Nehezen szántam el magam arra, hogy belekezdjek egy olyan átfogó elemzésbe, amelyiknek az lenne a célja, hogy a 20. század legjelentősebb magyar jog- és társadalomtudósának az életét és munkásságát áttekintse. Igazán két ok sarkalt arra, hogy mégis hozzákezdjek. Az egyik ok az volt, hogy Bibó Istvánról mintha egyre kevesebbet beszélnénk, holott éppen ő volt az, aki a rendszerváltozás után létrejött modern polgári demokrácia elméleti alapjait lerakta olyan időszakban, amikor még a kádári puha diktatúra tombolt, és semmi esély sem mutatkozott arra nézve, hogy Magyarország belép az európai demokratikus országok sorába. Egy ilyen óriási tudós, aki merte vállalni azt, hogy nézetei miatt negatív diszkriminációban fog részesülni, megérdemli azt, hogy behatóbban foglalkozzam vele. A másik ok pedig az volt, hogy 2011. augusztus 7-én ünnepeltük Bibó István születésének 100. évfordulóját. Ez egy olyan egyszeri alkalom, amit mindenképpen ki kell használnom, és félretéve minden egyéb elfoglaltságomat, Bibó István életének és főként munkásságának bemutatására kell koncentrálnom. A következő elemzések során nem fogom érinteni az összes dolgozatát, csupán azt az eszmei fejlődést kívánom felvázolni, amelyik végén egy moralizált szocializmus képét vázolja fel. Bár maga ez a vízió mindenképpen téves útra vezetett, egy olyan társadalom képét vázolta fel, amelyiket lehetetlen megvalósítani, mégis az eddig vezető út olyan kitűnő elemzéseket, és elméleti tételeket tartalmaz, amelyek még ma is helytállóak, és követendők. A sorozatban felhasználom a korábbi Bibó Istvánról szóló írásaim anyagát is. Ezt a sorozatot a feleségemnek ajánlom, életem egyetlen igazi szerelmének, aki nélkül soha semmilyen elméleti munkát nem tudtam volna elvégezni. Ő volt az, aki mellettem állt több évtizeden keresztül akár úgy, mint feleség, akár úgy, mint gyermekeim édesanyja, akár pedig úgy, mint lelki támaszom. Mindent neki köszönhetek, amit életemben elértem, így ezt a sorozatot is. Tudom, hogy ez csupán egy nagyon kevés ellentételezés mindazért, amit értem tett, teljes hálára sohasem leszek képes.
Az indíttatás Bibó István 1911. augusztus 7-én született Budapesten. Apja idős Bibó István (1877–1935) – etnológus, filozófus, könyvtáros volt. 1909-ben a budapesti tudományegyetemen doktorált. 1910-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium
munkatársa. 1920-ban megszervezte a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyeletét. 1922-től 1924-ig az iskolán kívüli népművelés országos felügyelője. 1924-től haláláig a szegedi Egyetemi Könyvtár igazgatója. 1921–1924 között – még Budapesten – a Néprajzi Társaság Társadalomtudomány c. folyóiratának, majd 1929–1933-ig Szegeden a Népünk és Nyelvünk c. folyóiratnak a szerkesztője. Főbb művei: A megismerés új magyarázata (Bp., 1914); Nietzsche (Bp., 1916); A primitív ember világa (Szeged, 1927); Földrajzi szempontok a magyar lélek egyéniségének megítélésében (Szeged, 1930); Nomád népek lángelméi: Árpád, Géza, Sarolta (Szeged, 1932); A számok szerepének és jelentéseinek kialakulása az emberiség történetében (Szeged, 1935). Apai ágon alföldi polgárosodott értelmiségi ősöktől származik. A baráthosi Bibó család régi nemesi kiskunhalasi família volt. Bibó István ősei között főbírók, ügyvédek, kiskun kapitányok is éltek Kiskunhalason. A család története összefonódik a korábbi kiváltságos Jászkun Kerülettel: nagyapja Kiskunfélegyházán volt szolgabíró, nagyanyja Talányi (Treffler) Vilma egy kunszentmártoni asszimiláns zsidó orvos leánya volt. Bibó István Budapesten Domokos Lászlóné Új Iskolájában végezte elemi iskolai tanulmányait. Majd amikor 1924-től édesapja Szegeden lett az egyetemi könyvtár igazgatója, a fiatal Bibó a piarista gimnáziumban tanult. Itt kötött örök barátságot Reitzer Bélával, akit 1942-ben a nácik végeztek ki, illetve Ortutay Gyulával. 