Nagyszombat 2012. április 7. Az alkalomról: nagyszombat az Úr sírban pihenésének napja. Már a 2. században megemlékeztek a napról, amikor Jézus a sírban nyugszik. Ezen a napon böjtöt tartottak. Az első időkben ekkor keresztelték meg a katekuméneket. Sajátos színezetet kaphat az alkalom, ha figyelembe vesszük az óegyházi epistolát (1Pt 3,28−22), amely Jézus pokoljárását említi, amely azonban az Úr halál feletti győzelmét jelenti. Nagyszombat a sír csendjét is magában foglalja, ezért eredetileg nem is volt liturgia. Témája: Isten számára mindenki él.
A mennyei szentély – a megunhatatlan istentisztelet Textus: Zsidókhoz írt levél 9,11−12.24 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/kortörténeti megértés Annak ellenére, hogy már Kálvin megállapította, hogy „régente ennek a levélnek nemcsak szerzője felől oszlottak meg a vélemények, hanem magát a levelet is nehezen és későn fogadták el a latin egyházak”, majd kijelentette, hogy „egyébként azzal, hogy ki írta, nem kell fölöttébb törődni”, nem hiábavalónak, sőt, a perikópa jobb megértésének szemszögéből, elengedhetetlennek tartom, hogy első lépésként ne a klasszikus kérdésekre keressük a választ: ki, mikor és milyen szándékkal írta a levelet és kinek címezte. 1.1. A szerzőség kérdésével kapcsolatosan a korai egyházatyáktól kezdve a reformátorokon keresztül egész a XX. századi teológusokig, a lehető legkülönbözőb álláspontok és vélemények fogalmazódtak meg. Elsősorban afelett szólt a vita, hogy Pál vagy valaki más volt-e a levél szerzője. Sokáig tartotta magát az a hagyomány, főleg Alexandriai Kelemen és Origenész véleménye alapján, hogy Pál volt a közvetlen szerzője, vagy legalábbis ő diktálta a levelet öreg korában, mikor látása már megromlott. Origenész több alkalommal is úgy idézi, mint Pál levelét. Tertulliánusz azonban már Barnabásnak tulajdonítja, aki ciprusi származású lévén nagyon művelt görög nyelven beszélhetett, és köztudott, hogy a Zsidó levél igen csiszolt görög nyelven íródott. Másfelől ezt a véleményt húzza alá az is, hogy Barnabás Lévi nemzetségéből származott, így különös vonzódása lehetett a papi tisztséghez és szertartásokhoz, amely egyik központi gondolata és tanítása a Zsidókhoz írt levélnek. Különben a levél nagyon kifinomult és árnyalt görög nyelvezetéből kifolyólag, maga Origenész is hajlott arra, hogy álláspontját árnyalva Lukács közreműködését is felfedezni vélje a levél írásában. Luther Márton már Appolósnak tulajdonítja a levelet, aki belátása szerint, az alexandriai műveltségen felnőve, egyedüliként tudhatta olyan mesteri szinten használni a retorika és logika teljes arzenálját, mint amiről e levél bizonyságot tesz. Gondoljuk csak meg, hogy a levél első mondata már olyan csiszolt, hogy a legnagyobb ókori szónokok is büszkén vállalhatták volna. Kálvin János a maga rendjén nagyon kategorikusan kifejti, hogy a levelet semmiképpen nem lehet Pálnak tulajdonítani, sőt az sem lehetséges, hogy valaki, pl. Lukács, 168
Zsidókhoz írt levél 9,11−12.24
héberből fordította volna. Volt ugyanis egy olyan vélemény, miszerint Pál, kinek öreg korára megromlott látása, leveleit, gondolatait diktálta. Lukács, aki sokat volt mellette, és anyanyelvi szinten beszélte a görögöt, jegyezhette le és adhatta meg végső formáját a levélnek. Talán a legromantikusabb elméletet a szerzőséggel kapcsolatosan Harnack fogalmazza meg, aki Aquillának és Priscillának tulajdonítja a levelet, és aki szerint azért nincs köszöntés, amelyben természetszerűen meg kellene neveznie magát a szerzőnek, mert az tulajdonképpen egy nő volt. Bárhogy is legyen, a Zsidókhoz írt levél igazi apostoli tekintéllyel bírt és bír ma is. Mérvadóak Origenész szavai „ha tehát bármelyik gyülekezet ezt e levelet Páltól származónak tartja, helyeseljük, mivel egyik elődünk sem tartotta volna ezt ok nélkül, de hogy ki is írta valójában ezt a levelet, csak Isten tudja”. A levél igazi súlyát nem az adja, hogy az apostoli korban íródott-e, egyik vagy másik apostol lett volna a szerzője, hanem az, hogy teológiai mondanivalója minden ellenvetést meggyőzött, és méltó helyet biztosított számára a kánonban. Ahogy Barclay is fogalmaz: „számunkra a szerző egy hang marad csupán és nem több, de nekünk hálát kell adnunk Isten eme csodálatos névtelenjének aki ennyi magasztossággal és összetéveszthetetlen tehetséggel írt az Atyához vezető egyetlen útról, Jézusról”. 