10. Liza Kifizettem a taxit, és akkor lepődtem csak meg igazán, amikor a végignéztem kocsiból kiszálló Lizán. – Siessünk, mert megfázol – csak ennyit tudtam mondani döbbenetemben. Felkísértem, betessékeltem a fürdőszobába, hogy kapja magát rendbe, közben megkértem Richárdot, hogy ne haragudjon, de valami rendkívüli történhetett, és kértem, hogy hagyjon magunkra a barátnőmmel, mert nyugalomra van szüksége. A lakásomig vezető sztorija nagy részét csak akkor este ismertem meg, amikor zuhanyzás után a fürdőköntösömbe burkolózva elkezdett végre beszélni. Sajnos Pandorával mi is hibásak voltunk benne, hogy idáig fajultak az események. Mindig cikiztük a barátai miatt, mert vonzódott a nagydarab pasikhoz. A többségükkel semmi gond nem volt. Együtt jártak, buliztak, szeretkeztek, aztán békésen elváltak útjaik. Mi jobbára élcelődtünk rajtuk, közben meg nem vettük észre, hogy a barátnőnk bezárkózott és a problémáit már nem osztja meg velünk. Liza nem volt kifejezetten buta lány, csak kevés volt a magához való esze. Épp ellenkezője volt azoknak a hidrogénezett hajú libáknak, akik végül mindig megtalálták a számításukat. Az még hagyján, hogy ezzel a legutóbbi ürgével csúnyán beválasztott, de közben hibát hibára halmozott. Először is hagyta, hogy a barátja egy hónap ismeretség után hozzá költözzön. Nem csak a fogkeféjét meg néhány pólót szállított át, hanem felmondta az albérletét. A következő bakit a motorvásárlásnál követte el. Lizának borzasztóan tetszett a kosztümben robogózós életstílus, és nem nyugodott, amíg nem vett egy ilyen kétkerekűt. Meg kell hagyni tényleg jól nézett ki rajta, bár mi, Pandorával csak fényképen láttuk. A fotók között volt egy, amin a barátja is rajta volt. Akkor láttuk először. Nem volt véletlen, hogy addig titkolta előttünk. – Na, megint egy Bazi Laci – kezdte húzni Pan szokásos fanyar stílusával szegény Lizát. – Nem is Laci, hanem Tomi. És nagyon rendes – pironkodott Liza, de nem hagyta magát eltántorítani. Inkább nem beszélt a kapcsolatáról. Azt is csak aznap este tudtam meg, hogy kölcsönt kapott a barátjától. „Hiszen minek is fizetnéd a kamatot?” – beszélte rá Bazi Laci, hogy ne vegyen fel hitelt a motorkereskedéstől. Liza ráállt, a fickó pedig kicsengette a hiányzó százötvenezer forintot. Éltek így nagy boldogságban, mígnem a srác egyszer egy pornófilmmel állított be. Hülye Liza meg ahelyett, hogy kikérte volna magának, hagyta, hogy ez az izomagyú ilyennel hergelje magát. Amikor már-már egy szexmozi kínálatához is elegendő gyűjtemény halmozódott fel a polcokon, megelégelte a dolgot, de a fickót nem volt könnyű kiebrudalni a lakásból. Próbálta szegény Liza, de tartozott is neki. A Tomi gyerek ekkor jött csak elő igazán a farbával. Szakíthatnak, ha Liza megadja a tartozását, de akkor már nem baráti alapon jár a kölcsön, és felszámít húsz százalékot. Havonta és visszamenőlegesen. A százötvenezerből így lett nyomban háromszázharmincezer. Visszavitte a három hónapos mocit a kereskedésbe, de várnia kellett, amíg elkel. És a legnagyobb hibát ekkor követte el. Mivel szégyellte a barátai előtt bevallani, hogy milyen csúnyán rászedték, ahelyett, hogy segítséget kért volna, maradt a fickóval. Rettegésben telt az élete, és már csak napok kérdése volt, hogy mikor omlik össze teljesen. Nem kellett hozzá sok idő. Egy állatos film tette be a kiskaput. Liza besokallt, és elkezdett üvöltözni vele, hogy ezt már nem bírja, és takarodjon. Bazi Laci mintha csak erre várt volna. Maga alá gyűrte a szerencsétlent. Lizának szorult helyzetében jött meg végre az esze. Nem ellenkezett, nem kapálózott, de amikor a
