1 2200. december 29. Simone Tiasso Wakefield két nappal ezelõtt, a Földön greenwichi idõ szerint éjjel 10:44-kor köszöntötte a világmindenséget. Hihetetlen élmény volt. Úgy hittem, korábban megtapasztaltam már erõs érzelmeket, ám életemben eddig semmi más – sem édesanyám halála, sem a Los Angeles-i olimpiai aranyérem, sem a Henrik herceggel eltöltött harminchat óra, sem Geneviève megszületése a tours-i kórházban édesapám gondos felügyelete mellett – nem érintett meg annyira mélyen, mint az az öröm és megkönnyebbülés, amikor végre meghallottam, hogy Simone elõször felsír.
Michael azt jósolta, hogy a kisbaba Karácsony napján fog megérkezni. A tõle megszokott kedves modorában közölte velünk, hogy Isten „azzal ad majd jelet nekünk”, hogy az ûrgyermek Jézus feltételezett születésnapján jön a világra. Richard gúnyolódott, ahogy mindig, amikor Michaelt elragadja a vallásos hevület. De amikor Karácsony elõestéjén megéreztem az elsõ szülési fájásokat, még Richard is kis híján hívõvé lett. A Karácsonyt megelõzõ éjjelen nyugtalanul aludtam. Épp mielõtt felébredtem volna, élénk, életszerû álmot láttam. Beauvois-ban sétáltam a tavunk partján, és Duvois-val, a kacsánkkal meg vadruca társaival játszottam, amikor meghallottam, hogy valaki szólít. Nem ismertem fel a hang gazdáját, de határozottan tudtam, hogy egy nõ beszél. Közölte velem, hogy a szülés rendkívül nehéz lesz, és hogy minden erõmet össze kell majd szednem, hogy világra hozhassam a második gyermekem. Karácsonykor aztán, miután kölcsönösen átadtuk egymásnak az egyszerû ajándékokat, amiket titokban rendeltünk meg a rámaiaktól, elkezdtem felkészíteni Michaelt és Richardot az esetleges vészhelyzetekre. Úgy hiszem, Simone valóban Karácsony napján született volna meg, ha elmém nem lett vol9
na olyan egyértelmû tudatában annak, hogy a két férfi egyike sem állt akár megközelítõleg sem készen arra, hogy segíthessen nekem, ha valamilyen komolyabb probléma merülne fel. Valószínûleg a puszta akaratom késleltette azon a két utolsó napon a szülést. Az egyik vészforgatókönyv, amit megtárgyaltunk, a farfekvéses szülésre vonatkozott. Pár hónappal korábban, amikor a méhemben növekvõ gyermeknek volt még némi lehetõsége a mozgásra, egészen bizonyosan éreztem, hogy fejtetõn helyezkedik el. De úgy véltem, az utolsó héten, mielõtt felvette volna a születési pozíciót, sikerült átfordulnia. Csak részben volt igazam. Valóban fejjel elõre jutott a szülõcsatornába; az arca azonban felfelé, a gyomrom irányába nézett, és az elsõ néhány komoly összehúzódás után a kis feje búbja kényelmetlenül nekifeszült a medencémnek. Egy földi kórházban az orvos ekkor valószínûleg császármetszéssel oldotta volna meg a problémát. Egy orvos egyértelmûen figyelte volna, nem szorul-e be a magzat, és rögtön az elején munkába állította volna a robotmûszereket, és minden igyekezetével azon lett volna, hogy Simone ne kerülhessen ilyen kellemetlen pozícióba. A vége felé elviselhetetlenné vált a fájdalom. Az erõs összehúzódások között, melyek makacsul ellenszegülõ csontjaim felé tolták õt, megpróbáltam utasításokat odakiáltani Michaelnak és Richardnak. Richard szinte teljesen hasznavehetetlen volt. Nem tudott mit kezdeni a fájdalmammal (a „zûrzavarral”, ahogyan késõbb utalt rá), és még kevesebbet tudott segíteni a gátmetszés végrehajtásában és a rámaiaktól kapott hevenyészett szülészeti fogó kezelésében. Michael, szegénykém, a helyiség hûvös levegõje ellenére verejtéktõl gyöngyözõ homlokkal hõsiesen küzdött, hogy kövesse, néha összefüggéstelen utasításaimat. A készletembõl vett szikével jobban kitágított, majd a rengeteg vér miatti pillanatnyi tétovázás után megkereste Simone fejét a szülészeti fogóval. Harmadszori próbálkozásra valahogy sikerült neki egyszerre visszatolnia õt a szülõcsatornába, és átfordítania, hogy végre világra jöhessen. Mindkét férfi felordított, amikor elõbukkant Simone feje. Én továbbra is a légzésem ütemére koncentráltam, aggódtam, hogy esetleg nem maradok eszméletemnél. A heves fájdalom ellenére én is felüvöltöttem, amikor a következõ erõteljes összehúzódás Michael két kezébe lökte Simone-t. Apaként Richardra várt a feladat, hogy elvágja a köldökzsinórt. Amikor Richard végzett, Michael odatartotta elém Simone-t, hogy szemügyre vehessem õt. – Kislány – jelentette be könnyes szemmel. Gyengéden a hasamra fektette, én pedig kissé felemelkedtem, hogy jól láthassam. Elsõként az jutott eszembe róla, hogy pontosan úgy néz ki, mint az édesanyám. Komoly erõfeszítést kellett tennem, hogy tudatomnál maradjak, amíg eltávolítják a méhlepényt, én pedig Michael segédlete mellett összevarrtam a vágásokat, amiket õ ejtett rajtam a szikével. Aztán elájultam. A következõ huszonnégy órából nem sokra emlékszem. Annyira kifárasztott a vajúdás és a szülés (a szülési fájdalmaim ötpercenként követték egymást tizenegy órán 10
át, mielõtt Simone ténylegesen megszületett), hogy amikor csak alkalmam adódott rá, elaludtam. Újszülött kislányom készségesen, unszolás nélkül vette magához az anyatejet, és Michael határozottan állítja, hogy kétszer vagy háromszor még félálomban is megszoptattam. A tejem most már azonnal áramlani kezd a mellembe, amint Simone szája rátapad. Roppant elégedettnek tûnik, amikor végez. Örülök, hogy van elég tejem a számára – attól féltem, hogy ugyanolyan gondjaim lesznek vele, mint annak idején Genevièvevel voltak. A két férfi közül egyet mindig magam mellett találok, amikor felébredek. Richard mosolya mindig egy kissé erõltetettnek tûnik, ennek ellenére hálás vagyok érte. Michael elõszeretettel nyomja a kezembe vagy a mellemhez Simone-t, amikor ébren vagyok. A karjaiban ringatja, még akkor is, amikor sír, és folyton azt mormolja: – Mennyire szép! E pillanatban Simone mellettem alszik a rámaiak által szõtt takaróutánzatba bugyolálva (a vendéglátóink számára érthetõ kvantitatív kifejezésekkel rendkívül nehéz pontosan leírni a textíliákat, különösen az olyan szavakkal akad gond, mint a „puha”). Tényleg úgy néz ki, mint az édesanyám. A bõre egészen sötét, talán még annál is sötétebb, mint az enyém, a feje tetejét borító boglya pedig hollófekete. Szeme telt barna. A nehéz szülés miatt még mindig kissé kúpos és eldeformálódott fejével nehéz valóban szépnek nevezni õt. Michaelnak persze igaza van. Simone gyönyörû. Az õrült ütemben levegõért kapkodó törékeny, vöröses lényben könnyedén meglátom a szépséget. Isten hozott a világban, Simone!
