N agy örömömre szolgál, hogy újra a Kármel folyóirat olvasótáborában

Krisztusban kedves Olvasó!

agy örömömre szolgál, hogy újra a Kármel folyóirat olvasótáborában köszönthetlek Téged! Szívbõl remélem, hogy ez a szám is elõsegíti majd a Kármel misszióját, és ezáltal Te is még jobban megerõsödsz majd Krisztusban. A 2011-es év utolsó száma ez, amely (ahogy a terjedelembõl is látszik) ismét duplaszám formájában jelenik meg. Az újság rendszeres olvasói ezen számot lapozgatva fel fognak figyelni néhány újdonságra, melyeket szeretnék itt a bevezetésben röviden felvázolni. Az elsõ jól észrevehetõ változás az újság szövegeinek új betûtípusa, mely reményeink szerint könnyebben olvashatóvá teszi majd a cikkeket. Most pedig tekintsük át az újság egészének struktúráját. A Kármel folyóirat alapvetõen két nagy egységbõl áll. Az elsõ nagy egység ezentúl a „Tanítás” címet viseli. Ahogy a cím is mutatja, ennek a résznek az a feladata, hogy folytassa kármelita szentjeink misszióját, azaz a tanítást az Istennel és egymással való kapcsolatról. Olyan cikkek jelennek majd meg itt, melyben szakavatott szerzõk megfelelõ hozzáértéssel és gondossággal kidolgozott írásaikban tanítanak a kármelita lelkiségrõl. Így ez mindenki számára egy állandó képzési és elmélyülési lehetõség lesz, hogy minél alaposabb ismeretet szerezzünk a Kármel karizmájáról, s egy elõsegítsünk keresztény identitásunk megerõsödését. A második nagy rész több kis egységbõl áll, de mindegyiket a tanúságtétel és a megosztás köti össze. Ez egy mindenki számára nyitott tér, ahol a kapott kincseinket megoszthatjuk. Ez a rész fontosságában egyáltalán nem kisebb, mint a „tanító” rovat, itt is Istenrõl tanulunk, csak éppen máshogy. Így is hasonlítunk majd Avilai Terézhez, aki Istennel való kapcsolatát mind „tanító” formában (pl. Tökéletesség útja, Belsõ Várkastély), mind „tanúságtevõ” formában (pl. Önéletrajz, Alapítások könyve) leírta. Bekerülhet ide bármilyen megosztás, melynek célja egymás gazdagítása az ismeretekben, egymás megerõsítése a hitben, reményben, szeretetben. Ebben a részben szerepel az „Elmélkedés” rovat, ahová szeretettel várok fõleg rövidebb reflexiókat bármilyen témában, amely keresztény életünkkel kapcsolatos. A következõ rovat a „Neked születtem…” címet viseli, amelyben Alapítóanyánk születésének 500 éves évfordulójára készülünk, fõleg az õ mûveinek olvasásakor közösen és egyénileg szerzett tapasztalatok megosztása

N

KRISZTUSBAN KEDVES OLVASÓ!

Kármel 2011/5-6

által. Egy másik nagy blokk a „Kármel nagy családja” címet viseli, ahol a Sarutlan Kármelita Nõvérek, a Világban Élõ Kármel közösségei, valamint a Skapuláré Társulatok tanúságtétele, megosztásai, hírei szerepelnek. Ebben a számban jelenleg ez a három rovat szerepel, de tervben van egy „tanúságtétel” rovat indítása, ahol bárki elmesélheti saját életének eseményein keresztül Krisztus szeretetének tapasztalatát. Sõt, egy interjú-rovat is lesz majd, ahol minderrõl beszélgetõs formában lehet majd olvasni. Ezen kívül vannak még egyéb rovataink, mint például most „Az alapítások könyve”, melyben az említett mûnek a közeljövõben várható új kiadásáig közöljük a szövegét. Jelenleg egy „Liturgia” rovat is gazdagítja az újságot, melyben egy folytatásos cikksorozatot közlünk.Az „In memoriam” részben a kármelita családunkban elhunytakról emlékezünk meg.Végül pedig hírek, könyvajánló és liturgikus naptár zárja a folyóiratot. Szívbõl invitálok mindenkit az újság közös szerkesztésére, mind a cikkek írásával, mind az újság tartalmát vagy külalakját érintõ egyéb hozzászólásokkal. Ne feledjük, hogy ez az újság a magyar Kármel közös fóruma, mely által egymást gazdagítva mélyülhet egységünk. Azt is mindig érdemes tudatosítanunk, hogy a Kármel újságnak küldetése van, hisz ez az egyetlen olyan folyóirat Magyarországon, amely a kármelita lelkiség átadásával foglalkozik. Örömmel közlöm azt is, hogy rendtartományunk megújulóban lévõ weblapján (www.karmelitarend.hu) hamarosan olvashatóak lesznek az újság régebbi számai! Valamint külön örömmel és lelkesedéssel adok hírt róla, hogy rendtartományunk a Facebookon is megkezdte jelenlétét! Így mindenkit arra hívok, hogy navigáljon a www.facebook.com/karmelitarend oldalra, s ott „kedveljen” minket, így nyomon lehet követni a rendi családunkról szóló híreket, eseményeket. Hát akkor, kívánok hasznos és örömteli foglalkozást újságunk ezen számával is!

Szeretettel Krisztusban,

Béri László Renátó ocd felelõs szerkesztõ [email protected]

Kármel 2011/5-6

JÉZUSRÓL NEVEZETT TERÉZ, KRISZTUS SZERELMESE ...

3

TANÍTÁS JÉZUSRÓL NEVEZETT TERÉZ, KRISZTUS SZERELMESE, AZ EGYSÉG ÚTJA P. Damaso Zuazua OCD elõadása 2011. július 20-án, Saint-Rémyben (megjelent a Mikhtav c. folyóirat 61. számában) Damaso Zuazua, sarutlan kármelita, spanyolországi baszk, egyházi tanulmányait Spanyolországban végezte, történelmi doktorátusát Bécsben szerezte. A Monacói Nagyhercegség kármelita házának elöljárója, majd a Teresianum rektora Kinshasában (Kongó). A Kármelita Rend missziójának általános titkári tisztségét két cikluson keresztül töltötte be. Jelenleg a spanyolországi Vitoria kolostorának lakója. Tavaly megtisztelte jelenlétével Gödemesterházán (Stânceni) az erdélyi szkitben a Színeváltozás címünnepét.