1.2. Ugyanilyen rejtély fedi a levél címzettjeit is. A Zsidókhoz pros Hebraios megjelölés később került a levél élére, és inkább a levél teológiai mondanivalójának hátterére utal, mintsem a címzettekre. Ugyanis a címzetteknek alapos ószövetségi ismereteik kellett legyenek, hogy a levélben használt képeket, üzeneteket, teológiai fejtegetéseket megértsék. Valószínű több volt közöttük a zsidókeresztény, de az is lehet, hogy nem egy származási, vagy vallási háttérről van szó, hanem egy mélyebb, ószövetségi ismeretekben gyökerező tanulói, szinte mondhatnánk, teológusi kört akar megszólítani a szerző. Egy adott pillanatban meg is jegyzi epésen a levél írója, hogy „noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ...olyanok lettetek, akiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre”, ő pedig arra készül, hogy „sok és nehezen magyarázható mondanivalót” tárjon eléjük. Szóval nem evangélizálásnak, egyszerű hiterősítésnek vagy gyülekezetépítésnek, hanem egyenesen teológiai értekezésnek szánta, mondhatnánk beavatottaknak címezve ezt a levelet. Van ugyanakkor egy rövid kis megjegyzés a levélben, amelyből következtetni lehet a címzettekre. A levél zárórészében találjuk azt a megjegyzést, hogy „köszöntenek titeket az Olaszországból valók”. Valószínű, hogy a levél szerzője Olaszországból, közelebbről Rómából való gyülekezeti tagokkal van együtt, mikor a levél íródik, és így az ő üdvözletüket is tolmácsolja. Teljesen logikusnak tűnik tehát arra következtetni, hogy a Rómában levő gyülekezetnek, de legalábbis annak egy részének, esetleg azon belül egy szűkebb teológusi körnek, talán egyenesen iskolának szánták a levelet. Nem mellékes azt sem megemlítenünk, hogy a levél több utalása alapján a megszólítottak már átestek egy keresztényüldözési időszakon, amely egyfelől megpróbálta és megszilárdította hitüket, de amely lejárta után, mikor a helyzet felengedett, hajlamosak lettek arra, hogy lelki tunyaságba essenek. Ezért a teoló169
Nagyszombat
giai tudásuk állandó csiszolása arra szolgál, hogy hitüket ébren tartsa, és felkészüljenek egy várható és már érezhető újabb megpróbáltatásra, tisztának és szilárdnak maradva, ragaszkodván vallásukhoz, kitartással fussák meg az előttük levő küzdőtért, nézvén a hitnek fejedelmére, Jézusra, aki keresztet szenvedett, és az Isten királyi székének jobbjára ült (2,1−3; 4,14; 12,11−15; 12,1−2). 1.3. Közel járunk tehát a levél céljának feltárásához. Azonban nem szabad arról a kettős háttérről sem megfeledkeznünk, ami a Zsidókhoz írt levelet olyan sajátossá teszi. Egyfelől az a héber, ószövetségi mélyen meggyökerező gondolat, hogy az ember végső célja az Istennel való közösség, az ő jelenlétében való lét. („Az Úr házában lakozom hosszú ideig”, Zsolt 23,6) Igen ám, de a bűnnel terhelt ember számára ez mindig veszélyes és kockázatos. Isten közelsége, szentsége, tisztasága megemészti, elégeti a bűnös embert. Aki mégis szembekerült, látta Isten arcát, az megsemmisülve esett össze abban a biztos tudatban, hogy meg kell halnia. A nép is arra kéri Mózest, hogy az Istene ne beszéljen velük, mert meghalnak (2Móz 20,19). Ez a gondolat végigkíséri az Ószövetséget, de még az Újszövetség idején is meghatározó. Péternek is első reakciója, mikor rájön, ki áll előtte, hogy térdre hullva kéri: „Eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok Uram!” (Lk 5,8). De még a Jelenések könyvében is azt olvassuk, hogy János, mikor látta Őt, leesett az Ő lábaihoz, mint egy holt (Jel 1,17). Az Isten közelébe, az Isten jelenlétébe egyetlen ember mehetett egyetlen alkalommal, a Főpap, a nagy engesztelő áldozat bemutatásának idején. A Sínai szövetség valami egészen különleges helyet biztosított a választott nép számára. Isten lakozást vett közötte, és lehetővé tette számára, hogy az áldozat árán, kitörve a bűn fogságából, a főpap személyében Isten közösségébe lépjen. Ez azonban egyetlen egyszer egy évben történhetett meg, és egyedül a főpap kiváltsága volt a sok ezer áldozati bak és tulok vére által. Ez is a papság és a nép bűnei, a törvény betöltésének elkeseredett, de érezhetően hiábavaló próbálkozásai miatt az évszázadok során megüresedett, és már nem mehettek be az Úr nyugodalmába (Zsid 3,11−19). Másfelől, a Zsidó levél írójának logikai menetét a plátói filozófia vezérelte, miszerint a földi valóság egy más, igazi örök valóságnak tükörképe csupán. Platón filozófiájának alapgondolata, hogy valahol létezik egy igazi valóság, egy tökéletes világ, amelynek csupán halvány és tökéletlen mása a mi világunk (tükör által homályosan látunk). Az ember feladata kitörni ebből az árnyékvilágból, és megérteni, felfogni és megragadni az igazi valóságot. Rá kell jönnie, hogy ez hiábavaló, mert minden próbálkozása gyenge imitációja marad csupán az igazi valóságnak. Jézus Krisztus azonban az övéi számára, mint tökéletes főpap, megnyitja ezt a valóságot... „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus (...) megjelenjék érettünk” (Zsid 9,24).
