NCL652-3D3v2.0 HANNIBAL. Írta WILHELM HOFFMANN GONDOLAT BUDAPEST 1971

N

NCL652-3D3v2.0

HANNIBAL Írta WILHELM HOFFMANN

GONDOLAT • BUDAPEST 1971

A német eredeti címe HANNIBAL A fordítás a Vandenhoeck und Ruprecht kiadóvállalat, Göttingen engedélyével készült

Fordította Terényi István

Vandenboeck, und Ruprecht in Göttingen 1962

Előszó

Hosszú évekig folytatott Hannibal kutatásaim eredménye ez a könyv. Célja néhány szóval meghatározható. A történész mindenkori feladatának kíván eleget tenni: eseményeket, történéseket mond el, és elbeszélésük révén újra megragadja a múlt egy darabját, vagy más szóval hozzáférhetővé teszi azt a modern ember értelme számára. Az események középpontjában annak a férfinak az alakja áll, aki az i. e. 3-2. évszázad fordulóján közvetlenül részt vett a Földközi-tenger mellékének sorsát századokra meghatározó nagy összecsapásokban. Történetének tanulmányozása egyfelől megmutatja, hogy a régi hatalmaknak még milyen lehetőségeik voltak a feltörekvő Rómával szemben, másfelől feltárja azokat az okokat, amelyek végül is ezek pusztulását idézték elő. Hannibal sorsában egy nagy történelmi fordulat drámaisága sűrűsödik össze. A dolgok természeténél fogva munkámban nem kerülhettem cl, hogy ne utaljak a még el nem döntött tudományos vitákra, de a vitás kérdések részletes taglalását tudatosan mellőztem, mert az ilyen fejtegetések a súlypontok eltolódását és szükségképpen elsődleges és legfőbb célom háttérbe szorulását eredményezte volna. Ami a témával kapcsolatos új eredményeimet illeti, azokat másutt részletesen megindokolva már nyilvánosságra hoztam, itt lényegében véve csak a belőlük adódó következtetéseket vontam le. Egyes kérdésekkel kapcsolatban a függelékben szögeztem le röviden az álláspontomat.

Bevezetés Hannibal alakja a hagyományban Hannibal nevéhez kapcsolódik az a nagy háború, amelyet Karthágó i. e. 218-tól 201-ig Róma ellen vívott. Róla beszélve arra a hadvezérre gondolunk, aki Hispania földjéről az Alpokon átkelve Itáliába vezette seregét, a nagy győzelmek egész sorát aratta Trebiától Cannaeig, majd a következő években elszánt küzdelmet vívott az erőfölénybe került

ellenféllel. Életének egyéb eseményei elhalványulnak ezek mögött. Ami hat ránk, az a római történelemhez tartozik; a római történelem alkotja Hannibal történeti tevékenységének hátterét. Az emlékezetben úgy él, mint Róma nagy ellenfele. Ez persze nem mindig volt így. A legkorábbi görög elbeszélések, amelyeket még Hannibal életében írtak, a “Hannibal tettei” címet viselték. Tárgyuk egy nagyobb irodalmi összefüggésbe sorozza be őket; az i. e. 3. század és a 2. század elejének hellenisztikus uralkodó életrajzai sorába tartoznak. Koncepció, írói célkitűzés tekintetében a Nagy Sándorról szóló életírásokat követték. Többé-kevésbé világosan felismerhető bennük, hogy mércéjük a makedón király. És Hannibal gyakran került Nagy Sándor közelébe. Nagy Sándor és Pürrhosz mellett hamarosan ő foglalta el a harmadik helyet a legnagyobb hadvezérek sorában. Már közvetlenül 200 után voltak ilyen összehasonlító értékelések, s ezek a rétoriskolákban egészen a császárkor 2. századáig tovább éltek: még Lukianosz “Halottak beszélgetései” című művében is előfordulnak. Hannibal teljesítményei valóban indokolttá tették az ilyen összehasonlítást. Nagy Sándor az akkori világ központjaiból, Makedoniából és Görögországból kiindulva meghódította a Kelet országait, egészen az Indusig és a Perzsa öbölig; hasonlóképpen nagy tettet hajtott végre Hannibal is, bár ellenkező irányban és egyszersmind fordított előjellel. A legtávolabbi Nyugatról indult el, keresztülvonult Hispánián, Gallia déli részén, majd az Alpokon átkelve Dél-Itália partvidékéig, egészen Krotónig [Crotone] és Tarentumig [Taranto] nyomult előre. Hadjárata révén szárazföldi kapcsolatot létesített a Héraklész Oszlopainál elterülő vidékek és az Ión-tenger partjai között, miáltal a kortársakban elsőként tudatosította a Földközi-tenger nyugati medencéjének egységét. A hadvezér és hódító, a hatalmas ember 200 táján ragadta meg az emberek figyelmét. Alakja azonban különböző színben tűnt fel. Szilénosz az istenekhez fűződő kapcsolatáról ír. Elbeszélése szerint Hannibal álmot látott: az istenek gyülekezete elé szólították, és maga Zeusz parancsolta meg neki, hogy seregével Itáliába vonuljon; amikor átkelt az Alpokon, isteni küldöttek mutatták az utat. Itt tehát Hannibal alakja a szokványos emberi mérce fölé emelkedik; Nagy Sándorhoz hasonlóan olyan tetteket visz végbe, amelyek kortársai számára felfoghatatlanok voltak. Más művekben viszont sötét árnyék kíséri alakját. Isteni nimbuszától megfosztva úgy áll előttünk, mint kegyetlen, durva, vérszomjas hódító. Egy i. e. 150-ből származó költött levélben, amelynek szövege a közelmúltban került elő egy papiruszon, Hannibal kérkedve emlegeti sikereit, nagyságukat az elesettek számával méri, és minden józan

megfontolást sutba vetve, reményeit a végtelenségig fokozza. Idegen világból jött barbár, rémületet, iszonyatot terjeszt maga körül, és romokat, szenvedést, nyomorúságot hagy maga után. Ebben a megvilágításban látták őt főleg a rómaiak, elsőként talán Fabius Pictor senator, aki ilyennek rajzolta meg alakját 200 körül írt történeti munkájában. Szerinte mindenekfölött a hatalomvágy és a birtoklási vágy határozta meg Hannibal cselekvését. Már hispaniai elődje, Haszdrubal is Karthágó ura akart lenni. Hannibal még tovább ment, és telhetetlen uralomvágyában hazája akarata ellenére háborút robbantott ki Rómával. Nem voltak gátlásai sem más népekkel, sem a tulajdon hazájával szemben. Brutális kíméletlenséggel tépett szét minden morális köteléket: nem tudta, mi a hűség, az adott szó becsülete, az istenek akaratának tisztelete. Meg kell azonban állapítanunk, hogy gyűlölet és csodálat itt egyazon gyökerekből sarjadt. Mert nem vitás, hogy 200 táján Hannibal áll a középpontban, tőle indulnak ki a döntő kezdeményezések, ő az, aki mozgásba hozza a világot. Fél évszázad múltán persze másként ítélték meg. Időközben a Makedonia és Szíria ellen viselt háborúk eredményeként Róma az egész Földközi-tenger mellékének vezető hatalma lett, és az egykor független államok története kezdett beletorkollni az Imperium Romanurn történetébe. Polübiosz görög történetíró volt az első, aki 150 körül világosan felismerte ezt a fejlődést, s történeti műve központi témájává tette. Az előtte élt nemzedékektől eltérően fogta fel azoknak az eseményeknek horderejét, amelyek 3-2. évszázad fordulóján játszódtak le, s amelyekben Hannibal kimagasló szerepet vitt. A második pun háborúban látta a döntő lökést ahhoz a nagy mozgáshoz, amelynek utolsó fázisa még az ő életére esett. Akkor kapcsolódott egymásba először a Nyugat és a Kelet, s az a győzelem, amelyet Scipio a zamai csatában aratott Hannibal fölött, már eldöntötte az egész Oikumené, az akkor ismert világ további sorsát. E koncepció belső zártsága, egyöntetűsége mutatja Polübiosz történetírói nagyságát. A rendelkezésére álló beszámolók tömegéből energikus, nagy vonásokkal vázolta fel egy új kép körvonalait. Válogatott, csoportosított, kiemelt; ami nem illeszkedett bele a koncepció fő vonalába, azt elvetette, vagy a periférián helyezte el. Saját megítélése szerint formálta a múltat. Magától értetődik, hogy. Hannibal is más megvilágításban jelenik meg itt. Polübiosz a 218-tól 201-ig tartó háborúért nem kizárólag Hannibalt teszi felelőssé, mint például Fabius Pictor, hanem inkább azt hangsúlyozza, hogy a második pun háború az első kimenetelének elkerülhetetlen következménye. Szerinte Hamilkar, az apa, nagymértékben játszik közre az előzmények kialakulásában: bosszút forral, és új hadjáratra készülődik. De

ő sem pusztán a maga érdekében cselekszik, hanem Karthágóra is gondol. A görög szerzők 200 körül még hannibali háborúról beszéltek; de Polübiosz a második pun háborúnak tekinti, és beleilleszti a 264-től 146-ig, Karthágó összeomlásáig tartó római-karthágói konfliktusok általános vonalába. Ebben a koncepcióban Hannibal egy hosszú lánc egyik szeme. Folytatja atyja művét, végakaratának teljesítésére törekszik, és Karthágó kívánsága szerint halad a maga útján. Nagysága a kivitelezésben rejlik, hadvezéri tevékenységében, de – Polübiosz szerint – teljesen hiányzik belőle az a nagyszabású önálló kezdeményezőkészség, amelyet a kortársak tulajdonítottak neki. A Róma-Karthágó ellentét minden más momentumot háttérbe szorít. Polübiosz határozottan cáfolja azt az egykor általánosan elterjedt véleményt, hogy Hannibal és hazája között mély ellentétek voltak, s hogy Hannibal kizárólag saját hatalmi vágyától hajtva robbantotta ki az egész konfliktust. Az ilyen elgondolások nem férnek össze Polübiosznak Thuküdidésztől átvett azon felfogásával, amely szerint a nagy történelmi összecsapások végső soron a rivalizáló hatalmak ellentétében gyökereznek. Kétségtelen, hogy Polübiosz ezzel szilárdan beillesztette Hannibalt egy történelmi összefüggésbe. Ám az is tagadhatatlan, hogy helyét egy elsősorban Róma által meghatározott fejlődésen belül jelölte ki, s ettől fogva Hannibalnak csak e keretek között volt történelmileg lényeges funkciója. A korábban még érdekesnek tartott egyéb momentumok – a Barkidák hispaniai uralmának kialakulása, Karthágóval való ellentéteik, főleg pedig Hannibal önállósága – vesztettek jelentőségükből, vagy teljesen feledésbe merültek. Végül is Hannibal a rómaiak szemében kizárólag városuk ellensége lett, még ha némi kezdeményezőkészséget meg is hagytak neki. Életének és tevékenységének szerintük egyetlen irányító tényezője volt: a Rómával szemben táplált gyűlölet. Hannibal minden későbbi tervét és tettét abból a híres esküből vezették le, amellyel kilencéves korában megfogadta, hogy mindig gyűlölni fogja a rómaiakat. Azután már kizárólag ebből a szemszögből ítélték meg egész alakját. Ez a kép azonban, amely legközvetlenebb módon Livius művéből tárul elénk, nem az eredeti források kritikai felülvizsgálatából való, hanem a 200 óta bekövetkezett általános politikai változások közvetlen eredménye. A hagyomány keletkezése azt a történeti szakaszt tükrözi vissza, amely Hannibal korától addig az időig tart, amikor a világ az Imperium Románumban egyesült. A győztes nemcsak törvényt szabott a meghódítottnak, hanem a jövőbeli történeti értékelés mértékét is meghatározta. A 19. századi kutatás Polübioszból és Liviusból indult ki, d; persze saját

szellemiségének megfelelően új értelmezést adott az antik beszámolóknak. A rómaiak számára Hannibal gyűlölete egyértelműen negatív valami volt: a száz évvel ezelőtt élt történészek a nemzetállam gondolatának hatása alatt ellenkező módon értékelték ezt a motívumot. A Róma elleni gyűlöletet erkölcsileg jogosultnak tartották, mivel az Karthágó szorongatott helyzetéből fakadt. Hamilkar és Hannibal már Mommsennál nagy hazafiak, akik a bornírt, csupán a maguk előnyeivel törődő karthágói arisztokratákkal szemben hazájuk igazi érdekeit képviselték. Csak ők ketten láttak messzebbre, mint a környezetük. Hannibal még az utolsó órában is megmutatta a menekvés útját, de kicsinyes, szűk látókörű környezete cserbenhagyta; reménnyel kecsegtető kezdetek után kudarcot vallott, végig kellett néznie, hogy tevékenysége még csak meggyorsít egy olyan folyamatot, amelynek feltartóztatása élete legfőbb célja és törekvése volt. Ebben a Hannibalban a kiváló szabadságharcosok minden nagysága, de egyben egész tragikuma is kifejezésre jut. Ma már ez a kép nem tűnik olyan magától értetődőnek, mint régen. Érezzük, mennyi él benne a 19. század szelleméből, és ismerjük történeti feltételekhez való kötöttségét. A 19. század bármennyire igyekezett is megtalálni az igazságot, ebben a vonatkozásban csupán azt tudta meglátni, ami belefért saját elgondolásainak kereteibe. Ismerte ugyan a Hannibalról alkotott kortársi véleményeket, de Polübioszhoz hasonlóan nem sokat tudott kezdeni velük. Egy olyan Hannibal, akinek szemében saját hazája is csak hatalmi törekvéseinek tárgya volt, sehogyan sem illett bele a csupán hazáját szolgáló, annak akaratát végrehajtó nagy hazafiról alkotott képbe. Persze hivatkozhattak arra, hogy a kortárs történetírók gyakran félrerajzolnak és eltorzítanak sok mindent, mivel még túlságosan közel vannak az eseményekhez. Egy vonatkozásban azonban mégis vitathatatlanul többet nyújtanak ezek az írók, mint a későbbiek. Ábrázolásaikban és ítéleteikben – akár gyűlölet, akár csodálat sugallta azokat – közvetlenül nyilvánul meg az élő Hannibal hatása. És ha a kortársak benne elsősorban az önállóan kezdeményező és cselekvő, saját céljait követő nagy embert, nem pedig Karthágó polgárát látták, ha Nagy Sándor és Pürrhosz, nem pedig Fabius és Scipio mellé állították –, nos, akkor kérdésesnek tűnik, hogy Hannibal alakjának megragadásához elegendőek-e azok a kategóriák, amelyekkel valaha Polübiosz és 2000 évvel utána Mommsen dolgozott. Saját történeti tapasztalatunk, a hagyomány eredetének mélyebb ismeretével párosulva, számos, eddig kevésbé figyelembe vett jelenségre irányítja tekintetünket, és arra késztet, hogy búcsút mondjunk a régi, megszokott képnek.

I. Környezet és ifjúkor 1. Hamilkar felemelkedése Hannibal, Hamilkar Barkasz fia, 247-ben vagy 240-ban született. A család eredetéről keveset tudunk. Az anya neve ismeretlen, az apai ősökre vonatkozó adatok is szinte teljesen hiányoznak. Lehetséges, hogy – amint Nepos írja – Hamilkar apját is Hannibalnak hívták, s az unoka a nagyapa nevét kapta. De ennek a nagyapa Hannibalnak a kilétét teljes homály fedi. Merőben értéktelen az i. sz. I. században élt római Silius Italicusnak az a kísérlete, hogy a Barkidák származását arra a Béloszra vezesse vissza, aki Didó királynő egyik társa vagy más hagyomány szerint apja volt, s így kimutassa a család királyi eredetét. Annyi azonban bizonyosra vehető, hogy Hannibal ősei a nemesek közé tartoztak, mert az államigazgatásban és a hadseregben a vezető állásokat Karthágóban is, éppúgy, mint Rómában, csak ennek a rétegnek a tagjai tölthettek be. Hannibal születése idején azonban a család korántsem tartozott a legbefolyásosabb famíliák közé. Az apa, Hamilkar, fiatal tiszt volt akkoriban, és karrierjének még csak a kezdetén állott. Mások – mint például a “Nagy” melléknévvel felruházott Hanno – sokkal nagyobb hatalommal rendelkeztek azokban az években. Semmi sem mutatott arra, hogy Hannibal egykoron majd mindenkit háttérbe szorít, és tevékenysége révén szinte szétrobbantja az állam épületét. A 3. század közepén Karthágó már hosszú történeti múltra tekinthetett vissza. Alapítása óta majdnem hat évszázad telt el, sőt eredete voltaképpen még régebbi, hiszen Türosz, az anyaváros révén gyökerei a második évezredbe nyúltak vissza. Karthágó polgárai tudatában voltak múltjuknak, és úgy érezték, hogy ez a múlt kötelez, mert hazájuktól távol elsősorban az ősök öröké adott nekik erőt ahhoz, hogy Afrika idegen talaján meg tudják őrizni sajátos jellegüket. A gyarmatosítók között nem ritkán tapasztalható konzervatív szellem itt kiváltképpen erősen élt. Még Hamilkar és Hannibal korában is azokat az isteneket imádták, akiknek kultuszát gyarmatalapító őseik Türoszból hozták magukkal, és minden évben elvitték Türoszba a város istenének járó áldozati ajándékokat, amint azt kezdettől fogva tették. Az idők során a kultusz formái szelídebbé váltak ugyan, főleg az

emberáldozatok szokása szorult háttérbe, de az ősi vallási elképzelések sajátos vonásai változatlanok maradtak. A fellegvár ormán emelkedett Melkart temploma, 100 évvel később, a város végső órájában e körül sűrűsödött össze az utolsó elkeseredett ellenállás. A város társadalmi struktúráját szintén a változatlanság jellemezte Karthágó történelmének hosszú évszázadai alatt. A hatalmat a nemesi családok birtokolták. Tagjai közül kerültek ki a szufetok – az évenként váltakozó legfőbb tisztségviselők –, zömmel ők alkották a tanácsot, a papi kollégiumokat, a bíróságokat, valamint azokat a különféle testületeket, amelyek a legfontosabb döntések meghozatala előtt megtanácskozták a teendőket. Ezzel szemben a népgyűlés befolyása csekély volt. Igaz ugyan, hogy a népgyűlés választotta a tisztségviselőket, de csak a felső réteg tagjai közül választhatott. Döntési joga csupán abban az esetben volt, ha a szufetok és a tanács valamiben nem tudtak megegyezni, és a népgyűléshez apelláltak, ami eredetileg elég ritkán fordulhatott elő. A 3. század közepéig a karthágói állam belső problémái között a démosz igényei nem sokat nyomtak a latban, összehasonlíthatatlanul jelentősebbek voltak a vezető nemzetségek között dúló hatalmi harcok. Ezt a nemesi társadalmat ugyanis teljesen átszőtte a sokrétű érdekközösség és érdekellentét. Az előkelő nemzetségek házasságok révén igyekeztek befolyásukat biztosítani, és ebbéli törekvésükben nem maradtak meg saját körükben, hanem – legalábbis a 3. század óta – Numidia fejedelmeivel is kapcsolatokat létesítettek. Apáról fiúra öröklődtek a képességek és egyszersmind a hatalmi igények, s velük együtt gyakran a rivális nemzetségekkel való torzsalkodások is. Az egyes családokon belül testvérek, unokatestvérek, sógorok szorosan összetartottak, s ez fokozta a szövetséges családokból alakult csoportok erejét, és szilárd támaszul szolgált azoknak, akik az érdekszövetség képviseletében a hatalmi harcokban exponálták magukat. Többségük a hagyományos állami tisztségek megszerzésére törekedett úgy, mint Rómában: néhányan azonban messzebbre nyújtották kezüket, nem tudtak ellenállni a hatalom csábításainak, és hozzányúltak magához az államrendhez. Már a 6. század elején jelentkezett ilyen tendencia, amikor Malkhusz fővezér a hadseregre támaszkodva hatalmába akarta keríteni a várost, kísérlete azonban balul ütött ki. Egy nemzedékkel később Mago szerencsésebbnek bizonyult. Megalapozta háza dicsőségét, és biztosította, hogy fiai és unokái egészen az 5. század közepéig fejedelmi pozíciót töltsenek be az államban. Nevéhez kapcsolódik az 500 táján végrehajtott nagy hadseregreform, amelynek az volt a lényege, hogy a katonai-szolgálatra behívott

polgárokból szervezett haderőt idegen zsoldosokból toborzott hadsereg váltotta fel. A hagyományos milíciából hivatásos hadsereg lett, s ez katonai tekintetben bölcs intézkedés volt, de politikai vonatkozásban veszélyeket rejtett magában. A zsoldosok ugyanis érezték, hogy elsősorban vezéreiknek tartoznak engedelmességgel, nem pedig az államnak. És mivel a polgári tisztségektől eltérően a főparancsnok nem egy évig, hanem gyakran hosszabb ideig maradt a posztján, a hadsereg tehetséges és becsvágyó férfiak kezében az állam hagyományos rendjét fenyegető eszközzé válhatott. Olyasféle helyzet alakult ki, mint Rómában Marius hadseregreformja után, amikor a hadsereg a hatalom eszközévé vált, és végül is ura számára egyengette az utat az egyeduralom felé. Karthágóban azonban a konzervatív szellem, a hagyományos rendhez való ragaszkodás erősebbnek bizonyult az egyes személyek vagy egyes családok merész ambícióinál. Amikor a Magonidák már túlságosan nagy hatalomra tettek szert, a többi nemzetség összefogott ellenük, és a 104 tagú bírói testület megszervezésével igyekezett gátat vetni az ilyenfajta hatalombitorlásnak. Attól fogva a fővezér szigorú ellenőrzés alatt állt, és hivatali idejének lejárta után köteles volt számot adni minden tevékenységéről. Azzal is próbálkoztak, hogy egyszerre több hadvezért nevezzenek ki, akiket szükség esetén kijátszhatnak egymás ellen. Ezek a módszerek korántsem voltak valami szerencsések, bénítólag hatottak minden jó kezdeményezésre, és alapjában véve csak az átlagos képességűeknek kedveztek. Egyet azonban mégis sikerült velük elérni – azt, hogy a hagyományos belső rend továbbra is fennmaradt. Igaz, a 4. században szintén akadtak olyanok, akik Mago példája nyomán a hatalom megszerzésére törekedtek. Ezt kísérelte meg Hanno a szürakuszai Dionüsziosz elleni háború idején, majd a század végén az unokája vagy unokaöccse, Bomilkar is, de céljukat nem tudták elérni. A hatalombitorlókat vagy száműzték, vagy a város főterén keresztre feszítették, elrettentő példaként mindazok számára, akik esetleg hasonló ambíciókat táplálnak. Végül is 300 után úgy tűnt, hogy a bel viszonyok teljesen konszolidálódtak; a nemesség kezében volt a hatalom, és elegendő erővel is rendelkezett ahhoz, hogy kordában tartsa túlságosan becsvágyó tagjait. Felemelkedési lehetőség csak a szilárd struktúrájú rendszeren belül nyílt, és dicsőséget, elismerést csak az remélhetett, aki tisztelte a törvényeket. Így volt ez még akkor is, amikor Hannibal megszületett. De már zsenge gyermekkorában olyan események következtek be, amelyek kérdésessé

tették Karthágó hagyományos rendjét, s ugyanakkor Hannibal jövendő sorsát is döntő módon meghatározták. Néhány évvel Hannibal születése után Hamilkar karrierje felfelé ível, ez fiát is kiemeli nemesi társai közül, egyengeti magasba szárnyaló pályáját. Ebben az értelemben Hamilkar története egyszersmind Hannibal életrajzának is része. Hamilkar sok vonatkozásban folytatja azoknak a becsvágyó hadvezéreknek a sorát, akik a 6. század óta a hadseregre támaszkodva a hatalom megragadására törekedtek. A polgári és a katonai hatalom közti ősrégi szakadék, amelyet látszólag már sikerült betömni, Hamilkar korában ismét megnyílt. Normális időkben, amikor az állami rend szilárd alapokon állt, és az élet egyenletesen folydogált, Hamilkar természetesen nem is gondolhatott volna arra, hogy áthágja a törvények emelte korlátokat. A külső körülmények adták meg a döntő ösztönzést. Hamilkar felemelkedése olyan időre esik, amikor a hagyományos belső és a külső rend kérdésessé vált, és az új problémákon a tradicionális eszközökkel már nem lehetett úrrá lenni. Hamilkar életútjának felfelé ívelése a legszorosabb összefüggésben van azzal a válsággal, amelynél súlyosabbat addig még nem ismert a karthágói történelem. Az első impulzust a Róma elleni harc adta meg. Amikor Hannibal megszületett, a karthágóiak már több mint másfél évtizede harcoltak a rómaiakkal Szicíliáért. Róma új ellenség volt, mert a 6. század végétől Pürrhosz király koráig rómaiak és karthágóiak jó viszonyban álltak egymással. A küzdelem tárgya azonban régi volt: Szicília uralma. A karthágóiak ott már évszázadok óta harcoltak a görögökkel, kivált Szürakuszai városállammal, és bár váltakozó hadiszerencsével küzdöttek, hol győztek, hol vereséget szenvedtek, a sziget legnyugatibb részén meg tudták tartani pozícióikat. A mostani háborút bizonyos értelemben – nem utolsósorban eddigi menete miatt – sokan nyilván úgy ítélték meg, mint a Szicíliáért folyó korábbi torzsalkodások folytatását. Igaz, Karthágó már a háború első éveiben a sziget nyugati részén levő támaszpontjaira szorult vissza, de hát ez korábban is gyakorta megesett, amikor még Dionüsziosszal, Agathoklésszal és Pűrrhosszal hadakozott. A kardiágóiak tehát nem nyugtalankodtak, annál kevésbé, mivel a döntés kicsikarására irányuló komoly római kísérletek sorra meghiúsultak, így például Regulus afrikai inváziója (256-255) súlyos kudarcot szenvedett, és ugyanilyen sors érte azt a római flottát is, amely P. Claudius vezényletével a szicíliai Drepana [Trapani] ellen intézett támadást 249-ben. Ugyanez áll a rómaiaknak a karthágói flotta felett aratott győzelmeire. Ami a karthágóiaknak ezekben az ütközetekben nem sikerült, azt meghozták

számukra a természeti erők és a római flottaparancsnokok navigációs tehetetlensége. Egy évtized leforgása alatt a rómaiak négy hajóhadat vesztettek (összesen 650 hajót), és így képtelenek voltak arra, hogy tengeri győzelmeiket kihasználják. A karthágói hajók minden vereség ellenére éppoly háborítatlanul közlekedtek a tengeren, mint azelőtt. Ezért a karthágóiak közül sokan derűlátóak voltak, abban reménykedtek, hogy a halogató védekezési taktika ezúttal is, mint régen, elegendőnek bizonyul, s Karthágó végül mégiscsak megtartja döntő fontosságú pozícióit. Voltak azonban olyan tények is, amelyek aggodalmat kelthettek. Róma még 249 után is mereven visszautasított minden karthágói békeajánlatot, Karthágó viszont képtelen volt térdre kényszeríteni ellenfelét, mert minden korábbi szicíliai háborútól eltérően merőben új helyzet alakult ki: maga Róma gyakorlatilag elérhetetlen volt Karthágó számára. Valaha minden egyes karthágói siker közvetlenül érintette Szürakuszait, és amúgy is ingatag hatalmi helyzete szinte magától zsugorodott össze, mert a karthágói győzelmek mindig azzal jártak, hogy a szicíliai görög városok elpártoltak tőle. A rómaiakat ellenben nem lehetett ténylegesen megtámadni Szicília földjén, és az itáliai part mentén végrehajtott portyázások sem hoztak lényeges katonai eredményeket. Ahhoz azonban a karthágóiaknak sem elegendő erejük, sem bátorságuk nem volt, hogy a helyzetből adódó következtetéseket levonva, nagy haderővel partra szálljanak Itáliában. Meg kell említeni egy másik körülményt is, amely nem kevésbé fontos szerepet játszott. Korábbi háborúiban Karthágó mindig csak egy-egy, nála materiálisán gyengébb állammal csapott össze, a nyugati mediterrán világ többi állama semleges maradt, vagy éppenséggel Karthágót támogatta. Azonfelül a karthágóiak háború idején is szabadon toborozhattak zsoldosokat ezen az egész nagy területen, és hajóik továbbra is zavartalanul közlekedhettek itt. Most azonban az ellenfél hatalma az észak-etruriai Pisától [Pisáé] a Messinai-szorosig [Messana] egész Itáliára kiterjedt. Történelme során most először állt Karthágó közvetlenül szemben egy ilyen nagy hatalommal, és arra sem volt többé lehetősége, hogy diplomáciai eszközökkel tegye kedvezőbbé saját pozícióját. Itt már sejteni lehetett, hogy nemcsak Szicília birtokáért folyik a harc, hanem ennél sokkal nagyobb tét forog kockán. A korábbi ellenfelek – mint Dionüsziosz, Agathoklész, Pürrhosz – Szicília bizonyos részein kívül legfeljebb néhány dél-itáliai területre terjesztették ki hatalmukat, és az általános erőviszonyokat figyelembe véve, még döntő győzelem esetén sem gondolhattak volna arra, hogy Szicílián túlra merészkedjenek. De egy győztes Róma, amelynek birtokában van minden kikötő Pisától

Lilübaionig [Marsala], Keletről széles fronton veszélyeztetheti Karthágó hagyományos hegemóniáját a Földközi-tenger délnyugati térségében. Olyan küzdelem volt ez, amelyben végső soron Karthágó egész hatalmi helyzete forgott kockán. Úgy látszik azonban, hogy Karthágóban akkor még nem fogták fel teljesen a veszély nagyságát. Vagy legalábbis azt hitték, hogy a hagyományos kivárása taktikával le tudják küzdeni a veszedelmet, így aztán még azokat a lehetőségeket sem használták ki, amelyek közvetlenül 249 után adódtak számukra. Pedig Róma ez idő tájt ereje fogytán volt, olyannyira, hogy új flottát sem bírt felszerelni. Szicíliában a két karthágói erődítmény – Lilübaion és Drepana – megostromlására szorítkozott, tehetségesnek és leleményesnek egyáltalán nem mondható vezérei egyetlen lépéssel sem jutottak előbbre. A római letargia azonban nem késztette aktivitásra a karthágóiakat, sőt éppen ellenkezőleg, belőlük is passzivitást váltott ki. Karthágóban azok a körök kerekedtek felül, amelyek pillanatnyilag fontosabbnak tartották az afrikai katonai akciókat. Nem vitás, hogy Afrika földjén sok probléma várt megoldásra. A Regulus-féle invázió óta a líbiai alattvalók között nem állt helyre a nyugalom, és a karthágói földbirtokosok sürgős teendőnek tartották, hogy ezeken a területeken uralmukat újra megszilárdítsák. A sok veszteséggel járó szicíliai háborútól eltérően ezek az akciók kézzelfogható eredményekkel kecsegtettek; főleg azt remélték, hogy ott megszerezhetik a szükséges eszközöket a kiürült államkincstár megtöltéséhez. Úgy látszik, hogy az ilyen irányú döntés meghozatalában fontos szerepe volt a Nagy Hannónak. Ő lett a líbiai expedíció fővezére, és meglehetős szerencsével viselt hadat afrikai földön. Kiterjesztette Karthágó hatalmát, és könyörtelenül kifosztotta a bennszülött líbiaiakat, úgyhogy, ami a közvetlen anyagi eredményt illeti, a háború kifizetődő vállalkozásnak bizonyult. Szicíliában nem vetettek be nagy erőket, noha odaküldtek Hamilkar Barkaszt, Hannibal apját. Serege ugyanis jóval kisebb volt, mint a Lilübaionban és Drepanában állomásozó helyőrség létszáma; ilyen csekély haderővel nem lehetett megfordítani a háború menetét. Ha az utókor mégis elismeréssel emlékezett meg Hamilkar vállalkozásairól, úgy annak okát nem a karthágói kormányzat utasításaiban, hanem csupán Hamilkar személyében és egyéniségében kell keresnünk. Valójában ő volt az, aki a szicíliai háború folyamán először adott új impulzust az egésznek. Kezdetben a Panormosz [Palermo] melletti Eirktétől, később a Drepana melletti Érüxtől kiindulva a római haderők háta mögött folytatott harci akciókat, és eleinte portyázó hajóival, majd

főleg szárazföldi hadműveletek révén fenyegette az ellenség hátországi összeköttetéseit. Jó érzéke volt a terepviszonyok kihasználásához, és mesterien értett a gerillaharchoz. Számos kisebb összecsapásból ő került ki győztesen, és ezek a diadalok új bátorságot öntöttek a már-már elcsüggedt katonákba; a vezér lendületes energiája magával ragadta és merész rajtaütésekre tüzelte őket. Az egész vállalkozást tekintve döntő jelentőségű fordulatot természetesen nem bírt elérni: sem Panormoszt nem tudta visszafoglalni, sem a Drepanát körülzáró ostromgyűrűt nem volt képes széttörni. Mindazonáltal megmutatta, hogyan lehet eredményesen harcolni Róma ellen is. De Karthágóban erről alig vettek tudomást. Megelégedve azzal, hogy a rómaiak támadása elakadt, saját szicíliai csapataikat szinte teljesen magukra hagyták, nem küldtek erősítéseket, sőt pénzt sem a zsold kifizetésére, úgyhogy Hamilkar ígérgetésekkel volt kénytelen hitegetni katonáit. Ezekben az években teljesen magára volt utalva éppúgy, mint 40 évvel később fia, Hannibal Dél-Itáliában –, és a vereséget nem tudta már megakadályozni. Még ha Karthágóban esetleg gondoltak is arra, hogy az afrikai viszonyok rendezése után Szicíliában aktívabb tevékenységet lehet kifejteni – a rómaiak megelőzték őket. Szicília nyugati partjainál 242 nyárutóján új római flotta jelent meg, és blokád alá fogta Lilübaiont meg Drepanát. A karthágóiak most, az utolsó percben már hiába próbálták felszabadítani az ostromgyűrűbe zárt erődöket. Hajóhadukat 241 tavaszán az Aegates [Egadi]-szigeteknél feltartóztatták és megverték a rómaiak. Most bosszulta meg magát az, hogy a karthágóiak éveken át sorsukra hagyták szicíliai csapataikat ahelyett, hogy a szárazföld felől minden erőt bevetve igyekeztek volna felszabadítani a körülzárt erődöket. A szűk területre szorult, minden összeköttetéstől elvágott karthágói csapatok itt már nem bírták tovább tartani magukat. A karthágói kormányzat levonta a helyzetből adódó következtetéseket, és megbízta Hamilkart, hogy kezdjen béketárgyalásokat a római consullal. El kellett fogadni a római feltételeket: Karthágó kiüríti Szicíliát, valamint a Szicília és Itália közt fekvő szigeteket, továbbá 3200 talentumot fizet, ebből 1000 azonnal esedékes, a többi 10 év alatt törlesztendő. Felmerülhet a kérdés, vajon volt-e rá lehetőség, hogy a karthágóiak hosszabb ideig megtartsák Szicíliát. Nos, nyilvánvaló hogy a karthágói kormányzat elő vigyázatlansága az utóbbi években erősen siettette a vereség bekövetkezését. Minden bizonnyal így vélekedtek azok a tisztek is, akik Szicíliában harcoltak, Hamilkarral együtt. Úgy ítélték meg a dolgot, hogy nem annyira a rómaiak katonai ereje, mint saját kormányzatuk rövidlátása fosztotta meg őket erőfeszítéseik jutalmától. Elkeseredetten

gondoltak azokra a férfiakra, akik olcsó, pillanatnyi sikerek kedvéért eljátszották a nagy tétet – Szicíliát. Aligha állíthatjuk, hogy amikor visszatértek Afrikába, baráti érzelmekkel viseltettek volna az akkori vezető politikusok iránt. Az ilyen hangulatoknak azonban nem sok jelentőségük volt, mert egyelőre úgy tűnt, hogy a háború befejeztével Hamilkar szerepe is véget ért. A kapott instrukciók értelmében még szicíliai földön átadta csapatait Lilübaion parancsnokának, Giszkonnak, és magánemberként tért vissza Karthágóba. Az általános vereség légkörében mit számított, hogy milyen haditetteket hajtott végre Szicíliában? Hadsereg nélküli vezér volt, az államhatalmat pedig olyanok birtokolták, akik egyáltalán nem óhajtották karrierjét elősegíteni. Ám a helyzet hamarosan megváltozott. A háborús kudarc magában Afrikában is súlyos válságot idézett elő. A Szicíliából visszahozott zsoldosok fellázadtak, és a mozgalom átcsapott Karthágó líbiai hátországába. Abban, hogy a helyzet ennyire elmérgesedett, nagy része volt a karthágói kormányzat ügyetlenségének. A szicíliai csapatokat a Karthágótól nyugatra fekvő Szikka [El Kef] városában vonták össze, hogy ott majd egy részüket elbocsássák, más részükből új alakulatokat szervezzenek. Mindenekelőtt a már régóta esedékes zsoldot kellett volna kifizetni. Karthágó uralkodó köreiben azonban nemigen volt meg erre a hajlandóság; eszük ágában sem volt beváltani azokat az ígéreteket, amelyeket a főtisztek még Szicíliában tettek pótlólag a katonáknak. Hogy ily módon dezavuálják saját hadvezéreiket, akik becsületszavukkal erősítették meg ígéretüket, ez a legkevésbé sem érdekelte őket. Úgy látszik, erre a magatartásra Hanno beszélte rá Karthágó urait. Hanno már ekkor is erősen ellenszenvezett a szicíliai csapatokkal, főleg pedig a tisztjeikkel. Megjelent a katonák táborában, és kijelentette: a város pillanatnyilag nincs abban a helyzetben, hogy követeléseiket teljesíthesse. A rossz pénzügyi helyzetre való hivatkozás – amely egyébként sem volt teljesen helytálló – befolyásolhatta ugyan a karthágói tanácsurakat, de nem a zsoldosokat, akik évekig tűrték a háború minden fáradalmát. Érthető, hogy a döntés kihirdetése után nőttön-nőtt a nyugtalanság, a katonák úgy érezték: becsapták őket, és kimutatták felháborodásukat, a méltatlankodók magukkal ragadták a habozókat, s végül az egész sereg – több mint 20000 ember – megindult Karthágó ellen, hogy erőszakkal szerezzen érvényt jogainak. Tuniszban, a fővárostól mintegy 25 kilométerre, megállt a tömeg. A kormányzat ekkor végre rászánta magát a fizetésre, és a népszerűtlenné vált Hanno helyett Lilübaion volt parancsnokát, Giszkont küldte el megbízottjaként Tuniszba. Giszkonnal egykor rokonszenveztek a katonák,

így hát őt tartották a legalkalmasabb személynek arra, hogy az egész konfliktust elsimítsa. Csakhogy Giszkon késve érkezett – a lázongás vezetői olyan messzire mentek, hogy nem táncolhattak vissza. Itáliai katonaszökevények voltak köztük, például az oscus Spendius, akik ily módon akarták elkerülni a Rómának való kiadatás és a kivégzés fenyegető veszedelmét. Többségük azonban líbiai volt, akik között Matho vitte a főszerepet. Ezek attól féltek – nem is alaptalanul –, hogy ha majd nyugodtabb idők következnek, Karthágó a líbiai lakosságtól többszörösét veszi vissza annak, amit most, a szorongattatás órájában kénytelen megadni. A hadsereg gyűlésén a radikális elemek kerekedtek felül, és brutális terrorral fojtottak el minden ellenkezést. Giszkont szóhoz sem engedték jutni, lehurrogták, s végül kíséretével együtt foglyul ejtették. Ezzel megtörtént a nyílt szakítás. A lázadók számot vetettek a következményekkel, és mindenünnen igyekeztek támogatást szerezni. Megbízottakat küldtek a szardíniái zsoldosokhoz, akik csatlakoztak a zendüléshez, megölték tisztjeiket, és rablóbandákba verődtek a sziget nehezen megközelíthető hegyei között. Elsősorban azonban a Karthágó mögöttes területén élő líbiaiakat szólították fel, hogy harcoljanak a szabadságért, és ezek nagyon is készségesen követték a felhívást. Hirtelen, mint amikor éles villámfény hasít bele az éjszaka sötétjébe, feltárult Karthágó belső gyengesége. Érthetetlen, hogy sok évszázados történelme folyamán képtelen volt valóban asszimilálni a környező területeket. Az őslakókat semmi sem fűzte az uralkodó városhoz, ők csak brutálisan kiszipolyozott alattvalók voltak, akik a kedvező alkalomra vártak, hogy lerázzák magukról a gyűlöletes igát. A nemzedékről nemzedékre felgyülemlett elkeseredés most felszínre tört. A síkság fellázadt, a líbiai parasztok és napszámosok csapatosan özönlöttek a zendülők táborába. A tömeg kb. 70000 főre duzzadt. Ez már nem zendülés volt, hanem háború, amely a város létét fenyegette. Karthágóban Hannót választották ki a katonai akciók irányítására. A vezető családok bíztak benne, és mint Líbia eddigi főparancsnoka, erre a feladatra ő látszott a legalkalmasabbnak. Körültekintéssel és eréllyel látott munkához. Polgárokból és újonnan toborzott zsoldosokból sereget szervezett, és ily módon megteremtette a sikeres ellenállás alapfeltételeit. Szervező tehetsége azonban nem párosult megfelelő katonai képességekkel. Valaha meg tudott birkózni a líbiai parasztokkal meg a numidiai törzsekkel, de a szicíliai háború iskoláját kijárt zsoldosokkal szemben csődöt mondott a tudománya. Hamarosan szükségessé vált egy másik, tapasztalt hadvezér kijelölése. Miután Giszkon a lázadók fogságába

esett, voltaképpen egyedül Hamilkar Barkasz jöhetett számításba. Persze, nem szívesen vették igénybe szolgálatait. Befolyásos ellenségei voltak, főleg Hanno hívei között, akik szemére vetették, hogy annak idején Szicíliában túlzott ígéreteivel demoralizálta a katonákat, s végeredményben az ő hibájából tört ki az egész lázadás. Most azonban nem volt más választásuk: rábíztak egy tízezer főnyi második hadsereget, amely Hanno mellett, de tőle függetlenül tevékenykedik majd. Hamilkar rövid idő alatt számos kisebb sikert ért el, és az emberek kezdtek visszaemlékezni szicíliai haditetteire. Katonái megérezték az új lendületet, és bíztak parancsnokukban; még numidiai fejedelmek is felfigyeltek rá, mint például Naravasz, aki lovasaival átállt hozzá. Hamilkar megkísérelte, hogy a lázadók egy részét bőkezűségével és ígéreteivel megnyerje, s így mintegy belülről bomlassza az ellenállást. Ez erős visszahatást keltett. A lázadók vezérei, akik jól tudták, hogy ők maguk kegyelemre semmiképpen sem számíthatnak, a végsőkig fokozták a terrort. A fogságukban levő Giszkont megölették, s ezáltal valamennyi lázadó katonát olyan bűn részesévé tették, amelyet Karthágó nem bocsáthatott meg soha. Az a tudat, hogy most már egyedül csak a harc hozhat menekvést, új lendületet adott a felkelésnek. Karthágó elvesztette utolsó támaszpontjait is, amelyeket addig még sikerült megőriznie a mai Tunisz térségében egészen a Kis Szirtiszig [Gabési-öböl]; sőt Hippón és Utika, a régi szövetséges városállamok is elpártoltak tőle. Ilyen körülmények között nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy két, egymástól függetlenül manőverező hadsereget tartson. Hamilkar felszólította Hannót, hogy beszéljék meg a problémát, mivel azonban egyikük sem volt hajlandó alárendelni magát a másiknak, a tárgyalás eredménytelenül végződött. A karthágóiak tehetetlenül nézték a két vezér civakodását, miközben az ellenség jóformán a város kapui előtt állott. A kormányzat sem volt képes dönteni. A katonai megfontolások ugyan egyértelműen Hamilkar mellett szóltak, viszont befolyásos csoportok ezúttal is Hannót akarták fővezérnek. Minthogy nem tudtak megegyezésre jutni, a hadseregre bízták a választást. Ez a lépés mindenesetre fölöttébb veszélyes volt, hiszen a fővezér kinevezése egyszersmind igen fontos politikai döntést is jelentett. Azzal, hogy a kormányzat most ezt a jogot a hadseregre ruházta, nyíltan beismerte saját tehetetlenségét, sőt egyenesen kapitulált a katonaság előtt, így hát amikor a katonák Hamilkar mellett döntöttek, engedelmeskedni kellett akaratuknak. Igaz, formailag Hamilkar a kormányzattól kapta a kinevezést, de nagyon jól tudta, hogy főparancsnokitisztét végeredményben a hadsereg szavazásának köszönheti. Ami ekkor lejátszódott, már majdnem forradalmi

aktus volt, s itt kell keresnünk Hamilkar további emelkedésének rugóit. Tehát maga a kormányzat terelte őt arra az útra, amelyen a jövőben haladnia kellett. Karthágó uralkodó körei természetesen igyekeztek némileg korlátozni e lépés következményeit: egy második hadvezért is kineveztek, hogy egyben ellenőrizze Hamilkar tevékenységét. Hannibal volt a neve, valaha Szicíliában is harcolt, s így bizonyos tapasztalatokkal rendelkezett. Arra azonban nem gondolt a kormányzat, hogy efféle rendszabályok vajmi keveset érnek egy olyan egyéniséggel szemben, mint Hamilkar. Az új fővezér határozottan magához ragadta a kezdeményezést, és döntő fordulatot adott a háborúnak. Nagyszabású hadműveletei során olyan taktikával, amely a szemben álló felek nagyfokú elkeseredettségére jellemzően nem ismert kíméletet, a fellázadt zsoldosok egy részét vezetőikkel együtt lemészároltatta, a többieket pedig arra kényszerítette, hogy Tuniszba vonuljanak vissza. Most már ott összpontosult a harc. A két karthágói hadsereg északról és délről ostromzár alá vette a várost, nyugaton azonban elválasztotta őket egymástól a tuniszi tó. A lázadók kihasználták ezt a körülményt. Rajtaütésszerű kirohanással megtámadták Hannibal táborát, seregét szétverték, őt magát a táborában tartózkodó több karthágói tanácsúrral együtt elfogták, majd Hamilkar csapatainak szeme láttára a tuniszi bástyafalak tetején keresztre feszítették. Ismét úgy tűnt, hogy kockán forog minden. A kormányzat ekkor Hannót nevezte ki Hannibal utódjául. Hanno és a tanács legelőkelőbb tagjai megjelentek Hamilkar táborában. Az utóbbiak felszólították a régi vetélytársakat, hogy a veszedelem órájában tegyék félre egymással szemben táplált ellenséges érzületüket. A két férfi hajlott a kérelmekre. Közös akciótervet dolgoztak ki, és ily módon az elkövetkező hónapokban sikerült elfojtaniuk a felkelést. Polübiosz közlése szerint három évig és négy hónapig tartott az afrikai háború. Karthágó teljes győzelmet aratott, újra megszilárdította uralmát a mögöttes területeken, és visszaállította a régi állapotokat. A háború azonban a belviszonyokban is változásokat idézett elő, s már nem egykönnyen lehetett visszaállítani a régi helyzetet. A tulajdonképpeni győztes itt vitathatatlanul Hamilkar volt, aki szerény pályakezdés után ezekben az években az állam vezető emberévé küzdötte fel magát. Mögötte állt a hadsereg, amelynek zöme bármikor hajlandó volt őt követni. Számíthatott továbbá néhány numidiai fejedelem támogatására, köztük Naravaszéra, aki egyik leányát feleségül ígérte neki. De mindenekelőtt körülövezte a főváros lakosságának szimpátiája. Örömujjongva ünnepelték, mint Karthágó megmentőjét. Jelentős támasza volt a veje,