P.

1. A szövegek a kontextusukban Tekinthetünk-e úgy a spanyol kármelitára,Teréz de Cepeda y Ahumadá-ra, más néven Avilai Terézre, avagy Jézusról elnevezett Terézre (1515-1582), mint az egység egy útjára? Mûvében, A tökéletesség útjában a lutheránusokat és kálvinistákat „a szerencsétlen felekezet” (A tökéletesség útja, 1,2) elnevezéssel illette. A szöveg ismert elõttünk. Ugyanakkor ismerjük ennek a szánakozó kifejezésnek a hátterét? Vajon fáradoztunk-e azon, hogy megvizsgáljuk a kontextust, amelyben megfogalmazódott? Nem az igazolásáról van szó, mert nem igazolható. Inkább a szöveg vizsgálatáról annak a kornak a fényében, amelyben íródott, hiszen a szöveg egy adott idõ, körülmény, kor befolyásának a gyümölcse. A „lutheránusok” és „szerencsétlen felekezet” kifejezések II. Fülöp király (1527-1598) Spanyolországának konkrét politikai, kulturális és történelmi viszonyaira vonatkoznak. Ezeket a kifejezéseket nem vizsgálhatjuk kiszakítva a korból, amelybõl származnak, és nem is helyezhetjük át õket napjaink viszonyai közé. Teréz korában Spanyolországban az ökumenizmus hiányzott az egyházi horizontról. De nézzük meg a közös pontokat: az avilai kármelita Teréz és az ágostonrendi Luther Márton (1483-1546) kortársak.A reneszánsz Európához tartoznak. Teréz abban a Spanyolországban él, amely az egyazon évben, 1492-ben történt nemzeti újraegyesítést és Amerika „felfedezését” követõen nagy politikai és vallási fellendülést él át. Az eislebeni ágostonrendi szerzetes Közép-Európában szü-

TANÍTÁS

2


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

letett. Két esemény, egy történelmi és egy politikai, fogja még inkább közel hozni õket. Két évvel Teréz születése után, 1517. október 31-én fogja Luther Márton testvér kifüggeszteni 95 protestáló pontját a wittenbergi katedrális kapujára1. A német Luther Márton és a spanyol Teréz a reneszánsz Európához tartoznak, ugyanazon európai kereszténységhez.A vallás akkoriban gyakran keveredett a politikával. A császár és a király beavatkoztak a vallás ügyeibe, az Egyház tanaiba, a Tridenti zsinatba.A spanyol király és császár a saját egyházi reformját folytatta, olykor a római pápával ellentétesen. Lutherban és Terézben mindenekelõtt egy egyházreform véghezvitele iránti elkötelezõdés volt közös. Csak az eszközök és a módszerek azok, amelyekben különböznek. A hét német választófejedelem – köztük a mainzi, a trieri és a kölni érsek – 1519-ben a másik jelölt, I. Ferenc francia királlyal szemben I. Károly spanyol királyt választotta a Szent Római Birodalom császárának2. Azt a Habsburg Károlyt, aki egy személyben volt I. Károly Spanyolország királya, IV. Károly Nápoly királya és V. Károly, német császár. Császárrá koronázására Nagy Károly történelmi városában, Aachenben került sor 1520. szeptember 29-én3. Ez a történelmi esemény nem maradt következmények nélkül sem Luther, sem Teréz életében. 1521. márciusában V. Károly összehívta a wormsi birodalmi gyûlést, ahova meghívta Luther Mártont is.A „Kaiser” élõ szóban akarta meghallgatni Luther reformjának ésszerû igazolását. Luther ekkor már – Lucien Febvré-vel szólva4 – „lutheránus” lett.A szerzetes németül beszélt, a császár franciául válaszolt. Teréz pedig 19 évesen láthatta személyesen a császárt, amikor 1534. június 6án gyõzelmesen bevonult szülõvárosa falai közé5. 1

2

3 4 5

Luther Márton és Jézusról elnevezett Teréz szembeállítását német és spanyol oldalról is többször megpróbálták. Emlékeztetünk P. Alberto de la Virgen del Carmen ocd munkájára, elõbb cikként: Santa Teresa de Jesús, frente a la protesta y frente a Trento, dans Revista de Espiritualidad 5 (Madrid 1946) 185-205, 353-396. Kidolgozottabb, de továbbra is a korszak spanyolországi gondolkodását tükrözi kiadott könyve: Santa Teresa de Jesús y Martín Lutero. ?Existencialismo optimista o existencialismo trágico?, Ávila 1950, 361 p A választási eljárást IV. Károly 1356-ban kiadott „Aranybullája” állapította meg. V.ö.: Manuel Fernández Álvarez, Carlos V, el César y el Hombre, Espasa Forum, Madrid 2000, p.106. Uo., p. 129. L. Fevbre, Martin Lutero, un destino, Ed. Fondo Cultura Económica, México 1966, p. 42-43. Efrén de la Madre de Dios-Otger Steggink, Tiempo y Vida de Santa Teresa de Jesús, BAC, Madrid 1968, p. 55.

