Nehémiás 2, 1-20 Nehémiás Jeruzsálembe megy „És lőn a Niszán nevű hóban, Artaxerxes királynak huszadik esztendejében, bor vala ő előtte és én fölvevém a bort, adám a királynak; azelőtt pedig nem voltam szomorú ő előtte. És monda nékem a király: Miért szomorú a te orczád, holott te beteg nem vagy? Nem egyéb ez, hanem szívednek szomorúsága! És felette igen megfélemlém. Akkor mondék a királynak: Örökké éljen a király! Miért nem volna szomorú az én orczám, hiszen a város, az én atyáim sírjainak helye, pusztán hever és kapui megemésztettek tűzben?! És monda nékem a király: Mi az, a mit kívánsz? És könyörgék a menny Istenéhez. És mondék a királynak: Ha tetszik a királynak és ha kedves előtted a te szolgád, azt kérem, hogy bocsáss el engem Júdába, atyáim sírjainak városába, hogy megépítsem azt! És monda nékem a király (felesége pedig mellette ül vala): Meddig lészen utazásod és mikorra jösz vissza? És tetszék a királynak engem elbocsátani, miután én tudattam vele az időt. És mondék a királynak: Ha tetszik a királynak, adasson nékem leveleket a folyóvizen túl lakó tiszttartókhoz, hogy hagyjanak engem utazni, míg Júdába érek; És adasson egy levelet Ászáfhoz, a király erdeje őréhez, hogy adjon nékem fákat gerendákul a templom várának kapuihoz, és a város kőfalához, és a házhoz, melybe költözni fogok. És megadá nékem a király, az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint. És megérkezém a folyóvizen túl való tiszttartókhoz és átadám nékik a király leveleit. Bocsátott vala pedig velem a király főembereket a seregből és lovagokat. Mikor pedig a Horonból való Szanballat és az Ammonita Tóbiás, a szolga, meghallották ezt, nagy bosszúságot okozott nékik, hogy jött valaki, a ki Izráel fiainak javokat keresi. Azután elmenék Jeruzsálembe, és ott pihenék három napig. És fölkelék éjszaka, én és velem néhány férfi, mert nem jelentém meg senkinek, hogy mire indítá az én Istenem az én szívemet, hogy azt Jeruzsálemért megcselekedjem, és barom sem vala velem, csak az, melyen ülök vala, És kimenék a völgynek kapuján éjjel, és pedig a sárkányok forrása felé, majd a szemét-kapuhoz, és vizsgálgatám Jeruzsálem kőfalait, melyek elrontattak vala, és kapuit, melyek tűz által megemésztetének. Azután átmenék a forrás kapujához és a király tavához, holott nem vala hely a baromnak, hogy velem átmenjen. Azért gyalog menék fel a völgyben éjjel és vizsgálgatám a kőfalat, azután megfordultam és bementem a völgy kapuján, és hazatértem. A főemberek pedig nem tudták vala, hova mentem, és hogy mit akarok cselekedni, és sem a zsidóknak, sem a papoknak, sem az előljáróknak, sem a főembereknek, sem a többi munkásoknak ez ideig nem jelentettem meg. Ekkor mondék nékik: Ti látjátok a nyomorúságot, a melyben mi vagyunk, hogy Jeruzsálem pusztán hever és kapui tűzben égtek meg; jertek, építsük meg Jeruzsálem kőfalát, és ne legyünk többé gyalázatul! És megjelentém nékik az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelmét, és a király beszédit is, a melyeket nékem szólt, és mondának: Keljünk fel és építsük meg! És megerősíték kezeiket a jóra. Mikor meghallák ezt a Horonból való Szanballat és az Ammonita Tóbiás, a szolga, és az arab Gesem, gúnyoltak és lenéztek minket, mondván: Micsoda ez, a mit míveltek? Talán bizony a király ellen akartok pártot ütni? Kiknek felelék, és mondék: A mennynek Istene, ő ad jó szerencsét nékünk, és mi mint az ő szolgái kelünk föl és építünk, néktek pedig részetek és jogotok és emlékezetetek nincsen Jeruzsálemben!”
