1
Natascha Kampusch esetét több tényező miatt nevezhetjük egyedinek. Először a fogság hihetetlenül hosszú ideje miatt. Másodszor azért, mert az efféle bűncselekmények egyik lényeges jellemzője, hogy az áldozat vagy szinte azonnal meghal, vagy viszonylag gyorsan előkerül - itt fordítva történt: a tettes halt meg, míg az áldozat életben maradt. Ebből adódik a harmadik példátlan mozzanat: egyedül Natascha beszámolójára vagyunk utalva, ha utána akarunk járni e súlyos bűntett okainak, az áldozat és az elkövető lelkében dúló viharok titkainak, kapcsolatuk sajátos összetettségének, illetve mindennapjaik menetének. E nem is annyira törvényszéki, de sokkal inkább lélektani „perben" az áldozat látja el a vádló és az ügyvéd szerepét is, aki nem hajlandó fekete-fehérben látni sem a világot, sem a maga esetét; határozottan képviseli elrablója, a súlyos üldözési mániában szenvedő Priklopil érdekeit is. Natascha Kampusch 3096 nap
2
NATASCHA KAMPUSCH 3096 nap Heike Gronemeier és Corinna Milborn közreműködésével
Scolar
3
A mű eredeti címe: 3096 Tage A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Ullstein Buehverlage GmbH, Berlin, 2010 Fordította: Bán Zoltán András Szerkesztette: Illés Andrea Hungárián translation © Bán Zoltán András, 2010 Hungárián edition © Scolar Kiadó, 2010
4
A lelki trauma a tehetetlen ember szenvedése. A trauma abban a pillanatban keletkezik, amikor az áldozatot egy elsöprő hatalom kiszolgáltatottá teszi. Ha ez a hatalom természeti erő, akkor katasztrófáról beszélünk. Ha a hatalmat emberek gyakorolják, erőszakról beszélünk. A traumatikus események kikapcsolják a szociális hálót, amely az embernek megadja az ésszerűség, az ellenőrzés érzését, valamint a tudatot, hogy odatartozik egyfajta vonatkozási rendszerhez. - Judith Hermann: Az erőszak hegei
5
Tartalomjegyzék Széthulló világ .....................................................................................................................................7 Gyermekkorom Bécsben, a város peremén .....................................................................................7 Ugyan mi történhet? ......................................................................................................................... 21 Régi életem utolsó napja ............................................................................................................... 21 Hiú remény a menekülésre ............................................................................................................... 30 Első heteim a pincebörtönben ...................................................................................................... 30 Élve eltemetve .................................................................................................................................. 46 A rémálom valósággá válik ............................................................................................................ 46 Zuhanás a semmibe .......................................................................................................................... 60 Énem elrablása ............................................................................................................................. 60 Bántalmazás és éhség ....................................................................................................................... 70 Mindennapos harc a túlélésért...................................................................................................... 71 A téboly és az épeszű világ szorításában............................................................................................ 80 A tettes két arca ............................................................................................................................ 80 Mélyponton ...................................................................................................................................... 91 Amikor a testi fájdalom enyhíti a lelkieket ..................................................................................... 91 Félelem az élettől.............................................................................................................................. 98 Állnak a belső börtönfalak ............................................................................................................. 98 Az egyiknek csak a halál marad ....................................................................................................... 113 Menekülés a szabadságba ........................................................................................................... 113 Epilógus .......................................................................................................................................... 127 Dr. Magyar György a Kampusch-ügyről... ................................................................................... 132
6
Széthulló világ Gyermekkorom Bécsben, a város peremén Anyám rágyújtott egy cigarettára, és mélyen leszívta a füstöt. - Már sötét van odakünn. Mi minden történhetett volna veled! - Aggodalmasan csóválta a fejét. Apám és én 1998 februárjának utolsó hétvégéjét Magyarországon töltöttük. Apám az egyik határ menti kis faluban vett valamikor egy aprócska víkendházat; amolyan hamisítatlan viskó volt ez: a nedves falakról szitált a vakolat. Az évek során kitatarozta, szép, régi bútorokkal rendezte be, úgyhogy időközben szinte már lakályossá vált. Ennek ellenére nemigen szerettem az ottani kiruccanásokat. Apámnak sok barátja élt Magyarországon, akikkel kiadósan brúderkodott, és akikkel a kedvező valutaárfolyamnak köszönhetően mindig eggyel több ünnepnapot tartott a kelleténél. A kocsmákban és éttermekben, ahol esténként megfordultunk, én voltam az egyetlen gyerek; némán gubbasztottam mellette, és rettentően unatkoztam. Mint mindig, ezúttal is csak vonakodva utaztam el apámmal. Az idő csigatempóban vonszolódott, én meg azon dühöngtem, hogy még túl kicsi és önállótlan vagyok ahhoz, hogy magam döntsem el, hogyan tölthetném el. Még attól sem voltam különösebben elragadtatva, amikor vasárnap felkerestük a közeli termálfürdőt. Éppen unottan lófráltam a csarnokban, amikor egy ismerős nő megszólított: - Nem iszol velem egy limonádét? 7
Bólintottam, aztán beléptünk a kávézóba. Színésznő volt, Bécsben lakott. Csodálattal bámultam nyugalmát, és azt, hogy csak úgy sugárzik belőle a magabiztosság. Ráadásul titokban folyton arról ábrándoztam, hogy én is erre a pályára lépek. Pár perc elteltével vettem egy nagy levegőt, és összeszedve minden bátorságomat megkérdeztem: - Én is színésznő szeretnék lenni. Gondolod, hogy alkalmas vagyok rá? Sugárzó mosollyal nézett rám: - Persze, hogy alkalmas vagy rá, Natascha! Nagyszerű színésznő leszel, ha valóban akarod! Nagyot dobbant a szívem, mert határozottan arra számítottam, hogy nem vesz komolyan, vagy egyszerűen kinevet... ahogy mások ezt oly gyakran megtették. - Ha majd eljön az ideje, segítek neked - ígérte, és kedvesen átölelt. A kávézóból visszafelé tartva felszabadultan ugráltam, és ezt dünnyögtem magam elé: - Mindenre képes vagyok, ha akarom és hiszek önmagamban! - Régen nem éreztem ilyen könnyűnek és sebezhetetlennek magamat. De a mámor nem sokáig tartott. Noha már késő délutánra járt, apám semmi jelét nem adta, hogy el akarná hagyni a fürdőt. Mikor végre visszatértünk a vityillóba, a legkevésbé sem csipkedte magát. Ellenkezőleg: úgy gondolta, indulás előtt még ledől egy kicsit. Idegesen lestem az órát. Megígértük anyámnak, hogy hatra hazaérünk - elvégre másnap iskolába kellett mennem. Nagyon is tudtam, milyen dühödt veszekedésbe torkollik, ha késve érkezünk Bécsbe. Miközben apám a díványon horkolt, az idő könyörtelenül haladt előre. Már alkonyodott, amikor felébredt; végre elindultunk. Egyetlen hang nélkül, duzzogva gubbasztottam a hátsó ülésen. Ha nem érünk időben vissza, anyám dühbe gurul, és mindaz, ami oly széppé tette a délutánt, egy csapásra semmivé foszlik. Es mint mindig, ezúttal is két tűz közé kerülök. A felnőttek megint mindent tönkretesznek. Amikor apám vett egy tábla csokoládét a benzinkútnál, azonnal felfaltam az egészet. Csak fél kilenckor, két és fél óra késéssel értük el otthonunkat, a Rennbahnweg nevű Bécs környéki lakótelepet. - Itt kiraklak, és sipirc haza! - mondta apám, és adott egy puszit. - Szeretlek - mormolta, mint minden búcsúzáskor, így aztán egyedül mentem át az épületek közötti sötét térségen, és nyitottam ki házunk kapuját. Fent a lakásban, a telefon mellett anyám cédulája várt: - Moziba mentem, későn jövök! Leraktam a táskámat, és eltöprengtem. Aztán én is írtam egy cetlit, hogy az alattunk lakó szomszédasszonynál várom. Mikor kisvártatva értem jött, magánkívül volt a dühtől: Apád hol van? - támadt nekem. - Nem jött velem haza, kirakott a ház előtt - mondtam halkan. A késésben ártatlan voltam, és abban is, hogy nem kísért el a kapuig... mégis bűntudat gyötört. - Az istenit! Órákat késtek, én meg itt ülök, és egyfolytában csak aggódom! Hogy engedhette, hogy egyedül gyere a házig? Az éjszaka kellős közepén? Mi minden történhetett volna veled! De egyet mondok: apádat nem látod többé. Betelt a pohár, végképp torkig vagyok vele! *** Születésemkor, 1988. február 17-én anyám harmincnyolc éves volt, és volt már két felnőtt lánya. Első féltestvérem akkor jött világra, amikor anyám éppen betöltötte a tizennyolcat, a második jó egy évvel később született. Ez a hatvanas évek végén történt. Anyámra túl nagy terhet rótt a két csecsemő, ráadásul csakis magára számíthatott, ugyanis nem sokkal a második féltestvérem születése után elvált a lányok apjától. Korántsem volt egyszerű egyedül megteremtenie a kis család létezésének alapjait. Mindenért meg kellett küzdenie, és ebben 8
meglehetősen gyakorlatias módon járt el, miközben önmagával szemben is kíméletlennek bizonyult; mindent megtett, hogy a gyermekeivel átverekedje magát a nehézségeken. Érzelgősségnek, tétovaságnak, lustaságnak, könnyelműségnek nem hagyott helyet az életében. Harmincnyolc évesen, miután a lányok már felnőttek, szabadult meg a kötelezettségektől és a gyermekneveléssel járó gondoktól. És éppen ekkor bukkantam fel én. Anyám már nem számított újabb terhességre. A család, amelybe beleszülettem, voltaképpen éppen a felbomlás előtt állt. Én mindent felforgattam: megint elő kellett venni a szekrényből a gyerekholmikat, és a napok folyását ismét egy csecsemő határozta meg. Bár örömmel fogadtak, és mindenki kis hercegnőként kényeztetett, sokszor mégis úgy éreztem, mintha valami felesleges, ötödik kerék lennék. Ki kellett harcolnom magamnak valami helyet egy olyan világban, amelyben a szerepeket már régen kiosztották. Szüleim a születésemkor három éve voltak együtt. Édesanyám egyik kuncsaftja révén ismerték meg egymást. Anyám tanult varrónőként kereste meg a maga és kislányai számára a kenyerét; a környéken lakó nőknek varrt és alakította át a ruháikat. Egyik kuncsaftja a Bécs környéki Süssenbrunnban a férjével és a fiával vezetett egy pékséget és egy ehhez tartozó kis élelmiszerboltot. Az ifjabbik Ludwig Koch gyakran elkísérte anyját a ruhapróbákra, és ilyenkor mindig egy kicsit tovább maradt a kelleténél, hogy anyámmal elcsevegjen. Anyám gyorsan beleszeretett a fiatal, jó kiállású pékbe, aki alaposan megnevettette ízes történeteivel. Egy idő után egyre gyakrabban időzött anyámnál és a két lánynál a Bécs északi peremén fekvő lakótelepen. A nagyváros mintegy rajtokkal látja el magát e laposan elterülő mezőkön, és nem igazán tudja eldönteni, mi is szeretne lenni voltaképpen. Arc és központ nélküli, tervezetlenül összehányt környék ez, ahol minden megtörténhet, és ahol a véletlen az úr. Műhelyek és üzemek sorakoznak a parlagon pangó mezőkön, ahol a környék kutyái falkákba verődve tombolnak a nyíratlan füvön. Eközben az egykori falvak küzdenek hajdanvolt identitásukért, mely lassan lepereg róluk, éppen úgy, akár a kis biedermeier házikókról a festék. Levitézlett korok maradványai, leválva a számtalan közösségi épületről; a szociális lakásépítés utópiái, széles mozdulatokkal ideszórva a zöld mezőre, és aztán magukra hagyva, átadva őket az enyészetnek. Itt nőttem fel, az egyik legnagyobb Bécs környéki lakótelepen. A Rennbahnweget a hetvenes években tervezték és húzták fel, mint kővé dermedt emlékművét a várostervezők álmainak, akik az új embereknek új környezetet akartak teremteni: lakjanak itt a jövő munkálkodó és boldog családjai, tiszta vonalakkal belerajzolva a peremvidéki létbe, ellátva bevásárlóközpontokkal és jó közlekedéssel. Kezdetben úgy tűnt, sikerült a kísérlet. A komplexum 2400 lakásból áll, amelyekben több mint 7000 ember él. A lakótornyok közti tereket nagyvonalúan méretezték: magas fák vetnek enyhítő árnyékot, sportolásra alkalmas játszóterek váltakoznak, az egyik betonból készült aréna, a másik gyepes terület. Az ember szinte látja maga előtt, amint a várostervezők liliputi játszadozó gyermekeket és babakocsikat tologató anyukákat helyeznek a tervezőasztalon felállított makettbe, abban a mély meggyőződésben, hogy most valódi lehetőséget teremtenek az egészen újfajta társadalmi és társasági együttélés számára. A város lerobbant, dohos bérházaihoz képest a tizenöt emeletes tornyokba kupacolt lakásokat tényleg levegősre és jól szabottra építették, ellátták őket erkéllyel és korszerűen felszerelt fürdőszobákkal. De a telep már kezdettől fogva felvevő állomása lett a városba igyekvőknek, az olyanoknak, akik Bécs lényegébe akartak jutni, de egészen odáig azért soha nem értek el: munkások Alsó-Ausztriából, Burgenlandból, Stájerországból. Egyre csak érkeztek a betelepülők, akikkel az „őslakosok" naponta kerültek kisebb csetepatékba az ételszag, 9
a téren játszadozó gyerekek és a tévé megfelelő hangerejének eltérő megítélése miatt. A környéken a hangulat egyre agresszívabb lett, felerősödtek a nacionalista hangok; ezzel együtt fokozatosan nőtt az idegengyűlölet miatti súrlódások száma. A bevásárlóközpontba olcsó üzletek költöztek, az előttük ásító széles tereken már napközben is összegyűltek a munka nélküli fiatalok és érettebb férfiak, akik alkoholba fojtották bánatukat. Mára a telepet kitatarozták, a lakótornyok tarka színekben játszanak, és végre megépült a metróállomás is. De a gyermekkorom idején a Rennbahnweg egyenesen a társadalmi feszültségek gyújtópontjának számított. Éjszaka erre bóklászni kimondottan veszélyesnek számított, és nappal sem volt éppen kellemes elhaladni a kamaszok hordái előtt, akik idejüket azzal töltötték, hogy lófráltak a telepen, és válogatott pimaszságokat üvöltöttek a nők után. Anyám mindig felgyorsította a lépteit az épületek közötti terek és lépcsőházak között, s ilyenkor szorosabban fogta a kezem. Erős akaratú és határozott asszony volt, aki gyűlölte a telepen uralkodó csürheszellemet. Igyekezett már jó előre megóvni mindettől; elmagyarázta, miért nem örül, ha lent játszom, és hogy miért tartja közönségesnek a szomszédokat. Nekem, a kisgyereknek ez nem mindig volt azonnal érthető, de többnyire azért követtem az utasításait. Még élénken emlékszem, hogy kislányként állandóan elhatároztam, hogy mégis lemegyek a térre játszani. Órákon át készülődtem: átgondoltam, mit fogok a többi gyereknek mondani, majd felöltöztem, aztán megint levetkőztem. Kiválogattam a játékokat a homokozóba, hogy aztán visszategyem őket; hosszasan elgondolkoztam azon, milyen babákat vigyek magammal, hogy kapcsolatot találjak a többiekkel. De mikor tényleg lementem, csak perceket maradtam ott: képtelen voltam legyűrni az érzést, hogy voltaképpen nem tartozom ide. Szüleim elutasító magatartását annyira a magamévá tettem, hogy a saját lakóhelyem idegen világ maradt a számomra. Inkább bemenekültem a gyerekszobámba, hogy átadjam magam éber álmodozásaimnak. E rózsaszínre festett szoba, a maga világos padlójával, mintás függönyével - melyet anyám varrt nekem, és amely nappal sem volt elhúzva - védőburokként ölelt körül. Itt szőttem különféle ábrándjaimat, és gondolkoztam órákat azon, hova is vezet majd életem útja. Annyit azért biztosan tudtam, hogy itt, a telepen soha és semmiképpen sem fogok gyökeret verni.
*** A születésem utáni első hónapokban én álltam a családi élet középpontjában. Nővéreim úgy gondoztak, mintha már a saját jövőjiikre gyakorolnának. Az egyikük etetett és pelen-kázott, a másik belerakott a kenguruba, bevitt a városközpontba, hogy a sétálóutcákon fel s alá járkálva megcsodál-tassa széles mosolyomat és csinos ruhácskáimat a meg-megálló járókelőkkel. Anyámat boldoggá tette, ha ezt hallotta. Odaadóan gondoskodott külsőmről, és a legszebb ruhákkal stafírozott ki, amelyeket hosszú estéken át varrt nekem. Különleges anyagokat keresett, a legújabb szabásminták után kutatott a divatlapokban, és a butikok választékából elhalmozott mindenféle apróságokkal. Mindent összehangolt, egészen a zoknik színéig. Ebben a negyedben, ahol a nők nagy része berakott hajjal, a férfiak zöme pedig műselyem 10
tréningnadrágban csámpázott a szupermarketekben, én úgy voltam öltöztetve, akár egy kis modell. A külsőségek erős kihangsúlyozása nem csupán egyfajta elhatárolódás volt a környezetünktől; anyám ilyen módon tudta kimutatni, mennyire szeret. A maga fegyelmezett, visszafogott lényének meglehetősen nehezére esett, hogy elengedje magát vagy érzelmeket mutasson mások iránt. Nem olyan nő volt, aki folyvást az ölében tartva tutujgatja a gyermekét. Mind a könnyek, mind pedig a túlhabzó érzelmi megnyilatkozások némiképp kellemetlenül érintették. Anyám, aki a korai terhesség miatt kénytelen volt már igen fiatalon felnőni, az idők során meglehetősen vastag páncélt öltött magára. Soha, semmi áron nem vallotta volna be egyetlen „gyengeségét" sem, és másoktól sem tűrte el az ilyesmit. Gyerekként gyakran tapasztaltam, hogyan győzött le egy náthát tisztán az akaratereje révén, és hogy milyen elismerő csodálattal figyeltem, amikor a még forrón gőzölgő edényt puszta kézzel szedte ki a mosogatógépből anélkül, hogy összerezzent volna. „Egy indián nem ismer fájdalmat" ez volt a jelszava; úgy gondolta, némi keménység senkinek sem árt, sőt bizonyos fokig hasznos, ha az ember tényleg meg akarja állni helyét a világban. E tekintetben apám éppen az ellentéte volt. Mindig tárt karokkal fogadott, ha oda akartam bújni hozzá, és mindig örömmel játszott velem... ha éppen ébren volt. Ugyanis abban az időszakban, amikor még velünk lakott, többnyire alva láttam. Apám szeretett eljárni esténként; szívesen és kiadósan ivott a barátaival. Ennek megfelelően csak nehezen tudott megfelelni a munkája követelményeinek. Apjától vette át a pékséget, de soha nem lelkesedett ezért a mesterségért. A legnagyobb gyötrelmet a korai felkelés jelentette neki. Egészen éjfélig cikázott a különféle kocsmák között, és ha éjjel kettőkor megszólalt a vekker, alig tudott magához térni. Miután kiszállította a péksüteményeket, órákon át horkolt a kanapén. Óriási, domborodó hasa hatalmasan emelkedett és süllyedt gyermeki szemeim előtt. Ilyenkor eljátszottam ezzel a nagyra nőtt, alvó férfival, mackókat ültettem az arcára, kidekoráltam szalagokkal, főkötőt tettem a fejére, és kilakkoztam a körmét. Amikor délután felébredt, megpörgetett a levegőben, és apró meglepetéseket varázsolt elő az ingujjából. Aztán megint végigjárta a város bárjait, kávéházait. *** Ebben az időben a legfontosabb viszonyítási pontot, mintegy példaképet a nagyanyám jelentette számomra. Nála, aki apámmal együtt vezette a pékséget, tökéletesen otthon éreztem magam. Autóval csak néhány percre lakott tőlünk, de mégis egy egészen más világban. Süssenbrunn egyike volt azoknak a Bécs északi peremén fekvő régi falvaknak, amelyek vidéki jellegét az egyre közelebb nyomuló város sem tudta megsemmisíteni. A csendes mellékutcákban családi házak zsúfolódtak egymás mellett, ahol a hátsó kertekben zöldséget termeltek. Nagyanyám háza, amelyben a szatócsbolt és a kis pékség is működött, úgy nézett ki, akár a Monarchia idején. Nagyanyám Wachauból származott, a Duna völgyének eme festői környékéről, ahol a napos, meredek lejtőket szőlővel ültették tele. Szülei borosgazdák voltak, és az akkori szokásoknak megfelelően már fiatal lányként is meg kellett fognia a munka végét. Vágyakozással teli nosztalgiával beszélt ifjúsága vidékéről, amely az ötvenes évek Hans Moser filmjeiben valóságos paradicsommá magasztosult. És az is volt valóban, noha élete e festeni való tájon alig szólt másról, mint a munkáról, a munkáról és még egyszer a munkáról. Mikor a Duna két partja közt közlekedő kompon megismerkedett egy Spitzből származó pékkel, azonnal megragadta az alkalmat, hogy elmeneküljön ebből az előírások szerint zajló 11
életből, így aztán szinte gondolkodás nélkül feleségül ment hozzá. Idősebb Ludwig Koch huszonnégy évvel volt idősebb nála, és nehéz elképzelni, hogy nagyanyám pusztán szerelemből adta neki a kezét. Ennek ellenére egész életében elismeréssel beszélt a férjéről, akit nem ismerhettem, ugyanis nem sokkal születésem után meghalt. Nagyanyám még a városban is megmaradt vidéki, némiképp rigolyás asszonynak. Gyapjúszoknyát viselt, fölötte virágokkal díszített kötényt, haját kontyba tűzte, konyha- és sósborszeszszag áradt belőle, amely körülölelt, ha a szoknyájába fúrtam az arcom. Még szerettem is ezt a könv-nyű alkoholillatot, mely állandóan ott lebegett körülötte. Borosgazdák gyermekeként minden ebédhez megivott egy nagy pohár bort, de soha a legcsekélyebb jelét sem mutatta a részegségnek. Szokásaihoz hűen élt: egy régi fafűtéses tűzhelyen főzött, az edényeket régimódi drótkefével tisztította. Különös odaadással gondozta a virágait. A ház mögötti nagy udvar mosóbetonján számtalan cserép, kübli és egy hosszú, öreg dagasztóteknő állt, amelyek tavasszal és nyáron valóságos kis szigetet alkottak a buján tarkálló, sárga, fehér, viola- és rózsaszínű virágokból. A gyümölcsösben sárgabarack-, cseresznye- és szilvafa nőtt, a ribizlibokrok csak úgy roskadoztak súlyos terhük alatt. Hatalmas ellentét volt ez a Rennbahnweghez képest. Életem első éveiben nagyanyám jelentette számomra a haza, az otthon teljességét, lényegét. Gyakran aludtam nála, csokoládéval kényeztettem magam, és odabújtam hozzá az öreg díványon. Délutánonként ellátogattam egyik helyi barátnőmhöz, akinél egy kis medence volt a kertben; más gyerekekkel meg átbicikliztem a falun, kíváncsian kutatva olyan vidék után, ahol még szabadon mozoghatott az ember. Mikor később a szüleim egy kis boltot nyitottak a közelben, gyakran kerekeztem át a pár percnyire lakó nagyanyámhoz, hogy látogatásommal meglepetést okozzak neki. Tudtam, hogy sokszor ül a hajszárító alatt, ezért nem hallja, ha kopogok vagy csöngetek. Ezért aztán átmásztam a kerítésen, belopóztam a házba, hogy tréfásan megijesszem. Csavarókkal a hajában, nevetve üldözött a konyhában: Várj csak, elkaplak! „Büntetésként" arra ítélt, hogy részt kellett vennem a kerti munkálatokban. Nagyon szerettem, amikor együtt szedtük a fákról a sötétvörösre érett cseresznyét, vagy a roskadozó ágakról óvatosan csipkedtük le a ribizlit. Nagyanyám nem csupán egy darabka felhőtlen, védett gyermeki létezéssel ajándékozott meg - azt is megtanultam tőle, hogyan fejezzük ki az érzelmeinket egy olyan világban, amely voltaképpen semmiféle lehetőséget nem kínál erre. Ha meglátogattam, szinte mindennap elkísértem a kis temetőbe. Nagyapám csillogó fekete kővel díszített sírja leghátul domborult, egy sóderrel frissen felszórt út mentén. Nyáron a nap forrón sütött a sírokra, és a falon túl fekvő főúton ritkásan elhúzó autók hangján kívül nem hallatszott itt más, csak a tücskök cirpelése és a madarak csicsergése. Nagyanyám friss virágot rakott a sírra, és halkan sírdogált. Mikor kicsi voltam, folyvást próbáltam vigasztalni: - Ne sírj nagyi, nagyapa azt szeretné, hogy nevess! - Később, már iskolásként, megértettem, hogy családom nőtagjainak, akik a mindennapok során titokban tartottak bármiféle gyengeséget, szükségük volt egy olyan helyre, ahol szabadjára engedhetik érzelmeiket. Kellett nekik egy védett hely, ami csakis az övék. Kezdtem lassan felnőni, és egyre jobban unatkoztam nagyanyám barátnőinek társaságában, akik általában velünk tartottak, ha felkerestük a temetőt. Amennyire szerettem kisgyerekként, ha az öregasszonyok kifaggattak és süteményekkel traktáltak, olyannyira nem volt most már kedvem üldögélni a régi, sötét bútorokkal és horgolt terítőcskékkel telezsúfolt szobákban, ahol tilos volt bármit is megérinteni, miközben az öregek az unokáikkal hencegtek. Nagyanyám akkoriban nagyon rossz néven vette, hogy „elfordultam" tőle. „Mindjárt keresek magamnak egy másik unokát" - egyszer ezzel fogadott. És mélyen megsebzett, amikor fagyit és édességeket ajándékozott egy másik kislánynak, aki rendszeresen bejárt az üzletbe. 12
Persze hamarosan eloszlottak a felhők, de ettől kezdve mégis ritkábban látogattam ki Süssenbrunnba. Anyám amúgy is kissé feszült viszonyban állt az anyósával, így aztán nem volt ellenére, hogy attól fogva ritkábban éjszakáztam ott. Noha a kapcsolatunk - ahogy az a legtöbb unokával és nagymamával történik, ha megkezdődik az iskola - lazábbá vált, a nagyi mindig is megmaradt erős sziklának a hullámverésben. Mert a biztonság és a védettség terén olyan készlettel látott el, amelyet otthon nagyon is nélkülöztem. *** Születésem előtt három évvel a szüleim nyitottak egy kis élelmiszerboltot - valamint egy ehhez kapcsolódó „betérő büfét" a Marco Polo telepen, mintegy tizenöt percnyi autóútra a Rennbahnwegtől. 1988-ban aztán átvettek egy szatócsüzletet is Süssenbrunnban, a Pröbstelgassén, vagyis a helység főutcáján, alig pár száz méterre nagyanyám házától. Földszintes, sápadt rózsaszín, régimódi kapuval ellátott sarokház volt, és a hozzá csatlakozó kisboltban árulták a péksüteményt, a finomságokat, az újságokat és „speciális" folyóiratokat a kamionosoknak, akik Bécsből jövet betértek ide, mielőtt rákanyarodtak volna az autópályára. A polcok roskadoztak a mindennapi szükségletekhez tartozó apróságoktól, csupa olyasmi volt ez, amit akkor is egy szatócsnál szerez be az ember, ha egyébként hosszan időzött már egy szupermarketben: mosópor, száraz tészta, zacskós leves, de mindenekelőtt mindenféle édesség. A kis hátsó udvarban öreg, rózsaszínre pingált hűtőház állt. Ez a két bolt lett gyerekkorom két sarokpontja. Óvoda vagy iskola után számtalan délutánt töltöttem a Marco Polo telepen található üzletben, miközben anyám a könyveléssel bajlódott vagy kiszolgálta a vevőket. Bújócskáztam a többi gyerekkel, vagy legurultam a kis ródlipályán, amelyet az önkormányzat létesített számunkra. Ez a telep kisebb és nyugodtabb volt a miénknél, szabadon járkálhattam, és könnyen találtam barátokat. Az üzletből megfigyelhettem a söntés vendégeit: háziasszonyok, munkából jövő férfiak, és mások, akik már késő délelőtt megitták az első sörüket, és hozzá elmajszoltak egy szendvicset. Az ilyesfajta üzletek manapság megritkultak és eltűntek a városokból, pedig ezek hosszú nyitvatartási idejüknek, alkoholkínálatuknak és családias légkörüknek köszönhetően sok embernek jelentettek fontos menedéket. Apám a pékségért és az áru kiszállításáért felelt - minden másról anyám gondoskodott. Nagyjából ötéves lehettem, amikor apám kezdett magával hurcolni az üzleti fuvarjaira. Áthaladtunk falvakon és nagy kiterjedésű elővárosokon, megálltunk vendéglőknél, bároknál, kávézóknál, hotdog-árusoknál és kisebb üzleteknél. Ezért aztán a Dunától északra fekvő területet jobban megismertem, mint bármelyik korombeli gyerek - és ezzel egyidejűleg sokkal több időt töltöttem el különféle bárokban és kávézókban, mint az kívánatos lett volna. Rettentően élveztem, hogy ennyire sok időt lehetek az apámmal; ilyenkor felnőttnek éreztem magam, olyasvalakinek, akit komolyan vesznek. De a kocsmalátogatásoknak megvolt az árnyékos oldaluk is. „Milyen aranyos kislány!" Hát ezt legalább ezerszer hallottam. És nem feltétlen örömmel, noha dicsértek, és az érdeklődés középpontjában álltam. Ezek az emberek, akik megpaskolták az arcomat, és elhalmoztak csokival, idegenek voltak számomra. Ráadásul gyűlöltem, ha olyan reflektorfénybe kerültem, amelyet nem én kerestem és találtam magamnak; az ilyesmi mindig hagyott valami kínos és terhes mellékízt maga után. Ebben az esetben apám volt az, aki a kuncsaftjai előtt villogott velem. Kedélyes emberként szerette a feltűnést, es kislánya a frissen vasalt ruhácskájában tökéletes kiegészítő szereplőnek bizonyult ehhez. Mindenütt akadtak barátai - olyan sok, hogy már gyerekként is 13
eszembe jutott, képtelenség, hogy ennyi ember valóban közel álljon hozzá. A legtöbben meghívatták magukat egy italra, vagy pénzt kértek tőle kölcsön. Apám annyira vágyott az elismerésre, hogy örömmel fizetett bárkinek. Ültem a magas székeken ezekben az elővárosi kocsmákban, olyanok között, akik csak az első pillanatokban mutattak irántam érdeklődést. Nagy részük munkanélküli volt, lerobbant alakok, akik napjaikat sörrel, fröccsel és kártyázással töltötték. Sokan közülük rendes foglalkozást űztek valamikor; tanárok, hivatalnokok voltak, akik egyszer csak kihullottak az élet normális menetéből. Manapság „burnout"-nak, azaz kiégettnek nevezik őket. Akkoriban ez volt a normális állapot az elővárosokban. Csak nagyritkán kérdezte meg valaki, hogy ugyan mit is keresek én ezekben a kocsmákban. A többség azonban nem sokat töprengett rajta, elfogadta a helyzetet, és a maga torz módján még barátságosan is bánt velem. „A nagy lányom", mondta apám elismerően, azzal megpaskolta az arcomat. Ha valaki meghívott egy limonádéra, azonnal várta az ellenszolgáltatást: „Adj egy puszit a bácsinak! Adj egy puszit a néninek!" Ilyenkor elzárkóztam attól, hogy szorosabb érintkezésbe lépjek ezekkel az idegenekkel - rossz néven vettem tőlük, hogy elrabolják tőlem apám figyelmét, márpedig ez mégiscsak engem illetett meg elsősorban! Ezeken az utakon váltakozva jutott nekem hideg és meleg: egy pillanatig a középpontban álltam, büszkén mutogathattam magam, kaptam egy cukorkát, ám a következő pillanatban már azt se vették volna észre, ha netán elüt egy autó. A felületesség világában uralkodó állandó ingadozás a figyelem és az érdektelenség között felzabálta az önérzetemet. Megtanultam, hogyan játsszam magam a középpontba, és hogyan tartózkodjak ott a lehető leghosszabb ideig. Csak manapság értettem meg, hogy a színpad iránti vonzalmam, a színészetről szőtt gyermekkori álmaim nem a semmiből keletkeztek, és nem pusztán a bensőmből jöttek. Ily módon utánoztam extrovertált szüleimet. És ez ráadásul egyfajta túlélési gyakorlatként is működött: hogyan éljen az ember egy olyan világban, amelyben vagy csodálják, vagy rá se rántanak. *** A figyelem melege és az érdektelenség hidege közti váltakozás, mely olyannyira megsértette önérzetemet, nem sokkal később a legszűkebb környezetemben is folytatódott. Gyerekkorom világa lassanként kettészakadt. Eleinte csak apró és alig észrevehető repedések keletkeztek otthoni világomban, annyira láthatatlanok, hogy még figyelmen kívül hagyhattam, és megtehettem, hogy magamat okoljam a megromlott hangulatért. De a kezdeti repedések idővel szakadékká szélesedtek, míg végül a család összeomlott. Apám későn észlelte, hogy rogyadozni kezd a talaj a lába alatt, és hogy anyám már régen elhatározta, elválik tőle. Egyik kocsmából a másikba -apám továbbra is az elővárosi császár nagyszabású életét élte, és egyre nagyobb, feltűnőbb autókat vásárolt. Mercedesekkel és Cadillacekkel akarta lenyűgözni a „barátait". Az ehhez kellő pénzt kölcsönökből teremtette elő. Ha adott is nekem némi zsebpénzt, azonnal visszakölcsönözte, hogy cigarettát vegyen, vagy elmenjen kávézni. Olyan sok hitelt vett fel a nagyanyám házára, hogy azt végül elzálogosították. A kilencvenes évek közepére már annyira úszott az adósságokban, hogy az a család létét fenyegette. Az adósságok átütemezése miatt anyám vette át a szatócsboltot a Pröbstelgassén és az üzletet a Marco Polo telepen. De a repedés tovább szélesedett, és immár nem csupán az anyagiakról volt szó. Anyámnak elege lett ebből az emberből, aki remekül tudott korhelykedni, de nem ismerte azt a szót, hogy megbízhatóság. Szüleim eltávolodása lépésről lépésre változtatta meg az egész életemet. Ahelyett, hogy gondoskodtak volna rólam, egyszerűen rám se hederítettek. Hangosan veszekedtek, órákon át. Váltakozva zárkóztak be a hálószobába, miközben a másik a nappaliban őrjöngött tovább. Ha szorongva tudakozódni próbáltam, bedugtak a szobámba, 14
rám zárták az ajtót, és a vita folyt tovább. A szobámban fogolynak éreztem magam, és a világot nem értettem többé. A párnát a fülemre szorítva próbáltam meg távol tartani a hangos szópárbajt, miközben visszaképzeltem magam régebbi, még felhőtlen gyermekkoromba. Ám ez csak ritkán sikerült. Képtelen voltam felfogni, hogy a máskor oly ragyogó apám miért lett olyan elesett és tanácstalan, és miért nem varázsol elő mindenfelé apró meglepetést az ingujjából, hogy felvidítson. Úgy tűnt, hirtelen leapadt a gumicukorból felhalmozott kimeríthetetlen készlete. Egyszer aztán egy különösen heves vita után anyám elhagyta a lakást, és pár napra eltűnt. Meg akarta mutatni apámnak, hogyan érzi magát az, aki semmit sem tud a partnere hollétéről - mert apám semmi furcsát nem látott abban, ha egy vagy két éjszakát házon kívül tölt. De én túl kicsi voltam ahhoz, hogy átlássak az efféle felnőttes hátsó szándékokon, és elfogott a rettegés. Egy gyerek időérzéke egészen más, mint a felnőtteké, így anyám távolléte számomra végtelennek tűnt. Azt sem tudtam, visszajön-e valaha. Az elhagyatottság, a kitaszítottság érzése mélyen belém ivódott. És elkezdődött gyerekkorom azon szakasza, amelyben nem találtam többé a helyemet - nem éreztem magam szeretett lénynek. Egy öntudatos kis személyből fokozatosan egy bizonytalan kislány lettem, aki feladta, hogy megbízzon a maga legszűkebb környezetében. *** Ebben a nehéz időszakban kerültem óvodába. Az idegenségérzésem, amelyet gyerekként olyan rosszul kezeltem, itt a tetőpontjára hágott. Anyám egy lakótelephez közeli magánóvodába íratott be. Már kezdettől fogva úgy éreztem, hogy itt félreértenek, és kevéssé fogadnak el, így hát kezdtem meggyűlölni az óvodát. Rögtön az első nap olyan élményben volt részem, amely lerakta e gyűlölet alapkövét. Kint voltam a kertben a többiekkel, amikor felfedeztem egy tulipánt, amely roppantul izgatott. Fölé hajoltam, és óvatosan magam felé hajlítottam, hogy megszagoljam. Az óvónő feltehetően azt hitte, le akarom tépni, és durván a kezemre csapott. Felháborodottan kiáltottam: - Ezt megmondom anyunak! Este aztán azt kellett megtapasztalnom, hogy anyám már nem áll mögöttem, pedig csak az imént ruházta át másra a nevelésem felelősségét. Mikor elmeséltem neki az esetet abban a meggyőződésben, hogy megvéd, és az óvónőt másnap helyre teszi -, csak annyit mondott, hogy ha már egyszer az óvodában van az ember, akkor az ottani szabályokhoz kell tartania magát. És egyáltalán: - Nem avatkozom bele, mert nem voltam ott. - Ez volt az állandó válasza, bármilyen problémám is akadt az oviban. És ha a többi gyerek gyöt-réseiről beszéltem, tömören csak ennyit felelt: - Hát akkor vissza kell ütni! Meg kellett tanulnom, hogy egyedül ktizdjem le a nehézségeket. Az óvodában töltött idő számomra kemény próbák sorozatává vált. Gyűlöltem a szigorú szabályokat. Az idegeimre ment, hogy ebéd után a többiekkel együtt a hálóteremben kellett pihennem, pedig egyáltalán nem voltam fáradt. Az óvónők rutinszerűen végezték feladataikat, anélkül, hogy különösebben érdeklődtek volna a gyerekek iránt. Csak fél szemmel figyeltek ránk, közben pedig regényeket és újságokat olvastak, traccsoltak, és kilakkozták a körmüket. A többi gyerekkel csak lassan találtam kapcsolatot, a velem egykorúak közt magányosabb voltam, mint régebben. *** 15
„Mindenekelőtt a másodlagos enuresis esetében számítanak rizikófaktornak a legszélesebb értelemben vett veszteségek, az olyanok, mint például a szakítás, a válás, haláleset, egy testvér születése, extrém szegénység, a szülők összekülönbőzése, depriváció, elhagyatottság, a fejlődés elégtelen támogatása." így írja le a lexikon annak a problémának az okait, amellyel ebben az időszakban meg kellett küzdenem. A koraérett gyerekből, aki már régen elhagyta a pelenkát, ágyba vizelő lettem. Az éjszakai ágybavizelés szégyenfoltként terhelte meg életemet. A nedves folt az ágyneműn kiapadhatatlan forrása lett a szidalmaknak és a gúnyolódásoknak. Mikor ismételten bepisiltem, anyám az akkoriban szokásos módon reagált. Úgy gondolta, hogy szándékosan tettem, és hogy az efféle magatartásról kényszerítéssel és büntetéssel kell leszoktatni a gyermeket. Kicsit ráhúzott a fenekemre, és dühösen kérdezte: Miért csinálod ezt velem? - Tombolt, de közben kétségbeesett és tanácstalan volt. Mindennek ellenére éjszakánként továbbra is bepisiltem. Anyám végül beszerzett egy gumilepedőt, és kibélelte vele az ágyamat. Ez megalázó volt. Nagyanyám barátnőinek fecsegéseiből tudtam, hogy a gumilepedőt és a különleges ágybetétet beteg és öreg embereknél alkalmazzák. Én ezzel szemben azt akartam, hogy nagylányként kezeljenek. Ám ezzel nem ért véget a dolog. Anyám éjszakánként felkeltett, és ráültetett a vécére. Ha mégis bepisiltem, káromkodva cserélte ki az ágyneműt és a pizsamámat. Néha előfordult, hogy nagy büszkén száraz lepedővel ébredtem, de anyám azonnal letörte lelkesedésemet, és ezt vágta a fejemhez: - Arra viszont már nem emlékszel, hogy éjjel megint át kellett öltöztesselek! Nézd csak meg, melyik pizsama van rajtad! - Olyan szemrehányás volt ez, amivel semmit sem tudtam szembeszegezni. Megvetéssel és gúnnyal büntetett. Amikor arra vágytam, hogy Barbie ágyneműm legyen, kinevetett, hiszen szerinte azt is csak összepisilném. Majdnem a föld alá süllyedtem szégyenemben. Végül elkezdtem ellenőrizni, mennyi folyadékot veszek magamhoz. Mindig is szomjas gyerek voltam, gyakran és sokat ittam. De most alaposan megrendszabályoztam a folyadékháztartásomat. Nappal csak keveset ittam, este egyáltalán semmit. Minél tilosabb volt a víz vagy a gyümölcslé, annál szomjasabb lettem, míg végül már csakis ez járt a fejemben. Anyám minden kortyot, minden vécézést megfigyelt és kommentált, de csak akkor, ha egyedül voltunk. Mert hát ugye mit szólnának az emberek. Az óvodában az ágybavizelés fokozódott. Most már nappal is bepisiltem. A gyerekek kiröhögtek, az óvónők pedig még tovább szították a hangulatot, és megszégyenítettek a csoport előtt. Alighanem azt gondolták, hogy a gúnyolódás miatt jobban ellenőrzöm majd a hólyagomat. Minden megaláztatás csak még tovább rontott a helyzeten. Nemcsak a vécére menés kínzott, hanem már az is, ha megfogtam egy poharat. Rákényszerítettek, hogy pisiljek, ha nem kellett, és megtiltották, ha kellett. Mert az óvodában engedélyt kellett kérni, ha ki akartunk menni vécére. Az én esetemben minden alkalommal tettek valami megjegyzést: Épp most voltál. Minek akarsz már megint? - Ezzel szemben minden kirándulás, étkezés és délutáni alvás előtt kikényszerítettek a vécére, és figyelték, mit csinálok. Ráadásul egyszer, amikor az óvónő azt gyanította, hogy megint bepisiltem, megparancsolta, hogy az összes gyerek előtt mutassam meg a bugyimat. Ha anyámmal elmentem otthonról, egy zacskóban mindig vitt magával egy váltás fehérneműt. Ez a kis csomag váltóruha felerősítette szégyenemet és bizonytalanságomat. Vagyis a felnőttek állandóan és makacsul arra számítottak, hogy be fogok pisilni. Minél inkább számítottak erre, minél inkább gúnyoltak és gyaláztak ezért, annál inkább igazuk lett. Ördögi kör, amelyből még iskoláskoromban sem tudtam kitörni. Megmaradtam kigúnyolt, megalázott, örökké szomjas ágyba pisilőnek. 16
*** Két év vita és örökös békülési kísérletek után apám végleg elköltözött tőlünk. Ekkor ötéves voltam, és boldog kisgyerekből elbizonytalanodott, zárkózott lény lettem, aki nem szerette az életét, és különféle módon lázadozott ellene. Egyszer visszahúzódtam, máskor üvöltöttem, elengedtem magam, és sírógörcsökben fetrengtem a fájdalomtól és a meg nem értettségtől. Heteken át kínzó torokgyulladás gyötört. Anyám, akit erősen megviselt a szakítás, a saját módszerét alkalmazta velem szemben is, hogy a problémáit legyűrje. Mivel ő magába nyelte a fájdalmát, és bátran viselte bizonytalan helyzetét, tőlem is azt várta, hogy összeszorítsam a fogamat. Nehezen tudott beletörődni, hogy egy kisgyerek aligha képes erre. Ha túlságosan érzelmesen viselkedtem, egyenesen agresszívan válaszolt erre. Önsajnálattal vádolt, és egyrészt dicsérettel kecsegtetett, másrészt büntetéssel fenyegetett, ha nem hagyok fel vele. A számomra érthetetlen helyzet okozta dühöm fokozatosan az ellen fordult, aki apám távozása után velem maradt - nem egyszer annyira megharagudtam anyámra, hogy elhatároztam, elmegyek otthonról. Bepakoltam pár cuccot a tornazsákomba, és elbúcsúztam tőle. Tudta, hogy csak a küszöbig jutok, így csak kacsintott, és annyit mondott: - Oké, minden jót! Egy másik alkalommal az összes tőle kapott babámat kipakoltam a szobámból, és felsorakoztattam az előszobában. Elhatároztam, kizárom őt a gyerekszobámban kialakított kis birodalmamból, s ezt ő látszólag nyugodtan nézte végig. Persze ezek az anyám elleni hadjáratok nem oldották meg a fő problémámat. Szüleim szakításával elveszítettem világom szilárd középpontját, és azokra, akik még mindig közel álltak hozzám, tovább nem számíthattam. Mindehhez társult az erőszak köznapi formája - amely nem annyira brutális, hogy bántalmazásnak számítson, de ahhoz mégis elegendő, hogy önbecsülésemet lassacskán szétrombolja. Gyerekek elleni erőszak esetében az ember általában rendszeres, súlyos verésre gondol, amely komoly sérüléseket okoz. Ám én semmi ilyesmit nem éltem át gyerekkoromban. Amit viszont átéltem, az keveréke volt a szóbeli bántalmazásnak és a „klasszikus" pofonoknak, amelyek megmutatták számomra, hogy a gyengék közé tartozom. Nem mondható, hogy hideg számítás vagy puszta düh irányította anyám viselkedését; inkább valamiféle váratlanul fellángoló agresszió volt ez, amely csóvaként csapott ki belőle, hogy éppoly hirtelen hamvadjon el ismét. Ráadásul nekem jóval „könnyebb" életem volt, mint a szomszédságunkban lakó gyerekek többségének. A lakótelepen megfigyelhettem azokat az anyákat, akik üvöltve lökték a földre és ütötték-verték a gyerekeiket. Anyám soha nem tett volna ilyesmit, és az, hogy mellékesen azért ő is vert engem, itt nem okozott volna megütközést. És ha netán a nyilvánosság előtt vág pofon, abba se avatkozott volna bele senki. Egyébként meg anyám túlságosan is úriasszonynak tartotta magát, semhogy kitegye magát a kockázatnak, hogy megfigyeljék, amint vitába keveredik velem. A látható erőszakot fenntartotta a lakótelep többi asszonyának. Engem viszont rászoktatott, hogy töröljem le a könnyeimet, vagy hűtsem le az arcomat, mielőtt elhagyjuk a házat, vagy kiszállunk az autóból. Ezzel egyidejűleg anyám megpróbálta rossz lelkiismeretét mindenféle ajándékokkal enyhíteni. Szabályosan versengett apámmal, hogy a legszebb ruhákat vegye nekem, vagy hogy hétvégére valami mesésnek ígérkező kirándulásra csábítson.
17
Csakhogy én nem ajándékokat akartam. Életemnek ebben a szakaszában kizárólag olyasvalakire lett volna szükségem, aki feltétel nélkül szeret és törődik velem. Ám ezt a szüleim nem adhatták meg nekem. *** Hogy a felnőttektől nem várható segítség, azt egy általános iskolai élményem mutatta meg a számomra. Nagyjából nyolcéves koromban történt, hogy osztálykirándulásra mentünk Stájerországba. Nem voltam sportos gyerek, és nem is nagyon mertem részt venni azokban a vad játékokban, amelyeket az osztálytársaim űztek. De a játszótéren legalább próbálkoztam. Élesen nyilallt belém a fájdalom, amikor a mászókáról lecsattantam a földre. Fel akartam állni, de a karom nem engedelmeskedett, és visszanyaklottam a talajra. Körülöttem tomboló osztálytársaim vidám nevetése tompán visszhangzott a fülemben. Kiáltani akartam, könnyeim végigcsorogtak az arcomon, de egy hang sem jött ki belőlem. Mikor az egyik osztálytársnőm odajött, csak annyit kértem halkan, hogy szóljon a tanárnőnek. A lány odaszaladt hozzá. De a tanárnő visszaküldte azzal, hogy magam menjek oda, ha akarok valamit. Megpróbáltam feltápászkodni, de alighogy megmoccantam, ismét belehasított a fájdalom a karomba. Elárvultan hevertem a földön. Csak bizonyos idő elteltével sietett segítségemre a másik osztály tanárnője. Én összeszorítottam a fogam, nem sírtam és nem is panaszkodtam. Senkinek sem akartam kellemetlenséget okozni. Később az osztályfőnököm is észrevette, hogy valami nem stimmel velem. Feltételezte, hogy elestem, és így szereztem valami zúzó-dást, ezért megengedte, hogy a délutánt a tévészobában töltsem. Éjjel a közös hálóteremben feküdtem, és a fájdalomtól alig kaptam levegőt. Mégsem kértem segítséget. Csak sokkal később, másnap késő délután a herbersteini állatkertben vette észre a tanárnőm, hogy komolyan megsérültem, ezért orvoshoz vitt, aki azonnal beutalt a grazi kórházba. Eltört a karom. Anyám az új barátjával hozott el a kórházból. Jól ismertem ezt a férfit - a keresztapám volt. Nem kedveltem őt. Az út Bécsbe maga volt a színtiszta gyötrelem. A barát három órán át szidta az anyámat, hogy az én ügyetlenségem miatt most ekkora utat kell levezetnie. Bár anyám megpróbálta oldani a feszültséget, nem járt sikerrel, s a szidalmak csak nem akartak abbamaradni. Én a hátsó ülésen gubbasztottam, és halkan csorogtak a könnyeim. Szégyelltem magam, amiért elestem, és szégyelltem magam, hogy terhére vagyok a többieknek. Ne okozz kellemetlenséget! Ne csinálj faksznikat! Ne hisztizz! A nagylányok nem sírnak! Gyerekkoromnak ezek az ezerszer hallott alapszövegei segítettek hozzá, hogy a karomban lüktető fájdalmat másfél napon át elviseljem. És most az autópályán, anyám barátjának szidalmai közt egy belső hang ismét ledarálta ezeket a szövegeket. A tanárnőm fegyelmit kapott, mivel nem vitetett azonnal kórházba. Természetesen joggal, mert hát tényleg elhanyagolta a felügyeleti kötelességét. A legnagyobb hanyagság mégis engem terhelt, mert akkoriban már annyira nem bíztam a saját érzéseimben, hogy eszembe sem jutott segítséget kérni. ***
18
Apámat csak hétvégeken láttam, vagy ha hébe-hóba magával vitt a túráira. Miután szakított anyámmal, ő is szerelmes lett- Új barátnője kedves volt, de meglehetősen távolságtartó. Egyszer elgondolkodva azt mondta: - Tudom, hogy miért vagy olyan hallgatag... mert a szüleid nem szeretnek. - Hangosan tiltakoztam, de a mondat mélyen befészkelte magát megsebzett gyermeki lelkembe. Nem lehetséges, hogy mégis igaza van? Végül is felnőtt, és a felnőtteknek mindig igazuk van. A gondolat napokon át motoszkált a fejemben. Mikor kilencéves lettem, az evéssel próbáltam ellensúlyozni frusztrációmat. Már kiskoromban sem voltam éppenséggel nádszál, ráadásul olyan családban nőttem fel, amelyben az evés igencsak fontos szerepet játszott. Anyám az a fajta nő volt, aki bármennyit evett, mégsem hízott egyetlen grammot sem. Ennek oka lehetett a pajzsmirigyműködés túltengése, vagy a szerfölött aktív lénye: zsíros kenyeret evett és tortákat, köményes sült húst és sonkás zsemlét, és közben egy grammot sem hízott, és nem fáradt bele, hogy a többiek előtt hencegjen vele: - Annyit eszem, amennyit csak akarok - fuvolázta egy hatalmas szendviccsel a kezében. Az evésben való mértéktelenséget örököltem tőle, de azt az adottságot már nem, hogy könnyedén elégessem a kalóriákat. Apám ezzel szemben olyan kövér volt, hogy már gyerekként kínosnak éreztem mutatkozni vele. Hasa olyan hatalmasra duzzadt, akár egy nyolcadik hónapban levő nőé. Ha a kanapén hevert, szinte hegyként tornyosult előtte, és kiskoromban gyakran kopogtattam be rajta, és kérdeztem: - Hahó, mikor jön már a gyerek? - Apám jóindulatúan nevetett ezen. Tányérján húshegyek tornyosultak, hozzá knédli-halmok, melyek csak úgy úsztak a sűrű szószban. Legyűrte a roppant adagokat, aztán evett tovább, mintha heteken át éhezett volna. Ha hétvégeken családi kirándulásra mentünk - eleinte még anyámmal, később apám új barátnőjével -, minden az evés körül forgott. Míg más családok hegyet másztak, biciklitúrákat tettek, vagy meglátogattak egy múzeumot, mi kulináris célok felé vettük utunkat. Ellátogattunk egy kockás terítős vidéki kiskocsmába, kiruccantunk a falusi vendéglőkbe, és ha meglátogattunk egy várat, nem a történelmi emlékek felkeresése volt a cél, hanem az, hogy részt vegyünk egy lovagi vacsorán, ahol a húst és a gombócot kézzel fogyaszthatta az ember, hogy hozzá aztán legurítson pár korsó ínycsiklandozóan habzó sört - apám ízlése szerint így nézett ki egy vérbeli kirándulás. Mindkét üzletben, Süssenbrunnban és a Marco Polo telepen is - melyeket anyám a válásuk után egyedül vezetett -, állandóan élelmiszerekkel voltam körülvéve. Ha anyám elhozott a napköziből, és magával vitt az üzletbe, az unalmamat mindenféle nyalánksággal küzdöttem le: fagylaltot nyaltam, gumicukorkát ettem, egy tábla csokoládét vagy ecetes uborkát rágcsáltam. Anyám többnyire megengedte ezt - túlságosan is elfoglalt volt ahhoz, hogy pontosan megfigyelhesse, mi mindent tömök magamba. Így kezdődött az a korszak, amikor rendszeresen túlettem magam. Megettem egy egész csomag Bountyt, hozzá megittam egy nagy üveg kólát, aztán még tovább tömtem magam csokoládéval, hogy majd kipukkadt a hasam. És amint ismét alkalmam nyílt rá, hogy valamit a számba vegyek, máris ettem tovább. Az elrablásom előtti évben annyira meghíztam, hogy az egykori kis duciból szerfölött kövér gyerek lett. A sport terén még ügyetlenebb lettem, a gyerekek megállás nélkül csúfoltak, így aztán magányomat még több evéssel ellensúlyoztam. A tizedik születésnapomon már 45 kilót nyomtam. Anyám aztán tovább fokozta megalázottságomat. - Mind-egy, hogy nézel ki, én mégis szeretlek. Vagy: - Ha csúnya a gyerek, legalább a ruhája legyen szép. - Ha megbántódtam ezen, csak nevetett, és azt mondta: - Ne vedd magadra, kicsim! Ne legyél már olyan érzékeny! 19
Érzékeny" - számára ez volt a legrosszabb tulajdonság, az mindenképpen tilos volt, hogy érzékeny legyen az ember. Még ma is elcsodálkozom, hogy ezt a pozitív jelzőt menynyire kifacsarva használták anyám köreiben. Gyerekkoromban szitokszónak számított, olyan emberekre mondták, akik túlságosan is puhányok ehhez a világhoz. Akkoriban arra vágytam, bárcsak még puhányabb lehetnék. Ma már tudom, hogy az anyám által belém nevelt keménység később valószínűleg az életemet mentette meg. *** Körülvéve egy csomó édességgel, órákat töltöttem egyedül a tévé előtt, vagy a szobámban, egy könyvvel a kezemben. A valóságból, amely szakadatlanul csak megaláztatásokkal szolgált, egy másik világba akartam menekülni. Otthon az összes tévécsatornára előfizettünk, és senki sem törődött vele, mit is nézek voltaképpen. Válogatás nélkül kapcsolgattam egyik műsorról a másikra, néztem a gyerekadásokat, a híreket és a krimiket, amelyek szorongással töltöttek el, de mégis magamba szívtam őket, akár a szivacs. 1997 nyarán egyetlen téma uralta a médiát: Salzkammergutban lelepleztek egy gyerekpornó-hálózatot. A félelemtől dermedten hallottam a tévéből, hogy hét felnőtt férfi kisebb pénzadományokkal meghatározatlan számú kisfiút csalt egy e célból berendezett házba, ahol szexuálisan bántalmazták őket, és az erről forgatott videókat aztán világszerte piacra dobták. 1998. január 24-én egy másik eset sokkolta Felső-Ausztriát. Postai küldemények formájában terjesztették azokat a videokazettákat, amelyeken szexuálisan bántalmazott öt-hét éves kislányokat láthatott az ember. Az egyik videón szerepelt egy férfi, amint egy hétéves kislányt felcsal a manzárdszobájába, hogy ott szexuális bántalmazza. Mélyen megráztak a meggyilkolt kislányokról szóló beszámolók; akkoriban Németországban sorozatosan történtek ilyen esetek. Emlékezetem szerint iskolás koromban alig akadt olyan hónap, amelyben ne sugároztak volna elrabolt, megerőszakolt vagy meggyilkolt kislányokról szóló riportokat. A jelentések csak úgy tobzódtak a rendőrségi vizsgálatokról vagy drámai kutatásokról szóló részletekben. Figyeltem a nyomozókutyákat az erdőben, és a búvárokat, akik a tavak mélyén az eltűnt gyerekek hulláját keresték. Egyre csak lestem a hozzátartozók megrázó elbeszéléseit: hogyan tűnt el a kislányuk játék közben a szabadban, vagy azt, hogy az iskolából soha többé nem ment haza. Láttam és hallottam, hogyan kutatnak a szüleik kétségbeesetten utánuk, mígnem eléri őket a rettentő bizonyosság, miszerint soha többé nem látják élve a gyermeküket. A médiában akkoriban kitárgyalt esetek olyan nagy port vertek fel, hogy az iskolában mi is folyton erről beszéltünk. A tanárok elmagyarázták, hogyan védekezhetünk egy szexuális támadás ellen. Láttunk olyan filmeket, amelyekben a kislányokat a bátyjuk bántalmazza, tanultunk kisfiúkról, akik tudtak nemet mondani, ha apjuk bűnös szándékkal környékezte meg őket, és a tanárok elismételték azokat a figyelmeztetéseket, amelyeket már otthon is belevéstek az agyunkba: - Sose menj el idegennel! Ne szállj be idegen ember autójába! Ne fogadj el édességet idegentől! Menj át a túloldalra, ha valami furcsát veszel észre! Ha most végignézem azoknak az eseteknek a listáját, amelyek iskolás koromban történtek, éppúgy elfog a rettegés, mint akkor régen: Yvonne (12) - agyonverték a Pinnower See-nél (Brandenburg), amikor ellenállt, hogy egy férfi megerőszakolja. 20
Anette (15) - Mardorf (Steinbuder Meer); 1995-ben ruhátlanul találták egy kukoricatáblában, miután szexuálisan bántalmazták, és megölték. A tettest soha nem fogták el. Maria (7) - 1995-ben rabolták el Haldenslebenben (Sachsen-Anhalt); bántalmazták, és egy tóba dobták. Elmedina (6) - 1996 februárjában Siegenben elrabolták, megerőszakolták, és megfojtották. Clandia (11) - 1996 májusában Grevenbociban elrabolták, szexuálisan bántalmazták, és elégették. Ulrike (13) - 1996. június 11-én nem tért vissza egy pónilovas kirándulásról. Holttestét két év múlva találták meg. Ramóna (10) - 1996. augusztus 15-én nyomtalan eltűnt Jénában egy bevásárlóközpontban. Hulláját 1997 januárjában találták meg Eisenachban. Natalie (7) - 1996. szeptember 20-án Epfachban (Felső-Bajorország) egy huszonkilenc éves férfi az iskolába vezető úton elrabolta, erőszakoskodott vele, és meggyilkolta. Kim (10) - 1997 januárjában Varelben (Friesland) elrabolták, szexuálisan bántalmazták, és megölték. Anne-Katrin (8) - 1997. június 9-én Seebeckben (Brandenburg) agyonverve találták a szülei házának közelében. Loren (9) - 1997 júliusában Prenzlauban, a szülőháza pincéjében egy húszéves férfi bántalmazta és megölte. Jennifer (11) - 1998. január 13-án a Gütersloh melletti Versmoldban a nagybátyja becsábította az autójába, megerőszakolta és megfojtotta. Carla (12) - 1998. január 22-én Wilhelmsdorf bei Fiirthben az iskolába vezető úton megtámadták, bántalmazták, és eszméletlen állapotban a vízbe lökték. Öt napig feküdt kómában, mielőtt meghalt. Különösen Jennifer és Carla esete foglalkoztatta a képzeletemet. Jennifer nagybátyja a letartóztatása után bevallotta, hogy az autójában szexuálisan bántalmazta a kislányt. Amikor a lány védekezett, megfojtotta, és a holttestét egy erdőben rejtette el. A beszámolóktól libabőrös lettem. A tévében megszólaltatott pszichológusok akkoriban azt tanácsolták, hogy támadás esetén ne védekezzünk, mert ezzel kockára tennénk az életünket. Még ijesztőbben hatott a tévében a Carla meggyilkolásáról készült riport. Még ma is látom, ahogy kezükben mikrofonnal a riporterek ott állnak a wilhelmsdorfi tó partján, és arról beszélnek, hogy a feldúlt talaj alapján megállapítható, mennyire komolyan védekezett a kislány. A tévé a gyászszertartást is közvetítette. Tágra nyílt szemmel, dermedten bámultam a képernyőt. Ezek a lányok mind korombeliek voltak. Csak akkor nyugodtam meg, ha végignéztem a lányok fényképeit: én nem az a szőke, vékonyka, törékeny kislány voltam, akire leginkább fájhatott a foguk a tetteseknek. Akkor még fogalmam sem volt róla, mennyire tévedek.