2 2201. január 6. Már két napja teljesen levert vagyok. És fáradt, annyira fáradt. Hiába tudom, hogy a szülés utáni depresszió tipikus esete ez, képtelen vagyok felülkerekedni a lehangoltságomon.
Ma reggel volt a legrosszabb. Richard elõtt ébredtem, aztán csak feküdtem a matrac innensõ oldalán. Tekintetem Simone felé fordítottam, aki a fal mellé állított rámai bölcsõben aludt békésen. Bármennyire szeretem õt, nem tudtam pozitívan gondolni a jövõre. Az eksztatikus izzás, amely az elsõ hetvenkét órában aranyfénybe borította kislányom születését, mostanra végleg kihunyt. Reményvesztett megállapítások és megválaszolhatatlan kérdések végtelen sora áramlott át elmémen. Milyen életed lesz, kicsi Simone? Hogyan biztosíthatjuk majd mi, a te szüleid, a boldogságodat? Drága kislányom, a szüleiddel és Michael O’Toole nevû jó barátjukkal együtt egy gigantikus földön kívüli eredetû ûrhajó föld alatti barlangjában élsz. Az életedben szerepet játszó három felnõtt mindegyike a Föld bolygóról származó kozmonauta, a Newton-expedíció tagjai, akiket azért indítottak útnak közel egy éve, hogy tanulmányozzák a Rámának elkeresztelt hengeres égitestecskét. Egyedül édesanyád, édesapád és O’Toole tábornok tartózkodtak még az idegen ûrjármûben, amikor a Ráma váratlanul irányt változtatott, hogy kitérjen a paranoiás Földrõl fellõtt atomrakéta-sorozat elõl. A barlangunk felett egy titokzatos felhõkarcolókból álló szigetváros terül el, amit New Yorknak nevezünk. Körötte fagyott tenger, amely teljesen körbefutja és kettészeli a hatalmas hajót. Édesapád számításai szerint ebben a pillanatban a Jupiter keringési pályájához egészen közel járunk már (habár az óriási gázgömb maga igencsak messze, a Nap túloldalán tartózkodik) egy hiperbola íve mentén haladva, mely egy idõ után végleg elhagyja majd a Naprendszert. Nem tudjuk, hová megyünk. Nem tudjuk, ki 12
építette ezt az ûrhajót, és hogy miért építették. Tudjuk viszont, hogy mások is utaznak a fedélzetén, de fogalmunk sincs arról, hogy õk honnan kerültek ide, ráadásul jó okunk van azt hinni, hogy legalább néhányuk ellenséges lehet. Az elmúlt két nap gondolatai újra meg újra ugyanazt a mintázatot követték. Minden alkalommal ugyanarra a lehangoló következtetésre jutottam: megbocsáthatatlan, hogy elvileg érett felnõttként egy ennyire gyámoltalan és ártatlan lényt hoztunk a világra egy olyan környezetben, amelyrõl ennyire keveset tudunk, és amely felett semmi uralmunk sincs. Ma kora reggel, amint rájöttem, hogy ma van a harminchetedik születésnapom, sírva fakadtam. Eleinte halkan pityeregtem, de amikor feltolultak a régi születésnapok emlékei, elcsukló zokogás váltotta fel a néma könnyeket. Heves, fájdalmas szomorúság öntött el, nem kizárólag Simone, hanem magam miatt is. És ahogy felidéztem a pompás kék bolygót, ahonnan származunk, és nem tudtam beleképzelni Simone jövõjébe, egyre csak ugyanazt a kérdést tettem fel magamnak. Miért kellett megszülnöm ezt a gyermeket, ekkora zûrzavar közepette? Megint ez a szó. Richard egyik kedvence. Az õ szótárában a zûrzavar gyakorlatilag korlátlanul alkalmazható. Bármire, ami kaotikus és/vagy irányíthatatlan, legyen szó technikai problémáról vagy családi válsághelyzetrõl (mint például a szülés utáni depresszió szorításában zokogó feleség), zûrzavarként utal. Ma reggel nem sok hasznukat vettem a férfiaknak. Hiábavaló próbálkozásaik, hogy felvidítsanak, csak még gyászosabbá tették a hangulatomat. Kérdés: Miért van az, hogy ha egy férfi szomorú nõvel találja szemben magát, rögtön azt feltételezi, hogy a nõ rossz kedélye valamiképp vele hozható kapcsolatba? Tulajdonképp igazságtalan vagyok. Michaelnak már három gyermeke volt életében, és lehet némi fogalma arról, miféle érzések kerítettek hatalmukba. Többnyire csak azt kérdezgette, mit tehetne értem. Richardot ellenben teljesen feldúlták a könnyeim. Megrémült, amikor alighogy felébredt, meghallotta a sírásomat. Elõször azt hitte, rettenetes fizikai fájdalom gyötör. Csak a legcsekélyebb mértékben sikerült megnyugtatnom, amikor elmagyaráztam neki, hogy egyszerûen depressziós vagyok. Miután megállapítottuk, hogy nem õ a felelõs a borongós hangulatomért, Richard végig hallgatott, mialatt kiadtam magamból a Simone jövõjét illetõ aggodalmaimat. Elismerem, hogy kissé felkavart mindez, de neki semmit sem sikerült felfognia abból, amit mondtam neki. Állandóan ugyanazt ismételgette, hogy Simone jövõje semmivel sem bizonytalanabb a sajátunknál, és tette ezt abban a hitben, hogy mivel logikus oka nem lehetett a zaklatottságomnak, a depresszióm majd egy csapásra megszûnik. Végül, miután már több mint egy órája elbeszéltünk egymás mellett, Richard helyesen arra a következtetésre jutott, hogy semmit sem segít, és amellett döntött, hogy inkább békén hagy. 13
(Hat órával késõbb.) Valamivel jobban érzem magam. Még három órának kell eltelnie, hogy véget érjen a születésnapom. Ma kisebb bulit csaptunk. Az imént szoptattam meg Simone-t, és most megint mellettem fekszik. Michael úgy tizenöt perce ment vissza tõlünk a saját szobájába a folyosó végén. Richard csak a párnájára hajtotta a fejét, és öt perc múlva már el is szenderedett. Az egész napját azzal töltötte, hogy a kérésemre jobb pelenkát állíttasson elõ. Richard szívesen tölti az idejét azzal, hogy felügyeli és lajstromba veszi minden interakciónkat a rámaiakkal, vagy bárki is kezeli azokat a számítógépeket, amelyeket a szobáinkban elhelyezett billentyûzettel mûködésbe hozunk. Soha senkit és semmit nem láttunk még a közvetlenül a fekete képernyõ mögött nyíló sötét alagútban. Így nem tudhatjuk, odabent valóban valamiféle lények reagálnak-e a kéréseinkre, és utasítják-e az üzemeiket, hogy gyártsák le számunkra idõnként a tárgyakat, de kényelmesebb rámaiként emlegetni vendéglátóinkat és jótevõinket. A velük való kommunikáció egyszerre bonyolult és egyszerû. Bonyolult, mivel a fekete képernyõre rajzolt képek és a matematika nyelvének