Bevezetés A felolvasott részből három dolgot szeretnék kiemelni. Az egyik az, hogy milyen az az ember, akit Isten fel tud használni az Ő munkájában, mint Nehémiást. A második az, hogy ha Isten munkához lát, vagy az Ő emberei, akkor az ellenség is mindjárt munkához lát. A harmadik pedig, hogy amit Nehémiás tett, az részben prófécia is, ami az Úr Jézus Krisztusra mutat. Nehémiás szomorúsága Emlékszünk még rá, hogy az előző résznek a végén az volt, hogy sírt, amikor meghallotta, milyen nyomorúság és gyalázat van Jeruzsálemben. De nem maradt meg a sírásnál, imádkozott. Imájában azt kérte - miután vallást tett bűneiről és a nép bűneiről -, hogy találjon kegyelmet. És ha megfigyeltük, többször is hivatkozik erre, például a 8. versben: „… az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.” Később is, amikor megjelenti, hogy és mint akarja felépíteni a kőfalat: „És megjelentém nékik az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelmét, és a király beszédit is, a melyeket nékem szólt” (18. vers). Isten embere kegyelmet kapott ember, és kegyelemből élő ember (ahogy énekeltük is az énekben), amely olyan, mint egy bővizű forrás. Ezt a kegyelmet tapasztalta meg Nehémiás, és ebből a kegyelemből élt és cselekedett. Nézzük meg részleteiben, hogyan végezte a munkáját. Ott volt a szívében, hogy szeretne segíteni, de várt az Úrra, hogy Isten mikor nyit rá lehetőséget. Nem úgy volt, hogy elment a királyhoz, és előadta a terveit, hogy ő hogy és mint szeretne, ez meg az kellene, hanem várt Istenre, hogy mikor jön el Istennek az órája. Mivel ő pohárnok volt, ott volt a királynál, és a király kezébe adta a bort, a poharat. De mióta tudta, hogy mi van Jeruzsálemben, a szívének a szomorúsága kiült az arcára. Észrevette a király, és megkérdezte tőle, miért szomorú. Mert látta, hogy nem beteg, ez a szívének a szomorúsága, és nem volt szabad a király előtt szomorúnak lenni. Eszter könyvében le van írva, hogy zsákruhában nem volt szabad bemenni a király kapuján, az is a szomorúság jele volt. Különösen egy pohárnoknak, aki a bort adja, amely megvidámítja a halandóknak a szívét, egyáltalán nem volt szabad szomorúnak lenni. Nem volt képmutató, és a szomorúság ott volt az arcán, és amikor a király észrevette, úgy olvastuk, hogy nagyon megfélemlett. Mi lesz most? Szomorúnak láthatták, de Istennek éppen ez volt az alkalmas pillanat, és az alkalmas eszköz arra, hogy elmondhassa, miért szomorú az ő arca. Aki kegyelemből él, várja meg a kegyelmi időt, és amit Isten rábíz, majd elhozza annak idejét is. Mi miért vagyunk szomorúak? Megkérdezte tehát a király, hogy miért szomorú a te arcod? Ez is jó kérdés, mert mi is szoktunk szomorúak lenni. Nehémiásnak azért volt szomorú az arca, mert bántotta az, ami Isten városával és Isten népével történt. Másokért, Isten ügyéért volt szomorú, Isten ügyét viselte a szívén. Ez jó szomorúság. Az is jó szomorúság, amikor valaki azért szomorú (így van az Igében, hogy van Isten szerint való szomorúság, amely megbánhatatlan megtérést szerez), mert megszomorodott a bűnei miatt, amikor az elrontott élete miatt szomorú, mert ebből megtérés és élet fakad. Vannak rossz szomorúságok, amikor a világ szerint szomorú az ember. Erre azt mondja az Ige, hogy halált szerez. Amikor olyan a szomorúsága, hogy nem lát reményt, nem lát kiutat, és nem kell neki a Jézus Krisztusban felkínált