Ugyan mi történhet? Régi életem utolsó napja
***
21
Megpróbáltam kiáltani. De egy hang se jött ki a torkomon. Hangszálaim egyszerűen felmondták a szolgálatot. Minden egyetlen kiáltássá sűrűsödött bennem. Néma kiáltássá, amelyet senki sem hallhatott. Másnap szomorúan és zaklatottan ébredtem. Azért fájt leginkább a szívem, mert anyám rajtam töltötte ki a mérgét, pedig nyilvánvalóan apámra volt dühös. De még ennél is jobban gyötört, hogy anyám eltiltott tőle, hogy soha többé nem láthatom őt viszont. Egyike volt ez azoknak a könnyelműen kimondott döntéseknek, amelyeket a felnőttek a gyerekek feje fölött hoznak - dühből vagy hirtelen felindulásból -, nem gondolva bele, hogy mit okoznak ezzel a gyereknek, aki tehetetlen és kiszolgáltatott az ilyen helyzetekben. Gyűlöltem ezt a tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot, mert folyton arra emlékeztetett, hogy még gyerek vagyok. Végre már felnőtt akartam lenni, abban a reményben, hogy az anyámmal való összetűzések talán már nem érintenek olyan közelről. Meg akartam tanulni, hogyan fojtsam magamba az érzéseimet és ezzel egyidejűleg azt a mélyreható szorongást, amelyet a szülőkkel való vita a gyermekekben kivált. Tizedik születésnapommal magam mögött tudtam életem első és a legkevésbé önálló szakaszát. Az önállóságomat hivatalosan is szentesítő dátum közelebb került ezzel: még nyolc év és elköltözhetek, találhatok valami hivatást. Akkor nem függök többé azoknak a felnőtteknek a döntéseitől, akiknek az én igényeim és szükségleteim mit sem számítanak, és egyenesen csökkent értékűek az ő kicsinyes vitáikhoz és féltékenykedéseikhez képest. Még nyolc év, amelyet arra kell használnom, hogy előkészítsem magam a magam igényeihez szabott életre. Néhány hete egy fontos lépést már megtettem az önállósághoz vezető úton: meggyőztem anyámat, hogy egyedül is elengedhet az iskolába. Jóllehet már negyedikes voltam, még mindig autóval vitt és rakott le az iskola előtt. Még csak öt percig sem tartott az út. Mindennap megszégyenültem a több gyerek előtt a gyengeségemért, amely akkor vált szemmel láthatóvá, amikor kiszálltam a kocsiból, és anyám adott egy búcsú puszit. Már jó ideje tárgyaltam vele, hogy eljött az idő, amikor már egyedül szeretnék iskolába járni. Ezzel nemcsak a szüleimnek, de magamnak is meg akartam mutatni, hogy immár nem vagyok pici gyerek, és képes vagyok leküzdeni a szorongásomat. Mert a bizonytalanság volt az, ami a leginkább gyötört. Már akkor rám tört, amikor átmentem a lépcsőházon, folytatódott a házak között, és egészen határozott alakot öltött, ha a lakótelep utcáin járkáltam. Védtelennek és eltiporhatóan parányinak éreztem magam, és gyűlöltem magam ezért. De ezen a napon szilárdan elhatároztam, hogy erős leszek. Úgy döntöttem, hogy ez a nap lesz új életem első és egyben a régi eletem utolsó napja. Utólag ez szinte cinikusan hangzik, mert klóban éppen ezen a napon fejeződött be a régi életem. Persze olyan módon, ami meghaladta minden képzelőerőmet. Határozott mozdulattal löktem félre a mintás ágytakarot és talpra szökkentem. Mint mindig, anyám ezúttal is kikészítette a ruhákat, amelyeket fel kellett vennem. Farmeranyagból készült felsőrész, csíkos, szürke flanelszoknya. Formátlannak éreztem magam ebben a ruhában, mintha belepasszíroztak volna, hogy megtartson abban az állapotban, amelyből már rég ki akartam nőni. Kedvetlenül bújtam bele, aztán kimentem a konyhába. Az asztalra anyám odakészítette a tízóraimat - a szalvétán a Marco Polo telepen lévő kisbolt lógója és anyám neve állt. Induláskor belebújtam vörös anorákomba, és felvettem tarka hátizsákomat. Megsimogattam a macskákat, és búcsút vettem tőlük. Aztán kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem. Az utolsó lépcsőfordulóban megálltam, és azon a mondaton rágódtam, amelyet 22
anyám több tucatszor is elismételt: - Sose válj el haraggal! Ki tudja, látjuk-e még valaha egymást? Lehetett bár dühös vagy durva, és sokszor könnyen eljárt a keze, de búcsúzáskor mindig kedves volt, és szeretetteljes. Tényleg elmenjek így, egyetlen szó nélkül? Megfordultam, de aztán mégis győzött bennem a csalódottság, amelyet az előző este okozott. Nem adok neki több puszit, és a hallgatásommal büntetem. Azonkívül meg: ugyan mi történhet? „Ugyan mi történhet?!" - mormoltam félhangosan magam elé. A szavak visszhangzottak a szürke csempével kirakott lépcsőházban. Megfordultam, és lementem a lépcsőn. Ugyan mi történhet? Ez a mondat amolyan mantrává lett számomra az utcán és a háztömbök közt, az iskolába vezető úton. Az én mantrám a szorongás és a lelkifurdalás ellen, hogy nem búcsúztam el anyámtól. Elhagyva a lakótelepet, elhaladtam a falak végtelen sora mellett, és megálltam a zebránál. Eldiibörgött előttem egy villamos, telezsúfolva a munkába menő emberekkel. Bátorságom alábbhagyott. Minden, ami körülvett, egy csapásra sokkal nagyobbnak tűnt, mint én. Az anyámmal folytatott vita utolért, és ezzel együtt a szorongató érzés is, hogy tönkre fogok menni abban a harcban, amelyet az egymással vitázó szüleim és az engem elutasító új partnereik folytatnak egymással. Az aznap általános jó érzését legyőzte ama bizonyosság, hogy egy puszta helynél azért többet kellene kiharcolnom e családi csatározásban. Ám hogy sikerül megváltoztatni az életemet, ha még a zebra is leküzdhetetlen akadálynak bizonyul számomra? Sírva fakadtam, elfogott az ellenállhatatlan vágy, hogy egyszerűen eltűnjek, semmivé foszoljak a levegőben. Néztem az előttem áramló forgalmat, és elképzeltem, hogy lelépek a járdáról, és egy autó maga alá gyűr, vonszol egy darabig, míg meg nem halok. Elképzeltem, ahogy mellettem hever a hátizsákom, és a vörös anorákom mintegy jelzőfény lenne az aszfalton, amely ezt kiáltja: - Nézzétek meg, mit tettetek ezzel a gyerekkel! - És anyám ekkor kirohanna a házból, sírva ölelne át, és belátná összes hibáját. Igen, ezt tenné. Biztosan. De természetesen nem ugrottam egy autó elé sem, villamos elé meg még kevésbé. Soha nem akartam volna ilyen feltűnést kelteni. Ehelyett összeszedtem magam, átmentem a zebrán, és elindultam a Rennbahnwegen a Brioschwegen található általános iskola irányába. Az út pár csendes mellékutcán át vezetett, az út mentén az ötvenes években épült kis családi házak sorakoztak, előttük szerény kertecskék. Ezen az ipari épületek és a panelházak uralta környéken e kis utcácskák és apró házaik anakronisztikusan, ám egyben megnyugtatóan hatottak. Mikor befordultam a Melangasséba, letörültem utolsó csepp könnyeimet is, aztán leszegett fejjel baktattam tovább. Nem tudom, mi vett rá, hogy mégis felemeljem a fejem. Valami zaj? Egy madár? Annyi bizonyos, hogy pillantásom egy fehér furgonra esett. Az utca jobb oldalán állt, és ezen a nyugodt vidéken nagyon idegenül, nem odaillően hatott. A kisteherautó előtt egy férfi állt; vékony, nem túl magas, aki valahogy céltalanul járatta körbe a tekintetét, mint aki vár valamire, de azt már nem tudja, mire. Lelassítottam a lépteimet, járásom merev lett. Irányíthatatlan szorongásom egy pillanat alatt visszatért, karom libabőrös lett. Valami rögtön azt súgta, menjek át a másik oldalra. Képek villantak fel, szófoszlányok zsibongtak a fejemben: „ne állj szóba idegenekkel... ne szállj be idegen ember autójába..." Eszembe jutott az a mindenféle gyerekrablás, bántalmazás, megerőszakolás, mindaz a sok történet, amelyeket az elrabolt kislányokról a tévében korábban láttam. De havalóban felnőtt akartam lenni, nem engedelmeskedhettem ennek a homályos érzésnek. Össze kellett kapnom magam és rákényszeríteni, hogy továbbmenjek. Ugyan mi történhet? Egyedül menni iskolába - ez volt a vizsgám. Nem térek ki előle. 23
Utólag visszatekintve, már nem tudom megmondani, hogy a furgon megpillantásakor miért szólalt meg bennem azonnal a vészcsengő; talán valami ösztönös érzés volt, de az is lehet, hogy túlcsordultak bennem azok a szexuális bántalmazásokról szóló riportok, amelyeket akkoriban a Groér-eset nyomán sugároztak. A kardinálist 1995-ben azzal gyanúsították, hogy kiskorúakat zaklatott, a Vatikán reakciója szabályos médiahisztériát váltott ki, és egyházi népszavazáshoz vezetett Ausztriában. Ehhez jöttek aztán az elrabolt és meggyilkolt gyerekekről szóló beszámolók, amelyeket a német tévéből már ismertem. De feltehetően páni félelmet okozott volna minden olyan férfi, akivel valami szokatlan helyzetben találkozom az utcán. Az, hogy elrabolnak, gyermeki szememben kézzelfogható lehetőség volt, de lelkem legmélyén azért mégiscsak olyasmi, ami a tévében történik, nem pedig a valós életben. Mikor nagyjából két méterre megközelítettem, a férfi a szemembe nézett. És ebben a pillanatban összes szorongásom szertefoszlott. Kék szeme volt, és a kissé túl hosszúra növesztett hajával egészében úgy hatott, mint egy diák a hetvenes években készült tévéfilmek egyikében. Tekintete furcsán üresnek tűnt. Te szegény, gondoltam, mert olyan fokú elesettség sugárzott belőle, mely rögtön felkeltette a vágyat, hogy segítsek neki. Talán ez furcsán hangzik, mert azt sugallja, mintha lenne a gyermeki hitben valami feltétlen ragaszkodás ahhoz, hogy létezik a jó az emberben. De amikor ezen a reggelen először néztem a szemébe, valóban elveszettnek és nagyon sebezhetőnek hatott. Igen. Ezt a próbát kiállóm. El fogok menni a férfi mellett. Nem szívesen találkoztam más emberekkel, és a lehető legtávolabbról akartam elhaladni mellette, nehogy akár véletlenül is megérintsem. Aztán minden nagyon gyorsan történt. Abban a pillanatban, amikor lesütött szemmel elmentem volna a férfi mellett, derékon ragadott, és a nyitott ajtón át beemelt a furgonba. Mindez egyetlen mozdulattal történt, mintha megkoreografálták volna a jelenetet, mintha közösen tanultuk volna be, hogyan hajtsuk végre az előírt mozdulatokat: a rettenet koreográfiáját. Kiáltottam? Azt hiszem, nem. És mégis: minden egyetlen kiáltás volt. Felfelé nyomult, és megmaradt a torkomban - néma üvöltéssé változott. Mintha valóra vált volna ama rémálmok egyike, amelyekben az ember kiáltani akar, de egyetlen hang sem hallható, amelyekben az ember el akar rohanni, de a lába mintha futóhomokon mozogna. Védekeztem? Megpróbáltam megzavarni a tökéletes rendezést? Feltehetően ellenálltam, mert másnap egy kék folt éktelenkedett a szemem alatt. Az ütés okozta fájdalomra másnap már nem emlékeztem, csak a bénító tehetetlenség érzésere. A gyerekrabló könnyűszerrel elbánt velem. Ő 170 centi magas volt, én mindössze 150. Én kövér voltam, és amúgy sem különösebben gyors, ráadásul a nehéz hátizsák akadályozott a szabad mozgásban. Az egész alig néhány másodperc alatt történt. Hogy elraboltak, és valószínűleg meg fogok halni, az abban a pillanatban tudatosult bennem, amikor a kocsi ajtaja becsapódott mögöttem. A szemem előtt felvillantak a Jennifer temetésén készült képek, akit januárban erőszakoltak és gyilkoltak meg egy autóban, miután megpróbált elmenekülni. Emlékeztem a Carla életéért aggódó szülők arcára - a kislányt eszméletlenül hajították egy tóba, s egy hét múlva meghalt. Akkoriban sokat töprengtem rajta, milyen lehet meghalni, és hogy mi van a halál után. Hogy vajon érez-e fájdalmat az ember röviddel előtte, és hogy ilyenkor valóban lát-e valami fényt. A képek vad összevisszaságban keveredtek a fejemben száguldó gondolatokkal. Egy hang ezt kérdezte: ez most tényleg megtörtént? Velem? Micsoda ostoba gondolat, elrabolni egy gyereket, az ilyesmi soha nem működik - mondta egy másik hang. És miért éppen engem? Kicsi vagyok, és kövér, egyáltalán nem illek bele egy gyerekrabló zsákmányszerzési szokásaiba - így könyörgött a harmadik hang. A tettes hangja húzott vissza a valóságba. 24
Megparancsolta, hogy üljek le a földre a csomagtérben, és meg se moccanjak. Rosszul járok, ha nem teljesítem az utasításait. Azzal beült az első ülésre, és elindult. Mivel nem volt válaszfal a vezetőfülke és a rakodótér között, hátulról jól láthattam a férfit. És azt is hallhattam, milyen hevesen üti be a számokat a telefonjába. De nyilvánvalóan nem ért el senkit. Eközben tovább zakatoltak a fejemben a kérdések: - Váltságdíjat fog követelni? És ki fogja kifizetni? Hova visz? Milyen autó ez? Most hány óra van? - A furgon ablakai sötétített üvegből készültek, így aztán a padlóról nem láthattam pontosan, hova megyünk, a fejemet pedig nem mertem olyan magasra emelni, hogy kilássak az első szélvédőn. Az út hosszúnak és céltalannak tűnt; gyorsan elveszítettem az idő- és térérzékemet. De a fák koronájából és a villanyoszlopokból, amelyek mellett elhúztunk, olyan érzésem támadt, hogy alighanem körbejárunk a környéken. Beszélni. Beszélnem kell vele. De hogyan? Hogyan szólít meg az ember egy bűnözőt? A bűnözők nem ismernek tisz-teletet, az udvarias megszólítási forma használhatatlannak tűnt számomra. Akkor hát marad a tegeződés. Az a megszólítás, amely voltaképpen azoknak volt fenntartva, akik közel álltak hozzám. Képtelenségnek tűnik, de először azt kérdeztem tőle, hányas lába van. Ezt a „Megoldatlan esetek" című tévésorozatból jegyeztem meg. Az ember legyen képes pontosan leírni a tettest, a legapróbb részlet is fontos lehet. Választ nem kaptam, természetesen. Ehelyett durván rám parancsolt, hogy maradjak nyugton, akkor semmi rossz nem történik velem. Máig sem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy figyelmen kívül hagyjam az utasítását. Talán mert azt gondoltam, hogy mindenképpen meghalok - és ennél nem jöhet rosszabb. - Most akkor megerőszakolsz? - kérdeztem. Ezúttal válaszolt: - Ahhoz még kicsi vagy. Soha nem tennék ilyet. - Aztán megint telefonálgatni kezdett, miután letette, azt mondta: - Most elviszlek egy erdőbe, és átadlak a többieknek. Attól kezdve semmi dolgom veled. - Ezt a mondatot többször és gyorsan megismételte: - Átadlak, és aztán semmi dolgom veled. Soha nem látjuk viszont egymást. Ha az volt a célja, hogy megrémítsen, akkor jól választotta meg a szavakat, hiszen a kijelentésétől, hogy átad a „többieknek", elakadt a lélegzetem, és megdermedtem a rémülettől. Több szó se kellett, tudtam, mire gondol: a gyermekpornóhálózat hónapok óta az egyik vezető téma volt a sajtóban. A múlt nyáron nem akadt olyan hét, amikor ne erről beszéltek volna: az elrabolt, szexuálisan bántalmazott és közben lefilmezett gyerekekről. Lelki szemeim előtt már pontosan láttam az egészet: egy csomó férfit, akik bezárnak egy pintbe, összevissza fogdosnak, miközben a többiek lefényképezik az egészet. Eddig a pillanatig szent meggyőződésem volt, hogy hamarosan meghalok. Ám ami most fenyegetett, még a halálnál is rosszabbnak tűnt. Nem tudom, meddig tartott az út, míg végül megálltunk. A Bécs környékén nagy számban található fenyőerdők egyikébe jutottunk. Leállította a kisteherautót, és megint telefonálni kezdett. Úgy tűnt, valami félresiklott. - Nem jönnek, nincsenek itt! - átkozódott maga elé. Izgatottnak, megfélemlítettnek látszott. De talán ez is csak egy trükk volt, talán azt akarta, hogy ezzel magához kössön, szövetséget alkotva a „többiek" ellen, akiknek át kellett volna adni, és akik most felültették. De talán csak azért találta ki őket, hogy még jobban megfélemlítsen, még jobban megbénítsa az akaraterőmet. Kiszállt és megparancsolta, hogy egy tapodtat se mozduljak. Némán engedelmeskedtem. Hát Jennifer nem egy ugyanilyen autóból akart elmenekülni? Hogyan próbálta meg? És mit csinált rosszul? Fejemben egymást kergették a gondolatok. Ha nem lenne bezárva az ajtó, talán félre tudnám csúsztatni. És aztán? Két lépés, és máris elkap. Nem futok elég gyorsan. Ráadásul fogalmam sem volt róla, melyik erdőben vagyunk, és merrefelé 25
kellene menekülnöm. Ráadásul itt vannak a „többiek", akik elkaphatnának, és akik bárhol lehetnek. Élénken láttam magam előtt, ahogy loholnak a nyomomban, elkapnak, lelöknek a földre. Már láttam is magam előtt a holttestemet, elkaparva egy fenyő alatt. A szüleim jutottak eszembe. Anyám délután bizonyára elmegy értem a napközibe, de az ügyeletes tanárnő azt mondja: - De hiszen a Natascha ma egyáltalán nem is volt itt! Anyám erre kétségbeesik, és nincs rá lehetőségem, hogy megóvjam ettől. Majdnem meghasadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy elmegy a napközibe, én meg nem vagyok ott. Ugyan mi történhet? Ma reggel egyetlen szó nélkül, búcsú puszi nélkül jöttem el otthonról. „Ki tudja, látjuk-e még valaha egymást?" *** A tettes szavaitól eszméltem fel: - Nem jönnek. - Aztán beszállt, beindította a motort, és megint elindultunk. A háztetőkről ezúttal felismertem, melyik irányba haladunk: vissza a város peremére, és aztán egy leágazó úton át Gánserndorf irányába. - Hova megyünk? - kérdeztem. - Strasshofba - válaszolta őszintén. Mikor Süssenbrunnon áthaladtunk, elfogott valami mélységesen mély szomorúság. Anyám régi üzlete mellett mentünk el, amit nemrég adott fel. Még három hete is itt ült délelőttönként az íróasztalnál, és a hivatalos ügyeit intézte. Kiáltani akartam, de csak egy csenevész vinnyogás tört elő belőlem, amikor elhaladtunk az utca mellett, amely nagyanyám házához vezetett. Itt töltöttem gyerekkorom legszebb pillanatait. Aztán a férfi egy garázsba érve megállt az autóval. Megparancsolta, hogy maradjak fekve, azzal leállította a motort. Utána kiszállt, előhúzott egy kék takarót, rám dobta, és szorosan belecsavart. Alig kaptam levegőt, miközben körülölelt a teljes sötétség. Amikor felemelt, és kivett a kocsiból, akár egy madzaggal átkötött csomagot, pánik fogott el. Ki akartam kerülni ebből a pokrócból. És ki kellett mennem vécére. Hangom tompán és idegenül csengett a takaró alatt, amikor arra kértem, hogy tegyen le, és engedjen ki vécére. Egy pillanatig habozott, aztán kibugyolált a pokrócból, és egy előtéren át egy kis vendégvécéhez vezetett. A folyosóról röpke pillantást vethettem a vele határos szobába. A berendezés elegánsnak és drágának látszott - számomra ez ismételten megerősítette, hogy valóban egy bűnöző áldozata lettem, ugyanis a tévében látott krimiben az összes bűnözőnek nagy es értékes bútorokkal berendezett háza volt. A férfi az ajtó előtt várakozott. Azonnal elfordítottam a kulcsot, és fellélegeztem. De megkönnyebbülésem csak másodpercekig tartott: a vécében nem volt ablak, fogoly voltam. Az egyetlen út az ajtón át vezetett, és hát egy örökkévalóságig mégsem tarthattam zárva az ajtót. Ráadásul könnyen feltörhette volna a zárat. Mikor kijöttem a vécéből, megint bebugyolált a takaróba: sötétség és fullasztó levegő vett körül. Felemelt, és éreztem, hogy több lépcsőn haladunk valahová lefelé - netán egy pincébe? Mikor leértünk, megint letett a földre, kissé megigazította a takarót, aztán ismét a vállára vett, és haladtunk tovább. Egy örökkévalóságnak tűnt számomra, amikor ismét letett. Aztán hallottam, ahogy távolodnak a léptei. Visszatartott lélegzettel füleltem. Semmi. Tökéletes volt a csend. Ennek ellenére eltartott egy ideig, míg felbátorodtam, és óvatosan kihámoztam magam a pokrócból. Körülöttem teljes sötétség uralkodott. Porszagot éreztem, a levegő furcsán melegnek hatott. Éreztem magam alatt a hideg, puszta padlót. Összekuporodtam, halkan nyüszítettem magam elé. A saját hangom azonban olyan furcsán hangzott a csendben, hogy rémülten elnémultam. Nem tudom, 26
mennyi ideig feküdhettem ebben a helyzetben. Eleinte megkíséreltem számolni a másodperceket és a perceket. Huszonegy... huszonkettő... mormoltam a másodperceket, miközben a perceket az ujjaimmal igyekeztem számon tartani. Egyre-másra elszámoltam magam, de hát ennek mégsem szabadna megtörténnie! Mégiscsak koncentrálnom kellene, meg kell jegyeznem minden apró részletet! Aztán gyorsan elveszítettem az időérzékemet. A sötétség, a szag, az undor, mindez úgy burkolt be, mint egy fekete kendő. Amikor a férfi visszatért, hozott magával villanykörtét, amelyet becsavart a falon lévő foglalatba. A hirtelen felvillanó éles fény elvakított, és nem hozott semmiféle enyhülést, hiszen csak most láttam, hova is kerültem. Kicsi és kopár szoba volt, a falakon faburkolat, s egy kampókkal a falhoz rögzített, lehajtható priccs. Világos laminált padló. A sarokban fedő nélküli vécé, az egyik falnál dupla kagylójú kézmosó. Hát így néz ki egy bűnbanda titkos rejtekhelye? Egy szexklub? A világos színű fával borított falak inkább szaunára emlékeztettek, és ez azonnal a következő gondolatmenetet indította el bennem: szauna a pincébe - gyerekek bántalmazása, megerőszakolás - bűnöző. Kövér, izzadságtól csatakos férfiakat láttam magam előtt, akik belekényszerítenek ebbe a szűk térbe. Gyerekszemmel egy szauna a pincében olyan helyiségnek számított, ahová az emberek becsalják áldozataikat, hogy ott aztán mindenféle mocskos praktikákat űzzenek velük. Ugyanakkor nem láttam kandallót vagy bármiféle kályhát, s egyet sem a favedrek közül, amelyek feltétlenül hozzátartoznak egy szauna berendezéséhez. A tettes utasított, hogy álljak fel, és megparancsolta, hogy a kijelölt helyemről egy tapodtat se mozduljak. Aztán nekilátott a fapriccs leszerelésének - kicsavarozta a kampókat, amelyek a falhoz rögzítették. Eközben olyan hangon beszélt hozzám, amelyet többnyire a háziállatok számára tartogat az ember: megnyugtató és lágy modorban. Hogy ne féljek, nem lesz semmi baj, ha mindig azt teszem, amit parancsol. Most úgy nézett rám, mint büszke tulajdonos az új macská-jara - de nem, rosszabb volt a helyzet: úgy méregetett, mint egy gyerek az új játékszerét. Eltelve várakozásteli örömmel, ugyanakkor bizonytalanul, hogy ugyan mit is lehet kezdeni ezzel a játékszerrel. Kisvártatva a pánik kezdett tovatűnni, és rászántam magam, hogy megszólítsam. Elkezdtem könyörögni, hogy engedjen el: - Senkinek sem mondok semmit. Ha most elengedsz, senki sem fog tudni róla. Majd egyszerűen azt mondom, hogy megszöktem. Ha nem tartasz itt éjszakára, neked sem lesz semmi bajod. Megpróbáltam elmagyarázni, milyen súlyos hibát követ el, hogy már bizonyára keresnek, és egész biztosan meg js fognak találni. Megpróbáltam hatni a felelősségtudatára, részvétért könyörögtem. De mindhiába. Félreérthetetlenül közölte, hogy az éjszakát ebben a pinceodúban fogom tölteni. Ha sejtettem volna, hogy 3096 napon át ez a helyiség lesz a fedezékem és a börtönöm egyidejűleg, nem tudom, hogy viselkedtem volna. Ha ma visszagondolok, azt látom, hogy pusztán az a tudat, hogy az első éjszakát a pincében kell töltenem, olyan folyamatot indított el, amely alighanem életmentőnek bizonyult - ám egyben veszélyesnek is. Most egyszeriben tény lett az, ami túlment minden elképzelhető dolog határán: be vagyok zárva egy bűnöző pincéjébe, és ma este bizonyosan nem szabadulok. A valóság távol került tőlem, eltolódott. Elfogadtam azt, ami történt, és alkalmazkodtam, ahelyett hogy kétségbeesetten és felháborodottan lázadoztam volna új helyzetem ellen. Felnőttként az ember tudja, hogy a saját énjéből veszít el egy darabot, ha belenyugszik az olyasfajta eseményekbe, amelyek messze túllépnek képzelőereje határain. A talajon, amelyen az ember áll, repedés keletkezik, megnyílik egy rés. És mégis ez az egyetlen megfelelő és helyes válasz, ha biztosítani akarja túlélési esélyeit. Egy gyerek sokkal ösztönösebben cselekszik, mint egy felnőtt. Megfélemlített voltam, nem védekeztem, hanem elkezdtem alkalmazkodni és berendezkedni először csak egyetlen éjszakára. 27
Mai szemmel nézve szinte meghökkentő számomra, hogyan adta át a helyét a rettegés egy bizonyosfajta gyakorlatias szemléletnek. Gyorsan felfogtam, hogy könyörgésem értelmetlen, és hogy erről az emberről minden szó lepereg-Ösztönösen megsejtettem, hogy el kell fogadnom ezt a szituációt, és ezt a végtelen éjszakát végig kell csinálnom a pincében. Mikor a férfi kicsavarozta a falból a priccset, megkérdezte, mi mindenre lenne szükségem. Képtelen helyzet volt, mintha egy szállodában éjszakáznék, ahová elfelejtettem magammal vinni a neszesszeremet. - Hajkefe, fogkefe, fogkrém és egy fogmosó pohár. Egy joghurtos doboz is megteszi. - Tehát működtem. Elmagyarázta, miszerint most Bécsbe kell mennie, hogy az ottani lakásából elhozzon egy matracot. - Hát ez a te házad? - kérdeztem, de nem kaptam választ. - Miért nem a bécsi lakásodban helyeztél el? Azt mondta, hogy az túl veszélyes lenne, a falak vékonyak, a szomszédok kíváncsiak, és még kiabálni kezdenék a végén. Megígértem neki, hogy nyugton maradok, ha elvisz Bécsbe. De ezzel nem értem el semmit. Abban a pillanatban, mikor kihátrált a helyiségből, és bezárta maga mögött az ajtót, túlélési taktikám ingadozni kezdett. Mindent megtettem volna, hogy velem maradjon vagy magával vigyen. Mindent, csak ne maradjak egyedül. *** A földön gubbasztottam, kezem és karom furcsán bénának tűnt, nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Gondolataim az iskola körül forogtak, valami időbeli rendszerezettség után kutattam, ami tartást adhat nekem. Most éppen milyen óra van? Már vége a nagyszünetnek? Mikor vették észre, hogy nem vagyok ott? És mikor fogják megérteni, hogy már egyáltalán nem megyek? Értesítik a szüleimet? Vajon ők hogyan fogadják a hírt? Amikor a szüleimre gondoltam, könnybe lábadt a szemem. Mégsem szabad most sírni. Erősnek kell lennem, kézben kell tartanom a dolgokat. Egy indián nem ismeri a fájdalmat, és egyebként is: holnapra elmúlik ez az egész lázálom, és minden jóra fordul. A szüleim a sokktól, hogy csaknem elveszítettek, megint megkedvelnek, és szeretettel bánnak majd velem. Már láttam is a jelenetet magam előtt: az ebédlőasztalnál ülünk, ők büszkén néznek rám, egyre csak ezt kérdik csodálattal teli hangon: hogyan voltál képes úrrá lenni a helyzeten? Hogy tudtál megbirkózni vele? - És lelki szemeim előtt máris megjelent az első napom az iskolában. Vajon kinevetnek? Vagy csodaként ünneplik megszabadulásomat, hiszen mások, akikkel hasonló dolgok történtek, egy tóban vagy egy erdőben hullaként végezték. Elképzeltem, mennyire diadalmas jelenet lenne - és egyben persze egy kicsit kínos is amint az osztálytársaim körülállnák, és fáradhatatlanul kérdezgetik: - A rendőrség szabadított ki? („Ugyan hogyan is menthetne meg a rendőrség? Hogyan találhatnának meg?") Hogy tudtál elmenekülni? Honnan vetted a bátorságot a szökéshez? („Lenne egyáltalán bátorságom a szökéshez?") Megint kitört rajtam a pánik: fogalmam sem volt, hogy juthatnék ki innen. A tévében egyszerűen „ártalmatlanná tették" a tettest. De hogyan? Talán meg is kellene ölnöm? Az újságban azt olvastam, hogy úgy is meghalhat egy ember, ha beleszúrnak a májába. De pontosan hol helyezkedik el a máj? Megtalálnám-e a megfelelő helyet? És mivel szúrjam meg? Egyáltalán képes lennék megölni egy embert én, a kislány? Eszembe jutott Isten. Az én helyzetemben szabad megölni egy embert, ha már nincs más választásom? Ne ölj! 28
Megpróbáltam felidézni, hogy a hittantanárunk beszélt-e erről a parancsolatról, hogy vajon vannak-e kivételek a Bibliában. Egy se jutott eszembe. Valami tompa zörej vert fel töprengéseimből. A tettes visszatért. Keskeny, nagyjából nyolc centi vastag matracot hozott magával, és lerakta a földre. Úgy nézett ki, mintha a katonaságnál használták volna, vagy egy kerti nyugágy betéteként. Amikor ráültem, a levegő rögtön kiment a vékony anyagból, és én megéreztem a kemény talajt magam alatt. A férfi mindent elhozott, amit kértem. És ráadásként még kekszet is Vajas kekszet, vastag csokoládéréteggel bevonva. Ez volt a kedvencem, tulajdonképpen tiltott gyümölcs számomra, mert nagyon is kövér voltam. A kekszhez számomra olthatatlan vágy és számos megalázó pillanat kapcsolódott, olyan jelenetek, amelyekben valaki hirtelen azt mondja: - Most ne edd meg! Már amúgy is eléggé duci vagy. - Eszembe jutott a szégyen, ami visszafogta a kezem. És a mennyei boldogság, amint a csokoládé lassan szétolvadt a számban. Mikor a tettes kibontotta a csomagot, remegni kezdett a kezem. Vágytam a kekszre, de az idegességtől és a szorongástól teljesen kiszáradt a szám. Addig tartotta a zacskót az orrom elé, míg kivettem egy kekszet, és apró darabokra törtem. Eközben néhány csokoládémorzsa lepottyant, ezeket a számba tömtem. Többet nem tudtam enni. Kisvártatva a férfi elfordult, és odament az iskolatáskámhoz, amely ott hevert a sarokban. Amikor fölemelte, és elindult vele, rimánkodni kezdtem, hogy hagyja nálam a táskát - az érzés, hogy egyetlen személyes dolgomtól is megfosztanak ebben a megsemmisítő környezetben, kihúzta a lábam alól a talajt. Zavaros arckifejezéssel meredt rám: - Lehet, hogy egy jeladót rejtettél a táskába, hogy segítséget hívjál vele! Be akarsz csapni, és ezért szándékosan gyámoltalannak tetteted magad. Sokkal intelligensebb vagy, mint amilyennek mutatod magad! A férfi hirtelen hangulatváltozása félelemmel töltött el. Rosszul csináltam valamit? És miféle jeladó lehetne a táskámban, amelyben néhány könyvön és tollon kívül nem Volt más, csak a tízóraim? Ezzel a magatartással akkoriban semmit sem tudtam kezdeni. Ma ez a mondat számomra az egyik első támpontja annak, hogy a tettes paranoiás volt, súlyos lelki beteg. Akkoriban nem létezett semmiféle jeladó, amelyet azért adtak volna a gyerekeknek, hogy a tartózkodási helyüket meghatározhassák vele - és még ma is rendkívül szokatlan, noha technikailag megvan rá a lehetőség. Ám a tettes számára nagyon is valóságosnak tűnt a veszély, hogy 1998-ban efféle tudományos-fantasztikusnak ható kommunikációs eszközt rejthettem el a táskámba. Annyira valóságosnak, hogy a maga tébolyában a férfi attól rettegett, hogy egy kislány képes a fejében lévő világot egyetlen mozdulattal darabokra zúzni. A maga szerepét ebben a világban villámgyorsan váltogatta: az egyik pillanatban úgy tűnt, hogy kényszerű tartózkodásomat a pincéjében szeretné olyan kellemessé tenni, amennyire csak lehet; a következő pillanatban úgy nézett rám - a kislányra, akinek se ereje, se fegyvere és egyáltalán semmiféle jeladója nem volt -, mint ellenségére, aki az életére tör. Egy őrült áldozata lettem, a fejében létező beteg világ egyik játékfigurája. De akkor ezt még nem ismertem fel. Hiszen akkor még semmit sem tudtam a pszichikai zavarokról, a kényszerneurózisról, az őrült elme traumáiról, amelyek az érintett személy pszichéjében egy új valóságot teremtenek. Úgy kezeltem, mint egy normális felnőttet. Akinek, mivel gyerek vagyok, amúgy sem láthatok át soha a gondolatain és indítékain. Minden könyörgésem és esedezésem hiábavalónak bizonyult: a tettes felvette a hátizsákomat, és odament a bejárathoz. Az ajtó befele nyílt és a pinceodú felőli oldalán semmiféle kilincs nem volt rajta, csak egy kis kerek kallantyú, amely olyan lazán volt a fába belesüllyesztve, hogy könnyen ki lehetett húzni. Sírni kezdtem, amint bezárult az ajtó. Egyedül voltam, bezárva egy kopár helyiségbe, valahol a föld alatt. A hátizsákom nélkül, a kenyerem nélkül, amelyet anyám csak pár órával ezelőtt kent meg nekem. A szalvéta nélkül, amelybe becsomagolta. Úgy éreztem, mintha a 29
tettes a lényem egy részét tépte volna ki belőlem, mintha elvágta volna az anyámmal és a régi életemmel összekötő zsinórt. Összekuporodtam a matrac egyik sarkában, és halkan nyöszörögtem. Úgy tűnt, a faburkolatú falak egyre közelebb nyomulnak, a mennyezet rám zuhan. Lihegve lélegeztem, alig kaptam levegőt, miközben a szorongás egyre szorosabban ölelt magához. Iszonyat töltött el. Már felnőttként gyakran gondolkoztam azon, hogyan tudtam elviselni ezt a pillanatot. A helyzet annyira rémisztő volt, hogy már fogságom kezdetén összeroppanthatott volna. Ám az emberi értelem meglepő dolgokra képes - kicselezi, becsapja magát, és visszavonul, hogy ne mondjon csődöt egy olyan helyzetben, amely számára logikailag nem felfogható. Ma már tudom, hogy belsőleg regrediáltam, azaz alacsonyabb szellemi szintre kerültem. A tízéves kislány értelme visszavonult, mígnem elérte egy négy- vagy ötéves kisgyerek értelmi szintjét. Egy olyan kisgyerek színvonalára helyeztem magam, aki a körülötte lévő világot adottnak veszi; ebben a világban nem a valóság logikus megértése, hanem a gyermeki mindennapok kis szertartásai alkotják ama szilárd pontokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy érezzük a normalitás működését. Hogy ne roppanjunk össze. Helyzetem annyira távol esett mindettől, hogy számítani lehetett arra, hogy erre a szintre esem vissza: kicsinek éreztem magam, kiszolgáltatottnak és mentesnek bármiféle felelősségtől. Aki bezárt ide, az az ember volt az egyetlen felnőtt körülöttem, és ezzel egyidejűleg az a tekintélyt parancsoló személyiség, aki tudatában 'ehetett annak, mit kell tenni, mi a helyes és mi a helytelen. Nincs más feladatom, mint követni a parancsait - akkor minden jóra fordulhat. És akkor mindennek úgy is kell történnie, ahogy eddig történt: a lefekvés előtti szertartások, anyám keze a takarón, a jóéjt-puszi és a kedvelt személy, aki égve hagy egy kis fényt, s végül óvatosan kisurran a szobából. Ez az ösztönös visszahúzódás egy kisgyerek szintjére volt a második fontos változás fogságom első napján. Nem volt más, mint kétségbeesett kísérlet, hogy a kilátástalan helyzetben valami apró, bizalmas szigetet teremtsek magamnak. Mikor a férfi később ismét lejött a pincébe, megkértem, maradjon velem, tegyen rendesen ágyba, és meséljen egy jóéjszakát-történetet. Még egy jóéjt-puszit is kértem tőle, amit anyám is adott, mielőtt halkan behúzta volna maga mögött gyerekszobám ajtaját. Mindez azért történt, hogy megóvjam a normalitás világának illúzióját. És a férfi belement a játékba. Iskolatáskámból, amelyet valahol az odú ajtaja előtt rakott le, elővette a meséket és különféle rövidke történeteket tartalmazó olvasókönyvemet. Lefektetett a matracra, egy vékony takaróval betakart, és leült mellém a földre. Aztán olvasni kezdett: „Borsószem hercegkisasszony, második rész". Eleinte egyre-másra elakadt, és csaknem félénknek látszott, ahogy halk hangon a hercegről és a hercegnőről mesélt. A végén adott egy puszit a homlokomra. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy biztonságos gyerekszobám puha ágyában fekszem. És még a fényt is égve hagyta. De amikor becsukta maga mögött az ajtót, szappanbuborékként pattant szét az illúzió védőburka. Nem aludtam azon az éjjelen. A ruhámban, amit nem akartam levenni, nyugtalanul hánykolódtam a vékony matracon. Ez az előnytelen, formátlan ruha volt az utolsó dolog, ami előző életemből e nap végére megmaradt. Hiú remény a menekülésre Első heteim a pincebörtönben
*** 30
Az osztrák hatóságokat erősen foglalkoztatja a tízéves kislány, Natascha Kampusch eltűnése. A lányt március 2-án látták utoljára. Meglehetősen hosszú az iskolába vezető út, amelyen nyoma veszett. Állítólag valaki látott egy kislányt vörös anorákban, amint berántják egy fehér furgonba. - Megoldatlan ügyek, 1998. március 27. Másnap már jó ideje hallottam a tettes mozgását, mielőtt belépett volna börtönömbe. Akkor még nem tudtam, milyen jól biztosította a bejáratot - de az igen lassan közeledő zörejekből annyit megállapíthattam, meglehetősen sok időre van szüksége, hogy kinyissa a pincebörtön ajtaját. A sarokban álltam, az ajtóra szegezett tekintettel, mikor az öt négyzetméternyi térségbe belépett. Ezúttal fiatalabbnak tűnt, mint elrablásom napján; sovány férfi, lágy, kamaszos arcvonásokkal, barna haja előírásszerűen elválasztva, akár egy osztályelsőnek valami elővárosi gimnáziumban. Arca szelíd, es első pillantásra semmi rossz nem volt leolvasható róla. Csak laposabb megfigyelés után vált észlelhetővé a téboly árnyéka, amely a jól nevelt kispolgári külső mögött honolt. A mélyebb repedések csak később jelentek meg a „homlokzat" felszínén. Azonnal ostromolni kezdtem a kérdéseimmel: - Mikor engedsz szabadon? Miért tartasz fogva? Mit fogsz csinálni velem? Csak félszavakkal válaszolt, miközben minden mozdulatomat úgy követte, ahogy egy fogságba esett állatot tart szemmel az ember: sosem fordított hátat, és mindig legalább egy méter távolságra kellett maradnom tőle. Megpróbáltam megfenyegetni: - Ha nem engedsz el rögtön, nagy bajba kerülsz! A rendőrség már rég keres, meg fognak találni, mindjárt itt lesznek! És akkor te kerülsz fogságba! Ezt azért nem akarod, ugye? Engedj el, és minden jóra fordul! Kérlek, ugye, elengedsz? Megígérte, hogy hamarosan szabadon enged. És ezzel mintha minden kérdésemet megválaszolta volna, megfordult, elforgatta a kis kallantyút, és kívülről bezárta az ajtót. Kétségbeesetten füleltem, abban a reményben, hátha megfordul, és visszatér hozzám. De semmi. Tökéletesen el voltam zárva a külvilágtól. Egyetlen hang se jött be, egyetlen vékony fénycsík se hatolt át a faburkolat repedésein. Áporodott, dohos volt a levegő, úgy vett körül, mint valami nedves filmréteg, amelyet nem bírtam lehántani magamról. Nem hallatszott más zörej, csak a ventilátor kattogása, amely egy mennyezeti csövön át a garázs fölötti helyiségből fújta be a pinceodúba a levegőt. Ez a kattogás színtiszta kínzásnak bizonyult; éjjel-nappal zakatolt a csöppnyi térben, mígnem olyan valószínűtlen és élesen metsző lett, hogy kétségbeesetten szorítottam a fülemre a kezem. Ha a ventilátor felforrósodott, bűzleni kezdett, és a szárnyak meghajlottak. A surrogó zaj lassan alábbhagyott, de ekkor egy új hang társult hozzá. Tak. Tak. Tak. És időközönként megint a surrogás. Voltak olyan napok, amikor ez a kínzó zörej nemcsak a szoba, hanem koponyám minden szegletét is betöltötte. Az első napokban a tettes állandóan égve hagyta pinceodúmban a villanyt; én kértem erre, mert féltem a magánytól, amikor a pince teljes sötétségbe borult. Ám a folyamatosan vibráló fény majdnem éppolyan rossz volt. Meglájdítot-ta a szemem, és állandóan éber állapotba sodort, amelyből nem találtam kiutat; álmom akkor is nyugtalan és felszínes volt, amikor a fény elleni védekezésül a fejemre borítottam a takarót. A szorongás és a vakító fény 31
miatt csak bóbiskolni tudtam, majd fel-felriadtam, abban a tudatban, hogy nappal van. Csakhogy a mesterséges fénnyel megvilágított, hermetikusan lezárt pincében nem volt különbség a nappal és az éjszaka között. Ma már tudom, hogy a valamikor széles körben elterjedt -és bizonyos országokban ma is alkalmazott - kínzási módszerek egyike, hogy a foglyokat állandóan mesterséges fényviszonyok közt tartják. A növények elhervadnak, az állatok meghalnak a szélsőséges és állandó fényhatások közepette. Embereken alkalmazva különösen aljas eszköz, hatásosabb, mint a fizikai erőszak: a bioritmus és az alvás rendje olyannyira felborul, hogy a test a teljes kimerültségtől szinte megbénul, és az agy már néhány nap elteltével elégtelenül működik. Éppen ilyen kegyetlen és hatásos a folyamatos zörejekkel végrehajtott kínzás; az állandó zajoktól az ember képtelen szabadulni. Mint a ventilátor surrogásától, zümmögésétől. Úgy éreztem magam, mintha élve zártak volna be egy föld alatti páncélszekrénybe. A börtönöm nagyjából 2,7 méter hosszú, 1,8 széles és 2,4 méter magas volt. Másfél köbméter áporodott levegő. Ezen az alig öt négyzetméteres területen ugy járkáltam fel s alá, mint tigris a ketrecében: egyik faltól a másikig. Hat kis lépés oda, hat kis lépés vissza, ez volt a hosszúság. Négy lépés oda és vissza, ez volt a szélesség. Húsz lépéssel körbejárhattam a pincebörtönt. A járás alig enyhítette pánikomat. Mihelyt megálltam, mihelyt elnémultak surranó lépteim, megint magával sodortak rettegés hullámai. Rosszul lettem, attól félve, hogy megtébolyodom. Ugyan mi történhet? Huszonegy... huszonkettő... hatvan. Hat előre, négy balra. Négy jobbra, hat vissza. Egyre inkább elfogott az érzés, hogy helyzetem kilátástalan. Ugyanakkor tudtam, hogy nem szabad átadni magam a szorongásnak, és hogy tennem kellene valamit. Elővettem az ásványvizes palackot, amelyben a gyerekrabló friss csapvizet hozott, és teljes erővel, ütemesen és határozottan dörömbölni kezdtem vele a faburkolaton, míg annyira meg nem fájdult a karom, hogy kicsúszott a palack a kezemből. Végeredményben nem volt ez más, mint kétségbeesett dobolás, amelybe segélykiáltásaim keveredtek. Senki se jött. Senki sem hallott, talán még maga a tettes sem. Elcsigázottan hanyatlottam le a matracomra, összekuporodtam, mint valami kis állatka. Kiáltozásom zokogásba fulladt. A sírás legalább egy kis időre elűzte a kétségbeesést, és némileg megnyugtatott. Eszembe jutott, hogy kisgyerekként milyen semmiségekért zokogtam - és hogy a kiváltó okot milyen gyorsan elfeledtem aztán. *** Az előző nap anyám estefelé értesítette a rendőrséget. Mikor nem értem haza a megbeszélt időre, felhívta az iskolát. Az eltűnésemre senki sem tudott magyarázatot. Másnap a rendőrség elrendelte a körözésemet. Az akkori újságokból tudom, legalább száz rendőr kutatta át nyomozókutyákkal az iskola és a település környékét. Nem volt semmiféle támpont, amely a nyomozás területét behatárolhatta volna. Hátsó udvarokat fésültek át, mellékutcákat, zöldterületeket, még a Duna-partot is végigszaglászták a kutyák. Helikoptereket vetettek be, minden iskolában plakátokat ragasztottak ki. A nyomozati iratok megteltek azoknak az embereknek a vallomásaival, akik állítólag a legkülönbözőbb helyeken láttak engem. De egyik adat sem vezetett el hozzám. Fogságom első napjaiban egyre-másra próbáltam elképzelni, anyám mit csinálhat abban a pillanatban. Hogy menynyire izgul miattam, s minden nappal mennyire csökken benne a remény. Anyám annyira hiányzott, hogy a veszteség tudata szinte szétmarcangolta a bensőmet. Mindent megadtam volna azért, hogy erejével, keménységével most velem legyen. 32
Utólag elcsodálkoztam, hogy esetemet kommentálva, a sajtó micsoda jelentőséget tulajdonított veszekedésünknek. Mintha a búcsúzás nélküli távozásom valamiféle előjel lett volna, amely felfedett valami rejtett titkot az anyámhoz kötődő kapcsolatomról. Noha szüleim szakítása miatt ebben az időben megalázottnak és kitaszítottnak éreztem magam, mégis mindenki számára nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy egy gyerek egy rendkívüli vészhelyzetben szinte automatikusan az anyja után zokog. Anyám és apám nélkül védtelen voltam, és az a tudat, hogy nincs hírük felőlem, halálos szomorúsággal töltött el. Akadtak napok, amelyeken a szüleim miatti aggodalom jobban nyomasztott, mint saját szorongásom. Órákat töprengtem azon, hogy értesíthetném őket legalább arról, hogy életben vagyok. Hogy ne essenek teljesen kétségbe, és hogy ne adják fel a keresésemet. Fogságom első időszakában minden nap, minden órában abban reménykedtem, hogy feltárul az ajtó, valaki belép és megment. A remény, hogy engem azért mégsem lehet olyan egyszerűen eltüntetni, velem maradt a pincében töltött végtelen órák során. Ám teltek-múltak a napok, és senki sem jött. A tettest kivéve. Utólag nyilvánvalónak tűnik, hogy már régóta eltervezte a rablást; máskülönben minek épített volna éveken át egy olyan odút, amelyet csak ő tudott kinyitni, és amely éppen akkora, hogy egy ember ideig-óráig képes eltengődni benne, e a tettes - ezt fogságom évei alatt újra és újra átéltem -Paranoid, szorongó ember volt, aki abban a meggyőződésben élt, hogy a világ rossz, és a benne élők szakadatlanul be akarják csapni. így aztán az is lehetséges, hogy a pinceodút bunker gyanánt építette, felkészülve egy bombatámadásra vagy a harmadik világháborúra, netán menedékhelyül azok elől, akik állítólag üldözik. Hogy melyik változat az igaz, erre a kérdésre ma már senki sem képes válaszolni. És egykori munkatársa, Ernst Holzapfel szerint is mindkét értelmezés lehetséges. Vallomásában elmondta, hogy a tettes egyszer megkérdezte tőle, hogyan lehet egy teret annyira hangszigetelni, hogy még egy ütvefúrót se lehessen meghallani. Mindenesetre velem kapcsolatban a tettes soha nem úgy viselkedett, mint aki évek óta gyerekrablásra készül, és hogy az elrablásommal végre teljesült legfőbb vágya. Ellenkezőleg, úgy hatott, mint az, akire egy távoli ismerőse váratlanul rábíz egy nem kívánt gyereket, és aki nem tudja, mit csináljon ezzel a kis lénnyel, akinek a szükségleteivel és vágyaival képtelen megbirkózni. Az első napokban úgy kezelt, mint egy egészen kicsi gyermeket. Ez részben megfelelt nekem, mivel érzelmileg amúgy is egy óvodás szintjére húzódtam vissza: bármilyen ételt kívántam, elhozta, én meg úgy viselkedtem, mintha egy hétvégi látogatáson lennék egy távoli nagynéninél, akinek az ember könnyen bebeszélheti, hogy a csokoládé tökéletesen megfelelő reggeli. Már rögtön az első reggel megkérdezte, mit szeretnék enni. Gyümölcsteát kértem, és brióst. Kisvártatva megjelent egy termosszal, benne csipke bogyótea, a brióst pedig a helység legismertebb pékségében vette. A papírzacskó felirata megerősítette feltételezésemet, hogy valahol Strasshof környékén tartanak fogva. Egy másik alkalommal sós stanglit kértem mustárral és mézzel. Ezt a „rendelésemet" is azonnal teljesítette. Nagyon furcsának tűnt számomra, hogy ez az ember minden kívánságomat teljesíti, noha mégis ő az, aki mindent elvett tőlem. persze annak a mániájának, hogy kisgyerekként kezel, megvoltak a hátrányos következményei is. Minden narancsot meghámozott, és szeletenként csúsztatta a számba, mintha egyedül képtelen lennék enni. Mikor egyszer rágógumit kértem, elutasította, mert attól félt, hogy attól netán megfulladok. Esténként felfeszítette a számat, és megmosta a fogamat, mintha hároméves lennék, aki még nem képes alaposan fogat mosni. Néhány nap múlva ellentmondást nem tűrve megragadta a kezem, és levágta a körmömet. Úgy éreztem magam, mintha takaréklángra csavartak volna, mintha a férfi azt a morzsányi méltóságomat is elvette volna tőlem, amit ebben a helyzetben igyekeztem 33
megőrizni. Egyidejűleg azt is tudtam, hogy nekem is volt némi részem abban, hogy erre a szintre kerültem, amely persze bizonyos fokig mégiscsak védelmet biztosított számomra. Azt már az első nap megéreztem, hogy a tettes a paranoiája miatt erősen ingadozott, hogy akkor most hogyan is kezeljen: túlságosan kicsinek, vagy túlzottan önállónak. Alkalmazkodtam egy szerephez, és amikor legközelebb meghozta az ennivalót, mindent megtettem, hogy maradjon. Könyörögtem. Rimánkodtam. Harcoltam a figyelméért, azért, hogy foglalkozzon, játsszon velem. Az egyedüllét az odúban megőrjített. Szóval így esett, hogy az, aki elrabolt, néhány nap múlva a börtönömben ült és halmát, malmot meg „Ki nevet a végén?"-t játszott velem. A helyzet akár egy abszurd filmben: kint, a világban senki sem hitte volna el, hogy az áldozat minden követ megmozgat annak érdekében, hogy elrablója társasjátékozzon vele. De a külvilág immár nem az en világom volt. Gyerek voltam, magányos voltam, és csak egyetlenegy ember akadt, aki ebből a nyomasztó magányból menekíthetett - az, aki beletaszított e magányba. Ültem a gyerekrablóval a matracon a tábla előtt, dobtam és léptem. Mereven néztem a tábla mintáját, a kis tarka bábukat, és megpróbáltam kikapcsolni a körülöttem lévő teret, és valamiféle atyai barátnak elképzelni a tettest, aki nagyvonalúan feláldozza az idejét, hogy társasjátékozzon egy gyerekkel. Minél jobban sikerült belemerülnöm a játékba, annál inkább csökkent a pánikérzésem. Tudtam, hogy a rettegés ott ül valamelyik sarokban, ugrásra készen. Ha közvetlenül nyerés előtt álltam, szándékosan elkövettem valami hibát, hogy a fenyegető egyedüllétet kicselezzem. Ezekben az első napokban a tettes jelenléte biztosítékul szolgált arra, hogy a végső rettenetet elkerülhetem. Mert az összes látogatásakor szóba hozta állítólagos megbízóit, akikkel már elrablásom alatt is olyan heves telefonbeszélgetéseket folytatott, és akik „megrendeltek" engem. Mint már akkor, ezúttal is abból indultam ki, hogy egy gyerekpornóhálózatról lehet szó. Egyfolytában azokról az emberekről motyogott, akik hamarosan eljönnek, hogy lefényképezzenek, és hogy „egyebeket csináljanak" velem; mindez megerősítette félelmeimet. Hogy az általa feltálalt történet sántít és sehogy sem áll össze, és azok a bizonyos megbízók talán nem is léteznek, ez néha azért megfordult a fejemben. Valószínűleg csak azért találta ki őket, hogy megfélemlítsen. Biztos persze nem lehettem ebben, és ha költött személyekről volt is szó, a célnak tökéletesen megfeleltek: állandóan attól rettegtem, hogy rossz emberek hordája lepi el az odút, és rám vetik magukat. Azoknak a képeknek a töredékeiből, amelyeket az elmúlt hónapokban a sajtóból csipegettem fel, egyre rémületesebb forgatókönyv állt össze. Megpróbáltam elnyomni gondolataimat - ám ezzel egyidejűleg egyre tarkább forgatókönyveket képzeltem el arról, mi mindent is művelhetnek velem. Egyáltalán, hogyan működik az ilyesmi egy gyereknél. Milyen tárgyakat használnak majd. Rögtön itt a pincében megkezdik, vagy elvisznek egy szaunába, egy villába vagy egy tetőtéri lakásba - miként azt a legutóbbi hírekben hallottam. Ha egyedül maradtam, igyekeztem mindig úgy elhelyezkedni, hogy szemmel tarthassam az ajtót. Éjjelente úgy aludtam, akár egy agyonhajszolt állat, állandó riadókészültségben: nem akartam, hogy ezek a férfiak álmomban lepjenek meg, tökéletesen védtelenül. Minden pillanatomat roppant feszültségben töltöttem, abban a félelemben, hogy a kis térben nem tudok elmenekülni. A valódi „megrendelőim" miatt érzett szorongás miatt a tettes - aki úgy állította be magát, hogy csak az ő megbízásukat teljesíti - gondoskodó, baráti támasznak tűnt: amíg nála vagyok, a várt szörnyűség nem következik be. ***
34
Már az elrablásomat követő első napokban elkezdtem a pincebörtönömet mindenféle dolgokkal megtölteni. A tettes először új ruhát hozott, már csak az maradt, ami éppen rajtam volt: bugyim, Palmers harisnyanadrágom, ruhám, anorákom. A cipőmet elégette, hogy megsemmisítse az esetleges nyomokat. Azt a magas talpú, „holdjáró" cipőmet, amit a tizedik születésnapomra kaptam. Amikor a konyhába beléptem, egy tízgyertyás torta állt az asztalon, mellette tarka, fényes papírba burkolt kartondoboz. Mély levegőt vettem, és elfújtam a gyertyákat. Aztán feltéptem a ragasztószalagokat, es kicsomagoltam a dobozt. Heteken át rágtam anyám fülét, hogy kérem, kérem, könyörögtem, vegyen nekem is egy ilyen clPot, amelyet már mindenki más hordott. Határozottan elutasított. Az ilyesmi nem gyereknek való, ráadásul alig lehet rendesen járni benne. És most itt állt előttem: nyersbőrből készült balettcipő, vékony szíjakkal a riiszt fölött, alatta pedig a vastag, ívelt gumitalp. Mennyire boldog voltam! Ez a cipő amely három centivel növeli a magasságomat, egészen biztosan megkönnyíti az új, magabiztos életembe vezető utat-) Anyám utolsó ajándéka - és ez az ember elégette. Ezzel nemcsak a korábbi életemhez kötő újabb köteléket semmisítette meg, hanem egy jelképet is - a szimbólumát annak az erőnek, amelyet egykor ettől a cipőtől reméltem. A tettes most nekem adta egyik régi pulóverét és egy terepszínű atlétát, amelyet még nyilván katonakorából tartott meg. Ezek csökkentették éjjel a kívülről behatoló hideget. A bennem uralkodó hideg ellen saját, régi ruhadarabjaimmal próbáltam védekezni. Két hét múlva, a vékony habszivacs matrac helyett kaptam egy kerti nyugágyat. A fekvőfelületet fémrugók tartották, amelyek minden mozdulatra halkan megnyikordultak. A következő fél évet éjjel és nappal ez a zörej kíséri majd az odúban. És mivel fáztam - aligha volt több 15 foknál - a rabló egy nagy és nehéz villanykályhát hurcolt le a pincébe. És visszakaptam az iskolai cuccaimat is. A táskát, legalábbis ezt mesélte, elégette. Első gondolatom az volt, hogyan adhatnék valami hírt a szüleimnek. Tollat és papírt ragadtam, és belekezdtem egy levélbe. Órákat szenteltem annak, hogy minél óvatosabban fogalmazzak - ráadásul lehetőséget találtam arra is, hogy tudassam velük a tartózkodási helyemet. Azt tudtam, hogy valahol a Strasshof környékén tartanak fogva, ahol a nővérem apósa és anyósa lakott. Azt reméltem, hogy az utalás a testvérem családjára elegendő támpontot nyújt a szüleimnek - és persze a rendőrségnek is -, hogy megtaláljanak. Az íráshoz mellékeltem a tolltartómban őrzött fényképet is, ezzel bizonyítva, hogy a levelet valóban magam írtam - A kép tavaly télen, korcsolyázáskor készült: vastag kezeslábasban állok, kipirult orcával, mosolyogva. Most úgy tűnt, mint valami távoli világból érkező pillanatkép, olyan világból, mely telítve van hangos gyerekkacajjal, hangszórókból dübörgő popzenével és mérhetetlen mennyiségű friss levegővel. Olyan világból, amelyben az ember a jégen csúszkál hazafelé, ahol meleg fürdő várja, és kakaóval a kezében tévézhet. Perceken át bámultam a fotót, minden részletét pontosan az emlékezetembe véstem, hogy soha ne feledjem azt az érzést, ami ezzel a kirándulással egybefonódott. Alighanem sejtettem, hogy meg kell őriznem minden boldog másodpercet. Mintegy tartalékul, hogy a sötétebb pillanatokban könnyen elérhetőek legyenek. Aztán a levél mellé raktam a képet, és egy másik darab papírból összebütyköltem egy borítékot. A bizalom és a naivitás érzésének elegyével vártam a férfit. Amikor belépett, igyekeztem barátságosan viselkedni: - Ezt a levelet el kell küldened a szüleimnek, hogy megtudják, életben vagyok! Kinyitotta a borítékot, elolvasta a levelet, aztán nemet intett. Könyörögtem és rimánkodtam, hogy nem hagyhatja további bizonytalanságban a szüleimet. Arra hivatkoztam, hogy azért nyilván neki is van lelkiismerete: - Nem lehetsz ennyire rossz ember! Nem szabad ilyennek lenned! - magyaráztam neki. És hozzátettem: nagyon rossz és gonosz, amit velem tett, de még gonoszabb, ha hagyja szenvedni a szüleimet. Ilyen meg olyan ürüggyel egyre 35
újabb indokokat találtam, és biztosítottam róla, hogy semmi nem történhet vele, ha elküldi a levelet. Hiszen ő maga is olvasta, és tudja, hogy róla nem árultam el semmit. Erre azt mondta: „nem"... aztán egészen váratlanul mégis engedett. Megígérte, hogy elküldi postán a szüleimnek. Tökéletesen együgyű elképzelés volt, de egyszerűen hinni akartam neki. Lefeküdtem a nyugágyamra, és élénken elképzeltem, amint a szüleim felnyitják a borítékot, ahogy megütik elrejtett utalásomat, és kiszabadítanak. Türelem, csak egy kis türelem, és aztán elmúlik ez a rémálom. De másnap kártyavárként omlott össze ábrándokból épült fellegváram. A tettes sebes ujját mutatva lépett be a pince-odúba, és kijelentette, hogy „valaki" kitépte kezéből a levelet és megsebesítette, miközben ő a levél visszaszerzéséért harcolt. Mindezt úgy adta elő, mintha a megbízói lettek volna azok, akik megakadályozták, hogy felvegyem a kapcsolatot a szüleimmel. A pornóhálózat elképzelt gonosztevői fenyegető valósággá váltak, és ezzel egyidejűleg a tettes a védelmező helyzetébe állította be magát: ő végül is teljesíteni akarta a kívánságomat, sőt annyira küzdött értem, hogy meg is sebesült. Ma már tudom, hogy esze ágában sem volt feladni a levelemet, és alighanem rögtön elégette, mint mindazt, amit korábban már elvett tőlem. De akkor hinni akartam neki. *** Az első hetekben a tettes mindent megtett azért, hogy az állítólagos védelmező szerepéről kialakult kép ne csorbuljon. Még legnagyobb vágyamat is teljesítette, beszerzett egy számítógépet. Régi gyártmány volt, egy Commodore 64, kevés memóriával, de akadt néhány floppy, olyan játékokkal, amelyek alkalmasak voltak, hogy eltereljék a figyelmemet. A legkedvesebb játékom az volt, amelyben egy kislányt kellett mozgatni egy föld alatti labirintusban, ahol szörnyetegek elől kellett kitérni és bónuszpontokat rabolni - némileg kifinomultabb változata volt ez a Pac-Mannek. Órákat töltöttem el azzal, hogy pontokat gyűjtsek. Ha a tettes lejött, megosztott képernyőn játszottunk egymás ellen. Gyakran engedett nyerni. Ma már látom, mennyire hasonlított ez a játék saját akkori helyzetemhez, amikor is olyan szörnyetegeket kellett elkerülni, akik minden pillanatban behatolhattak az odúba. Ha meguntam ezt a játékot, átváltottam a Space-Pilotra, amelyben a világűrben röpködött és közben idegen űrhajókra lövöldözött az ember. A számítógépemen lévő harmadik játék egy „Császár" nevű volt: itt népeken uralkodott az ember, és harcba küldte őket, hogy császár lehessen. A tettes ezt szerette a legjobban. Lelkesen küldte népeit a csatába, éheztette, és kényszermunkára ítélte őket, mindaddig, amíg ez nem veszélyeztette hatalma kiépítését, és nem tizedelte meg a hadseregét. Mindez még egy képzeletbeli világban történt. De kisvártatva a tettes a valódi arcát is megmutatta. - Ha nem csinálod azt, amit mondok, le kell kapcsolnom a villanyt. - Ha nem viselkedsz rendesen, meg foglak kötözni. Az én helyzetemben nem is adódott rá semmiféle lehetőség, hogy ne viselkedjem „rendesen", és nem is értettem, mire gondol ilyenkor. Olykor elég volt részemről egy hirtelen mozdulat, hogy hangulata gyökeresen megváltozzék. Vagy ha a szemébe néztem, noha azt akarta, hogy a padlóra szegezzem a tekintetemet. Minden, ami nem felelt meg annak a magatartási mintának, amit számomra előírt, csak arra volt jó, hogy növelje üldözési mániáját. Akkor aztán leszidott, és megvádolt, hogy csak lóvá akarom tenni és megjátszom magam. Alighanem az vitte félre, hogy nem tudta biztosan, felvettem-e a külvilággal a kapcsolatot. 36
Nem tetszett neki, ha azt gondolom róla, hogy elítélendő módon bánik velem. Elismerő szavakat akart hallani, ha valamit hozott; dicséretet a fáradságért, hogy a nehéz fűtőtestet képes volt lehurcolni az odúmba. Már akkoriban kezdte megkövetelni, hogy hálás legyek neki. Már akkoriban megkíséreltem, hogy amennyire csak lehetséges, megtagadjam ezt: Csak azért vagyok itt, mert bezártál. - Közben titokban persze nem tehettem mást, minthogy örüljek, ha ennivalót és rendkívül fontos dolgokat hozott nekem. Ma már, felnőttként meglep, hogy szorongásom, folyvást visszatérő pánikom nem irányult egyenesen magára a tettesre. De meglehet, ez válasz volt jelentéktelen külsejére, bizonytalanságára, vagy arra a taktikájára, hogy amennyire ez lehetséges, még elviselhetetlen helyzetemben is valamenynyire a biztonság tévhitében ringassam magam - miközben ő, mint akkori életem egyetlen vonatkozási pontja, pótolhatatlanná tette magát. Az én helyzetemben a fenyegető elemeket a föld alatti pinceodú, a zárt falak és ajtók, valamint az állítólagos megbízók jelentették. Ezzel szemben a tettes bizonyos pillanatokban úgy hatott, mintha a tette csak valami póz, valami szerep lenne a számára, amit magára vett, de amellyel a személyisége nem ért egyet, amellyel nem azonosul. A magam gyermeki képzeletében a tettes úgy jelent meg, mint aki valamikor elhatározta, hogy gazember lesz, és elkövet valami szörnyűséget. Soha nem kételkedtem abban, hogy amit tett, az bűncselekmény, amelyért mindenképpen büntetés jár. De a tettét világosan elválasztottam a személytől, aki elkövette azt. A „szörnyeteg" egészen bizonyosan csak egy szerep volt számára. *** - Mostantól magadnak kell valamit főznöd. Az első hetek egyikén a tettes egy sötét furnérlemez szekrénykét hozott a pincébe. A falhoz állította, egy főzőplatnit és egy kis sütőt tett rá, és mindkettőt rácsatlakoztatta a villanyra. Aztán megint eltűnt. Mikor visszatért, egy fazekat és egy halom készételt hozott magával, konzerv pörköltet és borsót, meg egy csomót azokból a kis, fehér műanyag tányérba rakott, tarka kartonba csomagolt ételekből, amelyeket gőz fölött lehet megmelegíteni. Aztán azt is elmagyarázta, hogyan működik a tűzhely. Örültem, mert ezzel visszakaptam egy darabka önállóságot. Amikor az első adag borsót beleöntöttem a fazékba, és rátettem a főzőlapra, nem tudtam, milyen fokozatra kell a kapcsolót beállítanom, és azt sem, hogy mennyi idő alatt készül el az étel. Ezelőtt még soha nem főztem; magányosnak éreztem magam és agyonterheltnek. És hiányzott az anyukám. Utólag visszanézve meglep, hogy a tettes egy tízéves kislányra bízta a főzést, éppen ő, akinek arra volt szüksége, hogy egy gyámoltalan gyermeket lásson bennem. Mindenesetre ettől fogva én melegítettem meg az ételemet. A tettes mindig reggelenként jött az odúba, és aztán még egyszer: vagy délben, vagy este. Reggel hozott egy csésze teát vagy kakaót, hozzá valamilyen péksüteményt vagy egy tálka müzlit. Ebédre vagy vacsorára, attól függően, mennyi ideje volt, paradicsomsalátát és felvágottas szendvicset hozott, vagy valami meleg ételt, amelyet megosztott velem. Húsos tésztát, rizses húst, osztrák házi kosztot, amit az anyja előre megfőzött neki. Akkoriban fogalmam sem volt arról, honnan származik az étel, és arról sem, hogy a férfi hogyan él. Vajon van-e családja, akik tudnak rólam, és akiknek tagjaival kellemes kényelemben ül a vacsoraasztalnál, miközben én egy vékony matracon fekszem a pincében. Vagy fenn a házban laknak a megbízói, akik csak azért küldik le hozzám a pincébe, mert képes értelmesen bánni velem. Ugyanis nagyon ügyelt arra, hogy egészségesen táplálkozzam, ezért rendszeresen hozott tejtermékeket és gyümölcsöt. Az egyik nap negyedbe vágott citromot is hozott, és ettől támadt egy ötletem. Gyermeteg, együgyű terv volt, de akkoriban számomra zseniálisnak tűnt: azt gondoltam, 37