Kármel 2011/5-6


5

Ami még fontosabb, az az, ahogyan V. Károly politikája befolyásolta a spanyol nemzet életét Teréz de Cepeda fiatalságának idején. A császár volt az, aki végül meggyõzte III. Pál pápát a Tridenti zsinat (1546-1563) összehívásáról6, amelynek visszhangját Teréz számos teológus és zsinati atya közvetítésével hallotta. Ugyanígy hallhatott híreket németföldrõl a császár szolgálatában Közép-Európában harcoló spanyol katonáktól. 1558-ban a kármelita hírt kapott egy „lutheránus” gócpontról, amelyet Valladolidban fedeztek fel, 100 kilométerre Avilától. A csoport vezetõje Augustin Cazalla volt, aki kapcsolatban lehetett doòa Guiomar de Ulloa-val,Teréz hûséges barátnõjével7.Továbbá Avilába érkezett egy bizonyos Juan Manteca, hogy kapcsolatot teremtsen a jövõbeni alapítónõ és csoportja között. Így a szerzetesnõ ismerte a Luther és tanítványai által elindított reformátor mozgalom terjedését az országon belül és kívül egyaránt. 1562-ben,Toledóban doña Luisa de la Cerda nemes asszony palotájában juthatott további felvilágosításokhoz. Ez ugyanakkor Bartolomé de Carranza, Toledó érsek bíborosa letartóztatásának és elítélésének idõszaka (1559). Fernando de Valdés fõinkvizítor IV. Pál pápához folyamodott azért, hogy eljárást folytathasson bármely prelátus ellen, aki eretnekgyanús, és ha az szükséges, elfoghassa és börtönbe vethesse8. „Ezidõtájt” az ország megdöbbent az eretnekek elítélése, az ellenük folyó perek és a nyilvános eljárások, illetve ‘autos de fe’-k miatt Valladolidban, Toledóban, Sevillában ... A nagy nemzeti tragédia visszhangja zengett mindenfelé az ibériai nap alatt. 1559. novemberében az inkvízitor megfogalmazásában a király aláírta a törvényt : „királyságaink szülöttei ne hagyják el többé országainkat azért, hogy külföldi egyetemeken tanuljanak”9. Ezek az események alapvetõen megrázták a katolikus lelkiismeretet a hitvédõ király birodalmában. Noha V. Károly már visszavonult a politikai élettõl Yuste monostorába, nem tudta megállni, hogy élénk reakciót ne tanúsítson, javasolva János régensnek (aki II. Fülöpöt képviselte Németalföldön), hogy az eretnekek szigorúan „megbüntessenek és megfenyíttessenek”10. Ugyanebben az összefüggésben került sor az Index létrehozására, amely 701 mû betiltását jelentette Fernando de Valdés fõinkvizítor rendelete11 szerint 1559-ben. Ez a légkör valódi antiprotestáns pszichózist

6 7

8 9 10 11

M. Fernández Álvarez, op. cit., p. 635. Jézusról elnevezett Anna nyilatkozata Teréz boldoggá avatási és kanonizálási „perében”.V.ö.: BMC I, 471-472 G. Parker, Felipe II, Planeta, Barcelona 2010, p. 334. Uo., p. 340. Kivételt képeztek ez alól a spanyol kollégiumok Coimbrában, Rómában és Nápolyban. Uo., p. 328 Teréz e rendelet kapcsán írja: „Akkoriban, amidõn több spanyol nyelven írt könyvnek olvasását eltiltották, nekem igen rosszul esett a dolog, mert egyiketmásikat szerettem közülük, s nem volt szabad többé hozzájuk nyúlnom (…). Ekkor azt mondta nekem az Úr: »Ne szomorkodjál: én majd élõ könyvet adok neked.«”

TANÍTÁS

4


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

eredményezett Spanyolországban. Mindezek alapján Terézzel együtt joggal mondhatjuk, hogy „nehéz idõk voltak.”12 A XVI. század az ellentétek, az arany és a sötétség százada. Ez a háttér adja nekünk a kulcsot a reformációt érintõ terézi szövegek olvasásához. Így megérthetjük Teréz ismert „elszólását” A tökéletesség útjában: „Ezidõtájt hallottam Franciaország bajairól, s arról, hogy mily rettenetes pusztítást okoznak benne a lutheránusok s hogy mennyire terjed ez a szerencsétlen felekezet.13” Itt egy mondatba sûríti V. Károly lemondó nyilatkozatát, melyet 1555. október 25-én Brüsszelben tett közzé14. 1556. januárjában a birodalom déli királyságait fiára, II. Fülöpre hagyta, aki így Spanyolország királya lett az amerikai, az itáliai, a flandriai és francia birtokok uralmával együtt15.A katolikus király a hit védelmezõjének vallja magát, apjához, V. Károlyhoz hasonlóan, nyilvánvaló messiási komplexussal16. Már Spanyolországba történõ visszatérésekor, 1559-ben a papok és kolostorok számára körlevelek küldését rendszeresítette, amelyekben imát és bûnbánatot kért azért, hogy az Úr megõrizze a hazát az eretnekségtõl és hogy az Úr segítse a hitet az eretnekek okozta elmérgesedett helyzetben. Egyik levelében, amelyet a spanyol egyház papjainak címzett, II. Fülöp nyilvános imákat kér az Egyház egységéért, a Tridenti zsinat eredményességéért, Erzsébet királyné egészségéért, a pestisjárvány megszûnéséért, a Granada környéki alpujarrasi „moriszkók” elleni gyõzelemért17. Világos tartalma és keltezése miatt egy másik levél még érdekesebb a számunkra. 1561. március 3-án született, amikor Teréz épp a Szent József kolostor alapításának elõkészítésével foglalkozik. A király a kolostoroknak címezve ezt írja: „Jól ismerik a helyzetet, amelyben keresztény szent hitünk ügyei állnak és azokat, akik tõle elszakadtak oly sok tartományban és azon intézkedéseket, amiket részünkrõl megvalósítottunk igyekezve minden lehetséges eszközzel gyógyírt találni. Különösképpen ami Franciaországot illeti, mely oly közel van királyságunk-

Kármel 2011/5-6

13 14 15 16

17

Önéletrajz 33, 5: „Ennek következtében nagy remegve jöttek egyesek hozzám azzal, hogy ebbõl baj lehet, mert kemény idõket élünk, s esetleg akad, aki elmegy az inkvizícióhoz és följelent engem.” A tökéletesség útja, 1,2. M. Martínez Álvarez, op. cit., p. 779-788. G. Parker, op. cit., p. 136-138. Uo.V.ö. az egész 5. fejezet a spanyol egyház reformjának és a pápasággal való kapcsolatainak sajátosságai tárgyában (p. 212-252). G. Parker, op. cit., p. 218.

