NAGY Mónika Közelítések az Eszter hagyatékához
Kutatásom címe: Közelítések az Eszter hagyatékához. Előadásom felépítése a következő: először a kutatási témát fogom körülhatárolni. Ezután szó lesz a kutatási módszerekről, majd egy rövid szakirodalmi áttekintést adok. A későbbiekben pedig az eddig elkészült elemzést szeretném ismertetni, majd összegzéssel zárom a szöveget. Kutatásomban tehát Márai Sándor teljes életművének egy részletét szeretném kiragadni, ezen belül is az emigráció előtti időszakot. A harmincas években Márai legtermékenyebb írói korszakát éli, azonban a Pesti Hírlaphoz való csatlakozás nagy visszhangot vált ki, emiatt az elkövetkező években, mint a siker árnyékában rejtőzködő írót tartjuk számon. Ekkor írja meg az Eszter hagyatéka című, meglehetősen keveset elemzett művét is. Szövegem fókuszában a műben tapasztalható morális dichotómia áll, ami a szerző sztoicizmus iránti érdeklődéséről tanúskodik. Ennek nyomát fellelhetjük Márai Sándor naplófeljegyzéseiben is, melyeket 1943-tól kezdett írni. Eddigi munkám során a következő szakirodalmak tűntek hasznosnak: SzegedyMaszák Mihály Márai Sándor című könyve, Szávai János A kassai dóm című műve. A hipotézisek felállításában Szabó Tünde A szerelem emlékezete, Három Márai-regény című munkája volt a legnagyobb segítségemre. Ennek a tanulmánynak a mentén fogalmaztam meg azokat a kérdéseket, melyek segítenek az Eszter hagyatékához való közelítésben. A cél tehát nem egy komplex, minden aspektusra kiterjedő elemzés, hanem különböző kérdések mentén való vizsgálat, mellyel reményeim szerint bővíteni tudom a műről szóló szakirodalmat. Az irodalmi művek elemzésekor fontos figyelembe venni az elsődleges kontextust. Az elsődleges kontextus körébe tartozhat az író pályaképe, életrajza, ezenkívül a nemzeti, történelmi hagyományok, fontosabb események, melyek hatottak az adott műre, annak keletkezésére. Jómagam sztoikus filozófia és értékrend vizsgálatával szeretnék hasznos értelmezéshez jutni az Eszter hagyatékával kapcsolatban. Takáts József irodalomtörténész nyolc érvet sorolt fel az elsődleges kontextus – amúgy sokat vitatott – használatának érvényessége mellett, melyek közül előadásom szempontjából „az interpretatív jelleg”
szempontja érvényes (Takáts 2001, 316-324). Ebben azt fejti ki Takáts József, hogy az irodalmi művek azon kultúra interpretálói, mely kultúrában születtek. Így tehát „a szöveget, mint interpretációt nem érthetjük meg anélkül, hogy ne ismernénk az adott kultúrát, amelyet interpretálnak. Az elsődleges kontextus ez esetben tehát az a kultúra, amelyet a vizsgált szöveg vagy a vele való cselekvés értelmez.” (Takáts, 2001, 320). A kultúra, amely tehát megjelenik az Eszter hagyatékában, a sztoikus gondolkodás. A sztoicizmus megalapítója Zénón volt (Kr. e. 336-264), s az iskola egészen Marcus Aurelius császár (Kr. u. 121-180) bölcselkedéséig élt. A sztoikusok gyakorlati moralisták voltak. A sztoicizmus meghatározó része az általuk kialakított morálfilozófia volt. Bertrand Russel így fogalmaz a sztoikus erényfelfogásról: „Az erény olyan akarat, amely összhangban van a természettel.” (Russel, 1994, 228). Így tudja elérni a boldogságot. S ez csak akkor érhető el, ha nem befolyásolják indulatok az embert: „A sztoikus ideál az apátia, az indulatoktól való mentesség” (Kunzmann-Burkard-Wiedemann, 1996, 57). Tanaik szerint „az erény lényege a tudásban gyökerezik, azaz, amit az ész parancsol, az a mindenkor helyes és kötelező. […] A sztoikus etika fő követelménye: az egyént megmenteni a rossztól, amely a környező világ részéről fenyegeti, s ez pedig a körülményekbe való belenyugvás árán érhető el” (Dörömbözi, 1994, 164-188). Tanaik beépültek a kereszténységbe, így az európai kultúrára is nagy hatással voltak. Márai 1938-ban ismerkedik meg a sztoikus filozófia alapjaival, és munkásságára ez nagy hatást gyakorol. Naplófeljegyzései, melyek 1943-44-ben születtek, egyértelműen tanúskodnak effajta érdeklődéséről. Egyrészt többször említi, hogy a sztoikus filozófia nagy