Haszdrubal is, aki ezekben az években teljesen befolyása alatt tartotta a népgyűlést. Az egykori uralkodó körök, főleg a Hanno híveiből álló csoport, hasztalan próbálták meggátolni az ilyen irányú fejlődést; felemás intézkedéseikkel éppen az ellenkezőjét idézték elő, és egyenesen rákényszerítették Hamilkart, hogy az uralkodó rétegen kívül építse ki hatalmi pozícióját. Az intrikák és perbe fogások szokványos eszközeivel nem lehetett őt félreállítani. Inkább azon törték a fejüket – és ez a probléma nemegyszer merült fel a karthágói történelem korábbi szakaszaiban –, miképpen lehetne az állam keretein belül a megfelelő helyre állítani a túlságosan naggyá nőtt személyiséget. De ebben a pillanatban sokkal több forgott kockán, mint Karthágó belső rendje. A Rómától elszenvedett vereség szükségképpen felvetette a kérdést: milyen helyet foglalhat el Karthágó ezentúl az akkori világban? Hogy ez mit jelentett, csak úgy tudjuk megérteni, ha visszapillantunk a korábbi viszonyokra. Valaha Karthágó volt a vezető hatalom a Földközitenger nyugati térségében. Afrika, Hispania, Szicília és Szardínia partjain akkor létesítette támaszpontjait, amikor e területeken az államalakulásoknak még a csírái is alig voltak meg. Az őslakossággal szemben Karthágó mindig fölényben volt gazdagsága, viszonylag magas fokú szervezettsége és főleg flottája révén, amelynek segítségével bármikor és bárhol érvényre juttathatta túlsúlyát. A karthágói hajósok uralkodtak a tengeri útvonalakon az észak-afrikai és a dél-hispaniai partok mentén, valamint a Gibraltári-szoroson, amelyen át ki lehetett jutni a nyílt óceánra. E partvidékeken teljesen zavartalanul szerezhettek maguknak különféle javakat, akár a jól jövedelmező cserekereskedelem, akár brutális rablás révén. Itt voltak Karthágó gazdagságának és hatalmának forrásai. Amióta a görögök a 7. és a 6. században Dél-Itáliából és Kelet-Szicíliából előrenyomultak a Földközi-tenger nyugati térségébe, sőt egy-egy hajójuk a Gibraltári-szorosban is megjelent, a karthágóiak politikájának sarkalatos pontját az a törekvés jellemezte, hogy saját befolyási szféráikat megvédjék kifelé, és a tengeri útvonalak elzárásával távol tartsanak minden idegen konkurenciát. Három évszázad alatt, kisebb-nagyobb harcok közepette, kiépítették támaszpontjaikat, és 400 táján a görögök felé kialakított határvonal a Hispania keleti partján levő Nao-foktól Szardínián keresztül egészen Szicília nyugati részéig húzódott. Ezt a nagy térséget felölelő hatalmi pozíciót könnyen meg tudták tartani, annál is inkább, mert kívülről semmiféle szervezett ellenállás nem fenyegette őket. A nyugati nem görög államok, főleg az itáliai parton levők, vajmi kevés érdeklődést tanúsítottak e térségek iránt, és a szerződések egész sorában ismerték el minden feltétel

nélkül a Karthágó által megszabott határokat. A görögök voltak az egyedüli komoly riválisok, de közülük is csupán egy-két városállam, mint Masszalia [Marseille] és Szürakuszai, harcolt Karthágó hatalmi igényei ellen, vajmi kevés sikerrel. Mindent egybevetve, Karthágó az 5. és 4. század folyamán mindig fölényben volt a kis területre szorított nyugati államokkal szemben. Flottája segítségével és több évszázados tapasztalatai alapján ki tudta aknázni mindazokat a lehetőségeket, amelyeket az akkori világ kínált. A hajózás gazdaggá tette, s ez pénzügyi fölényt biztosított számára. Háborúihoz a zsoldosokat Észak-Afrikában, Hispániában, Galliában és Itáliában toborozta. Mivel Afrika északi csúcsán terült el, földrajzi helyzete folytán egy szigetország majdnem valamennyi előnyét élvezte: a tenger felől megtámadhatatlan volt, a szárazföld felől pedig masszív erődítmények tették bevehetetlenné. Így tudott fennmaradni hosszú évszázadokon keresztül, sőt a 4. és 3. század fordulóján még olyan hadvezérek támadásait is képes volt visszaverni, mint Agathoklész és Pürrhosz. A Kelet nagy birodalmai – Asszíria, Új-Babilónia, Egyiptom, Perzsia – egymás után összeomlottak, de Karthágó, mint egy ősrégi világ tanúja, fennállott, holott a környező világ időközben mélységesen megváltozott. Nyilván nagyon sokan gondolták úgy 264 előtt, hogy a múlandóság törvényei erre a városra nem vonatkoznak, s Karthágó távol tudja magától tartani a körülötte végbemenő változásokat. Az első pun háború után azonban mindez visszavonhatatlanul a múltba süllyedt. Karthágó kénytelen volt lemondani Nyugat-Szicíliáról, amelyet több mint 300 évig szilárdan a kezében tartott. De még ennél is súlyosabban érintette, hogy vereségét nyíltan el kellett ismernie. Már nem volt képes megbirkózni Rómával, amely mint Itália és Szicília ma, kelet felől széles ívben fogta körül a mediterrán medence nyugati részét. És ha közvetlenül a háború után a karthágóiak nem is látták még világosan, a további fejlemények drasztikusan feltárták a könyörtelen valóságot, főleg 238-237-ben, amikor Róma és Karthágó között újból kiéleződtek az ellentétek. Ekkor ugyanis Karthágó a líbiai felkelés leverése után előkészületeket tett a 241-ben elvesztett Szardínia visszaszerzésére, mire Róma megüzente a háborút. A rómaiak fenyegetésnek tekintették, hogy a szigeten karthágói csapatok tartózkodnak, és a 241. évi békeszerződés pontjaival mit sem törődve, ezt ellenséges aktusnak minősítették. Karthágó nem volt olyan helyzetben, hogy hadat viselhessen, s kénytelen-kelletlen teljesítette a római követeléseket: lemondott Szardíniáról, és ezenfelül a rómaiak “háborús költségeinek” megtérítése címén 1200 talentumot fizetett. Róma akkor bizonyos értelemben csak a 241-es döntés végső

konzekvenciáit vonta le: Szardíniát talán még Szicíliánál is nélkülözhetetlenebbnek tartotta egy nyugatról jövő esetleges támadás elhárítása szempontjából, és Szardínián meg Korzikán római helyőrségeket akart elhelyezni, hogy az itáliai partvidéket ne fosztogathassák többé a karthágóiak, mint az első pun háborúban. Karthágóra ennek fordítottja volt érvényes: Szicília és Szardínia szigete, amely eddig kifelé védte Karthágó pozícióit, most az ellenség kezébe került, és mint fenyegető ék nyúlt bele egykori hatalmi szférájába. Ez utóbbi széles fronton felszakadt, és egyszersmind megfosztották középpontjától. A karthágóiak már nem is gondolhattak többé arra, hogy idegen kereskedők elől elzárják saját partvidéküket. Mert akár etruszk, akár nyugati görög hajósokról volt szó, valamennyiüket respektálni kellett mint Róma alattvalóit vagy szövetségeseit. Ami pedig a karthágói hajóhadat illeti, amely valaha ezeket a vizeket védte, az első pun háborúban elszenvedett vereségek óta teljesen elvesztette egykori fölényének nimbuszát. A karthágói birodalomból nem maradt meg egyéb, mint a közvetlen hátország meg egy sor szétszórt támaszpont az afrikai partvidéken és Dél-Hispániában. De volt még ennél nagyobb baj is. Szardínia elvesztése világossá tette a karthágóiak számára, hogy védtelenül ki vannak szolgáltatva egy igen erős ellenségnek. Csak szorongó aggodalommal gondolhattak arra a népre, amely az érvényes szerződéseket brutálisan felrúgva, nyers erőszakkal viszi keresztül akaratát. Ezentúl csak úgy élhetnek békében, ha feltétel nélkül teljesítik Róma kívánságait, és nem tesznek semmit, ami Róma nemtetszését váltaná ki. Következetesen végiggondolva ez annyit jelentett, hogy le kell mondaniuk az önálló döntések jogáról, s végső soron alávetik magukat Rómának. Ha azonban nem akarták, hogy idáig fajuljanak a dolgok, akkor alapjaiban újra kellett kezdeni mindent, mert a legutóbbi 50 esztendő eseményei után szó sem lehetett a régi hatalmi formákhoz való visszatérésről. De vajon képes-e Karthágó egy egészen új politikai koncepciót kialakítani, amely gyakorlatilag szakítást jelent a századok szentesítette ősi hagyománnyal? Az állam egész struktúráját, a maga nehézkes kormányzási apparátusával, merev konzervativizmus jellemezte. Az uralkodó körök mélységes bizalmatlansággal viseltettek mindenkivel szemben, akinek önálló elgondolásai voltak, s ez a bizalmatlanság nemegyszer csírájában fojtott el sok kezdeményezést. A merev szokásokhoz ragaszkodó, megcsontosodott konzervativizmus nem tűrte a merészen új gondolatokat. Az állam hagyományos keretei között teljesen új útra nem lehetett lépni – szembe kellett fordulni a régi államkoncepcióval. Ez a történelmi helyzet érlelte meg a nagy

lehetőségeket Hamilkar és fiai számára. 2. A Barkidák Hispániában A líbiai háború befejezésekor Hamilkar és Hanno együtt álltak a karthágói haderők élén. Hamilkar azonban hamarosan háttérbe szorította vetélytársát, és egyedül gyakorolta a fővezéri hatalmat. A későbbi, Hamilkarral ellenséges hagyomány szerint a legelvetemültebb elemekkel szövetkezve megszavaztatta a népgyűléssel, hogy ő legyen egész Líbia egyedüli főparancsnoka. Ezt az állítást a gyűlölködés sugallta, de lényege alighanem megfelel a valóságnak. Mert az addigi uralkodó körök nem önként ejtették el bizalmi emberüket, Hannót; Hamilkar csak ezen a már-már forradalmi módon tudta leküzdeni ellenállásukat. A líbiai főparancsnokság önmagában véve még nem jelentett rendkívüli tisztséget; főparancsnokok – görög szóval sztratégoszok – régtől fogva működtek Líbiában éppúgy, mint a szardíniái és a szicíliai területen. Kifelé kétségkívül széles hatáskörrel rendelkeztek. A főparancsnok a maga területén minden katonai jellegű intézkedésre illetékes személy volt, sőt, ha a körülmények úgy kívánták, az ottani közigazgatásba is beleavatkozhatott. Háborúban ő irányította a csapatokat, gondoskodott felszerelésükről, ellátásukról, új egységek szervezéséről; de feladatai közé tartozott az is, hogy a rábízott területen vigyázzon a nyugalomra és a rendre. Cselekvési szabadsága azonban többnyire igen korlátozott volt, nemcsak azért, mert az otthoni kormányzat utasításaitól függött, hanem ráadásul állandóan a környezetében tartózkodott a tanács néhány tagja, hogy ellenőrizzék tevékenységét. Hamilkar helyzetét viszont döntően meghatározta, hogy vele szemben a kormányzatnak eleve semmi hatalma sem volt. Hamilkar nem tőle, hanem a hadseregtől kapta tisztségét, következésképpen nem érezte magára nézve kötelezőnek a tanács utasításait. Táborából nyilván nem hiányoztak a szokásos tanácstagok, de ezek a döntések meghozatalában legfeljebb statiszták lehettek. A kormányzat már csak azért sem gyakorolhatott nyomást Hamilkarra, mert más főparancsnok nem lévén, egyedül ő rendelkezett az egész karthágói haderővel – mint elhatározásainak korlátlan ura. A líbiai sztratégosz hatásköre akkoriban nem csupán az afrikai területre terjedt ki, hanem a dél-hispaniai partvidéken létesített karthágói támaszpontokra is, amelyeket csak Afrikából lehetett megvédeni. Hamilkar felismerte, milyen lehetőségek rejlenek ebben a szituációban. Elődje,

Hanno, a negyvenes években arra használta fel tisztségét, hogy a város mögöttes területein biztosítsa Karthágó hatalmi pozícióját. Vele ellentétben Hamilkar egyelőre feleslegesnek tartotta, hogy további hadműveleteket hajtson végre Afrikában. Nem sokkal kinevezése után elhagyta Afrika földjét, és átment Hispániába. Nem érdemes azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy a kormányzat parancsa ellenére cselekedett-e vagy sem. A botrány már előbb kitört, amikor Hamilkar magához ragadta a főparancsnokságot; az uralkodó körök talán még örültek is annak, hogy áthajózott Hispániába, s ezzel véget vetett egy számukra fölöttébb kellemetlen helyzetnek. Most, hogy a hadsereg nyomásától megszabadultak, fellélegeztek. Megkönnyebbülésüket fokozta, hogy úgy látták: Hamilkar energiája olyan irányba fordult, ahol inkább hasznára, mint kárára lesz az államnak. Akkor még senki sem tudhatta, milyen következményekkel jár Hamilkar lépése. Akik azonban azt hitték, hogy a sereg Hispániába vonulásával majd normalizálódik Karthágó és a hatalmas fővezér viszonya, azoknak már egy-két év múltán észre kellett venniük: a régi probléma csupán más síkra helyeződött át. Mert lehet, hogy a karthágói kormányzat még örült is főparancsnoka távozásának, de mindaz, amit Hamilkar Hispániában tett, magán hordozta egyéniségének bélyegét. Karthágó hispaniai birtokai addig csupán partvidéki támaszpontokból álltak, amelyek a nyugaton fekvő Gadesztől [Cadiz] Malakán [Malaga] és Abderán [Adra] át Masztiáig [Cartagena] húzódtak. Hamilkar most behatolt Hispania belsejébe, és birtokába vette. Meghódította a Baetis [Guadalquivir] termékeny völgyét (a mai Andalúziát), valamint a mai Granada körül elterülő vidékeket. A törzsfőnökökkel szerződéseket kötött, túszokat szedett tőlük, fegyveres segítségre és részben adófizetésre kötelezte őket. Ami itt történt, annak alapvetően nagy jelentősége volt. Mindeddig a karthágóiak nem szívesen foglaltak el nagyobb területeket. Még az afrikai hátországot is csak az 5. század folyamán hódították meg teljesen. Ezt is csak azért tették, mert a városnak szilárd bázisra volt szüksége, és már elviselhetetlenné vált az a helyzet, hogy a bennszülött lakosságtól adófizetéssel vásárolják meg biztonságukat. Szicília nyugati részén is csak azért hatoltak beljebb, mert a görögökkel vívott harc ezt szükségessé tette. Mindig bizonyos külső viszonyokra való reagálás vitte Karthágót erre az útra. De a karthágói politika szándékainak az felelt meg legjobban, hogy támaszpontokat létesített a Földközi-tenger délnyugati partja mentén. Hispaniai vállalkozásaival Hamilkar egyértelműen szakított e hagyományos politikával. Olyan hatalmi koncepciót fejlesztett ki, amilyenre Karthágó

történetében még nem volt példa. Hivatalosan, Karthágó nevében hódította meg az új területeket, de nemcsak a katonák, hanem a hispaniai törzsfők is elsősorban neki fogadtak hűséget. Olyan hatalmat létesített itt, amely személyére épült, és amelyet családja tagjaira akart örökül hagyni. Ezért magával vitte Hispániába fiait is – valószínűleg nem egyedül csak Hannibalt –, és mint utódait neveltette ott őket. Mivel fiai még gyermekek voltak, egyelőre a vejét és legragaszkodóbb hívét, Haszdrubalt szemelte ki helyetteséül, aki vele együtt hagyta el Karthágót. Ez a dél-hispaniai új terület már nem Karthágó gyarmata volt, hanem lényegében véve egy karthágói dinasztia fejedelemsége. Ez a fejedelemség mindamellett egy tekintetben különbözött más monarchiáktól: nem lehetett teljesen függetlennek nevezni, vagyis állam jogi szempontból – nem volt szuverén. Az a körülmény, hogy Hamilkar és utódai de jure Karthágó főparancsnokai maradtak, nem puszta formaság volt; mélyreható összefüggések rejlettek mögötte. Ez a hatalom csak úgy létezhetett, ha Karthágó ott van a háttérben. Hamilkar seregének zömét afrikai csapatok alkották – líbiaiak és numidiaiak, s ezeket többnyire karthágói alattvalók közül verbuválták. Hamilkar nem helyettesíthette őket hispaniai harcosokkal, akik bátrak voltak ugyan, de ha saját törzsük tagjai ellen kellett harcolniuk, gyakran megbízhatatlanoknak bizonyultak. Ami pedig a tisztikart illeti, annak túlnyomó többsége fialtál karthágói nemesekből tevődött össze. A szövetséges hispaniai fejedelmek legfeljebb a saját törzsükből szervezett csapatok parancsnokai voltak, és esetenként a karthágói hadsereg keretei között harcoltak. A tulajdonképpeni parancsnoki posztokat azonban kizárólag karthágóiak töltötték be, mint ahogyan a meghódított területek közigazgatásának élén is karthágóiak álltak. Miként a keleti birodalmakban a makedónok és görögök, úgy ebben a kialakuló új hispaniai monarchiában a karthágóiak alkották a voltaképpeni felső réteget. Mivel a hispaniai uralom fennmaradása végső soron további karthágói-afrikai elemek folyamatos odaáramlásától függött, sem Hamilkar, sem utódai nem gondolhattak a Karthágótól való teljes elszakadásra. Karthágóban is úgy alakultak a viszonyok, hogy a kapcsolatok ápolása volt kívánatos. Az uralkodó körök változatlanul gyűlölték Hamilkart, azt azonban el kellett ismerniük, hogy a gazdaság, a kereskedelem nagy hasznot húz az új hispaniai területekből. Új utak, új lehetőségek nyíltak meg. A Barkidák fegyvereinek oltalma alatt a kereskedők mélyebben hatolhattak Hispániába, mint azelőtt, és messze ágazó kapcsolatokat építhettek ki. Már a harmincas években megkezdődött a hispaniai gazdag ezüstbányák kiaknázása; elsősorban magának

Hamilkarnak volt belőlük haszna, de azért sok kincs és hadizsákmány eljutott Karthágóba is, hozzájárulva a kincstár feltöltéséhez, amelyet a korábbi háborúk és a Rómának fizetett sarcok kimerítettek. Ez a fejlődés lépésről lépésre odáig vezetett, hogy Karthágó sem mondhatott le többé Hispániáról. Önmagában véve természetes folyamat volt, hogy szorosabb kapcsolat kezdett kialakulni anyaváros és kolónia között. Az viszont persze kevésbé természetes, hogy a tulajdonképpeni hatalom a centrumból a perifériára helyeződött át. Hispániában állomásozott a karthágói haderők elitje, és a fővárosi lakosság nagy része anyagi szempontból Hispániától függött. A karthágói kormányzat már nem volt képes érvényre juttatni a maga akaratát ezen a fontos külső területen. Kénytele-kelletlen tűrnie kellett, hogy főparancsnoka teljesen magához ragadja a cselekvés jogát, és olyan döntéseket hoz, amelyeket már nem lehet semmissé tenni. Ez természetesen aggasztotta Karthágót, annál is inkább, mert nem csupán belső problémát jelentett. Dél-Hispania meghódítása – a dolog természetéből következően – feltétlenül hatást gyakorolt a Földközi-tenger mellékének általános viszonyaira, s így Karthágó külpolitikai pozíciója szempontjából korántsem lehetett közömbös. Hamilkar tehát ténykedésével olyan térre lépett, amelyen az anyaváros volt az illetékes, és amelyért kifelé Karthágó viselte a felelősséget. Polübiosz szerint Hamilkar Szardínia elvesztése után ment át a hadsereggel Hispániába azzal a céllal, hogy ott új háborút készítsen elő Róma ellen. Ez nyilván utólag, ex eventu alkotott vélemény. Polübiosznak csak annyiban van igaza, hogy Hamilkar lépését nem lehet kizárólag Karthágó belső viszonyaival és a fővezér személyes hatalmi törekvéseivel indokolni. Hispania meghódítása abból az új helyzetből is adódott, amelybe Karthágó azáltal került, hogy elvesztette Szicíliát és Szardíniát, s tengeri hegemóniája megszűnt. Hamilkar világosan látta, hogy a karthágói politikának a tengeren már nincsenek többé esélyei, s ha valahol még egyáltalán lehetnek, az csak a szárazföld. Ugyanakkor számot vetett az évszázad általános tendenciájával is: a keleti viszonyok és a rómaiak birtokában lévő Itália azt mutatták, hogy nem az egykori városállamoké, hanem a nagy területű államoké a jövő. Karthágót is ilyenné kell tenni, ha nem akar beletörődni abba, hogy másod- vagy harmadrendű hatalommá törpüljön. Ez a koncepció önmagában véve még nem jelentett közvetlen szembefordulást Rómával, és Hannibal esküjének híres történetét nem kell okvetlenül a hamilkari politika legfőbb bizonyítékaként értékelnünk, amint azt Polübiosz cselekedte. Sőt, Hamilkar maga hispaniai vállalkozásaival inkább kitért Róma elől, és olyan területeken operált, amelyek teljesen

kívül estek a római érdekszférákon. Hódító tevékenységét a Pireneusifélsziget déli részeire korlátozta, amelyeknek birtoklására addig egyetlen hatalom sem áhítozott; tehát mintegy olyan zónába, húzódott, ahol politikai szélcsend uralkodott. Itt olyan szerteágazó és újszerű problémák merültek fel, amelyek minden energiáját lekötötték. A hispaniai jelen szükségképpen háttérbe szorította az elvesztett szigetek: Szardínia és Szicília visszaszerzésének gondolatát. Bármennyire gyűlölte Hamilkar Rómát, akkori helyzetében a legcsekélyebb érdeke sem fűződött egy új háborúhoz, mert az csak zavarta volna vállalkozásainak háborítatlan folytatását. Művének befejezését csak abban az esetben remélhette, ha eleve nem ad lehetőséget nem kívánatos külső beavatkozásokra. Rómát távol kell tartani Hispániától, de nem szabad ujjat húzni vele – ez volt a Barkidák politikájának sarkalatos pontja. Természetesen, e szándékot nem lehetett könnyen keresztülvinni. A nyugati orientáció kétségkívül csökkentette a szicíliai vizeken való hajózással kapcsolatban még fennálló feszültséget, és ezáltal hozzájárult a római–karthágói viszony normalizálásához. Másfelől azonban a délhispaniai területek megszerzése új erőket hozott működésbe, és megnövelte Karthágó hatalmát. A 241-ben és 238-237-ben kötött egyezmény, amellyel Róma magához ragadta Szicíliát és Szardíniát, nem fosztotta meg Karthágót az önálló politika folytatásának lehetőségétől, s ez lassanként meg is mutatkozott. Itália földjén Róma el tudta érni, hogy egykori ellenfeleit és szövetségeseit egyaránt állandó ellenőrzés alatt tartotta, és bevonta őket uralmi rendszerébe. Karthágó azonban 237 óta egyre inkább kisiklott Róma ellenőrzése alól. Szinte észrevétlenül kezdtek eltolódni az erőviszonyok. De úgy látszik, Róma nem ismerte fel mindjárt ennek az új fejlődésnek a horderejét. Igaz, későbbi szerzők szerint már 230-ban római követek keresték fel Hamilkart Hispániában, hogy szándékai felől érdeklődjenek. De ha ez a közlés meg is felel a valóságnak, lényeges körülményként le kell szögeznünk, hogy e római lépésnek nem voltak következményei. Rómát akkoriban fontosabb ügyek foglalkoztatták. Seregei a harmincas években Szardínia és Korzika szigetén harcoltak, 230 táján pedig kitört az illíriai kalózállamokkal vívott háború, amelynek során a rómaiak első ízben keltek át az Adrián, és megvetették lábukat a mai Albánia térségében; de mindent háttérbe szorított az a szenvedélyesen vitatott kérdés, hogy vajon telepítsenek-e a Felső-Itália határán lakó senonok földjére római parasztokat, s ha igen, mennyit. Ennélfogva a hispaniai fejleményeknek csak periferikus jelentőségük volt. Róma Szicília és Szardínia megszerzésével biztosította magát Karthágó esetleges

agressziójával szemben, azt pedig akkor még senki sem sejthette, hogy karthágói csapatok egyszer majd Hispania földjéről útra kelve, a Pireneusokon és az Alpokon át betörnek Itáliába. Hamilkar 229-ben a Guadalquivir forrásvidékén elesett az oretanusok ellen vívott harcokban. A karthágói uralom kiépítésének folyamata délen nagyjából már befejeződött, de Hamilkar nyilván tovább akart terjeszkedni, erre vallanak legutolsó hadműveletei Hispania déli és középső részének határvonalán. Az új hatalom dinamikusan hatolt a Pireneusi-félsziget belsejébe. E folyamatot a fővezér halála nem szakította meg, csupán pillanatnyi megtorpanást jelentett. Hamilkar hozzátartozói átvették az örökséget. A fővezérségben történt változás nem idézett elő megrázkódtatást. A hadsereg az elhunyt utódjául vejét, Haszdrubalt választotta meg, és ehhez a karthágói kormányzat is beleegyezését adta. Hispania új ura eredetileg inkább politikus volt, mint katona. Ha hihetünk a hagyományoknak, a negyvenes években mint a karthágói démosz vezére bontakoztatta ki tehetségét, és akkor vonta magára Hamilkar figyelmét. Nagy katonai teljesítmények nem fűződnek a nevéhez, ebben a vonatkozásban nyilván elmaradt elődje, Hamilkar és utóda, Hannibal mögött; viszont úgy látszik, igen ügyes diplomata volt, értett az emberekkel bánás művészetéhez, és jelentős szervező tehetség lakott benne. Legelőször is arra törekedett, hogy mindenütt elismerjék, s ebbéli törekvését teljes siker koronázta. A hispaniai törzsek is meghajoltak hatalma előtt. Mindent egybevetve, apósának művét folytatta, csak természetének megfelelően részint más eszközökkel. A hispaniai fejedelmeket oly módon igyekezett megnyerni, hogy egyikük leányát feleségül vette, s ezáltal rokoni kapcsolatokat létesített velük. Sógorát, Hannibalt később hasonló lépésre ösztönözte. Az volt a célja, hogy a hispaniaiak ne az idegen hódítót lássák benne, hanem a közéjük tartozó uralkodót. Mint annak idején Nagy Sándor Perzsiában, ő is felismerte, mennyire fontos, hogy a meghódított ország vezető rétegét szorosan magához kapcsolja. A látványos gesztus hatása nem maradt el. A félsziget belsejében lakó törzsek is kiléptek tartózkodásukból; a hispaniai fejedelmek összejöttek, hódoltak Haszdrubalnak, és királyukká kiáltották ki. Hispania történetében először alakult ki olyan egység, amely egésszé fogta össze a déli és a középső részeken lakó sokféle törzset. Haszdrubal monarchának érezte magát, és ezt kifejezésre is juttatta. A Bárkidák akkoriban vert pénzein látható diadémos főt a modern kutató joggal tartja Haszdrubal portréjának. Az érmék stílusa Szürakuszaira utal, s ez a körülmény a hellenisztikus monarchiák felé mutat. E tendenciának még

világosabb bizonyítéka, hogy Haszdrubal az egykori Masztia, a mai Cartagena helyén új várost alapított, amelynek az “Új-Karthágó” nevet adta. Történelmük során a karthágóiak sok települést alapítottak, főleg lerakatokat kereskedelmük előmozdítására és erődítményeket birtokaik védelmére. Ez az új város azonban már eleve azzal a céllal épült, hogy politikai centrum, a Barkidák hispaniai birodalmának központja legyen. Középen emelkedett a vár – Polübiosz “királyvárnak” nevezi –, Hispania új urának rezidenciája. Ha hasonlatosságot keresünk a hellenisztikus fejedelmek szintén ilyen városokat létesítettek, és miként ezek, Haszdrubal városalapítása is monarchikus törekvéseket juttatott kifejezésre. Haszdrubalt az az elgondolás is vezette, hogy Új-Karthágó egyenrangú legyen az anyavárossal, és a Hispániába áttelepült karthágóiak második hazájuknak érezzék. Az új közösség rendjét tudatosan az otthoni hagyományhoz kapcsolta; felső rétegét karthágói polgárok alkották, és Karthágó arisztokratikus rendje érvényesült az új településen. Haszdrubal még uralkodói minőségében is karthágóinak érezte magát, és Hamilkarhoz hasonlóan ő sem akart teljesen elszakadni eredeti hazájától. Sőt éppen ellenkezőleg: azt remélte, hogy Új-Karthágóból még erősebb befolyást gyakorolhat majd a régi Karthágóra. A jó kikötővel ellátott város fekvése lehetővé tette, hogy a Pireneusi-félsziget és Karthágó közötti út egyharmaddal megrövidüljön: most már nem kellett az egész észak-afrikai partvidéket végighajózni a Gibraltári-szorosig, hogy eljussanak Hispániába. Bár kételkedve kell fogadnunk a római Fabius Pictor állítását, hogy Haszdrubal magára Karthágóra is ki akarta terjeszteni uralmát, annyi bizonyos, hogy az egykor oly távoli területek erősebben hatottak az anyavárosra, mint régen. A hispaniai monarchia megszilárdulása után a hispaniai-karthágói dualizmus megszüntetésének feladata égetőbb problémaként jelentkezett, mint a múltban bármikor. De Új-Karthágó megalapítása ráébresztette a környező világot az új monarchia létezésére. Nemcsak programszerű neve, hanem fekvése is felkeltette a figyelmet. A régi Maszbia térségében épült, nem messze a Nap-foktól, amelyet egykor Karthágó és Masszalia – hosszas tárgyalások után – érdekszféráik határaként jelöltek meg, A Hispania keleti partvidékén alapított görög települések eredetileg idáig terjedtek, s bár ezeket időközben feladták, Masszalia ragaszkodott régi jogaihoz. A Haszdrubal alapította város még a régi karthágói befolyási szféra határain belül volt ugyan, de onnan vezetett az út a tengerpart mentén észak felé. Aligha volt várható, hogy a Barkidahatalom, amely a félsziget belsejében már tovább terjeszkedett, meg fog állni itt a partvidéken. Szükségképpen súrlódások keletkeztek Haszdrubal

monarchiája és Masszalia között, s a régi, szinte feledésbe merült karthágói-masszaliai ellentét ismét kiéleződött. Ez annál is inkább veszélyes volt, mert – a korábbi évszázadoktól eltérően – nem egyedül Masszaliával kellett szembeszállni. Mivel e város nem messze fekszik Itáliától, számíthatott Róma támogatására. Amikor Hamilkar behatolt DélHispániába, még valóban el lehetett mondani, hogy olyan félreeső területet választott magának, ahol politikai szélcsend uralkodik. Most azonban ÚjKarthágóból kiindulva olyan vonalak rajzolódtak ki, amelyek Hispania keleti partja mentén a dél-galliai térség felé vezettek. A Barkida-hatalom, amely ez ideig megmaradt a karthágói befolyási szféra keretei között, most öntörvényét követve átlépte a régi határokat, és közvetlen tényezőként kezdett hatni a Földközi-tenger nyugati medencéjének erőviszonyaira. Róma is felfigyelt. A Haszdrubal és Masszailia közti feszültség rádöbbentette, hogy Hispania nem esik kívül a világán, mint Hamilkar idejében. A rómaiak egyébiránt is igen nagy érdeklődést tanúsítottak akkoriban Masszalia iránt, mert Felső-Itáliában és Dél-Galliában közös ellenségeik voltak: a kelta törzsek. A masszaliaiak nyilván maguk is mindent elkövettek, hogy növeljék Róma aggályait. Nem látszott alaptalannak az a gyanú, hogy a karthágóiak, felhasználva a hispaniai és a galliai kelták szoros kapcsolatait, megpróbálják kinyújtani csápjaikat DélGallia felé, és egy konfliktus esetén Masszalia erőit ott akarják lekötni. Meglehet, Haszdrubalnak nem voltak ilyen szándékai, de már a lehetőség szülte aggodalom is politikai tényezőként hatott. Róma követséget menesztett Haszdrubalhoz, valószínűleg 226-ban, mivel a követek ÚjKarthágó megalapítása után, de még a kelták 225-ben bekövetkezett itáliai betörése előtt érkeztek meg Hispániába. A tárgyalásoknak csak az eredménye ismeretes. Egy írásban is rögzített megállapodás szerint Haszdrubal kötelezte magát, hogy fegyveres erőkkel nem kel át az Ebro [Iberus] folyón. Polübiosz hangsúlyozza, hogy Hispániával kapcsolatban az okmány semmi mást nem tartalmazott. Úgy látszik, minden egyéb, ami későbbi történetírók munkáiban olvasható, utólag kohóit fikció csupán. A megállapodás egyoldalú volt: csak Haszdrubal vállalt benne kötelezettséget. Róma fölényét mutatja, hogy a Barkidák terjeszkedésének bizonyos határokat szabott. Másfelől viszont nem tett kísérletet a Barkidahatalom likvidálására Hispaniában, ami arra vall, hogy annak létezését hallgatólagosan elismerte. De semmiképpen sem kötötte meg a saját kezét. A határvonal megállapításában különböző megfontolások játszottak szerepet. Tekintettel kellett lenni Masszaliára, amelynek közvetlen befolyása – a Pireneusoktól délre Emporeiontól [Ampurias] Tarrakóig

[Tarragona] terjedt. Azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy az Ebrótól északra levő partvidékről nyitva áll a tengeri út Etruria felé; az a terület tehát – ha úgy adódik – alkalmas bázis egy Itália ellen irányuló támadás számára. Végül azt is mérlegelte Róma, hogy az új karthágói hatalom ebben a térségben milyen hatással lesz a szomszédos Gailliára; és el volt szánva arra, hogy eleve megakadályozza a Róma számára nem kívánatos karthágói-gall kapcsolatok kialakulását. Ilyenformán tehát az Ebro-szerződés egyenes folytatása volt a 241-237 közötti római politikának. Itt, a távoli Nyugaton levő utolsó nyitott térségben is határt szabott Karthágónak. Feltűnő, hogy a római követek nem Karthágóba utaztak, hanem Hispániába, nem az egyedül illetékes kormányzattal, hanem a fővezérrel tárgyaltak, sőt még azt sem kívánták, hogy a létrejött megállapodást Karthágóban ratifikálják. Talán a római-karthágói viszony keretében csak periferikus jelentőségűnek tekintették a hispaniai kérdést. Vagy talán valóban szuverén uralkodónak ismerték el Haszdrubalt, akivel mint fejedelemmel érvényes szerződéseket lehet kötni? Akár így, akár úgy vélekedtek a rómaiak, egy biztos: tisztában voltak azzal, hogy egyedül Haszdrubal garantálhatja a megállapodás megtartását. Nem kevésbé jelentős körülmény az is, hogy Haszdrubal nem küldte tovább a római követeket Karthágóba, hanem maga tárgyalt velük mint szuverén uralkodó, és a megállapodást is maga írta alá. A sztratégosz tehát aggasztó módon beleavatkozott hazája külpolitikájába. A megállapodás azonban korántsem oldotta meg a szóban forgó problémát. Sőt éppen ezáltal került Hispania igazán a politikai feszültségek szférájába. Igaz, az Ebrótól északra és délre fekvő területet akkoriban mindkét hatalom afféle senkiföldjének tekintette, és az Ebro vonala alig volt több puszta geográfiai fogalomnál; Haszdrubal 226-ban még meg sem közelítette, és a rómaiak még egyetlen támaszpontot sem létesítettek Hispániában. Egy határ megvonása azonban annak biztosításával jár együtt, és a távoli Róma számára éppen a biztosítás jelentette a tulajdonképpeni problémát. Ahhoz, hogy a megállapodásnak értelme legyen, az ellenőrzés lehetőségeit is meg kellett teremteni. Magától adódott a teendő: kapcsolatokat kell létesíteni a Hispania északkeleti partvidékén levő közösségekkel, valamint a mögöttes területen lakó egyes törzsekkel. Egy határvonal megvonásának általában az a célja, hogy elválassza egymástól a békétlenkedő feleket. Itt azonban ennek fordítottja következett be. Az Ebro-szerződéstől ösztönözve Róma kezdte befolyását kiterjeszteni a félsziget északi részére, s így létrejöttek egy jövendő konfliktus előfeltételei. Eddigelé a Barkidák, katonai és szervező képességeik folytán,

Hispániában abszolút hatalom voltak, és ezt az ott élő törzsek is elismerték. Róma beavatkozásával megváltozott a helyzet. A Barkidák hispaniai ellenfelei számára igen csábító volt, hogy Róma felé orientálódjanak. A karthágói uralommal szemben megnyilvánuló bármely ellenállás legalábbis Róma jóindulatú semlegességére számíthatott, annál is inkább, mert Róma az Ebro-határt magára nézve semmiképpen sem érezte kötelezőnek. Ez világosan kiderült a következő években, amikor az Új-Karthágó és az Ebro torkolata közt épük Saguntum [Sagunto] nevű kelet-hispaniai városban zavargások támadtak. Az egyik párt Rómához fordult segítségért, és támogatásával hatalomra jutott, míg ellenfelei a karthágóiakhoz menekültek. Ez az esemény jellegzetes tünete volt az Ebro-szerződés következtében kialakult új szituációnak. Tegyük fel, hogy Róma és Haszdrubal becsületesen iparkodott megmaradni akkori befolyási szféráján belül – a közöttük levő fluktuáló hispaniai törzsek és települések mindennemű ellenőrzés alól kivonták magukat. Ezek ugyanis most, hogy már nem egyedül a Barkidák nyomásának voltak kitéve, éltek a szabad döntés lehetőségével, és még helyi jellegű torzsalkodásaikban is vagy az egyik, vagy a másik hatalom segítségéhez folyamodtak. A két állam beavatkozása pedig még a legjelentéktelenebb afférok esetében is beláthatatlan következményeket vonhatott maga után. Az Ebro-szerződést taglaló szerzők gyakran dicsérik Haszdrubal politikai és diplomáciai képességeit. Valóban, az akkori erőviszonyok reális megítélésére vall, hogy Haszdrubal 226-ban engedett a római követeléseknek. Nem volt számára más kiút, ha nem akart nyílt konfliktust kiprovokálni, márpedig nem akart, mert a konkrét helyzet nem kedvezett neki. Magatartása teljes mértékben megfelelt a hagyományos karthágói politikának is, amely gyakran többre tartotta a kompromisszumot, mint a háborút. Karthágó egykor tartós sikereket ért el ily módon Szürakuszai és Masszalia ellenében. Igaz, akkor más helyzetben volt: mindent egybevetve erőfölénnyel rendelkezett, végső fokon megtámadhatatlan volt, ezért mindig számíthatott az általános helyzet számára kedvező változására. De vajon Haszdrubal számíthatott-e erre Hispániában? Itt az idő nem neki, hanem Rómának dolgozott, amely most kedvező alkalmat talált arra, hogy lépésről lépésre kiépítse a maga pozícióját. A következő néhány év eseményei persze még Haszdrubalt látszottak igazolni. Közvetlenül az Ebro-szerződés megkötése után 225-ben Rómát a felső-itáliai kelták támadásai szorongatták. Ötven év óta először fordult elő, hogy ellenséges seregek mélyen benyomultak Etruriába, és Rómának minden erejét össze kellett szednie, hogy az offenzívát megtörje. A

mindent felülmúló kelta veszély válságos időszakában mutatkozott meg, hogy Róma számára korántsem Hispania jelenti a legsürgetőbb problémát. Ha a rómaiak a következő időszakban kénytelenek lettek volna erőiket másutt lekötni, akkor az Ebro-szerződés Haszdrubalnak valóban lélegzetvételnyi szünetet biztosíthatott volna: pozícióit közben annyira megszilárdíthatja, hogy Róma Hispániában nem tud tovább terjeszkedni. Ám az események másként alakultak. Róma Telamonnál [Talamone] megsemmisítette a gall hadakat, majd támadásba ment át, behatolt FelsőItáliába, és 222-ben Marcellus a clastidiumi csatában döntő diadalt aratott, amely végleg Róma javára billentette a mérleg nyelvét. A Pó [Padus]síkság felől fenyegető veszedelem elmúlt, és Róma – bár a terület végleges meghódítása még nem kevés erőfeszítésébe került – lényegében visszanyerte cselekvési szabadságát. A következő esztendőben azonban olyan esemény történt Hispániában, amely súlyos következményekkel járó változásokat idézett elő. Haszdrubalt egy Hispániái meggyilkolta. Hamilkar 229-ben bekövetkezett halála – a Barkidák uralmának akkori területét tekintve – még csak Dél-Hispániát érintette közvetlenül, Haszdrubal meggyilkolása azonban sokkal súlyosabb következményekkel járt. Sokak számára csak Haszdrubal alatt vált láthatóvá az új monarchia igazi jellege. Befolyását Hispania középső részén is érvényre tudta juttatni, nagy területek fölött uralkodott, Hispániát kivezette eredeti elszigeteltségéből, és a nagypolitika tényezőjévé tette. Most már nagyon sokakat érdekelt az a kérdés, hogy mi lesz vajon Hispániában. Utódáról, a mindössze 25 esztendős Hannibalról Hispania határain túl csak annyit tudtak, hogy Hamilkar fia. Várható volt, hogy ismét előtérbe kerülnek azok a sokrétű és bonyolult problémák, amelyeket Haszdrubal energiája és tapasztalata le tudott küzdeni, újra felszínre törnek az ideiglenesen áthidalt ellentétek. Mit tesznek a hispaniai fejedelmek, akik közül jó egynéhányan csak kénytelen-kelletlen hajoltak meg Haszdrubal előtt? Mit tesz a Barkida-ellenes karthágói csoport, amely csak megfelelő alkalomra várt, hogy a hispaniai kérdést a saját elgondolása szerint oldhassa meg? Abban a pillanatban, amikor Róma ismét szabad kezet nyert Felső-Itáliában, feltárult a Barkida-uralom egész problematikája. Most minden attól függött, lesz-e Hamilkar fiában akkora erő, bátorság és tehetség, hogy meg tudja tartani apja és sógora örökét. 3. Hannibal ifjúsága és a Rómával való konfliktus kezdetei

