Nagy András. Újabb gondolatok marxizmusról, kommunizmusról, rendszerváltásról

Nagy András

Újabb gondolatok marxizmusról, kommunizmusról, rendszerváltásról

2

Háború és béke Jugoszláviában 1. 1989 - Jugoszlávia Trianonja a kezdetét veszi. A kelet-európai rendszerváltás a legtöbb érintett országban mint a szovjet elnyomás alóli felszabadulás volt megrendezve. Miután Gorbacsov a máltai találkozón feladta a Varsói Szerződést, azért - ellentétben 1953, 1956 berlini, poznani és budapesti hasonlóan motivált eseményeivel - a rendszerváltás e szerint a forgatókönyv szerint viszonylag békésen, erőszakmentesen zajlott le. Kivételt négy ország jelentett, ahol a szovjet elnyomás alóli felszabadulás a dolgok természetéből következően nem volt lejátszható: mindenek előtt maga a Szovjetunió, a szovjet vezetéssel már régen szembe helyezkedő Causescu-féle Románia illetve az Enver Hodzsa utáni Albánia, és természetesen a titoi függetlenségi hagyományokat még őrző Jugoszlávia. Ezekben az országokban az antikapitalista, szocialista elemeket hordozó rendszereket más forgatókönyv szerint kellett megdönteni. Ezek a forgatókönyvek természetesen egymástól is különböztek, de közös vonásuk, hogy nem nélkülözhették a véres erőszakot. Jugoszláviában, akárcsak magában a Szovjetunióban, a rendszerváltás alapjául a szocialista szövetségi államforma szétverése szolgált, a tagköztársaságok kívülről támogatott elszakadása. Meg kell jegyezni, hogy ebbe a sorba Csehszlovákia szétválása nem illeszthető bele, hiszen ott a szétválás gyakorlatilag a rendszerváltás után következett be és mivel csehek nem laknak nagy számban Szlovákiában, szlovákok Csehországban, azért a szétválás eléggé barátságosan zajlott le. Ugyanez nem mondható el sem a volt Szovjetunióról, sem Jugoszláviáról. 2. Az egyes számú mítosz - Milosevics etnikai háborúk sorát robbantotta ki Mint fentebb jeleztem, a jugoszláv népek felszított nacionalizmusa a Jugoszláviában értelmezhetetlen szovjetellenességet pótolta. Ez alól egyik jugoszláviai nép sem volt kivétel, de motívációik természetesen különböztek. A szerbek elhívatottságot éreztek arra, hogy a soknemzetiségű államot saját vezetésük alatt egyben tartsák. A szlovének, horvátok úgy érezték, hogy elég volt abból, hogy az ő fejlett gazdaságaik tartsák el a szövetség gyengén fejlett tagjait, ráadásul a szerbek parancsszavára. A makedónok, albánok, feketehegyiek viszont saját szegénységüket érezték méltatlannak - önállóan sokkal többre vihetnék (a szlovákok is ezt hitték Csehszlovákiában, csak ott a csehek - a jelzett okok miatt készségesen elengedték őket). Viszonylagos nyugalom jellemezte kezdetben a két vegyes etnikumú tartományt, Bosznia-Hercegovinát és a Vajdaságot. A Vajdaságban ez a nyugalom minden baljós körülmény ellenére még ma is létezik, a jóval szegényebb BoszniaHercegovinát viszont utolérte a közelkeletről ismert Libanon-szindróma, azaz a külső gyűlölködés saját magánál hevesebb etnikai összetűzéseket robbantott ki az addig békés szigetnek számító régióban. De ne siessünk előre. A legerőteljesebb elszakadási törekvések a két legfejlettebb köztársaságot, Szlovéniát és Horvátországot jellemezték. De amíg Szlovéniában alig laknak szerbek (más nemzetiségek is kis lélekszámúak), Horvátországban igen jelentős szerb kisebbség él(t), elsősorban a Krainákban. Az önálló létezésre leginkább képes, közel nyugat-európai fejlettségű Szlovénia jelentette be elsőnek kiválását az államszövetségből. A szerb központi hatalom idegesen reagált erre a lépésre, expedíciós hadsereget küldött a kiválás megakadályozására. Azonban néhány napi hadművelet után belátták, hogy a nyugati (mindenekelőtt német és osztrák) támogatást élvező Szlovénia függetlenné válását nem tudják megakadályozni. Ez volt Milosevics első “etnikai

3

háborúja“. Belgrád - sikertelenül - megpróbálta fenntartani a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság egységét. Az etnikai kérdés annyiban játszott szerepet, hogy - nem játszott szerepet, lévén, hogy Szlovéniában nem volt jelentős számú szerb kisebbség. Szlovénia kiszakadása felbátorította a horvát nacionalistákat (köztük a II. világháborúban igen mocskos szerepet játszó usztasák szellemi örököseit is), hogy követelni kezdjék Horvátország függetlenségét. A szlovén példán kívül a külföld egyértelmű támogatása is bátorította a horvát nacionalistákat, például a magyar kormány által szállított kalasnyikovok a horvát rendőrség számára. A történelem nem felejti Jeszenszky Géza akkori magyar külügyminiszter szavait, miszerint a kalasnyikov-szállítmány csak akkor lenne problémás, ha a célországban polgárháborús helyzet lenne, de Horvátország esetében ilyen helyzet nincs. Az egyre feszültebb helyzetben a tárgyalásos megoldást egy csapásra lehetetlenné tette, hogy a nyugati államok, élükön a frissen egyesült Német Szövetségi Köztársasággal elismerték a független Horvátországot. Ezzel a polgárháborús helyzet valóban megszűnt - átalakult nemzetközi konfliktussá. Miután egyrészt Horvátországban - ellentétben Szlovéniával jelentős szerb kisebbség élt, másrészt a szerb-horvát szövetség a történelmi Jugoszlávia alapja volt, amelynek felbontása a II. világháború során az usztasa horvát állam létrejöttével a jugoszláv történelem legsötétebb korszakát szimbolizálta, azért Belgrád Horvátország elvesztésébe sokkal nehezebben tudott beletörődni, mint Szlovéniáéba. Kemény háború bontakozott ki, ahol előbb a szerb központi hatalom próbálta - ismét sikertelenül megakadályozni a horvát elszakadást, majd Horvátország próbálta meg - sikerrel megakadályozni a szerb Krainák elszakadását Horvátországtól. Ez volt Milosevics második “etnikai háborúja“. A horvát-szerb háború egyre feszültebbé tette a bosznia-hercegovinai soknemzetiségű köztársaság etnikai viszonyait. A horvátok a győzelemre álló Horvátországhoz akarták csatolni saját területeiket, a Tito börtöneit megjárt bosnyák vezető elérkezettnek látta az időt a kiválásra Jugoszláviából, a szerb nacionalisták Belgrád támogatásával ennek éppen az ellenkezőjét akarták, majd amikor ez egyre kilátástalanabb lett, akkor - a horvátokhoz hasonlóan - egy később az anyaországhoz csatolható önálló szerb államot akartak létrehozni. Mindhárom nemzetiség területileg kompakttá akarta tenni saját övezetét, ezért mindhárom részről megindultak azok az erőszakos cselekedetek, amelyek “etnikai tisztogatás“ néven vonultak be a politikai szótárakba. A horvátországi harcokat is egyre inkább a Krainákban mindkét fél részéről alkalmazott “etnikai tisztogatások“ jellemezték. Ez lett volna Milosevics harmadik “etnikai háborúja“. Ezt a háborút Milosevicsnek, vagy a Szerb Köztársaságnak főképpen és egyedül felróni csak a legnagyobb elfogultsággal lehet. Időközben szinte észrevétlenül Makedónia is elhagyta a Jugoszláv Államszövetséget és furcsa módon ebben az esetben Milosevics még egy akkorácska “etnikai háborút“ sem indított, mint Szlovéniában. Ezt a felettébb furcsa jelenséget még senki sem magyarázta meg. Viszont Koszovóban érlelődtek az események. Milosevics valószínűleg valóban komoly politikai hibát követett el 1989-ben, amikor a poszt-titoi Jugoszlávia - fentebb jelzett okok miatt fellángoló nemzetiségi problémáit azzal akarta megoldani, hogy megszüntette a túlnyomórészt albánok lakta Koszovó autonómiáját. Az egységes megoldás kedvéért mindjárt a Vajdaság autonómiáját is megszüntette, bár annak sokféle nemzetisége a térség legharmonikusabb együttélését produkálta. A lényeg azonban Koszovó. Az albánok ugyancsak szívükre vették autonómiájuk felszámolását és passzív ellenállásba kezdtek. Ugyanakkor nem használták ki a lehetőséget, hogy Milosevicsre két- (vagy három?) frontos háborút kényszerítsenek. Ezt kezdetben lehetett azzal magyarázni, hogy nem rendelkeztek megfelelő fegyverekkel (nekik nem szállított senki kalasnyikovokat). Ám hamarosan fegyverekhez jutottak, és mégis megvárták a boszniai háború végét, s csak akkor kezdték

4

meg akcióikat Belgrád erői ellen. Ennek a jelenségnek a magyarázatával is adósak valakik. Honnan szereztek az albánok fegyvert? Természetesen Albániából. Albániában a poszthodzsista rendszer nem sok pozitív változást hozott. A volt szovjet tagköztársaságokhoz hasonlóan itt is a régi nomenklatúra legrafináltabb tagjai szerezték meg a politikai és a gazdasági hatalmat. Albánia teljhatalmú elnöke Enver Hodzsa háziorvosa, Berisha lett. Európa legelmaradottabb gazdasága szélhámosok kezébe került, akik országos méretű pilótajátékokkal fosztogatták a történelmi okok miatt kapzsi és hiszékeny lakosságot. Berisha elnök leghívebb emberei koszovói származásúak vagy azokkal törzsi rokonságban levő emberek voltak. A becsapott nép megelégelte kifosztását és fellázadt Berisha ellen. A kibontakozó polgárháború törzsi jelleget öltött, mivel a leginkább károsultak a viszonylag fejlettebb dél lakói voltak, akik másik törzsbe tartoznak, mint Berisha és koszovói barátai. A zavargások legfőbb eredménye (Berisha bukása mellett) a fegyverraktárak kiürülése. A széthordott fegyverek soha nem kerültek vissza helyükre. Egyenesen Koszovóba csempészték azokat. A felfegyverzett UÇK-harcosok elkezdték Koszovó “felszabadítását“. Belgrád pedig ismét keményen megpróbálta Jugoszlávia újabb megcsonkítását megakadályozni. Ez lett Milosevics negyedik “etnikai háborúja“. Mint látható, nagyon is vitatható, hogy az “etnikai háborúk“ sorát Milosevics illetve a személyén keresztül démonizált Szerb Köztársaság robbantotta ki. Sokkal inkább lehet arról beszélni, hogy Jugoszlávia (pontosabban Szerbia) egy elnyújtott, “szalámi-taktikával“ megvalósított új Trianon áldozata. Ezt a Trianont a mesterségesen felszított nacionalizmusok véres tragédiák sorozatává tették, amelyekért nem egy Démon, hanem valamennyi elvakult nacionalista - és nem kevésbé felbujtóik - a felelősek. Ugyanis ellentétben az eredeti Trianonnal, itt nem egy háborút vesztett, szétzilált hadsereggel rendelkező államot kezdtek megalázó módon megcsonkítani, s így természetesen a reakció sokkal keményebbre sikeredett, mint a Horthy-Magyarország iredenta-revizionista handabandája. A NATO-bombázások befejezése után – elsősorban magyar kormánykörök sugallatára – megkezdődött a Vajdaság és azon belül a magyar etnikai kisebbség autonómiájának követelése. Orbán Viktor nagy nemzetközi nyilvánosság előtt olyan kijelentéseket enged meg magának, miszerint a következő balkán-déleurópai konfliktus színtere a Vajdaság lehet. A fentiekből eléggé nyílvánvaló, hogy itt a (lehetséges) ok és a (lehetséges) okozat durva és tudatos felcseréléséről van szó. Eddig Belgrádnak nem volt sem oka és (éppen ezért) szándéka sem a Vajdaságban katonai kalandba bocsátkozni. Ha a Vajdaság most elkezd többé-kevésbé nyílt szeparatista szándékokat hirdetni, akkor esetleg Belgrád valóban “rosszul” fog reagálni. Bár a valóságos események inkább abba az irányba mutatnak, hogy a következő “szalámiszelet” Montenegró lesz. Természetesen ebben az esetben is egy esetleges “etnikai háború” okozata, s nem oka, lesz a – kívülről szemérmetlenül nem csak támogatott, de direkt ösztönzött – montenegrói elszakadási kezdeményezésnek. 3. A kettes számú mítosz - Milosevics a Rém A Nyugat óriási felelősséget visel a jugoszláviai tragédiákért, s hogy e felelősségről eltereljék a figyelmet, azért propagandaeszközeiken keresztül démonizálták a kialakult helyzetet. Kizárólagos felelősként, abszolút Rémként az ambiciózus szerb politikust, Slobodan Milosevicset jelölték meg. Milosevics személyisége némileg alkalmassá tette őt erre a szerepre, bár ezek az objektív és szubjektív személyiségi jegyek (a Tito-nomenklatúra volt tagja, szenvedélyes nacionalizmus, ragaszkodás a hatalomhoz, nepotista vonások stb.) másoknál, például a horvát F. Trudjmannál sokszor lényegesen erősebben jelen vannak. Hogy mégis Milosevics lett a Rém, az közvetetten bizonyítja, hogy itt nem Milosevicsről van szó. A céllal - Jugoszlávia szétdarabolásával - nyilvánvalóan Szerbia áll szemben, tehát akárki is lett volna a szerb ve-

5

zető, az lett volna a Rém. Szerbiának van még egy nagy “bűne“ - ortodox, pravoszláv gyökerei. A volt Jugoszlávia Szerbián kívüli köztársaságainak eltérése Szerbiától elsősorban nem etnikai, hanem vallási jellegű. A bosnyákok etnikai hovatartozása erősen vitatott, a bosnyákok nyelve csupán tájszólás jellegű változata a szerbnek, viszont markánsan megkülönbözteti a szerbektől a bosnyákokat muzulmán hitük. Hasonló a helyzet a katolikus horvátokkal is. Az albánok etnikai különbözőségénél sokkal nagyobb súlyt jelent a muzulmán hitük - persze a hátuk mögött álló anyaország is sokat nyom a latba. Szerbia ortodox pravoszlavizmusa sokkal jobban ijeszti a keresztény Európát, mint a bosnyákok, albánok muzulmánsága. Ez ugyanis mély, politikai és ideológiai szálaknál erősebb kötődést jelent Oroszországhoz. Véleményem szerint ez volt és ez maradt a balkáni helyzet kulcsa. BulgáriaSzerbia tengelye a klasszikus orosz érdekszféra egyik legfontosabb eleme. Ha ezt végleg sikerül elszakítani Oroszországtól, akkor Oroszországnak nem marad hídfőállása Európában. Ezért mítosz és porhintés minden olyan szöveg, amely szerint a NATO-nak, az Egyesült Államoknak semmilyen politikai vagy gazdasági érdeke - az emberiességi megfontolásokon kívül - nem fűződik a térséghez. Milosevics tehát a Rém. Vérszomjas nacionalista (s természetesen kommunista) diktátor. Diktátorságával azonban van egy kis probléma. Ugyanis megválasztották. Két periódusban volt Szerbia elnöke, harmadszor az alkotmány szerint már nem választhatták meg. Viszont indulhatott a Jugoszláv Szövetség elnöki tisztéért, amit el is nyert. Megválasztását semmilyen nemzetközi megfigyelő nem találta törvénytelennek egyik alkalommal sem. A mítosz-gyártók egyfelől e tényt ahol lehet elhallgatják, másrészt csúsztatnak. Egy másik választáson - az 1996 évi helyhatósági választásokon - valóban történtek visszaélések, amelyek az összes leadott szavazatok 3,9 százalékát érintették, de amelyek egy-két nagyvárosban, mindenekelőtt Belgrádban, meghamisították a végeredményt. Bár az esetek többségében - például Belgrádban - ez az ellenzék kárára történt, volt olyan város is, ahol a hamis szavazatok a kormánypártokat ütötték el a győzelemtől. Az összességében jelentéktelen választási csalás ellen az ellenzék példátlan hosszúságú tüntetéssorozatot szervezett - főként a legjobban érintett Belgrádban. A tüntetéseket a CNN és más nyugati TV-társaságok szinte egyfolytában élőben közvetítették, amit a szervezők nagyon is tudtak, hiszen transzparenseik túlnyomó többségét nem szerbül, hanem angolul fogalmazták meg. Az említett TV-társaságok tudósítói szinte (vér)szomjasan várták a rendőrség brutális beavatkozását, amely - legnagyobb bánatukra - a több hónapig tartó tüntetéssorozat végéig nem következett be. (Akik látni szerettek volna egy kis rendőri brutalitást, azoknak Belgrád helyett Szöulba kellett volna menniük - elég kevesen tették meg.) A jól szervezett akcióban egyre fogyó létszámban néhány tízezer embert mozgattak folyamatosan, ami a permanens tv-közvetítések révén mint elementáris tiltakozás jelent meg. A nemzetközi közvélemény agyába a médiák módszeresen bevésték a kulcsszavakat: “Milosevics - választási csalások - tömegtiltakozás“. Az eredmény nem maradt el. Ma már axiómaként fogadja el a világ jelentős része, hogy Milosevics választási csalások révén van hatalmon - diktátor. Hogy ez nem felel meg a valóságnak, azt nagyon kevesek képesek csak felfogni. A média-agymosás eme csúcsteljesítménye (amihez fogható csak az “öbölháború“ helyszíni közvetítése volt) után nem kéne úgy csodálkozni és megütközni azon, hogy a szerb vezetés (alias “Milosevics“) a NATO-bombázások megkezdésekor kitiltotta Jugoszláviából, Belgrádból a nemzetközi TV-társaságokat. A nagy nemzetközi médiák táplálják azt a szintén közkeletűvé tett analógiát, ami a koszovói népírtás és a holocaust között állítólag fennáll. Nos ilyen analógiának legfeljebb akkor lenne helye, ha a nácik azért irtották volna a zsidókat, mert a németországi zsidók fegyveres alakulatai - az európai zsidóság támogatásával - a többségében zsidók lakta birodalmi területek elszakadásáért folytattak volna akciókat, ténylegesen veszélyeztetve a III. Birodalom területi integritását. Mint ismeretes, ilyesmiről szó sem volt, tehát az analógia nem

6

állja meg a helyét. Ha már náci analógiát keresgélünk, akkor valamivel meggyőzőbb a szovjet területeket megszálló SS, Wermacht (s a Magyar Királyi Honvédség) partizánvadász akcióit felidézni, bár ott is jelentős a szituáció eltérése a koszovói helyzettől. Az igazán erős analógia természetesen a törökországi kurdokkal adódik, erről azonban a NATO-barát propaganda hallani sem akar. Elgondolkodtató, hogy ha Milosevics ennyire a rossz szelleme a jugoszláviai eseményeknek, akkor a NATO miért a totális bombázás eszközét alkalmazta és miért nem küldött egy speciális kommandót Milosevics meggyilkolására. A zsarnok-gyilkosság ősidők óta bocsánatos bűn, míg a vandál pusztítást okozó NATO-bombázásokat Milosevics semmiféle valós vagy állítólagos rémtette nem igazolja. 4. A hármas számú, legújabb mítosz - Milosevics nem írta alá a rambouilleti egyezményt, s a NATO-val folytatott háború elvesztésével sokkal rosszabb feltételeket kellett elfogadnia A fent leírtakon mit sem változtat a koszovói háború (reményeink szerint tartós) befejezése. A NATO-barát propaganda ebben a légitámadások jogosultságának bizonyítékát látja: lám, a légicsapások rákényszerítették Milosevicset, hogy olyan egyezményt fogadjon el, ami a szerbeknek kedvezőtlenebb, mint az általuk elutasított rambouilleti volt! Ez is hamis sztereotípia, amit addig ismételgetnek, amíg sokan el nem hiszik. A sulykolt állításokkal szemben a szerb tárgyaló küldöttség a rambouilleti egyezménynek két pontját vitatta: a békefenntartó csapatok NATO-parancsnokságát és a titkos záradékot, amely egész Jugoszlávia NATO-megszállását jelentette volna. Különösen az utóbbi miatt nem voltak hajlandóak az egyezményt aláírni. A most megkötött egyezmény - jól lehet sok pontjában valóban keményebb, mint a rambouilleti - e két vitatott pontot nem tartalmazza. És Milosevics (valójában a szerb vezetés), akiben állítólag nem lehet megbízni, maradéktalanul végrehajtotta az egyezményt (ugyanez az albán UÇK-ról nem mondható el). Vajon mi bizonyítja, hogy ha Rambouilletben e két vitatott pontot visszavonják és a koszovói rendezést már ott az ENSZ BT fennhatósága alá helyezik, akkor a szerbek nem írták volna alá az egyezményt mindenféle bombázás nélkül? Ezzel szemben most úgy néz ki, hogy a NATO - ENSZ égisz alatt - kénytelen lesz megvédeni a koszovói albánokat és szerbeket mindazoktól a veszedelmektől, amelyek a NATO beavatkozása nélkül nem is fenyegették volna őket. A Balkán eddig is tele volt mítoszokkal. Ezek az új mítoszok nem használnak a balkáni helyzet normalizálásának. Mítoszokkal nem lehet semmit megérteni. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a rambouilleti szerződés - éppen az abban követelt NATO-megszállás miatt - rendkívül sértette az orosz nagyhatalmi érdekeket. Az új helyzetben - orosz részvétel az ENSZ-fennhatóságú békefenntartásban - ez a (véleményem szerint legfontosabb) része a balkáni színjátéknak messze nincs lejátszva. Új elem lehet a nagyalbán-törekvések felerősödése ugyanúgy, mint egy albán polgárháború újbóli fellángolása (Berisha az UÇK sajátos “győzelme“ révén roppantul megerősödve érezheti magát - s ez talán nem is puszta illúzió a részéről). A Balkán a NATO-bombázás révén nem szűnt meg “Európa lágy alfele“ (Churchill) lenni. Háború és béke kérdése még koránt sem dőlt el. Budapest, 1999. július 7-én

Dr. Nagy András

7

Utóirat 2001-ből Eltelt két év és a szerző kénytelen elismerni tévedéseit 1 . A balkáni háború nem a Vajdaságban és Montenegróban folytatódik, hanem Makedóniában. A többi stimmel. Milosevics előzetes letartóztatásban van, az „öreg hölgy” (Dürenmat után szabadon) továbbra is egy egész szuverén országot zsarol, hogy a „Rémet” kiadják Hágának. Kissé elgondolkoztató, hogy a makedoniai események Milosevics letartóztatása után kezdődtek (pontosabban vettek drámai fordulatot, hiszen minden balkáni esemény kezdete a titoi Jugoszlávia 1989-es felbomlása). A „Rém” csak nem képes a börtönből is folytatni aljas praktikáit?

Utóirat 2002-ből Az „öreg hölgy” elérte a „Rém” kiadását Hágának, megkezdődött a Milosevics-per, amit pontosan olyan képtelenség a nürnbergi perhez hasonlítani, mint a koszovói eseményeket a náci holokauszthoz. Maga Milosevics – nem teljesen sikertelenül – az 1933-as lipcsei pert igyekszik másolni, magának természetesen Dimitrov szerepét kiosztva. Nem számol azonban napjainkban a „tömegtájékoztatás” sajátosságaival. Az Euro News műholdas TV-adás a per első négy napját élőben közvetítette. Milosevics szereplése azonban úgy látszik nagyon nem tetszik magasabb európai körökben, mert az ötödik napon már nem volt és most sincs élő közvetítés, sőt! az ötödik napi Milosevics-beszédről adott rendkívül szűkszavú közlemény aláfestésére a negyedik napon készült érdektelen felvételeket ismételgettek egész nap (amiből gyanítható, hogy az ötödik napon az Euro News stábja már nem is volt jelen a tárgyalóteremben). A magyar médiák még szűkszavúbbak. A Magyar Rádió Milosevics első védő-beszédéről egyáltalán nem számolt be reggeli híradásaiban. A TV-Híradó néhány „Rém”-sztereotipiával intézte el a dolgot. Az általam figyelemmel kísért sajtóban egyedül a Népszabadság adott - szintén nem túl terjedelmes és nem teljesen elfogulatlan - tájékoztatást a perről. Ugyanakkor világszerte szaporodnak a fenntartások a per törvényességét illetően. Minden igyekezet ellenére egyre többek számára válik világossá, hogy itt nem Milosevics személye a lényeg. Mellesleg a vád képviselőjének kijelentése, miszerint a per nem politikai per és a vádlottat bűncselekményei elkövetésében nem politikai és ideológiai megfontolások, hanem tisztán aljas indokok vezették, szintén a „Rém” mitoszának körébe tartozik. Milosevics joggal jelentheti ki, hogy egy ilyen bonyolult polgárháborút egy embernek felróni nevetséges (fenti 1999-es írásomban én is erre igyekeztem rámutatni). A nürnbergi per szervezői például vállalták, hogy politikai pert szerveztek egy bűnös ideológia jegyében kialakított bűnös politika menetében elkövetett bűnök elítélésére. Ha a hágai ügyésznő ezt nem meri vállalni, akkor vagy az ideológia, vagy a politika bűnös jellegét nem képes bemutatni (szerintem nem véletlenül). Marad a „Rém” mítosza …

1

Mentségemül (keserű mentségemül) szolgáljon, hogy az én tévedésem eltörpül a NATO tévedése mellett. Az albán szellem – úgy tünik – szinte visszaszoríthatatlanul kiszabadult palakckjából. A jugoszláv hadsereget kénytelenek voltak visszaengedni a demilitarizált zónákba, s talán ezúttal nem tévedek, hamarosan északKoszovóba is visszaengedik.

8

A szocialista forradalom tündöklésének és bukásának modellje: Kuba Rossz hírek érkeznek Kubából. S bár a hírforrások rosszindulata iránt a legkisebb kétségünk sem lehet, ezúttal valószínűleg a tényeket illetően igazat mondanak: Kuba a gazdasági katasztrófa szélén áll, nyersanyag- és energiahiány miatt állnak az üzemei, hajtóanyag híjján megbénulóban van a közlekedés, a lakosság éhezik, éhínségre jellemző tömeges megbetegedések ütik fel fejüket. A Nagy Szomszéd, tudva, hogy a Nagy Testvér már nem akar és nem is tud segíteni, még szorosabbra srófolja a blokád csavarjait, s úgy tűnik, az idő most neki dolgozik. Csodák aligha vannak, ezért a rendszerváltás aligha elkerülhető. Mint Közép-Kelet Európában, úgy valószínűleg Kubában is egyre nagyobb lesz azoknak a tömege, akik nem gondolják végig, mi lesz a rendszerváltás után, csak azt kívánják, hogy annak végeszakadjon, ami most van, mert - úgy hiszik - annál rosszabb már nem lehet. Ám Kuba azért mégiscsak más. Kubában a forradalom népi jellegét csak a legnagyobb rosszindulattal lehet eltagadni. Nehéz kijátszani a függetlenség kártyáját is, hiszen a kubai forradalom előbb volt szabadságharc, s csak azután lett forradalom. A kubai forradalom vezére sem egy külső hatalom által Kubára kényszerített báb, hanem karizmatikus, legendás népvezér. Kuba forradalmában, mint cseppben a tenger, úgy tükröződik az egész huszadik század szocialista forradalma, annak erényeivel és hibáival együtt. Kezdjük némi történelmi visszatekintéssel. Kuba földjére lépett először Kolumbusz, s ezzel kezdetét vette egy több évszázados spanyol gyarmati uralom, amely az őslakosság megtizedelésével, afrikai rabszolgák tömeges behurcolásával alakította ki a kubai nép mai etnikai arculatát. A spanyolokat a véres amerikai-spanyol háborúban a Nagy Szomszéd elkergette, de Kuba népe számára ez nem az áhított szabadságot hozta el, hanem a régi gazdát egy újra, ha lehet a réginél is kegyetlenebbre cserélte fel. Az USA megőrizte Kuba elmaradott, egyoldalú gazdaságát, amely a cukornád, a dohány és a banán termesztésében és primitív feldolgozásában merült ki. A változatosság kedvéért Havannát és még egy-két tengerparti várost az Egyesült Államok kedvelt nyaralóhelyévé, játékkaszinójává és bordélyházává varázsolták, ultramodern csodákat építve a nyomor tengerének közepébe. A nyomor, s az amerikaiakat kiszolgáló Batista-rezsim terrorja egyre elviselhetetlenebbé vált Kuba népe számára. Ekkor romantikus forradalmárok, fiatal forrófejű értelmiségiek egy maroknyi csoportja kétségbeesett akcióra szánta el magát. Megostromolták a rendszer egyik jelképét, a Moncada erődöt. Az akció, a nép támogatása nélkül, természetesen kudarcba fulladt. Az támadás végrehajtói részben Mexikóba menekültek, részben Batista börtöneibe kerültek. Néhány évvel később egy Granma nevű halászbárkán megérkeztek a Mexikóba menekült vezetők, Fidel, Che és társaik, s bevetették magukat a Sierra Maestra hegyei közé. S a nép elkezdett csatlakozni hozzájuk. Minél kegyetlenebb lett a terror, minél magabiztosabbak voltak az amerikaiak, annál többen vágtak neki a Sierra Maestrának. Azután immár egy valódi népi felkelés zúdult le a hegyekből, s elkergette a diktátort, kitessékelte amerikai urait is Kubából. A forradalom győzött. Az Egyesült Államok számára adott volt a lehetőség, hogy megőrizve méltóságát tudomásul vegye a kubai nép akaratát (mint ahogy azt néhány éve, kényszeredetten megtette a Fülöp szigetek diktátorának, Marcosnak a bukásakor), de nem ez történt. Megkezdődött Floridában a forradalom elmenekült ellenségeinek koncentrációja, egy ellenforradalmi támadás előkészítése. Majd következett a kaland a Disznó-öbölben, amit hiába próbáltak hazafias ellenforradalmi partraszállásként feltüntetni, az amerikai intervenciót 9

nem lehetett eltusolni. Kuba az amerikai-szovjet szembenállás egyik fő objektumává vált. A lelepleződött USA megint nem a helyzet normalizálása felé, hanem ellenkezőleg, a konfrontáció erősítése irányába tett lépéseket. Létrejött a Kuba-ellenes blokád. Ahogyan a kubai forradalom a szocialista forradalom tipikus modellje, abban az értelemben, hogy nem a feltételek érettsége, hanem a viszonyok elviselhetetlensége kényszerítette ki, úgy az USA viselkedése Kubával szemben az imperializmus általános ellenforradalmiságának tipikus modellje. A nagytőke állati félelme attól, hogy a példa ragadós lesz, s hogy elvesztheti hatalmának egyre nagyobb hányadát, arra készteti, hogy minden eszközzel elfojtsa a forradalmat, lábbal tiporva a forradalmi útra lépett nép akaratát. A szabadságról hangoztatott hangzatos szólamok a volt gyarmatosítók részéről Kuba esetében ugyancsak falsan csengenek. A közép-kelet európai fejlemények is jól mutatják, hogy az imperializmus nem hálás az ellenforradalmi terveit végrehajtó országoknak. Mi tehát a (minden bizonnyal időleges) siker magyarázata? Kuba tragédiába hajló drámája különösen éles választ ad erre a kérdésre. Kuba forradalmát nem lehet a közép-kelet európai szocialista országokhoz hasonlóan moszkvai exportárunak feltüntetni, de a kis Kubát birodalmi törekvésekkel sem lehet megvádolni, mint Szovjet-Oroszországot. Ha tehát Kubában a többi szocialista országokhoz hasonló folyamatok mennek végbe, úgy ennek speciális okai fényt deríthetnek az általános okok természetére is. Mi történt, mi történik tehát Kubában? Az ország a permanens amerikai, tehát imperialista katonai fenyegetés árnyékában él. Nem Kuba követett el intervenciót az USA ellen, hanem az USA Kuba ellen. Nem Kubának van az USA szuverenitását sértő katonai támaszpontja az USA területén, hanem az USA-nak Kuba területén. Ezek letagadhatatlan tények. A gyarmati örökség, az elmaradott monokultúrás gazdaság modernizálása az amerikai blokád miatt szinte megoldhatatlan feladatot jelent. A kubai társadalom tehát csak erőfeszítéseinek maximális koncentrálásával képes a nehézségeken úrrá lenni. Ilyen koncentrál erőfeszítésre sehol senki a világon nem volt képes diktatórikus államszervezet és militarizált (katonás fegyelemre épített) gazdaság kiépítése nélkül. Kubában, mint a többi szocialista országban is, mindezt egy hatalmas szociális és kulturális forradalommal egybekötve valósították meg. Óriási sikereket értek el a közegészségügy területén s az analfabétizmus elleni harcban. Közben azonban az általánossá váló kultúra kissé elszürkült, az ellátás - miközben a szélsőséges nyomort felszámolták - eléggé nyomorúságos maradt. Mivel a lakosság többsége nem képes a permanens forradalmiság állapotában maradni, természetesen nő az elégedetlenkedők száma. A külső fenyegetés, s a belső nehézségek egymással szorosan összefüggő komplexuma szinte kikerülhetetlenné tette, hogy a forradalmi élcsapat bürokratikus állampárttá váljon, a karizmatikus népvezér diktátori vonásokat öltsön magára. (Jellemző, hogy a kubai forradalmat eredetileg nem a jelentéktelen kubai Kommunista Párt szervezte. Castro, már a hatalom birtokában, a Szovjetúnió támogatásának megszerzése érdekében a szó szoros értelmében „maga alá szervezett“ egy új pártot, amelynek „kölcsönvette“ a Kommunista Párt nevet. Meg merem kockáztatni, hogy a fiatal Castro - akárcsak harcostársai - nem marxista kommunisták voltak, a mai Castro Kommunista Pártja egy nem egészen marxista, nem egészen kommunista állampárt erős sztálinista vonásokkal) Az elégedetlenséget csirájában akarván elfojtani, az országra erőltetett elszigeteltség szükségéből „erényt“ kovácsolva megkísérlik a népet minden külső hatástól elvágni („vasfüggöny“), ami végül is az elégedetlenséget fokozza, a tiltott gyümölcs hamis elképzelése miatt. Az ellenfél persze ezt ügyesen meglovagolja: egyrészt ömleszti a

10

propagandát e hamis kép rögzítése, erősítése végett, másrészt álszent módon ostorozza „az emberi jogok e szörnyű megsértését“. Mi, akik már a „szabad világban“ élünk, jól láthatjuk, milyen sebességgel épül ujjá a „vasfüggöny“ - most már a másik oldalon. Az imperializmusnak - az adott esetben az Egyesült Államoknak - természetesen nem áll érdekében (amíg ez a forradalom keretei között történne) a nyomás enyhítésével, a gazdaság kölcsönösen előnyös támogatásával leépíteni ezt az állapotot. Ellenkezőleg a nyomást fokozzák, a blokádot a nyílt kiéheztetés stádiumába viszik át. A KGST felszámolása ebben a kezükre játszik. (Emlékeztetőül: Carter biztonsági tanácsadója, Brezinsky mondotta volt, hogy „olyan fegyverkezést kényszerítünk a Szovjetunióra, hogy az belegebed“.) Ez szinte kikényszeríti vagy a kapitulációt (Kelet-Európa, Szovjetunió), vagy a diktatórikus torzulások felerősödését (Kuba, Koreai NDK). A jelenlegi kubai szocializmust tehát csak a csoda mentheti meg, csodák pedig ritkán adódnak. 1917-ben Oroszországban, 1958-ban Kubában megpróbálták a lehetetlent, mert nem tehettek mást. A kísérlet, úgy tűnik, nem úgy sikerült, ahogy a népek szerették volna, bár - megjósolom - azok a kísérletek sem fognak sikerülni, amelyek e kísérleteket meg nem történteknek, illetve pozitív eredmények nélküli zsákutcáknak akarják beállítani. A népek nem felejtenek: sem a rosszat, sem a jót nem felejtik el. S a történelem még nem mondta ki az utolsó szót. Budapest, 1994. augusztus 12-én

11

Kuba Akik eddig kevéssé ismerték a kubai forradalom történetét, azoknak sok érdekes adalékkal szolgált Inotai Edit írása (“Moszkvában egészen másról volt szó“). Egyfelől nagyon fontosnak tartom annak a ténynek a tudatosítását, hogy a forradalom állampárti diktatúrába fordulásának legfőbb oka nem a kommunizmus alapvető “genetikai kódja“ - hiszen a kubai forradalmat nem a Kubai Kommunista Párt szervezte, Castro - egészen saját különbejáratú kommunista pártjának megszervezéséig - nem csak nem volt kommunista, de nem is tartotta magát annak. A kubai diktatúra fő oka - mint az a cikkből kiderül - az amerikai katonai-gazdasági blokád. Ezt a tanulságot nem ártana végiggondolni a sztálini típusú diktatúrák természetének elemzésekor is. Ugyanakkor az írás néhány tényekkel nem nagyon alátámasztott állítása, gondolatmenete finoman szólva kételyeket ébreszt bennem. E kételyek az írás címében is sugallt gondolati alapvetést is érintik, miszerint Castro forradalmának legnagyobb ellensége a Szovjetunió lett volna. A magyar '56 és a kubai forradalom kapcsolatát illető megjegyzések logikusnak tűnnek, de azért én már régóta nem tudom a helyére rakni a tényt: a “magyar kérdés“ napirendre vételét az ENSZ közgyűlésén Kuba delegátusa ajánlotta. Nem Castro, hanem Batista Kubája! Nehezen tudom összeegyeztetni történelmi ismereteimmel a cikk következő állítását: “A kubai forradalom diszkrét támogatása egyébként beleillett az USA akkori külpolitikájába: az ötvenes évek második felében Washington számára egyre terhesebbek a karibi diktátorok, ... “. Nem tudok egyetlen karibi diktátorról, amely az ötvenes (vagy akár a hatvanas) években elvesztette volna hatalmát, pláne nem az USA hathatós segítségével - az egy Batistát leszámítva, akinél én erősen kétlem az amerikai (kormányzati) segítséget. Ezzel szemben tudok az USA kormánya által alig titkoltan támogatott United Fruit Company (a “zöld szörnyeteg“) “magánhadserege“ által 1954-ben megbuktatott demokratikus guatemalai kormányról. A hatvanas években olvastam Graham Green Komédiások című könyvét Papa Doc Tahitijéről. Emlékszem néhány dominikai partraszállásra, viszont nem emlékszem arra, hogy ott diktatúra-ellenes felkeléseket támogattak volna az amerikai tengerészgyalogosok. És persze Chiléről se feledkezzünk meg - bár az már a hetvenes évek. A nicaraguai contrák és sandinisták harcában az amerikai kormány - emlékezetem szerint, javítsanak ki, ha tévedek nem a sandinistákat támogatta. A fent idézett mondatban, s következésképpen a ráépített egész gondolatmenetben tehát valami nem stimmel! Az meg kissé csúsztatás, hogy “Castróéknak kitűnő volt a sajtójuk Amerikában és 1955-1956-ban igen sikeres volt Fidel pénzgyűjtő körútja is.“ Az amerikai (jenki) értelmiségiek szalon-baloldalisága jól ismert, ha máshonnan nem, Woody Allen filmjeiből. Így elég jó sajtója volt Ho Shi Minh-nek is, miközben B-52-esek bombázták Hanoit. Az orosz bolsevikok is jelentős anyagi támogatást kaptak néhány különc orosz (és amerikai) nagytőkéstől, de azért nehogy már a bolsevik forradalmat a cári kormány és az Egyesült Államok támogatták volna! Bár az ötvenes-hatvanas években végeztem általános és középiskolai tanulmányaimat, nem emlékszem a Che Guevarát “radikális kommunistaként“ ábrázoló történelemkönyvekre. Emlékezetem szerint sehogyan sem ábrázolták Che Guevarát, mivel a kubai forradalom csupán egy fél bekezdést kapott abban a gondolatmenetben, hogy 1945-ig a szocializmus egy országban győzött csupán, de 1945-től a szocialista tábor folyamatosan kiszélesedett, előbb a kelet-európai, majd a kinai-távolkeleti népi demokráciák létrejöttével, s 1959. január elsejétől már az amerikai kontinensen is megjelent a szocializmus a kubai forradalom győzelmével.

12

Ennyi. Nem fejtem ki részletesen, hogy Che (akárcsak Castro, vagy éppenséggel Petőfi) lehetett úgy kommunista, hogy közben nem volt marxista. Elég ha utalok Heinére, akire ez biztosan állt, hiszen ő maga vallotta magát kommunistának, akkor amikor a marxizmus még éppen, hogy csak a szárnyait bontogatta. Végül visszatérve az írásom elején említett problémára. Inotai Edit azt írja: “A szovjetek «nagypolitikát» csináltak ugyanis (amin egy szuperhatalom esetében aligha lehet csodálkozni - N.A.). Nem is állt érdekükben, hogy megszűnjön a blokád, hiszen jól tudták: az elszigeteltség eredményeképpen Kuba előbb-utóbb kénytelen lesz «köldökzsinórját» a Szovjetunióhoz kötni.“ Ezzel a megállapítással semmi vitám nincs, csupán elgondolkodom azon, hogy miért nem tudták ezt ugyanilyen jól az amerikaiak is? Miután nem hiszem, hogy az amerikai magas diplomácia butább lett volna, mint a szovjet, azért arra kell gondolnom, hogy nagyon is jól tudták és éppen hogy úgy gondolkodtak: “hozzátok vágjuk ezt (az általunk előállított) csődtömeget, gebedjetek bele ti!“ Mint tudjuk, az erkölcs nem diplomáciai kategória. Inotai Edit írásában többször is említi, hogy kutatók már korábban (a követségi iratok nyilvánosságra hozatala előtt) utaltak arra: a disznó-öbölbeli amerikai partraszállás és az amerikai katonai-gazdasági blokád voltak a fő okai a kubai forradalom “kommunista“ irányváltásának. Bizonyosan nem azokra a kutatókra gondolt, akik a mai hivatalos történelemfelfogás alakítóiként az 1917-es orosz, illetve az 1919-es magyar bolsevik hatalomátvételt politikai kalandorok puccsaként aposztrofálják. A Kerenszkij kontra Lenin, illetve a Károlyi kontra Kun átmeneteknek Kubában ugyanis a Castro kontra Castro átmenet felel meg. S ha ez utóbbi aligha magyarázható Castro politikai kalandorságával (hanem - nota bene - sokkal inkább a disznó-öbölbeli kaland és a blokád elrendelőinek politikai kalandorságával), akkor talán a másik két esetben sem lehet oly sommásan elintézni a kérdést. Ez is a kubai kérdés egyik nagy tanulsága. Budapest, 2000. április 5-én

13

Egy programtervezet kritikája Tervezet SZOCIÁLIS ALKOTMÁNY, SZOCIÁLIS EURÓPA A Munkáspárt programja A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. (Marx-Engels Német ideológia) Csak egyetlen tudományt ismerünk, a történelem tudományát. (Marx-Engels Német ideológia) Nem állíthatnánk össze, legalábbis a propaganda érdekében egy listát az olyan kérdésekről, melyeket teljesen megoldatlannak tartunk? (Brecht Történetek Keuner úrról)

A világot sokféleképpen lehet vizsgálni. Mi, a Munkáspárt a dolgozó ember szemével nézünk életünkre. Magyarországon nem csak gazdagok, nem csak régi és új középosztályok léteznek. Élnek nagyon sokan munkások, parasztemberek, alkalmazottak, kereskedők, értelmiségiek, vállalkozók, munkanélküliek, egy munkás élet után tisztességes pihenésre vágyó nyugdíjasok, egyszóval dolgozó emberek is. Olyan társadalmat, olyan országot szeretnénk, ahol jó a dolgozó embernek. Ez a mi világszemléletünk, hitvallásunk, ez napi politikánk vezérfonala. Nagyon gyenge felvezetés. Stilisztikailag suta és nehézkes (nincs dallama), politikailag kevéssé mozgósító, se hideg, se meleg - osztályszemléletű is, meg nem is. Mi az, hogy „jó a dolgozó embernek“? Jó az embereknek csak akkor lehet, ha tesznek érte. Kérdés, hogy módjukban áll-e tenni érte? Nem azt kell tehát kívánni, hogy a dolgozó embernek jó legyen, hanem azt, hogy saját sorsának alakítója lehessen. Már itt fel kell hívni a figyelmet, hogy ehhez nem csak kevés az individuális szabadság, de mivel annak a legteljesebb megnyilvánulása a magántulajdon, amely súlyosan korlátozza mások individuális szabadságát, azért csak a társadalmi tulajdonon alapuló kollektív szabadság teszi lehetővé ennek az alapvető követelménynek a teljesülését. Következésképpen a Munkáspárt nem az egyéni szabadság mindenekfelettiségének liberális eszméjét vallja, hanem a kollektív szabadság kommunista eszméjét. Természetesen a kollektív szabadság nem az egyéni szabadság tagadása, nem az egyes egyének szabadsága felett való valamiféle közös szabadság, hanem éppen ellenkezőleg a kollektív szabadság az összehangolt egyéni szabadságok összessége, azok kiteljesedése. „A kommunizmus senkitől sem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi termékeket elsajátítson, csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon.“ (Marx-Engels A kommunista párt kiáltványa)

A Munkáspárt humanista, kommunista, baloldali szocialista párt. Az ember érdekeiből indul ki, s nem a tőke vezérli. A kapitalizmust szeretnénk megváltoztatni, átalakítani, mert úgy gondoljuk: még a legjobban működő kapitalista rendszerben sem bontakozhatnak ki az ember értékei, sőt, egyre inkább a tőke érdekeinek rendelődnek alá a nemzetek érdekei is. Ez alól Magyarország sem kivétel. Kicsit sok a minősítés! Mennyiben más minőség a kommunista, mint a baloldali szocialista? Ha politikailag más, akkor hogyan lehet a Munkáspárt egyszerre mind a kettő? Ha nem más, akkor minek mindent kétszer mondani, kétszer mondani ...

Programunk előzménye közös történelmünk. Tisztelettel adózunk a magyar embereknek, akik évtizedeken át építették, gyarapították hazánkat. A Munkáspárt tiszteletben tartja mindenki felfogását a múltról, de úgy gondolja: a társadalomnak a jelen és a jövő égető

14

kérdéseire kell megoldást találnia, azokban kell a lehető legszélesebb társadalmi egyetértést és közös cselekvést kialakítania. „Programunk előzménye közös történelmünk“ - ennek azt hiszem, nincs értelme. Kikkel közös? A bekezdés lényege - ha jól látom - hogy hagyjuk a meddő vitákat és a nem kevésbé meddő nosztalgiázást a múltról és összpontosítsunk a jelen és a jövő égető kérdéseire. A szándék helyesnek tetszik, de nem egészen az.: 1) a Munkáspárt még mindig nem volt képes kritikailag és dialektikusan feldolgozni a közelmúltat számbavéve a rendszerváltás okait, nem redukálva azt a külső és belső ellenség összeesküvésére, a revizionista árulásra; 2) ma már a rendszerváltás is több, mint tíz éves történelem - ennek kritikai feldolgozása nem csak elkerülhetetlen, de elvi alapja lehet egy marxista programnak. Ezt a lehetőséget ez a tervezet teljesen szem elől tévesztette.

Programunk hosszabb távra szól. A mai tőkés társadalom fejlődésében eljuthat ahhoz a szakaszhoz, amikor a saját rendszerére jellemző megoldásokkal nem tudja a társadalom problémáit megoldani, s a pusztulás és a forradalmi átalakulás között választ. Ilyen jelzések már vannak bőséggel, de a mai rendszer még képes kezelni őket. A kissé bombasztikus megfogalmazás mögött - folytatom az előbbi gondolatmenetet - hiányzanak a tények és azok elemzése. A marxista program lényegénél fogva kritikai („mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti“), kritizálni azonban csak valóságos tényeket lehet. Senkit nem érdekelnek a bőséggel meglévő jelzések, ha azokról nem tudjuk mi fán is teremnek? A tervezet egyébként bővelkedik a hasonlóan feldobott és úgy hagyott labdákban.

A Munkáspárt történelmi távlatban a szocializmusban képzeli az ország jövőjét. Magyarországon évtizedeken át a szocializmus építése folyt. A magyar szocializmus sokat adott az országnak. Természetesen mindaz, amit elértünk, nem meríti ki a szocializmusról alkotott elképzeléseinket. Egészen biztos, hogy egy más történelmi helyzetben az új magyar szocializmus is más lesz. A jövő szocializmusát nem ismerjük, nem is ismerhetjük részleteiben. De ismerjük a világ haladó erőinek útkeresését, s mindenekelőtt tudjuk, mit szeretnénk mi, mi a gondja a magyar embereknek. Olyan társadalmat akarunk, amelynek középpontjában az egyén értékessége és méltósága áll, az embert szolgálja, s lehetővé teszi az ember értékeinek maradéktalan kibontakoztatását. Szavatolja élő környezetünk fennmaradását. Mindenki számára egyenlő jogokat és valóságos politikai szabadságot biztosít, s lehetővé teszi az egyén és a társadalom harmóniáját, együttműködését. Ezek így, kifejtetlenül - szólamok. Ráadásul itt is rémesen suta, esetlen a megfogalmazás. Vergődik, mint egy szárnyaszegett kismadár. Az első mondat a jövőről kezd el beszélni, mintegy „most valami nagyról és felemelőről lesz szó - a Szocializmusról!“ Aztán egy rossz kontrapunkttal arról szól, szinte szemlesütve, hogy „izé, itt már mintha építettük volna a szocializmust, ami nem is volt olyan rossz - talán ... Na de majd a Jövőben! Akkor majd egészen más lesz!“ Persze „fogalmunk sincs róla, hogy az milyen lesz, de már hallottunk valamit ciripelni“. Végül „na, szóval mi azért tudjuk, hogy mit akarunk“. És elkezd politikai közhelyeket felsorolni. Csak hát vajmi nehéz olyan pártot találni, aki ugyanezeket ne akarná, ne hirdetné – persze általában nem , mint szocializmust. Hmm. Akkor mitől is más ez a párt, mint a többi? A következő bekezdés megérdemli, hogy szó valódi és képletes értelmében ízekre szedjük:

Programunk a közvetlen holnaphoz is szól. Benne van az is, amit ma és holnap cselekednénk, a politikában, a parlamentben vagy akár a kormányban. Az például nincs benne, hogy akkor mit cselekedne a párt, ha továbbra is csupán „a legnagyobb parlamenten kívüli párt“ maradna. Viszont túlságosan is benne van, hogy mit cselekedne a kormányban, sőt annak meghatározó elemeként, jóllehet ennek a közeljövőben semmi realitása nincs.