pontosan meghatározott kvantitatív formulái révén beszélgetünk velük. Egyszerû, mivel a billentyûzet segítségével ténylegesen bevitt közlések mondattana elképesztõen szimpla. Az általunk leggyakrabban használt mondat a „Szeretnénk” és a „Kérünk” szóval kezdõdik (természetesen nem tudhatjuk, kéréseinket pontosan hogyan fordítják le, és csak feltételezhetjük, hogy kellõen udvariasak vagyunk – lehetséges, hogy az aktivált utasítások nyers hangnemben fogalmazódnak meg, és azzal indítanak, hogy: „Adjatok nekünk”), amit a részünkre elkészítendõ tárgy részletes leírása követ. A legnehezebb rész a kémia. Az olyan egyszerû, hétköznapi dolgok, mint a szappan, a papír és az üveg felettébb bonyolult összetételûek, és a számok és az adott anyagot alkotó vegyületek fajtái szempontjából rendkívül nehezen meghatározhatók. Idõnként – amint azt Richard nem sokkal azután kiderítette, hogy ismerkedni kezdett a billentyûzettel és a fekete képernyõvel – az elõállítási folyamatot is fel kellett vázolnunk, méghozzá a szükséges hõmérsékletekkel együtt, máskülönben annak, amit megkapunk, nem sok köze lesz ahhoz, amit rendeltünk. A kívánságaink közlése nagyrészt próba-szerencse alapon mûködik. Eleinte felettébb alacsony hatásfokúnak és hiábavalónak bizonyult az interakció. Mindhárman azon sopánkodtunk, bárcsak többre emlékeznénk a fõiskolás kémiából. Valójában a hétköznapi szükségletek biztosítása terén mutatott lassú elõrejutásunk vett rá minket a Nagy Kirándulásra, ahogy azt Richard szereti emlegetni, és amelyre négy hónappal ezelõtt került sor. Addigra a környezet hõmérséklete New York felszíni részén ugyanúgy, ahogy a Ráma többi részében is, öt fokkal fagypont alá esett, Richard pedig megerõsítette, hogy a Szalag-tenger fenékig befagyott. Egyre jobban aggódtam amiatt, hogy nem tudunk majd kellõen felkészülni a gyermekem megszületésére. Túl sok idõbe telt bármit is megvalósítanunk. Mûködõ vécét ke14
ríteni és beállítani például egyhónapos vállalkozásnak bizonyult, és az eredmény csupán épp elfogadható lett. Az elsõdleges problémánk többnyire abból fakadt, hogy hiányos mûszaki leírásokkal láttuk el vendéglátóinkat. Néha azonban maguk a rámaiak jelentették a gondot. Több alkalommal közölték velünk a matematika és a kémia mindkettõnk számára kölcsönösen érthetõ nyelvén, hogy egy-egy adott tárgyat nem tudnak az általunk meghatározott idõtartam alatt legyártani. A lényeg, hogy Richard egyik reggel bejelentette: elhagyja a barlangunkat, és megpróbál eljutni a Newton-expedíció még mindig a Rámához kapcsolt ûrnaszádjához. Azzal a határozott céllal indult el, hogy letöltse a hajó számítógépén tárolt tudományos adatbázis kulcsfontosságú részeit (ami mérhetetlenül megkönnyítené a rámaiakhoz intézett kéréseink megfogalmazását), de azt is elismerte, hogy rettenetesen fáj már a foga egy kevés tisztességes ételre. Addig a rámaiak vegykonyhájában készített kotyvalékok segítségével sikerült egészségesnek maradnunk. Az étel zöme viszont vagy íztelen, vagy rettenetes volt. Meg kell hagyni, vendéglátóink kezdettõl fogva kifogástalanul teljesítették kéréseinket. Habár tudtuk, általánosságban miként írjuk le a testünk számára szükséges vegyi alkotóelemeket, egyikünk sem tanulmányozta soha az ízlelés folyamatának bonyolult biokémiáját. Az elsõ napokban az evés szükséglet-kielégítésnek számított, sosem élvezetnek. A „katyvaszt” gyakran alig bírtuk lenyelni, ha egyáltalán meg tudtunk küzdeni vele. Az étkezést nem egyszer erõs hányinger követte. Szinte egy egész napot a Nagy Kirándulás esetleges elõnyeinek és hátrányainak megvitatásával töltöttük hármasban. Terhességem „refluxos” korszakában jártam épp, és meglehetõsen kellemetlenül éreztem magam. Noha nem volt különösebben ínyemre, hogy egyedül kell maradnom a barlangunkban, miközben a két férfi átkel a jégen, felkutatja a terepjárót, átvág a Középsõ Alföldön, aztán a jármûvel vagy gyalogosan felkaptat az Alfa-táborig vezetõ több kilométeres úton, rájöttem, hogy különbözõ módokon is egymás hasznára lehetnek. Abban is egyetértettem velük, hogy magányosan nekivágni az útnak túlzottan vakmerõ vállalkozás lenne. Richard biztosra vette, hogy a terepjáró még mûködõképes lesz, a széklifttel kapcsolatban azonban kevésbé derûlátónak mutatkozott. Hosszasan tárgyaltunk a Newton ûrnaszádban esett lehetséges rongálódásokról, mivel a Ráma mellett, a védõhálón túl dokkoló hajó ki volt téve az atomtámadás pusztító hatásának. Richard úgy okoskodott, hogy miután nem fedeztünk fel látható sérülést (mivel hozzáfértünk a rámai érzékelõk kimeneti információihoz, a támadás óta eltelt hónapok során többször megnéztük a Newton ûrnaszádról készült képeket), lehetségesnek tûnt, hogy akaratlanul maga a Ráma védte meg a hajót az összes atomrobbanástól, és ebbõl kifolyólag talán a belsejében sem okozott károkat a sugárzás. Ami engem illet, kevésbé ítéltem biztatónak a kilátásainkat. Annak idején a környezetvédelmi mérnökökkel együtt dolgoztam az ûrhajó pajzsának tervein, és pontosan tudtam, mennyire érzékenyek a Newton alrendszerei a su15