7

hoz, és noha bízunk a mi Urunkban, a Tridentben összegyûlt Szent Zsinat által (a gyógyír) az Isten kezébõl kell, hogy jöjjön, hisz ez az Õ ügye. Nagyon kérünk titeket, különös figyelemmel gondoskodjatok rendjeitek minden szerzetesi kolostorában imádságokkal és áhítatokkal kérve Istent a mi Urunkat minden hathatósággal az említett vallás egységéért, engedelmességgel az Apostoli Szentszék és a Római Egyház felé (...) szervezzenek a kolostorokban e célból körmeneteket, csakúgy, mint az elõzõ évben, 60-ban.18” Ignacio Tellechea a dokumentumot magyarázva aláhúzza Franciaország sajátos helyzetét, hogy II. Fülöp döntését igazolja: „földrajzi közelsége okán és erõszakossága miatt a kálvinizmus, úgy tûnik, különösen aggasztja II. Fülöpöt. Genf után Kálvin a prédikátorok tucatjait küldi Franciaországba, amelynek következtében nagy ismertségre tesz szert. 1555 és 1559 között a kálvinizmus számos francia városban megtelepedett: Párizs, Meaux, Angers, Poitiers, Loudun, Blois,Tours, Orléans, Sens, Rouen,Troyes, La Rochelle,Toulouse, Chartres. Ezekben az években került sor Poitiers-ban a kálvinista zsinatra, Párizsban több mint négyezer kálvinista gyûlésére (1558. május) [...] II. Fülöp helyesen ismerte fel, hogy a veszély »kezd áthatolni Franciaországon«19”. Íme egy forrás, amelyre a terézi kifejezés kifejezett forrásaként tekinthetünk: „Ezidõtájt hallottam Franciaország bajairól, ... s hogy mennyire terjed ez a szerencsétlen felekezet. Emiatt sokat szenvedtem...”20 Talán ezen királyi levelek lehetséges visszhangjaként írja Teréz lányainak: „arra az egyre kérlek, hogy valahányszor olvassátok ezt az iratot, az én nevemben dicsérjétek nagyon Õ Szent Felségét és imádkozzatok az Õ Egyházának elterjedéséért, a lutheránusok megtéréséért (...), én mindenben alávetem magamat annak, amit a római katolikus Anyaszentegyház tanít. Ebben a hitben élek, ezt vallom, ebben akarok mindig megmaradni és ebben meghalni.”21 II. Fülöp szavai mély vallásos visszhangot keltettek Teréz hispán ortodoxiát szeretõ lelkében. A király ezen kezdeményezései erõsen felrázzák „az Egyház leányának” lelkiismeretét, amikor látja, hogy „a világ lángban áll! Újra halálra akarják ítélni Krisztust! Földre akarják tiporni az Õ Egyházát!22” Ebben a szorult helyzetben, amelyet Teréz az ország általános állapotáról kapott információk alapján észlel, az üdvösség és az igazság a „szent katolikus császári királyi fenségnek, a mi Urunknak23” ol-

18

12


19 20 21 22 23

Tomás Álvarez, Escritos Teresianos III, Burgos 1996, p. 263-264. E levélhez – ahogyan az a külvilágra reflektál és annak céljához – kapcsolódó magyarázathoz v.ö.. José Ignacio Tellechea, Plegarias por la unión de la religión cristiana. Un sorprendente despacho de Felipe II (1560), dans Diálogo Ecuménico 20 (Salamanca 1965) 137-179. Amint ez a történész bebizonyítja, már 1560-ban hasonló sürgönyök születtek – amikre õ lelt a simancas-i levéltárban. Uo., p. 149. A tökéletesség útja, 1,2. Belsõ várkastély, Utóirat 4. A tökéletesség útja, 1,5. Levél II. Fülöpnek 1573. június 11-én

TANÍTÁS

6


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

dalán áll. Érthetõ, hogy kötelezõnek hitte a „mi katolikus királyunk, don Felipe24” utasításainak, politikai és vallási meggyõzõdésének követését. Számára elõször V. Károly, majd II. Fülöp, az isteni hatalom letéteményesei voltak. V. Károly idején okoztak „rettenetes pusztítást a lutheránusok”. Egy protestáns lelkész emlékeztet minket arra, hogy „õ [V. Károly] az, aki történelmi kapcsolatot teremtett Luther Márton – kivel 1521-ben a wormsi birodalmi gyûlésen találkozott – és Teréz között, aki látta õt [V. Károlyt] bevonulni 1534-ben Avilába”25. Most, hogy II. Fülöp lett Spanyolország királya, ez „Franciaország bajainak” ideje. II. Fülöp politikája a nemzet életében egy fordulat kezdete volt. Ez Avilai Teréz életében is érzõdött.Az 1559. április 3-ai cateau-cambrésis-i szerzõdés békét hozott Franciaországgal. II. Henrik és Medici Katalin lányát,Valois Erzsébetet Spanyol II. Fülöp következõ, harmadik feleségének szánták. 1560-ban valóban hitvese is lett. Spanyolország Franciaország irányába fordult.A politikai-vallási hírek Teréz lelkét ettõl kezdve érintik meg. Ebben a kontextusban és ebben az idõszakban, lelki érettségében jut el Teréz az avilai Szent József kolostor alapításának gondolatához. Ekkor kapja a pokolról karizmatikus látomásait, ahol – egyéb reakciók között – elnyeri azt „a mélységes fájdalmat, amelyet a sok elkárhozó lélek fölött érzek. Fõleg ezeket a lutheránusokat sajnálom, mert hisz õk már a keresztség folytán, tagjai voltak az egyháznak. Innét azok a heves buzdulatok, hogy bárcsak tehetnék valamit a lelkek üdvére”26. Ez az a belsõ aggodalom, ami végül eljuttatja arra a gondolatra barátai körében „miért ne élhetnénk mi a sarutlan nõvérek mintájára; s miért ne alapítanánk mi is, mint õk, zárdát.”27 Erre az estére, amely az új kármel megalapításához vezetett, 1560 õszén kerül sor28. Ugyanabban az évben, 1560-ban írja: „Soha nem aggódtam volna ezekért a dolgokért, kivéve általában az eretnekekért, akik miatt gyakran bánkódom és mikor erre gondolok, szinte mindig úgy érzem, hogy ez a bánat maga felér egy megpróbáltatással”.29 A Szent József kármelt 1562. augusztus 24-én30 fogják megalapítani a háttérben közben „Franciaország bajaira és a szerencsétlen felekezetre” gondolva. Ugyanezen évben („ezidõtájt”) Teréz és II. Fülöp számára fontos események történnek. 1562. márciusában Henri de Guise herceg parancsára Vassy-ban tömegmészárlásra került sor, amely kiváltotta a hugenották erõszakos ellenállását és vallásháború tört ki. A mészárlásról, úgy tûnik,Teréz is hírt kapott. 24 25 26 27 28 29 30