betegnek tettetem magam, és ezzel rákényszeríteni, hogy orvoshoz vigyen. A nagyanyámtól és barátnőitől számtalan történetet hallottam az orosz megszállás idejéből, hogyan erőszakolták meg és hurcolták el a nőket, mindenkit, aki a kezük ügyébe került. Az akkori trükkök közé tartozott, hogy a nők vörös lekvárt kentek az arcukra, mintha valami súlyos bőrbetegség gyötörné őket. Mások citromot használtak. Mikor egyedül maradtam, a vonalzómmal óvatosan lefejtettem a citrom húsának leheletfinom héját. Aztán arckrémmel a karomra ragasztottam. Undorítóan nézett ki, mintha tényleg valamilyen gyulladás lenne. Mikor a tettes visszatért, mutattam neki a karomat, miközben rettentő fájdalmat színleltem. Nyüszítettem, és kértem, azonnal vigyen orvoshoz Rám nézett, részvét nélkül, aztán egyetlen mozdulattal lesöpörte a karomról a citromhéjat. Ezen a napon lekapcsolta a villanyt. A sötétben fekve azon törtem a fejem, milyen lehetőségeim vannak még annak kikényszerítésére, hogy szabadon engedjen. Egyetlenegy se jutott eszembe. *** Ezekben a napokban teljes szívvel-lélekkel a rendőrség felbukkanásában reménykedtem. Ekkor még komolyan számítottam rá, hogy kiszabadítanak, és abban bíztam, ez még azelőtt megtörténik, hogy a férfi átadna azoknak a bizonyos embereknek, vagy keresne mást, aki tud valamit kezdeni egy elrabolt kislánnyal. Minden nap arra vártam, hogy egyenruhás férfiak törnek be a pincebörtönömbe. Tény, hogy kint a világban már csütörtökön, vagyis három nappal elrablásom után elrendelték az általános körözést. A nyomozás a környéken eredménytelennek bizonyult, most a rendőrség mindenkit kihallgatott a környezetemben. A sajtóban is naponta megjelent a fényképem, mindig ugyanazzal a felhívással: „A keresett tízéves kislány nagyjából 145 centiméter magas, 45 kilós, erős testalkatú. Haja világosbarna, szeme kék. Eltűnésekor vörös, kapucnis sídzsekit, karján fehér-szürke csíkokkal díszített farmerkék ruhát, valamint 34-es, emelt talpú, nyersbőr cipőt viselt. Natascha Kampusch ovális alakú szemüveget hord, világoskék, az orrnyergén sárga műanyag kerettel. Az adatok szerint kissé bandzsít. Kék, műanyag hátizsákja van, sárga felsőrésszel, törökös mintájú szíjjal." Az aktákból ma már tudom, hogy négy nap alatt 130 bejelentés érkezett. Állítólag láttak az anyámmal egy szupermarketben, Bécsben, egyedül egy pihenőhelyen, az autópályán, egyszer Welsben, és mindjárt háromszor is Tirolban. rendőrség naponta nyomozott utánam Kitzbühlben. Osztrák rendőrök egy csoportja Magyarországra utazott, mert valaki Sopronban vélt felfedezni. A kis magyar falut, ahol apámmal az előző hétvégét töltöttük, a magyar rendőrség tüzetesen átfésülte; a szomszédok éjszakai őrséget állítottak, hogy felügyeljék apám vityillóját - mert feltételezték, hogy nálam maradt a diákigazolványom és azzal odamenekülhettem. Egy férfi betelefonált az osztrák rendőrségre, és egymillió schilling váltságdíjat követelt értem. Szélhámos és csaló volt, akit még oly sok követett az idők során. Hat nappal elrablásom után a nyomozás vezetője a következőket közölte a sajtóval: „Ausztriában és Magyarországon kutató plakátokat helyeztünk el, s tovább folytatjuk a nyomozást. Mindamellett egyre kisebb a remény, hogy élve viszontlátjuk a gyermeket." A számtalan bejelentés közül egyik sem bizonyult forró nyomnak. Ugyanakkor a rendőrség nem járt utána annak a bejelentésnek, amely elvezethetett volna hozzám: már kedden, vagyis az elrablásom utáni napon jelentkezett egy tizenkét éves lány, és elmondta, hogy látta, amint egy kislányt a Melangassén berántottak egy fehér, sötétített ablakú furgonba. A rendőrség eleinte nem vette komolyan ezt az információt. 38
A pincebörtönömben nem sejthettem, hogy kint a világban mar kezdték felvetni a gondolatot, hogy netán nem is vagyok életben. Meg voltam győződve arról, hogy az általános körözés még érvényben van. A nyugágyamon fekve, belebámulva a fehér, alacsony mennyezeten lévő csupasz villanykörte fényéke, élénken magam elé képzeltem, hogy a rendőrök minden iskolatársamat kifaggatják, és eljátszottam a gondolattal, hogy u§yan miféle válaszokat is adnak a kérdéseikre. Megjelent előttem a napközis tanárnő alakja, amint újra és újra színesen elmeséli, mikor és hol látott utoljára. Elgondolkoztam azon, vajon volt-e olyan szomszédunk, aki látta, amikor elhagytam a házat, és hogy akadt-e valaki a Melangassén, aki felfigyelt az elrablásomra meg a fehér furgonra. Még erősebben foglalkoztatta a fantáziámat, hogy a tettes mégis váltságdíjat követel értem, és hogy a pénz átadása után szabadon enged. Amikor ételt melegítettem magamnak, minden alkalommal letéptem a csomagolásról az ételt ábrázoló kis fényképeket, és elrejtettem a szoknyám zsebében. A filmekből tudtam, hogy emberrablás és váltságdíj követelése esetén gyakran bizonyítani kell, hogy az áldozat még életben van. Felkészültem erre: a képekkel azt bizonyíthattam, hogy rendszeresen kaptam enni. És ezzel magamnak is bebizonyíthattam, hogy még életben vagyok. A biztonság kedvéért még egy darabka furnért is letörtem a pultról, amelyen az ételt melegítettem; ezt is a ruhámban rejtettem el. Elképzeltem, hogy a gyerekrabló valami ismeretlen helyen hagy, miután átvette a váltságdíjat. A szüleim aztán megtudják, hol vagyok, és értem jönnek. Értesítjük a rendőrséget, én pedig átadom nekik a furnérdarabot. Aztán nincs más teendő, mint átvizsgálni Strasshofban az összes garázst és pinceodút. A munkalapról származó furnérdarab lenne a döntő bizonyíték. A fejemben elraktároztam az összes apró részletet a tettesről, hogy a szabadulásom után képes legyek majd személyleírást adni róla. Ebben messzemenően a külsőségekre voltam utalva, amelyek alig árultak el róla valamit. Látogatásai alkalmával régi pólót és Adidas tréningnadrágot viselt - alkalmas ruházatot arra, hogy keresztülpréselje magát azon a szűk átjárón, amely a börtönömhöz vezetett. Hány éves lehetett? Összehasonlítottam a családtagjaimmal: az anyámnál fiatalabb, de idősebb, mint a nővéreim, akik akkoriban harminc körül jártak. Jóllehet fiatalabbnak látszott, de egyszer a fejére olvastam: - Te harmincöt éves vagy. Hogy mennyire pontosan találgattam, azt csak sokkal később tudtam meg. De tény, hogy a nevét kitaláltam - és aztán azonnal el is felejtettem. - Nézd csak, így hívnak - mondta egyszer, belefáradva az örökös kérdezősködéseimbe, azzal pár másodpercig egy névjegyet tartott az orrom alá. „Wolfgang Priklopil" ez állt rajta. - Ez persze nem az igazi nevem - húzta vissza rögtön és felnevetett. Elhittem neki. Mert hogy egy komoly bűnöző a teljesen köznapi Wolfgang nevet viselje, az teljesen hihetetlennek tűnt számomra. A családnevét ilyen gyorsan alig tudtam kibetűzni, ráadásul nehéz volt és egy izgatott gyereknek megjegyezhetetlen. - Talán Holzapfelnek is hívnak - fűzte hozzá, mielőtt becsukta az ajtót. Akkoriban ez a név semmit sem mondott nekem. Ma már tudom, hogy Ernst Holzapfel olyasvalaki volt Wolfgang Priklopil számára, mint akit a legjobb barátjának nevez az ember. *** Minél inkább közeledett március 25-e, annál idegesebb lettem. Elrablásom után minden nap az idő és a dátum felől faggattam Priklopilt, nehogy teljesen elveszítsem az időérzékemet. 39
Számomra nem volt különbség a nappalok és az éjszakák között, és bár odakint elkezdődött a tavasz, a pincében dermesztő hideg maradt, mihelyst kikapcsolta a fűtést. Egy nap azt felelte: - Hétfő, március 23. Három hete a legcsekélyebb kapcsolatom sem volt a külvilággal. És anyám két nap múlva ünnepelte a születésnapját. A dátum számomra jelképes jelentőséggel bírt: ha úgy múlna el, hogy nem gratulálhattam anyámnak, fogságom atmeneti rémálomból megmásíthatatlan valósággá válna. Mindeddig csak az iskolából mulasztottam pár napot. De hogy egy fontos családi ünnepen ne legyek otthon, ez valóságos mérföldkövet jelentett. „Ez volt az a születésnapom, amelyen Natascha nem volt ott", szinte hallottam, ahogy utólag anyám ezt meséli majd az unokáinak. Vagy még rosszabbul: „Ez volt az első születésnapom, amelyen Natascha nem volt ott." Mélyen bántott, hogy haraggal váltam el tőle. Különösen azért, mert még a születésnapján sem mondhattam meg neki, hogy nem úgy gondoltam, és hogy mégiscsak szeretem. Megpróbáltam a fejemben megállítani az időt, és azon töprengtem kétségbeesetten, miként adhatnék hírt magamról. Talán ezúttal jobban sikerül, mint a levélküldés. Már arról is lemondtam, hogy bármiféle rejtett utalást tegyek a tartózkodási helyemre. Egy életjel a születésnapra, mindössze ennyit akartam. A következő közös étkezésnél annyira telebeszéltem a gyerekrabló fejét, hogy megígérte, másnap hoz egy kazettás magnót a pinceodúba. Felvehetek egy anyámnak szóló üzenetet! Minden erőmet összeszedtem, hogy a szalagon a lehető legvidámabban csengjen a hangom: - Kedves anyukám, jól vagyok. Ne aggódj miattam. Minden jót kívánok a születésnapodra. Kimondhatatlanul hiányzol. Többször is újra kellett kezdeni, mert a könnyek végigcsorogtak az arcomon, és nem akartam, hogy anyám hallja a zokogásomat. Mikor kész lettem, Priklopil magához vette a szalagot, és megígérte, hogy felhívja anyámat, és lejátssza neki a felvételt. Semmit nem akartam annyira, mint hogy higgyek neki. Végtelen megkönnyebbülést jelentett a számomra, hogy anyámnak immár kevésbé kell aggódnia. Soha nem hallotta a felvételt. A tettes kijelentése, miszerint lejátszotta anyámnak a szalagot, fontos sakkhúzás volt részéről a hatalomért folyó játszmában, mert kicsit később megváltoztatta a stratégiáját, és többé nem a megbízóiról beszélt, hanem a szabadulásomért követelt váltságdíjról. Újra és újra kijelentette, hogy fölvette a kapcsolatot szüleimmel, de azokat a legkevésbé sem érdekli a szabadulásom. - A szüleid egyáltalán nem szeretnek. Nem akarnak visszakapni - Örülnek, hogy végre megszabadultak tőled. Az efféle mondatok ostorcsapásként hatottak rám. Hiszen korábban is úgy éreztem, hogy nem szeretnek. Ennek ellenére egy pillanatig sem hittem el, hogy a szüleim ne akarnának kiváltani. Tudtam, hogy nincs sok pénzük, de tántoríthatatlanul biztosra vettem, hogy minden követ megmozgatnának a pénz előteremtése érdekében. - Tudom, hogy a szüleim szeretnek, mindig is ezt mondták nekem - szálltam szembe bátran az elrablóm kárörvendő kijelentéseivel. Aki a maga részéről nagyon bánta, hogy sajnos még mindig nem kapott semmiféle választ. De már a fogságom előtt is gyötrő kétség egyre jobban kínzott. A férfi szisztematikusan aláásta a családomba vetett hitemet, és ezzel egyidejűleg fontos alapját a már amúgy is megingott önbizalmamnak. A hit, hogy a családom mindent megtesz a szabadulásomért, lassan kezdett szertefoszlani. Csak teltek a napok, és senki sem jött kiszabadítani... 40
Miért éppen én lettem az áldozat? Miért éppen engem szemelt ki és zárt be? Akkoriban ezek a kérdések gyötörtek, és még ma is foglalkoztatnak. Egy ilyen bűncselekmény indítéka igen nehezen felfogható, én mégis kétségbeesetten kutattam a válasz után - azt kívántam, hogy az elrablásomnak legyen valami értelme, tiszta logikája, amely mindeddig talán csak rejtve maradt előttem, de ami mégis többet nyomna a latba, mint egy véletlenül elkövetett támadás. Mindmáig nehéz elviselnem a gondolatot, hogy pusztán egy pszichés beteg hangulatváltozása miatt veszítettem el az ifjúságomat. Noha állandóan faggatóztam, magától a tettestől nem kaptam választ a kérdésre. Csak ennyit felelt egyszer: - Láttam az iskolai fényképedet, és kiválasztottalak. - Majd ezt a kijelentését azonnal visszaszívta. Később meg ezt mondta: - Odafutottál hozzám, mint egy kóbor macska. Nem tilos, hogy macskát tartson az ember. - Vagy ezt mondta: Megmentettelek. Hálásnak kéne lenned. A fogságom vége felé volt a legőszintébb: - Mindig is szerettem volna egy rabszolganőt. De eddig a mondatig hosszú éveknek kellett eltelnie. Sosem tudtam meg, miért éppen engem rabolt el. Miért volt kézenfekvő, hogy éppen engem szemelt ki áldozatnak? Priklopil ugyanazon a környéken nőtt fel, mint én. Abban az időben, amikor elkísértem apámat üzleti fuvarjaira, s egyik kocsmából a másikba tértünk be, húszas évei végén járó fiatalember lehetett, aki ugyanabban a kétes társaságban mozgott, mint mi. Már általános iskolás koromban meglepett, hány ember köszönt nekem barátságosan, mivel jól ismertek apám túráiról, hiszen ő mindig szívesen mutogatta körbe csinosan felöltöztetett kislányát. Meglehet Priklopil egyike volt azoknak az embereknek, akikkel akkoriban találkoztam. De éppúgy lehetséges, hogy mások hívták fel rám a figyelmét. Talán mégis stimmelt a pornóhálózattal fennálló kapcsolat. Akkoriban mind Ausztriában, mind Németországban éppen elég olyan szervezet akadt, amelyek nem riadtak vissza attól, hogy gyerekeket raboljanak el sötét üzelmeik-hez. Marc Dutroux belgiumi pinceodúját - aki gyermekeket rejtett ott és megerőszakolta őket - éppen két éve fedezték fel. Ennek ellenére mind a mai napig nem tudom biztosan, hogy Priklopil - ahogy a kezdetben állította - valóban mások megbízásából rabolt-e el, vagy csakis a saját szakállára cselekedett. Mindmáig megpróbáltam elnyomni magamban az első lehetőség gondolatát. Kínosan gyötrelmes ugyanis azt feltételezni, hogy a valódi bűnösök még mindig szabadon, büntetlenül járkálhatnak. Ugyanakkor fogságom alatt - eltekintve Priklopil kezdeti kijelentésétől - semmi sem szólt amellett, hogy lettek volna bűntársai. Akkoriban világos képet alkottam az áldozatul esett kislányokról: mindannyian szőkék, alacsonyak és roppant vékonyak, szinte átlátszóak voltak, akik védtelen angyalként suhantak a földön. Olyan lényeket képzeltem magam elé, akiknek annyira selymes a hajuk, hogy az ember ellenállhatatlan kényszert érez, hogy megérintse. Úgy képzeltem: e kislányok szépsége annyira lenyűgözte a beteg férfiakat, hogy súlyos bűncselekményektől sem riadtak vissza, csakhogy mindig a közelükben tudják őket. Ezzel szemben én sötét hajú voltam, duci és a legkevésbé sem vonzó. Az elrablásom reggelén még inkább, mint valaha. Nem illettem az elrabolt lányokról magam által alkotott képbe. Visszatekintve már tudom, hogy ez az elképzelés téves volt. Sokkal inkább a nem feltűnő, kevéssé magabiztos lányokat szemelték ki a tettesek, hogy megkínozzák őket. A szépség nem játszik komoly szerepet a gyerekrablás vagy a nemi erőszak esetében. Az erről szóló kutatásokból inkább az derül ki, hogy legkivált a szellemileg vagy testileg fogyatékos, vagy bizonytalan családi háttérrel rendelkező gyerekek vannak fokozott mértékben kitéve a 41
veszélynek, hogy egy bűnöző áldozatává válnak. A „ranglistán" a hozzám hasonló, megfélemlített, szorongó gyerekek állnak az élen, olyan, mint én voltam elrablásom napján, március 2-án. Kisírt szemmel, bizonytalanul botladoztam az iskolába vezető úton, lépéseim aprók voltak, és habozok. Talán ezt látta meg bennem. Talán észrevette, hogy mennyire értéktelennek érzem magam, és ezen a napon hirtelen döntött úgy, hogy én leszek a zsákmánya. Külső támpont hiányában - hogy miért éppen én lettem az áldozat a pinceodúban gubbasztva elkezdtem magam-keresni a hibát. Az elrablásom előtti anyámmal folyta tott vita végtelenített filmként pergett le előttem. Szorongással töltött el a gondolat, hogy sorsom talán büntetés azért, mert rossz gyerek vagyok, mert egyetlen békülékeny szó nélkül jöttem el otthonról. Minden tótágast állt a fejemben. Elkezdtem kutatni összes múltbeli mulasztásom után. Felidéztem minden egyes rossz szót, minden olyan helyzetet, amelyben nem viselkedtem udvarias, kedves és rendes kislányként. Ma már tudom, hogy jellegzetes folyamat ez, amelynek során az áldozat magát okolja a vele szemben elkövetett bűnért. Akkoriban e lelki és szellemi gubancot képtelen voltam kibogozni és bármit is tenni ellene. *** A gyötrő világosság, amely az első éjszakákon ébren tartott, időközben tökéletes sötétséggé vált. Ha a tettes este kicsavarta a villanykörtét, és bezárta maga mögött az ajtót, mindentől elvágott: vakon, a ventilátor folyamatos zümmögésétől süketen, képtelen voltam arra, hogy tájékozódjam a térben, és olykor még arra is, hogy érzékeljem önmagamat. A pszichológia szaknyelvén szenzoros deprivációnak nevezik ezt, ami nem más, mint a környezeti ingerek részleges vagy teljes elvonása. Az embert ilyenkor elvágják mindenféle érzéki benyomástól. De akkoriban csak annyit tudtam: fennáll a veszélye, hogy ebben a magányos sötétségben elveszítem a józan eszem. Attól a pillanattól kezdve, hogy egyedül hagyott, egészen a reggeliig tökéletesen fény nélküli, lebegő állapotba kerültem. Semmi másra nem voltam képes, csupán arra, hogy feküdjek, és dermedten meredjek a sötétségbe. Olykor üvöltöttem vagy vertem a falat, abban a kétségbeesett reményben, hátha meghall valaki. A magányban és rettegésben teljesen magamra voltam utalva. Megpróbáltam bátorítani önmagam, s a pánikomat „ésszerű" eszközökkel csillapítani és elnyomni. Léteztek a szavak, amelyek akkor életmentőnek bizonyultak. Ahogy valaki órákon át horgol, hogy a végén egy vékonyka csipketerítőcske keletkezzen, úgy fontam képzeletben magam is egyik szavamat a másikba; gondolatban hosszú leveket és rövid történeteket írtam, melyek soha nem kerülhettek papírra. Történeteim kiindulópontját legtöbbször a jövőmről szőtt terveim alkották. A legapróbb részletekig elképzeltem, hogy a szabadulásom után hogyan fest majd az életem. Minden tantárgyból javítani fogok, és legyőzöm az emberektől való félelmemet. Elhatároztam, hogy sportolni fogok, lefogyok, hogy részt vehessek a pajtásaim játékaiban. Azt is kigondoltam, hogy a szabadulásom után átmegyek egy másik iskolába - éppen akkor jártam az általános iskola negyedik osztályába és hogy hogyan fogadnak majd a gyerekek. Vajon már hallottak ott rólam az elrablásom miatt? Hisznek nekem, és befogadnak maguk közé? A legszívesebben azt képzeltem el, hogy találkozom a szüleimmel. Hogyan vesznek a karjukba, hogyan emel majd magasba apám és pörget meg a levegőben. Hogyan tér vissza gyerekkorom egészséges világa, és hogy borul feledés a viták és a megaláztatások időszakára. 42
Más éjjeleken nem értem be a jövőre irányuló képzelő-désekkel. Akkor aztán átvettem anyám szerepét, és énemet bizonyos fokig két részre hasítva bátorítottam önmagamat: olyan ez most, mint egy nyaralás. Bár nem vagy otthon, de ha nyaralni vagy, akkor sem olyan egyszerű telefonálni. A nyaraláskor nincs telefon, és pusztán azért még nem kell ktörni, mert volt egy rossz éjszakája az embernek. Ha vége a nyaralásnak, ismét itthon leszel, iskolába jársz, és minden rendbe jön." Az ilyen monológoknál teljesen tisztán láttam magam e|őtt anyámat. Hallottam, amint a maga határozott hangján ezt mondja: „Szedd össze magad, nincs értelme, hogy emiatt felizgasd magad. Ezt most át kell vészelned, de utána megint minden jó lesz." Ha mindez nem használt, megpróbáltam emlékezetembe idézni egy különösen védett helyzetet. Ebben segített egy üveg sósborszesz, amit a tettestől kértem. A nagyanyám mindig ezzel dörzsölte be magát. A szúrós, friss illat azonnal a nagyi süssenbrunni házába röpített, és megadta számomra a biztonság langymeleg érzését. Ha az agyam nem volt elegendő, akkor segítségemre sietett az orrom, hogy ne veszítsem el önmagammal - és az értelmemmel - a kapcsolatot. *** Az idők folyamán megpróbáltam megszokni a tettest. Ösztönösen is alkalmazkodtam hozzá, ahogy az ember valamilyen idegen országban alkalmazkodik a helyi lakosok erkölcseihez és szokásaihoz. Ma azt gondolom: ebben alighanem az segített, hogy még gyerek voltam. Felnőttként valószínűleg nem lettem volna képes egészségesen túlélni az ilyen fokú alávetettséget és a lelki terror ennyire szélsőséges formáját. Ám a gyerekek már egészen kis korukban arra vannak beállítva, hogy a legközvetlenebb környezetük felnőtt szereplőit szilárd tekintélynek tekintsék, és olyan személyeknek lássák őket, akik mértékadókként szolgálnak abban a kérdésben, hogy mi a helyes és a helytelen. Akik előírják a gyerekeknek, milyen ruhát vegyenek fel, és mikor menjenek lefeküdni. A gyerekek azt eszik, amit eléjük tesznek, és ha valamit nem szeretnek, a „tekintélyes" személy ráveheti őket, hogy mégis elfogyasszák azt. A szülők folyton megtagadnak valamit a gyerekeiktől, amit azok szeretnének. A gyereknek el kell fogadnia azt a helyzetet is, ha elvesznek tőle egy tábla csokoládét, vagy azt a pár eurót, amelyet valamelyik rokontól a születésnapjára kapott, ráadásul bíznia kell abban, hogy a felnőttek helyesen járnak el vele szemben. Ha nem így lenne belerokkanna a saját akarata és az általa szeretett lények folytonos tiltásai közt feszülő ellentmondásba. Hozzászoktam, hogy kövessem a felnőttek utasításait, még ha ellenemre is volt némelyik. Ha rajtam múlik, iskola után nem jártam volna napközibe. Kiváltképp olyanba nem, amely a gyerekek legalapvetőbb testi funkcióit is korlátok közé szorította: mikor egyenek, aludjanak és menjenek vécére. És a napközi után nem mindennap mentem volna el anyámhoz az üzletbe, ahol fagylaltozással és uborkaevéssel próbáltam elűzte az unalmat. Ráadásul a gyerekek világában a szabadság ideiglenes korlátozása sem volt elképzelhetetlen. Én magam ugyan nem éltem át, de számos családban a teljesen megszokott nevelési módszerek közé tartozott, hogy az engedetlen kölyköt egyszerűen bezárták a sötét pincébe. A villamoson az idősebb asszonyok rendszerint így buzdították a hangoskodó gyerekek anyukáit: - Én bizony bezárnám, ha az enyém lenne! A gyerekek képesek még a legcudarabb körülményekhez is alkalmazkodni: még az őket verő szülőkben is meglátják a szeretett lényt, a penészes kunyhóban is az otthonukat. Az én új otthonom most egy pinceodú volt, a mértékadó személy pedig az elrablóm. Egész világom kifordult, és immár ő maradt az egyetlen ember abban a lidérces álomban, amivé a 43
világom átalakult. Annyira kiszolgáltatott voltam, akár a csecsemők vagy csak az egészen kis gyerekek a szüleiknek: minden gesztus, minden falatnyi élet, a fény, a levegő - egész fizikai és pszichikai túlélésem attól az egyetlen embertől függött, aki bezárt a pincéjébe. Amikor kijelentette, hogy a szüleim nem válaszolnak a váltságdíj-követelésére, erzelmileg is függővé tett, magához láncolt. Ha élve akartam maradni ebben az új világban, akkor az ő oldalára kellett állnom. Aki még soha nem volt kitéve ilyen fokú elnyomásnak, annak ez alighanem nehezen érthető, de én még ma is büszke vagyok arra, hogy képes voltam megtenni ezt a lépést egy olyan ember felé, aki mindent elrabolt tőlem. Mert ez a lépés mentette meg az életemet. Még akkor is, ha fokozatosan egyre több energiát emésztett fel a törekvésem, hogy a tetteshez való „pozitív hozzáállásomat" fenntartsam. Ő maga fokozatosan változott át rabszolgatartóvá és zsarnokká. De soha nem távolodtam el a magam elképzelésétől. A tettes egyelőre még tartotta magát a jótevő álarcához, aki a lehetőségei szerint mindent megtesz annak érdekében, hogy kellemessé tegye ott-tartózkodásomat. A pincében lassan kialakult az élet sajátos menete, a mindennapok rutinja. Az elrablásom után néhány héttel Priklopil lehozott egy kerti asztalt, két összecsukható széket és egy konyharuhát, amelyet abroszként használhattam, valamint néhány edényt. Ha együtt ettünk, megterítettem a konyharuhával, az asztalra állítottam két poharat, és a villákat szép rendesen felraktam a tányérok mellé. Csak a szalvéta hiányzott, erre már sajnálta volna a pénzt. Aztán odaültünk együtt az összecsukható asztalhoz, megettük az ételt, utána pedig gyümölcslevet ittunk. Utóbbival akkor még nem takarékoskodott, én meg élveztem, hogy annyit ihatok, amennyi csak belém fér. Kialakult egyfajta kedélyes otthonosság, és én kezdtem megkedvelni ezeket a közös étkezéseket a gyerekrablóval. Megtörték magányosságomat. Fontosak lettek. A helyzet olyan mértékben abszurd volt, hogy képtelen voltam besorolni az általam eddig ismert bármiféle rendszerbe. Ez a kis, sötét világ, amelyben hirtelen foglyul estem, minden tekintetben meghaladta az összes normális mértéket. így aztán megpróbáltam más mércével mérni. Egy mesében éltem talán? Egy olyan helyen, amely a Grimm testvérek fantáziájához illett, túl minden normalitáson? Természetesen. De hát Strasshofot nem vette körül már korábban is a rosszaság hangulata, a gonosz légköre? Nővérem gyűlölt apósa és anyósa egy Silberwald (azaz Ezüst erdő) nevű helységben lakott. Gyerekként rettegtem, ha találkoztam velük a nővérem lakásában. A helység neve és a szeretetlen légkör ebben a családban Silberwaldot - és vele Strasshofot - már elrablásom előtt valamiféle elvarázsolt erdővé változtatta a szememben. Igen, bizonyosan valami olyan mesébe kerültem, amelynek értelme nem nyilatkozott meg a számomra. Az egyetlen dolog, ami nem illett tökéletesen a rossz mesébe, az esti mosakodás volt. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is olvastam volna erről. Az odúban csak egy dupla kagylós, hideg vizes mosdó volt beszerelve. A meleg víz, amelyet a tettes nemrég kötött be, még nem működött. Ezért egy műanyag palackban ő maga hozta a meleg vizet a pincébe. Le kellett vetkőznöm, beleülnöm az egyik kagylóba, miközben a lábamat a másikba helyeztem. Eleinte egyszerűen csak rám öntötte a meleg vizet. Később támadt az ötletem, hogy ha lyukakat fúrok a palackba, egyfajta zuhany keletkezik. A szűk hely miatt a tettesnek segítenie kellett nekem; szokatlan volt számomra, hogy meztelenül állok egy idegen férfi előtt. Vajon mi játszódhatott le benne? Bátortalanul vizsgálgattam, de úgy csutakolt le, mint egy autót. Semmiféle lágyság vagy tolakodás nem volt a mozdulataiban. Karbantartott, mint egy háztartási készüléket. ***
44
Pontosan ugyanazon a napon, amikor a gonosz mese kezdte felülírni a valóságot, a rendőrség végre komolyan vette annak a kislánynak a bejelentését, aki megfigyelte az elrablásomat. Március 18-án végre komolyan vették az egyetlen szemtanú vallomását, és egyben közölték, hogy a következő napokban kihallgatják a környék 700 fehér furgonjának tulajdonosát. A tettesnek volt ideje felkészülni. Elrablásom 35. napján, nagypénteken a rendőrség beállított Strasshofba, és felszólította Wolfgang Priklopilt, hogy mutassa meg a kisteherautóját. Priklopil korábban már telitömte a kocsit építési törmelékkel, és kijelentette, hogy tatarozási munkákhoz használja a járművet. Március 2-án mondta a rendőrségi jegyzőkönyv szerint, egész nap otthon tartózkodott. Tanút erre nem tudott megnevezni. A tettes nem rendelkezett alibivel - olyan tény ez, amelyet a rendőrség még évekkel a szökésem után is eltussolt. A rendőrök beérték ezzel, és arról is lemondtak, hogy átvizsgálják a házat, amelyet pedig Priklopil állítólag önként ajánlott fel nekik. Miközben én a pinceodúban gubbasztottam, és minden erőmmel azért küzdöttem, hogy ne veszítsem el az ép eszemet, a rendőrök csináltak pár polaroid fotót az autóról, amellyel elraboltak, aztán ezt hozzácsapták az aktákhoz. Eközben én lent a pincében arról képzelegtem, hogy szakértők fésülik át a környéket a DNS-mintám vagy a ruhám egyetlen kis cafatja után kutatva. De a fönti kép egészen másként festett: a rendőrség még csak meg sem próbálkozott ilyesmivel. Elnézést kértek Priklopiltól a zavarásért, azzal távoztak anélkül, hogy a házat vagy az autót átvizsgálták volna. Hogy Priklopil milyen közel állt a letartóztatáshoz, ha a hatóságok csak egy kicsit is komolyabban veszik a feladatukat, azt csak a szabadulásom után tudtam meg. Azt viszont már egy szűk hét múlva megtudtam, hogy többé nem enged el. Az 1998-as évben a húsvét vasárnap április 12-re esett. A tettes lehozott nekem egy kis kosár édességet, tarka csokoládétojásokat és egy csokinyuszit. Jézus feltámadását a csupasz villanykörte fényénél egy kerti asztalnál „ünnepeltük" a dohos pinceodúban. Nagyon örültem a nassolnivalónak, és minden erőmmel a kinti, korábbi húsvéti ünnepekre gondoltam. Fű. Fény. Nap. Fény. Fák. Levegő. Emberek. A szüleim. Ezen a napon közölte a férfi, hogy feladta minden reményét a váltságdíjjal kapcsolatban, mivel a szüleim még mindig nem jelentkeztek. - Nyilvánvalóan nem érdekli őket, mi van veled - mondta. És aztán az ítélet: életfogytiglan. - Láttad az arcomat, ismersz. Többé nem engedhetlek szabadon. Soha többé nem viszlek vissza a szüleidhez, de mindent megteszek azért, hogy megfelelően gondoskodjam rólad. Ezen a húsvéton az összes reményem egy csapásra semmivé foszlott. Sírtam és könyörögtem, hogy engedjen el. - Még előttem az egész élet, nem zárhatsz be ebbe az odúba. Mi lesz az iskolával, mi lesz a szüleimmel? - Megesküdtem Istenre és mindenre, ami nekem szent, hogy soha nem fogom elárulni. De nem hitt nekem - a szabad életben gyorsan elfelejtem az eskümet, és a rendőrség faggatózásának nem leszek képes ellenállni. Megpróbáltam neki megvilágítani, hogy élete hátralevő részét mégsem töltheti el a pincében egy rablás áldozatával, és aztán meg azért könyörögtem, hogy bekötött szemmel tegyen ki valahol - a házat soha nem fogom felismerni, és nem is tudok egyetlen nevet sem, amelyet elmondhatnék a rendőrségnek. Ráadásul még menekülési terveket is kovácsoltam neki. Külföldön telepedhetne le, ahol mégiscsak jobban élhetne, mint örökre összezárva a pincében velem, akiről ráadásul még gondoskodnia is kell. Sírtam, rimánkodtam, és a végén üvölteni kezdtem: - Meg fog találni a rendőrség! Lecsuknak! Vagy lelőnek! És ha ők nem, akkor a szüleim találnak meg! - Elcsuklott a hangom. Priklopil meg se rezdült. - Nem törődnek veled, vagy már elfelejtetted? És ha mégis idejönnek, meg fogom őket ölni. 45
Aztán elhátrált az ajtóig, és bezárta maga mögött. Egyedül maradtam. Csak tíz évvel később, a szökésem után két hosszú évvel egy rendőrségi botrány során - amelyben az ügyemmel kapcsolatos vizsgálati baklövést el akarták titkolni - tudtam nieg, hogy azon a húsvéton másodszor is hajszálon múlt a kiszabadításom. Április 14-én a rendőrség nyilvánosságra hozott egy bejelentést. Eszerint valaki látott egy elsötétített ablakú kisteherautót az elrablásom reggelén a lakótelepünk közelében. A kocsi a rendszám alapján Gándserdorf körzetéhez tartozott. De egy másik bejelentést már nem hoztak nyilvánosságra. Ugyancsak április 14-én egy bécsi kutyavezető jelentkezett be telefonon az egyik rendőrőrsön. Az ügyeletes a következőket rögzítette (hibák az eredetiben): 1998. 04. 14-én 14:45.kor ismeretlen nevű férfi személy telefonált, és többek közt az alábbi tényálladékot közölte: A sötét üvegű fehér kisteherautó körözése ügyében Gänserdorf kerületben összefüggésben Natascha Kampuseh eltűnésével létezik egy személy Strasshofban, aki az eltűnttel összefüggésben állhat, és neki is egy Mercedes márkájú fehér furgonja van, elsötétített üveggel. Ez a férfi egy úgynevezett magánzó, akinek a külvilággal és az emberi kapcsolatokkal furcsa nehézségei vannak. Állítólag az anyjával lakik (Strasshof / Nordbahn, Heinestrasse 60.) egy családi házban, amely elektromosan teljesen biztosítva van. Állítólag fegyvere is lehet. A Heinestrasse 60. környékén gyakran látni a férfi fehér Mercedes furgonját, rendszáma ismeretlen, oldalt és hátul totál elsötétített üveggel. Ez a férfi régebben a SIEMENS cégnél dolgozott híradástechnikusként. A férfi a nyugdíjas anyjával él a házban, és valami „függése" van a gyerekekhez szexuális oldalról, hogy e téren büntetett-e, aszt nem tudni. A betelefonáló nem tudja a férfi nevét, neki csak a szomszédból ismerős. A férfi kb. harmincöt éves lehet, szőke hajú, 175-180 cm magas, vékony testalkatú. Közelebbi adatokkal a névtelen betelefonáló nem tud szolgálni.
Élve eltemetve A rémálom valósággá válik
***
A Nyuszi barlangja egy darabon egyenes volt, mint valami alagút, aztán hirtelenül lejtett, oly hirtelenül, hogy Alice egy szemvillanás alatt máris zuhant lefelé, egy roppant mély kútba. Alice csak zuhant, zuhant, zuhant. Hát ennek már sosem lesz vége? - No, ne bőgj. Úgyis hiába bőgsz - parancsolta Alice magának szigorúan. - Azonnal hagyd abba. Alice rendszerint jó tanácsokat adott magának, de, sajnos, ritkán követte őket. Néha meg annyira összeszidta magát, hogy sírva is fakadt miatta. Egyszer - emlékezett - pofon is ütötte magát, mert csalt, amikor önmagával krokettet játszott. Ez a kislány ugyanis szerette azt 46
képzelni, hogy ő két személy. „Most azonban hiába képzelném, hogy két személy vagyok gondolta -, még jó, hogy egy valamirevaló kitelik belőlem." - Kosztolányi Dezső fordítása Lewis Carroll műve, az Alice Csodaországban volt az egyik első könyv, amit életemben olvastam. A regény roppant kellemetlenül, szinte már borzongatóan hatott rám. Alice, egy korombeli kislány, álmában követ egy fehér, beszélő nyulat a barlangjába. Amikor besurran, zuhanni kezd, és egy számtalan ajtóval ellátott térségben találja magát. Foglya lesz egy föld alatti, köztes világnak; a felfelé vezető út el van zárva. Alice megtalálja a legkisebb ajtó kulcsát, és egy palackot varázsitallal, amelytől összezsugorodik. Alighogy áthalad a keskeny hasadékon, az ajtó becsapódik mögötte. A föld alatt lévő világban, amelybe belép, semmi sem illik össze: a dimenziók állandóan változnak, a beszélő állatok, akikkel ott találkozik, olyan dolgokat tesznek, amelyek ellentmondanak bármiféle logikának. De mintha ez senkit sem zavarna. Minden őrült módon alakul, minden egyensúlyát veszti. Az egész könyv nem más, mint egy rémálom, amelyben az összes természeti törvény megszűnt létezni. Senki és semmi nem normális; a kislány egyedül marad egy olyan világban, amelyet nem ért, és amelyben senki sincs, akivel érintkezni tudna. Magával kell beszélnie, hogy bátorságot merítsen, önmagának kell megtiltania a sírást, és fellázadni a többiek játékszabályai ellen. Látogatja a Kalapos végtelen teázásait, amelyekre tódulnak az eszelős vendégek, részt vesz a gonosz Szívkirálynő kegyetlen krokettpartiján, melynek végén az összes többi játékost halálra ítélik. „Le a fejjel!" - kiáltja a Szívkirálynő, és őrült kacagásban tör ki. Alice képes elhagyni ezt a föld alatti világot - mert felébred az álomból. Ellenben az én álmom, ha én néhány órai alvás után kinyitottam a szemem, még mindig ott volt, nem tűnt el. Az álom volt a valóságom. Az egész regény, amely eredetileg Alice kalandjai a föld alatt címen jelent meg, úgy tűnt, mint valami túlcsavart, torz leírása a helyzetemnek. Én is a föld alatt kerültem fogságba, egy olyan térben, amelyet a tettes sok ajtóval szigetelt el a külvilágtól. Én is egy olyan világban estem foglyuk amelyben az általam ismert összes szabályt hatályon kívül helyezték. Mindaz, ami az életemben eddig érvényes volt, elveszítette az értelmét és a jelentőségét. Egy pszichopata beteges fantáziavilágának lettem a része, amelyet nem értettem. Ez semmiféle viszonyban nem állt azzal a világgal, amelyben eddig éltem. Nem létezett semmilyen bizalmas hang, ismert zörej, amely megmutatta volna, hogy a világ odafent még létezik. Ebben a helyzetben hogyan őrizhettem volna meg valami kapcsolatot a valósággal és önmagammal? Állandóan abban reménykedtem, hogy mint Alice, hirtelen fölébredek. A saját gyerekszobámban vagyok, és elcsodálkozom ezen a tébolyult szorongásos álmon, amely semmilyen kapcsolatban nem áll a „valódi" világommal. De ez nem az én álmom volt, hanem a gyerekrabló álma, aki ráadásul nem is aludt, hanem élete e rettenetes fantáziavilágnak a megvalósulása lett. S ebből számára sem volt menekvés. Ettől kezdve nem próbáltam meg rábeszélni, hogy engedjen el. Már tudtam, hogy ennek semmi értelme. *** A világ, amelyben éltem, öt négyzetméternyire zsugorodott. Ha nem akartam megőrülni, meg kellett próbálnom visszafoglalni magamnak, s nem úgy tenni, mint az Alice-ban a 47
kártyafigurák, akik reszketve várták, hogy megszólaljon a kiáltás: „Le a fejjel!"; és azt az utat sem választhattam, mint a meselények, akik mindannyian alkalmazkodtak az eltorzult valósághoz. Meg kellett próbálnom kialakítani valami menedéket, valami visszavonulási terepet magamnak, amelybe ugyan a tettes bármikor behatolhat, ám amelyben mégis annyi személyes és a régi világomból származó dolog található, hogy azok együtt egyfajta védőburkot alkotnak. Nekiláttam berendezni a pinceodút - a tettes börtönét az én saját termemmé, az én saját szobámmá akartam átalakítani- Elsőként egy naptárt kértem és egy vekkert. Egy olyan lyuk foglya voltam, amelyben egyedül a tettes uralta és szabályozta az időt. Az órák és a percek valami nyúlós kásává álltak össze, amely bágyadt tompasággal vont be mindent. Priklopil akár egy Isten uralkodott a fény és a sötétség fölött. „És mondá Isten: legyen világosság. És lőn világosság. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a sötétséget nevezé éjszakának." Egy csupasz villanykörte diktálta nekem, mikor aludhatok, és mikor kell ébren lennem. A tettest mindennap a dátum és a nap felől faggattam. Nem tudtam, hazudik-e, de ennek nem is volt jelentősége. A legfontosabb számomra az érzés volt, hogy érzékeljek valami kapcsolatot a „fenti", korábbi életemmel. Hogy vajon tanítási nap van-e vagy hétvége. Vagy netán ünnepnap, vagy egy közeli rokon születésnapja, melyet a családommal akartam eltölteni. Az idő mérése, ezt megtanultam akkoriban, talán a legfontosabb horgony egy olyan világban, amely azzal fenyeget, hogy nélküle feloldódna benne az ember. A naptár némileg visszaadta a tájékozódás esélyét - és képeket, melyekhez a tettes nem tudott hozzáférni. Mostantól tudtam, hogy a többi gyerek mikor kel fel, és mikor szabad már lefeküdniük. Képzeletemben megjelent anyám napirendje. Ma alighanem az üzletbe megy. Holnapután talán meglátogatja az egyik barátnőjét. Hétvégén pedig kirándul a barátjával. Az ártalmatlan számok és a napok nevei önálló életet kezdtek élni, és ez tartást adott nekem. De talán még ennél is fontosabb volt a vekker. Régimódi órát kértem, amely a másodpercek múlását hangos és egyhangú tik-takkal kíséri. Szeretett nagyanyámnak ugyancsak ilyen ébresztőórája volt. Kicsi koromban utáltam ezt a ketyegést, mert zavart az elalvásban, és mert belopakodott az álmaimba is. Most olyan szorosan kapaszkodtam ebbe a ketyegésbe, mint egy vízbe esett ember ahhoz a szalmaszálhoz, amelyen át felülről még némi levegő áramlik a tüdejébe. A vekker tiktakolása azt bizonyította számomra, hogy nem állt meg az idő, és a Föld forog tovább. A tér- és időérzék elvesztésének lebegő állapotában ez a hang volt az összeköttetésem a külvilággal. Ha nagyon megerőltettem magam, és csakis erre a zajra figyeltem, képes voltam megfeledkezni még a ventilátor fájdalmasan idegtépő surrogásáról is, mely egyébként teljesen betöltötte a teret. Esténként, amikor a nyugágyamon álmatlanul forgolódtam, a vekker ketyegése amolyan mentőkötéllé alakult, amelyen felkapaszkodhattam a felszínre, és besurranhattam nagyanyám lakásának ismerős gyerekágyába. Ott aztán nyugodtan alhattam, abban a biztos tudatban, hogy a nagyi a másik szobából vigyázza álmomat. Az ilyen estéken néha pár csepp sósborszeszt dörzsöltem a tenyerembe. Ha beletemettem az arcomat, az erős illat megcsapta az orromat, s eltöltött a melegség és az otthonosság érzése. Mint régebben, amikor gyerekként a nagyanyám kötényébe fúrtam az arcomat. így már el tudtam aludni. Napközben azzal foglalatoskodtam, hogy a szűkös tért olyan lakályossá tegyem, amennyire az adott körülmények közt ez egyáltalán lehetséges. Tisztítószereket kértem a tettestől, hogy elűzzem a pince mindent sarkát betöltő párás, nedves levegőt. A talajon már finom, fekete penészréteg alakult ki, és ez még fülledtebbé tette az egyébként is fullasztó levegőt. Egy helyen a műanyag padló megpuhult, mert a nedvesség feltört a talajból. A folt állandóan és fájdalmasan arra emlékeztetett, hogy milyen mélyen lehetek a föld alatt. A gyerekrabló lehozott a pincébe egy piros seprűkészletet, egy doboz Prilt, valamint egy 48
légfrissítő spray-t, és pontosan olyan kakukkfű illatú törlőkendőket, amilyeneket régebben a tévéreklámban láttam. Mostantól naponta gondosan felsöpörtem az odú minden sarkát, és fényesre sikáltam a padlót. Az ajtó mellett kezdem a súrolást, ahol a fal alig volt szélesebb, mint az ajtókeret. Onnantól balra elindulva haladtam addig a sarokig, ahol a vécé és a dupla mosdókagyló állt. Órákat szenteltem annak, hogy lesúroljam a legkisebb vízcseppfoltot a kagyló fémfelületéről, mígnem makulátlanul csillogott. A vécét is olyan tisztává varázsoltam, hogy a végén úgy festett, mint a talajból kinövő értékes porcelánvirág. Aztán az ajtótól kezdve lepucoltam a helyiség maradék falfelületét is, előbb a hosszanti, utána a széltében húzódó falszakaszt, mígnem elértem az ajtóval szemben álló falat. Végezetül félrehúztam a nyugágyamat és a tér középső részét is kitakarítottam. Mikor kész lettem, a természet, az élet és a frissesség egyfajta kémiai változata lebegett a levegőben; mohón szívtam magamba. Aztán még egy kis adag frissítőt spricceltem a levegőbe, s pár pillanatig a permetzápor alá álltam. A levendula különösen kellemesen illatozott, és egy virágzó rét illúzióját keltette. Ha becsuktam a szemem, a dobozra nyomtatott kép díszletté változott, amely eltakarta fogságom színterének falait: gondolatban a levendulák kékeslilán ragyogó végtelen sora közt futottam, éreztem a földet a lábam alatt, magamba szívtam a virágok harsány illatát. A meleg levegőt méhek zümmögése töltötte be, a nap forrón sütötte a nyakamat. Fölöttem hatalmasan ívelt a mélykék ég, végtelenül tágasan, végtelenül messze. A mezők a láthatár széléig nyúltak, se fal, se bármiféle más akadály nem korlátozta útjukat. Rohantam, olyan gyorsan, hogy az volt az érzésem, mindjárt felrepülök. És semmi sem gátolt ebben a kékeslila végtelenségben. Ha kinyitottam a szemem, a kopár falak vad erővel rántottak vissza a valóságba. Képek. Még több képre volt szükségem, a saját világom képeire, amelyeket én alkottam meg. Nem azokra, amelyek a tettes beteges fantáziavilágának feleltek meg, és amelyek minden sarokból ugrásra készen leselkedtek rám. Ekkor az iskolatáskámból származó zsírkrétával elkezdtem a falakat kidíszíteni. Valami olyasmit akartam hátrahagyni, mint a rabok, akik összefirkálják a cellájuk falát. Képekkel, mondásokkal, strigulákkal minden egyes napra. Hogy nem unalomból teszik, azt most nagyon is megértettem: a festés egyfajta módszer, hogy az ember elbánjon a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzésével. A rabok azért tesznek így, hogy maguknak, vagy azoknak, akik valaha is belépnek a cellájukba bebizonyítsák, hogy léteznek - vagy legalább azt, hogy egyszer léteztek. Az én falfestményeimnek még további két célja volt: díszletet alkottam általuk, amelybe beleképzelhettem, hogy otthon vagyok. Elsőnek megpróbáltam a lakásunk bejárati részét a falra festeni: az odú ajtajára felfestettem a mi ajtónk kilincsét, mellé, a falra a kis komódot, amely ma is ott áll anyámnál a folyosón. Részletesen megrajzoltam a körvonalát és a fogantyúját a sublódnak, többre nem futotta a festékből, de így is illúziót keltőnek bizonyult. Ha most ledőltem a nyugágyra, és az ajtó felé pillantottam, elképzelhettem, amint éppen kinyílik, belép anyám, köszön, és leteszi a kulcsot a komódra. Következőként egy családfát festettem a falra, legalul az én nevem állt rajta, aztán jöttek a nővéreim nevei, aztán a férjeiké és a gyerekeiké, az anyámé és barátjáé, az apám és új barátnője, valamint a nagyszüleim neve. Sok időt fordítottam ennek a családfának a megrajzolására. Helyet adott nekem a világban, és biztosította, hogy része vagyok egy családnak, része valami egésznek - nem pedig egy elkóborolt atom valahol a valóságos világon kívül, ahogy gyakran éreztem magam. A szemközti falra mázoltam egy autót, egy ezüst Mercedes SL-t, a kedvenc kocsimat, amelynek kisautó modellje megvolt otthon; ráadásul ilyet szerettem volna venni magamnak, ha kinőtt leszek. A kerekek helyére telt kebleket festettem. Ezt egyszer a környékbeli falra rajzolt graffitin láttam. Már nem tudnám megmondani, miért ezt a motívumot választottam. 49
Nyilván valami erős, valami olyan felnőttesen ható mintát szerettem volna. Az elmúlt hónapokban már az iskolában is ilyesfajta dolgokkal provokáltam a tanárokat. Megengedték nekünk, hogy az órák előtt különféle dolgokat rajzoljunk a táblára, feltéve hogy még időben letöröltük őket. Miközben a többi gyerek rajzfilmfigurákat vagy virágokat rajzolt, én ilyeneket karcoltam oda: „Protest!", „Forradalom!" vagy: „Le a tanárokkal!" Ez nem volt megfelelő magatartás abban az iskolában, ahol a kis létszámú, mindössze húszfős osztályokban olyan féltő gonddal oktattak minket, mintha egy meghosszabbított óvodába járnánk. Nem tudom, hogy akkoriban már jóval előrébb jártam-e a pubertásban, mint az osztálytársaim, vagy egyszerűen jó pontokat akartam szerezni ezzel azoknál, akik egyébként folyton csak csúfoltak. Az odúban a falfirkákban rejlő kis lázadás mindenesetre erőt adott nekem. Éppen úgy, mint az a szó, amit a fal egy rejtettebb sarkába rajzoltam: „Se..." Ellenállást akartam tanúsítani ezzel, olyasmit tenni, ami tilos. Úgy tűnt, hogy a férfit nem zaklattam fel ezzel, egyetlen szóval sem kommentálta a dolgot. *** A legfontosabb változást azonban az jelentette, hogy tévé és videó került a pinceodúmba. Szakadatlanul ezeket kértem Priklopiltól, mígnem egyszer tényleg lehurcolta mindkét készüléket, és felállította a komputer mellé, a komódra. Hetek múltán, melyekben csak egyetlen formában találkoztam az „élettel", nevezetesen a tettes alakjában, most a képernyő segítségével egy csomó tarka pletykát tudhattam meg. Eleinte a tettes egyszerűen válogatás nélkül felvette az egész aznapi műsort. De arra persze nem sajnálta a fáradságot, hogy azokat a híreket kivágja, melyekben még mindig velem foglalkoztak. Soha nem engedte volna, hogy olyan híreket halljak a kinti világból, amelyek arról tanúskodnak, hogy még nem felejtettek el egészen. Az a képzet, hogy az életem senkinek sem jelent semmiféle értéket, a legkevésbé a szüleimnek, végül is az egyik leglényegesebb volt ama lélektani eszközök közül, amelyekkel függésben tartott. Ezért vett fel később csak egyes adásokat, vagy hozott olyan régi videokazettákat, amelyek a korai kilencvenes években készült filmeket tartalmazták. Alf, az elbűvölő Jeannie, a Rém rendes család, vagy Taylorék a Házi barkács című sorozatból egyfajta pótlékot jelentettek a számomra az elveszett családért és a barátokért. Már mindennap előre örültem, hogy viszontláthatom őket, és alighanem pontosabban figyeltem meg minden mozdulatukat, mint bármelyik átlagos tévénéző. A velük való érintkezés minden apró mozzanata, a legkisebb beszéd foszlányuk is érdekesnek tűnt és lenyűgözött. A díszlet minden egyes darabját kielemeztem, hiszen ezek alkották azt a területet, amelyhez bejárásom volt. Ők voltak az egyetlen kapcsolatom a külvilághoz, „ablakok" a többi házhoz - persze általában villámgyorsan összeomlott az ábrándom, miszerint bejárásom van a „valódi életbe". Talán ez lehetett az egyik oka annak, hogy később mindenekelőtt a sci-fi sorozatok bilincseltek le: a Star Trek, a Csillagkapu, a Vissza a múltba, a Vissza a jövőbe. Vagyis mindaz, aminek bármi köze volt a térbeli és időbeli utazáshoz. E filmek hősei új világokban mozogtak, ismeretlen galaxisokban. Csakhogy ők olyan technikai eszközökkel rendelkeztek, hogy a kínos vagy életveszélyes helyzetekből képesek voltak egyszerűen kipenderíteni magukat. ***
50
Egy nap, azon a tavaszon, melynek létéről csak a naptárból értesültem, a gyerekrabló egy rádiót hozott az odúmba Örömömben majdnem kiugrottam a bőrömből. Egy radió! Ez aztán tényleg igazi kapcsolatot jelentene a külvilággal! Hírek, a jól ismert reggeli adások, melyeket reggelizés közben a konyhában hallgattam, zene - és talán egy véletlenül felbukkanó utalás arra, hogy a szüleim még nem felejtettek el. - Ezzel persze osztrák adókat nem tudsz fogni - zúzta szét a férfi egy futó megjegyzésével az ábrándjaimat, amikor a készüléket bekapcsolta. De legalább szólt valami zene. Ám amikor a hírek következtek, egy szót sem értettem: a tettes a rádiót úgy állította be, hogy csakis cseh adókat lehetett hallgatni rajta. Órákon át csavargattam a kis készüléket, amely a világba nyíló kaput jelenthette volna nekem. Mindig abban a reményben, hogy elcsípek egy német szót, a jól ismert hangokat. De semmi. Csak az a hang, amelyet nem érthettem. Amely egyrészt azt a benyomást keltette, hogy nem vagyok egyedül, másrészt mégis felerősítette az elidegenedés, a kizártság érzését. Kétségbeesetten csavartam milliméterről milliméterre ide-oda a keresőt, mozgattam egyre-másra az antennát. De más frekvenciáin csak hangos zörejeket lehetett hallani. Később kaptam a tettestől egy walkmant. Mivel feltételeztem, hogy otthon csak régebbi együttesektől vannak felvételei, Beatlest kértem, és ABBA-t. Ha este kialudt a fény, legalább nem kellett egyedül hevernem a sötétben örökös társammal, a szorongással, hanem amíg ki nem fogyott az elem - hallgathattam a zenét. Mindig ugyanazokat a számokat. *** A megtébolyodás és az unalom ellen a könyvek jelentették a legfontosabb védőszert. Az első könyv, amit Priklopil lehozott, Erich Kástner regénye volt, A repülő osztály. Aztán egy sorozat klasszikus következett: Tamás bátya kunyhója, Robinson Crusoe, Tom Sawyer, Alice Csodaországban, A dzsungel könyve, A kincses sziget és a Kon-Tiki. Behabzsoltam a Vidám Kiskönyvtár köteteit is, Donald kacsa és három unokaöccse, a fukar Dagobert bácsi és Lökhajtay Dániel (Szaki Dani) történeteit. Később Agatha Christie-re vágytam, akiről már hallottam anyámtól, és egy egész halom krimit fal tam fel, Jerry Cotton-füzeteket meg sci-fi sztorikat. A regények egy másik világba röpítettek, és annyira lebilincselték a figyelmemet, hogy olykor órákra elfelejtettem, hol is vagyok voltaképpen. És pontosan ez tette létfontosságúvá az olvasást. Miközben a tévé és a rádió a társasági élet ábrándjával ringatott el a pinceodúban, olvasás közben legalább gondolatban elhagyhattam börtönömet. Ebben az időben különös értéket képviseltek számomra Karl May regényei. Csak úgy faltam Winnetou és Old Shatterhand kalandjait és a vadnyugatról szóló egyéb történeteket. Az a dal, amelyet a német telepes a haldokló Winnetounak énekel, annyira meghatott, hogy szóról szóra leírtam, és a cetlit Nivea krémmel kiragasztottam a falra. Akkoriban semmiféle más ragasztószerem nem volt a pinceodúban. Alkonyfény szürkül esthomályra, leszáll az éjjel csöndje már... Bár szívünk kínja tovaszállna, akár a végső napsugár. Könyörgök lábadhoz omolván, vidd föl, hol trónján ül az Úr, hő imám, s üdvöz légy Madonnám... Hadd áldjon dalunk jámborul: Ave Maria! 51
A lét sötétül esthomályra, lehull a halál-éjlepel, Szárnyát a lélek szállni tárja: itt a vég, halni, halni kell! Hő, végső imámat kezedbe teszem, Madonnám, íme lásd: haljak meg hívőként, esengve, adj üdvözül feltámadást! Ave Maria! - Szinnai Tivadar fordítása Ezt a verset akkoriban olyan sokszor elolvastam, suttogtam és imádkoztam magam elé, hogy még ma is kívülről tudom. Mintha egyenesen nekem írták volna: tőlem is elvették az „élet fényét", és rám is „lehullt a halál-éjlepel", és sötét pillanataimban a pincében gubbasztva én sem láttam más kiutat, csak a halált. *** A tettes pontosan tudta, mennyire igénylem a filmek, a zene és az olvasmányok utánpótlását, és ezzel egy újabb hatalmi eszköz került a kezébe. Az elvonással nyomás alatt tarthatott engem. Ha az ő meglátása szerint „illetlenül" viselkedtem, máris számolnom kellett azzal, hogy bezárja az ajtaját a szavak és a hangok világának, amely legalább némi kikapcsolódással kecsegtetett. Ez különösen a hétvégéken volt rossz. Átlagos esetben a tettes minden reggel, és aztán többnyire délután vagy este jött le az odúba. De a hétvégét teljesen egyedül töltöttem: péntek délelőttől, olykor már csütörtök délutántól egészen vasárnapig nem mutatkozott. Ellátott két napra elegendő készétellel, némi friss élelmiszerrel és ásványvízzel, amit Bécsben szerzett be. Meg könyvekkel és videókkal. A hét során kaptam egy videokazettát teletömve sorozatokkal - kétórányi, ha nagyon kértem, négyórányi anyagot. Ez többnek látszik, mint valójában volt: Minden nap huszonnégy órát kellett egyedül kibírnom, melyet csak a férfi látogatásai szakítottak meg. Hétvégenként négytől nyolc óráig terjedő felvételt kaptam, és a következő kötetet abból a sorozatból, amelyet éppen olvastam. De csak ha teljesítettem a feltételeit. Csak ha „rendes" voltam, látott el a számomra létfontosságú szellemi táplálékkal. Azt csak ő tudta, mit jelent „rendesnek" lenni. Olykor elegendő volt valami apróság, hogy megbüntessen. - Túl sok illatosítót használtál, ezért most elveszem. - Énekeltél. Emezt csináltad, amazt csináltad. A könyvekkel és a videókkal kapcsolatban pontosan tudta, melyik gombot kellett megnyomnia. Miután elszakított a saját, valóságos családomtól, a sorozatok és regények pótcsaládjait is túszul ejtette, hogy kövessék az utasításait. Az az ember, aki eleinte azon fáradozott, hogy számomra az életet az odúban „kellemessé" tegye, és aki Bibi Blocksberg egy bizonyos rádiójátékáért még Bécs másik felébe is elutazott, lépésről lépésre változott meg, amióta kijelentette, hogy soha többé nem fog elengedni. *** 52
Mostantól fokozottabban ellenőrizte az életemet, noha már kezdettől fogva is teljes mértékben a hatalmában tartott: bezárva egy öt négyzetméteres pinceodúba, amúgy sem tudtam volna szembeszállni vele. De minél jobban elhúzódott a fogságom, annál kevésbé elégedett meg hatalma szembeötlő jeleivel. Most már minden mozdulatot, minden szót, testem teljes működését az ellenőrzése alá akarta vonni. Kezdődött az időkapcsoló órával. A tettes a fény és a sötétség feletti uralmat már kezdettől fogva birtokolta. Ha reggel lejött a pincébe, bekapcsolta az áramot, ha esténként elment, ismét kikapcsolta. Most felszerelt egy időkapcsoló-órát, amely az áramot szabályozta az odúmban. Míg eleinte olykor könyöröghettem a villanyfényes percek meghosszabbításáért, mostantól fejet kellett hajtanom egy könyörtelen ritmus előtt, amelyet nem befolyásolhattam: hétkor bekapcsolt az áram. Egy szűk, dohos térben 13 órán át űzhettem a normális élet gyenge utánzatát: láthattam, hallhattam, érezhettem a meleget, főzhettem. Minden lombikból jött. Egy villanykörte sosem képes pótolni a napot, a készételek csak halványan emlékeztethetnek a közös családi vacsorákra, és a képernyőn vibráló alakok szánalmas pótlékai a valódi embereknek. De amíg működött a villany, legalább az a csekély illúzióm megmaradt, hogy van élet a pinceodúm falain túl. Este nyolckor, az időkapcsoló utasítására elment az áram. Egy másodperc leforgása alatt teljes sötétségben találtam magam. A tévé leállt egy sorozat kellős közepén. Egy mondat közepén arra kényszerültem, hogy lerakjam a könyvet. Es ha ekkor még nem feküdtem le, most négykézláb kellett elvergődnöm a nyugágyamig. Villanykörte, tévé, videó, rádió, számítógép, főzőlap, sütő és fűtés - minden kikapcsolt, ami életet vitt a pincebörtönömbe. Csak a vekker ketyegése és a ventilátor kínzó surrogása töltötte be a teret. A következő tizenegy órában csupán a képzeletemre voltam utalva, annak érdekében, hogy ne roppanjak össze és képes legyek sakkban tartani a rettegésemet. Olyan volt ez, akár egy fegyintézet ritmusa: szigorúan kívülről előírt, az enyhülés egyetlen pillanata nélkül, a legcsekélyebb figyelmet sem fordítva a saját szükségleteimre. A hatalom erőfitogtatása. A tettes szerette a rendszerességet. És az időkapcsolóval engem is arra kényszerített. Eleinte még megmaradt a walkman, hiszen ez elemmel működött. Ezzel bizonyos fokig képes voltam az ólmos sötétséget távol tartani, még ha az időkapcsoló úgy döntött is, hogy a fényből és a zenéből álló készletem már kimerült. De a tettesnek nem volt ínyére, hogy a walkmannel megkerülöm a fényre és a sötétre vonatkozó isteni törvényét. Ettől kezdve az elemeimet is ellenőrizte. Ha úgy gondolta, hogy sokáig és túl gyakran használom a készüléket, egyszerűen elvette az elemeket, míg meg nem „javultam". Egyszer a pincébe vezető ajtót még nyilván nem zárta be teljesen, amikor én már a fülhallgatóval a fejemen az ágyamon feküdtem, és teljes erővel énekeltem egy Beatlesszámot. Alighanem meghallotta a hangomat, mert őrjöngve rohant vissza az odúba. A hangos énekért fény- és ételmegvonással büntetett. És másnap zene nélkül kellett elaludnom. Második ellenőrző eszközként a kaputelefont állította munkába. Amikor lejött a pincébe, és elkezdte beszerelni a kábelt, elmagyarázta: - Mostantól felcsengethetsz hozzám és felhívhatsz. Eleinte nagyon is örültem ennek, mert megszabadított az egyik rettentő félelmemtől. A gondolat, hogy a pincében váratlanul valami vészhelyzetbe kerülök, már kezdettől fogva gyötört: a hétvégéken gyakran teljesen egyedül voltam, és még a tettest, vagyis azt az egyetlen embert sem tudtam volna értesíteni, aki tudta, hol vagyok. Számtalan vészhelyzetet képzeltem el: kigyullad egy kábel, csőtörés, váratlan allergiás roham; egy félrenyelt kolbászbőrkétől is nyomorultul megfulladhattam volna, még akkor is, ha a tettes esetleg otthon van. Kizárólag akkor jött le, amikor ő akart. A kaputelefon ezért mentőövnek 53
számított. Csak később döbbentem rá, voltaképpen milyen célt is szolgál a berendezés. Egy kaputelefon két irányba működik. Priklopil arra használta, hogy ellenőrizzen. Teljhatalmát azzal is demonstrálta mostantól, hogy az összes általam kiadott hangot vagy zörejt képes volt meghallani, hogy aztán megjegyzésekkel fűszerezhesse őket. Az első felszerelt változat lényegében egyetlen gombból állt, amelyet akkor nyomhattam meg, ha szükségem volt valamire: ilyenkor fent a lakásában felvillant egy rejtett helyre beszerelt vörös izzó. De végeredményben nem láthatta állandóan a kis vörös lámpácskát, és nem is végezhette el a pince kinyitásának bonyolult folyamatát anélkül, hogy tudná, mit is akarok voltaképpen. És a hétvégéken egyáltalán nem is tudott lejönni. Csak jóval később tudtam meg ennek az okát: ilyenkor meglátogatta az anyja, aki a hétvégéken a házban is éjszakázott. Vagyis nagyon kockázatos és feltűnő lett volna a pincéig vezető összes akadályt leküzdenie, amíg az anyja a házban tartózkodott. Nem sokkal később egy olyan felszerelésre cserélte ki az előző, ideiglenesnek bizonyuló készüléket, amellyel beszélni tudott az ember. Most egyetlen gombnyomás, s kérdései és utasításai máris megtöltötték az odúmat. - Beosztottad az ételt? - Megmostad a fogadat? - Kikapcsoltad a tévét? - Hány oldalt olvastál? - Megcsináltad a számtanleckét? Minden alkalommal összerezzentem, amikor hangja áthasított a csenden, mert mindenféle következményekkel fenyegetett, ha túl lassan válaszoltam, vagy ha túl sokat ettem. - Már megint felzabáltál mindent? Nem mondtam már, hogy esténként csak egy szeletke kenyeret ehetsz? A kaputelefon tökéletes eszköznek bizonyult a terrorizálásomra. Míg fel nem fedeztem, hogy azért nekem is ad némi hatalmat. Mai szemmel egyenesen meglepőnek tűnik, hogy minden kontrollmániája ellenére a tettes nem jött rá, hogy egy tízéves lány képes pontosan átlátni egy efféle készülék működését. Ami néhány nap múlva meg is történt. A készüléken három gomb volt. Ha a „beszéd" gombot nyomtam meg, a kapcsolat mindkét irányban működött. Ha a készüléket a „hallgatás"-ra állítottam, akkor csak az ő hangját hallottam, ő viszont nem hallotta az enyémet. A harmadik gomb a „tartás" nevet viselte. Amikor ezt nyomta meg az ember, a készülék a fentről jövő hangokat nem közvetítette. Már a közvetlen érintkezésben is megtanultam, hogyan csukjam be a fülem, ha akarom. Most csak egy gombot kellett megnyomnom: ha belefáradtam kérdései és utasításai tömegébe, egyszerűen lenyomtam a „tartás" gombot. Mélységes elégtétellel és megkönnyebbüléssel töltött el, ha elnémíthattam a hangját, és csakis én működtethettem ezt a kapcsolót. Megkedveltem a gombot, hiszen általa kizárhattam a tettest az életemből. Mikor Priklopil felfogta, miféle kis lázadásra vagyok képes a mutatóujjam egyetlen mozdulatával, eleinte tanácstalanul reagált, később zabolátlanul és dühösen. De pusztán emiatt ritkán jött le, hogy megbüntessen. Hiszen minden alkalommal majdnem egy órába telt, hogy a sok zárat és ajtót kinyissa. De az világos volt, hogy hamarosan valami újabb ötlettel áll elő. És valóban nem kellett hozzá sok idő, hogy az áldott gombot a készülékről leszerelje. Helyette kaptam egy Siemens rádiót. A készülék belsejét kiszerelte és átépítette. Akkor még alig ismertem, és csak később tudtam meg, hogy Wolfgang Priklopil valamikor híradás-technikai szakemberként dolgozott a Siemensnél. Hogy remekül kiismeri magát a riasztók, rádiók és más elektromos készülékek területén, az később nem maradt titok előttem. Ez az átépített rádió rettentő kínzóeszközzé vált számomra. Mikrofonja olyan erős volt, hogy képes volt szobám összes zörejét közvetíteni a ház felső részébe. Mostantól a 54
gyerekrabló minden előzetes figyelmeztetés nélkül belehallgathatott az „életembe", minden másodpercben ellenőrizhette, hogy betartom-e az utasításait. Hogy lekapcsoltam-e a tévét. Hogy szól-e a rádió. Hogy a kanalam vegigkarcolja-e a tányéromat. Hogy lélegzem-e. Kérdései még a takaróm alá is bekúsztak: - Hagytál a banánból? - Már megint teleetted magad? - Megmostad az arcod? - Kikapcsoltad a tévét a sorozat végén? Még csak nem is hazudhattam, mert nem tudtam, mióta hallgatózik. Ha néha mégis megtettem, vagy ha nem válaszoltam azonnal, úgy tombolt a hangszóróból, hogy végül zúgni kezdett a fejem. Vagy lejött az odúmba, és azzal büntetett, hogy elvette a legfontosabb dolgaimat, a könyveket, a filmeket, az ételt. Mintha minden egyes kis hibámról, életem minden egyes tettéről bűnbánóan számot kellene adnom. Mintha lenne még valami, amit elrejthetnék előle. Totális ellenőrzését azzal is fokozta, hogy fent gyakran bekapcsolva hagyta a lehallgatót. Akkor aztán a ventilátor surrogásához egy eltorzított, elviselhetetlenül erős zúgás csatlakozott, amely az odúmat tökéletesen betöltötte, mígnem a szűk pince minden sarkában azt éreztem: itt van. Mindig. Ott lélegzik a készülék másik oldalán. Minden pillanatban rád ordíthat, és ettől még akkor is összerezzensz, ha minden pillanatban számítasz rá. Nem térhetsz ki a hangja elől. Ma már nem csodálkozom, hogy akkor, gyerekként azt hittem, képes belátni is az odúba. Nem tudtam, hogy nincs-e valami beépített kamera a falban. Minden pillanatban, még alvás közben is úgy éreztem, hogy megfigyelés alatt állok. Talán még egy éjjellátó kamerát is beépített, hogy akkor is ellenőrizhessen, amikor a teljes sötétben fekszem az ágyamon. Ez az érzés lebénított, éjszakánként már attól is féltem, hogy megforduljak az ágyon. Napközben tízszer is körülnéztem, mielőtt vécére mentem: hiszen nem tudhattam, nem figvel-e éppen vagy hogy nincsenek-e vele mások is. Teljes pánikban kezdtem el kutatni a kukucskáló lyukak vagy a kamerák után. Közben folyton attól félve, hogy látja, mit csinálok, és mindjárt lejön. A faburkolat legkisebb repedését is fogkrémmel tömtem be, míg biztos nem lettem abban, hogy nincs több rés. De nem múlt el az érzés, hogy állandóan megfigyelnek. *** Azt hiszem, csak kevés ember képes felmérni a kínzás és az agónia hihetetlen mértékét, amit a kezelésnek ez az éveken át tartó, kegyetlen fajtája a szerencsétleneknek okoz; és noha magam csak feltételezésekre vagyok utalva, és csak azt tudom átgondolni, amit az arcukon láttam, és amit biztos tudásom szerint érezhetnek, annál inkább meggyőződésem, hogy a szenvedésnek olyan fokú mélységéről van szó, amelyet senki sem szabhat ki az érintettekre, és egyetlen embernek sincs joga, hogy embertársát kiszolgáltassa ennek. Az agy eme lassú és mindennapos befolyásolását mérhetetlenül gonoszabbnak tartom, mint a test bármiféle más kínzását; és mivel ennek rettentő nyomai nem oly láthatóak és nem annyira érzékelhetőek, mint a hús megkínzásának nyomai, mivel a sebek nem a test felületén helyezkednek el, és csak ritkán okoznak olyan üvöltéseket, amelyek az emberi fül számára hallhatóak, annál inkább vádat emelek ellenük.