nagy ember enyhített a szorításon, térddel jól ágyékon rúgta. Még kapott egy félrecsúszott pofont érte, de a pasas a következő pillanatban már összegörnyedt a fájdalomtól. Liza kiugrott az ágyból, az előszobában magára kapta a hálóingét és kirohant a lakásból. Már lent járt a lépcsőház aljában, amikor hallotta, hogy nagy dérrel-dúrral feltépik a bejárati ajtaját. Csak egy sarkot kellett futnia, de azt nagyon gyorsan. Beugrott a droszton álló egyetlen taxiba, és bemondta a címemet. A taxis, felmérve ügyfele fizetőképtelenségét, nem nagyon rajongott a fuvarért, de a visszapillantóból meglátta a feléjük rohanó hús-vér terminátort, úgyhogy jobbnak látta inkább indítani, mint egy jó kis családi perpatvarba keveredni. Így jutott el hozzám, és fogalma sem volt, hogyan tovább. Nekem sem, de azt azért elhatároztam, hogy segítek neki kimászni a slamasztikából, mert sárosnak éreztem magam az ügyben. Másnap a lakásomban maradt, amíg haza nem értem. Már kora délután leléptem az InCoTechtől, hogy haza tudjam kísérni. A ruháim egész jól álltak rajta, de a cipőim mind kicsinek bizonyultak. Leszaladtam hát, vettem neki egy flip-flop papucsot, hogy elindulhassunk végre. Úgy gondoltuk, hogy a barátja, vagy nevezzük akárhogy, munkaidőben valószínűleg nem lesz otthon. De ha mégis, a jelenlétemben akkor sem meri bántani. Azért izgultunk kicsit. Az ajtó önmagától záródó volt, ezért lakatossal kellett kinyittatni. A kifúrt cilindert kicserélte, és megbíztuk azzal is, hogy szereljen fel egy hevederzárat. Röpke egy óra alatt végzett is vele. Liza összeszedett pár cuccot, az iratait, a mobilját, a bankkártyáját és már indultunk is vissza. Azt javasoltam, hogy költözzön hozzám pár napra, amíg valamelyest lecsillapodnak a kedélyek, addig meg átgondoljuk, hogy mi lenne a legüdvözítőbb megoldás. Pandorával azonnal felajánlottuk, hogy átvállaljuk az adósságát, de az uzsorakamat megfizetését Liza nem akarta elfogadni. Megértettük, mert Pandora és én is büszkébbek voltunk annál, mintsem hagyjuk, hogy ilyen gazemberséggel megalázzanak. Más megoldás kellett, de a gonoszságnak ezt a szintjét nemhogy kezelni, még belátni sem tudtuk. Felhívtam végre szegény Dokit, hogy megértse, miért is kellett borítani a tegnap esti programot. – Nem egyszerű eset, de végső soron nem rossz a barátnőd pozíciója – mondta Doki szenvtelenül a telefonba. – Figyelj Richárd, ez most komoly, ne poénkodj rajta. – Nem viccből mondtam. Gondold csak végig – felelte. – Egész délután hárman agyaltunk rajta, de nem tűnik valami rózsásnak a helyzet. – Nem mondtam, hogy rózsás, de kezelhető. – Na, erre kíváncsi vagyok – mondtam hitetlenkedve. – Jó, látom, nem hiszel nekem. Hagyjuk. Csak egy kósza ötlet volt. – Az ég szerelmére, ne sértődj már meg! Küszködünk itt órák óta, de semmire sem jutunk. Szívesen veszünk bármilyen konstruktív javaslatot, csak mondd már! – Meg kell győzni ezt a Tomi gyereket, hogy hagyja békén a barátnőtöket. – Nem akarlak megsérteni Richárd, de idáig mi is eljutottunk. Egyedül arról nincs halvány fogalmunk, hogy hogyan. – Ki kell használni a gyengéit – közölte nemes egyszerűséggel. – Miféle gyengéit? – kérdeztem zavartan, mert rájöttem, hogy eddig ezt az alapvetően fontos kérdést fel sem tettük magunknak.
