. Annyira örülök. Esme Cullen vagyok, Edward édesanyja. – nagyon kedves volt, azt hiszem csak úgy, mint Alice-t, őt is kedvelni fogom.

33

- Igen. – nehezemre esett bármit mondani. Edwardnak nem kellett volna csak így magára hagynia. - Merre van a fiam? – érdeklődött még mindig kedves hangon. - Pár perce elrohant Alicel. Azt hiszem megharagudott rá. – feleltem bizonytalanul. Lehet nem kellett volna megemlítenem. - Máris előrángatom őket, addig is érezd jól magad kedvesem. – mosolygott, majd elindult a gyerekei után. Valami csendes zug után néztem, itt túlságosan is sok volt az ember, akiket nem ismertem. Titkon továbbra is engem lestek, nyilván latolgatták, ki vagyok, kivel érkeztem. Remek! Nem néztem a lábam elé, így véletlenül bele ütköztem valakibe. Egyből bocsánatot kértem, de a szőke szépség nem volt túl megbocsátó. - Jobban is a lábad elé nézhetnél! – undokoskodott. Nem értem, hiszen elnézést kértem. – Á, te vagy Edward új játékszere. Mióta is vagy neki? Tegnap óta? - Te ki vagy? - Sokkal több vagyok Neki, mint te valaha is leszel.

34

5. FEJEZET - Mit mondtál? – kérdeztem vissza hátha csak félre hallottam. Gonosz mosolyra húzódott az ajka. Mint aki minden egyes pillanatát élvezte ennek a beszélgetésnek. Alaposan szemügyre vettem és megállapítottam, hogy gyönyörű. Hosszú, eper szőke fürtjei egészen a derekáig leértek. Fekete testhez álló estélyi ruhája tökéletesen kiemelte a még ennél is tökéletesebb alakját. - Edward soha nem lesz a tiéd – úgy hangzott, mint valami fenyegetés. Biztos volt a dolgában, és ennek oka lehet. - Fogalmam sincs ki vagy, és miért mondod ezeket el, de egy szavad sem hiszem. - Előre szóltam. – mondta, majd egyszerűen faképnél hagyott. Ott álltam leforrázva. Egyenesen az arcomba vágta. Nem kertelt, egyszerűen és világosan a tudtomra adta, hogy Edward az övé. Az övé, és nem az enyém. A világ forogni kezdett, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. Nem tudtam merre megyek, csak utat törtem magamnak. A szemem égett az elfojtott könnyek miatt. Egyáltalán nem akartam sírni, nem volt miért. Ez az egész lehet egy félreértés is. Lassan már tényleg nem tudom eldönteni kinek, mit higgyek el. Mintha egy ötezer darabból álló Puzzle darabjai keveredtek volna össze és sehogyan sem tudom összeilleszteni a darabokat. Egyik se illik a másikba. El akartam tűnni, szükségem lett volna egy kis időre egyedül, hogy gondolkodhassak. Hangos veszekedés csapta meg a fülem, elindultam abba az irányba, ahonnan a hangokat véltem hallani. - Elnézést… – kopogás nélkül léptem a dolgozószoba. A berendezés most nem tudta lekötni a figyelmem, csakis Edward. Az asztal mögött állt, ő is engem nézett. Tisztában voltam vele, hogy nem illendő, mégis arra kértem mindenkit, hogy hagyjon magunkra. Alice szó nélkül követte az édesanyját. - Mi történt? – kérdezte rettentő nyugalommal, biztos voltam benne, hogy koránt sem annyira nyugodt, mint mutatja. - Elmegyek. – böktem ki váratlanul, átgondolatlanul. Szerettem volna megbeszélni, meghallgatni az ő verzióját, de tudtam, hogy bármit is

35

mondana, elhinném neki. Feltétel nélkül bízom benne, holott semmi garancia arra, hogy megéri. Megkerülte az asztalt, és hozzám sétált. - Most azonnal elmegyünk! – a karomért nyúlt, amit könnyedén elrántottam. Értetlenül nézett rám, mire hátráltam egy lépést. - Hazudtál nekem. - Már megint ki ültette bogarat a fejedbe? – kíváncsian fürkészte a tekintetem. - Senki. – hazudtam. Elfordultam, féltem, hogy minden az arcomra van írva. Edward finoman megfordított, az államat felbillentve érte el, hogy a szemébe nézzek. - Van egy sejtésem. Neki egy szavát sem szabad elhinned, Kristin csupán féltékeny, mert nem őt választottam. – fogalmam sincs, honnan tudja, de mindenképpen jelnek veszem, hogy sejti ki árulta el. - Minden bizonnyal okkal féltékeny a barátnőd. – mutattam rá. Reméltem, hogy most nem kezd el ködösíteni, hanem kiböki végre az igazságot. - Rendben. Kristin-nel régebben… – nem akartam hallani, jeleztem is, hogy ne is mondjon erről többet. A részletek nem érdekeltek, elég volt annyi, hogy elismerte, hogy mégis volt köztük valami. – Rendben vagyunk? - Nem tudom. – bizonytalan voltam. – Át kell gondolnom. – mondtam, majd egyszerűen faképnél hagytam. Sietősen szedtem a lábam, Edward utánam jött, igyekezett beérni, nem akart elengedni. A szalonban minden szempár ránk szegeződött. Megtorpantam, ennek következtében Edward nekem jött. Szerencsére sikerült megtartani az egyensúlyunkat és nem estünk orra egymásban. Esme és a férje – akit nem volt alkalmam személyesen is megismerni, most elindultak felénk. Egy pincér lépett hozzánk,

pezsgőt

nyújtott.

Edward

elvett

két

poharat,

az

egyiket

odanyújtotta. - Ígérem, hogy elrendezem, csak ne rendezz jelenetet. – suttogta a fülembe, közben átkarolta a derekam. A máskor puha és gyengéd ölelés nem váltott ki belőlem mást, mint kényelmetlenséget. Mégsem tettem semmit. - Bella, örülök, hogy végre én is megismerhetlek. Alice egész héten másról sem beszélt, mint rólad. Carlisle Cullen. – nyújtott kezet. Elsőre, csak úgy, mint a feleségét őt is nagyon megnyerőnek találtam. 36

- Nagyon örvendek. – nyújtottam felé én is a kezem. Ezután beállt a csend, érezni, sőt tapintani lehetett a feszültséget. Egyszer csak Alice ugrott közénk. Egy fiú is volt vele, Jasper. Végre megismerhettem, Alice már nagyon sokat mesélt róla. Többnyire velük beszélgettem, aztán Esme elrabolt, hogy bemutasson pár embernek. Edward nem örült, hogy el kellett engednie, de nem tehetett ellene semmit és most az egyszer örültem a távolságnak. Mellette egyszerűen képtelenség gondolkodni. Ha igaz is, amit Kristin-ről mondott, már nem tudok hinni neki. Úgy érzem mást is elhallgat, nem elég őszinte hozzám. Ez megmagyarázná, mostanában miért tölt ennyi időt távol. A munkába temetkezik, és csak késő este kerül elő. Ismeretlen okból kifolyólag kerül engem. - Bocsáss meg Anya, de felkérném Bellát egy táncra. – Edward valahonnan előkerült és visszaszerzett. Bármennyire is nem akartam táncolni, nem sok választást adott. Megfogta a kezem és a táncoló vendégek közé vezetett. Átkarolta a derekam, egészen közel húzott magához. - Egész este ilyen dühős leszel rám? – kérdezte, de én úgy tettem, mintha nem

hallottam

Kimagyarázta,

de

volna. még

Megint milyen

minden jól

annyira

kimagyarázta,

összekuszálódott. csak

most

sokkal

nehezebben sikerült elhinnem a szavait. Az a lány nem csak gyönyörű volt, de minden szempontból tökéletesebb Edward számára. Talán ez volt, ami igazán bántott. Csak bemeséltem magamnak, hogy hazudik, könnyebb volt ezt hinnem, mint azzal szembesülni, hogy én nem illek hozzá. - Nem hiszem, hogy dühős vagyok. – sóhajtottam. Szomorúan pillantottam föl az engem nyugtalanul méregető Edwardra. - Akkor, mi a baj? – komolyan kérdezi? Újabb sóhaj hagyta el a szám. – Szerelmem… – még soha sem hívott így. Hirtelen elszakadtam tőle, hogy aztán olyan szorosan öleljem, ahogyan csak kifért belőlem. Eszem ágában sem volt még ennél is jobban elrontani az estét, de a könnyeimnek nem tudtam parancsolni. Galád módon kicsordultak. - Mi a baj? – kérdezte ugyanazt, amit az előbb. Elhúzódott, de csak annyira, hogy megnézze az arcom. – Ne sírj! – ölelt újból magához. – Nem akarom, hogy miattam szomorkodj, vagy sírj! – mostanra tényleg nem tudtam eldönteni, mit higgyek. Bárki, akivel csak megismerkedem, azt állítja, 37

Edward hazudik. Edward viszont foggal, körömmel állítja, hogy nem hazudik. Teljes szívemből beleszerettem, éppen ezért nem tudtam mihez kezdjek. Akkor érte el a tetőpontot az egész, mikor szerelmemnek hívott. A táncot réges-régen abba hagytuk, és csak összeölelkezve álltunk. – Haza viszlek! – nem mondtam semmit. Egyszer csak eltűnt a lábam alól a talaj, a karjába vett. Éreztem, hogy ezzel megint felkeltettük a figyelmet és mintha a zene is leállt volna. Ahogy Edward elhaladt a szülei és Alice mellett, aggódva kérdezgették, mi történt. Semmi sem történt, csak kiborultam. Edward gyorsan elköszönt tőlük, majd kivitt a kocsihoz. - Letehetsz. – suttogtam. A kocsi mellettem lábra állított, majd lekapta magáról a zakóját és a vállamra terítette. Ellenvetés nélkül belebújtam, ugyanis eléggé hűvösre fordult az időjárás. Finom Edward illata volt, ami semmi perc alatt elkábított. Azt is megkockáztatom, hogy beleszédültem. Edward

tökéletes

udvariassággal

nyitotta

ki

a

kocsi

ajtaját,

hogy

beszállhassak. – Köszönöm. A hazafelé utat csendben tettük meg. Egyszer majdnem el is aludtam. Elfáradtam, túl sok minden történt az este, volt és lesz is, mit feldolgoznom. Edward sokszor pillantott felém, már amikor nem az utat figyelte. Párszor végig simított a kezem, az arcomon. Láttam, hogy rágódik, valami aggasztja. Elég hamar haza értünk, megint udvarias volt, és kisegített. Belé karoltam, így mentünk fel a lakásba. Jó érzés volt rátámaszkodni, túlságosan is elfáradtam. A liftben felajánlotta, hogy szívesen ölbe kap megint. Bármennyire is csábító volt az ajánlat, nem éltem vele. A lakás sötétbe burkolózva várt bennünket, későre járt, Maria már biztos lefeküdt. Jacket sem láttam, sőt egyik biztonsági személyzetet sem. - Gyere, nagyon késő van! – egy teljesen másik ajtóhoz húzott, ami nem az én szobámhoz tartozott. A ma este történtek ellenére sem akartam tőle megválni. Szükségem volt rá, hogy mellettem legyen és átöleljen, mert nélküle nem tudok nyugodtan aludni. Viszont arról nem is álmodtam, hogy ma az ő szobájában alszunk. Még soha sem jártam benne. Nem sokban volt más, mint az enyém, talán annyiban, hogy itt minden sokkal sötétebb színekben játszott. Hűvös volt és lehangoló. Magányos. Mindig úgy

38

gondoltam erre a szobára, mint egy titkos birodalomra, ahová senkinek sincs bejárása. Ez csak is az övé. - Edward… - nem tudtam folytatni, mert mögém lépett, és lehúzta rólam a zakóját. - Ez nem kell. – kirázott a hideg, ahogy megéreztem a forró leheletét a csupasz hátamon. Ujjival finoman végig zongorázott a karomon mindkét oldalt, ami újabb borzongást váltott ki belőlem. Ekkor maga felé fordított. Felnéztem a szemeibe, és a tűz, ami benne égett, a helyett hogy megrémisztett volna, szó szerint lángra lobbantott. - Edward… - csókkal hallgatatott el. Cseppet sem ellenkeztem, sőt. Minden pillanatát kiélveztem, és mire észbe kaptam, már az ágyon találtam magam. Eszem ágában sem volt elállítani, annyira gyengéden bánt velem. A teste folyamatosan hozzám simult, a kezei szünet nélkül simogattak és az ajkai úgy vándoroltak végig a bőrömön, amihez foghatót még soha nem éreztem. A testemet elborító kéjhullámok hatására elfelejtettem tisztán gondolkodni. Annyira nem számított most semmi. Minden, ami az estélyen történt feledésbe merült. Halk, érzéki sóhajok hagyták el a számat, miközben kényeztette a testemet, hogy teljesen öntudatlan állapotba kerültem. Ebben a percben csakis az övé voltam. A többivel meg ráérek holnap foglalkozni.

39

6. FEJEZET Sokáig feküdtünk egymás karjaiban. Elvesztünk egymás tekintetében. Néha elgondolkodtam, magamban felidéztem az eddigi összes együtt töltött pillanatainkat, mindközül ez volt a legboldogabb. Minden csók, minden érintés beégette magát a lelkembe. Annyira jó volt a karjaiban feküdni, nyugalom és béke vett körül bennünket. Ez azonban nem tartott sokáig. Minél tovább hallgattunk mindketten, annál több gondolat cikázott a fejemben. Mostanra biztos voltam az érzéseimben, arra is készen álltam, hogy nyíltan és őszintén a szemébe mondjam. Egyetlen egy valami volt, ami visszatartott az egésztől: Kristin. - Mi a baj? Mire gondolsz? - Kristin. – elég volt a nevét megemlítenem és a levegő máris fagyossá vált köztünk. Szorosabban tekertem magam köré a takarót, fáztam, és már előre féltem attól, amit hallani fogok. - Azt mondta ő többet jelent neked, mint én. Szeretted? - Nem. Előtted senkit nem szerettem. Kristin mindig is csak egy volt a sok közül. - Sok közül? - Nem vagyok tökéletes. Régebben… merőben más életet éltem. nehezemre esett csendben végig hallgatni. Megemészteni, hogy Edward régebben eléggé csélcsap életét élt. Gondolni sem akartam arra, hány nő fordult meg az ágyában előttem. Elborzasztott. Talán féltékeny is voltam, ami érthető. Melyik nő ne lenne a helyemben? Mégsem tettem szóvá, hiszen ez már régen történt, és állítása szerint az óta megváltozott. Reméltem, hogy így van. -

Mondj

valamit,

kérlek!

–

simogatta

meg

az

arcom.

–

Most

megbántottalak? - Nem. – feleltem. – Az én hibám, én akartam hallani. Köszönöm, hogy elmondtad. – bújtam hozzá. - Csodálatos vagy. Mondtam már? – nevetett. Még sohasem hallottam nevetni, így legalábbis nem. Boldog volt, és az csak még jobban melengette a szívem, hogy talán miattam az. 40

- Szeretlek. – kimondtam, mert így éreztem, és mert boldog voltam. Mellette voltam az, és már egyáltalán nem érdekelt, hogy semmire sem emlékszem. Nem akartam több időt elvesztegetni. Szeretni akartam, tapasztalni, élni. - Én is szeretlek. Sajnos ezeknek a felhőtlenül boldog pillanatoknak vége szakadt, amikor Edwardot telefonon keresték az irodából. El kellett engednem, igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire rosszul esik, hogy máris magamra hagy. - Ígérem, hogy a délután a miénk! – karolta át a derekam hátulról. Az ablak előtt ácsorogtam és a kilátásban gyönyörködtem. - Menj csak. – mondtam. - Bella… - mielőtt megint belekezdett volna abba, mennyire sajnálja, félbeszakítottam. - Semmi baj. – megfordultam, halvány mosolyt villantottam. Lehajolt, hogy megcsókoljon, ezután elment. Valamivel muszáj voltam lekötni magamat. Rettentően unatkoztam, egyszerűen nem találtam a helyem. Az egész lakás még mindig annyira idegen volt számomra. Maria a konyhában sertepetélt, csatlakoztam hozzá, segítettem ebédet főzni. Közben jól elbeszélgettünk, de még így sem tudtam teljes mértékben odafigyelni. Egyfolytában a reggeli beszélgetésünk járt a fejemben. Edward szórakozott életvitele, Kristin és, hogy szeretem. - Minden rendben kedveském? – Mariának feltűnt, hogy jó ideje nem figyelek arra, amit mond. – Ülj le, innen átveszem. – kivette a kezemből a kést és befejezte helyettem a zöldségek feldarabolását. - Én most… Elmegyek egy kicsit. – álltam fel. – Nyugi, a lakásban maradok. – tettem hozzá, mert láttam, hogy máris belekezdene a szabályok ismertetésébe, miszerint nem mehetek egyedül sehová. Felhívtam a szüleimet, noha még mindig nem emlékeztem rájuk, nem akartam, hogy aggódjanak. Fura érzés volt úgy beszélgetni velük, hogy fogalmam sincs arról, hogyan néznek ki. Győzködtek, hogy látogassam meg őket, vagy ők jönnek. Még nem tudtam, mit akarok, így gondolkodási időt kértem. Nem voltam benne biztos, hogy készen állok. Azt még valahogy 41

elviselem, hogy Edwardra nem emlékszem, de hogy a saját szüleimre sem… Elköszöntem tőlük, és megígértem, hogy később még hívom őket. Hirtelen ötlettől vezérelve Jack keresésére indultam. Megkértem, hogy vigyen be a céghez, mert beszélnem kell Edwarddal. Nem volt könnyű rávennem, de valahogy mégis sikerült. Jack az épület előtt tett ki. Be akart kísérni, de feleslegesnek tartottam, csak nem rabolnak el egy emberektől nyüzsgő irodaházban. Eszeveszett rohanásban volt mindenki, páran az előtérben ücsörögtek. Az előcsarnok hatalmas volt és nagyon világos. Középen egy hatalmas recepciós pult terül el. Ahogy a pult felé siettem, ismerős érzéseket ébresztett bennem. Tudtam, hogy már jártam itt, és valahogy még azt is tudtam merre keressem Edwardot. El is indultam, amikor megpillantottam. Azzal a nővel volt. Együtt szálltak ki a liftből. Egyáltalán nem szégyellték magukat, a nő még belé is karolt, Edwardon egy pillanatig sem láttam, hogy ellenezte volna. Én már tényleg nem tudtam mire gondoljak, hogy mit higgyek. Amikor már azt hiszem minden kétség elszállt belőlem, újabbak jönnek. Lassan kezdek belefáradni a folytonos magyarázatokba. A kijárat felé tartottak, de Edward meglátott. Akaratlanul is könnyek gyűltek a szemembe, igyekeztem lenyelni az összest, mert én biztos nem fogok miattuk sírni. Edward elszakadt attól a nőszemélytől és egyenest hozzám sietett. - Bella… Hogy kerülsz ide? – azt hittem, ha idejövök és meglepem, talán örülni fog, de a vártnál is rosszabbul sültek el a dolgok. - Mit számít már? Most elmegyek. Hiba volt idejönnöm. – hátra léptem egyet, mire utánam kapott. – Ne nyúlj hozzám! Most tényleg hazudtál nekem. És ne mond, hogy nem, a saját szemmel láttam! - Ezt ne itt beszéljük meg! – újból elkapta a karom, esélyem sem volt szabadulni, olyan erősen fogott. Végig cibált az előtéren nem foglalkozva a nézőközönséggel és azzal sem, hogy a barátnője kis híján agyvérzést kapott, hogy faképnél hagyták. - Eressz el! – rángattam a karom, mindhiába. - Nem kellett volna idejönnöd! – nagyon fájt a karom, de Edwardnak nem tűnt fel mennyire erősen szorítja. – Otthon kellett volna maradnod!

42

- Elég! – erősen rántottam a karomon, mire végre megszabadultam a durva bilincsektől. – Nem vagyok a beosztottad! Nem tilthatod meg hová mehetek és hová nem! – azt sem tudtam merre, de elindultam. Úgy léptem le a járdáról, hogy körül sem néztem. Már csak a fékcsikorgást és a nevemet hallottam, majd hogy valaki félre ránt. A szívem a torkomban dobogott, szédültem és minden porcikám remegett az előbb átéltektől. - Jól vagy? – a megmentőm megérintette az arcom. – Bella? Gyere, azonnal beviszlek a kórházba! - Nem kell! És ne nyúlj hozzám! - Szerelmem, kérlek! Látnia kell egy orvosnak. Nagyon sápadt vagy. – győzködött, közben pedig próbált megérinteni, csakhogy minden egyes próbálkozását hárítottam. – Akkor legalább hagy vigyelek haza. - Majd Jack haza visz! – Edwardot lesújtotta a válaszom, de elfogadta, mást nagyon nem tehetett, mivel nem engedtem. Előbb hazaértem, így volt időm elzárkózni. A szobám most egy sokkal biztonságosabb övezetet nyújtott számomra. Még ha nem is történt köztük semmi, azon az ölelésen kívül, akkor sem lehetek biztos benne, hogy az irodában… Inkább bele sem merek gondolni. Eléggé kihasználva, de sokkal inkább használva éreztem magamat. De mégis, ha visszaemlékszek a múlt éjjelre, nem tudom lehinni, hogy az egész csak erről szólt volna. Hiba volt ideköltöznöm és még ennél is nagyobb hiba volt beleszeretnem. Tanácstalan voltam, mit kéne tennem. Nem akarom elhagyni, én hinni szeretnék neki, és még ha túl is reagálom a történteket, időre van szükségem. Kihagytam a vacsorát egész este nem mozdultam ki. Nem akartam összefutni vele, nem akartam hallani egy újabb hihető magyarázatot. Az éjszaka borzalmas telt. Semmit nem aludtam és biztos voltam benne, hogy Edward sem. Felkeltem. Belebújtam a köntösömbe. Lassan, komótosan indultam a szomszéd szobába. Milliószor átgondoltam, nem is hezitáltam, mikor kopogásra emeltem a kezem. Mielőtt azonban megtehettem volna, az ajtó kinyílt. A világ legszomorúbb szempárjával találtam szembe magam.

43

7. FEJEZET - Szia. – suttogtam. Edward félre állt az útból, hogy bemehessek. Beszélni szeretnék veled. – léptem be, majd a szoba közepéig sétáltam. Azóta nem igen mozdult semmit, a becsukott ajtónak dőlt és földet pásztázta. - Edward… - felkapta a fejét, majd elém lépett. Végtelenül hosszú percig tartott mire folytatni voltam képes. Az este százszor átgondoltam, és hoztam egy döntést. - Tudom, mit akarsz mondani. De nem akarom, hogy elmenj! – lépett előre, felemeltem a kezem, hogy megállásra késztessem. Nem akartam, hogy ennél is jobban megnehezítse a dolgomat. - Pár napot a szüleimnél töltök! Aztán, meglátom. - Semmivel sem vehetlek rá, hogy maradj? – megráztam a fejem. – Legalább hagy magyarázzam meg! - Nem hiszem, hogy bármivel is kimagyarázhatod. Azt mondtad egy a sok közül… - Mert ez az igazság. Vele csak szórakoztam. Tegnap csak… - Megint szórakoztál? - Szeretlek, ugye tudod? - Megbántottál. - Bocsáss meg. - Nekem most… - megköszörültem a torkom, kis híján elsírtam magam. -

El kell készülnöm. – ezt is csak nehezen préseltem ki magamból. Kijöttem mielőtt minden elfelejtve a karjaiba omlok. Pedig jó lett volna megölelni, megcsókolni. Elég! Hiába, hiszen szeretem, és mert szeretem, el kell mennem. Tiszta fejjel, távol tőle talán világosabban látok és rájövök, mit kell tennem. Fél órával később már minden útra készen állt. A nappaliban ücsörögtem és a taxira vártam. Edwardot az óta nem láttam, nem voltam biztos benne, hogy elment már. Jó ideje üldögéltem, a gyűrűmet csavargattam, azt, amit Edwardtól kaptam. Szerelem. Házasság. Kötelék. Túl szép, túl tökéletes lett volna. Lehúztam az ujjamról a gyűrűt, először nem akarta megadni magát, de végül mégis az ölembe pottyant. Egyelőre nem akartam visszaadni, addig 44

nem még nem hoztam meg a végsődöntést, a kapcsolatunkat illetőleg. A tenyerembe zártam az ékszert, majd betettem a táskámba. - Kisasszony, megérkezett a taxi! – lépett a helységbe Maria. Az arcán szomorú mosoly bujkált. Felálltam, búcsúzóul megöleltem és megköszöntem a rengeteg segítséget, hogy mindig beszélgetett velem. – Vigyázzon magára! - Viszlát! – magamhoz vettem, a táskám, Jack segített levinni a bőröndöm. Azt hittem legalább elbúcsúzik, de hiába vártam nem jött. A bőrönd a taxiban volt, a sofőr a volán mögött. Még utoljára végig néztem a hatalmas épület csodán, és beszálltam. Rövid búcsút vettem Manhattantől, a lakástól és Edwardtól. Tiszta szívemből szerettem volna, hogy a dolgok rendbe jöjjenek, hogy megértsem Őt, hogy minden elveszett emlék darab a helyére kerüljön. Phoenix-be az út hosszabbnak tűnt, mint amennyi volt. Fogtam egy taxit és bediktáltam a szüleim feltételezhető címét. Tegnap este felhívtam őket, hogy bejelentsem az érkezésem. Nagyon boldogok voltak és már alig várták, hogy lássanak. Nem voltak egyedül, ugyanis én is rettentően kíváncsi voltam rájuk, az arcukra, a hangjukra. Egy kicsit azonban féltem attól, hogy látva őket se ismerek rájuk. Egy barna cserepes, fehér házhoz érkeztem. Kívülről elég nagynak tűnt, izgatottan vártam, hogy belülről is megnézhessem. Reméltem, hogy a háza, ahol a felnőttem, majd előhív néhány emléket. Kifizettem a taxit, a sofőr még segített a bőröndömmel. Lassan a bejárathoz mentem. Az ajtó még azelőtt kinyílt, hogy kopoghattam volna. Azonnal egy meleg ölelésben volt részem. - Kislányom! - zokogó hang csapta meg a fülem. Az édesanyám finom parfümje kellemes nyugtató hatással volt rám, otthon éreztem magam az ölelésében. Biztonságban éreztem magam. – Hagy nézzelek! – elengedett, végigpásztázott a szemével. – Ugye jól vagy kincsem? - Igen, Anya! – azt hittem majd nehezemre esik majd azt mondanom egy idegennek, hogy Anya, de tévedtem. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ő az anyukám, és nem azért, mert már tudtam, hanem mert tényleg tudtam, hogy ő az. Emlékeztem rá. Mindenre emlékeztem a gyerekkoromból, és arra a napra is, amikor elhagytam ezt a házat. De az azután történteket még mindig