Jobbá tennénk a mai társadalom működését, igazságosabbá, demokratikusabbá. Tudjuk, hogy a piacgazdaság törvényei határozzák meg a gazdaság fejlődését, de mi jobban kihasználnánk

15

az állam lehetőségeit a fő gazdasági folyamatok tervezésében, az oktatás, a kutatás és fejlesztés ösztönzésében, az emberi környezet védelmében. A Munkáspárt minden eddigi programszerű dokumentumának jellegzetes vonása volt az állam mindenhatóságába vetett szinte már vallásos hit (állam-fetisizmus). Tessék már észrevenni, hogy ami 1989ben megbukott, az az államszocializmus volt és tessék emlékezni arra a marxista alapigazságra, hogy az állam a mindenkori uralkodó osztály hatalmi gépezete, így a kapitalizmusban az állam a tőkések állama, amelyet az osztályharc eszközeivel és annak hangsúlyozásával, hogy az össztőkének is érdeke az egyéni tőkék bizonyos mértékű korlátozása, rá lehet szorítani egy s másra, de nem lehet elvárni hogy ne „azt adja mi lényege“.

Szociális Alkotmányt, széles közmegegyezést ajánlunk azért, hogy minden magyar versenyképes lehessen az Európai Unióban. A versenyképesség nagyon veszélyes fogalom. Én úgy látom, hogy ha valami a közeljövőben forradalmi helyzetet fog teremteni a fejlett országokban, akkor az annak a felismerése lesz, hogy a versenyképességre törekvés, a versenyképesség mindenek felettisége teszi egyre elviselhetetlenebbé az életet. Gondoljuk meg, mi a verseny célja? „A küzdés maga“?! Az előbb arra emlékeztettem, hogy 1989-ben az államszocializmus bukott meg. Miért bukott meg? Sok egyéb mellett az egyik fő ok valószínűleg az „utolérni és túlszárnyalni“ zsákutcája volt. Ha nem produkálunk valami forradalmian mást, akkor garantáltan nem leszünk „versenyképesek“ - ez egyébként valahol magára a Munkáspártra is igaz.

Azt akarjuk: olyan országként ismerjék hazánkat a világban, ahol mindenki ingyenesen jut a tudáshoz, nem kell fizetnie egészsége megőrzéséért, európai bérek vannak. Olyan országként, ahol jó és érdemes élni. Ez demagóg utópia.

Nem kell újabb rendszerváltás ahhoz, amit a következő évekre javaslunk, de látjuk: programunk több is annál, amit a kapitalizmus kínál, túlmutat annak keretein. A „rendszerváltásnál kevesebb ...“ szlogen már foglalt. © FIDESZ Polgári párt. Nála se sok értelme van, ebben a mondatban meg még annyi sem.

A Munkáspárt baloldalinak tart minden olyan törekvést, amely a dolgozók életét jobbá, tisztességesebbé kívánja tenni. Ugyanakkor úgy véljük, hogy a kapitalizmus viszonyai között ez a cél sohasem válhat teljes mértékben valóra. Egyik napról a másikra nem lehet átalakítani a kapitalizmust. De tudjuk, hogy át kell alakítani. Nem tudjuk, meddig tart majd az átalakulás folyamata, de már elindult. Ilyen kásával garantáltan el lehet tűnni a süllyesztőben. Valaki ezt olvasta?

A rendszerváltás óta mindannyian sok tapasztalatot szereztünk. Tudjuk: a Munkáspárttól függ, hogy jobb legyen a munkásembernek, a dolgozó embernek. Ha ez benne marad a programban, akkor senki sem vádolhatja a Munkáspártot túlzott szerénykedéssel.

A Munkáspárt az egyetlen párt, amely a magyar dolgozót képviseli és nem külföldi nagytőkét. Egy párt, amely nem barátai, és üzletfelei gazdagodásáért politizál, hanem a rendszerváltás, a kapitalizmus, a globalizáció veszteseiért. Egy párt, amely sohasem hajolt meg a kapitalista politika előtt, s a jövőben sem fog meghajolni. A Munkáspártnak nem a dolgozók a „barátai és üzletfelei“? Mert ha mégis, akkor nem sok jót várhatnak legalább is e mondatok szerint - kedvenc pártjuktól. Pufogó, rosszul fogalmazott frázisok hiteltelenné teszik a legjobb szándékokat is.

KÖZMEGEGYEZÉS - SZOCIÁLIS ALKOTMÁNY A következő egy-másfél évtizedben legfőbb feladatunk Magyarország túlélésének biztosítása a globalizálódó világban. A gazdaságban ez a versenyképességünk javítását jelenti a magyar adottságoknak leginkább megfelelő fejlesztési irányok biztosításával.

16

Ez itten a kormányprogram. Tényleg tisztázni kellene, hogy kinek a programjáról is van szó?!

Társadalmi téren célunk az, hogy a lehető legszélesebb rétegek részesüljenek a fejlődés, s ezen belül az EU-csatlakozás előnyeiből, olyan szociális rendszer kiépítése, amely a gazdasági racionalitás szempontjai mellett egyenrangú fontossággal kezeli a munkavállalók és a nyugdíjasok érdekeit. A politikában kikerülhetetlen feladatunk az EU-csatlakozással törvényszerűen járó szociális feszültségek enyhítése, a politikai konfliktusok kezelése, a szélsőjobboldal - Európa más országaiban tapasztalt - előretörésének megakadályozása. A következő egy-másfél évtized legfontosabb feladatának a közmegegyezés kialakítását tartjuk a társadalom alapvető kérdéseiben. A Munkáspárt Szociális Alkotmány elfogadását javasolja, megegyezést a társadalom és a hatalmat gyakorló politikai erők között. 1. A Szociális Alkotmányban az Országgyűlés és a mindenkor végrehajtó hatalmat gyakorló kormány jelentse ki: egyenrangú és egyenjogú polgárnak tekinti a bérből és fizetésből élő munkavállalókat, a tartósan vagy átmenetileg munkanélkülivé válókat és a nyugdíjasokat. 2. A Szociális Alkotmány más fontos kérdések mellett mondja ki: a magyar társadalom európai versenyképességének biztosítása érdekében Magyarország ingyenes oktatást, ingyenes egészségügyi ellátást, teljes foglalkoztatást, európai szintű szociális védelmet, széles körű társadalmi párbeszédet valósít meg. Ezeken az alapelveken az egymást követő kormányok 15 éven át nem változtatnak. 3. Az Országgyűlés módosítsa az Alkotmányt, s mondja ki: az alapvető szociális jogokat és intézményeket a Szociális Alkotmány szabályozza. A Szociális Alkotmány különleges törvény, amelyet az Országgyűlés kétharmados többségének egyetértésével, népszavazás útján lehet elfogadni és módosítani. Végrehajtását és érvényesülését Szociális Alkotmánybíróság felügyelje. AZ OKTATÁS - LEGFŐBB ERŐNK ÉS TARTALÉKUNK Magyarország legfőbb ereje és tartaléka az itt élő és itt dolgozó emberek tudása, szellemi gazdagsága. Olyan oktatási rendszert akarunk, amely a lehető legszélesebb rétegek számára, a lehető legmagasabb szinten biztosítja a lehetőséget a tanulásra, továbbtanulásra, átképzésre. Az oktatás legyen ingyenes, világi, demokratikus. Már korábban is előjött és még elő fog jönni az oktatás (egészségügy stb.) ingyenessége. Ez közgazdaságtani nonszensz. Alapigazság, hogy ingyen semmi nincs. Ezek a közjavak meg különösen nem. A FIDESZ-Kisgazda kormány már látványosan eltörölte a Bokros-csomagban bevezetett tandíjat, sőt elkezdte a hallgatói hitel rendszerének kiépítését is. Vajon megoldotta a problémát? Ha igen, akkor miért van benne a Munkáspárt programjában? Ha nem, akkor nem ez a megoldás és ezért így nincs helye a Munkáspárt programjában. Saját szerény álláspontom a következő. Az oktatás (akárcsak az egészségügy, a lakáskérdés, a tömegközlekedés, a kultúra stb.) olyan közjavak, amelyek a szakirodalom szerint „zsúfoltságra hajlamosak”, ezért finanszírozásuk megoldható a magánjószágokéhoz hasonlóan (azaz „fizetni kell” értük, ami természetesen nem jelenti a megvásárlásukat, hiszen oszthatatlan jószágokról van szó). Ha nem ezt teszik, akkor a szolgáltatás „ingyenes”, valójában közvetlenül társadalmilag próbálják meg finanszírozni (ami megint csak a köztudat és e tervezet gondolatvilágával ellentétben nem feltétlenül jelent állami finanszírozást). Ennek két óriási veszélye van. Az egyik a személytelen finanszírozásból származó pazarlás, a „zsúfoltság” fokozódása, a szolgáltatás minőségének drasztikus romlása. A másik különösen az állami finanszírozásnál jelentkezik és szorosan kapcsolódik az elsőhöz. Ez a szolgáltató paternalizmusa, a szolgáltatást igénybevevő kiszolgáltatottsága. Ha kifogás merül fel a szolgáltatás minőségével kapcsolatban, akkor azonnal kész a válasz: „Hja! Olcsó húsnak híg a leve!” Ezért nem jó megoldás az „ingyenesség”. A megoldásnak „dialektikusnak” kell lennie. A szolgáltató felé legyen „fizetős” (az iskola igenis kapjon tandíjat, az orvos kapjon tarifa szerinti díjazást stb.) a felhasználó részéről legyen „ingyenes”

17

(tanulmányi támogatás, ösztöndíj rendszer, jól szervezett hallgatói hitel, egyéni betegbiztosítás stb.). A lényeg az, hogy a szolgáltatónak nem kell tudnia kitől kapja a honoráriumot, illetve úgy kell tudnia, hogy a felhasználó fizetett és ezért joga van maximális minőséget követelni. Az oktatás „ingyenességére” konkretizálva: ne azért fizessen a hallgató tandíjat, mert a diploma előny lesz számára (a társadalomnak – optimális esetben – több előnye származik belőle) és ezért elvárható, hogy a költségeihez hozzájáruljon, hanem azért, hogy legyen a piacgazdasággal komfort erkölcsi alapja minőségi oktatást követelni. Ekkor viszont a tandíj forrása egyáltalán nem a hallgató saját eszközei kellenek, hogy legyenek. Külön kiemelném, hogy annak idején a Bokros-csomag idevágó intézkedései közül a legrosszabbnak azt tartottam, hogy a tandíj kompenzálásának egyetlen módját írta elő – a hallgató családi körülményeiből következő tandíjmentességet. Egyrészt a magyar irodalom (Móra, Móricz, József Attila stb.) tele van példákkal a tandíjmentesek megalázásáról, másrészt a jogállamisággal sem összeegyeztethető, hogy egy nagykorú személynél figyelembe vegyék szülei anyagi helyzetét. Itt viszont a gyermekek szülők általi kizsákmányolásának, megalázásának problémája vetődik fel. Összefoglalva. A Munkáspártnak – véleményem szerint – nem a demagóg „ingyenesség” követelésénél kéne leragadni, hanem fel kellene mérnie a társadalmi finanszírozás reális forrásait és ha ott talál valamit, amit a polgári-kispolgári pártok nem tudnak vagy nem akarnak felismerni, úgy azt szorgalmazni programjában.

1. Az oktatást stratégiai ágazatként kell kezelni. Az oktatás költségeinek jelentős részét az állam vállalja magára központi, társadalmi célú beruházásként. Szavatolnia kell, hogy az oktatást sem gazdasági körök, sem politikai szervezetek, sem egyházak nem sajátíthatják ki. Nem így! Itt (mint máshol is) stilisztikai-tartalmi hiba két különböző dolog egybemosása. Egy dolog az oktatás finanszírozásának kérdése és más dolog az oktatás (nem) kisajátíthatóságának kérdése. Való igaz, hogy ez a két aspektus valahol összefügg, de erre az összefüggésre, ha mód van rá, rá kell mutatni, elemezni kell – ha nincs rá mód (terjedelmi okokból), akkor viszont a két aspektust külön kell kezelni.

2. Jelentősen növelni kell az oktatási kiadásokat. Az oktatás részesedése 10 éven belül érje el a GDP minimum 10 százalékát. Itt kezdődik a GDP nagyvonalú szétosztogatása. Először is tisztázni kell, hogy az állam ebben a tervezetben legalább három különböző fogalmat takar. Néhol a társadalom, máshol a költségvetés szinonimája, és végül néha az is előfordul, hogy állam alatt valóban az államot értik, ami politikailag az uralkodó osztályok hatalmi szervezete, közgazdaságtanilag a belső gazdaság harmadik, se nem termelő (vállalat), se nem fogyasztó (háztartás), hanem koordináló, érdekegyeztető szereplője. Ebben a pontban explicite nem szerepel az állam, de mivel a direkt politika csak a költségvetéssel rendelkezhet, azért itt implicite az állam második értelmezése sejthető némileg összefolyatva az elsővel. Ezért másodszor mindenképpen utána kell járni, hogy mostanában a GDP mekkora része folyik keresztül a költségvetésen. Ha egyúttal összeszámoljuk, hogy a tervezet különböző helyein a GDP mekkora részei kerülnek „elosztásra” – félek tőle – meg fogunk lepődni.

3. Az oktatás a diákok számára minden szinten legyen ingyenes! A közoktatásban ez teljes térítésmentességet jelent, a felsőoktatásban az első diploma legyen ingyenesen, tandíj fizetése nélkül megszerezhető. Ugyanakkor legyenek olyan kiemelt, társadalmilag fontosnak ítélt felsőoktatási ágazatok, amelyekben a diploma megszerzését az állam a már diplomások számára is támogatja. Az állam vállaljon szerepet a tankönyvkiadás finanszírozásában, az oktatási eszközök gyártásában! A tankönyvkínálat legyen széles, s ebből az állam válassza ki a támogatásra érdemes műveket. Átlátható, hozzáférhető tankönyvpiacra van szükség, s fokozott minőségellenőrzésre ezen a téren. Őrizzük meg az iskolai tanulószoba intézményét. Az állam vállaljon nagyobb szerepet a gyermekélelmezésben, az iskolai gyermekegészségügyben. Lásd, mint fent. Azonkívül itt is minden össze-vissza van hányva. Gondolkodtunk már azon, ki fogja a Munkáspárt programját elolvasni? Barátainkat össze akarjuk zavarni, ellenségeinknek fel akarjuk kínálni a kiröhögésünk lehetőségét? Ha „a stílus az ember”, akkor ez fokozottan igaz egy pártra és az ő programjának stílusára

18

4. Az oktatás alapvetően állami feladat. Az állam a költségvetésből az állami, önkormányzati iskolákat támogatja. A magán- és alapítványi iskolákat anyagilag csak akkor támogatja, ha hiánypótló tevékenységet végeznek. Íme a vegytiszta államfetisizmus! Itt az „állam” valószínűleg a társadalom szinonimája, ami a kapitalizmus keretei között egy marxista igényű műben megengedhetetlen. Mellesleg, mi az hogy „hiánypótló”? Ha a magán- és alapítványi iskolákba beíratnak gyerekeket, akkor igény van rájuk, tehát nem létük hiány lenne, vagyis hiánypótlóak. A mondat értelmezhetetlen.

5. A Munkáspárt a világi oktatást támogatja, s kiáll a lelkiismereti és hitéleti szabadság mellett. Lehetségesnek tartjuk az egyházi iskolák működését olyan formában, hogy azok közvetve vagy közvetlenül ne zavarják az állami és önkormányzati intézmények működését, világnézeti semlegességét. A szülők és gyermekeik külön igényeit szolgálják, ne részesüljenek az állami és önkormányzati intézményekkel azonos támogatásban. Az opportunista elefánt a porcelánboltban. Egyfelől elvileg le lehetne (le kellene?!) szögezni, hogy a hit és a tudomány – jól lehet mindkettőnek megvan a társadalmi létjogosultsága – egymást kizáró társadalmi szférák, tehát – elvileg – az iskolának nincs helye a templomban, az egyházaknak nincs helyük az iskolákban. Eldöntendő kérdés, hogy ezt az álláspontot, mint elvi álláspontot hajlandó-e a Munkáspárt felvállalni, helyénvaló-e a mai viszonyok között nyíltan kiállni mellette? Hajlok arra, hogy nem lenne szerencsés. De ha ezt a szétválasztást ma politikailag nem célszerű hangoztatni, akkor a fenti bekezdés durva hangja sem elfogadható. (Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy az egyházak messze nem ilyen tapintatosak velünk és a tudománnyal szemben. A szentpétervári Izsák székesegyház kupolájából eltávolították azt az oktatási célokat szolgáló ingát, amit egyébként nem is az ateista bolsik akasztottak fel oda.)

6. Az oktatási rendszer biztosítsa az esélyegyenlőséget. A tanulás legyen mindenki számára hozzáférhető. A kistelepüléseken is fenn kell tartani iskolákat. Az oktatási rendszer szavatolja az egyes iskolatípusok közötti átjárást, a tehetség gondozását, a lemaradók felzárkóztatását. Erősíteni kell a kollégiumok szociális funkcióit. Az általános és középiskolai bentlakásos intézményi hálózatot indokolt fejleszteni, megteremtve a hetes otthon lehetőségét. „A kistelepüléseken is fenn kell tartani iskolákat.” Biztos? Most hallottam valamelyik TV műsorban, hogy a tanyasi osztatlan iskolák tanulói behozhatatlan hátrányba kerülnek. Személy szerint nekem az a véleményem, hogy ha valamit tanulhatunk Amerikától, akkor az a híres sárga iskolabuszok rendszere.

7. Demokratikus oktatási rendszert akarunk. Demokratikus normákat közvetítsen, s demokratikus legyen belső szervezete, irányítása, élete. Védjük a diákok demokratikus jogait, az iskolának a szülők által is látható működését, nyilvánosságát. Itt miről van szó? „Több fényt!” (Goethe)

8. Legyen az oktatási rendszer humánus. A döntő ne a tőke érdeke, ne a piaci igények kielégítése, hanem a tudás megszerzése legyen. Olyan értékeket továbbítson, mint az emberi méltóság és szabadság tisztelete, az értékteremtő tevékenység megbecsülése. Azért ugye szakismereteket is adhat?

9. Az oktatási rendszer az európai értékeket védelmezze. Internacionális és nemzeti jellege nyilvánul meg abban, hogy a magyar társadalom multikulturális értékeit továbbítja a felnövekvő nemzedékeknek, hogy a nemzeti hagyományok és értékek ápolására, a más népek és nemzetiségek megbecsülésére, a másság tiszteletben tartására egyaránt tanít. Tisztáztuk már, hogy mik azok az európai értékek? A gyarmatosítás (holland kakaó)? A kapitalista termelési mód (Shell, Philips, IG Farbenindustri)? Az imperialista világszemlélet (ami nem európai, az nem kultúra)? Muszáj a Munkáspártnak európai újnyelvet beszélve bevonulni az Európa-erődbe?

10. Országos és egységes tantervi követelményrendszerre van szükség. Az oktatási törvény a korszerű általános ismeretek körét jelölje ki. Az oktatási rendszer biztosítsa az anyanyelvi és kommunikációs készség fejlesztését, a történelmi és társadalmi ismeretek 19

elsajátítását. A diákok legyenek jártasak a matematikában, a természettudományokban, rendelkezzenek a legkorszerűbb számítástechnikai ismeretekkel. Minden tanuló középfokon sajátíthasson el két idegen nyelvet. Az iskola segítse elő a kulturális, zenei, színházi és más művészeti ismeretek, élmények megszerzését. Az iskola szolgálja az egészséges életmód elsajátítását, a testkultúra fejlesztését. Kapjon kiemelt helyet az állatok és a növények szeretete, a természet és az élő környezet védelme, a közéletiségre és toleranciára nevelés. Ennek feltétlenül egy marxista pártprogramban van a helye? Miért, más pártok vagy akár a kormányzat nem ezt akarja, nem ezt ígéri? Mert, ha nem, akkor talán erre utalni kéne! Ha pedig igen, akkor mi végre az egész felhajtás? Ez a pont jellegzetes példája annak, amikor a Munkáspárt az eredeti (és szerintem ma aktuálisabb, mint bármikor) marxi program („A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti.”) felvállalása helyett beáll a parlamenti kreténizmus kirakodó vásárába, ahol mindenki nagyjából ugyanazt kínálgatja azzal, hogy az enyém jobb, mint a többieké, ezt vegyétek!

11. Rövid időn belül át kell térni a kötelező középfokú, 12 évfolyamos oktatásra a tankötelezettség 18 éves korra emelésével együtt. Felfogásunk szerint ennek a 8+4 évfolyamos alap-iskolatípus, az egyszintű érettségi rendszer felel meg. Nem kéne itt valami minimális érvelést is szerepeltetni?

12. Többszintű, rugalmasan változó szakképzésre van szükség. A szakirányú képzést minél teljesebb általános képzés előzze meg. A társadalom érdeke, hogy elősegítse a szakmai továbbképzést és átképzést, beleértve a második szakma megszerzését és a hozzá kapcsolódó kollégiumi elhelyezés ingyenességét. A középfokúnál magasabb szakmai jellegű intézményeket Akadémiákká kell átalakítani, s a szerezhető diplomát állami végzettségként kell elismerni. 13. A felsőoktatásban való tanulás - függetlenül a család anyagi helyzetétől - minden tehetséges fiatal számára legyen elérhető. Az alábbiak annyira eklektikusak, hogy képtelenség minden részletében megbírálni (nem tudom röviden szétválasztani azt amivel egyetértek, attól amivel nem) Itt saját felsőoktatásbeli tapasztalataimra hivatkozom. Már az előző kormányoknál elkezdődött az az ellentmondásos folyamat, ami a jelenlegi „polgári” kormány öndicsérő propagandájának kemény paneljává merevedett. Pokorny Zoltán mondta el először, majd Orbán Viktor a Vigadóban szó szerint megismételte, hogy „míg a rendszerváltás előtt a megfelelő korú fiatalok közül csak minden tizenkettedik jutott be a felsőoktatásba, addig ma már minden harmadik, és 2004-re elérjük, hogy minden második fiatal folytathasson felsőfokú tanulmányokat”. Ebben az az egyik szépség, hogy mindig csak az inputoldal felől közelítenek, az outputoldal felöl (hányan végzik el a felsőfokú iskolát, hányan tudnak képzetségüknek megfelelően elhelyezkedni?) soha. A másik annak elhallgatása (és erre nem csak sejtelmesen utalni, de hangosan rámutatni kellene), hogy a hallgatói létszám hallatlan felduzzasztása hallatlan színvonalsüllyedéssel jár. Ennek egyik oka, hogy a hallgatói létszám drasztikus növelésével párhuzamosan az objektív és főleg a szubjektív feltételek közel ilyen drasztikus leépülése megy végbe. Egy főiskolai tanárnak (hogy a magam példájánál maradjak) a nagy csinnadrattával beharangozott béremelés után sem fogja a bruttó keresete meghaladni a havi 200-250 ezer forintot, miközben egy még le sem diplomázott informatikus kezdő havi fizetése 300 ezer körül van, a bank szakmában az ottani hierarchia szerint jóval a professzori szint alatti középvezetőnek pedig nem ritkán a havi egymillió is megvan. Ilyen körülmények között még jobban érvényes a régi vicc: a felsőoktatásban csak a hülyék dolgoznak – vagy olyan hülye, hogy máshol nem tud elhelyezkedni, vagy azért hülye, mert kiváló képességei ellenére a felsőoktatásban maradt. Az utóbbi hülyék azonban kihaló állatfajta. A másik – s talán a Munkáspárt szempontjából fontosabb – okot az alábbi diagrammokon illusztrálom.

20

Anyagi helyzet

2004-ben

Képességek

Ma

Képességek

Képességek

A rendszerváltás előtt

Anyagi helyzet

Anyagi helyzet

Látható, hogy a nyitás nem a jobb képességű, hanem a jobb anyagi helyzetű fiatalok felé történt, így a gyenge képességűek aránya jelentősen megnőtt – ami az oktatás színvonalát vészesen rontja, miközben a jó képességű, de hátrányos helyzetű fiatalok elkallódnak. Ha az első és az utolsó diagrammot egymásra helyezzük jól látszik a tragikus változás.

Rövid távon meg kell állítani a felsőoktatás hanyatlását, konszolidálni kell helyzetét, és fokozatosan új fejlődési pályára kell állítani. A felsőfokú képzettség megszerzése egyre inkább legyen természetes jelenség, a hozzá vezető út pedig egyenesebb: legyenek világosak a képzés vállalt céljai, a részvétel ajánlott feltételei, a diploma felhasználhatósági feltételei. Az ösztöndíjak és szociális intézkedések olyan rendszerét kell kialakítani, amely a hátrányos helyzetű, jó képességű fiatalok számára lehetővé teszi a továbbtanulást az ország legszínvonalasabb oktatási intézményeiben is. A hallgatók anyagi terheit elviselhető szinten kell tartani. Meg kell akadályozni a kollégiumi díjak indokolatlan növekedését. Meg kell oldani a diákétkeztetés támogatását. A jegyzetek árának csökkentése érdekében jelentős állami támogatásra van szükség. Támogatásban kell részesíteni a levelező tagozatos hallgatókat, beleértve az utazási és elszállásolási kedvezményeket. A tanulás feltételeit kell javítani. A növekvő állami ráfordítások biztosítsák az intézmények színvonalas anyagi ellátását és az oktatási színvonal emelését. A kollégiumi férőhelyeket bővíteni kell, korszerű, európai színvonalú ellátásra kell törekedni. Társadalmi programok szükségesek az egyetemi fiatalokat sújtó negatív jelenségek, az általános értékdevalválódás, a depresszió, a kábítószer-élvezet, az alkoholfüggés, a dohányzás leküzdésére. Hogy jön a csizma az asztalra? Milyen szociológiai felmérésből következik, hogy ezek a negatív jelenségek speciálisan az egyetemi fiatalokat sújtják? A munkásfiatalok, a középiskolások, a főiskolai hallgatók mentesek ezektől?

A Munkáspárt olyan egyetemi struktúrát kíván, amely biztosítja az oktatás és a tudományos munka színvonalának emelését. Demokratikus egyetemi irányítást akarunk. Ez mi? Ennek nincs értelme! *** Az előző két ponthoz együtt. A Munkáspárt is átveszi azt az elfogadhatatlan gyakorlatot, hogy a felsőoktatást rendre azonosítják az egyetemekkel. Ennek szélsőséges megnyilvánulása a felsőoktatási törvény, amelybe utólag dugdosták be a főiskolákra vonatkozó passzusokat (néhol nagyon is szervetlenül). Például elfogadhatatlannak tartom, hogy a főiskolai tanárok (professzorok) habilitációját az egyetemek jogkörébe utalja. A Széchenyi Professzori Ösztöndíj odaítélése egyenesen megdöbbentő volt. Lényegében a keret legnagyobb részét bölcsész és jogtudományi egyetemi tanárok kapták meg. Az ELTE szociológiai intézetében 11 ösztöndíjas van, miközben közgazdász főiskolai tanár egy sem kapott ösztöndíjat az egész országban. Nem demokratikus egyetemi irányításra, hanem demokratikus felsőoktatási rendszerre lenne szükség.

21

14. A korszerű, színvonalas nevelés és oktatás alapvető tényezője a pedagógus. Elengedhetetlen az életminőségük javítása, pedagógiai és szaktárgyi kultúrájuk állandó gazdagítása. A pedagógus bérezése érje el a versenyszférában dolgozókét. Tudományos munkájukat pályázatok, ösztöndíjak segítsék elő. Minden iskolafokon legyenek anyagilag, erkölcsileg elismert tudós tanárok. A pedagógusképzés fejlesztése - a pedagógusok érdekeltségét is megteremtve - a jövő alapkövetelménye. 15. A Munkáspárt azt akarja, hogy gyermekeink, unokáink egy szebb és jobb világban élhessenek. Meg kell teremtenünk számukra az egymás közötti egyenjogúságot. Nem tehet különbséget fiatal és fiatal között a családi, anyagi, gazdasági, politikai háttér. A fiatal elsődleges feladata a későbbi életéhez szükséges tudás megszerzése legyen. Minden fiatalnak alanyi joga legyen az első munkahely megszerzésére. Ennek biztosítása az állam feladata. A társadalomé? A költségvetésé? A hatalmi-koordinációs szervezeté?

Minden fiatalnak legyen joga és valóságos lehetősége az első lakáshoz jutáshoz. Az állam vállalja fel ezt a feladatot. A kormány indítson állami bérlakás-programot, amely teremtse meg a fiatalok lakáshoz jutásának valós feltételeit. Minden eszközzel támogatjuk az ifjúsági mozgalmakat, szervezeteket. Erősíteni kell a közösségi-közéleti tevékenység, a politikában való tájékozottság iránti igényt. Minden ifjúsági mozgalmat, minden szervezetet?! Mik azok a „minden eszközök”?

EGÉSZSÉGÜNK VÉDELME - STRATÉGIAI IRÁNY A Munkáspárt stratégiai ágazattá kívánja tenni az egészségügyet. Olyan egészségügyet akarunk, amely a lehető legkorszerűbb technikai szinten, a lehető legszélesebb hozzáférést biztosítja tagjai számára. l. Az egészségügyi ellátás állami feladat legyen. Állami és önkormányzati tulajdonban, kell lenniük az alapvető, mindenki számára kielégítő ellátást biztosító intézményeknek. A Munkáspárt ellenzi az egészségügy privatizálását. Az elmúlt időszakban hibásan privatizált kórházi és egyéb stratégiai jelentőségű létesítményeket ismét magyar állami tulajdonba kell venni. A Munkáspárt az egészségügyi tevékenység fontos részének tekinti az alapítványi és egyéb tulajdonformában működő intézményeket. Az állam költségvetési pénzből csak az állami és önkormányzati intézményeket támogathatja, kivéve, ha az állam által nem teljesített, hiánypótló tevékenységről van szó. Ez a bekezdés önellentmondásos. Lásd az oktatási fejezetben leírtakat is.

2. Jelentősen növelni kell az egészségügyi kiadásokat. Az egészségügy részesedése 10 éven belül érje el a GDP minimum 10 százalékát. Ez már a GDP 20 százaléka. Az ám nagyon sok!

Az egészségügy finanszírozása a központilag beszedett járulékokra és az állami költségvetés egészségügyi kiadásaira épüljön. Legyen kötelező, a kockázatközösségen és a szolidaritáson alapuljon, államilag ellenőrzött és garantált legyen. 3. Állampolgári jogon járó, térítésmentes egészségügyi ellátást akarunk. Törvényben kell rögzíteni a térítésmentesen hozzáférhető, mindenki számára egyenlő egészségügyi ellátások körét, amit a kötelező egészségbiztosítás nyújt.

22

Ez fog az ócska állami szegénykórházak és a kacsalábon forgó magánszanatóriumok rendszeréhez vezetni. Sőt, az állami gyógyintézetben is el fog különülni a lezüllő „ingyen-részleg” a jól karban tartott fizetős szolgáltató helyektől. Sokkal tisztességesebb lenne egy olyan rendszer, ahol mindenért tarifa szerint fizetni kell és a beteg a biztosítótól kapná meg (szükség esetén előlegként) a minimálisan neki járó részt. Itt lehetne a beteg szociális helyzete és a kezelés szükségessége szerint differenciálni. Megint hangsúlyozom, az orvosnak nem kell tudnia, hogy a beteg a saját zsebéből, vagy a biztosító kasszájából fizet.

4. Az állam feladata, hogy az egészségügyi rendszer egészét működtesse. Feladata összehangolni a helyi, az ágazati és a szakmai érdekeket. Meg kell szüntetni a jelenlegi állam-társadalombiztosításönkormányzat rendszert. Ez mi? A továbbiakat nem azért nem látom el megjegyzésekkel, mert egyetértek velük, hanem azért mert nincs hozzá kedvem. El kellene gondolkodni, hogy jó-e az a program, ami mindenbe ennyire részletekbe menően és mégis ennyire felületesen bele megy. Koncepcionális megjegyzéseimet a végén teszem meg.

5. Hosszú távú Egészségügyi Programban kell rögzíteni az egészségügy konkrét fejlesztési irányait. A program a Szociális Alkotmányban megfogalmazott társadalmi közmegegyezésre, a lakosság, a szakmai és társadalmi fórumok véleményére épüljön, több kormányzati cikluson keresztül érvényes legyen. Ennek keretében meg kell állítani a gyógyszerek fokozatos és a lakosság számára elviselhetetlen áremelkedését. Felül kell vizsgálni és javítani kell az üzem- és iskolaegészségügyi ellátást. Az államnak minden állampolgár lakóhelyétől - közúton mért - 30 kmes távolságon belül biztosítania kell az alapvető kórházi ellátást. Az EU elvárásainak megfelelően kialakuló régiókhoz az egészségügyi rendszert is hozzá, kell alakítani. A megelőzés társadalmi méretű megvalósítása legyen az egészségügy fejlesztésének egyik fő iránya. Ösztönözze a saját egészség védelmét, az egészségkárosító szokások elleni harcot. Legyen kötelező a tüdőszűrés, továbbá a halálozási statisztikában elöl álló betegségek szűrése. 6. Az egészségügy minden kérdését a legszélesebb szakmai és társadalmi körök részvételével és együttműködésével kell eldönteni. Rendszeresen megtartott Országos Egészségügyi Fórum foglalkozzon minden időszerű kérdéssel. Az Orvosi Kamara mellett létre kell hozni a Nővérek és Egészségügyi Dolgozók Kamaráját is. 7. Minden gyermek és felnőtt kapjon lehetőséget a rendszeres sportra és testnevelésre. A magyar sport alapja az óvodai, iskolai és diáksport, illetve a testi nevelés legyen. Az iskolákban szükség van a heti háromszori testnevelés órára. A felsőoktatásban is kapjon maximális intézményi támogatást a testnevelés. A közoktatás költségvetésén belül külön normatív keretet kapjon a testnevelés. Az önkormányzat területén az óvodai és iskolai sport fejlesztése érdekében bátran igénybe kell venni a szabadban lévő létesítményeket. Az úszásoktatás központi célfeladat legyen. Folytatni kell a tornaterem-építési programot. Hozzá kell látni átfogó uszodaépítési programnak. Meg kell szüntetni a magyar sportlétesítményállomány nem sportcélú hasznosítását. Szükség van a felnőtt lakosság öntevékeny és szervezett szabadidős sportolásának támogatására. 8. Az egészség megőrzése a jövőben elképzelhetetlen az emberi környezet megőrzése nélkül. A Munkáspárt olyan társadalmat akar, amely okosan gazdálkodik a környezettel, biztosítja az emberi környezet védelmét és fennmaradását. A környezetért folytatott harc küzdelem a kapitalizmus ellen is.

23

A környezetvédelem a politika és a gazdaságpolitika kiemelten fontos kérdésévé kell hogy váljon. A környezetvédelem a gazdaság minden szereplőjének feladata, de meghatározó szerepet kell vállalnia az államnak. Lehetővé kell tennie természeti környezetünk megőrzését. A környezetkárosító termékek termelését minimalizálnia, az oktatási, egészségügyi, kulturális termékek termelését pedig ösztönöznie kell. Nyilvánosság elé kell tárni minden egyes üzem és létesítmény környezeti hatásait, környezetkárosító vagy nem károsító voltát. Ennek a kutatásnak, vizsgálatnak tudományos igénnyel, lobbyérdekektől mentesen, a társadalom őszinte bevonásával, a döntéseknek a társadalom megkérdezésével és ellenőrzésével kell zajlania. Magyarországon a környezetvédelem egyik legfontosabb területe a korszerű mezőgazdasági termelés kialakítása lehet. Közép- és hosszú távú tervet kell készíteni a környezeti ártalmak felszámolására. A veszélyes hulladékokról szóló törvény szigorítására, részletes szabályok kidolgozására van szükség. Haladéktalanul el kell kezdeni a szennyvíztisztító és hulladéklerakó telepek hálózatának tervezését. A környezetvédelem kiemelt feladata kell hogy legyen a víz és a levegő tisztítására alkalmas berendezések kifejlesztése, amelyek lehetővé teszik az állampolgárok egyéni védekezését. Gyártásukat adókedvezményekkel kell támogatni. El kell érni, hogy minden településen, a legszegényebb társadalmi csoportok is egészséges ivóvízhez juthassanak. A nagyvárosokban a környezetvédelem fontos területe a közlekedés szervezése. Budapesten kiemelt állami beruházásként kell egy átfogó közlekedésszervezési reformot elindítani. Környezetvédelmi kérdésként is kell kezelni a nukleáris fegyverek problémáját is. A XXI. században meg kell szabadulnunk a tömegpusztító fegyverektől. A Munkáspárt ennek érdekében is szorgalmazza olyan törvény, illetve alkotmánymódosítás megszületését, amely megtiltja nukleáris fegyverek minden típusának magyarországi telepítését, alkalmazását. Új környezetvédelmi szemlélet kialakítása érdekében az iskolákban a kötelezően elsajátítandó ismeretek közé kell emelni a környezetvédelem alapjait. VERSENYKÉPES MAGYAR GAZDASÁG Magyarországnak biztosítania kell fennmaradását a globalizálódó világban. Ennek érdekében a magyar gazdaságnak a következő másfélkét évtizedben el kell érnie az EUországok fejlettségi szintjét. Fentebb már írtam az „utolérni és túlszárnyalni” program zsákutcás jellegéről

1. A magyar gazdaság növekedése legalább 4 százalékkal haladja meg az EU-átlagot, s ebből a fejlődésből mindenki részesüljön. Miért pont 4 százalékkal? Miért nem 2-vel, vagy 6-tal?

2. Az informatika és számítástechnika fejlesztése és társadalmi elterjesztése kiemelt társadalmi feladat legyen. Az Internethez való kapcsolódást olcsóbbá kell tenni. A számítástechnika élvezzen vám- és adómentességet. Érdemes lenne foglalkozni a BSA „áldásos” tevékenységével is.

3. A magyar történelmi múlt része ipari kultúránk is, s hazai iparra jelentős szerep vár jövőbeni fejlődésünkben is. Az ipar talpra állítására Nemzeti Ipari Programra van szükség. Fejleszteni kell azokat az ágazatokat, ahol több évtizedes hagyományaink vannak, a gépgyártást, az elektronikai ipart, a vegyipart, a gyógyszergyártást. Még állnak azok az építőipari kapacitások, amelyekkel egykor évi 100 ezer lakást épített a magyar gazdaság.

24

Fejleszteni kell azokat az ágazatokat, amelyek döntően a belső szükségletet elégítik ki. Szükség van az élelmiszeripar fejlesztésére. Önálló energiapolitikára, saját termelésre van szükség. Az önálló magyar iparpolitika beilleszthető lenne az EU gazdaság- és iparpolitikájába. Mennyire hiányzik a kritikai alap! Hát miről beszélünk itt? A rendszerváltás tíz éve alatt sikerült elérni, hogy gyakorlatilag szinte egyetlen ágazatban sincs akár csak közelítőleg teljes vertikumú hazai termelés. Beszállító és összeszerelő ország lettünk. Nincs önálló magyar ipar, tehát ebben az értelemben nem lehet szó önálló magyar iparpolitikáról sem. Hol állnak azok az építőipari kapacitások? Most mészárolták le a hazai cementgyártást.

4. Az infrastruktúra, a környezetvédelem, a szolgáltatások, a szellemi ágazatok fejlesztése, az idegenforgalom, a gyógyászat előmozdítása a következő évtizedek fejlődésének egyik meghatározó iránya lehet. 5. Az állam költse a GDP legalább 5 %-át kutatásra és fejlesztésre. Az állami megrendeléseknél részesítse előnyben a magyar termékeket. Gondoskodjon az ipari szakmunkások képzéséről és továbbképzéséről. Már 25 % ! Az ÁLLAM!

6. A Munkáspárt szükségesnek tartja a multinacionális töke uralmának korlátozását, és a nemzeti kis- és középvállalkozói rétegek fejlődésének támogatását. A gazdaság stratégiai ágazatait nem szabad külföldi tulajdonba juttatni. A már idegen tulajdonba került stratégiai ágazatokat ismét nemzeti tulajdonba kell venni. Ezt hogy gondolták? Persze, ha a Munkáspárt fog kormányt alakítani, akkor az valószínűleg fel fogja vállalni egy kubai típusú gazdasági blokád ódiumát. Más aligha. A Munkáspárt meg aligha fog mostanában kormányt alakítani. Akkor meg ez üres fecsegés, a’la Csurka vagy Torgyán.

A hazai tulajdonú középvállalkozások megőrzését és fejlesztését alapvető feladatnak tekintjük. A gazdaságpolitikának segítenie kell tőkeszegénységük leküzdését, javítani hitelhez jutásuk feltételeit, a hazai gazdaság általános ösztönzésével javítania kell piaci lehetőségeiket. Segítenie kell a külföldi piacokra jutásukat. A kormányzat és a kisvállalkozói réteg között folyamatos együttműködésre van szükség. 7. A Munkáspárt a magántulajdonban lévő vállalkozások létezését hosszútávon is támogatja, szükségesnek tartja törvényi védelmüket. A Munkáspárt elítéli az elmúlt évtizedek privatizációs visszaéléseit. Nem helyesli, hogy ezek az ügyek továbbra is terheljék a közéletet. Ennek érdekében mindenki számára kötelező vagyonnyilatkozat bevezetését kívánja. Privatizációra a jövőben csak ott kerüljön sor, ahol az a hatékonyságot növeli, és összhangban van az ország érdekeivel. A privatizáció feltételeit úgy kell újraszabályozni, hogy kizárják a korrupciót, a hatalommal való visszaélést, a privatizációról a törvény, s ne a feketegazdaság játékszabályai alapján döntsenek. Külön programra van szükség arra, hogy a nagyvárosi lakástulajdon ne kerüljön néhány nagytulajdonos kezébe, ugyanakkor biztosítani lehessen a városi lakások, házak helyreállítását, karbantartását. Ha az OTI-lakásokra gondolok, vagy a nyugaton széles körben elterjedt banki, biztosító társasági tulajdonú bérházakra, nem vagyok meggyőződve, hogy ez jó követelés. Sőt meg vagyok győződve róla, hogy ez egy rossz, demagóg követelés. Egy dolog biztos. A kényszer-privatizált társasházak a magyar gazdaság legveszélyesebb időzített bombái (mondjuk a távfűtéssel együtt). A robbanás bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Az Ó utcai katasztrófa csupán intő jel volt. Természetesen az elfogadhatatlan, hogy a lakóházak pénzéhes telekspekulánsok kezébe kerüljenek. Azért talán érdemes harcot kezdeni, hogy olyan törvény szülessen, amely megakadályozza, hogy lakóházak telkeit nem lakáscélra értékesíthessék. Azonban

25

az, hogy a még megmenthető házak tőkeerős tulajdonosok (bankok, biztosítók, a TB stb.) tulajdonába kerüljenek a jelenlegi tulajdonosok kártalanításával és bérleti joguk biztosításával, az kifejezetten kívánatos volna. Ugyanakkor a Munkáspártnak – amennyiben ez a folyamat beindulna – feltétlenül a Lakásbérlők Egyesülete természetes szövetségesévé kell válnia.

Ugyancsak külön programokkal kell biztosítani, hogy a társadalom szempontjából fontos területeken, így például a gyógyszerellátásban ne alakulhasson ki a társadalmi érdeket veszélyeztető tulajdonkoncentráció. A gazdaság stratégiai ágazatai ne kerüljenek magánkézbe. Az elmúlt évek hibás döntéseit korrigálni kell, s a privatizált stratégiai vállalatokat a kormány vegye ismét állami tulajdonba. 8. A gazdaság demokratizálására van szükség. A gazdasági folyamatok ellenőrzésére foglalkoztatotti alapítványokat, tanácsokat kell létrehozni. Törvényben kell biztosítani a dolgozói közösségek jogát, hogy részt vegyenek a vállalati gazdasági döntések meghozatalában. A dolgozók elidegeníthetetlen joga legyen, hogy érdemben részt vegyenek a társadalmi javak elosztásában. A legfontosabb a termelési és foglalkoztatási kérdésekbe való beleszólás erősítése.

Azokat a pályázatokat, amelyeket valamely nagyszabású munka elvégzésére, illetve valamely állami vállalat magánkézbe adására írnak ki, a társadalom számára átláthatóvá, szükség szerint megvitathatóvá, mindenképpen korrupciómentessé kell tenni. 9. A gazdaságpolitika az emberi szükségletek kielégítését, az emberi képességek lehető legteljesebb kibontakoztatását segítse. Olyan gazdaságpolitikát akarunk, amely biztosítja az esélyegyenlőséget és az igazságosságot. Esélyegyenlőséget a különböző esélyekkel indulóknak, esélykiegyenlítést a hátrányos helyzetbe kerülőknek, a korlátozott helyzetben lévőknek, a munkaerőpiacról kikerülőknek, a fiataloknak, a betegeknek, az időseknek. 10. A szociálisan érzékeny gazdaságpolitika megvalósításának eszköze a közszféra fejlesztése. A közszféra vállalja mindazt, amit a piaci nem ad, művészetben, kultúrában, oktatásban, szemléletben. A közszféra az emberi szükségletekkel foglakozik. A közszférát a polgárok és vállalatok progresszív megadóztatásából kell fizetni. A közszféra az állam segítségével teljesíti feladatát. 11. Kiemelt feladat legyen az északi ipari megyék és a déli, dél-keleti agrár-ipari megyék fejlesztése. Állami regionális fejlesztési programokra, az infrastruktúra fokozott fejlesztésére, a magyar vállalkozói réteg speciális támogatására van szükség, továbbá a szomszédos országokkal különleges gazdasági körzetek létrehozására. A MAGYAR VIDÉK JÖVŐNK RÉSZE A Munkáspárt úgy véli, Magyarország természeti adottságai miatt jó feltételekkel rendelkezik a mezőgazdaságban. A magyar agrárágazat történelmileg kialakult értékünk is: mezőgazdasági termelésre, a magyar vidék fejlesztésére a jövőben is szükség van. 1. A jelenlegi válság leküzdését közös nemzeti célnak kell tekinteni. Az agrártermelést stabilizálni kell, s a hosszú távú nemzeti érdekek alapján dönteni a tulajdonviszonyok alakulásáról. A felhalmozódott adósságot részben fel kell függeszteni, részben el kell engedni. Olyan támogatási gyakorlatot kell bevezetni, amely a termelés folyamatosságát segíti elő, a tulajdonformáktól független, diszkriminációmentes. A mezőgazdasági haszon ne kerüljön ki az ágazatból. Olyan hitelpolitikára van szükség, amely a mezőgazdaság jövedelmezőségéhez igazodik, és megoldja a napi finanszírozási gondokat. Segítséget kell adni az ellehetetlenült, csőd, felszámolás vagy végelszámolás alá került gazdálkodók jogutódjainak talpra állásához és a termelés beindításához. A válság leküzdése elképzelhetetlen a hazai termelés hatékony piaci védelme, aktív gazdaságdiplomácia nélkül. 26

2. A Munkáspárt a vegyes tulajdonra épülő mezőgazdaság fejlesztését, a kialakult üzemszerkezet - a társas, a szövetkezeti, a magán- és a családi gazdaságok stabilizálását tekinti célnak a következő évtizedekben. Bármiféle privatizáció vagy tulajdonosváltás a termelői tulajdonlást erősítse. A föld csak a mezőgazdaságból élő, az adott településhez kötődő személyek és gazdasági szervezetek tulajdonában legyen. A törvény szabályozza a földbérlet rendszerét is, segítse elő, hogy a földtulajdon és a földhasználat közeledjen egymáshoz. Ez a két bekezdés helyes, de konfliktusban van a következővel.

Külföldiek termőföldvásárlását az EU-csatlakozásig tiltani kell. Az EU-csatlakozás után is csak olyan külföldi juthasson termőföldhöz, aki itt él, a mezőgazdaságból él meg, és beszél magyarul. Ezt kár volt a (szélső)jobboldaltól átvenni! Ellenkezőleg le kell leplezni a követelésben rejlő sandaságot! Tessék észrevenni, hogy a jobboldal azért harsog a külföldiek földvásárlásának EU-gyakorlattal ellentétes tilalmáról, mert ehhez csatolja azt a feltételezést, hogy ha direkt módon tiltják a külföldiek földvásárlását, akkor a gaz külföldiek stróman-társaságokkal fogják megvenni a szent magyar földet, s hogy ezt is megakadályozzuk, a jogi személyeknek is meg kell tiltani a földvásárlást. Erről szólt a népszavazási kezdeményezésük is, emlékszünk?! Na, ha ez bejön, akkor a nyavalyás kolhozok sem fognak tudni földet vásárolni, azt pedig nagyon jól tudta az öreg szakállas német zsidó, hogy a bérleti rendszer tönkre teszi a mezőgazdaságot, ha tehát a szövetkezetek (még ha egy darab külföldinek sincs hozzájuk köze, akkor is) a törvény erejénél fogva kénytelenek bérelt földeken gazdálkodni, akkor egyszer csak csak belegebednek. Ha nem elég gyorsan, akkor a külső üzletrészeket is sebtében kifizettetjük velük, azt már biztosan nem élik túl.

3. A Munkáspárt a szegény-, a középparasztság, a szövetkezeti tagok, az agrárértelmiség, az alkalmazottak, az agrárproletárok, a fiatalok, a nyugdíjasok érdekeit képviseli, így az agrárintegrációnak a szövetkezeti útját támogatja. A Munkáspárt nemcsak a termelő típusú szövetkezeteket, hanem a beszerző, értékesítő, feldolgozó, szállító, raktározó, szolgáltató, géphasznosító, biztosító, hitelező és más szövetkezeti formákat is szükségesnek tartja. A földforgalomban lehetővé kell tenni a mezőgazdasági szövetkezetek tulajdonhoz jutását. Na tetszik látni? Ez az, amit meg akarnak akadályozni azok, akik a külföldiek földvásárlásáról fecsegnek!