55
Charles Dickens jegyezte le ezt 1842-ben a magánzárkában történő fogva tartásról, amely akkoriban az Egyesült Államokban iskolát teremtett, és amely még ma is használatos. Az én elkülönített fogságom hat hónapon át tartott - ezt az időt kizárólag a pincebörtönben töltöttem, anélkül hogy egyetlen alkalomra is elhagytam volna az öt négyzetméteres helyiséget. Fogságom teljes ideje 3096 napot tett ki. Hogy ebben az időszakban a teljes sötét vagy az állandó mesterséges fény miféle érzéseket váltott ki belőlem vagy hogyan hatott rám, azt akkor még nem tudtam szavakba foglalni. Ha manapság áttekintem azt a sok tanulmányt es tudományos kutatást, amely a magánzárka hatásairól, a szenzorikus deprivációról, vagyis a környezeti ingerek erős korlátozásáról készült, pontosan tudom, hogy mi is történt Velem akkoriban. E tanulmányok egyike számba veszi az elszigetelt őrzés, a magán zárka, angolul a solitary confinement lehetséges következményeit:
jelentős károsodás a vegetatív idegrendszer működésében jelentős károsodás a hormonháztartásban károsodások az organikus funkciókban nőknél a menstruáció kimaradása pszichés vagy szervi, vagy az életkor és a terhesség okozta indokok nélkül felfokozott mértékű evési kényszer: zynorexia, hyperorexia ellentétes hatásaként ennek: a szomjúság érzetének csökkenése vagy elmaradása erős hőhullámok vagy fázékonyság, melyek nem vezethetők vissza a környezet hőmérsékletének megváltozására vagy valamiféle betegségre (láz, hidegrázás) jelentős károsodás az érzékelésben és a kognitív teljesítőképességben az érzékelt jelenségek feldolgozásának erős zavara a test érzékelésének erős zavara jelentős koncentrálási nehézségek erős nehézségek a téren, hogy az alany az olvasottakat gondolatilag felfogja, elképzelje és az érzékekkel összefüggésbe hozza (ez egészen az olvasási képesség elvesztéséig fokozódhat) jelentős nehézségek a gondolatok írásbeli feldolgozásában (ez egészen az írásképtelenségig fokozódhat) erős artikulációs és verbalizációs problémák, amelyek különösen a szintakszis, a nyelvtan és a szóválasztás terén mutatkoznak meg, és amelyek afáziáig és agnóziáig terjedhetnek a beszéd követésének nehézségei vagy az erre való képtelenség
További károsodások
monologizálás, magában beszélés az akusztikus és szociális ingerszegénység kompenzálására az érzelmek intenzitásának jelentős csökkenése (pl. az odatartozás vagy az örömök iránt) szituatív eufórikus érzelmek, amelyek később depresszív hangulatokba csapnak át
Maradandó egészségügyi következmények
szociális kapcsolatteremtési zavarok, egészen az arravaló képtelenségig, hogy az érintett érzelmileg szoros vagy hosz-szan tartó partnerkapcsolatokat hozzon létre depresszió 56
önértékelési zavarok visszatérő álmok a fogva tartás helyzetéről kezelésre szoruló zavarok a vérnyomás területén kezelésre szoruló bőrbetegségek végleges elvesztése bizonyos különleges kognitív képességeknek (pl. a matematika területén), amelyek rendelkezésre álltak a fogva tartás előtt
Különösen rosszul érinti a foglyokat az érzéki benyomások nélküli élet. A szenzorikus depriváció befolyásolja az agy működését, megzavarja a vegetatív idegrendszert, és képes rá, hogy öntudatos, magabiztos embereket függővé, kiszolgáltatottá tegyen; olyan lényekké változtasson át, akik nyitottak az összes olyan személy befolyására, akikkel a sötétség és az elszigeteltség egy bizonyos szakasza után kerültek kapcsolatba. Ez érvényes azon felnőttekre is, akik önként vállalják az ilyen helyzetet. 2008-ban a BBC Teljes elszigeteltség címmel leadott egy műsort, amely nagyon közelről érintett. Hat önkéntest 48 órára bezártak egy atombunker celláiba. Egyedül, fény nélkül az én egykori helyzetembe kerültek - csak a sötétség és a magányosság, de nem az alávetettség és az időtartam tekintetében. Ám az összemérhetetlenül rövidebb idő ellenére mind a hatan arról számoltak be, hogy elveszítették időérzéküket, és látomások, erős hallucinációk gyötörték őket. Egy nő komolyan azt hitte, hogy nedves az ágybetéte. Hárman akusztikus és vizuális tévképzeteket említettek - kígyókat és csigákat láttak, autókat és zebrákat. 48 óra elteltével egyikük sem volt képes akár a legegyszerűbb feladat megoldására. Felszólításra egyikük sem tudott mondani egy F-fel kezdődő szót. Az egyikük 36 százalékát elveszítette az emlékezetének. Négyen közülük sokkal befolyásolhatóbbak lettek, mint fogságuk előtt. Mindent elhittek annak az embernek, akivel önkéntes rabságuk után elsőként találkoztak. Én mindig csak a tettessel találkoztam. Ha manapság áttekintem ezeket a kísérleteket és vizsgálatokat, elcsodálkozom, hogyan tudtam átvészelni és kibírni ezt az időszakot. Az én helyzetem sokkal súlyosabb volt azokénál, akik felnőttként, tudományos célok érdekében, önként vállalták az elszigeteltséget. Eltekintve attól, hogy az én elzártságom ideje sokkal tovább tartott, még egy másik, súlyosbító körülmény is nehezítette helyzetemet: nekem ugyanis fogalmam sem volt arról, miért éppen én kerültem ebbe a szituációba. Miközben a politikai foglyok hűek maradhatnak küldetésükhöz, és még a jogtalanul elítéltek is tudják, hogy a maga paragrafusaival, intézményeivel, eljárásaival egy igazságügyi rendszer áll az elkülönítésük hátterében, én még csak valamiféle ellenséges logikát sem érezhettem fogva tartásom mögött. Nem létezett ilyen logika. Talán az segített, hogy még gyerek voltam, ezért a legkeményebb körülményekhez is könnyebben alkalmazkodtam, mint amire egy felnőtt valaha is képes lenne. De ez hihetetlen önfegyelmet követelt tőlem. Éjszakánként képzelődésekkel boldogítottam magam. Nappal összeszorított foggal ragaszkodtam a tervemhez, miszerint a 18. születésnapomon magam veszem kézbe az életemet. Szilárdan elhatároztam, hogy megszerzem az ehhez szükséges tudást, és még több olvasnivalót és tankönyvet követeltem. És az összes kedvezőtlen körülmény ellenére is makacsul ragaszkodtam identitásomhoz és a családom létezéséhez. Mikor közeledett az első anyák napja, összebütyköltem anyámnak valami ajándékot. Sem ragasztóm, sem ollóm nem volt - a tettes semmi olyat nem adott, amivel őt vagy magamat megsebezhettem volna. így aztán zsírkrétával rajzoltam és kiszíneztem néhány nagy piros szívet, óvatosan kitéptem a papírlapból, és Niveával összeragasztottam őket. Élénken elképzeltem, hogyan adnám át anyámnak, ha ismét szabad lennék. Mennyire örülne, hogy nem feledkeztem meg az anyák napjáról! 57
*** A gyerekrabló időközben egyre rosszabbul viselte, ha ilyesféle dolgokkal foglalatoskodtam. Ha a szüleimről, az otthonomról, sőt, ha csak az iskolámról beszéltem, rögtön azt vágta a fejemhez: - A szüleid nem akarnak téged, ők nem szeretnek. Vonakodtam ezt elhinni: - Ez nem igaz, a szüleim szeretnek engem. Ezt maguk mondták nekem - vágtam vissza. Belül, lelkem legmélyén tudtam, hogy igazam van. De ők olyannyira elérhetetlenek voltak, hogy úgy éreztem, mintha egy másik bolygón élnének. Mindamellett mindössze 18 kilométernyi volt a távolság a pincebörtön és anyám lakása között. Huszonöt percnyi autóút. De a valóságos távolság az én eltorzult világomban egészen más dimenziókat öltött. Sokkal távolabb voltam 18 kilométernél. A zsarnoki Szívkirálynő uralkodott e világban, amelynek kártyafigurái minden alkalommal összerezzentek, ha felharsant a hangja. Ha a tettes jelen volt, ő határozott meg minden mozdulatot és arckifejezést: úgy kellett állnom, ahogy ő parancsolta, és sosem szabadott egyenesen az arcába néznem. Jelenlétében lesütött szemmel kellett állnom. Addig nem beszélhettem, amíg nem szólított fel rá. Ráadásul arra kényszerített, hogy alázatos legyek vele, és hálát követelt minden egyes apróságért, amit értem tett. - Én mentettelek meg – ismételgette állandóan, és úgy tűnt, ezt komolyan is gondolja. Ő volt a kifelé vezető köldökzsinórom - a fényt, a könyveket, az ételt, mindezeket csakis tőle kaphattam meg, és bármikor elvághatta e zsinórt. Ahogy később meg is tette, olyan következetességgel, hogy az csaknem az éhhalál szélére sodort. Noha az állandó ellenőrzés és elszigeteltség fokozatosan felőrölt, hálát mégsem éreztem iránta. Bár nem ölt meg és nem is erőszakolt meg, mint attól eleinte féltem és szinte már számítottam is rá, de egyetlen pillanatra sem felejtettem el, hogy amit tett, az elítélendő bűncselekmény, amiért hálás soha nem lehetek. Egyik nap megparancsolta, hogy szólítsam „maestró"-nak. Ezt eleinte nem vettem komolyan, a „maestro" szó túlságosan nevetségesnek hangzott ahhoz, hogy bárki is így hívassa magát. De ragaszkodott hozzá, ismét és megint: - Szólíts maestrónak! Tudtam, hogy ebben nem engedhetek. Ha valaki védekezik, akkor még él. Aki halott, már nem képes megvédeni magát. Nem akartam meghalni, még belsőleg sem, valamit szembe kellett szegeznem vele. Arra kellett gondolnom, amit az Alice-ban olvastam: „- Még ilyet! - gondolta Alice. - Már gyakran láttam macskát vigyor nélkül, de még soha vigyort macska nélkül. Ez a legfurcsább dolog, amit valaha is megéltem." Egy olyan ember állt előttem, akinek emberi mivolta kevesebbé vált, megrövidült; a homlokzat leomlott, az álarc lehullott, és ami előbukkant, az nem volt más, mint egy gyenge személyiség. Olyan, aki a való világban kudarcot vallott, és aki erejét egy gyerek elnyomásából nyerte. Valami szánalmasan jelentéktelen lény, egy nyomoronc, aki azt követelte tőlem, hogy „maestró"-nak hívjam. Ha manapság visszagondolok erre a helyzetre, tudom miért tagadtam meg ezt a megszólítást. A gyerekek mesterei a manipulálásnak. Én meg ösztönösen alighanem megéreztem, mennyire fontos ez a számára - és hogy most annak a kulcsát tartom a kezemben, hogy magam is gyakorolhassak némi hatalmat. De abba már nem gondoltam bele, miféle következményekkel járhat az engedetlenségem. Az egyetlen, ami átvillant az agyamon, hogy ezzel a magatartással már sikert arattam egyszer. 58
A Marco Polo telepen néha sétáltattam a szüleim vendégeinek harci kutyáit. A gazdák szigorúan a lelkemre kötötték, hogy soha ne engedjem túl hosszú pórázra a kutyákat könnyen kihasználhatják a megnövekedett mozgásteret. Egészen szorosan fogtam a pórázt, ezzel érzékelhették, hogy minden kitörési kísérletük ellenállásba ütközik. És sohasem szabadott kimutatnom előttük a félelmemet. Ha mindezekre képes valaki, a kutyák még egy gyerek kezében is szelíd, engedelmes bárányként viselkednek. Amikor Priklopil előttem állt, elhatároztam, hogy ebben a félelmetes helyzetben nem hagyom magam megfélemlíteni, és egészen szorosra veszem a pórázt. - Nem teszem meg vágtam az arcába határozottan. Csodálkozva vonta fel a szemöldökét, és ismét rám parancsolt, hogy szólítsam „maestró"-nak. De végül ejtette a témát. Számomra kulcsfontosságú élményt jelentett ez, még ha akkoriban nem is voltam teljesen tisztában a jelentőségével. Erőt mutattam, ami a tettest visszakozásra kényszerítette. A macska önelégült vigyora szertefoszlott. Nem maradt más, csak egy ember, aki valami gonosztettet követett el; egzisztenciálisan ki voltam szolgáltatva a hangulatváltozásainak, de bizonyos fokig ő is függött tőlem, és ki volt szolgáltatva nekem. A következő napokban és hetekben könnyebben lehetett bánni vele akkor, ha a szegény, szeretetre vágyó gyermek Szerepét adtam elő. Valamikor, a korábban látott és olvasott krimikből felcsipegettem, hogy az emberek gonoszak lesznek, ha nem kapnak elég szeretetet az anyjuktól, és hiányzik nekik a fészek melege. Mai szemmel nézve létfontosságúnak bizonyult az általam alkalmazott védőrendszer, amelynek következtében megpróbáltam a bűnöst embernek tekinteni, aki alapjában véve nem volt gonosz, csak élete során alakult rossz emberré. Ez semmiképpen sem relativizálta a tettét, és nem is csökkentette bűne súlyát, de abban mindenképpen segített, hogy megbocsássak neki. Egyrészt azt képzeltem, hogy talán árvaházban nevelkedett, ahol olyan szörnyű tapasztalatokat szerzett, amelyek mindmáig gyötrik. Másrészt mindig azt mondtam magamban, hogy bizonyára megvannak a jó oldalai is. Például amikor teljesítette összes kívánságomat, édességekkel traktált, és gondoskodott rólam. Azt gondolom, hogy teljes kiszolgáltatottságomban az egyetlen lehetőség az volt, hogy e létfontosságú kapcsolatot fenntartsam a tettessel. Ha kizárólag gyűlöletet tápláltam volna iránta, ez úgy felemésztett volna, hogy nem maradt volna erőm a túléléshez. Mivel a bűnöző arca mögött minden pillanatban felismertem a jelentéktelen, félresiklott és gyenge jellemű embert, ez lehetőséget adott arra, hogy kezeljem a helyzetet. És ténylegesen is adódott olyan pillanat, amikor ezt elmondhattam neki. Ránéztem, és azt mondtam: - Megbocsátok neked, mert mindenki elkövet valamilyen hibát. - Olyan lépés volt ez a részemről, ami egyeseknek furcsának és betegesnek tűnhet, hiszen végeredményben az ő hibája az én szabadságomba került. De mégis ez volt az egyetlen helyes lépés - valahogy ki kellett jönnöm ezzel az emberrel, különben nem éltem volna túl. Ennek ellenére sohasem avattam bizalmamba, ez lehetetlen volt. De megszerveztem a kapcsolatunkat. „Vigasztaltam" az ellenem elkövetett tette miatt, és egyidejűleg a lelkiismeretére hivatkoztam, hogy szánja a bűnét, és legalább jól bánjon velem. Ezt azzal viszonozta, hogy alkalomszerűen teljesítette apróbb kívánságaimat is: lovas újságot, új tollat, új könyvet hozott. Néha egyenesen kijelentette: - Minden kívánságodat teljesítem! Erre azt feleltem: - Ha minden vágyamat teljesíted, akkor miért nem engedsz szabadon? Annyira hiányoznak a szüleim - De mindig ugyanazt a választ adta, már tudtam előre, vagyis hogy a szüleim nem szeretnek, és hogy soha nem fog elengedni. Pár hónap elteltével kértem először arra, hogy öleljen át. Szükségem volt a vigaszra, az emberi érintés melegére. Nem volt könnyű helyzet. A tettesnek mindig is komoly problémát jelentett a testi érintkezés, magam meg rögtön pánikba estem, ha túl szorosan 59
megszorított. De néhány kísérlet után megtaláltuk a megfelelő megoldást: nem túl távolian, de nem is annyira közel, hogy ne tudtam volna elviselni, mégis elég szorosan ahhoz, hogy azt képzeljem, szeretetteljes, gondoskodó emberi érintésben van részem. Hónapok óta ez volt az első testi kapcsolatom egy emberrel. Egy tízévesnek végtelenül hosszú idő.
Zuhanás a semmibe Énem elrablása
***
Nincs már családod. Én vagyok a családod. Én vagyok az apád, az anyád, a nagyid és a nővéreid. Most minden én vagyok számodra. Nincs többé múltad. Nálam sokkal jobb neked. Szerencséd, hogy befogadtalak, és gondoskodom magamról és rólad. Hozzám tartozol. Én teremtettelek. 1998 őszén, vagyis fél évvel elrablásom után, nagyon rosszkedvű és szomorú voltam. Miközben az osztálytársaimnak a 4. osztály befejezése után egy új életszakasz kezdődött, én csak ültem itt, és egymás után húztam át a napokat a naptárban. Elveszett, magányos idő. Annyira hiányoztak a szüleim, annyira vágytam egy kedves szavukra, ölelésükre, hogy éjszakánként összegömbölyödve kuporogtam a nyugágyamon. Végtelenül kicsinek és gyengének éreztem magam, és már azon voltam, hogy feladom a harcot. Amikor kiskoromban szomorú voltam és levert, anyám teleengedte a kádat, és bedugott a forró vízbe. Annyi selymesen csillogó habfürdőt tett bele, hogy szinte eltűntem az illatos szappanbuborékhegyek között. Fürdés után vastag fürdőlepedőbe bugyolált, letett az ágyra, és odabújt mellém. Ez mindig a tökéletes biztonság és védettség érzését jelentette számomra. Olyan érzést, melyet régóta nélkülöztem. A tettes nem tudott mit kezdeni a levertségemmel. Ha lejött az odúba, és látta, amint magamba roskadva ülök az ágyon, idegesen méregetett. Egyenesen soha nem kérdezett rá a rossz hangulatom okára, de valamilyen játékkal, egy kis gyümölccsel vagy egy újabb résszel az egyik sorozatból megpróbált fölvidítani. Ám komor hangulatom nem oszlott el. Hogyan is oszolhatott volna? Nem a szórakozás hiányától szenvedtem, hanem attól, hogy ártatlanul része lettem egy olyan ember képzeletbeli világának, aki már régen életfogytiglanra ítélt. Vágytam arra az érzésre, amely mindig átjárt egy forró fürdő után. Mikor a tettes legközelebb lejött az odúba, megpróbáltam rábeszélni, hogy engedélyezzen egy fürdést. Annyira szeretnék megfürödni! Kérlek! Szakadatlanul így könyörögtem neki. Nem tudom, hogy rettentően idegesítettem-e, vagy magától is úgy döntött, hogy tényleg a legfőbb ideje egy fürdésnek, mindenesetre egy nap azzal lepett meg, hogy megígérte, megfürödhetek. Ha rendes leszek. Szófogadó. Elhagyhatom az odút! Felmehetek és megfürödhetek! De mit jelentett ez a „fent"? Mi vár ott? Ingadoztam az öröm, a remény és a bizonytalanság érzése között. Talán egyedül hagy, és akkor megragadhatom az alkalmat a menekülésre. Eltelt néhány nap, mire úgy döntött, hogy kivisz az odúból. És rögtön tudta, hogyan fojtsa el csírájában bármiféle szökési tervemet: - Ha kiabálni kezdesz, kénytelen leszek 60
csinálni veled valamit. Minden kijárat robbanószerkezettel van biztosítva. Ha kinyitsz egy ablakot, magadat röpíted a levegőbe. Komolyan figyelmeztetett, hogy ne menjek az ablakok közelébe, kint amúgy sincs semmi látnivaló. Ha nem tartom be pontról pontra az utasításait, azonnal végez velem. Ebben egy pillanatig sem kételkedtem. Elrabolt és bezárt. Akkor miért ne lenne képes megölni? Mikor az egyik este végre kinyitotta a pinceodú ajtaját és felszólított, hogy kövessem, vonakodva, bizonytalan léptekkel engedelmeskedtem. A börtönöm ajtaja mögötti szórt fényben egy valamivel magasabban fekvő, ferde falú, keskeny folyosóra láttam, ahol egy láda állt. Mögötte nehéz faajtó melyen át egy másik folyosóra juthatott az ember. Pillantásom a bal oldali fal mentén húzódó drabális, ijesztően hatalmas „szörnyetegre" esett: egy vasbeton ajtó. Legalább 150 kiló. Mindez egy majdnem fél méter vastag falba illesztve, kívülről pedig faltól falig érő vasrúddal lezárva. így állt a rendőrségi jelentésben. Hogy milyen érzés fogott el, amikor átléptem ezen az ajtón, arra alig találok szavakat. Be voltam betonozva! Tökéletesen elzárva mindentől! A tettes állandóan figyelmeztetett a robbanószerekre, a riasztókra, az áram alatt lévő drótokra. A legmagasabb fokú védelmi rendszer - egy gyerek ellen! Mi lesz velem, ha történik valami? A félrenyelt kolbászhéjtól való korábbi szorongásom egyenesen nevetségesnek tűnt, ha elképzeltem, hogy a tettes kitöri a karját, kórházba kerül... Én pedig elevenen eltemetve... Végem van! Nem kaptam levegőt. Ki akartam jutni. Azonnal! A vasbeton ajtóból egy picike átjáróra lehetett rálátni. 68,5 centiméter magas, 48,5 centiméter széles. Ha álltam, a felső pereme nagyjából a combomig ért. A tettes már a másik oldalán várt, a világos háttérből élesen rajzolódtak ki a lábai. Aztán négykézlábra ereszkedtem, és átmásztam a lukon. A fekete falak mintha kátránnyal lettek volna bevonva, a levegő dohszagot árasztott, és párás volt. Mikor kikúsztam az átjáróból, egy autószerelő műhelyben találtam magam. Rögtön az átjáró mellett egy kiszerelt páncélszekrény és egy komód állt A tettes rám parancsolt, hogy kövessem. Szűk lépcsőfeljáró következett - a szürke betonfalak közt magas és csúszós lépcsőfokok húzódtak. Három lefelé, kilenc fölfelé, aztan egy csapóajtón át egy garázsba jutottam. Teljesen lebénultam. Két faajtó. Súlyos betonajtó. Szűk átjáró. Előtte egy roppant páncélszekrény, amelyet a tettes, ha az odúmban voltam, egy vasrúd segítségével tolt a rés elé, aztán a falba csavarozta, és ráadásul elektromosan is biztosította. Majd jött a komód, mely elrejtette a páncélszekrényt és az átjárót, s a padlólécek, amelyek a szerelőárokhoz vezető csapóajtót fedték le. Korábban is tudtam, hogy börtönöm ajtaját nem tudom feltörni, s a pincéből minden menekülési kísérlet értelmetlen. Azt is sejtettem, hogy verhetem bármeddig a falat, és üvölthetek a berekedésig, akkor sem hallja meg senki. De ebben a pillanatban, fent a garázsban villámcsapásszerűen felismertem, hogy soha nem fognak megtalálni. A tettes a pincebejáratot olyan tökéletesen álcázta, hogy riasztóan kicsinek tűnt az esélye annak, hogy a rendőrség egy esetleges házkutatáskor rám találjon. A sokk csak akkor múlt el, amikor egy még erősebb benyomás ért: a levegő. Mélyen magamba szívtam, újra és újra, mint egy szomjazó, aki az utolsó pillanatban mégis eléri az oázist, és szinte fejest ugrik az életmentő vízbe. A pincében töltött hónapok alatt teljesen elfelejtettem, milyen nagyszerű érzés belélegezni a friss levegőt, amely nem száraz és poros, és amelyet nem egy szerkezet fúj be szűkös kis pinceodúmba. A ventilátor kattogása, amely állandó zörejként rendezkedett be a fülemben, megszűnt. Tekintetem óvatosan kereste az idegen kontúrokat, s feszültségem oldódni kezdett... de rögtön vissza is tért, amikor a tettes egy mozdulattal jelezte, hogy meg se nyikkanjak. Aztán egy előtéren és négy lépcsőn át bevezetett a házba. Bent félhomály uralkodott, az összes redőny leeresztve. Konyha, folyosó, 61
nappali, folyosó. A terek, amelyeken egymás után áthaladtam, hihetetlenül, szinte nevetségesen nagynak és tágasnak tűntek. Március 2-a óta olyan környezetben mozogtam, amelyben a legnagyobb távolság két méter volt. Szűkös odúmat minden sarokból könnyen áttekinthettem. Itt viszont úgy nyelt magába a terek kiterjedése, mint a vízáradat. Itt talán minden ajtó és ablak mögött valami kellemetlen meglepetés, maga a Gonosz leselkedett. Nem tudtam, hogy a tettes egyedül él-e, s vajon még hány személy keveredett bele a bűncselekménybe - és mit tesznek velem, ha meglátnak „idefent". A tettes olyan gyakran beszélt a „többiek"-ről, hogy minden sarokban őket gyanítottam. Még az is kézenfekvőnek tűnt, hogy családja van, melynek tagjai be vannak avatva a dologba, és pusztán arra várnak, hogy megkínozzanak. A tettes minden elgondolható ötlete lehetségesnek tűnt számomra. Mindamellett most izgatott volt, ideges. A fürdőszobáig egyre csak ezt sziszegte a fülembe: - Gondolj az ablakra és a riasztóberendezésre! Tedd, amit mondok! Megöllek, ha kiabálsz! Miután láttam az odúmhoz vezető utat, még azt is szemrebbenés nélkül elhittem volna neki, ha azt meséli, hogy az egész ház alá van aknázva. Miközben a parancsa értelmében lesütött szemmel hagytam, hogy bevezessen a fürdőszobába, csak úgy száguldoztak a gondolataim. Lázasan töprengtem, hogyan tudnám ártalmatlanná tenni őt és elmenekülni. Semmi sem jutott eszembe. Nem voltam éppen gyáva gyerek, de akkorra már nagyon is megfélemlített. A tettes sokkal erősebb és gyorsabb volt nálam, ha nekilódulnék, két lépéssel utolérne; az ablakok vagy ajtók kinyitása pedig nyilvánvalóan egyet jelentett volna az öngyilkossággal. Még szabadulásom után is hittem abban a bizonyos biztonsági rendszerben... Akkoriban persze nem csak a külső kényszer, a sok áthághatatlan fal és ajtó, és a tettes testi ereje akadályozta meg menekülésemet. A lelki fogság - amelytől rabságom alatt egyre kevésbé tudtam szabadulni - alapköve már le volt rakva. Meg voltam félemlítve, és szorongtam. „Ha együttműködsz, nem lesz semmi bajod." A tettes kezdettől fogva ezt a mondatot plántálta belém, és - a halált is beleértve - a legkomolyabb büntetésekkel fenyegetett, ha ellenállok. Gyerekként természetesnek vettem, hogy a tekintélyparancsoló felnőttek utasításainak engedelmeskedjem, különösen akkor, ha ellenkező esetben még következményekkel is számolni kell. Most a tettes jelentette számomra a meghatározó személyt, az autoritást. Még abban sem vagyok biztos, hogy lett volna-e bátorságom elmenekülni, ha, tegyük fel, nyitva áll a ház ajtaja. Egy házimacska, aki életében először merészkedik ki az ajtón, visszaretten, leül a küszöbre, és nyávogni kezd, mert nem tudja, mit is kezdjen a hirtelen kapott szabadsággal. Mögöttem nem állt védelmet nyújtó ház, amelybe visszatérhettem, hanem egy férfi, aki még meggyilkolni is kész volt. Már régen nem én ültem fogságban, hanem a fogság ült bennem. A tettes vizet eresztett, habfürdőt tett belé, és ottmaradt, amikor levetkőztem, s a kádba léptem. Zavart, hogy még a fürdőszobában sem hagy egyedül. Másrészt már az odúban, zuhanyozás közben megszoktam, hogy meztelenül lát, ezért csak alig tiltakoztam. Mikor belemerültem a meleg vízbe, és becsuktam a szemem, napok óta először sikerült mindent kikapcsolnom magam körül. Fehér habkoronák borították szorongásomat, keresztültáncoltak az odúmon, kiöblítettek a házból, és tovasodortak, messze, el. Egészen hazáig, a mi fürdőszobánkba, anyám karjaiba, aki hatalmas, előmelegített fürdőlepedővel várt, és azonnal bevitt az ágyba. A szép kép szappanbuborékként pattant szét, amikor a tettes sürgetni kezdett. A törülköző durva volt, a szaga idegen. Senki sem vitt karjában az ágyba, ehelyett alászálltam sötét pinceodúmba. Hallottam, ahogy bezárja mögöttem a faajtókat, behúzza és elreteszeli a betonajtót. Elképzeltem, amint keresztülkúszik a keskeny kis átjárón, megint oda-rangatja a páncélszekrényt a nyílás elé, becsavarozza a falba, Vegül pedig eléje tolja a komódot. Bárcsak ne láttam volna, mennyire hermetikusan vagyok elzárva a külvilágtól. Lefeküdtem a 62
nyugágyamra, összegömbölyödtem, és megpróbáltam a szappan és a meleg víz érintését visszavarázsolni a bőrömre. Azt az érzést, hogy otthon vagyok. *** Nem sokkal később, 1998 őszén a tettes ismét gondoskodó arcát mutatta. Talán csak gyötörte a lelkifurdalás, mindenesetre valamivel lakhatóbbá akarta tenni az odúmat. A munkálatok csak lassan haladtak előre; minden egyes deszkát, festékesvödröt egyenként kellett lehurcolni a hosszú úton, mivel a polcokat és a szekrényeket csak az odúban lehetett összeszerelni. Megengedte, hogy kiválasszam a fal színét: fűrészporos tapétát választottam, melyet halvány rózsaszínűre akartam festetni; pontosan ilyen falam volt a gyerekszobámban is. A színt úgy hívták, hogy „Csillogó Elba". Később a tettes ugyanezt a színt használta a saját nappalijához is. Egyetlen vödörnyi maradék festék sem maradhatott a házban, amelyet a fenti falon nem lehetett felfedezni, magyarázta nekem. Állandóan várta a rendőri razziát, így állandóan azon mesterkedett, hogy semmiféle gyanús nyomot ne hagyjon maga után. Mintha a rendőrség akkoriban még egyáltalán érdeklődött volna a sorsom iránt, mintha az ilyen dolgoknak egyáltalán utánajártak volna, miközben két bejelentés ellenére sem vizsgálták át az elrablásomkor használt autót. A gipszkarton lapokkal lépésről lépésre tűntek el az odúban töltött első időszakból származó emlékek. A felfestett előszobai komód, a családfa, az Ave Maria. De az, amit most kaptam, kétségtelenül jobbnak tűnt; az új fal olyan érzést keltett, mintha otthon lennék. Mikor a tapétázás és a festes befejeződött, a kis odú úgy szaglott a különféle vegyi anyagoktól, hogy napokon át rosszullét környékezett. A festékszag kiszellőztetése meghaladta a kis ventilátor erejét. Aztán jött a magasra emelt ágy beépítése. Priklopil világos színű fenyődeszkákat és tartóoszlopokat hozott a pincébe, aztán gondosan összecsavarozta őket. Végül fent lebegett az ágy, nagyjából másfél méter magasan a padló fölött, ez a táv majdnem annyi volt, mint az odúm szélessége. A mennyezetre tehettem némi díszítést. Három piros szív mellett döntöttem; nagy gonddal pingáltam ki őket. Anyámnak készültek: ha rájuk néztem, rögtön ő jutott eszembe. Legbonyolultabbnak a létra beépítése bizonyult: ugyanis nem fért be az ajtón. A tettes újra és újra megpróbálta, míg végül eltűnt és egy akkumulátoros fúrógéppel tért vissza, amivel szétcsavarozta az előteret kettéosztó deszkafalat, és valahogy bekormányozta a létrát az odúba - a falat még ugyanaznap visszaállította. Az új polcom beépítésekor láttam meg először a tettesnek azt az arcát, amely mélyen megrettentett. Mindeddig gyakran előfordult persze, hogy rám kiáltott, leteremtett és szidott, és minden elképzelhető büntetéssel fenyegetett, hogy együttműködésre kényszerítsen, de sosem vesztette el teljesen az önuralmát. Előttem állt a fúrógéppel a kezében, és éppen az egyik deszkát csavarozta a falba. A közös munka az odúban némi bizalmat keltett bennem, és egyszerűen kicsúszott belőlem a kérdés: - Miért pont ide csavarod ezt a deszkát? Hogy csak akkor beszélhetek, ha hozzám szól, arról egy pillanatra teljesen megfeledkeztem. A tettes a másodperc tört része alatt dührohamot kapott, rám üvöltött - és felém hajította a nehéz fúrógépet. Az utolsó pillanatban hajoltam félre, mielőtt még a gép a mögöttem lévő falba csapódott volna. Annyira megrémültem, hogy elakadt a lélegzetem, csak bámultam a férfira nagy szemekkel. 63
A hirtelen dühkitörésben nem sérültem meg, a hajam szála sem görbült. De a közjáték mély nyomot hagyott a lelkemben, mert új oldalát tárta fel a tettesnek; mostantól tudtam, hogy akkor is fájdalmat okozhat, ha ellen, szegülök neki. Ettől még félénkebb, még alkalmazkodóbb lettem. A tettes első erőszakos kitörése utáni éjjel fent feküdtem a vékony matracon az új ágyamban. A ventilátor mintha közvetlenül a fülem mellett kattogott volna, mélyen behatolt az agyamba, mígnem a legszívesebben hangosan felüvöltöttem volna a kétségbeeséstől. A mennyezet irányából áradó hideg levegő egyenesen a lábamat érte. Míg otthon mindig a hátamon, kinyújtózva aludtam, most úgy kucorodtam össze, mint egy embrió; a takarót szorosan a lábamra tekertem, hogy elkerüljem a kellemetlen huzatot. Minden kellemetlenség ellenére sokkal puhábban feküdtem, mint a kerti nyugágyon; forgolódhattam, jóval több helyem volt. És mindenekelőtt itt volt az új tapétám. Kinyújtottam a kezem, megérintettem, aztán becsuktam a szemem. Gondolatban felidéztem a gyerekszobám bútorait, a babákat, a plüssállatokat. Az ablakot, az ajtót, a függönyt és a helyiséget belengő illatot. Ha elég erősen odaképzelem magam, képes leszek elaludni kezemmel az odúm falán - és másnap a szobámban ébredhetek úgy, hogy a kezem még mindig a falat érinti. Akkor anyám behozná a teát, én levenném a tapétáról a kezem, és minden jóra fordulna megint. Mostantól minden este így aludtam el, kezemmel a tapétán, és biztos voltam benne: egy szép napon tényleg a saját gyerekszobámban ébredek. Eleinte úgy hittem ebben, mint egy varázsigében, amely valamikor beteljesedik. Később a tapéta megérintése olyan lett, mint egy ima, egy mindennapos fogadalom. Betartottam a szavam: amikor nyolc évvel később, a kiszabadulásom után először látogattam el anyámhoz, befeküdtem az ágyba az egykori gyerekszobámban, ahol semmi sem változott - és becsuktam a szemem. Mikor a kezem megérintette a falat, az összes régi pillanat visszatért: a tízéves kis Natascha, aki kétségbeesetten törekszik rá, hogy ne veszítse el reményt, és először teszi kezét az odú falára. - Hát megint itt vagyok - suttogtam. - Látod, bevált. *** Minél előbbre rukkolt az év, annál jobban nőtt a szomorúságom. Mikor az első decemberi napokat húztam át a naptárban, olyan lehangoltság vett erőt rajtam, hogy még a csokoládékrampusznak sem örültem, amit a tettes Mikulásra hozott. Egyre közeledett a karácsony. Elviselhetetlennek látszott a gondolat, hogy a karácsonyi ünnepeket egyedül kell töltenem, itt, a pinceodúmban. Mint alighanem minden gyereknek, nekem is a karácsony jelentette az év egyik csúcspontját. A sütemények illata, a feldíszített fa, az örömteli várakozás az ajándékokra, az egész család, amely erre az ünnepre összegyűlik. Ez a kép idéződött fel bennem, amikor rosszkedvűen lehámoztam a csokoládéról a sztaniolpapírt. A családommal töltött utolsó karácsony képe: unokaöcséim, mint régebben, ezúttal is meglátogattak, de ők már otthon megkapták az ajándékaikat. Én voltam az egyetlen gyerek az ajándékosztásnál. Anyám a fadíszítés szempontjából mindig ragaszkodott a legújabb divathoz: a fa csak úgy csillogott az angyalhajtól és a lila gömböktől. Alatta pedig hegyekben álltak az ajándékaim. Miközben én egyiket a másik után csomagoltam ki, a felnőttek a duruzsoló rádió mellett ültek a díványon, és egy tetoválással foglalkozó újságot nézegettek. Lévén karácsony, ez mélységes csalódással töltött el. Még arra sem tudtam senkit rábeszélni, hogy legalább egy karácsonyi dalt elénekeljenek, Pedig büszke voltam arra, hogy kívülről tudom az iskolában tanult szöveget. 64
Csak másnap, amikor a nagymamámnál ünnepeltünk, lett igazi karácsonyi hangulat. Mindannyian a kisszobában gyűltünk össze, és elragadtatva énekeltük a Csendes éjt. Aztán örömteli várakozással füleltem, mikor szólal meg az ünnepi csengő finoman csilingelő hangja. Megjött a Jézuska. Mikor a szobaajtót kinyitottuk, az eredeti viaszgyertyák ünnepi fényt és mesés illatot árasztottak. Nagyanyám mindig hagyományos paraszti karácsonyfát állított fel, szalmából font csillagokkal és üveggömbökkel, melyek olyan finoman lebegtek, mint a szappanbuborék. Ilyennek képzeltem a karácsonyt - és ilyennek kellene lennie ebben az évben is. De hát hogyan? Az év legnagyobb családi ünnepét a családom nélkül kell eltöltenem. Ez szorongással töltötte el minden porcikámat. Másrészt a gondolataim egyfolytában a körül keringtek, hogy a karácsony a családommal amúgy is csalódást okozott, és hogy elszigeteltségem miatt bizonyára megszépítem a múltat. Mindennek ellenére mégis megpróbálhatom, hogy az odúban a lehető legközelebb hozzam a karácsonyt a saját elképzeléseimhez. Olyan ünnepet akartam magamnak rendezni, amely kapcsolódási pontokat kínált a nagyanyám karácsonyát felidéző képzeletbeli utazásomhoz. A tettes részt vett a játékban. Akkoriban hihetetlenül hálás voltam neki azért, hogy lehetővé tette az igazi karácsonyi ünnep látszatát. Ma már azt gondolom, ezt nem az én kedvemért, hanem inkább valami belső kényszerből tette. Az ünnepnapok számára is rendkívül fontosak voltak, hiszen rendszert teremtettek, bizonyos szabályok szerint alakultak, márpedig rendszerek és szabályok nélkül, melyekhez szinte nevetséges szigorúsággal ragaszkodott, Priklopil nem tudott élni. Ennek ellenére természetesen nem ment volna bele a kívánságaimba. Hogy mégis megtette, az alighanem azzal függ össze, hogy arra nevelték, hogy megfeleljen a várakozásoknak, és megfeleljen a többiek által róla alkotott képnek. Ma már tudom, hogy mindenekelőtt az apjához való viszonya terén mondott éppen ebben az irányelvben újra és újra csődöt. Apja hőn vágyott elismerését nyilvánvalóan soha nem sikerült kivívnia. Velem szemben ez a viselkedés már csak nyomokban volt meg, de annál furcsábban és abszurdabban hatott. Végül is elrabolt és bezárt egy pincébe. Ez azért nem feltétlenül az a helyzet, amelyben valaki figyelembe veszi az ellenfele és az áldozata elvárásait - olyan ez, mintha valaki fojtogatna egy embert, és közben mellékesen megkérdezné tőle: ugyan kényelmesen fekszik-e. De akkor mindez elvakított. Tele voltam gyermeki hálával, hogy a tettes gondoskodik rólam. Azt tudtam, hogy nem kaphatok igazi karácsonyfát, ezért egy műanyagot kértem tőle. Közösen bontottuk ki a skatulyát, a fát meg egy szekrénykére állítottuk. Kaptam pár angyalkát és némi édességet; sok időmbe telt, míg feldíszítettem a fát. A szentestét egyedül töltöttem, és tévéztem, míg ki nem aludt a fény, aztán kétségbeesetten igyekeztem, hogy ne gondoljak az otthon levő családomra. A tettes, miként másnap is, az anyjánál időzött, vagy az anyja volt nála - ezt akkor persze még nem tudtam. Csak a második ünnepet töltöttük együtt. Csodálkozva láttam, hogy minden kérésemet teljesítette. Egy kis tanuló számítógépet kértem, amit a szüleimtől már tavaly megkaptam. Ez messze nem volt olyan jó, mint az első gépem, de rendkívül boldog voltam, hogy mostantól már iskolába járás nélkül is tudok tanulni. Végül is nem akartam teljesen lemaradni. Kaptam egy festőmappát és egy doboz vízfestéket. Ugyanolyan volt, mint amivel apám már egyszer megajándékozott: 24 szín, köztük arany és ezüst is - mintha a tettes életem egy darabkáját adta volna vissza. A harmadik csomagban egy „Festés a számok szerint" készlet volt, olajfestékkel. Már ez is megvolt otthon, de nagyon örültem a több órás időtöltésnek, amit a bonyolult kifestés igényelt. Az egyetlen, amit a tettes nem adott hozzá, a terpentin volt. Alighanem attól tartott, hogy a kis odúban káros hatású kipárolgás keletkezik. A karácsony utáni napokat festéssel és a tanuló komputerrel töltöttem. Megpróbáltam meglátni helyzetem előnyös mivoltát is, és amennyire csak lehet, elnyomni a családommal 65
kapcsolatos gondolataimat, miközben felidéztem az utolsó közös karácsony árnyoldalait. Megkíséreltem bebeszélni magamnak, hogy egyszer azért mégis érdekes átélni, más felnőttek hogyan ünnepelnek. Mérhetetlen hálát éreztem, hogy egyáltalán volt karácsonyom. Fogságom első szilveszterét egyedül töltöttem, teljes sötétségben. Feküdtem a magas ágyamban, és feszülten figyeltem, hallható-e a tűzijáték, amely fent, a másik világban az éjfél beálltát jelzi. De csak az óra egyhangú ketyegése és a ventilátor kattogása hatolt a fülembe. Később megtudtam, hogy a tettes a szilvesztert a barátjával, Ernst Holzapfellel tölti. Nagyon gondosan készült erre, és ilyenkor mindig a legjobb, legdrágább petárdákat szerezte be. Egyszer, ekkor már tizenöt vagy tizenhat éves lehettem, a házból megfigyelhettem, hogyan röpít már kora este petárdát a légbe. Sőt tizenhat éves koromban én is kint voltam a kertben, és néztem a tűzijáték égből aláhulló ezüst csillámlását. De ez már abban az időszakban volt, amikor fogságom szilárd elemévé vált énemnek, és a tettes nem félt tőle, hogy magával vigyen a kertbe. Tudta, hogy belső fogságom falai időközben olyan magasra nőttek, hogy nem fogok megszökni. *** Eltelt az év, amelyben elraboltak, és még mindig fogoly voltam. A kinti világ egyre távolabb került, a korábbi életemre való visszaemlékezés egyre gépiesebb és sablonosabb lett, a múlt kezdett egyre valószerűtlenebbé válni. Egyre nehezebben hittem el, hogy nem is olyan rég még általános iskolai tanuló voltam, aki délutánonként játszott, kirándult a szüleivel, és teljesen normális életet élt. 128 Megpróbáltam beletörődni abba az életbe, amelybe belekényszerültem. Ez nem mindig volt könnyű. A tettes ellenőrzése még totálisabb lett. A hangja a kaputelefonban az idegeimre ment. A parányi pinceodúmban úgy éreztem magam, mintha mérföldekkel lennék a föld alatt, de ezzel egyidejűleg mintha valamiféle átlátszó dobozban élnék, amelyben minden mozdulatomat megfigyelhetik. Látogatásaim a házban rendszeresek lettek: nagyjából kéthetente felmehettem fürödni, olykor még együtt is vacsoráztunk és tévéztünk. Örültem minden pillanatnak, amit az odún kívül tölthettem - de a házban még mindig szorongtam. Noha időközben megtudtam, hogy a tettes egyedül él, és senki idegen nem lapulhat a sarokban, idegességem nem csökkent. Ráadásul Priklopil a maga üldözési mániájával gondoskodott arról, hogy egy pillanatra se csökkenjen a feszültség. Ha fent voltam, úgy tűnt, mintha valami láthatatlan zsinór kötne a tetteshez: mindig ugyanakkora távolságra kellett állnom és járnom tőle - egy méterre, nem többre és nem kevesebbre, különben azonnal tombolni kezdett. Megkövetelte, hogy mindig lehajtott fejjel járjak, soha ne emeljem fel a tekintetemet. A pince teljes elszigeteltségében eltöltött végtelen órák és napok után nagyon fogékony lettem a tettes utasításaira és praktikáira. A fény és az emberi érintkezés hiánya annyira elgyengített, hogy már nem tudtam szembeszállni vele, miközben egy bizonyos alapellenállást soha nem adtam fel - ez hozzásegített ahhoz, hogy meghúzzam a részemről elengedhetetlennek tekintett határokat. Szökésre alig gondoltam. Úgy tűnt, a láthatatlan póráz egyre valóságosabbá válik. Mintha ténylegesen a tetteshez lennék kötve, és képtelen lennék arra, hogy közelebb vagy távolabb menjek tőle annál a bizonyos egy méternél. A külvilágtól való borongást - amelyben nem szeretnek, nem hiányolnak, és nem kutatnak utánam olyannyira belém plántálta, hogy az már-már a szabadság utáni vágy fölé kerekedett. 66
Ha az odúban voltam, megpróbáltam a lehető legjobban elfoglalni magam. Az egyedül töltött hosszú hétvégéken órákon át takarítottam, míg minden ragyogott és friss illatban fürdött. Sokat festegettem, és a legkisebb papírfecnit is hasznosítottam képes albumomban: anyám hosszú szoknyában, apám a nagy hasával, bajuszosan, köztük én állok, mosolyogva. Megfestettem a sugárzóan sárga napot, amelyet annyi sok hónap óta nem láttam; házakat, füstölgő kéményekkel, tarka virágok közt játszó gyerekeket. Mindezek a fantáziaképek olykor órákra is elfeledtették velem a mostani, valóságos világomat. Egy nap a tettes hozott nekem egy kicsinyeknek való barkácsoló könyvet, amely inkább elszomorított, mint felvidított. Papírrepülő-hajtogatáshoz az odúm nyilvánvalóan kicsinek bizonyult. Jobban tetszett a később kapott Barbie baba és az apró varrókészlet. Végtelenül hálás voltam ezért a műanyagból készült, hosszú lábú teremtésért, aki amolyan társalkodónőm lett. Lovagló Barbie volt, hosszú csizmában, fehér nadrágban, aki vörös mellényben pattogtatta a lovaglóostorát. Napokon át nyaggattam a tettest, hogy hozzon nekem valami maradék ruhaanyagot. Olykor nagyon sokáig tartott, míg egy ilyen kívánságomat teljesítette. És csakis akkor, ha szigorúan betartottam az utasításait. Ha meg sírtam valami után, napokra megvonta tőlem a létfontosságú javakat: a könyveket, videókat. Hogy kapjak valamit, hálát kellett mutatnom, és meg kellett dicsérnem minden tettét - beleértve azt is, hogy bezárt a pinceodúba. Végül is hozott egy régi, rövid ujjú fehér pólót, puha dzsörzéből, finom kék mintával. Ugyanaz a trikó volt, amit elrablásomkor viselt. Nem tudom, hogy vajon elfelejtette-e ezt, vagy üldözési mániájában egyszerűen csak meg akart szabadulni tőle. Ebből az anyagból varrtam a babámnak egy spagettipántos koktélruhát, és egy csinos, aszimmetrikus topot. A trikó karjából az iskolatáskámban talált zsinór felhasználásával összebütyköltem magamnak egy szemüvegtartót. Később sikerült rábeszélnem a tettest, hogy adja nekem azt a régi asztalkendőt, amely a mosásban megkékült, és már csak porrongynak használható. Ebből lett aztán Barbie báli ruhája, vékony gumiszalaggal a derekán. Később drótból hajtogattam egy lábosalátétet, különféle papírokból meg kis műalkotásokat készítettem. A tettes kézimunkatűket hozott az odúba, ezekkel gyakoroltam a horgolást és a kötést, amelyeket az iskolában soha nem tanultam meg rendesen. Ha hibát követtem el, a tanár gyorsan elveszítette a türelmét. Most viszont végtelenül sok idő állt rendelkezésemre, senki sem utasított rendre, ha valami nem sikerült, kezdhettem elölről, míg kis munkáim tökéletesek nem lettek. Ez a kézimunka lelki mentőövemmé vált. Megóvott attól, hogy megőrüljek a kényszerű magányos tétlenségben. És közben elmerenghettem a szüleimen, akiknek ajándékaimat készítettem - arra az időre, amikor ismét szabad leszek. A tettesnek persze egyetlen szóval sem említhettem, hogy bármit is barkácsolok a szüleimnek. A képeket eldugtam előle, és csak ritkán beszéltem a családomról, mert mindig fékevesztetten reagált, ha rabságom előtti életemről beszéltem neki. - A szüleid nem szeretnek, nem törődnek a sorsoddal, különben kifizették volna a váltságdíjat - eleinte dühösen ezt vágta a fejemhez, ha arról beszéltem, mennyire hiányoznak nekem. Aztán valamikor 1999 tavaszán jött a parancs: nem említhetem többé a szüleimet, és egy szót sem szólhatok a fogságom előtti életemről. Anyám, apám, nővéreim és unokaöccséim, az iskola, az utolsó síelés, a tizedik születésnapom, apám vityillója, a macskáim, a lakásunk, szokásaim, anyám üzlete, tanáraim, iskolai barátaim, szobám és minden ami régebben történt egy csapásra tabuvá vált. Ez a tiltás szilárd eleme lett pincebeli látogatásainak. Ha szóba hoztam a szüleimet, dührohamot kapott. Ha sírtam, lekapcsolta a fényt, és olyan sokáig hagyott egyedül a sötétben, míg megint „rendes és szófogadó" lettem. A rendesség azt jelentette: hálát kellett mutatnom, hogy kiszabadított régi életemből. - Megmentettelek. Most már hozzám tartozol - mondogatta szakadatlanul. 67
Vagy: - Nincs már családod. Én vagyok a családod. Én vagyok az apád, az anyád, a nagyid és a nővéreid. Most minden én vagyok számodra. Nincs többé múltad. Nálam sokkal jobb neked. Szerencséd, hogy befogadtalak, és gondoskodom magamról és rólad. Hozzám tartozol. Én teremtettelek. *** Pygmalion, látván, hogy ezek mily vétkesen élnek, elborzadt buja bűnüktől, mit az asszonyi szívnek nyújt bővebben a természet, nem vett maga mellé asszonyt, nőtelen élt, nőtlen volt ágya sokáig. Nagy művészettel készített szobrot eközben hó elefántcsontból, amilyen szép nő a világra nem születik sohasem. - Ovidius: Átváltozások. Devecseri Gábor fordítása Ma már úgy vélem, hogy Wolfgang Priklopil e rettenetes bűncselekmény kerülőútja révén nem akart mást, mint megteremteni a maga egészséges kis világát, benne egy teljesen rá utalt emberrel, aki csakis az övé. Ezt a normális világban soha nem érte el, ezért elhatározta, hogy valakit rákényszerít erre, és a maga képére formálja. Alapjában véve ő is ugyanazt akarta, mint az összes többi ember: szeretetet, el ismerest, melegséget. Akart egy embert, akinek a világon a legfontosabb ember csakis és egyedül ő, Wolfgang Priklopil. Úgy tűnik, erre nem látott más lehetőséget, mint hogy elraboljon egy ártatlan, tízéves gyereket, és oly sokáig tartsa elvágva a külvilágtól, míg a gyerek annyira megsemmisül lelkileg, hogy „újjáteremtheti". Tizenegy éves koromra elvette a saját történetemet, elrabolta az énemet, identitásomat. Immár nem voltam semmi több, csak egy darabka üres papír, amelyre ráírhatta beteg képzelődéseit. Még a tükörképemet is megvonta tőlem. Ha a világtól való elzártságomban nem tükröződhettem másban, csak a tettesben, akkor legalább a magam arcát akartam látni, hogy egészen ne veszítsem el. De makacsul elutasította a kérésemet, hogy hozzon nekem egy kis tükröt. Csak egy évvel később kaptam tőle egy tükrös szekrénykét. Amikor először belepillantottam, már nem ismertem fel egykori gyermeki vonásaimat - egy idegen arc nézett vissza rám. Akkor hát valóban újjáteremtett? Ha manapság felteszem a kérdést, nem tudok rá egyértelműen válaszolni. Először is nem a megfelelő személyt halászta ki. Mindig ellenálltam a kísérleteinek, hogy teljesen feloldjon, és a maga teremtményévé tegyen. Soha nem tört meg. Másrészt esetemben éppenséggel termékeny talajra lelt, amikor azzal kísérletezett, hogy új embert csináljon belőlem. Elrablásom idején nagyon is torkig voltam az életemmel, és annyira elégedetlen önmagammal, hogy éppen elhatároztam, valamit változtatnom kell. Percekkel azelőtt, hogy berántott volna a furgonjába, éppen arról fantaziáltam, hogy egy autó elé vetem magam - annyira gyűlöltem azt az életet, amelybe belekényszerítve éreztem magam. Persze végtelenül elszomorított, amikor eltiltott a saját élettörténetemtől. Mélységes igazságtalanságnak véltem, llogy nem lehetek többé önmagam, és mély fájdalmat okozott, hogy nem beszélhetek a szüleim elvesztéséről. De akkor megis mi volt az, ami megmaradt a saját élettörténetemből? inkább csak emlékek, amelyeknek nem sok közük volt a valódi 68
világhoz, amely tovább élte a maga életét. Iskolám nem létezett immár, kis unokaöcséim megnőttek, és talán meg sem ismertek volna, ha hirtelen eléjük toppanok. És a szüleim talán megkönnyebbültek, mivel most véget ért a rólam folytatott örökös vitájuk. A tettes, amikor oly hosszú időre elvágott mindentől, megteremtette a tökéletes alapot arra, hogy elvehesse a múltamat. Mert miközben végig tisztában voltam vele, hogy az elrablásom súlyos bűncselekménynek számít, a tettes a szakadatlanul ismétlődő tiltásaival egyre mélyebben ültette el tudat alatti énemben, hogy megmentőként tekintsek rá. Alapjában véve sokkal egyszerűbb is volt a megmentőt látni benne, mint a szörnyeteget. Kétségbeesett próbálkozásaimban, hogy meglássam a fogságom pozitív oldalait is, és ezáltal ne roppanjak össze, azt mondtam magamnak: legalább ennél rosszabb már nem jöhet. Mert ellentétben a tévében látott sok esettel, a tettes mindeddig még nem erőszakolt és nem is gyilkolt meg. De identitásom elrablása egyben szabad játékteret is nyitott számomra. Ha manapság visszagondolok, ez az érzés ellentmondásosnak és érthetetlennek tűnik, hiszen teljes mértékben elrabolták a szabadságomat. Mindennek ellenére életemben mégis ekkor éreztem először, hogy mentes vagyok bármiféle előítélettől. Nem voltam immár egy apró csavarocska egy családban, amelyben a szerepeket már régen kiosztották - és amelyben az ügyetlen kis duci szerepkörét szánták nekem. Korábban labda voltam a felnőttek játékában, akiknek a döntései számomra gyakran meglehetősen érthetetlennek tűntek. Most a teljes alávetettség rendszerében tartottak fogva, mozgási szabadságomat elveszítettem, és egyetlen ember határozta meg életem legapróbb részletét is. De az alávetettségnek és a manipulációnak eme formája világos volt, tiszta és egyértelmű. A tettes nem tartozott a kifinomult gyengeséggel cselekvő emberek táborába - nyíltan és leplezetlenül gyakorolta hatalmát. És mégis: ennek a mindent előíró és megszabó hatalomnak az árnyékában lehettem életemben először önmagam. Egyik bizonyítéka ennek az a tény, hogy elrablásom óta semmi gondom nem volt többé az ágybavizeléssel. Pedig embertelen megterhelésnek voltam kitéve. Úgy tűnik, hogy a stressz egy bizonyos formája akkoriban lepergett rólam. Ha egy mondatban kellene összefoglalni, ezt mondhatnám: ha levedlem, lehántom magamról az élettörténetemet, és alkalmazkodom a tetteshez, akkor kedvelt, örömmel fogadott személy leszek - hosszú idő óta először. 1999 késő őszére énem „lehántása" tökéletesen végbement. A tettes megparancsolta, hogy válasszak új nevet magamnak: - Te nem vagy többé Natascha. Immár az enyém vagy. Sokáig vonakodtam, mivel azt gondoltam, hogy a megnevezés amúgy is lényegtelen. Csak én és ő létezett, és a „te", tökéletesen elegendő volt, hogy tudjuk, kiről van szó. De a „Natascha" név említése olyan dühöt és ingerültséget váltott ki belőle, hogy megadtam magam. Azonkívül: szerettem valaha is a nevemet? Csúnyán csengett a számomra, ha anyám dühösen és korholva felém kiáltotta, amikor nem tudtam teljesíteni a velem szemben támasztott elvárásokat és igényeket. Már egészen kicsi koromban más névre vágytam, olyanra, ahogyan a többi gyereket szólították: Stefanie, Jasmin, Sabine. Bármi, csak ne Natascha. A Natascha névben rejlett mindaz, amit nem kedveltem a korábbi életemben. Mindaz, amitől meg akartam szabadulni, és amitől meg kellett szabadulnom. A tettes a „Maria" nevet javasolta, mivel így hívták mindkét nagymamáját. Jóllehet nem tetszett, mégis beleegyezem, mivel amúgy is ez volt a második keresztnevem. Ez megint nem volt ínyére, mivel egy tökéletesen új nevet szánt nekem. Követelte, hogy találjak ki valami mást. Mégpedig azonnal. Belelapoztam a naptáramba, és december 2-án, rögtön a Natascha mellett ez állt: Bibiana. A következő hét évben Bibiana lett az új énem neve, noha a tettesnek soha nem sikerült a régit teljesen kiűznie belőlem. 69
*** A tettes elvette a családomat, az életemet és a szabadságomat, elvette a régi énemet. A fogság a pinceodúban, a föld alatt, a sok nehéz ajtó és zár mögött lépésről lépésre lelki rabsággá is vált, melynek falai egyre magasabbra nőttek. Én meg elkezdtem a börtönőrnek, aki mindezt kiépítette, köszönetet mondani ezért. S tettem mindezt azért, mert az év végén teljesítette egyik leghőbb vágyamat: szerettem volna legalább egy pillanatot eltölteni a szabad ég alatt. Hideg, tiszta decemberi éjszaka volt. A tettes már napokkal azelőtt közölte velem „kirándulásom" feltételeit: - Ha kiabálni kezdesz, megöllek. Ha menekülsz, megöllek. Mindenkit megölök, aki meglát vagy meghall, ha olyan hülye leszel, hogy felhívod magadra a figyelmet. Már nem érte be azzal, hogy pusztán a magam halálával fenyegetett. Megterhelt a mások iránti felelősséggel is, akiket segítségül hívhatnék. Azonnal hittem neki, anélkül, hogy belegondoltam volna. Még ma is meggyőződésem, hogy képes lett volna meggyilkolni egy ártatlan szomszédot, ha véletlenül észrevett volna. Aki nem átall foglyot tartani a pincéjében, az a gyilkosságtól sem retten vissza. Amikor erősen karon fogott, és kinyitotta a kertbe vezető ajtót, hihetetlen boldogsághullám öntött el. A hűvös levegő lágyan simogatta az arcomat és a karomat, s éreztem, hogy a doh és az elszigeteltség szaga, amely már régóta beleköltözött az orromba, lassan odébbáll, és kezd kitisztulni a fejem. Két év óta most először éreztem puha talajt a lábam alatt. A talpam alá került minden egyes fűcsomó értékes, csodálatos élőlénynek tűnt a szememben. Felszegtem a fejem, és felnéztem az égre. A fölöttem elterülő végtelen tágasságtól elakadt a lélegzetem. A hold fényesen csillogott, a távolban pár csillag fénye lüktetett. Kint voltam. Első ízben 1998. március 2-a óta, amikor berántottak egy kisteherautóba. A tettes átvezetett a kerten, egészen a fagyaibokorsövényig. Kinyújtottam a karom, és óvatosan megérintettem a sötét leveleket, melyek fanyar illatot árasztva csillogtak a holdfényben. Csodának tűnt, hogy valami elevent érinthetek. Lecsippentettem pár levelet, és a ruhámba rejtettem őket. Mintegy emlékeként a kinti világ eleven életének. Pár pillanat múlva a tettes visszavezetett a házba. Először láttam, ráadásul holdfényben, kívülről: sárga családi ház volt, ferde tetején két kéménnyel. Az ablakkereteket fehérre mázolták. A gyep, amelyen visszamentünk, természetellenesen rövidnek és jól ápoltnak tűnt. Hirtelen tört rám a kétség. Láttam a füvet, a fákat, a leveleket, egy darabnyi eget, egy házat, egy kertet. De ez volt az a világ, amelyet emlékezetemben őriztem? Minden túl laposnak, túl művinek tűnt. A fű zöld volt, az ég meg kék, de mégis látta az ember, hogy csak díszletekről van szó! A tettes csak azért ültette be a sövényt és építette fel a házat, hogy valami látszat világot mutasson nekem. Egy megrendezett helyzetbe kerültem, egy külső helyszínen forgatott jelenetbe egy tévésorozatból. Nem létezett szomszéd, vagy város a családommal, amely csak 25 percnyi autóútra volt innen. Csak a tettes összeesküvő társai léteztek, akik eljátszották nekem, hogy kint vagyok, miközben egy hatalmas monitoron figyeltek, és röhögtek az együgyűségemen. Szorosan a tenyerembe zártam a zsebemben lapuló leveleket, mintha ők bizonyságul szolgálhatnának arra, hogy ez a valóság létezik, hogy én valóságos De semmit sem éreztem. Csak a nagy ürességet, mely hideg kezével könyörtelenül megragadott. Bántalmazás és éhség 70
Mindennapos harc a túlélésért *** Akkoriban úgy éreztem, hogy a testi erőszakkal a tettes nem képes megtörni. Ha úgy vonszolt le az odúmba vezető lépcsőn, hogy minden egyes foknál bevertem a fejemet, és a bordáimon zúzódások keletkeztek, nem én voltam az, akit a sötétben a padlóra lökött. Ha a falnak nyomott, és úgy fojtogatott, hogy elsötétült előttem a világ, nem én volt az, aki levegő után kapkodott. Mert már nagyon messze jártam, olyan helyen, ahol még a legdurvább rúgásaival és ütéseivel sem tudott elérni. Gyermeki létem megszűnt, amikor tízévesen elraboltak. Gyerekkorom a pincében ért véget, 2000-ben. Egy reggel az altestemben lüktető fájdalomra ébredtem, és vérfoltokat fedeztem fel az ágyneműn. Rögtön tudtam, mi történt. Már egy éve vártam, hogy megjöjjön. A reklámokból, amelyeket a tettes olykor a sorozatokkal együtt felvett, ismertem azt az intimbetét márkát, amit most akartam. Amikor lejött a pincébe, a lehető leghiggadtabban arra kértem, hogy vegyen néhány csomaggal belőle. A tettes ettől a fejleménytől mélyen elbizonytalanodott, üldözési mániája újabb szakaszába lépett. Már eddig is minden apró szöszt felcsippentett, minden lehetséges ujjlenyomatot azonnal letörölt, hogy minden nyomomat megsemmisítse. Szinte hisztérikusan ügyelt arra, hogy fent a házban ne üljek le, amikor egyszer mégis megtettem, alám tett egy halom újságot. Folyton azon fáradozott, hogy még a legkisebb vérnyomot is eltüntesse. Naponta arra számított, hogy megjelenik nála a rendőrség és DNS-nyomok után kutat a házban. Magatartását személyes sértésnek vettem, úgy éreztem magam, mintha bélpoklos lennék. Zavarba ejtő időszak volt ez, amelyben sürgősen anyámra vagy a nővéreimre lett volna szükségem, hogy megbeszéljük azt a testi változást, amellyel most hirtelen szembetaláltam magam. De az egyetlen, akit megszólíthattam, egy férfi volt, aki mindezzel reménytelenül semmit sem tudott kezdeni. Megvetően viselkedett, mintha mocskos és undorító lennék. Olyan férfi volt, aki nyilvánvalóan soha nem élt együtt nővel. Kapcsolatunk jelentősen megváltozott a pubertás beköszöntével. Míg gyermek voltam, „szabadott" az odúmban maradnom, hogy az általa szűkre szabott keretek közt magamról gondoskodjam. Most, lassan felnőtté váló nőként a szolgálatába kellett állnom, hogy szigorú felügyelete mellett elvégezzem a házimunkákat. Fent úgy éreztem magam, akár egy akváriumban. Mint a számára túlságosan szűkre szabott medencében élő hal, amely vágyakozva néz kifelé, de addig nem ugrik ki a vízből, amíg képes túlélni a fogságot. Mert a határok átlépése biztos halált jelentene számára. A határok olyan abszolútak voltak, hogy áthághatatlannak tűntek a szememben. Mintha a ház valamilyen más halmazállapotban lenne, mint a sárga, nyárspolgári falain kívül elterülő világ. Mintha a ház, a kert, a garázs, a pinceodúm valamilyen más mátrixban helyezkedne el. Olykor egy kibillentett ablaktáblán át meglegyintett a tavasz sejtelme, hóba hallottam, amint a távolban egy autó áthalad a néptelen utcán. De amúgy érzékelhetetlen volt a külvilág létezése. A mindig leeresztett redőnyök mögött félhomályban derengett a lakás. A riasztóberendezés be volt kapcsolva - legalábbis ebben a szilárd meggyőződésben éltem. Mindig akadtak olyan pillanatok, amikor megfordult a fejemben a szökés gondolata. De nem szőttem semmiféle konkrét terveket. A hal nem ugorja át az akvárium peremét, mert kint csak a halál leselkedik rá. 71