45

hatalmas homály fedte. Sikerült nekem is elérzékenyülnöm. Még jó húsz percen át ácsorogtunk az ajtóban. - Gyere, keressük meg az apádat! – segített behúzni a bőröndömet, letettük az előszobába. Futólag végig futottam a szemem a házon, de alig láttam belőle elmosódó csíkon kívül mást, mivel anya olyan sebesen húzott végig a házon, hogy megkeressük Apát. A konyhában volt, a sütővel piszkálódott. Annyira jó volt őket viszont látni és külön boldogság volt, hogy emlékeztem rájuk. - Apa! – vidáman nevetve szaladtam az édesapám kitáró karjaiba. – Annyira hiányoztatok! - Örülök, hogy jól vagy Bells. Anyáddal szeretnénk, ha mindent, de mindet elmondanál. Mikor és hogy történt a baleset? - Charlie, ne most kérdezgesd! Inkább, örüljünk, hogy végre velünk van. Később még kifaggathatod. Igaz, drágám? – végigsimított a hajamon. – Gyere, megmutatom a szobád. - Köszönöm, de azt hiszem, tudom, merre találom. – mosolyogtam. Még egyszer megöleltem őket, majd felkerestem a szobámat. Olyan volt, mint elhomályosodott emlékeimben. Csodálatos érzés volt tudni, és nem hallani vagy feltételezni. A szoba nem volt valami nagy, de nekem teljességgel megfelelt. A falak halványlila színben pompáztak, a bútorok fehérek voltak egytől egyig. Az ajtóval szemben volt az ablak, alatta kapott helyet az ágyam, mellette egy-egy éjjeli szekrény árválkodott. Baloldalról nyílt egy másik ajtó, ami mini gardróbomként szolgált éveken át. A másik oldalon pedig egy íróasztal állt. Fölötte a falon rengeteg kép feltűzve. Kopogásra eszméltem fel. - Takarékra tettem Apádat, egy ideig nem fog semmit sem kérdezni. – mondta, majd beljebb jött, elsétált az ágyamig és leült a szélére. - Köszönöm. – én is leültem mellé. - De ha kiöntenéd a szíved, nekem megteheted. – fogta meg a kezem. Jól eső érzés kerített hatalmába, éreztem, hogy megbízhatok az édesanyámban és neki valóban kiönthetem a szívem. - Nem emlékszem, hogy történt, csak arra, hogy felébredek a kórházban. Edward pedig…

46

- Edward? – kérdezett közbe meglepetten. Át kellett volna gondolnom, miről mesélek, és miről nem. Most már semmit sem hallgathatok el, főként, ami Edwardot illeti. Viszont tudtam, hogy Anyának még erről is nyugodt szívvel mesélhetek. Már megőrjített a gondolat, hogy nincs kivel beszélnem. - Ő és én… Azt mondta a vőlegényem. – óvatosan emeltem a tekintetem Anya megdöbbent arcára. A sokkoltam a legmegfelelőbb kifejezés. Ennyire magányosan éltem miután elhagytam őket? Mintha a világ negyedik csodájára mutattam volna rá. - A vőlegényed? - Anya, ha folyton visszakérdezel, nem jutok a végére egyhamar. - Ne haragudj kincsem, most sikerült nagyon meglepned. Még soha nem meséltél róla. Apáddal rettentően megijedtünk, mikor hívtál és elmesélted, mi történt. - Sajnálom, hogy nem szóltam korábban. – bűnbánóan hajtottam le a fejem. Előbb szólnom kellett volna, még akkor ott a kórházban. - Aggódtunk miattad, olyan sokáig nem hallottunk felőled, de azt hittük a sok munka miatt. De meséld tovább! – sürgetett izgatottan. - Szóval felébredtem és akkor… - mindent elmeséltem anyának, töviről hegyire, bár azért akadtak részek, amiket inkább kihagytam. Azt hiszem jobb, ha arról nem tud, hogy Edwarddal éppen fasírtban vagyunk és a többiről. Sokáig beszélgettünk, nemcsak a velem történtekről, hanem úgy miegyéb másról is, mint például az időjárás, könyvek, zene. Később apa is becsatlakozott. Este együtt készítettük a vacsorát, a kertben ettünk. Annyira jó érzés volt a családom körében lenni, mellettük éreztem igazán magam fesztelenül boldognak, önmagamnak. Előttük aztán nem volt mit szégyellnem, velük nem kellett attól félnem, hogy túl sokat mondok, vagy ha éppen semmit se mondtam, csak hallgattam. Imádtam, hogy nem létezik számukra kínos téma, beszélhetünk bármiről. Persze Apának még nem említettem, hogy valószínűleg elkeltem, rögtön meg akarta volna ismerni Edwardot, amire jelen helyzetben még én nem álltam készen. Anya megígérte, hogy segít megpuhítani,

mert

ha

úgy

döntök,

47

hogy

visszamegyek

Edwardhoz,

szeretném, ha befogadná és a család tagjának tekintené. De ez egyelőre még számomra is kérdéses. Az éjszaka volt a legborzalmasabb. Semmit sem sikerült aludnom, ha mégis, akkor is vele álmodtam. Kora hajnalban dobott ki az ágy, nagyon meleg volt. Egy hatalmas bögre kávéval ültem ki a teraszra. Kényelmesen elhelyezkedtem a kerti bútorok egyikén, a lábamat magam elé húzva kortyolgattam a kávéból. Rájöttem, hogy odavagyok a koffeinért. Hihetetlen, hogy ilyen sokáig kibírtam nélküle. Végignéztem a napfelkeltét. A figyelmem többször is az asztallapon nyugvó telefonomra összpontosult. Már legalább huszonnégy órája annak, hogy hallottam a hangját. Talán… Lassan a mobilért nyúltam, de félúton mégis meggondoltam magam. Nem! Ennél erősebbnek kell lennem. Fel kell hívnom! Felhívom! Belső harcot vívtam saját magammal, végül pedig az a felem diadalmaskodott, amelyik mindenáron hallani akarta a hangját. - Bella! – istenem, hogy képes valaki ilyen lágyan úgy, hogy az egész testem beleremegjen, kimondani a nevemet. A hangja szinte simogatott. - Szia. – a legbutább dolog, amit mondhattam. -

Örülök,

hogy

felhívtál.

Hiányzol!

Ugye

haza

jössz?

–

egészen

kétségbeesettnek tűnt. De az is lehet, hogy képzelődtem. - Még nem tudom. – sóhajtottam. - Miért hívtál fel Bella? – kérdezte és egy pillanatra azt éreztem bevallom, hogy nehezemre esik kibírni nélküle. - Mert… Én csak… - makogtam össze vissza. - Te is hallani akartál. – rájött. Tudta, mert már mindenkinél jobban kiismert. - Az, hogy hiányzol, még nem változtat a tényen, hogy hazudtál nekem Kristin-ről. - Nem hazudtam. Ő nem jelent semmit. Csak azért volt ott, mert… - Nem akarom tudni. Még nem, majd ha haza mentem. – mondtam. - Mikor látlak újra? – a kérdés váratlanul ért, még nem döntöttem el. - Még nem tudom. - Felhívhatlak? – kérdezte reménykedve. Hosszan hallgattam. – Kérlek? Egyszer-egyszer hallanom kell a hangod, hogy tudjam, jól vagy. 48

- Inkább majd én hívlak. – mondtam. – Most mennem kell. – gyorsan kinyomtam. A telefont a mellkasomhoz szorítottam, oda, ahol majdnem kiugrott a szívem a helyéről. Mielőbb dűlőre kell jutnom. De előtte, ki kell derítenem valamit, és ebben csakis Anya tud a segítségemre lenni.

49

8. FEJEZET A hétvégével együtt öt teljes napot töltöttem a szüleimnél. Öt nap bőven elég volt arra, hogy tisztába jöjjek az érzéseimmel és kitaláljam, mihez kezdek ezek után. A napok alatt többször is beszéltem Edwarddal, de ezek a beszélgetések vagy nagyon rövidek voltak, vagy nagyon üresek. Valahogy nem tudtam önfeledten beszélgetni, úgy téve mintha semmi sem történt volna. Sokáig tépelődtem, hogy mi legyen és arra a döntésre jutottam, hogy kiderítem mi is az igazság. Ha az emlékeim nem jönnek vissza maguktól, akkor visszaszerzem őket. Az első utam haza, a saját lakásomba vezetett. Edward a múltkor talán merő véletlenségből elfelejtette visszaadni a kulcsaimat. Kénytelen voltam felkeresni a ház gondnokát, hogy beengedjen a lakásba. Vissza is kérhettem volna, de azzal csak elárultam volna magam, hogy haza jöttem. Egyelőre nem akartam, hogy tudjon róla, mert nem nála szerettem volna kezdeni a faggatózást. Nem sok időt töltöttem otthon, leraktam a holmim, aztán eljöttem otthonról. Még egyszer megnéztem a kis papírdarabot, amin a cím volt. Úgy tűnt jó helyen vagyok. Végig futattam a szemem a kaputelefonon és felcsöngettem. Pár pillanattal később a kapu kinyílt. Kopogtam. Az ajtó kinyílt és szembe találtam magam vele. Az arcán először meglepettség futott végig, majd halvány öröm. Anya segített kideríteni, hol lakik Cat. Emlékszem órákon át túrta a házat, hogy megtalálja, mert korábban felírta valahová. Anno, mikor elköltőztem tőlük, egy ideig Cat-nél laktam, innen volt meg nekik a címe. - Tudtam, hogy fel fogsz keresni. – Félre állt az ajtóból, hogy bemehessek. Belépve egy tágas nappaliba találtam magam, Cat a kanapék felé terelt, majd hellyel kínált. Miután mindketten helyet foglaltunk bele kezdtem miért is jöttem ide. - Szeretném, ha mindent elmondanál! - Már nem vagyok benne biztos, hogy… Nézd, a múltkor én lehet, hogy egy kicsit eltúloztam. Nem kellett volna úgy letámadnom sem téged, sem őt. Bocsánatot kérek a viselkedésemért. 50

- Kérlek! Tudnom kell az igazat Edwardról! - Én… Megkínálhatlak valamivel? – pattant fel. Értetlenül néztem utána, elkezdett össze-vissza beszélni, mindenfélével kezdett kínálgatni. Erősen kerülte a válaszadást. A türelmem pedig fogytán volt. - Nem kérek semmit! Csak az igazat akarom hallani! Van okom azt feltételezni, hogy Edward átvág? – álltam fel én is. - Nincs. A múltkor én csak… Felejtsük el, rendben? - Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek. Ez a lány teljesen összezavart, ráadásul úgy tűnt ő sem biztos abban, amit mond. - Tévedtem. Sajnálom. - Akkor miért volt az egész? Csak nem értem… Tudod, mit tettél? Nem dobálózhatsz csak úgy a szavakkal pláne nem, ha valakit megvádolsz valamivel. - Bella… - Hagyj békén! És megköszönném, ha a jövőben elkerülnél! Nem kell kikísérned! – bevágtam magam mögött az ajtót. Edward mind végig az igazat mondta. Nem hiszem el, hogy Cat ezt tette velem. Látnom kell Őt. Sok mindent kell tisztáznunk. Mély levegőt vettem, ahogy kiszálltam a taxiból. Fizettem, majd lassan az épület elé sétáltam. A szívem a torkomban dobogott. Annak ellenére, hogy Edwardnak volt mit megmagyaráznia, szégyelltem magam a viselkedésem miatt. A Kristines dolog csupán az utolsó csepp volt, a legfőbb oka, hogy eljöttem tőle az a bizalmatlanságom volt. Cat-nek köszönhetően. Valamilyen szinten fájt, hogy képes volt hazugságokat állítani, és mindezt ilyen arcátlanul. Hetekig vívódtam, hogy nem tudok tejes mértékben bízni Edwardban. Már csak abban bíztam, hogy Edwardnak kitűnő magyarázata van arra, hogy mit keresett az a nő ott vele és miért álltak annyira közel egymáshoz. Ha ez tisztázódik, semmi sem állhat az utunkba. Könnyedén feljutottam a lakásba, ami meglepő módon üresen fogadott. Sehol nem volt senki, sötét volt, és kitudja mikor szellőztettek. Irdatlanul büdös és levegőtlen volt a lakás. Egyből a nappali hatalmas üveg ajtajához mentem, ami a tágas teraszra nyílott és kitártam. Így némi fény is bejutott. Amikor szétnéztem, hihetetlenül megdöbbentő látvány fogadott. Üvegdarabok 51

mindenütt, a kanapé párnái a földön, a képek a falról minden romokban hevert. Itt meg mi a fene történt? A dolgozószobából csörömpölő hang hallatszott. Valami eltört. Azonnal beszaladtam és a látvány még annál is döbbentőbb volt, amit kint találtam. Edward az asztalra dőlve fetrengett, bizonyára hulla részegen. A földön pedig az összetört Whisky-s üveg maradványai. - Edward… - suttogtam. Odarohantam mellé, de hiába szólongattam, teljesen kiütötte magát. Csak tudnám miért tette ezt magával. Miattam? Nagyon remélem, hogy nem. Mégis lelkiismeret furdalást éreztem, hogy valószínűleg miattam itta így le magát. Végig simítottam a haján, gyengéden beletúrtam.

Mintha

csak

megérezte

volna,

a

jelenlétem,

álmában

elmosolyodott. Az eddig nyugtalan arc, most kisimult, békéssé vált. - Visszajöttem. Most már veled maradok. Nehezen összekanalaztam, bár biztos voltam benne, hogy az ajtóig sem jutok el vele. Szerencsémre valahonnan Jack is előkeveredett, segített lefektetni Edwardot. Ahogy párnát ért a feje, morgolódva fordult az oldalára. Lehúztam róla a cipőit, és valami hihetetlen macerával lecibáltam a nyakkendőjét is. Tovább inkább nem merészkedtem. Volt miről beszélnünk, mielőtt itt egymás vetkőztetésébe kezdenénk. Megráztam a fejem, hogy kiűzzek magamból mindenféle gondolatot.

Betakartam és aztán szépen

magára hagytam. A lakás romokban hevert és Maria sehol sem volt. Nagyon furcsállottam, hogy nincs itt, és hogy hagyta, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Jacket megkértem, hogy hívja fel nekem Mariát, és kérje meg, hogy jöjjön ide. Azonban, olyasmi történt, amire nem számítottam. Maria nemet mondott. - Akarja, hogy még egyszer megpróbáljam? – a telefonra értette. Megráztam a fejem, megköszöntem az eddigi segítségét, aztán szabadjára engedtem. Ezután neki álltam összepakolni. Összeszedtem és kidobtam a szemet, majdnem sikerült megvágnom magam az egyik üvegdarabbal. Piszkosul szidtam Edwardot, amiért képes volt ezt összehozni. Ha magához tér, első dolgom lesz kinyuvasztani! Egész délután takarítottam, estére végeztem is. Egy bögre, forró teával és egy takaróval ültem ki a teraszra. Bevackoltam magam az egyik napozóágy szerűségbe. Felhívtam a szüleimet, 52

a mai nap, annyira-zűrősre sikeredett, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy beszéljek velük. Anya rendesen megszidott emiatt, az egész napot át aggódta. Apa is aggódott értem, de ő egy kicsit lazábban kezelte. Ismert annyira, hogy tudja, vigyázok magamra. Későre járt, ennek és a hideg ellenére sem akarództam bemenni. Hátra dőltem, a szemem pedig a csillagos égre emeltem. Gyönyörű, tiszta volt az ég. Békés csend vett körül, egy hajszálon múlt, hogy elaludtam, de bentről gyanús hangok érkeztek. Reméltem, hogy reggelig nyerek egy kis időt, mielőtt beszélünk. Mély sóhajt követően a bögrém az asztalra tettem, a takarót pedig a hátamra dobva, kardigánszerűen belebújtam. Bent halvány fény uralkodott, de még így is kitűnően kivettem a magas, izmos férfialakot. Először megijedtem, hogy valami besurranó tolvaj. - Bocsi, nem akartalak megijeszteni! – óvatosan maga elé emelete a kezét. - Emmett Cullen vagyok. Te pedig Bella, igaz? - Igen. – nem tudtam mi mást mondhatnék még. – Edward most alszik. Kicsit kiütötte magát. - Na, szép! Az öcsi bulit rendez, engem pedig kihagy belőle. Na, mindegy. Megmondanád neki, hogy itt voltam és Anyánk azt üzeni, hívja fel! Ja és holnap délután kerti parti az ősöknél! - Megmondom. – mosolyogtam. Azt hittem ezután megy is, de egyszer csak odajött, felkapott majd jól megszorongatott. - Üdv a családban! – vigyorogta miután letett. – Holnap találkozunk! – ezzel elköszönt. Fura, de máris kedveltem. Az éjszakát a régi szobámban töltöttem. Szerencsére a múltkor nem vittem el minden holmim. Aludni csak nagyon keveset aludtam, többnyire álmatlanul forgolódtam. Éppen ezért, amint felkelt a nap, én is felkeltem. Köntösbe bújva csoszogtam ki a konyhába. Úgy éreztem, ha nem ihatok egy korty kávét nekem végem. A konyhába menet elsétáltam Edward hálószobája előtt, de a hangokból ítélve még mindig aludt. Fél órával később felöltőzve, egy tálcával egyensúlyozva mentem Edward szobájához. Egy kis orvosság és egy pohár víz volt a tálcán. Biztos voltam benne, hogy szüksége lesz rá. Halkan a könyökömmel nyomtam le a kilincset s léptem be. Ahogy gondoltam. Még mindig húzta a lóbőrt. Nem is csodálom, 53

amennyit megivott felért egy fél üveg altatóval. A tálcát az éjjeli szekrényre tettem, az ablakhoz sétáltam, elrántottam a függönyt, a beáradó erős napfénytől megrándult az arca. - Ébresztő! Edward! Beszélnünk kell! – keltegettem. Nehezen, de végre kezdett magához térni. Pedig már a pohár is a kezembe volt, hogy ha kell, nyakon öntsem vele. Amikor kinyitotta szemét és megpillantott, bármibe lefogadtam volna, hogy azt hiszi, képzelődik. Jó néhány percig eltartott, mire tudatosult benne, hogy valódi vagyok.

54

9. FEJEZET Edward felült, felém nyújtózott, viszont én sokkal gyorsabb voltam nála, így már csak a levegőt érinthette. Ez túlontúl korainak számított és az sem szerettem volna, ha azt hinné, ennyire könnyen megbocsátok. Előtte tisztáznia kell egy két dolgot. - Készítek valami reggelit! – sétáltam az ajtó felé. Még hallottam Edward sopánkodó sóhaját mielőtt becsuktam az ajtót. Jó ideje nem hallottam mást, mint a víz csobogását. A tálcát a reggelivel letettem az ágyra. Sóhajtva szedtem össze az eldobált ruhadarabokat. Edward ekkor lépett ki csuromvizesen. A szívem kihagyott egy ütemet, annyira zavarba ejtően szexisen festett, hogy a szó bármi is volt az erősen a torkomra forrott. - Bella… – tett felém néhány tétova lépést. - Inkább öltözz fel! – mondtam, majd otthagyva a nappaliba siettem. Ki kellett űznöm a fejemből az előbbi látványt. Az ablakhoz léptem, gyönyörűen sütött a nap, az idő is kellemes volt. Szívesen tettem volna egy sétát. Nem sokkal később Edward is utánam jött. Az üvegen láttam a tükörképét. Megfordultam, hogy szembe nézzek immár felöltözött alakjával. Ő is végigmért engem, meglehetősen alaposan. Zavartan fontam körbe a kezem magam előtt, szemmel pedig a padlót kezdtem nézni. - Már nem viseled a gyűrűt. –állapította meg a gyűrűs ujjamat fixírozva. Felnéztem a szemébe. Összeráncolt homlokkal próbálta megfejteni ennek a jelentését. Erőtlenül szorítottam ökölbe a kezem. Teljesen elfelejtettem, hogy levettem, csak nem akartam, hogy a szüleim észrevegyék, és azonnali következtetéseket vonjanak le. - Levettem, mert… – kezdtem magyarázkodni, mikor a mondatom közepén félbeszakított. - Szóval ennyi volt. Döntöttél. - Ha úgy döntöttem volna, ahogy gondolod, akkor most nem lennék itt. -

Akkor

megbocsátasz?

–

reménnyel

telve

nézett

a

szemembe.

Legszívesebben a nyakába ugorva csókoltam volna, de előtte biztosnak kellett lennem abban, hogy nyugodt szívvel tehetem. 55

- Elmentem Cat-hez. – kezdtem. – Sajnálom, hogy bizalmatlan voltam, és nem hittem neked, még ha korábban azt is mondtam. Csak azt hittem… Mindegy mit hittem. Cat bevallotta, hogy nem mondott teljesen igazat, amikor meggyanúsított téged. - Valóban? – nem tűnt meglepettnek, még egy apró mosolyt is láttam átfutni az arcán. – Mondott még valamit? - Nem. Semmit. Nagyon mérges lettem rá, így eljöttem. - Azt hiszem jól tetted. – mondta, majd hozzám lépett. Megfogta a kezem, amin az eljegyzési gyűrűt viseltem. Mélyen elmélázva nézte a gyűrű hűlt helyét. – Mi lesz velünk? - Az csak is tőled függ. Mi történt? – kérdeztem és reméltem, hogy tudja mire értem. Nem szívesen vettem volna a számra annak a nőnek a nevét. Nem ismertem, de távol állt tőlem a vágy erre. Az első pillanattól kezdve ellenszenves volt velem, nem tudtam kedvelni és ez által esélyt sem tudtam adni ennek. - Azért jött, hogy beszéljen velem. Féltékeny rád és nem érti, hogy én téged szeretlek. Ki akartam dobni. - Nem úgy tűnt. – húztam el a szám. Még mindig, ha rá gondoltam elkapott a féltékenység. - Csak nem akartam megalázni azzal, hogy mindenki szeme láttára kihajítom. És én sem szerettem volna, hogy mindenki ezen csámcsogjon. - Igazad van… Sajnálom. – nagyon ostobának éreztem magam. Edwardnak igaza volt, még sem dobhatta ki a hajánál fogva. - Bella… – elengedte a kezemet, hogy aztán két keze közé emelje az arcomat. Finom volt, és szívmelengetően jó érzés. – Gyere vissza hozzám. - Edward, ez nem ilyen egyszerű. Szeretlek, de… - De? - Én nem költözöm vissza. - Gondolom, akkor már a feleségem sem akarsz lenni. – összeszorult a szívem, nem akartam ilyennek látni, ennyire elesetnek, mert nagyon annak tűnt.

56

- Még korai lenne. – reméltem, hogy megértő lesz. Láttam rajta, hogy nem esik neki éppen a legjobban és megbántom, de ennek ellenére láttam azt is, hogy megérti. - Velem töltöd a napot? – villantotta rám az imádni valóan szexi mosolyát. - Nem lehet. – a mosolya egyből lehervadt. Gyorsan folytattam mielőtt a kapcsolatunkat is neki áll temetni. – A bátyád itt járt tegnap este és azt mondta valami kerti parti lesz nálatok és feltétlen jelenj meg. - Elkísérsz? - Elkísérlek, ha megmagyarázod, miért ittál annyit és hová tűnt Maria? Miért nem hajlandó visszajönni, dolgozni? - Hát én azt hiszem eléggé csúnyán beszéltem szegénnyel. Ki voltam bukva, mert elmentél. Ezért is ittam le magam. Azt hittem vége, hogy többé nem látlak. - Itt vagyok, és nem megyek sehová. De Mariától sürgősen bocsánatot kell kérned. - Nagyon szeretlek. – hajolt közelebb. - Én is szeretlek. – suttogtam majd megcsókoltam. Edward nagyon értett a meggyőzéshez, ezért is sikerült rávennie, hogy elkísérjem a szülei kerti partijára. Nem tudtam mekkora felhajtásra számítsak, még indulás előtt felhívtam Alice-t, akivel egy órán át beszéltem, és megtudakoltam tőle, mégis miben menjek. Így miután Edward összeszedte magát, elvitt a lakásomba, hogy én is elkészülhessek. Ezután sofőr vitt minket a családi birtokra. Meglehetősen feszengtem Nem túl vidám emlékeim vannak abból a házból. De reméltem, hogy a mostani látogatásunk valamivel jobban sül el. Nagyon megkedveltem a szüleit, főként Alice-t, aki azonnal a szívembe lopta magát a hiperaktív természetével együtt. Edward szállt ki elsőként, hogy aztán nekem segítsen kiszállni. Belé karolva araszoltunk a ház mögött elterülő hatalmas kert felé. Meglepő módon a családon kívül senki sem volt jelen. Vagyis akadt egy két új arc, akiket én még nem ismertem, de így első látásra családtagnak véltem. Emmett már messziről integetett, ami mosolygásra késztetett. Mellette egy igencsak gyönyörű nő álldogált, akinek a karján egy még annál is szebb kis lány ült.

