Naplófeljegyzések az új-zélandi utazásunkról, 2010 Előszó Utunk derekán jártunk már, valahol a Milford Track gyalogtúra egyik napjának estéjén üldögéltünk a menedékház halljában, az aznapi élményekkel eltelve és egy nagy pohár jéghideg sört iszogatva, amikor figyelmes lettem arra, hogy az egyik útitársnőnk egy spirálfüzetbe írkál, naplót vezet. Arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy ez korábban nem jutott eszembe, de talán még nem késő. El is határoztam, hogy megpróbálom. Pár feljegyzést még az út során készítettem, viszonylag sokat írtam a visszaúton a repülőn, de többé-kevésbé teljessé csak otthon tudtam tenni. Szerencsére az élmények annyira erősek voltak, hogy jó ideig élénken emlékeztem sok mindenre, így készültek el aztán végül, több évvel az utazásunk után, ezek a nagyrészt rekonstruált naplófeljegyzések. Remélem, hogy esetleg másnak is érdekes lehet, ha másért nem, a fotóillusztrációkért. Pár szó Új-Zélandról bevezetésként, idézve a Wikipédiából: „Új-Zéland két nagyobb és számos kisebb szigetből álló állam a Csendes-óceán délnyugati részén. A Föld legelszigeteltebb állama: még Ausztráliától is kb. 2000 km-re fekszik. A másik legközelebbi nagyobb szárazföld délen az Antarktisz.”
Január 26, kedd
fokokat illeti, és lemenni a déli féltekére a 40. fok tájékára. Az időigény majdnem azonos: a szóbajövő európai repülőterektől (Frankfurt, München vagy London) kétszer 12-13 órás útszakaszokkal és az átszállási idővel kell számolni.
Indulás reggel Budapestről, Frankfurton keresztül Tokióba. Ha valaki az olvasók közül esetleg elgondolkozik azon, hogyan is lehet Új-Zélandba utazni, mik lehetnek a szóbajövő útvonalak: mi azért választottuk a Tokión keresztüli, látszólag hosszabb utat, mert ez volt a legolcsóbb a mi időszakunkban, továbbá mert még nem voltunk Japánban. Amúgy lehet még Délkelet-Ázsián, pl. Szingapuron át menni, továbbá van egy útvonal nyugat felé is, kaliforniai átszállással. (Ez utóbbi az USAbeli belépés miatt kicsit macerás, ott nem ismerik a tranzit fogalmát, vízum kell, be kell „immigrálni”, majd ki, kérdezősködés, ujjlenyomatok, vám stb.) Egy biztos, bármely útvonalat is válasszunk, a cél: átmenni majdnem a Föld túloldalára, ami a hosszúsági
Mi tehát Tokió felé vesszük az irányt. Frankfurtba az átszálláshoz szükségesnél eggyel korábbi járattal megyünk, hogy biztosan elérjük a kora délután induló tokióit, ezért pár óráig a Lufthansa Frequent Flyereknek járó business-váróterem kényelmét és szolgáltatásait élvezzük, jópár pohár pezsgőt és kisebb kajákat elfogyasztva. A repülőúton szokásom szerint legnagyobb részt alszom, Éva szokása szerint viszont keveset, így telik el a nap hátralévő része és az éjszaka.
1
kerítésnél sem szabad megállni, a rendszerváltás előtti moszkvai Vörös tér jut eszembe. Általában is igen sok a rendőr, utoljára Isztanbulban tapasztaltuk ezt, de úgy tűnik rend is van. Később majd Új-Zélandban, a Milford Track folyamán beszélgetünk japán hölgyekkel, akik szerint sajnos Japán és elsősorban Tokió már nem a régi, a közbiztonságot elrontják a bevándorlók, akik között ők elsősorban a kínaiakat említették (emlékeztetve némiképpen az osztrák sajtóra, amely a schengeni csatlakozás óta folyamatosan és mindent összemosva emlegeti a „keletieket”, sőt a „keleti bandákat”). A japánok egyelőre még csak a zsebtolvajlásra utaltak, ezzel együtt is az a futólagos benyomásunk, hogy városaik még mindig biztonságosabbak lehetnek a legtöbb európai nagyvárosnál.
Január 27, szerda Reggel 9 után megérkezünk Tokió Narita repülőterére. Itt azt terveztük, hogy bemegyünk a városba a Auckland-ba menő Air New Zealand gép esti indulásáig. Némi intéznivaló után (pénzváltás, hátizsákok elhelyezése csomagmegőrző szekrényekben) felszállunk a Narita Express nevű, nem olcsó (kb. 5 ezer Ft) viszont gyors vonatra, ami a távoli reptértől nem egészen egy óra alatt vitt be Tokió központi pályaudvarára. Útközben igen kellemes elővárosi tájon haladunk át, rendezett házakkal, szép természeti környezettel. Sehol egyetlen szakadtabb épület, lepukkant környék. Ez utóbbi állítás utunk teljes egészére, tehát az egész Új-Zélandra is igaz, ezt többet nem fogom elmondani... A tokiói pályaudvar önmagában is látványosság, az amszterdami mintájára épült és óriási. Kilépvén az utcára, kellemes, napos idő fogad, 12 fokkal, úgyhogy a polár és szélkabát még sok is.
Tokió: a császári palota kertjében Visszavonatozás ismét a Narita Express-szel a repülőtérre, ahol az indulásig szépen el is telik az idő a helyek kicseréltetésével. Éva Tokióban...
Január 28, csütörtök
Pár óránk van csak, mert ráadásul az előírtnál hamarabb vissza akarunk érni a reptérre, hogy a Budapesten kapott Tokió-Auckland beszállókártyánk szerinti - nem egymás melletti - helyünket ki tudjuk cserélni. Ebből a császári palotát tartalmazó és azt körülvevő nagy park körbejárására futja, már nem emlékszem pontosan, de tíz kilométer körüli séta volt, ami egyben a tokióiak kedvenc futókocogó útvonala is. Itt kezdünk hozzászokni a balra hajtshoz, mert ez a gyalogosoknál is megmutatkozik, tehát a szembetalálkozók balra kerülik egymást. A hozzászokás autóval könnyebben megy majd Új-Zélandon, gyalog még jó ideig beleütközünk a szembejövőkbe. Magának a palotakertnek csak egy része, az East Garden látogatható, ide be is megyünk, az összes többi kaput szigorúan őrzik, még a
Reggeli érkezés Aucklandba menetrend szerint, kb. 12 óra repülőút után. Az időbeni megérkezés nagy megkönnyebbülést jelentett, ugyanis azt szorosan – kissé talán könnyelműen - illesztettük az utunk első fázisát képező ötnapos hajóút kora délutáni indulásához. Hasonlóan jó érzés a csomagjaink megtalálása, ha csúszás lett volna, ugrott volna a hajóút, ha a csomagok nem érkeznek meg (ami elég tipikus manapság), az lett volna a kisebbik baj, erre lelkileg felkészültünk. De minden jól alakult, és ez végig így volt az egész útunk során, sehol semmi váratlan probléma, igaz, hogy az eddigi utazásainkhoz képest példátlan módon megszerveztünk mindent, szállások, autó,
2
komp stb. lefoglalva az utolsó éjszaka kivételével, ráadásul minden olyan volt a valóságban is, amilyennek az internetes és egyéb információ alapján tűnt.
tiszták és biztonságosak, nos Auckland még ráadásul kisebb is az ausztrál nagyvárosoknál (azért elég nagy város, 1 milliós). Szép a kikötőrész, bár keveredik a személy- és a teherkikötő, van a Princes Wharf, amin egy hajót utánzó Hilton szálloda áll, a kompkikötő régi épülete, és egy szerintem jó ízléssel megépített űzleti negyed, felhőkarcolókkal, tvtoronnyal a belváros közepén.