2. A perikópa megértése − teológiai összefüggések feltárása A perikópa jobb megértése érdekében még két fogalmat kell körüljárnunk: főpap és templom.
170
Zsidókhoz írt levél 9,11−12.24
2.1. A papság, a papi szolgálat a pusztai vándorlás idején kapott meghatározó szerepet a választott nép életében a szent hajlékkal egyidőben. Mondhatnánk, hogy a két fogalom, papság és a szent hajlék, később a templom, szoros összefüggésben volt. Mikor elkészült Isten utasításai alapján a tabernakulum, Mózes Isten pontos útbaigazításai szerint kiválasztotta, felöltöztette, beiktatta és felkente Áront, az első főpapot, valamint fiait, az első papokat (2Móz 28−29). Eddig az eseményig a családfő, illetve a kiválasztott, töltötte be a papi hivatalt, látta el a kultuszi feladatokat. Gondolunk itt arra, hogy Ábrahám, Izsák, Jákób voltak azok, akik oltárt emeltek, áldozatokat mutattak be. A Sínai szövetség azonban szükségszerűvé tette a papság és az istentisztelet létrejöttét. A szövetség megtartása csak úgy volt lehetséges, ha a bűnért való véres áldozat és annak bemutatása megtörtént. Ezt pedig pontos előírások szerint a főpap, a Kohen Gadol vagy Kohen Haros tette meg a Szentek Szentjében. Így is volt ez a Zsidó állam megszűnéséig, még pontosabban a Jeruzsálemi Templom lerombolásáig. A főpapot Kohen Hamessiach-nak is nevezték, ugyanis felkenés által történt a szolgálatba iktatása. Ugyanakkor a főpapnak Áron családjából kellett származnia. Erről érdekes fejezetet találunk Josephus Flavius A zsidók története c. munkájában. Josephus, aki maga is előkelő papi családból származott, egész fejezetet szentel annak, hogy a főpapok tisztjét, történetét bemutassa, és közölje a főpapok neveit a templom lerombolásáig. A főpap személye összefonódott Izrael társadalmi, politikai, történelmi sorsával. Nem is csoda, hiszen minden szempontból a népet kellett képviselnie- és ez, ha akarta, ha nem, megtörtént. Ruházata is ennek a képviseletnek a jegyében készült. Nem azért volt rajta drágakő (efódon való vállpánt), vagy drágakövekkel kirakott arany táblácska (hósen), hogy ez kiemelje a többi közül, és valamiféle tekintélyt biztosítson számára, hanem mert ezek szimbolizálták azt, hogy a népet, Izrael 12 törzsét szó szoros értelmében képviseli és hordozza Isten előtt. A fejék, a papi süveg, rajta az arany diadémmal, melyre fel volt vésve a Szent az Örökkévalónak, vagy az Örökkévaló Szentje, azt jelképezte, hogy hordozója az Úrhoz tartozik, neki van szentelve. Talán igénk megértése céljából a leglényegesebb a papi öltözettel kapcsolatosan az, hogy a nagy engesztelő áldozat alkalmával a Főpap a papi ékes ruhát nem viselhette, hanem egyszerű fehér lenvászon ruha volt rajta, vagyis halotti lepel, alázatának kifejezésére. 2.2. A másik fontos fogalom, melyet tisztáznunk kell a perikópával kapcsolatosan a Templom, a Szent Sátor. A tabernakulum, görögül skhnhv, skh'no", bőrből vagy vászonból készült sátor, amelynek oldala nem volt rögzítve. A nomád vagy úton levők legegyszerűbb hajlékaként szolgált, hajók fedélzetének megóvására, de színházi kellékként is használták. Minden esetre a vándorlás, utazás, nomádság szimbóluma. Izrael ősatyái, Ábrahám, Izsák, Jákób, sátorlakók voltak; ugyanígy Izrael népe is a negyven éves vándorlás során sátrakban lakott. Ennek emlékére rendezték meg évente a lombsátor ünnepét, amikor egy héten keresztül sátrakban laktak (3Móz 23,34). Az Ószövetségben gyakran találjuk a moéd bizonyság sátora, vagy ohel moed találkozás sátora, hajléka fogalmakat is, amelyek 171
Nagyszombat
sokkal inkább kifejezik a lényeget, és ilyenként túlmutatnak a sátor, akár a szent sátor vagy a Templom hordozta jelentéseken. A Szent Hajlék, vagy akár a Templom, az a hely, ahol Izrael népe Istennel találkozhatott, együtt lehetett. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a Szent Sátor felállításának gondolata, parancsa Istentől jött. Az Ő szándéka volt, hogy népe között lakjon. Különben ez egy igen fontos gondolat, hiszen minden esetben az Isten, a teremtő Atya volt az, aki kereste a találkozás lehetőségét elesett gyermekeivel, és a közösséget velük helyreállította. Izrael honfoglalása, letelepedése után, annak ellenére, hogy még sokáig egyik vagy másik szent magaslaton helyezték el a Szent Hajlékot, már csak idő kérdése volt, mikor épül meg Isten kőhajléka, a templom, Isten állandó lakhelye. Isten azonban helyhez nem köthető, jelenléte ott tapasztalható, ahol szövetségét megtartják és akaratát teljesítik. De akár sátort készít számára népe, akár kőből épít templomot, hogy Isten ott vegyen lakozást, Ő népe hűségéhez köti jelenlétét, és a Templom is abban a pillanatban elveszíti szentségét, ha népe megrontja a szövetséget. Ennek ellenére Izraelben egyre inkább megerősödött a Templomközpontú szemlélet és az a gondolat, hogy az Isten hajléka egyben Isten jelenlétének biztosítéka is és a Jeruzsálemre vonatkozó védelem letéteményese. Isten jelenléte az egész város, nép biztonságát szavatolja. Ez ellen a szemlélet ellen emelték fel a szavukat azok a próféták, akik élesen bírálták a kultuszt és e hamis teológiai szemléletet. A templom lerombolása és a babiloni fogság tragédiája spiritualizálta a templomról és a benne lakozó Istenről alkotott felfogást. Habár a fogság után újjáépül a templom, és központi szerepet játszik Izrael politikai, társadalmi és hitéletében, emellett erőteljesen jelentkezik az a felfogás is, miszerint Isten csak lelki szinten és csak egy szűk csoporttal vállalja a közösséget. Így alakult ki Qumránban az a közösség, amely már a gyülekezetet tekintette Isten Szentélyének. 