4. A Munkáspárt olyan hosszú távú agrárpolitikát akar, amely biztos megélhetést, gyarapodást és perspektívát ad a mezőgazdasági termelőknek. A magyar mezőgazdaságnak a világfejlődés meghatározó agrártendenciáit kell követnie úgy az üzemi méretekben, mint a működési formákban, a versenyképesség biztosításában, az integráció fejlesztésében. Ezzel lehet megoldani a magyar mezőgazdaság korábbi gondjait, s megkönnyíteni az európai folyamatokba történő illeszkedését. A mezőgazdasági termelésnek hosszú távon nyereségesnek kell lennie. A mezőgazdasági termékárak legalább átlagprofit szintű jövedelmet biztosítsanak a termelőknek. Biztosítani kell a mezőgazdaságból a rendszerváltás során kivont tőke visszajuttatását, a mezőgazdaság feltőkésítését. A növekvő termelés piacát nagyobb részt az emelkedő életszínvonal eredményeként megjelenő hazai fogyasztásnövekedés adja, másrészt az ország fizetési mérlege egyensúlyának javítása érdekében megvalósított exportnövekedés. 5. Az államnak aktív szerepet kell vállalnia a vidék fejlesztésében, a mezőgazdaság korszerű működtetésében. Az állam határozza meg az agrárpolitika fő irányait, támogatási rendszerekkel biztosítsa az újratermelés zavartalanságát és a fejlesztést, folytasson aktív

27

piacszabályozást és piacépítést. Az állam feladata a környezetvédelem fő irányainak kijelölése, az alapvető környezetvédelmi feladatok ellátása. Aktív szerepet kell játszania a külső piacok feltárásában és biztosításában, a piacszerző pénzügyi konstrukciók működtetésében. 6. Korszerű, európai színvonalú vidéki életet akarunk. A vasúti közlekedés kiemelt fejlesztése biztosítsa, hogy a fővárosból bármely település hat óra alatt elérhető legyen. A helyi idegenforgalmi, kereskedelmi, kulturális vállalkozások kiemelt támogatására van szükség. MUNKA, TELJES FOGLALKOZTATÁS 1. A teljes foglalkoztatást alapvető értéknek tartjuk, a gazdaságpolitika központi kérdésének. Minden munkaképes embernek joga van dolgozni. A munkának lehetővé kell tennie a dolgozó ember alkotókészségének kibontakozását, munkaerejének és önmagának újratermelését. Azokat az embereket, akik munkaképtelenek, a társadalomnak megfelelő szinten el kell tartania. El kell tartani és a munkába vissza kell segíteni azokat a munkaképeseket, akiket rövid, átmeneti ideig a társadalom nem tud hasznos munkába állítani. Ha jól értem, a Munkáspárt sem akar törődni az akut munkanélküliekkel, akiknek manapság reményük sem lehet az újra-elhelyezkedésre, a hátrányos régiók munkanélkülieivel, a 40 évnél idősebb (női) munkanélküliekkel stb. A Munkáspárt programtervezetének nincs egy rossz szava az Orbán-kormány kegyetlen munkanélküli ellenes törvényeiről.

A teljes foglalkoztatás megszervezése, biztosítása az állam kötelessége. Támogatunk a teljes foglalkoztatás megvalósítására irányuló minden intézkedést. Támogatnunk kell egyes területeken, így a gyermekes anyák esetében a részmunkaidőben való foglalkozás kiterjesztését. Támogatjuk a távmunka elterjesztését. Támogatjuk a munkakörülmények javítását, a munkahelyi környezetvédelem elterjesztését, az értelmes munkaszervezési formákat. Tisztában vagyunk azzal, hogy a távmunka (vagy ahogy eufémizmus nélkül azelőtt nevezték, az otthoni bedolgozói munka) a kizsákmányolás legkegyetlenebb formái közé tartozik (a körülmények gondja a munkavállalóké, a munkaeszközöket – a tőkét! – részben vagy egészben a munkavállalóval vetetik meg, lízingeltetik, elamortizálódott ócskavasakat sózva rájuk, a bérezést a legalávalóbb módon, darabbérben oldják meg – tessék megkérdezni Haraszti Miklóst, mi is az a darabbér?). Tényleg támogatjuk?!

2. Magyarország fokozatosan, de legkésőbb az ország EU-csatlakozásig vezesse be a heti 35 órás munkaidőt. 3. Demokratikus ellenőrzésre, a kizsákmányolás korlátozására van szükség itt is. A Szociális Alkotmány érvényesítse az európai normákat, rögzítse a munkavállalók szervezetalakítási jogát, a kollektív alkuhoz való jogot, a szakszervezetek szerződéskötési jogosítványát. A társadalmi érdekegyeztetés a társadalmi problémák kezelésének létfontosságú intézménye. Az érdekegyeztetés munkahelyi szintű, közép- és makroszinten európai típusú és az európai normáknak megfelelő szociális párbeszédi intézményrendszerére van szükség. Új munkatörvénykönyvre van szükség, amely az európai normáknak megfelelően kellő védelmet ad a munkavállalóknak és a szakszervezeteknek. Ebben a folyamatban megkülönböztetett szerepük van a szakszervezeteknek. A szakszervezet legyen független a munkaadótól. Legyen szervezetileg független a politikai pártoktól és az államtól. A Munkáspárt ezt védi. A társadalmi érdekvédelmi szervezeteknek

28

aktív szerepet kell kapniuk az állami gazdasági döntések kidolgozásában, valóra váltásában és ellenőrzésében. Ezt az egy pontot kellett volna részletesen körbejárni!

TISZTESSÉGES MEGÉLHETÉS A Munkáspárt a tőkés viszonyok között azt követeli, hogy a munkás, a dolgozó, az alkalmazott a profitból kapja meg az őt megillető tisztes részt, minimálisan annyit, ami lehetővé teszi az emberhez méltó életet. 1. Európai teljesítményért európai béreket akarunk! A teljes munkaidővel megkereshető bér az európai polgárhoz méltó, tisztességes megélhetést biztosítson. A dolgozói és alkalmazotti munkabéreket, fizetéseket fokozatosan, de legkésőbb az EU-csatlakozásig a tagországok átlagos bérszínvonalának legalább 50 százalékára kell emelni. A szakmai, foglalkozási bérarányokat a munka társadalmi hasznosságát figyelembe véve kell változtatni, és az igazságtalan bér- és fizetéskülönbségeket meg kell szüntetni. A létminimum alatti béreket, fizetéseket az EU-csatlakozás időpontjáig, illetőleg az azt követő éven belül létminimumszintre kell emelni. Az évenkénti minimálbér-megállapodásokban ez vezető szempont legyen. Rövid távon az évenkénti bérszínvonal-növelés szakmai, ágazati szinten biztosítson érzékelhető reálbér-növekedést. A túlmunka díjazásának rendszerét és mértékét a szakszervezetekkel egyetértésben törvénnyel szükséges újraszabályozni. 2. Csökkenteni akarjuk a kirívó társadalmi különbségeket. A reáljövedelmek növekedésének - a gazdaság növekedése mellett -elengedhetetlen feltétele a hazai elosztási viszonyok radikális változtatása is. A Munkáspárt tudomásul veszi a tőketulajdon és általában a jövedelmet termelő magántulajdon létét, de elfogadhatatlannak tartja a jövedelemelosztás jelenlegi szélsőségeit, kevesek rendkívül gyors és nagymértékű gazdagodását, ugyanakkor a munkavállalók és a nyugdíjasok nagy tömegeinek fokozódó elnyomorodását. 3. A társadalom minden tagja számára alanyi jogon járó szociális minimumot kell meghatározni, s törvényben garantálni. A szociális kiadások nagyságát a GDP minimum 5 százalékában tartósan rögzíteni kell. Már 30 % !!!!

Minden állampolgárnak - függetlenül attól, hogy kereső- és munkaképes vagy -képtelen, erkölcsi és bármilyen egyéb vonatkozásban erős vagy gyenge - alapvető emberi joga a száraz, fűthető, világítható, szellőztethető helyiségben, napi értelmes tevékenységhez képest elérhető helyen való lakhatás, a napi egyszeri meleg étkezés, a betegség esetén orvosi ellátáshoz jutás. Ez nem egyéni jótékonyság, hanem egészséges társadalmi érdek. A korábbi létminimum-számításokat fel kell újítani, és nyilvánosságra kell hozni. El kell készíteni a társadalom szociális térképét. A munkanélküli segély rendszerét felül kell vizsgálni. Azoktól a segélyezettektől, akik segély mellett jól jövedelmező illegális munkát végeznek, a segélyt meg kell vonni. Több szempontból is érdemes a munkanélküli segélyben részesülőket -külön térítés mellett - közhasznú, társadalmilag megbecsült munkák végzésére orientálni. 4. A nyugdíjkorhatár a nőknél 55 év, a férfiaknál 60 év legyen. Egységes, kötelező és államilag garantált nyugdíjrendszerre van szükség. Az állami nyugdíjrendszert szervezett és hatékony társadalmi ellenőrzés alatt kell működtetni. Biztosítani kell az önkéntes magánbiztosítás lehetőségét az általános állami nyugdíjbiztosítás mellett. A magánbiztosítás a magánvállalkozás része.

29

A nyugdíj munkaviszonnyal és járulékfizetéssel szerzett jog legyen, mint időskorra biztosított „kereset". A nyugdíjakat és a nyugdíjrendszert teljesen el kell választani a rendszeres „nemzeti segélyektől". Ez utóbbi mindenkor a költségvetést terhelje. Ugyanakkor a legkisebb nyugdíj is teremtsen alapot az emberhez méltó időskori létre. A nyugdíjkiszámításnál alkalmazott kereset-figyelembevételi degressziót fokozatosan meg kell szüntetni, és csak a nyugdíjba beszámítható felső kereseti határt kell időről-időre megszabni. Rövid távon a létminimum alatti és az alacsony nyugdíjakat a költségvetésből szükséges rendezni, nem pedig a többi nyugdíjas rovására. A nyugdíjakat a nettó keresetek növekedési mértéke szerint kell a jövőben is indexálni. 5. Az árak, az árszínvonal viszonylagos stabilitását elsőrendű gazdaságpolitikai céllá kell tenni. Az árképzés, az áralakulás gyakorlatát pedig elsősorban gazdaságpolitikai, de ha szükséges, adminisztratív eszközökkel is meg kell tisztítani a spekulatív elemektől. Mindezek érdekében az energiahordozók termelői és fogyasztói árát időről-időre maximálni szükséges. A külföldi tőkével kötött energetikai szerződéseket a nemzeti érdekek érvényesülését szem előtt tartva felül kell vizsgálni. Az energiaárak megkötéséből adódó nagyobb jövedelmet egyrészt a felhasználók körétől külön adóval el kell vonni, s abból indokolt esetben az energiatermelőket ártámogatásban szükséges részesíteni. A benzin árszerkezetét felül kell vizsgálni, és fogyasztásiadó-tartalmát mérsékelni szükséges. Az indokolatlan, a spekulatív áremelésekből származó árnyereséget a gazdálkodó szervezetektől külön adóval el kell vonni. 6. A Munkáspárt radikális adóreformot akar. Az adó akkora legyen, hogy fedezze a társadalom közkiadásait. Az adó mértéke általában legyen kicsi, de a közterhekből a vagyonosok nagyobb részt vállaljanak. A kiszabás módja legyen demokratikus. Az adóbeszedés az önkormányzatok feladata legyen. Népszavazáson adóalkotmányt lenne célszerű elfogadni. A nép maga döntsön arról, milyen kötelezettségeket vállal az állammal szemben, és ezért ellenőrizhető és számon kérhető módon mit vár el cserébe. Alkotmányban kell rögzíteni, hogy a kormány milyen adókat vethet ki, az adóbevételeket mire használhatja, milyen feltételek mellett vehet fel államkölcsönöket. Ebben az egészben az az egyetlen értékelhető pozitívum (ami tulajdonképpen negatívum), hogy kimaradt belőle az általános forgalmi adó megszüntetésének őrült követelése. Persze el ne kiabáljam, hiszen az, hogy a hangzatos nevű Adóalkotmányban mi legyen, az nincs leírva.

A TUDOMÁNY ÉS A KULTÚRA A FEJLŐDÉS SZOLGÁLATÁBAN l. A tudomány fejlesztését alapvető célunknak tekintjük. A tudománynak az ember érdekeit kell szolgálnia. Határozottan ellenezzük a tudomány katonai és más pusztító, emberellenes felhasználását. A tudományos kutatás szabadsága mellett szállunk síkra. A tudományos eredmények felhasználása a politika és a gazdaságpolitika felelőssége. Tudatos médiapolitikával ismét közelebb kell hozni egymáshoz a tudományt és a közönséget, a lakosságot. A tudás presztízsét növelni kell, mert ez hat ösztönzőleg a tudományok fejlődésére. A tudomány művelőinek sokkal nagyobb teret kell adni tevékenységük folytatásához, a közönséggel való kommunikációhoz. A tudománynak segítenie kell környezetünk megvédését, az elpusztított környezet visszaállítását, a természeti törvények tiszteletben tartását. A tudomány segítse a munkakörülmények javítását, a munkaidő csökkentését, az életminőség jobbá tételét.

30

Nemzeti értékeink védelmében lépünk fel a tudomány terén is. A tudományra is kiterjed a multinacionális tőke uralma. A tudományos erők összefogására, a tudományban dolgozók érdekeinek képviseletére és védelmére van szükség. Az államnak segítenie kell a tudományt. A tudományos kutatásokat előnyben kell részesíteni! Több tudományos könyvre és folyóiratra van szükség. A tudomány dolgozói képzettségükhöz és teljesítményükhöz méltó tisztességes fizetést kapjanak! Minden erővel segítenünk kell az innovációt, széles körben megismertetni a tudomány eredményeit. Az Országgyűlés válasszon tudományügyi biztost, aki minden szervezettel szemben védelmezze a tudomány, azaz a nemzet érdekeit! 2. Olyan társadalomban akarunk élni, amely minden tagja számára biztosítja a kulturálódás lehetőségét. A Munkáspárt ösztönözni kívánja a kulturális tevékenység valamennyi formáját, ami örömet okoz az embereknek, és a közösségi együttlétet erősíti. 3. A kultúrpolitika ösztönözze a magyar értékek védelmét és fejlesztését. A magyar kultúra védelme az európai kultúrák és a térség értékeinek védelmével együtt legyen eszköze a globalizáció, az északamerikai kultúrtermékek dömpingje elleni fellépésnek. A magyar értékek védelme előremutató legyen, szüntesse meg a provincializmust. A kultúrpolitika támogassa kapcsolódásunkat a szomszédos országok kultúrájához, teremtsen hidat a környező népek értékeihez. Segítse az európai szemlélet kialakítását és elmélyítését. Az európai kultúra terjesztése kapjon elsőbbséget. Segítse az internacionális szemlélet kialakítását, legyen nyitott más földrészek értékei iránt. Például Észak-Amerika iránt. Ugyanis ott is van kultúra, és ami dömpingszerűen ideáramlik, az nem az, hanem valamiféle globalizációs szemét. Például a szörnyűséges rajzfilmek tömkelege Japánban készül. Ami persze nem jelenti azt, hogy a japán kultúra része. Speciel a japánok nem nagyon nézik ezeket.

A kultúra fejlődésének előmozdítása össztársadalmi, állami feladat. Állami eszközökkel kell megoldani a kulturális infrastrukturális beruházásokat. Az államnak kell a művészetek legfőbb mecénásának lennie. A kultúra legyen sokoldalú. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a kultúra egyik nagyon fontos közvetítőjében, a médiában a jelenleginél szélesebb tömeg legyen képviselve, az értékválasztásban gazdagabb személyi összetétel valósuljon meg. A kultúra humánus értékeit kívánjuk fejleszteni. Elítéljük az erőszak, a pornográfia terjesztését a kulturális fórumokon. Többet kell áldoznunk az irodalom ápolására. Indítsuk el az Olcsó Könyvek és a Jó filmek kis pénzért sorozat kiadását! A könyvtárak a kultúra nélkülözhetetlen részei. A korszerű információs technikákat minden könyvtár számára hozzáférhetővé kell tenni. Támogatjuk a hivatásos és amatőrművészeteket. Ugyanakkor művészet nincs közönség nélkül, ezért a művészetet el is kell juttatni a közönséghez, a média eszközeivel, a közvetlen támogatások eszközével. Segítsük a magyar filmművészetet! A kultúrházakat vissza kell adni a művelődésnek! Támogatni kell az alkotókat az igényes kultúra megteremtésében! DEMOKRATIKUS MAGYARORSZÁG Az elkövetkező évek feladata a polgári demokrácia védelme és egyidejű továbbfejlesztése. A társadalomnak ellenőriznie kell a parlamentet, a parlamentnek ellenőriznie kell a kormányt. A képviseleti demokráciát ki kell egészíteni olyan formákkal, amelyek közvetlen befolyást engednek az állampolgároknak a politikai döntéshozatalba, az ellenőrzésbe.

31

A demokráciát kell védelmezni, nem a polgári demokráciát! Rá kell mutatni, ahol csak lehet, hogy a polgári demokrácia mennyire nem demokrácia. Annak idején aktívan kivettem részemet a Munkáspárt NATO-népszavazási kezdeményezésében és annak utóéletében. Egy cikkemben kimutattam, hogy az Alkotmánybíróság jogtalanul utasította el a Munkáspárt kezdeményezését, mivel ha az indoklás logikája helytálló lenne, akkor a parlament többsége hozhatna egy olyan határozatot, hogy nem írják ki a soronkövetkező választásokat és ez ellen a határozat ellen, mivel az nem az államigazgatás egyéb jogi eszköze – lévén egyedi országgyűlési határozat – sehol nem lehetne panasszal élni. Egy jogász barátom, olvasva cikkemet, megjegyezte, hogy nagy tévedésben vagyok, az Alkotmánybíróság elutasítása teljesen jogszerű volt – és az Országgyűlés valóban bármikor hozhat egy határozatot arról, hogy nem írja ki a soronkövetkező választásokat. Vagyis nálunk nem jog van, hanem jogalkotás, nem igazságszolgáltatás van, hanem jogszolgáltatás, nem demokrácia van, hanem polgári demokrácia.

1. A választási rendszert arányossá kell tenni. Minden párt a rá leadott szavazatok arányában jusson képviselői helyekhez, így a parlament és az önkormányzatok nem egyes csoportosulások, hanem sokkal inkább az emberek, a társadalom érdekeit fejeznék ki. Az Országgyűlésnek kevesebb képviselője legyen. 2. A választók kapjanak jogot és lehetőséget a képviselők ellenőrzésére, beleértve a visszahívhatóságot is. Ez a két pont logikailag ellentmond egymásnak. Visszahívni csak egyénileg megválasztott képviselőt lehet. Én meghagynám a kettős választási rendszert, a következő módosításokkal: Az egyénileg választott képviselőt – korlátozottan – vissza lehetne hívni, például úgy, hogy a visszahívási ívet csak néhányszáz forintos kauciónak a központi választási kasszába való befizetésével lehetne aláírni. Ezzel elejét lehetne venni annak, hogy a vesztes jelöltek összefogjanak a győztes visszahívására. Egy tűrhetetlenül tevékenykedő képviselő visszahívására a viszonylag kis összeget sokan kifizetnék, de meggyőződés nélkül kevesebben írnának alá, ha fizetni kéne érte. A befizetett összeg ugyanakkor csökkentené a pótválasztás költségeit, és jó ellenőrzése lenne az aláírások hitelességének. A kaució más által való kifizetését a BTK vagy a Szabálysértési Kódex választási csalásként minősíthetné. A Házszabályban megtiltanám a képviselőknek frakciójuk elhagyását, az átülést. Az egyénileg választott képviselő, ha el akarná hagyni a frakcióját, az úgynevezett „önvisszahívás” módszeréhez folyamodhatna, vagyis lemondana mandátumáról, és a pótválasztáson már annak a pártnak a színeiben indulna, amelyikhez át akar ülni. Kérdés, hogy megnyerné-e a pótválasztást. Listás képviselő esetében vagy őneki kellene a mandátumát visszaadni a pártjának (ha ő nem akar tovább a frakcióban tevékenykedni), vagy a frakció venné vissza a mandátumot, ha az elégedetlen lenne a képviselőjével. Az első esetben a párt a listájáról behívhatná a következő jelöltet, a második esetben a párt mandátumot vesztene (ez védené a képviselőt a Torgyán-féle önkénytől).

3. A választók közvetlenül válasszák a köztársasági elnököt, a megyei képviselőtestületek elnökeit, a polgármestereket. Árulják el nekem, hogy ebben a politikai játszmában miért érdeke a Munkáspártnak ez az állásfoglalás?

4. Az állampolgár és az állam között minden szinten kétirányú kommunikációt alakítsunk ki. Na ez micsoda?

5. Az önkormányzatok fejlesztésére van szükség. A lehető legtöbb kérdésben szorgalmazzuk a közvetlen döntéshozatalt. Fokozni kell az önkormányzati munka nyíltságát, társadalmi ellenőrzöttségét, az emberekkel való együttműködését. Az összes személyi jövedelemadó maradjon az önkormányzatoknál. A szolidaritás elve alapján átcsoportosításokat kell végrehajtani a szegény önkormányzatok részére. Nem kekeckedésnek szánom, de az önkormányzatok nagyfokú önállósága mellett ki fogja ezt az átcsoportosítást végrehajtani?

32

6. A társadalom egyre több területe a civil önkormányzatiság elve alapján működjön. Ehhez vezet a civil társadalom fejlődése, a civil szervezetek, gazdasági kamarák, társadalmi szerveződések részvétele a társadalom irányításában. A mai élet ugyanakkor egyre több példáját adja a társadalmi önszabályozásnak. Az országos törvényeknek egyre inkább csak a legáltalánosabb magatartási normákat kell szabályozniuk - de azokat jól -, egyéb ügyekben az állampolgárok önszerveződő és önszabályozó közösségeire kell bízni a döntést. A társadalmi önszabályozást ki kell terjeszteni a gazdaságra, az iskolára, a családra, a munkahelyre és az önkéntes szervezetekre. 7. A médiát is hatalmi ágként kell elfogadni, s ezt rögzíteni kell az alkotmányban. Minden jelenlegi médiumban és a később megszületőkben is szükség van állami tulajdonú intézményekre, amelyek a közérdeket leginkább szolgálni képesek. Ezek vezetőit a köztársasági elnök választásával egy időben, a parlamenti ciklus félidejében kell megválasztani. A sajtó- és szólásszabadság jegyében legyen minden állami dokumentum ingyenesen, és könnyen hozzáférhető legyen, mindenki hozzájuthasson minden őt érdeklő információhoz. Ez szörnyen zavaros. Nem is egészen értem, mi az, hogy a média hatalmi ág jellegét az Alkotmányban kell rögzíteni? A sajtószabadságot, a rágalom és a zaklatás tilalmát kell rögzíteni.

8. A jog szerepét erősíteni kell. A törvény előtt mindenki egyenlő, a törvény mindenki számára jelentsen kötelességet és védelmet. A társadalomban biztosítani kell, hogy a törvényeket betartsák, és az emberek minden segítséget megkapjanak jogaik védelmére. Ugyanakkor el kell fogadni, hogy vannak olyan társadalmi helyzetek, amelyeket a valóságra lassabban reagáló jog eszközével nem lehet kezelni. A polgári engedetlenség lehetőségét ezért a törvénynek biztosítania kell. 9. A politikában szüntessük meg a férfiuralmat! A nők a férfiakkal egyenlő szinten legyenek jelen a társadalom valamennyi szférájában, a döntéshozatali folyamatokban és hatalmi pozíciókban. A kormányban, a megyék és városok vezetésében jelentősen növelni kell a nők számát. Társadalmunkban meg kell valósulniuk a nők és a férfiak egyenlő jogainak, s az ezektől elválaszthatatlan emberi méltóságnak. A napi életben is érvényt kell szerezni az ENSZ Alapokmányának és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának. A nőket ne nyomhassák el, sem leplezett, sem leplezetlen formában. A társadalmi és gazdasági fejlődés igénye megköveteli, hogy csökkenjen a nők szerepének patriarchális felfogása a köztudatban. Az állam, a politikai intézmények felépítésében, a munka világában, mindennapjainkban szűnjön meg a nők háttérbe szorítása. A Munkáspárt azt kívánja, hogy a nők sajátos problémáiról ne csak a nők egymás között beszéljenek, váljanak ezek az ismeretek az általános műveltség részévé. Ugyanakkor a férfiak sajátos problémáiról, családi szerepvállalásáról, a családban, a gyermeknevelésben, a háztartásban kívánatos feladatmegosztásról, az együttélés problémáiról és kudarcairól, sok család életének kiúttalanságáról is többet kell beszélni. A társadalomnak gátat kell vetnie a pornográfiának. Az államnak határozottan fel kell lépnie a nemi erőszak, a szexuális zaklatás minden formája ellen. Már megint az ÁLLAM!!!

Olyan társadalmat akarunk, ahol anyagilag senki sem szorul arra, hogy az utcán testével keresse meg jövedelmét.

33

A prostitúció kérdését nem lehet ezzel az egy odavetett mondattal elintézni. A prostituáltak egy jelentős részét nem az anyagi szükség viszi az utcára, hanem például a munka társadalmi becsületének hiánya; nyers erőszak a családban és azon kívül; ritkán, de előfordul, hogy az egyéni alkatnak is szerepe van stb. Ugyanakkor ideje lenne a „legősibb mesterségről” szóló hazug mesével szembeállítani azt a valóságot, hogy a prostitúció a kapitalizmus extrém, de nagyon jellemző megnyilvánulása. A bérmunka lényege, hogy a tulajdonnal nem, csak munkavégző képességgel rendelkező emberek a tőkés magántulajdon miatt kénytelenek személyiségük egy részét, nevezetesen a munkavégző képességüket áruba bocsátani. A tőkés társadalom nagy „vívmánya”, hogy – az ifjú Marx szavaival élve - a munkások a munkájukban nem érzik otthon magukat és otthon menekülnek a munka elől, akár a pestistől. A prostituált igen sajátos bérmunkás, hiszen ő is személyiségének egy darabját, nevezetesen nemiségét bocsátja áruba (testét semmivel sem jobban, mint mondjuk egy kazánfűtő), de egy olyan darabját, amely normálisan legintimebb otthoni életünk része, ahol a normális ember a leginkább érzi magát otthon. Ezért a prostituált különösen kiszolgáltatott helyzetben van, nem védi sem jog, sem erkölcs. Ilyen módon a prostitúció legmocskosabb oldala a strici, a prostituáltak tőkése, akinek még tőkéje sincs (vessük ezt össze a távmunka támogatása ellen írottakkal! A táv (valójában otthoni) munka abszurditása nagyon hasonlít a prostitúció abszurditásához, amennyiben itt is a bérmunkát visszaviszik abba az otthonba, ahonnan előbb kiszakították), tágabb értelemben a prostitúció „infrastruktúrája”. Ezért a Munkáspártnak határozottan fel kell lépnie az egész „vigalmi negyed, türelmi zóna” őrület ellen még azon az áron is, hogy néhány nyárspolgár szavazóját elveszti. A New York-i Egyezményt nem felmondani kellene, hanem komolyan venni. Az ugyanis az emberkereskedelem ellen szól.

10. A közbiztonság megszilárdítása, a bűnözés visszaszorítása a következő évek egyik legfontosabb feladata. Mindenekelőtt szükségesnek tartjuk felszámolni a bűn terjedésének társadalmi gyökereit, az uralkodó elit erkölcstelen, korrupt magatartását, a munkanélküliséget, a szegénységet, a pénz mindenhatóságát, az állampolgári tehetetlenséget. A Munkáspárt úgy véli, hogy a szervezett hivatásos bűnözők ellen jól fizetett, társadalmi tekintélynek örvendő, a legszigorúbb törvényesség feltételei között működő rendőrségre és igazságszolgáltatásra van szükség. A titkosszolgálatok számának csökkentésére, tevékenységük ellenőrzésére, nyilvánosságuk növelésére van szükség.

fokozott

társadalmi

11. A vallás- és lelkiismereti szabadság hívei vagyunk. Az államnak elő kell segítenie a társadalomban jelen lévő különféle erkölcsi, politikai, vallási és társadalmi értékek maximális szabadságát. Határozottan el kell azonban választani egymástól az államot és az egyházat. A társadalom minden tagja számára egyaránt fontos feladatokat csak állami intézmények lássák el, állami eszközökből csak állami intézmények részesüljenek. Egyetlen vallási szervezetet sem szabad közpénzekkel előnyben részesíteni. 12. A nemzetiségek a magyarországi társadalom fontos alkotói. Hazánk általános fejlődése biztosítsa minden nemzetiség számára a munka, a tisztességes megélhetés, az általános és a speciális nemzeti oktatás lehetőségét. A magyar államtól kapjanak meg minden lehetőséget nemzetiségi létük megőrzéséhez, nyelvük, kultúrájuk ápolásához, az anyaországgal való kapcsolatok építéséhez, s ahhoz, hogy hozzájárulhassanak a társadalom multinacionális kultúrájához. Az alkotmány rögzítse: a kifejezetten a nemzetiségeket érintő kérdésekről képviselőik egyetértése nélkül sem országos, sem helyi szinten nem lehet dönteni. A többség nem oszlathatja fel a kisebbség intézményeit, nem nyomhatja el a kisebbséget. A nemzeti kisebbségek kapjanak képviseletet a parlamentben. Milyen képviseletet kapjanak? A ma forgalomban levő kissé zavaros elképzelések közös baja, hogy nem veszi tudomásul, a nemzetiséghez való tartozás egy jogállamban nem jogi kategória. Ezt egy olyan országban figyelmen kívül hagyni, ahol zsidó törvények sorozatával készítették elő a zsidóság teljes fizikai megsemmisítését, több mint bűn - hiba. Ugyanez vonatkozik egyébként az úgynevezett státus-törvényre is. Tehát nem fogadható el, hogy a nemzetiségi képviselőket azok válasszák meg akik az adott nemzetiséghez tartoznak - ez ugyanis jogi nonszensz. De szintén jogi nonszensz a jelenlegi választási törvény gyakorlata a nemzetiségi önkormányzatok választásánál, hiszen az sem elfogadható, hogy egy nemzetiségi képviselőt

34

olyan választópolgárok válasszanak meg akiknek az adott nemzetiséghez semmi közük. A nemzetiségi önkormányzatok körüli botrányok ezt az álláspontot elég meggyőzően támasztják alá. Mi tehát a megoldás? Először is marxista szemszögből az egész kérdés túl van dimenzionálva. Egy társadalomban nagyon sokféle kisebbség létezik. Ezek egy része jogilag is jól körülhatárolható, például a nyugdíjasok, a mozgássérültek, a fiatalok, a nők stb. Ők miért nem kaphatnak parlamenti képviseletet a kisebbségi létük jogán? Másfelől egy nemzeti kisebbségen belül is vannak társadalmi különbségek. Eléggé természetes, hogy ezek szervezetileg is megjelennek. Hogyan képviselheti az egyik társadalmi osztály a másikat csak azon az alapon, hogy ugyanahhoz a nemzetiséghez tartoznak. Vajon egy szabolcsi munkanélküli cigány érdekeit jól fogja képviselni egy zuglói milliomos ingatlanspekuláns csak azért, mert ő is cigány? Jellemző egyébként, hogy a határon túli magyarságnak (a szomszédos államokban) csak jobboldali szervezeteik vannak. Aki ugyanis baloldali, annak nem természetes a nemzeti kisebbséghez tartozás alapján való szervezkedés („a proletároknak nincs hazájuk“ - tudjuk jól, hogyan értették ezt Marx és Engels) Számomra a kisebbségi képviselet csak delegációs elven képzelhető el, azaz a kisebbségi szervezetek (és ebben az esetben nem csak a nemzetiségekről lehet szó) delegálják belső demokratikus választás útján képviselőiket. A szervezet legitimitásának meghatározhatóak a jogi kritériumai és a szervezet, illetve az általa delegált képviselő azokat képviseli akik azonosultak a szervezet célkitűzéseivel, ami például nemzeti kisebbségi szervezet esetén nem jelent „faji“ kötelékeket, de az sem fordulhat elő, hogy az adott kisebbséghez nem kötődő személyek döntsenek a képviseletről. A delegációs elv esetleg aggályos lehet a választott képviselőkre épülő Országgyűlésben. Ennek az aggálynak a kikerülését szolgálhatja a kétkamarás rendszer, ahol az első kamara a pártszínekben választott és listán bekerült képviselőkből állna, a második, a delegátusok kamarája viszont a civil szervezetek delegáltjaiból állna fel. Az első kamara hasonlóan működne a mai Országgyűléshez, kisebb létszámmal, a második kamara olvasásra kapná meg a törvényjavaslatokat, véleményezné és jóváhagyná vagy szükség esetén visszaadná újratárgyalásra azokat. Ezenkívül a második kamarának joga lenne sürgős tárgyalásra normakontrollra benyújtani az első kamara által második olvasatban elfogadott törvényt az Alkotmánybírósághoz.

Szemérmeskedés nélkül kell beszélni a cigányság problémáiról. A társadalomnak pénzt, időt, türelmet kell áldoznia gondjaik megoldására. Munkát, tanulási lehetőséget kell biztosítani számukra. A cigánykérdés csak egy mindkét oldal, de elsősorban a cigányság által elfogadott cigányértelmiség megteremtésével oldható meg.

13. A demokrácia fejlődése megnyitja az utat a társadalmi egység felé. A folyamat hosszú, feltételezi az egymás iránti türelmet, a kultúrált párbeszédet, a közösségi gondolkodás és magatartás szabályainak elfogadtatását. A Munkáspárt határozottan elítéli az antiszemitizmust, a cigányellenességet, az idegengyűlöletet, a faji és mindenféle más megkülönböztetést a társadalomban. VILÁGUNK ÉS A MAGYAR KÜLPOLITIKA Békés és nyugodt világban, független, demokratikus országként kívánunk élni. Ennek feltétele: a szilárd belpolitikai helyzet, a jószomszédi viszony és együttműködés valamennyi szomszédos országgal, aktív részvétel az európai biztonsági erőfeszítésekben. 1. A Munkáspárt kiegyensúlyozott, több pilléren nyugvó külpolitikát és külgazdasági politikát kíván. Földrajzi helyzetünknél, gazdasági fejlettségünknél és hagyományainknál fogva együttműködésre van szükség Nyugat-Európával, a szomszédos országokkal, Oroszországgal és a volt Szovjetunió más utódállamaival, Kínával, az arab országokkal, Latin-Amerika országaival. 2. A Munkáspárt Magyarország NATO-tagságát átmenetinek tekinti. Magyarország csökkentse minimálisra részvételét a NATO tevékenységében. Mielőbb lépjen ki a NATO katonai szervezetéből.

35

Tegyen meg mindent egy új átfogó európai biztonsági rendszer megteremtése, s ezzel egyidejűleg a NATO felszámolása érdekében. Ha erőfeszítése nem jár sikerrel, mondja fel tagságunkat a NATO-ban, s mondja ki a Magyar Köztársaság örökös semlegességét. Ez kevés! Nemzetközi összefogással küzdeni kell a NATO feloszlatásáért.

3. Magyarország területéről ki kell vonni az amerikai és más külföldi csapatokat. Az alkotmányban meg kell tiltani külföldi csapatok magyarországi állomásoztatását, a magyar szárazföld, víz és légtér átengedését külföldi államoknak katonai célokra. Az alaptörvény mondja ki: magyar katona semmilyen körülmények között nem küldhető külföldre. Magyarország területére soha, semmilyen formában sem szabad atomfegyvereket engedni. 4. A Magyarország saját fejlődése érdekében vegyen részt az európai együttműködési folyamatokban, és csatlakozzon az Európai Unióhoz. A Munkáspárt alapvető feltételnek tekinti: Először, a csatlakozási szerződés biztosítsa hazánk teljes egyenjogúságát, nemzeti gazdasági értékeink megőrzését. Másodszor, az Európai Unióhoz való csatlakozás során egyetlen társadalmi csoport életkörülményei se romoljanak, a csatlakozásnak abszolút értelemben csak nyertese legyen. Harmadszor, a hatalmon lévő politikai erők tegyenek meg mindent azért, hogy megszűnjön a munkavállalók korlátlan kiszolgáltatottsága a tőkével szemben, a nyugdíjas társadalom és a fiatal nemzedék tömeges szociális és kulturális leszakadása. Ennek érdekében a parlament még a csatlakozás előtt érvényesíti mindazokat a szociális rendelkezéseket, normatívákat, amelyeket az Európai Szociális Charta és más közös európai dokumentumok tartalmaznak. Negyedszer, belépésünkről megfelelő tájékoztatásra épülő, széles, érdemi társadalmi vita után népszavazás döntsön. Külön népszavazás határozzon arról, hogy Magyarország csatlakozik-e a schengeni egyezményhez és az Európai Monetáris Unióhoz. 5. Magyarország az EU tagjaként tegyen meg mindent az Európai Unió átalakításáért, a szociális Európa megteremtéséért. Olyan szociális Európa megteremtéséért, amely elsőbbséget biztosít a foglalkoztatásnak, mindenki számára biztosítja a szakmai képzés lehetőségét. Tegyen meg mindent demokratikus Európáért, ahol az állampolgároknak joguk van az információhoz, beavatkozáshoz, az ellenőrzéshez. A Munkáspárt szolidáris és békés Európát akar, amely kölcsönös segítséggel és nem a konkurenciával azonosítható, az együttműködéssel és nem gazdasági háborúval, a leszereléssel és nem a kontinens militarizálásával. Fel kell lépni rasszizmus, az idegengyűlölet, a nacionalizmus, a türelmetlenség minden formája ellen.

s a a a a a

6. A szomszédos országokban élő magyarság jelenünk és jövőnk része. A magyar külpolitika a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésével segítse elő a bizalom és megértés kialakulását az adott ország többsége és a magyar kisebbség között. A külpolitikai járuljon hozzá, hogy - nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül mindenkinek legyen munkája, lakása, betevő falatja. Az országok dolgainak az irányításába legyen beleszólási lehetőségük a kisembereknek is mindenhol, a parlamentben is. A magyar kisebbség emberi és állampolgársági jogait törvény biztosítsa, szabadon használhassa anyanyelvét, fejleszthesse kultúráját, az iskola minden fokán anyanyelven tanulhasson. A nemzetiségek nyelvhasználatát is biztosítsa törvény.

36

A külpolitikában abból induljunk ki, hogy a nemzetiségek jólétének, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésének biztosítása nem az anyanemzet feladata, hanem azon országé, amelynek az állampolgárai, és amely országban az adót fizetik. A kapitalizmus nem oldja meg a nemzeti kisebbségek, így a magyar nemzeti kisebbségek problémáit sem. Ezek közmegelégedésre, tartósan és ténylegesen csak az elnyomott osztályok sérelmeinek orvoslásával, tagjainak felemelésével és az emberhez méltó élet megteremtésével párhuzamosan oldhatók meg. Önmagában a szocializmus sem gyógyír, ha nem párosul az együttműködés mélyről táplálkozó igényével és politikájával. CÉLJAINK, NÉZETEINK A SZOCIALIZMUSRÓL Receptek a jövendő lacikonyhája számára? Ezt most kihagyom ...

A szocializmus mint eszmerendszer, amelyhez az emberiség legnemesebb és legtermészetesebb törekvései kapcsolódnak, ma is létezik. Mindaddig, amíg a kapitalizmus ú[jászüli ellentmondásait, a szocialista válaszoknak van létjogosultságuk. l. A szocializmus erői túljutottak a válságon, pozícióik erősödnek. A kelet-európai rendszerváltások nem vezettek a kapitalizmus végső győzelméhez. Oroszországban a kommunista erők ma szervezettebbek, mint bármikor a Szovjetunió szétverése óta. Több európai országban kommunista és baloldali szocialista pártok alkotják a parlamenti ellenzék legnagyobb pártjait, vagy a parlamenten kívül játszanak meghatározó szerepet. Európában számos helyen szociáldemokrata pártok vannak kormányon. Néhány nyugat-európai országban kommunisták is helyet kaptak a kormányban. A kínai példa bizonyítja, hogy a szocializmus a XXI. században is működőképes, megreformálható társadalom. Kína fejlődése egyúttal remény arra, hogy ellensúlyozni lehet az USA egyeduralmát a világban. 2. A kapitalizmus folyamatosan termeli azokat a problémákat, amelyeket saját eszközeivel egyre kevésbé képes megoldani, előbb regionálisan, majd globálisan is egyre feloldhatatlanabb ellentmondásokba ütközik. A kapitalizmus ugyanis számtalan változása, alkalmazkodása a korhoz nem változtat azon a tényen, hogy a kapitalizmus a magántulajdonon nyugvó társadalom. A tőke önző érdekei ellentmondásban vannak az emberek vágyaival, a technika és a tudomány fejlődése adta lehetőségekkel. A számítástechnika, az informatika átalakítja a társadalmat, új közösségeket és új együttélési normákat alakít ki. Megváltoztatja az egyes társadalmi csoportok helyét a társadalmi munkamegosztásban. Ezek a változások nem változtatják meg az alapvető tulajdonviszonyokat, azaz a tőkés társadalom alapvető jellegét. A neoliberális gazdaságpolitika az inflációt minimálisra szorította, de nem tudta megoldani, sőt kiélezte a munkanélküliség problémáját. A munkanélküliség problémája feszíti a kapitalizmus kereteit, igaz, a rendszer ma még megoldja: biztosítja a külső expanziót. Tény azonban, hogy egyre több ember számára nem képes az értelmes munka lehetőségét biztosítani. A környezetszennyezés egy részét tovább viszi az új tőkés országokba. A dohányzás elleni harc költségeit átrakja a fejlődő országokra. Ilyen helyzetben kitolódhatnak a politikai váltógazdálkodás határai is. A konzervatív és szociáldemokrata erők már nem elegendőek. Több helyütt tör előre a szélsőjobboldal. A kapitalizmus mai magyarországi válfaja is csak keveseknek jó. Nem biztosítja nemzeti adottságaink korábbinál sikeresebb kihasználását, nem eredményez a többség számára jobb

37

életfeltételeket, nem erősíti, hanem gyengíti hazánk önállóságát, nem közelebb visz, hanem távolít a világfejlődés pozitív folyamataitól. 3. A szocializmus létrejötte hosszan tartó evolúciós és revolúciós folyamat. A kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egy - jelenleg meg nem határozható ideig tartó - történelmi korszak. A kapitalizmus folyamatosan átalakul, a gazdaságban, a kultúrában, az emberek gondolkodásában. A gazdaság fejlődésével létrejönnek a szocializmus feltételei. A folyamat minőségi változáson, társadalmi forradalmon megy át. A forradalom nem egyenlő az erőszakkal. A társadalmi összeütközések jellegét a körülmények határozzák meg. A Munkáspárt a társadalmi forradalom békés útját kívánja járni, és olyan garanciák kiépítését tartja szükségesnek, amelyek lehetetlenné teszik az erőszakot mások számára is. 4. Az átmeneti korszakra a többszektorú gazdaság és a többpárti képviseleti, parlamenti demokrácia jellemző. Léteznek a jelenleg ismert tulajdonformák, a magántulajdon, az állami, a szövetkezeti, az önkormányzati, az alapítványi és egyéb tulajdonformák, továbbá más olyan formák, amelyek a fejlődés folyamán létrejönnek. A létező tulajdonformák jogilag egyenlők, és gazdasági versenyben vannak. Érvényesül a vállalkozás és a gazdasági verseny szabadsága. A Munkáspárt a magántulajdon társadalmasításának hosszú távú programját kívánja elindítani. Fokozatosan el kell érni a társadalmi tulajdon meghatározó szerepét a nemzetgazdaságban. Ezen az alapon oldhatóak fel a társadalom egésze érdekében a tőkés rendszer átfogó ellentmondásai. Ennek érdekében olyan gazdaságpolitika szükséges, amely korlátozza a multinacionális társaságok hazai tevékenységét, a profit kivitelét az országból éppúgy, mint a hazai mohó tőkések kizsákmányoló szerepét. A költségvetési és adópolitikában a lakosság érdekei elsőbbséget kapnak a tőkések és a politikai elit érdekeivel szemben. Társadalmilag igazságos közteherviselésre kell törekedni az adópolitikában, és a költségvetésen keresztül történő újraelosztás során fel kell számolni a politikai elit javára történő jövedelem-átcsoportosítást. Csökkenteni kell a pazarlást a hatalmi és állami szervezetekben. A hivatásos politikusok számára ne biztosítson a rendszer kiemelt, luxus életkörülményeket. A közvetlen demokrácián alapuló politikai rendszer lehetővé teszi a társadalmi ellenőrzést a legfontosabb gazdasági ágazatokban is. A többpárti parlamenti polgári demokráciában fokozatosan növelni kell a közvetlen demokrácia szerepét. Amilyen mértékben nő a közvetlen demokrácia szerepe, olyan mértékben alakul át a polgári demokrácia a többség érdekeit kifejező szocialista demokráciává. Erősíteni kell az önkormányzatok hatáskörét a központi hatalommal szemben mind társadalmi, mind gazdálkodási téren. Jelentős hatáskört kell biztosítani a társadalmi s a civil szervezetek számára. A Munkáspárt - a dolgozó emberek érdekeit kifejező pártként - az átmenet korszakában versenyben van a polgári pártokkal. Politikai befolyása a társadalomban erősödik, mivel tevékenységét a dolgozók különböző rétegeit képviselő pártokkal és társadalmi szervezetekkel szövetségben fejti ki. A dolgozói érdekeket kifejező erők társadalmi bázisa így fokozatosan bővül, politikai céljaikkal egyre szélesebb rétegek azonosulnak. 5. Közösségi, szocialista társadalmat akarunk. A szocialista társadalom egyenlő esélyeket biztosít, gazdaságilag és szociálisan igazságos. Az emberek egyenlők, s a társadalom egyaránt jó az egyénnek és a közösségnek. A társadalom biztonságot nyújt az élet minden

38

területén. A politikai jogok szilárd gazdasági jogokkal egészülnek ki. A szocialista társadalom megvédi élő környezetét önmagának és az eljövendő nemzedékeknek. Minden egyén maga határozza, meg életét, a társadalom a vitákat békésen oldja meg. Szolidáris minden tagjával, és segíti őket. A szocialista társadalom demokratikus, az önkormányzatiság elvére épül. A szocialista társadalom magas életszínvonalat biztosít. Jól működő gazdaságra épül, amelyben többséget alkotnak a közösségi tulajdonformák. Az állam funkciója a társadalmi folyamatok aktív segítése a többség érdekében. 6. A szocialista társadalom hatékony gazdaságra épül, a közösségi tulajdonformák többsége mellett. A közösségi tulajdon többsége arra épül, hogy a társadalom egésze szempontjából létfontosságú ágazatok közösségi tulajdonban vannak. A közösségi tulajdonformák a termelés fejlődésével, a termelékenység növekedésével, az anyagi javak bőségének megteremtésével, a szükségletek egyre bővülő kielégítésének hosszú folyamatában jönnek létre, s egyre nagyobb szerepet kapnak a gazdaságban. A gazdaságpolitika a társadalom egészének érdekeit tartja szem előtt, s ezeknek szerez gazdasági eszközökkel érvényt. A külpolitika és a külgazdaságpolitika is ezt segíti. 7. A szocializmus új modellje politikailag a néphatalmat érvényesítő közvetlen demokrácián, az egyén szabadságán, a társadalmi szolidaritáson alapszik. Az emberek a technikai fejlődés vívmányait maximálisan kihasználva, a lehető legtöbb kérdésben közvetlenül, országos és helyi népszavazásokon maguk döntenek sorsukról, a lehető legszélesebb tájékoztatás és tájékozódás mellett. Fokozatosan közvetlen néphatalom érvényesül az alapvető társadalmi feladatok eldöntésében. Egyéb kérdések eldöntését és a végrehajtást a képviseleti szervekre bízzák, de így a képviselők nem szakadnak el a képviseltektől. A szocialista társadalom az egyén szabadságának társadalma is. Biztosítania kell a szólás- és sajtószabadságot, a kormányzat politikájával való szembehelyezkedés törvényes jogát, az igazságos bírósági eljárást, a vallásszabadságot, az egyesülési szabadságot, valamint a művészi, a tudományos és a kulturális szabadságot. Ide tartozik az egyén ama jogának elismerése is, hogy méltósággal halhasson meg, az eutanázia joga. Ellenezzük a magánéletbe, a privát szférába való bármilyen benyomulást. A MUNKÁSPÁRT ÉS A BALOLDAL l. A Munkáspárt humanista, kommunista, baloldali szocialista párt. A Munkáspárt humanista párt, amelyik számára fő érték az ember, az emberek szabadsága, egymás iránti szolidaritása, az igazságosság, az egyenlőség. Ez így nagyon lózung-szerű. Néhány példa: A zöld-pártok humanisták? Ha a környezetvédelem csak fügefalevél a politikai ambíciókon (Duna-kör), akkor nem; ha a környezetet az ember ellen védik (ne legyen semmilyen erőmű, ne legyen szemét tároló/feldolgozó stb.), akkor nem. Ha az ember környezetét védik az emberért, nem félve attól, hogy az emberi beavatkozás szükségszerűen megváltoztatja a természetet és arra figyelve, hogy ez a változás az emberi életet jobbá és ne rosszabbá tegye, persze nem csak most, de a jövőben is – akkor humanisták. Az abortusz-ellenzők humanisták? Ha egy elvont életszentség miatt, mint születésszabályozási eszközt ellenzik, akkor nem. Ha a nők és a később vállalt gyerekek egészsége érdekében, mint a lehetséges megoldások egyik legrosszabbikát ellenzik és csak végső esetben, ha más megoldás nincs, akkor fogadják el - akkor humanisták.