gárzásra. Habár egyértelmûen úgy gondoltam, hogy a tudományos adatbázis nagy valószínûséggel sértetlen maradt (a processzorok és a memóriaegységek egyaránt sugárzásnak ellenálló alkatrészekbõl készültek), lényegében kétségem sem volt afelõl, hogy az élelmiszerkészletek sugárszennyezetté váltak. Mindig is tudtuk, hogy az elõrecsomagolt ételeinket viszonylag kevéssé védett helyen tároltuk. Voltaképp már a kilövés elõtt felmerült annak az aggasztó lehetõsége, hogy egy váratlan napkitörés elegendõ sugárzást produkálhat ahhoz, hogy ne lehessen biztonsággal elfogyasztani az ételeinket. Nem attól féltem, hogy egyedül kell maradnom arra a néhány napra, esetleg egy hétre, amíg a férfiak megjárják az utat a hajóhoz és vissza. Sokkal inkább annak a lehetõsége aggasztott, hogy valamelyikük nem tér majd vissza, vagy talán egyikük sem. Ez nem pusztán a polipókoktól (egyre inkább ezen a néven emlegettük e furcsa, nyolclábú lényeket) és a hatalmas ûrhajóban velünk együtt utazó idegen létformáktól függött. Környezeti bizonytalanságokkal úgyszintén kalkulálni kellett. Mi lesz, ha a Ráma hirtelen manõverbe kezd? Mi lesz, ha valami más, hasonlóan kellemetlen esemény következik be, és nem sikerül visszajutniuk New Yorkba? Richard és Michael megnyugtattak, hogy nem fognak kockáztatni, és hogy semmi mással nem próbálkoznak, csak elmennek az ûrnaszádig, és visszajönnek. Az egyik huszonnyolc órás rámai nap reggelén, nem sokkal virradat után indultak el. Elsõ alkalommal maradtam egyedül a New Yorkba vezetõ hosszú, magányos vándorlásom óta, amely azzal indult, hogy a verembe estem. Természetesen nem voltam igazán egedül. Éreztem, ahogy Simone rugdalózik bennem. Elképesztõ érzés az áldott állapot. Van valami leírhatatlanul csodálatos abban, hogy egy másik érzõ lelket is a testemben tudhatok. Különösen azért, mivel a magzatot nagy részben a saját génjeim alkotják. Milyen kár, hogy a férfiak nem tapasztalhatják meg a terhességet! Ha megtehetnék, talán megértenék, miért aggódunk folyton a jövõ miatt. A két férfi távozását követõ harmadik földi napon keményen kitört rajtam a klausztrofóbia. Elhatároztam, hogy kimerészkedem, és körülnézek New Yorkban. A Rámában sötétség honolt, de annyira nem bírtam megmaradni egy helyben, hogy ennek ellenére nekivágtam a sétának. A levegõ egészen lehûlt. Vastag bomberdzsekim cipzárját összehúztam elõredagadó hasamon. Még csak pár perce gyalogoltam, amikor távoli zaj csapta meg a fülemet. A hideg futott végig a hátamon, és azonnal megtorpantam. Az adrenalinlöket érezhetõen Simone-ra is hatott, mivel élénken rugdalózni kezdett, miközben én füleltem. Alig egy perc elteltével újra meghallottam a zajt, a fémfelületen vánszorgó-súrlódó sörték hangját, amit magas frekvenciájú szûkölés kísért. A hang összetéveszthetetlen volt; egyértelmûen egy polipók kószált New Yorkban. Visszasiettem az odúba, és megvártam, amíg felvirradt a rámai hajnal. Amikor kivilágosodott, visszatértem New Yorkba, és mindenfelé kóboroltam. Amíg annak a különös fészernek a közelében jártam, ahol a verembe estem, kétségeim támadtak azt illetõen, hogy a polipókok kizárólag éjszaka merészkednek elõ. Richard kezdettõl fogva azt hajtogatta, hogy éjszakai lények. 16
A Föld melletti elhaladás utáni elsõ két hónapban, még mielõtt megépítettük volna a védõrácsot, amely megakadályozta, hogy kéretlen látogatók ereszkedjenek le a barlangunkba, Richard egy sor kezdetleges vevõkészüléket helyezett ki a polipókok barlangjának fedele közelébe (akkor még nem tudta kellõen pontosan közölni a rámaiakkal, miféle elektromos alkatrészekre lenne szüksége), és – legalábbis számára megnyugtatóan – megbizonyosodott róla, hogy a lények kizárólag éjszaka jönnek a felszínre. A polipókok idõvel minden mûszerét felfedezték és elpusztították, de csak miután Richard perdöntõ erejûnek vélt adatokat gyûjtött ahhoz, hogy igazolja a hipotézisét. Akárhogy is, Richard megállapítása egyáltalán nem nyugtatott meg, amikor hirtelen hangos és teljesen ismeretlen zajt hallottam a barlangunk felõl. Éppen a fészerben álltam, és a verem mélyébe bámultam, ahol kis híján meghaltam kilenc hónappal azelõtt. A pulzusom rögtön felszökött, és libabõrös lettem. Leginkább az nyugtalanított, hogy a hang forrása köztem és rámai otthonom közt helyezkedett el. A szaggatott hang irányába óvakodtam, kikukkantottam az épületek sarkai mögül, mielõtt elszántam volna magam a továbbhaladásra. Végül sikerült kiderítenem, honnan származik a hang. Richard miniatûr láncfûrésszel vágott le darabokat a Newtonról magával hozott rácsból. Valójában épp vitatkoztak, amikor rájuk leltem. Egy viszonylag kisméretû, összesen úgy ötszáz keresztpontot tartalmazó, háromszor három méteres rácsot erõsítettek az egyik alacsony, jellegtelen fészerre, nagyjából száz méterre keletre a barlangunk nyílásától. Michael helytelenítette, hogy láncfûrésszel mennek neki a rácsnak. Abban a pillanatban, amikor megpillantottak, Richard épp azzal védte tettét, hogy a rács rugalmas anyagát magasztalta. Mindkettejüket percekig ölelgettem és csókolgattam, aztán beszámoltak a Nagy Kirándulásról. Az út könnyûnek bizonyult. A terepjáró és a széklift hibátlanul mûködött. A mûszereik nem kevés sugárzást észleltek mindenfelé az ûrnaszádban, így nem maradtak sokáig, és ételt sem hoztak el onnan. A tudományos adatbázis viszont meglehetõsen jó állapotban megmaradt. Richard az adattömörítõ alprogramjait használta, hogy az adatbázis jelentõs részét a hordozható számítógépeinkkel kompatibilis adatkockákra mentse át. Egy hatalmas hátizsáknyi szerszámot is magukkal hoztak, többek között azt a láncfûrészt, amirõl úgy vélték, segíthet lakályosabbá tenni a szállásunkat. Richard és Michael innentõl fogva megállás nélkül dolgoztak egészen Simone megszületéséig. Az adatbázisból merített plusz információ nagyban megkönnyítette, hogy a rámaiaktól megrendeljük a számunkra szükséges dolgokat. Még olyasmivel is kísérleteztem, hogy – módjával – ártalmatlan észtereket és más egyszerû szerves anyagokat kevertettem az ételbe, ami valamelyest javított az ízeken. Michael berendezte a saját szobáját a folyosó végén, megépült Simone bölcsõje, és a mosdóink is összehasonlíthatatlanul jobbá váltak. A korlátozott lehetõségekhez képest az életkörülményeink immár egészen elfogadhatóak. Hamarosan talán… De csitt! Halk sírást hallok magam mellõl. Ideje megetetnem a kislányomat. 17