Na azért még túl kell esni az útlevél- és vámvizsgálaton és ez nem volt semmi... Vízum ugyan nem kell, és a határátlépés nem volt lassú, de a vám annál inkább, alapvetően a „biocontrol” miatt, ami azt jelenti, hogy minden biológiai jellegű szennyezés és fertőzés bevitelét igyekeznek megakadályozni. Egy erre vonatkozó hosszú lista kérdéseire válaszolni nem is elég, ha pl. bejelölted azt, hogy sátrat, túracipőt, edzőcipőt viszel be, akkor azt meg is kell mutatni, és ha egy kis sár van rajta, már nem is viheted be. Mivel úgy gondoljuk, hogy jobb nem letagadni a túracipőket, végig is kell állnunk egy hosszú sort. Viszont a kilépés után már flottul megy minden. Még a reptéri WC-ben átöltözünk nyári ruhába, taxival bevitetjük magunkat a kikötőbe, ahol a Princess Wharf-ból kell majd felszedje a horgonyt az Oceanic Discoverer nevű, az ausztráliai Cairns-ben regisztrált hajónk. Hajót nem találván, felhívom az irodájukat, ahol közlik, hogy csak d.u. 3-kor lehet behajózni. Szerencsére észrevesszük, hogy a szálloda, amelyet a hajóút után Aucklandban töltendő két éjszakára kiszemeltünk (és természetesen lefoglaltunk), éppen a partmenti út másik oldalán van, így aztán a nagy csomagjainkat beadjuk oda megőrzésre és körülnézünk a belvárosban.
Auckland látképe a kikötőtől távolodva Amikor először tízéves koromban, majd később többször is elolvastam Verne Tizenötéves kapitány című könyvét, álmomban se gondoltam rá, hogy valaha is megfordulok Auckland kikötőjében, ahonnan a Pilgrim nevű bálnavadászhajó kifutott és elindult hosszú, szerencsétlenséggel kezdődő és kalandokkal teli útjára a Csendes Óceánon át Dél-Amerika felé. Most azonban mi hajózunk be, megtalálván az Oceanic Discoverer-t, ahol a személyzet igen megörül, hogy velük fogunk utazni (ebbeli örömüket az út folyamán többször is kifejezték...), bemutatkozik az a hölgy, aki a fedélzeti személyzetet irányítja, megmutatja a kabinunkat meg elmondja a szükséges tudnivalókat.
Az első ebédre várva... Auckland a legkellemesebb városok egyike, ahol valaha is jártunk. Kinézetre és hangulatilag hasonlít az ausztrál városokhoz, amelyekről Bill Bryson, számos bestsellerútikönyv szerzője azt mondta, hogy olyanok, mint az amerikaiak, csak azokkal ellentétben
Hajónk a Hilton előtt Ugyan a horgonyfelszedésig még hátralevő kb. egy órát arra használom ki, hogy elrohanok
3
mobilkártyát venni, rövidesen kiderül, hogy ez hiábavaló fáradozás volt, mobil lefedés egyáltalán nincs azokon a partokon, parti vizeken és szigeteken, ahol hajózni fogunk. Öt napig se mobil, se internet, érdekes lesz! A hajónak csak műholdas kommunikációja van, elvileg van egy internetes gépük, amit lehetett volna használni, de még azt sem kérdezte meg senki, hogy mennyibe kerülne, nyilván persze sokba.
nyugdíjas professzor valamelyik egyetemről), aki a kulturális és történelmi vonatkozásokról tart előadásokat és mond mindenféle érdekes dolgokat, és John, a ranger, aki – mint később megtudjuk - szintén most ment nyugdíjba valamelyik nemzeti parkból és mindent tud, amit az új-zélandi az élő és élettelen természetről tudni lehet.
Felszedjük a horgonyt és kihajózunk a kikötőből. A parrtól távolodva szép látványt nyújt Auckland belvárosa, egyre távolodva. Eközben megkezdődik az első programunk: biztonsági oktatás, mentőövek, mentőcsónakok használata. Itt szólok röviden a hajónkról, amely több szempontból is különleges. Az Explorer Kikötünk Tiri-Tiri Matangi-ban. Következik a kapitány fogadása, kiváló sörökkel és egyéb italokkal, s ezen az első társasági eseményen elkezdődik a folyamatos és gyakran kissé terhes kommunikáció az útitársakkal... ennek a kis hajónak egyetlen hátránya. Az utastársak többsége ugyanis nyugdíjas és rengeteget dumáló házaspár, akik közül persze a legdumásabbakat és legunalmasabbakat sikerült megtalálnunk, pontosabban nekik minket. Ráadásul ausztrálul beszéltek, és még azon belül is érthetetlenül. A későbbi napokban azért sikerül pár valóban érdekes emberrel összejönni és beszélgetni.
Az Oceanic Discoverer Mindenekelőtt kicsi: összesen 36 utaskabin van, max. 72 utas számára, a kabinok elég tágasak, minden van bennük, ami egy kisebb szállodai szobában, és mindegyik tengerre néző ablakkal. Három fedélzet van, a legalsón, ahol mi laktunk, van az étterem, a harmadikon egy kis előadótermet találunk, bárral, és még felette van a napozófedélzet. A következő különlegesség, amit csak egy ekkora hajóval lehet megcsinálni, az út „expedíciós” jellege. Van egy kb. 40 személyes motorcsónakja, az „Explorer”. amellyel két menetben a teljes népességet partra lehet vinni a legeldugottabb helyen is, és különböző kirándulásokat lehet tenni a partokon. Ebből a célból van egy „expedíciós vezetőnk”, Steve, aki a parti túrákat vezeti, mindig egy óriási hátitáskával jár, amelyben mentőládát és hasonló dolgokat cipel, hogyha valaki netán kisebb sérülést szenvedne, akkor segíthessen (lehet hogy újraélesztő készülék is van benne...). A túrák sikerét két további fontos személy biztosítja: Kerry, a „professzor” (ő valóban friss
A kapitányra visszatérve: kihirdeti, hogy a hajón „open bridge policy” van, azaz a kapitányi híd mindig nyitva áll az utasok számára. Mi végül is nem élünk ezzel a lehetőséggel, de röviden azért elbeszélgetünk a kapitánnyal, mivel ő kötelességének érezte, hogy mindenkihez odamenjen és váltson velük pár mondatot. Na ez sincs egy nagy hajón... Büfévacsora, osztrigák, kagylók, halak, a kiváló konyhát ettől kezdve minden étkezésnél élvezzük. Nem a nagy óceánjárók, vagy a spanyol tengerparti szállodák „all-you-can-eat” stílusa, ahol büférendszerben nagy mennyiségekben sokféle, de nem igazán színvonalas ételeket adnak. Kabinunkban megtaláljuk a hajóújság, a „Hauraki Herald” első számát, ezt követően minden nap megjelenik az aktuális
4
programokkal. Címét arról a nagy kiterjedésű tengeröbölről kapta, amelyben az út nagy részében hajózunk.
szélvédett helyen tud kikötni, és ez így lesz egész végig, a partot mindig az Explorer-rel érjük el.
Január 29, péntek A hajó a Tiri-Tiri-szigetnél horgonyoz. Korai kelés, 6-kor indul az Explorer a szigetre madárnézésre. A sziget madárrezervátum, számos, csak itt található fajjal. Jópárat sikerül szemügyre venni és lencsevégre kapni. A természet védelmét igen komolyan veszik Új-Zélandon, ahogy ezt már rögtön a reptéri megérkezéskor tapasztalhattuk. A hajón minden egyes partraszállás előtt és után fertőtleníteni kell a cipőinket, belelépvén egy erre a célra szolgáló, folyadékkal teli lapos ládába.