1929-től pedig a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen tanult tovább, ahol közelebbi kapcsolatba került Erdei Ferenccel. A kettőjük közötti barátság, és eszmei, politikai közösség azonban időközben sajátosan alakult. A szegedi egyetem meghatározó jelentőségű volt Bibó István eszmei fejlődésében. Itt volt ugyanis professzor Horváth Barna, aki éppen 1929-ben hozott létre egy tudományos kutató csoportot, amelyikbe az éles eszű fiatal Bibót is bevonta. Tanítványai között voltak még: Erdei Ferenc, Szabó József, és Vas Tibor. Később maga Bibó István nevezte el ezt a csoportot „szegedi iskolá”-nak. Horváth Barna korának egyik legnagyobb hatású jogfilozófusa volt, aki az akkori időknek megfelelően az újkantiánus eszmék híve volt. Immanuel Kant (1724 – 1804) német filozófus A tiszta ész kritikája (1781) című művében elismeri azt, hogy minden megismerésünk a tapasztalattal kezdődik, de ha minden ismeretünk kezdődik is a tapasztalattal, azért nem mindegyik ered a tapasztalatból. Megkülönböztetett a priori ismereteket, amelyek minden érzéki benyomástól független megismerés nyomán jönnek létre, illetve a posteori ismereteket, amelyek forrása a tapasztalatban van. Tiszta a priori ismeret az, amelyikbe semmi
empirikus nincs elegyítve. Kant megkülönböztet még analitikus ítéleteket, amely azt jelenti, hogy bizonyos A alanyhoz hozzátartozik B állítmány. Szintetikus ítéletek pedig azok, amelyeknél az A alanyhoz nem tartozik a B állítmány. Az előzőeket magyarázó, míg az utóbbiakat bővítő ítéleteknek is lehet nevezni. Analitikus ítélet például ez: „minden test kiterjedt”, mert a testhez hozzástartozik a kiterjedtség sajátossága. A „minden test nehéz” ítélet viszont szintetikus, mivel ez már túlmegy a test puszta fogalmában gondoltakon. Ilyen fogalmak bevezetése után Kant megállapítja azt, hogy a tiszta ész vizsgálatának alapvető kérdése az, hogy miképpen lehetségesek szintetikus a priori ítéletek? Sőt, továbbmegy: miképpen lehetséges tiszta matematika, miképpen lehetséges tiszta természettudomány? Kant szerint ezek lehetségesek, ezért lehet ezt a kérdést feltenni. Kant itt nyilvánvalóan kettéválasztja a tárgyi valóságot, vagy a „magánvalót”, illetve a tiszta észt, és a kettőt szembeállítja egymással: ebben áll a dualizmusa. A materializmusa csak odáig terjed, hogy magát a megismerést a tárgyi valóságból eredezteti, de a tiszta ész, amelyik független ettől a valóságtól, önállóan is képes új ismereteket létrehozni. A kanti filozófia általános értelme az, hogy az olyan meghatározások, mint az általánosság és a szükségszerűség, nem találhatók meg a valóságban, mint Hume kimutatta; más forrásuk van tehát, mint az észrevevés, ez a forrás pedig a szubjektum, az én öntudatomban – írta Hegel. Kant a filozófiáját transzcendentális filozófiának, azaz a tiszta ész elvei rendszerének nevezi, amit Hegel barbár kifejezésként jellemez. A kanti dualizmus Horváth Barna jogfilozófiai elméletében is jelen van. Szerinte két dolog van, amit érzékszerveinkkel is felfoghatunk: a tények és az értékek. Valójában csak a tények a fizikálisan létező dolgok, az értékek csupán érvényesülnek. Ez a két dolog kizárja egymást, egy tárgy nem lehet mindkettő egyformán. Mivel a jogtudomány mindkettővel foglalkozik, ezért az ún. szinoptikus, azaz „együtt látó” módszert kell alkalmazni. A módszer lényege a