kegyelem sem. Azon kívül még sokfajta rossz szomorúság van, csak még egyet említek meg, ami a hívő emberben is lehet: hogy hívők vagyunk, és bizonyos dolgokban mégis hitetlenkedünk. Ilyenek voltak az emmausi tanítványok, amikor szomorú szívvel mentek, és megkérdezte az Úr Jézus, hogy miért vagytok szomorú ábrázattal? Azt mondta nekik: Ó, balgatagok és rest szívűek mindazok elhívésére, amit a próféták mondtak. Hát nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak? De lehet a betegség miatt is szomorúság, ez rossz szomorúság.
Aki Isten szolgája, az legtöbbször azért szomorú, hogy másoknak rosszul megy a dolga. Pál apostol életében is ezt látjuk, amikor azt mondja, hogy ránehezedik az összes gyülekezetnek a gondja. Ki ne bánkódnék, hogy ő is ne bánkódna miatta? Kinek ne lenne terhe, hogy neki is ne lenne? Ugyanaz a teher az ő szívének is a terhe. Tehát, aki kegyelmet kapott, és akinek a kegyelem hordozza az életét, annak is lehet szomorú az arca, de mások miatt elsősorban. Félelem A király aztán, amikor megkérdezte ezt, úgy olvassuk, hogy megfélemlett. Imádságának a meghallgatása különleges módon, ezzel a félelemmel kezdődött. Nem így gondolta ő, hogy pontosan így fogja Isten meghallgatni az ő imádságát, hogy olyat kérdez a király, ami félelmet ébreszt benne. Mi sem úgy gondoljuk sokszor, amint Isten elhív a munkára, bizonyos dolgok megtételére, kezébe veszi az Ő eszközeit, vagy ahogy az utunkat egyáltalán irányítja, sokszor nem úgy gondoljuk, mert Isten gondolatai mások, mint a mi gondolataink. De aki kegyelmet talált, az tudja, hogy ha még félelmetes is az az út, amin Isten járatja, akkor is elég ez a kegyelem. „Kegyelmed elég, ezt súgja a szívem.” Látszik ebből az is, hogy Nehémiás nem volt egy rendíthetetlen hős, aki nem fél semmitől, ezért is szorult a kegyelemre. Ezért mondta Pál apostolnak is az Úr, hogy elég neked az én kegyelmem. Törékenyek vagyunk, gyengék vagyunk, és erőtelenek, és ahhoz, hogy Isten valakit használni tudjon, ilyennek is kell lenni. Ilyeneket tud Isten használni, ilyenek a jó hívők, akik mindig az Úrtól függenek, és mindig tudják, hogy kegyelemre szorult az életük. Milyen kérés van bennünk? Megkérdezte tőle a király, hogy hát, ha így van a dolog, akkor mit kívánsz, mit akarsz tenni? Ha Jeruzsálem kőfalai lerontattak, kapuit megégette a tűz, ha a te néped nyomorúságban van, nos, akkor mit kívánsz? Mit szeretnél tenni? Amikor egy király vagy Isten olyan helyzetbe hoz valakit, hogy kívánságait elmondhatja, ez egy nagy próbatétel. Nagyobb próbatétel, mint a nyomorúság. A nyomorúság is próbatétel, de amikor nagy lehetőségek vannak, hogy mit kívánsz, akkor ez azért nagy próbatétel, mert akkor igazán kijön a szívből, hogy mi van benne. Emlékszünk rá, amikor Salamonnak megjelent az Úr, nem sokkal az után, hogy király lett, megjelent álomban, és azt mondta neki, hogy kérjen Tőle, amit akar. Kért. Mit kívánsz? Tessék, amit kívánsz, megadom. S akkor Salamon azt kérte, adjon neki Isten bölcsességet, hogy az Ő népét kormányozni tudja. S tetszett az Úrnak. S azt mondta: Mivel ezt kérted, és nem gazdagságot kértél, és nem az ellenségeidnek a lelkét kérted, hanem ezt kérted, megadom, és ezen felül, amit nem kértél, azt is megadom. Az Ige azt mondja nekünk, hogy amit kérnünk kellene, nem tudjuk, de maga a Szent Szellem esedezik érettünk. Nehémiás sem tudta, mit kérjen. Itt volt a nagy lehetőség, voltak elgondolások az ő szívében