Csak a szabadság utáni vágy maradt. *** Mostantól állandó megfigyelés alatt álltam. Egyetlen lépést sem tehettem, csak akkor, ha előbb parancsot kapok rá. Úgy kellett ülnöm, állnom, járnom, ahogy a tettes akarta. Meg kellett kérdeznem, hogy leülhetek vagy felállhatok-e, és azt is, hogy megfordulhatok vagy kinyújthatom-e a kezem. Azt is megszabta, merrefelé nézhetek; még a vécére is elkísért. Nem tudom, melyik volt a rosszabb. Egyedül a pincében, vagy az, amikor egyetlen másodpercre sem lehettem egyedül. Az állandó megfigyelés megerősítette azt az érzésemet, hogy voltaképpen egy tébolyult kísérlet alanya vagyok. A ház légköre csak fokozta ezt a benyomást. A polgári homlokzat mögött úgy hatott, mintha kizuhant volna a térből és az időből. Élettelenül, lakatlanul, mint egy nyomasztó film díszlete. Kívülről nézve viszont tökéletesen illett a környezetébe: kispolgári, tökéletesen ápolt és gondozott, a kert körül húzódó vastag sövénnyel gondosan elválasztva a szomszédtól. Kíváncsi tekintetek kíméljenek! Strasshof múlt nélküli, arctalan helység. Mindenféle városmag vagy falusias jelleg nélkül, amelyet pedig egy nagyjából kilencezres lélekszámú településtől némi joggal várhatna el az ember. A helységnévtábla után a házak egymás után sorakoztak a fő út és a vasútvonal mentén; a környék lapos egyhangúságát csak különféle ipari területek törték meg, niint minden nagyváros olcsó külterületén. Már a helység teljes neve - Strasshof an der Nordbahn (Strasshof a Keleti vasútnál) - is nyilvánvalóvá teszi, hogy itt egy olyan településről van szó, amely Bécs közelsége folytán létezik. Az ember elutazott innen, átutazott itt, de csak úgy ok nélkül soha nem utazott ide. A település egyetlen látványossága egy „Emléklokomotív" és egy „Fűtőház" nevű vasúti múzeum. Száz éve még alig ötven ember lakott itt, a maiak Bécsben dolgoznak, és csak aludni térnek vissza a családi házaikba, amelyek monoton egyhangúsággal sorakoznak egymás után. Hétvégén zümmögnek a fűnyírók, a lakók fényesítik az autóikat, és a tiszta szoba a leeresztett redőnyök és csukott zsaluk mögött félhomályban rejtezik. Itt csak a homlokzat számít, nem a látvány mögötte. Tökéletes hely a kettős életre. Tökéletes hely egy bűnözőnek. Maga a ház a korai 1970-es évek tipikus terméke volt. A földszinten hosszú előszoba innen lépcső vezet fel a felső szintre -, balra a fürdőszoba és a vécé, jobbra a nappali, az előszoba végén pedig a konyha. Utóbbi tágas tér, balra a beépített konyha, sötét fautánzatból készült étkezővel, narancssárga-kék virágmintás járólappal. Asztal, négy behúzott szék, a Pril cég virágos lógójával ellátott akasztók a szürkésfehér fali csempén, a mosogató mellett. A legfeltűnőbb egy poszter volt, amely a jobb oldali falon húzódott: nyírfaerdő, melynek zöld, sudár fái a magasba nyúltak, mintha el akarnának menekülni a helyiség nyomasz-to légköre elől. Mikor először vettem alaposabban szemügyre, szinte groteszknek látszott a szememben, hogy az, aki bármikor kimehetne a természetbe, bármikor érezhetné az életet, a művi, a halott természettel veszi körül magát. Miközben én kétségbe esetten próbáltam valami életet vinni az odúm holt terébe. Akár mindössze pár letépett levélke alakjában. Nem tudom, hányszor súroltam fel és fényeztem ki a konyhában a járólapot és a csempét, mígnem makulátlanul ragyogott. A legkisebb porszem, a legkisebb morzsa sem törhette meg a felület tiszta csillogását. Ha azt hittem, kész vagyok, le kellett feküdnöm a földre, hogy ebből a szemszögből ellenőrizhessem a legtávolabbi sarkot is. A tettes állandóan a nyomomban járt, és osztogatta az utasításait Semmi sem volt elég tiszta neki. Számtalanszor 72
előfordult hogy kivette a rongyot a kezemből, hogy megmutassa, hogyan kell „rendesen" takarítani. Mindannyiszor dühbe gurult, ha egy tiszta, fényes felületet bemocskoltam zsíros ujjlenyomatommal. Mert ezzel szétromboltam az érintetlenség, a tisztaság „homlokzatát". De a legrosszabb számomra a nappali takarítása volt. Ez a nagy tér olyan komor sötétséget árasztott, amelyet nem csupán a leeresztett redőnyök okoztak. Sötét, csaknem fekete kazettás mennyezet, sötét faburkolat, zöld, bőr ülőgarnitúra, világosbarna padlószőnyeg. Sötétbarna könyvespolc, amelyen olyan címek álltak, mint Az ítélet vagy a Csak a babák nem sírnak. Egy használaton kívüli kandalló, piszkavassal a kandalló párkányán, egy kovácsoltvas tartóban gyertya, egy állóóra, egy lovagi felszereléshez tartozó miniatűr sisak. Két középkori portré a kandalló fölötti falon. Ha sokáig tartózkodtam ebben a szobában, úgy éreztem, a komorság a ruhámon át behatol minden pórusomba. A nappali tökéletes leképezése volt a tettes „másik" oldalának. Nyárspolgári, és e külső máz csak gyatrán fedi le aZ alatta lévő sötét réteget. *** Ma már tudom, hogy Wolfgang Priklopil ebben a házban melyet szülei az 1970-es években építtettek, éveken át alig változtatott valamit. Csak a felső szintet, amelyben három szoba volt, akarta teljesen felújítani, és a padlásteret a maga elképzelései szerint átalakítani. Eszerint egy padlásablak gondoskodik majd a megfelelő fényről, s belülről a tetőszeréét csupasz fagerendáit gipszkarton lapok borítják - ekképpen a tér lakószobává alakul át. Számomra ezzel kettős értelemben is új szakasz kezdődött a fogságomban. A következő hónapokban és években a tetőtéri építkezéssel töltöttem a nap legnagyobb részét. Prikopilnak akkoriban nem volt rendszeres munkája, csak néha tűnt el, hogy barátjával, Holzapfellel utánajárjon az „üzleteinek". Csak később tudtam meg, hogy lakásokat újítottak fel, hogy aztán bérbe adják őket. De a kínálat nem lehetett túl nagy, mert a tettes leginkább a saját háza felújításával foglalatoskodott. Én voltam az egyetlen munkatársa. Olyan munkatárs, akit szükség esetén felhozhatott a pinceodúból, hogy e nehéz munkát elvégeztesse vele, majd a munka végén még főzésre és takarításra is kényszeríthetett, mielőtt ismét bezárta volna a pincébe. Én akkoriban még túlságosan is kicsi voltam azokhoz a munkákhoz, amelyekre rákényszerített. Minden alkalommal nevetnem kell, ha elnézem manapság azokat a tizenkét éves gyerekeket, akik nyavalyognak és lázadoznak, ha rájuk bíznak valami aprócska feladatot. Drukkolok nekik, látván az ellenállásnak ezt az apró jelét. Nekem nem volt erre lehetőségem: engedelmeskednem kellett. A tettes, aki egyetlen idegen munkást sem tűrt meg a házban, maga vállalta az egész építkezést, engem meg olyan munkákra kötelezett, amelyek messze meghaladták erőmet. Hurcoltam vele együtt a nehéz márványlapokat, súlyos ajtókat, cementeszsákokat vonszoltam, betont törtem feszítővassal és kalapáccsal. A padláson beépítettük a lőrésablakot, hangszigeteltük a falakat, leraktuk a padlót. Fűtéscsöveket és villanyvezetékeket fektettünk le, az első emeletről áttörtünnk a padlástérbe, és beépítettünk egy járólapokkal burkolt lépcsőfeljárót. Aztán továbbfolytattuk az átalakítást. A régi padlót feltéptűk, újat raktunk le. Leakasztottuk az ajtókat, lecsiszoltuk és újramázoltuk őket. A lakás régi, barna szövettapétáját is letéptük, újat ragasztottunk, és lemázoltuk. A padlástérbe új fürdőszobát építettünk be, elláttuk márványcsempével. Egy személyben voltam a segédmunkása és a cselédje. Segédkeztem a cipelésben, adogattam neki a szerszámokat, festettem felfeszítettem és 73
lekapartam mindent. Órákon át tartottam a gipsszel teli vödröt, miközben mázolta a falakat. Ha szünetet tartott, és leült, én gondoskodtam az üdítőjéről. A munkának megvoltak a jó oldalai is. Az aprócska odúmban eltöltött, szinte teljes mozdulatlanságra kárhoztatott két év után, élveztem a fárasztó testi tevékenységet. Karomon az izmok szépen kifejlődtek, erősnek és hasznosnak éreztem magam. Eleinte azt élveztem a legjobban, hogy heteken át órákat tölthetek az odúmon kívül. Bár a fenti falak ettől nem váltak kevésbé átláthatóvá, és a láthatatlan póráz erősebb lett, mint valaha. De ez az egész legalább változatosságot jelentett. Ugyanakkor fent a házban védtelenül kiszolgáltatottá váltam a tettes sötét, rossz tulajdonságainak. Már a fúrógépes közjátéknál is megtapasztaltam, hogy hajlamos a fékevesztett dühkitörésekre, ha nem viselkedem „rendesen". Az odúban erre kevés lehetőség kínálkozott. De most, munka közben, bármikor elkövethettem valami hibát. És a tettes nem kedvelte a hibákat. *** - Add a spaklit! - mondta a tatarozás egyik első napján a padláson. Mire valami rossz szerszámot nyújtottam oda. - Beszarás, hogy te milyen hülye vagy! - tört ki belőle. Tekintete egyik pillanatról a másikra elsötétedett, mintha felhő vonult volna el az írisze előtt. Arca eltorzult. Megragadott egy mellette heverő cementeszsákot, felemelte, és egy kiáltással felém hajította. A nehéz zsák annyira váratlanul és olyan vad erővel talált el, hogy elszédültem. Belsőleg megdermedtem. Nem is annyira a fájdalom volt sokkoló - noha a zsák nehéz volt és az ütés fájt, ám ezt elviseltem volna -, hanem a tettesből előtörő nyers agressziótól akadt el a lélegzetem. Ő volt az egyetlen ember az életemben, tökéletesen ki voltam szolgáltatva neki. Ez a dühkitörés most egész lényemet fenyegette. Úgy éreztem magam, mint egy megvert kutya, aki mégsem harap bele a kézbe, amely megütötte, hiszen ugyanez a kéz nyújt neki táplálékot is. Egyetlen menekülési lehetőségem az maradt, ha lelkem legbelsejébe menekültem. Becsuktam a szemem, mindent kikapcsoltam magam körül, és egy tapodtat se mozdultam. A dühkitörés éppoly gyorsan múlt el, ahogy jött. Odarohant hozzám, megrázott, megpróbálta felemelni a karom, csiklandozni kezdett. - Figyelj, sajnálom, ugye, annyira azért nem volt rossz - mondta. Meredten álltam, becsukott szemmel. Oldalról megcsípett egy kicsit, majd az ajkamhoz ért, és mosolyra húzta. Kínosan mosolyogtam, a szó legszorosabb értelmében. Viselkedj normálisan. Sajnálom. Mit tegyek, hogy rendbe jöjjél? Nem tudom, meddig álltam ott mozdulatlanul, egy szó nélkül, lecsukott szemmel. De aztán győzött a gyermeki észjárás: - Fagyit akarok, és gumicukrot! Azaz egyrészt kihasználtam a helyzetet, hogy édességhez Jussak, másrészt követelésemmel a valóságosnál jelentéktelenebbé akartam tenni a történteket. Azonnal megkaptam a fagylaltot, este pedig a gumicukorkát. Újra bizonygatta, hogy sajnálja a történteket, és hogy ilyesmi többé nem fordul elő - ahogy alighanem minden férj így tesz, aki veri a gyerekét és a feleségét. Úgy tűnt, ezzel a kisiklással megtört valami varázs: el kezdett rendszeresen bántalmazni. Nem tudom, akkoriban melyik kapcsoló mondta fel benne a szolgálatot, de meglehet, egyszerűen azt hitte, hogy teljhatalmában irn. már bármit megtehet. Fogságom végül is már két éve tartott. A tettest nem leplezték le, és annyira kézben tartott hogy nem 74
szökhettem meg. Ugyan ki fogja megbüntetni azért, amit tett? Ettől kezdve nyilván úgy gondolta, hogy joga van mindenféle igényt támasztani velem szemben, így ha kívánságait nem teljesítettem rögtön, testi fenyítéssel büntetett. Mostantól a legkisebb figyelmetlenségemre is heves dührohammal reagált. Néhány nappal a cementeszsákkal történt közjáték után egy gipszkarton darabot kellett volna odaadnom neki. Szerinte túl lassan tettem ezt - megragadott, kicsavarta a kezem, és olyan erősen dörzsölte hozzá az egyik gipszkarton laphoz, hogy égési sebeim keletkeztek, amelyek éveken át nem gyógyultak be; mindig és újra feltépte a varas sebet; a falon, a gipszlapokon, sőt még a mosdó sima felületén is képes volt olyan erővel dörzsölni a kézfejemet, hogy a vér kiserkent tőle. Még ma is heges a bőr a jobb kézfejemen. Egy másik alkalommal megint lassan reagáltam valamilyen utasítására, erre egy Stanley kést hajított felém. Az éles penge, amely úgy vágta a padlószőnyeget, mint a vajat, nyílvesszőként állt bele a térdembe, olyan brutális fájdalommal, hogy rosszul lettem. Éreztem, ahogy a vér végigcsorog a lábszáramon. Mikor ezt meglátta, magánkívül ordította: - Látod, milyen foltokat csinálsz?! Aztán megragadott, bevonszolt a fürdőszobába, hogy a vérzést elállítsa, és bekösse a sebet. A sokktól alig kaptam levegőt. Dühödten hideg vizet fröcskölt az arcomba, és nekem támadt: - Hagyd abba a bőgést! Utána kaptam egy fagyit. Aztán a házimunkák kapcsán is rákapott a verésre. Ült a nappaliban, egy bőrfotelben, elnézte, ahogy négykézláb pucolom a padlót, és megvető megjegyzésekkel kísérte minden kézmozdulatomat. - Te még a padlópucoláshoz is hülye vagy. - Még arra is képtelen vagy, hogy eltüntess egy foltot! Némán bámultam a padlót, belsőleg dermedten, külsőleg viszont kétszeres erőbedobással folytatva a padlótisztítást. De ez sem bizonyult elegendőnek. Minden figyelmeztetés nélkül hirtelen belerúgott az oldalamba vagy a lábamba. Mikor úgy tizenhárom évesen nem elég gyorsan tisztítottam le a tűzhelyt, olyan vadul belém rúgott, hogy nekizuhantam a tűzhely peremének, és felszakadt a bőr a csípőcsontomnál. Noha erősen vérzett, ragtapasz és kötés nélkül küldött le az odúba, azon dühöngve, hogy milyen megterhelést jelent neki a tátongó seb. Hetekig tartott, míg begyógyult - azért tartott ilyen soká, mivel szándékosan, újra és újra nekitaszított a tűzhely szélének. Váratlanul, mellékesen, céltudatosan. Azt utálta a legjobban, ha sírva fakadtam a fájdalomtól. Akkor karon ragadott, és a kézfejemmel olyan vadul törölte ki a könnyeket a szememből, míg a rémülettől abbahagytam a zokogást. Ha ez se használt, torkon ragadott, és a fejemet belenyomta a mosdókagylóba. Összeszorította a légcsövemet, és hideg vízzel olyan erősen dörzsölte az arcomat, hogy majdnem elvesztettem az eszméletem. Gyűlölte, ha szembe kellett néznie bántalmazásai következményeivel. Könnyek, kék foltok, vérző sebek - az ilyesmit látni se akarta. Amit az ember nem lát, az meg sem történt. Nem rendszeres verések voltak ezek, amelyekre bizonyos fokig felkészülhettem volna, hanem váratlan, hirtelen dührohamok, amelyek egyre hevesebbé váltak. Talán azért, mert rájött, hogy noha minden határon túlment, ennek nincsen semmiféle következménye. Talán mert nem volt képes másra, Minthogy egyre mélyebbre süllyedjen az erőszak spiráljába. Azt gondolom, hogy ezt az időszakot csak azért voltam képes átvészelni, mert mindezek az élmények leszakadtak, lehasadtak rólam. Nem valami tudatos, felnőttre valló döntés alapján, hanem gyermeki túlélési ösztönből Amikor vert, elhagytam a testemet, és távolról néztem ahogy egy tizenkét éves kislány hever a földön, és kapja a rúgásokat. 75
Még ma is csak bizonyos távolságtartással tudom felsorolni ezeket a bántalmakat, mintha valaki mással történtek volna meg. Élénken emlékszem a fájdalmakra, amelyeket az ütések során éreztem. Emlékszem a véraláfutásokra, melyek annyira elborították a testemet, hogy forgolódhattam bárhogy az ágyban, a fájdalom mindenütt utolért. Emlékszem a kínra, melyet minden egyes nap hozott, és arra, hogy egy rúgás után milyen sokáig sajgott a lábam. Emlékszem a horzsolásokra, az égő sebekre és a reccsenésre a nyakcsigolyámban, amikor egyszer ököllel, tiszta erővel fejbe vágott. De érzelmileg semmire sem emlékszem. Csak a halálfélelem érzését nem tudtam kikapcsolni, amely ezekben a pillanatokban elfogott. Úgy rágta a fejemet, hogy elsötétedett előttem a világ, a fülem zúgott, a felszabadult adrenalin vadul vágtatott az ereimben, és azt parancsolta: menekülj! De nem tehettem, nem voltam rá képes. A rabság, mely eleinte csak külső kényszer volt, immár a lelkembe is beleköltözött, belső fogsággá vált. Hamarosan már az elkövetkező ütlegek első jele is eleg volt ahhoz, hogy szívem a torkomban dobogjon, kihagyjon a lélegzetem, és sokkos dermedtségbe zuhanjak. Meg a viszonylag biztonságos odúmban ülve is azonnal elfogott a páni halálfélelem, ha meghallottam a távolból a tettes közeledését. A pánik - amelyet a test a halálfélelem tapasztalatával raktároz el, és amelyet valami hasonló fenyegetés legcsekélyebb jelére azonnal működésbe léptet – nem ellenőrizhető. Vasmarokkal tartott fogságában. *** Nagyjából két év múlva, tizennégy éves koromban kezdtem el védekezni. Eleinte csupán egyfajta passzív ellenállás volt ez. Ha rám üvöltött, és nekikészült az ütéshez, addig vertem a saját arcomat, míg meg nem kért, hogy hagyjam abba. Arra akartam kényszeríteni, hogy az arcomba nézzen. Hogy lássa, hogy bánik velem, hogy az ütéseket, amelyeket eddig nekem kellett kiállnom, most neki kelljen elviselnie. Nem kell több fagylalt, se gumicukor. Először tizenöt évesen ütöttem vissza. Csodálkozva és némileg tanácstalanul pillantott rám, amikor hasba bokszoltam. Erőtlennek éreztem magam, túlságosan lassan mozogtam, az ökölcsapásom csak habozva ért célba. De megvédtem magam! És többször odacsaptam. Megragadott, satuba fogta a nyakam, míg végre abbahagytam. Testileg persze esélytelen voltam vele szemben. Magasabb és erősebb volt, és minden különösebb fáradság nélkül olyan távolságra tartott el magától, hogy ütéseim és rúgásaim többnyire csak a levegőt érték. De mégis létfontosságú volt, hogy megvédtem magam. Ezzel bebizonyítottam magamnak, hogy erős vagyok, és az önbecsülésemet még nem vesztettem el teljesen. Neki pedig megmutattam, hogy vannak határok, amelyek áthágását már nem sokáig tűröm el. Döntő mozzanat volt ez a tettessel kialakult viszonyomban. Ki tudja, mire lett volna képes, ha nem védekezem. *** A pubertással megkezdődött a terrorizálás az evés terén is. Hetente egyszer vagy kétszer a tettes ráállított a mérlegre. 76
Akkoriban 45 kilót nyomtam - kövér kisgyerek voltam, tagadhatatlanul. A következő években nőni kezdtem - és ezzel egyidejűleg fogyni is. A viszonylagos szabadság kezdeti szakasza után, amikor még „megrendelhettem" az ételeket, kezdte fokozatosan átvenni az ellenőrzést, és megparancsolta, hogy osszam be magamnak az ennivalómat. A tévétől való eltiltás mellett az ételmegvonás volt az, amivel a leghatásosabban sikerült sakkban tartania. De amikor tizenkét éves lettem, és testileg rohamosan fejlődni kezdtem, az ételmennyiség célszerű felhasználását még szemrehányásokkal és sértésekkel is fűszerezte: - Nézz magadra! Kövér vagy, és csúnya. - Annyit zabálsz, hogy mindjárt kipukkadsz. - Aki nem dolgozik, ne is egyék. Szavai sértőn nyilalltak belém. Már rabságom előtt is súlyos keresztként viseltem az alakomat, mely a szememben a legfőbb akadálynak tűnt a felhőtlen gyerekkorhoz vezető úton. Kövérségem tudata marcangoló, megsemmisítő öngyűlölettel töltött el. A tettes pontosan tudta, melyik gombot kell megnyomnia, hogy telibe találja önbizalmamat. És most kíméletlenül rátenyerelt a gombra. De ezzel egyidejűleg olyan ügyesen intézte a dolgot, hogy az első hetekben és hónapokban szinte hálás voltam neki az ellenőrzésért. Hiszen végeredményben hozzásegített ahhoz, hogy elérjem egyik legfőbb célomat: vékony legyek. - Egyszerűen végy példát rólam, én szinte alig eszem valamit - magyarázta állandóan. - Fogd fel úgy, mint valami kúrát. - És tényleg megtapasztalhattam, hogy fogyok le, és leszek egyre vékonyabb és inasabb. Mígnem az állítólagos jótékony diéta olyan terrorba csapott át, amely tizenhat éves koromban az éhhalál szélére sodort. Ma már azt gondolom, hogy a tettes rendkívüli mértékben sovány volt, anorexiával küzdött, amelyet belém is át akart plántálni. Mély bizalmatlansággal viseltetett minden féle élelmiszer iránt. Feltételezte, hogy az élelmiszeripar vállalatok folyamatos tömeggyilkosságot követnek el mérgezett ételeikkel. Semmiféle fűszert nem használt, mert egyszer azt olvasta, hogy ezek nagy része Indiából származik, ahol sugárfertőzés érte őket. Ehhez társult még a fösvénység amely a fogságom során egyre betegesebbé vált. Még a tej is drága volt neki. Élelmiszerkészletem radikálisan csökkent. Reggelire kaptam egy csésze teát, és egy pohár tejbe két evőkanál müzlit vagy egy szelet kuglófot, amely olyan vékony volt, hogy szinte átlátszott. Édességet csak a verések után kaphattam. Ebédre és vacsorára egy „felnőtt adag" negyedét tálalta fel. Amikor az anyja előre megfőzött ebédjével vagy egy pizzával állított be az odúba, akkor a következő aranyszabály érvényesült: három rész neki, egy rész nekem. Ha nekem kellett főznöm a pinceodúban, már előre felírta, mit használhatok fel. 20 deka mirelit zöldséget vagy egy fél adag készételt. Ehhez naponta egy kivi vagy egy banán társult. Ha megszegtem az előírást, és többet ettem az előírtnál, számíthattam a dühkitöréseire. Rászoktatott, hogy naponta mérjem magam, és ellenőrizte feljegyzéseimet a súlyom alakulásáról. - Vegyél példát rólam! Igen, vegyek példát róla. Telezabáltam magam. Túl kövér vagyok. De az állandó, marcangoló éhség megmaradt. Még nem jött el az az időszak, amikor minden eledel nélkül hagyott szenvedni az odúban - ez csak később következett be. De az alultápláltság következményei hamarosan cgyre nyilvánvalóbbak lettek. Az éhség károsan befolyásolja az agyműködést. Ha az ember túl keveset kap enni, már nem képes másra gondolni, csak az ételre. Csakis az evésre gondoltam, s ezzel egyidejűleg folytonos szemrehányásokkal illettem magam a „zabálásom" miatt. Megkértem, hogy hozza el a pincébe a szupermarketek reklámfüzeteit; ezeket aztán odaadóan lapozgattam át, ha gyedül maradtam. Egy idő után kifejlesztettem ebből egy játékot, 77
amelyet „ínyenckedés"-nek neveztem el. Elképzeltem, hogy egy darabka vaj van a nyelvemen. Hideg és szilárd, de lassan olvadozni kezd, mígnem az íze teljesen átjárja a számban lévő összes sejteket. Aztán átkapcsoltam a szalonnás gombócra: képzeletben beleharaptam, éreztem a főtt tésztát a fogaim közt, a ropogós szalonnatölteléket. Vagy az eperre gondoltam: az édes lére az ajkamon, a kis magok érzésére a szájpadlásomon, a kicsit savanykás ízre a nyelvemen. Képes voltam órákon át eljátszani ezzel, és olyan tökélyre fejlesztettem, hogy csaknem úgy éreztem, valódi ételt eszem. De testem mit se tudott kezdeni a képzeletbeli kalóriákkal. Egyre gyakrabban szédültem el, ha munka közben felálltam, vagy le kellett ülnöm, mert úgy legyengültem, hogy alig bírtam megállni a lábamon. Gyomrom állandóan korgott, és néha olyan üres volt, hogy görcsökben fetrengtem az ágyon, és megpróbáltam vízzel csillapítani éhségemet. Hosszú időbe telt, míg megértettem, hogy nem annyira az alakom foglalkoztatja, hanem az, hogy az éhség révén gyenge és alávetett, vagyis engedékeny legyek. Pontosan tudta, mit tesz. Voltaképpeni szándékát persze gondosan titkolta. Csak néha csúszott ki belőle egy-egy leleplező mondat: - Már megint olyan szemtelenül felfuvalkodott vagy, alighanem túl sokat eszel. Aki nem kap eleget enni, nemigen tud tisztán gondolkodni bármiről. Legkevésbé a lázadásról vagy a menekülésről. *** A nappali könyvespolcán állt egy könyv, melyet a tettes különösen nagy becsben tartott. A Mein Kampf volt, Adolf Hitler műve. Gyakran és csodálattal beszélt Hitlerről, és azt gondolta: - Igaza volt, hogy elgázosította a zsidókat. Jelenkori politikai eszményképe Jörg Haider volt, az osztrák Szabadság Párt szélsőjobboldali vezére. Priklopil szívesen megnyúzta volna az idegeneket, akiket a környékünk, a Donaustadt zsargonjában „tschibészek"-nek nevezett - jól ismertem ezt a szót az anyám üzletébe járó vevők rasszista kirohanásaiból. Amikor 2001. szeptember 11-én a repülőgépek becsapódtak a World Trade Centerbe, titokban örült ennek; úgy látta, hogy ezzel „az amerikai keleti partot" és a „világ zsidóságát" érte komoly csapás. Noha a nemzetiszocialista megjegyzéseit nem vettem át tője - úgy hatottak, mint papagájként felcsipegetett és ledarált szólamok akadt valami, amit egészen mélyen elültetett bennem. Én olyasvalaki voltam a számára, akivel tetszése szerint rendelkezhetett. Velem kapcsolatban Übermenschnek érezte magát. A szemében én másodosztályú ember voltam. És most külsőleg is az lettem. Ha felhozott az odúból, eleinte mindig valamilyen műanyag zacskót kellett sapkaként a fejemre húzni. A tettes tisztasági mániája jól elegyedett az üldözési mániájával. Minden egyes hajszálat súlyos fenyegetésnek tekintett - ha feltűnik a rendőrség, ez a nyomomra vezethette volna őket, ő pedig börtönbe mehetett volna. Ezért aztán megparancsolta, hogy a hajamat csatokkal és kapcsokkal tűzzem össze, húzzak a fejemre műanyag zacskót, az egészet pedig jól szorítsam le egy gumiszalaggal. Ha munka közben egy tincs kivált, és az arcomba hullott, azt Priklopil azonnal visszatuszkolta a zacskó alá. Az összes lehullott hajszálamat rögtön elégette. Zuhanyozás után minden egyes szálat kiturkált a lefolyóból, utána pedig beleöntött vagy fél üveg tisztítószert, hogy még a csatornába se jusson az esetleges nyomokból. Megizzadtam a zacskóból készült sapka alatt, minden tagom viszketett. Homlokomon sárga és piros csíkokat hagyott a zacskó, a csatok belemélyedtek a fejbőrömbe, a fejemet 78
vörös, viszkető sebek borították. Mikor kínjaimról Panaszkodtam, odasziszegte: - Ha kopasz lennél, egy szál gondod se lenne. Nem sokat haboztam. A haj fontos része az ember személyiségének - és úgy tűnt, magamból áldozok fel egy darabot ha levágom a hajam. De egy nap úgy éreztem, nem bírom tovább. Elővettem az ollót, amelyet időközben már használhattam, megragadtam oldalt a hajamat, és tincsről tincsre lenyírtam. Eltartott majdnem egy óráig, míg olyan rövid lett, hogy már csak szúrós tüskék borították a fejemet. Másnap a tettes fejezte be a művemet. Egy borotvával fényesre borotválta a fejemet. Kopasz lettem tehát. Ez a művelet az évek során rendszeresen megismétlődött, ha a tettes lecsutakolt a fürdőkádban. Egyetlen hajszálacska sem maradhatott meg. Semmi és soha. Nyomorúságosan festhettem. Bordáim kiálltak, testemet véraláfutások borították, arcom beesett. A férfinak, aki ezt tette velem, feltehetően kedvére való volt a látvány. Mert mostantól arra kénvszerített, hogy félmeztelenül dolgozzam. Néha volt rajtam egy sapka és egy bugyi. Néha egy trikó vagy egy otthonka. De ezentúl soha nem voltam teljesen felöltözve. Valószínűleg gyönyört okozott neki, hogy ilyen módon megaláz. De bizonyos, hogy ez is egyike volt aljas rendszabályainak, amelyekkel megakadályozhatta szökésemet. Biztos volt benne, hogy sose lenne bátorságom félmeztelenül kirohanni az utcára. És ebben igaza volt. *** Az odúm ebben az időszakban kettős szerepet töltött be. Mivel a börtönöm volt, még mindig rettegtem tőle, és a sok ajtó, melyek mögé be voltam zárva, klausztrofóbiás állapotba kergetett: ilyenkor félőrülten kerestem az összes sarokban egy mégoly vékonyka repedést, melyen át titokban talán kifúrhatnám magam a szabadba. Nem akadt ilyen. De ugyanakkor a parányi cellám lett az egyetlen olyan hely, ahol a tettestől meglehetős biztonságban érezhettem magam. Amikor a hét végén levitt a pincébe, és ellátott étellel, videókkal és könyvekkel, tudtam, hogy most legalább három napig elkerülöm a munkát és a bántalmazásokat. Kitakarítottam, felmostam, és felkészültem egy kellemes, tévézéssel töltött délutánra. Gyakran már péntek este megettem a teljes hétvégi készletemet. A teli gyomor képes volt elfeledtetni velem, hogy utána még gyötrelmesebb lesz az éhezés. 2000 elején kaptam azt a rádiót, amelyen osztrák csatornákat is hallgathattam. A tettes tudta, hogy eltűnésem után két évvel már lemondtak a keresésemről, és a sajtó érdeklődése is kihunyt. Ettől kezdve tehát híreket is hallgathattam. A rádió lett a világgal összekötő köldökzsinórom, a bemondók és műsorvezetők a barátaim. Pontosan meg tudtam mondani, ki mikor ment nyugdíjba vagy szabadságra. Az Ö1 kulturális rádió adásai révén megpróbáltam képet alkotni az akkori külvilágról. Az FM4 csatornával angolul tanultam. Ha fennállt a veszélye, hogy elveszítem a kapcsolatomat a valósággal, bekapcsoltam az Ö3-Wecker adását, melyben az emberek a munkahelyükről telefonáltak be és kértek mindenféle zeneszámokat. Olykor elfogott az érzés, hogy a rádió része a tettes által huszonnégy órán át megrendezett forgatókönyvnek, és amelyben mindenki bekapcsolódott a játékba, a moderátorok, a bemondók, a hírolvasók. De ha valami váratlan, meglepő jött a hangszóróból, megint szilárd talajt éreztem a lábam alatt. A rádió volt a legfontosabb kalauzom ezekben az években. Arról tanúskodott, hogy a pincebeli mártírium mellett létezik még a világ, a föld továbbra is forog - és megéri, hogy egyszer visszatérjen oda az ember. 79
Másik szenvedélyem a science-fiction lett. Százszámra olvastam ki a Perry Rhodan- és az Orion-füzeteket, amelyekben a hősök beutazták a galaxisokat. Elbűvölt a lehetőség, hogy egyik pillanatról a másikra összekeverednek a terek, az idők és a dimenziók. Amikor tizenkét évesen kaptam egy nyomtatót, magam is belefogtam egy sci-fi regénybe. Az alakok megformálásában az Enterprise (New Generation) legénységére támaszkodtam, de nagyon sok órát áldoztam arra, hogy különösen erős, öntudatos és független nőalakokat alkossak. A történet kitalálása hónapokon át lett menedékem az odúban töltött sötét éjszakák alatt. A szavak órákon át olyan védőburkot alkottak, amelybe beleköltöztettem magam, és amelyben senki és semmi nem érinthetett meg. Mára a regényeimből csak üres lapok maradtak. A betűk már a fogságom idején egyre jobban elhalványultak az általam használt papíron, míg végre teljesen eltűntek. *** Alighanem a könyvekből és sorozatokból megismert sok időutazás adta az ötletet, hogy magam is részt vegyek egy ilyen időutazáson. Egy hétvégén, már majdnem tizenkét évesen, olyan erővel ragadott magával a magányosság érzése, hogy attól féltem, teljesen kicsúszik a lábam alól a talaj. Verejtékben úszva ébredtem, és a teljes sötétben óvatosan lemásztam az ágylétrán a földre. A odúban a szabad terület két vagy három négyzetméterre zsugorodott össze. Irányt vesztve támolyogtam körbe, miközben állandóan valami polcba vagy asztalba ütköztem. Out of Space. Egyedül. Egy legyengült, éhező, megfélemlített gyerek. Vágyakozva gondoltam egy felnőttre, egy emberre, aki megmenthet. De hát senki sem tudta, hol vagyok. Az egyetlen lehetőség az maradt, hogy magam legyek ez a felnőtt. Korábban még vigaszt találtam abban, ha elképzeltem, hogyan bátorít anyám, s beleköltöztem a szerepébe, megpróbáltam egy kicsit átvinni magamra az ő erejét. Ezúttal azonban a felnőtt Nataschát képzeltem el, aki majd segít nekem - A saját életem fénylő idősugárként feküdt előttem, és messze belenyúlt a jövőbe. Én magam a 12-es számon álltam. De a távolban magam előtt megláttam a saját tizennyolc éves énemet. Nagy és erős volt, öntudatos és független, mint a nők a regényeimben. A tizenkét éves énem lassan elindult a sugáron, szembe a felnőtt énemmel. Középen kezet nyújtottunk egymásnak. Az érintés meleg és lágy volt, és egyidejűleg azt éreztem, hogy a felnőtt énem átadja a kicsinek az erejét. A nagy Natascha karjába vette a kicsit, akinek még a neve sem maradt meg, és vigasztalta. - Ki foglak hozni, megígérem. Most még nem tudsz elmenekülni, túl kicsi vagy hozzá. De tizennyolc évesen ártalmatlanná teszem a tettest. Nem hagylak el. Ezen az éjszakán szövetséget kötöttem saját, későbbi önmagammal. És betartottam a szavam. A téboly és az épeszű világ szorításában A tettes két arca
***
Ennek a társadalomnak szüksége van az olyan bűnösökre, mint Wolfgang Priklopil, hogy arcot adjon a benne lakó gonosznak, és ezzel leválassza önmagáról. A társadalomnak szüksége van a pinceodúmról készült képekre, hogy ne kelljen ránéznie arra a sok lakásra és kertre, amelyekben az erőszak nyárspolgárian kedélyes arcát mutatja. A társadalom az 80
enyémhez hasonló látványos eseteket arra használja, hogy megszabaduljon a mindennapos bűnözés sok névtelen áldozatáért való felelősségtől. Vannak rémálmok, amelyekből felébred az ember, és tudja, hogy az egész csak álom volt. Az odúban töltött első időszakban belekapaszkodtam ebbe a lehetőségbe, és sok magányos órát töltöttem azzal, hogy megtervezzem első napjaimat a külvilágban. Ebben az időszakban még valóságos formát öltött a világ, amelyből kiszakítottak. Igazi emberek népesítették be, akikről tudtam, hogy aggódnak miattam, és mindent megtesznek a felkutatásomért. Ennek a világnak minden részletét képes voltam felidézni: anyámat, a gyerekszobámat, a ruháimat, a lakásunkat. Ezzel szemben az a világ, amelybe most kerültem, minden ízében, színében es szagában valószerűtlen, teljesen irreális volt. A tér túl kicsi, a levegő túl áporodott ahhoz, hogy igazi legyen A férfi, aki elrabolt, süketnek bizonyult a külvilágból származó összes érvemre, miszerint meg fognak találni. Hogy el kellene engednie. Hogy amit velem tesz, súlyos bűncselekmény, amiért büntetésre számíthat. De ahogy teltek a napok, egyre inkább az derült ki, hogy az alvilágba kerültem, és hogy az életem kulcsát már régen nem én tartom a kezemben. Lázadoztam ellene, hogy otthonosan érezzem magam ebben az otthontalanul szörnyű környezetben, amely egy olyan bűnöző fantáziájában keletkezett, aki a legkisebb részletet is maga tervezte, engem pedig úgy helyezett bele, mint valami tetszetős berendezési tárgyat. Ám az ember nem élhet örökké egy rémálom fogságában. Megadatott a képessége, hogy még a legszokatlanabb helyzetben is megteremtse a normalitás látszatát, annak érdekében, hogy ne veszítse el önmagát. A túlélés érdekében. A gyerekeknek ez olykor jobban sikerül, mint a felnőtteknek. A gyerekeknek a legkisebb szalmaszál is elég, hogy ne fulladjanak meg. Nekem ezt a szalmaszálat az olyan szertartások jelentették, mint a közös étkezések, a karácsonyi ünnep, vagy belemeneküléseim a könyvek, videók, tévésorozatok világába. Akadtak pillanatok, amelyeket nem borított komor sötétség, noha ma már tudom, hogy érzékenységem egyfajta lelki folyamatnak engedelmeskedett. Az ember megőrülne, ha éveken át csak a sivár szürkeséget bámulná. Az állítólagos normalitás apró pillanatai azok, amelyekbe az ember képes belekapaszkodni, hogy a túlélését biztosítsa. Naplómban található egy szakasz, amelyben a normalitás utáni vágy különösen jól tetten érhető: Kedves Naplóm! Azért nem írtam olyan soká beléd, mert mély depresszióba süllyedtem. Most akkor röviden jelentem, mi történt eddig. Decemberben csempét ragasztottunk, de a mosogatókasztnit csak január elején szereltük be. A szilvesztert így töltöttem: fent aludtam dee. 30-tól dec. 31-ig, aztán egész nap egyedül voltam. Ő nem sokkal éjfél előtt jött meg. Lezuhanyozott, aztán ólmot öntöttünk. Éjfélkor bekapcsoltuk a tévét, és meghallgattuk a Stephansdom harangját és a Kék Duna keringőt. Aztán az ablakon át megcsodáltuk a tűzijátékot. De nekem elment a kedvem, mikor egy rakéta az udvaron álló fenyőbe csapódott - hirtelen csicsergés hallatszott, és én biztos voltam benne, hogy egy kismadár halálra rémült. Összebütyköltem Wofganqnak egy kéményseprő figurát, ő meg adott nekem egy csokis tallért egy csokis kekszet és egy mini csoki kéményseprőt. Az előző nap egy kéményseprős sütit ajándékozott nekem. Semmi sincs, ami csak fehérből vagy feketéből áll. És senki sem csak jó, vagy csak rossz. Ez a gyerekrablóra is érvényes. Az efféle kijelentéseket az emberek nem szívesen hallják egy gyerekrabló áldozatától, mert ilyenkor elmosódik a jó és a rossz világosan meghatározott körvonala, s félnek, nehogy egy szürkére satírozott világban elveszítsék tájékozódási 81
képességüket. Amikor erről beszélek, már látom is magam előtt a számos kívülálló ideges vagy elutasító arckifejezését. Azokét az emberekét, akik semmiféle betekintéssel nem rendelkeznek a belső rabságra, és egyetlen szóval vonják meg a jogot, hogy magam ítélhessek a saját élményeimről: ez a szó pedig a Stockholm-szindróma. „Stockholm-szindróma alatt azt a pszichológiai jelenséget értjük, amikor a túszul ejtett áldozatban pozitív emocionális viszony alakul ki elrablóival. Ez ahhoz vezethet, hogy az áldozat szimpatizál a tettesekkel, és együttműködik velük írja a lexikon. Kategorizáló diagnózis, amelyet határozottan elutasítok. Mert legyen bármilyen részvéttel teli is a szem pont, amely alapján ez az elmélet keletkezett, a hatása kegyetlen: másodszor is áldozattá teszi az alanyát, miközben elveszi tőle azt a jogát, hogy maga értelmezze a saját történetét és legfontosabb élményét a szindróma egyik alesetévé áltoztatja. Ezzel éppen a túlélést jelentősen elősegítő magadást löki a gyanús viselkedés közelébe. A közeledés a tetteshez nem betegség. Egy bűncselekmény keretei között megteremteni a normalitás védőburkát nem szindróma. Ellenkezőleg. Egyfajta harcmodor a kilátástalan helyzetben - és sokkal közelebb áll a valószerűséghez, mint a társadalom számára oly kedves kategorizálás, mely a tettesekre a vérszomjas szörnyeteg, az áldozatokra pedig a védtelen bárányka szerepét osztja. *** Wolfgang Priklopil a külvilág szemében alighanem egy ártalmatlan, szerény, udvarias férfi volt, aki a maga jófiús ruházatában fiatalosan hatott. Rendes vászonnadrágot hordott, vasalt inget vagy pólót. Haja mindig frissen mosott, rendezettre nyírt volt, a kezdődő évezredhez képest egy kissé ódivatúan. Annak a pár embernek a szemében, akivel egyáltalán érintkezett, valószínűleg tökéletesen jelentéktelen maradt. Nem volt könnyű személyisége „homlokzata" mögé látni, mivel százszázalékos biztonsággal védte azt. Ama kevesekkel, akikkel kapcsolatban állt, mindig maradéktalanul betartotta a társadalmi érintkezés szabályait Priklopil a társadalmi szokások, a külsőségek, a „homlokzat" rabszolgája volt. Szerette a rendet, nem pusztán azért, mivel számára létfontosságú volt. A rendetlenség, a káosz és piszok teljesen kihozta a sodrából. Ideje nagy részét annak szentelte, hogy aut°it - a kisteherautó mellett egy piros BMW-vei is rendelkezett házát és kertjét gondozza, és tökéletesen tisztán tartsa. Nem érte be azzal, ha az ember a főzés után elmosogat. Az étel még forrt a tűzhelyen, de már le kellett törölni a munkafelületet, és az előkészületekhez használt késeket, ínyeket és eszközöket azonnal el kellett mosogatni. Éppen ilyen fontos szerephez jutottak a szabályok Priklopil képes volt órákat szentelni a használati utasítások tanulmányozásának, melyekhez aztán a legapróbb részletekig ragaszkodott. Ha a készétel zacskóján az állt, hogy „négy percig melegíteni", akkor pontosan négy perc múlva levette a tűzhelyről, teljesen függetlenül attól, hogy az étel valóban felmelegedett-e. Feltehetően nagyon nyomasztotta, hogy életét nem képes irányítani, noha mindig betartott minden szabályt - olyannyira, hogy egy nap elhatározta, megszegi az egyik fő szabályt, és elrabol engem. Noha ezáltal bűnöző lett, de a szabályokba, rendszerekbe és utasításokba vetett hitéhez szinte vallásos megszállottsággal ragaszkodott. Olykor elgondolkodva rám nézett, és azt mondta: - Milyen buta dolog, hogy hozzád nincs használati utasítás. Nyilván teljesen kizökkentette a kerékvágásból, hogy legújabb szerzeménye - egy gyerek - nem a terveknek megfelelően működik, és bizonyos napokon nem tudta, hogyan lehetne ismét üzemszerűen működtetni. 82
Fogságom kezdetén úgy véltem, hogy a tettes árvagyerek lehetett, akit a gyerekkorában nélkülözött fészekmeleg tett bűnözővé. Nos, amikor jobban megismertem, megállapítottam, hogy téves képet alakítottam ki róla. Mintaszerű családban nőtt fel, nagyon is biztonságos körülmények között. Apa, anya, gyerek. Apja egy nagy szeszipari vállalat képviselője volt, sokat járt üzleti utakra, melyeken, mint később megtudtam, folyamatosan csalta a feleségét. De a „homlokzat" állt. A szülők együtt maradtak. Priklopil sokat mesélt a hétvégi kirándulásokról, a közös síelésekről, sétákról. Anyja szeretettel foglalkozott a fiával. Talán egy kissé túl sok szeretettel. Minél több időt töltöttem odafent a házban, annál különösebbnek tűnt az anya állandóan és mindenben érezhető jelenléte a fia életében. Eltartott egy darabig, míg kifürkésztem, ki is az a bizonyos személy, aki hétvégéken elfoglalja a házat, engem meg arra kényszerít, hogy két-három napon át egyedül kuksoljak az odúmban. A bejáratnál heverő leveleken ezt olvashattam: Waltraud Priklopil. Ettem az ételeket, amelyeket hétvégén előre megfőzött. Minden napra egy fogást készített a fia részére. Ha hétfőnként megint felmehettem a házba, mindenütt észleltem a nyomait: minden tükörfényesen ragyogott. Egyetlen kósza porszem sem utalt arra, hogy valaki is lakik a házban. Minden hétvégén felsúrolta a padlót, letörölte a port a fiánál... aki viszont rám hagyta, hogy a hét többi szemetét eltakarítsam. Csütörtökönként porronggyal a kezemben végighajtott az összes helyiségen. Mindennek csillognia kellett, mire a mama megérkezik. Tébolyító takarítási verseny alakult ki anya és fia között, amelynek következményeit jórészt nekem kellett elviselnem. Ennek ellenére örültem, ha a magányos hétvégék után az anya jelenlétének jeleit felfedeztem: kivasalt ruhák, sütemény a konyhaasztalon. Fogságom évei alatt egyszer sem láttam Waltraud Priklopilt, de e kis nyomok révén valahogy mégis része lett az életemnek. Szívesen elképzeltem, mint idősebb barátnőmet, akivel egy nap majd a konyhaasztalnál ülünk, és teát kortyolgatunk. De ez sohasem történt meg. Wolfgang huszonöt éves volt, amikor az apja meghalt. Ez valószínűleg nagy törést okozott az életében. Ritkán beszélt róla, de azt vettem észre, hogy ezt a veszteséget soha nem tudta feldolgozni. Úgy tűnt, az egyik érintetlenül hagyott földszinti szoba hivatott megőrizni az apa emlékét. Vidékiesen, parasztosan berendezett helyiség volt, kipárnázott sarokpaddal és kovácsoltvas lámpákkal - amolyan „ivószoba", amelyben egykor alighanem kártyáztak és iszogattak. A papa munkahelyének pálinkakollekciója még ott állt a polcokon. Mikor a tettes később kitatarozta a házat, ezt a helyiséget érintetlenül hagyta. valószínűleg Waltraud Priklopilt is mélyen érintette férje halála. Most nem szeretnék ítélkezni róla és téves dolgokat belemagyarázni az életébe. Végül is soha nem találkoztam vele. De a magam szemszögéből úgy tűnik, hogy a férje halála után mintha még erősebben kapaszkodott volna a fiába akiből egyfajta pótlékot csinált az elveszített partnerkapcsolat helyébe. Priklopil, aki időközben már Bécsben élt, visszaköltözött a strasshofi házba, ahol nem tudta kivonni magát anyja befolyása alól. Állandóan számíthatott arra, hogy anyja átvizsgálja a ruhatárát és a szennyesét, így aztán kezdett kínosan ügyelni arra, nehogy nyomot hagyjak a házban Heti időbeosztását és a velem való kapcsolatát az anyjához igazította. Volt valami természetellenes az anya aggodalmas gondoskodásában és a fiú alkalmazkodóképességében. Az asszony nem kezelte felnőttként a fiát, s ő nem is viselkedett felnőttként. Az anyja házában lakott, aki viszont beköltözött Priklopil bécsi lakásába. Még az is lehet, hogy Priklopil az anyja pénzéből élt. A Siemensnél betöltött híradás-technikusi állását már az elrablásom előtt elveszítette. Ezután évekig munkanélküliként volt bejelentve. Olykor elmesélte nekem, miszerint annak érdekében, hogy a munkaügyi hivatalt ne fordítsa maga ellen, hébe-hóba eljárt néhány állásinterjúra, de azokon szándékosan hülyének tettette magát, hogy az állást biztosan ne 83
kapja meg, de a segélyt se veszítse el. Később, mint már említettem, lakásfelújításoknál segédkezett a barátjának, Ernst Holzapfelnek. Holzapfel, akit a szabadulásom után felkerestem, ugyancsak korrekt, megbízható, rendes emberként jellemezte Priklopik, mint aki szociálisan talán kissé visszamaradt: rajta kívül soha nem volt más barátja, nem is beszélve barátnőről. Ez a takaros külsejű, jelentéktelen, anyjával szemben engedelmes, a szomszédokkal udvarias és a vaskalaposságig rendszerető fiatalember kifelé tehát megőrizte a látszatot „homlokzat" sérthetetlen maradt. Elfojtott érzelmeit bepakolta a pincébe, később pedig olykor-olykor az elsötétít konyhába. Oda, ahol én voltam. Én mindkét arcát megismertem Wolfgang Priklopilnak, azt is, amelyről alighanem senki más nem tudott. Lelke egyik fele hatalomra és a másik ember elnyomására vágyott. Másik fele csillapíthatatlanul igényelte a szeretetet és az elismerést. Hogy személyisége mindkét oldalát kiélhesse, elrabolt engem, és „megformált". *** Hogy ki rejtőzik az álarc mögött, azt valamikor 2000-ben tudtam meg. - Szólíthatsz Wolfgangnak - mondta egyszer munka közben, mintegy mellékesen. - És mi a teljes neved? kérdeztem vissza. - Wolfgang Priklopil - válaszolta. Ez volt az a név, amit fogságom első napján a névjegyen láttam. A név, amelyet a fenti látogatásaimkor láttam odafent a házban a postai küldeményeken, amelyek takaros kupacokba rendezve álltak a konyhaasztalon. Akkor hát bebizonyosodott. Ám ezzel egyidejűleg azt is azonnal tudtam, hogy a tettes végérvényesen abból indul ki, hogy élve soha nem hagyom el a házát. Különben sohasem árulta volna el a teljes nevét. Mostantól tehát olykor Wolfgangnak szólítottam, vagy „Wolfi"-nak - a megszólítás bizalmas közelséget sejtetett, miközben a velem szembeni erőszak új, magasabb fokozatra kapcsolt. Visszatekintve úgy tűnik, mintha megpróbáltam volna a név mögött rejlő embert elérni - pedig ez az ember rendszeresen gyötört és bántalmazott. Priklopil pszichikailag nagyon beteg volt. Üldözési mániája még azon a határon is túlment, ami gyerekrablásra késztet egy embert. A teljhatalomról szőtt fantazmagóriái kényszerképzetekkel keveredtek. Közülük néhányban Priklopil a korlátlan kényúr szerepét játszotta. Egy nap például kijelentete, hogy ő nem más mint: azoknak az egyiptomi isteneknek egyike, akiket a Csillagkapu című sci-fi sorozatból oly jól ismertem. A föld alatti „rosszak" közt éltek az cgyiptomi istenek utánzatai, akik fiatal embereket kerestek maguknak „gazda"ként. A szájukon vagy a nyakukon át belebújtak testükbe, élősködtek bennük, míg végül teljesen átvették a „gazda" fölött az uralmat. Ezeknek az isteneknek volt egy bizonyos ékszerük, amellyel térdre kényszeríthették és meg alázhatták az embereket. - Én egy egyiptomi isten vagyok - nyilatkoztatta ki Priklopil a pincében. - Mindenben követned kell engem. Az első pillanatokban nem tudtam eldönteni, hogy ez valami ostoba tréfa-e, vagy az egyik kedvenc sorozatomat akarja felhasználni arra, hogy még több alázatra kényszerítsen. Persze inkább arról lehetett szó, hogy tényleg egyiptomi istennek tartotta magát, s tébolyult képzeletében én csak alárendelt szerepet játszhattam, míg ezáltal ő magasabbra emelkedhetett. Az utalás az egyiptomi istenekre szorongással töltött el. Hiszen engem tényleg a föld alatt tartott foglyul, mint egy szarkofágban: elevenen eltemetve egy kis térben, amely akár a sírkamrám is lehetett volna. Egy pszichopata tébolyult képzeletvilágában éltem. Ha nem 84
akartam belepusztulni, valamennyire nekem is formálnom kellett ezt a világot. Már amikor azt követelte, hogy szólítsam „maestró"-nak, a reakcióján megéreztem, hogy több vagyok, mint akarata puszta játékszere, és a magam szerény módján nekem is vannak lehetőségeim. Amikor a tettes sebet ütött a lelkemen, majd éveken át csöpögtette belém a mérget, miszerint a szüleim cserbenhagytak, ugyancsak azt éreztem, hogy pár apró sókristályt tartok a kezemben, amelyek neki is fájdalmat okozhatnak. - Nevezz uralkodódnak! - Szinte képtelenül hangzik, hogy Priklopil akinek hatalmi helyzete már az első pillantásra is nyilvánvaló volt, milyen jelentőséget tulajdonított a szóbeli megalázásnak Amikor vonakodtam „uralkodóm" - nak szólítani, üvöltözött, dühöngött, és többször is megütött. De magatartásommal nem csupán méltóságom egy darabkáját sikerült megőriznem, hanem fogást is találtam a tettesen. Noha azért végtelenül sok fájdalommal fizettem. Hasonló helyzetbe kerültem, amikor első alkalommal követelte tőlem, hogy térdeljek le előtte. A szófán ült, és éppen arra várt, hogy felszolgáljak neki valami ételt, amikor egyszerre csak rám parancsolt: - Térdre! Nyugodt hangon feleltem: - Nem. Ezt nem teszem meg. Dühösen felugrott, és lenyomott a földre. Tettem egy gyors mozdulatot, hogy legalább a fenekemmel, ne pedig a térdemmel érintsem a földet. Egyetlen pillanatig sem adtam meg neki a kielégülést, hogy térden állva lásson maga előtt. Erre ő megragadott, oldalra fordított, lábaimat behajlította, akárha gumibaba lennék. Arcomat a combomhoz szorította, felemelt a földről, mint egy spárgával átkötött csomagot, és megpróbált valamiféle térdelő helyzetbe kényszeríteni. Erre megmerevedtem, majd kétségbeesetten vergődtem a szorításában. Megütött, és belém rúgott. Ám végül én kerekedtem fölül. Bármennyire is hevesen követelte, a hosszú évek során egyszer sem szólítottam „uralkodóm"-nak, és soha nem térdeltem le előtte. Gyakran persze egyszerűbb lett volna engedni, jó pár ütést és rúgást megspóroltam volna. Csakhogy a teljes alávetettség és függés helyzetében magamnak is fenn kellett tartanom valami szűkös kis játékteret. Noha a szereposztás egyértelműnek látszott - én voltam a fogoly, a vitathatatlan áldozat az „uralkodó" megnevezésért és a térdre borulást folytatott harcban mégiscsak egyfajta háborút vívtunk a hatalomért. Kiszolgáltatott voltam neki, amikor tetszése szerint megalázott és bántalmazott. Alávetett voltam neki, amikor bezárt, kikapcsolta a villanyt, és rabszolganőként dolgoztatott. De ebben a dologban bátran szembeszálltam vele „Bűnöző"-nek neveztem, ha azt követelte, hogy szólítsam „uralkodóm"-nak. „Uram" helyett „pubi"-nak vagy „drágám"-nak hívtam, hogy megvilágítsam helyzetünk képtelenségét. Persze minden alkalommal megbüntetett ezért. Végtelenül sok erőfeszítésembe került, hogy rabságom teljes ideje alatt következetes maradjak vele szemben. Mindig szembeszálljak. Mindig nemet mondjak. Mindig megvédjem magam a túlkapásoktól, és nyugodtan elmagyarázzam neki, hogy túl messzire ment, és nincs joga így bánni velem. Még azokon a napokon sem mutathattam gyengeséget, amelyeken tökéletesen fegyvertelennek éreztem magam, és már-már feladtam a harcot. Ilyenkor a magam gyermeki szemszögéből azt mondogattam magamban, hogy mindezt érte, az ő érdekében teszem, hogy ne legyen még rosszabb ember. Mintha az én feladatom lett volna a tettest megóvni az erkölcsi bukástól. Dührohamai, verései, rúgásai ellen nem tudtam védekezni. A kényszermunkával, a bezárással, az éheztetéssel, a házimunkák során ért megaláztatásokkal szemben szintén fegyvertelennek bizonyultam. Az ilyesfajta elnyomásnak megvoltak a keretei, amelyeken nem léphettem túl, ezek leválaszthatatlan részelemei lettek a világomnak. Hogy valamiképpen kezeljem ezt, arra egyetlen út kínálkozott: megbocsátottam neki a tetteit. Megbocsátottam neki, hogy elrabolt, és minden egyes alkalommal azt is, ha megvert és bántalmazott. A megbocsátás adott erőt és tette lehetővé, hogy együtt éljek szörnyű élményeimmel. Ha ösztönösen nem ezt teszem már kezdettől fogva, akkor feltehetően vagy belepusztultam volna 85