jogi norma és az ahhoz kapcsolódó egyéni magatartás viszonyának összevetése és elemzése. Horváth a módszer lényegét a bírói tevékenységhez hasonlítja. A jogász eljárása akkor válhat szinoptikussá, ha a jogesetet a jogi normára vonatkoztatja, vagy pedig fordítva. A jogász tehát egy normatív tényállást, vagyis egy értéket, vagy inkább értékrendet vet össze egy valóságos tényállással. Ehhez a jogásznak tény- és normaismeretre van szüksége. Míg a gyakorlati jogász elsősorban a jogesetre, a jogtudós inkább a jogtételre összpontosít, de közös jellemzőjük, hogy együtt nézik a jogesetet és a jogszabályt. Bibó István 1933-ban államtudományi,
1934-ben pedig jogtudományi diplomát szerzett a szegedi egyetemen. Rövid ügyvédjelöltség után 1934. augusztus 6-án állami szolgálatba lépett, a Budapesti Törvényszék fogalmazógyakornoka lett. Horváth Barna széles körű nemzetközi kapcsolatait felhasználva Bibót bevezette az európai jogtudomány központjaiba. Így 1933-ban és 1934-ben kezdetben Bécsben, majd Genfben folytatta tanulmányait. A bécsi egyetem szemináriumán Jogsértés a népjogban, illetve Jogfogalom és erőszakelméletek címmel két előadást tart németül. Genfben szintén egyetemi szemináriumon diplomáciatörténeti témákról tart beszámolót – franciául. 1935-ben, huszonnégy évesen – a szegedi egyetem támogatásával – a Nemzetközi Jogfilozófiai és Jogszociológiai Intézet (Institut International de Philosophie du Droit et Sociologie Juridique) kongresszusán is részt vett. Itt ismerkedett meg olyan személyiségekkel, mint Paul Guggenheimmel, Hans Kelsennel és a kiváló diplomácia- és politikatörténész Guglielmo Ferreróval (1870 - 1942). Társadalomfilozófiájára Ferrero hatott a leginkább, és ő volt az, akit talán a legtöbbször idézett a műveiben. 1936-ban – ekkor még bírósági joggyakornok – Cornegie-ösztöndijasaként a hágai Nemzetközi Jogi Akadémián folytathatta stúdiumait. Huszár Tibor Bibó gondolati fejlődésben két szakaszt különböztetett meg: 1935-től 1940-ig, illetve 1940-től 1945-ig terjedő időszak. Az első időszak, azaz 1935 és 1940 közötti időszak legfontosabb jellemzőjeként ezt tartotta: Azok a plebejus kötődések, melyek eszmélése első pillanatától érzelmileg motiválták magatartását, felerősödtek, s részben új jelentést kaptak. Bibó tudatosabban fordul szembe a „neobarokk magyar társadalom” visszás jelenségeivel, ugyanakkor él még benne a remény: ha a java értelmiség rádöbben történelmi kötelezettségeire, a szükséges reformok az adott keretek között megvalósíthatók. Az 1935. évben jelent meg nyomtatásban a Kényszer, jog, szabadság című pályadíjas műve. S mindössze 24 éves volt! Ez a műve elsősorban jogfilozófiai műnek tekinthető, de olyan fontos általános filozófiai kérdéseket is megvizsgált, mint például a kényszer és a szabadság fogalma, e kettő egymáshoz való viszonya, és kapcsolata a joggal. Ezen a művén még érződött az újkantiánus szemléletmód, és Horváth Barna szinoptikus módszerének hatása. Maga Bibó István így vall Horváth Barnáról: Az én pályámat döntően befolyásolta Horváth Barna jogfilozófia professzor. ... Horváth Barna nyugat-európai típusú tudós volt, Bécsben és Angliában járt előzőleg, mielőtt professzor lett volna, Bécsben Kelsent hallgatta, aki egy hallatlan szép, egy kissé formalista, normatív logikai épületnek volt a felépítője; Angliában ellenben Harold Laski tanítványa lett,
aki a munkáspárt balszárnyának volt az ideológusa. Horváth Barnának volt egy finoman prezentált, semmiképpen sem harcos, liberális anarchista álláspontja, és ebben a liberális angol szocialistákhoz állott közel. Ugyanakkor a tudományt szenvedélyesen komolyan vevő, igazi jóféle európai értelmiségi jelenség volt. (Huszár Tibor: Beszélgetés Bibó Istvánnal. = Valóság, 1980. 9. sz. 34. p)