persze, de azt olvastuk, hogy amikor megkérdezte a király, hogy nos, mit kívánsz, könyörgött a menny Istenéhez. Akkor Isten felé fordult, hogy most mit kérjek? Látom, hogy most kegyelmet találtam a király előtt, de mit kérjek? Mi lenne jó, mi lenne hasznos? Én nem is tudom igazán. Testvérek, amikor mi nagyon jól tudjuk, hogy mit kérjünk, akkor az nagyon gyanús dolog, mert így van megírva: Amit kérnünk kellene, nem tudjuk, és ezért jó nekünk is az Úrhoz fordulni, hogy most itt van ez a lehetőség, Uram, Te igazíts el benne! Nem állt rendelkezésre sok idő, ott mindjárt felelni kellett neki. A kérések Isten rögtön eleibe sorolta, hogy mit kellene, és három dolgot kért Nehémiás. Legelőször is azt kérte, hogy engedje el a király egy hosszú szabadságra, hogy elmehessen Júdába, és felépíthesse Jeruzsálem kőfalait. Ez volt az első kérés. A második kérés, hogy adjon neki levelet, hogy amíg utazik, közben sok tartományon megyen át, mindenütt igazolni tudja, hogy igen, ő a király engedelmével megyen. Erre neki szüksége volt, tudta, hogy ellenség van az
úton, tudta, hogy nagyon sokan rosszindulattal fognak ránézni. És egy harmadikat is kért, egy másik levelet a király erdei őrének, Aszáfnak, hogy adjon elegendő faanyagot az építkezéshez: a kőfalak építéséhez, a kapuk építéséhez, és a templom várának az építéséhez, és a saját házának az építéséhez. Egyiket sem magának kérte, még a saját háza is csak addig kellett neki, amíg ott lakott. Ez mind jó kérés volt. És amit nem kért önmagának, a király azt is megadta, mert nem kért önmagának védelmet az útra, csak azt az egy levelet, amiben igazolja magát, de a rablók ellen nem kért védelmet. Ha visszaemlékezünk Ezsdrás könyvére, amikor elindult Ezsdrás, nem egyedül, hanem nagyon sok zsidóval indult el, egy egész sereg indult haza. Vitték az Úr házának edényeit, gazdagságot vittek magukkal, és akkor Ezsdrás szívében az volt, hogy de jó lenne valami fegyveres védelem! De azt mondja: szégyelltem a királytól kérni, mert bizonyságot tettem neki, hogy mivelünk Isten van, a mennynek és a földnek Istene, és Ő megvéd bennünket, akkor most hogy kérjek? Nehémiás szívében nem is volt ilyen, hogy jó lenne valami védelem, de a király becsülte, és így olvassuk: „Bocsátott vala pedig velem a király főembereket a seregből és lovagokat” (9. vers). Fegyveres kíséretet, hogy megvédje. Itt jön Nehémiásnak a bölcsessége, hogy nem utasította vissza, nem hencegett, hogy nem kell nekem, majd meg fog engem védeni Isten. Ő egyedül ment, és a király ezt jónak látta, és ezt elfogadta Isten kezéből. Úgy van megírva az Igében, hogy feljebb hallgat meg Isten, mint mi kérjük, vagy elgondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint. Az egész útját feljebb hallgatta meg, jó szerencséssé tette, mert kegyelmet talált. Ha megfigyeljük, a kérését is úgy terjesztette a király elé, hogy ha tetszik a királynak, én ezt látom jónak, de ha teszik a királynak, akkor ezt meg ezt adja meg. Ha még Isten is világosít meg bennünket bizonyos dolog felől, amit kérhetünk, akkor is nagyon jó, ha el tudjuk engedni, és szívből ki tudjuk mondani: ha Neked is úgy tetszik, Uram. Az Úr Jézus is így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, de mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Tehát, ahogy az Atyának tetszik. Minden alkalommal azt mondja az Ige, hogy hálaadással tárjuk fel kívánságainkat Isten előtt. Elmondhatjuk, de jó, ha ugyanakkor