a gyűlöletbe és a tébolyult dühöngésekbe, vagy belerokkantam volna mindazokba a megaláztatásokba, amelyeknek naponta ki voltam téve. Oly módon semmisültem volna meg, ami sokkal többet nyomott volna a latban, sokkal súlyosabban érintett volna, mint a régi énem, a múltam és a nevem feladása. A bocsánatom révén Priklopil tettei távolra kerültek tőlem. Nem tudtak többé megalázni és megsemmisíteni, hiszen megbocsátottam őket. Már csak olyan gonosztettek voltak, amelyek az ő fejére hulltak vissza - nem pedig az enyémre. Ezek a parancsmegtagadások voltak az én kis diadalaim: hogy nem mondtam azt: „maestro", és nem szólítottam „uralkodóm"-nak. Hogy megtagadtam, hogy térden csússzak előtte. Amikor a lelkiismeretére hivatkoztam, az olykor termékeny talajra talált. Számomra mindez létkérdéssé vált, a túlélés kérdésévé. Az ellenszegülés megadta nekem azt az illúziót, hogy bizonyos feltételek és határok között egyenlő partner vagyok ebben a kapcsolatban amikor megtagadtam tőle valamit, az egyfajta ellenhatalmat biztosított fölötte. Ez pedig megmutatta számomra a legfontosabbat: hogy még eleven személyiségként létezem, és nem fokoztak le akarat nélküli, tehetetlen tárggyá. *** Az elnyomásról szőtt álmai mellett Priklopil mélységesen vágyott az egészséges világra. Ehhez is szüksége volt rám, a fogolynőre, hogy „bútorzatként" és „személyzetként" a rendelkezésére álljak. Megpróbált olyan női társává nevelni, akit a valós életben soha nem talált meg. Hús-vér nők számára nem jöhettek számításba. Nőgyűlölete mély volt, és kibékíthetetlen; apró megjegyzések formájában ez folyvást előtört belőle. Nem tudom, hogy régebben akadt-e kapcsolata nőkkel, vagy volt-e netán barátnője, amikor Bécsben élt. Rabságom alatt az anyja volt az egyetlen nő az életében - függőségi viszony volt ez egy túleszményített emberi lényhez. Az anyja dominanciájától való elszakadásnak - amely a valóságos életben soha nem sikerült neki - a pinceodúm világában kellett megtörténnie, mégpedig a viszonyok meghódítása révén, amikor is arra nevelt engem, hogy vegyem az alávetett nő szerepét, aki alkalmazkodik és felnéz rá, Wolfgang Priklopilra. Az egészséges női világról alkotott képe mintha az 1950-es évekből származott volna. Szorgalmas, tevékeny asszonykát akart, aki meleg étellel várja őt otthon, nem mond ellent, és nincs párja házimunkák terén. „Családi ünnepekről" álmodozott, és kirándulásokról, élvezettel adta át magát közös étkezéseinknek, névnapokat, születésnapokat és karácsonyi ünnepeket celebrált, tudomásul sem véve eközben, hogy mindez azért mégis egy fogságban, egy pinceodúban történik. Megpróbált általam olyan élethez jutni, amely a falakon kívül nem sikerült neki. Mintha mankó lettem volna, amit magával vitt az útra, hogy azokban a pillanatokban, amikor élete nem úgy alakul, ahogy eltervezte, támaszként szolgáljon neki. A saját élethez való jogot persze megtagadta tőlem. - Én vagyok a királyod, te meg a rabszolgám. Engedelmeskedned kell - mondogatta, vagy ezt magyarázta: - A te családod csupa proli. Nincs jogod a saját életre. Azért vagy itt, hogy szolgálj engem. Szüksége volt erre a tébolyult bűncselekményre, hogy megvalósítsa az „egészséges", „tökéletes" világról alkotott elképzelését. De végső soron mindenekelőtt egyet akart tőlem: elismerést és szeretetteljes vonzódást. Úgy tűnik, összes rémséges tette hátterében csak egyetlen cél állt: hogy kikényszerítse egy ember abszolút, feltétel nélküli szeretetét. *** 86
Négy év rabság után, tizennégy éves koromban töltöttem az első éjszakát a föld felett. Nem hozott felszabadító érzést. Félelemtől dermedten feküdtem a tettes ágyában. Bezárta maga mögött az ajtót, a kulcsot a szekrény tetejére tette, ami olyan magas volt, hogy ő is csak lábujjhegyre állva tudta elérni. Ezzel a kulcs számomra tökéletesen hozzáférhetetlen lett. Aztán odafeküdt mellém, és egy műanyag kábellel odakötözte a csuklómat a magáéhoz. Szökésem után így szólt az egyik főcím a tettesről: „A szexuális vadállat". Fogságomnak erről az oldaláról nem írok a továbbiakban - ez a végső maradéka a magánszférámnak, amit szeretnék megőrizni, miután az odúban töltött életemet számtalan beszámolóban, riportban és fényképben szedték ízekre, cincálták szét. Annyit azért mindenképpen el akarok mondani: a bulvárlapok szenzációhajhász újságírói e téren nagyon messze kerültek az igazságtól. A tettes sok tekintetben valóban vadállat volt, és sokkal kegyetlenebb, mint azt egyáltalán képes elképzelni az ember - de e téren nem bizonyult annak. Természetesen itt is olykor túlkapásokra ragadtatta magát, amelyek éppúgy részévé lettek a mindennapos zaklatásoknak, mint a rúgások a sípcsontomba, az ökölcsapások, a pofonok. De amikor odafönt a házban éjszakánként magához kötözött, nem szexről volt szó. A férfi, aki a pincébe bezárt, vert és éheztetett, ilyenkor odabújást, fészekmeleget akart. Egy kis pihenőt, támaszt az éjszakában. Felüvölthettem volna, annyira fájdalmasan ellentmondásos volt a helyzetem. De egyetlen hang se jött ki a torkomon. Mellette feküdtem, az oldalamon és megkíséreltem a lehető legkevesebbet mozogni. A hátam ezúttal is kék-zöld volt az ütésektől, annyira fájt, hogy nem tudtam ráfeküdni, a zsinór belevágott a húsomba. Görcsösen feküdtem, a nyakamon éreztem a tettes leheletét. Másnap reggelig maradtunk így, egymáshoz kötözve. Ha ki kellett mennem vécére, felébresztettem, és így, összekötözve mentünk ki együtt a mellékhelyiségbe. Amikor elaludt mellettem, torkomban dobogó szívvel azon töprengtem, vajon hogyan oldozhatnám el magam - de aztán hamarosan feladtam: ha elfordítottam a csuklómat, és megfeszítettem tzmaimat, a műanyag zsinór nemcsak az én karomba, de az ő karjába is belevágott. Elkerülhetetlenül felébredt volna, és azonnal észreveszi menekülési kísérletemet. Ma már tudom, hogy a letartóztatásoknál a rendőrség is efféle műanyag bilincset használ. Egy éhező tizennégy éves gyerek ezt nem tudja szétfeszíteni. Így feküdtem hát, első ízben, elrablómhoz kötözve az ágyában - s az első ilyen éjszakát még sok hasonló követte. Másnap a tettessel kellett reggeliznem. Gyerekként menynyire szerettem ezt a szertartást - most a hazug, álszent helyzetben annyira rosszul éreztem magam, hogy kényszerítenie kellett, hogy leüljek vele a konyhaasztalhoz, és megigyak egy pohár tejet, hozzá megegyek két evőkanál müzlit... egy falattal se többet. Egészséges világ, mintha mi sem történt volna. Erre a nyárra esett első öngyilkossági kísérletem. *** A fogságnak ebben a szakaszában már nem gondoltam többé a szökésre. Tizenöt éves koromra megszilárdultak lelki börtönöm falai. Akár tárva-nyitva állhatott volna a ház kapuja: egy lépést se tettem volna. Menekülni - ez a halált jelentené. Nekem, neki és mindenkinek, aki csak meglátna. 87
Nem könnyű megmagyarázni, mit okoz egy emberben az elszigeteltség, a verések, a megaláztatások hosszú sora. Hogy a sok ütlegelés és bántalmazás után már egy nyíló ajtó hangja is olyan pánikba kergetheti az embert, hogy lélegezni is alig képes, nemhogy menekülni. A szív gyorsabban ver, a vér zúgása ott visszhangzik a fülben, és aztán hirtelen egy kapcsoló átvált az agyban, és az ember csak bénultságot érez. Képtelen vagy cselekedni, értelmed kikapcsol. A halálfélelem ekkor már kitörölhetetlenül beleprogramozódott az emberbe, a helyzet összes részlete - hangok, zörejek, szagok - szilárdan meggyökerezett a tudatalattijában. Tűnjön csak egy fel az ismerős részletek közül - mondjuk, egy felemelt kéz a rettegés rögtön visszatér. Fuldokolni kezdesz, pedig valójában a kezek még nem kulcsolódtak a torkodra. Ha valaki túlélt egy bombázást, az már egy szilveszteri petárda robbanásától is pánikba eshet. így történt velem is: akadt ezer apróság, ami halálfélelemmel töltött el. A zaj, amit az odúmhoz vezető nehéz ajtók kinyitása okozott. A ventilátor kattogása. A sötétség. A vakító fény. A szag fent a házban. A levegő rezdülése, mielőtt arcomon csattan a tettes keze. Az ujjai a torkomon, a hátamon végigfutó lélegzete. A test a túlélésre állítja át magát, amikor úgy reagál, hogy megbénul. Néha olyan bénító a trauma, hogy már a külvilág sem ígér menedéket: fenyegető, félelemtől uralt területté válik. Elképzelhető, hogy a tettes tudta, mi játszódik le bennem. Nyilván érezte, hogy nem fogok megszökni, ezért ezen a nyáron először engedett ki napközben a kertbe. Már nemrég is lehetővé tett némi napfürdőzést; az alsó szinten volt egy szoba, padlóig érő ablakkal, amelyen át sehonnan sem lehetett belátni. Ott megengedte, hogy lefeküdjek egy nyugágyra, és süttessem magam a napon. Számára ez alighanem amolyan „karbantartási" rendszabály volt: tudta, hogy nem lehet napfény nélkül élni, ezért ügyelt arra, hogy hébe-hóba valamit azért kapjak belőle. Számomra a napsütés maga volt az élet. Leírhatatlanul jólesett, amint a meleg sugarak végigcirógatták sápadt bőrömet. Behunytam a szemem. A nap vörös karikákat rajzolt a szemhéjam mögé. Elbóbiskoltam, és azt álmodtam, hogy strandon vagyok, körülöttem vidám gyerekhangok szólnak, és érzem, milyen hűvösen öleli körül bőrömet a víz, amikor felhevült testtel beleugrom a habokba. Mindent megadtam volna, hogy úszhassam egyet. Mint a tettes, aki néha fürdőnadrágban tűnt fel a pinceodúmban. A szomszédoknak, Priklopil távoli rokonainak, ugyanolyan medencéjük volt a kertjükben, mint neki - csakhogy az övékben volt víz és használni is lehetett. Ha elutaztak otthonról, és a tettes ellenőrizte a házukat, vagy meglocsolta a virágaikat, úszott néha egyet. Mélységesen irigyeltem ezért. Ezen a nyáron egyszer azzal a hírrel lepett meg, hogy átmehetek vele úszni. A szomszédok nem voltak otthon, és mivel a két kert között volt átjárás, könnyen el lehetett jutni a medencéig anélkül, hogy az utcáról bárki is észrevette volna az embert. A fű csiklandozta meztelen talpamat, a reggeli harmatcseppek apró gyémántokként csillogtak a buckák között. Egy szűk ösvényen haladtunk a medencéig, ott levetkőztem, és belecsobbantam a vízbe. Mintha újjászülettem volna. Miközben alámerültem, a rabság, a pinceodú, az elnyomás egy pillanat alatt lehullott rólam. A stressz feloldódott a kéklő, hűvös nedvességben. Felbuktam, hagytam magam sodródni a vízfelületen. A kis, türkizkék hullámok szikráztak a napon. Fölöttem végtelen, világoskék ég feszült. Fülem víz alatt volt, így nem hallottam mást, csak halk csobogást. Mikor a tettes idegesen sürgetni kezdett, hogy jöjjek már ki a vízből, eltartott egy darabig, míg válaszolni tudtam. Olyan volt, mintha egy nagyon távoli világból kellett volna visszatérnem. Követtem Priklopilt a házba, a konyhán át az előszobába, onnan a garázsba, és aztán le az odúba. És hagytam, hogy újból bezárjon. Hosszú időre megint csak az időkapcsolóval ellátott villanykörte maradt számomra az egyetlen fényforrás - ezután sokáig 88
nem engedett a medencéhez. De ez az egyetlen eset elegendő volt, hogy emlékeztessen arra: minden kétségbeesésemmel és tehetetlenségemmel együtt is az életre szavazok. A visszaemlékezés erre a pillanatra megmutatta, hogy megéri kitartani addig, amíg majd képes leszek kiszabadítani magamat. *** Akkoriban nagyon hálás voltam a tettesnek az olyan jótéteményeiért, mint a napozás vagy a látogatás a szomszéd medencéjében. És ma is az vagyok. Képes vagyok - bár tudom, hogy ez egyeseknek kiábrándító - elismeréssel adózni, hogy az összes szenvedésem mellett adódtak ilyen apró, emberi pillanatok is a fogságom ideje alatt. És a tettesre is érvényes, hogy nem tudta kivonni magát annak a gyereknek, később fiatal lánynak a hatása alól, akivel oly sok órát töltött együtt. Akkoriban belekapaszkodtam minden emberi mozzanatba, mert arra voltam utalva, hogy meglássam a legkisebb jót is egy olyan világban, amelyen nem változtathattam semmit. Rá voltam utalva a tettesre, akivel egyszerűen ki kellett valahogy egyeznem, mivel nem menekülhettem tőle. Egyszóval: akadtak emberi pillanatok az életemben, és én megbecsültem ezeket. Például amikor festés, rajzolás vagy barkácsolás közben támogatott, és arra bátorított, hogy ne adjam fel, nyugodtan kezdjem elölről, ha valami nem sikerült. Vagy amikor átvette velem az iskolai anyagot, amelyet elmulasztottam; számtanfeladatokat adott, amelyek túlmentek a kötelező ismereteken, még ha utána különös örömmel szántotta is végig vörös ceruzával a füzetemet, és a fogalmazásnál csakis a helyesírást és a nyelvtant nézte. Mert a szabályokat be kell tartani! Időt szánt rám, időt, amellyel én túlzott mértékben rendelkeztem. A szörnyűségek öntudatlan elfojtása révén sikerült túlélnem a fogságomat. A rabságom ideje alatt szerzett rettenetes tapasztalatok révén megtanultam erősnek lenni. Sőt talán olyan erőt is kifejlesztettem magamban, amelyre szabadon soha nem lettem volna képes. Most, évekkel a szökésem után, már óvatosan bánok az olyan kijelentésekkel, miszerint a rosszban - legalábbis pillanatokra - lehetséges normalitás. Azt akarom kimondani, hogy sem a valóságos életben, sem a határhelyzetekben nem létezik sem fekete, sem fehér, hanem mindig az aprócska eltérések alkotják a kettőjük közti különbséget. Számomra voltak ezek az apróságok. Ha időben megéreztem egy hangulatváltozást, talán elkerülhettem egy verést. Mikor folyamatosan a tettes lelkiismeretére hivatkoztam, talán elkerültem, hogy valami sokkal rosszabb történjék velem. Mikor az embert láttam benne, akinek megvannak a maga jó és sötétebb oldalai, én magam is képes voltam megmaradni embernek. Mert a tettes nem tudott megtörni. Meglehet, csupán azért védem oly hevesen a magam véleményét, mert el akarom kerülni, hogy rám nyomják a Stockholm-szindróma bélyegét. Ez a fogalom egy 1973-as stockholmi bankrablás után keletkezett. A rablók öt napon át tartottak fogva négy alkalmazottat. A sajtó legnagyobb meglepetésére a foglyok kiszabadítása után az derült ki, hogy a túszok jobban féltek a rendőrségtől, mint a túszszedőktől - és hogy komoly megértést tanúsítottak irántuk. Néhány áldozat kegyelmet kért a bűnösöknek, és meglátogatták őket a börtönben. A nyilvánosság képtelen volt megérteni a tettesek iránt táplált „rokonszenvet" patologikusnak, betegesnek nyilvánította az áldozatok viselkedését. Megérteni a bűnözőket beteges dolog, így szólt a végkövetkeztetés. Az újsütetű betegség később Stockholmszindróma néven került be a köztudatba. Gyakran megfigyeltem mostanában a gyerekek reakcióját, hogy mennyire örültek szüleiknek, akik egész nap feléjük sem néztek, és ha mégis, akkor csak barátságtalan 89
szavakat, olykor verést tartogattak számukra. Ezeket a gyerekeket is be lehetne sorolni a Stockholm-szindrómás esetek közé. Szeretik azokat, akikkel élnek, és akiktől függenek, még akkor is, ha semmi jót nem kapnak tőlük. Én is gyerek voltam fogságom kezdetén. A tettes kiszakított a magam világából, és beledugott a sajátjába. Egy olyan ember jelentette ettől fogva számomra a családot, aki elrabolt, aki elvette az igazi családomat, az énemet es az identitásomat. Nem maradt más esélyem, csak az, ha családomként fogadom el őt, ha megtanulom értékelni az odafordulásait, miközben a negatív élményeken próbálok túllépni. Mint minden gyerek, aki szétzilálódott családi viszonyok között nő fel. Kezdetben csodálkoztam, hogy én, az áldozat képes vagyok a differenciálásra, de a társadalom, amelybe a szökésem után megérkeztem, a legkisebb mértékben sem hajlandó differenciálni. A közvélemény megtagadja tőlem a jogot, hogy akár csak eltöprengjek annak a személynek a jellemén, aki nyolc és fél éven át az egyetlen ember volt az életemben. Értetlenségbe ütközöm, ha akár csak halk utalást teszek arra, hogy hiányolom az élményeim feldolgozására adott lehetőséget. Időközben megtanultam, hogy részben erősen ideális kép alakult ki bennem erről a társadalomról. Olyan világban élünk, amelyben rendszeresen verik a nőket, ám ők mégsem menekülnek el, noha az ajtó, legalábbis elméletileg, tárva-nyitva áll. Minden negyedik nő valami súlyos erőszak áldozata. Élete során minden második ki van téve valamilyen szexuális bántalmazásnak. Ezek a bűnök mindenütt megtalálhatók, minden ajtó mögött megtörténhetnek, minden nap, és alig néhányuk vív ki többet, mint vállvonogató, felületes sajnálatot. Ennek a társadalomnak szüksége van az olyan bűnösökre, mint Wolfgang Priklopil, hogy arcot adjon a benne lakó gonosznak, és ezzel leválassza önmagáról. A társadalomnak szüksége van a pinceodúmról készült képekre, hogy ne kelljen ránéznie arra a sok lakásra és kertre, amelyekben az erőszak nyárspolgárian kedélyes arcát mutatja. A társadalom az enyémhez hasonló látványos eseteket arra használja, hogy Megszabaduljon a mindennapos bűnözés sok névtelen áldozatáért való felelősségtől. Az olyan bűnök, mint amelyeket ellenem elkövettek, alkotják a jó és a rossz kategóriájának vakítóan fekete-fehér állványzatát - a társadalom ezekhez igazodik. A bűnelkövetőnek feltétlenül vadállatnak kell lennie, hogy ezáltal az ember megmaradhasson a jó oldalon. A tettesre mindenféle szado-mazo késztetések és vad orgiák bélyegét kell rásütni míg végül annyira elfajzottá és távolivá válik, hogy immár semmi köze nem lehet a saját életünkhöz. Az áldozatnak pedig megtörtnek kell lennie és annak is kell maradnia, hogy a rossz eltávolítása működőképes legyen. Az olyan áldozat, aki nem akarja magára venni ezt a szerepet, megtestesíti a társadalomban lévő ellentmondást. Az emberek nem akarják látni ezt. Ezért váltok ki öntudatlan agressziót egyesekben. Meg talán azért is, mert a tett és mindaz, amit ellenem elkövetett a tettes, agressziókat kelt. Mivel a tettes öngyilkossága után én maradtam az egyetlen, aki elérhető, engem vesznek célba. Különösen hevesen támadnak abban az esetben, amikor a társadalmat belátásra akarom mozgósítani. Hogy belássák, a tettes, aki elrabolt, ugyancsak ember volt. Itt élt velünk, közöttünk. Aki az interneten keresztül névtelenül üzenget, egyenesen rajtam tölti ki a gyűlöletét. A társadalom öngyűlölete ez, mely önmagát tükrözi vissza, és amelynek fel kellene tenni a kérdést: hogy engedhette meg ezt a rettenetes bűntettet? Miként és miért lehetséges az, hogy a köztünk élő emberek ennyire félresiklanak, és még csak észre sem veszi ezt senki sem? Senki, nyolc hosszú éven át. Akikkel interjúk során és rendezvényeken találkozom, finomabban fogalmaznak: ők - engem, aki egyedül éltem át a rabságot - egyetlen szóval másodszor is áldozattá tesznek. Egyszerűen csak azt mondják: Stockholm-szindróma. 90
Mélyponton Amikor a testi fájdalom enyhíti a lelkieket
*** A hála az ember iránt, aki először megvonja valakitől az ételt, aztán „nagyvonalúan" átnyújtja neki, alighanem egyike a legerősebb élményeknek, amelyet egy túsz vagy egy fogoly átél. Nagyon egyszerű egy embert magunkhoz láncolni, ha kiéheztetjük. A lépcső keskeny volt, meredek és csúszós. Nehéz, üveg gyümölcstartót egyensúlyoztam magam előtt; és most lefele tartottam vele az odúba. Nem láttam a lábam elé, óvatosan tapogatóztam előre. És ekkor történt: megcsúsztam és lezuhantam. A fejem bevertem a lépcsőbe, és még hallottam, ahogy a tál hangos csörömpöléssel széttörik. Aztán egy pillanatra elvesztettem az eszméletem. Mikor magamhoz tértem, és felemeltem a fejem, rosszullét fogott el. Kopasz koponyámról vér csöpögött a lépcsőre. Wolfgang Priklopil, mint mindig, ezúttal is szorosan a nyomomban haladt. Odaugrott hozzám, felemelt, és sietett lemosni a vért. Közben folyamatosan káromkodott: hogy lehet valaki ekkora ökör. Már megint csak gondot okozok neki. Még a járáshoz is hülye vagyok. Aztán hogy csillapítsa a vérzést, ügyetlenül bekötözte a fejem, és bezárt az odúba. - Most mázolhatom újra a lépcsőt - támadt még nekem, mielőtt bezárta az ajtót. Tény, hogy másnap festékesvödörrel jelent meg, és lemázolta a szürke betonfokokat, amelyen csúnya, sötét foltok éktelen, kedtek. Lüktetett a fejem. Ha felemeltem, éles, szúró fájdalom nyilallt végig az egész testemen, és elsötétült előttem a világ Több napig feküdtem, szinte mozdulni sem bírtam. Ma már azt gondolom, hogy feltehetően agyrázkódásom lehetett De a hosszú éjszakákon, amikor a fájdalomtól nem tudtam elaludni, attól féltem, hogy betörtem a fejem. Mégsem mertem orvost hívatni. Mint korábban mindig, a tettes ezúttal sem akart hallani a fájdalmaimról, és ezúttal is megbüntetett azért, hogy megsebesítettem magam. A következő hetekben szándékosan oda ütött, ahol a legjobban fájt. Mostantól világos lett számomra, hogy a tettes inkább hagyja, hogy meghaljak, semhogy orvost hívjon. Eddig szerencsém volt: nem lévén semmiféle külső kapcsolatom, ezért aligha kaphattam bármiféle fertőzést - Priklopil meg olyan hisztérikusan vigyázott arra, hogy semmiféle bacilust ne szedjen össze, hogy a vele való érintkezéskor is biztonságban érezhettem magam. Enyhe lázzal járó kisebb megfázásokon kívül nem is volt más betegségem fogságom hosszú évei alatt. De a házbeli nehéz munkák során bármikor történhetett valami baleset, és néha kisebbfajta csodának tartottam, hogy a folyamatos verésektől soha nem tört el a csontom, csak véraláfutásaim, kisebb zúzódásaim, horzsolt sebeim keletkeztek. Mostantól világossá vált, hogy bármilyen súlyos, orvosi kezelést igénylő betegség vagy baleset a biztos halált jelentené számomra. Ehhez társult, hogy az „együttélésünk" nem egészen az ő elképzelései szerint alakult. Miután lezuhantam a lépcsőn, új szakasz kezdődött az életünkben, és ez kitöltötte a következő két évünket. Ebben az időben egyrészt a depresszió és az öngyilkossági gondolatok, másrészt ama meggyőződ s között lebegtem, hogy élni akarok, és hamarosan véget ér e rémálom. Mindeközben a tettes a maga részéről azért harcolt, hogy a mindennapokban elkövetett súlyos 91
túlkapásait Összhangba hozza a „normális" együttélésről szőtt álmaival - ez persze egyre nehezebben ment. Amikor tizenhat éves lettem, végéhez közeledett a ház átépítése, amelybe Priklopil minden energiáját belefektette. Ez pedig azzal a veszéllyel fenyegette, hogy mindaz, ami hónapokon át szilárd rendszerbe foglalta napjai folyását, megszűnik. A gyerekből, akit elrabolt, időközben fiatal lány lett, esszenciája annak, amit tiszta szívből gyűlölt. Már nem akartam többé megmaradni az akarat nélküli báb szerepében, akiről talán azért álmodozott, hogy ne érezze alacsonyabb rendűnek magát. Pimaszul nyakas lettem, ezzel egyidejűleg egyre depressziósabb, és megpróbáltam elvonulni, amikor csak lehetőségem adódott rá. Olykor egyenesen kényszerítenie kellett, hogy egyáltalán előbújjak az odúmból. Órákon át bömböltem, és már felállni sem volt erőm. A tettes gyűlölte az ellenállást és a könnyeket; tehetetlen tétlenségemtől dühbe gurult, hiszen semmit sem tudott ezzel szembeszegezni. Alighanem ekkoriban értette meg végérvényesen, hogy nemcsak az én életem kapcsolódik szorosan az övéhez, de az övé is az enyémhez van láncolva végzetesen. És hogy minden kísérlet a láncok szétzúzására az egyikünk biztos halálával végződik. Wolfgang Priklopil hétről hétre szétszórtabb lett, paranoiája fokozódott. Egyre bizalmatlanabbul vizsgálgatott, folyvást arra készülve, hogy megtámadom, vagy megpróbálok elmenekülni. Esténként kínzó szorongás fogta el, bevitt az ágyába, magához kötözött, és testi melegséggel akarta enyhíteni nyugtalanságát. Kedélyhullámzása mind hevesebbé vált, s én voltam a célpontja kiszámíthatatlan hangulatváltozásainak. Mostantól gyakrabban beszélt a „közös élet"-ről, döntéseiről, és megkísérelt beavatni a problémáiba. A tény, hogy a foglya voltam, és valamennyi mozdulatomat ellenőrizte, aligha tette lehetővé, hogy valóra váltsa az egészséges világról alkotott vágyát. Ha egy nap egészen az övé lennék - ha biztos lehetne abban, hogy mégsem szököm el -, akkor mindketten jobban élhetnénk, állandóan ezt magyarázta csillogó szemmel. Hogy miből is állna, hogyan is festene ez a jobb élet, arról eléggé zavaros elképzeléseket dédelgetett. A maga szerepét persze világosan látta: minden egyes variációban ő volt az úr a háznál, míg számomra különféle szerepköröket tartott fenn. Az egyik verzióban háziasszony és rabszolganő voltam, aki a tatarozástól a főzésen át a takarításig minden szóba jöhető munkát elvégez. A másik változatban élettársnő szerepében tündököltem, akire mindig támaszkodhat; megint máskor anyapótlékként tüntetett fel, aki afféle lelki szemétláda vagy bokszzsák szerepét játssza az életében, s akin leverheti a maga életképtelensége miatt érzett dühét. Ám egy dolog soha nem változott: mindig és teljes mértékben a rendelkezésére kell állnom. A „közös élet" eme forgatókönyvében nem jöhettek szóba olyan fogalmak, mint önálló személyiség, saját vágyak és igények, továbbá a szabadság legcsenevészebb formája sem. Kétlelkűen reagáltam ezekre az álmokra. Egyrészt túlzottan is képtelennek tűntek elvégre senki sem képes közös életről képzelegni egy olyan személlyel, aki elrabolta, bezárta, és éveken át verte. Ám ezzel egy időben a tudatom legmélyén kezdett gyökeret verni a kép, amelyet erről a szép, távoli világról festett. Rendkívüli mértékben vágyódtam a normális élet után. Találkozni akartam emberekkel, bevásárolni, úszni járni. Akkor látni a napot, amikor csak akarom - Beszélgetni valakivel, teljesen mindegy, miről. A tettes elképzelése a közös életről, amelyben biztosítana számomra némi mozgásteret, amelyben a házat - persze az ő felügyelete mellett - elhagyhatnám bizonyos napokon, a szabadsag maximumának tűnt. A szabadságot, a valódi szabadságot már alig tudtam elképzelni. Féltem elhagyni a zárt, lehatárolt kereteket. E keretek közt tanultam meg az összes hangot így ismertem meg az egész billentyűzetet. A szabadság hangját már elfelejtettem. Úgy éreztem magam, mint egy katona, akinek bemagyarázták, hogy a háború végén minden jóra fordul. Nem számít, hogy közben elveszti az egyik lábát, ez a dolog velejárója. 92
Számomra idővel megmásíthatatlan igazsággá lett, hogy szenvednem kell, mielőtt a „jobbik életet" elkezdhetném. A jobb életet - a fogságban. „Örülhetsz, hogy megtaláltalak, te odakint egyáltalán nem tudnál élni." „Ugyan kinek kellenél." „Hálás lehetsz, hogy magamhoz vettelek." A fejemben zajlott a háború, és az agyam szivacsként itta magába az előbb idézett mondatokat. Legtöbbször a rabságnak még ez az enyhített formája is csak a távoli jövő zenéje volt. A tettes engem okolt ezért. Egyik este felsóhajtott a vacsoraasztalnál: - Ha nem lennél ilyen makacs, sokkal jobban mennének a dolgaink. Ha biztos lennék benne, hogy nem szöksz meg, nem kényszerülnék rá, hogy bezárjalak és megkötözzelek. Minél idősebb lettem, annál inkább rám hárította a fogságom miatti felelősséget. Mintha csak rajtam múlott volna, hogy bezár és megver - ha jobban együttműködnék, alázatosabb és engedékenyebb lennék, már együtt lakhatnék vele fent a házban. Ezzel szemben én azt gondoltam: - Te vagy az, aki bezártál engem! Te tartasz fogva! - De úgy tűnt, már régen elveszítette a képességét, hogy belelásson életünknek ebbe a valóságába, és egy darabon engem is magával ragadott ezen az úton. Jobb napjain ez a kép - az ő képe, amelyet magamévá kellett volna tennem megfoghatóbbá vált. Rosszabb napokon kiszámíthatatlanabb lett, mint korábban bármikor. Egyre gyakrabban használt puszta lábtörlőnek, ha rosszkedvű lett. A legrosszabbak azok az éjszakák voltak, amelyeken nem tudott aludni, mert orrüreggyulladás kínozta. Ha ő nem aludt, én se aludhattam. Ha az ilyen éjszakákon a pinceodúmban feküdtem az ágyban, órákon át mennydörgött a hangja a hangszóróból. Részletesen elmesélte, mit csinált egész nap, és elvárta, hogy beszámoljak minden egyes lépésemről, minden olvasott szóról, minden mozdulatomról: - Kitakarítottál? Hogy osztottad be az ételt? Mit hallottál a rádióban? Mindezekre részletes választ várt, az éjszaka kellős közepén, és ha nem akadt semmi mesélnivalóm, kitaláltam valamit, hogy megnyugtassam. Más éjjeleken egyszerűen csak ezzel gyötört: - Engedelmeskedj! Engedelmeskedj! Engedelmeskedj! - üvöltözte szakadatlanul a kagylóba. Hangja átdübörgőit a kis helyiségen, betöltött minden sarkot: - Engedelmeskedj! Fogadj szót! Fogadj szót! - Akkor is hallottam, ha a párna alá dugtam a fejem. Mindig ott volt, és megőrjített. Ettől a hangtól nem tudtam elmenekülni. Éjjel-nappal arról adott hírt, hogy a hatalmában tart. És arról is, hogy nem adhatom fel. Tiszta pillanataimban hihetetlenül erős érzés kerített hatalmába: hogy eljön az a nap, amikor meg kell szöknöm. De akkor még alig volt erőm ezt végiggondolni. *** Anyja receptje a konyhaasztalon hevert - számtalanszor átolvastam, hogy ne kövessek el hibát. Válasszuk szét a tojásokat. Keverjük össze a lisztet a sütőporral. Verjük kemény habbá a tojásfehérjét. A tettes mögöttem állt, és idegesen vizslatott. - De hát az anyám egész máshogy veri fel a tojást! - Anyám ezt sokkal jobban csinálja! - Nagyon ügyetlen vagy, figyelj már oda! Kiszóródott egy kis liszt, nekem támadt. Az anyja ezt a süteményt így meg úgy csinálja. Nagyon odafigyeltem, de tehettem bármit, állandóan elégedetlenkedett. - Ha az anyád mindent jobban csinál, miért nem kéred meg, hogy süssön neked ő süteményt? Egyszerűen kicsúszott a számon... de ez már sok volt neki. Csapkodni kezdett, mint egy durcás gyerek, a tálat lesöpörte a padlóra, engem meg nekilökött a konyhaasztalnak. Aztán 93
nyakon ragadott, és bezárt a pincébe. Bár verőfényes nappal volt, nem kapcsolta fel a villanyt. Tisztában volt vele, hogyan gyötörjön. Lefeküdtem az ágyra, ide-oda ringattam magam. Nem bírtam sírni, és álomba se tudtam ringatni magam. Zúzódásaimtól és véraláfutásaimtól minden mozdulatra belém hasított a fájdalom. De néma maradtam, egyszerűen csak hevertem ott, teljes sötétben, mintha kihullottam volna a térből és az időből. A tettes nem jött vissza. A vekker halkan ketyegett, jelezte számomra, hogy nem állt meg az idő. Közben feltehetően elaludtam, hogy mikor, arra már nem emlékeztem. Minden egybemosódott, az álmok látomásokká váltak, amelyekben korombeli fiatalokkal futottam a tengerparton. Álmomban vakítóan tiszta volt a fény, a víz mélykékben játszott. Egy sárkány hátán repültem a víz felett, a szél belekapott a hajamba, a nap tüze égette a karomat. A határtalanság érzése, az élet mámora magával ragadott. Aztán egy színpadra képzeltem magam, a szüleim ott ültek a nézők között, miközben teli torokból énekeltem valami dalt. Anyám tapsolt, felugrott, átölelt. Csodálatosan csillogó, könnyű és lágy anyagból készült ruhát viseltem; szépnek, egészségesnek és erősnek éreztem magam. Amikor felébredtem, még mindig sötétség honolt. A vekker továbbra is egyhangúan ketyegett, egyetlen jeleként annak, hogy mégsem állt meg az idő. Sötét maradt - egész napon át. A tettes nem jött le este, és másnap reggel sem. Éhes voltam, a gyomrom korgott, lassan görcsölni kezdtem. Volt némi tartalék vizem az odúban, semmi több. De az ivás már nem segíthetett. Nem voltam képes másra gondolni, mint az evésre. Mindent megadtam volna egy darabka kenyérért. A nap folyamán lassan elvesztettem az ellenőrzést a testem, a gondolataim fölött. A fájdalmak a hasamban, a gyengeség tudatosították bennem, hogy túlfeszítettem a húrt, és ezért a tettes most hagyja, hogy nyomorultul elpusztuljak Úgy éreztem, mintha a süllyedő Titanic fedélzetén lennék A fény már kihunyt, a hajó lassan, de feltartóztathatatlanul oldalra dől. Nincs menekvés, már éreztem is, hogyan emelkedik egyre magasabbra a hideg, sötét víz. Éreztem a lábamon, a hátamon, éreztem, mint veszi körül a mellkasomat. Emelkedik, nő, egyre magasabbra. És ekkor éles fénysugár vakított el, hallottam, hogy valami tompán puffan a padlón. Aztán egy hang: - Ez a tied! - Aztán csattant az ajtón a zár. Megint teljes lett a sötét. Kábán emeltem fel a fejem. Verejtékben úsztam, azt sem tudtam, hol vagyok. A víz, mely le akart húzni a mélybe, eltűnt. De minden imbolygott, lebegett. Én is imbolyogtam. És alattam semmi sem volt, csak a fekete Semmi, amelyben a kezem semmi fogódzót nem talált. Nem tudom, mennyi ideig tartott fogva ez a látomás, míg végül rájöttem, hogy a magas ágyamban fekszem, a pinceodúban. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg lett annyi erőm, hogy kitapogassam a létrát, és lemásszak rajta, óvatosan, fokról fokra. Mikor elértem a talajt, négykézláb kúsztam előre. Kezem egy kis műanyag zsákba ütközött. Mohón, remegő ujjakkal téptem föl, olyan ügyetlenül, hogy a tartalma kiesett, és szerteszét gurult a padlón. Páni félelemben kutattam a földön, míg végül valami hosszút és hideget éreztem az ujjaim között. Répa lenne? Letöröltem ezt a valamit, és beleharaptam. Igen, a tettes egy zacskó répát dobott az odúba. Térden csúszva forogtam a jéghideg talajon, mígnem sikerült kitapogatnom az összes szálat, aztán egyesével vittem fel őket az ágyamba. A létramászás minden egyes alkalommal úgy tűnt, mintha a Mont Blanc-ra hágnék föl, de legalább beindította a vérkeringésemet. Végül felfaltam a répákat, egyiket a másik után. Gyomrom háborgott, görcsösen rándult össze - rettentő fájdalmaim voltak. Csak két nap múlva vitt fel a házba. Már a garázsba vezető lépcsőn be kellett hunyni a szemem, annyira elvakította a derengő világosság. Nagy levegőt vettem, és eltöltött a bizonyosság, hogy megint sikerült túlélnem valamit. 94
*** - Szófogadó leszel végre? - kérdezte, amikor felértünk. - Ha nem javulsz meg, kénytelen leszek megint bezárni téged. Gyenge voltam ahhoz, hogy ellentmondjak. Másnap láttam, hogy combom belső részén és a hasamon a bőr elszíneződett, besárgult. A répa béta-karotinja lerakódott az utolsó vékonyka zsírrétegekben. Csak 38 kiló voltam ekkor, tizenhat éves, 175 centiméter magas. Már véremmé vált a napi mérlegelés, megfigyelhettem, hogy napról napra hogyan áll meg egyre alacsonyabb számoknál a mutató. A tettes minden mértékét elveszítette, és egyre csak a szememre hányta, hogy túl kövér vagyok. És én hittem neki. Ma már tudom, hogy a testtömegindexem akkoriban 14,8 volt. Az Egészségügyi Világszervezet szerint 15 alatt már éhhalál fenyegeti az embert. És én alatta voltam ekkor. Az éhség abszolút határtapasztalat. Eleinte még jól is érzi magát az ember: ha a táplálékfelvétel elakad, maga a test lázad fel; adrenalin áramlik a rendszerbe, az ember hirtelen jobban érzi magát, tele van energiával. Alighanem ezzel jelzi a test: még vannak tartalékaim, amiket felhasználhatsz a táplálékkeresésre. De ha be vagy zárva a föld alá, ott nem találsz eledelt, és az adrenalinfröccs értelmét veszti. Aztán Jön a korgó gyomor és a képzelődések a különféle eledelekről. A gondolatok körtáncot járnak az ételek körül. Később az ember elveszti a valóságérzékét, látomásai támadnak. Ez nem álom, egyszerűen megváltozik a világ. Az ember büféket lát, nagy tál spagettit, tortákat, süteményeket megfogható közelségben. Fata morgana ez. Az egész testet görcsök marcangolják; ilyenkor úgy tűnik, a gyomor saját magát zabálja fel. Az éhség okozta fájdalmak elviselhetetlenek. Nem tudja, mi az éhség, aki ilyenkor csak enyhe gyomorkorgá-sokra gondol. Azt kívánom, bár soha ne ismertem volna meg ezeket a görcsöket. Végül pedig jön a legyengülés. Már nem tudod felemelni a karod, a vérkeringés csődöt mond, és ha felállsz, szédülni kezdesz, míg a végén összeesel. A testemen komoly jeleket hagyott az étel és a fény elvonása. Csont és bőr voltam, a lábszáram fehér bőrén kékesfekete foltok mutatkoztak. Nem tudom, mi okozta őket, az éhség vagy a fény hosszan tartó hiánya, mindenesetre nem túl megnyugtatóan festettek - mint a hullafoltok. Ha a tettes hosszú időn át éheztetett, utána lassan mindig feltáplált, hogy munkaképes állapotba kerüljek. Ez eltartott egy ideig, mivel a hosszabb éhezési szakaszok után csak kiskanállal tudtam bármilyen ételt magamhoz venni. Már pusztán az étel szaga is undorított, pedig napokon át csakis ételekről ábrándoztam. Ha aztán megint „túl erős" lettem, ismét megvonta a táplálékot. Priklopil nagyon is célzatosan bánt az éheztetéssel. - Túl nyakas vagy, felfuvalkodott, túl sok az energiád - mondogatta, mikor elkobozta az utolsó falatot is. Ezzel egyidejűleg fokozottan jelentkeztek a saját étkezési nehézségei, amelyeket egyszerűen rám testált. Az egészséges táplálkozással való kényszeres kísérletezése olykor egészen képtelen formát öltött. Az egyik nap kinyilatkoztatta: - Minden nap megiszunk egy pohár bort, hogy megelőzzük a szívinfarktust! - Attól kezdve kénytelen voltam naponta egyszer meginni egy pohár vörösbort. Csak egy pár kortyról volt szó, de az íze émelyített, és úgy gyűrtem le a bort, akár valami keserű gyógyszert. Ő sem szerette a bort, ennek ellenére rákényszerítette magát, hogy megigyon egy kis pohárral az étkezéshez. Nála az íz soha nem játszott semmilyen szerepet, pusztán egy új szabályról volt szó, amelyhez - és vele kénytelen-kelletlen én is - körömszakadtáig ragaszkodott. A következő alkalommal a szénhidrátnak üzent hadat: - Most a ketogén diéta következik! - Azaz ettől kezdve tiltólistára került a cukor, a kenyér, mi több még a gyümölcs is, csak zsírban és fehérjében dús eledeleket kaptam, és noha azt is mikroszkópnyi adagban, a 95
testem egyre rosszabbul viselte ezt a kezelést. Mindenekelőtt azért, mert a pincebeli, eledel nélküli napok után hirtelen zsíros húst és tojást kellett volna ennem. Ha a tettessel ettem, igyekeztem a lehető leggyorsabban legyűrni az adagomat. Ha előbb végeztem, mint ő, talán reménykedhettem abban, hogy a magáéból odavet nekem még egy falatot, mert nem szerette, ha evés közben bámulom. A legborzalmasabb az volt, ha éhezésem közepette főznöm kellett. Egyszer letette elém a konyhaasztalra az anyja egyik receptjét és egy csomag tőkehalfilét. Meghámoztam a krumplit, meghengergettem a lisztben a halat, felütöttem a tojást, és a halszeleteket megfürdettem benne. Aztán felforrósítottam egy kis olajat a serpenyőben, beleforgattam a zsemlemorzsába a halat, és belekezdtem a sütésbe. Mint mindig, ezúttal is ott ült a konyhában, és megjegyzésekkel kísérte minden mozdulatomat. - Az anyám tízszer gyorsabban csinálja. - Nem látod, te buta liba, hogy nem elég forró az olaj? - Ne hámozd olyan vastagon a krumplit, így az egész pocsékba megy! A rántott hal szaga bejárta a konyhát, engem meg majdnem megőrjített. Kivettem a darabokat a serpenyőből, és lecsöpögtettem őket egy szalvétára. A nyál összefutott a számban: a hal elég lett volna egy komoly, ünnepi vacsorára is. Talán két darabot is megehetek? És még krumplit is ráadásul? Nem tudom, ebben a pillanatban mit csináltam rosszul Csak annyit tudok, hogy amikor a tálat az asztalra akartam tenni, Priklopil hirtelen felpattant, kitépte a kezemből, és durván rám förmedt: - Ma nem kapsz semmit! Ebben a pillanatban elvesztettem az önuralmamat. Annyira éhes voltam, hogy egy szeletke halért ölni tudtam volna. Belenyúltam a tálba, kivettem egy darabot, és megpróbáltam a lehető leggyorsabban a számba tömni. De ő gyorsabb volt, és kiütötte a kezemből a halszeletet. Megpróbáltam kihalászni még egy szeletet, de elkapta a csuklómat, és addig szorította, míg leejtettem a zsákmányomat. Levetettem magam a földre, hogy felnyaljam a maradékot, és sikerült is egy falatkát a számba tömni. De rögtön torkon ragadott, felemelt, odavonszolt a mosdóhoz, és belenyomta a fejem. A másik kezével szétfeszítette a számat, és addig vájkált a torkomban, míg elő nem jött az a bizonyos falat. - Na, ebből tanulhatsz - mondta, aztán szép lassan levette a hallal megrakott tálat az asztalról, és kivitte az előszobába. Remegve álltam a konyhában, gyámoltalanul, megalázva. Ilyen módszerekkel gyengített le fizikailag és szellemileg egyaránt, így a hálaérzés és a tőle való függőség sajátos keverékét plántálta belém. Az ember nem harap bele a táplálékot adó kézbe. Nekem csak egyetlen kéz adatott, hogy megóvjon az éhhaláltól. Annak az embernek a keze, aki az éhhalál szélére sodort. így aztán nagyvonalú ajándéknak tűntek számomra a legszűkmarkúbban kiporciózott falatok is. Még elevenen emlékszem a virslisalátára, amelyet az anyja néha hétvégére készített, ez máig valódi ínyencségnek tűnik nekem. Ha két vagy három nap múlva megint felmehettem a házba, a tettes néha adott belőle egy kistányérnyit. Ilyenkor általában csak pár szelet hagyma és paradicsom úszott a lében - a virslit és a főtt tojást már előbb kihalászta belőle. De ez a maradék nekem valóságos ünnepi fogást jelentett. És mennyei boldogságot éreztem, ha ráadásul adott egy apró falatot vagy egy szeletke süteményt a magáéból. Nagyon egyszerű valakit magunkhoz láncolni, ha éheztetjük. ***
96
2004. március 1-jén kezdődött meg Belgiumban a sorozatgyilkos Marc Dutroux pere. Az eset gyerekkorom óta élénken élt az emlékezetemben. Nyolcéves voltam, amikor 1996 augusztusában a rendőrség behatolt a Dutroux házába, és kiszabadított két kislányt, a tizenkét éves Sabine Dardenne-t és a tizennégy éves Laetitia Delhez-t. A további négy lányt holtan találták meg. Hónapokon át követtem a rádióban és a tévében a beszámolókat a tárgyalásról. Megismertem Sabine Dardenne mártíriumát, és vele együtt szenvedtem, amikor a tárgyalóteremben szembe kellett néznie a tettessel. Ót is iskolába menet rántották be egy kisteherautóba. A pinceodú, amelybe bezárták, valamivel kisebb volt az enyémnél, és fogságának története eltért az én esetemtől. Sabine valóban átélte azt a rémálmot, amivel a tettes fenyegette. És a jelentős különbségek ellenére: a bűntett, ami elrablásom előtt két évvel lepleződött le, talán egyfajta vázlatként működött Wolfgang Priklopil beteg tervének megvalósításában. Mindamellett erre nincsenek bizonyítékok. A per mélyen megrázott, bár Sabine Dardenne-ben nem ismerhettem magamra. Őt nyolcvan nap múlva szabadították ki. Dühös volt, és tudta, hogy igaza van, tudta, hogyan érvényesítse a jogait. A tettest a „szörnyeteg" és a „szarházi" nevekkel illette, és kártérítést követelt, amelyet akkor, a bíróság előtt nem kapott meg. Sabine Dardenne fogsága elég rövid volt ahhoz, hogy megőrizhesse önmagát. Ezzel szemben én a per idején már 2200 napot és éjszakát töltöttem fogságban, és a valóságérzékem erősen eltorzult. Az eszem persze tudta, hogy egy bűncselekmény áldozata vagyok, de a tettessel fenntartott hosszú kapcsolatom miatt érzelmileg már régen magamévá tettem összes beteg fantazmagóriáját Azok már beépültek az én valóságomba. Két dolgot azért megtanultam ebből a perből: először is azt, hogy az emberek nem mindig tartják szavahihetőnek a bűntett áldozatát. Úgy tűnt, hogy az egész belga társadalom szent meggyőződése, hogy egy kiterjedt hálózat áll Marc Dutroux hátterében - mégpedig egy olyan, melynek szálai a társadalom legfelsőbb köreit is elérik. Hallottam a rádióban hogy Sabine Dardenne miféle becsmérléseknek volt kitéve, pusztán azért, mert nem szolgált adalékkal ehhez a feltételezéshez: ragaszkodott ahhoz, hogy fogsága alatt csak Dutroux-t látta, és senki mást. Másodszor pedig azt szűrtem le, hogy az áldozat iránti rokonszenv és együttérzés korántsem határtalan, hanem gyorsan átcsaphat agresszióba és elutasításba. Nagyjából ebben az időben hallottam először a nevemet a rádióban. Éppen az Ö1 nevű adó dokumentumkönyvekről szóló kulturális műsorát hallgattam. Hirtelen összerezzentem: „Natascha Kampusch". Hat éve nem szólított senki a nevemen. Az egyetlen ember, aki kimondhatta volna, eltiltott a saját nevemtől. A riporter Kurt Totzer és Günther Kallinger új könyvével kapcsolatban említette. A dokumentumkötetnek ez volt a címe: Nyom nélkül. Az Interpol leghíresebb eltűnési esetei. A szerzők beszéltek a kutatásaikról - és rólam. Titokzatos eset, se nyom, se holttest. Ültem a rádió előtt, és már-már felkiáltottam: „Itt vagyok! Élek!" De úgyse hallott volna senki. *** Az adás után a helyzetem kilátástalanabbnak tűnt, mint valaha. Ültem az ágyamon, és hirtelen minden megvilágosodott. Azt tudtam, hogy az egész életemet nem tölthetem ebben a helyzetben. Azt is tudtam, hogy immár nem szabadíthatom meg magam, a szökés lehetetlen. Akkor hát egyetlen kiút maradt. Nem ez volt az első öngyilkossági kísérletem. Egyszerűen eltűnni, belemerülni a távoli Semmibe, ahol nincsenek fájdalmak és érzések, ezt az önmegsemmisítés egyik lehetséges formájának tartottam akkoriban. Hiszen egyébként alig volt hatalmam a saját életem, a saját 97
testem és a tetteim fölött. Hogy eldobjam az életemet, azt valamiféle végső tiltakozásnak gondoltam. Tizennégy évesen többször is sikertelenül kísérleteztem azzal, hogy valamilyen ruhadarab segítségével felakasszam magam. Tizenöt éves koromban az ereimet akartam felvágni. Egy nagy varrótűvel felsértettem a bőrömet, és olyan sokáig vájkáltam magamban, míg nem bírtam tovább. A karom szinte elviselhetetlenül égett, ám ezzel egyidejűleg enyhült a belső fájdalmam. Néha megkönnyebbül az ember, ha a testi fájdalom rövid időre fölébe kerekedik lelki szenvedéseinek. Ezúttal más módszerre gondoltam. Egy olyan estén történt, amikor a tettes már korán bezárt az odúba, és tudtam, hogy másnap reggelig aligha fog visszatérni. Kitakarítottam a szobámat, a még meglevő néhány trikómat rendesen összehajtottam, és hosszan elnéztem a flanelruhámat, amelyben elraboltak, és amely ott lógott egy fogason, az ágyam alatt. Gondolatban elbúcsúztam anyámtól: „Bocsásd meg, hogy elmegyek. Megint búcsú nélkül..." suttogtam magam elé. Ugyan mi történhet? Aztán odamentem a sütőplatnihoz, és bekapcsoltam. Amikor izzani kezdett, rátettem néhány guriga vécépapírt és más papírokat. Eltartott egy ideig, amíg füstölni kezdett, de működött a dolog. Felmásztam a létrán az ágyba, és belefeküdtem. Az odú hamarosan megtelik füsttel, halkan, finoman fogok eltávozni, a magam akaratából, egy olyan életből, amely már régóta nem az enyém. Nem tudom, mennyi ideig hevertem az ágyban, és vártam a halált. Amikor aztán az első fojtó hullám elérte a tüdőmet akaratlanul is mélyen belélegeztem - de aztán teljes erővel feltört az elveszettnek hitt életerőm. Testem minden sejtje menekülésre volt beállítva. Köhögni kezdtem, egy párnát tartottam a szám elé, és leviharzottam a létrán. Megnyitottam a vízcsapot, alátartottam egy konyharuhát, és rádobtam az izzó platnin füstölgő papírhalomra. A víz sisteregni kezdett, egyre sűrűbb lett a füst. Köhögve és könnybe lábadt szemmel, kezemben konyharuhával forogtam a helyiségben, hogy eloszlassam a füstöt. Azon küzdöttem, hogy szándékomat titokban tartsam a tettes előtt. Az öngyilkosság, e végső engedetlenség volt számára az elgondolható leghelytelenebb tett. De másnap reggel még mindig úgy bűzlött az odú, mint egy füstölőkamra. Mikor Priklopil bejött a pincébe, dühösen szaglászta a levegőt. Aztán kirántott az ágyból, megrázott, és üvöltözni kezdett. Hogy akarhattam elhagyni őt! Hogy élhettem vissza ilyen csúnyán a bizalmával! Viselkedésében a határtalan düh mérhetetlen félelemmel keveredett. Attól félt, hogy a végén még elrontom az egészet. Félelem az élettől Állnak a belső börtönfalak *** Ökölcsapások és rúgások, fojtogatások, karmolások, a csuklón duzzanatok, horzsolások, odalökés az ajtókerethez. Ütések, súlyos kalapáccsal és ököllel a gyomor tájékára. Véraláfutások: a jobb csípőmön, a jobb fel- (ötször 1 cm) és alkaron (kb. 3,5 cm átmérőjű), a bal és a jobb combomon (a balon kb. 9-10 cm hosszú, kb. 4 cm széles, a mélyfeketétől a liláig elszíneződve), valamint mindkét vállamon. Horzsolt és karcolt sebek a combon és a vádlin. I want once more in my life somé happiness 98
And survive in the ecstasy of living I want once more see a smile and a laughing for a while I want once more the taste of someone's love Egyszer még szeretnék valami boldogságot az életemben És túlélni a létezés mámorában Egyszer még szeretnék látni egy mosolyt, egy nevetést Egyszer még szeretném érezni a szeretet ízét. - Naplóbejegyzés, 2006. Január Tizenhét éves voltam, amikor a tettes lehozott egy videokazettát a pincébe, a Pleasantville című film volt rajta. Egy fiú - és egy lánytestvérről szólt, akik az 1990-es években nőttek fel az USA-ban. Az iskolában a tanárok egyfolytában a bizonytalan munkalehetőségekről, az AIDS-ről és a klímaváltozás miatt fenyegető világvégéről beszélnek. Otthon az elvált szülők azon vitatkoznak a telefonban, kinek kellene vállalnia hétvégére a gyerekeket, és a testvérpárnak a barátaikkal is csak összetűzéseik vannak. A fiú belemenekül az 1950-es években készült egyik tévésorozatba: „Üdvözöljük Pleasantville-ben! Morál és tisztesség. Nálunk az üdvözlés: Itthon vagyok, szivi! A megfelelő táplálkozás: Akartok még egy kis sütit? Üdvözöljük Pleasantville tökéletes világában! Kizárólag a TV-Time csatornán!" Ebben a városban az anya mindig pontosan abban a pillanatban tálal, amikor az apa hazatér a munkából. A gyerekek csinosan öltözködnek, és a labdával mindig beletalálnak a kosárba. Ez a világ mindössze két utcából áll, és a tűzoltóságnak pusztán egy feladata akad: lehozni a macskákat a fáról - Pleasantville-ben ugyanis nincs tűz. A távirányító körül zajló vita következményeként a két testvér hirtelen ebben a városban találja magát. Ezen a különös településen nem léteznek színek, a lakosok olyan szabályok szerint élnek, amelyeket ők, a testvérek nem képesek követni. Ha valaki alkalmazkodik, ha követi a társadalmi szokásokat, akkor nagyon szép élete lehet Pleasantville-ben. Ám ha szembeszáll a szabályokkal, akkor a szívélyes lakókból hirtelen tomboló csőcselék lesz. Úgy tűnt, hogy a film nem más, mint tanmese a saját életemről. A tettes számára a külvilág maga volt a megtestesült Szodoma és Gomorra, tele veszéllyel, piszokkal és sötét bűnökkel. Olyan világ, amely a megtestesítője, az esszenciája volt mindannak, amelyben kudarcot vallott, és amitől távol akarta tartani magát - és engem. A sárga, nyárspolgári falak mögötti életünk akár Pleasantville-ben is játszódhatott volna: „Kérsz még egy kis sütit? Köszi, szivi." Egy illúzió, amelyet állandóan megidézett a szónoklataiban: hogy milyen szép is lehetne nekünk. Ebben a házban, a maga túlságosan is csillogó-villogó felületeivel, ezekkel a bútorokkal, anielyek csaknem belefulladtak a maguk kispolgáriságába. S ő dolgozott tovább a „homlokzaton", szakadatlanul befektetett valamit az ő, a „mi" új életünkbe, hogy a következő pillanatban ökölcsapásokkal támadjon rám. Valaki azt mondja a Pleasantville egyik jelenetében: „Csak amit ismerek, az a magam valósága." Ha manapság belelapozok az egykori naplómba, olykor szinte megrettenek, hogy - az összes ellentmondásával együtt mennyire beleillettem Priklopil forgatókönyvébe: Kedves Naplóm! Itt az idő, hogy teljesen és gátlás nélkül, az összes fájdalmával együtt kiöntsem neked a szívem. Kezdjük októberrel. Már nem tudom pontosan, mikor voltak ezek, de a dolgok, 99
amelyek történtek, nem alakultak túl szépen. Ő brabanti tujákat ültetett. Nagyon jól érezték magukat. De ő időnként nem érezte jól magát, és ha ő nem érzi jól magát, akkor pokollá teszi az életemet. Ha fáj a feje, és bevesz rá valami port, allergiás rohamot kap, ami annyit jelent, hogy erősen folyik az orra. Most az orvos kanalas orvosságot írt fel neki. Mindenesetre nagyon nehéz volt. Szörnyű jelenetek zajlottak le. Október végén megjött az új hálószobagarnitúra; szépen esengő neve van: Esmeralda. A takarók, a párnák és a matracok kicsit előbb érkeztek meg. Természetesen minden antiallergén és kifőzhető. Mikor megjött az új ágy, segíteni kellett neki a régi bútort szétszerelni. Ez kb. három napot vett igénybe. Részekre kellett szedni, a nehéz tükrös részt átcipelni a dolgozószobába, a szekrénysor egyéb darabjait és az ágydeszkákat levinni a pincébe. Aztán bementünk a garázsba, és kipakoltuk az új bútorokat és az ágy egy részét. Az új garnitúra két éjjeliszekrényből áll, mindegyik két fiókkal és aranyozott fogantyúval, meg két komádból és egy vékony, magas... (Itt a szöveg megszakad.) Aranyozott fogantyúk a tökéletes háziasszony által kiglancolva, aki a még tökéletesebb anyuka receptjeiből főzött ételt teszi az asztalra. Ha mindent helyesen csináltam, és jól játszottam a díszletek közt számomra kijelölt szerepet, akkor az illúzió működött néhány pillanatig. De bármiféle eltérés a forgatókönyvtől - melyet előtte senki nem adott oda, hogy elolvashassam szigorú büntetést vont maga után. A tettes kiszámíthatatlansága lett a legnagyobb ellenségem. Még akkor is kitörhetett a botrány, ha biztosra vettem, hogy mindent jól csináltam, és úgy hittem, hogy a megfelelő kelléket használtam bizonyos jelenetekhez. Egy túl hosszan rávetett pillantás, egy tányér az asztalon, amely tegnap még tökéletesen megfelelő volt, és már kezdődött is az üvöltözés. Valamivel később ez áll a naplómban: Brutális ökölcsapások a fejre, a jobb vállra, a hasra, a hátra és az arcra, valamint az orrba és a szemekbe. Ellenőrizhetetlen, kiszámíthatatlan, teljesen váratlan dühkitörések. Üvöltözések, sértegetések, ócsárlások. Lelökés a lépcsőn. Fojtogatás. Rám ült, orromat, számat befogta úgy, hogy fulladoztam. A karomra ült, a karomra térdelt, ököllel verte a karomat. Az alkaromon ujj alakú véraláfutások, karcolt és horzsolt sebek a bal alkaromon. Ráült a fejemre, vagy rátérdelt a felsőtestemre, és a fejemet teljes erővel verte a padlóba. Ezt többször és teljes erővel, míg megfájdult a fejem, rosszul lettem. Aztán ököllel ütlegelt, különféle tárgyakat dobott hozzám, vadul nekilökött az éjjeliszekrénynek (...) Az éjjeliszekrény, aranyozott fogantyúval. Aztán történt megint pár olyan esemény, amely azt az illúziót keltette, hogy rólam is szól a történet. Megengedte például, hogy újra megnövesszem a hajam. De ez is csak a forgatókönyv része volt. Mert platinaszőkére kellett festenem, hogy megfeleljek a tökéletes nőről szóló képzelgésének: szófogadó, dolgos, szőke. Egyre több időt töltöttem fent a házban, órákon át törölgettem a port, takarítottam és főztem. Mint régebben, most se hagyott egyetlen percre sem egyedül. Ellenőrzési vágyában odáig ment, hogy még a vécéajtót is kitámasztotta; két percre sem kerülhettem el a tekintetét. Állandó jelenléte a teljes kétségbeesésbe kergetett. De ő is foglya volt a saját forgatókönyvének. Ha bezárt az odúba, gondoskodnia kellett rólam. Ha felvitt a lakásba, minden percét arra kellett fordítania, hogy ellenőrizzen. Az eszközök nem változtak, és egyre nagyobb lett rajta a nyomás - mert mi van akkor, ha száz 100