„Nehéz” túráink egyikén Vacsoratársaink (sajnos nemcsak most, hanem még pár további étkezés során is) egy Ausztráliába 40 évvel ezelőtt kivándorolt német, Horst-nak hívják, és Angliából kivándorolt neje. Nyugdíjasok, egy kisvárosban élnek, és rendkívüli módon elégedettek magukkal és az ausztáliai életformával. Sajnos beszédtémánk nem nagyon van velük, s a kommunikáció azért is nehéz, mert Horst igen érthetetlenül beszél, még a született ausztrálokon is túltesz.
Január 30, szombat Madárlesen
A ma délelőtti sziget neve Great Barrier Island, és arról nevezetes, hogy itt él a legtöbb gyíkés békafaj valamennyi új-zélandi sziget közül. Meg is látogatjuk az Explorer segítségével, ezzel telik el a délelőtt, a behajózást követő ebédet már menetközben szolgálják fel, miközben haladunk a délutáni célunk, a Mokohinau szigetcsoport felé. Körülhajózásuk után a Burgess Island-on kötünk ki, ahol felmászunk egy világítótoronyhoz. Nem különösebben megerőltető, de nem mindenki abszolválja, általában mindig van alternatív program a kényelmesebbeknek, vagy kevésbé jó fizikumúaknak, hiszen ahogy említettem, azért volt pár jócskán idős ember.
A madárnézést követően visszatérés egy késői reggelizés céljából, utána egy újabb szigetet), a Kawau nevű szigetet látogatunk meg az előbb említett tevékenységi sorrendben (fertőtlenítés - Explorer – szigeti séta – Explorer – fertőtlenítés), ahol egy régi rézbányát nézünk meg, kb. egyórás sétával. Az „expedíciót” a nehézség szempontjából nem kell komolyan venni, a túrák hosszát és nehézségét inkább a velem egykorú vagy idősebb, és nem szükségképpen karcsú vagy fitt urakra és hölgyekre méretezik. Ebéd után ismét vissza a szigetre, ezúttal szabad program, van idő hosszabb és főleg kicsit gyorsabb tempójú kirándulásra, mely lehetőséggel élek is, Éva fürdik közben.
Minden nagyon szép és lényegében lakatlan. Pár kis kikötő, faházzal, csak tengeri járművel megközelíthetők. Sok fényképet csináltam ezekről a partszakaszokról, de a közvetlen élményt ezek alig tudják érzékeltetni.
Este továbbhajózás a Great Barrier Island-ra és kikötés, pontosabban horgonyvetés a part közelében. Ezek mind olyan helyek, ahol nincs nagyobb hajók számára kikötő, a mi még nem is olyan nagy hajónk is csak a partoktól távolabb, de már viszonylag
5
Apropó sörök: nagyon jók, már aki szereti a lager típusú, nem keserű és nem túl nagy alkoholtartalmú söröket, amelyek igen jóízűek és mindig jéghidegen csapolják. Fő márkák: Spleigh, Monteigh. Tudni kell az ausztrál kiejtést, ha azt akarjuk, hogy a csapos megértse, pl. a Spleigh-t így mondják: szplíí. Estefelé a hajónk tovább indul. Ahol eddig voltunk, az volt az út legészakibb pontja, most délnek, visszafelé fordulunk a végcél, a Bay of Islands nevű híres öböl felé. A terv szerint még nem ott, hanem egy előző védett öbölben kötünk ki és töltjük az éjszakát. Útközben elhaladunk a híres „Hole in the Rock” mellett, a sziklában található lyukon közepes méretű hajó is átfér. Az újságok szerint nemrég egy siklóernyős próbálkozott a lyukon való „átbújással”, nem sikerült neki, de megfogadta, hogy jövőre újra megpróbálja. Egyébként magyar volt, kicsi a világ. A kapitány megígéri, hogy holnap reggel az Explorerrel áthajózunk a lyukon, ha jó lesz az idő.
Szigetvilág Este indulás az út leghosszabb szakaszának a leküzdésére, ami 80 tengeri mérföld és csaknem az egész éjszakát igénybe veszi. Többen tartanak a tengeribetegségtől, a személyzet gyógyszert oszt ellene. Én is beveszek egyet, bár kiderül, nem kellett volna, nem volt vészes, végig aludtam. Pár tablettát hazahozunk, hogy Gabi sógornőm kipróbálhassa autósbetegség ellen.
Január 31, vasárnap Whangaroa-öböl. Mélyen benyúló, viszonylag keskeny bejárati szorossal, nagyon szép a kora reggeli megérkezéskor, a fotók nem lesznek jók, mert kicsit ködös az idő. Itt is a csaknem teljes lakatlanság. Délelőtt kirándulás: egy magaslat megmászása, amely a St. Paul Lookout nevet viseli. Ez már komoly túra, nem is sokan vállalkoznak rá, a végén még lánc is van, nagyon szép a kilátás és az idő is. Látszik messze a hajónk is.
A „lyuk” Vacsoránál végre rendes asztaltársak és érdekes beszélgetés, elsősorban John-nal. Egész életében ranger, azaz mondjuk a nemzeti parkok őre volt, de azért ennél több. Új-Zéland valamennyi nemzeti parkjában dolgozott, ismeri jól mindegyiket, mint a tenyerét és természetesen az állatokat, növényeket. Egyébként egyetemet is végzett fiatal korában. Most ment nyugdíjba, és a hajón keresett pénzt európai körútra tervezi fordítani a barátnőjével vagy barátjával („with my partner”, ahogy fogalmazott).
Ezt másztuk meg... Délután körút az Explorerrel, kikötés a Kingfisher Lodge-nél, csodás környezetben egy szép kis szálloda, étterem, bár, a semmi közepén, kiváló és hideg sör.
Február 1, hétfő Az idő nem lett jó, lóg az eső lába és főleg szél van és nagy hullámzás. Sajnos nem lehet átmenni a lyukon. Ehelyett továbbhajózás a Roberton-sziget közelébe. Itt már esik is. Ez
6
azért nem jó, mert ezen a szép szigeten jó lehetőség lett volna fürdésre, míg a társaság másik része felmegy egy kilátópontra. Végül is csak ez utóbbi programpont realizálódik, sűrű esőben és szélben. A fotók talán visszaadnak valamit a hangulatból... Éváéból nem, ő – joggal – csalódott.
beilleszkedtek az ausztráliai bennszülötteknél, felemelkedtek, részben asszimilálódtak, büszkék, sokan dolgoznak a szolgáltatóiparban, teljes a kétnyelvűség, a maori kultúra hirdetése mindenütt. Új Zéland emiatt is egy mintaország... Kis séta a partmenti ártéri erdőben, vissza az Explorerhez és azon a hajónkra.
Délután a Bay of Island legérdekesebb városkájába visz ki az Explorer, Russell-be. Egy időben ez volt a „Hell-hole of the Pacific”, a „Csendes Óceán pokol-gödre”, a legrosszabb hírű tengeri kikötő a Csendes Óceánon. Most szép viktoriánus házak sorakoznak a rendezett tengerparti sétány mentén. A parton néhány régi ágyú sorakozik, a maorikkal kötött egyezmény évfordulóját ünneplik éppen ágyúlövésekkel, ezt az eseményt szerencsésen kifogtuk. Az egyezmény lényege az volt, hogy a maorik elismerték a brit korona fennhatóságát (azt hiszem, különösebb erőszak nélkül...), és az akkori vezetőjüknek szobra vagy síremléke van itt. Sorsoláson döntik el, hogy ki sütheti el az ágyúkat, az egyik útitársnőnk is nyert, és meggyújthatja az egyik ágyú kanócát.
Este ismét jó asztaltársak, a tegnapi vacsorázásnál még nem eléggé megismert kanadai házaspár Vancouver-ből, a férj egyetemi ember (volt, mert már nyugdíjba ment), végre a beszédet is rendesen értem...