már ki is engedjük a kezünkből, és azt mondjuk, ha tetszik, ha Te is így akarod, ha előtted is így kedves. Úgy adja meg Isten, mert az mindig jó, ahogy Ő gondolja. Az Ő gondolatai magasabbak a mi gondolatainknál. Az az ember, akit Isten eszközként használhat az Ő városának, az Ő országának az építésében, az ilyen ember, mint Nehémiás is volt. Kér, amire Isten megvilágosította, de ugyanakkor el is engedi, mert tudja, hogy az ügy az Úré. Alázat és hűség Nézzük még tovább, hogy milyen volt Nehémiás, Isten embere. Mikor megérkezett, három napig pihent, és azután egy éjszaka elindult kevés kísérettel, hogy végignézze Jeruzsálem kőfalát. Végignézze, hogy hogyan is áll, mit kell tenni, mi a legszükségesebb, mennyi a munka, mi kell hozzá. Fel kellett mérni, és egy magyarázatként hozzáfűzi, hogy: Nem jelentém meg senkinek, sem a főembereknek, sem a munkásoknak, senkinek nem jelentette meg, hogy mire indította őt Isten, a rajta nyugvó kegyelme szerint. Tehát nem úgy volt, hogy hazament Nehémiás, megérkezett Jeruzsálembe, összehívta a főembereket és programot hirdetett: Na, ide figyeljetek! Én azért jöttem, hogy fel kell építeni Jeruzsálem kőfalát, aztán elvárom tőletek, hogy mindenki úgy csinálja, ahogy én mondom! Nem, Isten szolgái soha így nem lépnek fel. Az Úr Jézus Krisztus is, mint Isten szolgája, úgy van Róla megírva, hogy: „Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán.” És hogy nem neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon. Nem jelentette meg senkinek, mert Isten munkatársai csendben és alázatosan dolgoznak. Tudják, hogy az ügy az Úré, és az ügy nem úgy megyen előre, ha nagydobra verjük, és sok ember belefog abba a munkába, és valaki ott áll, testi erővel és testi értelemmel szervez, hanem az Úré az ügy. Ő alázatosan ott volt, és nem volt diktátorként elvárta, hogy úgy csinálják, ahogy mondja. Amit mondott, minden csak
kérés volt, de még a kérés előtt is maga járt jó példával elől. Azt mondta, hogy jertek, építsük fel Jeruzsálem omladékait, hogy ne legyünk tovább csúfok, ne legyünk csúfjára az egész világnak, hogy lerontatott Jeruzsálem kőfala. Én azért jöttem, én ezt fogom tenni, és gyertek, segítsetek, építsük fel együtt! Gondolom, hogy az otthonlevő főembereknek ez részben megszégyenítő volt, hogy ők otthon voltak már jó ideje, és senkinek vagy eszébe sem jutott, vagy nem mert hozzáfogni, hogy megépítse Jeruzsálemet. Idegenből kellett jönnie egy embernek, aki ehhez hozzáfogott. Az biztos, hogy amikor valakit Isten használ, Isten eszköze senkit nem akar megszégyeníteni, mert ő alázatos, de amit Isten rajta keresztül végez, az megszégyenítő. Istennek nem sok emberre van szüksége, nem nagy testi erőre van szüksége, és nem nagy szervezőkészségre, és nem nagy értelemre, hanem Istennek olyan emberre van szüksége, aki tudja, hogy kegyelemből él. Engedelmes és hűséges emberre van szüksége, és Istennek egy is elég, ha az engedelmes és hűséges. Az ellenség Még meg sem érkezett Nehémiás Jeruzsálembe, már az úton találkozott az ellenséggel. „És megérkezém a folyóvizen túl való tiszttartókhoz és átadám nékik a király leveleit. Bocsátott vala pedig velem a király főembereket a seregből és lovagokat. Mikor pedig a Horonból való Szanballat és az Ammonita Tóbiás, a szolga, meghallották ezt, nagy bosszúságot okozott nékik, hogy jött valaki, a ki Izráel fiainak javokat keresi. Azután elmenék Jeruzsálembe” (911. vers). Ez a Szanballat egy