Eddig végig tévúton jártunk. Nekiálltunk itt megoldani egy problémát, anélkül, hogy elemeztük volna a helyzetet. Kétségbeesetten kerestük a kiutat, ahelyett, hogy hideg fejjel felmértük volna az erős és a gyenge pontokat. Egy stratégia alapját. Ráébredtem, hogy szükségünk van Dokira. Már abban sem kételkedtem, hogy van valami épkézláb ötlete, de még fontosabb volt a szemlélete. Biztos voltam benne, hogy szükségünk lesz a segítségére, úgyhogy kértem, hogy ugorjon fel hozzám. Kábé harmincöt perc múlva meg is érkezett. Lizának be kellett mutatnom. Pandorával egymásra vigyorogtak, amikor Richárd csókolommal köszönt neki. Mindketten emlékeztek még első találkozásukra. – Örülök, hogy újra látom – nyújtotta a kezét felé Pandora. Richárd vette a lapot. – Részemről a szerencse kisasszony – és kézfogás helyett kezet csókolt neki. – Megsérteném, ha egy pertuivás keretében felkérném a tegeződésre? – fogadta teljes természetességgel a kézcsókot Pan. – Örömömre szolgálna – felelte Doki, és mindketten rám szegezték tekintetüket, hogy mit bámulok még annyit, hozzak már valamit inni. Kislattyogtam a konyhába, közben hallgattam további évődésüket. – Sok rendkívülit tudtam meg magáról, mióta nem találkoztunk – hízelkedett Pandora. – Ó, közös ismerősünk bizonyára túlozhatott – felelte Richárd tettetett álszerénységgel a hangjában. – Kóla, narancslé vagy slivovica? – kiáltottam ki a konyhából. – Slivovica! – kiáltották vissza egyszerre. – Nagyon egy hullámhosszon mozogtok! – kommentáltam a rendelésüket. Gyorsan kitöltöttem az italokat, hogy minél hamarabb túlessenek az álságos formalitásokon, és Richárd végre elmondhassa, miféle kiutat lát a csapdából. Amikor megitták végre a pertut, megpróbáltam visszaterelni a szót a rendes kerékvágásba. – Doki azt mondta a telefonba, hogy van valami ötlete – szóltam a lakásomban összegyűlt kompánia felé. – Nem tudom, mennyire értetek vele egyet – vette át a szót Richárd –, de szerintem a fő cél az, hogy ez a Tamás gyerek hagyja békén Lizát. Emellett nem lényegtelen, de végül is másodlagos cél, hogy ez minél kisebb anyagi kárral járjon. – Oké - oké, ezen már mi is túl vagyunk. A lényegre! – sürgettem meg kicsit, mert olyan stílussal beszélt, mintha valami nemzetközi tanácsadó cég munkatársa osztaná nekünk az észt. – Elnézést, ha egy kicsit körülményes vagyok – húzódott vissza egy pillanatra, de ugyanabban a modorban folytatta. – Szóval ahhoz, hogy erre rávegyük, alaposan ki kell ismerni. – Már ezt is elmondtam a telefonba. Egy sötét bunkó nagy, bazi izmokkal, meg pornófilmekkel. Mire vagy még kíváncsi? – Türelem, Suzan! – szólt közbe most feddően Pandora. – Richárdnak igaza van. Ő az első, aki legalább megfogalmazta a célokat, nem úgy, mint mi. Három órája rágjuk itt a gittet, és semmi eredmény. És tudod miért toporogtunk végig egyhelyben? – Segíts, miért?! – feleltem kis sértődöttséggel a hangomban. – Azért mert Bunkó Tamást egyszerűen csak egy szarházinak tekintettük.