ütés már nem elegendő, hogy a padlón tartson? Akkor ő is elbukna, kudarcot vallana a saját Pleasantville-jében, és onnan már nem lenne visszaút. *** Priklopil tisztában volt ezzel a kockázattal. Ezért mindent megtett annak érdekében, hogy felhívja a figyelmemet, mivel kell számolnom, ha netán mégis rászánnám magam, hogy elhagyjam a világát. Emlékszem egy jelenetre, amelyben annyira megalázott, hogy menekülésszerűen rohantam vissza a házba. Egy délután fent dolgoztam, és megkértem, nyissa ki az ablakot - egyszerűen több levegőre és madárcsicsergésre vágytam. Azonnal nekem támadt: - Csak azért akarod, mert segítségért akarsz kiabálni és elfutni. Esküdöztem, hogy higgye el, nem fogok elszökni: - Itt maradok, megígérem. Soha nem fogok elmenekülni. Kétkedve méregetett, aztán karon ragadott, és kivonszolt a kapuhoz. Fényes nappal történt, és bár egy lélek sem járt az utcán, az akciója rejtett némi kockázatot. Kinyitotta a kaput, előrelökött, és anélkül, hogy enyhítette volna karomon a szorítását, rám üvöltött: - Na, fussál! Menj csak! Majd meglátod, meddig jutsz, ahogy most kinézel! A rémülettől és a szégyentől megdermedtem. Alig volt rajtam ruha, szabad karommal megpróbáltam eltakarni a testemet. Nagyobb volt a szégyenérzetem, hogy egy idegen netán megláthatja nyomorúságos soványságomat, véraláfutásaimat és tüsire nyírt hajamat, mint a halk remény, hogy valaki felfigyel a jelenetre, és elcsodálkozik rajta. Ez aztán többször is megismétlődött - kilökött a kapu elé és azt üvöltötte: - Fussál csak! Meglátod, meddig jutsz. -A külvilág minden alkalommal egyre fenyegetőbbnek tűnt számomra. Komoly konfliktusba kerültem: egyik oldalon állt a vágyam, hogy megismerjem a világot, a másik oldalon pedig a szorongásom ettől a lépéstől. Hónapokon át könyörögtem, hogy engedjen egy kicsit ki a szabadba, ám mindig ugyanazt felelte: - Ugyan már, mit akarsz, semmit sem veszítesz, kint pontosan ugyanaz van, mint idebent. Azonkívül kint majd elkezdesz üvöltözni, és akkor meg kell öljelek. De megint elkezdett ingadozni a beteges üldözési mániája, a bűne leleplezésétől való félelem és a normális életről alkotott elképzelései között, amelyben szükségszerűen adódnak bizonyos kirándulások a külvilágba. Ördögi kör volt ez: minél erősebben érezte, hogy sarokba szorítják a saját elképzelései, annál támadóbban viselkedett velem. Mint már régebben, ezúttal is a fizikai és a lelki erőszak keverékét vetette be. Kíméletlenül taposta össze önérzetem legutolsó maradványait is, és folyvást ugyanazokkal a kijelentésekkel traktált: - Nem érsz semmit, hálásnak kell lenned, hogy magamhoz vettelek. Senkinek nincs rád szüksége. Bemesélte, hogy a szüleim börtönbe kerültek, és már senki nem lakik a régi lakásban. - Ugyan hova mehetnél, ha elmenekülnél? Ott kint senki nem akar téged. Bűnbánó képpel, térden csúszva jönnél vissza hozzám. – Nyomatékosan emlékeztetett arra, hogy mindenkit megöl, aki véletlenül tanúja lenne menekülési kísérletemnek. Az első áldozatok, magyarázta, valószínűleg a szomszédok lennének. Nem hiszi, hogy képes lennék magamra vállalni a felelősséget, vagy mégis? A mellettünk lakó rokonaira utalt ezzel. Amióta hébe-hóba úsztam a medencéjükben, furcsa módon valamiféle kapcsolatot éreztem velük. Mintha ők lennének azok, akik lehetővé tették ezt a kis menekülést a házban töltött mindennapjaimból. Soha nem láttam őket, de esténként, ha a házban maradhattam, néha hallottam, amint a macskáikat hívogatják barátságosan csengő hangon. Olyan emberek hangja volt ez, akik szeretettel és odafigyeléssel 101
gondoskodnak azokról, akik ki vannak szolgáltatva nekik. Priklopil igyekezett a minimálisra szorítkozni a velük való érintkezésben. A szomszédok néha beállítottak egy kis süteménnyel, vagy hoztak neki valami apróságot az utazásaikról. Egyszer éppen a házban voltam, amikor becsöngettek, ezért gyorsan el kellett rejtőznöm a garázsban. Hallottam, amint az ajtóban állva beszélgetnek a tettessel, és aztán átadtak neki valami saját készítésű finomságot. A tettes azonnal kidobta az ilyesmit - tisztasági mániájában soha nem evett volna egy falatot sem belőle; egyszerűen undorodott tőle. *** Amikor először vitt magával a külvilágba, nem éreztem felszabadulást. Eleinte nagyon örültem, hogy végre elhagyhatom a börtönömet, de aztán csak dermedt félelemben ültem az autóban. A tettes belém sulykolta, mit kell mondanom, ha valaki netán felismerne. - Úgy kell tenned, mintha nem tudnád, miről beszél. Ha ez sem segít, mondd azt, hogy biztos összetéveszt valakivel. Ha valaki megkérdi, ki vagy, akkor azt kell mondani, hogy az unokahúgom. – Natascha már régen nem létezett. Aztán beültetett az autóba, és kihajtottunk a garázsból. A Heinestrassén mentünk: előkertek, sövények, mögöttük családi házak. Az utcán egy lélek se. Torkomban dobogott a szívem. Hét év után most először hagytam el a tettes házát. Egy olyan világon haladtam át, amelyet csak az emlékeimből ismertem és rövid videofelvételekről, amelyeket a tettes évekkel ezelőtt vett föl nekem. A pár perces filmeken Strasshof látszott, üres utcáin akkor is csak nagy néha bukkant föl egy ember. Amint kikanyarodtunk a főutcára, és besoroltunk a forgalomba, a szemem sarkából észrevettem a járdán egy embert. Meglepően mereven haladt, bármiféle meglepő mozdulat nélkül, mint egy játékemberke, akit felhúztak a hátából kiálló nagy, szárnyas csavarral. Minden, amit láttam, hamisnak tűnt. Már tizenkét éves koromban, a kertben állva elfogott a kétely, hogy léteznek-e egyáltalán ezek az emberek, akik annyira magától értetődően és elfogulatlanul mozognak egy olyan környéken, amelyet bár ismertem, de amely időközben mégis teljesen idegenné vált számomra. A mindent körülölelő tiszta, éles fény úgy hatott, mintha valami hatalmas fényszóróból jönne. Ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy mindezt a tettes rendezte meg. Ez volt az ő filmje, egy hatalmas Truman-show, az emberek statiszták, és mindezt csak ezért bűvölte ide nekem, hogy azt higgyem, kint vagyok a világban - pedig valójában csak egy kibővített cellában tartózkodom. Azt csak később fogtam fel, hogy ez már a magam belső, lelki börtöne volt. Elhagytuk Strasshofot, egy ideig vidékies tájon haladtunk, aztán megálltunk egy kis erdőnél. Rövid időre kiszállhattam a kocsiból. A levegőt megtöltötte a fák fűszeres illata, a napfény lágyan vibrált a fenyők elszáradt tűlevelein. Térdre ereszkedtem, és óvatosan rátenyereltem a talajra. Szúrtak a levelek, vörös pontokat hagytak a tenyeremen. Odaléptem az egyik fához, és a törzséhez nyomtam a homlokomat. A szálkás fa meleg volt a naptól, és erős gyantaillatot árasztott, pontosan olyat, mint gyermekkorom fái. A visszaúton egyetlen szót sem váltottunk. Mikor a tettes kiszállított a garázsban, majd bezárt a pinceodúba, mélységes szomorúság kerített hatalmába. Mennyire vártam a külvilágot, milyen tarka színekkel képzeltem magam elé, mit érzek majd odakint! És most úgy mozogtam benne, mint valami hamis látszatvilágban. Az én valóságom a nyírfaligetet ábrázoló tapéta volt a konyhában, az volt a környezetem, amelyben tudtam, hogyan kell és szabad mozognom. Odakint csak botladoztam, mint egy álságos filmben. 102
*** Ez az érzés lassan alábbhagyott, mikor legközelebb mentünk ki. A tettes felbátorodott, látva, hogy milyen alázatosan és megszeppenten viselkedtem az első kirándulásunkon. Már néhány nap múlva magával vitt a környék egyik illatszerüzletébe. Megígérte, hogy választhatok magamnak valami szépet. Leparkolta az autót az üzlet előtt, és még egyszer a fülembe sziszegte: - Egy szót se. Különben mindenki halott. - Azzal kiszállt, átment az én oldalamra, és kitárta előttem a kocsiajtót. Előtte léptem be az üzletbe. Hallottam, hogy halkan lélegzik mögöttem, és elképzeltem, hogy megragadja a dzsekije zsebében a pisztolyt, készen arra, hogy mindenkit agyonlő, ha valami rossz mozdulatot teszek. így szófogadó maradtam, nem akartam bajt okozni senkinek, nem akartam elmenekülni, nem akartam mást, csak egy parányi színt vinni az életembe, ami minden korombeli lánynak teljesen természetes volt: végigsétálni a kozmetikai részlegen. Bár nem sminkelhettem magam - a tettes még egy normális ruhát sem engedélyezett -, megengedte, hogy válasszak magamnak két, a normális tinédzserélethez hozzátartozó cikket. Akkori elképzeléseim szerint a szempillafesték hozzátartozott egy kamaszlány életéhez. Ezt alighanem az egyik olyan lánymagazinban olvastam, amelyekből a tettes néha lehozott pár számot a pincébe. A szépítkezési rovatot mindig újra és újra átnéztem, elképzelve, hogyan sminkelem ki magam, amikor először megyek diszkóba. Pukkadozva a nevetéstől az egyik barátnőmmel a tükör előtt állok majd; először belebújok a felsőmbe, aztán a többi ruhába - jól áll a hajam? Akkor mehetünk, mozgás! És most itt álltam, a hosszú polcok roskadoztak a különféle dobozoktól, palackoktól és üvegcséktől, amelyek közül egyet sem ismertem, és amelyek mégis titokzatos varázzsal vonzottak, de egyben el is bizonytalanítottak. Annyi benyomás ért, hogy azt sem tudtam, hova forduljak, közben meg attól rettegtem, még leverek valamit. - Gyerünk! Siess már! - hallottam a hangját hátulról. Gyorsan magamhoz vettem egy szemfestéket, aztán az illatos olajokkal megrakott fapolcról leemeltem egy kis üveg mentás olajat. Azt terveztem, hogy nyitva tárolom az odúmban, hátha sikerül vele csökkentenem a penész szagát. A tettes egész idő alatt szorosan a nyomomban maradt, és ez felidegesített. Úgy tűntem most a magam szemében, mint egy kis bűnöző, akit még nem kaptak el, de minden pillanatban lebukhat. Erőt vettem magamon, és a lehető legfegyelmezettebb mozgással mentem a pénztárhoz. Kövér, nagyjából ötvenes nő ült a gépnél, berakott szürke fürtjei valahogy ferdén álltak. Mikor barátságos „adjon Isten"-nel köszönt, összerezzentem. Ez volt az első mondat, amit egy idegen hét év óta először, egyenesen nekem címzett. Még kis pufók gyereklányka voltam, amikor utoljára beszéltem valakivel - nem számítva magamat és a tettest. Most a pénztárosnő meg úgy üdvözölt, akár egy valódi, felnőtt kuncsaftot. Magázott és mosolygott, miközben a két árut a gumiszalagra tettem. Végtelenül hálás voltam ennek a nőnek, mert úgy fogadott, mint egy valóságosan létező embert. Akár órákon át is elálldogáltam volna a mellett, csakhogy egy másik ember közelében lehessek. Eszembe sem jutott, hogy a segítségét kérjem. A tettes - legalábbis azt gondoltam - felfegyverkezve, pár centiméterre állt tőlem. Sosem sodortam volna veszélybe ezt az asszonyt, aki néhány pillanatra megajándékozott azzal a boldog érzéssel, hogy valóban élek és létezem. ***
103
A következő napokon folytatódtak a verések. Megint tombolt, és bezárt a pinceodúba, testemet ismét kék-zöld foltok borították - de harcoltam önmagammal. Nem szabad, hogy teljesen átadd magad a fájdalmaknak. Nem szabad föladni. Nem engedhettem, hogy eluralkodjék rajtam a gondolat, hogy ez a fogság a legjobb, ami az életemben történhetett velem. Folyvást ismételgetnem kell, hogy nem jelent boldogságot és szerencsét, hogy a tettessel élhetek, ezt csak bebeszélte nekem. Mondatai csapdaként vettek körül. Amikor a fájdalomtól összegörnyedve kucorogtam a sötétben, tudtam, hogy nincs igaza. De az emberi agy gyorsan elfeledi a sérelmeket és begyógyítja a sebeket. Már másnap örömmel adtam át magam az ábrándjaimnak, hogy nem is olyan szörnyű az egész, és elhittem a fogadkozásait, esküdözéseit. Ám ha valóban ki akarok jutni az odúból, el kell kerülnöm ezeket a csapdákat! I want once more in my life somé happiness And survive in the ecstasy of living I want once more see a smile and a laiighing for a while I want once more the taste ofsomeone's love. Akkoriban kezdtem el kis üzeneteket írni magamnak. Ha az ember feketén-fehéren lát valamit, a dolgok kézzelfoghatóbbakká válnak. Mostantól minden bántalmazást feljegyeztem, érzelmektől mentesen. Még ma is őrzöm a feljegyzéseimet. Némelyiket egy egyszerű iskolai írótömbbe írtam, gondos szépírással. Másokat zöld A4-es papírokra, sűrű sorokban. Ma is ugyanazt a célt töltik be, mint régen - mert utólag, a fogságomban ért kis pozitív élmények elevenebbek, mint a hihetetlen szörnyűség, amelyet éveken át kellett elszenvednem. 2005. aug. 8. Wolfgang legalább háromszor arcul ütött, kb. négyszer beletérdelt a lábamba, egyszer a szeméremdombomba. Arra kényszerített, hogy letérdeljek előtte, és belevájt a bal térdembe egy kulcscsomóval, amitől véraláfutásom lett és gennyes sebem, amiből sárgás folyadék szivárgott. Aztán még üvöltözések és gyötrések jöttek. Hat ökölcsapás a fejre. 2005. aug. 21. Reggel rám morgott. Ok nélküli szidalmazás. Aztán ütések, letérdeltetés. Harapások, ütések. Hét ütés az arcba, egy a fejre, gyalázkodások, pofonok, ökölcsapás a fejre. Szidalmak és ütések, reggeli müzli nélkül. Aztán a sötétség nálam lent (indoklás nélkül), bárgyú, gúnyos megjegyzések. És egyszer karcolás az ínyemen. Állszorítás, fojtogatások a nyakon. 2005. aug. 22. Ökölcsapások a fejemre. 2005. aug. 23. Legalább hatvan ütés az arcomba. Tíz-tizenöt súlyos rosszullétet okozó ökölcsapás a fejre, négy brutális ütés a fejre, teljes dühvel leadott ökölcsapás a jobb fülre és az állkapocsra. Az orr feketén elszíneződik. Fojtogatás, csikorgó állkapocs, kb. hetven rúgás, elsősorban a farkcsontra és a fenékre. Ökölcsapások a kulcscsontra, a bordákra és a két mell közé. Ütések seprőnyéllel a bal könyökre és a felkarra (feketésbarna véraláfutás), valamint a bal csuklóra. Négy ütés a szembe, akkorák, hogy csillagokat látok. Stb. 2005. aug. 24. Brutális rúgások és beletérdelések a gyomorba és a nemi szervek területére (térdre akart kényszeríteni). Valamint a gerinc alsó részére. Pofonok visszakézzel, brutális 104
ökölcsapás a jobb fülre (kékesfekete elszíneződés). Aztán sötétség, fríss levegő és evés nélküli elzárás. 2005. aug. 25. Ökölcsapások a csípőmre és a mellkasomra. Aztán nagyon közönséges sértegetések. Sötétség. Egész napra csak hét nyers répa és egy pohár tej. 2005. aug. 26. Brutális csapások ököllel a combomra és a fenekemre. Lüktetően égő hurkákat okozó ütések a fenékre, a hátra, a combra, a jobb vállra és a mellre. Egy heti horror a számtalan megpróbáltatás közül. Néha olyan rosszul éreztem magam, hogy a remegéstől kiesett a toll a kezemből. Vinnyogva kúsztam az ágyba, attól rettegve, hogy a nappal képei álmomba is elkísérnek. Aztán beszélgetés a másik énemmel, aki rám várt, aki majd megfogja a kezem, teljesen függetlenül attól, mi történhet még. Elképzeltem, hogy lát engem a háromrészes tükrön keresztül, amely időközben került az odúba, a mosdókagyló fölé. Csak elég hosszan kell belenézni, és az erősebb énem néz vissza rám a tükörből. *** Legközelebb, ezt szilárdan elhatároztam, nem fogom elengedni a felém nyújtott kezet. Lesz erőm, hogy segítséget kérjek valakitől. Egyik reggel a tettes adott egy farmert és egy trikót. Azt akarta, hogy elkísérjem a Baumarkt építőipari áruházba. Már akkor kezdett inamba szállni a bátorság, amikor rákanyarodtunk a Bécsbe vezető bekötőútra. Ha ezen az úton mennénk tovább, a régi lakásunkhoz érnénk. És ez volt az az út, amelyet 1998. március 2-án az ellenkező irányban haladva tettem meg - a furgon rakterének padlóján. Akkor attól féltem, hogy meghalok. Most tizenhét éves voltam, az első ülésen ültem, és az élettől rettegtem. Áthaladtunk Süssenbrunnon, pár utcányira nagyanyám házától. Mélységes nosztalgiával gondoltam a kislányra, aki a hétvégéket valaha itt töltötte. Úgy éreztem, számomra ő végérvényesen elveszett, mintha egy távoli évszázadban élt volna. Elnéztem az ismerős utcákat, a házakat, az utcaköveket, amelyeken ugróiskolát játszottam. De már nem tartoztam ide, idegen lett számomra a környék. - Süsd le a szemed! - parancsolt rám oldalról Priklopil. Azonnal engedelmeskedtem. Látva gyerekkorom színhelyét, gombóc nőtt a torkomba, könnybe lábadt a szemem. Valahol itt, tőlünk jobbra feküdt a Rennbahnweg. Valahol itt, tőlünk jobbra, a nagy lakótelepen anyám talán éppen a konyhaasztalnál ül. Az idők folyamán nyilván beletörődött, hogy meghaltam, miközben mindössze pár száz méterre haladtam el mellette. Elszomorodtam, és úgy éreztem, sokkal messzebb járok tőle, mint pár utcányira. Ez a benyomás még erősebb lett, amikor a tettes bekanyarodott a Baumarkt parkolójába. Régen rengetegszer álltunk itt a piros lámpánál az autóban ülve az anyámmal, arra várva, hogy végre lekanyarodhassunk jobbra. Abba az irányba lakott az egyik nővérem. Ma már tudom, hogy Waltraud Priklopil, a tettes anyja ugyancsak itt élt, pár száz méternyire tőlünk. A parkoló tömve volt emberekkel. Páran sorban álltak a bejárat előtti lacikonyhánál. Mások a telerakott bevásárló kocsijukat tolták az autóikhoz. Foltos, kék nadrágban munkások 105
raklapokat cipeltek. Pattanásig feszültek az idegeim kibámultam az ablakon. Valakinek meg kellene látnia, észre kellene vennie, hogy valami nincs rendben. A tettes mintha olvasott volna a gondolataimban: - Ülve maradsz. Csak akkor szállsz ki, ha szólok. Akkor szorosan előttem, odamész a bejárathoz. Egy szót se akarok hallani! Előtte léptem be az áruház ajtaján. Finom nyomásokkal vezényelt, átfogta a vállamat. Éreztem, mennyire ideges, ujjai megremegtek a vállamon. Végignéztem az előttem nyíló hosszú folyosón. Munkaruhás emberek álltak a polcok előtt, egyedül vagy csoportosan, belemélyedve a kezükben tartott bevásárló listákba. Ugyan kit szólíthatnék meg közülük? És egyáltalán mit mondhatnék nekik? Lopva szemügyre vettem őket, de minél tovább bámultam, annál inkább darabokra hullott az arcuk. Hirtelen barátságtalannak és ellenségesnek éreztem mindenkit. Faragatlan emberek, akik csakis magukkal törődnek, teljesen vakok a környezetükre. Száguldoztak a gondolataim. Hirtelen teljes képtelenségnek látszott, hogy bárkitől is segítséget kérjek. Hogyan hihetne nekem bárki is, nekem, a csontsovány, megzavarodott kamasznak, aki még a hangjával is alig tud bánni? Mi történne, ha odafordulnék ezekhez az emberekhez, és azt mondanám: - Kérem, segítsenek! - Gyakran megesik ilyesmi az unokahúgommal, kicsit zavart szegényke, be kell vennie a gyógyszereit - alighanem valami hasonlót mondana Priklopil, az emberek megértően bólogatnának, ő meg karon ragadna, és kivonszolna a parkolóba. Hirtelen majdnem kirobbant belőlem valami eszelős röhögés. Hiszen a tettesnek az égvilágon senkit nem kellene megölnie, hogy fedezze a bűnét! Itt mindannyian együttműködnének vele. Senki sem törődik velem. Senki sem hinné el, hogy igazat mondok, ha ezzel szólítanám meg: - Kérem, segítsen, engem elraboltak! Kandi kamera, hahaha! Bohócsipkában mindjárt kilép a moderátor a polcok mögül, és megoldja a helyzetet. Vagy inkább az a kedves nagybácsi, a furcsa lányka mellett. Hangok suttogtak; a fejemben: ah, szegény fiú, micsoda teher lehet ez neki, azért, meg kell hagyni, nagyon kedves, hogy így gondoskodik a kislányról... - Segíthetek? - A hang gúnyosan dübörgött a fülemben Csak kisvártatva jöttem rá, hogy nem a fejemben tomboló hangzavarból származik. Egy eladó állt előttünk. - Segíthetek? - kérdezte ismét. Pillantása lesiklott rólam, és megállapodott a mögöttem álló tettesen. Mennyire tudatlan és gyanútlan volt ez a barátságos férfi! Hát persze, segíthetne! Kérem! Remegni kezdtem, a trikómon foltokban ütközött ki az izzadság. Rosszul lettem, az agyam felmondta a szolgálatot. Mit is akartam mondani voltaképpen? - Köszönjük, minden rendben - hallottam egy hangot a hátam mögött. Aztán egy kéz megcsavarta a karomat. Köszönjük, minden rendben, és ha netán nem látnánk többé egymást: Jó napot. Jó estét. Jó éjszakát. Mint a Truman-show-ban. Mintegy révületben vonszoltam magam végig az áruházon. El innen, el. Kaptam egy esélyt... elszalasztottam - talán soha többé nem adódik ilyen lehetőség. Úgy éreztem, mintha egy átlátszó buborék foglya lennék, belesüppedve valami kocsonyaszerű masszába, de hiába kapálózom a lábammal és a karommal, a burok hártyáját képtelen vagyok áttörni. Átvergődtem az áruházi polcok sora között, emberek mindenütt. De már régen nem tartoztam közéjük. Nem voltak jogaim többé. Láthatatlan voltam. ***
106
Az élmény után világos lett számomra, hogy képtelen vagyok segítséget kérni. Ugyan mit tudtak odakint az emberek arról az eszelős világról, amelynek foglya voltam - és ki voltam én, hogy lett volna jogom belerántani őket? Ugyan mit tehetett arról ez a barátságos eladó, hogy éppen aZ ő üzletében bukkantam fel? Miféle jogon tehettem vol-na ki bármiféle veszélynek? Bár Priklopil hangja közönyösen csengett, és semmi sem árulta el idegességét, azért én szinte hallottam, ahogy a torkában dobog a szíve. Aztán a szorítása a karomon, a hátamba fúródó tekintete, amíg végigmentünk a Baumarkt folyosóin. Az ámokfutással való fenyegetése. Ráadásul a saját gyengeségem, a tehetetlenségem, a kudarcom. Ezen az éjjelen sokáig nem tudtam elaludni. A második énemmel kötött szerződésemen töprengtem. Ekkor tizenhét éves voltam, és egyre közelebb került a határidő, amikor a szerződés lejár. Az áruházi közjáték megmutatta, hogy csakis magamra számíthatok. Ugyanakkor éreztem, hogy erőm apad, és egyre mélyebbre süppedek abba a paranoiás, különös világba, amelyet a tettes épített körém. De hogyan változhat gyenge, kudarcos, szorongásokkal teli énem az erős, második énemmé, hogy kézen fogjon és kivezessen a rabságomból? Erre nem tudtam a feleletet. Egyedül csak azt tudtam, hogy végtelen sok erőre és önuralomra lesz majd szükségem. Vegyem őket bárhonnan is. *** Akkoriban tényleg segítettek a magammal folytatott beszélgetések és a feljegyzéseim. Belekezdtem egy második sorozatba: most már nemcsak a bántalmazásokat tartottam számon, hanem megkíséreltem azt is, hogy írásos formában bátorítsam magam. Kitartásra buzdító jelszavakat jegyeztem fel, amelyeket akkor bányásztam elő és olvastam fel hangosan magamnak, ha éppen padlóra kerültem. Néha ez inkább olybá tűnt, mint amikor a sötét erdőben fütyörészik az ember, de valahogy mégis használt. Ne hagyd, hogy legyűrjön, ha azt mondja, túl hülye vagy mindenhez! Ne hagyd, hogy legyűrjön, ha megver! Ne törődj vele, ha azt mondja, mindenre alkalmatlan vagy! Ne törődj vele, ha azt mondja, nélküle nem tudsz élni! Ne reagálj, ha kikapcsolja a villanyt! Bocsáss meg neki mindent, és ne haragudj rá! Légy erősebb! Ne add fel! Soha, soha ne add fel! Sose hagyd, hogy legyűrjön, soha ne add fel - de könnyű ezt mondani. Hiszen mennyi ideig gondoltam arra és csakis arra, hogy bárcsak kikerülhetnék ebből a pincéből, bár kimehetnék ebből a házból! Most végre sikerült, és semmi sem változott. A házon kívül éppúgy fogoly voltam, mint idebent. A külső falak átjárhatóbbak lettek, miközben a belsők olyan szilárdan álltak, mint még soha. Ráadásul „kirándulásaink" Wolfgang Priklopilt a teljes pánik szélére 107
sodorták. Ide-oda vergődve a normális életről szőtt álmai és az attól való rettegésben, hogy menekülési kísérletemmel vagy magatartásommal szétrombolhatok mindent, egyre szétszórtabb, egyre beszámíthatatlanabb lett. Még akkor is, ha éppen biztonságban tudott a házban. Mind gyakoribb dühkitöréseiért természetesen engem hibáztatott, és paranoiás rohamok törtek rá. A nyilvánosság előtt mutatott szorongó, tétova viselkedésem sem nyugtatta meg. Titokban talán azt gondolta, hogy csak megjátszom magam. Hogy mennyire alkalmatlan lettem volna egy ilyen színészkedésre, azt egy következő bécsi kirándulásunk mutatta meg, amelynek voltaképpen véget kellett volna vetnie a fogságomnak. Éppen a Brünnerstrassén haladtunk, amikor a forgalom megdermedt. Közúti ellenőrzés. Láttam a rendőrautót és az egyenruhásokat, akik már messziről leintették a kocsikat. Priklopil nagy levegőt vett. Bár egy milliméternyit sem változtatott testhelyzetén, észrevettem, hogy keze olyan görcsösen markolja a kormányt, hogy elfehérednek az ujjai. Külsőleg semmi nem látszott rajta, nyugodtan leállította az autót, és leeresztette az ablakot. A forgalmit és a jogosítványt, legyen szíves! - Óvatosan fölemeltem a fejem. A rendőr arca meglepően fiatalosan hatott, hangja határozottan, de barátságosan csengett. Priklopil előhalászta a papírokat, miközben a rendőr őt vizsgálgatta. Rám szinte csak egy pillantást vetett. Fejemben megformálódott egy szó, amely most egy nagy szövegbuborékban lebegett előttem: SEGÍTSÉG! Olyan tisztán láttam magam előtt, hogy alig tudtam elképzelni, a rendőr miért nem reagál haladéktalanul. De aztán rezzenéstelen arccal vette át a papírokat, és elkezdte vizsgálgatni őket. Segítség! Szabadítson ki innen! Éppen egy bűnöző papírjait ellenőrzi! Pislogtam, és forgattam a szemem, mintha morzejeleket adnék. Ez nyilván úgy festett, mintha valami rohamom lenne. Pedig nem volt egyéb, mint egy kétségbeesett S.O.S. jelzés, amelyet egy sovány kamaszlány adott le, aki éppen egy fehér kisteherautó anyósülésén gubbasztott. Gondolataim vadul cikáztak. Talán egyszerűen csak ki kellene ugrani az autóból, aztán elrohanni!? Odafuthatnék a rendőrautóhoz, hiszen ott állt az orrom előtt. De hát mit mondhatnék? Meghallgatnának egyáltalán? Priklopil egyszerűen begyűjtene, miután pergő nyelvvel elnézést kérne, Hogy a szellemileg kissé visszamaradt unokahúga feltartotta a rendőri intézkedést. Ráadásul: egy menekülési kísérlet volt a létező legszigorúbb tabu. Ha most kudarcot vallok, még elképzelni se mertem, mi vár rám. De mi van akkor, ha mégis sikerül? Már láttam is magam előtt, amint Priklopil beletapos a gázba, és csikorgó kerekekkel elviharzik. Aztán megcsúszik, és bele a szembejövő forgalomba. Visító fékek, szerteszét repülő üvegcserepek. Vér, halál. Priklopil a volánra dőlve, mozdulatlanul, a távolból szirénák vijjogása. - Köszönöm, minden rendben! Jó utat! - A rendőr megeresztett egy kurta mosolyt, aztán az ablakon át benyújtotta Priklopilnak a papírokat. Ennek a rendőrnek fogalma sem volt, hogy azt az autót állította meg, amelybe csaknem nyolc évvel ezelőtt berántottak egy kislányt. Fogalma sem volt, hogy ez a kislány csaknem nyolc éve raboskodik az elrablója pincéjében. És azt sem sejtette, milyen közel állt ahhoz, hogy leleplezzen egy bűncselekményt - és hogy egy ámokfutás tanúja legyen. Csak egy szó kellett volna ehhez, egy bátor mondat az autóból. Ám helyette belesüppedtem az ülésbe, és becsuktam a szemem, miközben a tettes elindította a kocsit. Alighanem a legjobb esélyt szalasztottam el, hogy kilépjek ebből a rémálomból. Csak utólag tűnt fel, hogy az a lehetőség meg sem fordult a fejemben, hogy egyszerűen megszólítom a rendőrt. Teljesen lebénított a félelem, hogy Priklopil csinál valamit azzal, akivel felveszem a kapcsolatot. Rabszolganő voltam, alattvaló. Értéktelenebb egy háziállatnál. Már egy szavam sem volt. 108
*** Fogságom alatt folyton arról álmodoztam, hogy télen egyszer síelni megyek. Kék ég, csillogó hó, mely érintetlen, pihe-puha köntösbe burkolja a tájat. A csikorgás a sítalpak alatt, és a hideg, mely pirospozsgásra csípi az arcokat. Végül egy csésze forró kakaó, mint gyerekkoromban, korcsolyázás után. Priklopil jó síelő volt, aki az elmúlt években állandóan kirándult egy-egy napra a hegyekbe. Már akkor feszült volt a várakozástól, amikor a kiránduláshoz szükséges dolgait összecsomagoltam. Síviasz, kesztyű, müzli, napkrém, ajakír, sapka. Minden alkalommal, amikor bezárt az odúba, és elhagyta a házat, égtem a vágytól, hogy én is ott csúszkálhassak a hegyekben, a fehér havon. Ennél szebbet el sem tudtam volna képzelni. Röviddel a tizennyolcadik születésnapom előtt egyre gyakrabban hozta szóba, hogy egyszer elvisz magával egy ilyen kirándulásra. Számára ez jelentette a legnagyobb lépést a normalitás felé. Meglehet, talán ezt a vágyát is ki akarta elégíteni. De a kirándulással mindenekelőtt bizonyságot akart szerezni arról, hogy bűnét végül is siker koronázta. Ha a hegyekben sem tépem el a pórázát, akkor a maga szemszögéből nézve mindent helyesen csinált. Néhány napon át tartottak az előkészületek. A tettes átvizsgálta régi sífelszereléseit, és különböző dolgokat adott, hogy próbáljam fel őket. Az egyik egy hetvenes évekből származó puha anorák jó volt, de megfelelő sínadrág csak nem került elő. - Veszek neked egyet - ígérte. - Gyerünk el együtt bevásárolni! - Hangja izgatottan csengett, és egy pillanatra úgy tűnt, boldogan. Azon a napon, amikor behajtottunk a Donauzentrum bevásárlóközpontba, mintegy takaréklángon pislákolt a vérkeringésem. Súlyosan alultáplált voltam, és alig álltam a lábamon, amikor kiszálltam az autóból. Furcsa érzés volt ellátogatni ebbe a bevásárlóközpontba, amelyben régen oly gyakran lófráltunk és nézelődtünk a szüleimmel. Ma már csak két metrómegálló a Rennbahnwegtől, akkoriban viszont még busszal kellett mennünk. A tettes egyértelműen biztonságban, nagyon nagy biztonságban érezte itt magát. A Donauzentrum jellegzetesen elővárosi bevásárlócentrum. Két emeleten sorakoznak egymás mellett az üzletek, mindent betölt a pattogatott kukorica és a zacskós sült krumpli szaga, a zene túl hangos, de mégis alig képes elnyomni a számtalan kamasz lármáját, akik más találkahely hiányában az üzletek előtt röffennek össze. Itt még azok is kissé túlterheltnek érzik magukat, akik amúgy hozzászoktak az ilyesféle emberáradathoz - elfogja őket a vágy némi nyugalom és friss levegő iránt. A zaj, a tömeg, a fény úgy hatott rám, mint valami fal, vagy inkább mint valami át-törhetetlen bozót, ahol képtelen vagyok tájékozódni. Fáradságosan igyekeztem felidézni emlékeimet. Melyik is volt az az üzlet, amelyikben anyámmal...? Egy futó pillanatra már láttam is a kislányt, egykori önmagamat, amint éppen kiválaszt egy harisnyanadrágot. De a mostani képek elfedték a régieket. Mindenütt emberek, tömegesen, csordákba verődve: fiatalok, felnőttek nagy tarka szatyrokkal, anyák gyerekkocsival, teljes összevisszaságban. A tettes bekormányozott egy nagy ruházati boltba. Labirintus, tele ruhafogasokkal, turkálópultokkal és kirakati bábukkal, amelyek kifejezéstelen mosollyal mutatták be a téli kollekciót. A felnőtt részleg nadrágjai nem illettek rám. Miközben Priklopil egyiket a másik után adta be a próbafülkébe, a hatalmas tükörből szomorú alak pillantott vissza rám. Krétafehér voltam, szőke hajam ziláltan állt a fejemen, és annyira lefogytam, hogy még az XS méretű nadrág is a bokámra csúszott. Az állandó felöltözést és levetkőzést olyan pokoli kínként éltem át, hogy nem bírtam a gyerekosztályon megismételni ugyanezt. A tettes kénytelen volt a 109
nadrágot elém tartani, hogy kipróbálja a méretet. Amikor végre elégedett lett, már majdnem összerogytam. Boldogsággal töltött el, hogy végre az autóban ülhettem. A visszaúton majdnem szétrepedt a fejem. Csaknem nyolc éves elzártság után képtelen voltam feldolgozni ennyire sok benyomást. A további előkészületek is elrontották a kedvemet. Mindent áthatott a halkan zümmögő feszültség légköre. A tettes nyugtalan volt és ingerlékeny, szemrehányásokkal illetett, hogy már megint micsoda költségekbe verte magát miattam - Térképpel a kezében pontosan megadta, hány kilométerre fekszik a sípálya, és meghagyta, hogy számoljam ki, hány liter benzinre van szükség az oda vezető útra. Ráadásul még a liftjegy, a kölcsönzési díjak, talán valamit enni is kellene - beteges fösvénységében mindez csillagászati összegnek tűnt, és mire jó az egész? Nyilván csakis arra, hogy majd az orránál fogva vezessem, és visszaéljek a belém vetett nagy-nagy bizalmával. Ökle hirtelen lecsapott mellettem az asztallapra. Úgy megrémültem, hogy kiejtettem a kezemből a tollat. - Kihasználod a jóindulatomat! Nélkülem nem vagy semmi, csak egy nagy nulla! Ne törődj vele, ha azt mondja, hogy nélküle képtelen vagy élni. Felemeltem a fejem, és ránéztem. Meglepve láttam az arcán átfutó szorongást. Ez a kirándulás rettenetes kockázattal járt. Olyan kockázattal, amelyet nem azért vállalt, hogy régi, hőn óhajtott vágyamat kielégítse. Csak színjáték volt ez is, hogy fantazmagóriáit kiélhesse. Hogy „partnernőjével" lecsússzon a meredek lejtőkön, alkalmat adva a kis nőnek megcsodálni, hogy ő, Wolfgang, milyen remekül síel. Tökéletes „homlokzat", a megalázás, az elnyomás és az énem szétzúzása által táplált önkép. Elment a kedvem attól, hogy részese legyek ennek az eszement színdarabnak. A garázsba vezető úton kijelentettem, hogy inkább itthon szeretnék maradni. Láttam, hogy elborul a tekintete, aztán persze kirobbant. - Hogy képzeled ezt? - üvöltötte, aztán felemelte a karját. Kezében az a vasrúd volt, amely az odúmhoz vezető bejárat megnyitására szolgált. Mély levegőt vettem, behunytam a szemem, és megpróbáltam visszahúzódni lelkem legbelsejébe. A vasrúddal teljes erőből a combomra csapott. Azonnal felszakadt a bőröm. *** Másnap az autópályán pimaszul jókedvűnek tűnt, én ezzel szemben belsőleg inkább üres voltam. Hogy megfegyelmezzen, megint éheztetett, és lekapcsolta a villanyt. A lábam égett. De jól vagyok, minden rendben, vidám vagyok, utazunk a kéklő hegyekbe. A fejemben összevitatkoztak a különféle hangok. Valahogy meg kell szerezned a müzlis dobozt a dzsekijéből! A táskájában kell még lennie valami ennivalónak! És mindeközben, egy egészen halk hang azt susogta: Menekülnöd kell! Fuss! Most megcsinálod! Ybbsnél tértünk le az autópályáról. Párába burkolózva lassan feltűntek a hegyek. Göstlingben megálltunk sífelszerelést kölcsönözni. A tettes ettől a lépéstől különösen rettegett. Olyan üzletet kellett kötnie velem, amelyben elkerülhetetlen volt, hogy kapcsolatba kerüljek valamelyik alkalmazottal. Aki majd megkérdi tőlem, nem szorít-e a cipő. És erre a kérdésre válaszolnom kell. Mielőtt kiszálltunk, még egyszer nyomatékosan figyelmeztetett, hogy mindenkit megöl, akitől segítséget kérek - és ráadásul persze engem is. Mikor kinyitottam az ajtót, 110
megcsapott az idegenség lehelete. A levegő hideg volt, ugyanakkor fűszeres - a hó szaga is érződött benne. A házak szorosan egymás mellett sorakoztak a folyó mentén, és a tetőken csillogó hósapkákkal úgy hatottak, mint a tejszínhabbal díszített tortaszeletek. Jobbról-balról hegyek nyúltak a magasba. Annyira szürreálisán hatott a látvány, hogy azon se lepődtem volna meg, ha zöld az ég. Amikor Priklopil odavezetett a kölcsönzőhöz, arcomba csapott a meleg, nedves levegő. Bélelt dzsekijükben verejtékező emberek álltak a kasszánál, várakozásteli arcok, mosolyok, közben pedig a felpróbált síbakancsok csatjainak kattogása. Egy eladó lépett hozzánk. Napbarnított, kedélyes, amolyan síoktatószerű fazon, hangja nyers, erős, aki gyakorlottan süti el az oly sokszor bevált, humoros kis megjegyzéseit. Hozott nekem egy 37es bakancsot, letérdelt elém, hogy a méretet ellenőrizze. Priklopil egy pillanatra sem vesztett szem elől, miközben az alkalmazott megállapította, hogy sehol sem szorít a cipő. Keresve sem tudtam volna egy bűnöző számára képtelenebb helyet elképzelni. Minden laza, minden nagyszerű, minden vidáman kedélyes - a szabadidő tökéletesen bevált és kipróbált eltöltésének valóságos paradicsoma. Egy szót se tudtam kinyögni. - Nem mehetünk lifttel, túl veszélyes lenne. Még a végén megszólítasz valakit mondta a tettes, mikor egy hosszú, kanyargós út végén eljutottunk a Hochkar nevű síterep parkolójába. - Kimegyünk egyenesen a pályára. Egy kicsit félreeső helyen parkoltunk. Jobbra és balra feltűntek a behavazott pályák. A távolban előttünk egy ülőlift látszott. Halkan áradt a zene a völgyben fekvő bárból. Hochkar egyike azon kevés sípályáknak, amelyek Bécsből is könnyűszerrel elérhetők. Kis telep, mindössze hat ülőlift és egy pár vontatólift viszi fel a síelőket a három csúcsra. A pályák keskenyek, közülük négy „fekete" jelzésű volt - ez a legnehezebb fokozat. Görcsösen megpróbáltam ellazítani magam. Négyéves koromban anyámmal és egy baráti családdal már jártam itt egyszer. Ám semmi sem emlékeztetett arra a kislányra, aki vastag, rózsaszín síruhájában egykor itt botladozott a hóban. Priklopil segített felvenni a sícipőt. Bizonytalanul csúszkáltam léceimmel a tükörfényes havon. Áthúzott a hóbuckák között, és kituszkolt a pályára, közvetlenül a lejtő peremére. Pokolian meredeknek látszott. A bot és a cipő valószínűleg nehezebbek voltak, mint a lábam. Hiányzott a megfelelő izomzat, hogy kormányozzam őket, és alighanem már elfelejtettem, mit is kellene csinálnom voltaképpen. Az egyetlen síoktatásban még napközis koromban vettem reszt. Ekkor egy hetet egy ifjúsági szállóban töltöttünk Bad Aussee-ben. Féltem és szorongtam, el se akartam utazni, hiszen eltört karom még élénken élt emlékezetemben, de a síoktatónő kedves volt, és velem együtt örült minden sikerültebb mozdulatomnak. Jól haladtam, és a tanfolyam utolsó napján már szerepeltem a gyakorlópályán rendezett nagy futamon. Magasra emelt karral, mámorosan érkeztem meg a célba, aztán hanyatt dobtam magam a hóba. Ritkán éreztem magam ilyen szabadnak és büszkén öntudatosnak. Büszke és szabad - hát ez az élet most fényévnyire volt tőlem. Kétségbeesetten próbáltam fékezni. De már az első kísérletnél kicsúsztam a pályáról, és belebuktam a hóba. - Mit művelsz! - szidott le Priklopil, aki megállt mellettem, és talpra segített. - Tartsd be a kanyart! így! Eltartott egy ideig, míg a léceken valahogy megtartottam magam, és sikerült előre araszolnom pár métert. Úgy tűnt, gyámoltalanságom és gyengeségem annyira megnyugtatta a tettest, hogy elhatározta, mégiscsak vesz nekünk egy liftjegyet. Beálltunk a nevetgélő, tolakodó síelők hosszú sorába, akik alig bírták megvárni, hogy a lift kiköpje őket a következő csúcsnál. A tarka síruhákba öltözött emberek közt úgy éreztem magam, mint aki egy másik bolygóról csöppent ide. Összerezzentem, ha túl közel kerültek hozzám, és megérintettek. Hirtelen megundorodtam ezektől a síléceiket és botjaikat rázó emberektől, akik feltehetően 111
tudomást sem vettek rólam, noha tekintetüket állandóan magamon éreztem. Nem tartozol ide. Ez nem a te világod. Priklopil előbbre tuszkolt: - Ne aludj! Gyerünk, gyerünk! Talán egy örökkévalóságig is eltartott, míg végre beülhettünk a liftbe. Lebegtünk a téli hegyi táj fölött - csend volt, és nyugalom, amelyet megpróbáltam kiélvezni. De közben az egész testem lázadozott a szokatlan megpróbáltatás ellen. Lábam reszketett, ráadásul nyomorúságosan összefagytam. Mikor a lift megállt a hegyen, pánikba estem, nem tudtam, hogy kell a liftből kiugrani, és az izgalomtól belegabalyodtam a botjaimba. Priklopil szidott, az utolsó pillanatban karon ragadott, és kihúzott a liftből. Néhány indulási kísérlet után lassan visszatért önbizalmam maradéka. Most már képes voltam olyan sokáig talpon maradni, hogy élveztem is a rövid szakaszokat, mielőtt megint belezuhantam a hóba. Éreztem, hogy visszaköltöznek belém az életadó erők, hosszú idő óta először éreztem valami olyasmit, ami hasonlított a boldogsághoz. Ha csak tehettem, megálltam, hogy elmerüljek a látványba. Wolfgang Priklopil, büszkén helyismeretére, nagy mellénnyel mutogatta a tájat. A Hochkar csúcsról a zömök Ötscherre láthatott az ember, míg a távolabbi hegyláncok kísértetiesen úsztak a ködben. - Az ott már Stájerország - tartott kiselőadást Priklopil. -És ott, a másik oldalon, elláthatsz akár Csehországig is! -A hó megcsillant a nap fényében, az ég sötétkékre váltott. Nagy levegőt vettem, a legszívesebben megállítottam volna az időt. De a tettes sürgetett: - Ez az egész egy rakás pénzbe került, gyerünk, legalább használjuk ki! *** -Vécére kell menni! - Priklopil dühösen pillantott rám, de nem tehetett mást, meg kellett állnia a következő pihenőnél. A völgyben fekvő állomás mellett döntött, mert ott a vécék egy elkülönített építményben álltak egymás mellett, így aztán nem kellett keresztülmennünk valamelyik éttermen. Lecsatoltuk a léceket, a tettes odavezetett a vécéhez, és azt suttogta, hogy siessek. Majd kint vár, és nézi az órát. Az első pillanatokban elképedtem, hogy nem jön velem, egyedül hagy. Végeredményben azt is mondhatta volna, hogy eltévesztette az ajtót. De nem, kint maradt. A vécé üres volt, amikor beléptem, de amikor már a fülkében voltam, hallottam, hogy nyílik az ajtó. Megrémültem - biztosra vettem, hogy túl sokáig voltam bent, és a tettes utánam jött. De amikor nagy lendülettel kiléptem az előtérbe, egy szőke nő állt a tükör előtt. A fogságom alatt most történt meg először, hogy egyedül maradtam egy másik emberrel - a tettesen kívül. Már nem tudom, hogy pontosan mit mondtam neki. Csak azt tudom, hogy összeszedtem minden erőmet, és megszólítottam. De ami a torkomon kijött, az nem volt más, mint valami halk csipogás. A szőke nő barátságosan mosolygott, aztán megfordult és - kiment. Nem értett meg. Először szólítottam meg valakit, és akkor az történt, ami a legszörnyűbb rémálmaimban: nem hallották meg, amit mondok. Láthatatlan voltam. Nem remélhettem segítséget. Csak a szabadulásom után tudtam meg, hogy a szőke nő holland turista volt, aki egy kukkot sem értett a szavaimból. Akkor azonban ezt nem tudtam, s villámcsapásként ért a reakciója. A kirándulás többi része már csak cseppfolyósán maradt meg az emlékezetemben. Megint eljátszottam egy esélyt. Régen voltam olyan kétségbeesett, mint amikor este bezárt a pinceodúba. 112
*** Lassan közeledett a döntő nap, a tizennyolcadik születésnapom. Már tíz éve készültem rá lázban égve, és elhatároztam, hogy ezt a napot - történjék bár a fogságom alatt - a dolog súlyának megfelelően fogom megünnepelni. A korábbi alkalmakkor a tettes megengedte, hogy süssek egy tortát. De most valami különlegesre vágytam. Tudtam, hogy Priklopil üzlettársa ünnepségeket rendez egy elhagyatott raktárépületben. A tettes lejátszott nekem pár videót, amelyen török és szerb esküvőket mutattak. Úgy tervezte, hogy rendezvényszervezés céljából összevág az anyagból egy rövid reklámfilmet. Mohón szívtam magamba a látványt: önfeledten ünneplő emberek jártak valami furcsa táncot, kéz a kézben. Az egyik lakomán egy egész cápa feküdt a büféasztalon, egy másikon meg különös, ismeretlen ételek álltak kis tálkákba felhalmozva. De leginkább a torták izgattak. Marcipánvirágokkal díszített többemeletes műalkotások, vagy kekszből készült, krémmel leöntött autók utánzatai. Ilyen tortát akartam - legyen az alakja 18-as, jelképeként a nagykorúságomnak. Amikor február 17-én reggel felmentem a házba, valóban egy torta állt a konyhaasztalon: egy piskótatésztából formált egyes és nyolcas, rózsaszínű cukorbevonattal, gyertyákkal kidekorálva. A többi ajándékra már nem emlékszem, de biztosan volt jó néhány, mert Priklopil szerette megadni a módját az ilyen ünnepeknek. De számomra ez a 18-as állt a kis ünnep középpontjában. A szabadságot jelképezte. És azt: legfőbb ideje, hogy valóra váltsam a magamnak tett ígéretet. Az egyiknek csak a halál marad Menekülés a szabadságba
*** Működésbe hoztam egy bombát. Égett a gyújtózsinór, és már nem volt lehetőség eloltani. Az életet választottam. A tettesnek csak a halál maradt. Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi - az időkapcsoló óra parancsára. A magas ágyamon feküdtem, mikor a fény betört az odúmba, és kiragadott zavaros álmaimból. Még egy darabig fekve maradtam, és megpróbáltam valami értelmet vinni az álmom töredékeibe, de azok tovaúsztak, minél inkább azon voltam, hogy megállítsam őket. Csak valami homályos érzés maradt meg bennem, meglepődtem rajta, amikor felismertem. Határozott elszántság. Már nagyon régen nem éreztem ilyet. Az éhség hamarosan kikergetett az ágyból. A vacsorát kihagytam, korgott a gyomrom. Azt gondoltam, ennem kell valamit, és lemásztam a létrán. Ám még mielőtt leértem volna, eszembe jutott, hogy nincs semmim: a tettes előző este adott egy nyavalyás kis sütidarabot reggelire, de azt már este legyűrtem. Dühösen mostam fogat, hogy elűzzem a számból az üres gyomor enyhén savas ízét. Aztán tanácstalanul néztem szét. Nagy rendetlenség uralkodott ezen a reggelen az odúmban, a ruhák mindenfele szétdobálva, az íróasztalomon papírhalmok. Máskor azonnal belekezdtem volna a takarításba, hogy az egyetlen szobácskámat a lehető 113
legnagyobb rendbe rakjam. Ma reggel azonban nem volt hozzá kedvem. Valahogy furcsán eltávolodtam ettől a négy faltól, amely az idők során mégiscsak az otthonommá vált. Rövid, narancsszínű ruhában vártam, hogy a tettes kinyissa az ajtót. Egyébként csak cicanadrágból, pár festékfoltos trikóból, a hidegebb napokra a tettes egyik régi pulóveréből állt szegényes ruhatáram; ezekhez jött még néhány egyszerűbb darab, amit az alkalomszerű „kirándulásainkon" viseltem. Ebben a ruhában, melyet a tettestől kaptam a jól végzett kerti munkákért, most teljesen normális lánynak éreztem magam. A tizennyolcadik születésnapom utáni tavasszal - persze a felügyelete mellett - egyre többet dolgoztam a szabadban. Figyelmetlenebb lett, kevésbé óvatos, és állandóan leselkedett ránk a veszély, hogy a szomszéd meglát a kertben. Már kétszer is előfordult, hogy ez a rokona a sövény mellett állva odaköszönt, miközben én a gyomot irtottam. - Egy kisegítő - vetette oda a tettes, mikor a szomszéd odaintett. Megelégedett ezzel a felvilágosítással, én meg amúgy is képtelen voltam bármit mondani. Mikor végre kinyílt az ajtóm, alulról néztem fel Priklopilra, aki ott állt a nagyjából 40 centi magas lépcsőfokon. Ez a látvány korábban mindig is félelmetes volt számomra. Priklopil hatalmas, az előtér vakító fénye miatt eltorzult árnyékával úgy hatott rám, mint egy börtönfelügyelő egy horrorfilmben. Ám ezen a napon nem tűnt fenyegetőnek. Erős voltam, és öntudatos. - Felvehetek egy bugyit? - kérdeztem köszönés helyett. A tettes meglepetten nézett rám: - Szó sem lehet róla! A házban mindig félmeztelenül kellett dolgoznom, a kertben meg általában nem viselhettem alsóneműt. Ez is az egyik módszere volt, hogy rövid pórázon tartson. - De, kérlek, sokkal kényelmesebb lenne! - kötöttem az ebet a karóhoz. Határozottan megrázta a fejét: - Semmiképpen sem! Hogy jut ilyesmi egyáltalán eszedbe? Na, gyerünk! Követtem az előtérbe, megvártam, amíg átkúszik a szűk kis átjárón. A hatalmas, nehéz betonajtó, mely életem díszleteinek állandó alkotóelemévé vált, nyitva állt. Mindig gombóc képződött a torkomban, amikor elnéztem ezt a vasbetonból készült roppant szörnyeteget. Az elmúlt években pokoli szerencsém volt. Ha valami baleset érte volna a tettest, az a biztos halált jelentette volna a számomra. Az ajtót belülről nem lehetett kinyitni, kívülről pedig nem lehetett megtalálni. Már láttam is az egészet lelki szemeim előtt: csak néhány nap elteltével fogom fel, hogy a tettes eltűnt. Akkor aztán páni félelemben rohangálok az odúmban. Erőm végső megfeszítésével talán sikerülne berúgni a két faajtót, de ez a betonajtó élet és halál ura volt. Előtte heverve halnék éhen. így aztán minden alkalommal roppant megkönnyebbülést okozott, amikor a tettes mögött átkúsztam a kis átjárón. Megint egy reggel, amelyen megnyílt a kapu, megint egy nap, amikor nem hagyott cserben. Ismét elhagyhattam föld alatti síromat. Mikor a garázslépcsőn haladtam felfelé, mélyen magamba szívtam a levegőt. Megint fent voltam. A tettes megparancsolta, hogy a konyhában kenjek neki két lekváros kenyeret. Korgó gyomorral néztem, amint nagy élvezettel beleharap az egyikbe. Fogai kis nyomokat hagytak a ropogós, vajas-lekváros kenyéren. Én semmit nem kaptam belőle - végül is kaptam süteményt. Sose mertem volna megmondani neki, hogy már az előző este felfaltam a vékony kis szeletkét. Mikor Priklopil befejezte a reggelijét, elmosogattam, és odaléptem a letéphető lapokkal ellátott naptárhoz. Minden reggel leszakítottam egyet a vastag számokkal nyomtatott lapok közül, aztán kis négyzetté hajtogattam. Hosszan barnultam a dátumot: 2006. augusztus 23. Ez volt fogságom 3096-odik napja. *** 114
Wolfgang Priklopil jókedvű volt ezen a napon. Úgy tűnt, új korszak köszönt be, egy valamivel könnyebb, égető anyagi gondok nélküli időszak. Ma délelőtt két döntő lépés állt előtte. Először is meg akart szabadulni attól a furgontól, amellyel nyolc és fél évvel ezelőtt elrabolt. Másodszor pedig feladott egy hirdetést az interneten arra a lakásra, amelyet az elmúlt hónapokban újítottunk fel. Fél éve vette, abban a reményben, hogy a bérleti díj enyhíti azokat a tartós anyagi nehézségeit, amelyeket a bűncselekmény okozott neki. A lakásra való pénz, így mesélte nekem, üzlettársától, Holzapfeltől származik. Nem sokkal tizennyolcadik születésnapom után egy reggel izgatottan mondta: - Van egy új építkezés. Azonnal megyünk a Hollergasséba. A barátja nem ért rá, nekem pedig feltétlenül szükségem volt némi változatosságra. Nagykorúságom mágikus napja elmúlt, és alig valami változott. Most is állandó ellenőrzés alatt álltam, és éppen olyan elnyomott voltam, mint a korábbi években. De bennem már megváltozott valami. Lassan eltűnt a kételyem, hogy vajon nincs-e tényleg igaza a tettesnek, és vajon tényleg nem jobb - e számomra itt élni, az ő gondoskodó felügyelete alatt, mint kint, a világban. Felnőtt lettem, a második énem szorosan fogta a kezem, és pontosan tudtam: nem akarok továbbra is így élni. Ifjúságomat rabszolgaként, bokszzsákként, takarítónőként és az elrablóm élettársaként éltem le, ebben a világban rendezkedtem be, amíg nem adódott más lehetőség. Csakhogy ez az idő már elmúlt. Ha az odúmban voltam, állandóan emlékezetembe idéztem azokat a terveket, amelyeket még gyerekként szőttem erre az időszakra. Önálló akartam lenni. Színésznő akartam lenni, könyveket írni, zenélni, találkozni más emberekkel. Szabad akartam lenni. Nem akartam többé elfogadni, hogy egy őrült képzeletvilágának legyek örökké a foglya Már csak ki kellett várnom a megfelelő pillanatot. Talán az új építkezésen jön majd el ez a pillanat. Hosszú évek óta ez volt az első alkalom, hogy a házon kívül, egy idegen helyen lehettem. Persze a tettes felügyelete alatt, de akkor is. Pontosan emlékszem a Hollergasséba vezető első utunkra. Priklopil nem az autópályán vezető sokkal gyorsabb utat választotta, ahhoz túl fösvény volt, hogy fizessen az ehhez szükséges matricáért, helyette behajtott a bécsi Gürtelre, noha itt állandó dugóra lehetett számítani. Kora délelőtt volt, mindkét oldalról fehér kisteherautók nyomakodtak be a megdermedt forgalomba. Elnéztem ezeket az embereket a volán mögött. Az egyik mellettünk álló kisbuszból fáradt tekintetek irányultak rám. Az egyik szállítóautóban, szorosan egymáshoz préselődve nyilvánvalóan kelet-európai munkások ültek, akiket az itteni építési vállalkozók szedtek fel a Bécsbe vezető egyik útelágazásnál, hogy aztán este megint ott ürítse ki őket az autó gyomra. Hirtelen úgy éreztem magam, mint ezek a melósok, papírok, munkavállalási engedély nélkül, totálisan kizsákmányolható állapotban. Ez volt a valóság, amelyet ma reggel nem tudtam elviselni. Belesüppedtem az ülésbe, és átadtam magam szokásos éber álmodozásaimnak. Éppen a főnökömmel mentem egy rendes munkahely felé mint az összes ingázó a mellettünk haladó autókban. Egy másik álmomban szakértőnő voltam, komoly tekintély a magam területén, és a főnököm nagy becsben tartotta értékes tanácsaimat. Felnőtt világban éltem, amelyben volt hangom, és meg is hallották a szavamat. *** Szinte az egész városon átmentünk, míg végre a West-bahnhofnál Priklopil bekanyarodott a Mariahilferstrasséra. Elhaladtunk egy kis piac mellett, ahol a standoknak csak alig a fele tartott nyitva, végül bekanyarodtunk egy szűk kis utcába. Akkor aztán leparkolta a kocsit. 115
A lakás egy lerobbant ház első emeletén volt. A tettes hosszú ideig várakoztatott, míg végre megengedte, hogy kiszálljak az autóból. Félt, hogy valaki megláthat, és csak akkor akart átsurranni velem a kapuig, ha biztos volt benne, hogy üres az utca. Végignéztem az utcán: kis autószerelő műhelyek, török zöldségesek, kebabos bódék, gyanús külsejű, aprócska kávézók tarkították a 19. századi épületekből álló utca képét: ezek a bérkaszárnyák már akkoriban is a koronaállamokból ideáramló szegény munkástömegek elhelyezését szolgálták. Nagyrészt most is emigránsok lakták a negyedet. A lakások többségében még most sem volt fürdőszoba, a közös vécé a folyosó végén állt. Egy ilyen lakást vett a tettes. Megvárta, míg kiürül az utca, aztán behúzott a lépcsőházba. A festék lepergett a falakról, a levélszekrények többségét felfeszítették. Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, és betuszkolt, alig hittem a szememnek, olyan kicsinyke volt a lakás. 19 négyzetméter, éppen a négyszerese az odúmnak: egyetlen szoba, az udvarra nyíló ablakkal. A levegőt megtöltötte az emberi kigőzölgések, az avas zsír és a doh nehéz párája. Az egykor feltehetően sötétzöld padlószőnyeg valami meghatározhatatlan szürkésbarna színben játszott. Az egyik falon nagy, nedves folt, csak úgy hemzsegtek rajta a rovarok. Felsóhajtottam. Itt nyilvánvalóan nehéz munka várt rám. Ettől a naptól fogva a héten többször is magával vitt ebbe a lakásba. Csak akkor hagyott napközben bezárva a pincébe, ha nagyobb beszerzéseket kellett elintéznie. Elsőként a régi, mállott bútort hurcoltuk ki a lakásból, és állítottuk le az utcára. Mikor órákkal később kiléptünk a kapun, már nem volt ott, elvitték a szomszédok, akiknek nyilván még ez a lerobbant bútorzat is használhatónak számított. Aztán belefogtunk a felújításba. Két nap kellett csak arra, hogy a régi padlószőnyeget felszedjem. A vastag koszréteg alól legelőször is egy második piszokréteg került elő, ez a ragacs az évek során úgy belekötött a padlózatba, hogy csak centiméterenként tudtam felvakarni. Aztán leraktuk az új padlót, rá pedig a laminált borítást, ugyanolyat, mint az odúmban volt. Az öreg tapétát letéptük a falakról, a réseket és a lukakat betömtük, új csíkokat ragasztottunk fel, utána meg lemázoltuk az egészet. A kis helyiségbe beépítettünk egy mini konyhát és egy aprócska fürdőt, mely alig volt nagyobb, mint egy tusoló, kilépőszőnyeggel. Megszakadásig dolgoztam. Cipeltem, hurcoltam, vágtam, szeleteltem, ragasztottam, hordtam a csempéket. Két létrafokon keresztbefektetett keskeny, imbolygó deszkán állva tapétáztam a mennyezetet. Felcipeltem a bútorokat. A nehéz munka, az éhség, az állandó harc a kimerültséggel annyira kikészített, hogy a menekülésre még csak gondolni sem tudtam. Kezdetben még abban bíztam, hogy a tettes néha legalább pillanatokra egyedül hagy. De ez soha nem történt meg, állandó megfigyelés alatt álltam. Olykor valóban meglepődtem, mekkora energiát fordít arra, hogy megakadályozza a szökésemet. Ha kiment a folyosón található vécére, nehéz deszkákat és gerendákat állított az ablak elé, hogy csak nehézkesen tudjam kinyitni, ha esetleg segítséget akarnék hívni. Ha tudta, hogy öt percnél tovább kell kint maradnia, még be is csavarozta ezeket a deszkákat az ablakkeretbe - még itt is félépítette a börtönömet. Ha elfordult a kulcs a zárban, lélekben azonnal visszahelyeztem magam az odúmba. Itt is elfogott a pánik, hogy a tettessel történik valami, és akkor aztán itt kell elpusztulnom, ebben a lakásban. Minden alkalommal megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ha visszatért. Ma már furcsának tűnik számomra ez a szorongás. Hiszen itt mégiscsak egy bérházban voltam, kiabálhattam, vagy dörömbölhettem volna a falon. Nem úgy, mint a pinceodúmban, itt biztosan nagyon gyorsan rám találtak volna. A félelmemnek itt tényleg nem volt ésszerű alapja, a szorongás a bensőmből kúszott a tagjaimba, egyenesen az odúmból hatolt belém.