Kényszer, jog, szabadság Bibó István a Kényszer, jog, szabadság című művét módszertani alapvetéssel kezdi. Kifejti, hogy a fogalomalkotásnak két módszere terjedt el. Az egyik a racionális, amelyik tulajdonképpen egy meglévő fogalomból kiindulva rendezi és magyarázza a tapasztalati anyagot. Ennek az lehet a hátránya, hogy a tapasztalati anyag elemzésénél csak a meglévő fogalom konzekvenciáit vonhatjuk le. Ez azt a veszélyt rejti magában, hogy a meglévő fogalom nem egyezik a tapasztalati fogalommal. Az empirikus fogalomalkotás viszont egy látszólagos belső ellentmondást tartalmaz: a vizsgálat végén kell eljutni a fogalomhoz, holott a vizsgálódás előtt már szükség van arra, hogy „fogalma” legyen a jelenségről. Bibó ezért a kettő kombinációját választja, tehát legyen egy prekoncipiált fogalom a kényszer, jog, szabadság lényegéről, amely csak nyelvtanilag van megfogalmazva, nem pedig logikailag, de amit a vizsgálódás végén pontosithat. A módszertani alapvetés után Bibó rátér a kényszer lényegének kifejtésére.
Kényszer Bibó elsőként a kényszer és az okság összefüggésit vizsgálja. Ennek kifejtését alapvető jelentőségűnek tekinti a szabadság, és a jog vonatkozásában is, hiszen a kényszer lényegének értelmezése kialakulatlan. A jogelméleti kényszerprobléma körüli zűrzavar ugyanis onnan származik, hogy az ellentétes álláspontú szerzők mindegyike a kényszernek más-más komponensére helyezi a súlyt.- írja Bibó. A továbbiakban különválasztja azokat az ismérveket, amelyek jellemezhetik a kényszert. 1.a kényszer mindenekelőtt lelki jelenség. Kényszerről csak ott beszélünk, ahol az mint élmény tud megjelenni, s csak olyan valakivel szemben, aki akarati állásfoglalásra képes. 2. kényszer esetén a kényszerítő jelenség mindig szemben áll, mindig idegen a kényszerített akaratirányával szemben. 3. a kényszer lényegében nem azonos sem azzal a jelenséggel, amelyből kiindul (amely kényszerít), sem
pedig azzal az élménnyel és akarati állásfoglalással, amelyben megvalósul. A kényszer sem egyik, sem másik, hanem kettőnek bizonyos összefüggése, bizonyos viszonya......a kényszerített akarati állásfoglalás úgy jelenik meg, mint a vele szemben álló kényszerítő jelenségtől függő, általa feltételezett, általa okozott jelenség! S ennél a pontnál jelentkezik az a kérdés, hogyan függ össze a kényszer a kauzalitással, vagyis az oksággal. A kényszer és az okság kapcsolatának vizsgálata során Bibó kifejti, hogy mivel a kényszer az emberi cselekvéshez köthető, ezért az nem helyezhető az okság determinációja alá. A kettő közötti lényeges különbség: a kényszer egész jelensége változatlanul az emberi lélek jelenségei közé s annak törvényszerűsége: a spontaneitás alá tartozik. (….) A természeti kauzalitásnak és az emberi spontaneitásnak mint a valóság különböző törvényszerűségeinek egymással való szembeállítása ….. kiindulási alapját képezi e dolgozat megállapításainak. Ez a kettő viszont összefogható egy általánosabb oksággal, ami azonban nem azonos a természeti kauzalitással. Bibó később kifejti, hogy az elemzésében a Horváth Barna által kidolgozott szinoptikus módszert követi. A kényszer nem más, mint a spontaneitás jelenségeinek saját és idegen törvényszerűségek alatt, vagyis a spontaneitás és a kauzalitás alatt való együtt szemlélése (szinopszisa).A szinoptikus módszer, melyet Horváth Barna fejtett ki, a természettudományi és normatudományi módszer alkalmazásának speciális technikája, s ebben az értelemben