Mielõtt a születésnapom utolsó harminc perce már a múlté lenne, vissza szeretnék térni korábbi születésnapjaim élénk emlékképeihez, melyek ma reggel kiváltották a depressziómat. Nekem mindig is a születésnapom jelentette az év legjelentõsebb eseményét. A Karácsony–újév-idõszak szintén különleges, ám egészen másképp, mivel ezek mindenki mással közös ünnepek. A születésnap közvetlenebb módon állítja központba az egyént. A születésnapjaimat mindig is az életem iránya feletti elmélkedésre és értékelésre használtam. Ha kísérletet tennék rá, valószínûleg ötéves koromtól fogva minden egyes születésnapomból fel tudnék idézni valamit. Némelyik emlék természetesen jóval meghatóbb, mint mások. Ma reggel a régi ünnepekrõl megmaradt emlékképek mélységes nosztalgiával és honvággyal töltöttek el. Lehangoltságomban kegyetlenül szidtam magam, amiért képtelen vagyok rendet és biztonságot vinni Simone életébe. De még a depresszió legmélyére süllyedve, itteni létünk roppant bizonytalanságával szembesülve sem kívántam volna ténylegesen, hogy Simone ne legyen itt velem, hogy megoszthassam vele az életem. Nem, utunkon a legszorosabb szülõ-gyermek kötelék kapcsol egymáshoz minket, együtt tapasztaljuk meg a tudat csodáját, amit életnek nevezünk. Korábban is kialakult már efféle kötelék, nemcsak édesapámmal és édesanyámmal, hanem elsõ kislányommal, Geneviève-vel is. Hmm. Megdöbbentõ, hogy az édesanyámról õrzött emlékképek még mindig ennyire élesen kirajzolódnak az elmémben. Annak ellenére, hogy huszonhét éve meghalt már, amikor még csak tízesztendõs voltam, csodálatos emlékek bõségszaruját hagyta rám. Az utolsó vele töltött születésnapom egészen rendkívüli volt. Hármasban Párizsba utaztunk vonattal. Apa új olasz öltönyét vette fel, és rendkívül jóképûnek tûnt. Anya egyik élénk, színes törzsi ruháját választotta ki. Rétegesen felrakott hajával úgy nézett ki, akár a szenufo hercegnõ, aki azelõtt volt, hogy hozzáment volna az édesapámhoz. Egy elegáns étteremben vacsoráztunk nem messze a Champs-Élysée-tõl. Aztán átsétáltunk egy színházba, ahol egy csupa fekete társulat adott elõ bennszülött táncokat Afrika nyugati régióiból. Az elõadás után bemehettünk a színfalak mögé, ahol édesanyám bemutatott az egyik táncosnak, egy rendkívül fekete bõrû, magas, gyönyörû nõnek. Édesanyám egyik távoli, elefántcsontparti unokatestvére volt. Hallgattam, ahogy a szenufók törzsi nyelvén beszélgetnek, eszembe jutott néhány töredék a három évvel korábbi, a Porót megelõzõ felkészítésembõl, és ismét elcsodálkoztam azon, hogy anya arca mindig kifejezõbbé vált, amikor a vérei körében lehetett. De bármennyire lenyûgözött az este, még csak tízéves voltam, és szívesebben ünnepeltem volna a születésnapomat az iskolás pajtásaim körében. Útban a Chilly-Mazarin kertvárosában álló otthonunk felé, a vonaton édesanyám észrevette, mennyire csalódott vagyok. – Ne szomorkodj, Nicole – mondta –, jövõre tarthatsz bulit. Édesapáddal arra szerettük volna felhasználni ezt az alkalmat, hogy emlékeztessünk a szülõi örökséged másik felére. Francia állampolgár vagy, és egész eddigi életedet Francia18
országban élted le, de egy részed színtiszta szenufo, és mélyen a nyugat-afrikai törzsi szokásokban gyökerezik. Ma, miközben felidéztem az anya unokatestvére és társai által elõadott ivoiriennes táncokat, röviden felvillant lelki szemeim elõtt, ahogy a tízéves Simone oldalán besétálok egy patinás színházépületbe – aztán szertefoszlott a látomás. A Jupiter pályáján túl nincsenek színházak. Az igazság az, hogy valószínûleg a színház puszta eszméje semmit sem fog jelenteni a kislányomnak. Ez az egész annyira zavarba ejtõ. A délelõtt folyamán részben azért hullattam a könnyeim, mert Simone sosem találkozhat majd a nagyszüleivel, és ez fordítva is igaz. Mitikus alakok lesznek csak életének szövetében, és kizárólag fényképekrõl és videofelvételekrõl ismeri majd õket. Sosem élvezheti édesanyám varázslatos hangját. És sosem láthatja majd az édesapám tekintetébõl sugárzó bensõséges és gyengéd szeretetet. Miután anya meghalt, apa nagyon odafigyelt, hogy minden születésnapomat különlegessé tegye. A tizenkettedik születésnapomon, nem sokkal azután, hogy beköltöztünk a beauvois-i villába, apával a Chateau de Villandry ápolt kertjeiben sétáltunk a hóesésben. Aznap megígérte, hogy mindig mellettem lesz, amikor szükségem lesz rá. Még jobban megszorítottam a kezét, ahogy elsétáltunk a sövénykerítések mellett. Aznap is sírtam, és bevallottam neki (és magamnak is), mennyire megrémített a gondolat, hogy egyszer õ is elhagyhat. A melléhez szorította a fejem, és megcsókolta a homlokom. Sosem szegte meg az ígéretét. Csupán tavaly történt, ami immár mintha egy másik élet része lenne, hogy a születésnapom egy sívonaton kezdõdött, nem messze a francia határtól. Éjfélkor még ébren voltam, újra átéltem déli találkozásomat Henrikkel a Weissfluhjoch lejtõjén álló alpesi faházban. Nem árultam el neki, amikor a gyermek fogantatása felõl puhatolózott, hogy õ Geneviève apja. Nem voltam hajlandó megszerezni neki ezt az örömet. De emlékszem, ahogy a vonaton tanakodtam, vajon tisztességes dolog-e eltitkolnom a lányom elõl a tényt, hogy az apja Anglia királya? Az önbecsülésem és a büszkeségem tényleg annyira fontosak, hogy indokolják: a lányom soha nem tudhatja meg magáról, hogy hercegnõ? Ezeken a kérdéseken rágódtam épp, és bámultam ki kifejezéstelen arccal az éjszakába, amikor Geneviève mintegy végszóra megjelent a hálókocsimban. – Boldog születésnapot, anya! – köszöntött fel széles mosollyal az arcán. Aztán átölelt. Ekkor kis híján elmeséltem neki, ki az apja. Meg is tettem volna, ebben biztos vagyok, ha elõre tudom, mi fog történni a Newton-expedícióval. Hiányzol, Geneviève. Bárcsak rendesen elköszönhettem volna tõled! Felettébb különösek az emlékek. Ma reggel, depressziósan, amikor rám törtek a korábbi születésnapok emlékei, csak felerõsödött az elszigeteltség és veszteség érzése. Most, hogy erõsebbnek érzem magam, kiélvezem ugyanezeket az emlékképeket. Többé nem szomorít el iszonyatosan, hogy Simone nem élheti át ugyanazokat az élményeket, amiket én megismertem. Az õ születés19
napjai teljesen különbözni fognak az enyémektõl, és kizárólag az õ életére lesznek jellemzõk. Nekem jutott az a kiváltság, hogy a lehetõ legemlékezetesebbé és legszeretetteljesebbé tegyem azokat.