57

Esme és Carlisle boldog mosollyal az arcukon fogadták, hogy eljöttünk. Alice pedig rájellemző módon köszöntött bennünket. - Sziasztok! – mindkettőnket jól megölelgetett aztán egyszerűen elmart Edward mellől és szélsebesen kezdett vonszolni Emmették irányába. – Emmettet már ismered. Ő itt a felesége, Rosalie. Ez a tündér pedig a kislányuk, Lillian. Rosalie egyébként Jasper nővére. – Rosalie kedvesen a kezét nyújtotta melyet elfogadtam. A kislány a Mamája szőke fürtjei mögé rejtette az arcocskáját. - Kicsit szégyenlős. – mosolyogta Rosalie, közben le nem vette a szemét a kislányáról. Emmett büszkén ölelte körbe a családját. - Örülök Bella, hogy eljöttél. Láttam kirángattad az öcsit a depiből. – nevetgélt. Ekkor Edward is feltűnt, hátulról zárt a karjaiba. - Ki a depis? – kérdezte. Egyszerre kezdtünk mind nevetni. – Mi az? - Bocsássatok meg! – Rosalie átadta a kislányt Emmett-nek, aki szó nélkül vette magához a kislányt. - Mennyi idős? – kérdeztem előre lépve. - Két hónapon belül betölti az egyet. - a kicsi rám mosolygott, amit nem tudtam viszonzás nélkül hagyni. Kinyújtotta felém az egyik kis kezét, én is felé nyújtottam az enyémet. Elkapta és azzal kezdett foglalatoskodni. Egy idő után teljes testével felém kalimpált. - Odavan érted. Fogd csak meg! – és már át is nyújtotta a gyereket. Nem sok tapasztalatom volt a gyerekkel kapcsolatban, sőt semmi. Viszont eléggé ösztönösen jött, tudtam hogyan fogjam és úgy simult a karomba, mintha pontosan oda illett volna. – Jól áll a kiscsaj. Mit gondolsz Edward, nektek mikor lesz? – Emmett folyamatosan ugratta, de ez a mostani poénja úgy láttam komolyan megviselte őt. Eléggé lesápadt. - Jól vagy? – kérdeztem tőle. - Persze. Mindjárt jövök, csak iszom valamit! – gyorsan lelépett. Emmettel addig beszélgetni kezdtünk, közben pedig a kicsi lányt szórakoztattuk. Nemsokára a Mamája is visszaért, átvette tőlem. Rosalie a hideg külsője mögött egy nagyon kedves nő volt. Legalábbis hozzám nagyon az volt. A kerti parti este ért véget. Az időnek köszönhetően sok időt tölthettünk a szabadban. Esme rávett, hogy maradjunk még vacsorára is. 58

Vacsora közben Alice olyan vizek felé kezdtek terelni a témát, aminek se Edward, se én nem örültünk. Végre sikerült megállapodnunk, hogy szüneteltetjük

a

jegyességet

és

egyelőre

megpróbálkozunk

egy

sima

kapcsolattal. - Anyáéknak mikor akarjátok végre elmondani? – Edwarddal együtt olyan pillantással jutalmaztuk, hogy csoda volt, hogy nem esett össze mindjárt holtan. - Alice. – szólt rá Edward látszólag nyugodtan, de én tudtam, hogy oltári pipa a húgára. Megértettem, eleve ez a mi kettőnk dolga volt. Alice most egy picit átlépte a határokat. - De hát… - duzzogva nézett farkas szemet egymással. - Én sem avatkozom az életedbe, és hogy mit csinálsz Jasperrel! – vetette oda neki. - Hé, talán… – megpróbáltam volna lenyugtatni a kedélyeket, ami nem igazán ment. Ekkor Carlisle volt, aki a testvérek közé állt. A végén nem maradt más választásunk, mint elmondani az igazságot. - Megkértem Bella kezét. - Nahát, ez csodálatos hír! – örömködöt Esme, ahogy a család többi tagja is egyből gratulációkba kezdett. - Miért nem mondtátok el? – kérdezte a család. - Azért mert én időt kértem Edwardtól. Még nagyon korai lenne, és egyikünk sem szeretné elhamarkodni. – feleltem Edward helyett. Eleget kínozták már a kérdéseikkel, úgy tartottam tisztességesnek, ha én is kiveszem a részem a válaszolgatásból. - Akkor most felbontották az eljegyzéseteket? – Alice teljesen kiakadt. Felpattant az asztaltól. - Megbántott valamivel igaz? – köpni, nyelni nem tudtam. – Hogy lehetsz ekkora barom?! – fordult Edward felé, aki szintén annyira meg volt lepve Alice megnyilvánulásán, mint az összes többi jelenlévő. Amilyen jól indult ez a délután, olyan katasztrofális véget ért. - Alice, Edward nem bántott meg. – nem akartam kiteregetni a gondjainkat, különben is már értelmüket vesztették azzal, hogy mindent sikerült megbeszélnünk. – Hidd el, hogy nagyon szeretem a testvéredet, én vagyok, aki még nem áll készen. 59

- És én még azt hittem Edward nem adja könnyen a fejét házasságra. Most megleptél öcsi! – jegyzete meg Emmett. Nyilván ezzel a feszültséget szerette volna egy kicsit oldani. Hiába. Ezután a vacsora már koránt sem abban a könnyed, vidám hangulatban folyt tovább. Alice csendesen, fülét farkát behúzva ülte végig. Emmett és Rosalie rögtön vacsora után indultak is, Lillian már nagyon elfáradt és szerették volna mielőbb ágyba tenni. - Elég későre jár! Bellával mi is indulunk! – mondta majd a kezét nyújtotta felém. Felálltam, majd elbúcsúztunk mindenkitől és elindultunk haza. Örültem, hogy Edwardnak nem kell a vezetéssel foglalkoznia, és gondtalanul a karjaiba simulva élvezhetem a haza utat. Főleg a mai nap után. És még mindig nem volt vége…

60

10. FEJEZET Fáradtan fészkeltem magam Edward karjába, a fejem pontosan a mellkasán

nyugodott,

éreztem

szapora

szívverését.

Elmosolyodtam

a

gondolatra és a szívem megtelt az iránta érzett szerelemmel, hogy ezt mind én magam váltottam ki ebből a férfiból. Megérezhette, hogy valamin nagyon merengek, percek óta egyetlen szót sem szóltam, pedig induláskor a szüleimnél töltött napokról kezdett faggatni. Egy darabig meséltem, aztán eszembe jutott, hogy neki még nem szóltam arról, hogy az emlékeim lassan kezdenek visszatérni. - Emlékszem! – örömmel osztottam meg ezt az apró titkot. Valamiféle remény ébredt bennem, hogy talán nem is olyan sokára egyre több minden jut az eszembe és többé nem kell a homályos ködben tapogatóznom. Most sokkal nagyobb csend vett körbe minket s mintha Edward merev testtartása, melyet azt követően vett fel, hogy bejelentettem a nagy hírt, egyszeriben hűvössé vált volna. Akármennyire is finoman tette, nekem színtiszta fájdalmat okozott, mikor eltávolodott tőlem. - Edward. – felemeltem a kezem, meg akartam érinteni, de mielőtt megtehettem durván a kezem után kapott. - Mire emlékszel? – fájt, ahogyan a csuklómat szorongatta, a szemében a harag és a kétségbeesés keveréke tükröződött. - Fájdalmat okozol! – fájdalmas grimaszba torzult arccal hívtam fel a figyelmét, mire elengedett. Megdörzsöltem a fájó felületet, biztos voltam benne, hogy az ujjai nyoma reggelre ott díszeleg a csuklómon. - Nem akartam. – amikor a kezemért nyúlt, elrántottam, mire felsóhajtott. Biztos voltam benne, hogy bánja, azt is elhittem, hogy nem akarta, de mégis megtette és ebben ez volt a rossz. – Kérlek, bocsáss meg! – megint megpróbált érinteni, de most sem hagytam magam. - Ne érj hozzám! Ki akarok szállni! – követeltem, a sofőr azonban nem húzódott le. – Álljon meg! – süket fülekre találtam, Edward sem hagyta. - Haza viszlek. – mondta ellent mondást nem tűrően. A helyett, hogy vitába szálltam volna vele a lehető legtávolabb húzódtam. Az utat csendben tettük meg, legalábbis én nem szóltam hozzá, ő azonban egyfolytában 61

bocsánatot kért. Amikor a kocsi megállt, köszönés nélkül szerettem volna ott hagyni, de ő ezt sem hagyta annyiban. Most finoman kapott a karom után. - Kérlek, ne menekülj! – nem értettem. Kihúztam magam a fogságból, hátradőltem s vártam, hogy túlessünk a beszélgetésen. – Sajnálom, ahogy korábban viselkedtem. Nem állt szándékomban bántani téged. Bella… - Miért? Nem értem, miért leszel ennyire mérges, ha az emlékeimről van szó? Te nem szeretnéd, hogy emlékezzek? Mert néha ezt érzem! – lenyeltem a kicsordulni készülő könnyeket. - Sajnálom. - Már nem töröm magam, hogy megértselek. - Elmondod, mire emlékszel? – bólintottam. Elmeséltem az egészet neki s mintha meg nyugodott volna. Sokáig ültünk az autóban, beszélgettünk, és szép lassan kibékültünk. Az éjszakát nálam töltötte, reggel pedig édes csókjaira ébredtem. De a reggeli közben megint összevesztünk. Bejelentettem Edwardnak, hogy holnaptól szeretnék újból munkába állni. Csak nagyon nehezen vettem rá a dologra, de ezután sem boldogította a gondolat. Az egésznapot nem tudtuk együtt tölteni, muszáj volt bemennie a dolgozni. Este viszont értem jött és elvitt vacsorázni. Ugyanoda mentünk, ahová legelső alkalommal vitt. Az éjszakát Edwardnál töltöttem, így együtt jöhettünk be a céghez. Edward még tegnap beavatott, hogy mik is lesznek a feladataim, úgy éreztem képes leszek helytállni. Minden ember kíváncsian s egyben meghökkenve kísérte figyelemmel összeölelkező párosunkat. Munkából nem volt hiány, Edward bővel ellátott vele. Persze az irodáján kívül aligha mehettem. Ha valaki bejött, nagyon ügyelt, hogy még véletlenül se váltsak vele pár szót. Konkrétan rajta kívül senkivel sem volt alkalmam beszélni. Bármit megtettem volna, hogy akár egy percre is, de kimehessek. - Hozok kávét! – álltam fel, de még az ajtót sem értem el, amikor a hangja megállított. - Majd Amanda hozz. Dolgozz nyugodtan tovább, vagy pihenhetsz is. – fel sem nézett a papírokból.

62

- Akkor járok egyet. Nem bírom, ezt a bezártságot! – nyavalyogtam. Lehet, hogy igaza volt, és még nem kellett volna visszajönnöm. Vagy nem ide. Másik állás kell találnom, mert ennek az együtt dolgozásnak nem lesz jó vége. - Haza szeretnél menni? Ha gondolod, máris szólok Jacknek, majd ő haza visz. - Nem akarok haza menni, hanem mondjuk, szeretném eltölteni az ebédszünetem valahol máshol. - Egy perc és elviszlek ebédelni. - Még midig nem érted. – sóhajtottam lemondóan. – Mindegy! – visszakészültem menni a helyemre, amikor a telefon megcsörrent. Edward előttem kapta fel. Hosszasan hallgatott, hümmögött. Aztán letette és rám nézett. - Ha még mindig szeretnél járni egyet, akkor… - egyáltalán nem értem ezt az embert. Bosszankodva léptem ki az irodájából. Kivételesen kitehettem a lábam onnan, bár nagyon fúrta az oldalam, miért nem maradhattam. Egésznap azon volt, hogy bent tartson maga mellett, még egy nyamvadt kávéért sem mehettem át a másik szobába. Most meg elküld. Alig vártam a nap végét, hogy elmehessek és a lehető legtávolabb kerüljek tőle. Most erre volt szükségem, mert jelen pillanatban azt kezdtem érezni, hogy az ellenszenvem egyre nagyobb lesz iránta. Ha az életben nem is, de a munkában egy igazi zsarnok, bár olykor - olykor azt hiszi eme szokását rajtam is gyakorolhatja. Nagyot téved, mert én ezt nem fogom hagyni. Biztos voltam benne, hogy ezt mind csak azért csinálja, hogy felmondjak. Eleve nem tetszett neki az ötlet, hogy visszajövök dolgozni. Dühösen nyomkodtam a lift hívógombját. Bevillant egy emlékkép, amiben pontosan ezeket a mozdulatokat tettem, akkor is dühös voltam. Meg kellett támaszkodnom, a fejem zsongott, belül kavarogtak a gondolatok. Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, aztán kifújtam. Egyszer már végig vágtattam ezen az emeleten, akkor is valami miatt bosszankodtam, talán akkor is Edward volt a bűnös. Felzaklatott, hogy ennél többre nem emlékeztem. Megérkezett a lift, nem figyeltem és így neki mentem az éppen kiszálló férfinak. Mielőtt elestem volna, sikeresen utánam

63

kapott. A nagy zűrzavarban nekem a nyakkendőjét sikerült elkapnom, míg ő a derekamat ölelte körbe. - Elnézést! – böktem ki zavartan, majd lassan felnéztem. A férfiból sütött az elegancia, és valami hihetetlen vonzalom áradt az egész lényéből. Egy percre sikerült elvesznek az örvénylő kék szemeiben. - Én nem figyeltem. – szabadkozott. Lassan felegyenesedd, vele együtt én is. - De azért jól van? – kérdezte, nekem pedig még mindig nem ment a normális gondolkodás. Nem értettem mi van velem, azt hittem ezt csak is Edward tudja kiváltani belőlem. Miután megbizonyosodott arról, hogy stabilan megállok a lábamon elengedett. – Benjamin Fuller. – nyújtotta felém a kezét. Mielőtt azonban elfogadhattam volna eme gesztust, feltűnt valaki a láthatáron, akinek cseppet sem tetszett a dolog. - Mi folyik itt? – Edward, ha a szemivel ölti tudott volna, szegény fickó régen alulról szagolhatná az ibolyát. – Jól vagy? - lépett mellém, gyorsan végig futatta rajtam a tekintetét, alaposan felmérte a fizikai állapotom. – Már mindenhol kerestelek! – vágta oda kissé sértődötten, a fickó jelenléte nem is zavarta, úgy tett, mintha kettesben lennénk. Én viszont nem. És mi az, hogy mindenütt keresett? Ő küldött el az előbb! - Komolyan? – kérdeztem szemöldök felvonva. Edward tekintete elsötétült, majd figyelmen kívül hagyva a kérdésem, Benjamin felé fordult. - Szabad tudnom, mit keresel a cégemnél? – nem tetszett, hogy ennyire udvariatlan. Az is lehet, hogy egy jövőbeli üzlettárssal áll szemben. - Hello Edward! – nyújtotta Edward felé a kezét, amit szemmel láthatóan a másik fél nem szándékozott viszonozni. – Az én épületemre pályázol. - Nem csak pályázok, az enyém is lesz. - Ebben én nem lennék ennyire biztos. Tudod az Apámat még meggyőzhetted róla, de engem nem fogsz. Terveim vannak azzal az épülettel. - Hidegen hagynak a terveid! – vágta oda. – Most pedig távozz! - Már megyek. Örültem, hogy megismerhettem Miss… - Bella. – mondtam. Edward szó szerint felmordult, majd a derekamnál fogva húzott magához, jelezvén Benjamin számára, hogy foglalt vagyok. Nem értem ezt most, minek kellett. Jobb szerettem volna kimaradni az egészből, végül is nem az én épületemről van szó, és nem is én akarom megvenni. 64

- Azt hiszem nekem máshol kéne lennem. – kibontakoztam az ölelésből, indulni készültem. - Nagyon örültem! – Benjaminra kaptam a tekintetem. Valamiért nagyon szimpatikusnak találtam, és nem értettem Edward miért rühelli az első perctől kezdve. Benjamin előre lépett, a kezemért nyúlt, melyre egy apró csókot lehelt. Edwardnak sem kellett több. Félre lökött, aztán behúzott egyet Benjaminnak.

65

11. FEJEZET Kellett egy pillanat, míg magamhoz tértem a sokktól. Mielőtt Edward újabb ütést mérhetett volna Benjaminra közéjül verekedtem magam és csak remélni mertem, hogy a következő pofont nem én kapom. Szerencsére Amandának volt annyi lélekjelenléte, hogy erősítést szerezzen. Amikor meg a biztonságiakat felbukkantak, megkérték Benjamint, akinek a szája csúnyán vérzett, hogy hagyja el az épületet. Szerettem volna utána menni, bocsánatot kérni, de Edward nem engedte. Dühödt pillantást vetettem rá, majd elviharoztam az irodája irányába. Tisztában voltam vele, hogy követ és majd szétrobban ő is a méregtől. - Neked elment az eszed? Miért kellett megütnöd? – támadtam neki mihelyt beért és bevágta az ajtót. Ez nem tartozik senki másra csak ránk. Legalább ebben egyetértettünk. - Szinte rád mászott! Az sem zavarta, hogy ott állok melletted! Valahogy a tudomására kellett hoznom, hogy te az enyém vagy! – Majd szétrobbantam a méregtől, képtelen voltam felfogni, amit az előbb tett. Csak így, a semmiért behúzni valakinek, csak mert rámosolyogtam és az illető úriemberként viselkedett. Nem azzal volt a baj, hogy Edward féltékenyen viselkedett, hanem ezzel együtt kijelentette, hogy kizárólagosan csak is az övé vagyok, mintha valamiféle tárgy lennék. Egy drágakő, amit egy széfbe zárva tarthat, távol mindentől és mindenkitől. - Mostanában rád sem ismerek. Már nem az vagy, akit a kórházban felébredve megismertem. Ő kedves volt, figyelmes, nyugodt, türelmes. Őt szerettem. De ezt a durva, hideg embert egyre kevésbé. - Bella… - Félek, ha tényleg ilyen vagy, nem tudlak szeretni! – bármennyire is fájt, így volt. Ezzel a viselkedéssel egyre távolabb sodor magától és nem vagyok benne biztos, hogy van visszaút. - Megint el akarsz hagyni? – most ne hatott meg a kétségbeesésével. Mellette volt időm megtanulni, hogyan keményítsek a szívemen. Ő folyton ezt teszi. Bezárkózik, akárhányszor érzelmekről van. Folyton azt mondogatja mi mindent jelentek a számára, és hogy mennyire szeret. De ezek csupán 66

szavak. Összesen egyetlen pillanatra emlékszem, amikor a „Szeretlek” jelentett is valamit, nemcsak egy szó volt. Akkor, azután a szüleinél töltött katasztrofális éjszakán éreztem is. Az első és utolsó pillanat, amikor hagyta, hogy belé lássak. - Ha ez kell ahhoz, hogy észhez térj! Igen, el foglak hagyni, mert így képtelen vagyok veled lenni! - Szeretlek. - Csak hogy ez most nem számít. Egyébként meg felmondok. Rossz ötlet volt visszajönnöm, és neked dolgozni. – összepakoltam a holmimat, a táskám a vállamra penderítettem. - Nem kell felmondanod! – lépett mellém. - De igen! Majd keresek másik állást. – néztem fel rá. - Vannak más vállalataim is. - Új munka, új főnök! Ha ezt sem vagy képes elfogadni, akkor már tényleg nincs miről beszélnünk! – talán túl kemény voltam. - Jól van! Legyen, ahogy akarod. – mondta beleegyezően. - Nem bocsátom meg ezt a mait! Ma még biztosan nem! Haza megyek, és kérlek, ne hívogass, ne gyere át! - Bella… - megfogta a kezem, de én finoman elhúztam. - Holnap beszélünk. – mondtam, majd elmentem. Csalódottságtól telve léptem be a lakásomba. Edward Benjaminnak adta a pofont én mégis úgy éreztem engem ütött meg. „Valahogy a tudomására kellett hoznom, hogy te az enyém vagy!” Szerettem volna kiűzni a fejemből, amit Edward mondott. Nem így képzeltem el ezt az egész szerelem dolgot. Néha úgy érzem, csak vergődünk egymás mellett, mint két partra vetett hal. Edward mindig úgy mesélt rólunk, a múltról, amire nem emlékeztem, mintha mindig a boldogság töltötte volna ki. Olyan tökéletesnek állította be. Vajon mi történt? Egész éjjel virrasztottam, nem bírtam aludni. Edward az egyszer megértette, amit mondtam és nem keresett semmilyen módon. A reggelt egy nagy bögre kávéval kezdtem, aztán vásárolni indultam. Kis híján hanyatt vágódtam egy csokor virágban, amit valaki az ajtóm elé 67

helyezett. Nem volt kérdéses ki küldte. Felkapartam a földről és bevittem. Kerestem neki egy üres vázát és vízbe tettem. Amikor letettem az asztalra vettem észre a kártyát a virágok között.

Bocsáss meg! Szeretlek E. Edward mestere volt a lekenyerezésnek és talán még a vesztegetésnek is. Az éjjel eldöntöttem, hogy megbocsátok, de többször nem teszem. Egyetlen egy húzása van még, de azzal vége, többet látni se akarom. Szeretem, de magamat is annyira, hogy megkíméljem magam a fájdalomtól. Úgy döntöttem

később

meglátogatom,

de

addig

hagyom

főni

a

levében.

Megérdemel egy kis leckét, valahogy meg kell tanulnia, hogy ebben a kapcsolatban ketten vagyunk és nem egyedül ő maga. Arra is rá kell vennem, hogy bocsánatot kérjen Benjamintól, bár kötve hiszem, hogy ebbe valaha is belemegy. Mostanára annyira kevés időt töltöttem otthon, a saját lakásomban, hogy észre sem vettem, hogy a hűtöm teljesen kiürült. Leugrottam a közeli üzletbe és bevásároltam. Hazafelé elmentem egy könyvesbolt mellett és bementem. Vettem néhány új könyvet. Az előadó egy nagyon kedves öregúr volt. Miközben körbe vezetett beszélgettünk. Régen tettem ilyesmit és jól esett Edwardon vagy a szüleimen kívül mással is beszélgetni. - Jöjjön máskor is! – szólt utánam az öregúr. Természetesen megígértem, hogy legközelebb, ha erre járok, beugrok. Ezután elköszöntem és kiléptem az üzletből. Megint nem figyeltem, mert a kirakaton át integettem az öregnek, mikor véletlenül belém jött valaki. Nem tartott sokéig, amíg Benjaminra ismertem. - Úgy tűnik mi folyton egymásba botlunk! – a mosolya füléig ért. A seb a szája környékén sokkal jobban festett, mint tegnap. Bizonyára valaki lekezelte. - Igen úgy. Annyira… - Nem magának kell bocsánatot kérnie! – vágott a szavamba. - De akkor is sajnálom. Úgy érzem az egész miattam történt. 68

- Miért? Talán maga tehet Edward Cullen elmebajáról? - Ő nem ilyen. - Vagy még nem ismeri. - Nekem mennem kell. - Várjon! – kapott utánam. – Elkísérhetem? – nem tartottam jó ötletnek, így visszautasítottam az ajánlatot. Nem hiányzik más, mint, hogy Edward valahonnan tudomást szerezzen arról, hogy Benjamin Fuller haza fuvarozott és egy újabb bomba robbanjon. – De miért? – nem akartam elfogadni a nemleges válaszom. - Mert szeretnék megbántani vele senkit. - Ha csak emiatt aggódik, megnyugtatom, hogy nincs nő az életemben. - Nekem viszont van egy férfi az életemben, akit a hibái ellenére szeretek. Nézze Benjamin… - Abba hagyhatnánk végre ezt a hivatalos megszólítást! Hívj Benjaminnak. - Benjamin… - Akkor igyunk meg egy kávét vagy bármit valahol. Kérlek! - Egyetlen kávé és ennyi. Abból az egy kávéból egy igencsak hosszú kávé lett. Legalább egy órája üldögéltünk a sarkon lévő kávézóban és beszélgettünk. Meg kellett állapítanom, hogy Benjamin levakarhatatlan és nem lehet, nem azonnal megkedvelni. Nem nyomult, de még ha meg is tette volna, azt is olyan szédületes stílusosan, hogy biztosan elnézem. Régen beszélgettem már ennyire jót, talán a távoli múltban Cat-tel voltak ehhez hasonló délutánjaink, amikor mindketten megnyíltunk a másiknak. Persze Benjaminnal közel sem volt ennyire bizalmas a dolog, még csak nyitni se nyitottam felé, de befogadtam. Befogadtam a szívemben, mint egy barátot. - Most már tényleg mennem kell. Köszönöm a kávét és a sütit is. – álltam fel. Benjamin is felemelkedett a helyéről, a kezembe adta a csomagjaimat, fizetett, majd együtt távoztunk. - Biztos nem vihetlek haza? – ismét megkísérelt rávenni, de ezúttal is visszautasítottam. – És ezt valamikor megismételhetjük? - Benjamin… - nem tudtam, hogy mondjam, hogy még véletlenül se bántsam meg. 69

- Miért nem? - Mert félreérthetik, te félreértheted, és mert két embert biztosan megbántanánk. - Kettőt? Nem csak egyet? Bella, nekem nincs senkim, és ha lenne, se érdekelne. Nem felcsípni akarlak, nem is egy éjszakára. – meglepett a nyíltsága és hogy nem félt nevén nevezni a dolgokat. - Én soha sem űznék ebből játékot. Azt hittem lehetünk barátok. - Ó – azt hittem elsüllyedek szégyenemben. Benjamin csak barátkozni próbált én meg egy kicsit félreértelmeztem az egészet. – Nagyon sajnálom. Én csak… csak azt hittem… Ne haragudj! - Nem haragszom. – nevetett. – Legalább tisztáztuk. - Akkor… - kezdtem, majd azonnal folytattam is. – Valamikor találkozunk. Vigyázz magadra! – az előbbi után kicsit kellemetlenül éreztem magam. Viszont ami az elköszönést illeti, úgy éreztem Benjaminnal még nem tartunk ott, hogy akár egy öleléssel vagy puszival tegyük. - Viszlát, Bella! Egész úton, amíg hazafelé sétáltam azon elmélkedtem, jó ötlet volt-e ez az egész. Tény és való, hogy Benjamin társasága üdítő volt, jól éreztem magam vele és lássuk be, hatalmas szükségem lenne egy barátra. De ezt akkor is be kell adnom Edwardnak valahogy. Amikor befordultam a sarkon Edwardot pillantottam meg, amint kiszáll az autóból, és a kapu felé igyekszik. Azt mondják, semmi sem üt nagyobbat, mint az első pofon. Aztán a többit szép lassan megszokod. Itt az ideje, hogy én is hozzá szokjak, mert ha úgy döntök, Edwarddal maradok életem hátralévő részében, még rengeteg pofon vár rám, amiket egyszerűen el kell viselnem és megbocsátanom.