nem egy, hanem két ismerettárggyal dolgozik: normákra való vonatkozással kiválasztott kauzális elemek és tényekre való vonatkozással kiválasztott normatív elemek együtt szemlélését jelenti. Tehát egyrészt megvan a tárgyi valóság, a tények, másrészt adottak a normák, amelyek oksági elemként hatnak a kényszer jelenségében. Bibó kifejti, hogy a szabadság és a jog vizsgálata során is ezt a szinoptikus módszert fogja alkalmazni, amellyel végeredményben Horváth azon elméletét alkalmazza, miszerint „az összes szellemtudományok szinoptikus jellegűek”. S itt érhető tetten Horváth Barna és Bibó István neokantiánus szemléletmódja. Bibó a továbbiakban kifejti, hogy kényszer mindig lelki élmény, a kényszerítettség élménye. A kényszerítő jelenség mindig szemben áll az egyén akaratával. A kényszer elsősorban gondolatilag kapcsolódik az akarati állásfoglalás élményével, a rágondolás által válik a kényszerítettség élményévé. A kényszer mint szubjektív élmény nem esik egybe az akarati állásfoglalás élményével, hanem ahhoz mindig kívülről, csupán annak lezáródása pillanatában járul, és a kényszer eredményessége mutatja meg azt, hogy kényszert gyakoroltak-e, vagy sem. A továbbiakban a kényszer
társadalmi objektiválásával foglalkozik. Az „objektiválódás” fogalmát Bibó Horváth Barnától kölcsönözte. Itt olyan összefüggésben szerepel, hogy ha a kényszer élménye társadalmi szinten jelenik meg, és azt sikerül objektív társadalmi intézménnyé tenni, akkor a szubjektív kényszer élmény objektív társadalmi objektivációvá válik. Az objektiválódás továbbhaladása és társadalmi funkciója akkor kezdődik, amikor egyéni élményeinkhez külső magatartásokat is hozzákapcsolunk, s ezeknek az egyéni összefüggéseknek a társadalom többi tagjaira vonatkoztatott általánosításával mások magatartásairól azok belső élményeire vonatkozó következtetéseket vonunk le. Ez a szemléletmód ismét nagyon hasonlít Kant kategorikus imperativuszára.
Szabadság. A szabadság problémáját a szükségszerűség viszonyában tárgyalja elsőként. Az első megközelítésben úgy értelmezhetjük, hogy a szabadság a szükségszerűség alóli mentességet jelentheti. Azonban ez nem jelentheti, hogy minden szükségszerűség alól mentesülhet az egyén, hiszen valamely törvényszerűség feltétlen uralma is jelenthet szabadságot, szabad érvényesülést. Bibó szerint azonban a szabadság mentességet jelent idegen, nem saját törvényszerűség alól. Világos ily módon, hogy egy nem idegen, hanem saját törvényszerűség feltétlen uralma szintén szabadság. Majd a továbbiak során ezt írja: Állíthatjuk, hogy minden törvényszerűség végeredményben szemléletmód, azonban különbség van oly szemléletmód között, melyet a már megismert jelenségek összefüggéseire alkalmazunk, és oly szemléletmód között, mely feltétele annak, hogy bizonyos jelenségeket megismerhessünk. Az utóbbi esetben a szemléletmód uralkodó törvényszerűséggé válik, mely az alája tartozó jelenségekkel egy és elválaszthatatlan, az előbbi esetben viszont az idegen szemléletmód a jelenségekkel szemben áll még akkor is, ha összefüggéseik szemléleténél alkalmazható. (…..) Az idegen törvényszerűségek minden ilyenfajta érvényesülésétől való mentesség jelenti tehát a szabadságot. A szabadság és a kényszer közötti kapcsolat vizsgálatánál Bibó megállapítja azt, hogy a kettő között kontrárius ( ellentétes, egymást kizáró) viszony van. A valóság jelenségei között a kényszer egy idegen törvényszerűség, vagyis a kauzalitás szemlélete a spontaneitás területén, a szabadság