Alapítások könyve 28,6. Ugyanezt a kifejezést használja: Alapítások könyve 29, 30. J. Boulet, Thérése d'Avila et Luther, dans Carmel 1982/2, p. 31. Önéletrajz 32,6 Uo., 10. Efrén-Steggink, op. cit., p. 134-137. Lelki számadások I., Avila 1560 Önéletrajz 36,5

Kármel 2011/5-6


9

Ez okozza Teréz érzelmi fûtöttségét, amely a tõle ismert szenvedéllyel tölti meg tollát, amikor a „lutheránusokról” és a „szerencsétlen felekezetrõl” ír. Fõképp A tökéletesség útjának elsõ és harmadik fejezetében, Krisztust megszólítva: „Ó én Üdvözítõm! Mennyire sajog a szívem, ha erre gondolok!” Majd, saját nõvérei körén túlmutatva, a keresztényekhez intézi a kérdést: „Hová jutottak a keresztények? Mindig azok sértegetnek Téged legjobban, akik legtöbbet tartoznak Neked!”31 Emlékszünk feljebb a drámai képre, a lángoló kifejezésre, amit Teréz A tökéletesség útjában használ: „Íme a világ lángban áll! Újra halálra akarják ítélni Krisztust! Földre akarják tiporni az Õ Egyházát!”32 Mindez gondviselésszerûnek tûnik, mivel ezt az egyházi helyzetet Teréz annyira a szívére veszi, hogy a megújított Kármelben ismeri fel szüntelen imáinak célját. Jesús Castellano elégedetten összegzi: „Az akkori Egyház viszontagságai közepette Teréz hallja és követi a Tridenti zsinat történéseinek visszhangját, követi az Egyház életét Spanyolországban, különösképpen a vallásháborúk okozta változásokat.”33 Spanyolországban is tudomást szereztek arról, hogy Németalföldön – amely spanyol birtok –, 1566-ban Szent Lõrinc napján, egy protestáns csoport betört egy kolostorba és minden képet összetört. Ugyanazon évben, augusztus 22-én egy kálvinista hadoszlop Gand városának valamennyi templomában és kolostorában minden képet, ablaküveget és a katolikus kultúra egyéb szimbólumait módszeresen lerombolt34. A protestantizmus „továbbterjedése” Németalföldön keresztül zajlott. Így Teréz maga is látta, „hogy emberi erõ nem képes többé ezeknek az eretnekségeknek mind jobban elharapódzó tüzét elfojtani”35. Hozzáteszi még: „ezek a szerencsétlen lutheránusok feldúlják a legszentebb Oltáriszentség hajlékait, lerombolják a templomokat, legyilkolják a papokat és megfosszák a népet a szentségektõl.”36 Talán kemény szavaival a képrombolás hírére reagált, amik a protestáns pusztítást 31 32

33 34

35

36

A tökéletesség útja, 1,3 A tökéletesség útja,1,5. A protestánsokra és az eretnekekre számos hivatkozást találhatunk a terézi írásokban: Önéletrajz 7,4; 21,1; 32,6; 40,5-14, A tökéletesség útja 1,2; 3,1-8; Alapítások könyve 3,10; 18,5; Belsõ Várkastély 5. lakás 2,10; Belsõ Várkastély 7. lakás 4,24. Jesús Castellano, Spiritualité thérésienne. Expérience et doctrine, Paulines, Abidjan 2006, p. 149-150. G. PARKER, op. cit., p. 377. A kálvinisták viszonya a képromboláshoz a vallási vezetõjük által hirdetett meggyõzõdésbõl származott: „Mi azt tartjuk, hogy Istent látható alakban kiábrázolnunk nem szabad, mivel ezt õ maga megtiltotta, s mivel ez nem is történhetik anélkül, hogy dicsõsége csorbát ne szenvedjen. (...) Isten fenségét, mely sokkal dicsõségesebb, hogy nem szemeink láthatnák, nem szabad dicstelen rajzokkal megrontani.” Kálvin J.: A keresztény vallás rendszere I.1.XI. (Institutio Religionis Christianae) Pápa, 1909 A tökéletesség útja, 3,1 Ismét Jesús Castellano az, aki finom érzékkel világít rá: „Az Egyház emberi földrajza és történelmi hányattatásai Teréz számára nem jelentenek puszta anekdotákat, egyszerû információkat vagy jelentéktelen felületes reakciókat. Ezek vallásos tapasztalatot hívnak benne életre, az Egyházzal való azonosulás elkötelezettségét, mélyreható részvételét annak nagy bajaiban és megújulási erõfeszítéseiben.” (V.ö.: op. cit., p. 150) A tökéletesség útja, 43. old. közepe

TANÍTÁS

8


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

jellemezték? Ezek a hírek késztették arra, hogy „az Egyház nagy szenvedésérõl”37 beszéljen. Ezek voltak az elsõ évei a Szent József kolostorban, amikor A tökéletesség útján dolgozott. Teréz együttérzõen reagál a tudomására jutott hírekre és szavait az események és az adott kulturális légkör hatására írja. Azt hihetnénk, hogy kifejezésein az ökumenizmus zátonyra fut. Igaz az is, hogy mondatait gyakran használták az ellenreformáció irodalmában. Azonban ezek a fogalmak történelmi környezetük fényében jobban magyarázhatók. Elegendõ õket jól körbejárni, hogy megértsük a valódi jelentésüket. Mondatai, kifejezései, amelyek elsõre úgy tûnnek, hogy bármely ökumenikus egyetértés elõtt bezárják az ajtót, eredeti szövegkörnyezetükbe visszahelyezve inkább arról a meggyõzõdésrõl és tapasztalatról tanúskodnak, amelyet minden keresztény átél bármelyik egyházban. Íme a Francia Református Egyház protestáns lelkészének, Jean Boulet-nak az értékelése. Biztosít minket arról, hogy Teréz említett szövegeiben „nem található sem a gyûlölet, sem az agresszivitás semmilyen nyoma, de nagy együttérzés és megkapó nagylelkûség, mely éppoly nagy és éppoly megkapó, mint a tájékozatlanság a szóban forgó kérdésrõl.”38 Többrõl mint tudatlanságról, inkább félretájékoztatásról vagy politikai érdekû hírközlésrõl van szó. Hozzá kell tennünk, hogy itt a „lutheránusok” és a „szerencsétlen felekezet” szánakozó kifejezéseket a kor ekléziológiájának általánosan elterjedt fogalmaként használja, mely ekléziológia a legnagyobb bizonyossággal és szigorúsággal prédikálja az alaptételt: „az Egyházon kívül nincs üdvösség”. Mint egyébként mindenki,Teréz is ezt a tant vallja, amikor leírja a lutheránusokról: „hisz õk már a keresztség folytán, tagjai voltak az egyháznak”.39 2. Krisztológiai párhuzamok Tapasztalatai alapján, Jézusról elnevezett Teréz korát meghaladóan Lutherhez közeli állításokhoz jut el. Önmagára úgy tekint, mint akinek Isten teljesen ingyen („de balde”) megbocsátott, nem azért, mert õ maga is megbocsátott, mivelhogy õt senki nem bántotta meg40. A kritikus már itt párhuzamot talál a lutheránusi megigazulás tanával. Ez az eredeti kéziratban szerepel, az a másolat azonban már 37