70

12. FEJEZET Ha már pofon, akkor egyet Edwardnak is el kell viselnie tőlem: Benjamin. De ahogy elnéztem tűnődő, de ugyanakkor kissé megviselt arckifejezést, ahogy

a

kapucsengővel

babrált

és

félretettem

ezt

a

beszélgetést.

Összeszedtem magam a gondolatimmal együtt és felé igyekeztem. Amikor meglátott, megszakította a telefont és óvatosan felém fordult. Nem tudhatta mire számíthat, valahogy sohasem azt és úgy produkáltam, ahogy gondolta, vagy, ahogy elvárta. - Beszélhetünk? – szólalt meg végül. Rühelltem, amikor a hivatalos hangnemét vette fel, de rájöttem, hogy ez nála valamiféle védekezés. Ha úgy tesz, mintha semmi sem érdekelné, vagy nagyon hidegnek teteti magát, kivéd mindent, ami megsebezhetné. - Menjünk fel! – intettem, Edward elvette a kezemből a szatyrokat. Lassan mentem, Edward mögöttem jött. A táskámból előkotortam a kulcsaimat, pillanat alatt beengedtem magunkat. Az ajtóban ledobtam a táskám, a kulcsot a komódon lévő tálkába ejtettem. - Kérsz valamit? Kávét? Tea? – kérdeztem a konyhába menve. - Nem kérek semmit. Beszélnünk kell! – mondta. A konyhában kivettem a kezéből a szatyrokat, némán kipakoltam, mindet eltettem a helyére. Ezután feltettem egy kanna vizet forrni a teának. Edward mindezidáig csendbe tűrte, hogy minden másra figyelek, csak éppen rá nem. Egy idő után viszont megelégelte ezt. - Ami az irodában történt… - kezdett bele. Valamit akart mondani, de nem találta a megfelelő szavakat. Aztán másként folytatta. - Bocsánatot kérek. Nem lett volna szabad ennyire kikelnem magamból. Az sem volt helyes, hogy a tulajdonomnak neveztelek. Nem vagy az. Sokkal több vagy annál! – bármennyire is tűnt őszintének, nem hagyhattam, hogy ilyen könnyen meggyőzzön. Nem dőlhetek be mindig a kedves, szerelmes szavaknak, nem lehet ennyire gyenge, egy olyan nő, aki egy kis gyengédségért cserébe hagyja magát. - Ezt már sokszor hallottam.

71

- Bella, kérlek! Mit szeretnél, mit csináljak? Mit mondjak, hogy megbocsáss? – feszülten túrt a hajába, miközben fel s alá kezdett járkálni. - Például bocsánatot kérhetnél Benjamintól! – mondtam. - Nem. Nem fogok bocsánatot kérni tőle! - Miért? És miért utálod ennyire? – tényleg nagyon kíváncsi voltam. Az első perctől kezdve láttam, hogy ennek az ellenszenvnek sokkal mélyebb, régebbi oka van, mint hogy Benjamin rám nézett. Edward mélyen hallgatott, az arckifejezése is megváltozott, nem itt járt. - Rendben! Bocsánatot kérek! De többet nem akarok róla hallani! – ennyivel lezárta a témát. Tudtam, hogy ha tovább kíváncsiskodok, azzal csak elrontom az esélyét annak, hogy többet megtudjak erről az egészről. Így hát ezt is betettem abba a fiókba, ahová Benjamin barátságát. – Mond, megbocsátod még ezt az őrültségem? – kérdezte azzal az ellenállhatatlan szürkéskék szemeket is bevetve. Már akkor tudtam, hogy megbocsátok, mikor megláttam, de azt akartam, hogy tudja, és legfőképp érezze, hogy nagyon rezeg a léc a talpa alatt. - Ez az utolsó! Edward komolyan beszélek! Még egy ilyen és vége! És soha többé nem érhetsz hozzám olyan durva módon, mint előző este! Nincs több bocsánat! Ugye, megértetted? - Meg. – tett néhány tétova lépést felém. – De én is szeretnék tőled kérni valamit! - Úgy érzed abban a helyzetben vagy? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Csak is Edwardnak lehet annyi vér a pucájában, hogy a kialakult helyzet ellenére, hogy ő az, aki éppen bajban van, még kérni mer tőlem valamit. - Ígérd meg, hogy ha Fuller felbukkan, és megpróbál a közeledbe férkőzni, azonnal szólsz! Ígérd meg! - Edward nem szólhatsz bele abba, kivel barátkozom. Ez az én döntésem. - Bárki mással, kivéve vele! - Ebben a kérdésben nem most fogunk döntésre jutni. – a végszó a teás kanna sípolása volt. Mindkettőnknek megvoltak a maga feltételei. Ő kért, én is kértem. Ez így volt igazságos. Ilyen egy kapcsolat. A miénk még az volt, mert egyikünkben sem volt elég bátorság, hogy kimondja a végét. Szerettük egymást. Furán 72

szerettük egymást. Én kimondtam, éreztettem, ott voltam, ha kellettem. Edward is kimondta, de mindannyiszor üres volt. Nem éreztem és nem volt ott minden percben, mikor szükségem lett volna rá.

Edward úgy tesz,

mintha az amnéziám közelebb hozott volna minket egymáshoz. De mindez csak szerinte volt így. Még sohasem éreztem magam ennyire távol senkitől. Szeretem, de abban a percben, hogy megérinteném, egy szakadék mélyén találom magam. Legtöbbször egyedül. Másnap izgatottan vágtam neki a reggelnek később pedig a városnak. Edward az éjszakát a saját lakásában töltötte, úgy éreztem még szüksége van a leckére. Éreztetnem kellett vele, hogy a megbocsátásom ellenére is haragszom rá. Együttes erővel kell rendbe hozzunk ezt a kapcsolatunk, és nem söpörhetünk be minden veszekedést a szőnyeg alá. Készülődés közben hívtam egy taxit, ami most lent várt. Tegnap nézelődtem az álláshirdetések közt és sikerült ráakadnom jó néhány ígéretesnek tűnőre. Azonnal felhívtam és utánuk érdeklődtem. Két helyre behívtak interjúra. Az első helyen nem lehettem elég színpatikus az interjúztató nőnek, mert öt perc elteltével kijelentette nem felelek meg az elvárásoknak. Rusnya banya volt, és nem azzal volt a gond, hogy nem feleltem meg az állítólagos elvárásoknak,

hanem

nem

tűntem

olyannak,

akit

a

későbbiekben

csesztethet. Minden reményem a másik helyen volt. Csupán egyetlen egy gond volt az egésszel. A cég, ami az állást ajánlotta a Fuller Vállalat. Ezáltal erős volt a gyanúm, hogy csakis Benjamin cégéről lehet szó. Végül is hány Fuller szaladgál Manhattanbe, akinek hatalmas céghálózata van? Nem sok. Mégis úgy döntöttem, megkockáztatok egy újabb kimerítő veszekedést és megpróbálom megszerezni az állást. Edwardnak meg kell értenie, hogy vele ellentétben nekem eget rengetően szükségem van egy állásra. Valamiből ki kell fizetnem a lakásom és a többi kiadásom, és hogy ezt mind ő finanszírozza teljességgel kizárt volt. Soha nem mennék bele. A taxiban rendbe

szedtem

magam,

majd

minden

bátorságom,

önbizalmam

összekaparva kiszálltam. Néhány órával később is alig hittem el, hogy enyém az állás. Natalie Dormer titkárnője leszek. Még nem ismerem, de remélem nem lesz vele gond és könnyen megy a munka mellette. Az is csak a szerencsémen múlott, hogy 73

nem botlottam bele Benjaminba, mert, hogy a gyanúm, ami elég nyilvánvaló volt, beigazolódott. Az övé és az apjáé a cég. Edward cseppet sem elragadtatva, de meg kell értenie. Különben is ez csak egy munkahely és még Benjamin közelébe sem kerülök. Éppen időben érkeztem. Edward abban a percben lépett ki az épületből, hogy megérkeztem a taxival. Azonnal észrevett, odasietett és úriember módjára kisegített. Belé karoltam, míg ő a derekamra tette a kezét és a saját autójához vezetett. Jack, mint mindig most mellette volt és ügyelt, hogy ne essen bajunk. Edward kinyitotta az ajtót, miután beszálltam ős is mellém csusszant. Jack vezetett. - Hová megyünk? – kérdeztem. Igazság szerint nem volt kedvem étterembe menni, pedig ott kisebb lett volna az esélye annak, hogy Edward nagy hisztit csap a munkám miatt. De jobb az ilyesmin hamar túlesni. - Haza. Maria főzött nekünk. - Visszajött? – azonnal jó kedvem támadt a hír hallatán. Úgy tűnik Edward kiengesztelte bármi i volt az oka, hogy elment. Maria számomra nagyon kedves volt, és úgy láttam nagyon szereti Edwardot és bármennyire nehéz eset törődik vele. – Azt hiszem máris szereztél nálam egy jó pontot. - Valóban?- vetette felém lélegzet elállító mosolyát. – Mond, és egy csók nem jár érte? – hajolt felém. - Előtte beszélnünk kell. - Ráér. - Attól tartok nem. És akkor talán már nem is akarsz megcsókolni. Állást kaptam a Fuller Vállalatnál! Azt hittem kiabál, ki kel magából, vagy a múltkorihoz hasonlóan nagyon durva lesz. Ehhez képest nem szólt egy szót sem, csendben tűrte, talán magában tombolt, de felém egy cseppnyi haragot, de érzelmet sem mutatott. Bezárkózott. - Mondanál valamit? – muszáj volt megtörnöm a kínzó csendet. Minden perccel csak rosszabbul éreztem magam. Edward nem reagált semmit. Ezután feladtam a próbálkozást, talán kell neki egy kis idő, míg megemészti. Megérkeztünk. Edward szó nélkül szállt ki és egyből beviharzott az épületbe. Jack nyitott ajtót és segített ki. Nagyot sóhajtva indultam utána. A 74

liftnél várakozott, legalább megvárt - gondoltam. Nem erre számítottam. Nem ilyen reakcióra. Kész kínszenvedés volt felérni a lakásba. Edward egyből elrohant és már csak a dolgozószobája ajtajának csapódását hallottam. Úgy látszik eddig bírta tartani a haragját, valami azt súgta később még meg is ízlelem. Nem tehettem mást, beljebb merészkedtem, sikerült Mariába botlanom, aki egyből az étkező felé terelgetett. Az asztal két főre volt terítve, a közepén friss virágcsokor díszelgett. Gyönyörű volt, meghitt és romantikus egy ebédhez képest. - Jól van kisasszony? – aggodalmaskodott. - Azt hiszem megbántottam Edwardot és most nagyon haragszik rám. – feleltem bánatosan. Helyet foglaltam, de étvágyam az nem volt. Meg is kértem Mariát, hogy még ne szolgálja fel az ebédet. - Higgye el drágaságom, hogy nagyon szereti magát, és majd megbékél. – szerettem

volna,

hogy

Mariának

igaza

legyen.

Éppen

hogy

sikerült

megoldanunk az eddigi gondjainkat, erre most én teszek valamit, amivel megbántom őt. - Köszönöm. – emeltem a tekintetem rá, nagyon hálás voltam a szavaiért. - Szóljon, ha bármire szüksége van! – mondta, majd elsétált a konyha irányába. Annyira Edwardon járt az agyam, hogy még csak nem is érdeklődtem Mariától a hogyléte felől. Hátra dőltem a székben, nem tudtam mit tegyek. Utána kéne mennem, vagy az is lehet, jobb, ha hagyom egy kicsit. Az is átfutott a fejem, hogy haza megyek, de attól lehet, még jobban kiborulna. Sokáig üldögéltem egy magamban, de megelégeltem. Nem fogok itt ülni és várni a csodára. Utána megyek. Már éppen felálltam, mikor kinyílt a dolgozószoba és Edward kilépett az ajtón. Nem szólt hozzám, nem nézett rám, lassan elindult felém. Nem tudtam mi lesz, mond-e valamit, vagy, hogy megbeszéljük. Semmit sem tudtam. Mikor megérkezett leült, még mindig nem volt hajlandó tudomást venni rólam. Szomorúan vettem tudomásul, hogy ez a büntetésem. Végül is én sem volt hozzá kegyes, keményen büntettem minden hibáért, amit elkövetett, ő miért lenne hozzám kegyes? Leültem.

75

- Maria! – kiáltott, nem sokkal később Maria sietve felbukkant. – Tálalhatsz. – mondta hidegen. - Edward… - Megígérted! Azt ígérted, szólsz, ha Benjamin Fuller megkörnyékez! Erre te munkát vállalsz a cégénél! Gratulálok Bella! - Ne légy ennyire cinikus, kérlek! - Milyen legyek? Örüljek a hírnek? Ünnepelni akarsz? Mert akkor mindjárt hozzatok egy pezsgőt Mariával! – csapott az asztalra, mire összerándultam. - Edward, szükségem van arra az állásra. Jártam máshol is, de csak itt találtak megfelelőnek. - Megfelelőnek… Bizonyára Benjamin talált annak. –gúnyolódott. - Ennek semmi köze hozzá! Még csak nem is neki dolgozok majd. Natalie Dormer titkárnője leszek. - Meddig? Benjamin, amit megtudja, hogy ott dolgozol, visz magával! – szinte undorodva ejtette ki Benjamin nevét. - Nem vagyok árucikk, amit mindenki kedve szerint vihet, ahogy tetszik! – vágtam oda felháborodottan. - Én adhattam volna neked munkát. -

Emlékezz

vissza

mi

történt

legutóbb,

mikor

munkát

adtál!

–

emlékeztettem. - Semmi szükség arra, hogy dolgozz. Ide költözhetsz hozzám. Hamarosan úgyis összeházasodunk. - Nem Edward! Még nem egyeztünk meg semmiben! Visszaadtam a gyűrűt. Különben is, hogy képzelted ezt az egészet? Állandóan veszekszünk, és így egy házasság sem működik! - Mert te nem hagyod! Folyton ellentmondasz! És nem bízol bennem! Jobban hiszel minden jöttmentnek, mint nekem! – sértettek a szavai. És mi az, hogy ellentmondok? Nem valamelyik alkalmazottja vagyok, hanem a nő, akit állítólagosan nagyon szeret. Szép kis szerelem. Hol van az megírva, hogy mindent úgy kell csinálnom, ahogy ő akarja? Inkább hagytam szó nélkül, nem vágtam vissza, pedig nagy kedvem lett volna hozzá. Felálltam, felmarkoltam a táskám. Úgy terveztem igen hatásos módon elviharzok, de

76

Edward gyors volt, még nálam is gyorsabb. Felpattant a helyéről és elkapta a karom. Visszarántott és nem eresztett. - Ne merj itt hagyni! – a szemei vadul csillogtak. – Addig nem mész sehová, míg ezt nem beszéltük meg! - Haragszol rám! Nem támogatsz! Ez világos! Mégis mit akarsz ezen még beszélni? - Legyen! Dolgozz Benjamin Fullernek! – már azt hittem minden feltétel nélkül belemegy, mikor folytatta – de előtte gyere hozzám! – a szorítása a karomon fellazult. Könnyen elránthattam volna, mégsem tettem. - Te zsarolsz engem! - Nevezd, aminek akarod! Bella, szeretlek. Minden átkozott percben attól félek, hogy elmész, hogy elveszítlek! Legyél a feleségem! Szeressük egymást életünk végéig! – még soha nem láttam ennyire kétségbe esve, attól félve, hogy tényleg bármelyik pillanatban elragadhatnak tőle. Most ebben a percben éreztem igazán, hogy fontos vagyok számára, hogy ugyanúgy szeret, mint azon az éjszakán. - Edward… - több hang nem jött ki a számon. A pillantása, amelyben ott lapult a kétségbeesés fogságba ejtett és nem hagyott szabadulni. - Mondj igent! – nem hagyott sok választást. Akartam, de én is féltem. Nem akartam felelőtlenül beleugrani a házasságba, amikor az együtt járás sem volt sétagalopp. Az eszem minduntalan elesett a szívemmel szemben, még akkor is, ha Edward bármikor darabokra törheti. - Igen!

77

13. FEJEZET (Edward szemszöge) Soha nem láttam senkit ennyire békésnek. Bella az volt. Nyugodt és elképesztően gyönyörű. A haja szerte szétterült a párnán, hófehér bőrét éppen csak eltakarta a fényes selyem húzat. Órákkal később sem hittem, hogy valóban igent mondott. Bella a feleségem lesz. Féltem, hogy elszúrom, mint

annyi

mindent

vele

kapcsolatban.

Ott

és

akkor

nem

igazán

foglalkoztam a következményekkel, szemrebbenés nélkül hazudtam azt neki, hogy a vőlegénye vagyok. Tudtam, hogy másként esélyem sem lenne nála. Az első pillanattól kezdve meg volt rólam a véleménye, és nem tettem arról, hogy ez változzon. Akartam őt, de minden lehetséges módon távoltartottam addig a percig, míg nem nyílt lehetőségem tiszta lappal kezdeni nála. Undorító eszközökhöz folyamodtam, semmitől sem riadtam vissza. De értünk tettem – nap, mint nap ezzel nyugtatom magam. Azért, hogy lehessen egy esélyem nála. Bella arcára mosoly kúszott, bizonyára álmodott. Megsimogattam az arcát, majd egyedül hagytam. A dolgozószobába mentem. Késő éjjel volt, de én nem bírtam aludni, tudván megint milyen ocsmány módon értem el, amit akartam. Már annyit hazudtam, hogy lassan én is elhiszem a saját hazugságaimat. Egyetlenegytől félek igazán, hogy ha Bella erre rájön, soha nem bocsát meg. Ezért kell elvennem. Minden lehető módon magamhoz kell kössem, hogy ne veszítsem el. A bárszekrényhez léptem, töltöttem egy pohárral a Whisky-ből. Szükségem volt rá, mert kezdek beleőrülni. Egymás után ittam, élvezettel vettem, ahogy a keserű ital végig mardossa a torkom. Lehuppantam

a

kényelmes

bőrülésbe,

hátradőltem

s

egy

pillanatra

lehunytam a szemem. Újból az üvegért nyúltam, nem fogtam vissza magam, mikor a poharat megtöltöttem. Egy hajtással megittam a tartalmát. Erős volt, kíméletlen, akár az élet. A jobb oldalsó fiókhoz nyúltam, kihúztam, majd a rengeteg papír alól előhúztam egy képet. Régen készült, már nem tudom hol, de én csináltam. Mielőtt az emlékek megrohamoztak volna, inkább visszatettem a fiók mélyére. Nem sokkal később az asztalra dőlve aludtam el.

78

Reggel puha kezek érintését éreztem meg az arcomon, majd ahogy egy lágy, dallamos hangon szólongat egy angyal. Meg kell hagyni este megint túlzásba vittem az önostorozást, többet ittam a kelleténél. Kinyitottam a szemem, egyből őt kerestem. Ott állt mellettem, lassan néztem fel a gyönyörű szemeibe. Bánatosan csillogott, utáltam, hogy így talált rám már megint. Össze kell szednem magam, ő soha nem láthat gyengének. Hirtelen ötlettől vezérelve és legfőképp figyelemelterelésként elkaptam a derekát és az ölembe rántottam. Felsikkantott meglepődöttségében. - Hiányoztál mellőlem! – a tenyerét az arcomra simította. – Miért ittál megint? – bökött a félig üres üvegre. - Csak néhány pohárral ittam. – reméltem elhiszi, és nem kell bizonygatnom. Különben sem szerettem, ha megpróbál felelősségre vonni, ezt még tőle sem fogadom el. - Ezen nem kell így fenn akadni. – morogtam, de máris megbántam, mikor kimászott az ölemből és durcásan elviharzott. Utána akartam menni, de befutott egy hívás, és nem tehettem meg, hogy nem veszem fel. Mivel ilyenkor régen bent vagyok az irodában, biztosra vettem, hogy onnan keresnek. A titkárnőm volt, lekéstem egy fontos tárgyalást és sokan kerestek. Utasítottam, hogy mára mondjon le mindent és tegye át őket egy alkalmasabb időpontba. A hívás után azonnal Bella után eredtem. A hálószobában pakolászott, immár felöltőzve. A legtöbbször akaratlanul bántom meg, máskor mert olyanba üti az orrát, amibe nem kéne, és ami erősen a lebukásom veszélyezteti. Amikor kitaláltam ezt a hazugságot, nem gondoltam bele, hogy akár idáig fajulhat, vagy, hogy ennyi időn át el tudom vele hitetni, hogy egy pár vagyunk. Az ajtónak dőltem, onnan figyeltem, hogyan szedi össze a tegnapi holmiját és teszi őket el. Közben morgolódott. Mindezt olyan halkan és hadarva, hogy semmit sem értettem belőle. Csak percekkel később vett észre. Egyből zavarba jött és mindenfélét művelt, csak rám ne kelljen néznie. - Bella! – léptem beljebb, elkaptam a kezét és finoman magamhoz vontam. - Ugye tudod, hogy bűzlesz a piától? – elhúzódott. Azt hiszem itt sokkal többre lesz szükség, mit egy szimpla bocsánatkérésre. Ennek ellenére egy utolsó próbát téve megint magamhoz vontam, szorosan öleltem karcsú derekát. Édesen igyekezett szabadulni, azonban én túl makacs voltam ez 79

ügyben. – Elkések a munkából! – ezzel a kijelentéssel mindent elrontott. A kezdeti jókedv és megbánás a mogorva viselkedésem miatt eltűnt, helyette inkább mérges és feszült lettem. - Erről nem nyitok vitát. Ma felmondasz! - Nem! – ellenkezett. – Különben is, nem mintha ezen múlna, de tegnap megegyeztünk. - Abban hogy a feleségem leszel. Nem emlékszem, hogy másban is megegyeztünk volna. – adtam a tudatlant. Eszem ágában sincs őt Fuller közelébe engedni. Nem engedem, hogy akár egy pillanatig is egy levegőt szívjon azzal a férfival. Valahogyan nem tudom hogyan, de másként kell elérnem a célom. – Kérlek, Bella! Nagyon szépen kérlek, hogy most az egyszer hallgass rám, amikor azt mondom, Ő nem jó ember! – reméltem, ha viszek egy kis könyörgést a hangomba, akkor talán hatnak rá a szavaim. - Miért? Miért nem jó ember? – kérdezte, láttam a szemében a kíváncsiságot és hajlandóságot, hogy legalább megfontolja a dolgot. - Milyen titkod van még Edward Cullen? Miért nem hagyod, hogy egy kicsit jobban beléd lássak? – mélyen érintettek Bella szavai. Jobban belém akar látni, és én ettől félek igazán. Ha egyszer megismer, biztosra veszem, hogy elhagy. – Az igazi arcod akarom látni. Mutasd meg! Nekem mutasd meg! - Sajnálom, ha csalódsz, de én ilyen vagyok. Se több, se kevesebb. - Miért utálod őt ennyire? - Mert nem jó ember. Kérlek, ha szeretsz… - próbálkoztam a jól bevált módszerrel. - Ne! Ne zsarolj érzelmileg. Szeretlek. Néha magam is megijedek, mennyire szeretlek. De ezt soha ne használd fel ellenem, hogy elérd a célod! - Sajnálom. Akkor… - puhatolóztam. Bármit megtettem volna, hogy távol tartsam Benjamin Fuller-től. - Egyezzünk meg abban, hogy amíg nem vagyunk házasok, ez az én döntésem. Aztán együtt megbeszéljük. - Akkor mielőbb el kell, hogy vegyelek. – próbáltam viccelődéssel oldani a feszültséget, de ő ezt is komolyan vette.

80

- Azért tedd, mert szeretsz. Ne azért, hogy tőle távol tarts. A felséged akarok lenni nem pedig a rabod. Most megyek. – kibontakozott az ölelésemből. Nem hagyhattam így elmenni, nem válhatunk el ismét haraggal. - Bella? – húztam vissza egy pillanatra. – Szeretlek. – a két kezem közé fogtam az arcát és az ajkára hajoltam. Nem túl sokszor biztosítottam az érzelmeim

felől,

de

ennek

is

megvolt

az

oka,

mint minden

egyes

cselekedetemnek, kimondott szónak. Miután

Bella

elment,

én

is

összeszedtem

magam.

Volt

egy

halaszthatatlanul gyors és fontos elintézni valóm. Ez nem várhatott. Annyira fontos volt, hogy emiatt képes voltam lemondani az összes megbeszélésem. A kocsi az épület előtt várakózott. Jack benne ült, én is bevágódtam hátra. Kiadtam

az

utasítást,

miszerint

hová

kell

mennünk.