116
*** Egyik nap hirtelen egy idegen férfi toppant be a lakásba. Éppen a laminált padlószőnyeget cipeltük fel, az ajtó csak lazán volt betámasztva, amikor egy idősebb, őszülő hajú férfi lépett az előtérbe, és nagy hangon üdvözölt. Olyan rosszul beszélt németül, hogy alig voltam képes megérteni. Üdvözölt minket a házban, és aztán pedig nyilvánvalóan afféle jószomszédi csevegést akart kezdeményezni az időjárásról meg a felújítási munkálatokról. Priklopil a háttérbe tuszkolt, és néhány nyers szóval lerázta az embert. Tisztán éreztem, ahogy nő benne a szorongás, és ez engem is megfertőzött. Ámbár ez a férfi a megmentőm lehetett volna, az idők során már annyira magamévá tettem a tettes nézőpontját, hogy csaknem terhesnek éreztem az idegen szomszéd jelenlétét. Este, az odúmban, az ágyamban fekve, egyre-másra lejátszottam magamnak a jelenetet. Rosszul csináltam valamit? Segítségért kellett volna kiáltanom? Megint elpuskáztam egy sorsdöntő lehetőséget? Meg kellett próbálnom rávenni magam, hogy legközelebb határozottabban cselekedjem. Gondolatban úgy képzeltem el a tettes mögül az idegen szomszédhoz vezető utat, mint valami ugrást a köztünk tátongó szakadék fölött. Pontosan láttam magam előtt, ahogy lendületet veszek, nekifutok, elérek a szakadék peremére, és elrugaszkodom a talajtól. De bármennyit is bajlódtam vele, egy képet soha nem tudtam magam elé képzelni. Mégpedig azt, ahogy földet érek a szakadék túlsó oldalán. Fantáziaképeimben a tettes minden alkalommal megragadta a trikómat, és visszarántott magához. Néhányszor nem sikerült elkapnia, ám ilyenkor másodpercekre dermedten lebegtem a levegőben a szakadék fölött, hogy aztán akadálytalanul zuhanjak az alattam megnyíló semmibe. Ez a kép kínzott egész éjjel. Jelképeként annak, hogy már az elhatározás küszöbén álltam, de a döntő pillanatban még mindig csődöt mondtam. Pár nap elteltével a szomszéd megint beállított. Ezúttal egy rakás fotót szorongatott a kezében. A tettes azonnal félretuszkolt, de azért vethettem egy pillantást a képekre. Családi fotók voltak, a szomszéd anyaországában, Jugoszláviában készültek, volt köztük egy focicsapatot ábrázoló csoportkép is. A szomszéd folyamatosan gagyogott, miközben Priklopil orra alá tartotta a képeket. Ismét csak szófoszlányokat értettem. Nem, ezt a szakadékot lehetetlen volt átugrani. Ugyan hogyan is értethettem volna meg magam ezzel a barátságos emberrel? Ugyan mit értett volna abból, amit egy esetlegesen adódó, óvatlan pillanatban odasúghattam volna neki? Tessék? Natascha? Milyen Natascha? Ki rabolta el? És még ha megértett volna is, mi történt volna aztán? Felhívta volna a rendőrséget? Volt egyáltalán telefonja? És ha mégis, a rendőrség aligha hitt volna neki. Még ha akadt volna is egy rendőrautó, amely éppen a Hollergasse felé tart, a tettesnek akkor is lett volna elég ideje, hogy megragadjon, és feltűnés nélkül bevágjon az autójába. És hogy mi történt volna aztán, azt még csak elképzelni se mertem. Nem, ez a ház nem adott esélyt a menekülésre. De hogy hamarosan eljön az esély, abban most már egy pillanatig sem kételkedtem. Csak időben felismerjem. *** Ennek a 2006-os évnek a tavaszán a tettes érezte, hogy megpróbálok elszakadni tőle. Fegyelmezetlen volt, és lobbanékony; krónikus orrüreggyulladása különösen éjjelente gyötörte. Nappal minden erejét bevetette, hogy fokozza az elnyomásomat. A helyzet egyre képtelenebbé vált. - Ne beszélj vissza - ordította, mihelyt kinyitottam a számat, sőt még akkor 117
is, ha előtte kérdezett valamit tőlem. Tökéletes alázatot és engedelmességet követelt. - Milyen szín ez? -kérdezte egyszer, és rámutatott egy fekete festéket tartalmazó vödörre. - Fekete - válaszoltam. - Nem, ez vörös. Vörös, mert én azt mondtam. Mondd, hogy vörös! Ha vonakodtam, csillapíthatatlan dühroham fogta el, mely ráadásul tovább tartott, mint korábban bármikor. Az ütések gyors egymásutánban jöttek, néha olyan sokáig csépelt, hogy azt hittem, órák teltek el. Többször is csaknem elvesztettem az eszméletem, mikor ismét lelökött a lépcsőn, bezárt az odúba, és átadott a teljes sötétségnek. Észrevettem, hogy újabban megint mennyire nehezemre esik ellenállni egy fatális reflexnek - annak, hogy a bántalmazásokat gyorsabban felejtsem el, mint ahogy a sebeim begyógyulnak. Mintha sokkal egyszerűbb lett volna engedni neki. Valami örvénylő húzás volt ez, amely ha egyszer elkapott, könyörtelenül húzott le a mélybe, miközben hallottam saját suttogásomat: „Egészséges, ép világ. Mégiscsak jó minden. Mégsem történt semmi voltaképpen." Minden erőmmel ellen kellett állnom ennek az örvénynek, ezért kis mentőszigeteket alkottam benne. A céduláim voltak ezek a szigetek, amelyeken minden egyes bántalmazást rögzítettem. Elfog a szédülés, ha ma kézbe veszem ezt a vonalas iskolai jegyzettömböt, amelybe rendes szépírással, akkurátus rajzokkal díszítve vezettem be az engem ért ösz-szes sebesülést és brutalitást. Akkoriban olyan távolságtartással írtam a saját magamról szóló feljegyzéseket, mintha valami házi feladatról lenne szó: 2006. április 15. Egyszer olyan sokáig és erősen verte a jobb karomat, hogy belsőleg szabályosan éreztem, hogyan csordul ki a vérem. Kézfejem kék és vörös lett, a véraláfutás elborította az egész kezemet. A szemembe vágott (jobbról is), hogy a monokli a szemem külső sarkában eleinte vörös, kékes és zöldes árnyalatot öltött, de aztán ráhúzódott a szemhéjamra is. További verésekre is tisztán emlékszem: a kertben kerti ollóval támadt rám, mivel nem mertem felmászni a létrára. Zöldes elszíneződés a jobb lábamon, a bőr is megsérült. Előfordult, hogy egy nehéz vödröt nyomott a hátamnak, helyén csúnya vörösesbarnás folt keletkezett. Egyszer féltem felmenni vele, erre kitépett egy konnektort a falból, hozzám vágta az időkapcsolót, és megdobált mindennel, ami a keze ügyébe került. Mélyvörös zúzódásom lett a jobb térdemen és a vádlimon, továbbá egy kb. nyolccentis feketéslila véraláfutás a jobb karomon, már nem tudom, mitől. Többször belém rúgott, a fejemet is verte. A számra ütött, egyszer úgy, hogy borsó nagyságú kékes duzzanat lett az alsó ajkamon. Egyszer nagy daganat nőtt az ajkamra, aztán vágott sebem lett a jobb arcfelemen (már nem emlékszem, mitől). Előfordult, hogy a szerszámosládát rádobta a lábamra, a következmény: pasztellzöld véraláfutások. Gyakran ütötte pecsenyevillával vagy hasonlóval a kézfejemet. Kialakult két feketés, szimmetrikus véraláfutás mindkét vállamon. Ma ököllel ütött a jobb szemembe úgy, hogy csillagokat láttam, aztán jobboldalt az orromba - szúró fájdalmat éreztem. Később tovább ütötte a fejemet. *** A jobb napokon megint a közös jövőnkről ábrándozott. - Ha megbíznék benned, hogy nem menekülnél el... - sóhajtotta egy este a konyhaasztalnál. - Mindenhová magammal vinnélek. Elutazhatnánk a Fertő tóhoz vagy a Wolfgangsee-re, vennék neked egy nyári ruhát. Elmehetnénk úszni, télen meg síelni. Ám ehhez száz százalékig biztosnak kellene lennem 118
abban, hogy nem szöksz el. - Ezekben a pillanatokban végtelenül megsajnáltam ezt az embert, aki nyolc éven át gyötört. Nem akartam megbántani, és olyan rózsás jövőt kívántam neki, amilyenre ő maga vágyott. Ilyenkor annyira kétségbeesettnek és magányosnak tűnt, olyannak, akinek nem maradt más csak önmaga és a bűne. Ekkor szinte elfelejtettem, hogy mégiscsak az áldozata vagyok, és sajnáltam, amiért nem tehetem boldoggá. De azért soha nem estem áldozatul annak az ábrándnak, hogy ha együttműködöm vele, minden jóra fordul. Senkit nem lehet örök engedelmességre és még kevésbé szerelemre kényszeríteni. Ennek ellenére az ilyen pillanatokban megesküdtem, hogy örökre vele maradok, és így vigasztaltam: - Nem futok el, megígérem. Örökre nálad maradok. - Természetesen egy szavamat sem hitte, nekem meg meghasadt a szívem, hogy hazudtam neki. Mindketten a látszat és a valóság közt imbolyogtunk. Csak testileg voltam jelen, gondolatban már régen elmenekültem. De még mindig képtelen voltam elképzelni, hogy földet érek a szakadék másik oldalán. Az elképzelés, hogy hirtelen megint felbukkanok a külvilágban, kimondhatatlan szorongást okozott. Olykor még az is eszembe jutott, hogy azonnal megölném magam, amint elhagyom a tettest. Elviselhetetlennek éreztem, hogy a saját szabadságom miatt hosszú évekre rács mögé kerülhet. Természetesen egyúttal azt is akartam, hogy ez az ember, aki mindenre képes volt, ne jelentsen veszélyt mások számára. A többiek védelméről egyelőre még én gondoskodtam, hiszen magamra vállaltam az elrablóm erőszakos tetteit. Később majd a rendőrségnek és az igazságszolgáltatásnak kell gondoskodnia arról, hogy távol tartsák a további bűncselekményektől. Ennek ellenére ez a gondolat mégsem hozott számomra megnyugvást. Nem élt bennem semmiféle bosszúvágy - éppen ellenkezőleg: úgy éreztem, hogy az ellenem elkövetett bűnt csak ellene fordítanám, ha a tettest kiszolgáltatnám a rendőrségnek. Először ő zárt be engem, aztán meg én gondoskodnék arról, hogy bezárják őt. A magam félresiklott világszemléletében a tett ezzel nem szűnne meg, nem érne véget, hanem inkább fokozódna. A világban levő rossz nem csökkenne, hanem megsokszorozódna. Bizonyos értelemben ezek a megfontolások jelentették a logikus végpontját annak az érzelmi tébolynak, amelynek éveken át ki voltam téve. A tettes kettős arca révén, az erőszak és a látszólagos normalitás heves váltakozása révén, a túlélési stratégiám révén megpróbáltam kikapcsolni mindazt, ami pusztulással fenyegetett - míg végül a fekete már nem volt fekete, a fehér pedig nem fehér. Minden szürke köddé változott, amelyben az ember elveszíti a tájékozódási képességét. Ez a világszemlélet annyira a sajátom lett, hogy bizonyos pillanatokban a tettes elárulása többet nyomott a latba, mint az, hogy elárulom a saját életemet. Olykor arra gondoltam, hogy talán egyszerűen el kellene fogadnom a sorsomat. Más napokon meg azon törtem a fejem, hogy fogadnak majd odakint ennyi év után. A Dutroux-ügy bírósági jelenetei még élénken éltek az emlékezetemben. Annyit mindenesetre tudtam: sosem fogom hagyni, hogy úgy kezeljenek, mint ennek az ügynek az áldozatait. Nyolc éven át voltam áldozat, életem hátralevő részét nem akartam áldozatként eltölteni. Egészen pontosan lefestettem magamnak, hogyan bánok majd a sajtóval. A legjobb persze az lenne, ha békén hagynának. Ám ha már mindenáron beszélni kell rólam, akkor soha nem említhetnek pusztán a keresztnevemen. Teljes névvel, felnőtt nőként akartam a nyilvánosság elé lépni. Es magam akartam kiválasztani, melyik médiával állok szóba. *** Augusztus eleje volt, a tettessel együtt ültünk a konyhaasztalnál, és vacsoráztunk. Az anyja a hétvégén bekészítette a virslisalátát a hűtőbe. A tettes nekem adta a zöldséget, míg a maga tányérjára a virslit és a sajtot halmozta fel. Lassan rágcsáltam egy darabka paprikát, abban a 119
reményben, hogy piros rostjaiból kiszívhatom még a legutolsó falat energiát is. Noha híztam egy kicsit, most is mindössze 42 kilót nyomtam. A nehéz munka a Hollergassén kiszipolyozott, testileg teljesen kimerültnek éreztem magam. Az agyam azonban kristálytisztán működött. A felújítási munkálatok lezárásával egy újabb szakasza múlt el a fogságomnak. Mi lesz a következő állomás? A mindennapok tökéletesen normális tébolya? Nyári üdülés a Wolfgangsee partján, bevezetésként egy kis verés, a középrészben súlyos megaláztatások, végül pedig kiengesztelésül egy cuki kis nyári ruha? Nem, nem akartam továbbra is ezt az életet élni. Másnap a szerelőaknában dolgoztunk. A távolból azt hallottam, hogy egy anya üvöltve hívja a gyerekeit. A kósza nyári szellő olykor a frissen nyírt fű szagát sodorta be a garázsba, miközben mi a régi fehér furgon alvázát újítottuk fel. Kétes, bizonytalan érzések fogtak el, amikor ecsettel a kezemben felvittem az alvázvédőt az autó aljára. Ez volt az a kocsi, amellyel elrabolt, és amelyet most el akart adni. Nemcsak gyermekkorom világa tűnt el a távolban visszavonhatatlanul - most eltűnnek majd fogságom első időszakának tárgyai is. Ez az autó volt az összekötő kapocs ama naphoz, amelyen elraboltak. És most én magam dolgoztam azon, hogy végleg eltűnjön minden. Úgy látszott, mintha minden ecsetvonással a jövőmet betonoznám be a pincébe. - Olyan helyzetbe hoztál, amelyet csak egyikünk élhet túl - mondtam hirtelen. A tettes meglepetten pillantott rám. Nem zavartattam magam: - Tényleg hálás vagyok neked azért, hogy nem öltél meg, sőt gondoskodsz rólam. Ez tényleg rendes dolog tőled. De nem kényszeríthetsz arra, hogy nálad éljek. Önálló ember vagyok, saját vágyakkal és szükségletekkel. Ennek a helyzetnek véget kell vetni. Válaszként Wolfgang Priklopil kivette az ecsetet a kezemből. Láttam, ahogy arcára kiül valami elemi erejű szorongás. Nyilván egész évben ettől a pillanattól rettegett - a pillanattól, amelyben világossá válik, hogy az elnyomás terméketlen maradt, hogy a legvégsőkig nem tudott megtörni. Tovább beszéltem: - Az csak természetes, hogy el kell mennem. Erre az elejétől fogva számítanod kellett. Egyikünknek meg kell halnia, nincs más kiút. Vagy megölsz, vagy szabadon engedsz. Priklopil lassan ingatta a fejét. - Sosem tennék ilyet, ezt pontosan tudod - mondta halkan. Arra vártam, hogy testem valamelyik részében mindjárt fellobban a fájdalom, és belsőleg felkészültem erre. Soha ne add fel! Soha ne add fel! Nem fogom feladni. De semmi sem történt, a tettes némán és mozdulatlanul állt előttem. Nagy levegőt vettem, és kimondtam azt a mondatot, amely mindent megváltoztatott: - Oly sokszor próbáltam már megölni magam... de itt azért mégiscsak én vagyok az áldozat. Voltaképpen jobb lenne, ha te ölnéd meg magad. Amúgy sincs más kiutad. Ha öngyilkos lennél, az egész probléma egy csapásra megoldódna. Ebben a pillanatban úgy tűnt, valami megtört benne. Láttam a szemében a kétségbeesést, amikor némán elfordult. Ez a férfi bűnöző volt - de egyben ő volt az egyetlen személy a világomban. Odafordultam, és hallottam saját magamat, amint ezt mondom: - Ne aggódj! Amint megszököm, azonnal vonat elé vetem magamat. Sose keverlek bajba. - Az öngyilkosság a szememben a szabadság legmagasabb rendű formájának tűnt, a megszabadulás mindentől, az élettől, ami már egyébként is régen tönkrement. Ebben a pillanatban tényleg örömmel visszavontam volna, amit korábban mondtam. De már kimondatott: a következő alkalommal meg fogok szökni. És egyikünk ezt nem fogja túlélni. 120
*** Három héttel később a konyhában álltam, és rámeredtem a naptárra. A letépett lapot a szemetesvödörbe dobtam, aztán megfordultam. Nem volt sok időm a töprengésre: a tettes munkára hívott. Az előző nap már segítettem neki, hogy befejezzük a hirdetés megszövegezését a Hollergassén található lakással kapcsolatban. Priklopil hozott egy Bécs térképet és egy vonalzót. Lemértem a lakástól a legközelebbi metrómegállóig vezető utat, összevetettem a térkép léptékével, és kiszámítottam, ez hány méter gyalogosan. Aztán elindultunk, és felszólított, hogy nyugodt tempóban menjek el a lakástól a metróig, miközben stopperrel mérte az időt. Aztán kiszámoltam, mennyi idő alatt lehet gyalog a lakástól a metrót és a legközelebbi buszmegállót elérni. A tettes a maga megszállottságában másodpercre pontosan akarta megadni, milyen messze vannak a lakástól a tömegközlekedési eszközök. Mikor a hirdetés szövege elkészült, felhívta a barátját, aki feltette az internetre. Aztán nagy levegőt vett, és rám mosolygott. - Mostantól könnyebb lesz minden. -Úgy tűnt, hogy a szökésről és a halálról folytatott beszélgetésünket teljesen elfelejtette. 2006. augusztus 23-án késő délelőtt kimentünk a kertbe. A szomszédok nem voltak otthon, leszedtem az utolsó szem szamócákat a sövény előtti ágyásban, és összegyűjtöttem az utolsó sárgabarackokat, melyek ott hevertek a fa körül a földön. Aztán megpucoltam a gyümölcsöt a konyhában, és betettem a frizsiderbe. A tettes folyamatosan a nyomomban volt, egy pillanatra sem veszített szem elől. Dél körül elvitt a telek hátsó részén álló fészerhez. Priklopil kínosan ügyelt arra, hogy a kertkapu mindig zárva legyen. Még akkor is bezárta, ha csak percekre hagyta el a telket, mondjuk, hogy leporolja az autószőnyeget a piros BMW-jében. A fészer és a kertkapu között parkolt a fehér furgon, amelyet másnap vittek volna el. Priklopil kihozta a porszívót, és megparancsolta, hogy alaposan porszívózzam ki az üléseket, az autószőnyegeket, a kocsi egész belső részét. Éppen a munka kellős közepén tartottam, amikor megszólalt a mobilja. Kicsit odébb ment, kezével befogta az egyik fülét, és úgy kérdezte: - Hogyan? Tessék? A kurta beszédfoszlányokból, melyeket a porszívó zúgásán át hallottam, arra következtettem, hogy a lakáshirdetésről van szó. Priklopil nagyon boldognak tűnt. Belemélyedve a beszélgetésbe, megfordult, és a medence felé tartva néhány méterre eltávolodott tőlem. Egyedül maradtam. Fogságom kezdete óta most először veszített szem elől. Egy röpke pillanatig dermedten álltam az autó előtt, éreztem, hogy bénultság önti el a tagjaimat. Mellkasomat mintha összepréselték volna, alig kaptam levegőt. Lassan leengedtem a porszívót tartó karomat. Vad képek kavarogtak a fejemben: láttam, amint Priklopil visszatér, és nem talál itt. Láttam, ahogy keres, majd ámokfutásba torkollik az egész. Egy közeledő vonat... az élettelen testem... Priklopil élettelen teste... rendőrautók... anyám... anyám mosolya. Aztán minden nagyon gyorsan történt. Emberfeletti erővel kitéptem magam a bénító futóhomokból, amely egyre mélyebben szívott magába. Második énem hangja ott dübörgött a fejemben: „Ha csak tegnap raboltak volna el, most azonnal menekülnél. Viselkedj úgy, mintha nem ismernéd a tettest. Ő egy vadidegen ember. Fuss. Fuss. Fuss már, a fenébe is!" Ledobtam a porszívót a földre, és odarohantam a kertkapuhoz. Nyitva volt. *** 121
Egy pillanatig haboztam. Jobbra vagy balra menjek? Hol vannak az emberek? Hol vannak a vasúti sínek? Nem szabad elveszíteni a fejem, nem félhetek, nem megfordulni, csak előre. Végigrohantam egy kis úton, bekanyarodtam a Blaselgasséba, és elfutottam a párhuzamos utcában lévő telephez - konyhakertek, köztük kis házak, melyeket az egykori telkeken létesítettek. A fülem zúgott, fájt a tüdőm. Már szinte hallottam is a lépteit, tekintetét a hátamban éreztem. Egy röpke pillanatra úgy éreztem, máris ott liheg a nyakamban. De nem fordultam meg. Úgyis észrevenném, ha hátulról lerántana a földre, visszahurcolna a házba, és megölne. Minden jobb, mint visszatérni a pinceodúba. Egyébként is a halált választottam. Vagy a vonat révén, vagy általa. A szabadság választása a szabadság halála. Vad zűrzavar uralkodott a fejemben, miközben továbbrohantam az utcán. Amikor szembe jött velem három ember, már tudtam, hogy élni akarok - és élni is fogok. Odafutottam hozzájuk, és szinte zokogva megszólítottam őket: - Kérem, segítsenek! Szükségem van egy mobilra, hogy felhívjam a rendőrséget! Kérem! - Azok hárman csodálkozva meredtek rám: egy idősebb férfi, egy nagyjából tizenkét éves gyerek, és egy harmadik, talán a kölyök apja, aki ezt felelte: - Ez nem fog menni. Majd kikerültek, és mentek tovább. Az öreg még megfordult: - Sajnos nincs nálam a telefonom. Könnyek gyűltek a szemembe. Ugyan mi voltam én a világ szemében? Nem volt életem, nem voltak papírjaim, névtelen senki voltam, történet és múlt nélkül. Mi lesz, ha az emberek nem hiszik el a történetemet? Reszketve álltam a járdán, kezem görcsösen markolt egy kerítést. Most hová? El kell tűnnöm ebből az utcából. Priklopil már biztosan felfedezte a szökésemet. Visszamentem pár lépést, egy alacsony kerítést átlépve bejutottam egy kertbe, és becsöngettem az ajtón. Egyetlen lelket se láttam. Továbbrohantam, sövényeken és ágyásokon át, egyik kerttől a másikig. Végre egy nyitott ablakon keresztül megpillantottam egy idősebb asszonyt. Megkopogtattam az ablakkeretet, és halkan bekiáltottam: - Kérem, segítsen! Hívja a rendőrséget! Rablás áldozata vagyok, hívja a rendőrséget! - Mit keres a kertemben? Mit akar itt? - harsant fel a hangja, s bizalmatlanul méregetett. - Kérem, hívja a rendőrséget, elraboltak. Gyorsan! - ismételgettem lélekszakadva. - A nevem Natascha Kampusch. Kérem, hívja a bécsi rendőrséget, és mondja meg nekik, hogy emberrablásról van szó. Kérem, mondja meg a rendőröknek, hogy civil autóval jöjjenek! Natascha Kampusch vagyok. - Miért éppen hozzám jött? Megremegtem, de aztán láttam, hogy habozni kezd. -Várjon a sövény mellett. És ne tapossa össze a gyepet! Némán bólintottam, aztán az asszony megfordult, és eltűnt a szemem elől. Hét év után először mondtam ki a saját nevemet. Visszatértem. *** Várakozva álltam a sövénynél. Teltek a másodpercek. Szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy Wolfgang Priklopil már keresni kezdett, és páni félelem fogott el attól, hogy teljesen összeroppan. Egy idő múlva, a konyhakertek kerítései mögül észrevettem, hogy két, kék fénnyel villogó rendőrautó közeledik az úton. A nő vagy nem adta tovább, hogy civil autóval 122
jöjjenek, vagy a rendőrségen nem vették figyelembe a kérést. Kiszállt két fiatal rendőr, és beléptek a kis kertbe: - Ne mozduljon, kezeket fel! - ugatott rám az egyikük. Hát nem így képzeltem az első találkozást újonnan szerzett szabadságommal. Mint egy bűnöző, magasra emelt karral, a sövény mellett állva magyaráztam el a rendőrségnek, ki vagyok. - A nevem Natascha Kampusch. Nyilván hallottak már az esetemről. 1998-ban raboltak el. - Kampusch? - kérdezett vissza az egyik rendőr. Már hallottam is a tettes hangját: „Senkinek se hiányzol. Mindannyian örülnek, hogy végre nem kell foglalkozni veled." - Születési dátum? Bejelentett lakcím? - 1988. február 17. Lakhely: Rennbahnweg 27., 38-as lépcsőház, 7. emelet, 18-as ajtó. - Mikor és ki rabolta el? - 1998-ban. A Heinestrasse 60.-ban tartottak fogva. A tettes neve Wolfgang Priklopil. Nagyobb ellentétet nem is lehetett volna elképzelni a száraz adatfelvétel meg az eufória és a pánik keveréke között, amely szabályosan rázta a testemet. A rendőr hangja, aki rádión keresztül ellenőrizte kijelentéseimet, csak lassan hatolt be a fülembe. Szinte szétszaggatott a belső feszültség. Mindössze néhány száz métert futottam, a tettes háza egy macskaugrásnyira volt. Megpróbáltam szabályosan ki- és belélegezni, hogy félelmemet valahogy legyűrjem. Egy másodpercig sem kételkedtem abban, hogy a tettes ezt a két fiatal rendőrt könnyen eltakaríthatná az útból. Dermedten álltam a sövény mellett, és feszülten füleltem. Madárcsicsergés, egy autó hangja a távolban - számomra mindez vihar előtti csendnek tűnt. Hamarosan megkezdődik a lövöldözés. Megfeszítettem az izmaimat. Végül is megszöktem. Végre elértem a másik oldalt. Készen álltam, hogy harcoljak frissen megszerzett szabadságomért. *** RENDKÍVÜLI KÖZLEMÉNY A Natascha Kampusch-eset: Egy nő kijelentette, hogy ő az eltűnt személy. A rendőrség megpróbálja tisztázni a személyazonosságát. Bécs (APA - Austria Presse Agentur, osztrák nemzeti hírügynökség) Meglepő fejlemény a nyolc éve eltűnt Natascha Kampusch ügyében: egy fiatal nő kijelentette, hogy azonos az 1998. március 2-án Bécsben eltűnt kislánnyal. A Szövetségi Bűnügyi Hivatal megkezdte a vizsgálatot a nő személyazonosságának tisztázása érdekében. „Még nem tudjuk, hogy valóban az eltűnt személyről vagy egy megzavarodott nőről van-e szó" - mondta a Bűnügyi Hivataltól Erieh Zwettler az APA-nak. A nő délután óta Alsó-Ausztriában tartózkodik, a DeutschWagram rendőrőrsön. Nem voltam megzavarodott fiatal nő. Fájdalmasan érintett, hogy ilyesmi egyáltalán szóba került. Ám a rendőrök számára, akiknek egy régi, duci kislányt ábrázoló fotót kellett összehasonlítaniuk az előttük álló, csontsovány fiatal nővel, ez nyilván kézenfekvő lehetőségnek tűnt. Mielőtt odamentünk volna az autóhoz, kértem egy takarót. Nem akartam, hogy a feltételezésem szerint a közelben ólálkodó tettes meglásson, és azt sem, hogy esetleg valaki 123
lefilmezze a jelenetet. Takaró nem volt, de a rendőrök úgy helyezkedtek, hogy elrejtsenek a kíváncsi szemek elől. Az autóban mélyen belesüppedtem az ülésbe. Mikor a rendőr beindította a motort, és a kocsi mozgásba jött, elöntött a megkönnyebbülés érzése. Sikerült. Megszöktem. A Deutsch-Wagram őrsön úgy fogadtak, mint egy elveszett gyermeket. „Ezt nem hiszem el! Hogy itt vagy! Hogy élsz!" Körbevettek az esetemmel foglalkozó rendőrök. A legtöbben nem kételkedtek a szavamban, de páran azért meg akarták várni a DNS-vizsgálat eredményét. Elmesélték, milyen régóta keresnek. Felkutatásomra különleges egységek alakultak, aztán meg feloszlatták őket. Szavaik körbeduruzsoltak. Igyekeztem nagyon összeszedni magam, de mivel rég nem beszéltem senkivel, a sok ember nyüzsgése meghaladta az erőmet. Gyámoltalanul álltam közöttük, végtelenül gyengének éreztem magam, és vacogni kezdtem a könnyű kis ruhácskában. Egy rendőrnő adott egy dzsekit. - Fázol, vedd fel mondta aggódó arccal. Azonnal a szívembe zártam. Utólag csodálkozom, hogy nem vittek azonnal egy nyugodtabb helyre, és nem vártak legalább egy napig a kihallgatásokkal. Valamiféle rendkívüli állapot kellős közepén találtam magam. Nyolc és fél éven át elhittem a tettesnek, hogy emberek halnak majd meg, ha egyszer megszököm. Most pontosan ezt tettem, és semmi hasonló nem történt, ennek ellenére, még mindig annyira áthatott a szorongás, hogy egy rendőrőrsön sem éreztem teljes biztonságban magam. Azt sem tudtam, hogyan bánjak a felém irányuló részvéttel és a kérdések özönével. Védtelennek éreztem magam. Ma már azt gondolom, alighanem jobb lett volna, ha előbb hagyják, hogy figyelmes gondoskodás mellett kipihenhessem magam. Akkor nem kérdeztem, miért ez a felfordulás - nem akadt egy lélegzetvételnyi szünetem, egy nyugodt pillanatom sem, és a személyazonosságom megállapítása után bevezettek egy kisebb szobába. Az a barátságos rendőrnő vezette a kihallgatásomat, aki átadta nekem a dzsekijét. - Ülj le, és mesélj el nyugodtan mindent - biztatott. Elbizonytalanodva pislogtam körül a hivatali szobában. Az aktákkal teletömött, áporodott levegőjű helyiség tevékeny határozottságot árasztott magából. Ez volt az első tér, amelyben fogságom után hosszabb ideig tartózkodtam. Már hosszú ideje készültem erre a pillanatra, de a helyzet ennek ellenére valószerűtlennek hatott. A rendőrnő elsőként azt kérdezte, hogy nincs-e kifogásom a tegeződés ellen, mert az talán egyszerűbb lenne a számomra. Én azonban nem akartam, hogy tegezzenek. Nem akartam „Natascha" lenni, nem akartam, hogy gyerekként kezeljenek, és ide-oda taszigáljanak. Megszöktem, felnőtt lettem, és harcba szálltam az ennek megfelelő bánásmódért. A rendőrnő bólintott, eleinte csupa jelentéktelen dolgot kérdezett, aztán hozatott egy szendvicset. - Egyen valamit, kérem. Hiszen csont és bőr - próbált rábeszélni az evésre. Tartottam a kezemben a kenyeret, és nem tudtam, hogyan is kellene viselkednem. Annyira meg voltam zavarodva, hogy a gondoskodás, a jó szándékú rábeszélés szinte parancsnak tűnt, ezt pedig nem tudtam végrehajtani. Túlságosan izgatott voltam, ráadásul túl sokáig éheztem, hogy enni bírjak. Tudtam, hogy szörnyű gyomorfájás kínozna, ha elfogyasztanék egy egész karéj kenyeret. - Nem tudok enni - suttogtam, de lassan működésbe lépett a mechanizmus, hogy kövessem a felszólítást. Mint egy egérke rágcsáltam körül a kenyér héját. Eltartott egy ideig, míg valamelyest enyhült a feszültség, és képes voltam odafigyelni a beszélgetésre. A rendőrnő azonnal bizalmat ébresztett bennem. Miközben a férfiak az ügyeleten megfélemlítettek, ezért a legnagyobb éberséggel érintkeztem velük, úgy éreztem, hogy egy nővel szemben kissé elengedhetem magam. Már olyan régen nem láttam nőt, hogy izgatottan vizsgálgattam. Sötét, oldalt elválasztott hajából kilazult néhány világosabb tincs. Nyakláncán 124
szív alakú, aranyozott függő himbálózott, fülében fülbevalók ragyogtak. Úgy éreztem, nála jó kezekben vagyok. Aztán belefogtam az elbeszélésbe. Az elejétől. Valósággal áradtak belőlem a szavak. Minden kimondott szóval könnyebbnek éreztem magam, mintha valami nagy súlytól szabadulnék meg. Mintha a borzalmak elveszítették volna szörnyűséges mivoltukat, amint szavakba foglaltam, és jegyzőkönyvbe diktáltam őket ebben a kijózanító légkörű kihallgatószobában. Elmeséltem a rendőrnőnek, mennyire örülök, hogy mostantól saját magam irányította, önálló, felnőtt életet fogok élni, hogy saját lakást szeretnék, munkát és később saját családot is. A végén úgy éreztem, szereztem magamnak egy barátnőt. A kihallgatás végén a rendőrnő nekem ajándékozta az óráját. Úgy éreztem, végre tényleg magam vagyok ura az időmnek. Többé nem egy idegen határozza meg, nem az időkapcsoló, amely eldöntötte, hogy mikor legyen világos és mikor sötét. - Kérem, ne adjon interjút - kérleltem a rendőrnőt, amikor elbúcsúztunk. - De ha mégis beszél a sajtóval, kedveset mondjon rólam. Csak nevetett. - Megígérem, hogy nem adok interjút - amúgy meg, ugyan ki kérdezne engem!? A fiatal rendőrnő, akire rábíztam az életemet, csak néhány órán át volt képes betartani az ígéretét. Már másnap képtelennek bizonyult ellenállni a sajtó nyomásának, és a tévében hosszú részleteket fecsegett ki a vallomásomból. Később megbocsátottam neki ezért. Rettentően megbántott, de hát, mint mindenki, ő sem tudta kezelni a rendkívüli helyzetet. A Deutsch-Wagram őrsön dolgozó kollégái ugyancsak meghökkentő naivitással kezelték az ügyet. Senki sem volt felkészülve arra a hihetetlen zűrzavarra és felzúdulásra, amit a szökésem híre keltett. Miközben én az első kihallgatásom után azt a tervet követtem, amit már hónapokkal ezelőtt kidolgoztam magamnak, a rendőröknek semmiféle olyan elképzelésük nem volt, amit előránthattak volna a fiókból. - Kérem, ne tájékoztassák a sajtót ismételgettem szakadatlanul. Csak nevettek. - Ugyan már, ide nem jön semmiféle sajtó. - De ebben pokolian tévedtek. Amikor délután átszállítottak volna a bécsi rendőrkapitányságra, az őrsön már feje tetejére állt minden. Szerencsére eléggé észnél voltam ahhoz, hogy kérjek egy takarót, és a fejemre borítsam, mielőtt kiléptem volna a rendőrség kapuján. De még betakart fejjel is sejthettem, micsoda vihar tört ki körülöttem. - Natascha! Natascha! - üvöltötték mindenfelől. Két rendőr támogatásával zuhantam be az autóba. A kék takaró alól kivillanó fehér, foltos lábamról, narancsszínű ruhám egy csíkjáról készült fotó bejárta az egész világot. A Bécsbe vezető útig megtudtam, hogy Wolfgang Priklopil után már teljes erővel folyik a nyomozás. Házát átvizsgálták, de senkit nem találtak ott. - Kiadtuk az általános körözést - magyarázta az egyik rendőr. - Még nem fogtuk el, de minden rendőr ezzel az üggyel foglalkozik. Sehova sem tud elrejtőzni, még külföldön sem. El fogjuk kapni. - Ettől a pillanattól kezdve vártam a hírt, hogy Wolfgang Priklopil öngyilkos lett. Működésbe hoztam egy bombát. Égett a gyújtózsinór, és már nem volt lehetőség eloltani. Az életet választottam. A tettesnek csak a halál maradt. *** Azonnal megismertem anyámat, amint a bécsi rendőrőrsre belépett. 3096 nap telt el azóta, hogy búcsú nélkül hagytam el a Rennbahnwegen található lakást. Nyolc és fél év, amelyben majdnem megszakadt a szívem, és úgy éreztem, ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. A teljes ifjúságom, család nélkül. Nyolc karácsony, születésnapok sora, számtalan este, amelyen csak egy szóra, egy érintésre vágytam tőle. Most itt állt előttem, szinte 125
változatlanul, mint egy álom, amely hirtelen testet öltött. Hangosan zokogott, sírt és nevetett egyszerre, amikor átrohant felém a szobán, és magához ölelt. - Gyermekem! Gyermekem! Hát itt vagy! Mindig tudtam, hogy visszajössz! - Mélyen magamba szívtam az illatát. - Hát itt vagy - suttogta anyám szakadatlanul. - Natascha, hát itt vagy. - Átöleltük, és sokáig szorosan tartottuk egymást. A szoros testi érintkezés annyira szokatlan volt, hogy csaknem elszédültem ennyi közelségtől. Két nővérem rögtön anyám után lépett be, ők is könnyekben törtek ki, amikor egymás karjaiba estünk. Kicsit később megjött apám is. Odarohant, hitetlenkedve bámult rám, és rögtön azt a sebhelyet kereste, ami még egy gyerekkori sebesülésem nyomán maradt. Aztán a karjába kapott, magasba emelt, és felzokogott: - Natascha! Natascha! Hát tényleg te vagy! - A nagy, az erős Ludwig Koch úgy sírt, mint egy kisgyerek, és én is együtt könnyeztem vele. -Annyira szeretlek - suttogta. Minden olyan volt, mint régen, amikor egy közösen töltött hétvége után lerakott a házunk előtt, s még mielőtt rohant volna tovább, a fülembe súgta ugyanezeket a szavakat. Voltaképpen furcsa, hogy ennyi idő után milyen jelentéktelen kérdései vannak az embernek: - Élnek még a macskák? Együtt vagy még a barátoddal? Milyen fiatalosan nézel ki! Mennyire felnőttes vagy! - Mintha előbb lassan végig kellene tapogatnunk a másikat. Mintha egy idegennel beszélgetnénk, akihez udvariasságból, vagy azért, mert nincs más beszédtéma, nem szeretnénk túl közel kerülni. Nekem is rettenetesen nehéz helyzet volt ez. Az elmúlt éveket csak azért tudtam elviselni, mert visszahúzódtam önmagamba. A kapcsolót nem bírtam ilyen gyorsan átállítani, és a fizikai közelség ellenére valami láthatatlan falat éreztem köztem és a családom között. Láttam, ahogy sírnak és nevetnek, miközben az én könnyeim elapadtak - de mintha valami üvegbura alatt történt volna ez az egész. Túl sokáig éltem egy rémálomban, lelki fogságom falai még álltak, és most ott magasodtak köztem és a családom között. Úgy véltem, pontosan úgy néznek ki, mint nyolc évvel ezelőtt, miközben én kisiskolásból felnőtt nővé értem. Úgy éreztem magam, mintha foglyai lennénk különböző időburkoknak, amelyek rövid ideig érintették egymást, és most szédítő sebességgel sodródnak el egymástól. Nem tudtam, hogyan töltötték az elmúlt éveiket, mi történt az ő világukban. De azt tudtam, hogy arra nincs szó, amit én átéltem - és hogy nem mutathatom ki mostani érzéseimet. Olyan sokáig voltam bezárva, hogy ezt az ajtót, a saját lelki odúm ajtaját nem tudtam csak úgy egyszerűen feltépni. A világ, amelybe visszatértem, már nem az volt, amit egykor elhagytam - és már én sem voltam ugyanaz az ember. Soha többé nem lehetek az, aki korábban voltam, soha többé. Ha máskor nem is, akkor rögtön megtudtam, amikor megkérdeztem anyámtól: - Hogy van a nagymama? Az anyám zavartan lesütötte a szemét. - Már két éve meghalt. Sajnálom. - Nyeltem egyet, és a szomorú hírt azonnal besuvasztottam a vastag páncél mögé, amelyet a fogságban töltött hosszú évek során növesztettem magam köré. A nagyanyám. Emlékfoszlányok töltötték meg a fejemet: a sósborszesz meg a karácsonyi gyertyák illata, a köténye, a közelsége, s annak a tudata, hogy gondolatban hányszor voltam vele a pinceodúm sötétjében. *** Miután a szüleim teljesítették a „feladatukat", és azonosítottak, kiterelték őket. Most az én feladatom volt, hogy a rendőri apparátus rendelkezésére álljak. Még mindig nem akadt egy nyugodt pillanatom se. A rendőrség szerzett egy pszichológusnőt, aki a következő napokban majd támogatni fog. Megállás nélkül azt kérdezgették tőlem, szerintem hogyan vehetnék rá a tettest, hogy 126
önként föladja magát. Erre nem tudtam válaszolni. Egészen biztosra vettem, hogy öngyilkos lesz, de azt már nem tudtam, mikor és hogyan. Mellékesen azt is hallottam, hogy bomba után kutattak a strasshofi házban. A rendőrség késő délután fedezte fel a pinceodúmat. Miközben én a kihallgatóban ültem, fehér ruhába öltözött szakemberek forgatták fel a szobácskát, amely nyolc éven át börtönöm és fedezékem volt... nemrég még ott ébredtem. Este egy megkülönböztető jelzés nélküli autóval átszállítottak egy burgenlandi szállodába. Miután a bécsi rendőrség nyomozása eredménytelen maradt, egy burgenlandi speciális egység vette át az ügyet. Most az ő felügyeletük alá kerültem. Késő este volt, amikor megérkeztünk a hotelba. A pszichológusnő kíséretében bevezettek egy fürdőszobás, kétágyas szobába. Az egész emeletet kiürítették, fegyveres őrök vigyáztak rám. Féltek a tettes bosszújától, aki még mindig nem került elő. Szabadságom első éjszakáját egy szakadatlanul fecsegő pszichológusnő társaságában töltöttem, akinek mondatai vízcsobogásként folytak körül. Megint el voltam vágva a külvilágtól - de most a rendőrség felügyelt rám. Nyilván igazuk volt, de ebben a szobában mégis majdnem összeroppantam. Bebörtönözve éreztem magam, és csak egyetlen vágyam élt bennem: rádiót hallgatni. Megtudni, mi történt Wolfgang Priklopillal. - Higgye el, ez nem tenne jót önnek! - zizegett mellettem megállás nélkül a pszichológusnő. Lelkem mélyén tiltakoztam, de aztán engedelmeskedtem neki. Késő éjjel vettem egy kádfürdőt. Elmerültem a vízbe, megpróbáltam ellazítani magam. Két kezemen meg tudtam volna számolni, az elmúlt években hányszor volt alkalmam fürödni. Most csak magammal kellett törődnöm, és annyiszor engedtem utána a vizet, ahányszor csak akartam. Mégsem tudtam átadni magam az élvezetnek, mert valahol kint a világban létezett valaki, aki nyolc és fél év alatt az egyetlen ember volt az életemben, és aki most keresi az alkalmat, hogy megölje magát. A hírt másnap tudtam meg, abban a rendőrautóban, amelyik visszavitt Bécsbe. - Van valami hír a tettesről? - kérdeztem, amint beszálltam a kocsiba. - Igen - mondta a rendőr óvatosan. - Már nem él. Önmagát ítélte el; 20.59-kor vonat elé vetette magát a Nord-bahnhofon, Bécsben. Felszegtem a fejem, és kinéztem az ablakon. Az autópálya mentén a nyárias fényben fürdő, lapos burgenlandi táj terült el. Egy csapat madár szállt fel riadtan a mezőről. A nap késő nyári melegben fürdette a tájat. Nagyot lélegeztem, és kinyújtottam a karomat. A gyomromból kiindulva, elhatolva egészen a lábujjamig a melegség és a biztonság érzése járta át a testemet. Megkönnyebbültem. Wolfgang Priklopil nem létezett többé. Ez volt a vég. Szabad voltam. Epilógus
***
You don't own me I'm notjust one ofyour many toys You don't own me Ne sajátíts ki Nem vagyok az egyik játékszered Ne birtokolj - A You Don't Own Me című számból. írta John Mandara és Dávid Wihet. Énekelte Lesley Gore 127
Új, szabad életem első napjait a Bécsi Közkórház gyermek-és ifjúságpszichiátriai osztályán töltöttem. Lassú, óvatos belépés volt ez a normális életbe - és kóstoló abból, mi vár rám. A legjobb kezelést kaptam, de egy zárt részlegben helyeztek el, amit nem szabadott elhagynom. Elzárva a külvilágtól, amelybe csak nemrég mentettem vissza magam, a társalgóban anorexiás fiatal lányokkal és olyan gyerekekkel beszélgettem, akik kárt tettek magukban. Odakint, a védőfalak előtt tombolt a médiacirkusz. A fotósok fára másztak, hogy elsőként kapjanak lencsevégre, az újságírók betegápolónak öltözve próbáltak besurranni a kórházba. Szüleimet kérdésekkel zaklatták. A médiaszakértők azt mondják, az én esetem volt az első, amikor az egyébként visszafogott osztrák és német sajtó gátlástalanul, minden határon túlment. Az újságokban megjelentek a pinceodúmról készült képek. A betonajtók nyitva álltak. Néhány értékes tulajdonomat, naplóimat, pár ruhámat kíméletlenül szétdobálták a fehér védőruhát viselő férfiak. Ágyamat és íróasztalomat sárga táblácskával és számmal ellátva állították pellengérre. El kellett viselnem, hogy a kis, oly sokáig teljesen elzárt magánéletem most a címlapokon végzi. Mindent, még azt is, amit a tettes elől is sikerült elrejtenem, most a nyilvánosság elé hurcolták, amely a maga szája íze szerint alakította át a valóságot. Két héttel a szabadulásom után elhatároztam, hogy véget vetek a találgatásoknak, és magam mesélem el a történetemet. Három interjút adtam: az osztrák televíziónak, a legnagyobb példányszámú osztrák napilapnak, a Kronenzeitungnak és a News magazinnak. Mielőtt a nyilvánosság elé léptem, különféle helyekről sokan tanácsolták, hogy változtassam meg a nevem, és tűnjek el az ismeretlenségben. Azt mondták, hogy másként még esélyem sem lesz normális életre. De miféle élet az, amelyben az ember a saját arcát nem mutathatja meg, nem láthatja a családját, és a nevét meg kell tagadnia? Miféle élet lenne ez, éppen egy olyan ember számára, mint én, aki fogsága egész ideje alatt azért harcolt, hogy ne veszítse el önmagát? A változatos bántalmazások, az elszigeteltség, a sötétség és az összes többi gyötrelem után én mindvégig Natascha Kampusch maradtam. Most, miután kiszabadítottam magam, sosem adnám fel azt, ami számomra a legfontosabb tulajdonom: az identitásomat. Teljes nevemmel és fedetlen arccal léptem a kamerák elé, és engedtem, hogy bepillantsanak fogságom időszakába. Őszinteségem ellenére a sajtó nem tágított, a fellengzős szalagcímek egymást próbálták túlszárnyalni, és egyre vadabb feltételezések jellemezték a tudósításokat. Úgy tűnt, mintha az önmagában is elég rettentő valóság még mindig nem lenne eléggé rettenetes, mintha minden mértéken felül kellene írni, és ezzel megvonni tőlem a jogot, hogy magam értelmezzem az átélteket. A házat, ahol oly sok évet kellett akaratomon kívül eltöltenem, körülvették a minden lében kanál szájtátiak; mindenki érezni akarta a borzalom ízét. Számomra a horror egyik legiszonyatosabb jelensége az volt, amikor a bűnös egyik perverz rajongója tervbe vette, hogy megveszi ezt a házat. Ekkor amolyan zarándokhely lett volna mindazok számára, akik legsötétebb képzeteiket látták benne testet ölteni. Ezért gondoskodtam arról, hogy ne adhassák el, hanem „kárpótlás" gyanánt nekem ítéljék. Ezzel visszaszereztem és ellenőrizni tudtam történetemnek legalább egy részét. Mindemellett a részvét hulláma ezekben a hetekben lenyűgöző volt. Ezerszám kaptam leveleket vadidegenektől, akik velem együtt örültek megszabadulásomnak. Néhány hét elteltével beköltöztem a kórház egyik nővérszállására, néhány hónap múlva pedig saját lakásba. Kérdezgették, miért nem lakom megint az anyámnál. Már a kérdés is olyan furcsának tűnt, hogy semmiféle válasz nem jutott eszembe. Hiszen végül is az volt a tervem, hogy tizennyolc éves koromban önállósítom magam, és ehhez a fogságom éveiben is tartottam magam. Most valóban meg is akartam valósítani, hogy a saját lábamra álljak, és végre nekilássak az életem irányításának. Úgy éreztem, hogy az egész világ nyitva áll előttem; szabad voltam, és bármit megtehettem. Bármit. Fagylaltozni mehettem egy napsütötte délután, táncolni, folytatni a tanulást. Csodálkozó szemmel sétáltam át ezen a nagy, tarka, 128
színes, hangos világon, amely megfélemlített és fellelkesített, mohón szívtam magamba minden apró részletét. Hosszú elszigeteltségem miatt sok minden akadt, amit még nem értettem. Előbb meg kellett tanulnom, hogy működik a világ, hogyan érintkeznek egymással a fiatalok, miféle jeleket, milyen gesztusokat használnak, és mi az, amit az öltözködésükkel ki akarnak fejezni. Élveztem a szabadságot, és tanultam, tanultam, tanultam. Egész ifjúságomat elveszítettem, és most végtelen sokat kellett behoznom. Csak lassacskán ismertem fel, hogy egy újabb fogságba csöppentem. Alattomosan lettek a falak láthatóvá, melyek a pincebörtönt pótolták. Finom, kecses falak ezek, amelyeket a minden gátlását elvesztett, minden mértéken túllépő kíváncsiság emelt, és amely minden lépésemet azonnal kiértékelve lehetetlenné tette számomra, hogy odamenjek valakihez a metrón, vagy nyugodtan bevásároljak. A szökésem utáni első hónapokban egy tanácsadókból álló csapat szervezte az életemet, és alig adott szabad teret arra, hogy átgondoljam, voltaképpen mit is akarok csinálni. Azt hittem, azzal, hogy a nyilvánosság elé lépek, visszaszereztem a saját történetemet. Csak bizonyos idő elteltével fogtam fel, hogy ez egyáltalán nem sikerült. A körülöttem felbolydult világ valójában nem velem foglalkozott. Egy rettenetes bűncselekmény révén közismert személy, amolyan prominens „celeb" lettem. A tettes meghalt - nem létezett Priklopil-ügy. Én voltam az ügy: a Natascha Kampusch-ügy. Az áldozat iránti részvét csalóka. Az emberek csak akkor szeretik az áldozatot, ha vele szemben fölényben érzik magukat. Már a levelek első hullámában is tucatjával akadtak olyanok, amelyek borzongást váltottak ki belőlem: szerelmeslevelek, házassági ajánlatok és névtelen, perverz írások. De a segítséget kínáló levelek egy részéből is kiderült, hogy lelkük mélyén mi játszódik le bennük. Megszokott emberi dolog, hogy valaki jobban érzi magát, ha segíthet egy gyengébbnek, egy áldozatnak. Ez addig működik, amíg a szereposztás világos, egyértelmű. Szép dolog a hála, amit az iránt érzünk, aki ad nekünk valamit, de ha visszaélnek vele, és nem engedik szóhoz a másikat, nem engedik, hogy kibontakozzék, akkor valami kellemetlen mellékízt kap az egész. „Lakhat nálam, és segíthet a háztartásban, kosztot és kvártélyt kínálok ezért. Bár házas vagyok, majd valahogy megszervezzük a dolgot" - írta egy férfi. „Dolgozhat nálam, hogy megtanuljon takarítani és főzni" - így írt egy asz-szony, akinek ez az „ellenszolgáltatás" nyilván tökéletesen kielégítőnek tűnt. Elvégre az elmúlt években éppen eleget takarítottam. Nem szeretném, ha félreértenének. Komolyan örültem minden részvétnek és a személyem iránti minden őszinte érdeklődésnek. De akkor már nehézségek támadnak, ha a személyiségemet le akarják fokozni egy segítségre szoruló, gyámoltalan és megtört kislányka szintjére. Olyan szerep ez, amelyet nem akartam eljátszani, és amelyet a jövőben sem szívesen öltenék magamra. A múltban Wolfgang Priklopil összes lelki szennyének és sötét tévképzetének ellenálltam, és nem hagytam magam megtörni. És most, amikor kiszabadultam, az emberek pontosan ezt akarták látni: egy megtört embert, aki soha többé nem képes felegyenesedni, és örökre a mások segítségére van utalva. Abban a pillanatban, amikor megtagadtam, hogy ezt a Káin-bélyeget egész hátralevő életemben magamon viseljem, a hangulat megfordult. A régi, használt ruhákat küldő, a saját lakásukban takarítónői munkát kínáló segítőkész emberek nehezményezték és rosszallták, amikor tudtukra adtam, hogy a magam szabályai szerint akarok élni. Gyorsan elterjedt, hogy hálátlan vagyok, és hogy bizonyára mindenből tőkét akarok kovácsolni. Az emberek furcsállották, hogy képes vagyok saját lakást fenntartani, és már el is terjedt a pletyka az interjúkért kapott horribilis összegekről. A részvét és az együttérzés - alattomosan és fokozatosan - rosszindulatba és irigységbe, olykor egyenesen nyílt gyűlöletbe csapott át. A legkevésbé azt nem bocsátották meg nekem, hogy a tettest nem úgy ítéltem meg, ahogy azt a nyilvánosság elvárta. Nem akarták tőlem hallani, hogy abszolút gonosz nem 129
létezik, hogy a fekete és a fehér nem különíthető el tisztán egymástól. Kétségtelen, hogy a gyerekrabló elvette tőlem az ifjúságomat, bezárt és meggyötört - de tíz és tizenkilenc éves korom között, azaz életem döntő éveiben mégis ő volt az egyetlen vonatkozási pont, az egyetlen mintaadó személy számomra. Menekülésem révén nemcsak kínzómtól szabadultam meg, de ezzel egyidejűleg azt az embert is elveszítettem, aki szükségszerűen közel került hozzám. De a bánathoz való jogomat, legyen bár ez esetemben mégoly nehezen elképzelhető is, már elvitatták, megtagadták tőlem. Mihelyt belefogtam, hogy némileg árnyaltabb képet rajzoljak a tettesről, forgatták a szemüket, és félrenéztek. Az embereket kellemetlenül érinti, hogy a jó és a rossz fogalmáról alkotott képzeteik elbizonytalanodnak, és azzal kell szembesülniük, hogy a megszemélyesített gonosz is emberi arccal rendelkezik. Wolfgang Priklopil nem az égből pottyant a világba, senki sem születik szörnyetegnek. Mi mindannyian a világgal folytatott érintkezés, az emberi kapcsolatok révén válunk azzá, akik vagyunk. így végeredményben mindannyian felelősek vagyunk azért, ami a családunkban, a környezetünkben történik. Ilyesmit belátni nem könnyű. Kijelentéseimmel érzékeny ideggócokat érintettem, és értetlenséget arattam azzal a kísérletemmel, hogy kifürkésszem az embert a hóhér és a mintapolgár álarca mögött. Kiszabadulásom után még Wolfgang Priklopil barátjával, Ernst Holzapfellel is találkoztam, hogy beszélgessek vele a tettesről. Meg akartam érteni, miért lett azzá, aki ezt tette velem. De gyorsan felhagytam az efféle próbálkozásaimmal. Az emberek a trauma feldolgozásának ezt a formáját elvitatták tőlem, és megbélyegeztek a Stockholm-szindróma fogalmával. A hatóságok magatartása is fokozatosan átalakult. Kezdtem úgy érezni, rossz néven veszik tőlem, hogy önerőből szabadítottam ki magam. Esetemben ők nem a megmentők voltak, hanem azok, akik nyolc éven át csődöt mondtak. Az egyre növekvő frusztráció, amelyet az eset a felelősöknél kiváltott, 2008-ban tört a felszínre. Herwig Haidinger, a Szövetségi Bűnügyi Hivatal egykori igazgatója leplezte le, hogy a politika és a rendőrség a szabadulásom után aktívan eltussolta az ügyemben elkövetett vizsgálati baklövéseket. Haidinger nyilvánosságra hozta annak a kutyavezetőnek a bejelentését, aki már hat héttel elrablásom után Wolfgang Priklopilra mint lehetséges tettesre terelhette volna a gyanút - ám ennek nem járt utána a rendőrség, noha a nyomozás során mindent tűvé tettek a környezetemben. A különféle szakbizottságok, amely később az ügyemet átvették, mit sem tudtak erről a sorsdöntő bejelentésről. Az akta „elkallódott". Csak Herwig Haidinger bányászta elő, amikor a kiszabadulásom után az összes papírt átnézte. Haladéktalanul felhívta a belügyminiszter-asszony figyelmét a baklövésre. De röviddel a parlamenti választások előtt, vagyis 2006 őszén a miniszterasszony nem akart rendőrségi botrányt, ezért arra utasította Haidingert, hogy egyelőre szüneteltesse az utóvizsgálatokat. Csak 2008-ban, a leváltása után tárta fel Haidinger ezt a beavatkozást, és jelentette meg azt a Peter Pilz képviselő útján kapott levelet, amelyet 2006. szeptember 26-án, vagyis egy hónappal a szökésem után írt: Igen Tisztelt Dandárparancsnok úr! Az első hozzám érkezett utasítás szerint semmiféle vizsgálatot nem szabad indítani a második bejelentés (kulcsszó: bécsi kutyavezető) ügyében. Az osztályvezetés akaratának megfelelően tiltakozásom mellett - tartom magam ehhez az utasításhoz. Az utasítás tartalmazott egy második komponenst is: nevezetesen, hogy a vizsgálattal várni kell a parlamenti választásokig. Ez a határidő az elkövetkező vasárnap lejár. De a választás után sem merte senki sem megbolygatni a dolgot, továbbra is titokban tartották az összes információt. Amikor 2008-ban Haidinger a nyilvánossághoz fordult, megállapításai majdnem politikai válságba sodorták az országot. Új vizsgálóbizottságot állítottak fel. De - különös 130
módon - ennek erőfeszítései nem arra irányultak, hogy kivizsgálják a hanyag mulasztást, hanem arra, hogy kétségbe vonják az én kijelentéseimet. Megint bűntársak után kutattak, és szememre vetették, hogy fedezem őket - én, aki mindig is csak egyetlen embernek voltam kiszolgáltatva, és egyáltalán semmit sem tudtam arról, mi történik körülöttem. Még e könyv munkálatai közben is órákon át kihallgattak. Már régóta nem úgy kezeltek mint áldozatot, hanem azt feltételezték, hogy a döntő részleteket eltitkolom, és nyilvánvalóan arra számítok, hogy majd megzsarolom az állítólagos bűntársakat. A hatóságoknak egyszerűbbnek tűnt, ha a bűncselekmény mögött valami összeesküvést gyanítanak, semhogy beismerjék, hogy nyolc éven át nem találtak meg egy ártalmatlannak tűnő magányos tettest. Az új vizsgálatok eredménytelennek bizonyultak, 2010-ben az ügyet lezárták. A hatóságok meghozták az ítéletet: nem volt bűntárs; Wolfgang Priklopil egyedül cselekedett. Megkönnyebbültem ettől a zárlattól. Most, négy évvel a szökésem után fellélegezhetem, és nekifoghatok a történtek feldolgozásának legnehezebb fejezetéhez: végleg lezárni a múltat és előre tekinteni. Most ismét azt látom, hogy csak néhány ember lép fel ellenségesen velem szemben, ők is többnyire névtelenül. Azoknak az embereknek a többsége, akikkel találkozom, támogatnak a magam választotta úton. Lassan és óvatosan teszem meg az egyik lépést a másik után, a bizalom visszaszerzése érdekében. Az eltelt négy évben újból megismertem a családomat, és megtaláltam a szeretetteljes viszonyt anyámmal. Az alapfokú érettségit letettem, most nyelveket tanulok. Fogságom még sokáig megterheli majd életemet, de lassan elfog az érzés, hogy már nem ez határoz meg mindent. Része az életemnek, de nem a teljes életem. Hiszen oly sok más része is van az életnek, amelyet még szeretnék átélni. Ebben a könyvben megpróbáltam lezárni életem eddigi leghosszabb és legsötétebb fejezetét. Rendkívüli módon megkönnyebbültem, hogy szavakat találtam mindarra, ami kimondhatatlan, ami ellenáll a nyelvnek. Hogy mindezt kinyomtatva látom magam előtt, az hozzásegít ahhoz, hogy bizalommal tekintsek a jövőbe. Mert az, amit átéltem, erőt is nyújt: megéltem a fogságot a pinceodúban, kiszabadítottam magam, és nem törtem meg. Tudom, hogy képes vagyok szabadon is élni. És ez a szabadság csak most kezdődik, négy évvel 2006. augusztus 23. után. Csak most, e sorok lezárásával mondhatom valóban azt: szabad vagyok.
131
Dr. Magyar György a Kampusch-ügyről... Nincs még egy olyan eset, amikor az áldozat szemszögéből olvashatunk egy nyolc éven át tartó fizikai és lelki szenvedésekkel teli emberrablásról. A bűncselekmény pszichológiai, irodalmi, kriminológiai aspektusból is érdekes. Különös pikantériája a Kampusch-ügynek, hogy a fogoly szinte kötődött elrablójához - a bántalmazás mellett figyelmet, néha előforduló felületes kedvességet tapasztalt rabtartója részéről, ugyanakkor teljesen ki volt szolgáltatva az elkövetőnek, aki az ő számára éveken át élet-halál ura volt. Natascha Kampusch könyve azon túl, hogy izgalmas irodalmi alkotás, esettanulmányként fogható fel mind a kriminalisztika, mind a pszichológia iránt érdeklődők számára. Büntetőügyekben bizonyos tapasztalattal rendelkező ügyvédként mindehhez hozzá kell tennem, még ha megbocsát is a sértett az elrablójának, a törvény teljes szigorával kell a fogvatartóval szemben eljárni, ami Wolfgang Priklopil életben maradása esetén igen hosszú börtönbüntetés kiszabását jelentette volna. Dr. Magyar György ügyvéd
132
Köszönjük, hogy a Scolar Kiadó könyvét választotta Kiadja a Scolar Kiadó, 2010 1016 Budapest, Naphegy tér 8. Telefon/fax: 06-1-466-7648
[email protected] www.scolar.hu Felelős kiadó: Érsek Nándor Felelős szerkesztő: Illés Andrea Tördelés: Széplaki Gyöngyi ISBN 978-963-244-225-9 Nyomta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató Natascha Kampusch 1988. február 17-én született Bécsben. Korunk egyik leghosszabb gyermekrablásának és fogva tartásának áldozata. 2006-ban szerezte vissza szabadságát. Azóta normális életet próbál élni - 2010 tavaszán fejezte be iskoláit. Heike Gronemeier a német nyelvterület egyik legnevesebb irodalmi szerkesztője. Corinna Milborn politológus, író, újságíró Bécsben. Főszerkesztő-helyettese a News című televíziós hírmagazinnak, az osztrák televízió Club 2 című népszerű műsorának háziasszonya. A bántalmazás és megalázás nyolc hihetetlen éve. és a harcos lélek megmenekülése A tízesztendős Natascha Kampuscht 1998. március 2-án az iskolába vezető úton elrabolta az akkor harmincöt éves egykori híradástechnikus, Wolfgang Priklopil. Nyolc és fél éven át tartotta fogságban a Bécs környéki házában berendezett pinceodúban. Az időközben felnőtt lánnyá serdült Nataschának 2006. augusztus 23-án sikerült megszöknie. A fogságban töltött 3096 nap története ez a könyv - ám nem pusztán eseménytörténet, nem száraz dokumentáció, de nem is regényes önéletrajz vagy a borzalmak minél színesebb lefestésében tobzódó rémtörténet, hanem elsősorban lebilincselő elemzése egy meghökkentő és a mai napig megmagyarázhatatlan bűntettnek. A letehetetlenül izgalmas kötet lapjain egy erős, öntudatos, kíméletlenül tárgyilagos és minden öncsalástól mentes fiatal nő portréja bontakozik ki. Furcsa és szívbemarkolóan felemelő nevelődési regény ez, amelyben Natascha megmutatja, hogy az iszonyatos körülmények között is képes volt felnevelni önmagát és felkészülni a felnőtt életre.
133