Nagy emberek életrajzírói előszeretettel foglalkoznak hősük fiatalkorával, megfigyelik személyiségük kibontakozását és azt a környezetet, amelyben felnövekedett. Történelmi nagyságok későbbi életének sok mozzanata csak a fiatal évek körülményeiből érthető meg, s ezek ismerete nélkül voltaképpen igen bajos biográfiát írni. Hannibal ifjú éveiről azonban vajmi kevés adat maradt ránk, úgyhogy sok vonatkozásban a kombinálás módszerére vagyunk utalva. Születésének dátumát csak későbbi közlések alapján lehet kiszámítani; fivérei nevét ismerjük, mert ők utóbb szerepet játszottak mellette; csak véletlenül tudjuk, hogy két nővére volt; anyja nevét pedig a legsűrűbb homály fedi. Az antik szerzők nem tekintették lényegesnek a családot, a környezetet, az ifjúkort, őket csak a már teljesen kialakult személyiség érdekelte. Hannibal gyermekéveiből egyetlen epizódot jegyeztek fel az ókorban; meg kell hagyni, hogy ez a történet igen figyelemre méltó. Hamilkar – a források szerint – Hispániába való elindulása előtt áldozatot mutatott be az isteneknek, és segítségükért fohászkodott, hogy útja sikeres legyen. Körülötte állt a sereg, tisztjeivel együtt, és közelében volt az akkor kilencesztendős Hannibal is. Az áldozati szertartások befejeztével az apa magához szólította kisfiát, és megkérdezte, volna-e kedve elmenni vele Hispániába. A gyermek örömtől repesve mondott igent, és sóvárogva kérlelte apját, hogy vigye magával. Erre Hamilkar hátrább parancsolta a többieket, Hannibalt az oltárhoz vezette, és az istenek színe előtt megeskette, hogy mindig gyűlölni fogja a rómaiakat. Még a mai olvasót is megragadja e jelenet szuggesztív ereje. A háttérben álló sereg néma megindultsággal nézi a vezért, aki a hagyományos formák szerint végzi az áldozati szertartásokat. Abban a pillanatban, amikor a ceremónia befejeződik, valami váratlan történik: az apa odafordul a fiához. Már-már úgy tűnik, hogy a gyermek elfogulatlan és szertelen lelkesedése szertefoszlatja az ünnepélyes komolyságot; de ennek itt most nincs helye. Az apa nem a gyermeket látja a fiáiban, hanem az eljövendő örököst, aki egykor majd átveszi és befejezi, amit ő elkezdett. Nem maga mellé vonja, hanem felemeli magához. Mialatt a többiek oldalt állnak, Hannibal – és egyedül csak ő – megtudja apja legmélyebb titkát. És ha eddig a pillanatig gyermeki vágyakozással csábító kalandokról ábrándozott, most eltölti lelkét a felnőttek mélységes komolysága. Mostantól fogva a Róma elleni küzdelem árnyékolja be életét. Ebben a komor, szinte baljós jelenetben dől el tulajdonképpen Hannibal jövője. Más út nincs többé számára, meet apja mögött ott állnak az istenek, akik kérlelhetetlen szigornál ügyelnek arra, hogy esküjéhez mindig hű maradjon. A régi írók így fogták fel az egészet, és ebben látták Hannibal

megértésének kulcsát. Az esküből szinte játszi könnyedséggel lehetett levezetni mindazt, amit Hannibal később cselekedett. De vajon nem túlságosan egyszerű ez így? Már maga az elbeszélés is több talányos kérdést vet fel. A beszélgetés tartalmát csak az apa és a fiú ismerte. Melyikük árulta el ezt a titkot? Szükségszerűen ide kapcsolódik keret gyanánt egy második történet, amely 193-192 telén játszódott le. Hannibal akkor már két és fél éve tartózkodott Antiokhosz szíriai uralkodó udvaránál. A király eleinte nagy tisztelettel bánt vele, és tanácskozásaiba is gyakran bevonta. De 193 nyarán elhidegült tőle. Akkor ugyanis Hannibal hosszabb beszélgetéseket folytatott azokkal a római követekkel, akik a királyhoz igyekezve útközben megálltak Epheszoszban. A király bizalmatlanná vált, azt hitte, hogy Hannibal a háta mögött a rómaiakkal akar paktálni. Hannibal váltig bizonygatta, hogy erről szó sincs, a király gyanakvását nem tudta eloszlatni. Ekkor határozta el, hogy feltárja gyermekkora titkát, elmondta az eskü történetét, és hozzáfűzte: a jövőben is hű marad esküjéhez, mint ahogy addig sem szegte meg soha. Ezzel sikerük meggyőznie Antiokhoszt, és megtörtént a kibékülés. Csakhogy ez a beszélgetés is négyszemközt folyt le, tehát ismét felvetődik a kérdés: ki adhatta tovább? Mi csak Polübiosz elbeszélését ismerjük, amely körülbelül négy évtizeddel későbbi és nyilvánvalóan már sok benne a változtatás. A római-szíriai háború sokrétű előzményei le vannak egyszerűsítve oly módon, hogy Rónia tűnik fel kedvező színben; Antiokhosz kezdettől fogva háborút akar Róma ellen; nem Róma a hibás, hanem a király. Aligha képzelhető el, hogy a szíriai uralkodó közvetlen környezetéhez tartozó valaki ilyen megvilágításban tálalja az eseményeket. Ez csak Antiokhosz ellenségeinek és Róma barátainak állhatott érdekében, hiszen itt egyértelműen lelepleződnek Hannibal és a király valódi szándékai. Ha nem tekintjük is az elbeszélést történeti legendának – ami mellett számos érvet lehetne felhozni –, félreismerhetetlen tendenciája miatt a szó szigorú értelmében vett dokumentális értéket aligha tulajdoníthatunk neki. Következésképpen Hannibal benne foglalt önvallomása is veszít hiteléből. A gyűlölet komor atmoszféráját oly hatásosan kifejező esküjelenet alkalmas ugyan annak megerősítésére, amit már amúgy is tudunk, de azt már nem képes megmagyarázni, hogyan és miért történt, ami történt. Hannibal fejlődésében kétségkívül más momentumok játszottak fontosabb szerepet. Az első, döntő benyomásokat Hispania adta neki, ahová kilencéves korában került. Mindenki a fővezér, Hamilkar legidősebb fiát, hatalmának eljövendő örökösét látta benne, s ez kiemelte őt a vele egykorúak

csoportjából. Karthágóban, ahol az előkelő ifjakat a velük egyenrangúakkal együtt nevelték, már korán megismerték a szilárd államrendet, és az ősi tradíció fluiduma vette körül őket. Ezzel szemben Hannibal születése jogán úrnak érezte magát a gyarmati földön – nemcsak a hispaniaiak fölött, hanem az apja parancsnoksága alatt álló katonák fölött is. Mint a hatalom várományosa, gondos nevelésben és oktatásban részesült. Lehetséges, hogy már akkor megtanulta a görög nyelvet is, de mindaz, amit karthágói vagy görög tanítómestereitől hallott, háttérbe szorult a hispaniai jelen mögött, amelynek uralkodó jegyei a háború és a hatalom voltak. A serdülő ifjúban a katonai tábor élményei keltették a legtartósabb benyomásokat. Már korán tisztában volt mindazzal, amit a későbbi tisztnek tudnia kellett, hamarosan megismerte a katonák gondjait-bajait is, és kifejlődött benne az apjától örökölt képesség: értett a katonák nyelvén, tudott hatni rájuk, képes volt magával ragadni őket. Megszilárdult benne az a meggyőződés, hogy parancsolásra és uralkodásra született. Amikor 229-ben Hamilkar az oretanusok elleni harcban elesett, és a főparancsnokságot Haszdrubal vette át, Hannibal 18 éves volt. A Barkidauralom dinasztikus elveiből magától értetődően következett, hogy Hannibal, mint Hamilkar legidősebb fia és jövendő örököse, Haszdrubal után a legfontosabb személyiség lett Hispániában. Eleinte sógora helyetteseként működött, aki a következő évek során egyre gyakrabban bízta meg önálló feladatokkal, főleg katonai téren. Haszdrubal halálakor Hannibal már nem volt ismeretlen a katonák előtt; a 221-220-as hadjáratok – az elsők, amelyekről pontosabb értesüléseink vannak – a fölényes tudású hadvezért mutatják. Tehát nyilván még sógora életében sajátította el az alapvető hadászati ismereteket, szerezte meg a szükséges tapasztalatokat. Ebből a szempontból lényeges mozzanatnak kell tartanunk, hogy Hispániában a viszonyok több vonatkozásban mások voltak, mint Itáliában vagy Keleten. Hispániában a római-hellenisztikus klasszikus hadviselési módnak nem sok tere volt, amint azt a 2. század folyamán a rómaiaknak is tapasztalniuk kellett. A hadműveletekben nagyobb szerepet játszottak a terepviszonyok; a rajtaütések és a bekerítések voltak a leggyakrabban végrehajtott manőverek. Ennek megfelelően az volt a legfontosabb követelmény, hogy a csapatok mozgékonyak legyenek, gyorsan tudjanak felfejlődni és csatarendbe állni. Ilyen körülmények között az egyes alakulatok parancsnokainak kezdeményező képessége jóval fontosabb tényező volt, mint a római-hellenisztikus seregekben, ahol a nehéz fegyverzetű phalanx döntötte el a csata kimenetelét. A karthágói vezérek kerültek szembe azzal a kérdéssel: hogyan győzhetik le a túlerőben lévő

ellenséget. Igaz ugyan, hogy az afrikai zsoldosok jobb kiképzésben részesültek, ennek során begyakorolták a pontosabb együttműködést, de azért az ellenség túlsúlyának leküzdéséhez egyéb fortélyokra is szükség volt. Tekintettel a karthágói lovasság fölényére, célszerűnek látszott, hogy az e fegyvernemben rejlő lehetőségeket továbbfejlesszék, és a döntést ne a centrumban, hanem a szárnyakon érjék el. Ugyanakkor olyan harcmodort alakítottak ki, amely lehetővé tette, hogy a saját, értékes egységeiket maximálisan kíméljék, és a harc fő terhét a könnyebben pótolható szövetséges csapatok viseljék. Hannibal gazdag tapasztalatokra tett szert azokban az években, és később Itáliában sok mindent felhasznált abból, amit Hispániában elsajátított. Az a túlnyomórészt katonai környezet, amelyben felnőtt, politikai döntéseire is rányomta bélyegét. Ebben az országban egyébként sem lehetett éles határt vonni katonai és politikai döntések között. A hispaniai fejedelmek szemében a harci tudás és a személyes bátorság volt az értékelés fokmérője. Nem annyira megkötött szerződés, mint inkább az emberi nagyság nyerte meg a szíveket. A hispaniaiak nem ismertek könyörületet harcban, de csodálták a méltó ellenfelet. És Hannibal ahhoz is értett, hogy rokonszenvüket megnyerje. Feleségül vette a Castulo [Cazlona] vidék fejedelmének leányát, és így szorosabban magához fűzte az ottani törzseket. Bár önálló politikai döntéseket akkoriban ínég aligha hozhatott, gyakori tárgyalásai során modora hajlékonyabbá vált, és azt is megtanulta, hogyan lehet ígéretekkel megnyerni a korábbi ellenfeleket. Ez a diplomácia azonban a hispaniai viszonyokhoz alkalmazkodott, s nemigen volt meg benne a római politikát jellemző józan tárgyilagosság és szigorú következetesség. Hannibalnak kevés alkalma nyílt arra, hogy a nagy politikai összefüggéseket áttekintse, s ha meg is próbálta, orientációja szükségképpen erősen egyoldalú volt. Ezek a kérdések ugyanis a periferikus Hispániában másként jelentkeztek, mint mondjuk Karthágóból nézve, amely helyzete és tradíciója folytán egészen más módon szokott reagálni a távolabbi környezetében végbemenő változásokra. És ebben a vonatkozásban Hannibal Hamilkartól is, Haszdrubaltól is különbözött. Ők ketten Karthágóban váltak naggyá, közvetlenül átélték hazájuk súlyos vereségeit, saját tapasztalatukból ismerték a nagy problémákat, és elkeseredett küzdelmek árán törtek utat maguknak a hatalomhoz. Hannibal a második nemzedékhez tartozott. A Rómával vívott harcot csak hallomásból ismerte, azok az ő számára már történeti múltat jelentettek, Hispániában viszont a karthágói fegyverek fölényét látta, és az a meggyőződés alakult ki benne, hogy Hispániának is, Karthágónak is lehet

még jövője. És mindenekelőtt már kész adottságként ott volt számára a családi hatalom, amelybe mintegy belenőtt, amelyet úgy tekintett, mint ami megilleti. Hamilkar és Haszdrubal polgári sorból törtek a hatalom felé; az ifjú Hannibal sohasem volt polgár, ő mindig is trónörökösnek érezte magát. 221 nyarán ezt a fiatal férfit kiáltotta ki a hadsereg Haszdrubal utódává. Viták aligha lehettek, mivel a Barkida-dinasztia már oly erős gyökereket vert, hogy csakis Hamilkar fia jöhetett szóba. A szövetséges hispaniai fejedelmek túlnyomó többsége elfogadta a hadsereg határozatát. Csupán néhány helyütt voltak zavargások, mint például az olcadusok között, akik az oretanusoktól nem messze, a Guadiana [Anas] forrásvidékén laktak. Hannibal azonban még azon a nyáron leverte őket, és elpusztította fővárosukat, Althaiát [Cartala]. E győzelme után nem kellett tartania sem a szövetséges hispaniai törzsek, sem a hadsereg esetleges zendüléseitől. Hispania földjén tehát a hatalom átvétele viszonylag simán és gyorsan ment végbe, de Karthágóban más szemmel nézték a fejleményeket. A konzervatív körök forradalmi aktusnak bélyegezték, hogy a hadsereg Hispania urává kiáltotta ki Hannibalt, mivel a főparancsnokot sohasem a sereg választotta, hanem mindenkor a kormányzat nevezte ki. Igaz ugyan, hogy annak idején Hamilkar halála után hasonló módon lett Haszdrubal a fővezér, de a két választás között igen lényeges a különbség. Haszdrubal Karthágóban vált naggyá, személyesen ismerték, és bízhattak abban, hogy ő is megértéssel fog viseltetni az anyaváros különleges problémái iránt. Hannibal ellenben 25 esztendős mindössze, gyermekkorának első néhány évétől eltekintve Hispániában töltötte életét, nem tapasztalatból ismeri a karthágói viszonyokat, és semmi más nem legitimizálja, csak az, hogy Hamilkar fia. Érthető, hogy az Úgy nagy tiltakozást váltott ki Karthágóban. Az arisztokraták a Barkidák hívei ellen fordultaik, és megpróbáltak valamit visszaszerezni régi befolyásukból. Kísérletük azonban kudarcba fulladt. Szavuknak már rég nem volt foganatja a hatalom hispaniai urainak akaratával szemben, és a démosz magatartása miatt nem merték a polgárháború kockázatát vállalni, így aztán mégiscsak elfogadták a Hispániában kialakult helyzetet. Mint évekkel korábban, inast is kitértek a tényleges döntés elől, és Karthágó sorsát ahhoz az emberhez kötötték, akinek szándékait és elhatározásait a legcsekélyebb mértékben sem tudták befolyásolni. Hispania új ura hamarosan világos jelét adta annak, hogy a maga útját akarja járni. Az olcadusok ellen 221 késő nyarán viselt hadjárata még a megszokott keretek között zajlott le, de a következő év vállalkozásai már új, nagy horderejű elgondolások távlatai felé mutattak. Ha hihetünk az

antik forrásoknak, Hannibal akkor Andalúziából nyomult előre hadaival, áthaladt a majdani Augusta Emerita [Mérida] helyén, a Guadiana középső szakasza mentén, a későbbi római úton északi irányban, nagyjából a mai spanyol-portugál határvonalat követve. Megtámadta a mai Salamanca [Salmantica] vidékén lakó vaccaeusokat, sőt valószínűleg még a Duerót [Durius] is elérte Zamora fölött. Visszafelé a kasztíliai felföldön, a carpetanusok területén haladt keresztül. Ezek a Tajó [Tagus] mellett, a mai Toledo közelében útját állták. Seregük, amelynek létszámát megnövelték a hozzájuk menekült olcadusok és vaccaeusok, állítólag százezer harcosból állott. Hannibal kitért a túlerő elől, és éjjel sikerült átkelnie a Tájon. Amikor az ellenség másnap reggel utána akart nyomulni, átkelés közben Hannibal váratlanul rajtuk ütött, és az általános zűrzavart kihasználva addig üldözte, míg teljesen szét nem szórta őket. Ez Hannibal első olyan ütközete, amelynek egyes részleteit is ismerjük. A váratlanul adódó helyzet mesteri kiaknázásában, a visszavonulás és a támadás hathatós kombinálásában, a józan megfontolás és a merész elhatározás párosításában már felcsillan a későbbi hadvezér. De nemcsak egy ütközet méltó a csodálatra és elismerésre, hanem még inkább a nagy térségekben való gondolkodás képessége, az a mód, ahogyan az egész hadjáratot megtervezte és végrehajtotta, ahogyan meglátta és kihasználta a földrajzi adottságokat, és leküzdötte mindazokat a nehézségeket, amelyeket az addig ismeretlen területek és harcias lakóik okoztak a merész hódítónak. E hadjárat speciális indítékait nem ismerjük, annyi azonban bizonyos, hogy Hannibal nem szorítkozott védekezésre, hanem átfogó módon messze északra terjesztette ki a karthágói befolyás határait. Polübiosz szerint akkoriban az Ebrótól délre lakó egyetlen jelentős törzs sem mert szembeszállni a karthágóiakkal. Ez talán túlzás. De nem volt már messze az az idő, amikor Hannibal az egész Pireneusi-félsziget meghódítását tűzte ki céljául. Az első nagy sikerek nem maradtak hatás nélkül. Mindazokban a hispaniai törzsekben, amelyeknek Karthágóhoz való viszonyát addig csupán laza függés jellemezte, a Barkidák hívei nagyobb befolyáshoz jutottak, és megszilárdították pozíciójukat. Ez a mozgalom a Hispania keleti partvidékén fekvő Saguntum térségébe is átterjedt. Azok, akik néhány évvel ezelőtt kénytelenek voltak Saguntumból elmenekülni, úgy látták: itt az alkalom, hogy visszatérhessenek. Mellettük álltak a torboieták. De Hannibal támogatására is számíthattak, akit ez a város különösképpen érdekelt. Saguntum ugyanis a mai Valenciától északra, a tenger és Hispania belsejének hegyei között, meredek dombra épült; elzárta az Új-

Karthágótól az Ebróhoz vezető parti útvonalat, és ezzel egy fontos szakaszon gátolta Hannibalt, hogy kikerekítse a fennhatósága alá vont hispaniai területet, amely befelé már egészen az Ebróig terjedt. A Saguntumban uralkodó párt magatartása kiélezte a konfliktust, amely már 220 nyarán kezdett érlelődni. Ez a minden oldalról elszigetelt párt egyedül Rómában reménykedett, amely annak idején hatalomra segítette. Követei megjelentek a római senatus előtt, és segítséget kértek. A senatus a legutóbbi években nemigen ért rá hispaniai ügyekkel foglalkozni, és kevéssé ismerte a fejleményeket. Ezért követeket küldött Hispániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a helyzetről, és figyelmeztessék a karthágói hadvezért az Ebro-egyezményben megállapított határokra. A római követek még 220-ban, a tél elején érkeztek meg Új-Karthágóba. Felszólították Hannibalt, hogy ő is ismerje el az Ebro-egyezményt, és tartsa tiszteletben Saguntum integritását. Úgy gondolták: ha egykor Haszdrubal, hatalma teljében, teljesítette Róma kívánságait, akkor egy fiatal, tapasztalatlan emberrel még könnyebb dolguk lesz. De tévedtek. Hannibal a legélesebb formában utasította vissza Róma beavatkozását. Kijelentette: a Saguntum miatti vitát nem ő idézte elő, hanem a rómaiak korábbi beavatkozása, és ő nem is gondol arra, hogy cserben hagyja a saguntumi emigránsokat. Nyilatkozatában kétségkívül közrejátszott az ifjúi önérzet, a bizakodás saját erejében és a Rómával szemben táplált mélységes gyanakvás, amint azt Polübiosz írja. Mindamellett helytelen volna magatartásában csupán a zabolátlan szenvedélyesség kitörését látni. Hannibal pontosan tudta, mit tesz. Világosan felismerte a római követelések horderejét, mert Rómának Saguntum tiszteletben tartására vonatkozó kívánsága jóval túlment az Ebro-szerződésben foglaltakon. Saguntum elszigeteltségébe még beletörődött volna, de azt nem tűrhette, hogy a város Róma előretolt állása legyen Hispániában, és oldalról fenyegesse az ő belföldi pozícióit. Mindenekelőtt azt a kérdést kellett feltennie, vajon ha most enged, máskor nem történik-e meg hasonló eset. Ha a hispaniai viszonyok labilisak, hol szabhat határt a jövőbeli római beavatkozásnak? Hannibalnak alkalmasint eszébe jutott az első pun háború kezdete, amikor Róma a Messina [Messana] miatt kialakult konfliktus idején hasonló magatartást tanúsított. A karthágói érdekekkel mit sem törődve, védelme alá vette Messinát, amelyet akkor Szürakuszai megtámadott, és ezt a várost használta fel támaszpontnak Szicília meghódítására. Hannibal környezetében még sokan voltak, akik jól emlékeztek az akkori eseményekre, arra, hogyan játszotta ki Róma a karthágóiakat. És Hannibal levonta ebből azt a tanulságot, hogy hasonló

lehetőséget nem ad Rómának. Mivel ilyen körülmények között a Hanniballal való további tárgyalások kilátástalanok voltak, a római követek követeléseikkel közvetlenül a karthágói kormányzathoz fordultak abban a reményben, hogy ott kedvezőbb légkört találnak. Karthágóban kétségkívül sok tekintélyes politikus nem helyeselte Hannibal önhatalmú eljárását, és nyilván szép számmal akadtak köztük olyanok, akik még arra is hajlandók voltak, hogy a konok sztratégoszt dezavuálják. Csakhogy Hannibal is küldött jelentést Karthágóba, kifej tette magatartásának indokait, és nem rejtette véka alá szilárd elhatározását, hogy keresztülviszi akaratát. Szavait nem lehetett semmibe venni. Még ha a kormányzat hajlandó lett volna is engedményeket tenni Rómának, arra egyáltalán nem volt lehetősége, hogy Hannibalt engedékenységre kényszerítse. A dolog odáig fajult, hogy minden energikus lépés kirobbantotta volna az anyaváros és fővezére között a nyílt konfliktust, és Karthágó puszta létezése is bizonytalanná vált volna. A római követek megnyugtató választ kaptak ugyan, de valójában már akkor Hannibal mellett döntöttek Karthágó urai. Kérésére a legteljesebb szabadságot biztosították neki Hispániában. Hannibal hamarosan élt is ezzel a teljhatalommal. Mivel Róma beleavatkozott a hispaniai ügyekbe, a településeknek, törzseknek egyszer s mindenkorra meg kellett mutatni, ki az úr a Pireneusi-félszigeten. Saguntumnak bűnhődnie kell, amiért a rómaiakat merészelte segítségül hívni. Vakmerő játék volt, amit itt Hannibal elkezdett; jól tudta, hogy kirobbanthatja vele a Róma elleni háborút, de apai örökségéről, hispaniai uralmának biztosításáról, saját hatalmának fennmaradásáról volt szó. 219 tavaszán seregével Saguntum ellen vonult. A magaslatra épült, jól megerősített várost rohammal nem lehetett bevenni, nyolc hónapig húzódott az ostrom, és csak késő ősszel, 219 október végén vagy november elején került Saguntum Hannibal kezére. A saguntumiak hosszú ellenállása ellenére végül mégiscsak siker koronázta Hannibal hadi vállalkozását, amit jórészt a rómaiak passzivitásának köszönhetett. A rómaiak 219 nyarán háborút viseltek a pharoszi [Hvar] Démétriosz ellen, előkészítették a Pó-tól délre fekvő területek kolonizálását, de semmit sem tettek a szerencsétlen saguntumiak érdekében, pedig azok csak Róma segítségében bizakodva mertek Hannibalnak ellenállni. Róma még arra sem szánta rá magát, hogy legalább tiltakozzék Karthágóban. Sok minden homályos ebben az ügyben. Talán a római senatus nem számított Hannibal rendkívül gyors akciójára, s képtelen volt az új helyzetben azonnal megtenni a kellő lépéseket? Vagy meggondolta magát, és tanácsosabbnak vélte, ha mégsem vállal komoly

kötelezettségeket a távoli Hispániában? Bárhogy áll is a dolog, Hannibal mindenesetre a gyengeség jelének ítélte Róma magatartását, és igazolva látta azt a véleményét, hogy egy merész elhatározás minden tárgyalásnál és alkudozásnál eredményesebb. Így hát kedvezőnek tartotta a pillanatot a következő lépés megtételére. Tudta, hogy Saguntum bukásával a tulajdonképpeni probléma korántsem oldódott meg. Az Ebro-szerződés révén Rómának még megvolt az a lehetősége, hogy megvesse lábát az Ebro és a Pireneusok közötti területen, és várható volt, hogy ezt legalábbis most fokozottabb mértékben megkísérli. E területek birtokában Róma bármikor belenyúlhat a Barkidák hatalmi szférájába, és ezáltal olyan konfliktusokat idézhet elő, amelyekhez képest a saguntumi jelentéktelen nézeteltéréssé törpülne. Ezt csak egyetlen módon lehet megakadályozni, úgy, hogy Hannibal maga hódítja meg a szóban forgó területeket. Tudta, hogy ezzel megszegi az Ebro-szerződést, amit Róma nem fog tétlenül eltűrni. Viszont azzal is tisztában volt, hogy akár így, akár úgy határoz, a háborús bonyodalom veszélye mindenképpen fennáll. Ha pedig háborúra kerül sor, legalább megteremti hozzá a számára legkedvezőbb feltételeket. Ha Észak-Hispania meghódításával elejét veheti egy újabb római intervenciónak, az egész félszigetet megóvja az ellenség támadásától, és újabb bonyodalmak esetén lehetősége nyílik, hogy Hispániából vagy Afrikából offenzívát indítson Itália ellen. Bár Hannibal elsősorban a Pireneusi-félszigetre és a saját hatalmára gondolt, koncepciója közvetlenül Karthágót is érintette. A rómaiak már 220 őszén kijelentették, hogy hadvezére akcióiért végső soron a karthágói kormányzatot teszik felelőssé. És Karthágó uralkodó körei nem minden vonakodás nélkül engedtek akkor Hannibal követeléseinek. Vajon most hajlandó lesz-e a város követni fiatal hadvezérét ezen az új, fölöttébb bizonytalan úton? Hannibal a kérdést igen józanul mérlegelte. Apja és sógora révén sok követője volt Karthágóban, akikre bizton számíthatott. Nemcsak a nép körében voltak hívei, hanem azokban az előkelő családokban is, amelyeknek fiai tisztként szolgáltak a hadseregében. A még tétovázó elemeket győzelmi jelentéseivel és a saguntumi hadizsákmányból származó aranyakkal igyekezett megnyerni. De még ennyivel sem érte be. Hadseregében 219-218 telén nagy átcsoportosításokat hajtott végre, és a Hispániába szállított afrikai egységek helyébe jelentős létszámú hispaniai csapatokat küldött. Ezek egy része Karthágó térségében állomásozott, négyezer líbiai zsoldossal együtt, akik Metagoniából származtak. Egy római támadás visszaveréséhez ezek az erők nem lettek volna elegendők, de mint Hannibalhoz feltétlen hűséggel ragaszkodó alakulatok nem

megvetendő támaszt jelentettek karthágói párthíveinek. Ilyenformán tehát Hannibal mindent megtett annak érdekében, hogy még csírájában elfojtson a terveivel szemben megnyilvánuló bármilyen ellenállást. Időközben, még a tél folyamán, Hispániában előkészítette az új hadjáratot, sorozás útján kiegészítette és részben újjászervezte csapatait, s felvette az első kapcsolatokat az északon lakó ilergetek fejedelmével, Indibilisszel. A hadjárat idejére Haszdrubal nevű öccsére bízta a Barkidabirodalom kormányzását. 218 kora tavaszán gyűlt össze a sereg ÚjKarthágóban – a hagyomány szerint kb. 90000 gyalogos és 12000 lovas –, és április végén indult meg a parti útvonalon észak felé. Május végén átkelt az Ebrón, és ezzel megkezdődött az észak-hispaniai területek meghódítása. Amíg Hannibal serege el nem indult Új-Karthágóból, Róma nyugton maradt. Semmi sem utal arra, hogy ott 218-ban nagyobb harci tevékenységekre számítottak volna. A választáson P. Cornelius Scipio és Tib. Sempronius Longus személyében olyan férfiakat állítottak az állam élére, akik eddig még egyáltalán nem tűntek ki hadvezéri képességeikkel. Megkezdték a felső-itáliai Cremona és Placentia [Piacenza] betelepítését, amelyet már az előző évben tervbe vettek. Május végén, június elején azonban befutottak Hispániából az első hírek Hannibal új hadműveleteiről, így hát Róma kénytelen volt feladni tartózkodó magatartását. A megelőző évben sorsára hagyta Saguntumot, de ami most történt, azt már nem tűrhette el. Nemcsak azért, mert Masszaliával szemben presztízse forgott kockán, és nem is csupán azért, mert Hannibal egyszerűen semmibe vette a római igényeket. Ezen túlmenően a hispaniai események alkalmasak voltak arra, hogy teljesen megváltoztassák a Nyugaton kialakult eddigi erőviszonyokat. Erre csak egyetlen válasz lehetett: a hadüzenet. Római követek utaztak sietve Karthágóba, az öregek tanácsa előtt békeszegéssel vádolták Hannibalt, és kiadatását követelték. Valóban bíztak-e még abban, hogy sikerül megfélemlíteniük a karthágói kormányzatot, és el tudják érni Hannibal kiadatását? Kérdéses. A karthágói kormányzat most kevésbé fogadhatta el a római követeléseket, mint 220 őszén. Hiszen Hannibal még jobban megszilárdította pozícióit, serege feltétlenül engedelmeskedett akaratának, és hispaniai csapatok álltak Afrika földjén. A karthágóiak megpróbálták kétségbe vonni a római követelések jogosságát, és igyekeztek védelmezni saját álláspontjukat. A rómaiak azonban nem tárgyaltak többé. Amikor a karthágóiak tovább akartak vitatkozni, a római követ a gyűlés elé lépett, tógájából öblöt formált, rámutatott, és így kiáltott: “íme itt a háború és a béke: Válasszatok!” Szavai nagy vihart kavartak, a józan értelmet elsöpörte a harag és a szenvedély. “Válaszd te, amelyiket

akarod!” – kiáltották Róma képviselőjének, mire az elengedte tógája összefogott redőit, és kijelentette: “Úgy hát vegyétek azt, amit akartatok, a háborút!” Mindenfelől helyeslő kiáltások harsogtak. A pillanat hevében mindenki megfeledkezett arról, hogy ez a háború nem Karthágó háborúja, hanem Hannibalé, aki elsősorban a saját hatalmi céljait követi. Senki sem gondolt arra, hogy Hannibal győzelme esetén Karthágó is a Barkidák uralma alá kerül, ha viszont vereséget szenved, a várost a 241. évi katasztrófánál is súlyosabb veszély fenyegeti. Elementáris erővel robbant ki a sokáig visszafojtott gyűlölet a Tiberis-parti várossal szemben, amely nem akar maga mellett megtűrni más hatalmaikat. Hannibalban pedig már nem a hatalom bitorlóját látták, hanem azt a férfiút, aki majd megtorolja a múltban elszenvedett vereségeket, sérelmeket, és egy új virágkor ragyogó távlatai felé vezeti Karthágó városát.

II. Háború Róma ellen 1. A hadjárat a cannaei csatáig Amikor Hannibal és a karthágói kormányzat elszánta magát a Rómával való új háborúra, szükségképpen felmerült a kérdés, hogy ezúttal jobbak-e az esélyeik, mint voltak a szicíliai háború éveiben. Polübiosz szerint sokan a gazdag Hispániái erőforrásokban bizakodtak. Valóban, az ottani hódítások eredményeként Karthágó akkora területet mondhatott magáénak, amely Szardínia és Nyugat-Szicília elvesztése ellenére is jóval nagyobb volt, mint amekkorát 204-ben birtokolt. A félsziget lakossága az akkori felfogás szerint a katonatoborzásnak szinte kiapadhatatlan forrásául szolgált: a hispaniai háborúkból származó zsákmány, valamint a hispaniai ezüstbányák hozadékai újra megnövelték Karthágó financiális erejét; és mindezeken felül remekül kiképzett hadsereggel rendelkezett. De aki józanul mérlegelt, nem tarthatta indokoltnak az optimisták derűlátását. Időközben Róma is erősebb lett. Itáliában mintegy 600000 fegyverbíró férfit sorozhatott be katonának; pénze több volt, mint valaha; magas fokú szervezettsége lehetővé tette, hogy teljes mértékben mozgósítsa erőtartalékait. Mindenekelőtt azonban a stratégiai alaphelyzet volt lényegesen hátrányosabb a karthágóiak számára, mint 264-ben. Az első pun háború kitörésekor a karthágóiak a Messinai-szorosnál álltak, és

onnan, valamint Szardínia felől akkor még igen tekintélyes erőt képviselő flottájukkal közvetlenül fenyegethették Itáliát. Most viszont Szicília és Szardínia a rómaiaké volt, a római flotta ereje jóval felülmúlta a karthágói hajóhadét, és Nyugat-Szicília kikötőiből Afrika felé, az észak-etruriai partról pedig Észak-Hispania felé nyitva állt az út a rómaiak számára. Ilyenformán tehát az eljövendő háborúhoz a legfontosabb ütőkártyákat Róma tartotta a kezében. Mindenekelőtt Karthágó városát és környékét fenyegette a közvetlen támadás veszélye. Afrikában 20000 főnyi reguláris sereg állomásozott, ennek egy része a nyugat-líbiai Metagonia, másik része Karthágó térségében volt elosztva. Egy római invázió visszaverését e viszonylag csekély haderő aligha remélhette; a gyenge karthágói flotta nem volt képes a hosszú afrikai partvonal védelmének biztosítására; Hannibal a hadseregével az Ebro és a Pireneusok közti területen tartózkodott. A rómaiak világosan felismerték a karthágóiak gyönge pozícióját, és arra építették haditervüket. Az egyik consulnak, Scipiónak hatvan hajóval és két légióval Észak-Etruriából át kellett kelnie Észak-Hispániába; a másik consul, Sefnpronius azt a megbízást kapta, hogy Szicília szigetén 40000 főnyi inváziós sereget szervezzen, és Afrikába szállításukhoz Lilübaionban 160 hajót gyűjtsön össze. Ha a Pireneusi-félszigeten partra szállt egységek le tudják kötni Hannibal erőit, akkor remélni lehet, hogy az afrikai inváziós csapatok viszonylag rövid idő alatt békekötésre kényszerítik a nem kellően felkészült Karthágót, Hannibal pedig elszigetelődik. Minden körülmény amellett szók, hogy ez a számítás beválik. Hannibal könnyen ki tudta találni, mit terveznek a rómaiak. A Hispániái partraszállást nyugodtan várta, mivel ott abszolút fölényben volt. De Karthágót és Észak-Afrikát nem lehet az Ebrónál megvédeni, és a rómaiak sikeres afrikai inváziója esetén hiába minden hispaniai győzelem – a háborút Róma nyeri meg. Ezt a veszélyt csak úgy lehet elhárítani, ha ő, Hannibal, magához ragadja a kezdeményezést, és rákényszeríti a rómaiakat, hogy minden erejükkel ellene forduljanak. Erre pedig csak egyetlen lehetőség van meg kell támadni Itáliát. Hannibal kétségkívül már hosszabb ideje foglalkozott ilyen tervekkel, máskülönben nem lehetne megérteni az előző évek során tanúsított magatartását, amikor állandóan egy Róma elleni háború kockázatával játszott. De 218 nyarán tulajdonképpen még nem volt eléggé felkészülve. Amint a következő hónapokban kiderült, a megteendő útvonalról és a felső-itáliai helyzetről csak igen bizonytalan információi voltak, és ami a legfontosabb: még nem szerezte meg a vállalkozáshoz szükséges bázist: Észak-Hispániát. Amikor

értesült a római hadüzenetről, éppen nehéz, sok veszteséggel járó harcokban állott az Ebrótól északra lakó törzsekkel. A bargusok, az airenosok, az andosinok heves ellenállást tanúsítottak, és a tulajdonképpeni partvidék meghódítása Tarrakóval meg Emporeionnal – egyelőre nem volt lehetséges. Az új helyzetben Hannibal nem folytathatta tovább ezeket a hadműveleteket. Most már csak egyre gondolhatott, arra, hogy még a római invázió megindulása előtt megjelenjen Itáliában. Mihelyt lehetett, beszüntette az észak-hispaniai vállalkozásokat, és megtette a szükséges intézkedéseket az itáliai hadjárathoz. Az északhispaniai törzsektől szedett túszokat Saguntumba vitette; egyik alvezérét, Hannót azzal a feladattal bízta meg, hogy Indibilisszel, az ilergetek szövetséges fejedelmével együttműködve, 11000 főnyi haderővel védelmezze az újonnan meghódított területeket, és folytassa a harcot a bargusok ellen. Körülbelül ugyanannyi – 11000 – hispaniait elbocsátott a katonai szolgálatból, úgyhogy saját hadseregének létszámát 50000 gyalogosra és 9000 lovasra csökkentette; amellett a málhacsapat nagy részét az Ebrótól északra levő Kissza helységben hagyta. A küszöbön álló hadjárathoz megbízható, harcedzett és gyors mozgásra képes haderőre volt szüksége. Ezzel kelt át a Pireneusokon augusztus elején. Menetelés volt az a bizonytalanba; több vonatkozásban Nagy Sándor hadjáratához lehet hasonlítani. Hannibal célja természetesen nem lebegett a ködös messzeségben, mint Nagy Sándoré, de ilyen nagy sereg még sohasem kelt át a Pireneusi-félszigetről Itáliába. Hogy ez a vállalkozás mit jelentett akkor, azt mi még elképzelni is alig tudjuk. Micsoda éleslátás kellett annak felismeréséhez, hogy a távoli Hispániából kiindulva, a Pireneusokon és az Alpokon át offenzívát lehet indítani Itália ellen! És ugyanakkor mekkora bátorság a végrehajtáshoz! E vállalkozás hallatlan merészsége talán nem is annyira az addig jórészt ismeretlen utak felkutatásában, mint inkább a hátországi összeköttetésekről való tudatos lemondásban rejlett. A Pireneusokon és az Alpokon át még abban az esetben is vajmi bajosan lehetett volna megszervezni az utánpótlást, ha Karthágó szilárdan a kezében tartja Észak-Hispániát. Az adott körülmények között azonban ez teljesen lehetetlen volt. Hannibal a Pireneusokon átkelve a partvidék közelében vonult keresztül Gallia déli részén, hozzávetőleg a mai Perpignan, Narbonne, Montpellier vonalon, majd a Rhone-delta [Rhodanus] előtt északnak fordulva a mai Avignon környékén érte el a folyót. Itt akadt el először. Mivel az átkeléshez nem voltak hajói, az egész környékről összevásároltatta a fellelhető vízialkalmatosságokat, és még a katonáival is ácsoltatott

tutajokat, ladikokat. Eközben a keleti parton kelta törzsek harcosaiból nagyobb sereg gyűlt össze, hogy megakadályozza a karthágóiak átkelését. Mivel a széles folyón át nem lehetett megtámadni őket, Hannibal az éj leple alatt seregének egy részét alvezérével, Hannóval, Bomilkar fiával anélkül, hogy az ellenség észrevette volna, elküldte, hogy a folyó mentén felfelé haladjon. Hanno úgy 35 kilométerrel arrébb, ahol a folyó közepén levő sziget megkönnyítette az átkelést, katonáival átjutott a keleti partra, és azon tért vissza, déli irányban. Mihelyt Hannibal az előre megbeszélt füstjelzések révén értesült Hanno megérkezéséről, kiadta a parancsot, hogy mindenki szálljon fel az előkészített járművekre. Abban a pillanatban, amikor az első karthágói bárkák elérték a túlsó partot, Hanno váratlanul hátba támadta a keltákat. Azok két tűz közé szorulva teljesen megzavarodtak, csak gyenge ellenállást tanúsítottak, úgyhogy rövid küzdelem után szabaddá vált a part. Hannibal még aznap – a Rhóne-hoz való megérkezését követő ötödik napon – át tudta szállítani egész seregét. Most 38000 gyalogosa és 8000-nél valamivel több lovasa volt, tehát a pireneusi átkelés óta hozzávetőleg 12000 embert vesztett. Meglepően magas szám, hiszen a Rhóne-on való átkeléstől eltekintve jelentősebb harcokra nem került sor Galliában, az adatok hitelességét még sincs okunk kétségbe vonni. Éppen a menetelés első szakaszában dőlt ki a sorokból a legtöbb ember – megbetegedtek, nem bírták a gyaloglást –, azonkívül a Hispániai alakulatokból nyilván sokan szöktek meg, a hosszú, bizonytalan úttól megriadva vissza akartak térni hazájukba. Mindenesetre feltűnő, hogy a lovasok csak csekély veszteségeket szenvedtek, és amikor a sereg elérte Felső-Itáliát, a hispaniaiak száma jóval kisebb volt, mint az afrikaiaké. Ez a hadsereg akkor még nem volt az a zárt egység, amivé később kovácsolódott, és fiatal vezéréből is hiányzott még az a tekintély, amely a későbbi években lehetővé tette, hogy alakulatait a legválságosabb helyzetekben is összetartsa. Körülbelül a Rhóne-on való átkeléssel egyidőben Scipio, az egyik római consul Pisából elindult csapataival Észak-Hispania felé, és kikötött Masszaliában. Csak ott értesült arról, nagy meglepetéssel, hogy Hannibal átvonult a Pireneusokon, és már a Rhone folyóhoz közeledik. Tisztán akarta látni a helyzetet, ezért lovasságának egy részét északi irányban felderítésre küldte. A felderítők félúton numidiai őrsökkel találkoztak; kisebb csatározásra került sor, amelyben mindkét fél magát tartotta győztesnek. A katonai szempontból jelentéktelen összecsapás annyiban mégis fontos volt, hogy a két ellenfél ezáltal szerzett első ízben pontosabb tudomást a másik mozdulatairól. Hannibal nem táplált illúziókat a római

expedíció célját illetően; de tudatosan lemondott arról, hogy eredeti tervét megváltoztassa, és gall földön vívjon meg a római hadsereggel. Az évszak már meglehetősen előrehaladt, és minden hosszabb időzés azzal a következménnyel járt volna, hogy az ősz folyamán nem tud átkelni az Alpokon. Hogy a kellő időben Itáliában legyen, inkább hajlandó volt eltűrni, hogy római sereg szálljon partra Észak-Hispániában. Ami Scipiót illeti, ő viszont a lehető leggyorsabb iramban nyomult észak felé, abban a reményben, hogy még a Rhone folyónál megállíthatja ellenfelét. Amikor azonban elérte Avignon térségét, a karthágói sereg már három napja elvonult északkeleti irányban. A consul úgy döntött, hogy visszafordul; a további üldözésnek nem látta semmi értelmét. Csak hatoljon be Hannibal az Alpok völgyeibe; szerfölött valószínűtlen, hogy csapataival sikerül átkelnie az úttalan hegyvidéken, így hát Scipio sem látta szükségesnek az eredeti hadműveleti tervek lényeges módosítását. A sereg zömét testvére, Cn. Scipio vezénylete alatt Masszaliából tovább küldte Hispania felé, ő maga pedig a lovasság egy részével elővigyázatosságból visszatért Itáliába, hogy amennyiben Hannibal minden várakozás ellenére mégiscsak eljutna a Pó-síkságra, helyén legyen. Később nagy dicsérettel emlegették a consulnak ezeket a bölcs intézkedéseit. A Hispániában partra szállt római csapatok ott már eleve jelentős karthágói erőket kötöttek le, megfosztották Hannibalt a további támogatás lehetőségétől, s ezáltal végső soron döntő módon befolyásolták az egész háború kimenetelét. Ez így utólag egészen meggyőzően hangzik, de valamit nem vesznek számításba. Scipio akkori elhatározása valójában Hannibal lehetőségeinek olyan megítélésén alapult, amely a következő hónapokban nemcsak tévesnek, hanem a harci cselekmények további alakulása szempontjából egyenesen aggasztónak bizonyult. Scipio annyira nem vette komolyan, hogy Hannibalnak sikerül átjutnia az Alpokon, hogy a döntő pillanatban nevetségesen csekély római sereg állt a Pó-síkságon. Hannibal így lehetőséget nyert arra, hogy megtizedelt, demoralizálódott hadát újra ütőképes erővé kovácsolja, és keltákból toborzott zsoldosokkal kiegészítse. Mindenesetre akkoriban sokan vélekedtek úgy, mint Scipio, és valóban nem sok hiányzott ahhoz, hogy jóslata beteljesedjen. Hannibal a Rhone mentén tovább haladva az allobrogok területére érkezett. Amikor ott keletnek kanyarodva behatolt az Isére [Isara] völgyébe, elébe jöttek a felső-itáliai bojok küldöttei, akiket főnökük, Magilus vezetett. Ők adták az első pontosabb információkat a felső-itáliai helyzetről, és arról is, hogy milyen lesz a még hátralevő út. Ezek a felvilágosítások nem lehettek valami nagyon biztatók. Az Alpokban

akkoriban nem voltak kiépített országutak, csak primitív közlekedési vonalak, a hágókon pedig keskeny ösvények vezettek keresztül, amelyeken legfeljebb kisebb csoportok haladhattak át néhány málhásállattal, és amelyek nem minden évszakban voltak járhatók. Amikor Hannibal emberei a távolban megpillantották az Alpok hóborította csúcsait, alighanem sokan joggal kételkedtek abban, hogy a több mint 40000, részben nehéz fegyverzetű katonából álló hadsereg át tud-e rajta jutni lovaival, elefántjaival, társzekereivel. Az első napokban, amikor a csapatok még a síkság peremén jártak, minden jól ment. Lassanként azonban megváltozott a táj. A völgy szűkebbé vált, a tovairamló folyók mentén keskenyebbek lettek az ösvények, mindkét oldalon egyre meredekebben szöktek a magasba a hegyek, és elzárták a kilátást. A katonák úgy érezték, hogy idegen és ellenséges világ veszi őket körül. A hegyilakók bizalmatlanul nézték a felfelé kígyózó óriási had vonulását. Féltették szabadságukat, s jogos aggodalom töltötte el őket, hogy a fékevesztett zsoldos népség felprédálja javaikat, ezért elsáncolták magukat a hozzáférhetetlen magaslatokon, és eltorlaszolták a völgyben kanyargó utat. A hadsereg idegőrlő harcok árán, újabb és újabb rajtaütések közepette küzdötte magát egyre feljebb. Betegek és sebesültek maradoztak el, kimúlt málhásállatok és törött szekerek szegélyezték az utat. A harcok végre megszűntek, lakatlan vidékek következtek, de a bajok csak most kezdődtek igazán. Egyre gyérebb lett a növényzet. Embernek, állatnak nem volt mit ennie. Az éjszakák hidegek voltak. Nem volt fa, hogy tüzet rakjanak, és az alvásra szinte nem is gondolhattak. Fáradtan és éhesen, az állandó megerőltetéstől elcsigázva vonszolták fel magukat a hágók magaslataira. Először tárultak szemük elé az Alpok keleti lejtői, és azokon túl a távoli horizonton sokan a Pó-síkság széles rónáit vélték felismerni. Ebből bátorságot merítettek: még néhány nap, és elérik az ígéret földjét. Ám ez a néhány nap volt a legkeservesebb. A hegység keleti lejtői igen meredeken zuhantak alá, s ráadásul faggyal-viharral hirtelen megjött a tél is. A síkos, meredek ösvényeken lépten-nyomon megcsúszott a láb; sok ló és ember zuhant így a mélységbe. Lavinák gördültek alá, és eltorlaszolták az utat. Fáradságos munkával kellett ellapátolni a havat, és ha ez lehetetlen volt, más ösvényeket kellett keresni, amelyek nem ritkán meredek szirtek tetején vagy mély szurdokok fenekén értek véget, úgyhogy az útkeresők kénytelenek voltak visszafordulni. S ez annál rosszabb volt, mivel az embereknek már alig volt jártányi erejük. Sokan, akik idáig elvonszolták magukat, nem bírták tovább, halálos kimerültségükben leroskadtak, végleg elszakadtak a seregtől, nyomorultul ottpusztultak. A Rhone folyótól 38000

gyalogossal és több mint 8000 lovassal indult el Hannibal, és amikor végre leereszkedett a Pó-síkságra, mindössze 26000 katonája maradt, köztük 6000 lovas. Körülbelül két hétig tartott az út a hegységen át, ezalatt 20000 ember pusztult el, és majdnem az egész málha odaveszett. Az antik szerzők műveiben e sötét háttérből ragyogó színekben emelkedik ki a hadvezér alakja. Hogy serege emberekkel és természeti hatalmakkal viaskodva végül mégiscsak eljutott Itália földjére, az elsősorban az ő érdeme. A nehéz napokban egy pillanatra sem csüggedt el, a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekből is megtalálta a kivezető utat, rendíthetetlen akaraterejével mindig újabb és újabb erőfeszítésekre tudta sarkallni elcsigázott, letargiába süllyedt katonáit. A könyörtelen alpesi világgal viaskodó egyszerű katonák szemében vezérük alakja szinte emberfölöttivé magasztosult. A rettenetes kaland átvészelése után szentül hitték, hogy istenek mutatták neki a szirtek és szakadékok között a helyes utat, ő pedig rendíthetetlenül bízott az istenek segítségében, ez adott neki erőt és magabiztosságot, így volt képes megtenni azt, ami emberi számítás szerint lehetetlen. Ily módon még jobban elismerték tekintélyét, és készek voltak akár tűzbe menni érte. Az ókori hadtörténetben kevés olyan vállalkozást találni, amely a kortársakra és az utókorra akkora hatást gyakorolt volna, mint Hannibal átkelése az Alpokon. Szilénosz óta a második pun háborúról szóló minden munka beszél róla, legendák szövődtek köréje, és ezeket az emberi fantázia újabb meg újabb részletekkel hímezte ki. Sok kérdés merült fel, és sok mindenre próbáltak választ keresni. A modern kutatás hosszú ideig mindenekelőtt azon fáradozott, hogy rekonstruálja a karthágói sereg pontos útvonalát. Időnként úgy látszott, mintha az lenne a probléma lényege, hogy Hannibal melyik hágón kelt át; nehéz kérdés mindenesetre, mivel az antik szerzők idevonatkozó adatai rendkívül pontatlanok. Ha alaposabban megvizsgáljuk a problémát, megállapíthatjuk, hogy – amint ma már egyre inkább felismerik – viszonylag egyszerű tényekről van szó. A korabeliek, akik nyomán Polübiosz haladt, a menetelésnek csupán a kiinduló- és végpontját jelölték meg pontosabban, a többi földrajzi elnevezést mellőzték, azon egyszerű oknál fogva, mert olvasóiknak halvány fogalmuk sem volt e vidékekről, és efféle adatokkal úgysem tudtak volna mit kezdeni. Annyit mindenesetre megtudunk, hogy Hannibal az Isére völgyéből indult el, és a mai Torino vidékén érte el a Pó-síkságot. Ha ez igaz – márpedig kételkedni nincs okunk benne –, és Hannibal nem tett rendkívüli kitérőket, akkor minden valószínűség szerint először azIlsére völgyén, majd az Arc völgyén vonult keresztül, a hegységen M. Cenis