– Miért, nem az? – kérdeztem vissza. – Persze, hogy az, de ettől még egy jottányit sem haladtunk előre. Amíg valakit csak szarjankónak tartasz, addig nem tudsz vele megküzdeni, mert nem ellenfél. Doki logikájával legalább van végre egy ellenfelünk... Meg egy problémánk – nevette el magát kényszeredetten. – Mert eddig csak tragédiánk volt. Jó megoldása pedig egy problémának még lehet, de egy tragédiának soha. Úgyhogy a magam részéről sokkal szívesebben hallgatok végig egy logikus eszmefuttatást, minthogy ész nélkül rohangáljak körbe-körbe magam körül – fejezte be végre a monológját. – Jó, igazatok van – feleltem bűnbánóan. – Bocsi a vérmérsékletemért, csak nagyon kíváncsi vagyok. – Oké, megpróbálom rövidre fogni – vette fel a fonalat Richárd. – Szóval csak arra gondoltam, hogy néhány erős ember meggyőzhetné ezt a Tamást. Egy pillanatra síri csönd lett a szobában, ahogy mindhármunk arcára kiült a döbbenet. Persze, hogy felvetődött bennünk is ez a gondolat, de ez volt az, amit elsőre és véglegesen elutasítottunk. Őszintén szólva, ennél azért többet vártam Richárdtól. – Nem akarlak megbántani – törtem meg végül a csendet –, de ezt eléggé elvetemült ötletnek tartom. Mivel senki nem szólt, folytattam. – Tudod, mi gyenge nők, alapból irtózunk az erőszaktól. Másrészt nincs is olyan ismerősünk, aki elvégezné a piszkos munkát. Harmadrészt, ha lenne is valaki, akkor sem támogatnánk, mert az erőszak erőszakot szül. Körülnéztem, és a lányok végre egyetértően bólogattak. De Richárd nem hátrált meg. – Csupán egyetlen apró részlet kerülhette el a figyelmeteket – emelte fel az ujját. – Az, hogy az erőszak már elszabadult. Most nekünk esett le az állunk, mert ez telitalálat volt. Egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni a fizikai bántalmazással. Kényelmesebb volt nagyvonalúan elfeledkezni róla. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy nem ez a jó megoldás, úgyhogy kiálltam az eredeti álláspontunk mellett. – Igaz, ami igaz, tényleg elszabadultak az indulatok, de szerintem újabb erőszakkal csak tovább rontunk a helyzeten. – Azt hiszem, ebben most tévedsz, Suzan – felelte Richárd. – Pont arról akarok beszélni, hogy ha már elszabadult az agresszió, akkor valahogy békés mederbe kell terelni az események menetét. Én erre négy módot látok, amiből kettőt kapásból ki is zárok. – Mi lenne az? – biztattam, mert kezdett izgalmassá válni, amit mondani akart. – Azt hiszem, szép szóval nem megyünk semmire. A másik a jogi út. Hosszadalmas, költséges, bizonytalan … – És mi az, ami működhet? – Lehet egyrészt a pénz. Ki lehet fizetni. Ez egy egyszerű megoldás, de veszélyes. Ha egyszer hagyod magad megzsarolni, ugyanezt máskor is megteheti. De itt legalább van kábé ötven százalék esélyed, hogy utána békén hagy. – Frankó! Akkor szerinted az egyetlen értelmes megoldás, hogy néhány erős fickóval összevereted? – Édes Istenem! Ne legyél már ilyen végletes! – fonta imára az ujjait. – Nem feltétlenül kell valakinek szétverni a pofáját ahhoz, hogy jobb belátásra kényszerüljön. Te le mernél keverni egyet ennek a Tominak?