2.3. Nem mellékes egy pár szóban részletezni a Szent Hajlék, a Templom struktúráját sem. Természetesen a templom méretei eltértek a szent sátorétól, de formájában és arányaiban hasonlóak voltak ahhoz. Mindkettőre jellemző volt, hogy Isten utasításai szerint készültek el annak mintájára, amit maga az Úr mutatott Mózesnek. A központban az 5x5x5 méteres Szentek Szentje volt, amelyben elhelyezték a frigyládát, és amelyet betöltött az Úr dicsősége. A szentek szentjét kárpit választotta el a szentélytől, amelyben az áldozati oltár állt, a szent kenyerek asztala, valamint a hétkarú olajlámpa. Itt minden nap több alkalommal is a kijelölt pap áldozatot mutatott be, és kitisztította, hetente friss kenyereket helyezve el az asztalon. A szentek szentjébe évente csak egyszer, a nagy engesztelési áldozat alkalmával léphetett be a főpap az áldozat vérével hintve meg a frigyládát, így szerezve kegyelmet az egész nép számára. A szentélyt, magát a szent sátrat egy nagy pitvar (25x50m) övezte, itt állt az áldozati oltár és a rézmedence is, amelyben a pap rituálisan megmosakodott, mielőtt belépett volna a szentélybe. Fontos megjegyezni, hogy a Főpapnak a nagy engesztelés napján is pontos tisztálkodási szertartások után, és önmagáért bemutatott áldozat vérének 172
Zsidókhoz írt levél 9,11−12.24
árán léphetett be Isten jelenlétébe. A nép pedig szívszorítva várta, mi fog történni, miként jön ki onnét a Főpap, hozza-e a bűnbocsánatot, Isten elfogadja-e a bemutatott áldozatot, és helyreáll-e a bűn által megrontott szövetség? Kijőve a szentek szentjéből áldást mondott a népre, jelezve, hogy Isten az áldozatot elfogadta. 2.4. A textus de ellentétes kötőszóval való kezdése azt jelöli, hogy Krisztus, mint főpap egy más, lényegében, alapjaiban különböző szövetségnek a szolgálatában áll. Ezért, mint főpap sem sorolható a többi Ároni leszármazottak papjainak sorába. A címzettek már tudják, hogy az előző részekben kifejtett Melkisédek szerinti Főpapról van szó, mely szerint Krisztus már egy más, új szövetség javait közvetíti Isten és ember között. Ezt hivatott jelölni az a gondolat is, hogy Krisztus nem bemegy a szent hajlékba, sátorba, hanem áthatol azon, hogy ott mutassa be a maga áldozatát (prosfevrein). A szerző ugyanakkor megjegyzi, hogy a szent hajléknál, a tabernakulumnal nagyobb és tökéletesebb ez a mennyei sátor. Érdekes kiemelni, hogy a levél írója nem a templom fogalmát használja, hanem visszatér a sátor fogalmához. Kálvin szerint itt ez azért történik, mert Krisztus testéről van szó, azonban a szövegkörnyezet arra enged inkább következtetni, hogy magáról Isten örök lakhelyéről, a mennyekről van szó, mint ahogy ezt a 24. vers is aláhúzza. Az áldozat kérdésében is lényegi változás állt be. A tulkok és bakok áldozása és az arról való rövid összefoglaló tulajdonképpen két nagyon fontos áldozati formát jelöl. Természtesen az egyik a véres áldozat, melyet a nagy engesztelés napján kellett bemutatni, de a másik az az áldozat, melyet a pap önmagáért, a saját tisztulásáért mutatott be, hogy tisztává váljon és felhatalmazást nyerjen a népért való áldozásért. Krisztusnak erre nem volt szüksége, hiszen ő tiszta volt, mint a jövendő javak a második szövetség főpapja, aki saját véres áldozata bemutatása által a mennyekbe nyert bebocsátást. Nem csupán egy alkalommal, rövid időre és időleges engesztelést nyerve népe számára, ahogy ez a szent sátor kultusza során történt, hanem teljes, tökéletes és örökérvényű áldozatot mutatott be. A 24. versben újból ezt a tényt húzza alá a szentíró, hangsúlyozva továbbá azt, hogy a mennyei szentélyben, Isten színe előtt Jézus nem csupán kis ideig maradhatott, ahogy az a szent sátor esetében, a nagy engesztelő áldozat idején történt és az áldozat bemutatása után a főpapnak távoznia kellett a szentek szentjéből, hanem Jézus most is ott van érettünk. A közbenjárás, az engesztelés tökéletes és örökkétartó. Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe (Zsid 9,24). 2.5. Komoly kritika hangzik el az első szövetség istentiszteletéről, kultuszáról, amelyet a levél irója a 9. rész előző verseiben részletez. Mint már emítettük, nem is a jeruzsálemi Templomban folyó kultuszt említi, hanem a szent sátor körül folyót, amely az ideális kezdeti állapotot jelöli, mikor a pusztai vándorlás során Isten ténylegesen még ott lakozott népe között a szentek szentjében. Annyira lesújtó véleménye van a jeruzsálemi Templomban folyó kultuszról, hogy emlí173
Nagyszombat
tésre sem méltatja. Valószínű, a levél írása idején még állt a jeruzsálemi templom, különben intő példaként minden bizonnyal olvasói elé állította volna a levél szerzője. De mivel valószínű állt még, és az áldozatok bemutatása nem szűnt meg, a levélíró egyszerűen elhallgatja, és a szent sátorról beszél, mint a tökéleteshez legközelebb állóról és az abban folyó áldozásról, amelyik így is csupán árnyéka lehet annak a mennyeinek, amelyben Krisztus a maga áldozatát bemutatta.