Február 2, kedd A tengeri körút végéhez érünk. Reggel csomagolás, a bőröndjeinket elviszik és többet nincs rá gondunk Aucklandig, ahová majd busszal visznek vissza. Mindig ez az enyhén kellemetlen érzés, ami főleg otthonról és a világ egyes más tájairól származik, hogy ha nincs velünk a cucc, biztos ellopják... kellene még egy kis idő, hogy hozzászokjunk, itt más világ van. Érzékeny búcsú a személyzettől. Valóban profik voltak, és valóban személyes volt a kapcsolat ezen a kis „felfedező” hajón, jó volt. Sokadszorra, de utoljára ülünk be az Explorerbe, hogy kivigyen a partra, a Bay of Islands „fővárosába”, Paihiá-ba. Ez Russellnél nagyobb, de kevésbé érdekes, inkább „turisztikus” hely. Megnézhettük volna a maori-angol egyezmény tiszteletére létesített múzeumot, helyette egy kis kirándulást teszünk az erdőben, és a városkában sétálgatunk, meg ebédelünk is.
„Ágyúzás” Russellben Az előző napi kis történelem-előadásra gondolunk vissza, amit Kerry tartott, aki, ahogy említettem, történelemprofesszor volt Aucklandban, most ment nyugdíjba. Professzorkodás mellett az út során sok mindent egyebet is csinál, segít kikötni a csónakot, túrát vezet, meg ilyesmit. Ő mondta, hogy Új Zélandon az első emberek a XIV. században bukkantak csak fel, európaiak a XVIII. században fordultak itt meg először! Szerencsés módon az európaiak és őslakosok viszonya egészen másként alakult, mint Ausztráliában. Bár voltak összetűzések közöttük, kezdettől fogva keveredés akalult ki közöttük, majd jött az említett egyezmény, végeredményképpen a maorik sokkal jobban
Búcsú a személyzettől
7
Február 4, csütörtök
Szép buszutazás délután Aucklandba, bejelentkezés a Copthorne Harborcity nevű, az első napon már említett szállodába, amelynek valamennyi szobája – a nevéhez illően – a kikötőre néz, igen szép kilátással.
Auckland – Queenstown repülővel. A reptéren szórakozás a csomagok átpakolásával: 25 kg a súlykorlát és szigorúan mérlegelnek, a mi egyik bőröndünk több, mint 35 kg. Végül megoldjuk. Queenstownban hőség fogad. A taxisofőr hölggyel a reptérről befelé arról beszélgetünk, hogy pár óra alatt mit tudnánk csinálni. Nagyon ajánlja a terepjárós félnapos „szafarit”, lehet, hogy a férje meg abban a bizniszben tevékenykedik... Mindenesetre nálunk nem jön szóba, mert 16:45-kor pontban jelenkeznünk kell a Milford Track gyalogtúrát szervező cégnél.
Séta a belvárosban. Az egyik érdekesség a tvtorony, ahová fel is lehet menni, elhatározzuk, hogy holnap, sötétedés után visszajövünk. Vacsora a kikötőben, ugyanabban az étteremben az egyik dokkban, ahol öt nappal azelőtt ebédeltünk, szintén jó halételek.
Február 3, szerda A mai fő program a „Coast-to-coast walkway” végigjárása, ami több, mint húsz kilométeres, végig jól jelzett sétaút a kikötőtől az egész városon át a tengerpart egy átellenes pontjához. Először a belváros – egyetemi negyed – szép park – másik szép park hegyen, kráterrel – újabb szép és nagy park, itt ebédelünk, jó sokáig tartott, vagy 4 óra lett, amire a hotelbe visszaérünk.
Strand Queenstown-ban Bejelentkezünk előre lefoglalt szálláshelyünkre, a Novotel Lakeside hotelbe. Valóban a tó partján van, mint ahogy a város jó része is. Kabinos felvonóval felmegyünk a kilátóhegyre, valóban nagyon szép a kilátás a városra és a tóra. A felvonó alsó állomásán tábla hirdeti, hogy „Kiwi park”, elhatározzuk, hogy a túra után megnézzük, na erről majd később... Auckland: kráter a városban
Most mindenesetre elmegyünk a Milford Track túrát szervező Ultimate Hikes cég központjába. A szóbanforgó, talán leghíresebb túra és hasonló társai (pl. a Rothebourn Track) útvonalán menedékházak vannak, kb. napi járóföldre egymástól, mégpedig kétféle. Az egyik fajta házat a túraszervező cég üzemelteti, személyzettel, akik ételeket készítenek és italokat tartanak, a másik fajta egyszerűbb házak, személyzet nélkül, az egyéni túrázók számára. Utóbbiaknak az élelmet és italt magukkal kell hozniuk, plusz hálózsákot, szóval mindent. A házakban főzési lehetőség van. Mindkét típus befogadó-képessége igen korlátozott, és csak annak adnak engedély a Milford Track bejárására, akik előre és
A turistának nem szabad elfáradnia, még egy programot ütemezünk be mára: Devenport nevű kis előváros meglátogatását, amely 15 percnyi hajóútra van, szerencsére a kikötőnél lakunk... Szép viktoriánus házakat látunk, sokan laknak itt, akik a városban dolgoznak, öltönyös urak keverednek a rövidnadrágos turistákkal. Mondanom se kell, hogy Éva itt is fürdik egyet, utána körbesétáljuk a félsziget egy részét, dombra nem megyünk, mert elég volt mára az emelkedőkből Aucklandban. Jó és nem drága helyen vacsora, hajóval vissza, a tv-torony meglátogatását lefújjuk, késő van és fáradtak vagyunk.
8
meghatározott időrend szerint lefoglalják az összes szállást.
A Milford Track Új Zéland leghíresebb gyalogtúrája, vagy úgy is mondhatjuk, egyike azoknak a turista-érdekességeknek, amelyekről az ország híres. Nem hegymászás, „magyarul” talán a trekking a jó szó erre a műfajra, angolul pedig a „walk”, és normál körülmények között, nem is nagyon hosszú, és sok szintet sem kell megmászni. Mindössze kicsit több, mint 50 km-t kell abszolválni három nap alatt, jelentős szintkülönbség csak a második szakasz során van, mindez gyakorlott túrázóknak nem rendkívüli teljesítmény. Tegyük azonban rögtön hozzá: jó (száraz) időben! Viszont ilyen az összes leírás szerint igen ritka még nyáron is, az átlagosan 300 inch (európaiaknak: több, mint 7500 mm) csapadék igen változatos körülményeket teremt: nemcsak esőben kell gyalogolni, hanem az út során számos megduzzadt patakon, folyóvölgyön kell átkelni, az elmondások szerint nem ritkaság, hogy derékig vízben gázolva. Nos mindebből most nem volt részünk, kivételesen szép idő volt, csak a középső szakaszon volt valamennyi eső. Azonban az ösvény minősége, a hidakon, pallókon, függőhidakon való átkelések miatt jóval lassabban lehet haladni, mint egy pilisi túrán, így mindhárom napon 7-8 órát töltöttünk úton. Ehhez persze hozzájárult a csodálatos tájak, egy valódi mesevilág gyakori fényképezgetése is.