Kommunista, baloldali szocialista párt, amelyik hazánk jövőjéül a szocialista társadalmat képzeli el. Szégyenlős kommunizmus? Nem győzöm idézni: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a

39

valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti.” Egy párt tehát nem azért kommunista (baloldali szocialista – az mi?), mert „hazánk jövőjéül a szocialista társadalmat képzeli el”, hanem azért mert meg akarja haladni a jelenleg fennállót (a kapitalizmust, a magántulajdont – a kényszerű munkamegosztást)

Marxista párt. A marxizmust szellemi alapértéknek tekinti, de nyitott más szellemi értékek felé is. A marxizmust szemléletmódként alkalmazza, s nem dogmák gyűjteményeként. A tervezetben a marxizmus sem szemléletmódként, sem dogmák gyűjteményeként, egyáltalán sehogy nincs jelen – ezt az egy bekezdést leszámítva. A marxizmus szemléletmódja történeti, kritikai, dialektikus és materialista. Mindebből semmi sincs a tervezetben. A program nem a mai valóság történelmi elemzésére épül, ebből következően javaslatai nem a jelenleg fennálló kritikájaként jelenik meg, sematikus, érvnélküli állításai nélkülözik a dialektikát (vagyis az állandóan változó folyamatokban való gondolkodást) és elképesztő állam-fetisizmusa miatt materialistának sem tekinthető. Dogmák jócskán vannak benne, de azoknak – hála istennek (vagy mit tudom én, kinek) – a marxizmushoz semmi közük. Egyáltalán egy olyan program, ami tudva-tudatlanul arra épül, hogy úgy sem kell végrehajtani (ebben az értelemben ez a program egyszerűen nem program, nem akció-algoritmus, amit a párt munkája során pontról pontra végrehajt – természetesen a szó dialektikus értelmében, azaz nem mindig és általában nem kipipálható módon) az nem marxista program, hanem egy polgári parlamentbe törekvő tucatpárt programja (lásd Bogárdi Zoltán nagyon érdekes cikkét – „A kisgazdapárt elmúlt évtizede” - a Népszabadság 59. évfolyam, 22. számában http://www.nepszabadsag.hu/Archiv/Doc.asp?SID=1&IID=1707&AID=104679)

Demokratikus párt. A gondolkodó, felelősen cselekvő tagság demokratikus pártja. Közvetlen demokrácia érvényesül a párt vezetőinek választásában. A vezető szervek tagjai ellenőrizhetőek és visszahívhatóak. Ahhoz képest, hogy a tervezet magáról a pártról, a tagságnak a program megvalósításában való feladatairól egy szót sem szól, nem látom igazán demokratikusnak azt a pártot, amelyiknek ez a programja (lásd mint fent)

Nemzeti párt. Gyökerei a mai magyar valóságban vannak. Na ez az, ami nem derül ki a tervezetből.

Hazafias párt. Ápolja a magyar nép hazafias hagyományait, és védi a magyar nemzeti érdekeket. Internacionalista párt. A gyengék és kizsákmányoltak oldalán áll nemzetközi téren is. Az erőszak ellen lép fel, a békéért küzd. A világ baloldali és más haladó, demokratikus erőinek összefogását kívánja az emberiség jövője érdekében. 2. A Munkáspárt természetes szövetségesének tekinti a szakszervezeteket. Tisztelettel viszonyul ahhoz a harchoz, amelyet a szervezett dolgozók, a szakszervezetek folytattak az elmúlt évszázadban a dolgozók jogaiért, létbiztonságáért, a haladásért, a békéért. A szakszervezetek hagyományai a baloldali mozgalmak közös értékei, amelyeket a Munkáspárt is őriz. A Munkáspárt a szakszervezetek megőrzése és szerepük erősítése mellett van. A Munkáspárt szeretné támogatóként, párttagként megnyerni a szakszervezetek egyre több tagját. Konkrét kérdésekben együttműködést kíván az ágazati szakszervezetekkel és tömörülésekkel. Azért azt a tényt nem kéne figyelmen és elemzésen kívül hagyni, hogy a szakszervezeteknek a befolyása a rendszerváltást követően katasztrofálisan csökkent, lényegében teljesen kiszorultak a kis és közép vállalatokból ugyanúgy, mint a multinacionális vállalatok hazai lerakataiból. Nem véletlen és nagyon elemzésre méltó, hogy a nagyobb szakszervezeti megmozdulások lényegében az állam ellen és nem a tőke ellen jöttek létre, a közalkalmazotti, köztisztviselői szférában illetve azoknál a vállalatoknál, amelyekben az állam meghatározó, többségi tulajdonos. A meglehetősen ritka kivételek sem biztatóak a Munkáspárt szempontjából. Számomra a mai napig érthetetlen, hogy a szekszárdi húsüzem (a Munkáspárt által nagyon aktívan támogatott) megmozdulásait szervező szakszervezeti vezető miért a MIÉP színeiben indult az 1998as választásokon?

40

3. A Munkáspárt tisztelettel tartja számon a magyarországi szociáldemokrácia hagyományait, harcukat a munkavállalók jogaiért, változatlan ragaszkodásukat a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a szolidaritás alapértékeihez. A szociáldemokrácia képviselői - minden sokszínűségük mellett - közösek abban, hogy a kapitalizmus javítását tartják céljuknak, s nem a szocializmus megteremtését. A XXI. század elején a szociáldemokrácia számos funkcióját a baloldali szocialista és kommunista pártoknak kell átvenniük, őrizve a hagyományos baloldali értékeket, hatékony védelmet teremtve a dolgozóknak a globalizált kapitalizmussal szemben. Az MSZP ebbe a pontba van besuvasztva? Vagy még itt sincs róla szó? Megengedheti magának a Munkáspárt, hogy programjából kihagyja az MSZP-hez fűződő kapcsolatainak elvi és praktikus megalapozását?

4. A Munkáspárt kész érintkezési pontokat keresni minden olyan szervezettel, párttal, civil szerveződéssel, amely az emberi, demokratikus értékek jegyében lép fel. A Munkáspárt közelállónak érzi a magyarországi liberalizmus és szabadelvű irányzatok gondolatait az ember méltóságáról, szabadságáról, jogairól, a demokrácia védelméről, a napi nélkülözés, a megélhetés kiszolgáltatottsága és bizonytalansága elleni harcról. A Munkáspárt az együttműködést más erőkkel egymás létezésének elfogadása s a kölcsönös előnyök alapján tartja lehetségesnek. Mert ugye, az MSZP-ről itt sincs szó!

5. A Munkáspárt nemzeti és nemzetközi méretekben küzd a munkások, a dolgozók testvéri szolidaritásáért. A szegények sorsának megváltoztatásáért harcol, nem tűr el semmilyen újgyarmatosítási törekvést, beleértve a kulturális, nyelvi gyarmatosítást. Védelmezi az emberi méltóságot, elítéli a különböző megaláztatásokat: a lelki terrort, a brutalitást, a gyermekkereskedelmet, a prostitúciót. Kezdeményezőén lép fel a baloldali erők, gondolkodók összefogásáért. A kommunista mozgalom pártjaival fejlesztjük a kétoldalú kapcsolatokat, s minden erőnkkel segítjük átfogó európai együttműködési formák kialakítását, a közös gondolkodást és fellépést az Európai Unió jelenlegi államaiban működő baloldali pártok és a felvétel előtt álló országok pártjai között. A Munkáspárt támogatja és ösztönzi a baloldali szocialista, kommunista és új baloldali pártok nemzetközi méretű együttműködését. A tervezetből lényegében hiányzik a szélsőjobb és újfasiszta tendenciák elemzése. Ez egészen megengedhetetetlen, amikor a Munkáspártot, a kommunizmust lépten-nyomon össze próbálják mosni a szélsőjobb oldallal, a fasizmussal. Ellenkezőleg, ez a tervezet sokszor primitív, populista megfogalmazásaival tápot ad az ilyen jellegű összemosásnak.

***

41

Koncepcionális megjegyzések A részletekbe menő megjegyzéseim nem adják ki a tervezettel kapcsolatos véleményem lényegét, ugyanis a tervezetet jelen formájában alapvetően, koncepcionálisan elhibázottnak tartom. Egyszerűen nincs koncepciója, nincs szerkezete, eklektikusan összehordott, ismétlésektől tarkított anyag. Egy marxista párt programjának többféle koncepcionális kritériumnak kell eleget tennie. 1. Történetiség és kritika A programot történeti áttekintéssel kell kezdeni. Mivel a Munkáspártnak eddig még egy következetesen végigvitt programja sem volt (s ez nem feltétlenül a párt illetve a vezetés hibája), azért nagyon röviden, de elemezni kellene a rendszerváltás előtörténetét (ami szerintem 1867-ben kezdődött a dzsentri-társadalom megszilárdulásával), a rendszerváltás okait, különös tekintettel az MKP-MDPMSZMP szerepére. Elengedhetetlen a rendszerváltás óta eltelt időszak történelmi elemzése, a három kormányzati ciklus dialektikája, a Munkáspárt fejlődésének állomásai. Alapos kritikai elemzését kellene adni a jelenlegi állapotoknak, körvonalazva azokat a jelenségeket, amelyek igazolják egy marxista, kommunista párt létjogosultságát. Mindenképpen ki kellene térni a rendszerváltás nemzetközi beágyazódására, rámutatva arra, hogy az úgynevezett globalizáció nem egy merőben új jelenség, hanem szerves folyománya a Marx által elemzett tőkés és a Lenin, Luxemburg és mások által elemzett imperialista fejlődésnek. A globalizáció új jelenségeinek túlértékelése legalább akkora hiba, mint azok lebecsülése. Egyfelől a fantasztikusan felpörgött műszaki haladás (?) a kapitalista piacgazdaság elképesztő túlélési képességeit mutatja, másfelől azonban szaporodnak a Lenin által rothadásnak nevezett jelenségek: I.

az erőforrások elképesztő pazarlása,

II.

a termelési minőség szédületes zuhanása (a „gányolás” diadalmenete), aminek alapvető oka az, hogy a kapitalizmus nem engedheti meg magának a felgyorsult erkölcsi kopás és a fizikai kopás között táguló időszakadék luxusát. Amit ki kell dobni (hogy újat lehessen helyette venni), annak el kell romolnia.

III.

A kultúra lezüllése (a kereskedelmi TV-k azért nem közvetítenek értékes kultúrát, mert azt nem lehet reklámokkal megszakítani), az oktatás felszínessége (terjed a tanult emberek funkcionális analfabétizmusa, az emberek használják a csúcstechnikát, de egyre kevésbé van fogalmuk annak működési alapelveiről), a babonák, áltudományok, misztikumok térnyerése (felrémlik egy új középkor sötét víziója)

IV.

stb.

Magában a programban is a javaslatokat, tennivalókat a rendszer bírálatának kereteiben kell megadni. 2. A program célja Tisztázni kell, hogy mi az új program célja. A Munkáspárt közeljövője sokféleképpen alakulhat:

42

I.

2002-ben bekerül egy baloldali többségű parlamentbe. Nagyon csekély a valószínűsége, hogy az MSZP kormányzati szerepet ajánlana fel, ez politikailag valószínűleg a Munkáspártnak sem lenne kedvező. Ebben a helyzetben a Munkáspártnak a középbal kormány baloldali ellenzékének szerepét kellene vállalni.

II.

Bekerül egy jobboldali többségű parlamentbe. Itt kormányzati szerepről szó sem lehet. Az optimális egy olyan baloldali ellenzék részévé válni, amelyben a Munkáspárt nem adja fel önállóságát (az ellenzék derékhadát ebben az esetben nagy valószínűséggel az MSZP adná, amit jobbról az SZDSZ, balról a Munkáspárt támogatná)

III.

Nincs sajnos kizárva, hogy a Munkáspártnak 2002-ben sem sikerül bekerülni a parlamentbe. Erre az eshetőségre is fel kell készülni. Ennek a hiánya 1998-ban már megmutatta a pártot erodáló hatását.

Tehát, ami semmiképpen nem lehet a program célja (pedig a tervezet állandóan ebbe az irányba csúszkál) az az, hogy kormányprogram legyen! A programnak manifesztumnak (arculat-meghatározó kiáltványnak), a tagság és az aktív (hozzám hasonló) szimpatizánsok akciótervének, illetve, választási röpiratnak kell lenni. Lehetne három külön dokumentumot is fogalmazni, de talán erre nincs szükség egy olyan párt esetében, aki „nem titkolja nézeteit és szándékait”. A szerkezetben azonban mindenképpen célszerű jelezni ezt a hármas funkciót. A tervezetből a tagság és a szimpatizánsok feladatai teljesen kimaradtak. Ha nem alakul munkáspárti kormány (nem fog!), akkor megfoghatatlan, hogy ki hajtsa végre a tervezetben vázolt programot. Egyáltalán, lehet, én túlságosan borúlátó vagyok, de nekem úgy tűnik – és a tervezet ebben megerősített engem – hogy a Munkáspárt más, polgári pártokhoz hasonlóan öncélként kezeli a parlamentbe jutást. Még be sem jutott a parlamentbe, de már megfertőzte az a szellem, amit Marx parlamenti kreténizmusnak nevezett. Sajnos sok önkormányzati tapasztalat mutatja azt, hogy a Munkáspárt tagjai a testületbe jutva hasonulnak polgári, kispolgári társaikhoz, gyakran nem képviselnek markáns munkáspárti, marxista, kommunista vonalat. 3. Mi a Munkáspárt feladata? Ez a program fő kérdése. A társadalom nagy folyamataihoz a Munkáspártnak különböző képpen kell viszonyulnia: I.

Vannak olyan folyamatok amelyek kezdeményezője, fő motorja a Munkáspárt, amelyet más politikai pártok vonakodnak felvállalni (ilyen a NATO-ellenes mozgalom, a társadalmi tulajdonformák térnyerése, a szomszédos országokkal a jószomszédi, baráti viszony szorgalmazása, a határon túli magyarok problémáinak ezen az alapon való kezelése stb.) Ezeknek kell a program tengelyét alkotni.

II.

Más folyamatoknak nem a Munkáspárt a kezdeményezője, de a Munkáspárt fontosnak tartja az azonosulást velük, támogatásukat, olykor megfelelő kritikával (ilyen például a rendszerváltás pozitív eredményeiként kivívott szabadságjogok védelme stb.) Ezek alapozhatják meg a Munkáspárt szövetségi politikáját.

III.

Végül a rendszerváltás meghatározó negatív folyamataival a Munkáspárt

43

felveszi a harcot (itt visszacsatolás van az előző két pontra, mert e harcnak némely esetekben a Munkáspárt a meghatározó tényezője, máskor elég, ha a Munkáspárt csatlakozik mások harcához). Külön kiemelnék egy alapkérdést. A Munkáspártnak nap mint nap szembe kell néznie nem csak a „szélsőség” vádjával, de azzal is, hogy tudatosan összemossák a populista, neofasiszta szélsőjobb oldallal. A programban nyomatékosan, alapos érvekkel kell kimutatni, hogy a szélsőjobb oldal retorikája minden látszat-hasonlóság ellenére diametrálisan szembeáll a Munkáspárt felfogásával. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy ez így is legyen. 4. Tagoltság A tervezet egyik nagy hibája a megemészthetetlen szerkezete. Jól tagolt felépítésre van szükség. Bródy András akadémikusnak van egy kiváló könyve a gazdasági ciklusokról. A szerzőnek, aki nagy életművész is (talán nem eset fájától messze a fia, János, a zenész-költő) gondja volt arra is, hogy műve kielégítse a klasszikus esztétika kritériumait is. Műve egy bevezetőből és három részből áll. Minden résznek van egy bevezető fejezete és három tartalmi fejezete. Minden fejezetnek van egy preambuluma és három pontja. A legérdekesebb az, hogy e kristálytiszta szerkezet teljesen természetes, sehol nem erőltetett. Valamelyik nagy matematikus is azon az állásponton volt, hogy egy helyes bizonyításnak szépnek is kell lennie. S talán az sem véletlen, hogy a magyar nyelvben sok esetben (az előbbi mondatban éppen nem) a „helyes” és a „szép” szinonimák. Hogy egy a témához közelebb eső példát is felhozzak. Tessék kizárólag esztétikai szempontból szemügyre venni A Kommunista Párt Kiáltványát! Figyeljék, szinte prózavers: „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a vén Európa valamennyi hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, a francia radikálisok és a német csendőrök” És ez hogy hangzik? „A világot sokféleképpen lehet vizsgálni. Mi, a Munkáspárt a dolgozó ember szemével nézünk életünkre. Magyarországon nem csak gazdagok, nem csak régi és új középosztályok léteznek. Élnek nagyon sokan munkások, parasztemberek, alkalmazottak, kereskedők, értelmiségiek, vállalkozók, munkanélküliek, egy munkás élet után tisztességes pihenésre vágyó nyugdíjasok, egyszóval dolgozó emberek is. Olyan társadalmat, olyan országot szeretnénk, ahol jó a dolgozó embernek. Ez a mi világszemléletünk, hitvallásunk, ez napi politikánk vezérfonala.” Pestiesen szólva, ha én zongorázni tudnám a különbséget! De azért nincs harag … Elvtársi üdvözlettel Dr. Nagy András

44

Széljegyzetek M.P. Cockshott, A.F. Cottrell „Érték, piacok és szocializmus“ 2 című írásához A mai szellemileg ínséges időkben, amikor a könyvesboltokban a rengeteg „Hogyan legyünk gazdagok?“ típusú makulatúra között nemhogy marxista, de valamire való színvonalasabb polgári társadalomtudományos irodalmat sem igen találni, örülnünk kellene, hogy az Ezredvég egy nagyobb lélegzetvételű, elméleti igényű marxista politikai gazdaságtani tanulmányt ad közre. Sajnos az amerikai-skót szerzőpáros munkáját végigolvasva örömöm nagy része elpárolgott. Az, hogy a tanulmány a legkorszerűbb informatikai eredményekre hivatkozik nem a korszerűségének jele, hanem csupán annak, hogy az egyik szerző eredeti szakterülete az informatika. Ami magát a tanulmányt illeti, abból Rodbertus, Lassalle, Adolph Wagner és az „ortodox marxizmus-leninizmus“ (egyszerűbb nevén a sztálinizmus) meglehetősen avitt szelleme, Marx által már régen megbírált tételek reinkarnációi áradtak felém. Nehéz dolga van egy „népszerű“ (valójában lesújtóan vulgáris) munka kritikusának, hiszen a könnyedén odavetett vulgáris tételeket általában csak szőrszál-hasogatónak tűnő aprólékos elemzéssel lehet a helyükre tenni, és ezt sem az olvasók, sem a szerkesztők nem igen szeretik. Végül is az idő rövidsége miatt elplagizáltam Marx utolsó közgazdaságtani írásának, a Wagner-széljegyzeteknek a műfaját és az általam legsúlyosabbnak gondolt elvi hibákra öszpontosított széljegyzetekkel láttam el a szerzőpáros munkáját. *** A tanulmány első része fogalmi tisztázásokat tartalmaz. A Bevezetőben a szerzők a keleteurópai és szovjet „létező szocializmus” szocialista mivoltát járják körül, a kisérlet kudarcának okait feszegetik. (A 64.oldal) „A központi tervezéssel szemben ellenséges közgazdászok között elevenen él a hit, hogy a gazdaság egyes szereplői között megosztott, decentralizált döntéshozatal szükségképpen felette áll a centralizált döntéshozatalnak.“ Ez nem az egyetlen, és nem is a legmeggyőzőbb érv a központi tervezés sztálini típusú formája ellen. Liska Tibor egy helyütt a gazdaságot egy veszélyes, zátonyokkal, örvényekkel tarkított folyón közlekedő hajóhoz hasonlította. A sztálini típusú központi tervezést ebben a hasonlatban azzal modellezte, hogy a folyam medrének minden kis részletét, zátonyát, örvényét leíró adatbázist programoznak a hajót irányító számítógépbe, amely ezután kapitány nélkül, automata irányítással közlekedne. Nehéz Liskával nem egyetérteni, hogy nem szívesen utaznánk ezzel a hajóval, hiszen sokkal biztonságosabbnak tudnánk, ha a kormánykerék egy élő kapitány kezében lenne, aki az állandóan, szochasztikusan változó mederparaméterekhez negatív visszacsatolással alkalmazkodna (ha jobbra húz a hajó, balra fordítaná a kormányt, ha pedig balra, akkor éppen ellenkezőleg). A kapitány segédeszközként persze jól használhatná az előre elkészített mederleírást, de az nem helyettesítené a kapitány rutinját és intuicióit. Itt Liska - talán anélkül, hogy ezt tudta volna - a terv-fetisizmust bírálta. Ez a terv-fetisizmus vastagon benne van a két szerző művében. (A 65-66. oldal) „A történelem iróniája, hogy az ortodox «marxizmus-leninizmus» valójában sem az erkölcsi tanítást, sem a módszereket nem vette figyelembe. Az értékelmélet a kapitalizmus elemzésére korlátozták és a szocializmust illetően relevanciáját elvetették.“

2

Ezredvég XI. évf. 2. (A) Ezredvég XI. évf. 3-4. (B)

45

Mindez még a direkt sztálinizmus esetében sem teljesen állja meg a helyét, a posztsztálinizmusra, elsősorban a magyar közgazdaságtanra pedig egyszerűen nem igaz. (A 66. oldal) „Egyike Marx filozófiai alapelveinek, hogy a látszatok megtévesztőek lehetnek.“ Itt a szerzők Marxot idézik, de az Ezredvég szabálytalan forrásmegjelölése miatt szinte lehetetetlen megállapítani hogy honnan. Mindamellett a minden valószínüség szerint szövegkörnyezetéből kiragadott idézet sem menti a szerzőket attól, hogy Marx kedvenc kifejezéseinek egyikét használva megállapításukra azt ne mondjam: lapos! Valójában Marx egyik legfontosabb filozófiai alapelve az, hogy a megtévesztő látszatok általában történelmi szükségszerűséggel cserélődnek fel a lényeggel („quid pro quo“ - hogy ismét Marx kedvenc kifejezéseinek egyikét idézzem) - ez az árufetisizmusról szóló marxi tanítás egyik sarkköve. „A közgazdaságtanban a látszat az, hogy a dolgok azért értékesek, mert az emberek készek fizetni értük. A tudományos politikai gazdaságtan megalapozása ... abból a felismerésből indul ki, ... hogy az áraknak van olyan mögöttes okuk, amely független a fogyasztók szubjektív igényeitől.“ „Egy dolog értéke az, amennyi munkát elkészítése a társadalom munkaidejéből igénybevesz. Fontos, hogy felismerjük: az érték az adásvételt, tehát a csereértékként való megjelenést megelőzően és ettől függetlenül is létezik.“ Mindez elég meghökkentő, ha összevetjük A tőke egyik legfontosabb idézetével: „... a termelők magánmunkái ténylegesen kettős társadalmi jellegre tesznek szert, Egyrészt, mint meghatározott hasznos munkáknak, meghatározott társadalmi szükségletet kell kielégíteniök és ily módon az összmunka - a társadalmi munkamegosztás természetadta rendszere - tagjainak kell bizonyulniuk. Másrészt saját termelőik sokoldalú szükségleteit csak annyiban elégítik ki, amennyiben minden különös hasznos magánmunka minden más hasznos fajtájú magánmunkával kicserélhető, tehát vele egyenlőnek számít ... A magántermelők agya magánmunkájuk e kettős társadalmi jellegét csak azokban a formákban tükrözi vissza, amelyek gyakorlati érintkezésben, a termékcserében megjelennek ... Az emberek tehát nem azért vonatkoztatják egymásra munkatermékeiket mint értékeket, mert ezek a dolgok szemükben pusztán dologi burkai egyenlő fajta emberi munkának. Fordítva. Azáltal, hogy különböző fajta termékeiket a cserében mint értékeket egymással egyenlővé teszik, azáltal teszik egyenlővé különböző munkáikat mint emberi munkát. Nem tudják ezt, de csinálják. „ (MEM 23. 76. oldal) Ez az idézetsor - véleményem szerint - a legtömörebben fejezi ki az árufetisizmus lényegét. Ez a lényeg pedig az, hogy igenis az érték csak csereértékekben kifejezve jelenhet meg és ha másképpen nem jelenhet meg, akkor másképpen nem is létezik. Egy áru csereértéke bármely azon áru, amelyre valaki azt hajlandó elcserélni. Potenciális csereértéke pedig az az áru, amelyre azt tulajdonosa hajlandó elcserélni. Ha a kettő nem egyezik meg, akkor a csere nem jöhet létre. Egy árunak annyi csereértéke van, amennyi másfajta árura el lehet cserélni. A Marx által leírt „kifejlett értékforma“ nem más, mint egy adott áruhoz tartozó potenciális csereértékek listája. Működő piacról csak akkor beszélhetünk, ha a különböző árutulajdonosok eme listái saját áruik vonatkozásában kompatibilisek, azaz, ha

46

R|u mennyiségű B áru ||v mennyiségű C áru z mennyiségű A áru = S x mennyiségű D áru ||y mennyiségű E áru |Tstb. akkor például

R|z mennyiségű A áru ||v mennyiségű C áru u mennyiségű B áru = Sx mennyiségű D áru ||y mennyiségű E áru |Tstb.

Ami itt érdekes, az az, hogy ennek a kompatibilitásnak feltétele egy bizonyos fajta tranzitivitás, amely egyáltalán nem magától értetődő: Ha z mennyiségű A áru = u mennyiségű B áru és u mennyiségű B áru = v mennyiségű C áru, akkor z mennyiségű A áru = v mennyiségű C áru. Itt könnyen a matematikai egyenlőség-jel (“=“) „fetisizálásának“ hibájába eshetünk. Valójában a fentiekben „A = B“ azt jelenti, hogy „A tulajdonosa A egyenértékeként elfogadja B-t“, ez pedig nem a'priori egyenlőség a szó matematikai értelmében. Abból, hogy valaki egy pár cipőért elfogad egy sapkát és másvalaki egy sapkáért elfogad egy kakast, egyáltalán nem evidensen következik, hogy a cipőpár tulajdonosa tulajdonát éppen egy kakasra hajlandó cserélni. Viszont a tapasztalat ezt látszik alátámasztani. Ám ez az a látszat, amely mögött lényegnek kell rejtőznie. A lényeg az, hogy a nagyszámú és rendszeres cserék tapasztalata szerint a csereértékek tranzitív viszonyokat fejeznek ki, azaz a cserére bocsátott termékek halmazában úgynevezett ekvivalencia-osztályokat határoznak meg. Mint az a logikából ismeretes, az ekvivalencia-osztály az absztrakt fogalomalkotás logikai eszköze. Egy-egy ekvivalencia-osztály megfeleltethető egy-egy önálló fogalomnak. A matematikában például így feleltetnek meg egy-egy (racionális számokból álló) Dedekind-szeletnek (azaz speciális ekvivalencia-osztálynak) egy-egy valós számot, fogalmilag kibővítve ezzel a racionális számok körét. A közgazdaságtanban az egymásra cserélhető árumennyiségek (csereérték)ekvivalencia-osztályához rendeljük hozzá ugyanazt az értéket. Ezzel még nem fejtettük meg az érték titkát, csupán az érték és a csereérték fogalmi kapcsolatát fogalmaztuk meg. Maga Marx A tőkében pontosan így fogalmaz: „Tehát az a közös valami, ami az áru csereviszonyában, illetve csereértékében kifejeződik, az áru értéke“ (MEM 23. 44.oldal) Nem tudjuk azonban, hogy miért éppen ezek az árumennyiségek cserélhetőek egymásra, azaz miért egyenlő értékűek? Hiába is feszegetjük a kérdés mennyiségi oldalát, nem fogunk a titokhoz közelebb jutni. Szerzőink az „ortodox marxizmus-leninizmus“ standart politikai gazdaságtan tankönyvei szellemiségével összhangban az érték fogalmát összekeverik az érték nagyságával. Marxnál még ez áll: „Egy használati érték értéknagyságát tehát csak a társadalmilag szükséges munka mennyisége, ... határozza meg.“ (MEM 23. 45.oldal - kiemelés tőlem N.A.) Maga az érték azonban a fetisizált termelési viszony, ami csak az árutermelés feltételei között és csak csereértékekben kifejezve létezhet - szöges ellentétben szerzőink állításával. Egészen pontosan itt mindenekelőtt egy különleges csereértékről van szó, az érték pénzben való kifejezéséről, az árról. „Wagner úr ... megtanulhatta volna, mi a különbség köztem és

47

Ricardo között, aki a munkával valóban csak mint az értéknagyság mértékével foglalkozott és ezért nem talált semmiféle összefüggést értékelmélete és a pénz között.“ - írja Marx utolsó közgazdaságtani munkájában (MEM 19. 232.old). Az „ortodox marxista-leninista“ politikai gazdaságtan tankönyvek A tőke első szakaszának (Áru és pénz) súlyos mondanivalóját a pénz kialakulásának soha nem volt történetévé silányították, egészen odáig merészkedve, hogy Marx jellegzetes XIX. századi angol példáját (20 rőf vászon = 1 kabát) a szerintük sokkal „történetibb“ 1 kőbalta = 1 juh hajmeresztő anakronizmusára cserélték. Valójában Marx ebben a szakaszban az áru és a pénz dialektikáját fejti ki, kimutatva tisztán logikailag, hogy a pénz piac nélkül nem pénz, s a piac pénz nélkül nem piac. (Ha valaki veszi magának a fáradtságot és figyelmesen összeveti A tőke első szakaszát Hegel „kis“ Logikájával, illetve A jogfilozófia alapvonalaival - megdöbbentő hasonlóságokat fedezhet fel.) „(Csereérték) A csereérték az a specifikus forma, amelyet az érték a piacgazdaságban ölt“ A fentiek alapján világos, hogy innentől kezdve a tanulmány következtetései több mint kétségesek. Miután szerzőink nem az árutermelésből származtatják az érték fogalmát, hanem szerintük az érték az árutermelésben specifikus formában, a csereértékben jelenik meg (szerzőink itt egy füst alatt a csereértéket - ami Marx szerint „nem létezik, ha nincs belőle legalább kettő“ (MEM 19. 231.oldal) - összekeverik annak valóban specifikus formájával az árral) megvádolják a piacgazdaságot - egyébként jogosan - információveszteséggel. Ennek okát abban látják, hogy a termelés sok-sok információja „elvész, belesűrűsödik az árba, egyetlen pénzösszegbe.“ A fentiek figyelembe vételével azonban nyilvánvaló, hogy az ár csak megjeleníti az értéket, tehát az információvesztés az érték szintjén történik és ez megkérdőjelezi a szerzők egy sor következtetését (lásd a II. részt). A másik fogalmi zavar a kizsákmányolás fogalmával kapcsolatban jelenik meg a tanulmányban. Szerzőink szerint Rodbertus és Marx értéktöbblet-elmélete között lényegtelen a különbség. Rodbertus szerint a munkásokat rendszeresen becsapják, vagyis kevesebbet fizetnek munkájuk értékénél, míg Marx szerint a munkaerő értéke kevesebb, mint az általa termelt új érték, és a tőkések természetesen az értéket megjelenítő áron veszik meg a munkaerőt, az új érték fennmaradó részét pedig ellenszolgáltatás nélkül elsajátítják. (A 68-69.oldal) „Marx elmélete talán elegánsabb logikai formáját tekintve. De akármelyik felfogást fogadjuk is el, a végkövetkeztetés nagyjából ugyanaz: hogy a kapitalizmusban a munkásokat kizsákmányolják. (Kizsákmányolás) A kizsákmányolás az, amikor az embert arra kényszerítik, hogy meg nem fizetett munkát végezzen mások számára.“ Szerzőink itt megint nagyon melléfogtak, amit néhány rosszul megválasztott példával is megtetéztek. A két elmélet végkövetkeztetése ugyanis egyáltalán nem ugyanaz. A polgári jog a magántulajdon szentségén alapul. Igaz, a polgári jog szemfényvesztő módon összekeveri az egyéni (személyes) tulajdont a mások munkájára épülő magántulajdonnal, de ez mit sem változtat azon, hogy a polgári jog szerint a lopás - megtorlandó bűn. Tehát ha Rodbertusnak lenne igaza, akkor a tőkés kizsákmányolás ellentmondana a polgári (burzsoá) jogfelfogásnak és megszüntetendő/megszüntethető lenne a polgári jog, tehát a tőkés termelési viszonyok keretén belül. Mindössze meg kéne fedni a komisz tőkéseket, hogy „ne lopjátok el azt, ami nem a tietek!“ (Mellesleg az úgynevezett „funkcionális jövedelemelosztás” elméletének hirdetői pontosan ezt is teszik.) Marx elméletének éppen az a lényege, hogy a tőkés kizsákmányolás, azaz az értéktöbblet elsajátítása teljes összhangban van a burzsoá 48

jogrenddel, ezért az csak a tőkés termelési viszonyokkal együtt számolható fel. Marx elméletében egyáltalán nem az a lényeg, hogy a munkások meg nem fizetett munkát végeznek mások számára. Szerzőink még attól sem riadnak vissza, hogy saját magukkal ellentmondásba keveredjenek. Egyfelől: (A 69.oldal) „ ... a meg nem fizetett munka kifejezetten megnemfizetettként jelenik meg: ilyen ... a feleség munkája férje számára. Lehet, hogy ezt a szeretet vagy a kötelesség fogalmaival leplezik, ám hogy meg nem fizetett munka, az kétségbevonhatatlan.“ Máshol viszont: (B 61.oldal) „A nem termelő gyermekek, nyugdíjasok és rokkantak eltartását szolgáló munkát azonban csak a legindividualistább nézőpontból lehet «mások számára végzett» többletmunkának tekinteni.“ Miután a közgazdaságtan nem etika, azért a férj és a gyermekek közötti különbségtétel nehezen tekinthető tudományosan megalapozottnak. Itt a sztálinizmus rasszimusba hajló burzsoá-ellenessége sejlik fel: a gonosz férj ugyanúgy kizsákmányolja feleségét, mint a gonosz tőkés a munkásait, de az ártatlan gyermek, nyugdíjas, rokkant az mégsem lehet gaz kizsákmányoló! Arra még visszatérünk, hogy szerzőink fejében - úgy látszik – az meg sem fordul, hogy egy szerető feleség esetleg ugyanolyan szívesen dolgozik a férje javára, mint a gyermekéére. Mindamellett, ha elfogadnánk szerzőink kizsákmányolás meghatározását, akkor a munkanélküliek igencsak vígan lehetnének, hiszen őket azután senki nem zsákmányolja ki, senki nem kényszeríti őket meg nem fizetett munka végzésére mások számára. Ellenkezőleg, semmilyen munkavégzésre nem kényszerítik őket. A munkanélküliek ezt másképpen látják. Csakhogy a kizsákmányolás nem az, aminek szerzőink beállítják. Ravasz közgazdaságtan tankönyvek jelentik ki, hogy a kizsákmányolás az ellenszolgáltatás nélkül elvett érték (a' la Rodbertus) és rögtön be is bizonyítják, hogy ilyen a tökéletes verseny feltételei között nincs és nem is lehet, az csupán a monopóliumok sajátja. Marx a Kommunista Kiáltványban viszont éppenséggel azt írja: „A kommunizmus senkitől sem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi terméket elsajátítson, csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon.“ (Kiemelés tőlem – N.A.) A hangsúly nyilvánvalóan a „leigázáson“ van. Marx szerint tehát a kizsákmányolás az, amikor az értéktöbblet elsajátításával idegen munkát igáznak le. Ehhez kapcsolódik az a rendkívül gondos elemzés, amelyben Marx az abszolút értéktöbblet-termelést, mint a munka formális alávetését a tőkének, és a relatív értéktöbblet-termelést, mint a munka reális alávetését a tőkének veszi szemügyre. Ez teszi ki A tőke első kötetének több, mint egy harmadát. De ide kapcsolódik az első kötet utolsó, hetedik szakasza is a tőke felhalmozódási folyamatáról, amelyből kiderül, hogy a munkanélküliség, az „ipari tartaléksereg“ a tőkés kizsákmányolásnak, az idegen munka leigázásának legszervesebb tartozéka. Szerzőink ezzel a fogalom-tévesztésükkel pontosan azokba a hibákba esnek, amiket az általuk is idézett műben Marx a gothai programnak, a lassalle-istáknak felrótt. (A 71.oldal) „Csakis akkor tudunk kritizálni egy rendszert, ha elképzeljük alternatíváját. Éppen úgy, ahogyan Smith kritikája a földbirtokos osztály improduktív kiadásairól a teljesen kifejlett polgári gazdaság anticipálása volt, Marx kritikája itt a kommunizmus anticipálása.“

49

Szerzőink A. Smith-t illetően (is) teljesen el vannak tájolódva. Smith benne élt egy már eléggé kifejlett polgári gazdaságban. A fordító szerencsétlen lábjegyzetével ellentétben Smith a manifaktúrát, mint kora csúcstechnikáját állítja szembe a céhes kézműiparral. Tehát, bár Smith kora még az ipari forradalom előtti kor, de a manifaktúra már nagymértékben áttérés volt az abszolút értéktöbblet-termelésről a relatív értéktöbblet-termelésre, a munka formális alávetéséről a munka reális alávetésére. Mindennek csúcsát természetesen évekkel Smith halála után a gőzgépre alapuló gépi nagyipar jelentette, de Marx semmiképpen nem anticipálhatta úgy a „kommunizmust“, mint ahogy Smith „anticipálta“ a kifejlett polgári társadalmat. Már csak azért sem, mert egyfelől: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti.“ (MEM 3. 38.oldal) Másfelől: „Wagner úr szerint Marx értékelmélete «szocialista rendszerének sarokköve». Minthogy «szocialista rendszert» soha nem állítottam fel, ez Wagnerék ... képzelődése.“ (MEM 19. 231.old) Végül: „A tőkében alkalmazott módszert kevéssé értették meg, ... azt, hogy csak az adottnak a kritikai taglalására szorítkozom, ahelyett, hogy recepteket (Comte-féléket?) írnék a jövendő lacikonyhája számára.“ (MEM 23. 15.oldal) –o–O–o– Szerzőink a II. részben fejtik ki pozitív szocializmus-elméletüket. Ennek központi gondolata a közvetlen társadalmi munkaidővel való gazdálkodáson alapuló központi tervezés és a pénz felcserélése munkautalványokkal. (B 55.oldal) „A fentebb megadott definicióból az következik, hogy az érték minden társadalomban létezik, ahol van társadalmi munkamegosztás, és ezek közé kell számítanunk a szocializmust is. A kérdés az, hogyan jelenik meg az érték egy szocialista gazdaságban. Közvetetten kell-e megjelennie, a csereérték közvetítése révén, vagy pedig megjelenhet közvetlenül is, mint a munkaidők közötti viszony?” A továbbiakban egy hosszú idézet áll A tőkéből, méghozzá éppen a fetisizmus fejezetéből. Erre érdemes odafigyelni! „Ez a Marx-idézet két alapgondolatot tartalmaz … Először is ott van benne a munkautalványok formájában történő szocialista bérezési rendszernek … a koncepciója. Másodszor ott van egy olyan szocialista tervezési rendszer koncepciója, amely a társadalmi munkaidőt használja a számvitel egységeként, és a költségszámítás alapelveként.” Mielőtt azonban e nagyszerű következtetéseket kiolvasnánk a marxi szövegből, figyelmünket egy apróságra kell fordítanunk. Marx „szabad egyének” egy társulásáról beszél. Kik ők? Marx Engelsszel közösen írt, a MEM szerkesztői által utóbb Német ideológiának elkeresztelt nagy kiadatlan munkájában írja: „Egyébként a munkamegosztás és a magántulajdon azonos kifejezések - az egyikben ugyanazt jelentik ki a tevékenységre vonatkoztatva, amit a másikban a tevékenység termékére vonatkozólag jelentenek ki.” (MEM 3. 35. oldal) Nyilván itt nem a munkamegosztás technikai oldaláról, hanem társadalmi oldaláról, kényszerjellegéről van szó. Ez vitathatatlanul kiderül néhány sorral lejjebb: „És végül a munka megosztása … ameddig tehát létezik a hasadás a különös és a közös érdek között, ameddig tehát a tevékenység megosztása nem önkéntes, hanem természetadta, addig az ember saját tette egy számára idegen, vele szemben álló hatalommá válik, amely őt leigázza, ahelyett, hogy ő uralkodnék felette.” (MEM 3 36. oldal) Ismét a „leigázza” kifejezés! A „szabad egyének” tehát a (kényszerű) munkamegosztás béklyóiból felszabadult egyének. Vagyis ezek a „szabad egyének” nem lehetnek annak a szocialista társadalomnak a szubjektumai,

50

amelyikben van társadalmi munkamegosztás és következésképpen van áru és érték. Tehát szerzőink egész hivatkozási alapja belső logikai ellentmondástól terhes és így akár abba is hagyhatnánk a további kritikát, hiszen szerzőink nyílvánvalóan tévútra sodródtak. Nekem azonban nem az a célom, hogy „tönkrezúzzam” a minden jel szerint szimpatikus és jószándékú szerzőket, hanem az, hogy – megragadva az alkalmat – ismét rehabilitáljam a marxi elméletet azzal a szörnyű vulgarizálással szemben, amit a sztálinista „ortodox marxizmus-leninizmus” elkövetett, és amit a mai polgári tudós urak előszeretettel rónak fel magának a marxizmusnak. Szerzőink alapvetően téves megközelítése abból a klasszikus „marxista-leninista” hibából ered, hogy azt hiszik, az árufetisizmus felismerése és leleplezése egyet jelent annak megszüntetésével. Marx azonban nyomatékosan felhívja a figyelmet ennek éppen az ellenkezőjére: „Az a késői tudományos felfedezés, hogy a munkatermékek, amennyiben értékek, csak dologi kifejezései a termelésükre fordított emberi munkának, korszakot alkot az emberiség fejlődéstörténetében, de semmiképpen nem oszlatja el a munka társadalmi jellegének tárgyi látszatát.” (MEM 23. 77.oldal) illetve „Az tehát, hogy az értéknagyságot a munkaidő határozza meg, a viszonylagos áruértékek látható mozgásai mögé rejtett titok. Felfedezése megszünteti azt a látszatot, hogy a munkatermékek értéknagyságát csupán a véletlen határozza meg, de semmiképpen sem szünteti meg az értéknagyság dologi formáját.” (MEM 23. 77-78. oldal) Ez az alap, ahonnan Marx elvet mindenféle „munkapénzt”. Márpedig szerzőink hiába hivatkoznak magára Marxra, konstrukciójuk csupán egy újabb „munkapénz”. Ráadásul nyilvánvaló, hogy szerzőink nem éltek a „létező szocializmus” feltételei között, mert annak tapasztalatai birtokában aligha fogalmazták volna meg naiv egalitárius bérelméletüket. (B 57. oldal) „Amit Marx és Engels elvet, az az áraknak a tényleges munkaértékek szintjén való rögzítése egy árutermelő társadalomban. Viszont egy olyan gazdaságban, ahol a termelőeszközök közösségi irányítás alatt állnak, a munka «közvetlenül társadalmivá» válik, mert egy előre meghatározott központi tervnek van alárendelve. … tehát a munkapénz kritikája egyszerűen irreveláns.” Marx az 1844-es Párizsi kézirati tanúsága szerint mintha olvasta volna szerzőink munkáját, és nem igazán értene velük egyet: „Azt is átlátjuk ezért, hogy munkabér és magántulajdon azonosak: mert a munkabér, amelynél a munka terméke, tárgya díjazza magát a munkát, csak szükségszerű következménye a munka elidegenülésének, mint ahogy a munkabérben a munka is nem öncélként, hanem a bér szolgájaként jelenik meg. … A munkabér erőszakos felemelése tehát (eltekintve minden más nehézségtől, eltekintve attól, hogy mint rendellenességet fenntartani is csak erőszakosan lehetne) nem lenne egyéb, mint a rabszolga jobb díjazása, és nem vívná ki sem a munkásnak, sem a munkának az emberi rendeltetését és méltóságát. Sőt még a munkabérek egyenlősége is, ahogy azt Proudhon követeli, csak átváltoztatja a mostani munkásnak a munkájához való viszonyát minden embernek a munkához való viszonyává. A társadalmat ekkor elvont tőkésként fogják fel. A munkabér az elidegenült munka közvetlen következménye, és az elidegenült munka a magántulajdon közvetlen oka. Az egyikkel tehát a másik oldalnak is el kell esnie.” (MEM 42.

51

92. oldal) Sürgősen le kell szögeznünk, hogy a két marxi állítás („a munkamegosztás és a magántulajdon azonos kifejezések”, „munkabér és magántulajdon azonosak”) nem ellentmondanak egymásnak, hanem éppenséggel megerősítik egymást és ezzel azt a tényt, hogy ez az 1844-es gondolat gyakorlatilag rögzítődött, mint Marx lényegi álláspontja. Valóban, ha van, aki munkabért fizet és van, aki munkabért kap, akkor szükségképpen van kényszerű munkamegosztás, mert senki nem fizet magamagának munkabért. Az, hogy a tőkés kisvállalkozó sajátmagának bért számol el (a mai magyar gyakorlat szerint a törvényes minimálbért) csak a tőkés rendszerben általános skizofrénia egyik jellemző megnyilvánulása. Szerzőink sehol nem mondják meg pontosan, hogy mit is értenek az alatt: „a termelőeszközök közösségi irányítás alatt állnak”. Ki és hogyan jeleníti meg ezt a közösségi irányítást? Homályosan rajzolódik ki egy szuperszámítógép-hálózatot kezelő központ képe, aki időről időre népszavazásra bocsát különböző terv-variánsokat. Itt kérdések tucatjai merülnek fel. Mi lesz a közösség azon tagjaival, akik nem értenek a szuperszámítógépekhez? Mi lesz azokkal, akik nem értenek a nagy népgazdasági tervek matematikájához? Mi lesz azokkal, akik csak a maguk kicsiny – bármilyen fontos is legyen – szakmájukhoz értenek? Mert abban a „szocializmusban”, amelyikben van társadalmi munkamegosztás és következésképpen van áru és érték, abban szükségszerűen lesznek a társadalomnak ilyen tagjai is, sőt ők lesznek többségben. Ami a népszavazásokra bocsátott alternatívákat illeti, régi bevált fogása a döntés-előkészítő apparátusoknak, hogy saját érdekeiket kifejező, nagy szakértelemmel és a lehető legnépszerűbben megfogalmazott javaslatuk mellé egy nyilvánvalóan rossz, elfogadhatatlan alternatívát helyeznek el. Ezzel garantálják a szavazás nekik kedvező kimenetelét. Egy kisebb testület esetén ez ellen elég jó védekezés, ha a testület a saját apparátusa javaslata mellé egy független szakértői csapat ellenjavaslatát is beszerzi. Össztársadalmi szinten azonban ez nem megy. Marx felhívta a figyelmet, hogy a munkamegosztás mindig a szellemi és a fizikai munka szétválásával kezdődik. A szerzőink által megálmodott informatika-szocializmusban várhatóan ez a kettéhasadás fog megismétlődni. Végső soron az általuk (szavakban) bírált államszocializmusokban is pontosan ez valósult meg (a vezetők és a vezetettek szétválása), igaz lényegében szuperszámítógépek nélkül. (B 57-58.oldal) „A munkautalványok rendszerének jelentősége a következő. Azáltal, hogy megszünteti a megszolgálatlan jövedelmet, mindenki számára kötelezővé teszi a munkát. Másrészt könnyen átláthatóvá teszi az emberek közötti gazdasági kapcsolatokat és egyenlőségelvű: biztosítja valamennyi munka egyenértékűségét. Ez utóbbi az, amely miatt nem alkalmazták a huszadik század bürokratikus államszocializmusaiban. Melyik vezető vagy igazgató szerette volna munkáját egyenértékűnek tekinteni egy egyszerű munkáséval?” Marx ezt is írta a Párizsi kéziratokban: „... a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik lényegéhez, tehát munkájában magát nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkreteszi. Ezért a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennélfogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz rajta kívül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem egzisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől.“ (MEM 42. 86. oldal)

52

A sztálini parancsuralmi szocializmus és a marxi kommunista társadalom egyik alapvető különbsége, hogy az előbbiben fizikai vagy egyéb kényszerrel „mindenki számára kötelezővé teszik a munkát”, az utóbbiban megszüntetve a (kényszerű) munkamegosztást megszüntetik a szabadidő és a munkaidő közötti különbséget („a munka létszükségletté válik”) – ezzel természetesen megszüntetik a lehetőségét, hogy a társadalmi elszámolás alapja a munkaidő legyen. Az utóbbit persze nem lehet vezényszóra bevezetni, az csak a termelőerők szerves fejlődésének eredménye lehet. Az első esetében meg lehet kísérelni „a dolog bevezetését” – az eredményt már volt szerencsénk látni. Sajnos az egyenlősdit a XX. század bürokratikus államszocializmusai nagyon is alkalmazták, persze kicsit szelektíven – „vannak egyenlők és egyenlőbbek”. Sok-sok rosszul fizetett művezető a megmondhatója: milyen érzés olyan emberek munkáját irányítani, akik bérszínvonaluk alapján egyenértékűnek, sőt értékesebbnek tekintették saját munkájukat, mint a művezetőjét. Vagy hogyan tanítson az a gyengén fizetett felsőoktatási oktató, aki tudja, hogy frissen végzett tanítványa – fizetéseik összehasonlítása szerint – vele egyenértékű, sőt értékesebb munkát végez? Az, hogy a kapitalizmus elosztási rendszere igazságtalan, nem menti fel a „létező szocializmus” nivelláló rendszerét igazságtalansága alól. Szerzőink idézett gondolatai egyébként a „szalon-marxisták” értelmiségi-ellenességének alig leplezett kifejezései. Az ilyen gondolatokat hirdető marxista értelmiségiek akkor lepődnek meg a legjobban, amikor elveiket rajtuk is kipróbálják. Miről van szó valójában? Az informatikai forradalmat végrehajtó kapitalizmus még inkább, mint bármely valaha volt kapitalizmus, megteremtette a kényszerű munkamegosztás megszüntetésének anyagi alapjait. Ezeken az anyagi alapokon egy magas színvonalú demokratikus berendezkedés mellett megindulhatna e megszűnési folyamat szerves megvalósulása. Az uralkodó osztályoknak azonban ez nem érdekük, ezért ezt akadályozzák, ha kell - az egyébként általuk agyon ajnározott - demokrácia korlátozása árán is. Ha eközben túllépnek egy bizonyos határon, akkor szükségessé válhat a hatalom forradalmi úton való elragadása tőlük. Ez a társadalmi tulajdont, a szocializmust csak politikailag, tehát formálisan valósítja meg. A reális megvalósuláshoz mindenképpen tovább kell lépni. Ha azonban a forradalmat meglovagoló „bonaparték” megkaparintva a hatalmat - esetleg forradalmi frázisokat hangoztatva – ugyanott folytatják, ahol az „ancien regime”-vel abbahagyatták, akkor az egész hiábavaló lesz. S ha ezt ráadásul az elnyomottakra egy hamis egyenlősdit erőltetve teszik, akkor még visszataszító is lesz, lejáratva magát a forradalmat, mint olyant. Én ebben látom a sztálinizmus legnagyobb bűnét. A másik út a kulturális forradalom útja (persze nem a Mao Cetung által lejáratott kulturális forradalomra gondolok). Lenin egyik híresen-hírhedt kijelentése szerint „olyan átláthatóvá kell tenni az államigazgatást, hogy azt még egy szakácsnő is elkormányozhassa”. Ezt természetesen nem lehet úgy érteni (nem lehet, de csinálják!), hogy a bonyolult, sőt elbonyolított, elbürokratizált államigazgatást szakácsnők és hasonszőrűek kezébe adják, akik bábuként, megfelelő bornírtsággal hajtják végre a „bonaparték” parancsait. Ellenkezőleg, a munkamegosztás megszüntetése, az állam elhalása, a kulturális forradalom dialektikus egységként jelenik meg. A valóban áttetszően egyszerű államigazgatás irányítását könnyedén elvégezheti bárki, ha a munkamegosztás megszünése következtében akárkinek módjában áll délelőtt - ha úgy tetszik - szakácsnősködni, délután pedig országos ügyeket intézni. S teheti mindezt azért, mert a társadalom termelőereje lehetővé teszi számára, hogy elvégzett munkájától függetlenül (hiszen valójában nem is dolgozik, hanem egyik létszükségletét

53

elégíti ki) ne legyenek megélhetési gondjai. Mindez sokkal kevésbé utópia, mint szerzőink (Comte-féle?) receptjei a jövendő lacikonyhája számára. Ugyanis ezt az „utópiát” valóban lehet anticipálni már most, a „létező kapitalizmus” feltételei között. •

A tőkés magántulajdon alkalmazotti ellenőrzéséért vívott harc során egyre több ember tanulhatja/tanulja meg a közügyekben való részvételt.