3. Prédikációvázlat 3.1. Nemrég a gyülekezet legidősebb asszonyát, Ilonka nénit köszöntöttük 95. születésnapja alkalmából. A régi időkről beszélt, falusi munkás napokról, gyülekezeti életről. Megkérdeztem, szerinte vajon manapság miért járnak egyre kevesebben templomba? Rövid gondolkodás után válaszolt: hát ejsze tiszteletes úr, unják... A mai igehirdetés alkalmával nézzük meg milyen az igazi, megunhatatlan istentisztelet, amelyet egyszer és örökérvényűen mutatott be a mi Urunk Jézus Krisztus az első nagyszombaton a mennyei szentélyben és hisszük, ha minden istentiszteletünk erre fog a jövőben irányulni és erre fog mutatni, akkor az megunhatatlan lesz mindazok számára, akik őt várják az ő idvességükre (Zsid 9,28). 3.2. Az egész világ elcsendesül, nagyszombat napján már a nagy sürgés-forgás, az ünnepi lázas készülődés elcsitul. Egy régi hagyomány szerint a harangok sem szólalnak meg. Döbbent várakozás határozza meg ezt a csendet. Olyan ez, mint mikor Izrael a szent sátor előtt a pitvarban várakozott arra, hogy a Főpap, aki bement a szentélybe, kezében az áldozati állat vérével, kijöjjön és kihirdesse, elfogadta-e Isten az áldozatot? Hosszú percek teltek el, mindenki csak hallomásból tudta az atyák elbeszélései alapján, mi történik odabent. A Főpap halotti lepelhez hasonlatos fehér gyolcsruhában, egyik kezében füstölővel, másik kezében az áldozati állat vérét felfogó edénnyel, belép a szentek szentjébe, ahol Isten a kérubok között lakozik. Nem sokat lát, hiszen Isten dicsőségét felhő takarja el. Félelemmel és rettegéssel, hatalmas alázattal odaviszi a vért, és leteszi Isten elé a szövetség ládájára, hogy Isten ne a törvényre tekintsen, hanem a vérre. Az áldozati állat, a népért megölt állat vérét lássa. És Isten megengesztelődik, az áldozatot elfogadja, a szövetség helyreáll, a pap felszabadult lélekkel, örömteli szívvel mehet a sátor elé kihirdetni a bűnbocsánatot és az áldást: az Úr áldjon meg téged... Mindenki örömujjongásba tör ki, igen, Isten továbbra is népe között marad, nem áll el ígéreteitől, és szeretetet, kegyelmet, áldást nyújt népe számára. Szinte leírhatatlan az öröm pillanata, mikor a felszabadulás, megszabadulás érzése járja át az egész gyülekezetet. Ezért megérte egy évet várni, akár 40-et vagy 400-at is. Nagyszombatra a feszült várakozás jellemző. Mindenki csendben, összeszorult szívvel várakozik. Mintha nem történne semmi. Az evangéliumi történetek alapján nem is igen olvasunk eseményekről. Egyedül a papság képes megtörni a szombat törvényét azért, hogy leszámoljanak áldozatukkal, Krisztussal. A tanítványok és a nép feszülten vár. Nem történik semmi. Itt a földön nem. De ott a
174
Zsidókhoz írt levél 9,11−12.24
másik valóságban, a mennyeiben, az örökkévaló sátorban, a szentek szentjében nagy mozgás van, ott nagy dolgok történnek... 3.3. Az igazi istentisztelet csúcspontjához érkezett. Elérkezett az áldozat bemutatásának ideje, a vér szentek szentjébe való bevitele. Az oltáron megtörtént az áldozat leölése. Vére végigfolyt az oltáron a népért, azokért, akiket Neki adott az Atya. „Csodálatos harc vala” de most az a pillanat érkezett el, amikor a Főpap kezében a vérrel belép az Úr elé, és elhelyezi azt a szövetség ládáján. Ez a Főpap azonban egészen más már, mint az előtte járók. Habár teljes mértékben hasonlít hozzájuk, ugyanúgy alázatosan lépked fehér gyolcsban, halotti lepelbe öltözve, mégis egészen más. Nem származása, nem a családi háttér, nem a politikai érdekek, vagy a népszerűség állította Őt a főpapi tisztségbe. Nem is tisztségnek, hanem sokkal inkább szolgálatnak fogja fel a főpapságot. Az istentisztelet, a tökéletes áldozat, amelyet bemutat: o Önkéntes, senki nem kényszerítette, senki nem kérte rá. Az oltáron elvették az állat vérét, életét, az igazi Főpap, Jézus Krisztus önként tette le életét a Golgota keresztjén. o Teljesen átgondolt és szándékos volt. Az áldozat nem tudta, mi történik vele, miért kell életét adnia. Az igazi Főpap, Jézus, pontos terv szerint, átgondoltan tette le életét. Mindenki körülötte azt gondolta, hogy hatalmi harc áldozata, mártír, akit a