alakjának, Marcus Aureliusnak az írásait olvassa, sőt mi több, barátjának tekinti a nagy filozófust, aki segít neki átélni a nehéz időszakokat. Egy bejegyzésben a filozófuscsászár tanítványaként jeleníti meg magát. Azonban a naplófeljegyzéseket olvasva nemcsak olvasmányélményei kötődnek a sztoikus gondolkodásmódhoz, hanem viselkedése, viszonya a világhoz, az emberekhez is mind-mind erről tanúskodik. A bombázással fenyegetett Budapestet nem hagyja el, beletemetkezik az írásba és az olvasásba, kötelességének érzi, hogy alkosson. A magány, az alázatosság, a beletörődés a megváltoztathatatlanba visszatérő motívumai a feljegyzéseknek (Márai, 1945, 7-292). Így tehát megállapítható, hogy Márai Sándor gondolkodásmódja és világszemlélete szorosan kapcsolódott a sztoikus etikához. Az Eszter hagyatéka 1938-ban született kisregény. A műben különleges, hogy a Márai-életmű nagy részével ellentétben, nincs benne életrajzi vonatkozás. A regény a lélektani regények csoportjába tartozik, mivel „a személyiség azonossága, folytonossága, meghasadása áll a középpontjában.” (Szegedy-Maszák, 1991, 102). A főszereplő, Eszter
vallomását ismerjük meg a műben, aki húsz éve látott szerelmét, Lajost várja haza. Eszter az, akinek a jellemében változás áll be a mű során: olyan nő, aki egész életét „a világ és az értelem törvényeinek” szentelte. Lajos látogatásának végére belátja, ez helytelen életmód volt, és az utolsó pillanatban úgy cselekszik, ahogyan a szíve diktálja. A mű egyetlen helyszínen játszódik: Eszter és Nunu házában, mely Eszter apjától kapott öröksége. Ennek a háznak köszönhető, hogy Eszter és Nunu „valahogy élni tudott”, a ház éppen eleget adott a „hajótörötteknek”. A cselekmény ideje összesen két nap, viszont a naplófeljegyzés, ami e két nap történetét írja le, három évvel Lajos látogatása után keletkezett. Tehát megállapíthatjuk, hogy az Eszter hagyatékában a Márai más műveire is jellemző szüzsé jelenik meg, jelesül a „kortárs környezetbe helyezett tragikus történet, mely az érintett felek visszaemlékezéséből bontakozik ki” (Szabó, 2010, 18). A szereplők köre is viszonylag szűk, és az Eszter hagyatékában is megjelenik egy már halott nő, Vilma, aki a jelenben is képes az emberek viszonyaira hatni: az általa elrejtett, huszonkét évvel ezelőtt keltezett, Lajos által Eszternek címzett levelek felbukkanása indítja el Eszterben azt a folyamatot, melynek végén végre „engedelmeskedik egy olyan parancsnak, amely nem a világ és az értelem törvénye.” Megállapítható tehát, hogy az Eszter hagyatéka több aspektusból is szervesen illeszkedik a Márai-életmű darabjai közé. A dichotómia, azaz a „bármilyen szinten megjelenő kettősség, melynek két alkotóeleme ugyanahhoz a kategóriához tartozik, de valamilyen szempontból egymással ellentétes, illetve aszimmetrikus” (Szabó, 2010, 19) sokféle szinten megjelenik a műben. Eszter az, akinek jelleme a morális dichotómia egyik pólusaként értelmezhető. Jelleme a sztoikus felfogás szerint működik: magányosan megöregedett nő, aki az életével való számvetés perceiben azt vallja, hogy nem érzi magát szerencsétlennek a múlt történései miatt, hiszen ez az érzés már megalvadt benne „mint ahogy sebben megalvad a vér”, tehát belenyugodott sorsába, és már nem akarja megmásítani azt. Eszternek több ízben is lett volna lehetősége saját sorsának megváltoztatására: egyszer Tibor, a család barátja, s másodszor Endre, szintén a család barátja kérte meg Eszter kezét, aki ezeket a saját bevallása szerint „balesetszerű közjátékokat” elsimította, és jó baráti kapcsolatot alakított ki a kérőkkel. Ezenkívül a mű végén az Endrével zajló dialógus is tanúskodik arról, hogy a múltban félt Eszter megtenni olyan lépést, amit nem az esze diktál: „Ha én igazán bölcs és őszinte vagyok húsz év előtt, akkor egy éjjel megszököm ebből a házból Lajossal, nővérem vőlegényével, Lajossal, a váltóhamisítóval, a notórius hazuggal, az emberiség söpredékével”. Ezek a vallomások is arról tanúskodnak, hogy Eszter belenyugodott a saját helyzetébe. Lajos látogatásának végére rájön, nőként az a dolga, hogy ne legyen minden lépése bölcs és