•

Az oktatás, a kultúra demokratizmusáért vívott küzdelem a lenini értelmű kulturális forradalom szerves részévé válhat.

•

A munkafeltételek javításáért folytatott küzdelem eredményei egyre szélesebb rétegek számára teszik lehetővé, hogy minél kevésbé érezze saját munkáját tőle idegen, őt leigázó hatalomnak, s minél inkább létszükségletnek, hogy minél többen tehessék magukévá József Attila örök szép szavait: Ne légy szeles. Bár munkádon más keres, dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------Válasz fentebb bírált cikk fordítójának: Ön, Szalay elvtárs, azt írja: „Mindenek előtt Nagy András – nyílván azért, mert a szerzőpáros többi … munkáit nem olvasta – nem a megfelelő kontexusba helyezi a tanulmányt.” Ez valószínűleg így is van. A baj csak az, hogy az ezredvég olvasói általában nem olvasták a szerzőpáros többi munkáit, ezért valószínűleg ők is a nem megfelelő kontexusba helyezik a tanulmányt – lévén, hogy az utóbbi tizenvalahány évben ez az egyike azon ritka nagyobb lélegzetvételű magyarul megjelent munkáknak, amely akkor, amikor „a bosszantó, pimasz és középszerű epigon sereg, amely most a művelt” Magyarországon „a vezérszólamot fújja, abban tetszeleg, hogy úgy kezelje” Marxot, „mint ahogy Lessing idejében a derék Moses Mendelssohn Spinozát kezelte, tudniillik mint »döglött kutyát«”, akkor „nyíltan e nagy gondolkodó tanítványának” vallja magát. Úgy gondoltam, nem mindegy, hogy hogyan teszi ezt. A „bosszantó, pimasz és középszerű epigon sereg” Marxot agyagba döngölő, a történelem szemétdombjára újra meg újra kihajigáló kritikája nem lépi túl „A bolsevik párt története. Rövid tanfolyam” nívóját. Nagyon kell vigyáznunk, hogy amikor felvesszük a harcot ezzel a tendenciával, ne süllyedjünk mi is erre a színvonalra. Ami a kontexust illeti, nem hiszem, hogy ma a válságban levő baloldali, marxista gondolkodásnak már régen elvetélt, vakvágányra futott viták felmelegítésére van szüksége. Ezért természetesen Szalay elvtársnak abban is igaza van, hogy e vitákkal kapcsolatban én azt válaszolom: az e vitákban felvetett problémák „megoldása egyáltalán nem feladata a marxistáknak, mert ők nem a »jövő lacikonyhája számára« készítenek receptet … hanem a jelenlegi – kapitalista – társadalom tényleges mozgását, fejlődését elemzik, s a kommunizmust nem mesterségesen kiagyalt »célként«, hanem e ma létező trendek végeredményeként gondolják el.” Ezt az álláspontot egyoldalúnak és elfogadhatatlannak csak az tarthatja, aki – bocsásson meg nekem (és Leninnek) Szalay elvtárs – Buharinhoz hasonlóan soha nem tanulta és soha nem értette egészen a dialektikát. A szocializmus középkelet-európai kudarcának tanulságait le kell vonni. Elég baj az, hogy a magát marxistának

54

deklaráló párt legújabb programjából tudatosan kihagyták a múlt önkritikus, s a jelen kritikus elemzését, a marxi dialektikát a „jövő lacikonyhája számára” készített receptekkel, a parlamenti kreténizmusnak való teljes behódolással váltották fel. Mellesleg ha már a Munkáspárt programját említem, hát ez az a kontexus, amelynek keretében klaviatúrát ragadtam, hogy vitába szálljak Cockshott és Cottrell írásával. Ez számomra sokkal, de sokkal fontosabb, mint Lange vitája Hayekkel. Mellesleg a fentebbi álláspontom egyáltalán nem zárja ki egy koherens jövőkép lehetőségét – véleményem szerint éppen ellenkezőleg. Írásom utolsó szakaszában éppen egy ilyen jövőképet próbáltam – szigorúan a jelen bázisán – felvázolni. Ennek egyik lényeges momentuma, hogy a politikai forradalmat (a hatalom erőszakos elragadását) nem kívánatos célként, hanem esetleges szükséges rosszként fogom fel – ha (ami sajnos valószínű) a jelenlegi tőkés uralkodó osztály tudatosan és erőszakosan akadályozza a társadalmi munkamegosztás megszűnéséhez vezető szerves folyamatokat. A marxista mozgalom feladatát viszont mindenek előtt ezeknek a szerves folyamatoknak a felismerésében, elmélyítésében és védelmében látom. Szalay elvtárs elég jól ragadta meg kritikám csomópontjait, de sajnos nem teljesen értette meg őket és hellyel-közzel alaposan félre is értette azokat. Bevallom, tudományos vesszőparipám a gazdasági fetisizmus vizsgálata. E kategória felfedezését (Polányi Károllyal együtt) Marx legnagyobb eredményének tartom. Egyben a sztálinista „politikai gazdaságtan” egyik legnagyobb botrányának, ahogyan ezt a kérdést kezeli. Nos Szalay elvtárs – a marxi értékelmélet és az árutermelés kapcsolata kérdésében – felmutat Marx-idézeteket, amelyek alátámasztani látszanak az én álláspontomat, majd olyanokat, amelyek ellentéteseknek tűnnek azzal. Az ellentmondást azzal oldja fel, hogy Ön szerint Marx a munkapénz fogalmát csak az árutermelés keretei között vetette el, a társult szabad egyének társadalmában már nem. Túl azon, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy az Ön által idézett helyek valóban arról szólnak, amit Ön vél (nekem úgy tűnik, Marx a Grundrisse idézett helyein nem a tőkés és a szocialista gazdaságot veti össze, hanem a kisárutermelő és a nagyipari, társadalmasodott gazdaságot – de lehet, hogy tévedek), ha Önnek igaza lenne, akkor Marx egyszerűen önellentmondásba keveredett saját magával (ez máshol valóban előfordul – kár lenne tagadni). Ebben az esetben elgondolkodtató, hogy az engem igazoló helyek összhangban vannak a fetisizmus elméletével, míg az Önt (állítólag) igazoló helyek az én felfogásom mellett a fetisizmus elméletét is aláásnák. Nem lenne ez túl nagy ár? Nem ok ez arra, hogy még egyszer alaposan átgondoljuk ezt az egészet? Az én felfogásom és a szerzőpáros felfogása között az alapvető különbséget Ön – úgy tűnik – nem igazán értette meg. Ez abból is látszik, hogy Ön a kizsákmányolás kérdésében egyetért velem. Pedig a szerzőpáros felfogása az értékről teljes összhangban van a kizsákmányolásértelmezésükkel! Nem lehet az egyiket elfogadni, a másikat elvetni. A szerzőpáros egyértelműen az általuk javasolt munkautalvány-rendszert az általános munkakényszer eszközeként képzelik el. Ez semmiképpen nem lehetne egy kizsákmányolásmentes társadalom alapeleme, ha a kizsákmányolás alatt az idegen munka leigázását, azaz magát a munkakényszert értenénk. Hogy Marx szavaival éljek, ezzel csak általánossá tennék a kizsákmányolást, ahogy ez sajnos a tervutasításos szocializmusban be is következett. Természetesen, ha a kizsákmányolás alatt az elidegenedést, az idegen meg nem fizetett munka elsajátítását értjük, akkor ez a probléma elesik. De fogadjuk már el végre a tényt, hogy Marx és Engels a Német ideológiában egyszer s mindenkorra leszámolt az elidegenedés kategóriájával! Amikor Marx Hegelt „a feje tetejéről a talpára állította”, akkor többek között és mindenek előtt az elidegenedés idealista kategóriáját a fetisizmus materialista kategóriájával váltotta fel. Hogy ezt a polgári teoretikusok (talán az egy Polányit

55

kivéve) nem hajlandók felismerni, az érthető, de hogy marxistákkal is késhegyig menő vitákat kell folytatni, az kínos. Ha a szerzőpáros nem csatolná az utalványhoz a „létező szocializmusban” már alaposan lejáratódott egyenlősdi és általános munkakényszer fogalmait, nekem különösebb bajom nem is lenne vele. Akkor az egyszerűen pénz lenne, amíg van társadalmi munkamegosztás, és következésképpen van árutermelés. Azután amilyen mértékben enyésznének el ez utóbbiak, úgy enyészne el az utalvány pénzjellege is – mindenféle voluntarista beavatkozás nélkül. A társadalmi munkamegosztás megszűnésének előfeltétele a munkák közötti különbségek eltűnése, következménye a munka létszükségletté válása, a munkaidő és a szabadidő elválásának és szembenállásának megszűnése. Ezzel persze elesik a munkaidővel való gazdálkodás is. A „népszavazásos” demokráciáról alkotott véleményemről Ön azt írja: „ebben Nagy Andrásnak teljesen igaza is van, csakhogy ez az érv minden demokratikus intézménnyel szemben alkalmazható.” Erre persze azt kellene mondanom, hogy annál rosszabb a demokratikus intézményeknek. Csakhogy ez az érv nem minden demokratikus intézménnyel szemben alkalmazható, csupán a kényszerű munkamegosztáson alapuló, tehát polgári társadalmak demokratikus intézményeivel szemben. Nem véletlenül idéztem Lenin híreshírhedt „szakácsnő” aforizmáját. Az önigazgató demokrácia olyan kísérletei, mint az 1905ös, 1917-es szovjetek, az 1956-os munkástanácsok, az Erdei-Fehér koncepciója alapján kialakított „kádári” termelőszövetkezetek még nagyon sok kutatni valót rejtenek. Sikereik és kudarcaik egyaránt. Szalay elvtárs válaszának utolsó gondolat-tömbje mutatja, hogy nagyon félreértette gondolataimat. Kicsit marxológiává alacsonyítja álláspontomat, amikor azt mondja „Nagy Andrásnak lehet ebben igaza, de ez semmi esetre sem Marx álláspontja.” Őszintén szólva engem csekély mértékben érdekelne, hogy mi Marx álláspontja, ha véletlenül nem értenék vele egyet. Kevés dolog idegesít fel jobban, mint amikor az antimarxisták Marx szájába adott sületlenségeikkel „cáfolják” Marxot, illetve amikor marxisták egy kritikus véleményt azzal hárítanak el, hogy „lehet hogy igaza van, de ez nem Marx álláspontja.” A legrosszabb persze az, amikor a kettő keveredik, és Marxot kitalált nézeteivel „védelmezik”. Félreértés ne essék, ez csak úgy eszembe jutott. Az, hogy a lehetséges igazságom „nem is kínál reális fogódzópontokat a kapitalizmus meghaladásához, hiszen ez esetben a munkamegosztást s a szellemi és fizikai munka elkülönülését még a kapitalizmusnak kellene meghaladni” – ismét a dialektika megértésének hiányát jelzi. A dolog lényege éppen az, hogy nincs semmilyen szereposztás arra nézve, hogy melyik társadalomnak kell a meghaladandókat meghaladni. Ezt a meghaladást csak a kapitalizmus tudja megkezdeni és csak a szocializmus tudja bevégezni. Ez az átmenet dialektikája. Mégegyszer hangsúlyozom, hogy amennyiben a tőkés uralkodó osztály tudatosan és erőszakosan akadályozza ennek a szerves folyamatnak a kibontakozását, akkor a munkásosztály kénytelen erőszakkal átvenni hatalmat, de ez magában hordozza a bonapartista (sztálinista) elfajulás veszélyét is, éppen azért, mert a „szakácsnők” még nem eléggé műveltek, az államigazgatás nem eléggé áttetsző. Azonban mélységesen nem értek egyet Szalay elvtárs válaszának utolsó bekezdésével. Én nem Marx egész – filozófiai antropológiájában gyökerező – humanista vízióját kérem számon a szerzőkön, hanem csupán az általuk használt marxi kategóriák megfelelő használatát, ami elsősorban a tudományos igazsághoz, másod-, de persze nem utolsó sorban az eredeti marxi szövegekhez való hűséget jelenti. Ez alól nem adhat felmentést az, hogy ők csupán „a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet technikai problémáit akarták megoldani”.

56

Immár 12 éve vagyok kénytelen jobb meggyőződésem ellenére erősen matematizált polgári közgazdaságtant tanítani. Soha nem mulasztom el nyomatékosítani a hallgatók számára, hogy egy matematikailag hibátlan elmélet lehet a valósággal nem adekvát, hamis. De azt is elmondom, például matematikailag eléggé képzetlen idősebb kollégáimnak is, hogy egy matematikailag hibás elmélet biztosan hamis! Tehát ha szerzőpárosunk hamisan értelmezett alapfogalmakkal operálnak, akkor technikai megoldásuk egészen biztosan több mint aggályos lesz. Ezt akartam az írásomban elmondani. Elvtársi üdvözlettel

57

Új magyar kommunista kiáltvány (egy marxista párt lehetséges programja a XXI. század első évtizedeire) 1989-ben rendszerváltás történt Magyarországon. E tényt sokan üdvözölték, sokan kétségbe estek miatta. Nem mindig azok üdvözölték, akiknek okuk volt rá, és nem mindig azok estek kétségbe miatta, akiknek okuk lett volna a kétségbeesésre. A rendszerváltást természetesen üdvözölték azok, akik szociális származásuknál, neveltetésüknél, társadalmi helyzetüknél, aspirációiknál fogva gyűlölték a munkás-paraszt hatalmat és semmitől nem féltek jobban, mint hogy ez a társadalmi rendszer, ami valójában Magyarországon 1948 és 1988 között sokszor inkább szavakban, mintsem tettekben létezett, egyszer teljes valósággá váljon. Üdvözölték azok is, akik arra vártak, hogy végre-valahára elmúlik Magyarországról a dzsentri-mentalitás, az uram-bátyám szellem 1867 óta különböző színekben élő átka, akik azt várták, hogy végre igazi szabadság, igazi demokrácia köszönt ránk. Üdvözölték azok is, akik a „nyugati“ kapitalizmusból csak a gazdag üzleteket, az elegáns autókat, a szép ruhákat vették észre, akik azt hitték, hogy ha nálunk is „bevezetik“ a kapitalizmust, akkor nálunk is egy csapásra minden ilyen szép és jó lesz. Nemcsak üdvözölték, de a legaktívabban elő is készítették a rendszerváltást a felváltandó rendszer nomenklatúrájának „reformer“ tagjai, akik felismerték, hogy a politikai hatalmukat veszélyezteti a gazdaság sokban nekik, „reformjaiknak“ köszönhető összeomlása, akik elérkezettnek látták az időt politikai hatalmuk gazdasági hatalomra való átváltására, ezért mindent elkövettek, hogy azt a rendszert (az állampárti szocializmust), amelyben a politika uralta a gazdaságot, olyannal (a kapitalizmussal) váltsák fel, ahol a megszerzett gazdasági hatalommal uralhatják a politikát. E szándékukat hatékonyan segítette a látszólag ellenük fellépő „demokratikus ellenzék“ tevékenysége. E nagyfokú ideológiai zűrzavarban kellett egy közérthető, a rejtett intrikákat és praktikákat elfedő, a rendszerváltást a vesztesekkel is elfogadtató új ideológia. De nincs új a nap alatt! A kilencvenes évek elején újra kísértet járta be Közép-kelet Európát - megint a kommunizmus kísértete! Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régió minden újdonsült hatalma: a lengyel klérus és az ex-kommunista Jelcin, Zétényi és Torgyán, Csurka radikálisai és Boross rendőrei. Akadt-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei ne híresztelték úton-útfélen, hogy kommunista, akadt-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a nála haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek? A Szovjetunió - Gorbacsov felemásra sikeredett peresztrojkája - hátországot adott annak, hogy a hazai tömegtájékoztatásban a legkülönbözőbb csúsztatások (kommunizmus egyenlő marxizmus, marxizmus egyenlő bolsevizmus, bolsevizmus egyenlő sztálinizmus, sztálinizmus egyenlő fasizmus, fasizmus egyenlő kommunizmus) segítségével lassan, de módszeresen felkorbácsolják az antikommunizmust, amely mára szinte a rasszizmus egyik válfajává züllött. Az őszinte, de buta szélsőjobb-oldal zsidózik, a ravaszabbja bolsevistázik, kommunistázik. Kell, hogy legyen Magyarországon olyan politikai mozgalom, amely képes e kommunista kísértet meséjével szemben a rendszerváltás marxista kritikáját, az eredeti marxi szellemiségű kommunizmust szembeállítani. E mozgalom programja az alábbi kiáltvány.

I. A kommunisták és a rendszerváltás A rendszerváltás egyszerre változtatta meg radikálisan Magyarország politikai és gazdasági berendezkedését. A politikai rendszerváltás az egypárt-rendszerre épülő, magát népi demokráciának valló, ám valójában egy tekintélyelvű elemeket sem nélkülöző, a jogállamiság elveit meg-megsértő pártállami formációt többpárt-rendszerű, a hatalmi ágakat alkotmányosan szétválasztó parlamenti demokráciával és jogállammal váltotta fel. A gazdasági rendszerváltás legfontosabb eszközei a kárpótlás és a privatizáció voltak. I.1. A többpárt-rendszerű parlamenti demokrácia A kommunisták minden eszközzel védik a parlamenti demokrácia és a jogállamiság valódi demokratikus értékeit, de rámutatnak annak polgári korlátaira is. A többpárt-rendszerű képviseleti demokrácia még szigorúan betartott szabályok mellett sem tökéletes. Szükséges annak egyre szélesebb körű kibővítése a közvetlen demokrácia eszközeivel. Meg kell erősíteni a népszavazás intézményét, vissza kell állítani az eredeti 1989-es népszavazási törvény azon alapelvét, amely szerint a népi kezdeményezésű népszavazás eredménye szabály szerint kötelező erejű és csak kivételesen véleménynyilvánító. Vissza kell állítani a fontosabb törvényjavaslatok kötelező társadalmi vitájának rendszerét. A civil- és kisebbségi szervezetek közvetlen részvételét a törvényalkotás folyamatában egy delegációs elven alapuló és véleményezési, újratárgyalásra visszaküldő joggal felruházott második országgyűlési kamara felállításával kell megoldani. Kisebbségek alatt nem csak az etnikai, nemzetiségi kisebbségeket értjük, hanem például a nyugdíjasokat, a mozgássérülteket, stb. is. Delegációs elv alatt a civil- és kisebbségi szervezetekből alakult választói gyűlések által delegált képviselők rendszerét értjük. Elfogadhatatlan a kisebbségi képviselők közvetlen választása (ami a jelenlegi gyakorlat a kisebbségi önkormányzatok esetében), mert ha bárki leadhatja szavazatát egy kisebbségi képviselőre, az súlyos visszaélésekre adhat alkalmat, viszont a szavazásra jogosultak körét nem lehet a kisebség tagjaira korlátozni, mert azt, hogy ki tartozik egy adott kisebbséghez, jogilag nem lehet meghatározni. A kommunisták a leghatározottabban fellépnek a parlamenti demokrácia jelenlegi formájának antidemokratikus anomáliái ellen. A jelenlegi törvények és az Alkotmánybíróság gyakorlata elvileg lehetővé teszi, hogy a megválasztott országgyűlés prolongálja saját magát, ne írja ki a soronkövetkező választásokat, mivel az országgyűlés alkotmánysértő egyedi határozataira nincs ma Magyarországon jogorvoslati lehetőség. Ezt mutatta a Munkáspárt által kezdeményezett, a törvényben előírt számúnál több aláírással alátámasztott NATO-népszavazás kiírásának törvény- és alkotmánysértő elutasítása és az ezzel kapcsolatos alkotmánybírósági állásfoglalás. Amikor valamelyik képviselő elhagyja frakcióját és egy másik párt frakciójába ül át, az minden egyes esetben a választói akarat megsértése. Ezen a jogtalanságon alig változtat a jelenlegi házszabály, amely az átülést csak a függetlenek „purgatóriuma“ után teszi lehetővé. Különösen antidemokratikus, amikor a valamely párt frakciójából kiváló képviselők új pártot alapítanak, amely ilyen módon választási megmérettetés nélkül jut parlamenti képviselethez. Ezekben a helyzetekben is erősítené a demokráciát a képviselők korlátozott visszahívhatósága. A visszahívhatóság korlátozására a visszaélések miatt van szükség. A megfelelő szabályok szerint visszahívott képviselő megüresedett helyére pótválasztást írnának ki. A visszahí-

59

vás egyik formája lenne az önvisszahívás, amikor egy egyéni kerületben megválasztott képviselő, ha át akarna ülni egy másik frakcióba, kerületében új választást írnának ki, amelyen az immár volt képviselő új pártja szineiben indulhatna. Ugyanez történne az egyénileg választott képviselő frakcióból történt kizárása esetén is. A listán bekerült képviselőnek, ha nem kívánna tovább a frakciójában tevékenykedni, vissza kellene adnia a mandátumát volt pártjának. A frakcióból kizárt listás képviselő mandátuma elveszne. A kommunisták kisebb létszámú, a választási eredményeket pontosabban tükröző országgyűlést szorgalmaznak. A kommunisták felhívják a figyelmet a jogállamiság korlátaira is. A rendszerváltás „törvénygyárában“ nagyon sok „selejt“, szakmailag hibás, önellentmondásos, joghézagos törvény születik. Ez a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy a nyilvánvalóan hibás, jogtalanságokat szülő, károkat okozó jogszabályok kijavítása roppant nehézkes. A felesleges, csak az országgyűlés tekintélyét lejárató parlamenti pártcsatározások helyett gyorsított eljárásban kellene a joggyakorlat által „leselejtezett“ jogszabályokat kijavítani. Természetesen a törvényjavaslatok szakszerűbb előkészítésére is nagy szükség lenne. A társadalom nem alaptalanul úgy érzi, nem érvényesül teljes mértékben a jog előtti egyenlőség. Még mindig vannak „egyenlőbbek“ az egyenlőknél. Mindennapos gyakorlat, hogy különböző bíróságok egészen hasonló ügyekben egymásnak ellentmondó ítéleteket hoznak. Ez illuzórikussá teszi a jogbiztonságot. A kommunisták követelik a teljes jog előtti egyenlőséget, a gyors, hatékony, részrehajlásmentes és egységes igazságszolgáltatást. Az Alkotmánybíróság gyakorlata, meghozott ítéletei vagy éppen több éve elfektetett ügyei azt a gyanút ébresztik, hogy e magas taláros testület sem mindig mér egyforma mértékkel. A kommunisták követelik az alkotmánybírósági törvény pontosítását, az alkotmánybíróság ügyrendjének törvényben való rögzítését, az alkotmánybíróság pártoktól és az aktuálpolitikától való függetlensége biztosítékainak megerősítését.

I.2. A gazdasági rendszerváltás I.2.1. A kárpótlás A kárpótlás a rendszerváltás egyik legtöbb bajt okozó politikai akciója volt, terepe a politikai csatározásoknak, visszaéléseknek, a tömegek becsapásának. A kelet-európai rendszerváltó országok gyakorlatában példanélküli a magyar kárpótlás. A legtöbb rendszerváltó országban a szocialista tulajdon felszámolásának eszköze az úgynevezett kuponos privatizáció volt, amikor is demagóg módon erősen alulértékelt állami értékpapírok formájában úgymond „szétosztották” az állami vagyont az állampolgárok között. Ez az eljárás ravasz és „korszerű” módja az új eredeti tőkefelhalmozásnak, mivel az alulértékelt értékpapírokat a tőzsdén tovább értéktelenítve gyorsan elérték e papírok kevés kézbe koncentrálását, ami azután lehetővé tette az állami vagyon „törvényes” kisajátítását, eleve lehetetlenné téve a „kisajátítók kisajátításának” majdani törvényes keretek közötti megvalósítását. Magyarországon ezt az aljas eljárást ráadásul még ostobán is valósították meg a kárpótlási folyamatban. Ez a megoldás az akkor koalícióban kormányzó MDF és FKgP politikai alkujának eredményeként jött létre. Az MDF „rendszerváltó nagytakarítást”, az FKgP az 1947-es állapotoknak megfelelő reprivatizációt akart csinálni. Az alku

60

eredményeképpen egy öszvér-megoldás született, amelyben összeházasították az előző rendszerekben életükben és személyi szabadságukban sérelmet szenvedettek kárpótlását az 1947 utáni államosítások és kollektivizálások kárvallottainak kárpótlásával. A kommunisták nem ellenzik az életükben és személyi szabadságukban sértettek kárpótlását, bár tiltatkoznak az ellen, hogy e folyamattal párhuzamosan a koncepciós pereket sok esetben koncepciós felülbírálati eljárásokkal orvosolták, amelyekben a sokszor valóban durva eljárási hibákkal elítélt háborús bűnösök ítéletét bűntett hiányában és nem az eljárási hibák miatt semmisítettek meg; köztörvényes bűnözőket, akiket politikai okokból valós súlyuknál súlyosabban, nem egyszer halálra ítéltek, hősökként rehabilitáltak. A kommunisták azonban nem fogadhatják el az elvett javak kárpótlását abban a formában, ahogy azt a kárpótlási törvények alapján megoldották. Ezeket a javakat nem valakik tulajdonították el saját céljaikra, hanem köztulajdonba vették őket. Valóban ennek során méltánytalanságok, törvénytelenségek és atrocitások sorát követték el. Az is igaz, hogy akik a továbbiakban a társadalom nevében kezelték ezt a köztulajdont, sok esetben (de messze nem mindig!) rosszul sáfárkodtak vele. Ezeknek a politikai szereplőknek a rendszerváltásban magában kellett volna elnyerni politikai büntetésüket. Ha ez nem történt meg, azért a rendszerváltás valódi lényege a felelős. A kommunisták mindenkinél hangosabban követelik, hogy akik bizonyíthatóan rosszul gazdálkodtak a társadalom tulajdonával, azok még kevésbé lophassák el e társadalmi tulajdont, mint bárki más! Tehát a kommunisták a valódi, demokratikusan irányított társadalmi tulajdon mellett szólalnak fel. Akiket az államosítások, a kollektivizálás folyamatában megjelenő méltánytalanságok, atrocitások életükben vagy személyes szabadságukban sértettek meg, azokat a kárpótlás másik, a kommunisták által is elfogadott vonalán kárpótolták. De akik csupán magánvagyonukat vesztették el, azok a társadalom tagjaiként utána ugyanúgy élvezték (vagy szenvedték) a köztulajdont, mint bárki más. Amikor az állami költségvetés terhére, inflációt gerjesztve kárpótolták őket, akkor ezzel a többi, mit sem vétő polgártársaikat sújtották. A kommunisták azonban nem csak emiatt a társadalmi igazságtalanság miatt ellenzik a kárpótlást. A kárpótlási jegyek segítségével súlyos visszaélések történtek a privatizáció során (fillérekért felvásárolt kárpótlási jegyekkel és a kárpótlási jegynek biztosított kedvezményekkel milliárdos vagyontárgyakat szereztek meg néhány millió forintért). A kárpótlás legsúlyosabb bűne azonban a termelőszövetkezetek szétverése, végletekig való legyengítése volt, ami a korábban oly sikeres magyar mezőgazdaság máig tartó válságát elsősorban kiváltotta. A kárpótlási törvény sorsa kiállította az új magyar képviseleti demokrácia bizonyítványát is. A törvény elfogadásakor azt az akkori parlamenti ellenzék (az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz) nem szavazta meg. A tervezetet leghevesebben bíráló SZDSZ-nek és MSZP-nek hamarosan, 1994-ben, kormányra kerülve módja lett volna a törvény végrehajtását felfüggeszteni, az okozott károkat minimalizálni, hiszen korábbi ellenzéki magatartásuk erre erkölcsileg felhatalmazta volna őket. Ehelyett ők a jogfolytonosságra és jogbiztonságra hivatkozva maradéktalanul végrehajtották az általuk leszavazott törvényt, amivel nem csak a teljes károkozást tették lehetővé, de nagy mértékben megrendítették a tömegek képviseleti demokráciába vetett hitét is. Jó példát szolgáltak arra, hogy a választók hiába váltják le a nekik nem tetszően működő kormányt, ha az új kormány a jogfolytonosságra hivatkozva ott folytatja, ahol az előző abbahagyta. A kommunistáknak már csak azért is be kell kerülniük a parlamentbe, hogy az ilyen álszent politika ellen hatékonyan felléphessenek.

61

I.2.2. A privatizáció A privatizáció a rendszerváltó országokban nem azt jelenti, mint a fejlett tőkés országok gazdaságpolitikai gyakorlatában. Ez utóbbiban az állam sajátos holding vállalatként időről időre „államosítja“ azokat a tevékenységeket, vállalkozásokat, amelyeket a magántőke „lestrapált“, amelyek számukra már nem eléggé nyereségesek, vagy egyenesen veszteségesek. Ezeket állami, tehát közpénzekből szanálja, feljavítja, majd „privatizálja“, a ténylegesen beleölt költségeknél lényegesen olcsóbban visszaadja a magántőkének. Vagyis itt az „államosításprivatizáció“ páros a tőkés érdekeket szolgáló gazdaságpolitika időről-időre visszatérő eszköze. A rendszerváltásnál a privatizáció az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozás sajátos, a sajátos helyzetnek megfelelő formája, a köztulajdon egyszeri kisajátítása - állami segédlettel. Egyben a korrupció melegágya, ideologikus folyamat. Ahogyan 1948-49-ben ideológiai alapon folytatták le az államosításokat, azt sulykolva, hogy az állami tulajdon a legjobb formája a tulajdonnak, a rendszerváltáskor ugyanilyen ideologikusan azzal indokolták a privatizációt, hogy a magántulajdon a tulajdon legjobb formája. Ahogyan az ideologikus államosítás szükségszerűen vezetett túlkapásokhoz, szakmailag elfogadhatatlan döntésekhez, úgy az ideologikus privatizáció is szükségszerűen vezet nemzetgazdasági szempontból hibás, sőt veszélyes döntésekhez. A privatizáció részben a társadalom megtévesztését is szolgálta. Ezt már láttuk a kárpótlással kapcsolatban, amikor a parasztságot a termelőszövetkezetek szétverésére bujtották fel. Veszélyes időzített bombát helyeztek el a bérlakás-vagyon nagy részének privatizálásával is. A magántulajdon fensőbbségének sulykolásával családok tízezreit vették rá, hogy „olcsón“ vegyék meg bérlakásaikat. A hangos propaganda elnyomta a vevők természetes éberségét, így az új lakástulajdonosok nem fogták fel, hogy olyan csődtömeget vásároltak meg, amelynek szanálása egészen biztosan meghaladja erejüket. A végsőkig leromlott lakásállomány robbanásszerű pusztulása várható. A bomba detonátora már működésbe lépett. A helyzeten csak olcsón dolgozó, államilag támogatott lakáskarbantartó, lakásfenntartó szövetkezetek segíthetnek. Továbbá a lakásvagyon javának valódi tőkeerős, de alapvetően nem profitérdekelt tulajdonosok kezébe adása. A magyar és nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy piacgazdasági körülmények között a legjobb lakástulajdonosok a takarékpénztárak, biztosítótársaságok és mindenek előtt a társadalombiztosítási alapok (sokakban él még az OTI-házak emléke, amelyek államosítása az ideologikus melléfogások egyik jellemző példája). Még nem késő a megfelelően lebonyolított, szigorúan önkéntes, államilag ellenőrzött tulajdonosváltás. Az államnak megfelelő törvényi garanciákkal kell biztosítani a lakásbérlők jogait és biztonságát. A gazdaság alapvető kapacitásainak privatizálása demokratikus ellenőrzés nélkül, szakszerűtlenül, korrupció-gyanúsan, a társadalomnak súlyos, szinte helyrehozhatatlan károkat okozva zajlott le. Két fő szakasza a már a hivatalos rendszerváltást megelőzően kezdődött úgynevezett „spontán“ privatizáció, illetve a privatizációs törvénnyel létrehozott ÁVÜ-ÁPV Rt által intézményesített „magánosítás“. A „spontán“ privatizáció részben valóban a rendszerváltó állampárti nomenklatúra politikai hatalmának gazdasági hatalomba való átváltásának eszköze volt, rengeteg visszaéléssel. Ám pozitív mozzanatként tekinthető, hogy keretében sok esetben a vállalat működését jól ismerő, mert már hosszabb ideje alkalmazottként irányító, szakmailag hozzá62

értő menedzser-csoport szerezte meg azt a vállalatot, amelyet már azelőtt is gyakorlatilag sajátjaként kezelte („a szakértelem bolsevik trükk“). Az intézményesített privatizáció során a nemzeti vagyon jelentős része, sikeres vállaltok, egész iparágak kerültek külföldi kézbe. A kommunisták, amennyiben az ésszerű, nem ideologikusan végrehajtott privatizációt nem ellenzik, annyiban az ellen sincs kifogásuk, hogy ezt külföldi tőkebevonással hajtsák végre. Amit elleneznek, az a külföldi felvásárlónak adott elvtelen kedvezmények, engedmények. Megbocsáthatatlan, hogy egyes külföldi befektetők tulajdonképpen nem a vállalatot, hanem a piacát szerezték meg. Elfogadhatatlan, hogy egyes külföldi befektetők csak addig tartották meg a magyarországi vállalatukat, amíg tartott az adómentesség, mihelyt az megszűnt volna, tőkéjüket kivonták. Miközben az első MDF-kormány törvényt erőszakolt keresztül a parlamenten az „önkényuralmi jelképekről“, nem biztosítottak törvényi védelmet a nemzetközileg elismert magyar márkajelzéseknek. Így fordulhat elő például az, hogy a Generál Electric az általa megszerzett Tunsgram márkajelzésével bocsát ki délamerikai izzógyáraiból silány termékeket. Sok külföldi befektető a jellegzetes magyar termékek gyártását az általuk megszerzett vállalatoknál megszüntette és helyette saját fejlesztésű termékeket gyártat (édesipar, tejipar, háztartási vegyipar stb.). Természetesen ezen külföldi tulajdonosok első lépése a hazai fejlesztő részlegek felszámolása volt. A külföldi tulajdonba került, illetve külföldiek által létrehozott hazai vállalatok jelentős része bedolgozással, összeszereléssel foglalkozik. Mindennek az a veszélye, hogy a legkisebb világpiaci nehézségek esetén a külföldi tulajdonos szinte gond nélkül szüntetheti meg, vagy viheti jobban kizsákmányolható helyre a termelést. Az is nem egyszer előfordult, hogy a felvásárló külföldi vállalat valójában a piacot akarta megszerezni, és ezért ahogy hozzájutott a magyar vállalathoz, azt azonnal vagy rövid időn belül felszámolta. A külföldi tulajdonú vállalatok többségében nem működik szakszervezet, azok szervezése főbenjáró bűnnek számít, aminek büntetése az azonnali elbocsátás. A kommunisták azt követelik, hogy a külföldi tőke ugyanazokkal a szabályokkal működhessen csak nálunk, mint a hazai. Megfelelő állami nyomással késztessék azt itteni vállalatokban a helyi fejlesztő tevékenységet, eredeti magyar termékek kifejlesztését és gyártását. A munkafeltételek feleljenek meg az európai normáknak, a külföldi tulajdonos ne engedhessen meg olyan bánásmódot a magyar munkásokkal szemben, amelyet saját országában nem alkalmazhatna. Biztosítsák a Munka Törvénykönyvének maradéktalan érvényesülését, különös tekintettel a szakszervezeti tevékenység szabadságára. A kommunisták elítélik a bankrendszer és a biztosítási ágazat szinte teljes külföldi kézbe adását. A külföldi tulajdonú bankoktól még a hazaiaknál is nehezebben várható el, hogy a kis- és középvállalatok normális működéséhez szükséges rövid és középlejáratú hiteleket olyan kondíciókkal nyújtsák, amelyeket a vállalkozók valóban igénybe tudnak venni. A külföldi tulajdonú bankoktól aligha várható el egy méltányos és mégis hatékony diák-hitelrendszer működtetése. A külföldi kézbe került, illetve külföldi alapítású biztosítók főként a magyar hagyományoktól idegen életbiztosításokat szorgalmazzák, miközben a vagyonbiztosítást, különösen az agrárbiztosítás különböző formáit lényegében elsorvasztották. A kommunisták erősen ellenzik a közszolgáltatások (energia, víz, csatorna, tömegközle-

63

kedés) privatizálását. A már végrehajtott privatizációk visszacsinálása rövid távon nem valósítható meg, de fokozható (például fokozatos részvényfelvásárlás útján) a közösségi (állami, önkormányzati) ellenőrzés. A privatizált közszolgáltatások tulajdonosainak mohóságát törvényileg is korlátozni kell. A kommunisták erős közösségi felügyeletet kívánnak a privatizált egészségügyi, kultúrális és oktatási intézményekben is.

II. A kommunisták és a társadalom II.1. A gazdaság A rendszerváltás óta eltelt több tíz év alatt hosszú időre eldőlt, hogy Magyarország társadalmi-gazdasági berendezkedése a tőkés piacgazdaság. E ténnyel a kommunisták nem békülnek meg, de tudomásul veszik. Ez azt jelenti, hogy bár céljuk továbbra is egy társadalmilag ellenőrzött tulajdonrendszeren alapuló, a társadalmi egyenlőséget és igazságosságot mind teljesebb formában megvalósító szocialista társadalom győzelme, de jelenleg és a közeli jövőben a polgári demokrácia által nyújtott lehetőségeket kihasználva a tőkés piacgazdaság feltételei között küzdenek a dolgozó emberek, a saját leleményességükre, tudásukra, kockázatvállalásukra építő kis- és középvállalkozók, az önhibájukon kívül leszakadó, a társadalom szélére sodródó honfitársaink életkörülményeinek javításáért, emberi és szociális szabadságjogaik védelméért. II.1.1. Demokratikus viszonyokat a gazdaságban! A kommunisták tudomásul veszik, hogy jelenleg a gazdaság meghatározó tulajdonformája a magántulajdon. Ugyanakkor elvileg különböztetik meg a mások munkáján uralkodó magántulajdont a személyes szükségletek kielégítését szolgáló személyes, egyéni tulajdontól. Míg az utóbbi esetében elfogadják, sőt védelmezik a tulajdonlás szuverenitását, a tulajdonos jogát a mind teljesebb önrendelkezésre, addig a magántulajdon esetében szorgalmazzák a társadalmi ellenőrzés mind teljesebb megvalósulását, elsősorban a közvetlenül érdekeltek részéről. Ennek eszközei •

a törvény erejénél fogva hatékonyan működő szakszervezetek és a munkavállalói részvétel egyéb formái a magántulajdonú üzemekben, lakóbérlői bizottságok a magántulajdonú bérházakban stb.

•

össztársadalmi szinten hatékony érdekegyeztetés.

•

az állam a munka világának konfliktusaiban legyen legalább semleges, de szükség esetén inkább a munkavállalói oldalt támogassa, semmiképpen ne folytasson munkavállaló-ellenes politikát.

II.1.2. Állítsuk helyre a mezőgazdaságot! A kollektivizált mezőgazdaság kialakulása sajátos laboratóriuma volt az új, szocialista tulajdonviszonyok létrehozásának. Letagadhatatlan tény, hogy a Szovjetunióban a harmincas években végrehajtott kolhozosítás a sztálini önkény legborzasztóbb bűnei közé tartozik, s az is, hogy 1949 és 1953 között Magyarországon szolgai módon próbálták lemásolni ezt a folyamatot. Ennek vetett véget az első Nagy Imre-kormány. A hatvanas évek szövetkezetesítési folyamatában szintén sok túlkapás, megengedhetetlen erőszak történt, ám ez mégis gyökeresen más volt, mint a sztálini kolhozosítás másolása. 64

Olyan kiváló agrárszakemberek gondoskodtak erről a másságról, mint Fehér Lajos és Erdei Ferenc. Ami létrejött és a hatvanas évek végén megerősödött, az egy olyan új tulajdonforma volt, amelyet méltán nevezett Lukács György egy darab megvalósult szocializmusnak. Ezek a szövetkezetek semmiképpen nem nevezhetők kolhozoknak. Bennük a közösségi tulajdon biztos hátterére támaszkodó egyéni kezdeményezés jutott soha nem látott lehetőségekhez. A magyar parasztság élt is ezzel a lehetőséggel és a magyar mezőgazdaság hihetetlen fejlődéssel beverekedte magát a világ élvonalába. Ellentétben az összes többi szocialista országgal, Magyarországon az élelmiszerellátás a hatvanas évek vége óta zavartalan volt. Az állampárt dogmatikusai nem nézték jó szemmel ezeket a szövetkezeteket, hiszen létük volt az élő bizonyíték, hogy az államigazgatási tulajdon nem a legjobb formája a társadalmi tulajdonnak. Így az sem véletlen, hogy az utolsó nagy koncepciós perek éppen tsz-elnökök ellen folytak a hetvenes években. A rendszerváltók (akik Pozsgay semmivel sem alátámasztott kijelentését – hogy tudniillik, „a rendszer nem megreformálható” – minden áron igyekeztek a tömegek fejébe sulykolni) szemében természetesen e „darabka megvalósult szocializmusok” elviselhetetlen szálkának bizonyultak. Nem véletlen tehát az a düh, amivel a kárpótlási folyamat és más alantas eszközök segítségével a rendszerváltók, élükön a „rózsadombi kisgazdákkal”, mindent elkövettek a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok szétveréséért, nem törődve azzal, hogy egyúttal az egész magyar mezőgazdaságot verik szét. Erőfeszítéseiket sajnos jelentős siker koronázta. Bár a szövetkezeti parasztság jelentős része a rendszerváltók várakozásai ellenére kitartott szövetkezete mellett, a meg-meg ismétlődő nagy erejű támadások miatt erőtartalékaik végén járnak. A jobboldali pártok bedobták a külföldiek termőföld-vásárlási tilalmának követelését. E látszólag hazafias követelésnek nem az a fő baja, hogy nem EU-komfort, hanem az, hogy kezdettől fogva összekötötték a jogi személyek termőföld-vásárlási tilalmának követelésével, ami egyértelműen a szövetkezetek ellen irányul. Mindehhez most hozzájárul a külső szövetkezeti üzletrészek kifizettetésének diszkriminatív előírása, ami nem igazán segít az üzletrésztulajdonosokon, de tönkreteszi azt is, ami még a szövetkezeti szektorból megmaradt. A kommunisták a mezőgazdaság helyreállítását követelik, ami szerintük csak a szövetkezeti mozgalom felszámolására irányuló mesterkedések megszüntetésével, a tulajdonformák valódi esélyegyenlőségével valósítható meg. II.1.3. Védelmet a leszakadóknak! A rendszerváltásnak rengeteg vesztese van. Idetartoznak a munkanélkülivé váltak, a hátrányos helyzetű régiók lakóinak jórésze, a nyugdíjasok, a hátrányos helyzetű kisebbségek és mindenek előtt azok a gyermekek, akik ezekhez a körökhöz tartoznak. A kommunisták a legerkölcstelenebb dolognak tartják a munkanélküliséget, azt, hogy dolgozni, alkotó munkát végezni képes és akaró embereket megfosszanak ennek lehetőségétől. Olyan gazdaságpolitikát követelnek, amely a lehető legteljesebb foglalkoztatást biztosítja, bár tisztában vannak vele, hogy a tőkés társadalomban a teljes foglalkoztatottság nem lehetséges. Feltétlenül biztosítani kell azonban az első munkahelyhez való jogot, mert minden munkanélküliségek között a pályakezdők munkanélkülisége a legrombolóbb hatású. Vissza kell szorítani az akut, hosszantartó munkanélküliséget, mert az idő előrehaladásával sokszorozódik a reménytelenség. Vissza kell állítani a korábbi, férfiaknál 60, nőknél 55 éves nyugdíj-korhatárokat. A legszigo65

rúbban fel kell lépni a kor szerinti diszkrimináció ellen: ha a törvény teljes munkaképességűeknek ismeri el a 40 év felettieket, akkor a munkaadók ezt ne bírálhassák felül. Védeni kell a munkanélküliek emberi jogait. Néhány száz, vagy akár néhány ezer ügyeskedő miatt nem lehet potenciális bűnözőként kezelni százezreket – ha már a társadalom nem ismeri el saját bűnét a többszázezres munkanélküliség létezésében. A kommunisták fellépnek a munkavállalói szolidaritásért. Tudatosítani kell a még foglalkoztatottakkal, hogy a munkanélküliek túlnyomó többsége önhibáján kívül vált azzá, és ez a sors bárkit, bármikor elérhet. Ugyanilyen szolidaritásra van szükség a kisvállalkozók körében is, hiszen a nemzetközi nagytőke szorításában a csőd ellen sincs senki bebiztosítva. A fekete munkáért nem az „illegális” munkavállalókat, hanem alkalmazóikat kell büntetni. Magyar állampolgárok fekete munkájának „leleplezésekor” az alkalmazót kötelezni kell, hogy legalább az iparágban elfogadott minimálfeltételek mellett legalizálja munkásai munkaviszonyát, az elmaradt járulékokat maradéktalanul térítse meg, a munkavállalók munkaviszonyát visszamenőlegesen ismerjék el. Külföldi feketemunkások esetén a legméltányosabb és lehumánusabb idegenrendészeti megoldásokat kell alkalmazni. A rendszerváltás árnyoldalához tartoznak a hajléktalanok is. Ezek egy kisebbik része azért jelent meg az utcákon, tereken, aluljárókban, pályaudvarokon, mert a rendszerváltás – nagyon helyesen – megszüntette a közveszélyes munkakerülés BTK-tényálladék sztálinista intézményét és kiengedték a börtönökből az emiatt elzártakat.. A nagy többség azonban a munkásszállások felszámolásával marad fedél nélkül és az utánpótlásukat a munkanélküliek pauperizálódó, végleg lecsúszó rétege szolgáltatja. Az alkotmánybíróság burzsoá osztálybíróság jellegét leleplező határozata, amelyben a lakhatás jogát de facto törölték az emberi jogok közül (lévén, hogy az állam nem köteles garantálni) hamarosan eddig nem látott mértékben fogja a hajléktalanok számát szaporítani, különösen, ha felrobban a lakásprivatizáció időzített bombája. A kommunisták a hajléktalan-probléma humánus és hatékony megoldását szorgalmazzák. Sem a rendőri megoldás, sem a jótékonykodás nem megoldás. Alkotmányosan garantált joggá kell tenni ismét a lakhatást, növelni kell a szociális bérlakások számát. A teljes foglalkoztatás keretében meg kell találni a hajléktalanok foglalkoztatásának lehetőségét. Egyáltalán ezeket a páriákat vissza kell vezetni az emberi társadalomba, ahonnan legtöbbjük önhibáján kívül kiszakadt. Létszámuknál fogva a hajléktalanoknál sokkal nagyobb probléma a cigányságé. A cigányság problémája kisebb részben nemzetiségi, nagyobb részben azonban szociális probléma. A faji diszkrimináció minden cigány embert sért, de a legmélyebb szegénységben élő kelet-magyarországi cigányság sorsa kevésbé különbözik az ott élő nem cigány szegényekétől, mint a cigányság szűk módos rétegéétől. A cigányság problémáinak megoldása tehát elsősorban – persze nem kizárólag – a szegénység problémáinak megoldásából következik. E problémák nem csak elosztási problémák. A szegények sorsát jelenleg nagy mértékben rontja e réteg társadalmi mobilitásának hiánya. A cigányság helyzete annyival rosszabb, hogy náluk e mobilitás-hiány nem csak az anyagi feltételeikből, de környezetük – és nem elhanyagolható módon saját maguk – előítéleteiből is adódik. A kommunisták a szegénység, a pauperizmus, a cigányság problémáinak megoldását az elosztás igazságosabbá tételében, a társadalmi előítéletek lebontásában, a társadalmi mobilitást fokozó esélyegyenlőségben látják.