történelem maga alá tapos, pedig ő irányította az eseményeket, a korbácsot, a szegeket, a keresztet ácsoló kezeket, ítéletet kimondó szájakat. o Nem egy előre megírt, begyakorolt, szinte már elgépiesedett rituálé zajlott, amit évről-évre megismételnek, hanem az igazi Főpap, Jézus, egyszer és mindenkorra, megismételhetetlen áldozatbemutatást tett, melyet az ember, a mi bűneink bocsánatáért és üdvösségünkért mutatott be. Igen, ez zajlott nagyszombaton a mennyei szentélyben, Isten örökkévalóságában. Mi a lényege, mi az eredménye ma számunkra ennek a mennyei istentiszteletnek? Számunkra, akiket már a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, Jézus Krisztus áldozata, cselekedete megnyitotta az utat Istenhez, lehetővé tette azt, amit egyetlen kultusz, bármilyen tökéletes is legyen, nem tudott elérni, vagyis hogy végérvényesen helyreállítsa az Isten és ember közötti kapcsolatot, szövetséget, közösséget. Ennek az volt a feltétele, hogy az ember megtisztuljon. Krisztus vére tökéletesen elvégezte ezt a megtisztítást, és szabaddá tette az utat Istenhez. Nem kell már kézzel csinált szentély, kárpit, hiszen mindezeken áthatolva, Krisztus végérvényesen eltörölte őket. Nekünk Krisztus, a mi Főpapunk által bejárásunk lett a mennyei szentélybe. A főpap elsősorban nem magáért, hanem a nép képviseletéért járult a szövetség ládájához. Minden jel, öltözete, cselekedetei, mind-mind arra mutattak, hogy a főpap valójában a népet hordozza, viszi (efód, hósen) szívén, vállain az Isten színe elé. Krisztus a mi tökéletes Főpapunk, aki az ő választottaiért, érettünk van ott az Isten színe előtt. Minket, engem és téged nem csupán képvisel, 175
Nagyszombat
hanem egyenesen hordoz, visz az Úr elé, ahogy a HK is szól: a mi testünk őbenne a mennyben van (49. kérdés). 3.4. Figyeljük meg, hogy hol is történnek az események. Az Istennek mindig az volt a szándéka, hogy választottaival együtt legyen, közösséget hozzon létre. Ezért parancsolta Mózesnek, hogy készítse el a szent hajlékot, és ezért engedte meg Salamonnak, hogy templomot építsen. Minden részlete, minden berendezése a hajléknak, de még az elhelyezése is az Isten azon szándékát mutatta, hogy népe között akar lakni. Egyedül az ember bűne tartotta távol Istent, választotta el az Urat népétől. De még erre is megoldást talált az Úr. Az áldozati állat vére által szabaddá lett az út a szentek szentjébe, igaz csak egyszer egy évben, és igaz, hogy csak a főpapnak, de mégis, a közösség létrejöhetett. A főpap pedig a népet képviselve járult oda a szövetség helyreállításának ládájához. Mégis a kultusz, a papság, az emberi gyarlóság ezt a lehetőséget is eltaszította. A gépies kultuszi cselekedet nem volt és soha sem lehet elég a közösség helyreállítására. Annál mérhetetlenül több kell. Ezért Isten megvalósította üdvtervét Jézus Krisztusban, aki már nem árnyékhajlékban és árnyékkultusz szerint, hanem a Golgota oltárán valóságos istentiszteletet, áldozatot mutatott be, és a mennyeken áthatolva, az övéi képviseletében megjelent az igazi Szentek Szentjében, hogy áldozatát az Atya elfogadja, és érettünk mindörökre közbenjárjon. Ezzel egyszer és mindenkorra eltörölte a régi szövetség kultuszát az áldozatokkal, templommal, szent sátorral együtt, és örök istentiszteleti helyet szerzett a régi helyébe: az otthont. Az igazi találkozás és együttlét helyszínét, az Atya örömét szerezte meg számunkra, azok számára, akik várják az ő visszajövetelét. Így válik Krisztus áldozatbemutatása még nagyszombat napján is gazdag ígéretek tárházává, tudván azt, hogy az a mennyei szentély, ahová Krisztus bement, az Úr háza, ahol számunkra is sok lakóhely van. 4. Példák, képek, szemelvények Vírus Vége a napnak. Hazafelé mész a kocsiddal. Bekapcsolod a rádiót. A recsegő adáson keresztül hallasz egy kis faluról, valahol távol Indiában, ahol a falu három lakója váratlanul és nagyon furcsa módon meghalt. Valami olyan influenza okozta a halálukat, amiről még soha senki nem hallott. Igazából nem is influenza, és tulajdonképpen csak három emberről van szó. Néhány orvos útban van, hogy kivizsgálják a dolgot. Aztán vasárnap a rádióban újabb híreket hallasz. Most már nemcsak három emberről van szó, hanem harmincezerről, és most már a tévé is foglalkozik a témával. Egy olyan különleges járványról van szó, amilyennel még eddig nem találkozott az emberiség. Hétfő reggel, mire felkelsz, már minden újság vezércikke ez a történet. Most már nemcsak India, de Pakisztán, Afganisztán és Irán is megfertőződött, és mielőtt észbe kaphatnál, már mindenhol erről beszélnek. Az elnök tartott valami beszédet, amelyben elmondta, hogy ő is és a kormányban mindenki reménykedik, hogy min176