A fentiekből kitalálható, hogy mi a szervezett túrát választottuk, amelyet egyetlen cég, az említett Ultimate Hikes csinál. Mivel az egyetlen koncesszió az övék a túraszervezésre (érdekes a szabadpiaci kapitalizmusban...) elég drágák. Az eligazításuk részletes és felkészítenek minden elképzelhető időjárási környezetre. Lelkünkre kötik, hogy mindig három réteget kell felölteni, beleértve polárdzsekit... és hogy még mi mindent kell magunkkal cipelni. Ennek hatására - bár hoztunk magunkkal rendes hátizsákot -, kölcsönzök tőlük egy még nagyobbat, hogy kényelmesebben elférjen a sok holmi. A magunkkal hozott felszerelést még kiegészítjük a tanácsaik alapján a hegymászóboltjukban... Mark Twain szatirikus regénye jut eszembe, a „Riffelberg megmászása”, amelyet svájci, zermatti nyaralása során írt, ahol megismerkedett a nagy és híres hegyek meghódításának történetével, és megírta, hogyan képzeli el a nagy expedíciók mintájára egy Riffelbergre vezető expedíció előkészítését és lefolytatását. (Tudni kell, hogy ez a hegy a faluból pár órás kényelmes túrával elérhető, és a tetején már akkor is turistaház állt...) Mindazonáltal érdekes kalandnak ígérkezik a Milford Track és némi izgalommal várjuk. Estefelé Éva fürdik egyet, a víz elég hideg, de a levegő 31 fokos. Én egy nagyon szép tóparti sétányon kocogok egy kicsit. Utána kiváló vacsora, igaz, rengeteg turista között, mivel Queenstown igen népszerű hely a déli szigeten. Végül a szállodában becsomagolunk a hátizsákokba. Mindent viszünk, amit ajánlottak, a vastag polárt kivéve. Kiderül majd, hogy jól tettük, hogy nem fogadtunk szót.
A Te Anau tavon, útban a Milford Track felé
Február 5, péntek
Szép buszút után megérkezünk a Te Anau tóhoz, behajózunk egy kis járműbe, amely két óra alatt elvisz a tó legtávolabbi csücskébe, ahonnan az út indul. Mivel ezzel a nap nagy része el is telik, a túrát úgy tervezték, hogy ma csak másfél kilométert kell megtenni az első menedékházig, a Glade House-ig. Ezt kétszer is megtesszük, mert annyira meleg van, hogy többekkel együtt visszamegyünk a kikötőig, hogy fürödjünk egyet.
Reggel kijelentkezés a szállodában (csomagok eltároltatása, mert ide még visszajövünk egy éjszakára a túra végén) és indulás a Milford Track-re. Megint nem lesz 4, azaz négy napon keresztül se internet, se mobil, de a hajóúton kiderült már, hogy ki fogom bírni...
9
Este, vacsora előtt eligazítás, prezentációval. Négy vezetőnk van, közülük egy lány, Rainee és három fiú (egyikük japán, aki rendszeresen tolmácsol a japán résztvevőknek). Utóbbiakból három van, a két hölgy, mint később kiderül majd, jól beszélnek angolul, de az idős úr nem. Rainee nagy színésznő, megmutatja például azt, hogyan kell úgy felvenni a hátizsákot, hogy beleugrunk, és hogyan kell a fenekünkön vinni. Elmondják a holnapi programot, amely innentől három egész napon át ismétlődik: korai felkelés, ebédre szendvics-csinálás, bőséges reggeli (előbb kontinentális, majd félórára rá angol), utána gyaloglás ki-ki a saját tempójában, a vezetők terelgetnek, mint nyájat, vigyáznak a leszakadókra, segítenek, akin kell. Előreszaladnak a tervezett ebédelőhelyre, ahol kávéval-teával várnak (ezt azért kicsit luxusnak érezzük). Megérkezés késő délután, estefelé, elhelyezkedés, vacsora, prezentáció és másnapi eligazítás.
továbbiakban írni az úthosszakat és a kalauzban megadott becsült időt, utóbbiak egészen reálisnak bizonyultak. Szó sincs az otthon megszokott óránkénti 4-5 km-ről...)
Meseerdő... Eleinte egy széles völgyben, később egy kanyonban vezet az egyetlen ösvény. A környezetre nem találok más kifejezést, mint azt, hogy meseerdő. Egyébként több fantasy filmet készítettek Új-Zélandban, ha nem is éppen ezen a természetvédelmi területen. Csodás buja növényzet, talán a fotók visszaadnak az élményből valamit.
Ja és a legfontosabb: mindegyik házban van bár, ahol jéghideg sörök és kiváló borok vannak... ez nagyban mengkönnyítette a túratársakkal való kapcsolattartást. Különösen két helybeli családdal folytatunk közvetlen beszélgetéseket, ha rövideket is, meg ausztrálokkal. Mind csupa életvidám ember, úgyhogy mi is állandóan vigyorogtunk. Kivétel egy román házaspár volt, akik már 15 éve Kanadában élnek, ők elég maguknak valók voltak, majdhogynem barátságtalanok, próbálkoztam kulturáltan beszélgetni velük, nem nagyon akartak, de úgy láttuk, másokkal se.
Megérkezés a Pompolona-menedékházhoz Vacsoránál a japánokkal ülünk egy asztalnál, ekkor derül ki, hogy a két viszonylag fiatal, de azon belül meghatározhatatlan korú hölgy jól beszél angolul, és kedvesen mesélnek közelmúltbeli magyarországi útjukról. Barátnők, minden évben utaznak valahová, Európát jobban ismerik akárkinél.
Február 7, vasárnap A túra ezen a függőhídon kezdődik
A második szakasz: Pompolona Lodge – Quintin Lodge. 15 km, 7-8 óra.
Február 6, szombat
Ez a mindössze 15 km-es szakasz a túra legnehezebb része, különösen esős időben, márpedig esik folyamatosan, bár nem erősen, inkább szitál. Az út a szép Mintaro-tó mellett
Az első szakasz: Glade House – Pompolona Lodge. 16 km, 6-7 óra. (Ide fogom a
10
vezet fel a Mackinnon-hágóba, ahonnan jó időben nagyon szép a kilátás, mi szinte semmit sem látunk. Innen sziklás ösvényen veszítjük el csaknem a teljes megnyert kb. 1000 m szintet a Quintin menedékházhoz.
majdnem a tengerszinten vagyunk. Az út vége a Sandfly Point, ahonnan rövid hajóúton érjük el az utolsó szállásunkat, a Mitre Peak Lodge-t, amely az eddigiek közül a legszínvonalasabb és nagyon szép fekvésű ház, csodálatos kilátással a fjordra és a körülvevő hegyekre.
A hágón, rossz időben Viszont szükség van még egy kis energiára: a háztól oda-vissza másfél órás sétával lehet meglátogatni a Sutherland Falls vízesést, amely kb. 600 m magasságú és a Föld egyik legmagasabb vízesése. Jó fotót nem lehet csinálni, csak repülőről, mert nem egy teljesen függőleges fal mentén esik le, és három szakaszban, de magával ragadó látvány. Mindjárt szólok arról is, akiről elnevezték...
Az út vége A fjord maga, a Milford Sound, a legszebbnek tartott új-zélandi fjord, a helyiek a világ nyolcadik csodájának nevezik, ami nyilván túlzás, de annyi biztos, hogy valószínűleg a fjordok országában, Norvégiában is megcsodálnák. Itt szállt partra 1880-ban egy bizonyos Donald Sutherland, hogy felfedezze a környéket, nem utolsósorban aranyat keresve. Ő volt az első európai, aki megpillanthatta a vízesést, amelyet aztán később róla neveztek el. Ettől kezdve itt élt a Milford-fjord torkolatában, s az egyedüllétet pár év múlva megunva, meg is nősült. Évekkel később vége lett a magányuknak, egyre több turista kereste fel ezt a csodás vidéket, akiknek vendéglátásával foglalkoztak. 1919-ben halt meg, 80 éves korában. Az utolsó vacsoránk a túratársakkal. Nagy beszélgetést folytatunk, Éva a Sam nevű vezetővel, én pedig egy amerikai, iowai házaspár férfitagjával, akinek a neje „Himalaya Base Camp 2008” feliratú trikót viselt, és én megkérdezem, hogy valóban voltak-e ott. Több se kell neki, a fickó hosszú előadást tart nepáli útjukról és a trekkingről.