66

II.2. Oktatás, tudomány, kultúra, egészségügy Nemzetközi versenyképességünket nagyrészt a jól képzett, kultúrált és egészséges, ugyanakkor a nyugatinál nagyságrenddel olcsóbb munkaerő-kínálatunknak köszönhetjük. A rendszerváltás során a tervgazdaság eléggé el nem ítélhető „maradék-elvét” sokszorosan túlszárnyaló rombolás ment végbe az oktatás, a tudomány, a kultúra és az egészségügy területén, kockára téve ezzel a versenyképességet. A rombolásban egyaránt szerepet játszottak a „maradék-elv“ továbbélése, az átgondolatlan, „csakhogy minden másképpen legyen“ szemléletű, „reformok“ és nem utolsósorban az elitszolgáltatást elkülönítő részleges privatizáció. A kommunisták, elfogadva a tőkés piacgazdaság tényét, nem követelhetik, hogy az oktatás, az egészségügy ingyenes legyen - hiszen a piacgazdaságban semmi sincs ingyen. Követelhetik azonban, és követelik is az esélyegyenlőség-teremtés korszerű technikáinak alkalmazását. Ezek lényege, hogy a szolgáltató (iskola, orvos, kórház stb.) piacszerűen, a többiekkel versenyző tarifák szerint kapja meg szolgáltatása ellenértékét, de a szolgáltatást igénybevevő a szociális helyzetét figyelembevevő támogatások (diákhitel, egészségügyi biztosítás stb.) igénybevételével fizeti ki ezt az ellenértéket. Az egységes minőségű ellátás alapfeltétele, hogy a szolgáltató ne tudhassa, milyen forrásokból fizetik ki szolgáltatásai árát. Az alapszolgáltatások és a különleges (elit)szolgáltatások szétválasztása az alapszolgáltatások elsorvadásához, az eszközöknek az elitszolgáltatásokba áramlásához vezet. II.2.1. Az oktatás A rendszerváltás az oktatásban is a „csináljunk mindent másképpen“ szemléletű „reformok“ sorozatával jelentkezett. Eközben - attól függően, hogy éppen mely pártok kormányoztak hol a Horthy-korszak oktatási ideáljai, hol az európai-amerikai minták szolgai másolása, esetleg a kettő keveréke szolgáltak a „reformok“ alapjául. E folyamatokat jól jellemzi, hogy esetenként kiváló oktatási intézményeket fosztottak meg működési feltételeiktől csak azért, hogy az egyházaknak visszaadják elvett ingatlanjaikat. Ezzel együtt sem tudták kielégíteni egyes egyházaknak a oktatás és egészségügy területén jelentkező befolyásszerző mohóságát, ami nem egyszer helyi konfliktusok forrásává vált. Az úgynevezett európai (és/vagy amerikai) normák szolgai átvétele nem egyszer kimutathatóan a magyar oktatás nemzetközileg elismert magas színvonalát csorbította, rontotta a magyar pedagógustársadalom önbecsülését. A kommunisták elismerve, hogy az egyházi iskolák iránt létezik társadalmi igény, amellett állnak ki, hogy az oktatás alapvetően világi ügy. A tudás és a hit az emberi lét két egymástól különböző megnyilvánulása és e kettő összemosása a korszerű egyházaknak sem lehet érdeke. A tudás intézménye az iskola, a hit intézménye a templom. Az alapoktatás állampolgári jog és kötelesség, így annak költségeit a társadalomnak kell állnia. Ez alapvetően, de nem kizárólag az állami költségvetésből történik. Méltányos módon, de meg kell szüntetni az egyházi iskolák kettős állami támogatását, amely egyrészt az állami, önkormányzati iskolákkal azonos normatív ellátáson keresztül, másrészt az egyházak közvetlen állami támogatásán keresztül valósul meg. Politikai érdekek, szakmai hozzá nem értés és a minden áron változtatni akarás következtében a negyven éve stabilizálódott 8+4 szerkezetű közoktatás szétzilálódott, nagy mértékben rontva az általános színvonalat néhány elit-iskola érdekében. A különböző szerkezetek következtében a sokat hangoztatott átjárhatóság nem javult, hanem romlott. A felsőoktatásban a színvonalas oktatás anyagi ösztönzője lehet a tandíj. Ez azonban semmi-

67

képpen nem a diplomában jelentkező társadalmi előny ellentételezése. Ha ugyanis van ilyen előny (koránt sem mindig jelent előnyt a diploma), akkor azt a jövedelemadókon keresztül úgy is „megfizeti“ a diplomás szakember. A kommunisták csak akkor fogadják el a felsőoktatásban a tandíjat, ha azt hatékony és jól szervezett diákhitel fedezi. A bankok jelenlegi hozzáállása mellett erre nem sok remény van. A tandíj-mentesség azonban még nem jelenti az oktatás „ingyenességét“. A „Bokroscsomagban“ bevezetett tandíj, majd annak az Orbán kormány általi látványos megszüntetése ezért „vihar egy pohár vízben“. Valójában a felsőfokú tanulmányok ma szinte elviselhetetlen anyagi terhet rónak a hallgatókra tandíj nélkül is. A kommunisták e terhek csökkentését szeretnék elérni. A Fidesz-Magyar Polgári Párt vezette kormány sikerpropagandájában jelentős tétel a felsőfokú tanulmányokat folytató fiatalok számának látványos növekedése. E statisztikailag tagadhatatlan tény mögött azonban az áll, hogy miközben a tehetséges, de szegény sorú fiatalok bekerülése a felsőoktatásban egyre reménytelenebb, aközben az egyetemeket, főiskolákat elárasztották a leszállított felvételi követelményeket teljesítő kevésbé tehetséges, de módosabb háttérrel rendelkező fiatalok tömegei. Ennek következtében a felsőoktatás színvonala drasztikusan romlott, egyrészt mert felhígult a hallgatói anyag, másrészt, mert az oktatási intézmények infrastruktúrája nem tartott lépést a megnövekedett létszámmal, harmadszor, de nem utolsó sorban, szélesre tárult a jövedelem-olló az oktatók és versenyszféra azon területei között, ahonnan a felduzzadt hallgatói létszám többsége érkezett. A kommunisták az egész oktatási rendszer a pozitív hagyományokat megőrizni képes, jól átgondolt, hatékony reformját, az oktatási színvonal és az esélyegyenlőség egyidejű javulását akarják elérni. II.2.2. A tudomány és a kultúra * [ ... ] II.2.3. Az egészségügy [ ... ] II.2.4. Az emberi környezet védelme A kommunisták az emberi környezetet az emberért és nem az embertől akarják megvédeni. Támogatnak minden kezdeményezést, amely a környezet védelmével akarja javítani az emberek életminőségén. Fellépnek minden olyan jelenséggel szemben, amikor egy szűk csoport, a tőke hasznosulása érdekében rablógazdálkodást folytat természeti javainkkal, veszélyezteti mai életünket, utódaink életfeltételeit. De elutasítanak minden olyan „zöld“ kezdeményezést, amely a valódi környezetvédelemmel nem összefüggő politikai célok, a kezdeményezők szűk körének önzése érdekében indulnak. [ ... ] II.3. Nemzet, nemzetköziség, globalizáció [ ... ]

*

Az alábbi fejezetek kidolgozásától eltekintettem, mert nem eléggé értek az adott témákhoz

68

III. A kommunisták céljai és eszközei Marx és Engels e szavakkal fejezik be a Kommunista Párt Kiáltványát: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Resszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól.“ E gondolatok miatt a kommunistákat már jóval a sztálini diktatúra előtt szélsőségeseknek bélyegezték. Pedig e sorok 1848 januárjában keletkeztek. Hamarosan Európa-szerte, így hazánkban is kiderült hogy, a polgárság céljai is csak „minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el“. Abban a történelmi időben forradalmi program másmilyen nem lehetett. Ma más idők vannak. S bár a kommunisták ma sem titkolják nézeteiket és szándékaikat, ma már nyíltan kijelenthetik, hogy céljaik az alkotmányosság alapján, erőszak nélkül is megvalósíthatóak. Ez sok egyéb mellett éppen 1848 forradalmainak is köszönhető. A kommunisták az alkotmányosság alapzatán állnak, de egyfelől elvárják, hogy politikai ellenfeleik is ezt tegyék, másfelől az alkotmányosság elidegeníthetetlen részének tartják a jogot az alkotmány megváltoztatására. Készek politikai vitákban körvonalazni az alkotmány azon magját, amelyet egyáltalán nem, vagy csak teljes konszenzussal lehet megváltoztatni, és nyíltan kijelentik, hogy céljaikat csak a megváltoztatható alkotmányrészek megváltoztatásával érhetik el. Mindamellett a kommunisták a demokráciát nem korlátozni, hanem szélesíteni akarják. De e szélesítést a közvetlen demokrácia kiszélesítésével kívánják elérni, ezért nem félnek egyidejűleg a képviseleti, parlamenti demokrácia, pontosabban szólva a parlamenti képviselők jogosítványainak szűkítésétől. A kommunisták a szabadságot nem szűkíteni, hanem szélesíteni kívánják. Ezzel kapcsolatban azonban ma is érvényesnek tartják Marx és Engels álláspontját a Kommunista Párt Kiáltványából: „A kommunizmus senkitől nem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi terméket elsajátítson, csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon.“ A kommunisták megkülönböztetik az egyéni (személyes) tulajdont a (másokat kizsákmányoló) magántulajdontól. A kommunisták - tanulva saját hibáikból - óvakodnak attól, hogy a magántulajdon ellenőrzéséért, korlátozásáért fellépve a magántulajdonos személye ellen lépjenek fel. A magántulajdon ugyanúgy nem bűn, mint ahogy nem is érdem. Csupán arról van szó, hogy miközben a kommunisták az egyéni tulajdonhoz kapcsolódó és belőle fakadó szabadságot növelni akarják, kénytelenek ennek védelmében a magántulajdon ellenőrzéséért, szabadságának korlátozásáért fellépni. Egyesek magántulajdona ugyanis korlátozza, esetleg meg is szüntetheti sokak egyéni tulajdonát. Lásd munkanélküliség, kisrészvényesek kifosztása a részvénytársaság csődje révén, stb. A parlamentáris demokrácia kereteiben a kommunisták önálló politikai pártot hoznak létre, amely parlamenten kívül mozgalmi, a parlamentbe jutva politikai eszközöket alkalmaz céljai elérésére. A kommunisták, bár különösen fontos politikai fórumnak tekintik a parlamentet, nem tartják mindenáron elérendő célnak a parlamentbe kerülést, és nem gondolják, hogy a parlamentbe kerülve már lényegében el is érték céljaikat. Felkészülnek a hatékony parlamenti munkára, de akár bekerülve, akár kívülmaradva is a törvényes kereteket tiszteletben tartva élni fognak a parlamenten kívüli politizálás eszközeivel is. Semmiképpen nem célja a mai kommunistáknak a hatalomnak magáért a hatalomért 69

való megszerzése. Ellenkezőleg, a sztálini típusú állampártokat, és azok különféle változatait éppen a hatalommal való visszaélésük miatt nem ismerik el a mai kommunisták kommunista pártoknak. E pártok bűnei nem kommunista mivoltukból (tehát a közösségi tulajdon igenléséből), hanem a hatalommal való visszaélésből következtek. Az általuk kialakított társadalmak nem azért nem voltak szocialisták, mert sikertelen voltak. Fordítva, •

amennyiben szocialisták voltak (egynémely vonásukban), annyiban sikeresek is voltak,

•

de mivel az alapjukat képező államigazgatási tulajdon nem közösségi tulajdon volt, hanem a szűk pártnomenklatúra nagyrészt felelősség nélkül birtokolt magántulajdona, azért általában nem voltak szocialisták,

•

s mivel az államigazgatási tulajdon a magántulajdon legkevésbé hatékony formája, azért voltak e társadalmi formációk összességükben sikertelenek.

A kommunisták nem akarnak beavatkozni senkinek a magánéletébe, nem akarják megváltoztatni embertársaik világnézetét, a valláshoz való viszonyukat. De fellépnek az ellen, hogy egyes egyházak visszaélve híveik vallási meggyőződésével politikai hatalomra törjenek, be akarjanak avatkozni nem csak híveik, de mások magánéletébe is, meg akarják változtatni nem csak híveik, de mások világnézetét is, saját vallási meggyőződésüket rá akarják erőszakolni nem csak híveikre, de másokra is. A kommunisták az állam és az egyház következetes szétválasztását hirdetik. A kommunisták nem titkolják, hogy távlati céljuk egy közösségi (nem feltétlenül és még csak nem is elsősorban állami) tulajdonra épülő társadalom kialakítása. Ezt a társadalmat szocializmusnak (helytelenül néha kommunizmusnak) szokás nevezni. A szocialista társadalmat nem a kommunisták hozzák létre, hiszen immár történelmi tapasztalat, hogy az csak szerves fejlődés eredménye lehet. *** Senki nem születik kommunistának, kommunistává az lesz, aki tapasztalatai, tanulmányai, fejlődése révén elfogadja, hogy a szocialista társadalom lehetséges alternatívája a tőkés társadalomnak és ennek a felismerésnek a birtokában cselekszik. Nem a kommunisták fogják a világot átalakítani, de azok lépnek a kommunisták soraiba, •

akik felismerték, hogy a piaci kapitalizmus nem minden világok legjobbika és alapos változtatásra szorul;

•

akik nem csak azt ismerték fel, hogy ezt a világot meg kell változtatni, de azt is, hogy meg is lehet változtatni;

•

akik mindezt nem csak felismerték, de ki is merik mondani azért, hogy akik még nem ismerték fel, felismerjék, akik felismerték, de nem merik kimondani, rájöjjenek, hogy nincsenek egyedül;

•

akik nem csak ki merik mondani felismeréseiket, de készek tenni is értük.

Mivel a kommunisták nem „más fajtájú emberek“, nincsenek birtokában a bölcsek kövének, azért egyfelől együtt tudnak működni nem kommunista emberekkel, csoportokkal, másfelől sok kérdésben velük is együtt lehet működni anélkül, hogy eszméiket maradéktalanul elfogadná valaki. A kommunisták készek az egyenjogúság elve alapján együttműködni minden politikai erővel, amennyiben azok a nemzet egyes sorskérdéseiről hozzájuk hasonló, vagy velük 70

azonos álláspontot foglalnak el. Az együttműködést csak idegengyűlölő, rasszista nézeteket valló, illetve az együttműködésből egyoldalú előnyöket szerezni kívánó csoportokkal tartják lehetetlennek.

71

Nem szólok hozzá a programvitához Alaposan végigtanulmányoztam a programtervezet régebbi (március 5. előtti) és a legutóbbi, a Szabadságban megjelent változatát is. A kettő között lényegi különbség nincs, az új változat kicsit rendezettebb, stilisztikailag átdolgozott. Mindamellett a régebbi változathoz tett részletes és koncepcionális megjegyzéseimet az újhoz is csatolhatnám.

A Szabadság szerkesztősége vitára invitál, amihez a Munkáspárt elnöke adta meg „A nélkülözhetetlen iránytű“-t vitaindítóként. Elolvasva e vitaindítót úgy döntöttem, hogy nem szólok hozzá a vitához. Nem szólok hozzá, mert szerintem a tervezet még mindig szerkesztetlen, nehézkes, hellyel-közzel unalmas, de az „Iránytű“ szerint közérthető, olvasmányos. Nem szólok hozzá, mert véleményem szerint egy marxista programnak mindig kritikusnak kell lennie, és kritikát csak a fennálló elemzése útján fejthetünk ki, viszont az „Iránytű“ a tervezet erényeként jelzi, hogy a program „nem elemzi a jelenlegi kapitalizmust sem“. Szerinte ezt a feladatot már elvégezte a korábban publikált „Irányelvek“. Mivel én úgy gondolom, hogy a program a párt arculatadó „manifesztuma“, amit a párt iránt (jó- vagy rosszindulattal) érdeklődő nem párttagoknak is szánnak, akik esetleg nem olvasták az „Irányelveket“ - inkább nem szólok hozzá. Nem mondom el, hogy ezzel az állásponttal a tervezet a klasszikus marxista irodalom legjobb hagyományainak fordít hátat. Nem szólok hozzá, mert jóérzésű, baloldali gondolkodású értelmiségi barátaim a vélt sztálinizmusa miatt viszolyognak a Munkáspárttól, és én úgy gondolnám: a program lenne az alkalmas dokumentum, ahol a párt egyszer és mindenkorra szembenézhetne a múlttal, annak sikereivel és bűneivel, a sikerek és bűnök dialektikájával. De az „Iránytű“ azt is tudtomra adja, hogy „a program nem foglalkozik a múlttal.“ Nem szólok hozzá, mert a tervezetet olvasva állandóan az az érzésem volt, hogy egy éppen kormányzati szerepre készülő, a polgári demokráciába betagozódott párt enyhén baloldali színezetű, néhol radikális politikai közhelyekkel megtűzdelt, helyenként önellentmondásos választási ígéreteit olvasom, de az „Iránytű“ megmondja nekem, hogy „a Munkáspárt programja nem választási program“. Nem szólok hozzá, mert súlyos szakmai és politikai fenntartásaim vannak a tervezetben kifejtettekkel szemben, de az „Iránytű“ a magyar dolgozókat olyan szakmailag, politikailag hibás követelésekért hívja harcba, mint (az egyébként általa adottságként elfogadott piacgazdaságban nonszensz) ingyenes oktatás, egészségügy, vagy a (szélső)jobboldaltól kölcsönvett „legyen magyar mezőgazdaság“ (ami a jobboldal hátsó gondolataiban azzal egyenlő, hogy a termelőszövetkezetek ne vehessenek termőföldet). Nem szólok hozzá, mert „érted haragszom, nem ellened“ és ez nagyon fárasztó. Budapest, 2001. március 21-én

Tisztelt Szerkesztőség! Van egy olyan nagyon rossz érzésem, hogy ezzel a levéllel búcsúzom nem csak Önöktől, de a Munkáspárttól is. Nem hiszem, hogy ezt a „hozzászólást“ le lehet közölni a vitában, még kevésbé hiszem, hogy a kongresszus érdemben változtatna ezen az elejétől a végéig csapnivalóan rossz programtervezeten. Nyilván egy program hatását nem lehet, nem szabad túlbecsülni, de ez a tervezet világosan mutatja, hogy a Munkáspárt belelépett és bele fog süllyedni a parlamenti kreténizmus mocsarába. A dolog tragikomikuma, hogy minél jobban fog igyekezni a párt bekerülni a parlamentbe, annál kevésbé fog ez neki sikerülni. Az ott levő pártok ugyanis lefedik mindazokat az értékeket és értéktelenségeket, amikre a parlamentáris demokráciának szüksége van. Az a szellemiség, amelyik ebből a tervezetből árad eggyé teszi a Munkáspártot a politikai kirakodóvásár kufárai közül, aki lényegében ugyanazt a bóvlit árulgatja, mint a többiek, csak ráadásul másoknál szebb a csomagolás. Rettenetesen sajnálom ...

73

Érdek, ideológia - hatalom, politika Fölmerül a kérdés: milyen viszonya lehet egy korszerű marxista, kommunista pártnak a többpárt-rendszerű parlamentáris demokráciához? A polgári forradalmak a rendi alapon szerveződő hierarchikus társadalmi formát váltották fel a politikai pártok vetélkedésén alapuló parlamentáris demokráciával. A különbség nyilvánvaló. A rendekhez tartozás hűbéri függőségeket fejezett ki származás szerint felépített hierarchia mögé rejtve. Az adott rendhez tartozás nem (saját) elhatározás kérdése volt, hanem látszólag veleszületett adottságon, valójában külső, idegen hatalmi akaraton alapult. A politikai párthoz tartozásban igen erős a személyes elhatározás motívuma. Ugyanakkor a pártválasztás személyes jellege némileg hasonló - a látszatjelleg szempontjából - a rendiség származási hierarchiájához. A tudatos („elkötelezett”) párthívek (egy modern párt esetén ezek a párt igazolt tagjai, aktivistái) alapvetően társadalmi helyzetükből fakadóan keresnek megfelelő pártot, míg a pártot szavazataikkal lazán támogatókat a párt vonzásába igen gyakran a (külső) PR-manipuláció viszi, persze az ő esetükben is jelentős szerepe lehet társadalmi helyzetüknek, neveltetésüknek stb. Ilyen módon a pártosodás alapvető, egymással nem teljes összhangban levő motívációi egyfelől az érdekérvényesítés és másfelől a hatalom megszerzésére törekvés. A kettő természetesen nem ugyanaz. A hatalom megszerzése ugyan nagymértékben az érdekérvényesítés eszköze, sőt a hatalom megszerzésének, megtartásának igénye maga is mint sajátos (politikai) érdek jelenik meg, mégis az érdekérvényesítés, ha nem társul hatalomra töréssel (amit nem olyan könnyű elképzelni) akkor elsősorban magát az érdekérvényesítőt érinti és másokat csak annyiban, amennyiben az érdekek súrlódnak, ütköznek. Ezt kompromisszummal, konszenzusra törekvéssel lehet megoldani, a megoldás nem tételezi a hatalom birtoklását. A hatalom eleve csak hierarchikusan ragadható meg, a társadalmat legalább két részre bontva: a hatalom gyakorlóira és a hatalmat elszenvedőkre. Leegyszerűsítve: az érdekérvényesítés a rendszer demokratikus, a hatalomgyakorlás a diktatórikus eleme. Ez egyben rámutat arra, hogy a demokrácia és a diktatúra valóban dialektikus egységet alkot. Amennyiben a hatalom gyakorlói hatalmukkal (vissza)élve akadályozzák, ellehetetlenítik a hatalmon kívül rekedtek demokratikus érdekérvényesítését, akkor az utóbbiak, amennyiben eléggé szervezettek és/vagy eléggé felháborodottak, akkor nem demokratikus, esetenként erőszakos eszközökkel megkísérlik elragadni a hatalmat. Ezt az elemzők ízlésük, világnézetük szerint nevezhetik forradalomnak, ellenforradalomnak, felkelésnek, puccsnak vagy aminek tetszik. Itt nem kívánunk belemélyedni abba a bonyolult szituációba, amikor a hatalom gyakorlói a hatalmukkal egy jól artikulált antidemokratikus vagy - ami nem ugyanaz - antiparlamentáris párt politikai érdekérvényesítését akadályozzák meg látszólag vagy ténylegesen a demokratikus államrend védelmében (például az algériai fundamentalisták választási sikereinek megsemmisítése, a nyugat-európai szélső jobboldal parlamenti bojkottja stb.) Igy azt sem vizsgáljuk, hogy a kommunisták szélső baloldallá bélyegzésével hogyan próbálják meg egyes országokban őket hatalmi, olykor adminisztratív eszközökkel a politikai közéletből kiszorítani. Figyelmünket a fenti ellentmondás elemzésére összpontosítjuk. Attól függően, hogy egy adott párt alapvető pártosodási motívációja az érdekérvényesítés vagy a hatalom megszerzése, a párt tevékenységét az ideológia illetve a politika dominálja. Mindenek előtt meg kell jegyeznünk, hogy az „ideológia” az utóbbi évek politikai szitokszóvá züllesztett fogalmainak egyike. A legtöbb párt saját ideológiájának létezését tagadja, más pártok álláspontját a vita helyett az „ideológia” címkével igyekszik „megsemmisíteni”. Mindez egészen addig fokozódik, hogy maga a „pártérdek” is pejoratív

fogalomként jelenik meg, és paradox módon az a társadalmi alakulat, amely a „totalitárius” rendszerekkel szembeni fensőbbsége legnagyobb vívmányaként a többpárt-rendszert jelöli meg, ugyanakkor a „pártérdekeken felülemelkedést” mint kimagasló értéket kezeli. Mi az ideológia fogalmát az eredeti marxi megközelítésben ragadjuk meg és az osztályokra, érdekcsoportokra tagozódott társadalom egyes artikulált csoportjainak érdekérvényesítő technikájaként fogjuk fel. Marx és Engels a „Német ideológiában” az ideológiának azt az oldalát tárták fel, hogy az ideológiai képzetek a valóság tudati tükröződései. De már itt rámutattak az ideológia és az uralom kapcsolatára is: „Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is.” (MEM 3. 48. oldal) A marxi osztályszemléletű társadalom-felfogás kidolgozását összefoglalva a „Politikai gazdaságtan bírálatához” előszavában az ideológiát, mint a társadalmi antagonizmusok eszmei tudatosulásának és végigharcolásának eszközét jellemzik. Ezek szerint az ideológia fogalmi meghatározása kissé általánosítva úgy fogalmazható meg: az érdekütközések aktív tudati tükröződése. Ez azt jelenti, hogy aki érdekeit érvényesíteni akarja, annak mindenekelőtt saját maga számára tudatosítania kell érdekei mibenlétét, de ez nem elég. Az ellenérdekűeket is meg kell győzni, hogy az én érdekeim érvényesítése tulajdonképpen az ő érdekük is. Természetesen, amennyiben valamely okból - például, mert az adott ideológia nyilvánvalóan hamis - ez a meggyőzés eredménytelen marad, akkor „ultima ratio”-ként marad a nyers hatalmi megoldás. Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy tartós eredményt elérni tisztán hatalmi úton, ideológiai alátámasztás nélkül nem lehet. Ezt a történelem már nagyon sokszor igazolta. A politika a hatalom megszerzésének és megtartásának technikája. Jelenti ez az ideiglenes és tartós szövetségesek megválasztását, az ellenfél meggyőzése és legyőzése közötti választást, a demokratikus és diktatórikus hatalmi harcformák, a demokratikus és diktatórikus hatalomgyakorlási formák közötti választást stb. A viszony magához a hatalomhoz természetesen ideológiai kérdés (is). Mint már fentebb említettük, a hatalommal való visszaélés legjobb ellenszere a hatalom elragadása. Amennyiben ez utólag történik (a tényleges visszaélés után), akkor ez ideológiailag viszonylag könnyen igazolható. A preventív hatalomátvétel azonban csak nagyon meggyőző ideológiai előkészítéssel számíthat legitimitásra. Az emberek természetes irtózása az erőszaktól teszi lehetővé, hogy a hatalmukat erőszak által elvesztettek még akkor is sikeresen támadják a hatalom új birtokosainak legitimitását, ha korábban valóban súlyosan visszaéltek hatalmukkal és ezért a hatalom új birtokosainak ideológiája szerint jogosan vesztették azt el. A terror (a jogos is, hát még a jogtalan) mindig az „ancien regimé” kezére játszik, elítélése alapvető ideológiai érv lehet a hatalom visszaszerzése érdekében. Visszatérve a pártokhoz. Az a paradox helyzet a jellemző, hogy a pártok általában tagadják saját ideológiai jellegüket és legtöbb esetben konkrét politikájukat. E kettős tagadás legnépszerűbb formája az, hogy a pártok néppártokként határozzák meg magukat. Ez ugyan szemantikai képtelenség, hiszen a „párt” szó (partitio - a.m. rész) eleve a társadalom részekre bomlását fejezi ki. Nézzük meg ezt a problémát egy aktuális, konkrét eset kapcsán. A munkavállalók és a munkáltatók (bérmunkások és tőkések) viszonyának egyik éles törésvonala a megbetegedett munkavállaló munkaviszonyának rendes felmondással való megszüntetése. A munkavállaló természetes érdeke, hogy akkor is biztonságban legyen munkahelye és így egzisztenciája, ha szerencsétlenségére gyakran betegszik meg. A

75

munkáltató viszont abban érdekelt, hogy megszabaduljon a beteg dolgozó után fizetendő járulékoktól és azt aki gyakran betegeskedik, felválthassa egy egészséges munkavállalóval. Mint látható, itt nem valamiféle apró érdeksurlódásról, itt kőkemény érdekellentétről van szó. A munkavállalói ideológia szerint nem hozható hátrányos helyzetbe az, aki önhibáján kívül kénytelen időről időre kiesni a munkából, ez sértené az általános emberi jogokat. A munkáltatói ideológia szerint a betegállomány alatti felmondás tilalma csak arra jó, hogy a munkáját rosszul végző vagy más jogos indokkal felmondási helyzetbe került munkavállaló a felmondás elöl betegállományba menekülhessen, elvéve ezzel mások elöl a munkaalkalmat, tehát ártva a többi munkavállalónak is. Mindkét ideológia logikusnak tetszik, ám összehangolásuk reménytelennek tűnik. A parlamenti pártok felelőssége, hogy az egyik vagy a másik ideológiai álláspont szellemében alkossanak törvényt. A nyílt ideológiai állásfoglalás elkerülhetetlen. A dolog azért nem ilyen egyszerű. A kérdés ugyan fontos, de döntő jelentőségűnek nem tekinthető. Bármely párt politikai megfontolásokból az adott kérdésben tényleges, ámde titkolt ideológiai elkötelezettségével ellentétes döntést hozhat. Nyíltan vállalt ideológia mellett ezt meg kellene magyarázni, de hát éppen ezért (is) titkolják a „néppártok” ideológiai hovatartozásukat. Herbert Marcuse-nek a híres-hírhedt „Egydimenziós ember” című könyvében van egy figyelemreméltó eszmefuttatás a „pártok vásáráról”. Marcuse szerint a modern többpárti parlamentben nem „küldöttek”, hanem „képviselők” ülnek. A különbség abban van, hogy a „küldött” egy, az érdekeit jól artikuláló csoport megbízottja, aki köteles az őt küldő választók érdekeit a legjobb képességei szerint védeni-képviselni, míg a „képviselő-jelöltek” a választási kampány vásári forgatagában kipakolják a standra választási programjaikat dúsan megtüzdelve csábító igéretekkel és a meglehetősen tájékozatlan, a választási reklámokkal agymosott „magányos tömeg” akár a különböző mosóporok között, úgy választ képviselőt. S ahogyan nem csodálkozik azon, hogy a kiválasztott mosópor nem produkálja mindazt a csodát, amit a reklámok igértek, legfeljebb, ha a csalódása egy adott mértéket meghalad, akkor legközelebb egy másik márkával fog próbálkozni, ugyanúgy legfeljebb enyhe rosszallással veszi tudomásul a választási igéretek be nem váltását, illetve, ha csalódottsága meghalad egy mértéket, akkor a legközelebbi választáson másra adja a szavazatát. A „küldöttet” visszahívják, ha nem teljesíti küldetését, a „képviselő” a következő választásig azt csinál, amit akar. Nem véletlen, hogy a polgári parlamentarizmus apologetái a „küldött”választást a demokrácia arculcsapásának tartják és számukra a „képviselő”-választás minden világok legjobbika. Történelmi tény ugyan, hogy a legjellegzetesebb „küldött”-demokrácia a munkás-, paraszt- és katonaküldöttek szovjetje a sztálini állampárt-pártállam rendszerébe torkollott, de az is tény, hogy a weimári „képviseleti” demokrácia vége a Harmadik Birodalom lett. Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy a szovjethatalom de facto már a NEP idején megszünt, csupán a neve maradt meg, és a szovjet-választások a huszas évek végétől lényegében már nem „küldött”-, hanem „képviselő”-választások voltak, a nyugati demokráciák választásaihoz képest azzal az egyébként nem jelentéktelen különbséggel, hogy ahogyan a boltokban is állami „egyenáruk” szűk választékát kínálták, úgy a választási „standon” is csak az (egy)párt által hitelesített „állami” jelölt portékája közül lehetett „választani”. Ez később a kádári Magyarországon úgy módosult, hogy a hitelesítés funkcióját a párttól névleg a Hazafias Népfront vette át (állítólag Pozsgay nagy érdeme, hogy ez nem is egészen „névleg” történt) és a végefelé már megengedett, majd kötelező többesjelöléssel gazdagították a választékot (a magyar üzletek választéka is gazdagabb volt a szovjeteknél). Nincs igazán gazdag tapasztalat a valódi szovjet (tanács) rendszer működő képességéről. Sztálin igen erélyesen és fondorlatosan számolta fel a szovjetek hatalmát, megőrizve a kiürített, puszta formákat. Az is igaz, hogy ha 1917-ben nem kergetik szét az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, akkor az „alkotmányozók” valószínűleg a szovjeteket kergették volna szét,

76

hiszen a kettős hatalom nyílvánvalóan tarthatatlan. 1956-ban a Munkástanácsokat jellegük letisztulása előtt likvidálták. Nehéz ma eldönteni, hogy ezek egy valódi „küldött”-demokrácia intézményeivé válhattak-e volna. Gyanítható, hogy a Munkástanácsok nem csak a kádári „bonapartista” erők, de a nyíltan színre lépő és egyre nagyobb teret nyerő „szentszövetségiek” szemében is elviselhetetlen szálka lettek volna. Bár Gorbacsov megkísérelte 1989-től „helyreállítani a szovjet hatalmat”, ezt a kísérletet erkölcsileg megtépázta az 1991-es Janaev-puccs és végleg likvidálta Jelcin 1993-as puccsa, az utolsó Legfelső Szovjetet szétlövő Volkogonov-tankok ágyútüze. Mint látjuk, a polgári demokratikus pártok ideológiájukat, annak létezését tagadják, politikájukat általában másnak mutatják be, mint amilyen az valójában. Ennek diametriális ellentéte az állampárt, amely politikai jellegét titkolja, ideológiáját másmilyennek mutatja, mint amilyen az valójában. Eddig a szintig nincs különbség a sztálini tipusú állampárt és a fasiszta jellegű állampárt között. A tényleges, lényegi különbségek a hirdedett, illetve az eltitkolt ideológiában, azok egymáshoz való viszonyában vannak. Ennek részletezésére most nem térek ki (korábbi írásaimban ezzel a témával már foglalkoztam - például a rövid életű Új Fórum hasábjain). Az említett három párt-típusnak (polgári demokratikus, sztálinista, fasiszta) közös vonása, hogy valamennyi igyekszik néppártként megjelenni. A polgári demokratikus pártok a általuk képviselt osztályok érdekeit általános társadalmi értékekként tüntetik fel és a vetélkedés köztük (látszólag) ezen értékek minnél autentikusabb megjelenítésében van. A sztálinista állampárt osztályalapon, a fasiszta párt etnikai-rasszista alapon húzza meg a „nép” határát és a „népidegen” elemeket - esetenként fizikailag is - kirekesztik a társadalomból. Meg kell jegyezni, hogy a sztálini „osztályszemléletnek” pontosan annyi köze van a marxi elmélethez, mint a fasiszta „fajelméleteknek” az antropológiához. Van egy párt-típus, amelyik markánsan különbözik az eddig tárgyaltaktól. Ez az anarchistakommunista párt, amely minden fajta uralmat, és ennél fogva minden uralmi rendszeren alapuló államalakulatot tagad. Mivel ez a párt elvetve az uralmat szükségszerűen elveti a politikát is, azért ez a párt tisztán ideológiai pártként kíván fellépni. Ez persze meglehetősen önellentmondásos. Egy párt amely deklaráltan nem akarja megszerezni a hatalmat, az vagy tökéletesen marginalizálódik, exluzív értelmiségi klubbá alakul, amelynek szellemi termékei talán még figyelemre is méltóak, de politikai hatása szinte a nullával egyenlő, vagy rosszabb esetben - pszeudopolitikai extremisták gyűjtőhelyévé válik, akik esztelen rombolásaik ideológiai fedőszervezetévé változtatják a pártot. Ez utóbbi esetet anticipálja az a konzervatív felfogás, amelyik az anarchizmust per definitio azonosítja a terrorizmussal. Próbáljuk meg elhelyezni ebben a struktúrában a korszerű marxista kommunista pártot. Jónéhány kérdés merül fel: •

Lehet-e a kommunista párt politikai párt a polgári demokrácia értékrendje szerint?

•

Ha nem, akkor van-e különbség a marxista kommunista párt és az anarchistakommunista párt között?

•

Ha a kommunista párt nem polgári demokratikus párt, akkor nem kell-e elfogadnia a szélsőbaloldali minősítést?

stb. Mit jelent egyáltalán ma a „kommunista” jelző? Napjaink magukat kommunistának való pártjai, azok egyes tagjai meg-megismétlik azokat a sztereotípiákat, amelyekkel a sztálinizmus lejáratta, sőt nevetség tárgyává tette a tudományos 77

szocializmus eszmerendszerét. Ezek lényege, hogy elkenik, bagatellizálják a termelőerők fejlődésének ma felismert törvényszerűségeiből valószínűsíthető tendenciákat a termelésben, viszont előre nem látható, nem igazolható próféciákat adnak az elosztást és a felépítményt illetően. Hogy csak egyet emeljek ki: a vallás vagy a család megszűnését proféciálva lehet haragosokat szerezni a kommunizmusnak, de aligha tudjuk megjósolni, hogy e két, az emberiség létébe oly mélyen gyökerező felépítményi intézményt micsoda és mi módon fogja felváltani?! Aki az elosztás és a felépítmény oldaláról közeliti meg a kommunizmust, az azt mint ideális állapotot, mint elérendő eszményt állítja elénk. A marxizmus klasszikusai azonban ezt elvetették. A kommunizmus mibenlétét a kommunistává váló fiatal Marx és Engels a maguk világképének tisztázása véget járták körül még a nagy művek megalkotása előtt és soha nem készítettek „recepteket a jövendő lacikonyhája számára”. Marx még nagyon fiatalon 1844ben írta meg párizsi gazdaságfilozófiai kéziratait. A kéziratok csak 1932-ben jelentek meg. E kéziratok fordulópontot jelentettek Marx életében, hiszen korábbi munkáiban erősen kritizálta kora kommunistáit és a párizsi kéziratokkal kezdődött áttérése a kommunista álláspontra. Ennek megfelelően Marx kommunizmusképe ebben a munkában még nem letisztázott. De már itt is nagyon fontos és máig időszerű gondolatokat fogalmaz meg. Mindenekelőtt egyértelműen rögzíti, hogy „a kommunizmus mint a magántulajdonnak - mint emberi önelidegenülésnek - pozitív megszüntetése és ezért mint az emberi lényegnek az ember által és az ember számára történő valóságos elsajátítása.” (MEM 42. 106-107.o.) Ez a nagyon nehéz filozófiai szöveg annyiban egyértelmű, hogy a magántulajdont a kommunisták nem tartják az emberi lényeg részének, sőt azzal ellentétesnek és ezért megszüntetendőnek tartják. Később majd a Tőkében Marx nagyon pontosan rögzíti: a tőkés magántulajdon megszüntetése „nem állítja vissza a magántulajdont,” (amit a tőke a lakosság nagy része számára megszüntetett - v.ö. Kommunista Kiáltvány - N.A.) „de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya ... közös birtoklása alapzatán.” (MEM 23. 713.o.) Azaz a marxi kommunizmus megkülönbözteti a magántulajdont az egyéni tulajdontól. Akik a magántulajdont az emberi lényeg, természet immanens részének hirdetik, azok ezt a megkülönböztetést nem ismerik el. Persze meglehetősen nehéz eme uraknak magyarázatot találni arra, hogy a tőkés magántulajdon miért képes a munkásokat megakadályozni abban, hogy állítólagos magántulajdonukat (a munkaerejüket) hasznosíthassák (munkanélküliség stb.). Rendkívül érdekes és tanulságos Marx gondolatmenete a párizsi kéziratokban a nyers, a demokratikus vagy despotikus, azaz politikai és a már fentebb idézett valóságos kommunizmusról. Itt még csak utal arra, hogy a kommunizmus történelmileg változik, fejlődik. Ugyanakkor Marx ebben a munkájában még maga is elkalandozik a felépítmény (vallás, család, állam stb.) kommunista megváltozásának problematikájába. Marx és Engels a párizsi kéziratok megírása után találkoztak, és már második közös művükben alaposan újragondolták álláspontjukat többek között a kommunizmusról is. A Német Ideológiában kifejtett kommunizmus-képen szerzőik életük végéig nem változtattak (tételesen többet nem is igen fejtették ki) és én úgy vélem, ma sincs ok lényeges változtatásra. Ellenkezőleg - ideje ezt a kommunizmusképet megtisztítani a rárakódott, e képet torzító hordaléktól, visszatérni az eredeti marxi állásponthoz. A Német Ideológiában nincs szó valamiféle kommunista társadalomról, ellenkezőleg, a szerzők szerint: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma

78

fennálló előfeltételből adódnak.” (MEM 3. 38.o.) Amit a Német Ideológia megőriz a párizsi kéziratokból, az a (tőkés) magántulajdon megszüntetésének követelése. Itt az újdonság a kommunista forradalom fogalmának megfogalmazása (ezt majd a következő közös mű, az 1848-as Kommunista párt kiáltványa viszi végig). A szerzők kifejtik azt a feltételrendszert, amely lehetővé teszi, hogy a tőkés magántulajdon „elviselhetetlen” hatalommá váljék, vagyis olyan hatalommá, amely ellen forradalmat csinálnak. Ennek lényeges eleme egy új felfedezés, nevezetesen az, hogy a magántulajdon nem más mint a (társadalmilag rögzült) munkamegosztás - egy sajátos emberek közötti viszony. A kommunista forradalom tehát amikor meg kívánja szüntetni a tőkés magántulajdont, akkor egyben ezt a rögzült munkamegosztást is meg kell hogy szüntesse, helyébe új típusú viszonyrendszert állítva. Ez az akció feltétlenül szükséges, de nem puszta (voluntarista) elhatározás kérdése. Az eddigi történelem tanúsága szerint a munkamegosztás/magántulajdon megszüntetéséhez szükséges anyagi alapokat a tőkés termelési mód teremtheti meg, annak államszocialista szimulálása nem hozott megfelelő eredményeket. Marxék ezt előre látták, amikor azt írták: „a termelőerők e fejlődése ... már azért is abszolút szükségszerű gyakorlati előfeltétel, mert nélküle csak a nélkülözést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen ismét megkezdődne a harc a szükségesért s ismét előállna az egész régi szemét...” (MEM 3. 38.o.) Nem ennek az írásnak a feladata, hogy elemezze azt a paradox helyzetet, ami 1917-ben Oroszországban előállott, hogy tudniillik a kommunista forradalom e feltételei ugyan nem álltak fel, de mégis muszáj volt a forradalmat végrehajtani. Az eredmény ismeretes, bár korántsem minden részletében és minden következményében ismert. Viszont a tőkés rendszer haszonélvezői még akkor sem érdekeltek a kényszerű munkamegosztás megszüntetésében, amikor annak megteremtődtek a feltételei, hiszen éppen az biztosítja számukra uralkodó helyzetüket. Ideológiailag álláspontjukat a magántulajdonról, mint az emberi lényeg immanens tulajdonságáról, mint szentségről szóló szólamokkal védelmezik. Ebben nagy segítségükre van az a valóságos pszichológiai jelenség, hogy a kapitalizmus mindenkinek megadja az elithez való felzárkózás lehetőségének illúzióját (lásd az ÁVÜ hazug reklámszlogenjét: „nekik már sikerült, magának mi ért ne sikerülne?!”) és ezzel az eddigi szocialista kísérletek nem tudtak hatékony alternatívát szembehelyezni. Fokozza a hatást az emberi nemnek az a természetes védekező reflexe, ami a negatív tapasztalatokkal (munkanélküliség, csőd, nyomor stb.) szemben a „velem ez nem történhet meg” érzésben nyilvánul meg. Mi lehet tehát ma a marxi kommunizmus-fogalom tartalma? Olyan dolgozói szolidaritás, amely a demokráciának egy, a parlamenti, többpárti demokráciánál szélesebb megvalósulásáért harcol. Vagyis a kommunista pártnak nem szabad fenntartások nélkül elfogadni a „képviseleti” demokrácia gyakorlatát és feladni a „küldött” típusú demokrácia követelését, ami elsősorban a képviselők szabályozott visszahívhatóságában, a fontosabb törvények széleskörű társadalmi vitájában, a pártstruktúrákon túlmutató érdekegyeztetési fórumok szerepének felértékelésében valósítható meg. E dolgozói szolidaritás az üzemek szintjén azért küzd, hogy a munkásoknak (a nem menedzser alkalmazottaknak) beleszólásuk legyen az üzemük jövőjét és ezzel a saját jövőjüket meghatározó döntésekbe, hogy a kényszerű munkamegosztás ne mélyüljön, hanem ellenkezőleg gyengüljön. Ez semmiképpen sem alapulhat valamiféle munkavállalói részvényprogramon, hiszen a részvénytársasági forma antidemokratizmusa az ellenőrző részvénypakett miatt nyilvánvaló. Az erős, törvényileg védett szakszervezeti mozgalom is csak előfeltétel lehet, de nem végcél. A mai üzemi illetve közalkalmazotti tanácsok gyakorlatilag szinte semmi jogosítvánnyal nem rendelkeznek, alkalmatlanok a magántulajdon

79

hatékony dolgozói kontroljára. Az üzemi demokrácia olyan kifejlett struktúráinak létrehozását kell szorgalmazni, amely a közvetlen munkahelyeken nem csak a dolgozók érdekvédelmét biztosítja, de egyben olyan közéleti tapasztalatok birtokába juttatja a dolgozókat, hogy azok a „részvételi rendszer” magasabb lépcsőfokain hatékonyan tudjanak a munkában résztvenni, ne lehessen őket „szakmai érvekkel” félretolni. Ez a biztosítéka egyébként annak is - a visszahívhatóság mellett - hogy a demokrácia magasabb fórumaira eljutott munkásképviselők ne korrumpálódhassanak, ne saját egyéni érdekeik érvényesítésére használják fel pozíciójukat. Nemzeti méretekben a javak - és nem csak a kézzel fogható fogyasztói javak - igazságosabb elosztásáért harcol, ami nem egyenlősdit jelent, hanem olyan elosztást, ami lehetővé teszi a társadalom minden tagja számára, hogy a bennük rejlő tehetséget kibontakoztathassák, hiszen ez vezet a kényszerű munkamegosztás kényszerjellegének csökkenéséhez. Jelesen, harcol a műveltségi monopólium kialakulása ellen, illetve a már kialakult műveltségi monopólium megszüntetéséért, a város és a falu, a belváros és a periféria közötti kulturális szintkülönbségek csökkentéséért. Nemzetközi szinten a gazdasági világrend igazságosabb és éppen ezért hatékonyabb átrendezéséért, az adósságcsapdának az adósok és hitelezők egyenrangú megegyezésén alapuló felszámolásáért, a tartós és igazságos béke megőrzésért harcol. Nem ismeri el a magántulajdon szentségét, hanem szorgalmazza a tulajdonformák egyenjogúságát, támogatja a hatékony kooperatív (szövetkezeti, önigazgató) tulajdonlás kibontakozását. Küzd a munkanélküliség, a kényszerű munkamegosztás legszélsőségesebb formája ellen, stb. A modern marxista párt nem fogadja el a tőkés berendezkedés örökkévalóságát, ám annak túlhaladását nem a magántulajdon erőszakos, vagy méginkább fegyveres, de mindenképpen formális megszüntetésével kívánja elérni (nem nyers kommunizmus), nem is az egypártrendszer és a pártállam visszaállításával (nem politikai kommunizmus), hanem a kényszerű munkamegosztás tartalmi, valóságos, fokozatos megszüntetésével, az ezen a téren elért eredmények alkotmányos rögzítésének kiharcolásával. Mindennek megfelelően egy modern marxista, kommunista párt egy polgári demokratikus rendszerben képes alkotmányos keretek között működni, annak ellenére, hogy célja a társadalom szűk polgári (burzsoá) jellegének tág polgári (citoyen) jellegűvé változtatása, azaz a burzsoá államrend megszüntetése. Ennek azonban jogi feltétele, hogy az alkotmány nem zárhatja ki saját megváltoztatását alkotmányos, demokratikus eszközökkel. Az alkotmány megváltoztatásának alkotmányos útja a minősített többség megszerzése a parlamentben, ezért a marxista, kommunista párt kénytelen minél hatékonyabban részt venni a választási küzdelemben, jóllehet ez - mint ez a fentiekből kiviláglik - nem lehet meghatározó eleme politikai tevékenységének Ha azonban a polgári pártok, esetleg azok egy meghatározott csoportja minősített többségét felhasználva az alkotmányba bebetonozza saját politikai hatalmát és a vele együttműködő alkotmánybíróság ezt nem hajlandó megakadályozni (az AB a NATO-népszavazás ügyében már megmutatta osztály-jellegét és függetlensége korlátait), akkor a kommunista párt nem mondhat le a forradalmai megoldásról sem. Egy ilyen forradalmat azonban nem a kommunista párt hajtaná végre (az csupán puccs-kísérlet lenne), hanem a polgári parlamenti demokrácia korlátait felismerő tömegek. Az ilyen felismerésre képes és szükség esetén forradalmi tettekre elszánt tömegek nevelése a kommunista párt feladata. A Népszabadságban Tamás Gáspár Miklós vitát kezdeményezett egy új osztálypolitikáról. Ebben a vitában megszólalva Debreczeni József szarkasztikusan ironizálva idézi fel a Kommunista Kiáltvány gondolatait (nemes egyszerűséggel agyrémnek nevezve azokat): „az

80

elnyomó polgári osztályuralom ellen egy, a helyes tudást birtokló maroknyi élcsapat öntudatra ébreszti, és osztállyá szervezi az elnyomottakat, az öntudatlanokat, a szervezetleneket (természetesen a szűk osztályérdekeken perspektivikusan túlmutató «egyetemes emancipációs célzattal»)”. Nos, ha az írni-olvasni nem tudókat csak az írniolvasni tudók tudják megtanítani a betűvetés és olvasás művészetére, azért nem kell a tanítóknak azt képzelni, de róluk szarkasztikusan azt állítani sem, hogy a „helyes tudást egyedül birtoklók”. Azért, mert valószínűleg a tanítókon kívül is vannak más írni-olvasni tudók, s mert az írást-olvasást többféle módszerrel is meg lehet tanítani, nem következik, hogy az írástudatlanok tanítása „bolsevik agyrém”; hogy csak az a demokratikus, ha az analfabéták autodidakta módon válnak alfabétákká. Mellesleg Marx már a Feuerbachtézisekben leszögezte, hogy „a nevelőket is nevelni kell”. Mindamellett, ha a „helyes tudás birtoklásától” és a „maroknyi” jelzőtől eltekintünk, miért ne lenne vállalható a Debreczeni úr „vádja”? Ha a polgári pártok a parlamenti demokrácia látszatával sikeresen vakítják el a társadalom jelentős tömegeit, miért ne vállalhatnák e tömegek szemének felnyitását, azok akiket nem sikerült elvakítani - például a kommunisták? Megengedjük, hogy mások is látják, miről van szó. Ha ők más módszereket tartanak alkalmasnak a tömegek felvilágosítására, nem kell (nem is szabad) elzárkózni az alkotó párbeszédtől („a nevelők nevelésétől”). Ha azonban egyesek bár látják, amit látnak, de jobbnak látják tudásukat megtartani maguknak, vagy ami még rosszabb, tapasztalataikkal a jobb elvakítás érdekében sietnek az elvakítók segítségére, azokkal fel kell venni a küzdelmet. Nem csak a kommunistáknak.