Ezt

követően

hátradőltem, míg azon agyaltam, hogyan oldom meg az újabb problémát. Az idegtépő üzenet után, amit Cat hagyott a titkárnőmnél, képes lettem volna szétrobbanni. Ne most akarjon belerondítani a kapcsolatunkba, amikor az egész sínen van. A kocsiban vártam, Jack felüzent, hogy itt várom lent. Néhány perccel később Cat megjelent, egyenesen az autó felé tartott. Jack udvariasan kitárta előtte az ajtót. - Nekem ez nem megy tovább! – vágott bele, ahogy beült mellém. Persze, néhány héttel ezelőtt nem így gondolta, amikor a hallgatásért cserébe elfogadta azt a csekket. - Most már nem vonhatsz vissza semmit! Bella boldog. Méghozzá mellettem. - Miért? Miért kell hazudnod neki? Miért rángattál engem is bele? - Abban a pillanatban a te döntésed volt, hogy elfogadtad a pénzt. Ha most elmondasz neki mindent, örökre boldogtalanná teszed. Fájdalmat akarsz okozni Bellának? - Nem. De akkor sem értem. Miért? - Mert őszintén szerelmes vagyok a barátnődbe. És mert csak így érhettem el, hogy ő is így érezzen. - Nem érdemled meg őt, ugye tudod? Túl jó hozzád. - Ezzel tisztában vagyok. 81

(Bella szemszöge) Azon töprengtem, amit Edward mondott reggel, hogy Benjamin nem jó ember. Vajon miért mondta? És miért érzem, hogy igaza van? Vagy megint csak abba a hibába estem, hogy feltétel nélkül elhiszem Edward minden szavát? Zavaros. Megint minden annyira zavaros. Viszont tegnap végre beadtam a derekam és igent mondtam. A felesége leszek. Magamban is alig merem kimondani, de nem is olyan sokára Mrs. Cullen leszek. Kissé bódult állapotban estem be az irodába. A csók, amit búcsú gyanánt kaptam még mindig a hatása alatt tartott. Őszinte volt, tele gyengédséggel és szerelemmel. Három méterrel a föld felett jártam. Natalie észrevette, hogy ma nem egészen vagyok önmagam. A boldogság, amit éreztem eltelített és ezzel hatással voltam a körülöttem lévőkre. Akaratlanul is átragasztottam rájuk egy keveset a vidámságomból. Most mindent tökéletesnek éreztem. Edward annyira másként viselkedett, de eközben egy percig se hazudtolta meg magát. Érdekes, és megfejthetetlen személyiség, ami tele van titokkal, de ennek ellenére elképesztően szerethető lény. Már ha hagyja. Néha van egy olyan érzésem, hogy nagyon kevés embernek adta meg lehetőséget erre, vagy valaki nem szerette eléggé. Bármi is az oka, elhatároztam, hogy mellette állok és szépen lassan, ha kell, darabokban megszabadítom a maszkjától. Késő délután végeztem. Mielőtt Edwardhoz mentem, haza ugrottam néhány holmimért. Még az este rávett, hogy a ma estét is nála töltsem. Éppen kifordultam a lakásból, egy nagy táskával a vállamon, amikor beleütköztem valakibe. Fogalmam sincs honnan vagy kitől tudta meg a címem, de Benjamin itt volt. A kezében egy virágcsokrot tartogatott. - Szia! - köszönt, majd lehengerlő magabiztossággal nyújtotta felém a szépséges csokrot. Ügyetlenül vettem át, eléggé kényelmetlenül éreztem magam. Nem számítottam a felbukkanására, egy ideje nem hallottam felőle, és a vállalatnál se futottunk össze. – A napokban értesültem, hogy nálunk dolgozol. Ezzel nagyon megleptél. - Nem szándékosan intéztem így. Csak remek lehetőségnek gondoltam és Natalie is nagyon kedves volt. Alkalmasnak talált és egyből felajánlotta az állást.

82

- Nem kell magyarázkodnod. Nem ezért jöttem. Lenne kedved velem vacsorázni? - kérdezte reménykedve. Nagyon sajnáltam, hogy vissza kell utasítanom, de Edward már várt rám. - Már van programom. – rosszul éreztem magam, mert nem állt szándékomban megbántani. Ahogy Edwardot sem, különben sem beszéltünk még meg mindent, és amíg nem hajlandó elmondani az igazat, hogy miért utálja és tartja rossz embernek Benjamint, nem találkozhatok vele. Mondhatni elbizonytalanodtam vele kapcsolatban. - Kitalálom. Viszont egy valamit nem értek Bella. A múltkor azt mondtad lehetünk barátok, most meg hidegebb vagy hozzám, mint egy doboz jégkrém. – megmosolyogtam a nem mindennapi hasonlatot. Igaza volt. Ez eléggé kétszínű tőlem. - Sajnálom, nem akarlak megbántani, de ez most elég bonyolult. Fogalmam sincs, mi közted és Edward közt ez az ellentét, de nem akarok középen állni. Engem hagyjatok ki belőle. Szeretem őt, hamarosan… Mindegy. Szeretnék a barátod lenni, de nem tudom, hogyan csináljam. Mindketten lehetetlen helyzetbe hoztok.

Nem fogok választani kettőtök

között. - Amikor azt mondta hamarosan, azt úgy értetted, hogy hozzá mész? - Tegnap igent mondtam. – feleltem. Nem tudom miért, de úgy éreztem ezzel megbántom őt. Benjamin szomorkás mosollyal és egy bólintással vette tudomásul a döntésemet. - Máris választottál. – mondta, majd anélkül, hogy ezt az állítást lehetőségem nyílott volna megcáfolni elment. Komolyan nem értettem ezt az egészet. Benjamin is van olyan rejtélyes, mint Edward. Viszont Benjaminban ott van, érezhető a szomorúság, a tekintetében, a mozdulataiban, a szavaiban. A lelkét mély sebek fedték, amik éppen csak elkezdtek gyógyulni. Néha Edward szemében is felfedeztem hasonlót, ám ő kitűnően értett ahhoz, hogy elrejtse előlem. Csak ritka pillanatokban nyílt rá lehetőségem, hogy belelássak a lelkébe. A szívét már oda adta, de a lelkét eddig még nem tárta fel előttem. Vajon egyszer is képes rá? Szeretnék benne hinni.

83

14. FEJEZET Nem tartottam igazságosnak, egyenesen bántott Benjamin viselkedése. Edwardot sokkal hamarabb ismertem meg, mint őt, és belé szerelmes is vagyok. Benjamint nem tartottam többre egy nagyon jó barátnál. A beszélgetéseink mindig őszinték voltak, jól esett a családomon és Edwardon kívül mással is beszélgetni. Most viszont úgy tűnik ennek is vége. Edward Jacket küldte értem, hogy átvigyen hozzá. Mikor megérkeztem, Edwardot nem láttam semerre. Még mindig az irodában volt, Mariával üzent is, hogy csak későn ér haza. Egyedül vacsoráztam, utána pedig beültem a könyvtárszobába olvasni. Nagyon késő volt, mikor lefeküdtem. Reggel, amikor felébredtem Edward még mellettem aludt. Egy darabig néztem a kisimult békés vonásait, aztán a szemem az órára tévedt és kapkodva ugrottam ki az ágyból. Késésben voltam. A fürdőszobába rohantam, gyorsan lezuhanyoztam, utána pedig magamra kapkodtam az este előre kikészítette ruhadarabokat. Edwardnak hagytam egy rövid üzenetet, amit a párnán hagytam. Mivel nem sikerült taxit fognom, elkéstem. Szerencsére Natalie nem tolt le emiatt. Viszont rengeteg munkát sózott a nyakamba. Az ebédszünetről is le kellett mondanom, ha ma még végezni akartam. Jóval a munkaidő végeztél hagytam el az irodát. Kifelé intettem az őrnek. Edward az épület előtt várakozott az autónak dőlve. Minden lépést mosolyogva tettem meg felé. - Hiányoztál! – rövid csókot váltottunk. – Sajnálom, hogy még sem tölthettük együtt az estét. - Dolgoznod kellett. – nem akartam, hogy emiatt bűntudata legyen. Már megszoktam, sőt elfogadtam, hogy Edwardnál az üzlet elsőbbséget élvez. Lesz még időnk, együtt lenni. – Most viszont itt vagy. - Költözz vissza! – csókolt meg újból. – Így alig látjuk egymást. Szeretem, hogy mellettem alszol el, és szeretem, hogy te vagy az első, akit reggelente megpillantok. - Nem lehet. – egy csapásra rossz kedve lett. Nem szerettem ilyennek látni, ilyenkor hideg és távolságtartó. A kedvében akartam járni, boldoggá tenni, de nem tudtam hogyan tegyem azzá, hogy közben én is az maradjak. 84

Kipróbáltuk milyen, amikor együtt élünk és nem ment. Sohase volt ott, és így legalább olyan helyen viselem a hiányát, ahol jól is érzem magam. – Ugye, megértesz? - Mint, mindig. – nem ilyen fajta megértésre számítottam. Túl cinikus volt, és ez rosszul esett. Mintha folyton csalódást okoznék neki. – Haza viszlek. – neheztel rám. Hagytam, hogy kinyissa a kocsi ajtaját, hogy besegítsen, és utána haza vigyen. - Haragszol? – nem bírtam és megkérdeztem. Edward nem felelt, az útra és a vezetésre koncentrált. – Akkor ne válaszolj! – dühösen fontam keresztbe a karom magam előtt. - Nem haragszok. Csak csalódott vagyok. -

Megbeszéltük,

hogy

lassítunk.

Jobban

érzem

magam

a

saját

lakásomban. Nálad… - megakadtam. A fejembe éles fájdalom nyílalt. egyedül érzem magam. – fejeztem be. A kezemmel masszírozni kezdtem a halántékomnál. Az elmúlt időben gyakran fájt a fejem. A fájdalom mellé olykor emlékfoszlányok is társultak. Most azonban a fájdalom erősebb volt. - Bella, jól vagy? – Edward aggódva vetett rám néhány pillantást. Félre állt az autóval és felém fordult. – Bella! - Jól… vagyok. – hazudtam, elég gyengén. – Mostanában van ez a borzasztó fejfájás és… Most megint rám tört. - Azonnal orvoshoz viszlek. – ellenkezni akartam, de addigra rátaposott a gázra. Szédülni kezdtem, egyre elviselhetetlenebbül fájt. Aztán minden elsötétült. Egy kórházi szobában tértem magamhoz. Edward a sarokban lévő fotelban aludt. Odakint sötét volt, éjszaka lehetett. A fejem már nem fájt, biztos kaptam rá valamit. Nem akartam Edwardot felébreszteni, de megérezhette, hogy magamhoz tértem, mert kinyitotta a szemeit. A tekintete egyből megtalált, felpattant a kényelmetlen fekhelyéről és már ott volt mellettem. - Hogy érzed magad? – simított végig az arcomon. – A frászt hoztad rám megint. Korábban szólnod kellett volna, hogy fájdalmaid vannak. - Még soha nem fájt ennyire. - Akkor is. Az orvos azt mondta reggel hazavihetlek. Felhívtam a munkahelyed és szóltam, hogy egy darabig nem mész dolgozni. 85

- De… - Az orvos szerint pihenned kell. Elvégeztek rajtad néhány vizsgálatot, napokon belül meglesznek az eredmények. Addig magam gondoskodom rólad. - És mi lesz a céggel? – kérdeztem, hátha ezzel megfogom. - Te sokkal fontosabb vagy nekem. – sokkal inkább ő fogott meg engem ezzel a válasszal. Másnap reggel valóban elengedtek. Kaptam gyógyszert a fájdalomra. Edward, akárhogyan ellenkeztem visszaköltöztetett magához. Legalábbis arra a pár napra, amit az orvos előírt pihenésre. Kimondottan élveztem a gondoskodását. Tényleg egyetlen egy pillanatra se hagyott magamra, leste minden egyes kívánságom. Teljes más volt, mint eddig, újabb arcát mutatta meg és ettől a lehet még jobban szerettem. Minden nap, minden percében jobban ismerem. Napokon át mellettem volt, ápolt és nem tágított. Viszont egy idő után eleget kellett tennie a kötelezettségeinek és újra öltönyt húzni. A cég nélküle semmi volt, Edward a szíve és lelke volt ennek a vállalkozásnak. Nehéz szívvel ugyan, de megváltam a hős ápolómtól. A helyét a következő napokban Alice és Esme vette át. Felváltva vigyáztak rám. Alicel ez az idő kész felüdülés volt. Sokat nevettem mellette és általa még többet megtudtam Edwardról és arról az időszakáról, amikor még egyáltalán nem ismertük egymást. Esme viszont sokkal visszafogottabb volt Alicenél. Kedves és szerethető nő. Vele is jól elbeszélgettem, de korántsem éreztem magam annyira felszabadultnak, mint a lánya társaságában. Egyik nap azonban Alice és Esme együtt jöttek át és kitalálták, hogy menjünk el vásárolni. Állítólag megbeszélték a dolgot Edwarddal és ő remek ötletnek találta. Furcsállottam, mert két napja alig akarta megengedni, hogy sétálni menjek a húgával a közeli parkba. Túlságosan is aggódott értem és az egészségemért. Szerettem érte, de néha képes volt megfojtani ezzel a túlóvásával. Alice izgatott volt, Esme szintén, éreztem ám, hogy ennek valami olyan oka van, ami engem fele ennyire se fog feldobni. Igazam is lett. Addigra már mind a limuzinban ültünk, mikor Alice kibökte, hogy igazából Edward azért ment bele a vásárlásba, mert ő és az anyja belevágnak az esküvőnk 86

előkészületeibe. Szép! Mintha nekem egyáltalán nem lenne beleszólásom. Még a napot sem tűztük ki. - Baj van Bella? – kérdezte Esme. - Nem, csak szerintem korai az esküvőre bármit is venni. Még a dátum sincs meg. - Edward azt mondta egy hónap múlva szeretnétek összeházasodni. – mondta Alice. Gondolatban Edwardot kezdtem fojtogatni a nyakkendőjével. Azt tudtam, hogy minél előbb el akar venni, de egy hónap múlva az túl korán van. Nekem több időre van szükségem. A szüleimnek is kell egy kis idő, míg megemésztik. Edwardnak elment a sütnivalója. – Beszéltetek erről már, nem? - Én több mint egy hónapra gondoltam. - Akkor jobb, ha visszafordulunk. – Esme szólni készült a sofőrnek, de Alice megakadályozta benne. - Az nem baj, ha szétnézünk. – nézett ránk kiskutyákat lepipáló szemekkel. Borzasztóan kényelmetlenül éreztem magam ennyi gyönyörű ruha között. Mind egytől egyig egy álom volt, még sem találtam meg köztük azt az egyetlent, ami az én álmom lett volna. Alice bosszús mozdulatokkal rendezgette a már felpróbált darabokat, Esme sokkal türelmesebb lévén a tervezőt faggatta, hátha van hátul egy különleges darab, ami ugyan kész nincs, de talán a saját ízlésem szerint befejezhető. Nagyon hálás voltam, amiért tiszteletben próbálta tartani az én elképzeléseimet, ellentétben Alicel. Igazán nem haragudhattam rá, mert kis túlzásokkal ugyan, de segíteni próbált. Sajnos Edwardra nem számíthattam az esküvé szervezésével kapcsolatban, már az elején kikötötte, hogy ebben ne kelljen részt vennie. Őt is meg tudtam érteni, férfi, és nem szeret a vásárlásról, ruháról meg hasonló témákról

beszélgetni,

dönteni

meg

végképp.

Azért

adta

át

minden

szervezéssel kapcsolatos döntési jogát az anyjának és a húgának. Több órát töltöttünk vásárlással, a nap végére a menyasszonyi ruhát is sikerült beszerezni. Egy alig ismert üzlet kirakatában pillantottam meg. Nem egy neves divattervező munkája volt, de még így sem vesztett az értékéből és a szépségéből. A fehér ruha karcsú szabásvonala az uszálynál ravaszul 87

kiszélesedett, majdnem úgy, mint egy fordított kála, ügyes szabása a testem elegánsnak és kecsesnek látatta. A vásárlástól fáradtan értünk haza. Alice segítette felcipelni, amiket sikerült megvennünk. A ruhát jól becsomagolták, így Edwardnak esélye se lesz a leskelődésre. Végső soron hálás voltam Alice-nek, neki köszönhetően megtaláltam a tökéletes menyasszonyi ruhát. -

Most

megyek.

Anyával

ma

jótékonysági

estre

megyünk.

Majd

találkozunk. Edward későn jött haza. Addigra már aludtam, de azt éreztem, hogy hozzám bújik, és egy csókot lehel a hajamra. Reggel a karjai közt ébredtem. Annyira régen voltunk együtt és én annyira szerettem volna szeretni, de ma volt a nap, amikor vissza kellett mennem az orvoshoz. Edward ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen. Reggeli után ő maga vitt el a kórházba. Jack most nem jött velünk. Észrevettem, hogy Edward egyre gyakrabban hagyja hátra a testőrét. A váróban telepedtünk le. Tövig rágtam a körmöm, mire szóltak, hogy bemehetünk, ugyanis Edward nélkül egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni. Aggasztott a fejfájásom, hiszen a balestem során komoly fejsérülést szenvedtem és féltem ennek komoly következményei lettek. Azonban az orvos megnyugtató hírekkel szolgált. A fejem azért fájt ennyire, mert az agyam erőlködik és valószínűleg hamarosan az emlékeim is visszatérnek. A doki a biztonság kedvéért a vizsgálatok ismétlését rendelte el. Annyira boldog voltam, szinte szárnyaltam, hiszen az orvos az imént mondta, hogy az emlékeim talán hamarosan visszatérnek. Edward viszont amióta kijöttünk egyetlen árva szót sem szólt. Megkérdeztem mi baja, de annyival elintézte, hogy üzleti problémák. Kivételesen ráhagytam, túlságosan is boldog voltam. - Kitennél a munkahelyemen? – kérdeztem, mire Edward csak bólintott. Valami nem stimmelt vele, mivel nem kezdett nagyban ellenkezni a munka ellen. Miután kitett az iroda előtt olyan gyorsan elhajtott, hogy elköszönni se volt időm, nemhogy rápillantani. Értetlenül álltam a viselkedése előtt. Viszont volt egy fontosabb dolog, amit úgy véltem minél előbb el kell intéznem. Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban és arra jutottam, bármennyire is imádom 88

az állásom, fel kell mondanom. Benjamin és köztem vitathatatlanul megváltozott valami. Hiába nem találkoztam vele, nem akartam az ő cégénél dolgozni tudván, hogy ő többet akar tőlem, mint én tőle. Nem hibáztattam még csak nem is nehezteltem emiatt, hiszen az ember nem maga választja, kibe esik bele. Sajnos ezt az élet és a sors írja elő. Na, meg az ember szíve. Először Natalie-vel beszéltem. Sajnálattal fogadta a felmondásom, de sok sikert kívánt a továbbiakban. Ez után a főépületet céloztam be, hogy felkereshessem Benjamin irodáját. A titkárnője nem akart elsőre beengedni, miszerint Mr. Fuller túlságosan is elfoglalt. Aztán megkértem, hogy azért kérdezze meg, engem se akar látni. Végül csak bejutottam. Benjamin kíváncsian állt fel a hatalmas íróasztaltól és sétált felém. - Mit csinálsz itt? – kérdezte elsőként. – Történt valami? Hallottam, hogy beteg voltál. - Semmiség. – mondtam. – Azért jöttem, hogy szóljak felmondtam. - Miért? Edward végül kiharcolta? Vagy más oka van? - Edwardnak ehhez semmi köze. Egyszerűen… - nem tudtam, hogyan folytassam. Benjamin egyetlen szóval sem mondta, hogy szerelmes belém, én mégis így éreztem. Mi van, ha tévedek? Elléptem mellőle és az íróasztala mögött elterülő hatalmas üvegablakhoz sétáltam. Mesés volt a kilátás akárcsak Edward irodájából. - Egyszerűen mi? – lehunytam a szemem megfosztva magam a kilátás szépségétől és erőt vettem magamon. Megfordultam, a számon volt a válasz, de az asztalon lévő képkeret belém fojtotta a szavakat. - Ő kicsoda? – kérdeztem a kezdeti sokkból magamhoz térve. A fényképen lévő nő megszólalásig hasonlított rám. A vonásai, a mosolya pontosan olyan volt, mint amit nap, mint nap a tükörben látok. Millió kétség ébredt fel bennem, annyira becsapottnak éreztem magam. Felemeltem a képet az asztalról és közelebbről is megvizsgáltam. Mintha én lettem volna csak szőke hajjal és kék szemekkel. Elejtettem. A keret üvege millió kis darabra tört. Benjaminnal egyszerre nyúltunk az üvegdarabok közé szorult képért. Gyorsabb voltam és előtte felkaptam. Volt valami a hátuljára írva. „Drága férjemnek. Hogy mindig láthass! Camilla.”

89

15. FEJEZET Ideges voltam, zavarodott és rettentően zaklatott. Benjamin egy szót sem szólt, csak állt a szokásos üres, szomorú tekintetével, amelyben ott lapult az a mélységesen mély fájdalom. - A felséged? – már semmit sem értettem. Összezavarodtam. Megkövülten néztem a nőt a képen, muszáj volt megkapaszkodnom valamiben. A hasonlóság kísérteties volt. Szerettem volna, ha ez az egész csak egy rémálom. Benjamin tett egy bizonytalan lépést és próbát, hogy megérintsen. - Ne érj hozzám! – elhúzódtam az érintés elől. – Ne gyere a közelembe! - a képet szorongatva hátráltam az ajtóig. A kezeim remegve nyíltak szét, a kép a földre esett. Homályos tekintettel vetettem egy utolsó pillantást Benjaminra, aki még mindig ugyanott állt. Nem vagyok elég erős, hogy elviseljem a valóságot, már ha tényleg igaz. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Meglehetősen zaklatott állapotban másztam be egy taxi hátsó ülésére. Bemondtam a címet, onnantól, hogy a taxi elindult szabad folyást engedtem a könnyeimnek. A fejem fájdalmasan lüktetett. Egyetlen hely volt, ahová mehettem, ahol magyarázatot kaphattam erre az egészre. Bíztam benne, hogy Edward már hazaért a többi naphoz hasonlóan most nem tartotta vissza a munka. Elképesztő nyugalom lett úrrá rajta, amit csak is a sokknak tudtam be. Benyomtam a megfelelő emelt gombját és vártam, hogy a lift felérjen. A fejem zsongott, a testem zsibbadt, a szívem haldokolt. Nem lehetek más felesége, nem lehet egy teljesen másik életem. Edwardot szeretem, az életem vele teljes, feleségül megyek hozzá. Edward felesége leszek, nem Benjaminé. A lábaim megremegtek, majd feladták a szolgálatot. A lift padlóján feküdtem, összegömbölyödve, teljesen összetörve. - Istenem! Mr. Cullen! Siessen! Jöjjön! – Maria ijedt, kétségbeesett hangja halványan jutott el a tudatomig. - Mi történt már megint? - egy újabb ismerős, de annál sokkal a szívemnek kedvesebb hang ütötte meg a fülem. Valaki felemelt. Az illata mámorító volt, kellemes.

90

- Szerelmem… - valami puhát éreztem meg magam alatt, majd magamon is. – Bella! - Nem lehetek Ő. Nem lehet… - addig hajtogattam, míg az álom el nem ragadott és egy elfelejtett emléket sodort a felszínre. Az egész álomszerű volt, mégis valóság érzetem támadt. A tükör előtt álltam. Menyasszonyi ruha volt rajtam, de nem az, amit néhány napja Alicel és Esmevel választottam ki. Ez is gyönyörű volt, hatalmas uszállyal. Kopogtak. Az ajtó kitárult és Benjamin lépett be rajta. A szemében ott csillogott az a határtalan szerelem. – Nem láthatod a ruhám! – magam elé kaptam a köntösöm. – Balszerencsét hoz! - Nem hiszek benne. Látnom kellett, hogy elhiggyem, tényleg hozzám tartozol majd. Félek, hogy az utolsó pillanatban meggondolod magad. - Szeretlek és holnap a feleséged leszek. – hogy bebizonyítsam elé sétáltam, az arcát két kezem közé véve megcsókoltam. A képet hirtelen egy másik emlék váltotta fel… - Bella. – utánam kapott. Hiába erőlködtem nem bírtam megszabadulni a fogságából. Edward szemei kérleltek, könyörögtek, de én nem bírtam ránézni. Undorodtam tőle, undorodtam attól, amit tett. – Bocsáss meg. Már megbántam. Bocsáss meg. - Camilla. A nevem Camilla! – kirántottam akarom a szorításából. – Soha nem bocsátom meg, amit velem tettél! Gyűlöllek! Már nem szeretlek! Akit szeretek, az Benjamin. Feleségül megyek hozzá! - Azt nem teheted! – mosolyra húzódott az ajkam. Ez volt a kegyelemdöfés. Megtettem. Bántottam, mert bántott. Összetörtem, mert összetört. A legjobb barátja felesége leszek, és egy életen át, nap, mint nap szembesülnie kell ezzel a ténnyel. Az agyam újabb képeket sodort elém… - Bella, minek jöttél ide? – kíméletlenül ridegen beszélt velem. Régen láttuk egymást, úgy tűnik ez idő alatt sikerült teljesen meggyűlölnie is. - Beszélni akarok veled arról az épületről, amit Benjamin elől happoltál el. Mik a terveid vele? – tárgyilagos voltam, semmi más miatt nem jöttem, mint csak az épület miatt. - Ahhoz semmi közöd. Ha csak ennyi az egész… 91

- Add el nekem! – tértem a lényegre. - Miért?- kérdezte. Megvontam a vállam. Nem akartam, hogy észrevegye, mennyire fontos ez az egész. - Mert én kérem. - Nem. Nem elég. Sajnálom, nem segíthetek. – kész voltam megalázkodni is, ha az kell, de még ez sem hatotta meg. Elrohantam és a következő emlékem a balesethez köthető. Összerezzentem és kipattantak a szemeim. Levegőt kapkodva bámultam a plafont. Minden visszatért. Újra emlékeztem. Nem Bella vagyok. Camilla. Az én nevem Camilla Isabella Fuller. Benjamin a férjem. A férjem… Edward hazudott, tudta, mindévig tudta, hogy másvalakihez tartozom. Felültem, a fejem még kóválygott és zsongott a rengeteg régi új emlék hatására. Levették a ruháim és hálóinget adtak rám. Az ágyvégébe hajtott köntösért nyúltam. Magamra kaptam, majd kirántottam a kétszárnyú ajtót és végig rohantam a folyosón. Edward dolgozó szobája előtt megálltam. Egy pillanatra felidéztem azt a sok elfojtott emléket és a dühöm előtört, képes voltam gyűlölni, megvetni. A szerelem, amit éreztem elmúlt. Nem volt többé. Kopogás nélkül törtem be, telefonál, de amint meglátott letette és megkönnyebbült mosollyal lépett hozzám. - Bella… - nem hagytam, hogy végig mondja, hogy egy újabb színjátékot adjon elő. Pofon vágtam. - Meddig mentél volna? Feleségül vettél volna annak ellenére is, hogy már házas vagyok? - Bella… - Hogy tehetted? Miért? Hogy voltál rá képes? Felfogod, mit tettél? Mindenki benne volt? Hát persze… Még a szüleimet is belerángattad a mocskos kis játékodba! - Hallgass meg! - Nem hallgatlak meg! Elmegyek! – megfordultam, hogy elmenjek, minél messzebb akartam kerülni tőle. Edward nem így gondolta, utánam kapott. - Nem mész sehová! – erősen szorította a karom. Fájt, amit csinált. – Nem fogod újra őt választani! Már az enyém vagy! Mindig az enyém voltál, bár Benjamin felesége lettél. 92

- Soha. Nem. Voltam. A. Tiéd. - szűrtem a fogaimon keresztül. – Nem tarthatsz itt. Benjamin keresni fog. – ezzel elértem, hogy a keze lehulljon rólam. Hátráltam egy lépést, közben a csuklom masszíroztam. – Gyűlöllek érte! - Szeretsz. - Szerettelek. De most már tudom, hogy az egész hazugság volt. Benjamint szeretem, a férjemet! – tudtam, hogy minden szavammal fájdalmasan célt találok. Maria jelent meg, az arcán félelem és kétségbeesés. Edward ellépett mellettem, hogy kifaggassa az idős nőt. - Mi történt? - Mr.Fuller van itt. Azt mondta a felesége nélkül nem megy el. - Én mondtam. – kárörvendtem. Edward szeme dühösen villant rám. Amíg az emlékeim nélkül éltem, ez a tekintet megrémített, de mostanra ismerős volt és tudtam nincs mitől tartanom. Edward elszánt, olykor őrült, de sohasem bántana. – Már nem tarthatsz itt. – be kellett látnia, hogy vége. Nem csinálhatja tovább, mivel mindenre rájöttem. Nem állított meg, mikor kirohantam a szobából. Benjamin az előtérben várakozott. Amikor meglátott és a szemembe nézett azonnal tudta, hogy visszatértem. Visszatértem hozzá. Áthidaltam a köztünk lévő néhány méternyi távolságot és karjába vetődtem. - Végre visszakaptalak. – suttogta a hajamba csókolva. Jóleső érzés kerített hatalmába. Már nem éreztem azt a fura feszengést, amikor korábban a közelemben volt. – Azonnal haza viszlek. Christopher örülni fog az anyukájának. - Christopher… - percekig szóhoz sem jutottam. Valami még nem stimmelt. Valamire még nem emlékeztem. Christopher az én… A kezem önkéntelenül csúszott lejjebb a hasamra. Egy pici élet növekszik odabent. A boldogságom eltörölte minden bánatom. Úgy éreztem megszűnik a fájdalom, megszűnik a külvilág. - Mit mondott az orvos? – Benjamin hátulról ölelt magához. Kibontakoztam ebből az ölelésből. Tudtam, amit most mondani fogok, megváltoztatja az egész kapcsolatunk. - Terhes vagyok. – ahogy várható volt, a hírem kissé megrendítette. – Ben, mondj valamit! 93

- Örülök. – ennyit mondott, majd megölelt. - A fiam… Van egy gyerekem! – villámcsapásként ért a felismerés. Edward nemcsak az életem vette el, de még a fiamtól is elszakított. Képes lett volna egy éltre elválasztani tőle. - Takarodj innen Fuller! – Edward felé kaptam a fejem. Ha lehet még jobban gyűlöltem. - Hogy tehetted? Hogy voltál rá képes? – Benjamin tartott vissza attól, hogy Edward támadjak. – Christopher… - Ki az a Christopher? – Edwardnak halvány fogalma se volt róla. És bármilyen valószerűtlenül abszurd, hittem neki. Edward nem tudhatott róla. Az esküvő után Benjaminnal egy időre Európába költöztünk és csak az után tértünk vissza, hogy Christopher megszületett. - El akarok menni innen. – fordultam Benjaminhoz. Bólintott, majd átkarolva a lifthez vezetett. Nem akartam pakolással fecsérelni az időt. A lift megérkezett, Ben magával húzott. Lehunytam a szemem, hogy ne kellejen őt látnom. Nem akartam tudni, hogyan érez. Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy sírva adjam ki a fájdalmat, amit most éreztem. Megint megtette. Edward újból képes volt összetörni a szívem.