Zsidókhoz írt levél 9,11−12.24
den rendbe jön. De mindenki elmélázik egy kicsit a bejelentésen, hogyan tudjuk távol tartani magunktól mindezt? És ekkor Franciaország elnöke Európát sokkoló bejelentést tesz közzé: lezárják a határaikat. Bármely érintett országból érkező repülőjáratra érvényes a zárlat, vagyis nem szállhatnak le a gépek az ország területén. A hír hallatán kiver a verejték, és lefekvés előtt kicsit tovább nézed a CNN nemzetközi műsorát. Akkor egy tudósító bejelenti, hogy egy férfi Párizs egyik kórházában haldoklik a rejtélyes influenzától. Tehát megérkezett a vírus Európába is. Mindössze annyit tudnak róla, hogy amikor kiüt rajtad a betegség, tulajdonképpen már egy hete lappangott benned. Aztán négy napig hihetetlenül rossz állapotba kerülsz, különféle tünetekkel, majd meghalsz. Anglia lezárja határait, de túl későn. Kedden reggel az Egyesült Államok elnöke a következő bejelentést teszi: „a nemzet biztonságának érdekében minden repülőjárat Európába és -ból, valamint Ázsiába és -ból törölve”. Négy napon belül az egész ország kimondhatatlan félelembe merül. Az emberek arról beszélnek, hogy mi lesz, ha a mi országunkat is eléri? Szerda este valaki a parkolóból lélekszakadva ront be a terembe: „kapcsoljátok be a rádiót, kapcsoljátok be a rádiót!” Mindenki feszülten figyel a kis hangszóróból jövő bejelentésre: megtörtént a legrosszabb, amire számítani lehetett: két nő New York állam egyik kórházában haldoklik a rejtélyes influenzában. Órákon belül végigsöpör ez a valami az egész országon. Emberek ezrei dolgoznak éjjel-nappal, hogy megtalálják az ellenszert. De semmi nem bizonyul hatásosnak. Váratlanul érkezik a hír: megfejtették a rejtélyt. Megtalálták az ellenszert! De az elkészítéséhez egy olyan valakinek a vére kell, aki még teljesen tiszta. Az egész ország felnőtt lakosságát felszólítják, hogy mindenki menjen el a városi kórházba, hogy a vértípusát ellenőrizhessék. Mindössze ennyit kérnek az emberektől. Természetesen, amikor pénteken, késő este a kórházhoz értek, már a parkolóban kígyózik a sor. Nővérek és orvosok rohangálnak, szúrják meg sorra a várakozókat és címkézik a kémcsöveket. Aztán odaérnek hozzád és családodhoz, és tőletek is vért vesznek. Fiad, aki még kiskorú, ragaszkodik hozzá, hogy ő is vért adhasson. Arra kérnek, maradjatok a parkolóban, és csak ha halljátok a neveteket, hogy hazamehettek, akkor induljatok el. Hirtelen egy fiatal férfi rohan ki a kórházból ordítva. Egy nevet kiabál, és egy kórlapot lebegtet. A fiad megrángatja a kabátod ujját: „apu, az én nevemet kiabálja.” És mielőtt bármit tehetnél, megragadják a fiadat. −Egy pillanat! Álljon meg! − kiáltasz rá, mire azt válaszolják: −Semmi baj, minden rendben van. A vére teljesen tiszta. Szeretnénk megbizonyosodni róla, hogy nem fertőzött. Úgy tűnik ugyanis, hogy megfelelő a vértípusa. Öt feszült perc múlva sírva és egymást ölelgetve jönnek ki az orvosok és a nővérek. Néhányan még nevetnek is. Az elmúlt egy hét alatt ez az első alkalom, hogy valakit nevetni látsz. Egy idősebb orvos ekkor odalép hozzátok, és azt mondja: −Köszönjük, uram. A fia vére tökéletes. Tiszta és hibátlan. Most már elő tudjuk állítani az ellenszert. Ahogy a hír elkezd terjedni, a parkolóban álló tömeg egyre
177
Nagyszombat