körzetében költ át, és a Dora Riparia völgyéből jutott ki Itália földjére. Ezt a feltevést későbbi írókra – például Liviusra – való hivatkozással nem lehet megcáfolni, mert az, amit ők saját helyismeretükből hozzátoldottak az eredeti beszámolókhoz, többnyire annyira zavaros és ellentmondásos, hogy nem sok hasznát lehet venni. A topográfiai részleteknél fontosabb az a kérdés, hogy Hannibal átkelése miért került oly roppant nagy áldozatokba. Az okot nem lehet egyedül a terepviszonyokban keresni, mert körülbelül tíz évvel később – 207 kora tavaszán – Hannibal egyik testvére, Haszdrubal szintén átkelt az Alpokon, és látszólag nem szenvedett túlságosan nagy veszteségeket. Vállalkozásának sikere éppen azt mutatja, hogy egy nagyobb hadsereg alpesi átkelését nem tartották eleve lehetetlennek. Igaz viszont, hogy Haszdrubal hadjárata jóval kedvezőbb körülmények között folyt. 208-207 telét Galliában töltötte katonáival együtt, bőven volt ideje a nyugodt felkészülésre, és amikor beköszöntött a kedvező időjárás, kipihent harcosokkal kelt át az Alpokon. Hannibal esetében merőben más volt a helyzet. Amióta elindult Új-Karthágóból, vagyis 218 tavasza óta, seregének úgyszólván semmi pihenőt sem engedélyezett. Az ÉszakHispániáért vívott harcok kellős közepéből jött el a nagy menetelésre, közben sehol sem állapodott meg hosszabb időre, még akkor sem, amikor a Rhone völgyéből megpillantották az Alpokat. A katonák már kimerültek voltak, amikor nekivágtak a nehéz hegyi terepnek. Az élelmezés is nehézségeikbe ütközött; a magukkal vitt készleteket hamar felélték, a terméketlen hegyvidék szegény lakóitól pedig nem szerezhettek kellő mennyiségű élelmet. És mindehhez járult még a kedvezőtlen évszak, a korai tél, a magas hegyekben a kemény fagy, az erős havazás, amely szinte teljesen járhatatlanná tette a hegyi utakat. Ilyenformán tehát a fizikai kimerültség, az éhezés és a hideg volt az, ami az óriási emberveszteséget együttesen előidézte. Felvetődik az a kérdés, hogy megfelelő tervezéssel nem lehetett volna-e mindezt elkerülni. Nem kétséges, hogy Hannibalt ebben a vonatkozásban bizonyos felelősség terheli. De meggondolásaiba egyéb fontos tényezők is belejátszottak. Az egész vállalkozás végső sikere attól függött, hogy idejében meg tud-e jelenni Észak-Itáliában. Csakis abban az esetben remélhette, hogy keresztezheti a rómaiak felvonulási terveit, és főleg, hogy megakadályozhatja a Karthágó számára rendkívül veszélyes afrikai partraszállást, ha meglepi az ellenséget, és még 218 őszén eléri a Pó-síkságot. Mivel az idő előrehaladottsága miatt minden egyes nap sokat számított, sutba dobta az ésszerű csapatvezetés szabályait, habozás nélkül kockára tette katonái életét, egészségét, és nem riadt vissza attól

sem, hogy a stratégiai cél érdekében hadserege nagy részét feláldozza. Akaratát keresztül is vitte, és még az általa kitűzött időben, október elején, megérkezett a Pó-síkságra. Azt persze még maga sem tudta, hogy valóban sikernek tekintheti-e a merész manővert, hiszen rengeteg embert veszített. A Hispániából elindult sereg nagyságából arra lehet következtetni, hogy eredetileg egészen más létszámú hadsereggel akarta megvívni az itáliai hadjáratot. Az 59000 emberből megmaradt 26000 csupán akkora erőt képviselt, mint egy szokványos, kétlégiós római hadsereg, és utánpótlást belátható időn belül hazájából nem várhatott. Ilyen helyzetben gondolhatott-e még Hannibal arra, hogy megindítja a támadást Itália ellen, Róma ellen, az akkori világ legerősebb katonai hatalma ellen? Mindenesetre gondolhatott arra, hogy a felső-itáliai kelták esetlegesen szövetségre lépnek vele. Tervei kialakításánál minden bizonnyal már eleve számolt ezzel a lehetőséggel, de azt persze nem tudhatta előre, hogy sokkal nagyobb mértékben szorul majd rájuk, mint eredetileg gondolta. Mert most lényegében minden attól függött, kap-e segítséget tőlük, s ha igen, mekkorát. Az első pillanatban úgy látszott, hogy a kilátások nem a legkedvezőbbek. A taurinusok, akikkel először került érintkezésbe, nyílt ellenállást tanúsítottak, és a többiek sem fogadták valami nagy lelkesedéssel. A legtöbb törzs óvatosan és bizalmatlanul viselkedett, ki akarta várni, milyen irányban fejlődnek az események. Miután Hannibal legyőzte a taurinusokat, és elfoglalta fővárosukat, a Pó felső szakaszánál élő néhány kisebb nép közelebbi kapcsolatba lépett vele. Ez még mindig sovány eredmény volt, de legalább annyi lehetőséget nyújtott Hannibalnak, hogy seregét újra harcképessé tette. Pótolta a hiányzó fegyvereket és lovakat, újjászervezte a megtizedelt alakulatokat, és főleg alkalmat adott a katonáknak, hogy kipihenjék magukat. Nagy szerencséje volt, hogy a rómaiak még nem készültek fel teljesen. Az utóbbiak számára most rendkívül kellemetlen helyzet alakult ki. Az ellenség a Pó-síkságon állt, és Itáliát fenyegette. Mivel az előző év nyarán ilyen eshetőséggel egyáltalán nem számoltak, teljesen új haditervet kellett készíteni. Igaz, Placentia térségében, ahová most Scipio consul megérkezett, római csapatok tartózkodtak, de ezeknek eredetileg csak az volt a feladatuk, hogy a Pó folyótól délre lakó keltákat sakkban tartsák; kis létszámuk miatt nem is lehetett remélni, hogy vissza tudják verni a karthágóiakat. Más, harcba vethető egységek nem voltak akkor egész Itáliában, így hát csak egyetlen megoldás kínálkozott: egyelőre lemondani az afrikai invázióról és Szicíliából visszarendelni az afrikai expedícióra készülő haderőket. Sempronius consul megkapta a parancsot, hogy

csapatait, amilyen gyorsan csak lehet, vigye át Szicíliából Felső-Itáliába. Időnyerés végett az egységeket külön-külön indították útnak Ariminum [Rimini] felé, ahová legkésőbb 40 nap múlva meg kellett érkezniük. De még így is 7-8 hét telt el, mire a szicíliai hadsereg bekapcsolódhatott a Hannibal ellen folyó harcokba. Ilyen sokáig nem várhatott Scipio Piacentiában, márcsak a kelták miatt sem, akik a rómaiak késlekedését a gyengeség jelének fogták volna fel. Ezért serege zömével megindult nyugati irányban, Hannibal felé. Félúton Placentia és a mai Torino között, a Ticinustól [Ticino] nyugatra elterülő síkságon találkoztak össze a római és a karthágói előhadak; a két vezér is velük volt. Itália földjén most nyilvánult meg először Hannibal lovasságának fölénye. Egykettőre szétszórták a könnyű fegyverzetű római alakulatokat, majd ádáz harc után, amelyben a consul súlyosan megsebesült, a római lovasságot is megverték. A ticinusi összecsapás nem volt nagyszabású ütközet, de a további fejlemények szempontjából jelentős következményekkel járt. Miközben a rómaiak a Trebiáig vonultak vissza, az insuberek nyíltan Hannibalhoz pártoltak, s példájukat a többi kelta törzs is követte. Hamarosan az egész területre kiterjedt a zendülés. Még Scipio táborának kelta segédcsapatai is rokonszenveztek a mozgalommal, és amikor a karthágóiak közeledtek, kisebb-nagyobb csoportokban átszöktek hozzájuk. Hannibalnak most már elegendő emberanyag állott rendelkezésére. Mintegy 14000 keltát köztük majdnem 5000 lovast – sorozott be seregébe, amely így jóval nagyobb lett, mint a rómaiaké. Scipio engedett a növekvő nyomásnak, és a Trebia keleti partjára húzódott vissza, ahol állásai szinte megtámadhatatlanok voltak: jobbról a Pó és Placentia, balról az Appenninek magas előhegyei, elöl a Trebia védték. Itt várta consultársát, Semproniust. A mintegy 8 kilométernyire táborozó Hannibal úgy ítélte meg a helyzetet, hogy amíg a rómaiak megerősített állásaikban maradnak, addig nincs támadási lehetőség. Ezért egyelőre beérte azzal, hogy elpusztította a környező vidéket, és kifosztotta a rómaiak clastidiumi [Casteggio] raktárait. December közepére megérkezett a szicíliai hadsereg, s új helyzet alakult ki. A rómaiak úgy érezték: ismét elég erősek ahhoz, hogy magukhoz ragadják a kezdeményezést. Sempronius ütközetre szánta el magát. Elhatározása korántsem volt annyira dőre, mint később gondolták. Elvégre a szicíliai hadsereg azért érkezett oda, hogy megverje az ellenséget. Nem azt várták tőle, hogy megerősített állásokból nézze, hogyan kerül Hannibal kezébe egész Felső-Itália. Nem is volt rá oka, hogy féljen egy ütközettől. A ticinusi csatában csak a lovassági alakulatok meg a könnyű fegyverzetű gyalogos csapatok harcoltak; most viszont az

afrikaiakból, hispaniaiakból és keltákból összeverbuvált karthágói egységekkel szemben azok a római légiók álltak, amelyek a múltban nemegyszer győzték le mind a karthágóiakat, mind a keltákat. Igaz, az évszak nem volt kedvező az ütközetre, de ez Hannibalra nézve éppoly hátrányos volt. Sőt neki még több bizonytalansági tényezőtől kellett tartania. Saját tapasztalatból még nem ismerte a római légiók harci erejét, és legfőképpen azt nem tudhatta előre, hogyan válnak be majd a harcban az újonnan toborzott kelta csapatok, amelyek seregének egyharmadát alkották. A két hadsereg létszáma nagyjából azonos volt, de az összlétszámon belül jelentős különbségek mutatkoztak. A római gyalogság mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben jóval felülmúlta Hannibal gyalogsági erőit: 36000 római gyalogossal szemben csak 28000 ember állott a karthágói oldalon. A lovasságnál fordított volt a helyzet: Hannibalnak több mint 10000, részint remekül kiképzett embere már eleve fölényt biztosított a 4000 rómaival szemben. Ezek a különbségek határozták meg a két fél stratégiai terveit. A rómaiak elgondolása az volt, hogy a gyalogság rohammal áttöri az ellenség központját, és ott csikarja ki a döntést; a lovasság elsősorban a szárnyakat fogja biztosítani. Hannibal viszont nem a centrummal, hanem a szárnyakkal akarta a támadást megindítani: lovasai előbb szétugrasztják a római lovasosztagokat, majd befelé kanyarodva oldalba és hátba támadják az ellenséges sereg többi részét; a gyalogságnak az a feladata, hogy tartsa a frontot mindaddig, amíg a szárnyaik teljesen be nem kerítik az ellenfelet. Hannibal koncepciója szellemesebb, de egyben bonyolultabb is volt a római haditervnél, és önmagában véve még nem teljesen garantálta a sikert. Ha a rómaiak áttörik a centrumát, még mielőtt lovassága akcióba lendül, a csatát elveszti. Minden attól függött, hogy a különböző oldalakról meginduló akciók tervszerűen zajlanak-e le, és a döntő pillanatban sikerül-e azokat kellőképpen koordinálni. Tehetséges, önálló cselekvésre képes alvezérek nélkül semmit sem lehetett cselekedni, és még akkor is sok függött a vak véletlentől. Hannibal fölénye jórészt azon múlott, hogy megértette: menet közben hozott döntéseivel ezeket a véletlenségi momentumokat minimálisra tudja csökkenteni. E képessége már a trebiai csatában is megnyilvánult. Hogy csatatervének sikere ne egyedül a szárnyakon elhelyezett lovasság akcióitól függjön, még kelepcét is állított. A csata előestéjén Mago nevű testvére 2000 válogatott emberrel – a fele lovas volt – rejtekállást foglalt el a folyó menti lapálytól délre. Azt a feladatot kapta, hogy onnan a csata

megkezdése után törjön előre, és támadja hátba a rómaiakat. Másfelől arra is törekedett Hannibal, hogy bevezető manőverek révén már a csata kezdetén előnyösebb pozícióban legyen, mint a rómaiak, és megakadályozza a légiók teljes harci erejének érvényesülését. A csata napjának reggelén numidiai lovasokat küldött a Trebia túlsó, “római” partjára. Ezek harcra ingerelték az ellenfelet, heves csetepaté robbant ki, amelybe egyre több római sodródott bele. A numidiaiak végül megfutamodtak, a rómaiak győzelmük biztos tudatában nyomultak a hátráló ellenség után a folyón át. Azon a parton közben csatarendbe fejlődött fel a karthágói hadsereg – a szárnyakon a lovasság, a centrumban a gyalogság, a kelták középen, tőlük jobbra és balra a hispaniaiak meg a líbiaiak, az arcvonal előtt, valamint a centrum és a szárnyak között a könnyű fegyverzetűek parittyáikkal és dárdáikkal. A Trebia bal partjára átkelt rómaiak szorongatott helyzetbe kerültek, és sürgős segítségre volt szükségük. Megkezdődött a csata, még mielőtt a római oldalon teljesen felkészültek volna rá, és a consulnak már nem állt többé módjában meghatározni az ütközet óráját és helyét, ha nem akarta serege egy részét sorsára hagyni. Kénytelen volt az ellenséges hajítófegyverek sűrű záporában hadának zömét átvezetni a háromnegyed méter mély Trebia jéghideg vizén, ami éppenséggel nem vált előnyére a csapatok harcképességének. Mindazonáltal a légiók a bal parton újra rendezték soraikat, és zárt csatarendben megindultak az ellenség felé. Most kezdődött a tulajdonképpeni ütközet. Mialatt a fölényben levő numidiai és kelta lovasság megfutamította a római lovassági alakulatokat, a légiók Hannibal gyalogsága ellen nyomultak. Itt a rómaiak helyzete eleinte nem látszott reménytelennek; a kelta gyalogság már hátrálni kezdett, és 10000 római áttörte az arcvonalat. Ám ebben a kritikus pillanatban Mago hátulról beavatkozott a harcba, és az ellenség üldözéséből visszatérő lovasok két oldalról bekerítették a római központot. A római haderők zömét tehát most egyszerre három oldalról támadták. Közben köd támadt, sűrű hózápor kerekedett, ami növelte az általános zűrzavart, úgyhogy a consul már nem volt képes áttekinteni a helyzetet. A rossz látási viszonyok Hannibalt is gátolták abban, hogy sikerét a végsőkig kiaknázhassa. A rómaiak közül sokan el tudták kerülni a bekerítés veszélyét, és visszajutottak a táborba. Természetesen még így is nagyok voltak a veszteségek. A consul levonta a csatavesztés konzekvenciáit. A rómaiak kiürítették trebiai állásaikat, és visszavonultak Ariminumba. Ezzel a Pó-síkságot átengedték az ellenségnek, egyedül csak Piacentiában maradt némi helyőrség. A nyilvánvaló vereség ellenére a rómaiak akkor még nem látták

túlságosan sötétnek az általános helyzetet. Sempronius consul a senatusnak küldött jelentésében azt írta, hogy ütközetbe bocsátkozott az ellenséggel, és csak a köd meg a hózápor fosztotta meg őt a már biztosnak látszó győzelemtől. Ez vigasztalóan hangzott, és a közvélemény el is hitte, annál is inkább, mivel így a kiszámíthatatlan természeti erőket lehetett okolni a vereségért. Akkoriban még senki sem gondolt arra, hogy Hannibal személyében olyan hadvezér jelent meg Itália földjén, akivel szemben az átlagos képességű stratégák egyszerűen tehetetlenek. A rómaiak nem látták okát, hogy katonai koncepcióikat felülvizsgálják. Úgy vélték, kedvezőbb körülmények között lehetőségük nyílik, hogy a következő évben minden további nélkül döntő vereséget mérjenek az ellenségre. Annál is inkább meg voltak erről győződve, mert éppen akkoriban igen jó hírek érkeztek az észak-hispaniai hadszíntérről Ott ugyanis Cn. Scipio, a consul fivére elfoglalta a Pireneusok és az Ebro között húzódó partvidéket, merészen beljebb hatolt az ország belseje felé, megsemmisítő vereséget mért a karthágói megszálló hadseregre, elfogta a vezért, Hannót meg Indibilist, az Mérgetek fejedelmét, és zsákmányul ejtette azokat a málhákat, amelyeket Hannibal Kisszában hagyott. 218-217 tele valójában Hannibal számára sem hozott még döntő fordulatot. Igaz, ott állt a Pó-síkságon, fenyegette Itáliát, rákényszerítette a rómaiakat, hogy az afrikai invázióról lemondva minden erejüket az ellene vívott harcra koncentrálják, és a Ticiousnál meg a Trebiánál aratott győzelmeivel megtépázta a római fölény nimbuszát. De azért az ő vállalkozásaiban sem zajlott le minden úgy, ahogyan eltervezte. Észak-Hispániában második hadszíntér keletkezett, amit nem tudott megakadályozni; az Itáliába való átvonulás súlyos veszteségei szintén sokat nyomtak a latban; és – Polübiosz is utal rá – a Pó-síkságon töltött téli hónapok újabb réseket ütöttek a hadsereg soraiban, mert az afrikaiak nem bírták a hideget. Az elefántokból, amelyek eredetileg azt a célt szolgálták volna, hogy kiegyenlítsék a gyalogság gyöngéit, s amelyekből néhány még részt vett a trebiai csatában, végül már csak egy maradt meg. Igaz, Hannibalnak sikerült kelta zsoldosokkal feltöltenie seregét; most 40000 gyalogosa és 10000 lovasa volt, vagyis számszerűen majdnem annyi, mint amennyivel elindult Hispániából. Ám e kiegészítések következtében erősen megváltozott az egész hadsereg struktúrája. Legalább a fele keltákból állott, s hogy ezek a részint igen megbízhatatlan, főleg pedig képzetlen alakulatok milyen kevéssé képesek helytállni a római légiókkal szemben, azt megmutatta a trebiai csata. Ez nyilván komoly aggodalommal töltötte el Hannibalt, hiszen még hátra volt a hadjárat legnehezebb szakasza, a tulajdonképpeni Itália meghódítása. Gondolt-e Hannibal arra, hogy Felső-

Itáliát támaszponttá építi ki a Róma elleni harcban? Nem tudjuk. Ha volt ilyen szándéka, akkor legkésőbb a 218-217 telén szerzett tapasztalatok meggyőzték arról, hogy a terv kivihetetlen. Az akkor még kevéssé fejlett terület aligha lehetett volna huzamos ideig bázisa égy ilyen modern hadseregnek, és a keltáknak nemigen volt kedvük a római uralmat felcserélni egy karthágói katonai közigazgatással. A leglényegesebb körülmény azonban az volt, hogy Hannibal Felső-Itáliában elszigeteltnek érezte magát. Mint Karthágó legfőbb hadvezére megszokta, hogy valamennyi hadműveletért neki kell viselnie a felelősséget, itt azonban a legcsekélyebb lehetősége sem nyílt az általános helyzet világos áttekintésére. Arról nem is szólva, hogy innen nem állt módjában befolyásolni a Hispániában és Karthágóban hozandó döntéseket. Mindent el kellett tehát követnie, hogy elszigeteltségéből mielőbb kitörjön. Már közvetlenül a trebiai csata után megkezdte a tulajdonképpeni Itália ellen irányuló támadás előkészületeit. A rómaiak mindenesetre igyekeztek biztosítani az oda vezető legjárhatóbb útvonallakat. Az Adriánál, Ariminum térségében Servilius, az egyik új consul elzárta a Via Flaminiát; Etruria északkeleti részében, az Arno [Arnus] felső szakaszánál, Arretium [Arezzo] mellett consultársa, Flaminius állt készenlétben, hogy a kedvező időjárás beköszöntével az Appenninek hágóihoz nyomuljon. Hannibal azonban keresztülhúzta a római számításokat – részint azzal, hogy a vártnál korábban kezdte meg hadműveleteit, részint azzal, hogy olyan utat választott, amelyet a rómaiak teljesen járhatatlannak tartottak. Március végén, április legelején – az akkori szokások szerint szokatlanul korán – úgy véljük, hogy valószínűleg a mai Bolognából kiindulva, a Collina-hágón keresztül átkelt az Appennineken, és a mai Pistoia mellett lépett a síkságra. Az Arnónak és mellékfolyóinak nagymérvű áradása miatt szinte lehetetlen volt tovább mennie. A sereg csak roppant erőfeszítések árán bírt áthaladni a nagy kiterjedésű mocsaras lapályokon és a vízzel elöntött árterületeken. A katonák három éjszaka le sem hunyhatták a szemüket, alig akadt egy-egy kis száraz földdarab, ahol kissé kifújhatták magukat, és az állandó nedvesség miatt sokan megbetegedtek. Maga Hannibal is súlyos szemgyulladást kapott, aminek következtében fél szemére megvakult. A sereg közepén haladó kelták szenvedtek a legtöbbet. Még nem szokták meg az ilyen fáradalmakat, és ráadásul olyan terepen kellett menniük, amelyet az előttük vonuló hispaniaiak meg líbiaiak teljesen járhatatlanná tettek. A lovas alakulatok voltak a sereghajtók, ők bírták legkönnyebben, mivel nem kellett vízben-mocsárban gázolniuk; részint azért is haladtak a végén, hogy

a megbízhatatlan kelták el ne szakadhassanak a seregtől. Hannibal ezúttal is keresztülvitte elhatározását, hallatlan erőfeszítéseket követelve katonáitól. Az út nyitva állt előtte Etruria felé. Széles ívet írt le a mai Greve és Fojano helységek fölött, Arretiumtól nyugatra, majd Cortona felé tört előre, s ily módon beékelte magát Flaminius serege és Róma közé. A hírre Servilius, az akkor még új Via Flaminián Ariminumból elindult déli irányban, Flaminius pedig Arretiuniot elhagyva közvetlenül a karthágói hadak nyomába szegődött. Ez jól átgondolt haditerv volt: amennyiben Hannibal egyenesen Róma ellen vonul, úgy a két consul a háta mögött egyesülhet; ha viszont Cortonától Perusián [Perugia] át kelet felé halad tovább, s az umbriai Folignae [Fulginiae, Foligno] mellett akarja elérni a Via Flaminiát, akkor a két római hadsereg harapófogójába kerül, mint nyolc évvel ezelőtt Telamonnál a kelták. Hannibal azonban éppen ezt akarta elkerülni, amiben két tényező is segítette: a terep és Flaminius elővigyázatlansága. A Trasimenus [Trasimeno]-tó északi partján, amerre a Cortonát Perusiával összekötő út haladt nyugat-keleti irányban, a hegyek egészen a tópartig nyúlnak, és azzal 9 kilométeres szakaszon keskeny szorost alkotnak. Hannibal itt vonult keresztül, és a keleti kijáratnál, ahol az út a magaslatokon át vezetett a perusiai völgybe, felállította hispaniai és líbiai gyalogos csapatait, oly módon, hogy azokat már messzitől észre lehetett venni. De a kissé távolabb, nyugaton, az úttól északra emelkedő magaslatokat, amelyeket akkoriban még jobbára erdők borítottak, könnyű fegyverzetű egységek és a kelták szállták meg, a lovasság pedig elrejtőzött a szoros nyugati bejáratánál. Másnap reggel a szorosba behatoltak a rómaiak anélkül, hogy előbb oldalirányban felderítették volna a terepet. Nem törődtek mással, csak azzal, hogy a lehető legközelebb maradjanak az ellenséghez. A sűrű köd miatt igen rosszak voltak a látási viszonyok. Amikor a római sereg éle elérte a szoros kijáratát, és ott megpillantotta a líbiai meg hispaniai csapatokat, Hannibal alakulatai a hegyekről lezúdultak a hosszúra eltfyúit római menetoszlopokra, ugyaríakkor lovasai a keleti bejárat felől a szorosba nyomták a római utóvédeket. Már a harc kezdetével eldőlt a csata kimenetele. A rómaiaknak arra sem volt idejük, hogy harci osztagokat alakítsanak; aki bent rekedt a szorosban, az vagy elesett, vagy fogságba került. A katonái között harcoló consul is halálát lelte. Csak a szoros kijáratánál fejlődött ki szabályos ütközet, és itt 6000 rómainak sikerült átverekednie magát. De másnap ezeket is utolérték, és megadásra kényszerítették a Maharbal parancsnoksága alatt álló numidiai egységek. Ily módon semmisült meg a több mint 25000 főnyi római

hadsereg; 15000-ren elestek, a többi fogságba került. Hannibal mindössze 1500 embert vesztett, ezek többsége kelta volt. Győzelmét fél héttel később újabb jelentős siker követte. Maharbal vezetésével a karthágói előhadak, amelyek közben Folignae mellett elérték a Via Flaminiát, megállították Servilius seregének észak felől előrenyomuló 4000 főnyi lovasságát, északkeleti irányba szorították, majd teljesen megsemmisítették. E veszteség következtében jelentős mértékben akcióképtelenné vált az itáliai földön álló utolsó római hadsereg. Azokban a napokban Hannibal tanácskozásra hívta össze főtisztjeit. Meg kellett vonni az addigi sikerek mérlegét, és ezzel kapcsolatban természetszerűen felmerült a kérdés, hogy az egyik római hadsereg megsemmisítésével és a másik sarokba szorításával voltaképpen mit is nyertek a karthágóiak. Az Appennineken való átkelés előtt Hannibal szabadon bocsátotta Rómának fogságba került szövetségeseit. Kijelentette nekik: ő csak Róma ellen visel háborút, és azért jött, hogy Itáliát a római iga alól felszabadítsa. Ugyanezt tette közvetlenül a trasimenusi csata után is. Céljait világosan látjuk. Az italicusokat el akarta szakítani Rómától, és azt remélte, hogy győzelmeivel szét tudja robbantani az Itáliában kialakított római uralmi rendszert. Ha ez sikerül, a háború kimenetele már el is dől. Ehhez azonban a tulajdonképpeni Itáliában a kilátások nem voltak olyan kedvezőek, mint a Pó-síkságon élő törzsek vagy akár Szicília lakói között. A római uralom a fennállása óta eltelt öt-nyolc évtized alatt éppen Közép-Itáliában szilárdult meg erősen. Az itteni nemes családokat szoros szálak fűzték a római arisztokráciához, és az uralkodó réteg nagyon jól tudta, hogy pozícióit elsősorban Rómának köszönheti. Az uralommal együtt Róma ezeknek a vidékeknek a védelmét is magára vállalta, legutóbb 225-ben verte vissza az északról betört keltákat, s polgárok, parasztok egyaránt örültek a Róma által biztosított rendnek. Hannibalnak tehát már eleve nem sok esélye volt arra, hogy a lakosságot megnyerje. Első etruriai fellépése pedig egyáltalán nem segítette elő, hogy az italicusok a felszabadítót lássák benne. Vele voltak a gyűlölt kelták, és seregének útját fosztogatások, pusztítások jelezték. A városok bezárták előtte kapuikat, és hatalma nem terjedt túl azokon a vidékeken, ahol serege pillanatnyilag tartózkodott. Legyőzhette az ellenséget, feldúlhatta a falvakat, elpusztíthatta a veteményeket, de arra nem volt képes, hogy valóban birtokba vegye a területet. Ebben a helyzetben csak a Róma elleni közvetlen támadás hozhatott volna döntést, és ott néhány napig féltek is ettől. Rómát azonban rohammal nem lehetett bevenni, ostromzárra pedig Hannibal nem is gondolhatott, hiszen ellenséges környezetben levő serege

amúgy, is meg volt fosztva az utánpótlás lehetőségétől. Ilyen körülmények között Hannibal meg sem kísérelte, hogy behatoljon Dél-Etrüriába és Latiumba [Lazio], hanem keletnek fordult. Rómától jó messzire, az umbriai hegyvidéken és Picenumon keresztül az Adriáig vonult. A csapatok nagy örömére bőven akadt gazdag zsákmány ezeken a vidékeken; amelyek hosszú évtizedek óta nem láttak háborút. Hannibal számára azonban fontosabb volt, hogy itt, ahol ellenség nem zavarta, újjászervezhette hadseregét. Lovakat rekviráltatott, és a lovasságot ily módon ismét a régi színvonalára emelte, de főleg a gyalogság ütőképességét igyekezett fokozni. A líbiai egységeket zsákmányolt római fegyverekkel szerelte fel, és kioktatta őket azok használatára. Arra törekedett, hogy legalább ezek az alakulatok sajátítsák el a római légiók fölényes harctechnikáját. Itt, az Adria partján nyílt első ízben lehetősége arra, hogy üzenetet küldjön Karthágóba, s újra közvetlen kapcsolatot teremtsen hazájával. Ez neki is fontos volt, nemcsak Karthágónak. Egyelőre ugyan nem számíthatott onnan utánpótlásra, de megtette az első lépést, hogy kitörjön abból az elszigeteltségből, amely 218 őszétől fogva helyzetét jellemezte. Az Adria partján délkeleti irányban haladt tovább, július második felében elérte Észak-Apuliát, s ezzel Dél-Itália földjére lépett. Afrikai és hispaniai katonái minden bizonnyal otthonosabban érezték magukat ezeken a vidékeken, mint a Pó-síkságon és Etruriában. Délszakibb volt a klíma és a növényzet, az emberek is másként viselkedtek. A keltákat nem ismerték, és a karthágióakat nem fogadták már eleve ellenséges érzülettel. Még élt bennük saját nagy múltjuk emléke. Dél-Itáliában, főleg Samniumban tanúsították a leghevesebb ellenállást Rómával szemben, és még csak hat évtized telt el a hérakleiai [Policoro] és az ausculumi [Ascoli di Satriano] csaták óta, amikor Pürrhosz király viaskodott a hatalomért a rómaiakkal. Róma itt még nem tudott oly mélyen gyökeret verni, mint Közép-Itáliában. Azon a vonalon túl, amely a campaniai Volturnus [Volturno] alsó szakaszától Beneventumon [Benevento] át Luceriáig [Lucera] húzódott, nem voltak egybefüggő római településterületek, és csak itt-ott akadtak latin jogú kolóniák, mint például Venusia [Venosa] vagy Brundisium [Brindisi]. Sok közösség még mereven ragaszkodott hagyományos életformájához, főleg a hegyvidéki törzsek, a samnisok, a lucanusok és a bruttiusok. Ha valahol, akkor ezeken a vidékeken remélhette Hannibal, hogy a Róma elleni harcra buzdító felhívása nem talál süket fülekre. Itáliának ez a része földrajzi fekvésénél fogva is jó kilátásokkal kecsegtette. Itt haladtak át azok az utak, amelyek Rómából Brundisiumba

és Rhegiumon [Reggio] keresztül Szicília felé vezettek, a számos kikötő pedig a Földközi-tenger keleti és a déli részén fekvő országokkal kötötte össze Itáliát. E területek birtokában Hannibal nemcsak azt remélhette, hogy elzárja Róma elől a délnek vezető útvonalakat, hanem azt is, hogy maga léphet kapcsolatba a környező népekkel. A Róma elleni harchoz Itáliának egyetlen más része sem lehetett alkalmasabb bázis. Hannibal legkésőbb 217 nyarán gondolt arra, hogy itt szilárdan megveti a lábát, és híveket szerez magának. E vidéken másként viselkedett, mint Etruriában és Umbriában; kezdettől fogva arra törekedett, hogy az őslakosság ne a brutális hódítót lássa benne. Nyilván a jövőbeli szövetségesekre volt tekintettel abban is, hogy egyelőre nem hatolt mélyebben a tulajdonképpeni Dél-Itáliába, és nyár végi, őszi hadműveletei a Közép- és Dél-Itália közti térségben zajlottak. Az észak-apuliai Luceria latin coloniától délnyugati irányban vonult tovább, áthaladt Beneventum latin colonia területén, a Volturnus folyását követve, egészen a rómaiak birtokában lévő campaniai ager Falennusig. Onnan nagyjából északi irányban tért vissza Bovianumon [BojanoJ át Geruniumba, s ott téli szállásra rendezkedett be. Ezt a menetirányt nemcsak úgy találomra választotta. Először is: bizonyos értelemben itt vonta meg a határvonalat, alaposan felderítette a területet és annak minden lehetőségét. Másodszor: ezekkel a hadjáratokkal biztosítani akarta a sereg téli ellátását. A szükséges élelmet és takarmányt elsősorban a római-latin településterületeken igyekezett megszerezni, az őslakosságot kímélte, amennyire csak lehetett. Ez a törekvése legvilágosabban Campaniában mutatkozott meg, ahol a Volturnus jobb partján létesült római ager Falernust teljesen kifosztotta, míg ellenben a folyótól balra elterülő termékeny capuai vidéket még csak nem is érintette. Hadműveleteinek általános menetét viszonylag csekély mértékben befolyásolta az a római hadsereg, amely július végén, augusztus elején jelent meg Észak-Apuliában, és állandóan a karthágóiak nyomában járt. Ezt a hadsereget a trasimenusi csata után szervezték a Servilius-féle sereg épen maradt egységeiből és két újonnan felállított légióból. Létszámát tekintve nem volt sokkal gyengébb a karthágói haderőknél. A dictatorrá választott Q. Fabius Maximus vezényelte, és M. Minucius volt mellette a magister equitum [a dictator helyettese, a lovasság parancsnoka]. Fabius abban látta tulajdonképpeni feladatát, hogy megmutassa a szövetségeseknek: a történtek ellenére Rómának még mindig van hadserege. Ezzel a demonstrációval akarta elejét venni az esetleges elszakadási törekvéseknek. Mindent egybevetve sikerült célját elérnie. Volt

egy elve, amelyet sokat dicsértek: kerülte a nyílt csatát. Ez megmentette ugyan a rómaiakat egy újabb katonai vereségtől, de arra nem volt alkalmas, hogy Hannibal kezéből kiragadja a kezdeményezést. Hiába kerültek időnként a rómaiak ténylegesen kedvezőbb harci helyzetbe, Hannibal végső soron sokkal ötletesebb volt, mint a dictator, így történt a Calliculahágónál, ahol Fabius elzárta ellenfele előtt a Campaniából észak felé vezető utat. Erre Hannibal éjjel egy csordányi ökör szarvára égő fáklyákat köröztetett, majd a megriadt állatokat a magaslatok felé tereltette. A rómaiak abban a hitben, hogy arra vonul Hannibal serege, elhagyták állásaikat, s az őrizetlenül hagyott hágón a pun hadvezér folytatta útját észak felé. Rómában is sokakat haragra gerjesztett Fabius hadviselési módja, és valóban szégyenletes volt, hogy a római hadsereg biztos távolságból tétlenül szemlélte Apulia és Campania termékeny területeinek kifosztását. Ezért Minuciust, a magister equitumot ugyanakkora katonai hatáskörrel ruházták fel, mint a diotatort. Az intézkedés eredményeként az év végére komolyabbá váltak a harcok Gerunium térségében. Itt az igen aktív Minucius gyakran meg tudta zavarni a karthágói sereg hadtápvonalait, és az állóháború azokban a hetekben sok kellemetlenséget okozott Hannibalnak. A kisebb sikerek némileg helyreállították ugyan a rómaiak megrendült önbizalmát, de az általános helyzeten nem sokat változtattak. A rómaiak tisztában voltak azzal, hogy az ősz folyamán már nem lehet semmi lényegeset elérni, és a következő évtől remélték a döntő fordulatot. Voltaképpen Hannibal sem tehetett egyebet. Dél-Itáliában eddig még csak a talajt tudta előkészíteni a tervbe vett akciók számára. A hadműveletek során létrehozta az első kapcsolatokat az őslakossággal; az ősz és a tél folyamán ügynökei felkeresték a déli városokat, népcsoportokat, informálódtak az ottani viszonyok felől, és tevékenykedtek Hannibal érdekében. Az ígérgetések ellenére azonban egyelőre még senki sem mert nyíltan melléje állni. Nem lehetett tudni, hogy Hannibal sikerei tartósak lesznek-e, hiányzott Hannibal fölényének végső, meggyőző bizonysága. Ezért várakozó álláspontra helyezkedtek, és a 216. esztendő eseményeinek alakulásától tették függővé elhatározásukat. Karthágóban szintén feszült figyelemmel kísérték a dél-itáliai fejleményeket. Hannibal győzelmi jelentéseit nagy örömmel fogadták, annál is inkább, mert a többi hadszíntérről érkezett hírek fölöttébb kedvezőtlenek voltak. Hispániában Haszdrubal, Hannibal testvére nagyszabású haditervet dolgozott ki: a hadsereg és a flotta kombinált támadásával akarta visszaszerezni az elvesztett észak-hispaniai területeket.

Terve azonban meghiúsult, mert az Ebro torkolatánál vívott csatában a római-masszaliai hajók kerekedtek felül. A rómaiak viszont, miután P. Soipio 20 hajóval és 8000 emberrel megérkezett, nagyobb mozgási szabadságot nyertek; 217 őszén flottájuk védelme alatt már arra is vállalkoztak, hogy az Ebrón átkelve egészen Saguntumig nyomuljanak. Kudarcot szenvedett egy másik karthágói kísérlet is, amely kétségkívül merész vállalkozás volt, és admirálisaik fejlett navigációs ismereteiről tanúskodott. Egy 70 hajóból álló flotta Szardínia és Etruria között cirkálva igyekezett megakadályozni, hogy Róma összeköttetésben maradhasson Hispániával. A karthágóiak azonban túlságosan messze voltak hazai bázisuktól, s amikor egy 120 hajóból álló, nagy római flottával találkoztak, kénytelenek voltak próbálkozásaikat abbahagyni, és visszatérni Afrikába. A rómaiak tengeri fölényük és kedvező helyen lévő támaszpontjaik révén a karthágói hajóhad minden nagyobb akcióját meg tudták akadályozni, ugyanakkor szicíliai bázisaikról kisebb portyázó hajórajokkal fosztogathatták az afrikai partvidéket. Karthágóban mindenki tisztában volt azzal, hogy Hannibal nélkül a háborút már elvesztették volna. Ő volt az egyetlen, aki nemcsak méltó ellenfele volt a rómaiaknak, hanem még túl is szárnyalta őket. A karthágóiak jobban érezték, mint valaha, hogy sorsuk tőle és döntéseitől függ. 217-216 telén jóformán mindenki úgy vélekedett, hogy a hovatovább két éve tartó háború Dél-Itáliában fog eldőlni. A rómaiak szinte minden erő- és anyagtartalékukat mozgósították. Nem kevesebb, mint 8 légiót állítottak ki, és haderőik létszáma – a szövetséges csapatokat és a lovasságot is beleértve – meghaladta a 80000 főt. Rómának még sohasem volt ekkora hadserege. Irányítását a legkiválóbb hadvezérek vették át, köztük a 219-es illíriai háborúban nagy érdemeket szerzett Aemilius Paullus consul, Cn. Servilius, a 217. év consulja, valaimint M. Minucius, a korábbi magister equitum. A második consul, C. Terentius Varró, akire később rá akarták hárítani a felelősséget a katasztrófákért, csekélyebb katonai tapasztalatokkal rendelkezett ugyan, de a döntő pillanatban a hadvezérek haditanácsa határozott. Ettől a nagy hadseregtől azt követekék, hogy ne maradjon defenzívában, mint Fabius az elmúlt ősszel, hanem nyílt ütközetben semmisítse meg az ellenséget. A rómaiak bizakodása nem volt egészen alaptalan, mert velük ellentétben Hannibalnak a tél folyamán jóformán semmi lehetősége nem nyílt arra, hogy új toborzások révén kiegészítse hadseregét. Be kellett érnie azzal, hogy amennyire csak lehet, katonáinak harckészségét állandó gyakorlatozásokkal és kisebb portyákkal fokozza. Mintegy 50000 főnyi serege jóval alatta maradt a római haderő

létszámának, csak lovassága tartotta meg számbeli fölényét: neki 10000 lovasa volt, a rómaiaknak 6000. A karthágóiak és a rómaiak egymással farkasszemet nézve töltötték a telet Geruniumnál létesített erődített állásaikban, s 216 tavaszán az újonnan szervezett római haderők is ott kezdtek gyülekezni. Hannibal azonban nem várta meg, míg együtt lesz az egész római hadsereg – a hegyes vidék különben sem volt alkalmas csataterep, főleg a lovasság számára –, hanem az ellenfél nem csekély meglepetésére hadaival megindult délkeleti irányban. Ötnapi menetelés után elérte az Aufidus [Ofanto] folyót, az apuliai síkság szélén. Ott elfoglalta a Cannae [Canne] nevű kis helységet (ahol a rómaiaknak raktáraik voltak), majd kissé délebbre, a folyó jobb partján letáborozott. Ez a lépése igen érzékenyen érintette a rómaiakat, mivel innen a karthágói lovasság ellenőrzés alatt tartotta Apulia középső részének termékeny síkságait, és ezáltal részben veszélyeztette a nagy létszámú római hadsereg utánpótlását. A rómaiak ezért hamarosan Hannibal után vonultok, és Cannae alatt, az Aufidus bal partján vertek tábort, alig 4-5 kilométer távolságban a karthágóiaktól. A hely megválasztása arra vall, hogy a rómaiak is csatát akartak. Hiszen tábornokaiknak tudniuk kellett, hogy ha két ellenséges hadsereg ilyen közel van egymáshoz, akkor az ütközet elkerülhetetlen. Most már csak az volt a kérdés, melyikük kezdi. Miután Hannibal a “római” bal parton kínálta fel a csatát, másnap a rómaiak átmentek a “karthágói” jobb partra, és itt támadta meg őket Hannibal. Amikor a rómaiak kidolgozták haditerveiket, nyilvánvalóan igyekeztek értékesíteni a trebiai csatáiban szerzett tapasztalataikat. Ezúttal nem adták meg az ellenfélnek azt a lehetőséget, hogy előírja a csata helyét és kezdeti időpontját, hanem maguk tették ezt. Mind az eredeti, bal parti táborban, mind pedig a jobb parton létesített új táborban biztosító tartalékokat hagytak hátra, összesen 10000 embert. Okulva abból, hogy annak idején az ellenséges arcvonal áttörése nem sikerült teljesen, csapataikat szokatlanul nagy számban – körülbelül 6-7000 embert – a központban tömörítették, hogy rohamuk átütő erejű legyen. Hannibal oly módon igyekezett az áttörés veszélyét elhárítani, hogy saját centrumát félhold alakúra formálta, hogy rugalmassá tegye. Ott állította fel a hispaniai és a kelta egységeket; ezek azt a parancsot kapták, hogy a rómaiak elől lassan hátráljanak, mindaddig, amíg a szárnyakon hátrább elhelyezett, római módra felfegyverzett és kiképzett líbiai csapatok beavatkozhatnak a küzdelembe. Hannibal arra számított, hogy az ellenség a központ felé összetorlódik, és ha majd a líbiaiak mindkét oldalról befejezik

az átkaroló hadműveleteket, a rómaiak a nagy tumultusban már nem tudják számbeli fölényüket érvényre juttatni. Azután már a Haszdrubal és Hanno vezényelte lovas alakulatokon lesz a sor, hogy hátulról bezárják a gyűrűt. A haditerv sikere attól függött most talán még inkább, mint a trebiai csatában –, hogy a gyalogosok kitartanak-e a döntő pillanatig. Ezért nem minden ok nélkül vette itt át maga Hannibal és öccse, Mago a parancsnokságot. Kevés olyan csatát ismer a hadtörténet, amelyben annyira tökéletesen végrehajtottak egy stratégiai koncepciót, mint a cannaei ütközetben. Mialatt a római légiók lépésről lépésre hátrább nyomták a keltákat meg a hispaniaiakat, a bal szárnyon Haszdrubal lovasai mindjárt a csata elején megfutamították azokat a római lovassági alakulatokat, amelyeket Aemilius Paullus consul vezényelt. Utána közreműködtek a jobb szárnyon a Varró által vezetett szövetséges lovasság szétszórásában, majd hátba támadták a római gyalogságot, amely időközben – amint azt Hannibal előre látta – tömör ék gyanánt hatolt be a karthágóiak sorai közé. Az afrikai csapatok harapófogóba szorították a római gyalogság lépcsőzetesen elhelyezett szárnyait, az ellenfél egyre összébb zsúfolódott, s így nem volt képes számbeli fölényét kihasználva gyors áttörést végrehajtani. Ebben a helyzetben baljós módon mutatkozott meg a római taktika és csapatirányítás nehézkéssége; a parancsnokok képtelenek voltak rugalmasan alkalmazkodni az új szituációhoz, míg ellenben a karthágói alvezérek a fővezér konkrét parancsai nélkül is pontosan tudták, mit kell tenniük, ha a harc folyamán ilyen vagy olyan fordulat következik be. így aztán Haszdrubal, aki a csata utolsó és igen kritikus fázisában önállóan operált, hátulról indított támadásával befejezte a rómaiak bekerítését, és ezzel a csata sorsa el is dőlt. A rómaiak közül csak kevesen bírtak kitörni a gyűrűből, a legtöbben a nagy tolongásban még a fegyverüket sem tudták használni, és a karthágóiak lekaszabolták őket; máj dinem valamennyi római főtiszt elesett, köztük Aemilius Paullus, Minucius és Servilius is. A katasztrófa hatására a táborokban hagyott tartalékok nagy része megadta magát. Varró consul, aki maroknyi lovas csapattal még idejében el tudott menekülni, a következő napokban azon fáradozott, hogy összeszedje a vert had maradványait. Sikerült is 5-10000 embert maga köré gyűjtenie, de ez már nem sokat változtatott a helyzeten. A csata napjának estéjén nem volt többé római hadsereg Itália földjén. 2. A döntő évek (216-211)