következetes. Ennek felismerésekor írja alá a hivatalos dokumentumot, mellyel Lajosra hagyja a házat, egyetlen örökségét, vagyonát. Úgy érzi, ez életében az egyetlen lépés, amelyet nem az esze diktált, hanem a szíve. Így tehát megállapíthatjuk, hogy a sztoikus értékrendet már nem képviseli Eszter ezen döntésével, felborul az addigi rend. A műben tehát Eszter a morális dichotómia egyik pólusa: az erkölcsös nő megszemélyesítője. Eszter erkölcsi felfogását nagyrészt monológjaiból ismerjük meg, a másik főszereplőét, Lajosét viszont többnyire Eszter vallomásaiból, illetve a dialógusból, mikor ketten maradnak és számon kérik egymáson az elmúlt évek történéseit. Ekkor vall Lajos arról, ő hogyan képzeli saját morális helyzetét. Azonban a mű korábbi részében már Eszter is megjegyzést tesz Lajos erkölcsi felfogásával kapcsolatban. Lajos nem ismer semmiféle határt: mindenkinek hazudik, mindenféle határ nélkül. Lajos tehát a morális dichotómia ellenpólusa a műben: ő „Nietzschével tartott, aki azt parancsolta: éljünk veszélyesen.” S ez nem a fizikai értelemben vett veszélyt jelenti, hanem erkölcsi szempontú veszélyt: „Semmihez nincs igazán köze, csak a veszély érdekli; […] Ez a veszély kell neki, az élet az emberek között, az élet, megegyezések nélkül, igen, úgy, hogy kíváncsian feltöri és szórakozottan eldobja a megegyezéseket.” Ezt a magyarázatot Lajos lányától, Évától kapjuk, mikor kérdőre vonja Esztert, amiért nem segített rajta és Gáboron, Vilma árván maradt gyermekein. Lajos vég nélküli hazugságai éppen ezt a veszélyt próbálják enyhíteni, kivédeni: „Ő maga félt a veszélytől: […] érzelmes kalandba, szájas nagyhangúsággal, de titkos fegyverekkel indult, előre megfogalmazott védekező hazugságokkal…” Lajos hazug életmódja ezzel tehát indokoltnak látszik. Cselekedeteiben nem a célszerűség, a magyarázhatóság motiválta, hanem az adott helyzetben mindig önmagát akarta menteni. Itt is megfigyelhető tehát az Eszter és Lajos közötti ellentét: Lajost nem az ésszerűség irányítja. Úgy gondolja, hogy az ember csak a szándékaiért felelős, hiszen „A cselekedet, mi az? Mindig valamilyen önkényes meglepetés.” Ezzel menti tehát fel magát az állandó hazugságok alól. A műben meghatározó Lajos saját véleménye életéről, mely megváltoztatja nézőpontunkat: jellem nélkül élte le az életét, pedig a jellem segíthetett volna abban, hogy valami maradandót alkosson a világban. Esztert erre használta volna: „te lettél volna számomra az, ami belőlem hiányzott: a jellem.” Emiatt szerette tehát Esztert. Lajos nem nyugszik bele saját sorsába, állandóan úton van, cselekszik, még akkor is, mikor lehetőségei szerint (a két árván maradt gyermek általi kötöttség, anyagi problémák) nem engedhetné meg magának ezt az életmódot. Igazoltnak látszik tehát, hogy Lajos és Eszter morálisan két ellenpólust jelenítenek meg a műben. A műben központi szerepet játszanak a különböző hazugságok, a további munka során ezt a jelenséget, illetve a szereplők hierarchiáját szeretném elemezni.
FELHASZNÁLT IRODALOM Dörömbözi János: A filozófia története és elmélete I.. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994, 164-188. Kunzmann, Peter – Burkand, Franz – Peter-Wiedmann Franz: SH Atlasz Filozófia. Második, javított kiadás, Springer Kiadó, Budapest, 1996. Márai Sándor: Eszter hagyatéka és három kisregény. Helikon Kiadó, Budapest, 2012. Márai Sándor: Napló 1943-1944. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1945. Russel, Bertrand: A nyugati filozófia törénete. Göncöl Kiadó, Budapest, 1994. Szabó Tünde: A szerelem emlékezete. Három Márai-regény. Orosz Irodalom és Irodalomkutatás, ELTE Doktori Program, Budapest, 2010. Szávai János: A kassai dóm. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2008. Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991. Takáts József: Nyolc érv az elsődleges kontextus mellett. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 2001/3-4.