pedig minden idegen törvényszerűség alóli mentesség, tehát egyaránt jelentheti a spontaneitás világának a kauzális szemlélettől való szabadságát és a természeti világnak a spontaneitás elemeitől való szabadságát. Bibó szerint éppen a szabadság negatív értelmezése miatt a szabadságfogalom nagyobb mértékben kiterjesztő értelmet nyert, míg a kényszer lényegében lélektani jelenség. Így a szabadság és kényszer empirikus fogalmának ellentéte a valóság egész területén kontrárius, de nem kontradiktórius, (azaz ellentmondó, harmadik lehetőséget kizáró). Az emberi magatartások világában tehát kényszer és szabadság ellentéte kontradiktórius – állapítja meg Bibó. A továbbiakban különbséget tesz negatív, azaz egyéni szabadság, illetve pozitív, vagyis a negatív szabadság objektiválódása, azaz társadalmi szintűvé válása eredményeként létrejövő szabadság között. Az egyéni szabadság a szubjektív szabadságélmény objektivációja: objektiválódott szabadság. Pozitív szabadságot jelenthet a morál, a jog, a konvenció, a szokás, az illem, a divat, sőt a hatalmi parancs szabályainak saját törvényszerűségként való spontán követése és mindannyiszor szabadságot jelent az illető szabályok szembenállásának kényszere alól. Az erkölcsi szabadság pedig nem más, mint az erkölcsi szabályokkal szemben és egyben általuk való pozitív szabadság.
Jog. Ebben a részben Bibó elsőként rámutat arra, hogy a racionális és a tapasztalati jogfogalom képzés milyen buktatókat rejt magában. Arra a kérdésre, hogy mi a jog szerinte 3 különböző megközelítés létezik. 1. A jog statikus mivoltából kiinduló tapasztalat szerint egyrészt bizonyos tényleges emberi magatartásokat, cselekményeket értenek, amelyek az emberi társadalom világában valósággal lefolynak, másrészt pozitív parancsokat, szabályokat, normákat értenek. 2. Ez a megközelítés a jogot keletkezésében, és dinamikájában kívánja megragadni. Itt is kétféle értelmezés lehet. Az egyik a társadalmi hatalomban jelöli meg a jog eredetét és hátterét. A másik szerint viszont a jog azonos a társadalmi megegyezéssel. 3. A harmadik megközelítés a jogot céljából, ideális funkciójából kiindulva akarja jellemezni. Itt is kétféle értelmezés lehet. Az egyik szerint a jog a társadalmi rendet, a jogbiztonságot teszi lehetővé. A másik szerint a társadalmi
igazságot, és az etikai értékességet biztosítja. Ezek a megközelítések azonban csak kiindulópontok a további elemzéshez. Bibó a következőkben elsőként megállapítja azt, hogy a jog a kényszer és szabadságelemeket egyaránt tartalmaz. Kényszerélményt jelent a jog kénytelen-kelletlen követése, vagyis a jog normatív rendjébe s a jogi magatartások szükségszerűségébe való kényszerű beleilleszkedés. Szabadságélményt jelent a jogtól való szabadság élménye, ami a negatív szabadságot adja. Ugyancsak negatív szabadságélményt jelent az, ha tőlünk független személyek megszegik a törvényt, és őket elmarasztalják. Pozitív szabadságélményt jelentenek a jogrend keretén belül biztosított lehetőségek, szabadságok, a jogszabály által engedélyezett cselekvések, mások kényszerítésének a jog által megadott lehetőségei, jogi eljárások, jogi igények és alanyi jogok. Végül erkölcsi szabadság élményét jelentik mindazok az élmények, amelyekben kifejezésre jut, hogy a jog által követelt magatartás a kötelezett cselekvőség irányába esik, annak megegyezéséből származik, helyeslésével találkozik. Bibó egy kis kitérő után a jogot, mint a legobjektívabb szabadságot jellemzi. Megállapítja, hogy a szubjektív szabadságélmények vonatkozásában a jogtól való szabadság nem különbözik lényegesen a többi társadalmi szabályok alól lehetséges szabadságtól. A jogra jellemző vonások ott jelennek meg, ahol a joggal kapcsolatos