81

Egy aranyos kis vita Összeomlik-e a világkapitalizmus? (válaszcikk a Népszabadságban Jánosi Ferenc írására) Az erősen ideológiai tartalmú írások gyakori jellemzője, hogy csak a “hívőkhöz” szólnak. Azokhoz, akik amúgy is osztják a mögöttes ideológiai premisszákat, ezért nem is igénylik, hogy a felsorakoztatott érvek konzisztensek, a példák a konklúziók alátámasztására alkalmasak legyenek. A hittételek ismételgetése a hit erősítését, nem pedig az esetleg más értékeket vallók meggyőzését szolgálja. Utóbbiak épp ezért legtöbbször értetlenül állnak a számukra bizonyítatlannak tűnő tételek és az azokból nem következő konklúziók előtt. E következtetésre legutóbb Jánosi Ferencnek a tőkés világrendszer hamarost várható teljes összeomlását vizionáló cikkének (A fennmaradás a tét, április 12.) olvasása közben jutottam. Jánosi úgy találja, hogy a modern világban – úgy általában mindenhol – folyamatosan romlanak a dolgok, állandóan nő a munkanélküliség, a szegénység és a költségvetés hiánya, viszont csökkentik a béreket, a nyugdíjakat és a gyógyszerek támogatását. Az pedig, hogy e végromlás egyetlen kiváltó oka magának a globalizálódott kapitalizmusnak a léte, olyannyira bizonyítást sem igénylő evidencia számára, mint nekem kis ministráns koromban volt az, hogy a kénkőszag az ördög közeledtére utal. Magam ugyan nem osztom a kapitalizmussal és globalizációval kapcsolatos manapság igen divatos előítéleteket, ám – felhasználva a néhány évtizede többé-kevésbé kötelező szemináriumokon szerzett, bár azóta kissé porlepte ismereteimet – Jánosi mondandóját a következő, hívők és nem hívők számára egyaránt értelmezhető tételekben foglalhatom össze: 1. A modern világ társadalma alapvetően két csoportra, tőkésekre és nem tőkésekre oszlik. A kettejük közötti érdekellentét nyilvánvaló, a gazdasági életben a tőkések magánérdekei érvényesülnek. 2. A rendszer betegségének alapvető oka a kereslet hiánya. A nemzetközi vállalatokban koncentrálódott gazdasági és szellemi potenciál lehetővé teszi, a profithajsza pedig ösztönzi a munka termelékenységének soha nem látott növekedését, “és ebből adódóan mindig több munkahely szűnik meg, mint amennyi keletkezik az országokban és a régiókban”, tehát a foglalkoztatottak száma folyamatosan csökken, a munkanélkülieké pedig nő. A munkanélküliség aztán tovább gerjeszti a kereslethiányt, ami költségvetési hiányhoz, ez utóbbi pedig az állami kiadások csökkentéséhez vezet. 3. A fenti leépülési folyamat következtében a tőkések egyre kevésbé találnak a reálszférában megfelelő befektetési lehetőségekre, és ezért létrehoztak maguknak egy virtuális gazdaságot, ahol semmit sem termelnek, csak tőzsdei, pénzpiaci spekulációkkal próbálják elnyerni egymás vagyonát. A tőke mind nagyobb része áramlik ide, és a spekulációk gerjesztette áringadozások a megmaradt reálgazdaság bizonytalanságát is növelik. 4. A tőkések érdekeinek korlátozatlan érvényesítése a rendszer összeomlásához vezethet. A megoldás – a fentiek után némileg meglepően – mégsem a tőkés rendszer forradalmi megdöntése, még csak nem is a tőkés magánérdekek valamilyen korlátozása. Ehelyett a társadalomtudósoknak végre fel kellene ismerniük azt, amit Jánosi már felismert: a tőkésekkel meg kéne értetni, hogy egyéni érdekeiket alá kell rendelniük a kollektív tőkés érdekeknek. Az amúgy is őket képviselő állam segítségével egyfajta nemzeti és nemzetközi társadalmi szerződést kellene kötniük arról, hogy biztosítják a szegény országok gyorsabb fejlődését, országukon belül pedig a teljes foglalkoztatottságot, emberhez méltó életet, szociális juttatásokat, békét és boldogságot.

Az első két pont akár egy húsz évvel ezelőtti marxista esti egyetem tankönyvéből is származhatna. Ott ugyan a kapitalizmus végromlását okozó betegséget túltermelési válságnak nevezték, de a túltermelés, a kereslethiány és a krónikus munkanélküliség már ott is egy tőről fakadt. Egy szabad országban természetesen marxistának is szabad lenni, ezt tehát – szemben közéletünk mai szokásaival – önmagában semmiképpen nem vetném Jánosi szemére. Azt azonban mégiscsak elvárhatjuk tőle, hogy legalább megpróbálja megindokolni, miért tartja e régi tantételeket változatlanul érvényesnek és miért számít arra, hogy a társadalomtudományok is ugyanerre a felismerésre jutnak majd. Talán elkerülte a figyelmét, hogy az elmúlt évtizedekben a vonatkozó tudományok számtalan képviselője energiája jó részét éppen e tételek érvényességének vizsgálatával töltötte, és kevés kivétellel arra jutott, hogy ezek a modern társadalmak leírására alkalmatlanok? Különösen sok problémát okozott a társadalomnak egyszerűen tőkésekre és a többiekre való felosztása, ami – számos más tényező mellett – már csak azért is megoldhatatlan manapság, mert bár kétségkívül léteznek mesés egyéni vagyonok is, a társadalomban működő termelő tőke zöme nem személyükben azonosítható tőkések, hanem pénzügyi közvetítő intézmények birtokában van. Utóbbiak pedig nem végső tulajdonosai a tőkének, hanem sok millió egyén kisebb-nagyobb megtakarítását, bankbetéteit, nyugdíj- és biztosítási programba való befizetéseit vonják össze és fektetik be termelő vállalatokba. Az alapok kezelői, tegyenek szert bár nagy gazdasági befolyásra, rendszerint alkalmazottak. Így aztán a régi marxi kategóriákkal nem igazán állapítható meg, ki is itten a tőkés, az alkalmazott bankár vagy a befektetett tőkéjének járadékából élő nyugdíjas. Valljuk be őszintén, a tőkések és nem tőkések kategóriái már a korábbi brosúrákban is sokkal inkább a gazdagok és szegények, ha nem éppen a rosszak és a jók azonosítására szolgáltak. Ennyiben a Téli Palota megostromlására vagy hasonló forradalmi tettre való felhívásra esetleg alkalmasak lehetnek, másra azonban aligha. A munkanélküliség folyamatos növekedésére mint a tőkés világ leépülésének fő szimptómájára Jánosi elegendőnek talál egyetlen adatot citálni, mégpedig azt, hogy a munkanélküliségi ráta az Európai Unióban 1974 és 1997 között 3,2%-ról 9,9%-ra nőtt. Az EU azonban 1974-ben nem ugyanazokból az országokból állt, mint 1997-ben, így e két évtized adatai valójában egyáltalán nem hasonlíthatók össze. A kérdéses időszakban olyan országok csatlakoztak, ahol időnként különösen magas volt a ráta (Spanyolországban például a 20%-ot is meghaladta), és speciális tényezőknek tudható be a volt NDK-s tartományok magas munkanélkülisége is. Ezzel szemben számos országot és példát találunk a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal statisztikáiban, ahol az elmúlt évtizedekben igen jelentősen csökkent a munkanélküliség. 1980–1997 között például az USA-ban 7,3%-ról 4,9-re, Dániában 7-ről 5,4-re, Chilében 11,4-ről 7,1-re, és erőteljesen esett a munkanélküliek aránya Nagy Britanniában is. A szakértők egybehangzó állítása szerint a munkanélküliségi rátának nincs hosszú távú trendje. A reálgazdaságból a virtuális gazdaságba áttelepülő és ott értelmetlen spekulációkat végrehajtó tőke képzete a globa-lizációellenes ideológiák egyik kedvenc démona. Az erről szóló publicisztikai írások alapvetően ideologikus tartalma már abban is tetten érhető, hogy soha meg sem próbálják tárgyszerűen azonosítható kategóriákban meghatározni, mi is tartozik szerintük a reálgazdaságba, illetve a virtuális gazdaságba. A besorolást az értéktartalom dönti el. A reálgazdaság az, ahol a hasznos, a jó, az értéktermelő dolgokat végzik, a virtuális pedig az, ahol nem hoznak létre értéket, csak spekulálnak. Valahogy úgy, ahogy a tőkés meg a nem tőkés is a gonoszok meg az igazak elhatárolására, nem pedig gazdasági-társadalmi szerepek azonosítására szolgál. A virtuálisnak nevezett szférával szembeni ellenérzések leggyakrabban a pénz- és tőkepiacok utóbbi évtizedekben tapasztalt robbanásszerű fejlődésével szembeni félelmeket tükrözik. Bizonyos aggodalmai a szakmai

83

elemzőknek is vannak, ám ezek merőben más természetűek, mint a pénzpiacok működését félreértő, azokat démonizáló szerzőké. A gyakran virtuális gazdaságként aposztrofált pénzügyi szektor a megtakarítók számára soha nem látott befektetési lehetőségeket, a források felhasználói, a reálszféra termelőüzemei számára pedig igényeik szerinti és a korábbiaknál sokkal rugalmasabb és olcsóbb finanszírozási lehetőségeket biztosított – pontosan azáltal, hogy globálissá, az egész világot átfogóvá vált. Annyit azért Jánosi is feltételezhetne a “profithajhász” tőkésekről, hogy nem fognak tartósan részt venni egy olyan játékban, ahol – a közvetítői költségeket figyelembe véve – hosszú távon, átlagosan biztosan nettó veszteségek várnak rájuk. Valójában nem tudom eldönteni, hogy Jánosi a világkapitalizmus összeomlásának elkerülésére felvázolt programját erénynek vagy hiányosságnak tekintsem. Egyfelől, ugye, ilyen forradalmi kiindulópontról ilyen opportunista megoldásra még a renegátok legrenegátabbjai sem vetemedtek volna annak idején. (Győzködni a tőkéseket, hogy az ő érdekük is azt kívánja, hogy javítsanak a munkások helyzetén? Pfuj!) De gondolhatom azt is, hogy Jánosi csak reálpolitikus, aki belátja, hogy mostanában nincs forradalmi helyzet, és addig is, amíg lesz, kéne valamit csinálni. Még ebben az esetben sem egészen világos azonban az ő és a tőkéseket felvilágosító társadalomtudósok tényleges szerepe. Az én PGtankönyvem szerint a tőkések kiválóan ismerik a maguk kollektív érdekeit. Erről szólt az Állami monopolkapitalizmus című fejezet. Pete Péter közgazdász

A marxizmus mai állásáról - egy vita ürügyén (az eredeti írás) “Egy szabad országban természetesen marxistának is szabad lenni“ - írja Pete Péter közgazdász Jánosi Ferenccel vitatkozva. Az attól függ persze, hogy mit értünk szabadság alatt. Ma Magyarországon természetesen bárki mondhatja magáról, hogy marxista, de ahhoz, hogy ténylegesen azzá váljon, marxista irodalomra lenne szüksége, az pedig - nincs. Pete Péter közgazdász, aki olyan jól emlékszik “a néhány évtizede többé-kevésbé kötelező szemináriumokon szerzett, bár azóta kissé porlepte“ ismereteire, talán arra is emlékszik, hogy akkor és utána néhány évtizedig a valóban kissé túlburjánzó brosúra irodalom mellett lehetett kapni a könyvesboltokban szép számmal polgári közgazdaságtani műveket is - igaz, általában egy alapos marxista kritikát tartalmazó elő- vagy utószóval ellátva. Manapság is rengeteg brosúra kapható (Hogyan legyünk gazdagok, A menedzserré válás kiskátéja, Mi az üzleti siker titka? stb. stb. stb.) ám színvonalas elméleti közgazdaságtant sem polgárit, és pláne nem marxistát nem lehet látni sehol. A könyvtárak a marxizmus klasszikus és kevésbé klasszikus irodalmát a rendszerváltáskor sürgősen leselejtezték és ma felnövőben van egy nemzedék, amely ha nem jut ki valamilyen nyugati felsőoktatási intézménybe, akkor fogalma sem lesz az igazi marxizmusról és komolyan el fogja hinni, hogy a marxizmus az a nevetséges szemét, amit olyan nagy elánnal bírálnak - leginkább egy két sor erejéig - a “korszerű“ közgazdaságtan, filozófia, szociológia stb. tankönyvei és művelői. Ez az új nemzedék nem fogja tudni, hogy a legrosszabb ötvenes évekhez hasonlóan őket is a “Rövid tanfolyam“ (I.V. Sztálin) álmarxista baromságaival etetik - csak éppen ellenkező előjellel. A lényeg azonban ugyanaz - higyjék el, hogy ez az igazi marxizmus! Nekem Jánosi Ferenc cikke nem tetszett. Nem mondom meg, hogy miért nem, mert nem tartom érdemesnek rá. Kis példányszámú, alig hozzáférhető folyóiratban (Eszmélet) színvonalas baloldali, marxista tanulmányok jelennek meg, az internet nyugati, amerikai egyetemi

84

szerverein a marxizmus és a marxizáló irányzatok széles spektruma olvasható angol, orosz és más nyelveken. Egy olyan nagy példányszámú, alapvetően baloldalinak tekinthető napilap, mint a Népszabadság pedig egy - finoman szólva - eklektikus írás felett nyit vitát, mintha az valamilyen mérvadó baloldali (ha úgy tetszik - szélsőbaloldali) nézetrendszer reprezentáns megnyilatkozása lenne. Nem hiszem, hogy akadna képzett marxista, aki hajlandó lenne e könnyen felejthető művel vitába ereszkedni. Bezzeg Pete Péter közgazdász, aki jól tudja, hogy “az elmúlt évtizedekben a vonatkozó tudományok számtalan képviselője energiája jó részét éppen e tételek (a marxizmus tételei N.A.) érvényességének vizsgálatával töltötte, és kevés kivétellel arra jutott, hogy ezek a modern társadalmak leírására alkalmatlanok“ - ő igen, ő vitába száll! A “Rövid tanfolyam“ vitába száll a “Rövid tanfolyammal“! Ez azután az intelektuális élvezet. Nos, csak azért nem sorolom magamat a “kevés kivétel“ közé, mert én tudom, hogy tételei csak a “Rövid tanfolyamnak“ vannak. Én Marxtól, Lenintől, Lukácstól, Luxemburgtól, Gramscitól, Lucien Sevetől - hadd ne soroljam - szemléletet, világnézetet, módszert tanultam, nem tételeket. Pete Péter persze megtalálta azokat a tételeket, amelyek alkalmasak a modern társadalmak leírására. Például ezt: “Az alapok kezelői, tegyenek szert bár nagy gazdasági befolyásra, rendszerint alkalmazottak.“ A nagy gazdasági befolyás (a hatalom) - az smafu. A lényeg az alkalmazotti státusz. Mert például az az esztergályos, amelyik alvállalkozóként esztergál a volt (privatizált) vállalatánál és számlát ad, az persze nem alkalmazott, az tőkés (tőke nélkül). Neki abban áll a hatalma, hogy rá még az erősen megnyirbált munkavállalói jogok sem terjednek ki. Nem úgy, mint az alapok kezelőire, akik persze alkalmazottak. Ezek az alkalmazottak “nem végső tulajdonosai a tőkének, hanem sok millió egyén kisebb-nagyobb megtakarítását, bankbetéteit, nyugdíj- és biztosítási programba való befizetéseit vonják össze és fektetik be termelő vállalatokba.“ Ez persze nem egészen igaz, mert az alapok igen jelentős részét biztonságos államkötvényekbe fektetik, ami miatt a kis- és középvállalkozók igen nehezen jutnak hitelhez (azaz tőkéhez). Az úgynevezett “kiszorítási hatást“ (hogy tudniillik az állampapirok kiszorítják a vállalkozókat a pénzpiacról) nem a marxista brosúrák találták ki. Valahol itt kezdődik az a virtuális gazdaság, amit én - megrögzött marxistaként - inkább neveznék az árufetisizmus intézményesülésének. Pete Péter szerint “a gyakran virtuális gazdaságként aposztrofált pénzügyi szektor a megtakarítók számára soha nem látott befektetési lehetőségeket, a források felhasználói, a reálszféra termelőüzemei számára pedig igényeik szerinti és a korábbiaknál sokkal rugalmasabb és olcsóbb finanszírozási lehetőségeket biztosított – pontosan azáltal, hogy globálissá, az egész világot átfogóvá vált.“ Azon túlmenően, amit fentebb írtam, az is elgondolkoztat e tétellel kapcsolatban, hogy mivel magyarázza Pete Péter a tőzsdéken jegyzett részvények gigantikus túlértékeltségét. Megint nem a marxizmus, hanem az egyik legnagyobb tekintélyű polgári közgazdász, J. M. Keynes tanítja, hogy egy értékpapír árfolyama az eredeti hozam (részvény esetében az osztalék) és a banki kamatláb hányadosaként becsülhető. Mekkora eredeti hozama lehet egy olyan papirnak, amelynek kb 10%-os banki kamat mellett az árfolyama a névérték 20-szorosa (azaz 2000%-a)? Keynes szerint 200%-nak kellene lennie. A zárszámadó közgyűlés ezzel szemben 9% osztalékot szavazott meg. Hová lett a többi? Valóban igaz, hogy ha a tulajdonosok a tőkések, akkor ezek “nem fognak tartósan részt venni egy olyan játékban, ahol – a közvetítői költségeket figyelembe véve – hosszú távon, átlagosan biztosan nettó veszteségek várnak rájuk“? Persze, ha egy bizonyos Lenin “tétele“ az ellenörző részvénypakettről mégsem teljesen alkalmatlan a modern társadalmak leírására, akkor ezek a piramis-játékokkal igen nagy rokonságban levő manipulációk nem is olyan érthetetlenek. Ugyanis amikor a fent emlegetett “alkalmazottak“ sok millió egyén kisebb-nagyobb megtakarítását, bankbetéteit, nyugdíj- és biztosítási programba való befizetéseit vonják össze, akkor - ahogy azt már Marx megírta a Tőke harmadik kötetében, és Lenin elemezte az

85

Imperializmus mint a kapitalizmus legfelső foka cimű “brosúrájában“ - idegen tőkék felett szereznek hatalmat, túllépve a klasszikus tőkéseken, akik csupán idegen munka felett uralkodnak. Az említett papírt kibocsátó vállalatnak egyébként van egy leányvállalata, amelyik egy kisebb regióban közel az anyavállalattal azonos profillal működik, szakmailag legalább az anyavállalat színvonalán, ám részvényeinek árfolyama alig haladja meg a névértéket és osztalékot közel tíz éves fennállása alatt még egyszer sem fizetett. Nehezen oszlatható el a gyanu, hogy a főrészvényes anyavállalat ügyes (és valószínüleg legális) könyvelési trükkökkel saját költségei egy részét átcsorgatja a leányvállalatnak, miközben annak nyereségét hasonló eszközökkel elszipkázza. A tranzakciók árát mindkét vállalat kisrészvényeseivel fizettetik meg. Ez az egyáltalán nem egyedi eset szintén nem a gazdaság normális működésére utal. A kiszorítási hatás mellett a mai pénzpiac (a “virtuális gazdaság“) másik jellemző tünete, hogy a pénzintézetek jövedelme egyre kisebb mértékben származik a hitelkamatok és betéti kamatok közötti szolid kamatrésből, és egyre nagyobb mértékben a főleg kisbetéteseket és kishitelfelvevőket sújtó mindenféle címen felvett jutalékokból. Ami szintén a reálszféra és a pénzügyi szféra elszakadásának jele. Azelőtt a bankoknak az volt az érdeke, hogy minden elfekvő pénzt begyűjtsenek és azt mihamarabb a termelővállalatoknak kihitelezzék. Most a kisbetéteseket megbüntetik, elkergetik és hitelnyújtás helyett értékpapirokat - elsősorban államkötvényeket vásárolnak. Jánosi rosszul fogalmazott és Pete ebbe azonnal belekapaszkodott. Természetesen a spekulációs ügyleteknek nem az a lényegük, hogy nulla összegű játékok (sokkal több joggal lehet itt piramis-játékot emlegetni), hanem az, hogy gigantikus vagyonkoncentrációt tesznek lehetővé. Ismét csak Jánosi rossz fogalmazásaival visszaélve és azokon jóval túlteljesítve Pete Péter morális megfontolásokkal vádolja a marxista elméletet, amikor azt írja: “Valljuk be őszintén, a tőkések és nem tőkések kategóriái már a korábbi brosúrákban is sokkal inkább a gazdagok és szegények, ha nem éppen a rosszak és a jók azonosítására szolgáltak.“ Nem tagadom, hogy a “Rövid tanfolyam“ szintjén álló brosúrákban ez előfordult. Csakhogy Marxnak és a marxizmusnak ehhez semmi köze sincs. Maga Marx a Tőke előszavában így ír: “Egy szót esetleges félreértések elkerülése végett. A tőkés és a földtulajdonos alakját semmiképpen sem festem rózsás színekben. De személyekről itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői, meghatározott osztályviszonyok és -érdekek hordozói.“ Ebben a szellemben teljesen egyértelmű, hogy az alapokat kezelő, nagy gazdasági befolyásra szert tevő “alkalmazottak“ - tőkések, a kényszervállalkozó esztergályos pedig - munkás. Természetesen a szerepek többé-kevésbé tudatos összekeverése a viszonyok összezavarásával a kapitalizmus (meglehetősen jó hatásfokú) túlélési stratégiájának része. Moralizálásban marasztalja el Pete Jánosin keresztül a marxizmust a “virtuális gazdaság“ vonatkozásában is: “A reálgazdaság az, ahol a hasznos, a jó, az értéktermelő dolgokat végzik, a virtuális pedig az, ahol nem hoznak létre értéket, csak spekulálnak. Valahogy úgy, ahogy a tőkés meg a nem tőkés is a gonoszok meg az igazak elhatárolására, nem pedig gazdasági-társadalmi szerepek azonosítására szolgál.“ Mégegyszer hangsúlyozom, hogy én szívesebben használom a “virtuális gazdaság“ helyett az “intézményesült árufetisizmus“ fogalmát, amivel arra is utalnék, hogy a reál- és virtuális gazdaság nem választható szét olyan élesen, mint ahogyan azt Jánosi és méginkább Pete teszik. Azt azért Petének is látnia kellene, hogy miközben mobil telefonokat Magyarországon nem igen gyártanak, aközben lassan már az utcai illemhelyeken is megnyilik egy mobil értékesítő részleg. Vagy azt, hogy az egész ország egy

86

hatalmas játékterem képét kezdi ölteni, ahol mindenféle módokon biztatják a polgárokat a mesés nyereménnyel kecsegtető játékokra, s az, hogy munkával is lehet boldogulni, egyre jobban háttérbe szorul. A tévéhiradókban rituálisan közlik a tőzsdeindex alakulását - mitsem törődve azzal, hogy a nézők túlnyomó többségének halvány fogalma sincs arról, hogy miről is van szó. Ha Pete úrnak a Jánosi írása kis ministráns korszakát, akkor nekem e minden esti BUX-rituálé a latin misézést juttatja eszembe. Mellesleg a vezető részvények árfolyamai mellett névértéküket soha nem tüntetik fel, így a jelzett árfolyamváltozások még a dolgot némileg értők számára sem adnak valóban értékelhető információt. Nem mindegy ugyanis, hogy egy 10.000 Ft-os névérték alig másfélszeresére felértékelt papír ára változik néhány forinttal, vagy egy 100 Ft névértékű 2000%-ra túlértékelt papíré. Nívós marxizmus-kritikát utoljára a néhány éve elhunyt Erdős Péter professzortól olvastam. De ő marxista volt. Igazi.

87

A marxizmus állásáról (ami a Népszabadságban megjelent) Pete Péter közgazdász a Jánosi Ferenccel vitatkozó cikkében írja: “Egy szabad országban természetesen marxistának is szabad lenni.” Attól függ, mit értünk szabadság alatt. Természetesen bárki mondhatja magáról, hogy marxista, de ahhoz, hogy ténylegesen azzá váljon, marxista irodalomra lenne szüksége, az pedig – nincs. Pete Péter, aki olyan jól emlékszik “a néhány évtizede többé-kevésbé kötelező szemináriumokon szerzett” ismereteire, talán arra is emlékszik, hogy akkor és utána néhány évtizedig a brosúrairodalom mellett lehetett kapni a könyvesboltokban szép számmal polgári közgazdaságtani műveket is – igaz, általában egy alapos marxista kritikát tartalmazó elő- vagy utószóval ellátva. Manapság is rengeteg brosúra kapható (Hogyan legyünk gazdagok, Mi az üzleti siker titka? stb.), ám színvonalas elméleti közgazdaságtant még polgárit sem, hát még marxistát. A könyvtárak a marxizmus klaszszikus és kevésbé klasszikus irodalmát a rendszerváltáskor sürgősen leselejtezték, és ma felnövőben van egy nemzedék, amelynek, ha nem jut ki nyugati felsőoktatási intézménybe, fogalma sem lesz az igazi marxizmusról, és komolyan el fogja hinni, hogy a marxizmus az a nevetséges szemét, amit olyan nagy elánnal bírálnak a “korszerű” közgazdaságtan, filozófia, szociológia stb. tankönyvei és művelői. Ez az új nemzedék nem fogja tudni, hogy a legrosszabb ötvenes évekhez hasonlóan őket is a Sztálinféle “Rövid tanfolyam” álmarxista baromságaival etetik – csak éppen az ellenkező oldalról. A lényeg azonban ugyanaz – higgyék el, hogy ez az igazi marxizmus! Nekem Jánosi Ferenc cikke nem tetszett. Nem mondom meg, hogy miért, nem tartom érdemesnek rá. Kis példányszámú, alig hozzáférhető folyóiratban, az Eszméletben színvonalas baloldali, marxista tanulmányok jelennek meg, az internet nyugati, amerikai egyetemi szerverein jelen van a marxizmus és a marxizáló irányzatok széles spektruma angol, orosz és más nyelveken. Egy olyan nagy példányszámú, baloldalinak tekinthető napilap, mint a Népszabadság pedig egy – finoman szólva – eklektikus írás felett nyit vitát, mintha az valamilyen mérvadó baloldali nézetrendszer reprezentatív megnyilatkozása lenne. Nem hiszem, hogy akadna képzett marxista, aki hajlandó lenne e művel vitába ereszkedni. Nem marxista persze akad. A “Rövid tanfolyam” vitatkozik a “Rövid tanfolyammal”! Ez aztán az intellektuális élvezet! Pete Péter jól tudja, hogy “az elmúlt évtizedekben a vonatkozó tudományok számtalan képviselője energiája jó részét éppen e tételek (a marxizmus tételei – N. A.) érvényességének vizsgálatával töltötte, és kevés kivétellel arra jutott, hogy ezek a modern társadalmak leírására alkalmatlanok”. Nos, csak azért nem sorolom magamat a “kevés kivétel” közé, mert én tudom, hogy tételei csak a “Rövid tanfolyamnak” vannak. Én Marxtól, Lenintől, Lukácstól, Gramscitól, Lucien Seve-től szemléletet, világnézetet, módszert tanultam, nem tételeket. Pete Péter persze megtalálta azokat a tételeket, amelyek alkalmasak a modern társadalmak leírására. Például ezt: “Az alapok kezelői, tegyenek szert bár nagy gazdasági befolyásra, rendszerint alkalmazottak.” A nagy gazdasági befolyás (a hatalom) – smafu. A lényeg az alkalmazotti státus. Mert például az az esztergályos, amelyik alvállalkozóként esztergál a volt (privatizált) vállalatánál, és számlát ad, persze nem alkalmazott, hanem tőkés (tőke nélkül), akit még az erősen megnyirbált munkavállalói jogok sem védenek. Nem úgy, mint az alapok kezelőit, akik persze alkalmazottak. Ezek az alkalmazottak “nem végső tulajdonosai a tőkének, hanem sok millió egyén kisebb-nagyobb megtakarítását, bankbetéteit, nyugdíj- és biztosítási programba való befizetéseit vonják össze és fektetik be termelő vállalatokba”. Ez persze nem egészen igaz, mert az alapok igen jelentős részét biztonságos államkötvényekbe fektetik, s emiatt a kis- és középvállalkozók igen nehezen jutnak hitelhez (azaz tőkéhez). Az

88

úgynevezett “kiszorítási hatást” (hogy tudniillik az állampapírok kiszorítják a vállalkozókat a pénzpiacról) nem a marxista brosúrák találták ki. Valahol itt kezdődik az a virtuális gazdaság, amit én – megrögzött marxistaként – inkább az árufetisizmus intézményesülésének neveznék (amivel arra is utalnék, hogy a reál- és a virtuális gazdaság nem választható szét olyan élesen, mint ahogyan azt Jánosi és még inkább Pete teszik). És vajon mivel magyarázza Pete Péter a tőzsdéken jegyzett részvények gigantikus túlértékeltségét? Az egyik legnagyobb tekintélyű polgári közgazdász, J. M. Keynes tanítja, hogy egy értékpapír árfolyama az eredeti hozam (részvény esetében az osztalék) és a banki kamatláb hányadosaként becsülhető. Mekkora eredeti hozama lehet egy olyan papírnak, amelynek kb. 10 százalékos banki kamat mellett az árfolyama a névérték 20-szorosa (azaz 2000 százaléka)? Keynes szerint ennek 200 százaléknak kellene lennie. A zárszámadó közgyűlés ezzel szemben 9 százaléknyi osztalékot szavazott meg. Hová lett a többi? Valóban igaz, hogy ha a tulajdonosok a tőkések, akkor ezek “nem fognak tartósan részt venni egy olyan játékban, ahol – a közvetítői költségeket figyelembe véve – hosszú távon, átlagosan biztosan nettó veszteségek várnak rájuk”? Persze ha egy bizonyos Lenin “tétele” az ellenőrző részvénypakettről mégsem teljesen alkalmatlan a modern társadalmak leírására, akkor ezek a piramisjátékokkal igen közeli rokonságban levő manipulációk nem is olyan érthetetlenek. Ugyanis amikor a fent emlegetett “alkalmazottak” összevonják a sok millió egyén kisebbnagyobb megtakarítását, bankbetéteit, nyugdíj- és biztosítási programokba való befizetéseit, akkor – ahogy azt Marx már megírta A tőke harmadik kötetében – idegen tőkék felett szereznek hatalmat, túllépve a klasszikus tőkéseken, akik csupán idegen munka felett uralkodnak. Az említett papírt kibocsátó vállalatnak egyébként van egy leányvállalata, amelyik egy kisebb régióban az anyavállalatéhoz hasonló profillal és színvonalon működik, ám részvényeinek árfolyama alig haladja meg a névértéket, és közel tízéves fennállása alatt még egyszer sem fizetett osztalékot. Nehezen oszlatható el a gyanú, hogy a főrészvényes anyavállalat ügyes (és valószínűleg legális) könyvelési trükkökkel saját költségei egy részét átcsorgatja a leányvállalatnak, miközben annak nyereségét hasonló eszközökkel elszipkázza. A tranzakciók árát mindkét vállalat kisrészvényeseivel fizettetik meg. A mai pénzpiac másik jellemzője, hogy a pénzintézetek jövedelme egyre kisebb mértékben származik a hitelkamatok és betéti kamatok közötti szolid kamatrésből, és egyre inkább a főleg kisbetéteseket és kishitelfelvevőket sújtó mindenféle címen felvett jutalékokból. Azelőtt a bankoknak az volt az érdekük, hogy minden elfekvő pénzt begyűjtsenek, és azt mihamarabb a termelővállalatoknak kihitelezzék. Most a kisbetéteseket megbüntetik, elkergetik, és hitelnyújtás helyett értékpapírokat – elsősorban államkötvényeket vásárolnak. Jánosi rosszul fogalmazott, és Pete ebbe azonnal belekapaszkodott. A spekulációs ügyletekben természetesen nem az a lényeg, hogy nulla összegű játékok vagy sem, hanem az, hogy gigantikus vagyonkoncentrációt tesznek lehetővé. Ismét csak Jánosi rossz fogalmazásaival visszaélve, Pete Péter morális megfontolásokkal vádolja a marxista elméletet: “Valljuk be őszintén, a tőkések és nem tőkések kategóriái már a korábbi brosúrákban is sokkal inkább a gazdagok és szegények, ha nem éppen a rosszak és a jók azonosítására szolgáltak.” A “Rövid tanfolyam” brosúráiban ez előfordult. Csakhogy Marxnak és a marxizmusnak ehhez semmi köze. Maga Marx A tőke előszavában így ír: “Egy szót esetleges félreértések elkerülése végett. A tőkés és a földtulajdonos alakját semmiképpen sem festem rózsás színekben. De személyekről itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői.”

89

Teljesen egyértelmű, hogy az alapokat kezelő “alkalmazottak” – tőkések, a kényszervállalkozó esztergályos pedig – munkás. A szerepek többé-kevésbé tudatos összekeverése, a viszonyok összezavarása a kapitalizmus (meglehetősen jó hatásfokú) túlélési stratégiájának része. Az egész ország egy hatalmas játékteremre kezd hasonlítani, ahol a polgárokat mesés nyereménnyel kecsegtető játékokra csábítják, s egyre jobban háttérbe szorul az a gondolat, hogy munkával is lehet boldogulni. A tévé híradóiban rituálisan közlik a tőzsdeindex alakulását, miközben a nézők túlnyomó többségének halvány fogalma sincs róla, miről is van szó. Ha Pete úrnak Jánosi írása kis ministráns korszakát, akkor nekem e minden esti BUX-rituálé a latin misézést juttatja eszembe. Nívós marxizmuskritikát utoljára a néhány éve elhunyt Erdős Péter professzortól olvastam. De ő marxista volt. Igazi. Dr. Nagy András a közgazdaság-tudományok kandidátusa

90

Igazi marxisták és gyorstalpalósok Kevés dolog tudja úgy felbőszíteni az igazhívőket (mindenféle hitek mindenféle igazi hívőit), mint amikor egy hitetlen egy kalap alá veszi őket tanaik vulgarizálóival, nívótlan kontáraival. Nagy András, a közgazdaságtudományok kandidátusa jól nekem is ront azért, mert Jánosi Ferenc, szerinte csak a “Rövid tanfolyam” szintjét megütő, írását a marxizmussal merészeltem egy lapon említeni (A marxizmus állásáról, Népszabadság, május 26.). Tényleg ezt tettem, és ezt is akartam tenni. Nem azért, mintha nem volnék tisztában a nívótlan brosúrák és A tőke tudományos igényű megközelítésében rejlő igen jelentékeny különbségekkel, hanem azért, mert a tárgyalt kérdés szempontjából ez nem volt fontos, hiszen a vulgármarxista brosúra szerint is meg Marx szerint is a tőkések és a munkások, mint társadalmi osztályok közötti választóvonal a társadalom legfontosabb választóvonala, szerintem – és még nagyon sokak szerint – pedig a modern világban ez a kategóriapár használhatatlan. Miután, hitetlen lévén, nem éreztem késztetést arra, hogy három flekkben végigjárjam az “igazi” meg a nem igazi marxizmus közötti különbségtevés tiszteletköreit, lehetőséget adtam Nagynak arra az inszinuációra, hogy magam sem érnék a Rövid tanfolyamnál magasabbra. A társadalomtudományokban való jártasságom megkérdőjelezése persze nem közügy, ám ezután bírálóm most már Marx-citátumokkal fűszerezve elmondja ugyanazt, amit Jánosi cikkével kapcsolatban ajkbiggyesztve Rövid tanfolyamnak titulált. A pénzügyi piacok működésének meg nem értéséből fakadó spekulációk, a pénzügyi machinációk, titkos hatalmi praktikák és összeesküvések leleplezése, a reálgazdaságot fojtogató hatásainak bírálata nemcsak az ál- és valódi marxisták kedvenc vesszőparipája, mindenféle sajtótermék nap mint nap tele van ezzel. Úgyhogy még ezt is kibírtam volna szó nélkül, csak Keynest ne keverte volna bele Nagy, és főleg ne így! Mindenekelőtt azonban hadd szögezzek le valamit, ami egyszerűen nem lehet vita tárgya! Nagy András azt állítja, hogy a rendszerváltás előtt, pontosabban akkor, amikor én a marxizmus tanfolyamaimat végeztem, “és még utána számos évtizedig, a brosúrairodalom mellett lehetett kapni a könyvesboltokban szép számmal polgári közgazdaságtani műveket is”. (Ma viszont állítólag már nem lehet.) Rejtély előttem, hogy mire alapozza ezt az állítását. A hatvanas években gyakorlatilag Keynes Általános elmélete volt az egyetlen jelentősebb ilyen mű magyarul, az is csak azért, mert a Nagy által tiszteletre méltónak emlékezett Erdős Péter Keynes kritikájára óhajtotta alapozni tudományos hírnevét, s ezért maga lefordította azt. A hetvenes évek közepéig egyetlen kéz is sok lett volna megszámolni a lefordított nyugati közgazdasági elméleti művek számát, az angol nyelvűek pedig csak speciális intézmények speciális könyvtáraiban léteztek. 1974-ben igen bátor tettnek számított, hogy a Közgazdasági és Jogi Kiadó elkezdte a Nobel-díjas közgazdászok gyűjteményes írásainak kiadását, s még majd egy évtizedig jórészt ezekből állt a hozzáférhető “polgári” irodalom. S még ezek is teljesen érintetlenül hagyták az egyetemi oktatást. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatói harminc éven át hivatalosan csak Elmélettörténet néven és Mátyás Antal szemüvegének meglehetősen speciális fénytörésén át értesülhettek a közgazdaságtan elméleti vívmányairól. Hogy ma kiadnak-e marxista közgazdasági irodalmat, azt nem tudom, de ha itt tényleg olyan kapitalizmus van, amit Nagy erősen kárhoztat, akkor biztosan kiadnának, ha volna, aki meg akarná venni. A kapitalizmus már csak így működik. Nagy András szerint teljesen egyértelmű, hogy az alapkezelő az tőkés, mert hatalma van neki, meg befolyása, akinek meg nincs, az munkás. S ezt csak a hozzám hasonló apologéták kevergetik össze tudatosan. Nem gondolom, hogy a gazdasági hatalom és befolyás társadalmon belüli megoszlása ne volna izgalmas és fontos, tudományosan elemzendő 91

kérdés. Még azt sem zárnám ki, hogy e hatalom megoszlását normatív alapon vitassuk. Olyan javaslatot azonban eddig még egyetlen e kérdéssel foglalkozó társadalomtudós kollégámtól sem hallottam, hogy a hatalommal s befolyással rendelkezőket nevezzük tőkéseknek. Marx biztosan nem így tett. Nála a tőkésség a termelőeszközök tulajdonlásán múlott, s a hatalom ebből következett. A zűr pontosan ott van, hogy ma ez a termelőeszköz-tulajdon nem egyértelmű, illetve a hatalom és befolyás megszerzéséhez nem feltétlenül a termelőeszköz tulajdonlásán át vezet az út. Lehet azt mondani, hogy akkor hagyjuk ezt a tulajdon dolgot, koncentráljunk a hatalom kérdésére. De akkor ki itten a marxista? Az igazi vagy a gyorstalpalós? És nagyágyúnak jön még Keynes. “Az egyik legnagyobb tekintélyű polgári közgazdász, J. M. Keynes tanítja – így Nagy András – , hogy egy értékpapír árfolyama az eredeti hozam (részvény esetében az osztalék) és a banki kamatláb hányadosaként becsülhető.” Valamennyi doktori címemet haladéktalanul Nagy Andrásra, a közgazdaság-tudományok kandidátusára ruházom, ha megmutatja nekem, melyik művében tanít ilyent Keynes. Igazából nem aggódom címeim elvesztésén, ekkora badarságot nemhogy ő, de egy mai egyetemi hallgató sem fog leírni. Javaslom, hogy ennek megfelelő fenntartásokkal fogadja az Olvasó Nagy vonatkozó, számomra teljesen követhetetlen kalkulációit a részvényárak és osztalékok viszonyáról. Ettől persze még a mai tőzsdék lehetnek esztelenül túlárazottak vagy alulárazottak, s a tőzsdék újabban tapasztalt nagyméretű áringadozása sem öröm. Ezeknek a jelenségeknek racionális okuk van, nem kellenek hozzájuk titkos praktikák. Nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon sokan osztják Nagy András rossz érzését amiatt, hogy “az egész ország (világ? – P. P.) egy hatalmas játékteremre kezd hasonlítani”. Ennek az érzésnek van alapja, legalábbis ha a harminc-negyven évvel ezelőtti világot hasonlítjuk össze a maival. Mindez igen bonyolult és sokrétű technikai-gazdasági, társadalmi folyamatok együttes eredőjeként alakult így, és sem az okok, sem az eredmények normatív megítélése nem egyértelmű. Én nagyon nagyon sok kutatnivalót látok itt, mielőtt sarkos következtetések levonására merészkednék. Azok az erősen populista ízű állítások pedig, hogy az események ilyen alakulását egy törpe kisebbség szervezett együttműködéssel kényszerítette rá egy becsapott vagy ellenálló többségre, nagyon súlyosak, amiket bizonyítani kellene. Az a tény, hogy a világban sokan vannak a szegények s kevesen a gazdagok, sokan a hatalom nélküliek és kevesen a hatalmasok, erre nem bizonyíték. Dr. Pete Péter, PhD egyetemi docens, Debreceni Egyetem, Közgazdaság-tudományi Kar, tudományos főmunkatárs, MTA Közgazdaság-tudományi Kutatóközpont

92

Révész Sándor rovatvezető úrnak Népszabadság Kedves Rovatvezető úr! Nagy megelégedéssel olvastam Dr. Pete Péter PhD stb. stb. válaszát írásomra. Mindig félek, hogy Marxon, Leninen, Brechten, Gábor Andoron edződött marxista vitastílusom akaratom ellenére - nyersessége, szatirizáló modora miatt megsérti vitapartnereim érzékenységét, akik érveim helyett stilusomra koncentrálnak. Nos Dr. Pete sbt. stb. írása ismét meggyőzött arról, hogy ebben az országban manapság egy marxistát nyugodtan lehet sértegetni, érveit szabadon lehet kiforgatni, figyelmen kívül hagyni, semmivel sem igazolt dogmákat a fejéhez vagdosni stb. stb. stb. Vagyis egy percig nem kell szégyenkeznem stílusom miatt, mert olyan mélyre süllyedni, mint egy antikommunista, ha akarnék sem tudnék. Nem tudom, tisztelt Szerkesztő úr, hogy Ön tudatában volt-e annak, hogy az Ön által gondozott legújabb Dr. Pete opusznak egyetlen bekezdése sem állja ki a kritika próbáját? Vitát folytatni Dr. Pete stb. stb.-vel a továbbiakban persze nem óhajtok, mivel ő volt olyan kedves kijelenteni, hogy “a nívótlan brosúrák és A tőke tudományos igényű megközelítésében rejlő igen jelentékeny különbségek ... a tárgyalt kérdés szempontjából“ nem fontosak. Ugyanis pontosan ez az a hozzáállás, ami a rendszerváltás (valójában több mint) tíz éve alatt a marxizmus denunciálásának, lejáratásának és agyonhallgatásának egyik legfőbb eszköze volt és maradt. Bátorkodtam előző írásomban éppen erre a figyelmet felhívni, s “akiknek szemei vannak, azok látták, akiknek fülei vannak, azok hallották“. Viszont fel szeretném hívni Dr. stb. stb. figyelmét, hogy írásomban mindössze egyetlen darab Marx-citátum van (a ritkábban előrángatottak és viszont megszívlelendők közül) így a többes szám használata megalapozatlan. “Hatalmi praktikák“-ról, “összeesküvések“-ről írásomban nem tettem említést, így azok szememre hányása illetlenség. Valóban nem lehet vita tárgya, hogy 1989 előtt jelentek meg polgári közgazdaságtani és más társadalomtudományi művek, 1989 után marxisták nem, de elméleti közgazdaságtanból polgári is alig (ami kapható, az túlnyomó részt a '89 előtt megjelentek újranyomása, újra kiadása). Ezt az állítást saját könyvtáramra és a mai budapesti könyvesboltok kínálatára alapozom. Azt már el sem mondom, hogy könyvtáramban legalább 20, a Szovjetunióban orosz fordításban 1965 és 1989 között megjelent jelentős nyugati közgazdaságtani munka található (Neumann, Tinbergen, Marshall, Mill, az ifjabb, Allen, Hicks, Schumpeter, Galbraith, Nikaido, Malinvaud, Ekeland, Morishima, Lancaster, Stoleru költözködés közben lévén hamarjában ezeket tudtam előbányászni). Engem cáfolni igyekezvén a kiadás tényét egyébként Dr. stb. stb. is elismeri, a szintén ma széles körben alkalmazott “mossuk-össze-a-rákosirendszert-a-kádárrendszerrel-és-ezzel-negilgáljuk-azutóbbi-pozitivumait“ csúsztatási technikát alkalmazva. (Majdnem) igaza van Dr. stb.-nek! Az általam említett irodalom valóban zömében 1968 után és főképpen 1974 után jelent meg - de megjelent! Az viszont nem igaz, hogy “még ezek is teljesen érintetlenül hagyták az egyetemi oktatást“. Nem is lehet igaz, hiszen ha elfogadjuk, hogy a boltokban szabadon kapható könyveket az akkori egyetemisták nem olvasták (olvastuk!), akkor ezzel halálra sértünk egy egész generációt (amibe ezek szerint Dr. Stb. Stb. nem tartozik bele). Vagy Dr. Stb. Stb. ismer olyan 40-50 éves illetőt, akit azért rúgtak ki az egyetemről, mert rajta kapták, hogy

93

Hickset olvas? Jómagam szeretném, ha ma a Közgázon és más gazdasági felsőoktatási intézményben csak olyan színvonalon tanítanák - és bírálnák - a marxizmust, ahogyan Mátyás professzor és munkatársai annak idején a polgári elméleteket “bírálták“. Nem nyitok vitát arról, hogy nálunk a kapitalizmus hogyan működik - adott esetben marxista irodalom kiadása illetve nem kiadása ürügyén. Csupán megjegyzem, hogy első kézből tudom, a new jerseyi állami egyetemen egyszerre két marxizmus oktatói állást hirdettek meg. Vagy Dr. Stb. Stb. szerint New Jersey-ben nem működik a kapitalizmus? A társadalomtudományokban rendkívül járatos Dr. Stb. Stb.-t nem oktatom ki arról, hogy a marxista tanításban mit jelent az, hogy a tulajdon - termelési viszony. Igy a magántulajdon és a (mások munkája illetve tőkéje feletti) hatalom dialektikus viszonyáról sem kívánok vele eszmét cserélni. Ugyanis éppen ez az a kérdés, ami a politikai gazdaságtant ideologikussá teszi, tehát egy antimarxista számára ez a kérdés is a vitathatatlan baromságok közé tartozik. Mellesleg Dr. Stb. természetesen a rendszerváltás apologétája - de én az írásomban nem neveztem annak. (Kissé zaklatott gondolatváltásaim annak köszönhetőek, hogy soronként ízlelgetem Dr. Stb. remekművét.) Mint említettem, költözködés közben vagyok, így könyvtáram dobozokba csomagolva van bedugdosva mindenféle helyekre. Ha Keynes művei most nincsenek is kezem ügyében, de tudom ajánlani Dr. Stb. Stb.-nek, hogy lapozza fel a BKE Kopányi Mihály szerkesztette Mikroökonómia tankönyvét a 416-419. oldalakon és ott megtalálja azt a “badarságot“, amit szerinte nemcsak Keynes, “de egy mai egyetemi hallgató sem fog leírni“. Persze a dolog nem azért áll, mert “a Kopányi könyvben is benne van“, hanem azért, mert logikus, mert igaz. Úgy hogy Dr. Pete úrnak a “badarság“ utáni hitelrontásért (“Javaslom, hogy ennek megfelelő fenntartásokkal fogadja az Olvasó Nagy vonatkozó ... kalkulációit a részvényárak és osztalékok viszonyáról“) nyilvánosan illene engem megkövetnie. És arról is fel kellene világosítani őt, hogy a törvény (betűje és szelleme) szerint a korábban a TMB által kiadott kandidátusi fokozat ekvivalens az újabban az egyetemeken megszerezhető PhD-vel az orrok miheztartása végett. Mondanom sem kell, hogy Dr. Stb. Stb. hiába ismétli meg írása végén az én állítólagos “összeesküvési“ elméletemet - ilyen az írásomban nem volt. Most arról sem kívánom felvilágosítani, hogy szerintünk marxisták szerint “az a tény, hogy a világban sokan vannak a szegények és kevesen a gazdagok, sokan a hatalom nélküliek és kevesen a hatalmasok“ nem csak nem bizonyítéka egy “összeesküvési elméletnek“, de így nem is tény. A tény az, hogy a gazdagok a jelenlegi viszonyoknál fogva egyben a hatalmasok is, és gazdagságukat, egyben hatalmukat is annak köszönhetik, hogy vannak hatalom nélküli szegények. Marx és a marxisták szerint ezek a viszonyok megváltoztatandók. Ha ezt a szegények és hatalomnélküliek felismerik (amiben mi marxisták - mit tagadjam - segíteni akarunk), akkor e változtatás dolgát a maguk kezébe veszik és nem az “összesküvők“ hanem a viszonyok ellen fognak fellépni - gondoljuk mi, marxisták. Lehet, hogy nincs igazunk. De ha mégis, akkor a gazdagok és hatalmasok hozzáállásán is fog múlni, hogy a viszonyok megváltoztatása mennyire lesz fájdalmas. Tisztelt Révész szerkesztő úr! Magam is tudom, hogy fenti soraim nem igazán publikálhatóak, legalábbis nem a Népszabadságban. Csak hát fáj egy kicsit, hogy nem minden Népszabadság olvasónak “vannak szemei, hogy lássanak és fülei, hogy halljanak“. Megint egy vita a marxizmusról, ami antimarxista gyalázkodással fejeződik be (mert a vitát valahol be kell fejezni) és megint 94

sokan fogják gondolni, hogy “na, ez a bolsi is jól megkapta a magáét!“. Kicsit fáj ... Felhatalmazom Önt arra, hogy ezt a levelet megmutassa Dr. Pete Péter PhD Stb. úrnak és egyáltalán azt csináljon vele, amit jónak lát. Üdvözlettel Dr .Nagy András

95

Elégtételt! Dr. Pete Péter írásával vitatkozó válaszomban a következőt írtam: "... egy értékpapír árfolyama az eredeti hozam (részvény esetében az osztalék) és a banki kamatláb hányadosaként becsülhető." Dr. Pete Péter, PhD, egyetemi docens (Debreceni Egyetem, Közgazdaság-tudományi Kar, tudományos főmunkatárs, MTA Közgazdaság-tudományi Kutatóközpont) viszontválaszában erre a kitételemre a következő, szakmai hitelemet erősen rontó megjegyzést tette: "... ekkora badarságot nemhogy ő (J.M.Keynes - N.A.), de egy mai egyetemi hallgató sem fog leírni. Javaslom, hogy ennek megfelelő fenntartásokkal fogadja az Olvasó Nagy vonatkozó, számomra teljesen követhetetlen kalkulációit a részvényárak és osztalékok viszonyáról." Nem idézem a hazai forgalomban levő valamennyi közgazdasági kézi- és tankönyv vonatkozó passzusát, csupán egyet közülük: "Ha az aktuális pénzpiaci kamatláb mondjuk 10%, akkor egy 1000 forint névértékű és fix kamatot ígérő kötvény megvásárlása ugyanakkora jövedelmet hoz, mintha az 1000 forintot az aktuális kamatláb mellett új hitel nyújtására fordítaná. Ha azonban a pénzpiaci kamatláb mondjuk 20%, akkor az új hitel formájában való befektetés kétszer annyit hoz. Az egyéb (...) feltételek azonossága esetén ennek az lesz a következménye, hogy senki sem lesz hajlandó a 10% kamatozású értékpapírt névértéken megvásárolni. ... Soha le nem járó kötvényt feltételezve (...) a kötvény piaci ára 500 forint lesz ..." (Bevezetés a monetáris makroökonómiába OSIRIS Bp. 1996 62-63. oldalak.) Ha figyelembe vesszük, hogy az általam használt "banki kamatláb" és a "pénzpiaci kamatláb" lényegében ugyanaz, valamint azt, hogy a részvény "soha le nem járó" kötvény (igaz, nem fix kamatozású, de az osztalékráták szolid vállalatok esetében eléggé stabilak szoktak lenni), akkor nyilvánvaló, hogy a (kihagyásaim dacára) kissé tekervényes példa eredménye 500 (a kötvény árfolyama) =

1000 ⋅ 10% (a kötvény elsödleges hozama) 20% (a banki kamatláb)

tökéletesen megegyezik az általam állított "badarsággal". Ja igen! A könyv szerzője: Dr. Pete Péter stb. stb. Érthető tehát, ha kérem, sőt követelem, hogy Dr. Pete Péter egyetemi docens úr nyilvános bocsánatkéréssel nyújtson nekem erkölcsi elégtételt. Dr. Nagy András főiskolai tanár (Egy E-mail váltás-sor) Tisztelt Rovatvezető Úr! Egyik hallgatóm, aki figyelemmel kísérte a NSZ-beli vitámat Dr. Petével, kaján mosollyal adta át nekem az illető könyvét a 62-63-ik oldalon kinyitva. A dolog annyira etikátlan és felháborító, hogy előző levelemmel szemben most arra kérem, hogy amennyiben a legkisebb lehetőség is lenne rá, közölje mellékelt levelemet. Dr. Pete esetleges érve, hogy most sem mutattam meg, hol ír Keynes az adott témáról, nem állná meg a helyét, mert

1. "badarságnak" nem a Keynesre való hivatkozásomat nevezte, hanem magát a szakmai állítást, amely ezek szerint benne van az ő könyvében is - igaz jóval nyakatekertebben, mint ahogy azt én leírtam 2. az adott helyen ő is Keynest emlegeti - szintén forrás megjelölése nélkül. Úgy látszik, hogy ez a gondolat a szakmai köztudatban teljesen Keynes nevéhez tapad még akkor is, ha szó szerint Keynesnél az állítás esetleg nem is szerepel. tisztelettel Dr. Nagy András Révész Sándor 2000.07.18. 23:44:44 +2h-kor irta: > Tisztelt Tanár Úr, > én ugyan a közgazdaságtanhoz keveset értek, de azt még én is meg tudom > állapítani, hogy az Ön által idézett szövegben nincs szó se részvényről, > se osztalékról, márpedig Ön a cikkében egy vállalati részvény árának > szabályellenes alakulásából vont le messzemenő következtetéseket. Az e > következtetések alapját képező állítást nevezte vitapartnere badarságnak. > Tisztelettel! Révész Sándor Tisztelt Szerkesztő Úr! A dolog most már kifejezetten kezd kínossá válni. Úgy látszik, hogy ha valakik valamit nem a k a r n a k megérteni, akkor valóban nincs az a logikus érvelés, ami meggyőzné őket (lehet persze, hogy ezzel én is így vagyok). Szerkesztő Úr nem látja, hogy a Dr. Pete által "badarság"-nak nevezett hely s e m részvényekről, hanem é r t é k p a p í r o k ról szól? Ezenkívül minden középiskolás közgazdaságtan-tankönyvben benne van (leellenőrizhető), hogy a részvény egy tulajdonjogot biztosító és éppen ezért soha le nem járó, általában (de nem mindig) változó kamatozású kötvény, amelynek a kamatát o s z t a l é k nak szokták nevezni. Végül Dr. Pete idézett könyvében (is) olvasható, hogy Keynes egy leegyszerűsített modellben gondolkodott, ahol a tőzsdén mindössze két vagyonforma cseréje folyik, a likvid, de nem kamatozó készpénzé és a nem likvid, fix kamatozású hosszú lejáratú kötvényé. Itt egyre szőrszál-hasogatóbb szakmai vitát erőltetnek rám, azért, hogy azután éppen a túlzott szakmai jellegbe fullaszthassák azt a számomra felháborító tényt, hogy politikai nézeteim miatt nyilvánosan sértegettek és rontották hitelemet. Sajnos sem időm, sem a mai magyar igazságszolgáltatásba vetett hitem nincs meg ahhoz, hogy bírósági síkra tereljem a dolgot, ezért ismét csak az Ön és lapja lelkiismeretére vagyok kénytelen hagyatkozni. Továbbra is tisztelettel Dr. Nagy András

97

Jánossy Ferenc trendjei a mai magyar gazdaságban A 2000. év magyar gazdasági jelentéseit (különösen a kormánykörökből származókat) két egymással összefüggő - megállapítás jellemzi. Az egyik, hogy a magyar gazdaság 19981999-ben újra elérte legtöbb mutatójában az 1989-1990-es szintet, azaz „befejeződött a rendszerváltást kísérő (annak oka-okozata?) gazdasági visszaesés helyreállítása“. A másik, hogy jelenleg Magyarország példa nélküli növekedést produkál, növekedési üteme mind a nemzetközi, mind a történelmi összehasonlításban kimagasló. Tekintettel arra, hogy a nemrég elhunyt kiváló magyar közgazdász, Jánossy Ferenc „A gazdasági fejlődés trendvonaláról“ című (2. kiadás Magvető Könyvkiadó, 1975), a maga idejében nagy feltünést keltett könyvében éppen a helyreállítással egybekötött növekedés problémáit elemzi, célszerűnek véltem, hogy Jánossy módszerével szemügyre vegyem ezt a kormányzat számára oly nagy politikai jelentősséggel bíró helyzetet. Jánossy elmélete - dióhéjban Jánossy könyve két megállapításával keltett szenzációt. •

Az egyik szerint egy ország normális fejlődésében egy exponenciális trend mutatható ki, mivel a gazdaságot egy meglehetősen stabil növekedési ütem jellemzi (ezt később a Jánossy-féle trendelmélet irodalma korszerüsödési rátának nevezte el, maga Jánossy egy vonatkozásban „fejlődési együtthatóról“ beszél), amely az ország társadalmitechnikai állapotától, a szakképzés színvonalától stb. függ.