94

16. FEJEZET Már semmihez sem éreztem erőt, elfogyott minden energiám. Benjamin átölelt, de most még ez sem segített. A szívem ismételten jéggé fagyott, amit Edward megint csak könnyűszerrel ripityára tört. Ezúttal alapos munkát végzett. A darabokat többé senki sem illeszti össze, örökre tönkre tett. A lelkemet mardosta a fájdalom, a hazugság, amiben hónapokon át éltem. És Benjamin? Miért nem tett semmit? Miért nem szabadított ki az ördög karmaiból? Mert Edward maga volt az ördög. Kegyetlen és szívtelen. A szüleim, Alice, Esme még Carlisle is belement ebbe. Mind átvertek, közben meg jót nevettek a hátam mögött. Csupán egy édes és ártatlan teremtés tartott még egyben. Christopher. Az én egyedüli szerelmem, az életem egyetlen értelme. Amikor a kocsi leparkolt az ismerős ház előtt, űzött vadként téptem fel az ajtót és siettem befelé. Nem törődtem a ziláltságommal, az arcomra írt fájdalom mindent félre dobtam és elzártam máshová, hogy később, mikor egyedül vagyok, előtörhessen. Nem volt szükségem iránymutatásra, tudtam hol és merre találom. Egy könnycsepp kúszott végig az arcomon, ahogy az angyali teremtést figyeltem. Édes pici szuszogása betöltötte az egész szobát. Rengeteget nőtt, amióta

nem

láttam.

Egész

éjjel

fent

maradtam,

csak

is

benne

gyönyörködtem. Így akartam pótolni minden nélküle töltött időt, amitől Edward fosztott meg. Lehajoltam, hogy egy csókot nyomjak a homlokára. A kis gézengúz elkapta az egyik fürtöm és kis kezecskéivel belekapaszkodott. A gyönyörű babaarcon mosoly ült. Ficánkolva, a kezecskéit a magasba emelve követelte, hogy felvegyem. Ben akkor lépett be a szobába, mikor Christophert a karomba vettem. - Semmit sem aludtál. Pihenj le, addig szólok Emmának. – mögém lépett és átölelt. Ahogyan az éjjel, most sem éreztem tőle jobban magam. Rá is ugyanúgy neheztel, mert hagyta, hogy Edward „fogva” tartson. - Emma? – kérdeztem. - A dadája. Miután elmentél, muszáj voltam felvenni mellé, hogy vigyázzon rá. 95

- A továbbiakban nincs szükségünk a szolgálataira. Most már itt vagyok. És nem elmentem. Elraboltak! Miért nem jöttél értem? Miért hagytad, hogy ezt tegye? - Nem tehettem mást. Egyszerűen meg volt kötve a kezem. Miután felébredtél és helyettem ő találtad magad mellett, a káosz elkerülhetetlenné vált. Elhitted a nővérnek, hogy Edward a vőlegényed és később neki. Bíztál benne. Én próbáltam elmondani, de nem engedtek be. - A férjem vagy. Hozzád tartozom. Az istenit! Mi az, hogy nem engedtek be? – Christopher nyüglődni kezdett, megérezte az idegességem. Megnyugtattam, majd szépen visszafektettem. Aztán újból Ben-hez fordultam. – Szeretnék visszavonulni. – közöltem hidegen. Ben bólintással jelezte, hogy megértette. Átkísért a saját, külön hálószobámba. - Semmihez sem nyúltam. Minden úgy van, ahogy legutóbb hagytad. Szeretnéd, hogy felküldessek valami ennivalót? - Nem kérek semmit. – megértette, hogy nem akarok semmit és magamra hagyott. Elsőként megszabadultam ettől a hálóingtől. Látni sem bírtam. Tőle volt. És nekem nem kell tőle semmi. Semmi… Lezuhanyoztam, majd felöltőztem. A választásom egy klasszikus fekete ceruzaszoknyára esett hozzá illő sötétkék selyemblúzzal. Mellé fekete Christian Louboutin cipők. Az éjszakázás ellenére sem éreztem magam fáradtnak. Megkerestem Benjamint és tovább faggattam. Borzalmas volt szembesülni az igazsággal, hogy a szeretteim, a barátaim képesek voltak belemenni a csalásba. A legjobban mégis a szüleim viselkedése rendített meg. Még meg is látogattam őket és úgy tettem, mintha semmiről sem tudnának. Kérdéses, hogy valaha is képes leszek a megbocsátani nekik. Benjamint

megértettem,

mert

próbálkozott.

Csupán

csatát

vesztett

Edwarddal szemben. - Mihez kezdesz most? – Ben-t őszintén érdekelte, mik a terveim. Az éjjel elegendő időm volt gondolkodni. - Felkeresem a kórházat, beszélek az igazgatóval. Valahol el kell kezdenem. - Mi lesz Edwarddal? Még mindig szereted őt?

96

- A szerelem fáj. A fájdalom pedig elég erőssé tesz, hogy ez semmiben se gátoljon. Megbántott, akkora fájdalmat okozott, hogy valószínűleg soha nem heverem ki. De te itt vagy nekem. - De nem vagy belém szerelmes. - Sajnálom. – ahogy belenéztem a szomorú szemeibe, felrémlett előttem a nap, amikor Ben összetörten talált rám és megmentett a teljes összeomlástól. *2évvel korábban* Emlékszem annyira fájt a szívem, hogy azt hittem mentén meghasad. A könnyeim vízesés szerűen ömlöttek. A szobában korom sötét volt. Minden függönyt behúztam. Valahol a sarokban kuporogtam, egészen kicsire összehúztam magam. Kopogtak, de nem bírtam felállni, a tegnap óta tartó sírás elvette minden erőm. A hang se jött már ki a számon. Az illető ennek ellenére is megkockáztatta, hogy lehet, nem talál idebent. Féltem, hogy Ő az és megint végig kell hallgatnom, netalántán felidéznem, amit láttam, azt az ocsmányságot, aminek a szemtanúja lettem. A szívemen már a gondolatától is újabb repedések jelentek meg. Nem tart sokáig, míg teljesen összetörik. És Edward műve tökéletessé válik. - Bella… - felismertem Benjamin hangját. – Bell… - elhallgatott. Rám talált és elszörnyedt a látványtól. Láttam rajta. – Sajnálom. Annyira sajnálom szépségem! – leült mellém. Nem figyeltem rá. Kizártam, mint a világot. Egyedül akartam lenni a saját nyomorúságommal. – Bella… - a név kíméletlenül sebeket ejtett rajtam. - Kérlek… - könyörögtem. – Ne hívj így! Soha többet nem akarom hallani ezt a nevet! - Szépségem… - Ben átkarolt, hagytam, hogy felnyaláboljon, és az ágyra tegyen. Mellém ült, fogta a kezem, simogatta az arcom. Egészen addig velem volt, míg elaludtam. Sőt mikor felébredtem, akkor is ott volt. Vigyázott rám. Barátok voltunk. Edward által ismertem meg. Gyerekkoruk óta ismerték egymást és az óta barátok voltak. A legjobbak. Ben nekem is az lett, a legjobb barátom. Cat mellett Ben volt az egyetlen, akiben vakon megbíztam. Szerettem, akár egy bátyot szokás. - Nem vagy egyedül. – a szememet könnyek szúrták. – De Ő nem adja majd fel. Nem fog elengedni. Azt hiszi, hozzá tartozol. 97

- Nem akarok róla hallani. Látni sem bírom. Kérlek Ben… Segíts, hogy többé ne az övé legyek. Kérlek… Az előtt kipislogtam a könnyeket a szememből, hogy az Benjaminnak szemet szúrhatott volna. Erősnek kell maradnom, nem hagyhatom, hogy ez az emlék egy élete át kísértsen. Akkor valóban kikészültem, mert Edward elérte, hogy halálosan belészeressek. Mindent neki adtam magamból, erre viszonzásképp megcsalt. Még az elveimet is sutba vágtam, és akkor is belementem, hogy a felesége leszek. Erre Ő egy nappal az esküvő előtt lefektette Kristin-t.

Az után persze kiderült, hogy nem először, hogy a

kapcsolatunk ideje alatt végig megcsalt. A barátság közte és Ben között főként emiatt romlott meg, de később az üzleti életben sem értették meg egymást. Végül Ben feleségül vett engem. Meggyűlölték egymást. Miattam. - Mire gondolsz? - A barátságotokra. - Nem miattad nem vagyunk többé barátok. Edward egyszerűen ilyen. Mindig saját maga ellen van, ellöki az embereket. Képtelen bárkit is közel engedni anélkül, hogy később ne sebezné meg az illetőt. - Bánod, hogy feleségül vettél? – kérdeztem. - Nem. Mert szeretlek. – szégyelltem magam, akárhányszor szerelmet vallott. Nem szerettem úgy, soha sem tudtam és ezzel tisztában volt. Mégis feleségül vett, hogy megvédjen engem. - Mikor szerettél belém? - Amikor Edward először mondta le a közös programotokat. Helyette vacsorázni vittelek, hogy felvidítsalak. – az emlék megmosolyogtatott. Igaz csalódott voltam a lemondott program miatt, de Ben jó kedvre derített. - Jól éreztem magam. – mosolyogtam. - Tudom. - Miért mondta le? – kíváncsi voltam. Ben soha nem mondta el. Hiába kértem, nem akart fájdalmat okozni. Egyetlen ember, aki mindig odafigyelt, nehogy megbántson. A legkisebb fájdalmat se okozza. - Cam… - Kíváncsi vagyok!

98

- Kristin-nel találkozott. Rómába mentek. – lehunytam a szemem. Valami ilyesmi válaszra vártam. - Róma. Nekem azt mondta egy üzlet miatt kell oda mennie. Szeretett valaha engem? Mármint igazán, őszintén? – nem akartam arra gondolni, hogy Edward sohasem szeretett. De a tettei mind ezt bizonyították. És pokolian fájt.

99

17. FEJEZET Benjamin nem felelt. Nem is faggatóztam tovább. Elegendő pofont kaptam egy időre, azt hiszem, többet nem is bírnék elviselni. A tudat, hogy Edward egy kicsit is szeretett ugyanannyira fájt volna, mintha soha egyetlen percig nem érzett volna irántam semmit. Mielőtt elindultam még ránéztem Christopherre. Emma vigyázott rá. Egyáltalán nem tudtam kibékülni a tudattal, hogy ez a számomra ismeretlen nő vigyázzon rá, babusgassa, amikor ez az én feladatom volna. Benjamin viszont meggyőzött, hogy egyelőre ne küldjük el. A kocsi megállt. A sofőr kiszállt, hogy kisegítsen. A szüleim háza. Valamikor az otthonom volt, a menedékem. A legbiztonságosabb hely a világon, de Edward ezt is elvette tőlem. Olyan hazugságba kényszerítette őket, amik egy életre tönkre tette a beléjük vetett hitem és bizalmam. A szüleim mostanra idegenek lettek számomra. Megkértem a sofőrt, akit még Benjamin adott mellém, hogy várjon meg itt az autóban. Az ajtóhoz mentem s mielőtt kopoghattam, az ajtó kinyílt. - Bella! Annyira örülök, hogy itt vagy drágám. – anya magához vont egy ölelésre. Nem viszonoztam. A sajgást próbáltam legyűrni a szívemben, amit az árulása okozott. A saját anyám elárult. - Apa itthon van? – eltoltam magamtól, majd ellépve mellette beljebb mentem. Anya becsukta az ajtót, majd belém karolt, mintha minden a régi lenne és ez csupán egy udvariassági látogatás lenne. De biztos voltam benne, hogy ő is érzi, hogy ez nem így van. – Beszélnem kell veletek anya. – közöltem hidegen. - Történt valami? Olyan más vagy… - a kelleténél is jobban megfigyelt, mintha keresett volna rajtam valami jelet. Valami olyat, ami elárulja miért toppantam be váratlanul. Elegem lett ebből, így megkértem, hogy keresse meg apát és hívja ide. Bólintott, majd elindult, hogy megkeresse. A nappaliban várakoztam. Addigra sorra vettem a falon lévő képeket, a kandallón sorakozókat is. Mindegyiken egytől egyig én voltam. Hol velük, hol egyedül. Volt egy kép, egy kép, amin a karomban tartom a kisbabám. A múltkor nem volt itt. Gondolom nem akarták, hogy meglássam, nehogy 100

kérdezősködjek, esetleg eszembe jusson valami. Anya éppen akkor lépett be apával a szobába, amikor a kezembe vettem a fényképet. - Azt talán még megbocsátanám, hogy velem ezt tettétek, de hogy Vele, az unokátokkal… Képtelen vagyok ép ésszel felfogni! - Kislányom…- elsőként apa reagált. Közeledni próbált, engesztelni, magyarázkodni, a fene tudja. Egyik sem érdekelt. - Bella… - Mostantól felejtsetek el! Hagyjatok békén engem és a családom! – határozott voltam, kemény és rettentően hideg a szüleimhez. - Ezt hogy érted? – anya, remegő hangon kérdezte meg. - Csak azt mondom, hogy a legtöbb, amire tőlem számíthattok egy képeslap karácsonykor. Végeztem veletek.

– ennyi volt. Kirohantam a

házból. Bevágódtam az autóba. A sofőr, kérés nélkül indított. Visszavitt a hotelba. A gépem kora reggel indul haza. Elintéztem, amiért idejöttem, bár az eredeti célomtól eltérve nem tudtam meg az okát. Az okát, amiért nem mellém álltak. A másnap hamar elérkezett. Szemhunyásnyit se aludtam az éjjel. Magángéppel repültem haza. Benjamin a reptéren várt, mikor a gép leszállt. Mielőbb haza szerettem volna menni, de előtte még látogatást kellett tennem a kórházban, ahol a baleset után kezeltek. Személyesen az igazgatóval beszéltem, aki nem más volt, mint maga Carlisle Cullen. Felelősségre vontam és számon kértem a tettét. Kíváncsi voltam az okára, de a magyarázata röviden annyiban kifulladt, hogy Edward boldogságát tartotta szem előtt. - Carlisle eddig mélységes tisztelettel voltam irántad, kedveltelek, ahogy a feleségedet is. Szerinted, mit kéne ezek után gondolnom rólad és a családodról? Hogy bocsáthatnék meg? - Elképzelni sem tudom, mit érezhetsz. Sajnálom Bella. Annyira sajnálom, hogy elmondani sem tudom. Belátom, hogy ostobaság volt támogatnom a fiamat. - Ezt nem ostobaságnak nevezik. Hibáztál. Nagyot hibáztál. - Minden jogod, hogy bepereld ezért a kórházat, vagy engem. – megráztam a fejem. Már régen eldöntöttem, hogy egyetlen egy ember fog ezért az egészért 101

felelni. Carlisle-val csak tudatni akartam, hogy a tisztelem felé többé nem létezik. Tudtam, hogy számára mások tisztelte a legfontosabb. A legnagyobb érdeme azon kívül, hogy, hogy kitűnő orvos. - Bárcsak elég lenne ennyi. – mondtam. Ezután eljöttem. A házam. Az otthonom. Mostanra az egyedüli hely, amit menedéknek hívhatok, ahol meg kell tanulnom biztonságban élni. Christopher légzése egyenletessé vált, miközben a karomban ringattam. Miután haza jöttünk egyből hozzá siettem. Azóta a karomban tartottam. Néztem, ahogy alszik, lélegzik és magamban azért fohászkodtam, hogy soha ne hasonlítson az apjára. Megfogadtam, hogy ennek érdekében mindig óvom és vigyázok a lelkére. Nem hagyom, hogy bárki is sötétséget vigyen a lelkébe és a szívét kővé változtassa. Jó embert nevelek belőle. Olyat, aki képes szeretni. A napok rohamosan teltek. Minden időt a fiammal töltöttem. Igyekeztem bepótolni minden elvesztegetett időt. Benjamint alig láttam, mert folyton dolgozott. Késő este járt csak haza, olyankor pedig fáradtan elvonult a szobájába. Egyik este azonban meglehetősen korán érkezett. Vacsorázni hívott. Jó kedve volt, sikerült az én ajkamra is egy kis mosolyt csalnia, ami nem bizonyult mostanában könnyű feladatnak. Időben elkészültem. Ben egy elegáns értettem választott. Régről ismerte a tulajdonost. Nem firtattam, mert volt egy érzésem, hogy abból az időből, amikor ő és Edward még nagyon jó barátok voltak. Jól éreztem magam a vacsorán. Ben elvarázsolt a figyelmével, a törődésével. Úgy bánt velem, akár egy hercegnővel. Szerettem ezért. És bármit megadtam volna, ha vele találkozok előbb és belészeretek. Szeretni akartam a szívemmel, a lelkemmel, de egyiket sem tudtam arra kényszeríteni, hogy kitépjék Edwardot onnan. - Szépségem… - a hozzá közelebb lévő kezemre fektette a sajátját. A hangulata megváltozott. Már sehol sem volt a vidámsága, szomorúság költözött a hangjába és a gyönyörű kék szemekbe. Aggodalommal telve néztem fel rá. – Valami nagyon fontosról szeretnék veled beszélni. Amikor nem voltál egészen önmagad… - az arcom fájdalmasan rándult egyet. Ben megszorította kezem.

– Sajnálom, hogy felhoztam, de muszáj. Amikor

Edward megkérte a kezed és te igent mondtál… - félbeszakítottam.

102

- Annyira sajnálom. Ha tudom, hogy van egy férjem én soha… - most ő szakított félbe. - Tudom. – megértően simított végig az arcomon. – Azon a napon, amikor világossá vált, hogy eljegyzett és te igent mondtál… Azon a napon kaptam valamit. Válási papírokat. - Tessék? - Edward a nevedben kérvényezte a házasságunk érvénytelenítését. – azt hittem Edward már semmivel sem tud meglepni és a mostaninál nagyobb gazságot már nem követhetett el. Tévedtem. Kitudja még mennyi meglepetés vár rám? - Hogy mehetett ennyire messzire? – hihetetlenül dühösen markoltam az asztalterítőt. A másik kezem Ben szorongatta. Nyugtatni próbált. - Szépségem… Én most felajánlom neked. - Nem értelek. Mit ajánlasz? – értetlenül meredtem a férjemre. - Szabadságot. Ha akarod, aláírhatjuk azokat a dokumentumokat. Visszaadom a szabadságodat. - Te ezt akarod? – kérdetem kétségbeesetten. Minden reményem Ben volt. Egyedül ő maradt már nekem. Még nem álltam készen az elvesztésére. - Most csak az számít, amit te akarsz. Szeretnéd, hogy a házasságunk semmissé váljon? - Nem! Nem akarom. Ben… - nem hagyta folytatni. - Szépségem, tudom, hogy nem vagy belém szerelmes. Mellettem nem lennél boldog. – az egyszer égette a lelkem az igazság. - Boldog vagyok melletted. – őszinte voltam. Ben mellett soha egyetlen pillanatig nem éreztem magam boldogtalannak. - Hacsak… - folytattam. - Én boldogtalanná teszlek? - A feleségem vagy. Szerethetlek. Ez boldoggá tesz. – könnyek kezdték szúrni a szemem a vallomása hallatán. Meg sem érdemlem, hogy szeressen. Sokszor úgy érzem, kihasználom és megbántom. - Nem eléggé. Sajnálom, hogy a szívemmel együtt magamat sem bírom neked adni. De nem akarom, hogy a házasságunk érvénytelen legyen. Továbbra is a feleséged akarok lenni. De ha te már nem akarsz…

103

- Szépségem, én mindig akarlak. Egészen addig, míg vissza nem kéred a szabadságod. - El sem hiszed, mennyire szeretni akarlak. Hogy te legyél az, akit a szívemmel, a lelkemmel és a testem minden porcikájával szeretek. Szeretni akarlak. Elkövetek mindent, hogy így legyen. – megcsókolta az eddig szorongatott kezem. A tekintete mélyen az enyémbe fúródott. Egyre közelebb araszolt, a homlokét az enyémnek döntötte. - Szeretlek Szépségem. Szeretlek, ameddig szerethetlek. – egy kicsordult könnycsepp folyt le az arcomon. Benjamin ajkai óvatosan érintette az enyémet. Őszinte, édes csókot váltottunk. Reméltem és egyszerre küzdöttem az érzéseimmel. Meg fogom próbálni, elfelejtem Edwardot örökre. Benjamint fogom szeretni és az életünk hátra lévő részét együtt töltjük. (Edward szemszöge) Minden nap, ami Bella nélkül telik el egyre jobban hasonlít a pokolhoz. Elveszítettem, és ezért egyedül magamat okolhatom. Rajta kívül senkire sem volt szükségem. Bellát akartam. A bocsánatát, a szerelmét. De ezekre már tudtam, többé esélyem sincs. Elszúrtam. Mint akkor. *2 évvel korábban* Csak akkor fogtam fel a súlyát annak, amit tettem, amikor bele néztem abba

a

könnyekkel

teli

szempárba.

Ellöktem

magamtól

Kristin

már

semennyire se csábító testét. Undorodtam attól, amit tettem. Undorodtam magamtól. De már késő volt. Az én angyalkám elrohant. - Hová mész? – Kristin utánam nyúlt, de leráztam az érintését. Bella után eredtem. A lift előttem zárult be. A lépcsőházba rohantam, le a lépcsőn. Meg akartam állítani. Esedezni akartam a bocsánatáért még akkor is, ha nem vagyok rá méltó. Korábban nem fogtam fel mennyit jelent, hogy az elvesztése mekkora fájdalommal járna. Erre mind abban a végzetes pillanatban döbbentem rá, amikor rajta kapott Kristin-nel. Akkor belenéztem a szemébe, a gyönyörű szemébe. Egy világot romboltam le. Összetörtem az angyalom szívét.