3 2201. május 26. Öt órával ezelõtt rendkívüli események sora vette kezdetét a Rámán. Épp összeültünk, és marhasültet, krumplit és salátát vacsoráztunk (önmagunkat meggyõzendõ arról, hogy amit eszünk, ízletes, a rámaiaktól kapott minden vegyületvariációnak fedõnevet adunk; a fedõnevek nagy vonalakban a tápanyag típusából levezethetõk – a „marhasült” így fehérjében gazdag, a „krumpli” alapvetõen szénhidrát és így tovább), amikor távoli és tiszta füttyszóra lettünk figyelmesek. Mindhárman abbahagytuk az evést, a két férfi pedig harcra készen elindult felfelé. Miután a füttyszó nem hallgatott el, felkaptam Simone-t és nehéz ruháimat, a kisbabát több takaróba csavartam, majd követtem Michaelt és Richardot a kinti hidegbe.
A füttyszó sokkal hangosabbnak tûnt a felszínen. Egészen biztosra vettük, hogy a hang dél felõl jön, de mivel a Rámában sötétség honolt, nem mertünk messzire elkóborolni a barlangunktól. Pár perc elteltével azonban fényfoltokat láttunk visszaverõdni a köröttünk magasodó felhõkarcolók tükrös felületérõl, és nem tudtuk elfojtani a kíváncsiságunkat. Óvatosan osonni kezdtünk a sziget déli partja felé, ahol nem fedik el elõlünk az épületek a Ráma déli medencéjének impozáns szarvait. Amikor a Szalag-tenger partjára értünk, lenyûgözõ fényjáték képe tárult elénk. A színpompás ívfények maguk körül mindent fénybe borítva táncoltak több mint egy órán át a déli medence gigantikus szarvai között. Még a csöppnyi Simone és megigézve bámulta a szarvak között cikázó és a sötétben szivárványos mintázatokat létrehozó sárga, kék és vörös szalagokat. Amikor a bemutatónak hirtelen vége szakadt, bekapcsoltuk a zseblámpáinkat, és megindultunk a barlangunk felé. 21
Pár percnyi gyaloglás után élénk társalgásunkat a távolból érkezõ hosszú sikoly szakította félbe, és a hang félreismerhetetlenül az egyik szárnyas lénytõl származott, akik tavaly segítettek Richardnak és nekem kimenekülni New Yorkból. Megtorpantunk és fülelni kezdtünk. Mivel egyetlen madarat sem hallottunk, mióta visszatértünk New Yorkba, hogy figyelmeztessük a rámaiakat az atomtámadásra, Richardot és engem is elöntött az izgalom. Richard idõközben többször is járt a madarak odújánál, de egyszer sem kapott választ, amikor lekiáltott a hatalmas függõleges folyosón. Alig egy hónapja Richard kijelentette, hogy szerinte a repülõ lények végleg elköltöztek New Yorkból. A ma éjjel hallott vijjogás azonban egyértelmûen azt bizonyítja, hogy legalább egy barátunk még a közelben tartózkodik. Másodpercek sem teltek el, még arra sem volt idõnk, hogy megvitassuk, vajon egyikünknek érdemes lenne-e megindulnia a hang forrása felé, és újabb, szintén ismerõs zaj ütötte meg a fülünket, amely túl közelinek hatott ahhoz, hogy biztonságban érezhettük volna magunkat. A súrlódó sörték szerencsére nem vágták el az utat a barlangunk felé. Mindkét karomat Simone köré fontam, és meglódultam az otthonunk felé, de nagy sietségemben kétszer is kis híján belerohantam egy épületbe a sötétben. Michael ért vissza utolsóként. Addig felnyitottam a fedelet és a rácsot is. – Többen vannak – közölte Richard kifulladva, ahogy a polipókok egyre közeledtek, és lassan körülvettek minket. A zseblámpájával bevilágított a barlangunktól keletre nyíló sikátorba, ahol két nagy, sötét tárgyat láttunk közeledni felénk. Rendesen vacsora után két-három órával térünk nyugovóra, a mai este azonban kivételnek számított. A fényjáték, a madárvijjogás és a polipókokkal való találkozás mindhármunkat felvillanyozott. Egyre csak beszélgettünk. Richardnak meggyõzõdése volt, hogy valami igazán nagyszabású eseményre fog sor kerülni hamarosan. Emlékeztetett minket, hogy a földközeli becsapódási manõvert is hasonló fényjáték elõzte meg a déli kupolában. Akkor, idézte fel, a Newton kozmonautái közt teljes volt az egyetértés azt illetõen, hogy az egész bemutatót bejelentésnek vagy talán valamiféle riasztásnak szánták. A mai szemkápráztató mûsornak, tûnõdött el Richard, vajon mi lehet a jelentõsége? Michael számára – aki nem tartózkodott még hosszabb ideig a Rámában, mielõtt az a Föld felé vette az irányt, és sem a madarakkal, sem a polipókokkal nem került közvetlenül kapcsolatba – a ma esti események nagy jelentõséggel bírtak. A futó pillantás, amit a csápos lényekre vetett, ahogy azok felénk tartottak a sikátorban, segített megértetni vele a rémületet, melyet akkor éreztünk Richarddal, amikor tavaly a polipókok odújából menekülve, azokon a bizarr tüskéken rohantunk felfelé. – Vajon a polipókok lennének a rámaiak? – kérdezte Michael ma este. – Ha õk azok – folytatta –, akkor miért kell menekülnünk elõlük? Technikailag annyival fejlettebbek nálunk, hogy lényegében azt tehetnek velünk, ami csak jónak látnak. – A polipókok egyszerû utasok ezen a hajón – válaszolta rögtön Richard –, akárcsak mi. Akárcsak a madarak. A polipókok talán azt hiszik, hogy mi va22
gyunk a rámaiak, de nem biztosak benne. A madarak kiléte rejtély. Nyilvánvalóan nem lehetnek ûrjáró faj. Eleve kérdés, hogyan kerültek a fedélzetre. Elképzelhetõ talán, hogy az eredeti rámai ökoszisztéma részei? Ösztönösen magamhoz szorítottam Simone-t. Oly sok kérdés. Oly kevés válasz. A polipókok múzeumában kitömve kiállított szerencsétlen dr. Takagisi emléke villant fel lelki szemeim elõtt, amitõl kirázott a hideg. – Ha utasok vagyunk – szólaltam meg alig hallhatóan –, akkor hová tartunk? Richard felsóhajtott. – Számolgattam egy keveset – felelte. – Az eredmény pedig nem túlzottan biztató. Jóllehet a Naphoz képest meglehetõsen gyorsan haladunk, a sebességünk elhanyagolható a helyi csillagcsoport viszonyrendszerében. Ha a pályánk nem változik, akkor hozzávetõlegesen a Barnard-csillag irányában lépünk ki a Naprendszerbõl. A Barnard-rendszerbe több ezer év múlva érkezünk meg. Simone felsírt. Késõre járt, õ pedig nagyon elfáradt már. Elnézést kértem, és lementem Michael szobájába, hogy megszoptassam Simone-t, amíg a férfiak átnézik az összes érzékelõ adatait a fekete képernyõn, hátha ki tudják deríteni, mi történik. Simone nyugtalanul szopott, egyszer fel is sértette a bõrt a mellemen. Zaklatottsága rendkívül szokatlannak tûnt. Általában roppant békés kisbaba. – Te is érzed a félelmünket, ugye? – kérdeztem tõle. Olvastam valahol, hogy a csecsemõk képesek érzékelni a közelükben lévõ felnõttek érzelmeit. Talán igaz a feltételezés. Nem jött álom a szememre még akkor sem, amikor Simone már békésen aludt a földre leterített pokrócán. A hetedik érzékem azt súgta, hogy a ma esti események a rámai életünk új fázisának beköszöntét jelzik. Nem javított a kedélyemen az sem, hogy Richard számításai szerint több ezer éven át hajózhatunk a csillagközi ûrben. Megpróbáltam elképzelni, milyen lesz a mostani körülmények között leélni az életünket, és rögtön leblokkolt az elmém. Simone kétségtelenül unalmas éveknek néz elébe. Azon kaptam magam, hogy fohászt fogalmazok Istenhez vagy a rámaiakhoz, vagy bárkihez, akinek hatalmában áll befolyásolni a jövõt. Az imám felettébb egyszerû lett. Azt kértem, hogy az elkövetkezõ változások valamiképp tegyék gazdaggá újszülött kislányom majdani életét.