A Sutherland-vízesés
Kedves záróünnepség: vezetők bohóckodása, emléklapok átadása mindenkit külön-külön megtapsolva, a vezetőket is megünnepeljük, aztán az egyik túratársnőnk (speciel svájci) gitárral kísért és a túráról szóló dalát adja elő ill. tanítja be a refrénjét, amelyet egy sokak által ismert (számunkra persze ismeretlen) dal
Február 8, hétfő A harmadik szakasz: Quintin Lodge – Mitre Peak Lodge. 21 km, 6-7 óra. Ez ugyan a leghosszabb szakasz, de egyben a legkönnyebb is, hiszen már a kezdetén
11
mintájára és dallamára írt. Az egész valóban kellemes volt.
szigorúan védettek, és már csak azért is nagy ritkaság találkozni velük, mert éjszakai madarak, nappal elbújnak és alusznak. Tudni lehet még, hogy tojásuk a testméretükhöz képest a legnagyobb az összes madárfaj közül. A Kiwi-park nagy csalódást okoz, mert 25 dollárért, ha jól emlékszem, egyetlen madarat látunk, félhomályban és távolról, továbbá nem szabad fényképezni. Akit a kiwik valóban érdeklik, el kell mennie a Déli-Szigettől délkeletre fekvő kis Stewart-szigetre, az ottani érintetlen természet nagy élmény, nekünk sajnos nem fért bele.
Február 9, kedd A Milford Sound-i hajózás koronázza meg az túrát, a csodálatos, teljesen vad, lakatlan sziklás-erdős hegyoldalak között. A partközelben több helyen delfineket lehet látni. Megkérdezem az egyik kísérőt, hogy az impozáns Mitre Peak csúcsra fel lehet-e menni. Azt mondja, nem tudja, de valószínűleg megmászták már... Ebben sem hasonlít az Alpokra...
A nap hátralévő része tó melleti futással, vacsorával, és a holnapi továbbutazásra való készülődéssel telik el.
Február 10, szerda Felvesszük az autót a már nem emlékszem, milyen nevű, „tisztán kiwi-tulajdonban lévő” kölcsönzőcégtől. Ezt a megjelölést sokszor látjuk ebben az országban, erős a nemzeti tudatuk, és büszkék, hogy sok hazai vállalkozásuk van. A Milford-fjord
A mai első szakasz kb. 350 km távolság megtételét jelenti, szép tájakon, a Wanaka – Fox Glacier – Franz Josef Glacier Village útvonalon. Az autózás Új-Zélandon nagyon nyugodalmas. Nincs száguldás, autópálya alig van, sebességkorlátozás annál több, de kevés az autó. A kétszer egy sávos utak a hidaknál egy sávra szűkülnek, s a forgalmat a ráhajtásnál elhelyezett tábla szabályozza, amely megmondja, melyik iránynak van elsőbbsége. Ebből egyetlen alkalommal sem volt probléma, bár igen sok folyó- és völgyhídon mentünk át, köztük voltak jó hosszúak is.
Autóbusszal visznek vissza Queenstown-ba, Te Anau-n keresztül. A Novotelbe megérkezvén, kicsit csövesnek érezzük magunkat, mert a kölcsönhátizsákot már vissza kellett korábban adni, és most két nejlonzsákban van a cuccunk nagy része, amit a vállunkra vetve viszünk, és amúgy is látszik rajtunk az öt nap, bár az utolsó este ruhát váltottunk. De nem vagyunk ezzel egyedül, egy-két ismerős arc is felbukkan a hotel felé bandukolva, vagy a hallban, szintén nejlonzsákokat cipelve. A hotelben a szobánk most a földszinten van és a garázslejáróra meg a kukákra néz, de egy éjszakára nem érdekes. Szét- és összecsomagolás, mert másnap reggel indulunk tovább. Öt nappal ezelőtt, amikor megérkeztünk Queenstown-ba, elhatároztuk, hogy majd a túra után megnézzük a nagy táblákkal hirdetett Kiwi-parkot. A kiwiről sokan tudják, hogy ÚjZéland nemzeti állata, és a köznyelvben az újzélandiakat kiwiknek nevezik és ők is magukat. Ennél többet kevesen tudnak erről a furcsa madárról, amely a madarak egy kevés fajból álló kis csoportjába tartoznak, a repülésre képtelen madarakéba. Rokonuk az Ausztráliában élő kazuár. Kevesen vannak,
A Ferenc József gleccser
12
A Ferenc József gleccser a legnagyobb és leghíresebb Új-Zélandon. Külön érdekessége, hogy csaknem a tengerig ér le, a tengerszint felett 300 méteren végződik. Furcsán hangzik ezen a távoli vidéken az osztrák császár és magyar király neve. Eredetileg nem is ez volt: azon túl, hogy a maoriknak nyilván saját nevük van rá, egy bizonyos Harper nevű európai utazó a két gleccsert a híres brit uralkodópárról, Viktóriaés Albertgleccsereknek nevezte el, azonban elmulasztotta bejegyeztetni a neveket. Ezek után jött egy von Haast nevű utazó, s ő adta a Ferenc József nevet. Így hívják a közeli turistafalut is, ahol a fantáziátlan nevű „65 on Cron” (Korona utca 65) motelben szállunk meg, ami azonban igen színvonalas szálloda, ha jól emlékszem, drága is volt, dehát a helyet meg kell fizetni. Még aznap ránézünk a Foxgleccserre, sajnos esőben. Átmegyünk az út másik oldalán levő „Spa”-ba, uszoda, szauna...
volt már részünk a Milfordon. Még nem tudjuk, hogy a valószínűleg legszebben holnap fogunk átmenni...
Az egyik szép függőhíd
Másnap viszont igen szép időben kirándulunk a Ferenc József-gleccserhez, amelyet érdekes, bozótszerű növényzeten kereszül vezető turistaösvényen lehet megközelíteni a parkolóból.
Mai úticélunk az Abel Tasman nemzeti park szélén fekvő kis tengerparti üdülőfalu, ahol a Torlesse motel-ben szállunk meg. Itt is, mint szinte minden előre foglalt helyen, nem kell csalódnunk, pontosan ugyanazt kapjuk, amire számítottunk. Ez a motel is szuper: teljes konyha, mosógép, kiválóan alkalmas önellátó tartózkodásra. Mivel itt két napot töltünk, be is vásárolunk a közeli kis boltban, otthon készített vacsorával fejezzük be a napot.
Február 11, csütörtök
Február 12, péntek
A mai autózás nem semmi, a Franz Josef Glaciertől az Abel Tasman National Park szélén fekvő Little Kaiteriteri üdülőhelyig kb. 470 km-t kell megtennünk.
Az Abel Tasman nemzeti park kajak-, halász-, fürdő- és túraparadicsom, a híres túraútját Coastal Walkway-nak hívják. Teljes hosszának bejárásához több nap kell, vannak menedékházak közben, viszont egymástól pár órányi járásra lévő tengerparti pontjait hajóval meg lehet közelíteni, s így tetszőleges részútvonalakat lehet abszolválni. Mi is így terveztük, és meg is csináljuk az első szép részét, de végig sűrű esőben.
A Pancake Rocks-ban Útközben nagy látványosság a Pancake Rocks nevű sziklavilág, ahol sok, magas, rakott palacsinta alakú mészkőszikla található a tengerparton. Szépen vezetett ösvényen, kb. fél óra alatt lehet bejárni, Az út további attrakciója Új-Zéland leghosszabb függőhídja. Nem megyük át rajta, nem csak a belépődíj miatt, hanem mert annyi szép függőhídban
A Coastal Walkway-on A végén szerencsére felvesz egy hajó, ami egy korábbi járat volt ahhoz képest, mint amire
13
foglaltuk a visszautat. A beszállás elég kalandosra sikerül, mert az apály miatt a hajó nem tud a parthoz közelebb jönni, és vagy száz méteret vízben gázolva lehet megközelíteni. Érdekes élmény az esőben, azzal a bizonytalansággal kombinálva, hogy felvesz-e minket. Felvett, amint az odagázolást követően kiderült.
egymást érik. Azt mondják, Wellingtonban több „vendéglátóipari egység” van, mint New Yorkban, na persze egy főre számítva.