104

Odakint zuhogott. Kirontottam az épületből. Elcsíptem, ahogy leint egy taxit. Alig láttam valamit az esőtől. Elkaptam a karját, mire a jutalmam egy hatalmas pofon volt. - Engedj el! – ki akarta rántani magát a fogságomból. – Ne nyúlj hozzám! Engedj el! Te rohadt szemétláda! Engedj el! – ütötte mellkasom, miközben a könnyei megállás nélkül záporoztak. Átfogtam a szabad karommal, szorosan öleltem. Bella teste egyszer csak elernyedt, elfáradt. Felkaptam a karomba, visszavittem. Reméltem, hogy Kristin eddigre eltűnt. Szerencsére a lakás üres volt. A hálószobába mentem. A szakadó eső mindkettőnket teljesen eláztatott. A ruháink vizesen tapadt mindkettőnkre. Bellát leültettem az ágyra. Bármennyire is féltem attól, hogy újból elrohan ott hagytam, hogy a fürdőszobából törölközőket hozzak. De Bella nem ment el. Élettelenül ült ott, ahol hagytam. A tekintete rémisztően üres volt, nem mozdult, még csak nem is pislogott. Sírni sem sírt már. Leguggoltam elé. Az egyik törölközővel megtöröltem az arcát, a nyakát. Amikor a blúzáért nyúltam, mert féltem, ha továbbra is ezekben a vizes ruhákban marad, megfázik, ellökte a kezem. A következő pillanatban újra megütött. Nem fájt. Fele annyira sem fájt, mint, amit a szemébe láttam. És ezért mind én vagyok a felelős. Én tettem. Mestermű lett. - Miért tetted ezt velem? – sírástól eltorzult hangja fájdalmat okozott. – Miért bolondítottál magadba? Miért? - Mert az első perctől kezdve akartalak. Ez az emlék elő hozta azt a négy évvel ezelőtti pillanatot, amikor megpillantottam és eldöntöttem, megszerzem magamnak. Kerül, amibe kerül. *4 évvel korábban* Benjamin egy ötletéről magyarázott teljesen átszellemülve. Egy ideig érdeklődéssel hallgattam, aztán valami, vagyis valaki más elvontam a figyelmem. Képtelen voltam levenni a szemem róla. Egyszerűen gyönyörű volt. Természetes szépség. Azonnal tudtam, hogy Ő kell nekem.

Még soha nem

láttam itt, arra biztosan emlékeznék. Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy megismerjem. Faképnél hagytam Benjamin-t, és a lányhoz mentem. 105

- Hello. Segíthetek valamiben? – kérdetem tőle udvariasan. Egyből felém kapta a fejét. Csokoládé barna szemei kíváncsisággal méregettek. - Feltalálom magam. Azért köszönöm. – felelte egy káprázatos mosoly kíséretében, majd hátat fordított. Más esetben sértett volna az elutasítás, de most sokkal inkább ösztönzően hatott rám. - Milyen ügyben jöttél? – nem adtam fel könnyen. A lány nagyot sóhajtva fordult vissza felém. - Ki vagy te? – kérdezte bosszúsan. - A nevem… - felvonta szép ívű szemöldökét, ahogy a válasszal igyekeztem, de Benjamin beelőzött a bemutatkozást illetően. - Edward, mennünk kéne. – lépett mellém, majd a vállamra téve a kezét terelni igyekezett. - Te… Vagyis maga Edward Cullen? – a lány nagyon meglepődött, ez látszott rajta. Aztán rendezte a vonásait. Sokkal hivatalosabb és komolyabb testtartást vett fel, ahogy az arcvonása is komolyságot tükrözött. - Igen. – mondtam. - Magához jöttem. Camilla Swan. – nyújtotta felém a kezét.

106

18. FEJEZET Sóhajtva meredtem a papírkötegre, amit Benjamin rögtön az után, hogy a vacsoráról haza értünk a kezembe nyomott. Válási papírok. Nem akartam elválni még akkor sem, ha ezzel önző módon arra ítélem Ben-t, hogy szerelem nélkül éljen, mert ez volt, amit nem tudtam megadni neki. Nem voltam belé szerelmes és ő mégis mind ezek ellenére kitartott mellettem. Még akkor is, ha ma este kész lett volna örökre elengedni. Ő maga ajánlotta fel, de én elutasítottam. Szerettem volna viszonozni azt a sok mindent, amit nekem adott és értem tett. Tartozom neki annyival, hogy veled maradok és megpróbálom szeretni. Átkoztam magam és a szívem, hogy minden igyekeztem ellenére képtelen vagyok Bent szerelemmel szeretni. Legszívesebben képen ütöttem volna magam, akárhányszor azt mondta nekem „Szeretlek” és én nem tudtam azt felelni „Én is”. Egyre több idő telt el, és az érzéseim nem változtak. Ben türelmes volt, várt, de tudtam egyszer ennek is vége. Beleun a várakozásba és aztán egyszerűen elhagy. - Szépségem, tudtam, hogy itt talállak. – Ben szikrázó mosollyal lépett a gyerekszobába. Először Christopher homlokára adott egy csókot aztán az én ajkamra. Ben sokkal boldogabbnak tűnt, amióta ígéretet tettem arra, hogy megszeretem. - Mi a baj? – elég jól ismertem, átláttam a mosolyán. Valami bántotta. - Tudom, mennyire vártad a ma estét, de nem tudlak elkísérni. Sürgősen el kell utaznom üzleti ügyben. Sajnálom. - Ne sajnáld. Menned kell. Kikísérlek a repülőtérre. - Azt hittem te mész? - Nélküled nem. - mondtam. - Cam, ha menni szeretnél, hát menj! Egész évben ez az egyetlen társasági esemény, amin szívesen megjelensz. - Tényleg nem bánod? – néztem fel a bámulatosan kék szemekbe. Ben tekintete ellágyult, majd lehajolt, az ajka éppen csak érintette az enyémet. - Szeretném, ha te mennél. 107

- Köszönöm. A nap hamar eltelt. Ben elutazott én meg úgy döntöttem, nélküle is megjelenek az Alapítványi Gála esten. Az öltözködést nem vittem túlzásba, egy meglehetősen visszafogott estéji ruhára esett a választásom. A kocsi pontban hét órakor jött értem. Az estéjt a Plaza Hotelben adták. Ahogy beléptem minden szempár rám szegeződött. Utáltam mindig is a figyelem középpontjában lenni, de mivel egyedül érkeztem megbámultak. Ráadásul nagyon régen jelentem meg a társaság előtt.

A Cullen házban rendezett összejövetel pedig nem számít,

mivel Alice elintézte, hogy csak olyanok legyenek jelen, akiket egyébként sem ismerek. Elfogadtam a pezsgőt, amit a pincér felkínált, majd szépen lassan elvegyültem. Váltottam pár szót néhány régen látott ismerőssel. Kedvesen mosolyogtam, alig vártam, hogy elkezdődjön az árverés. Azt követően távozhatok anélkül, hogy udvariatlannak titulálnának, mert nem vártam meg az est fénypontját. A sokadik pezsgőt emeltem a tálcáról, amikor egy ismerős alak kúszott a látóterembe.

Kis

híján

félrenyeltem,

amikor

az

alakban

felismertem

Edwardot. Szívdöglesztően elegáns volt abban a szmokingban. Csaknem azonnal észrevette, hogy bámulom, így gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Neki álltam beszélgetni az egyik vendéggel. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Edward egész végig engem nézett. Kerültem amennyire lehetett. Mindig volt, aki lefoglalt, vagy őt állították meg ezzel lehetetlenné téve, hogy a közelembe férkőzzön. Azzal viszont nem számoltam, hogy kerít más módot és azzal meg végképp nem, hogy saját magam szolgáltatom a megoldást. Korábban felkértek, hogy vegyek részt az árverésen, amely során néhány nőtársammal együtt felajánlottunk egy táncot azzal a férfival, aki a legtöbbet fizet. Persze minden ebből befolyt összeg egy alapítványhoz kerül. Feszengve álltam a színpadon többi nőtársammal együtt. Lassan mindenki sorra került, végül én következtem.

Máris

érkeztek

az

első

ajánlatok.

Kezdtem

azt

hinni

megúsztam, amikor is az utolsó pillanatban valaki állt egy igencsak lélegzetelállító összeggel. Abból a pénzből akár három különböző szervezetet is támogathatnának. Edward a színpad végében álló lépcsőhöz ment, majd 108

kinyújtotta felém a kezét. Kelletlenül mentem oda és fogadtam el. A teremben tapsoltak, majd az utánam következőre terelődött a figyelem. Szerettem volna elfutni, valahogy kibújni ez alól a tánc alól. Edward még véletlenül sem eresztette el a kezem, sőt tett róla, hogy esélyem se legyen a menekülésre. Amikor kiértünk a teremből, a karját birtoklóan a derekamra tette és úgy vezetett egy félre eső helyre. Ahogy lehetett elhúzódtam, és dühösen szegeztem neki a kérdésem: - Hogy kerülsz ide? – a szememmel máris a menekülési lehetőségeimet mértem fel, míg válaszolt. Sajnos a kijárat túl messze volt, nem jutnék ki olyan gyorsan, hogy Edward ne tudjon megakadályozni benne. Így hát nem maradt más választásom, mint állni a sarat. - Egyedül vagy? – kérdezte megvillantva a kedvenc mosolyom. Elképesztő hatással volt rám, minden gyűlöletem ellenére beleborzongtam. – Hol a férjed? – ha Ben velem lett volna, régen megment és nem hagyja, hogy Edward milliókat fizessen egyetlen táncért velem. - Mit számít? Engedj elmenni, kérlek! – félretettem az ellenségeskedést, nem akartam feltűnést kelteni. Mikor nem mondott semmit, azt hittem enged elmenni, utánam kapott. - Táncolj velem! – nem kérés volt, hanem parancs. Feldühített, ahogy mondta, és aztán ellent mondást nem tűrve berángatott a táncolók közé. A keze ismét a derekamra siklott, meg lehetősen közel tartva magához. A világért sem akartam vele táncolni. Láttam, hogy ez nagyon feldühíti. Mérgesen kapott a másik kezem után, majd vezetni kezdett. Minden alkalommal, amikor a lábára tapostam elégedett mosoly ült ki az arcomra. - Mit akarsz elérni ezzel? Továbbra is gyűlölni foglak! – sziszegtem, erre még erősebben fonta körém a karját. Alig kaptam levegőt, de nem azért mert annyira erősen tartott, hanem mert túlságosan is közel kerültem hozzá. Éreztem a belőle áradó hőt és szenvedélyt. Az ajkára pillantottam, akaratlanul is megnyaltam a sajátomat. Észrevette a reakcióm és elégedetten elmosolyodott. - Ez azt jelenti, hogy még számítok. Még érzel irántam valamit. - Szeretem a férjem. – sikerült szemrebbenés nélkül hazudnom. Edward tartása megfeszült, éreztem rajta. 109

- Miért mentél hozzá? A legjobb barátom volt, te pedig feleségül mentél hozzá. - Benjamin nagyszerű ember. Nem érdemelted meg a barátságát. – vágtam hozzá kíméletlenül. Sohasem értettem, hogy ők ketten hogyan lehettek barátok. Elképesztően nagy a különbség a két féri közt. Tűz és víz. Benjamin kedves és jó szívű, képtelen lenne fájdalmat okozni, míg ezek a jellemzők Edwardot még csak nem is érintik. - Ahogy téged sem. - Ebben egyet értünk. – kiszakítottam magam, majd áttörve a többi táncoló páron elmenekültem a közeléből. Dühös mozdulatokkal töröltem le az arcomat elárasztó könny tengert. Sikerült feltűnés nélkül elhagynom az épületet, a parkoló felé igyekeztem, hogy megkeressem a sofőrt és haza vigyen. Haza a férjemhez és a kisfiamhoz. Mielőtt befordulhattam volna abba a sorba, ahol a rám várakozó autó parkolt valaki hátulról elkapott és maga felé pördített. - Eressz el, Edward! – kiabáltam, kapálóztam, hogy valaki meghallja és kimentsen a karmai közül. Edward ekkor a szájával tapasztotta be az enyém. Minden erőmmel ellenkeztem, de a gyengédség, amivel az ajkaim becézgette, ellazított. Szabályosan reszkettem a karjai közt, megérezte és kihasználta. Egyszer csak véget vetett a csóknak, a szívem majd kiugrott a mellkasomból. - Gyere velem! – megfogta a kezem és a nélkül kezdett maga után húzni, hogy egyáltalán jelét adtam volna annak, hogy hajlandó vagyok követni. A lábaim önálló életre keltek, egyáltalán nem engedelmeskedtek a józan eszemnek. Edward megállt a parkolóház liftje előtt, majd türelmetlenül megnyomta a hívógombot. - Hová megyünk? - Fel a lakosztályomba. – azonnal elrántottam a kezem és egy lépést hátráltam. - Mit képzelsz? Nem fogok a karjaid után az ágyadba is bedőlni! - Beszélgetni szeretnék. - Mégis miről? Arról mennyire szemét alak vagy? Hogy egy érzéketlen, kőszívű, lelketlen…

110

- Elég legyen! – durván kapott értem és rántott közel magához. Az arcunk milliméterekről volt egymástól. – Fogalmad sincs róla, milyen vagyok! - Tudom, hogy képtelen vagy szeretni. - Valóban? Akkor megmutatom, mennyire vagyok képes szeretni! – felkapott, egyszerűen a vállára dobott, mint egy zsákot. - Tegyél le! Edward, azonnal tegyél le! – apró kezeimmel a hátát ütögettem, hatástalanul. Belépett velem az érkező liftbe, majd megnyomta a megfelelő emelt gombját. Egyáltalán nem zavarta, hogy éppen a pokol legmélyebb bugyrába kívánom, és hogy ezt hangosan ki is fejezem. Az sem igen érdekelte, hogy folyamatosan kapálózom a lábammal, vagy a hátát ostromolom. Amikor a lift megállt, kilépett a folyosóra, majd egészen a végéig ment. Az ajtó előtt letett, de mielőtt megszökhettem volna újból felkapott. Semmit sem láttam, mivel egy villany sem égett. Edward viszont tökéletesen tisztában volt vele mi merre van. Aztán azt éreztem, hogy repülök, valami puhára érkeztem. Edward felkapcsolta a lámpát és akkor jöttem rá, hogy az a puha valami egy ágy. - Nem kényszeríthetsz semmire! – felpattantam, majd nagyon dühösen elé sétáltam. - Eszembe sem volt. Már mondtam, beszélgetni szeretnék. De ezzel az ellenséges viselkedéssel csak megnehezíted! - Én nehezítem meg? – teljesen kihozott a sodromból. - Egyáltalán tisztában vagy te a súlyával annak, amit tettél? – fogalma sincs mekkora károkat okozott. - Szeretsz még? – a kérdés szíven ütött. Először nem akartam felelni, nem érdemli meg, hogy tudja, de aztán rájöttem, hogy tudni és soha meg nem kapni mindennél rosszabb. - Szerettelek. Nagyon. Szerettelek, ahogy egy nő csak szerethet egy férfit. De te nem tudtál vele mit kezdeni. Kihajítottad a kukába a szerelmem. Fárasztó téged szeretni, lehetetlen küldetés, mert te nem engeded. Ellöksz magadtól mindenkit. Tönkreteszed az embereket. De én ostoba még így is, még mindig képes vagyok téged szeretni. – szúrták a szemem a könnyek.

111

- Bocsáss meg! Kérlek Bella, bocsáss meg! – Edward a szemem láttára esett szét. Térdre rogyott előttem, majd két karjával szorosan átfonta a derekam, miközben a bocsánatomért esedezett. - Nem tudok. Nem megy. Ne is kérd tőlem! Engedj el! – megpróbáltam kiszabadítani magam, de görcsösen kapaszkodott belém. Komolyan megesett rajta a szívem, láttam, hogy őszintén kívánja a bocsánatom, azonban nekem nem ment. Nem tudtam ilyen könnyen elfelejteni, amit tett. – Edward… - Nem! – elengedett, majd felkelt a földről és az ajtóhoz sietett. – Nem fogsz megint elmenni és itt hagyni! Meg foglak győzni! – bezárta az ajtót, ezután az ablakhoz ment és egyszerűen kihajította a kulcsot. - Megőrültél? – odasiettem. – Neked elment az eszed! – kihajoltam az ablakon, mindhiába, mert túl magasan voltunk. Innen fentről minden annyira aprónak tűnt. Edward a derekamnál fogva behúzott, maga felé fordított és nem engedett. A derekamat markolva mondta a szemembe, amit érez. - Lehet! Biztosan megőrültem és erről csak is te tehetsz! Őrülten szeretlek! Nem alszom, nem dolgozom, egyedül csak te jársz a fejemben. És ha arra gondolok,

hogy

soha

többé

nem

láthatlak,

nem

érinthetlek,

nem

csókolhatlak akkor én… Nem érzek semmit Bella! Nem érzem, hogy élnék! Nélküled semminek sincs értelme, legfőképp az életemnek. - Szokj hozzá! – vágtam a képébe. Edward már nem próbált szavakkal meggyőzni, más módszerhez folyamodott. Átölelt mindkét karjával, szorosan, hogy ne tudjak elszabadulni. Egész testemmel hozzá tapadtam, a szája milliméterekre volt az enyémtől és a következő pillanatban lecsapott.

112

19. FEJEZET A csók nem tartott sokáig, mert amit lehetőségem nyílt rá ellöktem magamtól. Amikor újból próbálkozott megütöttem. Persze az én erőm az övéhez képest semmi volt, az ütés valószínűleg annyira fájhatott, mint egy simogatás. - A bocsánatom kell? Hát akkor változz meg! Mert így soha nem kapod meg! Erőszakkal nem! – hátat fordítottam, muszáj volt lenyugodnom. Reszkettem az idegességtől. A csóktól. Márt attól reszketés fogott el, ha csak rám nézett. Visszatartottam a sírást, nem akartam ennél is jobban kiborulni. - Kit áltatsz? Soha nem fogsz megbocsátani, bármit teszek! – most már ő is dühösen kiabált. De most nem rám volt mérges, hanem saját magára. Legbelül ő is tisztában volt azzal, hogy az egészről csak is saját maga tehet, magának köszönheti az egészet. Abban is biztos voltam, hogy ha tehetné, visszacsinálná, de mostanra már ez sem számít. Nem elég. - Akkor miért nem adod végre fel? – megfordultam és a szemébe néztem. – A megbocsátást nem lehet senkiből sem kierőszakolni. Ha meg is bocsátanék, többé képtelen lennék bízni benned. – talán belátta, hogy igazam

van,

mert

a

telefonért

nyúlt.

Leszólt,

hogy

beragadtunk

a

lakosztályba és küldjenek valakit. A maradék együtt töltött időben egyikünknek sem volt kedve beszélgetni. Edward a lakosztály másik végében húzta meg magát, míg én az ágy szélén ülve vártam, hogy végre szabadon távozhassak. El akartam felejteni a ma estét, kiűzni magamból minden érintést, a csókjait. Amikor végre kinyílt az ajtó, két idegen fickó lépett be. Felálltam, felkaptam a táskám és kifelé igyekeztem. Hátra sem nézve léptem ki a folyosóra. Alig tettem meg pár lépést, amikor egy kéz a karomra fonódott. Felsóhajtottam, de nem rántottam el a kezem. - Maradj itt! Maradj velem! Válassz Engem! – lassan néztem fel a bánatos szürkéskék szemekben, amiben annyi volt a kétségbeesés, a fájdalom, hogy a szívem szakadt meg, mégis erős maradtam. A kezem az övére helyeztem, finoman, szinte simogatva toltam el.

113

- Tanulj meg nélkülem élni! Én megtanultam nélküled, és hidd el később, ha már nem fáj annyira, találsz valakit, akit szerethetsz. Csak változz meg, kérlek! – elengedtem. Olyan volt ez, mint egy fájdalmas soha viszontlátás. Ennyi volt, most láttam utoljára. Vége volt. Valahogy rátaláltam a kijáratra, de arról fogalmam sincs, hogyan jutottam haza. Most minden annyira lassúnak, monotonnak tűnt. Gépies mozdulataim már engem is halálra rémítettek, az arcomon semmiféle érzelem ült. Se egy könny, se fájdalom. A ház üres és csendes volt. Az első könny akkor jött, amikor a szobám ajtaját betettem magam mögött. A hátam a fának vetettem. A tenyeremet a mellkasomra szorítva próbáltam visszatartani a fájdalmat, ami a szívemből indult, majd szép lassan az egész testemben elterjedt. Ha eddig nem volt biztos, mostanra az lett. Valóban vége, elvesztettem és soha többé nem láthatom, mert a vele is van annyira fájdalmas, mint a nélküle. Christopher az egyedüli, ami majd rá emlékeztet, egy darab belőle. És a gyűrű, amit nekem adott, amit az óta is féltve őrzök. Letöröltem a könnyeimet és az ágy melletti kis szekrényhez léptem. Kihúztam a fiókját, de a kis fekete doboz eltűnt. Kétségbeesetten keresni kezdtem. Mindent felborítottam, egyszerűen sehol sem találtam, pedig úgy emlékeztem a fiókba tettem. Az asztalról sorban hullottak le a tárgyak, a parfümös üvegek felborultak, kiömlött belőlük a finom lötty. Rettentő felfordulást csináltam, végül a szoba közepén összeestem. Sírtam, ahogy bírtam, a lelkem is kisírtam azon az éjszakán. Csendben, magamban, hogy senki se hallja. Az életem pokollá vált abban a percben, hogy megismertem Őt. Az eszem mindig figyelmeztetett, de a szívem az első pillanatban megszerette. Átkoztam a percet, amikor találkoztunk, és amikor belészerettem. A napok csak vánszorogtak, Ben végre haza jött. Látta rajtam, hogy történt valami, azonban erről nem voltam hajlandó beszélni. Ben gyanította, hogy az Alapítványi Esten történt valami, ami ennyire megváltoztatott. Az újságban is megjelent egy cikk, sőt még egy kép is volt benne, amikor Edwarddal táncolok. Ben szinte tombolt, még soha nem láttam ennyire kivetkőzni önmagából. Akkor először veszekedtünk. Nála most telt be az a bizonyos pohár. Elintézte, hogy a lehető leghamarabb átköltözhessünk 114

Londonba. Eszembe se állt vitába szállni, meg voltam győződve arról, hogy ezt kell tennem. Éppen, hogy sikerült átvészelni minden egyes napot, jött a következő csapás. Cat meglátogatott. Először nem akartam fogadni, de addig erősködött, míg hajlandó voltam beszélni vele. Elmesélt mindent, egyszerűen a képembe vágta az igazságot. Elmondta, hogy pénzt fogadott el Edwardtól a hallgatásáért cserébe. Még egy pofon, amit rezzenéstelen arccal tűrtem. Fogalmam sem volt Cat, mit várt tőlem? Egyáltalán nem értettem, miért mondta el mindezt. Már semmin sem változtat. Amikor arra kért bocsássak meg, elküldtem. Képtelen voltam most ezzel is törődni, vagy egyáltalán gondolkodni. Még egy ember, akiben bíztam és elárult. Komolyan azt hiszem már nincs senki, akire számíthatnék. Egyre jobban közeledett a határidő, amikor is itt hagyjuk ezt a várost és új életet kezdhetünk egy másikban. Egy részem örült, egy másik részem pedig rettegett az újtól, félt, hogy a boldogság már soha nem talál rám. Ben az irodában volt, hogy mindent végleg elrendezhessen. Szerencsére ehhez nem kellettem és egy eltölthettem egy kis időt kettesben a fiammal. Christopher-rel

játszottam

a

kertben.

Annyira

ideges

voltam,

hogy

szükségem volt néhány órára, amiben semmi más nem jár a fejemben csak a fiam. Nyugalomra vágytam, kikapcsolódásra, és azt egyedül Chris az én külön béke és nyugalom szigetem adhatta meg. Azonban ezt a kis nyugalmat is megzavarta valaki. - Bella, azonnal beszélnünk kell! Edward… – néhai barátnőm rontott ki a terasz ajtón. A látottak belé fojtották a szavakat. Felvettem Chris-t és Alice felé fordultam. - Mit keresel itt? – meredtem dühösen a mögötte álldogáló és sajnálkozó képet vágó házvezetőnőre. Ezerszer megmondtam neki, ha keresnek, szóljon, mielőtt bárkit is beenged. - Kérlek, menj el! Nem látlak szívesen az otthonomban! - Bella, neked… Neked… Ő kicsoda? – Közelebb lépett. Elhúzódtam, amikor meg akarta érinteni Chris-t. - Menj el! Hagy engem békén! – hátat fordítottam neki. Chris kezdett nyűgős lenni, itt volt az ideje a délutáni alvásnak. Emma éppen jókor 115

bukkant fel, elvette tőlem a kicsit. Elvitte, hogy lefektesse. Alice továbbra sem ment el. - Beszélnünk kell! Edward… - még az előtt leállítottam, hogy többet mondott volna. - Nem akarom tudni. Bármi is van vele nem az én ügyem. - Még soha nem láttam ilyennek a bátyám. Semmi sem érdekli! Kérlek, te vagy az egyetlen, akire hallgatna! Kérlek, csak beszélj vele! Félek, hogy baja esik. - Nem kérlek többször, hogy hagyd el a házam! Ha továbbra se vagy hajlandó megtenni, kidobatlak! - Kérlek, nem lehetsz ennyire kegyetlen! -

Akkor

milyennek

kéne

lennem?

Kedvesnek?

Megértőnek?

Megbocsátónak? Nagyon elegem van abból, hogy egyikőtök sem képes mérlegelni a tettei súlyát, hogy minden disznóság ellenére, amit velem tetettek én vagyok a kegyetlen! Jogom van ilyennek lenni, ahogy ahhoz is jogom van, hogy eldöntsem, megbocsátok-e vagy sem! Most pedig, utoljára kérlek, menj el! – egyszerűen kitört belőlem. Nem én vagyok a gonosz ebben a történetben. Edward rengeteg kíntól megkímélhetett volna bennünket, ha az elejétől kezdve az igazat mondja, de nem tette. Itt az ideje, hogy vállalja a következményeket. Talán emiatt vagyok képtelen megbocsátani. Azt hiszi, hogy ha kiejti a száján, hogy sajnálja a dolgok rendeződnek, és minden rendbe jön. Egy sajnálom, soha nem lehet elég! - Jól van! Elmegyek. De előtte elmondom, hogy a bátyám tegnap hazafelé balestet szenvedett és nem hajlandó elláttatni a sérüléseit. Otthon vedel és az égvilágon senkit sem enged közel magához! – Alice szavai savként égettek. - Nem az én dolgom! – összeszorítottam a fogam, féltem más különben felsikoltanék, és azonnal odarohannék. Nem az én ügyem - ezt mondogattam magamban. Alice csalódottan rázta meg a fejét, aztán kihúzta magát és elrohant. Leroskadtam az egyik székre. Potyogtak a könnyeim, egyszerűen nem bírtam abba hagyni. Mindenek ellenére aggódtam Edwardért és nem akartam, hogy bármi baja essen. Viszont semmit sem tehettem érte. Nem mehetek oda, nem lehetek mellette, semmi jogom hozzá. Egyébként sem

116

lennék képes rá. Ben nem ezt érdemli és én sem. Christopher-rel sem tehetem meg. Nagyon sokáig kint maradtam és csak sírtam. Mielőtt Ben megérkezett, a szobámba, rendbe szedtem magam és eltűntettem minden sírásra utaló nyomot. A hangom kissé rekedten csengett, de ezt könnyen kimagyarázom, azzal, hogy megfáztam. - Szépségem!