2201. május 28. Ma éjjel ismét megszólalt az elnyújtott füttyszó, amit megint látványos fényjáték követett a Ráma déli medencéjében. Nem mentem ki, hogy megnézzem. A barlangunkban maradtam Simone-nal. Richard és Michael New York egyetlen más lakójával sem találkozott. Richard arról számolt be, hogy a fényjáték megközelítõleg ugyanannyi ideig tartott, mint az elsõ, de az önálló 23
mintázatok lényegesen különböztek a korábbiaktól. Michael úgy látta, hogy a fénybemutató kizárólag a színekben tért el jelentõsen. Véleménye szerint ma este a kék dominált, míg két nappal ezelõtt a sárga. Richardnak meggyõzõdése, hogy a rámaiak imádják a hármas számot, épp ezért sor fog kerülni még egy mûsorra, amikor leszáll az éj. Mivel az éjszakák és nappalok mostanra nagyjából egyformán huszonhárom óráig tartanak a Rámán – ezt az idõtartamot Richard rámai napéjegyenlõségként emlegeti, és briliáns elméjû férjem helyesen megjósolta ezt a Michael által és általam összeállított almanachban –, a harmadik bemutató két földi napon belül kezdetét veszi. Mindhárman arra számítunk, hogy nem sokkal a harmadik fényjátékot követõen valami szokatlanra fog sor kerülni. Hacsak Simone biztonságát nem veszélyezteti a dolog, feltétlenül meg akarom nézni.
2201. május 30. Masszív, hengeres otthonunk több mint négy órával ezelõtt hirtelen gyorsulásba kezdett. Richard annyira izgatott, hogy alig fér a bõrébe. Meggyõzõdése, hogy a megemelt talapzatú Déli Félhenger mögött olyan fizikai alapelveken nyugvó meghajtórendszer rejtõzik, amit földi tudósok és mérnökök a legmerészebb álmaikban sem tudnának elképzelni. Csak bámulja a külsõ érzékelõkbõl érkezõ adatokat a fekete képernyõn, szeretett hordozható számítógépe a kezében, és olykor bejegyez valamit az alapján, amit a monitoron lát. Idõrõl idõre arról motyog valamit maga elé vagy nekünk, hogy szerinte milyen hatással van a manõver a röppályánkra. Épp öntudatlanul hevertem a verem alján, amikor a Ráma útközben módosított a pályáján, hogy a Földdel találkozzon, szóval nem tudhatom, menynyire rengett a talaj a korábbi manõver idején. Richard szerint azok a rezgések jelentéktelenek voltak ahhoz képest, amit most tapasztalunk. Ebben a pillanatban még a járás is nehézséget jelent. A padló igen magas frekvenciával ugrál fel és le, mintha pár méterre innen légkalapáccsal dolgoznának. Simone-t azóta a karunkban tartjuk, hogy megindult a gyorsulás. Nem rakhatjuk le a földre vagy a bölcsõjébe, mivel a rezgés megrémíti. Egyedül én szoktam bárhova is vinni Simone-t, és rendkívül óvatos vagyok. Komolyan tartok attól, hogy elveszítem az egyensúlyomat és elesem – Richard és Michael kétszer elesett már –, Simone pedig súlyosan megsérülhetne, ha esetleg roszszul érnék földet vele. E pillanatban Richard a falnak támaszkodva ül, és a melléhez szorítja szendergõ kislányunkat. Kevéske bútorunk összevissza ugrál mindenfelé a szobában. Az egyik szék fél órával ezelõtt szó szerint kirepült a folyosóra, és megindult a lépcsõ felé. Eleinte úgy tízpercenként visszaraktuk a bútorokat 24
a helyükre, de már ügyet sem vetünk rájuk – hacsak nem a bejárat és az elõtér felé vándorolnak el. Mindent egybevetve hihetetlen idõszakot éltünk meg a harmadik és utolsó déli fényjáték óta. Elõször Richard ment ki aznap éjjel, egyedül, nem sokkal azelõtt, hogy teljesen besötétedett. Pár perccel késõbb izgatottan futott vissza, és megragadta Michaelt. Amikor együtt visszatértek, Michael úgy nézett ki, mint aki szellemet látott. – Polipókok! – kiáltotta Richard. – Több tucat gyûlt össze belõlük a tengerparton, két kilométerre keletre innen. – Nem tudhatod pontosan, hányan vannak – vetette közbe Michael. – Legfeljebb tíz másodpercig láttuk õket, mielõtt minden elsötétült volna. – Sokkal hosszabb ideig figyeltem õket, amíg egyedül voltam – folytatta Richard. – Tisztán kivehettem õket a távcsövön keresztül. Eleinte csupán maroknyian voltak, aztán már tömegével csõdültek oda. Épp meg akartam számlálni õket, amikor valamiféle csatarendbe rendezõdtek. A formáció élén mintha egy vörös és kék csíkos fejû hatalmas polipók állt volna egymagában. – Én nem láttam a vörös-kék óriást, sem bármiféle „formációt” – tette hozzá Michael, amikor hitetlenkedve bámultam rájuk. – Határozottan láttam viszont több fekete-arany karú és sötét fejû lényt. Szerintem déli irányba néztek, és a fényjáték kezdetére vártak. – Láttuk a madarakat is – közölte velem Richard. Aztán Michaelhoz fordult. – Te mit mondasz, hányan repültek abban a rajban? – Huszonöten, talán harmincan – felelte Michael. – Egészen magasra felszálltak New York fölé, vijjogtak, ahogy emelkedtek, aztán elrepültek észak felé, keresztül a Szalag-tengeren. – Richard rövid szünetet tartott. – Szerintem azok a bamba madarak már átéltek ilyet. Szerintem tudják, most mi következik. Elkezdtem takarókba bugyolálni Simone-t. – Most mit csinálsz? – kérdezte Richard. Elmagyaráztam neki, hogy nem vagyok hajlandó kihagyni az utolsó fénybemutatót. Arra is emlékeztettem Richardot, hogy megesküdött rá, a polipókok kizárólag éjszaka merészkednek elõ. – Ez különleges alkalom – felelte magabiztosan, épp amikor ismét felhangzott a füttyszó. A ma esti mûsor még látványosabbnak tûnt nekem. Talán a várakozásaim miatt. Egyértelmûen a vörös volt az est színe. Egy ponton egy vörös ívfény teljes és folytonos hatszög alakzatot írt le, ahogy összekötötte a kisebb szarvak csúcsait. De bármennyire látványosak voltak is a rámai fények, nem ezek jelentették az est fénypontját. Nagyjából harminc perce tarthatott már a bemutató, amikor Michael felkiáltott: – Nézzétek! – A tengerpartra mutatott, abba az irányba, ahol Richard korábban a polipókokat látta. Egyszerre több fénygömb gyulladt ki az égen a befagyott Szalag-tenger felett. A „jelzõfények” körülbelül ötven méterre lehettek a felszíntõl, és durván egy négyzetkilométeres területet világítottak meg a lenti jégpáncélból. Richard épp akkor adta át nekem a távcsövet, amikor halványodni kezdtek a jelzõfények. Sikerült kivennem néhány egyedet a tömegbõl. Meglepõen nagy25