38 39 40

„Amikor látom az Egyház nagy szenvedését, ami miatt sokat bánkódom, úgy tûnik nekem, hogy gúnyolódás más miatt aggódni; így ezt folyton, szünet nélkül az Istenre bízom.” (Lelki számadások 3,7). J. Boulet, op. cit., p. 30. Önéletrajz 32,6 „Figyeljük meg, nõvéreim, nem azt mondja, hogy amint mi is meg fogunk bocsátani.(...)De mit tegyen az ilyen szegényes teremtés, mint én, akinek oly kevés alkalma volt valamit megbocsátani, ellenben annyija van, amiért bocsánatot kell kérnie? (...) én még ezekbõl az értéktelen megbocsátásokból is oly keveset tudok neked felajánlani, Uram, hogy nekem teljesen ingyen kell megbocsátanod.” (A tökéletesség útja, 36,1)

Kármel 2011/5-6


11

nem tartalmazza amit még õ készített elõ kiadásra és egy évvel a halála után jelent meg Evorában, Portugáliában. A toledói változatba újabb javításokat illesztettek be. Elõször is átírták a tiszta szellemi szeretetrõl szóló tant A tökéletesség útja elsõ fejezeteiben, mert az az „alumbrados” vagyis a megvilágosodottak tanításával megegyezõnek tûnt.Továbbá õ meg volt gyõzõdve hitében arról, hogy Isten anélkül bocsát meg neki, hogy érdemeit nézné, egyedül isteni irgalmasságával. A kegyelmi állapotban való bizonyosságát is megerõsítette, ami a lutheránusokat fellelkesíti, mert azt úgy értékelik, mint Luther bizalom-hitének hatását. Teréz ugyan felismeri jó tetteit, az Isten elé mégis „üres kezekkel”41 járul, hiszi, hogy csakis az irgalom menti meg. Ez A tökéletesség útja 36. fejezetének tanítása. Azonban inkább fontoljuk meg krisztológiáját, jobban mondva krisztopátiáját, ami még több párhuzamot mutat Teréz és különvált testvéreink között. Elegendõ Marcel Bataillont42 olvasni, hogy elképzeljük Spanyolországra akkoriban mennyire jellemzõ volt az a gyakran nemzeti, népi vallási eredetû túlzás, amit a külsõdleges jelek és megnyilvánulások vonzottak. Teréz ezzel merészen és erõsen szembeszáll. Mielõtt az Úr „élõ könyvként”43 megmutatta magát neki, már Jézus személyisége belsõ lényegének vonzásába került. Ehhez a tárgyhoz vizsgálnunk kell az Önéletrajz 22. fejezetét. Itt található egy páratlan meggyõzõdés, tapasztalat és krisztológiai tanítás, amely antológiai és referencia értékkel bír a XVI. század teológiájában. Itt Teréz hitet, Krisztushoz való személyes ragaszkodást, buzgó és határozott tanúságot tesz44. Szokatlan bátorsággal beszél, nem törõdik sem a közvéleménnyel, sem a toledói P. García domonkos teológus lehetséges reakciójával, akihez az Önéletrajz címû könyvét intézte. „Egy dolgot akarok még mondani, amely nézetem szerint igen fontos, s ha Kegyelmed is jónak találja, óvatosságra fog inteni másokat is, akiknek talán szükségük is van erre a tanácsra.” Ez a bevezetõ elõszó. Majd bemutatja a kérdés fon-

41

42 43 44

„Értesd meg velünk, Uram, hogy nem vagyunk tisztában önmagunkkal; hogy üres kézzel járulunk eléd; és bocsáss meg nekünk nagy irgalmasságodban!” (A tökéletesség útja, 36,6) M. Bataillon, Erasmo y España. Estudio sobre la historia espiritual del s. XVI, México 1966, 921 p. Önéletrajz 26, 5. Teréz a tanítást kiegészítette: Belsõ Várkastély 6. lakás 7.