- Ben arca felragyogott, küldtem felé én is egy mosolyt.

Majd megfogtam a felém kinyújtott kezét. – Szörnyen sápadt vagy. Jól érzed magad? – aggódva simított végig az arcomon. Bólintottam, mert ha beszélnem kellett volna, biztosan elsírom magam. – Minden készen áll, holnap neki is állhatsz a csomagolásnak. Csak a legfontosabbakat. A többit ott megvesszük. – bevezetett a dolgozószobájába. Az asztalához sietett, én az asztallal szemközt elhelyezett párnázott székek egyikében foglaltam helyet. - Drágám… - Ben az asztalnak dőlt előttem. Lehajolt, hogy az arcunk egy vonalban lehessen. - Történt valami? - Nem. – mosolyogtam. – Holnap neki állok a pakolásnak. – álltam fel, a mozdulat

során

szédülés

tört

rám.

Ben

idejében

elkapott,

belé

kapaszkodtam. Ismertem annyira a férjem, hogy tudjam, nem fogja annyiban hagyni és ki akarja hívni az orvost, vagy engem akar elcibálni hozzá. Pedig csak arról volt szó, hogy nem alszom valami jól, szinte semmit és az egészálló napos sírás sem tesz jót. Viszont az utóbbiról nem igazán szerettem volna szint vallani, mert akkor még nagyon sok más mindent is el kellett volna mondanom. Nehezen meggyőztem Ben-t, hogy a pihenés majd segít. Felkísért a hálószobámba, egészen addig mellettem maradt, míg el nem aludtam. Másnap neki álltam összeszedni azokat a dolgokat, amiket magunkkal viszünk Londonba. Az éjjel rémálmok gyötörtek, nem aludtam valami jól. Fáradtan ébredtem, semmi energiám nem volt. Késő délutánra végeztem, már csak Ben dolgozószobája volt hátra. Éppen bent volt és telefonált. A papírok szanaszét hevertek az asztalon, a széf ajtaja is nyitva volt, a földön előtte pedig szintén papír halmaz. Ben félig felém pillantott, a szokásos mosolyát küldte felém, majd minden figyelmét a telefonálónak szentelte. Elsőnek az asztalon tettem némi rendet, aztán felvettem, ami a földre esett. Vissza akartam tenni őket a széfbe, amikor 117

akaratlanul is, de megpillantottam benne azt a dobozt, amiben az a gyűrű volt, amit még Edwardtól kaptam, amit azon az estén sem találtam már a szobámban. Érte nyúltam, kivettem és felnyitottam a dobozt. Ben elvette tőlem és nem szólt. Elvette. Amikor megfordultam már nem telefonált, engem nézett. - Hogy került hozzád? – szegeztem neki a kérdést. - Camilla… - tette felém egy lépést. A másik kezemmel jeleztem, hogy álljon meg. - Te bementél a szobámba és elvetted? – újból feltettem a kérdést. - Igen. – felelte. - Miért? - Mert azt mondtad elfelejted, hogy megpróbálsz belém szeretni. De amikor egyik éjjel bementem láttam, hogy azt az átkozott gyűrűt szorongatod és sírsz. Rá kellett jönnöm, hogy soha nem fogsz engem szeretni. Azt hittem, ha elviszlek a közelből, akkor esélyem lesz elnyerni a szerelmed. Tévedtem. Szépségem, nem vihetlek magammal. - Nem. – már nem kaptam levegőt, a szoba forgott körülöttem. Le kellett ülnöm, mert a lábaim olyan szinten elgyengültek, hogy nem sokáig lettem volna képes tartani magam. - Mindketten csak szenvednénk a másik mellett. Váljunk el! Hagy adjam vissza a szabadságodat! - Ben… - Tudom. Tudom, hogy szeretsz, és nem akarsz fájdalmat okozni. Váljunk el és legyünk azok, amiknek mindig is maradnunk kellett volna. Amik most is vagyunk. Nagyon jó barátok. – potyogtak a könnyeim. Ben magához ölelt és addig a karjában tartott, míg meg nem nyugodtam. Megcsókoltam. Nem tolt el. Ez volt a búcsú. (Edward szemszöge) Már nem éreztem semmit. A testem teljesen elzsibbadt, bizonyára az elfogyasztott alkohol mennyiségnek köszönhetően. Bella nélkül semminek sincs értelme, legfőképpen annak, hogy éljek. Alice már két teljes napja a nyakamon lóg, próbál rávenni, hogy orvoshoz menjek, vagy legalább azt 118

engedjem, meg hogy apa ellásson. Egyszerűen nem képes felfogni, hogy senkit sem akarok látni! Egy órával ez előtt megint a szememre vetett egy csomó dolgot, kiabált, kioktatott. Megelégeltem, egyszerűen kihajítottam. Bezárkóztam a dolgozószobába és senkit sem engedtem be. Pedig rengetegen be akartak jutni, hogy jobb belátásra bírjanak. - Edward… - kopogtak. Azt hittem egy újabb nem kívánatos személy akar előadást tartani, de ez a hang… Halálomban is megismerném. Felpattantam a székből, amennyire képes voltam eltámolyogtam az ajtóig, neki dőltem. – Edward, nyisd ki! – féltem, hogy csak képzelem, és senki sincs a másik oldalon. – Kérlek, nyisd, hagy menjek be. - Nem… Nem vagy itt. Nem létezel! Tűnj el! – rávágtam az ajtóra. - Tényleg itt vagyok! Ha beengedsz, megígérem, hogy soha többet nem megyek sehová! Kérlek… - Miért jöttél volna ide? – még mindig nem hittem el, hogy ez a valóság. - Mert szeretlek! – felkaptam a fejem. Még egyszer hallani akartam. Éppen kérni szerettem volna, hogy mondja újra, amikor folytatta. - És mert… Mert elhoztam valakit, aki már nagyon régen meg szeretne ismerni.

119

20. FEJEZET (Bella szemszöge) A búcsú mindig nehéz, nem szeretem. Benjamin még utoljára magához vont, majd Emmához lépett, akinél Christopher volt. Átvette tőle a gyereket. - Légy jó kis fiú és vigyázz a mamádra. – magához ölelte egy pillanatra és egy puszit nyomott a fejére. - Ben… - felém fordult, majd a kezembe nyomta Christopher-t. - Vigyázz rá! - Lehunytam a szemem, addig nem nyitottam ki, míg nem hallottam elhajtani. Elment. Nem beszéltünk meg semmit, a válást az ügyvédeink intézik, nekünk majd csak alá kell írni a papírokat. Mindent egybevetve békésen váltunk el. Sajnálatos módon, Ben így is sérült, megbántottam és most miattam egy darabig fájni is fog szíve. De idővel rendbe jön. És amikor ez megtörténik, újra barátok lehetünk. Egy kerek hosszú percen át magamhoz szorítottam a kisfiamat és beszívtam a finom nyugtató babaillatát. Ennyire volt szükségem, hogy megnyugodjak és összeszedhessem a gondolataimat. Rögtön az után, hogy Ben elment, fogtam magam és Christopher-t és eljöttem otthonról. A lift megállt, majd szétnyílt. Az idetartó utón felhívtam Alice-t megkockáztatva, hogy már nem akar velem beszélni. Szerencsére felvette és még csak bocsánatot sem kellett kérnem. Ő Alice. Ha valaki tudja magáról, hogy mikor lő túl a célon, még ha utólag is jön rá, az Alice. Nem várt bocsánatot, ahogy én sem. Mindketten cudarul bántunk a másikkal. Azt mondta Edward továbbra is makacskodik, és senkit nem enged be magához, még az ajtót is bezárta. A hangja a telefonban elég kétségbeesettnek tűnt. Már várt rám. - Bella… - tudtam, hogy bocsánatot akar kérni, hiába hunytunk szemet a dolog felett. Megállítottam és a kezébe nyomtam a fiamat. - Szükségtelen bocsánatot kérned. Inkább vigyázz a fiamra. - A dolgozószobában van. Gyere!

– Elindult és én követtem. A

dolgozószobához a nappalin át vezetett az út. Esme, Carlisle, Emmett és még Rosalie is itt volt a kis Lillian-nel. Megtorpantam. Megértően pillantásokat 120

vetettek rám, pedig arra számítottam, hogy majd engem hibáztatnak. Mind kíváncsian lesték az Alice karjában tartott gyereket. Millió kérdésük lehetett, de nem ez volt a megfelelő alkalom ezek megválaszolására. Tovább menetem. Előre sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom. Alice szerint sokat ivott, nincs egészen magánál. Bekopogtam. - Edward… - Nem jött válasz. Egy árva hang vagy zaj se jelezte, hogy még odabent lenne. Pedig ez az egetlen ki és bejárat oda. – Edward, nyisd ki! – próbálkoztam egy újabb kopogással. – Kérlek, nyisd ki, hagy menjek be! – kérleltem, hátha erre reagál. - Nem! Nem vagy itt! Nem létezel! Tűnj el! – félre beszélt. Rávágott az ajtóra, amitől megijedtem. - Tényleg itt vagyok! Ha beengedsz, megígérem, hogy soha többet nem megyek sehová! Kérlek… - Miért jöttél volna ide? – Muszáj valahogy meggyőznöm. Éppen ezért félretettem minden megmaradt haragom, gyűlöletem és arra koncentráltam, amit még éreztem iránta. - Mert szeretlek! És mert… Mert elhoztam valakit, aki már nagyon régen szeretne megismerni. – Reméltem, hogy ez majd meggyőzi és elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy végre beengedjen. Semmit sem szerettem volna jobban, mint kiimádkozni abból a sötét zugból. Ahová én

magam löktem.

Felsóhajtottam, fáradtan dőltem az ajtóra. Edward egy ideje hallgatott és semmi jelét nem adta, hogy érdekelné, amit mondtam. Aztán hallottam, hogy a kulcs elfordul a zárban. Hátrapillantottam, bizakodva néztek rám. Esme arcán még egy halvány mosoly is átsuhant. Összeszedtem magam és lenyomtam a kilincset, majd beléptem. Nagyon sötét volt odabent, a függönyök mind behúzva, az ablakok zárva. Szörnyen festett a hely. - Eljöttél… – a hang a hátam mögül érkezett. Összerezzentem, amikor az ajtó becsukódott és a kulcs is elfordult a zárban. Meg kellett volna ijednem, mégsem tettem. Megindultam felé, kinyújtottam a kezem, Edward elkapta és magához rántott. Átölelt mindkét karjával, szorosan, mintha attól félne, a szeme láttára válok köddé. – Bella… - Edward… - csak nagyon nehezen tudtam kibontakozni az öleléséből. Ijedten markolta a levegőt utánam. Megfogtam a kezét, meg akartam 121

nyugtatni. A sötétben magam után húzva elbotorkáltam a kanapéig. Lenyomtam

rá,

majd

gyorsan

széthúztam

a

függönyöket.

Edward

borzasztóan festett. Alice említett valami balestet. Az arcán zúzódások nyomai látszottak és biztos voltam benne, hogy a teste többi részén is található egy-kettő. – Azonnal látnia kell egy orvosnak! – az ajtó felé indultam, de elkapta a kezem és lerántott maga mellé. - Ne menj el! – Látszott rajta, hogy nagyon szenved. Megszakadt érte a szívem. - Engedd meg kérlek, hogy ellássák a sérüléseidet. Végig itt leszek. – ígértem. Edward végül beleegyezett. Felálltam és kiszóltam Esmenek, hogy nyugodtan ide hívhatja Carlisle-t. Esmén és a többieken látszott, hogy megkönnyebbültek. Megkértem Alice-t hogy vigye és fektesse le Christopher-t a régi szobámban. Edwarddal még nem beszéltem róla és ezt nagyon lassan kell majd beadagolnom. Carlisle

megállapította,

már

amennyire

tudta,

hogy

Edwardnak

valószínűleg megrepedt néhány bordája és agyrázkódása is lehet. De pontosan nem tudta megmondani, mivel Edward nem engedte, hogy kórházba vigyük. Carlisle és Emmett segítségével átkísértük a hálóba és lefektettük. Vele maradtam, míg a fájdalomcsillapító hatott és elaludt. Christopher a szomszéd szobában aludt, Alice vigyázott rá. Váltottam vele pár szót, aztán haza ment. Ledőltem a kisfiam mellé, egy darabig néztem, aztán engem is elnyomott az álom. Reggel az üres ágy fogadott. Christopher eltűnt. Először megijedtem, hogy hová tűnhetett, de biztos csak Esme vagy valaki más vihette ki. Késő volt, már tíz óra is elvolt. Lassan összeszedtem magam és Chris keresésére indultam. A hangok a konyhából érkeztek. Maria reggelit készített. Furcsa, tegnap nem láttam. Alice is visszajött, Christopher az ő kezében volt. Mosolyogva léptem be, de a mosolyom hamar lefagyott, amikor valaki mást is felfedeztem. Edwardot. Sokkal jobb színben volt, de fájdalmai még biztos lehetnek. Ő is azonnal észrevett. Nem tudtam eldönteni, hogy a szemében kíváncsiság vagy harag van, esetleg mindkettő. Odaléptem Alice-hez és átvettem tőle Chris-t.

122

- Imádnivaló kölyök! – áradozott Alice. – Maria készített neki reggelit, de kiköpte. Azt hiszem répa volt. - Azt nem szereti. – mondtam. Chris a hajammal játszott, nagyon vidám volt ma. Megpusziltam, azután visszaadtam Alice-nek, majd Edwardhoz fordultam. – Beszélhetnénk? – nem mondott semmit, csak elindult. Követtem. A dolgozószobában kötöttünk ki. Tegnaphoz képest hatalmas változáson esett át. Valaki rendet rakott és kiszellőztetett. Edward az íróasztalhoz lépett, majd leült. Intett, hogy én is foglaljak helyet. Olyan hivatalos volt. Gyűlöltem, amikor minden érzelmét-e mögé a hideg, semmitmondó álarc mögé rejtette. - Ben tegnap elhagyta a várost. El fogunk válni. – Egy percre mintha kiesett volna a szerepéből és meglepődöttség suhant volna át az arcán. Talán még egy mosoly is. – Nem én akartam így, ő hagyott el engem. Jobban ismer, mint én saját magam. Edward… - Szép gyerek. Illene gratulálnom. Ben-nel biztos nagyon büszkék vagytok rá. - Nem érted. - Mit? Mit nem értek? És Ben csak így itt hagyta a fiát? - Nem Ben az apja! – felpattantam és az ablakig menekültem. – Christopher nem az ő fia. – Ekkor Edward átszelte a távolságot köztem és közte és megragadta a karomat. - Hogy érted, hogy nem az ő fia? - Te vagy az apja. – Erősebben szorította a karomat. Fájdalom és harag villant a szemében. Mostanra már megbántam, hogy akkor ezt a döntést hoztam, de akkor helyesnek véltem. Azt hittem Edward nem szeret, ráadásul nagyon csúnyán elbánt velem. Úgy véltem nem érdemelné meg, hogy a babám apja legyen. - Hogy tehetted? - Sajnálom… – Folytak a könnyeim. Edward elengedett, majd kiviharzott egyedül hagyva a bűntudatommal. Utána szerettem volna menni, de tudtam ilyenkor jobb hagyni. Letöröltem a könnyeimet és visszamentem a konyhába. Alice és Maria csendben ülte, mintha ők is ott lettek volna, mintha nekik is

123

lenne megbánni valójuk. Christopher egyre nyűgösebbé vált így átvettem Alice-től. - Majd megbékél. Biztos sok lehetett egyszerre. - Ezek után szóba se áll majd velem. Eltitkoltam előle Christopher létezését. – Megint késztetést éreztem arra, hogy bőgjek. Alice megértően pislogott. Megsimogatta Chris fejét, majd felállt és elköszönt. Jasperrel volt programja. Maria reggelivel kínált, de egy gombóc volt a torkomban, az evés nem ment volna. Úgy véltem elég időt adtam Edwardnak. Christopher-rel a karomban mentem utána. Féltem, hogy annyira megutált, hogy elment. Végül megtaláltam. A hálóba menekült. Az ablaknál állt háttal nekünk. Amikor becsuktam az ajtót megfordult. A tekintetét csak is a karomban nyugvó kisfiúra irányította. Ő egy tapodtat sem mozdult, de én igen. Pontosan előtte álltam meg, alig egy karnyújtásnyira. - Ő itt Christopher. – én is inkább őt néztem. Képtelen voltam Edward szemébe nézni. - Akkor most már kvittek vagyunk? Megbosszultad minden ellened elkövetett tettemet? - Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, már Ben menyasszonya voltam. - Akkor is el kellett volna mondanod, a fenébe! Akkor minden másként alakulhatott volna. Összeházasodunk és… - Nem mentem volna hozzád. Akkor nem lettünk volna boldogok. - És most? Tényleg elváltok? - Igen. Ben belefáradt, hogy nem szeretem úgy, ahogy kellene. Elengedett. - Akkor összeházasodunk. Christopher, ő… - Nem Edward! Nem megyek hozzád feleségül. Nem kell elvenned csak, mert van egy közös gyerekünk. - Azért fogsz hozzám jönni, mert szeretlek! - Mi? - Szeretlek Bella. - kinyújtotta a kezét megérintette Christopher arcát. Érdeklődve figyelte az új ismerőst. Nevetve kapálózott Edward felé. – És van egy közös gyerekünk… - Én hallottam, de még nem fogtam fel, amiket mondott. Azt mondta, hogy szeret? Nem tudtam, mit mondani, lefagytam. Annyira hihetetlen az egész. Edward elvette tőlem a gyereket. 124

- Mit mondtál az előbb? - Hogy van egy közös gyerekünk. – vigyorgott. - Előtte! – Edward komolyan a szemembe nézett, majd egy lépéssel közelebb jött, fél kézzel átfogta a derekam és magához vont. - Szeretlek Bella! Mindennél jobban szeretlek! És azt szeretném, ha Christopher-rel együtt visszaköltözném hozzám!

~~~***~~~ Edward valami különlegessel készül. Érzem, mert semmit sem volt hajlandó elárulni, csak annyit, hogy hétre el kell készülnöm és azt a ruhát vegyem fel, amit az ágyon hagyott. Egésznap nem láttam, így még kideríteni sem volt esélyem, mi ez a nagy titkolózás. Christopher sem volt itthon, mert Rose-nál volt Lillian szülinapi partiján. Emmett kitett magáért és olyan hercegnős partit szervezett a lányának, hogy az csak, na. Rose büszke volt a férjére, aki mivel a következő babájukat várja, és sajnos nagyon kell vigyáznia magára, nem vehetett részt a szervezésben. Pontban hét órakor Maria jött értem, hogy Edward a nappaliban vár és már nagyon izgatott. Ha nincs akkora sarka a cipőmnek, amekkora futva teszem meg az utat. Amióta kibékültünk és együtt élünk, mint egy család, sokkal boldogabbak vagyunk, mint előtte bármikor. Egyelőre nem esett szó házasságról, szerintem Edward is érzi, hogy még nem állok készen ekkora lépésre. Az, az igazság, hogy félek, már annyiszor megégettük magunkat és annyi bánatot okoztunk egymásnak, hogy egyelőre fel sem merült. Edward talpig szmokingban várt, remekül illett az én sötétkék, földig érő estélyi ruhámhoz. - Gyönyörű vagy! – elengedtem a fülem mellett a bókot és inkább a karjába simultam. Csókkal üdvözöltük egymást. Mély, tiszta szerelmes csók volt, egyre szenvedélyesebbek lettünk. Edward vetett véget a csóknak. Finoman eltolt, majd a csibészes mosolyával végig mért. Szokás szerint fülig pirultam, mint máskor, ha így nézett rám. - Miért ez az egész? – kíváncsiskodtam.

125

- Időben megtudja, hölgyem! – a karját kínáltam, amit kérés nélkül elfogadtam. Nem mentünk messzire, csak az étkezőbe, ami egy csomó mécsessel és gyertyával díszítettek. Az asztal gyönyörűen meg volt terítve. Edward kihúzta nekem a széket. Talpig úriember. - Szóval, miért csinálod? - Mert ma kimondták a válásod. Végre szabad vagy! – mosolyogta. Igaz! Ma hivatalosan is elváltam Benjamin-tól. Szabad voltam. Egy hónapba telt mindent elintézni. – És mert végre szeretnék feltenni neked egy kérdést. Egy párszor már feltettem, és mind a kétszer igent mondtál, de egyik sem tartott hosszú ideig. Azt remélem harmadszorra végre sikerül! És örökre szól, majd! - Edward… - Bella, a világ legboldogabb emberévé tennél, ha hozzám jönnél feleségül!

126

EPILÓGUS Lassan kortyolgattam a pezsgőt, közben a szememmel a vendégeket pásztáztam. Edwardnak megint nyoma veszett, ahogy az est folyamán számtalanszor. Jasperrel

Unatkoztam,

bujkált valahol.

Esme

a

vendégekkel

Rosalie

és

Emmett

beszélgetett,

pedig el

sem

Alice jöttek.

Christopherre pedig az én szüleim vigyáztak. Felhajtottam a poharam maradékát, majd kicseréltem egy telire. Kezdett a fejembe szállni, így kimentem friss levegőt szívni. Az idő kellemesen meleg volt. Kerestem egy üres, csendes zugot. Ahogy egyre távolabb kerültem a háztól. Az egyik fa alatt megpillantottam egy padot. Már több mint két hónapja annak, hogy Edward megkérte a kezem. A gyűrű az ujjamon volt, de a válasszal még tartoztam Edwardnak.

A házasságomnak nemrégiben lett vége, az

eljegyzéseink pedig Edwarddal sohasem voltak hosszú életűek. Várni akartam. Biztos akartam lenni abban, hogy működni fog. A bizalomnak, ami milliószor elveszett már köztünk újból ki kell alakulnia. Butaság lett volna azt állítanom, hogy nincsenek kétségeim. Mert vannak. Folyton azon rágom magam, vajon most meddig tart a boldogságunk? Ki garantálja, hogy ezután minden szép és jó lesz? Senki. - Hát itt vagy? – Edward bukkant fel. – Már mindenhol kerestelek. – Lassan elért hozzám és leült mellém. A kezem után nyújt. A homlokráncolva méregetett. – Talán valami baj van? - Nem tudom. – Sóhajtottam. Egész idő alatt magamba folytattam a kétségeimet

és

nem

beszéltem

róluk

senkinek.

Pedig

ha

egyszer

összeházasodunk, tudnunk kell kommunikálni. A szerelem nem elég. Bennel mindent meg tudtam beszélni félelem nélkül, de akkor meg a szerelem hiányzott. Szeretném, ha Edwarddal mind a kettő rendben lenne. A mellett, hogy szeretjük egymást, beszélni is tudnánk egymással. - Nekem elmondhatod. – Gyengéden felmosolyogtam rá. - Szeretném, ha tényleg bármit elmondhatnák neked. De félek, hogy rosszul esik, amit majd mondok. - Mond el!

127

- Még nem akarok férjhez menni. Várni akarok. – Kimondtam. Edward hosszan hallgatott. Tudtam, hogy nem lenne szabad elmondanom, nem így. Ezzel is várnom kellett volna. - Akkor várunk. Eddig is azt tettem. – Nagyon meglepett a válasza. - Mi van, ha soha nem akarok férjhez menni?

- Kérdeztem és

reménykedtem benne, hogy ennek ellenére is velem marad. - Akkor beletörődöm. – Ezzel, ha lehet még jobban meglepett és elérte, hogy jobban szeressem. Tényleg megváltozott. A régi Edward aligha ment volna bele. Ő foggal-körömmel harcolt volna azért, amit akart. De a mostani simán feladta és elfogadta a döntésem. Legalábbis kész elfogadni. - Biztos? - Nekem csak az számít, hogy mellettem vagy. – meghatottak a szavai. Közelebb csúsztam hozzá. Átöleltem a nyakát. - Szeretlek. Olyan nagyon szeretlek. – Mondtam, majd megcsókoltam.

~~~***~~~ Végül megdumált. Három kemény évébe került, de elérte, hogy a felesége akarja lenni. Két kézzel szorítottam a csokrom szárát. Annyira remegtek az ujjaim az izgalomtól, hogy attól féltem elejtem. Apu lépett mellém, majd a karját nyújtotta. - Gyönyörű vagy kicsim. – nyomott egy csókot a homlokomra. – Induljunk! – alig hogy kimondta felcsendült a zene, az indulóm. A szívem a torkomban dobogott, pillangók repdestek a gyomromban. Végig nagyon izgultam, rettegtem attól, hogy megbotlok és elesek. Abban a pillanatban, hogy megláttam Edwardot megnyugodtam. Christopher a kezét fogta, Edwardnak úgy kellett visszafognia, nehogy elém szaladjon. Szerencsére a ceremónia, zökkenőmentesen lezajlott, és semmi sem akadályozott meg bennünket, hogy az életünk hivatalosan is összefonódjon. A ceremónia után egy kisebb fogadást tartottunk, ahová már csak tényleg a közeli barátaink és a családunk tagjai voltak meghívva. Nem vágytunk felhajtásra, egyszerű esküvővel is beértük volna, de Alice nem hagyott

128

nekünk nyugtot. Addig-addig rágta a fülünket, míg nem hagytuk, hogy az övé legyen a szervezés. Fáradtan

simultam

Edward

karjaiba,

miközben

a

táncparketten

ringatóztunk valami szerelmes dalra. Lehunytam a szemem, a fejemet a mellkasára fektettem. A külvilágot kizártam és csak mi ketten léteztünk. Még ha az örökkön-örökké nem is létezik, tudom, hogy ez, amit ezután átélünk nagyon- nagyon közel áll hozzá. És minden percét az emlékeimben őrzöm majd. VÉGE

129