A cannaei csatát követő napokban és hetekben Hannibal abszolút katonai fölényben volt. Rómát a súlyos vereség annyira megbénította, hogy egyelőre nem is gondolhatott komolyabb akcióra. Hannibal viszont megbízható és magabiztos hadsereggel rendelkezett, amely még az elszenvedett veszteségek után is körülbelül 45000 főt számlált. Úgy látszott, a háború további menete egyedül Hannibal döntéseitől függ; ha valaha, úgy most volt abban a helyzetben, hogy a fejlődést az általa kívánt irányba terelje. De csakhamar – ha hihetünk Liviusnak, már közvetlenül a cannaei csata után – láthatóvá váltak azok a korlátok, amelyeken még most sem tudott keresztüljutni. Akkor – írja Livius – a karthágóiak haditanácsában Maharbal felszólította Hannibalt, hogy aknázza ki a kedvező pillanatot, küldje őt [Maharbalt] a lovassággal Róma ellen; a védtelen város megrohamozásával a háborút is eldönthetik. Hannibal elutasította ezt az indítványt, kijelentve, hogy ezen még gondolkodnia kell, nem határozhat azonnal; mire Maharbal a szemére vetette, hogy győzni tud ugyan, de a győzelem kiaknázásához nem ért. Híres epizód ez, már Cato is ismerte, s bár ilyen formában talán legenda, annyi igazság azonban mégis lehet benne, hogy a cannaei csata után Hannibal környezetében megvitatták ezeket a kérdéseket. Hannibalnak persze nyomós oka volt az effajta követelések elutasítására. Egy Róma elleni komoly támadásra még a cannaei csata után sem lehetett gondolni. A város olyan volt, mint egy erős, nagy vár, és ráadásul számos erődített helység is védte Latiumbam meg Dél-Etruriában. Rajtaütéssel – amint Maharbal tanácsolta nem lehetett bevenni, a hosszadalmas ostrom sem hozhatott volna semmi eredményt. Hosszabb ideig semmiképpen sem operálhatott volna ott egy karthágói hadsereg, ellenséges támaszpontoktól körülvéve, minden összeköttetéstől elvágva. Az ilyen vállalkozás fölöttébb kockázatos hazárdjáték lett volna, és a pun hadvezér könnyen elveszthette volna mindazt, amit addig sikerült elérnie. Hannibal teljesen tisztában volt azzal, hogy ilyen módon nem nyerheti meg a háborút. Közvetlenül Cannae után tett egyik első lépése jól mutatja, mennyire józanul ítélte meg a helyzetet. Környezetének egyik tagját, egy Karthalo nevű előkelő karthágóit egy csoport római fogollyal Rómába küldte. Karthalo hivatalos megbízatása az volt, hogy a foglyok visszaadásáról tárgyaljon, de nyilvánvalóan nem a váltságdíj kérdése játszotta itt a főszerepet. Hannibal csak alkalmat keresett arra, hogy a rómaiakkal érintkezésbe lépjen. Karthalónak minden valószínűség szerint egy békekötés lehetőségeit kellett kipuhatolnia; már az antik

hagyományokban is találni erre bizonyos célzásokat. A diplomáciai misszióra kétségkívül Karthalo volt a megfelelő ember, mivel kapcsolatban állott a Fabius-nemzetséggel. Hannibal tehát olyan lépésre szánta rá magát, mint Pürrhosz király az ausculumi csata után 279 őszén, vagy mint a karthágóiak az első pun háború idején, a rómaiak 249-ben elszenvedett veresége után. Céljainak korlátokat szabott, nem úgy, mint Nagy Sándor Isszosz és Gaugamela után; nem gondok Róma elpusztítására, és valószínűleg Itália meghódítására sem. Eddigi hadműveleteivel elsősorban azt akarta elérni, hogy kedvező pozícióból kezdeményezhessen béketárgyalásokat. Most, amikor előnyös helyzetbe került, remélte, hogy Rómában a súlyos vereség hatására sokan készek a háború befejezésére. Nincs értelme feszegetni, hogy Hannibal milyen békefeltételekre gondolt, mert az egész követküldés jelentéktelen közjáték maradt csupán. A római senatus hallani sem akart semmiféle megbeszélésről, és már a városfalak előtt elutasította Hannibal követeit. Ezzel félreérthetetlen módon kifejezésre juttatta, hogy nem akar tárgyalni, hanem a végsőkig el van szánva a harc folytatására. A pánikhangulat leküzdése után Rómában józanul ítélték meg a helyzetet. Megértették, hogy a háborúnak nem lehet többé egy csapásra véget vetni, mint azt még tavasszal remélték; sokáig fog tartani, szükség lesz minden rendelkezésre álló erő bevetésére. Ugyanakkor azonban tisztában voltak azzal, hogy miként régebben, most is milyen ütőkártyáik vannak. Igaz, Dél-Itália nagy területei veszélyben forognak, de kezükben van egész Közép-Itália; Szicília és Szardínia az övék, csapataik nem eredménytelenül harcolnak Észak-Hispániában, és flottájuk révén a tenger korlátlan urai. Rómában azt is világosan látták, hogy Hannibalnak minden sikere ellenére korlátozottak a lehetőségei. Erődített állásokat nem tudott megtámadni, sem nagyobb helységeket elfoglalni: éppoly kevéssé sikerült eddig ígéretekkel és szabadság-jelszavakkal megnyernie Itália lakosainak rokonszenvét. Ha tehát Róma ilyen körülmények között visszavonul támaszpontjaira, megbízható erőkkel biztosítja a fenyegetett területeken levő legfontosabb helységeket, a csatát egyelőre kerüli, inkább az ellenséges erők szétforgácsolására törekszik, és sok kisebb akcióval gyengíti azokat – nos, ily módon Hannibal szükségképpen olyan helyzetbe kerül, hogy fölényét már nem tudja kihasználni. Akkor természetesen még senki sem láthatta előre a további fejleményeket, de békekötési szándékának meghiúsulása után nyilván Hannibal is megértette: Rómát nem lehet csupán nagy csatákban térdre kényszeríteni, hanem csak úgy, ha a római hatalom szilárd építményéből

egymás után kitördeli az építőköveket. De ha ezt komolyan megkísérli, a háborúnak más arculatot kell öltenie. Hannibal további terveinek kidolgozásában számításba vette az új helyzetet. Először is arra törekedett, hogy a Róma által feladott területeken levő legfontosabb közösségeket megnyerje, s ily módon szilárd bázist teremtsen további hadműveletei számára. Ebből a szempontból kedvező volt a helyzet. Dél-Itáliában megingott Róma presztízse. Azok az elemek, amelyek az elmúlt hat évtized alatt sem tudtak megbarátkozni a római uralommal, amelyek a hajdani nagyság visszatéréséről vagy az elvesztett függetlenség visszaszerzéséről álmodoztak, most mozgolódni kezdtek, és Hannibal minden tőle telhető módon támogatta törekvéseiket. Miként az előző évben, most is szabadon bocsátotta azokat a foglyokat, akik mint Róma itáliai szövetségesei harcoltak ellene. Ismét hangsúlyozta azt a szándékát, hogy az italicusokat felszabadítja a római járom alól, s ígéreteinek ezúttal tényleges hatalom adott nyomatékot. Alvezérét, Hannót egy kisebb sereggel délre, Lucánk és Bruttium térségébe küldte, maga pedig Cannaetól Észak-Apulia felé vette útját, majd átvonult Samnium déli részén, végül behatolt Gampaniába, megjelenésével demonstrálva Róma gyengeségét és a saját erejét. Még 216 nyarán sikerült több újabb helyen megvetnie a lábát. Észak-Apuliában többek között Arpi, Herdonia [Ordona], Salapia és Aecae [Troia] állt át hozzá, Samnium déli részén a lucaniai határ közelében fekvő Compsa, Campaniában pedig a legfontosabb helység, Capua szegődött melléje. Hannibal nem fukarkodott az ígéretekkel és a garanciákkal. A Capuával kötött szerződésben – és nyilván hasonló egyezményeket írt alá a többi közösséggel is, mint pl. Arpival – garantálta a város önállóságát, nem terhelte súlyos költségeikkel, és kilátásba helyezte, hogy visszaállítja hajdani hatalmát. Ezek az első eredmények jelentősek voltak ugyan, de korántsem lehet állítani, hogy Dél-Itália lakói önként szakadtak él Rómától, mint 280-279-ben, Pütrhosz győzelmei után. Sokan várakozó álláspontra helyezkedtek, a stratégiai fontosságú pontokon épült városok többsége bezárta kapuit a karthágóiak előtt, és még Arpiban meg Capuában is csak Hannibal erélyes támogatásával tudtak felülkerekedni a Karthágó-barát elemek. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy Dél-Itália tényleges meghódítása még nagy erőfeszítéseket igényel, és kérdéses volt, hogy egyedül ezzel ki lehet-e csikarni a végső döntést. Hannibal e tekintetben látszólag nem táplált illúziókat. Tudta: ha azt akarja, hogy sikere tartós legyen, egyéb erőket is mozgósítania kell. És úgy látta, hogy ezek az erők adva vannak. Amióta elhagyta Észak-Hispániát, az Itáliában, Hispániában és a tengeren kezdeményezett karthágói

vállalkozások valójában nem kapcsolódtak egymáshoz. Ha sikerülne a különböző hadszíntereken folyó akciókat ésszerűen koordinálni, és így Róma erőit mindenütt lekötni, úgy lehetőségek nyílnának a további hadviseléshez. Hannibalnak kapóra jött, hogy közvetlen kapcsolatot létesíthetett a karthágói kormányzattal. Cannaei győzelme, illetve békekötési kísérletének meghiúsulása után nem sokkal öccsét, Magot Karthágóba küldte – aligha csupán azért, hogy megvigye a diadal hírét, amint a későbbi írók tudni vélték. És az a sokat emlegetett história, hogy Mago a győzelem nagyságának érzékeltetésére a karthágói tanácsurak elé szóratta azt a rengeteg aranygyűrűt, amelyeket a cannaei csatában elesett római lovagok viseltek, ha egyáltalán igaz, jelentéktelen mozzanat volt csak. Hogy a tulajdon testvérét küldte követségbe Karthágóba, arra mutat, hogy Hannibal számára másról, sokkal fontosabbról volt szó. Mago 218 óta állandóan vele volt, a legteljesebb bizalmát élvezte, és minden tervéről tudott. És mivel ő is Hamilkar fia volt, nemzetségének fénye éppúgy beragyogta, mint bátyját. Ő volt tehát a legalkalmasabb személy arra, hogy hatékonyan képviselje Hannibal nézeteit. Karthágóban akkoriban komoly határozatokat hoztak, és első ízben mozgósítottak nagy erőtartalékokat a háború sikere érdekében. Elhatározták, hogy Haszdrubal támogatására Magot 12000 gyalogosból és 1500 lovasból álló sereggel Hispániába küldik; körülbelül ugyanekkora haderőt állítanak fel Szardínia meghódítása céljából; és végül Hannibalnak – bár szerényebb mértékben – lovasokat, elefántokat bocsátanak rendelkezésére, valamint pénzt, hogy zsoldosokat toborozhasson. Utólag gyakran bírálták ezeket az intézkedéseket. Az a vélemény alakult ki, hogy mivel a karthágói kormányzat nem értette meg Hannibal szándékait, helytelen módon szétforgácsolta erőit, pedig azokat Itáliára kellett volna koncentrálnia, mert csakis ott lehetett volna tényleges döntést kicsikarni. Ebben a kritikában egy 200 után keletkezett legenda hatása érvényesül, amely szerint Hannibal végső soron azért szenvedett kudarcot, mert hazájától kevés támogatást kapott. De sok minden szól azon feltevés ellen, hogy a karthágói kormányzat tudatosan ignorálta volna Hannibal tanácsait. Közvetlenül a cannaei győzelem után Hannibal ellenségei mert kétségkívül voltak még ellenségei – bajosan vihették volna keresztül akaratukat. S hogy milyen csekély volt akkoriban a befolyásuk, jól mutatja, hogy a következő években a fontos pozíciókat majdnem kizárólag Hannibal rokonai és párthívei töltötték be. Azt is nehéz elképzelni, hogy Mago bátyja akarata ellenére ment volna át Hispániába. És ami a leglényegesebb: ha a 216 nyarán kialakult helyzetet

vesszük tekintetbe, a karthágói kormányzat említett határozatait igen ésszerűnek kell tartanunk. Hispániában rendre meghiúsultak Haszdrubalnak az Ebro-menti római állások elleni támadásai. Utoljára még 216-ban is. Félő volt, hogy a sorozatos kudarcok komoly reakciót váltanak ki a Hispania középső és déli részén lakó törzsekből. Már mutatkoztak is az első aggasztó jelek: 217-216 telén zavargások támadtak a turdetanusok területén. Hispániában tehát sürgősen meg kellett szilárdítani a helyzetet. Ez nemcsak a családi hatalmukért aggódó Barkidáknak állott érdekében – elvégre Hannibal éppen azért robbantotta ki az egész háborút, hogy Róma ne vethesse meg a lábát Észak-Hispániában –, hanem a háború további menete szempontjából is szükséges volt. Hispániában meg kell teremteni a békét, mert csak ebben az esetben lehet teljes mértékben kihasználni bőséges emberanyagát és nemesfém kincseit, s csak az Ebr ótól északra elterülő partvidék birtoklása nyújt lehetőséget az Itália elleni komoly hadi vállalkozásokra. Ilyen körülmények között (kétségbe kell vonnunk azt a római hagyományt, amely szerint a karthágóiak Itáliába akarták küldeni Haszdrubalt. Mivel a Hispániái uralom főleg azon nyugodott, hogy a hispaniai fejedelmek hűséget fogadtak a Barkida-háznak, Haszdrubal távozásának rendkívül kellemetlen következményei lettek volna. Arról nem is beszélve, hogy kényszerítő ok nélkül Hannibal és Haszdrubal sohasem lett volna hajlandó lemondani hatalma tulajdonképpeni bázisáról. Hasonlóképpen indokoltnak tűnt 216 nyarán Szardínia megtámadása; a sziget lakói, akiket karthágói ügynökök lázadásra izgattak, Hampsicorus vezetésével felkeltek a római uralom ellen. Az etruriai partvidék ellen indított flottaexpedíció – az előző évben – jórészt azért maradt eredménytelen, mert a karthágói hajóhadnak nem voltak Itália közelében megfelelő támaszpontjai. Ha azonban Karthágónak sikerül birtokba vennie Szardíniát, akkor fenyegetheti a hosszan elnyúló védtelen itáliai partokat, mint ahogy fenyegette az első pun háború idején. Ha meggondoljuk továbbá, hogy Hannibal ügynökei akkor már javában tevékenykedtek Szicília szigetién, és a szürakuszai udvarnál nem kisebb személyiség, mint a trón várományosa, Gelón, azzal a gondolattal kacérkodott, hogy átáll a karthágóiakhoz egészen világossá válik előttünk a karthágói koncepció. Megtámadták Róma külső birtokait abban a pillanatban, amikor a súlyos veszteségektől legyengült és Hannibal akciói által teljesen lekötött Róma csak jelentéktelen erőket fordíthatott az Italian kívüli területek védelmére. Számos körülmény szólt amellett, hogy a karthágói tervek sikerülnek. Ebben az esetben Róma széles fronton – a Pó-síkságtól Észak-Hispánián, Szardínián, Szicílián át egészen Campaniáig és Apuliáig – ki lenne téve a

karthágóiak és szövetségeseik támadásainak; Hannibal pedig kiszabadulva végre az elszigeteltségből, a Szardínián és Szicílián létesített karthágói bázisokra támaszkodva döntő rohamra indulhatna a római hatalom központja, Közép-Itália ellen. Ennek a tervnek valamennyi része Hannibal szellemét tükrözi. A csatáit jellemző átkarolási szisztéma érvényesül bennük, csak nagyobb arányokban, a hadszíntér egészére vonatkoztatva. Csakhogy Hannibal és a karthágói kormányzat tévesen ítélte meg a tényleges erőviszonyokat. Már 215 nyarán balul ütött ki a Szardínia elleni hadjárat. Kezdeti sikerek után a felkelő szárdokkal együttműködő karthágói egységek vereséget szenvedtek, és vezetőik fogságba kerültek. Ugyancsak kudarccal végződött Haszdrubal utolsó nagy offenzívája Hispaniában. Az egyesült karthágói seregek elvesztették az Ebro és Saguntum közti partvidéken vívott ütközetet, s most már nem remélhették, hogy a rómaiakat ki tudják szorítani Hispániából. Védekező állásba vonultak, és annak is örültek, hogy egyelőre a rómaiaknak sincs elegendő erejük nagyobb vállalkozásokra. Ily módon a hispaniai hadszíntér a következő évekre háttérbe szorult. Amit már a háború első évei megmutattak, azt most újra bebizonyították a szardíniái és hispaniai események. Hannibaltól és csapataitól eltekintve, a karthágói haderők és vezetőik – Hannibal testvéreit is beleértve – nem voltak méltó ellenfelei a rómaiaknak. Most is, mint régebben, minden attól függött, milyen sikerrel járnak Hannibal itáliai hadműveletei. Itáliában 215 elejéig még éreztette hatását a cannaei csata. Ez főleg Hanno délen végrehajtott akcióira vonatkozik. Hanno 216 őszétől szerencsésen csatázott Lucaniában és Bruttiumban, s az ottani lakosság nagy részét rá tudta venni, hogy csatlakozzon Hannibalhoz. Csak itt-ott ütközött ellenállásba; így például a Krotóntól északra fekvő kis Peteliában [Strongoli]; Petelia lakóinak hősies harcát a római hagyomány mint dicséretes példaképet örökítette meg. E déli vidékeket eddig csak laza szálak fűzték Rómához, az utóbbinak nem sok híve volt itt, és Lucania partvidékeit kivéve, ahová Hanno nem merészkedett, hiányoztak az olyan nagyobb helységek, amelyekben a Róma-barát elemek visszahúzódhattak volna. Mindent egybevetve Hanno sikerei nem voltak jelentéktelenek. Igaz, nagy gazdagságot nem talált ezeken a területeken, és Lucaniának nem minden lakosa volt megbízható, viszont sok pásztor és paraszt szívesen állt be zsoldosnak a karthágói seregbe, erősítve Hannibal haderejét. De a legfontosabb az volt, hogy Hanno 215 tavaszán elfoglalta a Bruttium déli részén fekvő Lokroi Epizephüroi és Krotón kikötővárost, s így végre sikerült tengeri összeköttetést létesíteni Karthágóval. Ennek

következményei már a nyár folyamán megmutatkoztak, amikor Bomilkar, a karthágói hajóhad parancsnoka Lokroiba érkezett a Hannibalnak küldött lovasokkal, elefántokkal és pénzzel. A döntő összecsapások azonban északabbra folytak, a Közép- és DélItália közötti határvidéken, és a küzdelem középpontjában Campania állott. Hannibal 216 őszétől 215 nyarának végéig tartózkodott ott, és már személyes jelenléte is arra vall, hogy igen fontosnak tekintette ezt a területet. Campania nemcsak Itália legtermékenyebb és legsűrűbben lakott részeinek egyike volt, hanem stratégiai szempontból is jelentősnek számított. Innen vezettek az utak Lucania, Samnium és főleg Latiuin felé. Campania természetes kiindulási pontul szolgálhatott egy délről Róma ellen irányuló offenzíva számára. Capua és a körülötte fekvő kisebb helységek 216 őszéig Hannibal kezébe jutottak, de Capua csupán egy részét alkotta Campaniának, és elszigetelten nem jelentett nagy értéket. Ezért Hannibal minden erejével arra törekedett, hogy az egész vidéket meghódítsa. Ez azonban csak félig-meddig sikerült. A Capua távolabbi környékén levő Atella és Calatia átpártolt hozzá, úgyszintén Nuceria, amely délebbre, Campania és a Salernum [Salerno] körül lakó picén usok földje közti határon épült ki. 215 tavaszán hosszú ostrom után megadta magát a Volturnus menti Casilinum, amely Capua biztosítása és a folyó túlsó partján elterülő római ager Falernus elleni támadás szempontjából egyaránt fontos volt. De a campaniai kikötővárosok Cumaetól Nápolyig [Neapolis] bezárták kapuikat a karthágóiak előtt, és ellenálltak. Éppúgy nem sikerült megnyerni Nolát sem, Campania délkeleti részének legfontosabb városát, pedig Hannibal többször is megpróbálta. Itt megelőzte őt Marcellus római hadvezér: római helyőrséggel biztosította a várost, és könyörtelen eréllyel nyomta el a Karthágó-barát csoport mozgolódását. Hannibal közvetlenül Nola alá vonult seregével, de ezzel sem ért el semmit, Marcellusnak megvolt minden oka, hogy ne bocsátkozzék nyílt harcba, Hannibal pedig nem merte megrohamoztatni a város falait. A római történetírók lelkes szavakkal méltatták Nola sikeres ellenállását. Nem is egészen alaptalanul. E város birtokában a rómaiak elzárták a Dél-Samniumba és a campaniai-lucaniai határterületre vezető utakat. A Nolától délkeletre eső helységek, amelyek már átpártoltak Hannibalhoz – mint pl. Nuceria –, nem tudták sokáig tartani magukat, a lakosokat hamarosan ki kellett telepíteni, hogy Róma bosszújától megmeneküljenek. Hannibal 215 nyarának végén elhagyta Campaniát, és Apulia felé vette útját. Lehet, hogy ezt a lépést a megfelelő téli szállásról való gondoskodással indokolta, de valójában annak beismerése volt, hogy

eddigi fáradozásai kudarcot vallottak. Capuát és az ellenőrzése alá vont területet nagy körzetben ellenséges támaszpontok gyűrűje fogta körül; a Volturnuson túl ott sorakoztak a római légiók; Cumae, Puteoli [Pozzuoli] és Nápoly elállta a tengerhez vezető utat; Nola pedig a déllel való összeköttetést tette lehetetlenné. Samniumban és Apuliában éppoly kevéssé tudtak a karthágóiak említésre méltó eredményeket elérni. Befolyási szférájuk határai Észak-Apuliában ugyanazok maradtak: északon Luceria latin kolónia területe, délen az Aufidus folyó vonala. Az Apulia, Lucania, Campania közti összeköttetés szempontjából nélkülözhetetlen Samnium déli részén még mindig ott volt a római fellegvár, az erős Beneventum [Benevento], ahonnan – mint Nolából is – állandóan római csapatok törtek rá a védtelen vidékre. Ráadásul Lucaniában is igen gyenge lábon állott a karthágói uralom; a különböző klikkek hatalmi harcai, amelyekbe most a Hannibal hívei és ellenfelei közti ellentét is belefonódott, a következő évek során permanenssé tették a polgárháborút, s hol az egyik, hol a másik párt kerekedett felül. Ilyen körülmények között szó sem lehetett Hannibal DélItália feletti uralmáról. Mindamellett nem mondott le eredeti céljairól, sőt remélte, hogy a következő évben kedvezőbb feltételek alakulnak ki. Reményei nem bizonyultak egészen alaptalanoknak. A nyár folyamán ugyanis két, Italian kívüli hatalom lépett vele kapcsolatba, és ezek beavatkozása a háborúba új lendületet adhatott Karthágó törekvéseinek. Az egyik szövetséges Philipposz volt, Makedonia királya. Követei révén 215 nyarának elején megállapodott Hanniballal. Mindkét fél kötelezte magát, hogy közösen harcol Róma ellen, és együttesen kötik meg vele a békét; Makedonia még magának követelte az Illíriában létesített római támaszpontokat is. A szövetséget Philipposz kezdeményezte, aki 230-229 óta aggodalommal és haraggal figyelte, hogy Róma egyre messzebb terjeszti ki befolyását az Adrián át Illíria felé, s most Róma gyengeségét kihasználva, gátat akart vetni terjeszkedésének. A makedón ajánlat a legteljesebb mértékben megegyezett Hannibal szándékaival. Makedonia háborús beavatkozása ugyanis azt jelentette, hogy most már kelet felől is bezárult a gyűrű Róma körül. Természetesen Hannibal kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy Philipposz csak a saját céljait követi, és mindenekelőtt Illíriára gondol; de még így is jelentős segítséget jelentett a punoknak. A Brundisiumban állomásozó római flottaegységek és haderők kénytelenek voltak az illíriai partvidéken tevékenykedni, hogy megvédjék Apollóniát meg a Rómával szövetséges többi közösséget, és ennélfogva nem tudták Dél-Apuliát olyan hatékonyan védelmezni, mint addig. Ily módon Hannibal számára új lehetőségek kínálkozhattak, de ezen

túlmenően a Makedoniával kötött szövetség megnövelte Hannibal presztízsét. Főleg az amúgy is mindig kelet felé orientálódó dél-itáliai és szicíliai görögökre lehetett nagy hatással az a tény, hogy az egyik jelentős hellenisztikus hatalom Hannibal ügyét támogatja. Egészen más reményeket keltettek a szürakuszai események Hierón király 215 nyarának elején bekövetkezett halála után. Utódjának, a 15 esztendős Hierónümosznak a környezetében a Karthágó-barát elemek ragadták magukhoz a kezdeményezést, és még a nyár folyamán követeket menesztettek Hannibalhoz, hogy szövetséget kínáljanak neki. Hannibal a trasimenusi csata után került először kapcsolatba Szürakuszaival, amikor szabadon bocsátotta Hierón király fogságba ejtett zsoldosait. Most örömmel fogadta kérésüket. Kötelező érvényű megállapodás megkötésére azonban nem érezte magát feljogosítva, mivel Hierónümosz olyan területeken akarta uralmát kiterjeszteni, amelyek valaha Karthágó befolyási szférájához tartoztak; meg aztán Szürakuszai katonai támogatást is kért, azt pedig csak Karthágó adhatta meg. Egyébiránt minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy Szürakuszai és Karthágó között létrejöjjön a szövetség. Egyik triérarkhoszi [háromsorevezős haj ó parancsnoka] rangban levő tisztjét – ennek is Hannibal volt a neve – jelölte ki, hogy a tervbe vett tárgyalásokon képviselje. Továbbá Hierónümosz udvarába küldött kíséretéből egy testvérpárt: Hippokratészt és Epiküdészt, hogy ott közvetlenül védelmezzék érdekeit. A testvérek nagyapját még Agathoklész uralma idején száműzték Szürakuszaiból. Karthágó hajlandónak mutatkozott Hierónümosz valamennyi feltételét elfogadni, katonai támogatást ígért neki, és abba is belement, hogy Szürakuszai a Himerasz [Fiume Salso] folyóig terjessze ki határait. A tárgyalások azonban a tervezettnél hosszabb ideig tartottak, sőt átmenetileg úgy látszott, hogy eredménytelenek maradnak. Ennek oka az volt, hogy a szürakuszai Rómabarát elemek minden erejüket latba vetve a szövetségi szerződés megakadályozására törekedtek, amiben Appius Claudius szicíliai helytartó is támogatta őket. Intelmeik hatottak is az ifjú királyra, főleg Hannibal nyári hadjárata után, amikor a karthágói sereg gyors győzelme fölöttébb kétségessé vált. Ebben a helyzetben kiváltképpen Hippokratész fáradozott sokat Hannibal érdekében. Igen ügyes és energikus diplomatának bizonyult. Megnyerte a király bizalmát, a legkedvezőbb színekkel ecsetelte Hannibal kilátásait, s mivel mindez még nem volt elégséges, arra biztatta: igényelje magának a karthágóiaktól egész Szicíliát. Úgy látszik, Hannibal ügynökei semmilyen árat sem tartottak túlságosan nagynak azért, hogy Szürakuszait megnyerjék, és Karthágó belement az alkuba. Ez nagyon is

érthető volt. A szicíliai közösségek Szürakuszai magatartásához igazodtak, és Szicília hidat alkotott Afrika és Dél-Itália között. Óriási lehetőségek kínálkoztak itt a háború további menetét illetően. Karthágó és Hierónümosz között 214 elején végül is létrejött a szövetség. Nem sokkal utóbb megkezdődtek az első támadások a római provincia területe ellen. Karthágó kikötőjében indulásra készen horgonyzott egy hajóhad, és minden jel arra mutatott, hogy hamarosan teljes erővel megindul a háború Szicíliáért. Ám hirtelen olyan fordulat következett be, amely ismét kétségessé tett mindent. Hierónümosz királyt 214 nyarán, trónra lépése után 13 hónappal, Leontinoiban [Leontini] meggyilkolták, és a hatalomra jutott oligarchikus kormányzat azon fáradozott, hogy Rómával helyreállítsa a régi viszonyt. Sokan minden eszközzel küzdöttek ez ellen, főleg Hannibal megbízottai, Hippokratész és Epiküdész, de még nem lehetett tudni, milyen eredménnyel. Ilyen körülmények között, amikor som Hispániában, sem Illíriában nem számíthatott döntő fordulatra, Hannibal megint csak önmagára volt utalva. 214 nyarán még egyszer Campaniára koncentrálta erőfeszítéseit. A Capuától északra fekvő Tifata hegység felől előrenyomult a tengerpart irányába. Közben megállt az Avernus-tónál [Lago Averno], hogy onnan megpróbálja elfoglalni Puteoli kikötőt, amelyet a rómaiak akkoriban kezdtek kiépíteni. Miután ez nem sikerült, ismét Nola városa ellen fordult. Itt akart döntést kierőszakolni; szándékát bizonyítja, hogy alvezére, Hanno a Bruttiumban toborzott új alakulatokkal dél felől szintén Campania felé vonult. Hannót azonban Beneventum közelében Sempronius Gracchus proconsul megállította, megütközött vele, és arra kényszerítette, hogy vonuljon vissza Lucaniába. Hannibal a remélt támogatás híján kénytelen volt abbahagyni az immár kilátástalan hadműveleteket. Még a nyár folyamán visszatért Apuliába. De egyelőre nem vonult téli szállásra, hanem a nyár hátralévő részét és az őszt arra használta fel, hogy hadi vállalkozásokat hajtson végre Dél-Apuliában. Akkor léptek a karthágóiak először az Aufidus folyótól délre eső területekre. Esélyeik kedvezők voltak. A numidiai lovascsapatok szinte minden akadály nélkül portyázhatták végig a védtelen vidéket egészen Apulia legdélibb csücskéig. Maga Hannibal serege egy részével Tarentumig hatolt, és kapcsolatba lépett ottani párthíveivel. De ezek a vállalkozások még inkább csak felderítő jellegű akciók voltak. A telet, miként az előző évben is, ÉszakApuliában, Salapia térségében töltötte Hannibal. De most már tervei között első helyen szerepelt Tarentum megszerzése. Koncepciójában jelentős láncszem volt ez a terv, 217-216 óta minden

eszközzel igyekezett megszerezni a Közép- és Dél-Itália közti határterületet, hogy segítségével a távolabbi délvidéket megvédhesse az északi irányból jövő római támadások ellen, s egyben megteremthesse a Latium és Róma elleni offenzíva előfeltételeit. Azzal, hogy hadműveleteinek súlypontját a legdélibb részekre akarta áthelyezni, tulajdonképpen a campaniai hadjáratok kudarcából vonta le a következtetéseket. Nem látta értelmét, hogy Campaniában harmadszor is megkísérelje azt, ami kétszer nem sikerült. Dél-Apuliában viszont még számíthatott sikerekre, amelyekre igen nagy szüksége volt, hogy szövetségeseinek és csapatainak megingott bizalmát újra megszilárdíthassa. Amellett az elmúlt évek fejlődése következtében Tarentum térsége közelebb került a centrumhoz. Mivel nagyjából egyenlő távolságra volt az illíriai hadszíntértől és Szürakuszaitól, Hannibal azt remélte, hogy onnan egészen másként befolyásolhatja az Italian kívüli harci tevékenységet, mint Campaniából, ahol gyakorlatilag el volt szigetelve. Ugyanakkor viszont az is tagadhatatlan volt, hogy ezáltal jelentős mértékben tovább gyengítette pozícióit északon. Ezt a rómaiak azonnal ki is használták: még 214 őszén visszahódították a Volturnus menti Casilinumot, miáltal újabb fontos támaszpontot szereztek Capua ellőni akcióik számára. A jelek arra mutattak, hogy a következő évben Nola, Puteoli és Casilinum felől megkezdik az offenzívát. Hogy a támadásra mégsem került sor, annak okát a szicíliai eseményekben kell keresnünk. Szürakuszaiban sokáig zűrzavaros volt a helyzet. A rómaiak brutálisan jártak el Szürakuszai hátországában, amivel akaratlanul is a Karthágó-barát elemek erejét növelték; végül Hannibal párthívei Hippokratész és Epiküdész vezetésével megdöntötték a Rómával szimpatizáló oligarchikus kormányzatot, a velük tartó zsoldosok segítségével magukhoz ragadták a hatalmat, és szakítottak Rómával. Marcellus erre szárazföldi és tengeri haderőkkel tüstént megtámadta a várost, de kétséges volt, hogy többet tud-e elérni, mint régebben az athéniak és a karthágóiak. A bevehetetlen erődítmények és nem utolsó sorban az Arkhimédész által konstruált hajítógépek minden ostromkísérletet meghiúsítottak. A város teljes bekerítésére már azért sem került sor, mert hamarosan a karthágóiak is beavatkoztak a harcba. Bomilkar vezérletével karthágói flottaegységek tevékenykedtek Szürakuszai térségében, és megakadályozták, hogy a rómaiak a tenger felől blokád alá vehessék a várost. Legkésőbb 213 tavaszán pedig Himilko parancsnoksága alatt 28000 főnyi hadsereg – köztük 3000 lovas – és 12 harci elefánt szállt partra Szicília déli peremén Hérakleia Minóa mellett.

Megjelenése jeladásul szolgált a Rómától való elszakadásra. A jelentékeny Agrigentumon [Girgenti] kívül 213 tavaszán Szicília déli partvidékének és belsejének nagy része szinte harc nélkül a karthágóiak kezére került. A Rómától elszakadt közösségek szövetségre léptek egymással, és az energikus Hippokratész kezdeményezésére – aki 215 nyarán 10000 emberrel áttört a Szürakuszai előtt húzódó római ostromvonalon – csapatokat szerveztek, hogy a karthágói hadsereggel együttműködve felszabadítsák Szürakuszait. A rómaiak részleges sikereik ellenére képtelenek voltak megbirkózni ezzel a mozgalommal. Hannibal jól látta a kínálkozó lehetőségeket, amikor újra meg újra – legutóbb 214-213 telén – sürgette a karthágói kormányzatot, hogy minden rendelkezésére álló erőt Szicíliában vessen harcba. Hosszú idő után ismét jelentős győzelmet arattak a karthágóiak, s úgy látszott, hogy általános fordulat következik a javukra, méghozzá – s ez igen fontos – azon a hadszíntéren, ahol nem maga Hannibal irányította a hadműveleteket. A szicíliai sikerek most jelentős mértékben könnyítettek Hannibal helyzetén. Mivel a rómaiak kénytelenek voltak tartalékaikat Szicíliába küldeni, és ezért Itáliában nagyobb akciókat nem kezdeményezhettek, 213-ban Hannibal meg merte kockáztatni, hogy campaniai és észak-apuliai szövetségeseit magukra hagyva, seregének zömét Apulia délkeleti részén vonja össze. Persze, számítása nem teljesen vált be. Igaz, hogy a campaniai harcok csak nagyszabású fosztogató hadjáratok voltak, de Sempronius Grachchus consul kis seregével eredményesen avatkozott be a lucaniai polgárháborúba, a másik consul, Fabius pedig 213 őszén a Róma-barát párt segítségével, éjjeli rajtaütéssel visszahódította az észak-apuliai Arpi városát. Mindazonáltal Hannibal sikerei jócskán ellensúlyozták a rómaiak visszavágásait. Hannibal 213 nyarának nagy részét a sallentinusok területén, a tarentumi öböl mellékén töltötte, ott egész sor helységet foglalt el, és kiépítette állásait, ősz végén, vagy talán már csak 213-212 telén éjszakai rohammal sikerült bevennie Tarentumot, ottani két párthíve, Nikon és Philomélosz segítségével. De csak a várost tudta elfoglalni, a várban tovább tartotta magát a római helyőrség. Nem sokkal később az Ión-tenger partján levő többi görög város: Metapontion, Hérakleia, Thurioi is a karthágóiak kezére jutott. Hannibalnak ezek a sikerei közvetlenül visszahatottak a lucanusokra: az állandóan folyó gerillaháborúban ismét a Karthágó-barát elemek kerekedtek felül; Flavus, a római párt vezetője, a lucaniai szövetség legmagasabb rangú tisztségviselője átállt hozzájuk; Sempronius Gracchus római hadvezér kelepcébe került, s halálát lelte. Hannibal hatalma 212 nyarának elején érte el csúcspontját Dél-Itáliában.

Az övé volt Bruttium, meghódította Lucania és Apulia legnagyobb részét, valamint a partvidék szegélyét Lokroitól Apulia déli csücskéig. Most először tűnt lehetségesnek, hogy sikerül eddigi szétszórt támaszpontjait zárt, összefüggő területté egyesítenie. Még nem következett be döntő fordulat, de Karthágó esélyei kétségkívül megnövekedtek. Úgy látszik, ezt Rómában is érezték. A lakosság körében a nyugtalanság jelei mutatkoztak, az egyre több embert követelő újoncozások nehézségekbe ütköztek. A városi praetor azzal próbált lelket verni a csüggedőkbe, hogy római győzelmet jövendölő jóslatokat tett közzé. Nyilvánvaló volt, hogy a háború most döntő szakaszába lépett. A hadviselő felek megkettőzték erőfeszítéseiket, és nemcsak Szicília szigetén meg Itáliában éleződött ki a harc. Illíriában Philipposz, aki az előző években elfoglalta Lisszoszt, folytatta hadműveleteit az Apollóniától északra fekvő törzsek és településeik ellen, Hispániában a Scipiók Ebro menti állásaikból kilépve déli irányban támadásba lendültek, sőt, most először, Afrikát is belerántotta a háború örvényébe a Rómával szimpatizáló numidiai fejedelem, Szüphax felkelése. Soha nem mutatkozott meg ennyire világosan, hogy Róma és Karthágó világméretű küzdelmet folytat. Az emberek reménykedve és szorongva néztek az eljövendő események elé. A nagy fordulat 212 nyarán érlelődött. Első döntő fázisa a Szürakuszaiért vívott harc volt. Több tényező együttesen pecsételte meg a város sorsát: Marcellus igen körültekintő hadvezérnek bizonyult, aki kritikus helyzetekben is mindig helyesen cselekedett; a rómaiak jól értettek a városok ostromlásához, a tengeren ők voltak fölényben, és számíthattak Szürakuszaiban levő párthíveik segítségére; az Anaposz [Anapo] síkságon táborozó szicíliai-karthágói felmentő seregben pestis tört ki, amelynek rengeteg katona esett áldozatul, köztük a két vezér is, Himilko és Hippokratész; végül a karthágói hajóhad főparancsnoka, Bomilkar a döntő pillanatban tétovázott, nem mert harcba bocsátkozni a római flottával. Marcellus elfoglalta az Epipolai-fennsíkot, majd bevette az Eurüaloszerődöt, és néhány héttel később árulás révén sikerült behatolnia a város Akhradina nevű negyedébe. Szürakuszai 212 nyarának végén a rómaiak kezére került, és ezzel lényegében eldőlt a szicíliai háború. Agrigentum térségében és a sziget belsejében még tartották magukat a karthágóiak, sőt 211-ben erősítést is kaptak hazulról, de komolyabb akciókra már nem futotta erejükből; csupán annyit értek el, hogy ott még két évig elhúzódott a háború. A római győzelmet újak követték. Valerius Laevínus 212 késő őszén ügyes diplomáciával megnyerte Rómának a görögországi makedónellenes elemeket, és az aitolokkal szövetséget kötött Philipposz

ellen. A makedón király ennek következtében görög földön volt kénytelen erőit lekötni, és még ha komolyan akarta volna is, nem gondolhatott többé arra, hogy Hanniballal egyesüljön. Hispániában a római hadak az Ebrótól délre aratták első jelentős sikereiket. Mivel Haszdrubalnak csapatai egy részével Afrikában kellett harcolnia a fellázadt Szüphax ellen, a rómaiak gyenge ellenállásba ütköztek. Elfoglalták Saguntumot, s a part mentén nyitva állt előttük az út Új-Karthágó, valamint a félsziget déli része felé. Magában Itáliában is egyre inkább a rómaiak vették át a kezdeményezést. Hannibalnak a tarentumi öbölnél és Lucaniában kivívott eredményei után még sikerült egyet-mást elérnie; mindenekelőtt legyőzte Cn. Fulvius praetor csapatait, miáltal Észak-Apuliában ismét megszilárdította Arpi eleste óta megrendült pozícióját. A rómaiak azonban nem sokat törődtek győzelmeivel, hanem az előző évekhez hasonlóan, 212ben is Campaniában összpontosították erőik zömét. Capua visszahódítását pillanatnyilag fontosabbnak tartották, mint azt, hogy a délen elvesztett területekért indítsanak harcot. Lépésről lépésre, magukat minden oldalról biztosítva, tolták előre állásaikat Capua felé, és egyre szorosabbra vonták a gyűrűt a város körül. Hannibal nem tehetett ez ellen semmit. Hogy ő maga is Cainpaniába sietett-e akkor, nem tudjuk pontosan: mindenesetre a felmentésére irányuló vállalkozás eredménytelen maradt. Sőt élelmet sem sikerült bejuttatni az éhínségtől fenyegetett városba. Hanno Lucaniából egy gabonaszállítmánnyal elindult Capua felé, de azt Beneventumtól délnyugatra a rómaiak elfogták. Az év végén úgy látszott, hogy Capua napjai meg vannak számlálva. A kétségbeesett lakosok, akik okkal féltek a győztes rómaiak bosszújától, követeket küldtek Tarentumba, Hannibalhoz, ő megígérte a segítséget. Katonai szempontból nézve ez talán értelmetlennek tűnt, hiszen Capua már 214 ősze óta alig volt több, mint egy elszigetelt külső támaszpont. Hannibal azonban nem cselekedhetett másként. Capua volt a legnagyobb és legtekintélyesebb város mindazok között, amelyek Cannae óta hozzá csatlakoztak. Sorsát aggodalommal figyelték Hannibal dél-itáliai szövetségesei, és ha Capuát nem sikerül megmentenie, annak beláthatatlan következményei lesznek, így hát 211 tavaszán seregével még egyszer Capua alá vonult. A várost körülvevő, jól megerősített római állások azonban már eleve korlátozták lehetőségeit. Megtámadásukra nem mert vállalkozni, a rómaiak pedig nem voltak hajlandók nyílt csatában kockára tenni mindent. Hannibal öt napig várakozott hiába a római vonalak előtt, majd tábort kellett bontania, mert a kifosztott környéken nem volt sem élelem, sem takarmány. Capuát azonban nem akarta feladni, még egy utolsó lehetőséggel próbálkozott.