– Hát, eléggé viszket a tenyerem, de nem vagyunk egy súlycsoport. – Pont erről van szó. Ez a fickó elkövetett egy óriási bakit – magyarázott tovább. – Azt hiszi, hogy ő az Atyaúristen. Csak azzal nem számol, hogy nála erősebbekkel is szembe kerülhet. Hidd el, néhány izmos pacák elég meggyőző tud lenni anélkül is, hogy egyetlen pofonnak is el kellene elcsattannia. Végül is sok igazság volt abban, amit Richárd előadott, de néhány képkocka hiányzott még a filmből. Például, hogy honnan és mennyiért keríthetnénk megfelelő fellépésű embereket. De Richárdnak számomra meglepően erre is megvolt a válasza. – Van néhány ismerősöm, akik szerintem szívesen segítenének. – Meg tudsz lepni – feleltem megrökönyödve. Nem feltételeztem róla, hogy jó kapcsolatokat ápol a szürke zóna képviselőivel. – És hogy mérik az efféle szolgáltatásokat? – kérdeztem pici gúnnyal a hangomban, nem titkolva rosszallásomat a kétes hírnevű társaság miatt. – Ingyen. Csak úgy brahiból – jött Richárd részéről az újabb meglepetés. Mivel csak néztünk rá kérdőn, magyarázatot várva ő folytatta. – Tudjátok, van néhány haverom, akikkel együtt kosarazunk. Egyetemisták. Jópofa, vagány gyerekek. Elég izmosak, és van valamijük, amitől általában tartanak az emberek. – Baseballütő, vagy micsoda? – kérdezett most Pandora. – Nem, ők inkább teniszeznek. De van egy jó autójuk... Egy szép nagy Audi... fekete... sötétített üvegekkel... – részletezte vontatottan. – Ne viccelődj, ilyennel nem tudod megfélemlíteni ezt a bunkót – fejtette ki Pan. – Ilyen bármelyik haverjának lehet. – Csakhogy van még egy különlegessége ennek a kocsinak. – Rakétákkal van felszerelve, vagy mi? – Azzal biztos nem – vihogott Richárd –, inkább a rendszáma érdekes. – Ne feszítsd már tovább a húrt! Milyen rendszám? – türelmetlenkedett kissé emelt hangon most már Pandora is. – Ukrán – adta meg az ütős választ Richárd, amivel végre kaján mosolyt csalt az arcunkra. Jóleső gonoszság ülte meg az elménket, ahogy agyunk vizuálisan leképezte a jövőbeni eseményeket. Tomi gyereket körülveszi három jól megtermett figura, elmagyarázzák neki, hogy békén kellene hagyni Lizát, aztán beszállnak egy ukrán rendszámú nagy fekete autóba, és elhajtanak. Innen kezdve Liza szent tehénnek tekinthető, mert nincs az a pénz, amennyiért egy ilyen senkiházi ujjat merne húzni egy ukrán társasággal. Tényleg tuti megoldásnak tűnt, csak Liza bizonytalankodott. Láthatólag az ötlet nem nyerte meg egyértelműen a tetszését, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy az ő bőrére megy a játék. Most először szólalt meg, mióta Richárd csatlakozott a társasághoz. – Figyeljetek... – kezdte, de csak egy fél perc némaság után folytatta. – Tudom, hogy sok hülyeséget csináltam már életemben, és nagyon köszi a segítséget is, de... De nekem ez túl meseszerű. Ebbe én nem merek belevágni. Erre szokták azt mondani, hogy kalandorvállalkozás. Ennek a helyzetnek nincs jó megoldása. És a butaságom árát inkább pénzben fogom kifizetni. – Nézd Liza! – vette át a szót Pandora – Ha pénzre van szükséged, tudunk kölcsön adni, de ez nem a te hülyeséged volt, hanem egy antiszociális bunkó szemétsége. És azért vannak a barátok,