Február 14, vasárnap Délelőtt még Wellingtonban csodáljuk a waterfront-ot (ennek az angol szónak nincs egyszerű magyar megfelelője, kikötőrészt, tengerparti negyedet jelent). Sok szép korábbi és még több modern épület, egy híres nemzeti múzeum (nem volt időnk bemenni), nosztalgiavillamos, katedrálisok – ez jut így pár év távlatából az eszembe. És a konklúzió: ismét egy olyan város, amelyről úgy gondoljuk, lehetne itt élni.
Késő délutánra viszont szép idő lett a pár kmrel odább lévő öblünkben, lehet fürödni, meg itt is vízben gázolni a hosszú, sekély part mentén.
Február 13, szombat Ma átmegyünk az Északi szigetre, az Abel Tasman nemzeti parkból Wellingtonba, a fővárosba. Az út majdnem 200 km Picton-ig, itt van a kompátkelőhely déli végpontja.
Wellingtoni épületek Déltájban nekivágunk a Tongariro nemzeti parkhoz vezető kb. 320 km-es útnak. Alkonyat tájban érünk a park szélére, a Ruapehu nevű üdülőhelyre, ami nem más, mint néhány kisebb nagyobb motel és hotel. Télen síüdülőhely, néhány km-re vannak a síliftek, de nem szabad egy osztrák, vagy svájci síközpontra gondolni, a hotelek jókora távolságokra vannak egymástól, a szabad természetben érzi magát az ember. Távolabb jól látszanak a vulkánok, amelyekhez másnap közel szeretnénk menni.
Kihajózás Pictonból Az összeköttetést a két sziget között óriáskompok biztosítják, amelyekből naponta vagy 4-5 közlekedik. Rengeteg autó és ember tud átkelni egy-egy ilyen kompon, de így is csak akkor van esélye az embernek, hogy felfér, ha előre megveszi a jegyet az interneten. Az út érdekes és szép, a három órából az elsőt egy Pictonnál végződő fjordon teszi meg a hajó, a várost sokáig látjuk, különböző szögben és „nagyításban”. Utána a nyílt tenger, pontosabban a Cook-szoros keresztezése következik. Wellingtont már messziről látjuk, és ahogy közeledünk, egyre szebb képet mutat. A város valóban szép, kb. 400 ezres, tehát jóval kisebb, mint Auckland, de nagyváros benyomását kelti. Szállásunk a Bay Plaza hotelben van, ezt néhány felesleges kör megtétele után meg is találjuk. A napba még belefér egy kiadós séta a part mentén, de másnapra is tervezünk még városnézést. Feltűnően élénk a város, rengetegen vannak az utcán, nemcsak turisták, az éttermek, kávézók
Tongariro: hotel a fűben
14
Szállodánk, a Skotel Alpine Resort egy igazi különlegesség, „hotel a fűben”: a földszinti szobánk kis terasza a másfél méter magas, fűvagy inkább sás-szerű növényzettel (angolul: tussock) szerves egységet alkot, csakúgy, mint a motel, amelynek különálló épületei olyan alacsonyak, hogy alig látszanak a fák között, a fényképeken jól érzékelhető, milyen szépen belesimulnak a természetbe. Azonban nem kell egyszerű turistaházra gondolni, a hotel igen takaros, kiváló étteremmel, ahol vacsoráztunk, és máig emlékszem, milyen jól esett előtte a kényelmes bárban megivott pohár whisky...
nem jó, esős, ködös a túra nagy részében, de így is nagy élmény a holdbéli táj, először alpesi rétekkel, majd krátertavakkal és sziklacsúcsokkal.
Útközben, Rotorua felé Délután megtesszük a Tongariro – Rotorua közötti kb. 150 km utat, és megérkezünk a gejzírek világába. Rotoruá-hoz közeledvén, mindenhol látszik a geotermikus aktivitás, egy nagy völgyön megyünk keresztül, amelyben rengeteg helyen tör fel a kénes szagú füst, s a meleg víz. Rotorua-ban a szállásunk a Quality Lodge, amely nevével ellentétben, nem valami minőségi. A hosszú főutca mindkét oldalán legalább 2 km hosszan motelek és szállodák vannak, itt érezzük először, hogy kicsit sok a turista, de a gejzírvilág úgy látszik, nemcsak a külföldieknek, a hazaiaknak is kedvelt látványossága.
Vulkán a Tongariro-parkban
Február 15, hétfő A Tongariro nemzeti park nagy kiterjedésű túravidék, 2600 méterig nyúló vulkáni csúcsokkal. A három nagy vulkánból kettő ma is működik. A legismertebb túra a „Tongariro Alpine Crossing”, amelyet az útikönyvek a „The best one-day walk in New Zealand” néven illetnek. 7-8 óra, egy hosszú nap alatt meg lehet csinálni.
Február 16, kedd Mi is megnézzük a legfontosabb gejzíreket, és bugyborékoló iszaptavakat. A legnagyobb gejzír 40 m magasra tör fel, kb. félóránként. Meglátogatjuk a „The buried village”-et, az eltemetett falut, amelyet a XIX század végén takart be a közeli vulkán lávafolyama. Van még skanzenszerű épületegyüttes, amely a maorik életét mutatja be. Nemsokára elindulunk utunk utolsó állomására, ahol egyben levezetjük az utolsó néhány mozgalmas nap fáradalmait, Leigh-be, amely mintegy 300 km-re van Rotoruához. A városka nevét természetesen Líí-nek kell ejteni új-zélandiul. Amúgy nem különösebben érdekes hely, és azért megyünk ide, mert Éva talált egy Goat Island nevű, búvárkodásra igen alkalmas szigetet, illetve tengerpartot a szigetnél. Én pedig találtam hozzá egy jó
Eddig jutottunk el a vulkántúrán Nekünk csak az első része fér bele a programba, az első csúcsig, onnan vissza kell jönni az autóhoz ugyanazon az úton. Az idő
15
szállást, a Tera del Mar „Bed&breakfast” panziót. Az utóbbi elnevezésről lehet, hogy mindenki egyszerű szállásra gondol, és így is van ez angliai vagy skóciai nagyvárosokban, amelyekben többnyire egy lakás kiadó szobáiról, esetleg különálló apartmanról van szó, ahol a szállásadó reggelit is ad. Nem így van azonban pl. Kaliforniában, a híres Napa és Sonoma borvidékeken, és Új-Zélandon is mást jelent ez: tipikusan kis luxuspanziót, pár szobával a tulajdonosok által lakott villában.
van, mindegyik verandával vagy nagy erkéllyel, közös helyiség, szauna, spa, nyitott medence, szép park, szóval luxus...
Február 17, szerda Tera del Mar. A nagyszerű reggeli után irány a tenger. A Goat Island-ot keskeny szoros választja el a szárazföldtől, amelyen apálykor át lehet gázolni, dagálykor persze jó megduzzad. Megyünk még másová is, a Pakiri Beach-re, Leigh-be és Matanaká-ba is. Gyorsan eltelik a nap.
A Tera del Mar panzió Nos, egy ilyenben töltünk két éjszakát, a tengerparttól 5-6 km távolságra a hegyek között, és kilométernyi távolságra más házaktól, csodás kilátással a tengerre, amelyet it Matakana-partnak hívnak.