Szándékáról követ útján tájékoztatta a körülzárt város lakosságát, majd elindult északnyugati irányban, keresztülhaladt Samniumon, a paelignusok és a szabinok földjén, azután Reate [Rieti] mellett délnek kanyarodott, egyenesen Róma felé. Akadálytalanul átkelt az Anio folyón, és teljesen meglepetésszerűen megjelent a város falai előtt. Aligha gondolta komolyan, hogy rajtaütéssel beveheti az ellenfél fővárosát, ehhez serege túlságosan gyenge volt, még ha 20-25000 katonát vitt is magával. Inkább azt remélte, hogy a minden katonai védelmet nélkülöző római központi területek fenyegetésének hírére a Capuát ostromló proconsulok otthagyják a körülzárt várost, és hadaikkal azonnal Latiumba sietnek. Hannibalnak ez a lépése emlékeztet a háború első éveiben kezdeményezett vállalkozásaira. Akkor Flaminiusszal, majd Aemilius Paullusszal és Varróval szemben sikerült merész, váratlan hadmozdulataival magához ragadnia a kezdeményezést; most azonban hiába próbálkozott. A rómaiaknak azóta volt alkalmuk kiismerni Hannibal gyenge oldalait, és elég hamar rájöttek, hogy az egész akció nem egyéb, mint nagyszabású demonstráció. Természetesen kellemetlenül érintette őket, hogy a karthágói hadak a főváros közelében fosztogatnak, hogy Hannibal még most is képes ilyen manőverekre. De azt is tudták, hogy Capua eleste mindezért kárpótolja őket. A római vezérek megőrizték higgadtságukat, és Campaniában maradtak. Hannibal pedig kénytelen volt elvonulni Róma alól; elhaladt Capua mellett, amelyet már nem tudott megmenteni, átvágott Lucanián, Bruttiumon, és megjelent Rhegium előtt. Megpróbálta a várost megrohamozni, hogy legalább némileg ellensúlyozza a capuai kudarcot, de ez a kísérlete is balul ütött ki. Nem sokkal utóbb Capua megadta magát, és Róma szörnyű bosszút állt a város lakosain, amiért Cannae után Hannibalhoz mertek átpártolni. 3. A vereség (211-201) Amint azt már Polübiosz is felismerte, Capua eleste volt a háború tulajdonképpeni fordulatának kezdete. Az egész világ előtt feltárta Hannibal tehetetlenségét, szertefoszlatta fölényének nimbuszát, és végzetesen megmutatta, hogy alapjában véve mennyire labilis a helyzete. Ez az egy kudarc elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy hatalmának egész építményét megingassa. Igaz, Hannibalnak még mindig 30-40000 főnyi, harcképes sereg állott rendelkezésére, és Bruttium területéről most is kapott katonákat. De ezt a hadsereget össze sem lehetett hasonlítani a 218-

216-ossal. Az évekig tartó harcokban az elit csapatok sok-sok katonája elesett, megrokkant, megbetegedett, fogságba került, számos egység mint megszálló alakulat volt szétszórva nagy területen, de ezenfelül a rómaiak sorozatos visszavágásai következtében a harcosok elvesztették a rómaiakkal szembeni fölényük tudatát. A Róma, elleni manőver kudarca után Hannibal nem gondolhatott többé arra, hogy valami új, nagyszabású akcióval ismét magához ragadja a kezdeményezést. Ha nem akart mindent kockára tenni, úgy Dél-Itáliában kellett maradnia, s valamennyi eszközével arra kellett törekednie, hogy megtartsa megmaradt támaszpontjait. Szövetségeseitől nem sok segítséget várhatott. Azok félelemmel és aggodalommal néztek a jövő elé; Capua sorsa fenyegetően lebegett szemük előtt. Mi értelme, hogy tovább harcoljanak? Közülük csak kevesen éreztek őszinte rokonszenvet a karthágói hadvezér iránt, katonáit pedig, az afrikaiakat, a hispaniaiakat, a gallokat, a bruttiusokat betolakodóknak tekintették, és nem bíztak bennük. Amikor Cannae után úgy látszott, hogy a római uralom napjai meg vannak számlálva, abban a reményben pártoltak át Hannibalhoz, hogy nyerhetnek valamit. Most, a római győzelem küszöbén, már csak a saját megmentésükre gondoltak. Azok kivételével, akiknek személy szerint is félniük kellett Róma bosszújától, s így életrehalálra Hannibalhoz voltak kötve, minden alkalmat megragadtak, hogy az utolsó pillanatban átálljanak a győztes oldalára. A Róma-barát elemek titokban vagy nyíltan mindenütt Hannibal ellen dolgoztak, és aláásták hatalmi pozícióit. Hannibal nem tűrte tétlenül az ellene irányuló aknamunkát. Elmúlt az az idő, amikor nagylelkűen és humánusan bánhatott szövetségeseivel. Mindenütt pártot ütöttek ellene, s az árulás baljós légkörében egyre élesebben ütköztek ki jellemének sötét oldalai, bizalmatlanság, kegyetlenség és könyörtelen keménység jellemezte ettől fogva cselekedeteit. Nem tanúsított többé kíméletet, brutálisan bánt el mindenkivel, aki abba a gyanúba került, hogy a rómaiakkal konspirál. Azokon a területeken, amelyeket már nem tudott megtartani, nemegyszer elűzte a lakosokat, házaikat felgyújtotta, termőföldjeiket letarolta. Rettegés, iszony, halál és pusztulás kísérte útját. De ilyen eszközökkel, amelyeket a létért vívott elkeseredett küzdelem diktált neki, legfeljebb elodázhatta a végső döntést – a háborút már nem nyerhette meg. A rómaiak kétségen kívül fölényben voltak, nemcsak azért, mert több katonájuk volt, s a stratégiai helyzet minden vonatkozásában nekik kedvezett, hanem főleg azért, mert mind ők maguk, mind pedig a még vissza nem hódított vidékek Róma-barát elemei biztosra vették győzelmüket. A rómaiak teljesen

magukhoz ragadták a kezdeményezést, és Hannibal képességei kimerültek a szinte reménytelen védekezésben. Capua eleste után az első római csapás – még ugyanabban az évben Észak-Apuliában érte. Salapia, amely Arpi mellett e terület legfontosabb városa volt, árulás következtében a rómaiak kezére jutott. A tőle nyugatra fekvő Herdoniában Hannibalnak az utolsó pillanatban sikerült ugyan elfojtania egy összeesküvést, de az immár teljesen elszigetelt várost nem tudta tartani; lakosait áttelepítette Thurioiba meg Metapontionba, és a kiürített várost felgyújtatta. Samnium déli részén, a hirpinusok területén is előrenyomultak a rómaiak. Itt néhány helység még megmaradt a karthágóiak oldalán, és Hannibal a Numistro mellett vívott ütközet eredményeként el tudta zárni Marcellus előtt az utat Lucania felé. Az egészhez viszonyítva azonban ez csak csekély eredmény volt. A következő évben a rómaiak észak-apuliai és samniumi új bázisaikról kiindulva nagy offenzívát indítottak a még Hannibal birtokában levő területek ellen. A legdélibb részen a szicíliai hadsereg egységeivel megerősített rhegiumi helyőrség megtámadta Lokroit; Samniumban az utolsó ellenállást is megtörték a rómaiak; ugyanakkor Bszak-Lucania irányában is megkezdődött a támadás, Volcei [Buccino] elfoglalásával nyitva állt az út a Tanager [Tanagro] völgyéhez, amely mélyen benyomult Lucania belsejébe. Még fontosabbak voltak az apuliai hadműveletek. Fabius consul Venusiától délkeleti irányban hatolt előre, elfoglalta a sallentinusok földjét, és megjelent Tarentum előtt. Elzárta a városba vezető utakat, tárgyalásokba bocsátkozott a római párt képviselőivel, végül a bruttiusokból álló helyőrség parancsnoka éjjel megnyitotta az ellenség előtt a kapukat. Hannibal, aki Lokroi védelmével volt elfoglalva, későn érkezett oda, már nem tehetett semmit. Be kellett érnie azzal, hogy legalább Metapontiont meg tudta tartani. Ilyenformán tehát a Capua elestét követő két esztendő alatt elvesztette egész Apuliát, Dél-Samniuniot, Lucania északi részét, visszaszorult Bruttium térségébe, és meg kellett elégednie azzal, hogy onnan legalább Lucania egyes részeit biztosíthatta. Nyilvánvaló volt, hogy nincs messze az a nap, amikor a rómaiak Tarentum, Venusia, Vökéi és Rhegium felől megkezdik a végső nagy támadást Hannibal utolsó támaszpontjai ellen. Capua eleste nemcsak Itáliában, hanem Karthágóban is megrendítette Hannibal tekintélyét. Itáliában aratott nagy diadalainak idején szinte bálványozták, tőle reméltek mindent, benne látták a végső győzelem zálogát. Szavának még a messzi távolból is súlya volt. Amikor 216-ban kidolgozták a nagy stratégiai terveket, maximálisan figyelembe vették elgondolásait, és nem utolsósorban az ő tanácsára szálltak harcba

Szicíliáért 214-ben. Mint Polübiosz is írja, körülbelül 212-ig tőle indultak ki a döntő ösztönzések, és bizalmi emberei révén minden szálat ő tartott a kezében. Capua eleste azonban legyőzhetetlenségének nimbuszával együtt azokat az előfeltételeket is elsöpörte, amelyeken addig hatalma és befolyása nyugodott. A Barkidák ellenségei ismét mozgolódni kezdtek, újult erővel fordultak Hannibal ellen, és támadásaik nem maradtak hatástalanok. Karthágó vezető körei ugyan még nem gondoltak arra, hogy békét kellene kötni Rómával – a békekötés kilátásai pillanatnyilag érthető módon rosszak voltak –, de már nem voltak hajlandók egyetlen ember akaratának engedelmeskedni, mint addig. Éppen akkor, amikor Karthágónak a legnagyobb szüksége lett volna az egységes vezetésre, felszínre törtek a régi ellentétek, és vészterhesen megbénították a további hadműveleteket. Ez a szicíliai hadszíntéren mutatkozott meg először. Ott Himilko halála után, 212-ben a karthágói főnemességhez tartozó Hanno vette át a főparancsnokságot. A lovas alakulatok parancsnoka a Hippón Diarrhütoszból [Bizerta] származó Muttinész volt, Hannibal egyik legtehetségesebb tisztje. Miután Hippokratész elesett, Hannibal őt küldte Szicília szigetére bizalmi embereként. Az új karthágói főparancsnok és Hannibal megbízottja között hamarosan feszültté vált a viszony. Több körülmény játszott közre ebben. Az előkelő származására dölyfös Hanno lenézte a líbiai-föníciai félvért, amellett féltékeny volt a vakmerő, minden vállalkozásában szerencsés, katonái szeretetétől körülvett tisztre. De főképpen az nem tetszett neki, hogy Muttinész nem őt, hanem Hannibalt tekinti feljebbvalójának, és ennek megfelelően a hadviselésben is a maga útját járta. A 216 és 212 közötti időszakban egy karthágói parancsnok aligha mert volna ujjat húzni Hannibal megbízottjával, de Capua eleste után Hanno úgy gondolta, hogy ilyesmire nem kell többé tekintettel lennie. Napirenden voltak a súrlódások, amelyek fékezhették az amúgy is kevés eredménnyel kecsegtető karthágói hadműveleteket, és 210-ben nyílt konfliktus tört ki. Hanno leváltotta Muttinészt, és saját fiát nevezte ki a lovasság parancsnokává. A karthágói arisztokrata azonban túlbecsülte lehetőségeit, és ezzel a lépésével a szicíliai hadjárat kudarcát idézte elő. Az önérzetében vérig sértett Muttinész fellázadt, hűséges lovasaival átállt a rómaiakhoz, és megnyitotta előttük Agrigentum kapuit. Ez a város volt Szicília szigetén a karthágóiak utolsó jelentős támaszpontja. Hanno feladta a további harcot, és Afrikába menekült. Súlyos csapás volt ez, de még ennél is tragikusabb események zajlottak le Hispániában. Ott még 211-ben nagy győzelmet arattak a karthágóiak. A

két Scipio folytatta az előző évben kezdett offenzívát, és behatolt az ÚjKarthágótól nyugatra fekvő területekre, de megsemmisítő vereséget szenvedtek Karthágótól, és mindketten életüket vesztették. A katasztrofális vereség után egy ideig csak kisebb római egységek tudták tartani magukat az Ebrótól északra elterülő partvidéken. 218 óta nem voltak ilyen kedvező helyzetben a karthágóiak: úgy tűnt, hogy a római uralomnak hamarosan vége lesz Észak-Hispániában. A Hispania középső részén lakó törzsek elpártoltak Rómától, és újra Karthágó szövetségesei lettek, sőt az Ebrótól északra is számos népcsoport vette fel vele a kapcsolatot. Itáliában már előrevetette árnyékát Hannibal kudarca, de Hispániában Karthágó esélyei megnövekedtek. Itt lényeges körülményként meg kell jegyeznünk, hogy a hispaniai siker nem egyedül a Barkida Haszdrubal és Mago érdeme volt. Még náluk is fontosabb szerepet játszott egy másik Haszdrubal, Giszkon fia, aki mint harmadik fővezér nemrég érkezett Hispániába. Előbb Magóval közösen P. Scipiót győzte le, majd Hannibal mindkét fivérével együttműködve a másik Scipiót, Griaeust is megverte. Ez a Haszdrubal Karthágó egyik régi nemesi családjából származott; nincs kizárva, hogy annak a Giszkonnak a fia, aki az első pun háború utolsó éveiben Lilübaiont védte, és a zsoldosháború elején lelte halálát. Tudásával, képességeivel kiemelkedett arisztokrata társai közül. Erős akaratú, energikus férfi volt, tudott parancsolni, szervezni, és katonai tehetség tekintetében legalább annyit ért, mint az átlagos karthágói hadvezérek. De ő is, miként egykor a Nagy Hanno és Hamilkar, birtokra, hírre, dicsőségre és hatalomra vágyott. Igazának, tehetségének, sikereinek tudatában már nem volt hajlandó alárendelni magát a Barkidák vezetésének. A maga útját kezdte járni, a hispaniai fejedelmekkel szemben túltette magát a Barkida-uralom hagyományos elvein, és minden eszközzel a saját befolyásának növelésére törekedett. Hannibal öccse, Haszdrubal természetesen megpróbált védekezni ez ellen, de sem ereje, sem tehetsége nem volt ahhoz, hogy a renitens fővezért megzabolázza. Súlyos konfliktusokra került sor köztük. Mivel egyikük sem akart engedni, megosztották a parancsnokságot, és szétválasztották a hadsereget. Ez a viszálykodás bénítólag hatott a hispaniai háború további menetére. Megakadályozta a karthágóiakat győzelmük hatékony kiaknázásában, ugyanakkor lehetővé tette a rómaiaknak, hogy összeszedjék magukat, és megerősítsék állásaikat. Mindenekelőtt pedig kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy P. Scipio, Publius fia, aki 210-ben apja és nagybátyja utódaként átvette a főparancsnokságot Hispániában, kidolgozza és végrehajtsa merész haditerveit. A karthágói haderők 209-ben nagy

területen voltak elosztva Hispania középső és déli részein. Haszdrubal – Giszkon fia – a lusitanok területén, a Tajo középső és alsó szakaszánál tartózkodott, Mago a Gibraltári-szorostól nyugatra, a Barkida Haszdrubal pedig a carpetanusok földjén, a mai Kasztíliában. Ezt a helyzetet használta ki Scipio. Rajtaütésszerű támadással bevette Új-Karthágót; ezzel egy csapásra helyreállította Róma megingott presztízsét, s ugyanakkor szilárdan megvetette lábát Karthágó tulajdonképpeni felségterületén. A régi Barkida főváros eleste minden egyéb hatásán felül még külön vereséget jelentett a Barkida Haszdrubalnak. Ugyanis csak az ő hada állomásozott akkor Közép-Hispániában, ebből kifolyólag elsősorban az ő feladata lett volna a keleti partvidék megvédése az északról jövő támadások ellen, következésképpen neki vethették a szemére, hogy semmit sem tett a fenyegetett főváros megmentésére. Nem kevésbé súlyosan érintette Haszdrubalt az is, hogy a közép- és észak-hispaniai nagy dinaszták – Edeko, Mandonius, Indibilis – elpártoltak tőle. Valamikor hűséget esküdtek neki, s ő azzal az érvvel tudta eddig elutasítani vetélytársa igényeit, hogy csak a Barkida-ház tagja képes Karthágó oldalán tartani a hispaniai fejedelmeket. De ez immár megdőlt. Haszdrubal mindezek folytán szinte kilátástalan helyzetbe került. Dél-Hispániában Giszkon fia saját befolyásának kiterjesztésére használta fel vetélytársa presztízsveszteségét, észak felől pedig egyre erősebben támadtak a rómaiak. Félő volt, hogy az apjától örökölt hatalom e kettős nyomás alatt összeroppan. Segítségre nem számíthatott; Mago túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy eredményesen közbeléphessen, Hannibal pedig, aki messze Itáliában szívós kitartása ellenére is kénytelen volt egyik támaszpontját a másik után feladni, elvesztette minden befolyását. Ezekben a hónapokban Haszdrubal annyira aggódott nemzetségének nagyságáért és hatalmáért, hogy gondolatai kizárólag e körül forogtak, és Karthágóval már nem is törődött. Elhatározta, hogy még egyszer szembeszáll a rómaiakkal. Azt remélte, hogy egy győzelemmel visszanyerheti hajdani tekintélyét, és ismét bebizonyíthatja jogát a hatalomhoz, amely már-már kicsúszott a kezéből. Ha kudarcot szenved, úgy végleg eljátszotta Hispániát, és akkor, ha nem akar kapitulálni, még kevésbé megalázkodni a gyűlölt vetélytárs előtt, nem maradt más hátra, mint hogy átmenjen bátyjához Itáliába. Hannibalnak talán még segítségére lehet, és közös erővel új fordulatot adhatnak az itáliai háborúnak. Hogy Haszdrubal valóban így okoskodott, azt az események további menete bizonyítja. 208 tavaszán erődített állást foglalt el Baecula mellett, Castulótól nyugatra. A helyet kétségkívül jól választotta ki, itt elzárhatta a

rómaiak elől a Guadalquivir völgyébe vezető utat, és maga a terep is alkalmas volt csatatérnek. Érthetetlen azonban – és csak Haszdrubal egyéni céljaival, továbbá a vezérek közti ellenséges viszonnyal magyarázható, miért nem tartózkodott a másik két karthágói hadsereg a közelben, hogy beavatkozzanak az ütközetbe, és erőiket egyesítve érvényre juttassák fölényüket a rómaiakkal szemben. Scipio a nyár elején indult el ÚjKarthágóból, és június végén vagy július elején került sor a Baecula melletti csatára. A rómaiak győztek. Haszdrubal levonta a következtetéseket: összegyűjtötte hadának maradványait, magához vette a rendelkezésére álló pénzt, és észak felé vette útját. Feladta azt a földet, amelyen nemzetsége 30 évig uralkodott, és amely miatt Hannibal annak idején kirobbantotta a háborút. Harcoljon csak Scipio és Giszkon fia egymással érte! A Barkidák csupán akkor nyerhetik ott vissza befolyásukat, ha Itáliában sikerül győzelmet aratniuk. Haszdrubal bátyja nyomdokait követve kelt át a Pireneusokon, majd az Alpokon. Valószínűleg sok minden könnyebb volt neki, mint Hannibalnak. A Felső-Itália felé vezető utak most már nem voltak annyira ismeretlenek, Haszdrubalt nem hajtotta az idő, nem kellett hajszolnia csapatait, ki tudta várni a kedvező évszakot. Nyilván felhasználta a korábbi tapasztalatokat, és így valószínűleg nagyobb veszteségek nélkül ereszkedett le seregével a Pó-síkságra. De ezzel még nem sokat ért el, messze volt Dél-Itália, és az igazi veszélyek csak most kezdődtek. Római ellentámadásokkal kellett számolnia, és Haszdrubal csapatait össze sem lehetett hasonlítani Hannibal 218. évi seregével. Haszdrubal egy vert hadsereg maradványaival kelt át Itáliába, legfeljebb 15000 embere volt, s bár a felső-itáliai kelták csatlakozása révén a létszám növekedését remélhette, vezérből és katonákból mégis hiányzott valami, ami tíz évvel azelőtt Hannibal katonáit diadalról diadalra vezette: fölényük tudata, a győzelembe vetett hit. Aligha gondolta Haszdrubal, hogy a római záróvonalakon saját erejéből át tud törni Dél-Itáliába. Ehhez bátyja támogatására volt szüksége. De hogy Hannibal tud-e neki segíteni, azt korántsem vehette bizonyosra, mert a baeculai csata előtt kapott utolsó információk nem voltak a legkedvezőbbek. A rómaiak 208 nyarának elején újabb offenzívát indítottak Hannibal bruttiumi és lucaniai támaszpontjai ellen, és számos jel arra mutat, hogy végleges döntésre törekedtek. Miközben római egységek Rhegiumból Lokroit fenyegették, a római haderők zöme Venusia térségében gyülekezett, hogy onnan Lucanián keresztül Bruttium ellen vonuljon. Ha ez a terv sikerül, Hannibal nyomban akcióképtelenné válik, következésképpen Haszdrubal vállalkozása is elveszti értelmét. Most tehát

minden attól függött, sikerül-e Hannibalnak visszavernie ezeket a támadásokat. Lokroinál a rómaiak súlyos veszteségeket szenvedtek, és kénytelenek voltak visszavonulni. Északon pedig a szerencse meglepő sikerekhez segítette Hannibalt. Bantia [Santa Mária di Banzi] közelében, a Lucania és Apulia közti határterületen, numidiai lovasok rajtaütöttek a két consulon, Marcelluson és Crispinuson, amikor azok kilovagoltak, hogy felderítsék a környéket. Marcellus életét vesztette, társa megmenekült ugyan, de súlyosan megsebesült. A vezér nélkül maradt római sereg egyelőre képtelen volt további akciókra, és az év hátralévő részében nem folytatott hadműveleteket. Hannibal viszont némileg visszanyerte mozgási szabadságát, sőt még azt is megkísérelte – bár eredménytelenül –, hogy az általános zavart kihasználva elfoglalja a két évvel azelőtt feladott Salapiát; és újra megvesse a lábát Észak-Apuliában. De talán még jelentősebb volt a pszichológiai hatás. Az évek óta szüntelen védekezésré kényszerült Hannibalnak ez az első nagyobb sikere önbizalmat öntött csüggedt katonáiba, míg a rómaiakat súlyosan érintette a két consul katasztrófája. Tavasszal döntő győzelemben reménykedtek, de most rá kellett döbbeniük: még hosszú ideig tartó erőfeszítésekre van szükség, hogy a karthágóiakat kiűzzék Itáliából. És a rómaiak lehetőségei sem voltak korlátlanok. Itália központi vidékein 209 óta a fáradtság és kimerültség aggasztó jelei mutatkoztak. A 209. évi sorozások idején tizenkét latin colonia már képtelen volt az előírt létszámot kiállítani, és Etruriában oly nagy volt az elégedetlenség, hogy ott állandóan római csapatoknak kellett állomásozniuk. Ilyen körülmények között a rómaiakban aggodalmat keltett az a 208-207 telén Masszaliából érkezett hír, hogy Haszdrubal átkelt a Pireneusokon, és útban van Itália felé. Ha a két karthágói seregnek sikerül egyesülnie, az itáliai háború újult erővel lángol fel, és ki tudja, mikor és hogyan ér véget. A 207-re kidolgozott római hadműveleti terveknek tehát az volt a céljuk, hogy Hannibal és Haszdrubal egyesülését megakadályozzák. Közép-Itália védelmére Livius consul északi irányban indult el seregével, társa, Claudius Nero pedig a lucaniai Gruinentumnál [Saponara] vonta össze a maga csapatait, hogy ott Hannibal erőit lekösse. Hannibal tavasszal Bruttiumból a római állások ellen vonult, de néhány eredménytelen csatározás után nagy ívben megkerülte a rómaiakat, és átment Apuliába, ahol az Aufidus folyónál, Canusium mellett jól megerősített állások mögé sáncolta el magát. Tekintettel dél-itáliai támaszpontjaira, egyelőre nem merészkedett tovább, mert öccse szándékairól csak általános jellegű információi voltak, és addig nem akart dönteni a továbbiakról, amíg

pontosabb híreket nem kap. Haszdrubal Galliában töltötte a telet, és csak a kedvezőbb idő beálltával kelt át az Alpokon. A Pó-síkságra érve kelta zsoldosokkal 25-30000 főre növelte seregét, majd Placentiától délkeleti irányban elindult Ariminum felé. Ugyanakkor futárral levelet küldött Hannibalnak; közölte, hogy Umbriában akarja őt bevárni. Vajon már korábban megállapodtak ebben, és a levél ezt csak megerősítette? Komolyan gondolt-e vajon arra Hannibal, hogy Umbriát teszi meg további hadműveleteinek központjává, amint azt néha feltételezik? Bajos volna megmondani. Több körülmény – főleg Hannibal magatartása meg a levél elküldésének késői időpontja – arra enged következtetni, hogy Haszdrubal csak akkor tette ezt az indítványt, amikor pontosabb értesüléseket kapott a rómaiak felvonulási terveiről. A kérdés voltaképpen nem is fontos, mert a két fivér találkozása nem jött létre. Haszdrubal levele sohasem jutott el Hannibalhoz. Az történt ugyanis, hogy időközben Claudius Nero légiói megvetették lábukat ÉszakApuliában, és ezáltal elzárták Hannibal útját észak felé. Néró lovasai elfogták Haszdrubal futárját a levéllel. A consul tüstént a cselekvés mezejére lépett. Anélkül, hogy ellenfele észrevette volna, seregéből kivont 7000 embert, s északra sietett velük, hogy segítséget vigyen consultársának, Liviusnak. Mialatt Hannibal Canusium mellett várakozott, északon megpecsételődött fivére sorsa. Haszdrubal Ariminum mellett elhaladva egészen a Metaurus [Metauro] folyón túli területre nyomult előre; különös módon nem vár Hannibal döntésére, és nem bizonyosodott meg afelől, hogy bátyja valóban elindult-e. Talán még nem tudta, hogy a rómaiak Sena Gallica [Sinigaglia] térségében vannak? További magatartásából erre lehet következtetni. Mert amikor a Metaurustól délre szembe találta magát a számbeli fölényben levő római haderőkkel, visszahúzódott észak felé, és oly módon próbált elszakadni az ellenségtől, hogy hadával éjjel felfelé vonult a folyó mentén. De hiába. A két consul utolérte, ütközetre kényszerítette, amelyben Haszdrubal nemcsak a seregét vesztette el, hanem az életét is. Így tűnt el a történelem színpadáról az az ember, akit a háború elején Hannibal azzal bízott meg, hogy a helyettese legyen Hispániában és Afrikában. Mint Hamilkar fia, mintegy predesztinálva volt e feladatra. Apjának több jó tulajdonságát örökölte. Derék katona volt, és Polübiosz egy megemlékezésében nemcsak bátorságát, hanem megfontoltságát is dicséri. De hiányzott belőle Hamilkar zsenialitása. Képességei nem voltak elegendők azoknak a nagy feladatoknak a megoldására, amelyeket a sors elébe állított. Nem tudta megakadályozni a rómaiak hispaniai invázióját, és

nem volt képes kiűzni őket onnan, amikor még megvolt erre a lehetőség. A Hannibal győzelmei miatt már-már bátortalanná vált rómaiaknak megmutatta, hogy a karthágóiakat is le lehet győzni, s végül is eljátszotta a Barkidák hispaniai hatalmát és tekintélyét. Hannibal nemegyszer számított a segítségére, sokat remélt tőle, legvégül akkor, amikor Haszdrubal átkelt Itáliába; de mindannyiszor csalódnia kellett. Nero consul a csata után azonnal visszatért Apuliába. Hadifoglyokat küldött Hannibalhoz, hogy hírül adják a vereséget, római lovasok pedig az ellenséges őrszemek elé hajították Haszdrubal levágott fejét, szörnyű bizonyítékául annak, hogy a hír igaz. Hannibal belátta, hogy most már minden elveszett. Karthágótól, amely ezekben az években minden erőfeszítését arra összpontosította, hogy legalább Hispania déli részét megtartsa, nem várhatott komolyabb segítséget, így hát feladta előretolt állásait Apuliában meg Lucaniában, és visszahúzódott a bruttiumi hegyvidékre. Csapatait követték még megmaradt itáliai párthívei – apuliaiak, lucaniaiak, a tarentumi öböl környéki görög városok lakói –, akik nem várhattak kegyelmet a rómaiaktól, Bruttium kis helységeiben mindenféle emberek tömegei zsúfolódtak össze, afrikaiak, hispaniaiak, gallok, görögök, italicusok; különböztek nyelv, származás, erkölcsi felfogás tekintetében, és társadalmi helyzetük sem volt egyforma valamikor. Csak a közös veszedelem kapcsolta őket össze meg az a kétségbeesett reménykedés, hogy az utolsó órában jóra fordulhat minden. Hannibal serege még mindig 20-25000 főnyi lehetett akkor, tehát alig kisebb, mint amekkorával megérkezett Felső-Itáliába. Csakhogy az egykori elit csapatok létszáma erősen megfogyatkozott, sok főtiszt, csapattiszt elesett, eltűnt, vagy fogságba került. Az utánpótlás hovatovább lehetetlenné vált. Egyre kevesebb lehetőség nyílt új katonák toborzására, hiány mutatkozott fegyverben, felszerelésben, lóban, és az amúgy is szegény, háború sújtotta vidék nem bírt oly sok embert táplálni. Az utóbbi évek csalódásai magát Hannibalt is megviselték. Nem bízott többé a szerencséjében. Seregét még összetartotta, és bámulatos, hogy a rendkívül vegyes összetételű zsoldoshad most is éppúgy respektálta, mint azelőtt. Miután azonban nagy koncepciójú tervei rendre meghiúsultak, már nem mert mindent egy lapra feltenni. Bizonytalan lett, túl óvatos, és egyre inkább beérte olyan kis akciókkal, amelyek csak halványan emlékeztettek az első évek nagy hadvezérére. Az itáliai háború utolsó fázisáról csak keveset tudunk. A rómaiak 205206-ban megszállták a Hannibal által feladott területeket, de csak lassan, tétovázva mertek benyomulni az áttekinthetetlen bruttiumi hegyvidékre. A

terepviszonyok folytán inkább csak gerillaharcok folytak ott, kis célokért: apró helységekért, támaszpontokért vagy egyszerűen csak zsákmányszerzésért. Egyes csoportok – amelyek inkább rablóbandákra, mint reguláris csapatokra hasonlítottak – fosztogatva vonultak keresztülkasul a vidéken, hol itt, hol ott bukkantak fel, támadtak, majd ismét visszahúzódtak. Mindez azonban a háború végső kimenetele szempontjából nem sokat számított. A többi fronton ugyanis a rómaiak sikert sikerre halmoztak. Makedonia királya, Philipposz, 205-ben békét kötött velük, s így kilépett a háborúból. Hispániában Ilipa mellett 206-ban vereséget szenvedett az utolsó karthágói hadsereg, a karthágóiak feladták a Pireneus-félszigeten levő utolsó támaszpontjaikat. Haszdrubal – Giszkon fia – átment Afrikába, Mago pedig, miután egy ideig tartani próbálta Gadeszt, megmaradt katonáival a Baleárokra hajózott, ahonnan 205-ben átkelt Genuába [Genova]. Ettől a lépéstől nem sokat várhatott. A középitáliai területek megtámadása szóba sem jöhetett; Mago erői legfeljebb arra voltak elegendők, hogy Liguria hegyvidékén gerillaharcokat folytassanak, s ily módon lekössék a liguriai-etruriai határvidékeken tartózkodó római csapatokat. Liguriai-kelta zsoldosok toborzásán kívül ez volt Mago vállalkozásának egész eredménye. Hannibal nem tehetett semmit. Az az ember, aki egykor Hispania ura volt, aki már arra gondolt, hogy Karthágót is uralma alá hajtja, aki Cannae után egy pillanatra kezében tartotta a Földközi-tenger nyugati medencéjének sorsát – most Itália egy keskeny parti sávjára szorult, és nem volt képes többé döntő módon befolyásolni a háború menetét. A hagyomány szerint 205-ben írásba foglalta tetteit, a szöveget görög meg föníciai nyelven érctáblákra vésette, amelyeket Krotón közelében, a Lacinium hegyfokán lévő ódon Héra-szentélyben állíttatott fel. Ha az akkor 42 esztendős férfi azt tette, amit mások csak életművük befejezése után szoktak, annak nyilván csak egy oka lehetett: érezte, hogy végképp elmúlt az az idő, amikor még beleszólhatott a történelem alakulásába. Ugyanabban az évben P. Cornelius Scipio, a hispaniai győző consulként Szicília szigetén tartózkodott, és előkészítette az afrikai inváziót. Hannibaltól már nem kellett tartania, bár némelyek, köztük az agg Fabius Maximus, más véleményen voltak. Hannibalt most egyetlen consuli hadsereggel sakkban lehetett tartani. Tehetetlenségét jól mutatja Scipio csapatainak Lokroi ellen intézett sikeres támadása. A város lakói elárulták a várvédő karthágói helyőrséget, mire az kapitulált azzal a feltétellel, hogy szabadon elvonulhat. Hannibal későn érkezett, s már nem tehetett semmit. Attól fogva a rómaiak számára nem jelentett komoly fenyegetést, hogy

Hannibal Bruttiumban tartózkodik. Éppen ellenkezőleg! Scipio csak örülhetett, hogy Hannibal Krotónban maradt, s nem sietett Afrikába személyesen irányítani a végső küzdelmet. Joggal kérdezhetjük, mi lehetett az oka, hogy Hannibal még akkor is kitartott merőben kilátástalanná vált itáliai támaszpontján, amikor Scipio már átkelt Afrikába? Talán azt remélte, hogy – mint egyes forrásokban olvassuk – ha majd béketárgyalásokra kerül sor, az ő kezében is lesz valami, ami alku tárgya lehet? Ez nem valószínű. Hannibal pozíciója hónapról hónapra gyengült, ellenfele egyre jobban bekerítette, és még járvány is tizedelte seregét. Ha a rómaiak már most úgy állították össze haditerveiket, hogy alig vetettek ügyet Hannibalra, akkor a Karthágó kapuinál aratott döntő római győzelem után Hannibal itáliai jelenléte többé nem használhatott semmit. Hannibal magatartásának okait inkább Karthágó belső viszonyaiban kell keresni. Ott időközben a Barkidák nagy riválisa, Haszdrubal, Giszkon fia óriási befolyásra tett szert. Igaz, ő sem tudta megakadályozni Hispania elvesztését, és bár tehetséges ember volt, az ilipai csatában mint hadvezér súlyos kudarcot vallott. De később Afrikában olyan diplomáciai sikert ért el, amely egyszeriben elfeledtette korábbi vereségeit, és Karthágó megmentőjének tüntette fel. A rómaiak ugyanis hosszabb idő óta kapcsolatot tartottak Szüphaxszal, a nyugat-numidiai masszaiszülioszok fejedelmével, és Scipio, aki akkor még Hispániában tartózkodott, néhány kísérővel átkelt Afrikába, hogy szövetséget kössön vele. Egy ilyen lépés következményeit mindenki láthatta. Hiszen Hispania elvesztése után számolni kellett azzal, hogy a rómaiak partra szállnak Afrikában, és ha a leghatalmasabb numidiai fejedelem fegyveres támogatást nyújt nekik, akkor Karthágó helyzete szinte reménytelenné válik. Haszdrubal mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza. Scipióval egy időben megjelent Szüphaxnál, és a tárgyalás, az emberismeret művészetében jóval tehetségesebbnek bizonyult római ellenfelénél. Hízelgésekkel, ígéretekkel s nem utolsósorban azzal, hogy Szophoniszbé [Szophoniba] nevű leányát feleségül adta hozzá, meg tudta nyerni Szüphaxot a maga és Karthágó ügyének. Szüphax mint Haszdrubal veje szabad kezet kapott a trónviszályok miatt meghasonlott kelet-numidiai Kirta fejedelemség ellen folytatott harcában. Elkergette Masszinisszát, az elhunyt uralkodó, Gála fiát, és Numidia legnagyobb részét uralma alatt egyesítette. Úgy látszott, hogy ezzel keresztezték a rómaiak terveit. A karthágóiak ugyanis azt remélték, hogy szövetségesük segítségével visszaverhetik Scipio afrikai támadását. Haszdrubal pedig, aki mindezt keresztülvitte, s aki maga mögött tudhatta vejének hatalmát, vitathatatlanul az első ember lett Karthágóban.

Egyedül Hannibal tehette volna kétségessé vezető pozícióját, de Hannibal távol tartózkodott, és Haszdrubalnak a legcsekélyebb érdeke sem fűződött ahhoz, hogy vetélytársát Itáliából visszahívják. Elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a nagy problémákkal megbirkózzék, és Karthágó számára elviselhető békefeltételeket érjen el. 205-204 telén diplomáciai úton próbálta megakadályozni a fenyegető római inváziót. Kezdeményezésére Szüphax, aki névlegesen még Róma szövetségese volt, kapcsolatba lépett Scipióval, s közölte vele: csak abban az esetben marad továbbra is a rómaiak barátja, ha lemondanak az afrikai partraszállásról. Szüphax nyilatkozata részint fenyegetést jelentett, részint próbálkozást, hogy magát ajánlja a békeközvetítő szerepére. Scipio nem ment bele a dologba. Jóllehet afrikai esélyei jelentős mértékben csökkentek, mégis ragaszkodott eredeti terveihez. 204 nyarán 35000 főnyi sereggel elhagyta Szicíliát, és Utika közelében, az úgynevezett Szép Előhegységnél lépett Afrika földjére. Ott eleinte korántsem volt kedvező a helyzete. Csak egy szövetségest talált, Masszinisszát, de ennek nem volt akkor sem országa, sem hatalma. Scipio megpróbálta bevenni Útikat, de ez nem sikerült; ekkor a várostól keletre egy keskeny földnyelven téli táborba vonult. Közben megérkeztek Haszdrubal meg Szüphax számbeli fölényben lévő seregei, és elzárták a földnyelv kijáratát. Ebben a Scipio számára kritikus helyzetben Szüpbax még egyszer tárgyalást ajánlott. Indítványozta, hogy a karthágóiak hagyják el Itáliát, a rómaiak távozzanak Afrikából, és ezen az alapon kössék meg a békét. Scipio kijelentette, hogy hajlandó eszmecserét folytatni. Megegyeztek a fegyverszünetben, követek jöttekmentek. Mindent egybevetve úgy látszott, hogy a tárgyalások jó mederben haladnak. A karthágói kormányzat is bekapcsolódott a megbeszélésekbe, és kinyilvánította, hogy egyetért a Szüphax által előterjesztett feltételekkel. Scipio azonban csak azért alkudozott, hogy időt nyerjen. 203 kora tavaszán hirtelen félbeszakította a tárgyalásokat, és felmondta a fegyverszüneti megállapodást. Haszdrubal és Szüphax még fel sem ocsúdott a hirtelen fordulattól, és nem tett semmiféle óvintézkedést, amikor Scipio a következő éjjel megtámadta táborukat. A rómaiaknak könnyű dolguk vök. Az álmukban meglepett numidiaiak és karthágóiak alig tanúsítottak ellenállást; sokan áldozatul estek az éjszakai mészárlásnak, a többiek mindenfelé szétszóródtak, Scipio előtt szabad volt az út. Az ügyes és energikus Haszdrubalnak azonban még most is sikerült lecsillapítania a Karthágóban kitört pánikhangulatot, s a megingott Szüphaxot is meg tudta tartani a maga oldalán. A szétvert csapatok maradványaiból és gyors sorozással új hadsereget szervezett, amely Szüphax harcosaival és 4000

hispaniai zsoldossal együtt összesen 30000 főre rúgott, tehát nagyjából akkora volt, mint a római haderő. Scipio rajtaütése után Karthágóban olyan követelések hangzottak el, hogy Hannibalt vissza kell hívni, de a kormányzat hallani sem akart erről. Ebben talán az a megfontolás is közrejátszott, hogy Hannibal – mint az világosan látható volt – már nem tud idejében megérkezni a döntéshez. Nyilvánvalóan azonban sokkal súlyosabban esett latba, hogy Haszdrubal attól félt: Hannibal visszatérése esetén elveszti eddigi vezető pozícióját. A múlt árnyai ismét megelevenedtek. Olyan helyzet állt elő, mint a 241-238as zsoldosfelkelés idején, amikor Hanno és Hamilkar viszálykodása megnehezítette az ésszerű döntéseket. Ugyanígy volt most is, a Rómával vívott küzdelem utolsó szakaszában: a vezetők hatalomvágya és rivalizálása végzetesen hatott az egész helyzetre. Miközben Karthágó egyetlen zseniális hadvezére a távoli Krotónban volt lekötve, a saját katonai képességeit még mindig nagyra tartó Haszdrubal be akarta bizonyítani, hogy ő is meg tud birkózni a rómaiakkal. Körülbelül egy hónappal azután, hogy Scipio katonái megrohamozták táborát, Szüphaxszal együtt a Medjerda [Bagradas] középső szakaszánál elterülő “Nagy Földeken” megütközött a rómaiakkal. A csata a rómaiak teljes győzelmével végződött, és egyúttal eldöntötte Haszdrubalnak és vejének sorsát. Szüphax néhány lovas kíséretében visszamenekült hazájába, ott sebtében még összeszedett néhány csapatot, és bevette magát Kirta [Constantine] városába; feleségét és kincseit is oda vitte. De Masszinissza csapásai alatt birodalma kártyavárként omlott össze. Kirta falai előtt egy szerencsétlenül végződő csatában Szüphax fogságba került, és birtokát a Rómával szövetséges Masszinissza ragadta magához. Hogy Haszdrubalnak mi lett a sorsa, nem tudjuk pontosan. Talán önkezével vetett véget életének, talán visszatért még hazájába. De alapjában véve ennek nem volt nagy jelentősége. Karthágóban már eljátszotta szerepét. Karthágóban ismét a Bairkidák hívei kerekedtek felül. Követelték: helyezzék a várost azonnal védelmi készültségbe, hogy biztosítsák az esetleges római támadások ellen; indítványozták továbbá: szereljék fel a flottát, és támadják meg Utika előtt a római hajókat. Mindenekelőtt azonban Hannibal visszahívását kívánták. Érveik hatottak, és általános volt az egyetértés. A közhangulat bizakodóvá vált, mindenki Hannibalban reménykedett. Újra felelevenedtek a háború első éveinek ragyogó emlékei. A cannaei csata győztese ne tudná az utolsó órában megfordítani a sors kerekét? Útra keltek a követek, hogy Itáliából hazahozzák Magot és Hannibalt. Röviddel ezután a karthágói hajóhad megtámadta az Utika előtt

tartózkodó római flottát, de az akció csak részben sikerült. Scipio viszont elfoglalta a Karthágótól mindössze 20-25 kilométerre levő Tunisz városát, állásokat épített ki, ahonnan csapatai végigpusztították a környező vidékeket. A helyzet olyan aggasztónak tűnt, hogy a karthágóiak követeket küldtek a római táborba béketárgyalások megkezdésére. Scipio közölte feltételeit: Karthágó lemond Afrikán kívüli birtokairól, 5000 talentum háborús jóvátételt fizet, és hadiflottáját 20 hajóra csökkenti. A karthágóiak elfogadták ezeket a feltételeket tárgyalási alapnak, s elküldték megbízottaikat Rómába. A delegáció visszatértéig fegyverszüneti megállapodást kötöttek. Időközben a Magóért és Hannibalért küldött karthágói megbízottiak a csapatok hazaszállításához szükséges hajókkal megérkeztek Itáliába, és átadták a visszahívó parancsot. Mindketten engedelmeskedtek a felhívásnak, annál is inkább, inert ottani helyzetük teljesen reménytelen volt. Mago, aki a Liguriában vívott utolsó harcok során súlyosan megsebesült, halálos betegen kelt útra, és a tengeri utazás okozta fáradalmak következtében kiszenvedett, mielőtt hajója elérte az afrikai partot. Hannibal csapatainak maradványaival együtt Krotónban szállt hajóra. A betegeket és a harcképteleneket ott kellett hagynia, de még így is 12-15000 embere volt, köztük sok olyan italicus, aki a rómaiaktól nem várhatott kegyelmet. Útközben római hajók nem háborgatták őket, a tél elején kikötöttek Leptis Minorban, majd a tőle északra fekvő Hadrumetumban [Sousse] ütötték fel táborukat. A hely kiválasztását az általános körülmények diktálták. A római hajók hatalmában lévő karthágói öbölből aligha szállhattak volna partra biztonságosan, (következésképpen a kellő katonai intézkedéseket sem tudták volna zavartalanul megtenni. Hadrumetumban viszont nem kellett tartaniuk az ellenségtől, és megvolt a közvetlen összeköttetésük a Szürtisz termékeny vidékeivel. Hannibal egyáltalán nem bánta, hogy Karthágótól több mint 150 kilométer választotta el, mert döntéseiben így nem zavarhatták jó szándékú, de katonai dolgokban járatlan dilettánsok tanácsai. Mindenkinél jobban tudta, mennyire súlyos feladat nehezedik a vállára. A telet a sereg újjászervezésével töltötte. 12-15000 itáliai veteránjához csatlakozott 12000 zsoldos, köztük Mago egykori hadseregének maradványaiból liguriaiak, kelták és baleari harcosok; továbbá mint harmadik alakulat líbiai csapatok és a karthágói milícia egy része; végül – aminek nagyon megörült – Szüphax egyik volt vazallusa, Tükhaiosz 2000 lovassal növelte táborát. Serege 202 kora tavaszán összesen 40000 főnyi lehetett, sőt valamivel túl is haladta ezt a számot.

Miközben Hannibal harcra készülődött, Rómából visszaérkeztek a karthágói követek. Magukkal hozták a kész békeszerződést; a senatus már jóváhagyta, csak Karthágónak kellett véglegesen elfogadnia. De Karthágóban most másként ítélték meg a helyzetet, mint a Nagy Földeken elszenvedett vereség után. Hogy ebben mennyire játszott közre Hannibal, nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy visszatérése jelentős mértékben hozzájárult a közhangulat megváltozásához. Scipio követeivel közölték, hogy Karthágó túlságosan keménynek ítéli a békefeltételeket, főleg a jóvátétel összegét és a hadihajók számának ily nagymérvű csökkentését, és felmondja a fegyverszünetet. Lényegében ugyanazt tették, mint Scipio az előző év tavaszán, és a rómaiaknak valóban semmi morális alapjuk nem lehetett arra, hogy a karthágóiak magatartásán megbotránkozzanak. Maradtak ránk még olyan feljegyzések is, hogy a karthágóiak a fegyverszünetet megszegve kifosztották a tuniszi öbölben megfeneklett gabonaszállító hajókat, és egy meglehetősen esztelen kísérletet tettek a Scipióhoz visszatérő római követek megtámadására. Ma már nem lehet megállapítani, hogy valóban megtörtént, vagy csupán Scipio alakjának kidomborítását célzó kitalált eseményekről van-e szó. De ez nem is fontos, mert a karthágóiak már a Scipio követeinek adott válaszukban is félreérthetetlenül utaltak arra, hogy a döntést a csatatéren akarják kicsikarni. Az a férfi, aki egykor ifjúi erejének fölényes tudatában kirobbantotta a hatalmas háborút, s eleinte diadalt diadalra halmozott, most felkészült a végső harcra, amelynek kimenetelétől nem csupán egyéni hatalma, hanem hazájának sorsa is függött. Neve még mindig mágikus erővel hatott, még az ellenfélre is. De Scipio nem rettent vissza a nyílt összecsapástól, mint az idősebb nemzedékhez tartozó római hadvezérek. 202 tavaszán mind a két hadsereg elhagyta téli szálláshelyét. Hannibal Hadrumetumtól nyugati irányban indult el, Scipio Tunisztól a Medjerda völgyében haladt felfelé, délnek. Zama térségében, nagyjából egyenlő távolságra Tunisztól és Hadrumetumtól, állt fel a két hadsereg. Scipio az utolsó pillanatban még jelentős erősítést kapott: Numidiából 4000 lovassal és 6000 gyalogossal megérkezett Masszinissza. A csata előtt Hannibal személyes tárgyalásra szólította fel ellenfelét. Egy dombtetőn találkoztak, kíséret nélkül, csak egy-egy tolmács volt velük. Hannibal még egyszer felvetette a békés megegyezés gondolatát, abban a reményben, hogy Scipio hajlandó bizonyos engedményekre, hiszen a csata kimenetele bizonytalan. Kijelentette: Karthágó kész lemondani Afrikán kívüli birtokairól, de Róma többi követelését elfogadhatatlannak tartja; hadisarcról és a hajóhad

csökkentéséről szó sem lehet. Voltaképpen nem is annyira a békeszerződés egyes pontjai voltak számára fontosak, mint az a sorsdöntő kérdés, hogy Karthágó a jövőben szuverén állam, maradhat-e, s ha igen, milyen mértékben. Ilyen ajánlatot 204-203 telén már Szüphax is tett Scipiónak, de ő elutasította. A római vezér most sem látta indokoltnak, hogy álláspontját megváltoztassa, nem is volt rá felhatalmazása. Csak a 203 őszén létrejött megállapodás alapján lehetett szó béketárgyalásról, így a találkozás eredménytelenül végződött, és másnap megkezdődött az ütközet. A rómaiak valamivel kevesebben voltak, de mindent egybevetve nagyobb ütőerővel rendelkeztek. Egységesen kiképzett, egymással pontosan együttműködő elit alakulataikkal szemben Hannibal csak kevés azonos értékű egységet tudott felállítani. Katonái nem voltak ugyan tapasztalatlanok, de sokukból hiányzott az összetartozás érzése. Még nem kovácsolódtak nagyobb hadműveletekben egységes egésszé. Különösen az aggasztotta Hannibalt, hogy kevés a lovasa; pedig valamikor éppen lovassági fölényével vívta ki nagy győzelmeit. Mindössze 4000-nél valamivel több lovasa volt, míg Scipio – hála Masszinissza támogatásának – 7-8000 lovast vethetett harcba. Ebben a helyzetben Hannibalnak egészen másként kellett elrendeznie haderőit, mint a háború első éveiben, sőt lényegében kénytelen volt teljesen új útra térni. A szárnyakon elhelyezett lovasság most csupán azt a feladatot kapta, vonja el az ellenség lovasságát olyan távolra a csatamezőtől, hogy a további harcokba már ne tudjon beleavatkozni. A döntést a gyalogságnak kellett kierőszakolnia, tehát annak a csapatnemnek, amelyben Hannibal sohasem érezte magát a rómaiakkal azonos értékű ellenfélnek. Ezt a gyengeséget, két módon igyekezett kiegyenlíteni: harci elefántokkal (most először vetették be őket nagyobb számban) és a gyalogság tagolásával. Csapatai nem egymás mellett, hanem egymás mögött, szakaszosan nyomultak előre, úgy, mint a rómaiak. Az első vonalban a zsoldosok haladtak, utánuk a karthágói-líbiai egységek következtek, és még hátrább, 200 méter távolságban álltak fel az itáliai veteránok, Hannibal személyes vezényletével. Az utóbbiakat Hannibal a lehető leghosszabb ideig tartalékban szándékozott tartani, hogy amikor a harc kritikus fázisába lép, bevetésükkel csikarja ki a döntést. Mint egykor a cannaei csatában, a haditerv nagyszerűsége s e körültekintő tervezés most is Hannibal katonai géniuszáról tanúskodik. De a körülmények itt másként alakultak: Hannibal nem volt teljesen ura hadseregének, és Scipio személyében olyan hadvezér állt vele szemben, aki mozgékonyabb volt elődeinél, tudott alkalmazkodni az ellenfél hadmozdulataihoz, és alvezéreit önállóságra szoktatta.