hogy ne legyél egyedül a bajban. Úgyhogy ha tényleg fizetni akarsz, most lemegyek a bankba és felveszek három kilót. De gondold végig Richárd ajánlatát is. – Én nem akarok félelemben élni – mondta majdnem sírva. – Amilyen gyorsan csak lehet, visszafizetem. Majd vállalok maszek fordításokat. Kábé három hónap. Addig talán a motorom is elmegy. Kissé csalódottak voltunk, hogy kihagyja a Tamást megalázó lehetőséget, de tiszteletben tartottuk döntését. Liza bekapcsolta végre a telefonját, ami hemzsegett Bazi Laci szitkozódó üzeneteitől, amiért nem tudott bejutni a lakásba. Miután végighallgatta a hangpostáját, beütötte Tomi számát a mobilba, de hívógombot nem nyomta le. Csak ült üveges szemekkel a kijelzőre meredve, végigfutott egy könnycsepp az arcán, aztán még egy, míg végül keserves zokogásban tört ki. Nem jött ki más a száján, csak, hogy nem meri felhívni. Nem mer vele találkozni. Próbáltunk segíteni, hogy felmegyünk vele, mert előttünk nem meri bántani, de nem használt. Öntöttem neki is egy kupica kurázsit, amitől megnyugodott annyira, hogy újra beszélni tudjon. – Az a szörnyű – kezdte hüppögve –, hogy tényleg Richárd megoldása lehet a legjobb, de nem merek másokat belekeverni. Egyébként viszonylag normális, de ha felidegesedik, akkor kiszámíthatatlan... Tudjátok, van egy kése. Spéci cucc. Egyszer láttam egy kirakatban, harmincötezer volt rá írva. Azt mondja, az őrzéshez kell. Ez olyan plusz munka a kajakihordás mellett, de a kés mindig nála van. – Mit őriz? – érdeklődött Doki. – Mikor mit. Van, amikor építkezést, van, amikor diszkót. Ami adódik. – Pisztolya nincs? – folytatta a kérdezősködést Richárd. Azt hittem, rosszul hallok, de a feltételezés nem is volt annyira légbőlkapott. – Van rá vizsgája, de úgy tudom nincs – válaszolta Liza. – Volt egy időben fegyveres őr is, de unalmasnak találta, úgyhogy dobbantott. – Kocsija van? – Aha. Egy Mitsubishi. – Új vagy régi? – Miért érdekes ez? – szóltam bele, az egyre haszontalanabb kérdéseket hallva. – Csak próbálom belőni, hogy mekkora kaliber. Lehet, hogy egy felfuvalkodott hólyag, de az is, hogy profi pénzbehajtó, vadi új X5-ös BMW-vel. Az már azért keményebb dió lenne. Nagy bajba én sem keverném a haverjaimat. De ha jól értem, ez a muki inkább csak keménykedik, mintsem igazi tökös csávó lenne. – Azért ne becsüld le! – válaszolta még mindig szipogva Liza – Amúgy egy tizenkét éves Galantja van. – Mélynyomóval meg spojlerekkel? – fojtott el egy nevetést magában Doki. – Igen. Csak az erősítővel bajlódik állandóan. Pedig néha már azt hittem, szétmegy tőle a fejem. De ez mindig nagyobbat akart. – Na jó, azt hiszem simán menni fog – összegezte Richárd. – Mi megy simán? – néztem rá kérdőn.