TANÍTÁS

10


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

tosságát: „Egyes, a belsõ imáról szóló könyvek ugyanis azt mondják, hogy bár a lélek a maga erejébõl nem képes följutni ennek a szemlélõdésnek színvonalára, – lévén az teljesen természetfölötti és kizárólag az Úr mûve a lélekben, – azért mindamellett elõsegítheti annak elérését.”45 Személyes és elmélyült tapasztalatot szerezve az Úrról „az imádság meghittségében”, Teréz korának tanított és hirdetett elveit nem tudja elfogadni. És biztosnak érzi magát abban, amit ki akar fejezni: „Egész életemben olyan gyöngéd áhítattal viseltettem Krisztus Urunk irányában! (...) Azért is, Uram, Kegyelmed ne keressen más utat, még ha föl is ért volna már a szemlélõdés csúcsára; mert ez az út teljesen megbízható. Ez a mi Urunk reánk nézve minden jónak forrása; Õ majd személyesen fogja Önt oktatni. Elmélkedjék az Õ életérõl: ez a mi legjobb mintaképünk.” Mindezt bizonyítékkal alátámasztván, megemlíti Szent Pál, Szent Ferenc, Páduai Szent Antal, Szent Bernát, Sienai Szent Katalin esetét és „sokan mások is, amint ezt Kegyelmed jobban tudja nálamnál.” Hangsúlyozza és oktatóan figyelmezteti a teológust: „Kegyelmed tartsa magát ehhez.”46 Teréz megtanít minket Krisztus „emberi” természetéhez közel kerülni. Ez az õ harca az Üdvözítõ emberségének vitájában: Krisztus emberségének jelenléte és szerepe a lelki életben. Az emberi gyengeségnek szüksége van arra, hogy Krisztusban mindig megtalálja érzéseinek visszhangját, fogyatékosságainak menedékét, mert: „nagyon is jól esik nekünk Krisztus Urunk barátsága. Benne ugyanis embert látunk, aki fárad és szenved, mint mi.”47 Innen érkezik el Krisztus emberségének központi és helyettesíthetetlen karakteréhez: „Az is világos elõttem, s azóta teljesen beláttam, hogyha az Úristennek kedvében akarunk járni, s azt óhajtjuk, hogy nagy kegyelmekben részesítsen bennünket, úgy illik és úgy akarja Õ, hogy minden ennek a szentséges emberi természetnek közvetítésével történjék”48. Így mutatja nekünk önmagát mint „utat, mint modellt”, az evangéliumi önmeghatározása szerint. (Jn 14,6) Ennek a témának a gyakorlati kérdését korrigálta Teréz a saját korában, ahogyan errõl ebben a helyénvaló megfigyelésben olvashatunk: „Teréz szellemiségében Krisztus emberségének misztikus kérdése szorosan kapcsolódik a keresztény humanizmus és a felebarát szeretetének problémájához, Krisztus példájára. Krisztus válik így minden keresztény cselekedet normájává; embersége a keresztény humanizmusban tükrözõdik, emberszeretete az emberek iránt a jótékonyság alapjává válik; egy terézi krisztonómia elõtt találjuk magunkat, ami a keresztény ideált és gyakorlatot magára a Krisztus Isten és Ember misztériumra alapozza.”49 Krisztus, az igaz Isten és igaz ember, ahogy a Khalkedóniai zsinat határozta meg 451-ben, az egész keresztény hit közös öröksége. 45 46 47 48 49

Önéletrajz 22, 1. Önéletrajz 22, 4.7.13. Önéletrajz 22,10 Önéletrajz 22,6 Jesús Castellano, Spiritualité thérésienne …, p.95.

Kármel 2011/5-6


13

Emlékeztessünk még egyszer erre a végsõ következtetésre: „Teréz felfedezése nem jelenti az istenségig való felemelkedést, miközben távolodunk az emberségtõl, hanem mint a méhecske gyûjtjük össze Krisztus emberségének virágáról a virágport és abban fedezzük fel az Isteni Személy szent jelenlétét. Krisztus emberré lett, hogy megszentelje az emberséget, a természetes szükségleteket, egészen az esendõ emberséghez szorosan hozzátartozó gyöngeségekig, a bûnt kivéve (Zsid 4,15)”50. Krisztus alakjának ilyen központi bemutatása – amely fõként a korszak katolikus eltévelyedését korrigálja –, a lutheránusok és kálvinisták helyeslését és dicséretét váltja ki. Luther összhangban érezhette magát Terézzel – azzal, aki oly erõvel faragta egyetlen kifejezéssé: „Isten egyedül elég” –, mikor a Miatyánkot magyarázva ezt írja: „Szükséges, hogy Istenen kívül ne maradjon semmi és Isten legyen minden mindenekben”51. Fejezzük be ezt a terézi krisztusközpontúságról szóló jegyzetünket még azzal megerõsítve, hogy Krisztus maga vált számára az „élõ könyvvé”52. Luther maga is körülbelül hasonló tapasztalatokra jut: „Sem orvosság, sem tanács nem segített volna rajtam, ha nem jött volna el Krisztus és nem nyitotta volna föl a Szentírást és nem vált volna Szavai által tanácsadómmá és vigasztalómmá.” Egy összegzõ következtetéshez nem találok jobbat, mint Jean Boulet lelkész értékelését: „ha pár szóban kellene összefoglalni – márpedig kellene – mély egységét ennek e két, sokszor ellentmondásos lelki vezetõnek, úgy hiszem könnyen és egyben õszintén kijelenthetõ, hogy úgy Luthernek, mint Teréznek a figyelme lassanként Jézus Krisztus személyiségére és különösképpen a szenvedõ Krisztuséra összpontosul, és hogy a lutheri kereszt lelkiség összhangot mutat a terézi krisztusközpontú vallásossággal, jóllehet különbözõ érzékenységgel, ami talán csak a nemi különbözésükbõl ered, és abból a ténybõl, hogy egyikük spanyol, másikuk német.”53 Albert de l’Annonciation mutatja be nekünk azon kortársak egyikének, Auguste Lecerf lelkésznek az állítását, „aki a legalaposabban tanulmányozta Kálvint”.Véleménye szerint „az élõ kálvinizmus (...) abban mutatkozik meg, hogy az Istennel, az igaz Istennel való találkozás valódiságának, egyszerûségének csodálatos igénye mozgatja. Ha a protestantizmusban párhuzamot akarunk találni azzal, ami a cîteaux-i, vagy a kármelita misztikának a leglényege, bizonyosan nem téves, sem nem túlzott azt állítani, hogy azt a kálvinizmusban felismerjük.”54 50 51 51

53 54

Efrén de la Madre de Dios, Bases biográficas del doctorado teresiano, EdE, Madrid 1973, p. 25-26. Martin Luther, Explication du Pater. OEuvres, Labor et fides, Genéve, p.159. Önéletrajz 26,5. Ugyanezen a helyen magyarázza el gondolatait: „Az Úr pedig akkora szeretettel foglalkozott velem és oktatott minden képzelhetõ módon,hogy azóta igen kevéssé,sõt majdnem egyáltalában nem szorultam könyvekre. Õ Szent Felsége maga volt az az igazi könyv, amelyben szemlélhettem az igazságokat. Áldott könyv, amely úgy belénk vési az olvasandókat és a teendõket, hogy soha sem tudjuk elfelejteni.” J. Boulet, op. cit., p. 37. Albert de l’Annonciation, Les Réformateurs et saint Jean de la Croix devant la piété du Moyen Age finissant, dans Carmel 1962, p. 275.