Az ütközet hagyományos módon, a lovasság összecsapásával kezdődött. Rövid küzdelem után a karthágóiak tervszerűen hátráltak, és elvonták a tulajdonképpeni harctérről a Laelius, illetve Masszinissza parancsnoksága alatt álló római-numidiai lovasságot. De a centrumban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy Hannibal várta. Az első csalódás az elefántok támadásakor érte. Scipio ugyanis nem a szokásos módon, sakktáblaszerűen állította fel manipulusait, hanem közvetlenül egymás mögött, miáltal az egyes csapattestek között mély utcák keletkeztek. Ezekbe szorították be az elefántokat, úgyhogy az állatok rohama hatástalan maradt. Ennek következtében a zsoldosokból álló első karthágói harcvonal még nagy mértékben érintetlen római egységekbe ütközött. Hosszabb küzdelem után a rómaiak visszanyomták őket a karthágói és líbiai harcosokból álló második harcvonalig. Mivel az utóbbi – a kapott parancshoz híven – még nem indult meg, a zsoldosok azt hitték, hogy elárulták őket, s egy részük a karthágóiak ellen fordult, akik most kénytelenek voltak egyszerre harcolni saját zsoldosaik és a közeledő rómaiak ellen. Ezzel tulajdonképpen már meg is hiúsult Hannibal egész haditerve. Sikerült ugyan még egyszer helyrebillentenie az egyensúlyt, de csak oly módon, hogy a kelleténél sokkal korábban harcba vetette az elit csapatokat. Ezek felvonultak a centrumban, és megállították a római támadást. A két első harcvonal maradványait Hannibal a szárnyakra vezényelte, így a karthágói vonal olyan hosszú lett, hogy a rómait már-már az átkarolás veszélye fenyegette. Scipio ellenintézkedése az volt, hogy az eredetileg egymás mögött elhelyezett osztagokat egymás mellé sorakoztatva hosszú fronton vetette be. Sokáig hullámzott a harc. Néha-néha úgy látszott, hogy Hannibal veteránjai áttörik a római vonalakat. Ekkor az ellenség üldözéséből visszatérő római lovasság megjelent a karthágóiak hátába. Mint valamikor Cannaenál, most is a lovasság megérkezése döntötte el a csatát, csakhogy ezúttal a rómaiak javára. Hannibal csak kevesedmagával tudott Hadrumetumba menekülni. 40000 emberből álló seregének fele elesett, fele fogságba került. Ez volt az utolsó hadsereg, amelyet Karthágó ki tudott állítani. Több tartaléka már nem volt nem úgy, mint Rómának Cannae után –, és az ellenség ott állt a kapui előtt. Most már Hannibal sem tehetett semmit. A csata után karthágói küldöttség ment a római táborba, és békét kért a győztestől. Scipio olyan kemény feltételeket szabott, hogy azok jóval meghaladták a 203. évieket. Karthágónak nemcsak Afrikán kívüli birtokairól kellett lemondania, hanem Afrikában is át kellett engednie Masszinissza numidiai királynak mindazokat a területeket, amelyekre a

régi jogok alapján igényt tarthatott. Hadiflottájából az eredetileg megszabott húsz hadihajó helyett most csak tízet tarthatott, a korábban követelt 5000 talentum helyett kétszer akkora jóvátételt kellett fizetnie, 50 esztendő alatt, évi részletekben. A törlesztés idejére a legelőkelőbb karthágói családok ifjaiból 100 túszt kellett adni, akik szabályos időközökben váltják egymást. De még ezeknél a feltételeknél is súlyosabb volt az a pótlólagos kikötés, hogy Karthágó a jövőben nem viselhet hadat Afrikán kívül, sőt Afrika területén is csak Róma engedélyével. Mindenki tisztában volt e feltételek horderejével: Karthágónak, amely egy évtizede még egyenrangú félként állott szemben Rámával, ezentúl még annyi hatalma sem marad, mint egy közepes államnak. A jövőben nem folytathat önálló politikát, és Róma ellenőrzi minden lépését. Alkudozásra azonban már nem volt többé lehetőség. Scipio nyersen megmondta, hogy amennyiben nem fogadják el a feltételeit, folytatja a harcot. Karthágó pedig nem engedhette, hogy odáig jusson a dolog. Hannibal is ezen a véleményen volt. Igaz, akadtak még Karthágóban mindenre elszánt emberek, akik további ellenállásra buzdítottak, és félő volt, hogy magukkal ragadják a felizgatott, szenvedélyes tömeget. Polübiosz mondja el, hogy amikor egy izgága szónok a békefeltételek elfogadása ellen ágált, Hannibal felugrott, lerángatta a szószékről, és harsány hangon kijelentette: elmúlta hosszú dikciók ideje, nincs más hátra, mint Scipio követeléseit elfogadni, és ha valaki még tenni akar valamit, akkor könyörögjön az istenekhez, hogy a rómaiak hozzájáruljanak ehhez a békéhez. Szavai eldöntötték a vitát. Karthágó követei Rómába utaztak, és ott a Scipio által megfogalmazott feltételek alapján megkötötték a békét.

III. Hannibal utolsó évei Karthágótól Bitbüniáig Amikor Hannibal 202-ben megvívta utolsó csatáját a rómaiakkal, már 19 év telt el azóta, hogy sógora örökébe lépve átvette Hispániában a hatalmat, és onnan elindulva mozgásba hozta az akkori világ nagy részét. A zamai vereség után még ugyanannyi évet élt. Azalatt Róma Keleten is kiterjesztette hatalmát, legyőzte Philipposz makedón királyt, Antiokhosz szíriai uralkodót, és amikor Hannibal meghalt, a Földközi-tenger egész

térségében nem volt Rómán kívül jelentős birodalom. A zamai győzelem mellé felsorakozott a Künoszkephalai és a Magnészia mellett aratott nagy diadal. Amikor a történetírók ezekkel az eseményekkel foglalkoztak, már alig vettek tudomást Hannibalról. Nyílván úgy vélekedtek, hogy végleg kiszorult a történelem középpontjából, az általános fejlődés átlépett rajta, és a nagy döntésekben gyakorlatilag már nem volt semmi szerepe. Pedig életének utolsó szakasza is nagyságáról tanúskodik. Kortársai között talán ő volt az egyetlen, aki nem törődött bele a történelem ítéletébe, hanem újra meg újra megpróbálta, hogy beleavatkozzék a nagy politikai döntésekbe, a jövő formálásába. Igaz, mindezek csak kísérletek maradtak, mert tervei és elgondolásai nem sok megértésre találtak. De talán éppen ezekben az években, amikor teljesen magára volt utalva, még erősebben megmutatkozott a természete, mint azokban az időkben, amikor szerencse kísérte lépteit, és szavára hallgattak az emberek. Emberi számítás szerint úgy látszott, hogy a második pun háború végével Hannibal pályafutása is befejeződött. Azok a feltételek, amelyek közepette annak idején naggyá lett, már nem voltak meg. Hispania, atyai öröksége, nemzetsége hatalmának és nagyságának egykori bázisa a rómaiak birtokába került. Hadseregét, amelynek élén évekig sakkban tartotta Rómát, szétverték, mindkét testvére elpusztult, hűséges tisztjei elestek, vagy fogságba kerültek, ő maga nem volt már több, mint egy legyőzött és minden hatalmától megfosztott állam polgára, ő, akinek tervei nagy térségeket öleltek fel, akinek tekintete egykor átfogta az akkori világ széles távlatait, most be volt szorítva arra a kis területre, amely Karthágónak megmaradt Afrikából. Apjának 241 után Hispániában még sikerült jeles dolgokat véghezvinnie, de neki már nem volt ilyen lehetősége. Mindenütt korlátokba ütközött, amelyeket a győztes ellenség parancsa emelt. Sokan ilyen helyzetben azt tették volna, hogy lemondanak minden további tervükről, és visszahúzódnak a magánélet csendjébe. Hannibal is cselekedhetett volna így; elég nagy birtokkal rendelkezett ahhoz, hogy gondtalan jólétben éldegéljen. De erre nem volt hajlandó. Igazi természete éppen akkor mutatkozott meg, amikor a külső körülmények más utat jelöltek ki számára. Nem tanulta meg, hogy kevéssel beérje. Képtelenségnek érezte, hogy egyszerű polgárként élje le életének hátralévő részét. Fiatalkora óta megszokta a parancsolást, akaratának továbbra is érvényt kívánt szerezni. Tudta, hogy nem lesz könnyű, de nem riadt vissza a nehézségektől. Az immár 46 esztendős férfiban akkora lánggal lobogott a tetterő, az energia, az akarat, mint pályafutása elején. Mindenekelőtt magában Karthágóban kellett a lábát megvetnie.

Származása ellenére is itt voltaképpen idegen volt. Kilencéves korában hagyta el a várost, Hispániában nőtt fel, katonai környezetben nevelkedett, s ez határozta meg gondolatait, cselekedeteit. Amennyire otthonosan érezte magát a táborban, katonái között, annyira szokatlannak találta a városi életet. A népgyűlésben meg a tanácsban folyó vitákhoz, civakodásokhoz vajmi kevés érzéke volt. A polgári közösségben érvényes játékszabályokat nem ismerte, de nem is akarta elsajátítani. A hagyományokban világos utalásokat találunk erre. Nemegyszer nyersen tette túl magát a kötelező konvenciókon. Ez történt például a zamai csata utáni első fellépése alkalmával, amikor arról folyt a vita, hogy elfogadják-e, vagy sem a római békefeltételeket; Hannibal felugrott, a szó szoros értelmében lerántotta a szószékről az egyik szónokot, és magához ragadta a szót. Viselkedése – még ha igaza is volt – megütközést, sőt mélységes felháborodást keltett. A polgárok érezték, milyen démoni erők feszülnek ebben az emberben, aki nem hajlandó alávetni magát az állam törvényeinek. Főleg a vezető családok tagjai aggodalmaskodtak. Még elevenek voltak a múlt emlékei, a hadvezérek és a polgári hatóságok közti konfliktusok, amelyeknek oly sok szomorú példáját olvashatták a karthágói évkönyvekben. Különösen Hamilkar felemelkedésére kellett gondolniuk, a 241-238-as zsoldosháborúra, amelyet sokan maguk is átéltek. És most íme, Hamilkar fiával álltak szemben, aki sok tekintetben nagyon is az apjára ütött. A Barkida-ház régi ellenségei a gyűlölet éleslátásával felismerték, hogy Hannibal részéről veszély fenyegeti őket, méghozzá nagyobb, mint valaha. Hannibalnak nem tudtak Karthágótól távol olyan működési területet nyújtani, ahol becsvágyát kielégíthette volna, mint az apja egykor; vele a város falai között kellett megvívni a harcot. De Hannibal helyzete sem vak egyszerű. A nemesség körében kevés híve akadt; az iránta ellenséges nemzetségek rendelkeztek az állami kulcspozíciókkal, döntő befolyást gyakoroltak az öregek tanácsában és a 104 tagú bírói testületben. Hannibalnak ugyanazt kellett tennie, amit apja tett a zsoldosháború folyamán és után: igyekezett megnyerni a tömeget, hogy majd egy napon hatékony fegyverként használhassa a népgyűlést az arisztokratikus testületek ellen. Nemzetségének hagyománya és a politikai viszonyok akkori alakulása arra késztette, hogy a demagógia útjára lépjen, így a küzdelem színhelye a piactér lett, és egyelőre az agitáció, a propaganda eszközei szolgáltak fegyverül. Ebben természetesen fontos helyet foglaltak el a legutóbbi események, még kiegyenlítetlen számlákkal hozakodtak elő, és kutatták, hogy kik felelősek Karthágó szerencsétlenségéért. A gyűlölet és a szenvedély elfojtotta a józan igazságkeresőt; a történelemnek csak

érveket kellett szolgáltatnia ahhoz, hogy halálra sebezzék egymást az ellenfelek. Ebben a tekintetben Hannibal ellenfelei jártak elöl. Szemére vetették, hogy Hispániában tanúsított önkényes magatartásával előidézte a háborút, s így ő a felelős minden bajért és szenvedésért, amely ebből kifolyólag a városra szakadt. Sőt úgy látszik, némelyek még bíróság elé is akarták állítani, hogy mind morális, mind fizikai értelemben megsemmisítsék. Hannibal azonban nem ijedt meg támadóitól. A háború kitörésének előzményeire nem kellett sok szót vesztegetnie; elegendő volt arra utalni, hogy akkori magatartását Karthágó is helyeselte. Annál élesebben bírálta azt a viselkedést, amelyet a kormányzat tanúsított a háború alatt. Valószínűleg az akkori heves vitákban gyökerezik az a közismert felfogás, hogy a nagy hadvezértől nem Róma ragadta el a győzelem pálmáját, hanem saját hazája, mely kicsinyes módon féltékenykedett rá. A dolgok ilyetén beállításának ugyanis csak abban a szituációban volt értelme, amikor Hannibal hívei küzdöttek a vesztére törők ellen. A későbbi nemzedékek, amelyek már régóta meggyőződtek Róma fölényéről, aligha magyarázták ily módon Karthágó vereségét. De akkoriban még úgy látszott, hogy sok minden igazolja az eseményeknek Hannibal vagy párthívei által adott értelmezését. A nép még jól emlékezett arra, hogy Hannibal hazai ellenségei milyen aknamunkát folytattak a háború utolsó évtizedében, 212-211 óta; nem felejtették el Haszdrubalnak, Giszkon fiának manipulációit, aki előbb Hispániában, majd Afrikában ásta alá a Barkidák pozícióit. Mindezt megerősíteni látszott az a tény, hogy a régi nemzetségek még most is engesztelhetetlen gyűlölettel viseltettek Hanniballal szemben. Arról persze nem beszéltek, hogy Karthágó veresége már 212-211-ben elkerülhetetlen volt, és hogy a Capua és Szürakuszai elestével bekövetkezett végzetes fordulatig a karthágói kormányzat készségesen támogatta hadvezérének terveit. Ezt azonban a helyes ítéletalkotásra képtelen tömeg nem firtatta. A féligazságot könnyebben értette meg, mint a teljes igazságot, így kellemesebb is volt; a féligazság kikapcsolt mindent, amit nem akartak tudni, megoldott sok rejtélyt, kielégítette sok titkos vágyát. Ily módon meggyőző választ találtak arra az újra meg újra feltett kérdésre, hogy Hannibal a cannaei győzelem ellenére végül is miért maradt alul a rómaiakkal szemben; tisztára mosták alakját, az utca embere számára megmaradt legyőzhetetlen hadvezérnek. Mert sokak szemében még a cannaei győzelem fénye ragyogta be alakját, és most, amikor a vereséget szenvedett város fölött sötét felhők tornyosultak, sokan néztek reménykedő tekintettel arra a férfira, aki egykor halálos

rettegésben tartotta Rómát. A tömeghangulat kialakításával Hannibal még csak a talajt készítette elő tulajdonképpeni akciói számára. Ahhoz, hogy a tömeget valóban magához fűzze, kiutat kellett mutatnia a gyászos jelenből a jobb jövőbe, s olyan világos, meggyőző erejű jelszavakat kellett bedobnia a köztudatba, amelyek hatékony fegyverként használhatók a hatalomért folytatott harcban. A ránk maradt hagyomány rendkívül hézagos adatai alapján úgy látszik, hogy Hannibal legelőször pénzügyi reformot követelt. Az akkoriban megoldásra váró problémák között ez volt a legsürgősebb. Financiális téren még mindig évszázadok óta megcsontosodott szokások tartották magukat. Az alattvalók adóiból és a vámokból származó, gyakran igen jelentős jövedelmeket nem központilag hajtották be; sokféle személyi érdekeltség ékelődött közbe, és a tisztázatlan jogviszonyok, valamint az átfogó ellenőrzési rendszer hiánya miatt nagy összegek nem folytak be az államkincstárba. Aligha akadt felelős tisztségviselő, akinek világos áttekintése lett volna a tényleges bevételekről és kiadásokról. Ez a rendszer csak addig állhatott fenn, amíg Karthágó gazdag és hatalmas volt. Gyengeségei ugyan már akkor is kiütköztek néha, főleg az első pun háborút követő időszakban, mivel azonban az anyagi nehézségeket más módon is meg lehetett szüntetni, semmi ok nem volt arra, hogy a hagyományos gyakorlaton változtassanak. De 201 után másként állt a helyzet. Az államkincstár teljesen kiürült, Afrikán kívüli birtokuk elvesztése és a kereskedelem visszaesése miatt a rendszeres bevételek aggasztóan megapadtak, Róma viszont ragaszkodott az évi adó pontos megfizetéséhez. Karthágó uralkodó körei még ekkor is visszarettentek a radikális reformoktól, viszont valahonnan csak elő kellett teremteni a szükséges pénzt, így hát azt a megoldást választották, hogy felemelték az adókat, és Karthágó polgárait, akiknek addig nem kellett egyenes adót fizetniük, közvetlenül megadóztatták. Az érintettek körében ez az intézkedés nagy elégedetlenséget váltott ki, s amikor Hannibal más kiutat mutatott, további rétegek támogatását biztosította magának. Ennek eredményeként 196-ban a népgyűlés szufetté választotta. A két szufet – az állam legmagasabb rangú tisztségviselői – az elmúlt időkben csak ritkán került előtérbe. Már eleve bizonyos korlátokat szabott nekik, hogy közösen intézték az ügyeket, hivatali idejük egy évig tartott, utána számot kellett adniuk tevékenységükről. De még a jogi sorompóknál is erősebben korlátozta őket az a körülmény, hogy ténylegesen a nemességtől függtek. Többnyire nemesi családok sarjai lévén, már saját érdekükben is respektálták a nemesség kívánságait. Azonkívül a

grémiumok, a tanács és a 104 tagú bírói testület, ahol az arisztokrácia befolyása szinte korlátlanul érvényesült, könnyen meghiúsíthatta a szufetek nemkívánatosnak tartott kezdeményezését. Hannibal azonban már eleve más helyzetben volt. Mint 40 évvel korábban az apja, ő is a vezető nemzetségektől függetlenül építette ki a maga hatalmi pozícióját, megbízatását a néptől kapta, következésképpen nem volt a nemesség lekötelezettje, mint legtöbb elődje, s így nem kényszerült utasításaikhoz tartani magát. Természetesen nem várhatta, hogy ellenfelei most már beadják a derekukat. Tudta, hogy a tanácsban és a bírói testületben erős ellenzékkel kell majd megküzdenie. Volt azonban egy törvény – már Arisztotelész is ismerte –, amely kimondta, hogy amennyiben a szufetek és a tanács között konfliktus támad, az Úgy eldöntése a népgyűlés hatáskörébe tartozik. Mindeddig lehetőleg igyekeztek elkerülni, hogy e törvény alkalmazására sor kerüljön. A viszályokat a kormányzó testületek szűkebb körben simították el, mert érezték, hogy a népgyűlés döntőbírói hatáskörében olyan veszélyek rejlenek, amelyek az államrend fennmaradását fenyegethetik. Hannibal nem osztotta ezeket az aggályokat, ő csak az előnyöket látta. Ez a törvény döntő fegyvert adott kezébe az ellenségeivel vívott harcban. Amíg a nép követi, addig a maga akarata szerint irányíthatja az államot. Hivatali éveinek folyamán valóban bebizonyosodott, hogy a legvégsőkig is kész elmenni. Mint várható volt, reformtervei a régi nemesi családok ádáz ellenállásába ütköztek. A pénzügyek vezetője – aki természetesen közéjük tartozott kereken megtagadta Hannibal utasításainak végrehajtását. Azért volt ehhez mersze, mert tudta, hogy a nemesség mögötte áll. A még mindig katonai kategóriákban gondolkodó Hannibal parancsmegtagadásnak minősítette ezt a magatartást, és minden teketória nélkül letartóztatta a renitens tisztviselőt. Amikor a 104 tagú bíróság tiltakozott eljárása ellen, és a megrendszabályozott tisztviselő mellé állt, Hannibal továbbment egy lépéssel. A népgyűléssel megszavaztatott egy törvényt, amely kimondta, hogy a 104 tagú bíróság tagjait évenként újra kell választani, és két egymást követő esztendőn át senki sem maradhat hivatalban. Eddig a bírák életük végéig töltötték be tisztjüket, ezért is volt oly nagy befolyása ennek a testületnek. Az új törvény elfogadásának következményeként a korábbi eljárás szerint kijelölt bíráknak távozniuk kellett, s nem volt nehéz előre látni, hogy Hannibal elsősorban saját párthíveit fogja a helyükbe ültetni, így vesztette el minden befolyását ez a testület, amelynek feladata két és fél század óta főleg az volt, hogy egyes személyek hatalmi törekvéseitől megvédje a fennálló államrendet.

Hannibal most már keresztülvihette pénzügyi reformjait. Pontos áttekintést szerzett a bevételekről és kiadásokról, állami ellenőrzés alá vonta a jövedelmek beszedését, felkutatta a kinnlevőségeket, és kíméletlenül behajtotta azokat. Miután az államháztartás ügyei ily módon rendbe jöttek, kiderült, hogy a lakosság pótlólagos megadóztatására nincs is szükség. Több volt ez pillanatnyi sikernél, mert a későbbi évekből származó utalásokból meg lehet állapítani, hogy Hannibal reformjának eredményeként az állam pénzügyi helyzete tartósan konszolidálódott. A lakosság széles rétegei hosszú idő után újra bizakodva néztek a jövőbe, és akik eddig netalán még kételkedtek a nagy hadvezér államférfiúi képességeiben, azok előtt bebizonyosodott, hogy tévedtek. A nép nagy többsége Hannibal mögött állott, és miután a 104 tagú bíróság nem volt többé az arisztokrácia erős bástyája, úgy látszott, nincs messze az az idő, amikor Hannibal az államhatalom teljes egészét magához ragadja. A régi nemzetségek tisztában voltak azzal, hogy Hannibal hatalomra jutásával nemcsak anyagi és főleg politikai pozícióik előfeltételei válnak semmivé, hanem – mivel saját magukat az állammal azonosították – a szabad Karthágónak is elkerülhetetlenül vége lesz. Saját erejükből már nem voltak képesek megakadályozni az események ilyen irányú fejlődését, ezért kétségbeesett lépésre szánták rá magukat. A római arisztokráciához fordultak segítségért. Rómában a békekötést követő esztendőkben oly sok feladat várt megoldásra, hogy nemigen törődtek azzal, mi történik Karthágóban. A római politikát Keleten elsősorban az a háború foglalkoztatta, amely 200ban tört ki Róma és Philipposz makedón király között. Ehhez képest Karthágó érdektelenné vált Rónia számára, hiszen aligha kellett attól tartani, hogy a meggyengült város még egyszer felemelkedhet. Amikor azonban, valószínűleg 195 elején a karthágói nemesség több ízben is megjelent a senatus előtt, és a legsötétebb színekkel ecsetelte az otthoni állapotokat, Róma vezető politikusai felfigyeltek. Ez éppen abban az időben történt, amikor Keleten Antiokhosz szíriai király kisázsiai és thrakiai területi igényeivel belenyúlt Róma érdekszférájába, s emiatt a keleti nagyhatalommal való háborús konfliktus veszélye kezdett kirajzolódni a horizonton. És ugyancsak akkor Nyugaton is bajok voltak: a hispaniai törzsek fellázadtak az új római uralom ellen, és a senatus kénytelen volt odaküldeni Catót, az egyik consult két praetorral. Ilyen helyzetben fölöttébb kockázatos lett volna tűrni, hogy Karthágóban is tűzfészek alakuljon ki. Hannibal neve még mindig nyomasztó emlékeket idézett fel a rómaiakban. Attól tartottak, hogy a hatalmas férfiú nem éri be

vetélytársainak legyőzésével, hanem a hatalom birtokában egy napon megingathatja azt a rendet, amelyet Róma szabott Karthágónak. Ezért 195ben, kora nyáron római követség utazott a városba. Hivatalosan az volt a megbízatása, hogy elsimítsa a Karthágó és Masszinissza között felmerült vitás ügyeket. De nem sokáig maradt titokban, hogy jövetelének egészen más okai vannak. És most derült csak ki igazán, mennyire tehetetlen a város. A rómaiak egyértelműen a karthágói arisztokrácia mellett foglaltak állást, s ez már elegendő volt ahhoz, hogy teljesen megváltoztassa a helyzetet. A tömegeknek Hannibal iránt érzett minden rokonszenve ellenére csak keveseknek állott érdekében, hogy megkockáztassák a Rómával való viszony kiéleződését, sőt azt, hogy a győztes újabb ultimátumszerű követeléseket támasszon. Hannibal azonnal felismerte a közhangulat megváltozásának jelentőségét; ilyen körülmények között sikeres erőpróbáról szó sem lehetett, sőt, arról sem, hogy Karthágóban maradjon, mivel túlságosan messzire merészkedett. Hatalmi pozícióiból kiszorulva, számolnia kellett azzal, hogy ellenségei az alkotmány megsértésének vádjával bíróság elé állítják, ami nemcsak politikai karrierjének vethet véget, hanem az életébe is kerülhet. Levonta a konzekvenciákat, és észrevétlenül elhagyta a várost. Thapszosz közelében levő birtokára lovagolt, a kikötőben már útra készen várta egy gálya; elhagyta az afrikai partokat, majd keleti irányban hajózott tovább. Karthágóban a Róma által támogatott régi nemzetségek ragadták újra magukhoz a hatalmat. Hannibal távozásával a Barkidák hívei tehetetlenné váltak, és hogy ő egy napon majd visszatér, abban nemigen mertek reménykedni többé. Pedig Hannibal nem volt hajlandó megváltoztathatatlannak tekinteni a kialakult helyzetet. Nem adta fel a reményt, hogy visszatérhet Karthágóba, és újra kivívja a hatalmat. Teljesen tisztán látta a helyzetét. Nem a karthágói arisztokrácia buktatta meg, hanem Róma; Róma megtehette ezt, mert Zama óta tényleges úr a Földközi-tenger nyugati térségében, és akaratával senki sem dacolhat, legkevésbé a meggyengült Karthágó. Végső soron tehát a római senatustól függ, hogy ő, Hannibal visszatérhessen Karthágóba. Mivel azonban saját jószántából a senatus ilyen engedélyt sohasem fog adni, csak egy lehetőség van: kényszeríteni kell rá. Ez pedig végső fokon azt jelentette, hogy Hannibal csak akkor térhet haza, ha sikerül gyökeresen megváltoztatni a második pún háború nyomán kialakult hatalmi helyzetet. Hogy Hannibal valóban így érvelt magában, azt a következő éviekben tanúsított magatartása bizonyítja. Utólag persze furcsállni lehet, hogy ez az egyébként oly józanul és

világos logikával gondolkozó ember még egészen komolyan tudott hinni egy ilyen fordulat lehetőségében. Várakozásait és reményeit sokan osztották akkoriban. 195 táján – hét évvel Zama, kettővel Künoszkephalai után – még kevesen fogták fel teljes egészében a szemük láttára végbement történések horderejét. A legtöbb kortárs úgy vélekedett: a kibontakozás még nem végleges, és a legutóbbi évtizedek változó sikerű harcai inkább azt sugallták, hogy a nagy győzelmeket nem szabad nagyon fontosnak tekinteni. Mindenekelőtt fennállott még egy hatalom, amely nem függött Rómától: a Szeleukidák birodalma, Antiokhosz király országa. Éppen ezekben az években lépett a történelem homlokterébe; Egyiptom lehanyatlása és Makedoniának Künoszkephalainál elszenvedett veresége után vitathatatlanul a keleti világ vezető hatalma lett. Területe sokkalta nagyobb volt, mint a római államé, magában foglalta azoknak a földeknek legnagyobb részét, amelyeket valaha Nagy Sándor és előtte a perzsák birtokoltak. Befolyása az európai Thrakiától egészen a Perzsia és India közötti határvidékekig terjedt, és Antiokhosz az Akhaimenidák példáját követve a “nagykirály” címet viselte. Úgy hírlett, hogy gazdagsága kimeríthetetlen, alattvalóinak száma óriási. Nem sok idő múltán kiderült, hogy a szíriai birodalom korántsem olyan nagy, mint a híre; ez a felismerés nemcsak azoknak okozott csalódást, akik Antiokhosz királyban reménykedtek, hanem magát Rómát is meglepte. Érthető tehát, miért hitte Hannibal, hogy Szíria gátat vethet Róma hatalmi törekvéseinek. Ezek a megfontolások határozták meg Hannibal menekülésének az útját és célját. Meg akarta nyerni tervei számára a királyt, pontosabban olyan irányba próbálta terelni a szíriai politikát, amely a saját érdekeinek is megfelel. Türoszban szállt partra. Az első lépés jól sikerült. Karthágó ősi anyavárosának lakói, akiknek nem volt idegen, nagy lelkesedéssel fogadták. Sok jó tanácsot, segítséget kapott itt, amelyek fontosak voltak a számára, hogy megvethesse lábát egy olyan világban, amelyet még nem ismert. Amellett lényeges előnyt jelentett, hogy Türosz mintegy hidat alkotott Karthágó és a Kelet között, így egyfelől pontosabb információkat szerezhetett a Szeleukida-birodalom viszonyairól, másfelől a Karthágó és Türosz között utazgató kereskedők révén összeköttetésben maradhatott hazájával. Az ekkor létesített kapcsolatokat a későbbiek folyamán kiépítette, és a maga hasznára fordította. Egyelőre azonban az volt a legfontosabb teendője, hogy Antiokhosz királlyal beszéljen, így hát rövid időzés után elhagyta Türoszt, és a királyhoz utazott, aki akkor Epheszoszban tartózkodott. Antiokhosz nagy tisztelettel fogadta, ami érthető is volt, hiszen

Hannibal dicsőségét visszhangozta a világ, és a király nyilván hízelgőnek találta, hogy a nagy hadvezér éppen nála keres menedéket. Ott marasztalta udvarában, és minden alkalmat megragadott, hogy kitüntesse. Láthatóan tisztelte azt a fejedelmi hatalmat, amelyet a menekült egykor magáénak mondhatott. Éppen az, hogy eleve elismerte e rangját, s így kiemelte az udvaroncok köréből, mutatja: sohasem szándékozott Hannibalt közvetlenül szolgálatába venni. Mint ismeretes, nem bízta meg őt a szíriai haderők újjászervezésével, amihez pedig nála alkalmasabb embert keresve sem találhatott volna, és az is tény, hogy Hannibal sohasem tartozott a király hivatalos tanácsadói közé. Valószínűleg el sem fogadott volna ilyen megbízatásokat vagy kinevezéseket. Még a száműzetésben is úrnak érezte magát, fellépésén érezhető volt annak tudata, hogy egykor királyok tárgyaltak vele, egyenrangú partnerként. Nem szolgálatait felajánlani ment Epheszoszba, hanem azért, hogy elvesztett hatalmát visszaszerezze, és ennek érdekében a király támogatását megnyerje. Az akkori politikai helyzet kedvező kilátásokkal kecsegtette. Az egyiptomi hatalom 205-204-ben széthullott, Makedonia 197-ben vereséget szenvedett, ennek következtében az Égei-tenger térségében légüres tér keletkezett; ebbe próbált most behatolni Róma is, Antiokhosz is. Róma a görög városok függetlenségéért küzdő élharcos szerepét öltötte magára, Antiokhosz pedig arra hivatkozott, hogy dinasztiája Szeleukosz óta uralkodott e területen. A konfliktus elkerülhetetlen volt. Amikor a király el akarta foglalni a Makedonia és Egyiptom által feladott területeket Thrakiában, illetve Kisázsia nyugati részén, Róma képviselői élesen tiltakoztak. A 196 őszén Lüszimakheiában [Bksamil] megtartott tanácskozáson első ízben vált világossá, hogy a két fél igényei összeegyeztethetetlenek. Mivel azonban a rómaiaknak pillanatnyilag nem állt módjukban további akciókat kezdeményezni, s egyelőre be kellett érniük a tiltakozással, a király folytatta már megkezdett vállalkozásait. Voltaképpen ő sem akart háborút, de azt remélte, hogy ily módon kész tények elé állíthatja majd a rómaiakat, amikor tárgyalásokra kerül sor. Igyekezett megerősíteni pozícióit, és ennek érdekében növelte a vele szövetségben levő államok számát. Ariarathész kappadokiai királyt azzal nyerte meg, hogy hozzáadta egyik leányát, így megszilárdította befolyását Kisázsia nyugati részében. Még nagyobb eredményként könyvelhette el, hogy sikerült Egyiptommal tisztáznia a régi nézeteltéréseket oly módón, hogy Kleopátra nevű leányát eljegyezte a fiatal Ptolemaiosz királlyal; e házassági kapcsolat révén szorosabban magához fűzte a Kelet második legnagyobb monarchiáját, és ezzel jelentős mértékben korlátozta a római

diplomácia lehetőségeit az alexandriai udvarnál. Egyébként is igyekezett behatolni a Rómával szövetséges államok körébe, így például a maga oldalára akarta vonni Eumenész pergamoni királyt, de ez nem sikerült. Úgy látszik, Antiokhosz szövetségalakítási terveibe Hannibal is bekapcsolódott. Felkeltette a király érdeklődését Karthágó iránt. Kifejtette, hogy ha segítségével visszatérhet Karthágóba, és újra megszerezheti a hatalmat, akkor a vezetése alatt álló város mindenkor megbízható szövetségese lesz a szíriai uralkodónak. Széles távlatokat tárt fel Antiokhosz előtt. Rómát beszorítják egy hatalmas félkörbe, amely a tengerszorosoktól Kisázsián, Szírián, Egyiptomon át Karthágóig, sőt talán még tovább, a lázongó Hispániáig húzódik; háborús konfliktus esetén mindezek kitűnő támaszpontul szolgálhatnak, ahonnan támadást indíthatnak Itália ellen. Részletes katonai tervekről természetesen nem esett szó – ezt csak a későbbi hagyomány toldotta hamisan bele –, hiszen a király akkor még a békés megegyezés lehetőségeit kereste Rómával, s nem állt érdekében a háborús konfliktus kirobbantása. Hannibal is tisztában volt azzal, hogy a katonai akciókhoz előbb a politikai feltételeket kell megteremteni. Annyi azonban tagadhatatlan, hogy ebben a Róma politikai bekerítését tartalmazó koncepcióban olyan gondolatok bukkannak fel újra, amelyek Hannibal Cannae utáni terveire emlékeztetnek. Természetesen az akkori elgondolásokhoz képest ezek kevésbé határozottak, kevésbé kötöttek, és nehezebben realizálhatók voltak. A nagyszabású koncepciók iránt fogékony királyra nem maradtak hatás nélkül. Egyelőre hajlandónak mutatkozott Hannibalt támogatni abban, hogy visszatérhessen Karthágóba. E vállalkozás céljaira 194 nyarán Föníciában hajókat készíttetett elő. Még ugyanazon év őszén egy Arisztón nevű gazdag türoszi kereskedő Hannibal megbízásából Karthágóba utazott, hogy a Barkidák híveit tájékoztassa az előkészületekről, és megbeszélje velük Hannibal visszatérésének részleteit. Természetesen mindennek titokban kellett megtörténnie. Nepos közlése szerint Hannibal ezalatt egyiptomi területen, Kürénében tartózkodott, hogy szükség esetén személyesen is bekapcsolódhasson a tárgyalásokba. E mozzanat nem bizonyítható, de a többi adatból világosan kiderül, hogy Hannibal tervei kiléptek az általános síkon mozgó elgondolások köréből, és kézzelfogható formákat kezdtek ölteni. Az utókor szemében az egész rendkívül merész kalandnak tűnik, amelynek már eleve igen csekélyek voltak az esélyei, hiszen Róma tiltakozása miatt okvetlenül el kellett buknia. De Hannibal lényegesen kedvezőbben ítélte meg saját kilátásait, amit nem lehet csupán azzal magyarázni, hogy vágyálmai közepette elvesztette a helyes szemmértéket.

Elgondolkodtató, hogy mások is hasonlóképpen vélekedtek akkoriban, például Antiokhosz környezetének tagjai. Valóban voltak olyan momentumok, amelyeik alapot adhattak némi optimizmusra. Róma, amely egy évtized leforgása alatt a Földközi-tenger mellékének vezető hatalmává küzdötte fel magát, 194 táján egész sereg új és nehéz probléma elé került. Jelentős erőket kellett tartania Hispániában, nemkülönben Észak-Itáliában. Állandóan fennállott annak veszélye, hogy Keleten folytatott politikája miatt bármikor háborúba keveredhet Szíriával, és ennek kimenetele akkor még fölöttébb kétségesnek látszott. A nemrég megszabadított Görögországban erjedési folyamat indult meg, az aitólok nyíltan hangoztatták elégedetlenségüket afelett, hogy Róma változtatásokat vezetett be a görög viszonyokban. És ott volt Makedonia, amelytől veresége ellenére még mindig tartani kellett. A római politika, számolva ezzel a helyzettel, tanácsosnak vélte, hogy legalább Keleten próbálja elkerülni az ellentétek további éleződését. Bár a lüszimakheiai megbeszélésen Róma tiltakozott Antiokhosz thrakiai és kisázsiai hódításai ellen, most mégis eltűrte, és végül 194 nyarán az utolsó római helyőrséget is kivonta Görögországból. A kívülállók közül sokan a gyengeség jelét látták ebben, s úgy gondolták, hogy a római hatalom elérte lehetőségeinek határait. A szíriai udvarnál is így vélekedtek. Antiokhosz 194 őszén komolyan azt hitte, hogy Róma el fogja ismerni a vitatott thrakiai és kisázsiai területekre való igényét. Ha ezeket a feltételeket nézzük, érthetőnek fogjuk találni Hannibal elgondolásait. Mögötte állt Antiokhosz; Róma szemmel láthatóan arra törekedett, hogy ne kerüljön konfliktusba Szíriával; ha tehát Karthágóban sikerül a puccs, korántsem biztos, hogy Róma ilyen körülmények között aktívan beleavatkozik. Ebben az esetben számolnia kellett azzal, hogy a tűz átterjed Keletre, és akkor olyan koalícióval kerül szembe, amely jóval erősebb nála. De idáig egyáltalában nem jutott el a dolog. Már az első lépések balul sikerültek. A karthágói kormányzat tudomást szerzett azokról a bizalmas megbeszélésekről, amelyeket Arisztón Hannibal barátaival folytatott. További nyomozások feltárták az egész összeesküvést. Arisztónnak menekülnie kellett, a kormányzat pedig megtette a szükséges ellenintézkedéseket. Mindenekelőtt részletes jelentést küldött a római senatusnak, hogy a jövőben is biztosítsa annak támogatását. Hannibal számára természetesen már az is súlyos csapás volt, hogy tervei idő előtt lelepleződtek, de az utána következő események reményeinek utolsó szikráját is kioltották. Arisztón karthágói utazásával egyidejűleg Antiokhosz követeket küldött Rómába azzal a megbízatással,

hogy a fennálló nézeteltéréseket kívánságának megfelelően rendezzék, és lépjenek baráti viszonyba. A követek 193 tavaszán igen rossz hírekkel tértek vissza. A senatus késznek mutatkozott ugyan bizonyos engedményekre, de egészében véve nem volt hajlandó a szíriai követelések alapján tovább tárgyalni. Csak üggyel-bajjal sikerült elkerülni a nyílt szakítást és rábírni Rómát, hogy még egyszer elküldje megbízottait Kisázsiába. A király udvarában, ahol ilyen fordulatra egyáltalán nem számítottak, új döntéseket kellett hozni, amelyek szükségképpen Hannibal terveire is kihatottak. Antiokhosznak elment a kedve attól, hogy a karthágói vállalkozást továbbra is támogassa. Nemcsak azért, mert az előző télen bekövetkezett kudarc óta az egész Úgy kilátástalannak tűnt, hanem azért is, mert nem akarta súlyosbítani az amúgy is feszültté vált rómaiszíriai viszonyt. Az akciót hivatalosan nem vette le a napirendről, Hannibal hajói továbbra is a türoszi kikötőben horgonyoztak, de arra, hogy kifussanak onnan, senki sem adott többé engedélyt. A királyi udvarban más koncepciók kerekedtek felül. Fontosabbnak tűnt a Görögországhoz fűződő kapcsolatok megszilárdítása, már csak azért is, mert Róma egyedül onnan indíthatott támadást a szíriai birodalom ellen. Az aitóliai Thoasz, aki az államával kötendő szövetség mellett szállt síkra, meghallgatásra lelt a királyi udvarban, mivel jobb és konkrétabb ígéreteket tudott tenni, mint a földönfutó Hannibal. Az utóbbi érezte, hogy háttérbe szorult, s emiatt hűvössé vált a viszony közte és a király között. Antiokhosz a következő hónapokban a piszidiaiak ellen viselt hadat Kisázsiában. Hannibal ezalatt Epheszoszban maradt. És itt történt valami, aminek tulajdonképpeni hátterét még a kortársak sem látták világosan. A római követek, akik tavasszal indultak el Rómából Villius vezetésével, hogy még egyszer tárgyaljanak a királlyal, útközben megállapodtak Epheszoszban, és Hanniballal is szót váltottak. Ez már önmagában véve is különös, de még különösebb, hogy nem futó találkozásról volt szó, hanem hosszú, több napig tartó beszélgetésről. Részleteiket soha nem tudott meg senki, éppen ezért a legkülönbözőbb találgatások keltek szárnyra. Később azt állították, hogy a rómaiak kompromittálni akarták Hannibalt Antiokhosz király szemében. Ez azonban vitatható, márcsak azért is, mert nem magyarázza meg, hogy Hannibal egyáltalán miért állt szóba a rómaiakkal. Alighanem ő is várt valamit ezektől. Nem lehet teljesen elvetni azt a feltevést, hogy ki akarta puhatolni a rómaiak álláspontját, s egyben fel akarta használni az alkalmat, hogy megcáfolja azokat a vádakat, amelyeket a karthágói kormányzat emelt ellene Rómában. A megbeszéléseknek természetesen semmiféle eredménye nem volt, de az akkori helyzetre

jellemző, hogy Antiokhosz király elhitte: Hannibal az ő háta mögött egyezkedni próbált Rómával. Ha alaptalan volt is a gyanú, ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy Hannibalt teljesen elszigetelje. Több mint egy évig távol maradt az udvartól. Már nem volt többé semmi befolyása azokra a nagy horderejű döntésekre, amelyeket ott hoztak, pedig sok mindennel nem értett egyet. Kiváltképpen élesen bírálta a 193-192 telén megkötött szíriai-aitóliai szövetséget, valamint e szövetség velejáróját, a szíriai politika beleavatkozását a görögországi viszonyokba. Magatartásában részint sértődöttsége is szerepet játszott, minthogy háttérbe szorult az aitóliai Thoasszal szemben, de minden bizonnyal az is, hogy komoly aggodalommal tekintett a jövő elé. Most sokkal józanabbul nézte a dolgokat, mint az első években, amikor a szíriai udvar bizakodó hangulata és a király nagyvonalú ígéretei őrá is hatással voltak. Jól tudta, hogy előző évi egyértelmű nyilatkozataik után a rómaiak sem fogják tűrni Antiokhosz görögországi intervencióját. Azt is világosan látta, hogy Szíria diplomáciai és katonai felkészültsége ilyen kofliktus esetén nem elegendő. Számos görög állam, mint például Pergamon, Rhodosz, az akhaiai szövetség, még mindig szilárdan tömörültek Róma mellett, vagy legalábbis nem akartak átpártolni Antiokhoszhoz. Makedonia is távol tartotta magát. Még aggasztóbb volt Szíria helyzete a katonai felkészültség terén. Ebben a tekintetben a legutóbbi évek során jóformán semmi sem történt. Nem volt ütőképes hadsereg, és hiányzott az erős, bevetésre kész flotta. Ennek ellenére a király 192 őszén egy sereggel átment Görögországba, támaszpontot létesített az euboiai Khalkisziban, majd tovább nyomult Thesszaliába. Ott Démétriaszban az év végén haditanácsot hívott össze, amelyen hosszú idő óta először Hannibal is részt vett. Nem rejtette véka alá a véleményét, kritizálta a hiányos előkészületeket, és hangsúlyozta: az egész vállalkozásnak csak akkor lenne némi esélye, ha sikerülne Makedoniát megnyerni, és Görögország nyugati partján széles fronton meg tudnák akadályozni a római csapatok partraszállását. Kétségkívül helyesen ítélte meg a helyzetet, de elkésett tanácsával. Amint a további események megmutatták, Róma beavatkozása előtt már vajmi keveset lehetett változtatni a dolgokon. Ügyük olyan mértékben kátyúba jutott, hogy a nagy hadvezér sem tudott segíteni rajta. Mindenesetre érthetetlen, hogy a király a következő két évben miért nem kérte ki Hannibal tanácsait, és miért nem vonta be a kisázsiai Magnészia mellett vívott döntő ütközetbe, hanem egészen jelentéktelen feladattal bízta meg akkor. Egy évvel a démétriaszi haditanács után, amikor a szíriai csapatok már

kénytelenek voltak kivonulni Görögországból, Antiokhosz Föníciába küldte Hannibalt, hogy szerezzen hajókat az Égei-tengeren tevékenykedő szíriai flotta erősítésére. Igaz, türoszi szoros kapcsolatai révén Hannibal talán többet tudott elérni másoknál, de azért különös, hogy a szárazföldi nagy csaták sokat tapasztalt hadvezére éppen azzal az elemmel került most kapcsolatba, amely kezdettől fogva idegen volt számára. A rejtélyt talán azzal lehetne megmagyarázni, hogy azokról a hajókról volt szó, amelyeket a karthágói expedíció céljaira szerek fel, és amelyek felett önállóan rendelkezett. Ez azonban csak puszta feltevés. Hannibalnak erről a missziójáról nem sokat lehet mondani. Amikor 190 őszén összesen 37 hajóval Föníciából nyugat felé haladt, Kisázsia déli partvidékénél, Szidé várostól nem messze összetalálkozott a rhodoszi flotta egy részével. A csatában hajóhadának jobbszárnya vereséget szenvedett, a vezénylete alatt álló balszárny sem bírta tartani magát, és visszavonulásra kényszerült. De a győzelem sem használt volna semmit. Időközben ugyanis a római csapatok már behatoltak Thrakiába, nem sokkal utána átkeltek a tengerszorosokon, és Kisázsiában folytatták az előrenyomulást. Ott került sor 190 végén a magnésziai döntő ütközetre. Antiokhosz veresége Hannibal sorsát is megpecsételte. A csata utáni közvetlen tárgyalásokon a rómaiak követelték az idegen államok mindazon polgárainak kiadatását, akik a király oldalán harcoltak. A 188-ban, Apameiában megkötött békeszerződésben nyomatékosan megismételték ezt a követelést. Hannibal mint karthágói polgár szintén az érintett személyek közé tartozott. El tudta ugyan kerülni, hogy a rómaiak kezébe jusson, de a Szeleukida birodalom egész területén nem lehetett többé maradása. Sőt azok az államok sem mertek menedékjogot nyújtani neki, amelyeknek fontos volt, hogy jó viszonyban legyenek Rómával. Most közvetlenül tapasztalhatta a római befolyás roppant mérvű megnövekedését. Az uralkodáshoz szökött emberből bolyongó földönfutó lett, aki örült, ha valahol befogadták. Az a kevés, amit életének utolsó éveiről tudunk, szomorú képet tár elénk. Az antik források szerint a magnésziai vereség után a krétai Gortün városban keresett menedéket. Ez eléggé hihető. A sziget kívül esett a hadműveletek zónáján, és a rómaiak részéről – legalábbis egyelőre – nem fenyegette közvetlen veszély. És még egy körülmény: Hannibal a háború befejezésekor flottája maradványával Kisázsia déli pattja mentén tartózkodott, tehát onnan hamar elérhette Krétát. De ott sem maradhatott sokáig. Már 189 nyarán római flottaegységek jelentek meg a krétai partoknál, és azt követelték Gortün lakóitól, hogy adják ki a náluk levő,

rabszolgaságra vetett római hadifoglyokat. Hannibalnak tehát legkésőbb akkor el kellett hagynia a szigetet. Nepos és Justinus közlése szerint onnan egyenesen Prusziasz bithüniai király udvarába ment, de ez aligha képzelhető el. Ugyanis 189-188-ban, az apameiai béke megkötése előtt, amikor a kisázsiai viszonyok rendezése még függőben volt, a bithüniai uralkodó, aki Róma kegyeltjével, Eumenész pergamoni királlyal szemben amúgy is kényes helyzetbe került, nemigen merhette befogadni a száműzöttet. Sokkal valószínűbb, hogy Hannibal akkor Armeniába, Artaxiasz királyhoz menekült. Artaxiasz, Antiokhosz volt vazallusa a rnagnésziai csata után függetlenítette magát, őt nem kötötték a Róma és Aotiokhosz közt létrejött megállapodások, és országa egyébként is kívül esett a rómaiak befolyási szféráján. Későbbi feljegyzések szerint Hannibal tanácsolta neki, hogy az Araxész [Áras] mellett alapítson várost – Artaxatáról van szó –, és az első terveket is ő készítette. Időközben úgy látszott, hogy a kisázsiai fejlemények új lehetőségeket kínálnak Hannibal számára. Kisázsia 188. évi újrarendezésekor Róma Eutnenésznek ítélte oda a Bithünia, Pergamon és Galatia közt elterülő Phrügia Epiktétoszt. Prusziasz király ezt nem akarta elismerni, s emiatt hamarosan háború tört ki Pergamon és Bithünia között. Bár csak viszonylag kis területről volt szó, Prusziasz eljárása közvetve a Róma által diktált új rend ellen is irányult. A király törekvéseit a környező államok szintén támogatták. Nyíltan melléje álltak a galaták, akiket 189-ben a rómaiak pergamoni segítséggel legyőztek. Legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsított Pharnakész pontoszi király, valamint Philipposz, Makedonia uralkodója, aki a thrakiai területek miatt hadakozott Pergamonnal. Ekkor érkezett Hannibal Prusziasz udvarába. A király pillanatnyilag olyan helyzetben volt, hogy nem kellett tekintettel lennie a rómaiakra, és arra számított, hogy a híres hadvezér jelenléte növelni fogja presztízsét a többi kisázsiai állammal szemben. Nepos feljegyzése szerint Hannibal közreműködött a Pergamon ellen irányuló koalíció kibővítésében; ennek mérvét és részleteit ma már természetesen nem lehet megállapítani. Az a levél, amelyet ugyanezen évben Rhodosz sziget lakosaihoz írt, mindenesetre bizonyítja ilyen irányú tevékenységét. A levélben ismertette azokat a hadjáratokat, amelyeket Manlius Vulso consul 189-ben viselt a galaták ellen. Ezzel nem az volt a célja, hogy e hadműveletekről részletes katonai leírást adjon, hanem hogy kihangsúlyozza a római hadviselés brutalitását, megmutassa Róma valódi arculatát, és leleplezze szabadság-jelszavainak képmutató voltát. Mivel a rhodoszi-pergamoni viszonyt feszültté tették a különféle területi viszályok,

nyilvánvaló lehetett, hogy Hannibal megpróbálta a maga oldalára állítani Rhodoszt, amely még szoros szövetséget tartott Rómával, s Pergamon után a leghatalmasabb állam volt Kisázsia délnyugati térségében. Hannibal tehát olyan koalíció összehozásán fáradozott, amely végső soron Róma ellen irányult. Korábbi próbálkozásaihoz képest ez a koalíció csak Kisázsiára és az Égei-tenger térségére korlátozódott, nem fenyegette közvetlenül Rómát, arra azonban alkalmas volt, hogy megnehezítse e területek római szempontból kívánatos konszolidációját. Hannibal nyilvánvalóan megérezte itt az ellenállást, amelynek jelei Apameia óta kezdtek mutatkozni a római uralom ellen, és minden tőle telhetőt megtett, hogy minél magasabbra szítsa az elégedetlenség lángjait. A Róma-ellenes mozgalom egy évtizeddel később valóban komoly problémák elé állította a római politikát, de akkoriban, a nyolcvanas évek derekán még nem számított hatékony politikai tényezőnek. A Künoszkephalai és Magnészia mellett aratott római győzelmek hatása még nagyon erős volt, az egyes államok nem mertek nyíltan színt vallani, maga Prusziasz király pedig teljesen alkalmatlannak bizonyult egy olyan koncepció megvalósítására, amilyen Hannibal szeme előtt lebegett. Pergamon ellen indított háborúja elszigetelt vállalkozás maradt, és egyébként is szűk korlátok között, minden lendület nélkül folyt. Hannibal megpróbálta magához ragadni a kezdeményezést. Bithüniai hajókkal a Márvány-tengeren megtámadott és legyőzött egy pergamoni flottát, amelyet maga Eumenész király vezényelt. A hadjárat kimenetele szempontjából azonban ez a győzelem jelentéktelen volt. Később csupán azért keltett némi érdeklődést, mert az ütközet leírásába beleszőtték a nagy hadvezér egy hadicselét, ez azonban kétségkívül kitalált história. A döntést 184-ben egy szárazföldi ütközet hozta meg; ebben Prusziasz visszautasította Hannibal segítségét, akárcsak hat esztendővel korábban Atitiokhosz, s Eumenész lett a győztes. Hannibal sorsa végleg megpecsételődött. Flaininius, a künoszkephalai győző, 183 nyarán a senatus megbízásából Kisázsiába utazott, hogy mint békeközvetítő véget vessen a két király viszálykodásának. Prusziaszt felszólította, hogy ismerje el a Róma által 188-ban megszabott rendet, vagyis a vitatott határterületről, Phrügia Bpiktétoszról mondjon le Pergamon javára, továbbá az apameia békeszerződés értelmében adja ki Hannibalt. A király nem mert ellenkezni. Hogy a rómaiak kegyét megnyerje, kész volt feláldozni azt az embert, aki nála keresett menedéket. Hannibalt nem érte váratlanul a fordulat, nagyon is jól ismerte a királyt. De nem akart másfelé menekülni, a Róma uralma alá került világban már nem volt számára hely. Így hát arra az útra lépett, amely még nyitva állt előtte.