számú polipók fején fedeztem fel színes mintázatot, a legtöbb azonban grafitszürke volt, mint az a példány, amelyik üldözõbe vett minket az odújukban. Mind a fekete-arany karok, mind testük alakja azt igazolta, hogy ugyanarról a fajról van szó, mint amit tavaly a tüskékre láttunk felmászni. És Richardnak igaza volt. Több tucatnyi volt belõlük. Amikor megkezdõdött a manõver, gyorsan visszatértünk a barlangunkba. Veszélyes lett volna kint maradni a Rámában, a rendkívüli rázkódások közepette. Idõnként a környezõ felhõkarcolók egy darabja leszakadt, és becsapódott a talajba. Simone felsírt, amint megkezdõdtek a rezgések. Miután nehézkesen leereszkedtünk az odúba, Richard sorra ellenõrizte a külsõ érzékelõket, többnyire a csillagok és a bolygók helyzete érdekelte (a Szaturnusz határozottan jól kivehetõ a rámai képmezõk némelyikén), aztán számításokba fogott a megfigyelt adatok alapján. Michaellal felváltva tartottuk a karunkban Simone-t – kis idõ múlva letelepedtünk az egyik sarokban, ahol a két érintkezõ falfelület némi stabilitás érzését keltette –, aztán megbeszéltük a csodálatos nap eseményeit. Alig egy órával késõbb Richard bejelentette, milyen eredményre jutott az elõzetes pályameghatározásban. Elõbb a hiperbolikus röppálya Naphoz viszonyított elemeit adta meg azelõttrõl, hogy megkezdõdött a manõver. Aztán hatásvadász módon elõadta pillanatnyi röppályánk új oszkuláló elemeit (ahogyan õ nevezte õket). Elmém eldugott zugaiban valahol elraktározhattam az információt arról, hogyan határoznám meg az oszkuláló elem kifejezést, ám szerencsére nem kellett felidéznem a definíciót. A szövegkörnyezetbõl ki tudtam következtetni, hogy Richard gyorsan átlátható képletekbe sûrítve közölte velünk, milyen mértékben változott a hiperbolikus pályaív a manõver elsõ pár órája alatt. A hiperbola excentricitásában tapasztalható változás teljes jelentõségét azonban nem tudtam felfogni. Michael többre emlékezett az égitestek mozgásának mechanikájából. – Biztos vagy benne? – kérdezte szinte azonnal. – A mennyiségi eredmények széles hibasávban mozoghatnak – válaszolta Richard. – Ugyanakkor semmi kétségünk nem lehet a pályamódosítás minõségének természete felõl. – Akkor tehát gyorsuló ütemben hagyjuk el a Naprendszert? – kérdezte Michael. Richard bólintott. – Pontosan. A gyorsulás lényegében kizárólag abban az irányban tapasztalható, amely a Naphoz viszonyított sebességünket növeli. A manõver már most több kilométer per szekundumot hozzáadott a Nap helyzetét alapul vevõ sebességünkhöz. – Tyûha! – felelte Michael. – Döbbenetes! Megértettem Richard szavainak lényegét. Ha titokban abban reménykedtünk volna, hogy körkörös útvonal mentén haladunk, amely csodálatos módon visszajuttat minket a Földre, e reményeink most végleg szertefoszlottak. A Ráma sokkal gyorsabban fogja elhagyni a Naprendszert, mint azt bármelyikünk gondolta volna. Míg Richard elmerengett azon, miféle meghajtórend26
szer érhet el ily mérvû sebességváltozást egy ilyen „behemót ûrhajó” esetében, én megszoptattam Simone-t, és megint azon kaptam magam, hogy a jövõjérõl gondolkodom. „Szóval most már biztosan elhagyjuk a Naprendszert, gondoltam, és máshova megyünk. Vajon meglátok valaha is egy másik világot? És Simone? Lehetséges, kislányom, hogy egész életedben a Ráma lesz az otthonod?” A padló továbbra is erõteljesen rázkódik, de ez megnyugtat. Richard azt mondja, hogy a szökési sebességünk továbbra is jelentõsen növekedik. Remek. Ha valahova máshova indulunk, minél elõbb szeretnék eljutni oda.
4 2201. június 5. Tegnap az éjszaka közepén riadtam fel, miután kitartó kopogást hallottam a barlangunkba vezetõ függõleges folyosó felõl. Habár a folyamatos rázkódás miatt tekintélyes a háttérzaj szintje, Richarddal együtt gond nélkül meghallottuk a dörömbölést. Miután megnéztem, Simone-nal minden rendben van-e – még mindig békésen aludt bölcsõjében, amit Richard hevenyészett lengéscsillapítóira szereltünk fel –, odaóvakodtunk a függõleges folyosóhoz.
A kopogás egyre erõsödött, miközben felkaptattunk a lépcsõn a rácsozathoz, amely a hívatlan vendégektõl védelmez minket. Az egyik fordulónál Richard odahajolt hozzám, és a fülembe súgta, hogy „biztosan MacDuff dörömböl a kapun”, és hogy hamarosan fény derül „gonosz tettünkre”*. Túlságosan feszült voltam ahhoz, hogy nevessek. Még méterek választottak el minket a bejárattól, amikor hatalmas árnyakat pillantottunk meg, amelyek rávetültek az elõttünk lévõ falra. Megálltunk, hogy szemügyre vegyük. Richard és én is észrevettük, hogy a barlangunk fedelét elmozdították – a Ráma épp napfényben fürdött a felszín felett –, és hogy a dörömbölésért felelõs rámai lény vagy biot árnyékát látjuk a falon. Ösztönösen megragadtam Richard kezét. – Mi a csuda lehet ez? – tanakodtam fennhangon. – Valami új – felelte Richard alig hallhatóan. Közöltem vele, hogy az árnyék régi olajkútra emlékeztetett, melynek himbája az olajmezõ közepén jár fel és le. Idegesen elvigyorodott, és igazat adott nekem. Miután kivártunk hozzávetõlegesen öt percet, és sem hallható, sem látható változást nem észleltünk a látogató ritmikus kopogásában, Richard szólt,
*
William Shakespeare
28