szabadság kilép a szubjektív élmények világából, s az emberi magatartások megegyezésén keresztül társadalmi objektivációvá lesz. S mivel a jog kényszere minden más társadalmi kényszernél erősebb, ezért az egyéni szabadságszférák elhatárolódásánál a jognak van a legdöntőbb szerepe, és így háttérbe szorít minden egyéb dolgot. Ezért tekintik azt az egyéni szabadságszférát, amit a jog legobjektívebb kényszere megenged, szabadon hagy, egyéni szabadságnak. S ha a jog a legobjektívebb kényszer, akkor az általa szabadon hagyott vagy egyenesen szabadnak kijelentett terület a legobjektívebben szabadság. A jog és az erkölcsi szabadság közötti összefüggés lényege Bibó szerint az, hogy ha a jogszabályok céljai nemcsak megegyeznek a jogkövetők céljaival, hanem azok részéről helyeslésre és helyesléstől áthatott követésre találnak, azaz nemcsak a jog és jogkövető praktikus céljai, hanem erkölcsi értékmérői is megegyeznek. (…...) Az erkölcsi szabadság társadalmi objektíválódása akkor következhetik be, ha a jogszabálynak alávetettek beleegyezése, helyeslése objektivált társadalmi szabályosságokban és intézményekben nyilvánul meg. Bibó szól még a politikai szabadságjogokról is, aminek az a sajátossága, hogy az egyén nem csupán jogkövető, hanem jogalkotóvá is válik. Mindezek
alapján jut el arra a következtetésre, hogy a jogra ….jellemző, hogy egyidejűleg gyakorolja a legobjektívebb kényszert és valósítja meg a legobjektívebb szabadságot. Ez Bibó István legfontosabb tétele, amit a kényszer, a szabadság, és a jog viszonyának elemzése kapcsán megállapított.
Jogfilozófiai munkái Bibó István 1936-ban írta A mai külföld szemlélete a magyarságról című művét, ami tulajdonképpen egy kis kitérőt jelent a jogfilozófiai tanulmányai sorából. Ezt művet csak azért ismertetem, mert Bibó egyfajta kritikát mondott az akkori nemzeti keresztény kurzusról, amihez hasonló rendszer kiépítésén fáradoznak ma is a hatalom birtokosai. A tanulmány alapproblémája az, hogy milyen kép alakult ki külföldön a magyarságról? Erre összefoglalóan ezt a választ adja: ennek a képnek a legjellemzőbb és legdöntőbb vonása a szervetlenség és összefüggéstelenség, vagy mondhatjuk így is: a kulcsjellemvonások teljes nem ismerése, félreismerése. (…..) A mai külföld magyarságszemlélete izolált és ellentmondó színfoltokból tevődik össze. Ezért Bibó is azt az utat követi, hogy sorra veszi ezeket a jellemzőket. Ha a Magyarországról kialakult hangulati képet nézzük, akkor mindaz, ami a „magyar” jelzővel ékeskedik, csaknem teljes egészében az egzotikum körébe tartozik, éspedig abba a csoportba, amelyet „európai egzotikumnak” nevezhetnénk. Az emberideál szempontjából pedig: a lovagias, bátor, presztízstartó és könnyen hevülő úriember típusa. Az összkép, ami a magyarságról kialakult inkább előnyös, mint hátrányos. Az egyes emberről kialakult kép elsősorban a viselkedés képét jelenti. A magyar arisztokrácia az európai arisztokrácia első vonalába tartozik. Hiányzik belőle a kelet-európai arisztokráciák arisztokratikus máz alatti félbarbársága, a dél-európai arisztokráciák társadalmi tartásban való lazasága. A magyar arisztokrata a mai külföld számára teljességgel európai viselkedést, határozott és esztétikus társadalmi tartást jelent. Az átlagos középosztálybeli magyarról kialakult kép is inkább előnyös, mint hátrányos. Általában egyrészt szeretetreméltóság, szellemesség és jó kedély, másrészt bizonyos külsőségesség és a megbízhatatlanságig menő pontatlanság azok, melyeket jellemző vonásként kifelé mutatunk. Bibó ezek után rátér arra, hogy szerinte a magyarság, mint európai politikai egység, a külföld számára két dologról ismeretes: az egyik a magyar revíziós mozgalom, a másik a magyar politikai konzervativizmus. A revizionizmust az európai politikai gondolkodás eléggé határozottan és tudatosan helyezi el az európai közösség egyensúlyrendszerében. Mind a magyarbarátok, mind pedig a magyarellenes oldalon úgy tartják számon, hogy az európai egyensúly és béke