Amikor a király poroszlói a kis Libüssza helységbe nyargaltak, s beléptek abba a házba, ahol Hannibal lakott, már csak egy holttestet találtak. Hogy ez mikor történt, az antik történetírók sem tudták pontosan; 183at, 182-t, 181-et egyaránt említik. 183 ősze a legvalószínűbb. De ez a dátum csak az életrajzírót érdekli. Mert annak az embernek a halála, aki pályája csúcsán egy pillanatra a világ sorsát tartotta kezében, már egy jottányit sem befolyásolta az általános fejlődés menetét. IV. Hannibal alakja a történelemben Visszapillantás és kitekintés A 218-tól 201-ig tartó háború, amelyet kezdettől fogva hannibalinak is neveztek, általában a második pun háború néven vonult be a történelembe. A későbbi nemzedékek szerint egy részét alkotja Róma és Karthágó nagy küzdelmének, amely 204-ben a messanai konfliktussal kezdődött, és Karthágó városának 146-ban bekövetkezett pusztulásával ért véget. Természetesen Hannibal tevékenységét is ebben az összefüggésben szemléli az utókor. Hannibal Karthágó 241-ben elszenvedett veresége után, 218-ban még egyszer felvette a harcot Róma ellen, és mindaddig folytatta, amíg a világtörténelmi jelentőségű küzdelem végleg el nem dőlt. Karthágó legnagyobb győzelme és legsúlyosabb veresége egyaránt az ő nevéhez kapcsolódik. Ha Rómáról és Karthágóról esik szó, mindig az ő nevét említik elsőnek. Ez a szemlélet egyértelműen megállapítja nemcsak Rómához, hanem Karthágóhoz való viszonyát is. Hiszen a római-karthágói konfliktusban Karthágó oldalán állott, amiből kézenfekvőnek látszott a következtetés: ő volt az, aki az utolsó órában megkísérelte elhárítani a hazája fölött lebegő katasztrófát, és gátat próbált vetni a római terjeszkedésnek. Ez a következtetés azért is hatott meggyőzőnek, mert egyúttal kulcsot ad Hannibal egész lényének, jellemének, tetteinek megértéséhez. így nemcsak megfelelő magyarázatot tudtak adni egész ténykedésére, hanem ezen felül alá is tudták rendelni azt egy magasabb szempontnak, és így mintegy igazolták őt a történelem ítélőszéke előtt. Nőm csoda, hogy Polübiosz óta elsősorban és mindenekfölött Karthágó ügyének reprezentánsát látták Hannibalban. Ez a kép azonban – mint oly sok egyéb összefoglaló történeti ítélet – nem tartalmazza a teljes igazságot. A rendelkezésünkre álló néhány

konkrét adat arra utal, hogy Hannibalnak Karthágóhoz való viszonya jóval összetettebb, sokrétűbb volt, mint régebben gondolták. Az egész problematika gyökerei még Hamilkarig nyúlnak vissza. Amikor Hamilkar 217 után Dél-Hispániában új lehetőségeket tárt fel a vereségtől meggyengült, pénzügyileg kimerült város számára, akcióival kétségkívül Karthágó érdekeit is szolgálta. Vállalkozását azonban forradalmi aktussal kezdte – a nép és a hadsereg segítségével érvényesítette akaratát az uralkodó családokkal szemben, és megszerezte magának a líbiai sztratégosz tisztségét, amely további tevékenységének kiindulópontja lett. Ebben már eleve benne rejlett egy abnormális helyzet csírája. A karthágói kormányzat inkább csak tűrte, mint örömmel üdvözölte Hamilkar hispaniai hódításait, mert a hagyományos államrend fennmaradását fenyegető permanens veszélyt látott bennük. Attól félt, hogy egy napon valamelyik Barkida majd Hispániára támaszkodva az államhatalmat is magához ragadja. De még ennél is súlyosabb következmények lehetőségét hordozta magában az a tény, hogy Karthágó mellett bizonyos fokig egy önálló, sajátos politikai képződmény jött létre. Hamilkar módszeresen kiépítette saját hatalmát Hispániában, és ezzel egészen új utakra lépett. A meghódított területeket a maga és nemzetsége számára vette birtokba, és nem tűrt meg maga mellett más tekintélyt. Eljárására nem találunk precedenst a karthágói történelemben, s ha egyáltalán találunk, akkor a hellenizmus világában. Valóban sok a hasonlatosság. Hamilkar nagy területet hódított meg, dinasztiát alapított; utóda, Haszdrubal felépítette Új -Karthágót, az új birodalom fővárosát, és képmásával díszített pénzeket veretett. Amit Nagy Sándor utódai 300 táján Keleten tettek, azt fél évszázaddal később a messzi Nyugaton utánozta Hamilkar. Az új monarchia a harmincas és húszas években megszilárdult, s ennek megfelelően súlya is megnövekedett. Ez már Haszdrubalnál is megnyilvánult, aki mint szuverén hatalom kötötte meg Rómával az Ebroszerződést, de még erősebben jutott ez kifejezésre Hannibalnál, a harmadik hispaniai uralkodónál. Benne csak elmosódott gyermekkori emlékek éltek szülőhazájáról, a Karthágóban hosszú évszázadok alatt kialakult politikai formák iránt – amint ezt mindenekelőtt a 201. utáni évek mutatták – vajmi kevés megértést tanúsított, és teljesen hiányzott belőle az a képesség, hogy mint polgár beilleszkedjék egy közösség életébe. Döntő befolyást gyakoroltak egyéniségének kialakulására a Hispániában töltött serdülőévek. Nem a távoli Karthágó, hanem apjának birodalma volt az a talaj, amelyen felnövekedett, és lelkében már korán gyökeret vert az uralom vágy. Apja örökösének érezte magát, folytatta annak hódításait, és

arra törekedett, hogy a Pireneusi-félsziget többi részét is birtokába vegye. Tervei végrehajtásához megvolt a kellő eszköze – a hadsereg, amely feltétlen hűséggel ragaszkodott hozzá. Már a Rómával való konfliktus legelején is megmutatkozott, hogy Hannibalt milyen erős szálak fűzik Hispániához. A Saguntummal és Észak-Hispániával kapcsolatos vitás kérdések számára rendkívül fontosak voltak, uralmának fennmaradása szempontjából lényeges szerepet játszottak, de Karthágónak – józanul megítélve a helyzetet – csak másodrendű problémákat jelentettek. Hannibalnak esze ágában sem volt a konfliktus megoldását a voltaképpen arra illetékes karthágói kormányzatnak átengedni. Karthágó a felmerülő nehézségeket lehetőleg kompromisszumos megoldással igyekezett kiküszöbölni. Hannibal meglehetősen gyors ütemben addig élezte az ellentéteket, amíg a háború szinte elkerülhetetlenné vált. Igaz, a későbbi események folyamán biztosította magának Karthágó támogatását, de csak akkor, amikor a városnak már egyáltalán nem volt más választása. Ezért a kortársak közül sokan teljesen elhanyagolták Hannibalnak Karthágóhoz fűződő kapcsolatait, és egész tevékenységét úgy ítélték meg, hogy nem volt tekintettel hazájára, cselekedeteinek hajtóereje a hatalomvágy. Későbbi szerzők a hatalomvágy mellett a hírnévre való törekvést is emlegetik. Bizonyos túlzásokat és gyűlöletből fakadó torzításokat leszámítva, ez a nézet tartalmaz némi igazságot. Hannibal büszke volt nagy teljesítményeke, és gondoskodott róla, hogy tetteinek emléke megmaradjon az utókor számára. Már kezdettől fogva szűkebb környezetében tartott két görög írót, Szilénoszt és Szoszüloszt, akik anyagot gyűjtöttek a pun vezér élettörténetének megírásához. Az itáliai hadjárat végén föníciai és görög nyelven tábláikra íratta tetteit, s ezeket a táblákat elhelyeztette a Krotón melletti Lacinium hegyfokán álló Hératemplomban. Ilyesmire a karthágói történelemben volt már példa. Harmadfél évszázaddal korábban a tengerjáró Hanno az egyik karthágói szentélyben felállíttatta híres útjának összefoglaló beszámolóját, de ezzel nyilván az volt a célja, hogy hódoljon a hazai isteneknek, és emléket emeljen Karthágó nagyságának. Hannibal azonban – amint a kiválasztott szentély és a szöveg nyelve mutatja – külön a görögökhöz is kívánt szólni. Tőlük várta, hogy tetteit megértik, és kellőképpen méltányolni fogják. Ezzel a kívánságával kilépett abból a szűk gondolatkörből, amelyben egykor a karthágói hadvezérek és államférfiak mozogtak. Ily módon tehát Hannibalnak Karthágóhoz való viszonya kettős aspektust mutat. Hazájához tartozik, de ugyanakkor kívül áll rajta; Karthágó polgára, de ugyanakkor önálló politikai tényező, akinek saját

erőforrásai és céljai vannak. Ezt a kettősséget ínég a későbbi hagyomány is észlelte; Hannibal Róma-ellenességét nemcsak az általános körülményekkel magyarázta, hanem azzal is, hogy kötelességének érezte apjával szemben. Ez a kettősség tulajdonképpen végigvonul egész életén. Céljai ugyan átmenetileg egybeestek Karthágó szándékaival, mint például a háború elején, és a nagy döntésekben kettejük sorsa szorosan összefonódott, de a kapcsolat újra meg újra felbomlott, s van valami mélyebb jelentősége annak, hogy az az ember, aki Karthágón kívül lett naggyá, Karthágótól távol fejezte be életét. Hívei közül sokan csak az ő személyére tekintettek, nem Karthágóra – a hispaniaiak, majd a Pó-síkság keltái és a dél-itáliai közösségek, de legfőképpen a saját katonái. Jellemző példa erre a félig líbiai, félig föníciai Muttinész, Hannibal legtehetségesebb tisztjeinek egyike volt, és feltétlen hűséggel viseltetett vezére iránt; amikor azonban később Szicíliában összekülönbözött Hanno karthágói vezérrel, átállt a rómaiakhoz. A dicsőség fényes éveiben Hannibal minden bizonnyal valósággal bűvöletében tartotta sok-sok katonáját; ösztönösen érezte, mit várnak tőle a harcosok; képes volt magával ragadni, meggyőzni s roppant energiájával hallatlan teljesítményekre ösztönözni őket. Mindezt még fokozta a dicsőség és a legyőzhetetlenség nimbusza, amely már a kezdet kezdetén körülragyogta alakját. Sok tekintetben hasonlít a 4. és a 3. század fordulójának nagy hellenisztikus fejedelmeihez. De arra a sorsra is jutott, mint Démétriosz Poliorketész vagy Pürrhosz. Tettei révén lett naggyá, és szerencsés körülmények között akár az egekig emelkedhetett volna; de mihelyt a végzet ellene fordult, egyedül maradt, mindenkitől elhagyatva. A kortársak Nagy Sándorral és Pürrhosszal hasonlították össze. Több ez, mint afféle szokványos párhuzam. Ha a világtörténelemben el akarjuk helyezni Hannibal alakját, akkor el kell ismernünk, hogy nemcsak karthágói viszonylatban játszott kimagasló szerepet, hanem valóban megközelítette azt a magaslatot, ahová Nagy Sándor és Pürrhosz eljutott. Mint politikai jelenség, noha elsősorban karthágói, a hellenizmushoz is hozzátartozik, talán még nagyobb mértékben, mint az apja. Ám Hannibal akkor lépett a világtörténelem színpadára, amikor a hellenizmus nagy korszaka végleg elmúlt, és a korai 3. századra jellemző nagystílű politikai koncepciókhoz már nem voltak meg az előfeltételek. Hamilkar még nagy hadvezér és hódító lehetett az akkor félreeső Hispániában, de amikor fia átvette az uralmat, a Pireneusi-félsziget már beleesett az új itáliai hatalom, Róma látókörébe. És Róma más volt, mint a keleti monarchiák. Városállam volt, annak minden előnyével, állandó

kiválasztódás folytán szüntelenül megújuló felső réteg vezette, a lakosság egyetértésére támaszkodva; ugyanakkor területi állam is volt, mivel a Pósíkságtól délre egész Itáliát hegemóniája alá vonta, és értette a módját, hogy a jogok lépcsőzetes tagolásának gondosan kiépített rendszerével, valamint szerteágazó személyi kapcsolatok létesítésével magához fűzze e vidékek lakosságát. Nem utolsósorban másfajta politikája különböztette meg egyéb államoktól. Erő és gyengeség itt nem egyes uralkodó személyek képességeinek vagy szeszélyeinek függvényeként jelentkezett, mint a keleti monarchiákban. Az alkotmány különleges struktúrája már eleve korlátok közé szorította az egyéni befolyást, és bizonyos fokig tárgyilagossá tette a politikát. Ennek következtében a zsenialitás nemigen érvényesülhetett, a vezetők józan szelleme idegenkedett a nagy horderejű, merész tervektől, és egy-egy új szituációra néha igen óvatosan, sőt nehézkesen reagáltak. Viszont szívósan ragaszkodtak ahhoz, amit egyszer már megszereztek, vagy ahhoz, amit saját érdekükben szükségesnek ítéltek, s ha valamit elhatároztak, azt következetesen keresztülvitték. Ezzel a magatartással Róma tulajdonképpen hatályon kívül helyezte mindazokat a játékszabályokat, amelyeket addig a politikában mindenütt tiszteletben tartottak. Már Pürrhosz megsejtette ezt hérakleiai és ausculumi győzelmei után, az első pun háború alatt pedig Karthágónak is tapasztalnia kellett, amikor Róma még a 249 utáni kritikus években sem volt hajlandó semmiféle egyezkedésre. Azóta a római hatalom tovább konszolidálódott, és még erősebben kifejlesztette jellegzetes tulajdonságait. Ezt Hannibalnak elég hamar észre kellett vennie. Már az is jellemző volt, hogy Róma a távoli Hispania miatt kész volt háborúskodni, s nem engedte magát befolyásolni Hannibal fait accomplija által. De még pregnánsabban domborodott ki a római hatalom sajátos ereje az itáliai hadjárat idején. Hannibal az alpesi átkeléssel keresztülhúzta a római haditerveket, s az első három évben megsemmisítő csapásokat mért a római haderőkre – de nem sikerült e győzelmekből levonnia a politikai konzekvenciákat. A római uralmi rendszer olyan szilárdnak bizonyult, hogy pilléreit még ezek a súlyos vereségek sem tudták jelentősen megingatni. Hannibal igyekezett rávenni Itália lakosságát, hogy szakadjon el Rómától, de próbálkozása egészében véve kudarcot vallott. A Rómával csupán laza kapcsolatban álló lucanusoktól és bruttiusoktól eltekintve, még Cannae után is alig néhány nagyobb délitáliai közösség csatlakozott hozzá, és ezek sem minden esetben teljesen önként. Ugyancsak kudarcot vallott Cannae után az a kísérlete, hogy békét kössön Rómával. A hellenisztikus világban, ahol a vesztes fél már egy,

legfeljebb két komoly katonai vereség után igyekezett sürgősen békét kötni, Róma magatartását merőben érthetetlennek tartották. Pedig Róma csupán következetes maradt addigi történetében gyakorolt elveihez. A város, amelyet sem a caudiumi vereség, sem Pürrhosz győzelmei, sem az első pun háború válságos évei nem bírtak megtörni, most sem akart engedni. Hannibal emiatt olyan helyzetbe került, amelyen már nem tudott úrrá lenni. Vitathatatlanul nagy koncepciójú volt az a terve, hogy Rómát minden oldalról kell támadni, de hiányoztak a megvalósítás döntő fontosságú előfeltételei, így volt ez már Itáliában is. Mivel a csatatéren diadalmaskodó hadvezér nem volt képes erődített helységeket bevenni, Róma legfontosabb dél-itáliai támaszpontjai megmaradtak, s mert a rómaiak most már nem álltak ki nyílt ütközetre, Hannibal hadműveletei szükségképpen elakadtak. Pozíciójának gyengéi még szembetűnőbben mutatkoztak meg azokon a hadszíntereken, ahol maga nem lehetett jelen: Hispániában, Szardíniában, Szicíliában, Illíriában. Pedig az ott harcoló csapatok, főleg a Hispániában küzdők, Hannibal seregéhez viszonyítva nem voltak különösen silányak. Vezetőik is értek annyit, mint a legtöbb akkori római vezér; Hannibal öccsei: Haszdrubal és Mago, Szicíliában Himilko, Hispániában és Afrikában a másik Haszdrubal (Giszkon fia), valamint Hannibal alvezére, Hanno – tehetséges katonai vezetők voltak. Ha mégis kudarcot vallottak, ez azért történt, mert a római-itáliai csapatok éppoly nagy fölényben voltak a karthágói alakulatokkal, mint később, 200 után Keleten a makedoniai és a szíriai haderőkkel szemben. Egyedül Hannibal katonai géniusza tudta ezt a hátrányt kiegyenlíteni. Ha megvizsgáljuk azokat a körülményeket, amelyek közepette Róma és Karthágó belépett a háborúba, különösen pedig azt, hogy milyen eszközök álltak rendelkezésükre, meg kell állapítanunk, hogy Karthágó veresége már eleve várható volt. Nem az a csodálatos, hogy Hannibal Cannae után végül is alulmaradt. Inkább az, hogy ilyen körülmények között egyáltalán sikerült neki egy pillanatra kétségessé tenni Róma győzelmét. Hogy ez mennyire bámulatos teljesítmény volt, azt később még jobban kifejezésre juttatták a 200 után Keleten lezajlott események. Philipposz makedoniai és Antiokhosz szíriai király jelentős uralkodó volt a maga hagyományos világában, értek annyit, mint sok nagy nevű elődjük, sőt azok egyikétmásikát még felül is múlták. De mihelyt Rómával kerültek szembe, gyengének bizonyultak, és egykori dicsőségük semmivé foszlott. Mindazok közül, akik a 3. és 2. század fordulóján szembeszálltak Rómával, Hannibal volt az egyetlen, akitől a győztes sem vitathatta el a “nagy” melléknevet.

Nehéz ítéletet alkotni Hannibal tulajdonképpeni szándékairól, mert vállalkozásait nem tudta igazán kibontakoztatni, mindjárt az elején szembe találta magát Rómával, és attól fogva ez a harc határozta meg akcióit. Kétségkívül a római hatalom döntő mérvű meggyengítésére törekedett, és ez, eltekintve az itt ugyancsak szerepet játszó karthágói érdekektől, neki magának is igen fontos lett volna. Minden bizonnyal már a kezdet kezdetén felismerte, hogy számára a cselekvés szabadsága csakis olyan világban lehetséges, amelyben Róma nem tölt be nagyhatalmi pozíciót. Ilyen cél követése azonban az akkori helyzetben annyit jelentett, mintha a Nyugat történeti fejlődésének kerekét egy fél évszázaddal visszafelé akarta volna forgatni. Ebben a harcban Hannibal szövetségeseiként azok az államok és közösségek kínálkoztak, amelyeknek politikai léte Róma felemelkedése folytán már megszűnt, vagy kisebb méreteket öltött, vagy legalábbis veszélyben forgott. Hogy ezeket megnyerje, felidézte a történeti emlékeket, s megígérte: ha győz, visszaállítja az egykori állapotokat, sőt régi, de soha meg nem valósult hatalmi igények teljesítésére is hajlandónak mutatkozott, így az a férfi, aki karthágói perspektívából nagy forradalmár volt, a körülmények kényszerítő ereje folytán a régi állapotok visszaállítására törekvő minden elem élharcosává lett. Hogy ez a szerep megfelelt-e tényleges szándékainak, nehéz volna megállapítani. Kérdéses, hogy az itáliai hadjárat idején oly bőkezűen osztogatott ígéreteit lehet-e egy konstruktív program kezdetének tekinteni. Ezekben az ígéretekben ugyanis kétségkívül szerepet játszottak a katonai helyzetből adódó megfontolások, és mivel Hannibal minden helyzethez nagyszerűen tudott alkalmazkodni, bajosan lehetne kihámozni, hogy ígéretei mennyiben jelentettek többet, mint célját szolgáló eszközöket. Ilyenformán tehát végső politikai szándékait illetően minden fejtegetés bizonytalan. Csak azt tudjuk, amit tett, de hogy mit akart, azt nem. Mindenesetre már az is nagyon jelentős, amit véghez vitt. Azokban a 200 körüli sorsdöntő esztendőkben ő volt az egyetlen, aki elszántan harcolt Róma felemelkedése ellen. Lehetne vitatkozni: azért nem ért-e célt, mert túl korán jött, vagy azért, mert túl későn. Paradoxonnak hangzik, de voltaképpen mind a kettő igaz. Túl későn jött, mivel eredeti terveit olyan előfeltételekre alapozta, amelyek akkor már nem voltak meg. Az a kísérlete, hogy Itália földjén sebezze halálra Rómát, hogy győzelmek sorával döntse meg a római uralom alapjait, olyan helyzettel számolt, amelyben Róma az első pun háború idején volt. Akkoriban Itália még nem vált zárt egységgé, mint három évtizeddel később, és az itáliaiak még korántsem ismerték el fenntartás nélkül Róma fennhatóságát. Azokban az években Hannibal

vállalkozásának még komoly esélyei lettek volna. Másrészt viszont sok tekintetben túl korai volt a háború, mert az akkori világban csak kevesen értették meg, miről is van szó tulajdonképpen. Főleg Keleten, ahol az államférfiak nagy többsége még nem ismerte fel, hogy Róma különleges politikai jelenség. Még a hagyományos politikai gondolkodás világában éltek, a Nyugaton lejátszódó eseményeket a maguk megszokott kategóriáival mérték, és – talán Makedoniai Philipposz kivételével – egyikük sem érezte szükségét annak, hogy komolyan számot vessen az új viszonyokkal, így a görög államok egész sora – mint például az aitóliai szövetség vagy Pergamon – Makedonia ellen harcolva Róma oldalára állt, vagy legalábbis – mint Egyiptom tette – gabonaszállítmányokkal támogatta a rómaiakat a 212-től 210-ig tartó kritikus időszakban. Hannibalt csodálták, de tényleges segítséget senki sem akart nyújtani neki. Nem sejtették, hogy az itáliai, hispaniai és afrikai csatatereken az ő sorsuk is eldől. Az akkori világ magatartása természetesen nem volt véletlen. A hannibali háború előestéjén Keleten nem túl sokat tudtak a rómaiakról, akik még csak az első lépéseket tették az Italian kívüli terjeszkedés útján. Igaz, az első pun háború óta az ő kezükben volt Szicília legnagyobb, része, Szardínia és Korzika partvidéke, és az első illíriai háború folyamán 229-ben az Adriától keletre is megvetették a lábukat néhány ponton. De mindezeket a sikereket eléggé vontatott ütemben érték el, voltaképpen inkább csak úgy, hogy külső körülményekre reagáltak, semmint belső indítékoktól hajtva. A római hatalom további kibontakozásának iránya akkoriban még alig-alig rajzolódott ki, és maguknak a rómaiaknak sem voltak világos elképzeléseik a jövőről. Valójában csak a hannibali háború hozta meg e tekintetben a döntő fordulatot, és Hannibalnak akarata ellenére jelentős része volt ebben. Róma elleni támadása felszabadította az ott szunnyadó erőket, és olyan mértékben gyorsította meg a fejlődést, amilyen máskülönben aligha lett volna lehetséges. Azzal, hogy Hannibal kiterjesztette a háborút, új távlatokat nyitott meg a római politika előtt, amely megtanult világviszonylatban gondolkodni. Róma érdekeltséget vállalt a távoli Nyugaton, de a Kelet felé is kinyújtotta kezét, 200-tól kezdve megindította nagy háborúit Makedonia és Szíria ellen, aminek eredményeként egy évtized leforgása alatt a Földközi-tenger egész vidékén hegemon hatalma lett. Mindebben döntő szerepet játszottak azok a lelki megrázkódtatások, amelyeket Hannibal itáliai támadása idézett elő. A rómaiak mindig is bizalmatlanok voltak más hatalmakkal szemben, és az a halálos veszedelem, amely akkor fenyegette őket, a legfrappánsabb módon igazolni látszott bizalmatlanságukat. A háború első éveinek élményeiből

levonták azt a tanulságot, hogy ilyen helyzetbe soha többé nem szabad kerülniük. Attól fogva szinte túlzott érzékenységgel reagáltak a politikai helyzet legjelentéktelenebb változásaira is, és potenciális ellenséget gyanítottak minden hatalomban, amely felbukkant a horizonton. Nem vártak konkrét bizonyítékokra, hogy megalapozott-e az aggodalmuk, féltek, hogy akkor már késő lenne minden óvintézkedés; mihelyt észrevették, hogy valahol valami új van kibontakozóban, azonnal felléptek ellene. Ettől kezdve a római politikát beárnyékolja Cannae. Róma 200-tól nem új hódítások céljából avatkozott be a Keleten, hanem azért, hogy az ott még meglevő két politikai hatalmat – Makedoniát és Szíriát – kikapcsolja, vagy legalábbis a perifériára szorítsa. Olyan rend kialakítására törekedett, amely egyszer s mindenkorra garantálja biztonságát. Ez csak akkor valósult meg következetesen, amikor az egész Földközi-tenger mellék római befolyás alá került. Talán egyébként sem lehetett volna megakadályozni Róma beavatkozását a keleti területekre. A 229-es és 219-es illíriai háborúk ehhez bizonyos előfeltételeket teremtettek; így tehát azt lehetne mondani, hogy Hannibal csupán meggyorsította a folyamatot. De bárhogyan áll is a dolog, annyi bizonyos, hogy a római hódítások egy részéről ezt nem lehet elmondani. Egyértelműen a Barkidák, különösképpen Hannibal akcióinak volt a következménye, hogy Róma megvetette a lábát Hispániában. Hannibal és elődei vonták be a politikai erők játékába ezt az addig periferikus területet, amely felé Róma magától aligha nyújtotta volna ki a kezét. De ha figyelemmel kísérjük a történelem további menetét, világosan látjuk, milyen fontos következményekkel járt az, hogy Róma Hispániában szerzett magának támaszpontokat. Ugyanakkor, amikor a hellenisztikus Kelet felé kezdett orientálódni, megvetette lábát a legtávolabbi Nyugaton is. Az Adriától keletre a rómaiak az övékénél magasabb rendű civilizáció hatása alá kerültek, a nyugati Hispániában viszont idővel lehetőségük nyílt arra, hogy kibontakoztassák kolonizáló képességeiket, és az itt lakókat a maguk képére formálják. Az egyelőre még Itália térségére korlátozott rómaiak e területeken később új, velük kongeniális erőforrásokat tártak fel. Ily módon tehát mindjárt a római impérium kezdeti szakaszaiban kialakult a további fejlődés szempontjából oly fontos egyensúly Kelet és Nyugat között, a római világ és a hellenisztikus világ között. Hannibal halálának évében hunyt el Publius Cornelius Scipio is, ÚjKarthágó meghódítója, a zamai győző. A békekötés után 201-ben diadalmenetben vonult be Rómába, és megkapta a kitüntető Africanus melléknevet. Büszkén mondhatta, hogy meghódította Rómának Hispániát

és Afrikát. Tetteit magasztalta az egész római világ, ő is nagy és jelentős személyiség volt, de a későbbi nemzedékek emlékezetében háttérbe szorult Hannibal mögött. Nem a győztesnek, hanem a legyőzöttnek nyújtották a babért. És ez talán nem véletlen. Ha jól megfontoljuk, Hannibal indította el azt a nagy mozgalmat, amely a 3. és a 2. század fordulóján teljesen megváltoztatta az akkori világ arculatát. Ő jelölte ki vállalkozásaiban és terveiben annak a térségnek a körvonalait, amelybe azután a győztes Róma behatolt, Hispániától Dél-Itáliáig vezető útjával ő tette először láthatóvá a Földközi-tenger nyugati medencéjének egységét, s ezáltal a győztesnek is megmutatta a jövő perspektíváját. De mindezen túl van még valami más is, amivel maradandó emléket állított magának. Az utókor azt az embert látja benne, aki felvette a harcot egy túlerőben lévő állam ellen, és az utolsó órában megpróbálta elhárítani a kikerülhetetlen végzetet. Amikor Róma már arra készülődött, hogy uralma alá kényszerítse a Földközi-tenger körül lakó népeket, Hannibalban még egyszer, utoljára testet öltött egy pusztulásra ítélt világ nagysága. Függelék Az itt következő bibliográfiai utalások nem tartanak igényt a teljességre, csupán az első, kezdeti tájékozódást kívánják lehetővé tenni. A forrásokra és az 1929-ig megjelent gazdag irodalomra vonatkozó áttekintés megtalálható a Cambridge Ancient History című műben (8. kötet, 1930), további kiegészítéseket tartalmaz A. PIGANIOL: Histoire de Romé (19544- kiad.). Aki Hannibal alakjával kíván foglalkozni, az mindenekelőtt a római és a karthágói történelem eseményeit taglaló munkákban találja meg az alapul szolgáló ismeretanyagot. A római történelmet feldolgozó régebbi művek közül megemlítendő a 19. század felfogását reprezentáló TH. MOMMSEN munkája (Rom. Gesch., 1. kötet); DE SANCTIS olasz tudósnak a kutató számára még mindig alapvető tanulmánya (Storia dei Romani, 3. kötet, 1916-1917); s a Cambridge Ancient History idevonatkozó cikkei (8. kötet, 1930). A német nyelvű legújabb irodalomból csak a következőkét említem meg itt: J. VOGT: Rom. Republik (1932; 4. kiad. 1959); E. KORNEMANN: Rom. Gesch. 1. kötet (1938; 4. kiad. 1960); F. TAEGER: Das Altertum (1939; 5. kiad. 1953); A. HEUSS: Rom. Gesch. (1960). E szerzők többsége a függelékben felsorolja az irodalmi forrásokat, illetve az idevonatkozó

kutatásokról szóló beszámolókat. Magyar nyelven: N. A. MÁSKIN: Az ókori Róma története. Bp. 1951. A karthágói történelemmel foglalkozó legfontosabb művek: O. MELTZER: Gesch. d. Karthager, 1. és 2. kötet (1879-1896), továbbá a 3. kötet (a 218 utáni történeti eseményeket tárgyalja, a szerző U. KAHRSTEDT, 1913); S. GSELL: Histoire ancienne de l'Afrique du Nord, 1-4. kötet (1913-1920). Az 1943-ban, J. VOGT kiadásában megjelent “Rom und Karthago” gyűjteményes kötet e témáról is tartalmaz fontos cikkeket (többek között M. GELZER és A. HEUSS tollából. A karthágói történelem rövid áttekintését nyújtja V. EHRENBERG: Karthágó, ein Versuch weltgeschichtlicher Einordnung (1927). Magyar nyelven: B. H. WARMINGTON: Karthágó. Bp., Gondolat. 1967. Tudományos Hannibal-monográfiák tulajdonképpen nincsenek. Ilyen irányú kezdeményezésnek tekinthető: G. EGELHAAF: Hannibal, ein Charakterbild (1922); ED. MEYER: Hannibal und Scipio (a “Meister dér Politik”-ban, 1. kötet, 2. kiad. 1925); W. GÖRLITZ: Hannibal (1935)Vannak továbbá egyes problémákkal foglalkozó tanulmányok. Hannibal hadműveleteinek, főleg csatáinak megértése szempontjából alapvető fontosságúak J. KROMAYER kutatásai (Antiké Schlachtfelder, 3. kötet 1912, 4. kötet 1924-től); Schlachtenatlas zűr antiken Kriegsgeschichte, Rom. Abt. 3/8 kötet, 1922-től; továbbá ugyanezen kutatónak még ma is olvasmányos vázlatai: Roms Kampf um die Weltherrschaft (1912). KROMAYER nyomán (“Hannibal als Staatsmann”, Hist. Ztschr. 103, 1909) E. GROAG annak idején nagyra értékelt tanulmányában megkísérelte Hannibal politikai teljesítményének méltatását (“Hannibal als Politiker”, 1929). A fenti tanulmányokban előadott nézetek közül néhányat más helyütt pontosabban megindokoltam (“Die rom. Kriegserklarung an Karthago von Jahre 218”, Rh. Mus. 94, 1951; “Hannibal und Rom”, Antiké u. Abendland 6, 1957; “Hannibal und Sizilien”, Hermes 89, 1961.). Bevezetés. Hannibal alakja a hagyományban 7. és köv. 1. Az egykor igen gazdag kortársi irodalom, amelyet főleg a római FABIUS PICTOR, valamint Hannibal környezetéhez tartozó két görög író, SZOSZÜLOSZ és SZILÉNOSZ reprezentált, majdnem teljes egészében elveszett. A fennmaradt latin nyelvű töredékeket kiadta PÉTER: Hist. Rom. Fragm., 1. kötet (2. kiadás, 1914); a görög nyelvű maradványokat JACOBY gyűjtötte össze, FGrHist, 2. kötet (1929), Nr.

175/80. Kiegészítésként megemlítendő két, azóta publikált papirusz-szöveg a 2. századból. Az egyik ismeretlen szerző művének töredéke azokról a béketárgyalásokról szól, amelyek 203-ban folytak Róma és Karthágó között (1938-ban tette közzé ROBERTS: Ryland Papyri III. nr. 491: lásd ehhez az én fejtegetéseimet, Hermes 76, 1941, valamint M. TREU kommentárjait: Ágyptus 33, 1953). A másik Hannibal fiktív levele az athéniekhez (publikálta R. MERKELBACH: Griech. Papyri dér Hamburgét Staatsbibliothck, a Hamburgi Egyetem Klasszikafilológiai Szeminárium kiadása, 1054, Nr. 129, Kol. 6). Hannibalra és korára vonatkozó ismereteink nagyjában és egészében azoktól a szerzőktől valók, akik másod- vagy harmadkézből szerezték információikat. Polübiosz és Livius a legfontosabbak; részben értékes kiegészítéseket találunk Diodórosz, Appianosz, Justinus és Cassius Dió (Zónarasz) műveiben, valamint Nepos életrajz-írásaiban (Hamilkar, Hannibal) és Plutarkhosz biográfiáiban (Fabius Maximus, Marcellus). Polübioszhoz lásd K. ZIEGLER cikkét (Realenzyklopadie d. kiáss. Altert.wiss., 21. kötet. 2. 1440 s köv. L, 1952), továbbá F. W. WALBANK kommentárját (A historical commentary on Polybius, I. kötet [1–6. könyvhöz], 1957); Liviushoz lásd A. KLOTZ: Livius und seine Vorgánger 2 (1941), valamint az én tanulmányomat, Livius und dér zweite Punische Krieg (Hermes Beih. 8., 1942). I. Környezet és ifjúkor 36. és köv. 1. Hamilkar felemelkedését és a Baikidák hispaniai uralmának kialakulását az ókori történetírók nyomán sokáig kizárólag a második pun háború előtörténetével összefüggésben szemlélték, ami természetszerűleg megnehezítette a Barkida-politika önálló komponenseinek felismerését. Még ED. MEYER is azt a nézetet vallotta (Meister d. Politik, 105. cs köv. 1.), hogy Hamilkar hispaniai vállalkozásai már eleve a Róma elleni háború előkészítését szolgálták. A történészek csak a legutóbbi időkben szakítottak ezzel a hagyományos szemléleti móddal, és azóta sok minden új megvilágításba került. Vő. E. GROAG: id. mű 17. és köv. L; W. KOLBE: Sitz. Bér. Heidelberg 1933/34 Abh. 4, 34. és köv. L; J. VOGT: id. mű 113. és köv. L; A. HEUSS: id. mű 71. és köv. 1. 45-46. 1. A Barkidák pénzveréséhez és monarchisztikus tendenciáikhoz fontos utalásokat ad E. S. G. ROBINSON a H. Mattingly tiszteletére megjelent ünnepi kiadványba írt cikkében (“Essays in Roman Coinage”

prés. to H. Mattingly, 1956, 34. és köv. 1.). 61. és köv. 1. ED. MEYER akadémiai értekezése óta (“Die Vorgeschichte des Krieges und die Hándel mit Sagunt” 1913. most: KI. Schriften 2, 1924, 333. és köv. 1.) számos újabb munka foglalkozik a hannibali háború előtörténetével, de ezek felsorolására itt nincs mód. Fejtegetéseimhez saját kutatásaim eredményeit használtam fel (Rh. Mus. 1951; vü. még Antiké u. Abcndland, 1957, 14. és köv. 1.), amelyekkel egyetért WALBANK (id. mű 333. és köv. L), A. HEUSS (id. mű 79. és köv. 1., vő. 541. 1.), s a lényeget illetően SCULLARD is (Rh. Mus. 95, 1952, 209 és köv. L). II. A Róma elleni háború Hannibal csatáinak és hadműveleteinek leírásában főleg J. KROMAYER fentebb említett kutatásaira támaszkodtam. 80. 1. Az utóbbi időben ismét sokat vitatott alpesi átkeléshez lásd WALBANK véleményét (Journ. of Rom. Stud. 1956, 57. és köv. L), valamint Ernst Meyer fejtegetéseit (Mus. Helv. 15, 1958, 227. és köv. 1.). 106. és köv. 1. A cannaei csatáig elég világos képet alkothatunk a háború menetéről, mivel Polübiosz harmadik könyvében erről összefüggő beszámoló maradt ránk. Az utána következő időszakról lényegesen kevesebbet tudunk, mivel a polübioszi mű idevonatkozó részei fölöttébb töredékesek, az annalisztikus feljegyzések pedig megbízhatatlanok. Itt számos kérdés nyitva marad, főleg a karthágói oldalon történt események tisztázatlanok. Manapság leginkább azt vetik a karthágói kormányzat szemére, hogy nem támogatta erőteljesen Hannibalt, haderőit 216 után főleg az Italian kívüli hadszínterekre küldte, s ezzel eljátszotta győzelmi esélyeit, mivel a dolgok állása folytán csakis Itáliában nyílt volna lehetősége döntő győzelemre. Ezt a felfogást, amelyet főleg KAHRSTEDT képvisel (id. mű), sokan helyeslik, de valójában soha senki sem indokolta meg hitelt érdemlő módon. Sok körülmény szól ellene, és a rendelkezésünkre álló információk józan vizsgálata azt mutatja, hogy a karthágói kormányzat egészen 212-ig minden döntő akciónál messzemenően figyelembe vette Hannibal intencióit. Ezt nemrég a Hermesben publikált tanulmánycikkemben részletesen is megindokoltam, s vizsgálódásaim eredményeinek megfelelően vázoltam fel jelen munkámban az idevonatkozó eseményeket. 133. és köv. 1. A karthágói kormányzat és Hannibal között 212/11 után

támadt ellentétet főleg Haszdrubal (Giszkon fia) mélyítette el. A Barkidák e nagy ellenlábasának szerepét eddig még alig méltatták kellőképpen (a reá vonatkozó anyag megtalálható LENSCHAU cikkében: Realenzyklopadie, 7. kötet, z, 2474. és köv. 1., 1912). Több vonatkozásban Hannibal testvéröccsének, Haszdrubalnak a magatartása is tisztázatlan. A római hagyomány szerint már a háború első éveiben komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy Hispániából Itáliába vonul. Ez azonban kérdéses (vő. J. FRANTZ: Die Kámpfe dér Scipionen in Spanien, 1883, 27. és köv. 1.; DE SANCTIS: id. mű, 3, 2 224, 68. sz. jegyzet; HALLWARD: Cambr: Anc. Hist. 8, 57. és köv. 1.). Az sem szolgálhat bizonyítékul, hogy 208-ban Haszdrubal tényleg Itáliába ment át. Polübiosz ugyanis a baeculai csatáról szóló részben elég világosan megmondja: Haszdrubal csak akkor jutott erre az elhatározásra, amikor Hispániában már tarthatatlanná vált a helyzete. Véleményemet majd egy külön tanulmányban szándékozom részletesebben megindokolni. 140. és köv. 1. A Metaurus mellett vívott ütközet dátumát OVIDIUS nyomán (Fasti 6, 770. és köv. 1.) gyakran 207. június 23-ra teszik, ami időbeli képtelenség. Haszdrubalnak ugyanis legalább 2-3 hónapra volt szüksége, mire Galliából eljutott Arimimim térségébe, és a fenti dátum elfogadása esetén fel kellene tételeznünk, hogy február elején kelt át az Alpokon. Ovidius valószínűleg a másik Haszdrubalra, Giszkon fiára gondolt, aki 203 tavaszán szenvedett vereséget a Nagy Földeken vívott csatában. Már BELOCHnak is ez volt a véleménye (Klio 15, 1915, 405). III. Hannibal utolsó évei 159. és köv. 1. Mivel Hannibal életének utolsó szakaszára vonatkozólag csak másod- és harmadrangú közlések állnak rendelkezésünkre, még hozzávetőlegesen hiteles képet is igen nehéz felvázolni róla. Mindenesetre Polübiosz fennmaradt szövegeiből és a Polübiosz művére támaszkodó Livius közléseiből ismerjük a 200 után Keleten kialakult általános viszonyokat, úgyhogy Hannibal vállalkozásainak legalább az előfeltételeit meg tudjuk ítélni hozzávetőleges pontossággal. Ezekkel főleg GROAG foglalkozott tüzetesen (id. mű, ni. és köv. 1.). A ránk maradt hagyománnyal kapcsolatban röviden ismertettem véleményemet, az “Antiké und Abeiidland”-ban (19. és köv. 1.), és ugyanott részletesebben megindokoltam felfogásomat Hannibal és Antiokhosz király viszonyáról. 184. 1. Hannibal halálának évét illetően nem egységes a hagyomány, vő. NEPOS: Hannibal 13. 1.

Tartalom Előszó Bevezetés Hannibal alakja e hagyományban I. Környezet és ifjúkor 1. Hamilkar felemelkedése 2. A Barkidák Hispaniában 3. Hannibal ifjúsága és a Rómával való konfliktus kezdetei II. Háború Róma ellen 1. A hadjárat a cannaei csatáig 2. A döntő évek (216-211) 3. A vereség (211-201) III. Hannibal utolsó évei Karthágótól Bitbüniáig IV. Hannibal alakja a történelemben Visszapillantás és kitekintés Függelék

5 7 7 15 15 36 53 71 71 106 129 159 159 185 185 200

Kiadja a Gondolat, a TIT Kiadója Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő Főgler Klára Műszaki vezető Kálmán Emil Műszaki szerkesztő Deák Gyuláné A fedélterv Kemény Zoltán munkája Megjelent 10800 példányban, 10,4 (Aj5) ív terjedelemben Ez a könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint készült 71-13 309 Pécsi Szikra Nyomda – F. v.: Melles Rezső