Goat Island
Február 18, csütörtök Délelőtt még a környéken vagyunk, délután irány hazafelé, azaz először Aucklandba. Már csak 80 km. Közben használunk néhány km autópályát, ami fizetős, a díja – nem vicc - 1 ottani dollár. Kapu nincs, jegyet előre kell venni valahol, mi nem vettünk. De ÚjZélandban erre is van kényelmes megoldás: akinek nincs jegye, megveheti utólag az interneten, két héten belül. Kicsit túlzás mindez az 1 dollárért, eben a nem szegény országban akár ingyenes is lehetne, de úgy látszik, ez elvi kérdés. Jó magyar módra megfordul a fejemben, hogy ne fizessük ki, hiszen 2 hét múlva már a világ másik felén leszünk, de természetesen mégis. Különben is, utólérnének a büntetéssel, mint korábban a melbourne-i rendőrség, akik kiküldtek vagy 150 dollárnyi büntetést 10 km-es sebességtúllépésért – a Hangya lépcső 9.-be. (Azt kimagyaráztam, elengedték, de megfenyegettek, hogy ha legközelebb nem tartom be Victoria állam törvényeit, megnézhetem magam.)
Kilátás a panzióból Csend, nyugalom, és ha ez nem elég, nagyszerű hideg vacsora a teraszon, egy üveg Chardonnay-val. Mindezt a házigazda hölgy, Teresa szolgáltatja, aki meleg vacsorát is készített volna, ha időben telefonálunk. Amúgy félórát kellene autózni a legközelebbi étteremig. Sétálunk a környéken, körüljárjuk a házat, kicsit beszélgetünk a tulajdonos házaspárral, akik különben amerikaiak, néhány éve vették meg, alakították át és rendezték be – kicsit amerikai felsőközéposztálybeli ízléssel – a házat. 4 szobájuk
Auckland, Airport Lodge. Meglehetősen szimpla motel a város szélén, a reptértől pár
16
km-re, utolsó éjszakára nem is kell más, a szoba viszont jó felszerelt konyhasarokkal rendelkezik, ezért mikróban melegíthető dolgokat meg reggelire valót veszünk a közeli szupermarketben. Veszünk még egy üveg Pongrátz-pezsgőt (így, ékezettel van írva). A névadó ismerősnek tűnt, rövidesen rájövünk, hogy amikor három éve Fokvárosban jártunk és meglátogattunk egy környékbeli borászatot, akkor a bemutatót tartó hölgy mesélt nekünk róla, miután megtudta, hogy magyarok vagyunk. Pongrácz egy Dél-Afrikában megtelepedett magyar volt, aki híres borász lett, sajnos szegény nemrég, viszonylag fiatalon, autóbalesetben meghalt. Pongrátz úr emlékére, de még inkább a mi új-zélandi utunk befejezésének alkalmából meg is isszuk az egész üveget.
de az említett kritériumok teljesítése érdekében erre rá kellett szánni a pénzt. A hozzá legközelebb eső metróállomást nézük ki, és szállunk ki ott, kiderül, hogy a „legközelebbi” jópár hosszú háztömböt jelent. Esti séta a környéken, vacsora egy jónak kinéző kis étteremben, ahol a pincér így fogad: „Tudnak japánul? Ismerik a japán ételeket? Ha nem, az nem jó, mert nálunk csak japánul van a menű. De megpróbálok segíteni, kicsit tudok angolul.” – mondja, különben igen barátságosan. Azt is megkérdezi, hogy sushi-t akarunk-e enni, mert az náluk nincs... Végül is egészen jól elboldogulunk, rántott osztrigát és valami ismeretlen, de nagyon finom halat eszünk.
Február 19, péntek Reggel visszaadjuk az autót, amellyel kb. 2000 km-t tettünk meg Új Zéland két szigetén! 9:15-kor indulás az Air New Zealand NZ99 számú járata Tokióba. Megérkezés Tokióba, helyi idő szerint délután 4 körül, kb. 12 óra repülés után, de visszanyerünk pár órát az időkülönbség következtében). Ismét bebocsáttatás Japánba, ami elég gyorsan megy, vízum ugye nem kell ide sem, a határőr (immigration officer itt is, mint Amerikában, a legtöbbjük nő, és mindegyik igen udvarias) két mutatóujjról lenyomatot készíttet, fotót csinál és egy kis cédulát ragaszt az útlevélbe, amely szerint három hónapig tartózkodhatunk az országukban. Most már rutinosan sietünk a Narita Express-hez, amely ezúttal megállás nélkül visz be a főpályaudvarra, ahonnak egy metróállomásnyit kell mennünk, hogy a szálloda közelébe érjünk. A metró kicsit emlékeztet az ismert leírásokra... ugyan begyömöszölő emberek nincsenek, de nagy a tömeg, utoljára Moszkvában sodortak így magukkal az átszállások közötti szűk alagutakban, nem jó érzés. A hálózat is igen sűrű, nem könnyű megtalálni a vonalunkat. A szállodát úgy választottuk ki, hogy az igen kevés időnket jól ki tudjuk használni, ezért a pályaudvartól se legyen messze, és főleg a halpiactól sem, amelyet másnap reggel meg akarunk látogatni. Így esett a választás a híres bevásárlónegyed, a Ginza közepén lévő Courtyard Marriott Hotel-re, nem volt olcsó,
Tokió: a Tsukiji-halpiac
Február 20, szombat Felkelés fél ötkor, mert a halpiac, Tokió egyik fontos látványossága, ötkor nyit, pontosabban ekkor kezdődik a nagybani halpiacon a híres tonhal-aukció, amely csak kb. egy óráig tart. A hely megközelítése egyszerű és gyors, 15 perces séta, a tonhalas hely megtalálása azonban már nem az, hihetetlen méretű az egész piac (állítólag a legnagyobb a világon), nagy kuszaság és nyüzsgés van, rengeteg teherautó és még több kis mozgékony villamos targonca között kell testi épségünket megőrizni és persze rátalálni a piac keresett részére. Néhány más külföldi is ott kóvályog, egymásnak adunk tanácsokat, aztán megtaláljuk azt az óriási termet, ahol a nagybani kereskedés zajlik. Kicsit csalódottak vagyunk, mert szemben azzal a filmmel, amit nemrég a Spektrumon láttunk, a látogatók csak egy kis folyosórészről nézhetnek be, és láthatják a földre kirakott sok és nagy fagyott tonhalat, amelyek mind egyformáknak tűnnek, de a vásárlók alaposan szemügyre vesznek jó
17
néhányat, mielőtt döntenek. Visszaféle még elnézelődünk a kiskereskedelmi csarnokban, és nagy nehezen kijutunk a halpiac-városból.
Aki a térképen is szeretné látni:
A híres tokiói tonhal-aukción Kb. kétórás sétára van még időnk a Ginzában a szép időben, majd indulás – ezúttal busszal a reptérre, ahonnan 12 és fél órás éjszakai út vár ránk Münchenig, innen már csak egy kis ugrás Budapest. Végre Ferihegy, havaseső, a Hangya lépcsőn friss hó, hazaérkeztünk...
Útvonalunk az Északi Szigeten (kék út: a hajós túra az utunk elején, piros út: a Déli Sziget után autóval megtett útvonal)
- VÉGE -
Néhány adat az útról: • • • • • • • •
•
22 nap Új-Zélandban Kétszer 24 óra tiszta repülési idő, leghosszabb szakasz 12,5 óra 1 belső repülőút Auckland és Queenstown között 1 kompút a két sziget között Pictonból Wellingtonba 2000 km autóval 5 nap hajóút 4 nap gyalogtúra Alvás 14 különböző helyen: szálloda (3), motel (6), menedékház (4), hajókabin (1) 1400 fotó
Útvonalunk a Déli Szigeten (repülővel Aucklandból délre, Queenstownba, a kék út mentén a Milford Sound gyalogtúra, majd a piros vonalon autóval át az Északi Szigetre.)
18