tiszttartó volt azon a vidéken. Mivel Jeruzsálem romokban hevert, nagy valószínűséggel oda tartozott ahhoz a tartományhoz, ahol Szanballat volt a tiszttartó, az ammonita Tóbiás volt a szolgája, és a 19. versben még egy harmadikról is olvasunk, ez volt az arab Gesem. Nem tudom pontosan, hogy ő ki volt, nyilván a körülöttük levő arab népeknek lehetett valami főembere. Minden esetre mind a hárman, akiket itt név szerint megemlít az Ige, ellenségek voltak. És ahogy olvastuk az Igében, nagyon bosszantotta őket, hogy minek jön ide Nehémiás. Minek jön valaki, aki Izraelnek, a zsidóknak, Jeruzsálemnek a javát keresi. Jó látnunk azt, hogy tulajdonképpen nem ez a három embert, hanem mögöttük az a szellemi, sátáni erőt bosszantotta, mert a Sátán soha nem a javát keresi az embernek. Isten mindig a javunkat keresi, és hogy ha Isten valakit eszközül használ, hogy a javát keresse az embereknek, akkor ez a Sátánt mindig bosszantja, és a Sátán is mindig talál eszközöket, akin keresztül ellene tud állni Isten embereinek és Isten munkájának. Tehát először csak bosszankodtak, de azután a 19. versben azt olvassuk: „Mikor meghallák ezt a Horonból való Szanballat és az Ammonita Tóbiás, a szolga, és az arab Gesem, gúnyoltak és lenéztek minket” Ez volt az első: gúnyolás és lenézés, mert Isten munkája kicsiben kezdődik, jelentéktelennek tűnik. Isten munkája úgy kezdődik, ahogy az Úr Jézus Krisztus elmondja, hogy a földbe esett gabonamag elhal. Ő is, mikor eljött, jelentéktelennek látták. Egy emberrel kezdte Isten az új teremtést, az egész világ megváltását, az egész világ újjá teremtését. Egyetlen egy emberrel, aki gyermekként született, és kicsiny volt, és megalázta magát. Földi viszonylatban nem volt hatalmas, nem volt nemes, nem királynak született. Meg is vetették, hogy ki ez? Az ácsmesternek a fia? Isten most is, amikor munkát kezd, kicsiben kezdi, és ezt lehet megvetni, lehet gúnyolni. Most is úgy vannak, ha valahol Istennek egy munkája valahol létrejön, ha két testvér valahol elkezd imádkozni egy faluban vagy egy városban, gúnyolják: Ó, mi ez? Aztán, ha kezd növekedni ez a kis gyülekezet, akkor még jobban gúnyolják: Mit akartok, szektát? Új vallást? Mennyire szenteskedtek! - és ki hogy gúnyolja. De még valamit mondtak: „Micsoda ez, a mit míveltek? Talán bizony a király ellen akartok pártot ütni?” (19. vers).
„Talán bizony a király ellen akartok pártot ütni?” Érdekes ez, hogy ezek az emberek, a világi emberek főemberek, tiszttartók voltak, így gondolkoztak, hogy ami az Istennek a munkája, és amit Isten emberei akarnak, azzal biztos valamit a király ellen akarnak. Az Úr Jézus Krisztusnál is így volt, hogy azt mondták Pilátusnak, hogy ha ezt szabadon bocsátod, akkor nem vagy a király, a császár a barátja, mert ez király. Ő a zsidóknak a királya. Megkérdezte: Tényleg Te vagy a zsidók királya? Ahogy mondod. Csak az én országom nem ebből a világból való. A földi ember nem tud másképpen gondolkozni, csak úgy, hogy ebben a világban akarnak valamit, ezt a világot akarják felforgatni, valamit a törvényes rend ellen akarnak. Ha megfigyeljük, akármilyen társadalmi rend volt, csak ha az utóbbi évszázadra visszatekintünk, van nálam egy olyan újságcikk, amit a 30-as években íródott, amikor még Varjas testvér élt, és akkor egy ilyen címe van, hogy: „Gomba módra szaporodnak a szekták Debrecenben”. Egy bekezdés arról szól, hogy tudjuk, mi ennek a gyökere: Moszkvából pénzelik a