hangosabban örvendezik, imádkozik, sír és nevet. De aztán az ősz orvos feleségedet és téged félrevon: −Beszélhetnék önökkel egy percre? Nem vettük észre, hogy a donor kiskorú, ezért szükséges, hogy aláírják ezt a beleegyező nyilatkozatot. Elkezded aláírni, de aztán észreveszed az üresen hagyott leveendő vérmennyiség rubrikáját. −M-m-m-mennyi vért vesznek le tőle? És ekkor az idős orvos mosolya eltűnik. − Nem tudtuk, hogy egy kisgyermek lesz. Nem voltunk rá felkészülve. Az összes vérére szükségünk lesz. Megdöbbenve válaszolsz: − de-de... ezt maga nem értheti! Ő az egyetlen fiam! −Mi a világról, az egész emberiségről beszélünk! Kérem, írja alá! Mindre szükségünk van. −Nem lenne megoldható, hogy vérátömlesztést kapjon? −Ha lenne tiszta vérünk, akkor kaphatna. Kérem, aláírná? Tompa csöndben aláírod. Aztán megkérdezi az orvos: szeretnének néhány percre bemenni hozzá, mielőtt elkezdjük? Oda tudsz menni? Oda tudsz menni, ahol a fiad az asztalon ül, és azt kérdezi: Apa? Anya? Mi történik itt? Meg tudod fogni a kezét, és azt mondani neki: fiam, nagyon szeretünk téged, és soha nem hagynánk, hogy valami olyan történjen veled, ami elkerülhető, érted? El tudsz menni? Ki tudsz úgy menni a szobából, hogy közben hallod fiadat, amint azt kérdezi: Apa? Anya? Apa? Miért, miért hagytok el? És aztán a következő héten, amikor a fiad temetése van, néhányan átalusszák az alkalmat, és vannak, akik el sem jönnek, mert más dolguk van, vagy vannak, akik eljönnek ugyan, de csak egy mesterkélt mosolyt erőltetnek az arcukra, hogy úgy tűnjön, fontos nekik az egész. Vajon nem akarnál felugrani, és azt mondani: elnézést! A fiam érted halt meg! Hát ennyire nem érdekel? Egyáltalán jelent ez neked valamit?! Vajon Isten is ezt szeretné mondani ezekben a napokban? „A fiam érted halt meg! Számít ez neked valamit? Hát nem érted, hogy nekem ennyire fontos vagy?”
5. További szempontok az istentisztelet alakításához Imádság Mindenható Atyánk, megdöbbenve állunk hatalmas váltságmunkád előtt. Látjuk azt a szenvedést, amit szent Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus elhordozott és nincsenek szavaink igazán hálát adni mindezért neked. Hogyan is tudnánk köszönetünket kifejezni, mi is lehetne hálánknak igazi jele? Talán az, ha életünket, magunkat ajánljuk fel Neked. Te látod Atyánk, hogy mennyire megfáradt, kifulladt már hitünk, megkopott kegyességünk és bizony nagyon sokszor izzadságszagú keresztyén életünk, szolgálatunk. Nincs erőnk megújulni, nincs alkalmunk felfrissülni. Pedig vágyódunk Hozzád, a Te hajlékodba, a Te közösségedbe. Amikor aztán végre itt vagyunk, oly ritkán tudunk arra figyelni, ami a Te akaratod, a Te üzeneted. Még itt is saját kérdéseinkkel, gondolatainkkal vagyunk elfoglalva. Pedig milyen más 178
Zsidókhoz írt levél 9,11−12.24
lenne életünk, ha felfelé néznénk és lelki szemeink előtt megnyílna a te valóságod és látnánk a mi Fejünket, a Krisztust, aki kimondhatatlan imádságokkal esedezik most is érettünk és minden gondunkat hordozza előtted. Rá tekints Urunk Istenünk és bocsáss meg nekünk, háríts el minden akadályt Szentlelked által az útból, ami hozzád vezet! Köszönjük neked az igét, a biztatást és az örök hajlék ígéretét, amelyet számunkra készítettél, és amelynek reménysége ma is megújíthatja lelkünket, életünket, gyülekezeteinket, istentiszteleteinket. Ámen. Színessé teheti istentiszteletünket, − én magam is kipróbáltam − ha az igehirdetés alatt képeket vetítünk a szent sátorról, főpapról és röviden ismertetjük, bemutatjuk ezeket a gyülekezetnek. Beszélünk a sátor beosztásáról, berendezéseiről, valamint a papi ruhákról és az áldozat bemutatásának mozzanatiról.
6. Felhasznált és ajánlott irodalom BARCLAY, WILLIAM: The letter to the Hebrews, Edinburgh, The Saint Andrew Press 1976. Bibliai Fogalmi Szókönyv, Kolozsvár, 1992. BULTMANN, RUDOLF: Az Újszövetség teológiája, Budapest, Osiris, 1998. GROSHEIDE, F.W: De Brief aan de Hebreen, Amsterdam, 1927. FLAVIUS, JOSEPHUS: A zsidók története, Budepset, Talentum kiadó, é. n. CZEGLE IMRE: A zsidókhoz írt level magyarázata, in: Bartha Tibor (szerk.): Jubileumi Kommentár – A Szentírás magyarázata, Budapest, Kálvin Kiadó, 1995, 368−389. KÁLVIN JÁNOS: A zsidókhoz írt levél magyarázata, Budapest, Kálvin Kiadó, 2010. VARGA ZSIGMOND J.: Újszövetségi görög-magyar szótár, Budapest, Kálvin Kiadó, 1992.
Makkai Péter (Árkos)
179