– Ez egy buta és beképzelt alak. Ráadásul beteg is, csak nem tud róla. Andrejék megeszik reggelire. Valahol sejtettem, hogy megint a pszichológus bukott ki belőle, de azért ez a betegség téma még magyarázatra szorult. Néztünk rá, mint borjú az új kapura, hogy fejtse már ki bővebben, mire is gondol. – Ez egy kisebbségi komplexussal küszködő ember. Ide a bökőt, hogy kicsi a pénisze. Most minden szem Lizára szegeződött, aki szégyenlős mosollyal bólintva megerősítette Doki elméletét. A helyzet összes kínja és keserve ellenére Pandorával nem tudtuk megállni röhögés nélkül. Liza csak pironkodott, és kért még egy slivovicát. Örültünk neki, hogy talán egy kis alkohol segítségével sikerül újabb erőre kapnia, de továbbra sem tudott kimozdulni a holtpontról. Már-már odáig jutottunk, hogy Lizának talán aludni kellene még egyet a hallottakra, de Richárdnak még volt egy kis mondanivalója. – Figyelj Liza! Én nem akarlak presszionálni, semmi érdekem nem fűződik hozzá, de gondoltál már arra, hogy mi történik, miután leperkáltad azt a háromszázezret? – Persze, hogy gondoltam... – válaszolta újból elsötétülő szemmel, de nem folytatta. – Ezek szerint te is ugyanarra jutottál? – kérdezett vissza Doki, mintha Liza fejébe látna. – Beavatnátok minket is, miről beszéltek? – érdeklődött Pandora. Néztünk egyikre, másikra, és mivel Liza újra magába esett, Richárd vázolta a legvalószínűbb verziót. – Tudjátok, Liza átadja a pénzt, a szekrényhátú átveszi, aztán önelégülten elterül az ágyon. Talán még fingik is egyet Liza bosszantására. Ezek után közli, hogy rendben, majd keres albérletet. Aztán heteken, vagy akár hónapokon keresztül is ott lakik. De ha jól gondolom, Liza még ennél is tovább jutott. Liza újra elsírta magát, amiből már szavak nélkül is kitalálhattuk félelmét, hogy a régi barátja befejezi, amit akkor este elkezdett. Nem üvölthettem, mert azzal csak olajat öntenék a tűzre. Most megéreztem végre a gyűlölet igazi ízét. Teljesen azonosulni tudtam Richárd megoldási javaslatával, azzal a különbséggel, hogy most már vizenyősre vert pofával, levágott farokkal és a hasán kiforduló belekkel kívántam látni ezt az állattá aljasult lényt. Még jó, hogy a szilvapálinka közel volt. Leküldtem én is egy fél decit, de nem lettem vidámabb tőle. Ültünk egy darabig gondolatainkba mélyedve, mígnem megszólalt egy telefon. Csöngött még egyet, de még mindig nem nyúlt senki a készülékéért. Leesett végre, hogy Liza mobilja szólalt meg a Tamás gyerekhez rendelt hívódallammal, csak egyszerűen nem akarja felvenni. Richárd ekkor Liza felé nyújtotta a kezét, aki rövid gondolkodás után át is nyújtotta a telefont. – Halló! – szólt Doki a telefonba szándékosan mélyített hangon. A telefon másik végén álló személy meglepettségétől a telefon néhány másodpercig néma maradt, mielőtt szólni tudott volna. – Halló, ki van ott? – kérdezte felháborodott hangon. – Miért, kit hívott? – szólt bele még mélyebb hangon a készülékbe Richárd. – A barátnőmet – válaszolta a hang egyre zaklatottabban. – Sajnos őt nem tudom adni – felelte Richárd kimérten. – Mi az, hogy nem tudja adni? És különben is… Ki maga? – Maga hívott! Magának kellene tudnia.
– Én a barátnőmet hívtam. Az a rohadt kurva kizárt a lakásomból, maga meg szórakozik velem? – Lehet, hogy rossz számot hívott… – válaszolt Richárd aljas kétértelműséggel a kagylóba. A vonal túlfelén álló személy néhány másodpercig megint hallgatásba burkolódzott, valószínűleg ellenőrizte, hogy milyen számot hívott, aztán folytatta. – Egészen biztos, hogy jó számot hívtam, és adja azonnal azt a büdös ribancot, mert szétverem azt az ájtatos pofáját… Meg a tiedét is, te kis köcsög! – váltott hirtelen tegező formulára. – Nézze Tamás! Egyáltalán nincs ínyemre a maga alpári stílusa, úgyhogy azt javaslom, fejezzük be ezt a társalgást. Majd jelentkezünk – mondta Doki, és mielőtt a másik válaszolni tudott volna, lenyomta a vége gombot. Sajnos továbbra sem tudtuk felfedezni az intelligencia leghalványabb szikráját sem ebben a Tamás gyerekben. Nem tudom mire számíthatott, amikor újra csöngette Liza telefonját, de hagytuk hosszan kicsöngeni. Megvártunk még egy újratárcsázást, aztán kikapcsoltuk a mobilt.