kommunisták, és ez ellen a társadalmi rend ellen törnek. Mikor bejött a kommunizmus, akkor azt mondták: Tudjuk, honnan: a tőkések, a Nyugat, azok pénzelik, és a társadalmi rendünk ellen van. Bármilyen társadalmi rend van, csak így tudnak gondolkozni: Talán bizony a király ellen akartok pártot ütni? Érdekes, hogy mit felelt Nehémiás. Nem állt le velük vitatkozni, pedig volt a királytól dokumentuma is volt. „Kiknek felelék, és mondék: A mennynek Istene, ő ad jó szerencsét nékünk, és mi mint az ő szolgái kelünk föl és építünk” (20. vers). Nem hivatkozott a királyra, nem mentegetődzött semmit, azt mondta: Mi Istenéi vagyunk, nekünk nem földi király, nem földi uralom, nem földi a viszonyunk, mi Istenhez tartozunk, a menny Istenéhez, mi neki építünk, az Ő szolgái vagyunk. „Néktek pedig részetek és jogotok és emlékezetetek nincsen Jeruzsálemben!” Teljesen más: nektek itt nincsen részetek és nincsen jogotok. Amikor az ellenség támad, mi is így viselkedjünk, de ehhez tudni kell, hogy az Úr bízta ránk. Ezt tudni kell, hogy az Istennek rajtunk nyugvó jó kegyelméből tesszük, amit teszünk, abból a kegyelemből, amely bőségesen árad ránk, és nem e világból valók vagyunk. Prófécia Jézus Krisztusról Még a harmadik dolog, amiről szólnék, Jézus Krisztusra mutató prófécia ebből a részből. Miért rombolták le Jeruzsálemet? Miért égették meg a kapuit tűzzel? A benne lakóknak a bűne miatt, a benne lakóknak a gonoszsága miatt. Előre megmondta Jeremiás próféta által az Úr, hogy hetven esztendőnek kell eltelnie Jeruzsálem romjain. Dániel által előre szólt, hogy a Jeruzsálem újjáépítése felől való szózat elhangzásától a Messiás fejedelemig mennyi idő lesz. És itt hangzott el a szózat, amikor Artaxerxes király megkérdezte, hogy miért szomorú az arcod, és mit kívánsz? És itt mondja, szeretném megépíteni, építessék meg. Itt hangzott el a szózat. Az egész emberiség is megrontotta az ő útját. Szellemileg romokban hever minden, elpusztul, halál vár rá. A bűn miatt halál van az egész emberiségen és minden emberen. Jézus Krisztus volt az, aki jött, akin rajta volt nemcsak Istennek a kegyelme, hanem akiről az van megírva, hogy: „A törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által lett.” Ő maga hozta a kegyelmet. És jött, hogy lerontsa a Sátán munkáit, és jött, hogy építsen egy újat e helyett, ami megégett, ami a halálba süllyedt. Nézzük meg, hogyan tette ezt. Három versen keresztül szeretném ezt bemutatni: „És fölkelék éjszaka, én és velem néhány férfi, mert nem jelentém meg senkinek, hogy mire indítá az én Istenem az én szívemet, hogy azt Jeruzsálemért megcselekedjem, és barom sem vala velem, csak az, melyen ülök vala. És kimenék a völgynek kapuján éjjel, és pedig a sárkányok forrása felé, majd a szemét-kapuhoz, és vizsgálgatám Jeruzsálem kőfalait, melyek elrontattak vala, és kapuit, melyek tűz által megemésztetének. Azután átmenék a forrás kapujához és a király tavához, holott nem vala hely a baromnak, hogy velem átmenjen. Azért gyalog menék fel a