szempontjából nyugtalanító jelenség. A politikai konzervativizmust Bibó így jellemzi: kibogozhatatlan összevisszaságban foglalja magában a magyar nagyurak díszmagyarját, a nemzetiségek és parasztok oligarchikus elnyomását, a titkos választójog hiányát, a magyar alkotmány ősi voltát, a Szent Korona tiszteletét, a királyság intézményéhez való ragaszkodást és a legitimizmust. Ez a képzetcsoport együttvéve úgy szerepel, mint politikai téren való érdekes, de egyben érthetetlen maradiság (......) végeredményben mégiscsak valamiféle elmaradottságként könyvelődik el (…...) a külföld bennünket valamiféle politikai álomvilágban lát élni. A magyar szellemiségről alkotott képről Bibó azt állítja, hogy inkább a magyar kulturális fejlődés vonalában szervetlenül álló és kiugró nagyságok azok, amelyek külföldön jobban ismeretesek. (…..) a magyar szellemi fejlődés még nem jutott el arra a pontra, ahol a maga teljes egységében tudhat európai jelentőségű lenni. Az egyes magyar emberek három vonatkozásban mutatkozhatnak meg: tehetsége, általános műveltsége és egyetemes világképe szempontjából. A tehetségről nem lehet sokat mondani, a külföld szerint sok a tehetséges magyar. Az általános műveltség szempontjából nincs képe a magyarságról, csak egy általános közép-kelet európai összképe van, amit azonban nagyfokú bizonytalanság jellemez. A szellemi világképünk közép-európai jellegű, és ezen a szemüvegen keresztül akartuk megérteni az egységes emberi világképet. Nyugat-Európát is elsősorban politikai jelenségeinek ferde tükrén keresztül akartuk megérteni, természetesen sikertelenül. Ha a fenti mozaikképeket összerakjuk, akkor ez a kérdés adódik: mi az, ami önmagában zárt, kifelé harmonikus és egyöntetű képet ad, akkor egyedül az arisztokrata magyar alakja tekinthető ilyennek. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy itt egy harmonikusan kifejlődött és élő tradíciókkal bíró európai jellegű viselkedési kultúráról beszélhetünk. A másik dolog pedig az, hogy az arisztokrata magyar magatartása az egyetlen, amely a külfölddel szemben mindig erőlködés, igyekvés és szándékosság nélküli. Bibó végül felteszi a kérdést: mi hiányzik ahhoz, hogy egységes és harmonikus legyen a magyarságról kialakult külföldi kép. Ez ugyanis nem mutatja, hogy mögötte az abszolút emberi vonásoknak ugyanaz az egysége lenne. Ennek megváltoztatásához azonban itthon kell kultúrává, stílussá és szellemmé tennünk mindazt, ami ma lehetőség és őserő. Bibó István 1938-ban írta az Erkölcs és büntetőjog című jogfilozófiai tanulmányát, amelyiken még érződik az újkantiánus szemléletmód, illetve Horváth Barna professzor eszmei hatása. A kényszer és a szabadság összefüggéseit az erkölccsel már korábban vizsgálta a Kényszer,
jog, szabadság című művében, itt most az etika és a büntetőjog viszonyát veszi vizsgálat alá. Bibó elsőként exponálja azt, hogy az erkölcs és a büntetőjog viszonyában három problémakör alakult ki. Az első: milyen különbségek vannak az erkölcsi és a büntetőjogi szabályok között? A második: az erkölcsi, és a büntetőjogi szabályok érvényessége között milyen viszony van? A harmadik: miben áll az a fokozottabb erkölcsi színezet, ami a büntetőjogot a jogrendszer egyéb ágaitól elválasztja?