Ha ezt az ütemet α-val jelöljük, a GDP-t, vagy más növekedést mutató gazdasági mennyiséget pedig Y-nal, akkor α=

Yt +1 azaz Yt = α t ⋅ Y0 Yt

ahol t a vizsgált időszak hossza években (t=0 a bázisév). A trend ábrázolása rendkívül szemléletes lesz, ha a vizszintes tengelyre az időt, a függőleges tengelyre a gazdasági mutató (például a GDP) logaritmusát (bármilyen alappal) mérjük fel, ugyanis a fentiek szerint:

log Yt = t ⋅ log α + log Y0 , azaz

log Yt − log Y0 = (log α ) ⋅ t

A statisztikusok (mint a mellékelt táblázatból is látható) előszeretettel adják meg a növekedő gazdasági mutatókat relatív, százalékos számokkal, a bázisévi adatot 100 (%)-nak véve. A fentebb leírt logaritmikus ábrázolás ezt a problémát is jól kezeli: β=

100 100 ⋅ Yt , vagyis Yt = = β ⋅ Yt , Y0 Y0 azaz Yt =

Yt β

tehát log Yt − log Y0 = log Yt − log β − log Y0 + log β = log Yt − log100

azaz innen log Yt − log Y0 = log Yt − log 100 = (log α ) ⋅ t , tehát logYt = (log α ) ⋅ t + log100

A mellékelt grafikonok ezzel a metodikával készültek. (Megnyugtathatom a kedves olvasót, hogy ezzel a matematikai fejtegetéseket befejeztem.)

Jánossy felfedezése nem a trendre, hanem annak mibenlétjére vonatkozik. A szokásos statisztikai megközelítéssel szemben Jánossy szerint „a trendvonalat nem szabad a termelés átlagos növekedését kifejező görbeként berajzolnunk, ... , hanem csakis olyan görbét fogadhatunk el trendvonalnak, amely a termelési görbe maximumpontjait köti össze egymással, ... „. (i.m. 27. oldal) •

Jánossy másik - talán az előzőnél is újszerübb - megállapítása a gazdasági katasztrófát követő helyreállítási periódusra vonatkozik. A trend előzőeknek megfelelő értelmezése mellett evidensnek tűnik (jóllehet a hétköznapi statisztikai, politikai stb. gyakorlattal szöges ellentétben áll), hogy a helyreállításnak nem akkor van vége, amikor a legfontosabb mutatók elérik a katasztrófa előtti szintjüket, hanem amikor azok a katasztrófa nélküli trend szintjét érik el.

log Y

t1

t2

t3

t4

Idő

0.ábra Az ábrán látható, hogy a katasztrófa a t1 időpontban következett be, a t2 időpontban érte el mélypontját a visszaesés és kezdődött meg a helyreállítás. Jóllehet a t3 időpontban a gazdaság elérte a t1-ben elhagyott színtet, de a tényleges helyreállítás csak a t4 időpontban fejeződött be. Nagyon fontos, hogy a t2-t4 helyreállítási időszakban (t3 után is!) a növekedés üteme lényegesen nagyobb a trend meredekségét meghatározó korszerüsödési rátánál. Ez is evidensnek tűnik az ábra alapján, azonkívül elméletileg is igazolható (ennek leírását itt mellőzöm), ám a gazdaságpolitikusok a legkülönbözőbb rendszerekben elfeledkeznek erről az „evidenciáról“. Jánossy a trendet nem tekinti fátum-szerű megváltoztathatatlan tendenciának. Nagyon szellemesen jegyzi meg: „Engedjük mégis - hacsak egy pillanatra is - szabadjára azt a hajmeresztő elképzelést, hogy a trendvonal determinisztikus felfogása - mint valami járvány elterjed, és ennek az új fétisnek ajándékaként mindenki tétlenül várja saját szerencséjét. Mi történne ekkor? A múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal megtörne - akárcsak egy szalmaszál.“(i.m., 30. oldal) Azonban a kitétel - „a múlt 99

következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal“ - azt is mutatja, hogy Jánossy a trendet, a növekedési pályát szabadon alakító voluntarizmust is elutasítja. Könyvének fő mondanivalója, hogy a trendet megváltoztatni (akár felfelé, akár lefelé) csak a szakmastruktúra, a társadalom termelési kultúrájának mélyreható megváltoztatásával lehet. Azonban a példaként elemzett Szovjetúnió adatai azt mutatják, hogy az októberi forradalmat követő társadalmi átalakulás (a lenini értelemben vett kultúrális forradalom) ugyan megtörte (felfelé) az orosz gazdaság trendjét, ám ez a törés nem volt túlságosan jelentős. (i.m., 65. oldal) Ebben szerepet játszhatott a sztálini fordulat visszafogó hatása, de - más példákat is figyelembe véve - a trend meglehetősen makacs természete is. Ahogy Jánossy Japánnal kapcsolatban megjegyzi: „a fák mégsem nőnek az égig“ (i.m. 56. oldal) A Jánossy-elmélet irodalma (Erdős Tibor és mások) a trend alakulását a beruházási tevékenységgel is összekötik (követve Jánossy utalásait) megkülönböztetve a korszerütlen, a korszerű és az inovatív beruházásokat, attól függően, hogy a beruházás úgynevezett belső korszerüsödési rátája (a beruházás okozta teljesítménynövekmény aránya) hogyan viszonyul a társadalom korszerüsödési rátájához (a trend meredekségéhez). A tömeges korszerütlen beruházás lefelé, a tömeges inovatív beruházás felfelé töri a trendet. Ez végül is összhangban van Jánossyval, hiszen a beruházás korszerűsége részben fokmérője, részben alakítója a termelési kultúrának. Maga Jánossy különös fontosságot tulajdonít az általa „gazdaságtalan“nak nevezett beruházásnak: „... a gyorsításhoz olyan beruházások szükségesek, amelyek részben a munkaerő kiképzésére irányulnak, ezért a termelés szempontjából «gazdaságtalanok».“ (i.m. 347. oldal) A további fejtegetés alapján Jánossy „gazdaságtalan“ beruházása igen szoros összefüggésben áll az utóbb inovatívnak minősített beruházásokkal. A lényeg, hogy az inovatív beruházás nem képzelhető el az új technológia elsajátításához, kitanulásához szükséges oktatási rendszer létrehozása nélkül, ez pedig szűk megtérülési szempontból „gazdaságtalan“. A magyar gazdaság idősorai 1960-tól napjainkig Elvégezve a KSH adatsorain a fentjelzett átalakításokat (log Yt - log Y1960) grafikusan ábrázoltam néhány fontos mutatót •

Aktív népesség

•

GDP

•

Végső felhasználás

•

Ebből a lakossági felhasználás

•

Termelékenység - itt a GDP egy aktív főre jutó értékét számoltam ki és ábrázoltam

•

Felhalmozás

•

Ebből állóeszközök

•

Beruházás volumenindexe

A táblázat további részeit, amelyek a mezőgazdaságra vonatkoznak, szintén ábrázoltam, de mivel azokból egy elhúzódó agrárválság képe rajzolódott ki, ebben a dolgozatban nem foglalkozom velük. A vizsgált grafikonok három csoportba sorolhatók: •

Az elsőbe csak az aktív népesség alakulása kerül, amely nem közvetlenül a gazdasági növekedésnek alávetett mutató, így trendeket sem rajzoltam hozzá. Viszont jelentős szerepe van a többi ábra értelmezésében;

100

•

A másodikba a GDP, a termelékenységi sor és a GDP összetevői közül a felhasználási adatok kerültek. Ezeknél a Jánosssy-elmélet meglehetősen jól érvényesül;

•

A harmadikba a GDP felhalmozási összetevői kerültek - itt a Jánossy-féle trendek sajátosan viselkednek, de alakulásuk segíthet az előbbi csoport trendjeinek értelmezésében.

Az aktív népesség alakulása Az aktív népesség alakulásán (1.ábra) elég jól tükröződnek a gazdasági fejlődés fontosabb eseményei. 1960-62 között elég erőteljes csökkenés látszik, ami a rövid időszak és az előzmények ismeretének hiányában nemigen értelmezhető; 1962-68 között egy lanyhább emelkedés tapasztalható, amit magyarázhat a falu „szocialista átalakítása“, a magángazdák „aktívvá“, mezőgazdasági vagy ipari bérmunkássá válása; 1968-72 között, valószínüleg az „új gazdasági mechanizmus“ hatására az aktív népesség gyarapodása drasztikusan felgyorsul - ez azért is érdekes, mert sokan annak idején a gazdasági reformok következtében munkanélküliséggel számoltak; 1972-78 között a reform visszarendezése és a gyes bevezetésének együttes hatására az aktív népesség növekedése nem szünt meg, de lényegesen lelassult; 1978-89 között a gazdasági válság erősődése, a népesség csökkenése együttesen megkezdte az aktív népesség lassú lefaragását; 1989

után a rendszerváltás az aktív népesség mind a mai napig tartó drasztikus csökkenését eredményezte. A közeljövőben ennek a folyamatnak a lelassulása várható (az előző időszakhoz hasonló mértékig). Az aktív népesség belátható időn belül aligha indul megint növekedésnek, jó ha a stagnálás állapotáig eljutunk.

A GDP alakulása A GDP grafikonja meglepően tiszta képet mutat. Az 1964-es, valószínüleg módszertani okokra visszavezethető ugrást leszámítva szinte nyílegyenes (tisztán exponenciális) szakaszokból épül fel egészen a rendszerváltás „katasztrófájáig“. 1978-ban következett be egy jelentős (lefelé-)törés a trenden. Ez összefügg az aktív népesség alakulásával és az adósságcsapda működésbe lépésével. A zuhanás 1989-90-ben kezdődött el és 1996-ig tartott. 1996-ban (!) kezdődött a helyreállítás. Az 1998-99-ben a jelenlegi kormányzati periódusban megjelenő növekedési ütem sem nem váratlan, sem nem példátlan. Mivel a 2. ábra szerint 1999-ben érte el a GDP újra az 1989-es szintet, azért valószínüleg itt a leggyorsabb a növekedés - már amennyiben Jánossy elmélete helytálló. Az is látható, hogy ez az ütem lényegében megegyezik az 1960 és 1978 közötti ütemmel, szó sincs tehát példa nélküli növekedésről. Ismét csak elfogadva Jánossy elméletét, ez a növekedési ütem hozzávetőlegesen még 5-6 évig lesz tartható, ha csak egy igen inovatív (Jánossy értelmében „gazdaságtalan“) tömegberuházással a trendet felfelé nem törik. Erre a folyamatban levő oktatási reform felemás reményeket nyújt, mivel - belülről szerzett tapasztalataim alapján - az oktatási reform elsősorban a közép- és méginkább a felsőfokú oktatás extenzív fejlesztésében nyilvánul meg, a minőség legalább is nem javul. Az inováció másik forrása is kétséges. A beáramló külföldi tőke igen kis mértékben inovatív. Legtöbb külföldi tulajdonos megszüntette, vagy erősen csökkentette az általa megvásárolt vállalatok fejlesztő tevékenységét, s amennyiben hozott

101

egyáltalán ide technológiát, az a legtöbb esetben a cég lefutóban levő, „hazai pályán“ már korszerütlennek számító technológiája, ami „ide még jó lesz“. A „zöldmezős“ beruházások túlnyomó többségben összeszerelő, feldolgozó üzemek, és szintén magyarországi fejlesztés nélkül, a legkorszerübbet csupán követő technológiával. Ha viszont a trend nem fog változni, akkor a következő kormányzati periódusban a mostani magas növekedési ütem meg fog torpanni (lecsökken a trend színvonalára) és ez ugyanúgy nem lesz az akkori kormányzat bűne, mint ahogy a mostani magas növekedési ütem nem a jelenlegi kormányzat érdeme. A végső felhasználás alakulása A végső felhasználás grafikonja sokban hasonlít a GDP-jéhez.. Ugyanakkor az ingadozások itt jelentősebbek, mint ott és a visszaesés korábban, már 1988-ban megkezdődött. Figyelemreméltó, hogy a visszaesési szakaszt apró fellendülések tarkítják - 1989, 1992, 1997 - ragyogóan illusztrálva a politikai ciklusok létezését. A trendhez való visszatérés itt lényegesen később következne be (8-10 év), de figyelembevéve a fentebb jelzett politikai ciklusokat úgy tűnik, hogy a választások előtti „eröltetett növekedés“ következtében ez már hamarabb, szintén úgy a következő ciklus közepén fog bekövetkezni, ugyancsak megterhelve a következő kormányzat politikai tőkéjét. A lakossági végső felhasználás (fogyasztás) alakulása Ez lényegében ugyanazt a képet mutatja, mint az előző grafikon. Itt az „egyenletes növekedés“ várható hatását prognosztizáltam, ami – mint az előbb jeleztem – a trendhez való igazodást kb. 8-10 év múlva valószínűsiti. A termelékenység alakulása A termelékenység általam számított értékeit egyes kollégáim vitathatják, valóban nem teljesen fedi a kategória elfogadott definicióit. Arra gondoltam ugyanakkor, hogy a teljes foglalkoztatottság mellett számított termelékenység (GDP/Aktív népesség) nem rossz mutató, hiszen a társadalomnak a munkasnélkülieket is el kell tartania és én – őszintén szólva – nem vagyok meggyőződve arról, hogy a munkanélküliség jelenlegi szintje valóban a leghatékonyabb foglalkoztatást jelenti. Ha tévednék, és a magasabb foglalkoztatás mellett a tradicionális termelékenységi mutató (GDP/Foglalkoztatott népesség) romlana, akkor az én mutatóm végül is egyenértékű lenne. Ha viszont a tradicionális mutató javulna a foglalkoztatás növekedésével, akkor azzal, hogy figyelmen kívűl hagyja a munkanélküliség társadalmilag nyomasztó jelenségét tulajdonképpen egyenesen félrevezető lenne. Az én mutatóm tehát mindenképpen a valós társadalmi hatékonyságot igyekszik tükrözni. A termelékenység alakulásának grafikonja számomra nem szolgált meglepetéssel. Jánossy elméletével teljes összhangban a társadalmi hatékonyság lényegesen stabilabbnak mutatkozik, mint az elért eredmény. Az 1978-as trend-törés sokkal kisebb mértékű, mint az előző grafikonokon, ami arra utal, hogy az eredmény-visszaesés nagymértékben az aktív népesség 1978-ban elkezdődött csökkenésének köszönhető és kisebb mértékben azoknak a makrogazdasági okoknak, amelyek többek között e csökkenés okai is. A termelékenység drasztikus visszaesése is viszonylag rövid ideig tartott és a rendszerváltás zavaraival magyarázható. A korábbi oktatási rendszert dicséri a „helyreállítás“ gyors beindulása és így a trend elérése már napjainkban bekövetkezik (bekövetkezett) A termelékenységi mutató nagyfokú stabilitása és gyors regenerálódó képessége egyfelöl kétségessé teszi, hogy a magyar munkaerő annyira rá lenne szorulva a nyugati „szakértők“ kioktató segítségére, de

102

másfelöl a gyors felzárkózást is megkérdőjelezi. Úgy gondolom, hogy csak egy valódi, inovatív oktatási/kulturális váltás tenné lehetővé a trend felfelé törését és ezzel a felzárkózás feltételeinek megteremtését. Másodvonalbeli technológiák és másodvonalbeli (?) „szakértők“ átvétele ezt aligha oldja meg. A felhalmozás, állóeszközfelhalmozás és beruházási volumenindex alakulása Mint fentebb jeleztem az idősoroknak ez a csoportja nem mutatja a Jánossy által leírt növekedési sajátosságokat. Ez valószínűleg nem véletlen. Mindhárom görbe döntően az állóeszköz-beruházások alakulásának hatását tükrözi. Az állóeszköz-beruházásoknak pedig, mint ismeretes, alapvető szerepük van a különböző gazdasági ciklusok alakulásában. Így azután nem váratlan, hogy ezek a görbék egy nagyjából változatlan trend szétcsúsztatott darabjaiból állóknak tünnek. Ez a teljes felhalmozás görbéjén is megfigyelhető, de ott nem egyértelmű, viszont a másik két görbe esetében egészen feltünő. Az állóeszköz-felhalmozás illetve a beruházási volumenindex alakulásában, ha eltekintünk a kisamplitudójú rövidtávú ciklusoktól (amelyek valószínüleg azonosak a Bauer Tamás által elemzett beruházási ciklusokkal), akkor egy viszonylag stabil növekedést látunk, amely talán egy kissé megtört az 1972-es visszarendeződés környékén. Ezt a növekedést egy drasztikus visszaesés követi (megint csak kisebb amplitudójú ingadozásokkal tarkítva) 1978-tól egészen 1992-ig. Figyelemre méltó, hogy ez a szakasz egybeesik az aktív népesség csökkenésével – nyílván nem függetlenül attól. A termelékenységi trend 1978-as lefelé törésében minden valószínűség szerint ez a visszaesés a ludas. 1993-tól újra emelkedni kezd a beruházási görbe, mégpedig a korábbival lényegében megegyező ütemmel. Ez pedig azt valószínüsíti, hogy az új beruházási hullám legjobb esetben is csak korszerű, de nem inovatív beruházásokból áll és így nem valószínű a termelési trendek érzékelhető felfelé törése. Ami viszont a fenti prognózisok megvalósulását valószínűsíti.

103

Év

Aktív népesség

GDP

Végső felhasználás

Bruttó felhalmozás

Összes

Lakossági

Összes

Beruházás

Álló- Volumen eszköz index

Mező- Bruttó termelési index Felvásárlási index gazda-

Folyó áron

sági Növényter- ÁllatteMezőterület mesztés nyésztés gazdaság

Össztermék

1960

4735

100

100

100

100

100

100

426

71411

100

100

100

100

1961

4626

105

102

101

104

97

97

399

70836

94

106

99

106

1962

4544

111

108

105

112

107

108

441

70127

99

106

102

112

1963

4569

117

113

110

126

122

122

502

69848

108

107

107

120

1964

4653

123

119

116

136

126

129

520

69798

109

117

112

123

1965

4649

124

120

118

129

128

130

497

69536

101

113

106

126

1966

4666

133

126

123

141

142

145

549

69275

115

118

116

133

1967

4710

143

133

131

172

170

173

656

69134

118

123

120

140

1968

4802

150

140

137

174

173

176

650

69026

117

127

121

147

1969

4979

161

147

145

174

187

193

844

68881

133

124

129

163

1970

5127

168

159

155

201

219

227

1014

68751

111

137

122

151

1971

5440

179

168

163

245

242

251

1143

68551

122

145

131

179

1972

5491

190

173

169

215

240

249

1184

68465

129

143

135

192

1973

5531

203

180

176

215

247

259

1257

68350

139

150

143

211

1974

5563

215

192

187

265

274

282

1394

67827

140

159

148

222

1975

5634

228

201

196

292

306

319

1634

67699

147

163

153

229

1976

5679

236

205

199

298

306

319

1707

67572

136

167

149

222

1977

5777

254

214

208

327

344

360

2015

67295

152

182

165

250

1978

5742

265

223

216

385

360

377

2185

66979

154

187

168

255

1979

5736

273

230

221

331

363

381

2257

66512

149

189

166

261

104

Év

Aktív népesség

GDP

Végső felhasználás

Bruttó felhalmozás

Összes

Lakossági

Összes

Beruházás

Álló- Volumen eszköz index

Mező- Bruttó termelési index Felvásárlási index gazda-

Folyó áron

sági Növényter- ÁllatteMezőterület mesztés nyésztés gazdaság

Össztermék

1980

5734

273

232

224

318

340

359

2134

66265

160

192

173

271

1981

5701

281

238

229

312

326

341

2094

66012

159

197

175

274

1982

5678

289

241

232

301

320

333

2156

65824

174

208

188

296

1983

5646

291

242

234

278

310

323

2242

65705

161

212

183

293

1984

5616

299

245

236

272

298

314

2315

65545

169

214

188

303

1985

5373

298

249

239

262

289

307

2396

65397

159

202

177

285

1986

5361

302

255

244

285

308

314

2592

65236

165

205

182

283

1987

5371

315

264

254

294

338

338

2951

65113

156

208

178

279

1988

5329

315

256

243

284

307

312

2904

64973

168

211

186

278

1989

5278

317

259

249

288

329

325

3396

64839

166

205

182

261

1990

5251

306

252

240

275

306

293

3563

64731

151

205

174

237

1991

5153

269

239

226

217

274

257

4919

64597

157

173

163

200

1992

4940

261

240

226

173

267

253

5556

61357

116

151

130

173

1993

4753

259

253

230

229

272

259

6383

61291

106

136

118

121

1994

4514

267

247

230

274

306

291

8427

61220

116

130

121

116

1995

4313

271

231

215

296

293

276

10388

61793

118

134

125

132

1996

4240

275

224

209

334

313

290

13376

61845

130

137

132

137

1997

4206

288

229

213

368

342

315

17099

61946

127

128

127

132

1998

4211

303

237

221

454

381

355

21379

61927

116

136

125

131

1999

4096

320

245

378

Forrás: KSH Évkönyv 1999; az 1999 évi adatok becsléséhez a KSH 1999 I. negyedéves jelentését használtam fel

105

Évek

2004

2.ábra

~ 5 év

1999 1998 1997 1996 1995 1994 1993 1992 1991 1990 1989 1988 1987 1986 1985 1984 1983 1982 1981 1980 1979 1978 1977 1976 1975 1974 1973 1972 1971 1970 1969 1968 1967 1966 1965 1964 1963 1962 1961 1960

0,00

-0,05

-0,10

1.ábra log GDP

0,60

0,50

0,40

0,30

0,20

0,10

1999 1996 1993 1990 1987 1984 1981 1978 1975 1972

1969 1966 1963 1961

log Aktív népesség 0,10

0,05

0

log Végső felhasználás

0,45

0,4

0,35

0,3

0,25

0,2

0,15

0,1

0,05

0

107

2006

1998 1997 1996 1995 1994 1993 1992 1991 1990 1989 1988 1987 1986 1985 1984 1983 1982 1981 1980 1979 1978 1977 1976 1975 1974 1973 1972 1971 1970 1969 1968 1967 1966 1965 1964 1963 1962 1961 1960

4.ábra

~8-9 év

2004

1999 1998 1997 1996 1995 1994 1993 1992 1991 1990 1989 1988 1987 1986 1985 1984 1983 1982 1981 1980 1979 1978 1977 1976 1975 1974 1973 1972 1971 1970 1969 1968 1967 1966 1965 1964 1963 1962 1961 1960

Évek

~ 5év Évek

3.ábra log Lakossági fogyasztás

0,45

0,4

0,35

0,3

0,25

0,2

0,15

0,1

0,05

0

log termelékenység 0,6

0,5

0,4

0,3

0,2

0,1

0

1999 1998 1997 1996 1995 1994 1993 1992 1991 1990 1989 1988 1987 1986 1985 1984 1983 1982 1981 1980 1979 1978 1977 1976 1975 1974 1973 1972 1971 1970 1969 1968 1967 1966 1965 1964 1963 1962 1961 1960

Évek

5.ábra

log felhalmozás

0,7

0,6

0,5

0,4

0,3

0,2

0,1

1998 1997 1996 1995 1994 1993 1992 1991 1990 1989 1988 1987 1986 1985 1984 1983 1982 1981 1980 1979 1978 1977 1976 1975 1974 1973 1972 1971 1970 1969 1968 1967 1966 1965 1964 1963 1962 1961 1960

6.ábra

108

Évek

0

log állóeszköz felhalmozás

0,6

0,5

0,4

0,3

0,2

0,1

0

1998 1997 1996 1995 1994 1993 1992 1991 1990 1989 1988 1987 1986 1985 1984 1983 1982 1981 1980 1979 1978 1977 1976 1975 1974 1973 1972 1971 1970 1969 1968 1967 1966 1965 1964 1963 1962 1961 1960

1999 1998 1997 1996 1995 1994 1993 1992 1991 1990 1989 1988 1987 1986 1985 1984 1983 1982 1981 1980 1979 1978 1977 1976 1975 1974 1973 1972 1971 1970 1969 1968 1967 1966 1965 1964 1963 1962 1961 1960

8.ábra

109

Évek

7.ábra log Beruházási volumenindex

0,6

0,5

0,4

0,3

0,2

0,1

Évek

0

Honnan a traktor, kié a szekér? Nyílt levél egy ifjú kolléganőhöz Kedves Simigh Mariann! Gondolom, Önt nem kis büszkeséggel tölti el, hogy a „Jugend Schule Wirtschaft” program méltónak tartotta dolgozatát a Népszabadságban való publikálására. Nem kétlem, hogy terjedelemre ugyan kicsiny dolgozata mögött komoly kutatómunka áll, így mi sem álljon tőlem távolabb, minthogy elvitassam büszkesége jogosságát. Sajnos nekünk, tanítóinak már kevesebb az okunk a büszkeségre. Sokunk nem a független, kételkedést is magábafoglaló vizsgálódásra, gondolkodásra tanítjuk a ma felnövekvő generációt, hanem arra, hogy minél jobban meg tudjanak felelni a „politikai divatoknak”, közhelyszerű politikai szlogenekben gondolkodjanak, bizonyos politikai közhelyeket a tények nem ismerete, illetve semmibevétele mellett, mint vitathatatlan alapigazságokat ismételgessenek. Ha az Ön dolgozata sem mentes az efféle „fehér farkaktól” (a hajdanvolt „vörös farok” mintájára), azért aligha Ön hibáztatható. Ezért levelemet elsősorban ne mint az Ön dolgozatát elmarasztaló kritikaként, hanem inkább adalékként, az érem másik oldalát felvillantó ismeretterjesztésként fogadja. Mindjárt dolgozatának hangulatos expozíciója olyan csúsztatást tartalmaz, amely leginkább az Ön ifjú korával magyarázható: „Az országban bárhol találhatunk hasonló «Józsi bácsikat», akik még a régi módon művelik földjeiket.” – írja. Valószínűleg nem tudhatja, hogy nem „régi”, hanem nagyon régi módon művelik ezek a „Józsi bácsik” apró földjeiket. Ugyanis volt a magyar mezőgazdaságnak egy korszaka (az előző század hatvanas éveinek végétől egészen a rendszerváltásig – amely a gazdaságban a nyolcvanas évek közepe táján kezdődött), amikor ezen a módon lényegében senki sem művelte meg a földet. Ebben a korszakban a magyar mezőgazdaság felzárkózott a nemzetközi élvonalhoz, bizonyos ágazatokban annak legélére is felküzdötte magát. Az „állati igavonókkal vesződő egyéni vállalkozó” nagyon is új jelensége a magyar mezőgazdaságnak, egy nagyon régi világból felelevenítve. Ezután jönnek azok a mondatai, amelyek nyilvánvalóan nem saját tapasztalatai alapján születtek, de nem is jelenlegi és volt tsz tagokkal folytatott elmélyült beszélgetések nyomán, hanem annak az – elnézést a kemény szóért – több mint tízéves agymosásnak az eredményei, amelyekben az egész ország folyamatosan részesül. „A rendszerváltás előtt alapvetően csak szövetkezetek és állami gazdaságok léteztek, csekély magántulajdon mellett. Az átállás akkor sem ment könnyen, hiszen korábban a szövetkezetbe tömörítéssel a tulajdonuk mellett a tulajdonosi tudatuktól is megfosztották az embereket. Sokan a rendszerváltás idején már nem tartották értéknek a földeket, esetenként még kárpótlást sem igényeltek. Ráadásul a termőföldhöz nem jártak eszközök és tőke sem.” Jó lenne, ifjú kolleginám, ha megkérdezné azokat az embereket, akik „nem tartották értéknek a földeket”, hogy vajon tényleg azért nem, mert „megfosztották őket a tulajdonosi tudatuktól”, vagy esetleg azért, mert a munkahelyüktől, a háztáji gazdaságuk biztos hátteréül szolgáló nagyüzemtől, a nyugdíj elérésének lehetőségétől, s más effélétől fosztották meg őket a rendszerváltók, és cserébe egy rosszul szervezett – mert alantas politikai alkut megvalósító – kárpótlást kínáltak neki, amelyet csak elkótyavetyélni lehetett, gazdálkodni belőle aligha. Tudja-e, kollegina, hogy a kárpótlási jegyek árfolyama a tőzsdén szinte soha nem érte el a

110

névérték 60%-át? Az a párt, amely 1989-ben az 1947-es állapotok visszaállítását ígérte (hadd ne írjam le a nevét), egyfelől kolhozoknak nevezte a magyar termelőszövetkezeteket, másrészt azzal hitegette a magyar választókat, hogy a sohasem volt „kert-Magyarország” megteremtése (ami a termelőszövetkezetek szétverésének eufemisztikusan megfogalmazott programja volt) a mezőgazdaság képes lesz az ipar átszervezésével elkerülhetetlen munkanélküliség felszívására. Azzal ugyanis, hogy a korábban a faluból a városokba, a mezőgazdaságból az iparba vándorlók illetve utódaik visszakapva elvett földjeiket, majd azon fognak gazdálkodni és remekül megélni. Ezzel szemben az 1990-91-ben majd milliósra felduzzadt munkanélküliség (a kollegina és kortársai már erre sem igen emlékezhetnek) nagyon jelentős része éppen a mezőgazdaságból, a szétvert termelőszövetkezetekből került ki. Ami pedig a „kolhozokat” illeti, akik ezzel mocskolják a termelőszövetkezeteket, azoknak fogalmuk sincs arról, hogy mik is azok a sztálini kolhozok. Vagy pontosan tudják, és akkor azt is tudják, hogy az 1960 után szervezett termelőszövetkezeteknek azokhoz semmi közük sincs. Ebben az esetben viszont tudatos rágalmazásról van szó, amelynek egyik fontos célja éppen a kollegina és korosztálya agyának „megmosása”. A termelőszövetkezetek (természetesen a szabályt erősítő kivételekkel együtt) a magyarországi „létező szocializmus” talán egyetlen igazán sikeres képződményei voltak. A kollegina talán arról sem tud, hogy a magyar mezőgazdaság össztermékének mintegy a felét a háztáji gazdaságok termelték meg (ez az, ami a szovjet kolhozokban elképzelhetetlen volt) és a termelőszövetkezet ilyen módon a magánkezdeményezés és a biztos nagyüzemi háttér ígéretes szimbiózisát jelentették. Természetesen az állampárti szocializmus negatív hatásai a szövetkezeteket sem hagyták érintetlenül. Kevesen tudják, hogy az utolsó tudatosan szervezett koncepciós pereket a hetvenes évek közepén éppen tsz-elnökök ellen szervezték. A rendszerváltásnak éppen az lehetett volna a feladata, hogy a szövetkezeket megszabadítva az állampárti bürokratikus beavatkozásoktól kibontakoztassák a fent említett szimbiózisban rejlő hatalmas lehetőségeket. Ezt húzta keresztül a politikai alku eredményeként kimódolt, tulajdonképpen szinte senkit ki nem elégítő kárpótlás, amely ideologikus diletanizmusával csak az 1948-as államosításokhoz hasonlítható. Hogy a mezőgazdasággal nagyon nagy bajok vannak, azzal minden közgazdásznak tisztában kell lennie. A politikai rendszerváltás – érthető módon – súlyos, általános válsággal járt együtt. Ez a válság részben oka, részben következménye volt a rendszerváltásnak. Kornai János akadémikus ezt a válságot találóan „transzformációs” válságnak nevezi. Ez a válság a kilencvenes évek közepén érte el mélypontját, amikor másik neves közgazdászunk, Jánossy Ferenc helyreállítási-periódus elméletével összhangban megkezdődött egy igen magas növekedési ütemű helyreállítás. Ennek során 1999-2000-ben a legfontosabb makromutatók elérték az 1989-90-ben elhagyott értékeket. Jánossy arra mutatott rá, hogy ez nem a helyreállítás vége, ezért a magas növekedési ütem még tovább folytatódik (és ez nem az éppen akkor regnáló kormányzat érdeme). Jánossyt követve a növekedési ütem egy alacsony szinten való stabilizálódása 2003-2004 körül várható (és ez sem az akkori kormány „bűne” lesz – erre jó már most felhívni a választópolgárok figyelmét). Mindez azonban nem vonatkozik a mezőgazdaságra. Az töretlenül folytatja mélyrepülését és a helyreállítás elkezdődésének egyenlőre semmi jele. S nem azért mert a tsz-ek szétverésekor „a termőföldhöz nem jártak eszközök”. Végiggondolta a kollegina, hogy a többé-kevésbé jól felszerelt nagyüzem eszközei egyszerűen nem oszthatók szét a tsz művelése alól kivont nadrágszíj-parcellák között? S itt elértem egy olyan problémához, amely a kollegina dolgozatában nem szerepel, azonban 111

az általa érintett kérdéskör kulcsproblémáinak egyike, ha nem a legfontosabb. Az alig a hátunk mögött hagyott kampány egyik – meglehetősen mesterségesen felhevített – kérdése a „külföldiek földvásárlása”. Nagyon vártam, hogy a kormányváltó táborban valaki végre veszi magának a bátorságot, hogy kimondja a nyilvánvaló igazságot: itt egyáltalán nem a külföldiekről van szó! Az EU-ba lépve előbb-utóbb a külföldiek földvásárlásának engedélyezése elkerülhetetlen lesz. Amiről itt valójában szó van – és ezt támasztja alá a leköszönő kormány, legalábbis etikailag, rendkívül aggályos földárusítási akciója – az a jogi személyek, elsősorban a megmaradt-átalakult termelő szövetkezetek földvásárlása. Ez az amit valójában minden eszközzel meg akarnak akadályozni. Nem akarok itt most elmélyedni a földjáradék-elmélet részleteiben, de minden képzett közgazdász nagyon jól tudja, hogy a földbérlet, különösen a „piaci alapokra helyezett” rövidtávú földbérlet a mezőgazdaság kibontakozásának egyik legfőbb kerékkötője. Az úgynevezett abszolút földjáradék mértéktelenül megdrágítja, versenyképtelenné teszi a termelést, a bérelt földbe fektetett tőkét pedig a föld „elnyeli”, azt a tulajdonosnak gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélkül átjátsza. Ilyen módon, a szövetkezetek ellehetetlenítésének egyik leghatékonyabb módja a földbérletre kényszerítésük. További sikeres munkát kívánva Dr. Nagy András a közgazdaságtudományok kandidátusa Budapest, 2002.május 15-én

112

Az értelmiség megijedt saját magától Orbán Viktor és a képére és hasonlatosságára átformált Fidesz (megint) óriási sikert ért el. Sikerült gyomorforgató politikai stílusával a széplelkű úgynevezett „ballib” értelmiségieket olyan öncenzúrára késztetni, amely vakká és védtelenekké teszi őket. Ugyanis a nevezett értelmiségiek jelentős része elriadt attól a gondolattól, hogy erre a szalonjaikban szalonképtelen, ámde az egyszerű emberek között annál hatásosabb durvaságra hasonlóan hatásos durvasággal kell válaszolniuk. E miatt az öncenzúra miatt az MSZP majdnem elvesztette a választásokat (lehetőséget adva Orbánéknak, hogy azzal a képtelenséggel folytassák befejezhetetlen kampányukat, miszerint a második fordulót megnyerték – elfelejtve, hogy a focimeccsen is hiába nyerik meg a második félidőt, ha a végeredmény szerint ők kapták a több gólt). Mégis most, amikor Eörsi István kimondta a kimondandót, elvbarátai (általam igen nagyra becsült emberek) sietve elhatárolódnak tőle, és azzal vádolják: kemény szavaival tulajdonképpen a Fidesz malmára hajtja a vizet. Derék magyar fiatalokat sértett vérig azzal, hogy „lelki igényüknek” nevezte a fasizmust, meredekebben azzal, hogy lefasiztázta őket. Haskó László is úgy állt ki Eörsi mellett, hogy azután mondanivalóját azzal zárja: „Az antifasiszta mozgalmárkodás csak hizlalja, erősíti a másik oldalt”. Pedig nagyon helyesen utalt arra, hogy a fasizmus, mint ideológia nem azonos a nácizmussal, a holokauszttal – igaz, megfelelő körülmények konstellációja mellett magában hordozza a véres terror veszélyét is. Haskóval egy ténykérdésben is vitáznék: nem ismerem Dimitrov egyetlen megnyilvánulását sem, amelyben a fasizmust „képzetlen, műveletlen, mágikus tömegek” sajátjának állította volna be. Ellenkezőleg, Dimitrov manapság sokat kárhoztatott „fasizmus-definícióját”, mi szerint „a fasizmus az finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt, terrorista diktatúrája”, azért volt hiba dogmává merevíteni, mert az abból az időből származik, amikor Európa több országában volt fasiszta vagy fasisztoid diktatúra, és így Dimitrov szavai nem a fasiszta ideológiára, mégcsak nem is a fasiszta mozgalomra, hanem a létező fasiszta államalakulatokra vonatkoztak. A dimitrovi gondolat egy dologban hordoz ma is üzenetet, nevezetesen, hogy a fasizmus akkor válik veszélyessé, amikor valódi hatalom (a XX. század első felében, Dimitrov szerint: a finánctőke) áll mögéje. Való igaz, hogy manapság ilyen hatalom nem látszik – ami nem jelenti azt, hogy egy jól karbantartott, naprakész mozgalmat ne akadna senki, aki „szükség esetén” igénybe venne. Napjainkban a fasizmusnak (vagy nevezzük kissé eufemisztikusan szélsőjobboldali populizmusnak) elsősorban más veszélye van. Egyrészt tűrhetetlenül korrodálja a demokráciát, másrészt, az előbbivel szoros összefüggésben, legalizálja a jobbközép szélsőjobboldali kilengéseit (jól emlékszem a rendszerváltás első ciklusának koreográfiájára: Csurka a Vasárnapi Újságban beterjesztett egy politikai követelést, Antall József úgy-ahogy elhatárolódott tőle, majd a kedélyek lecsillapodása után a kormány és a kormánypárti többség lényegében teljesítette Csurka követelését). Manapság a fasizmust előszeretettel azonosítják a rasszizmussal, szűkebben az antiszemitizmussal. Ebben egyesek elmennek egészen odáig, hogy a hitlerizmust kizárólag a holokausztban tartják bűnösnek – ha nem irtotta volna ki a zsidókat, nem is lett volna baj vele. Valahol ebbe a gondolkodásmódba belefér az a blaszfémia, amely napjainkban mind hangosabban nevezi hősöknek a két világháború frontjain elesett magyar katonákat. Pedig ez pontosan ugyanolyan durva hiba, mint bűnösöknek tartani őket. A nyolcvanas években az NSZK-ban a Szovjetunióból emigrált idős házaspár vendége voltunk néhány napig. A zsidó házaspár férfitagja annak idején részt vett Berlin ostromában. Annál elképesztőbb volt hallgatnom a volt középiskolai tanárt, aki azt fejtegette nekem, hogy

azért Hitler sok jót is tett Németországgal. Általában a házaspár egész idő alatt azt bizonygatta nekünk, hogy micsoda nagyszerű dolog itt, Németországban élni, és még a nekik hozott magyar („onnan való”) szalámit sem voltak hajlandóak megkóstolni, miközben a némettel semmi bajuk nem volt. Való igaz, hogy a szociális segélyük jóval magasabb volt, mint a szovjet nyugdíjuk, ám csak a vak nem látta, hogy életnívójuk, társadalmi státuszuk mélyen alatta volt az általuk egyfolytában szidalmazott török vendégmunkásokénál. Megdöbbenve szembesültem a legigazibb „hétköznapi fasizmussal”. Mert igenis a „hétköznapi fasizmus” a lecsúszott, a hatalomból kirekesztődött középosztály soviniszta (idegen- és mássággyűlölő, nacionalista), rendpárti, vezérkultuszos, a győztes illetve a vezér által hamarosan győztessé váló tömegben feloldódni vágyó világképe. És Eörsi pontos látleletet adott arról, hogy a TE-n és a Kossuth-téren ez a világkép uralkodott, Orbán és gárdája ezt a világképet sugallta. Haskó pedig pontosan mutatott rá, hogy a Dísz téren már nem sugalmazásról, hanem nyílt meghirdetésről volt szó. A vita tehát nem arról folyik igazából, hogy megjelent-e a „fasizmus, mint lelki igény”, hanem arról, hogy szabad-e ezt kimondani és tenni ellene. Hiszen bár Takács Géza és Szalai Erzsébet szerint Eörsi megengedhetetlenül túloz, Haskó László szerint meg igaza van, mégis mindannyian azon az állásponton vannak, hogy az antifasiszta mozgalmárkodás csak hizlalja, erősíti a másik oldalt; magunk(nak) idézzük fel azt a jövőt, amitől szorongunk; a politikai hisztéria legjobb ellenszere az erőt sugárzó méltóságteljes nyugalom. Azaz, csak nem fogunk besétálni az utcájukba, mi, akik jobbak vagyunk? A nárcisztikus értelmiség megijedt saját magától. Bertolt Brecht ismerte ezt az érzést, de legyőzte: „… kétségbeesve, Ha a jogtalanságra nem felelt lázadás. De eközben tudjuk: Az aljasságra vicsorgó gyűlölet Is eltorzítja az arcvonásokat, Az igazságtalanság miatt érzett haragtól Is bereked a hang. Ó, kik a nyájasság Számára akartuk előkészíteni a talajt, Még mi sem lehettünk nyájasak.” A verset (Utódainkhoz) Eörsi István fordította. Köszönet érte.

114

Tartalomjegyzék HÁBORÚ ÉS BÉKE JUGOSZLÁVIÁBAN 3 1. 1989 - Jugoszlávia Trianonja a kezdetét veszi. 3 2. Az egyes számú mítosz - Milosevics etnikai háborúk sorát robbantotta ki 3 3. A kettes számú mítosz - Milosevics a Rém 5 4. A hármas számú, legújabb mítosz - Milosevics nem írta alá a rambouilleti egyezményt, s a NATOval folytatott háború elvesztésével sokkal rosszabb feltételeket kellett elfogadnia 7 Utóirat 2001-ből 8 Utóirat 2002-ből 8 9 A SZOCIALISTA FORRADALOM TÜNDÖKLÉSÉNEK ÉS BUKÁSÁNAK MODELLJE: KUBA 12 KUBA 14 EGY PROGRAMTERVEZET KRITIKÁJA SZÉLJEGYZETEK M.P. COCKSHOTT, A.F. COTTRELL „ÉRTÉK, PIACOK ÉS SZOCIALIZMUS“ CÍMŰ ÍRÁSÁHOZ 45 58 ÚJ MAGYAR KOMMUNISTA KIÁLTVÁNY I. A kommunisták és a rendszerváltás 59 I.1. A többpárt-rendszerű parlamenti demokrácia 59 I.2. A gazdasági rendszerváltás 60 I.2.1. A kárpótlás 60 I.2.2. A privatizáció 62 II. A kommunisták és a társadalom 64 II.1. A gazdaság 64 II.1.1. Demokratikus viszonyokat a gazdaságban! 64 II.1.2. Állítsuk helyre a mezőgazdaságot! 64 II.1.3. Védelmet a leszakadóknak! 65 II.2. Oktatás, tudomány, kultúra, egészségügy 67 II.2.1. Az oktatás 67 II.2.2. A tudomány és a kultúra 68 II.2.3. Az egészségügy 68 II.2.4. Az emberi környezet védelme 68 II.3. Nemzet, nemzetköziség, globalizáció 68 III. A kommunisták céljai és eszközei 69 72 NEM SZÓLOK HOZZÁ A PROGRAMVITÁHOZ 74 ÉRDEK, IDEOLÓGIA - HATALOM, POLITIKA 82 EGY ARANYOS KIS VITA Összeomlik-e a világkapitalizmus? 82 A marxizmus mai állásáról - egy vita ürügyén 84 A marxizmus állásáról 88 Igazi marxisták és gyorstalpalósok 91 Révész Sándor rovatvezető úrnak 93 Elégtételt! 96 98 JÁNOSSY FERENC TRENDJEI A MAI MAGYAR GAZDASÁGBAN A végső felhasználás alakulása 102 A lakossági végső felhasználás (fogyasztás) alakulása 102 A termelékenység alakulása 102 A felhalmozás, állóeszközfelhalmozás és beruházási volumenindex alakulása 103 110 HONNAN A TRAKTOR, KIÉ A SZEKÉR? 113 AZ ÉRTELMISÉG MEGIJEDT SAJÁT MAGÁTÓL