völgyben éjjel és vizsgálgatám a kőfalat, azután megfordultam és bementem a völgy kapuján, és hazatértem” (12-15. vers). Ez az utazás, amin átment éjjel, ez én előttem különösen szimbolizálja prófétailag azt, amit az Úr Jézus Krisztus tett. Amikor eljött erre a világra, éjszaka volt, a bűnnek, a nyomorúságnak az éjszakája. Közelről megvizsgálta a romlást. Úgy, ahogy például Sodománál olvassuk, hogy Isten elküldte az Ő angyalait, és azt mondta Ábrahámnak, hogy megnézem közelről, akarom tudni, hogy úgy van-e, ahogy hozzám felhatott. Krisztusban egész közel jött, egész közelről nézte meg Isten a romlását, az emberiségnek a romlását, a mi romlásunkat is. Mi kellett ehhez, hogy megvizsgálhassa közelről? Úgy olvastuk, hogy éjjel kiment Jeruzsálemből a völgy kapujához. Jézus Krisztus Istentől jött ki egy szűk kapun, a völgy kapun. Lejött a völgybe, ide, erre a földre. Egy nagyon szűk kapu volt, olyan szűk kapu, hogy ott hagyott a mennyben mindent: azt, hogy Ő Istennel egyenlő, letette dicsőségét, gazdagságát, mindent letett, és lejött ide, ebbe a völgybe. Megalázta magát, és pedig úgy olvastuk, hogy a sárkányok forrása felé. Itt a földön tombolt ama Sárkány, az a régi kígyó, bőségesen buzgott a forrása, a mérge minden emberig elhatott. Arra ment az Úr Jézus Krisztus. Azután elment a szemét kapuhoz. Régen a szemét kapun keresztül hordták ki Jeruzsálemből a hulladékokat, a szemetet. Jelképezi ez a szemét azt, ami romlott, ami fertőző, de ez a bűnnek is a képe. Mi emberek nem csak bűnöket halmoztunk fel, hanem olyan dolgokat is, ami kár és szemét, ahogy Pál apostol mondja: Amik egykor nekem nyereségek voltak - nem bűnös dolgok, hanem nyereségek voltak -, pl. hogy izraelita volt, hogy ő Benjámin nemzetségéből való volt, farizeus volt, és a törvény tekintetében feddhetetlen. Szóval, az emberiség ebben a nyomorúságában, ha próbált is szabadulni, ha próbált is Istennek tetszeni, csak szemetet, értéktelen dolgokat tudott felhalmozni. Az Úr Jézus elment eddig is, elment a bűnig, elment egészen a Sátánig, a forrásáig, összeszedte mind azokat a szemeteket; Isten valamennyi vétket Őreá vetette. Utána úgy olvastuk, hogy elment a forrás kapuhoz. Ez már egy másik forrás, nem a sárkányforrás. Ez egy új forrás, amiből azt mondja, hogy aki hisz énbennem, mint az írás mondotta, mint az élő víznek a folyamai ömlenek annak belsejéből. Ez a forrás ott nyílott meg a Golgotán. Jelképes az is, persze nem csak jelkép, valóság is volt, amikor egy katona átütötte az oldalát, vér és víz jött ki abból. De jelkép is: a vízforrás, a vér után, miután a vér eltörölte a bűnt. Onnan fakadt a víz forrása. Azután elment a király tavához. Ézsaiásnál olvasunk egy ilyen próféciát, hogy tóvá lesz a délibáb. Ott, ahol nem termett semmi, ahol pusztaság volt és sivatag, ahol csak szomjas és aszú föld volt, ott egyszerre olyan gazdagon ömlik a víz, hogy tó lesz, tóvá lesz a délibáb. Istennek kegyelme, ami Jézus Krisztusban jött erre a földre, szeretete, bűnbocsátása, gazdagsága úgy ömlött ebből a forrásból, hogy királyi tó lett, tóvá lett. Utána visszament, vissza a völgykapuhoz, és újból hazatért. Nehémiás egyedül. Az Úr Jézus is először egyedül ment. Látták a tanítványok, amint felemelkedett és felment a mennybe, de egyszer nem egyedül fog menni, hanem úgy, ahogy meg van írva, hogy: Fölmenvén a magasságba, foglyokat vitt fogva. Egyszer majd elviszi az övéit, elviszi a Gyülekezetet. Az a gazdagság, ami kiáradt, az Ő kegyelme, teljesen bevégződött. Teljesen, dicsőségesen eléri a célját, megláthatjuk Istent, és olyanok leszünk, mint Ő. Befejezés Ezt végezte el az Úr Jézus Krisztus. Ha ebbe a munkába valamire is akar bennünket használni, mindig legyen előttünk az, ami Nehémiás előtt is, hogy amit csak tehetünk, minden csak kegyelem, a rajtunk nyugvó jó kegyelme. De ez a kegyelem elég. Ámen. Debrecen, 1996. november 20.