TANÍTÁS

12


Kármel 2011/5-6

3. A különvált egyházak értékelése

TANÍTÁS

Különbözõ égtájakról érkeznek hozzánk tanúságtételek, melyek arról biztosítanak minket,hogy a vitatkozó lelkektõl eltekintve,a békés szellemekben,Teréz vallási tapasztalatait és korának megfelelõ megfogalmazásait a különvált egyházak jóindulattal és megértéssel fogadják.A Kármelben nem felejtettük el az anglikán egyház vezetõjének, Dr. Ramsay-nak az athéni egyetemen 1962-ben elhangzott ünnepélyes szavait: „Bár az anglikán egyház nem tudja elismerni a római egyház igényét arra, hogy magát tekintse az egyetlen egyetemes katolikus Egyháznak, más összefüggésben építünk számos római katolikus szellemi tanítására és példaértékû életére: Szent Terézére, Keresztes Szent Jánoséra és sok más misszionáriuséra”55. Kármelita körökben és a nyugati lelkiségi irodalomban a legnagyobb dicséretekkel fogadták az anglikán teológus, E.W.Trueman Dicken mûvét56. Kutatásainak középpontjában a miszticizmus áll, a Kármel mesterei tanítását az imádság és a keresztény tökéletesség csúcsaként mutatja be.A szerzõ szerint kortársaink számára az imádság útjának tanítása nem egyszerûen egy akadémiai feladat, hanem a legfontosabb hozzájárulás napjaink egy nagy pasztorális problémájához. Teréz és Szent János tanítását ennek fényébe helyezi.A szerzõ hozzáértõen és szakavatottan mélyítette el a Kármel tanítását. Trueman Dicken lelkész ezen munkájával bevezette az anglikán körökbe Teréz és Keresztes János tapasztalatát és tanítását, felmutatva ma számunkra ezen rendkívüli mestereket. Sõt minden keresztény hitvallás fölé helyezi õket, azért, hogy az imádság területén a közös egyetértés boldog példáiként álljanak elõttünk. 55

56

A. M. García Ordás, Santa Teresa de Jesús y San Juan de la Cruz vistos por un anglicano, dans Revista de Espiritualidad, 36 (Madrid 1967) 334. The Crucible of Love. A Study of the Mysticism of St. Teresa of Jesus and St. John of the Cross, Darton, Longman and Too Lmt, London 1963, XIII-548 p. Íme néhány bemutatása, illetve recenziója a könyvnek kármelitafolyóiratokban: G. Moro, Revista de Espiritualidad 36 (Madrid 1967) 108-109 ; A. M. García Ordás, uo., p. 334-336 ; M. Martín del Blanco, Un sacerdote anglicano habla de Santa Teresa y de S. Juan de la Cruz para nuestro tiempo, Monte Carmelo 76 (Burgos 1968) p.123-128.

Kármel 2011/5-6


15

Pár évvel késõbb a Kármelben Athénagoras (1886-1972) konstantinápolyi ökumenikus pátriarcha egyik kijelentése okozott meglepetést. Néhány spanyol püspökkel folytatott kötetlen beszélgetés során „egy megbeszélésen, amely két órányit tartott”, megvallotta nekik: „Keresztes János és Teréz írásai leggyakoribb lelki olvasmányaim. Eredetiben olvasom õket, szótár nélkül.”57 Ugyanaz a spanyol püspök, aki ezt a közvetlen vallomást feljegyezte „minket biztosítva ” hozzáteszi: „Igazi meglepetést volt számunkra, olyan valaki elõtt találni magunkat, aki tökéletesen érti a spanyol nyelvet, azt egy kissé az olasszal és franciával keverve beszéli, néhány régies kifejezést is használva.Amerikában több évig tanult spanyolul. Szent Teréz és Keresztes Szent János mintha régi kasztíliai hangon beszéltek volna hozzá.”58 Rendtársunk, Jesús Castellano pozitívan és optimistán fogalmaz a Kármel és az ortodoxia közeledésérõl, errõl a témáról elõadásokat is tartott, kiemelve azt az úttörõ munkát, amely innen, a Saint-Rémy-i Kármelbõl származó keleti Kármelben valósul meg Gödemesterházán (Stânceni). Elég csak Testvériségük folyóiratában megjelent publikációira utalnunk59. Ami Szent Terézt illeti, nem felejthetkezünk el ünnepének bizánci rítusú liturgikus szertartásáról, amelyet franciául Denis Guillaume állított össze majd késõbb román nyelvre is lefordítottak. Történelmi adatokat keresve Szent Teréz értékelésérõl vagy hatásáról a protestáns írók körében, felleljük például Pierre Poiret-t (1646-1719). A lorraine-megyei Metzben született, Svájcban és németföldön tanult. 1685-ben a Nantes-i ediktum visszavonása után Németalföldön élt, távol hazájától. A legfõbb misztikus szerzõkrõl írt mûvében, melynek címe „Levél”, 14 kedvenc névbõl álló listát állít fel.A 3. és a 4. helyet Keresztes Szent János és Szent Teréz foglalja el.A két karmelita mesterrõl egy „Elogá”-t fogalmaz meg. Hogy Szent Terézrõl beszélhessen, tanulmányozta az Önéletrajzot, A tökéletesség útját, A belsõ várkastélyt, Az alapítások könyvét, a Fohászokat és a Leveleket. Ismerte Ribera és Yepes által írt életrajzokat. Ismert elõtte, hogy Teréz mûveit számos nyelvre lefordították, még latinra is 1616- ban Kölnben. Pierre Poiret dicsérõ bekezdéseket szentel Teréznek: „különös hangsúlyt fektet az imádság útjára, mind az aktív mind a passzív imádságra; olyan végtelen vagy szavakkal kifejezhetetlen fokokat és kegyelmeket ér el melyeket Isten nyilatkoztat ki neki az imában (...)” Végül,Teréz alapos ismeretének jeleként készít egy felsorolást azon „szerzõkrõl, akikben megjelenek Szent Teréz jellemvonásai vagy akik nagyon közel állnak hozzá”: heftai Szent Gertrúd, Morus Gertrúd, Morus Szent Tamás unokahúga, Sienai Szent Katalin, a bencés Louis de Blois, Raymond Jordain és „említhetnék még sok másokat.”60 57 58 59

60

Mons. José M. Cirarda, tanúságtétele, Ecclesia 1375 (Madrid 1968), p. 19. Uo. Részemrõl megemlíteném a rendtársammal együtt írt mûvet: El Carmelo Teresiano y la Espiritualidad ortodoxa, dans Revista de Espiritualidad 245 (Madrid 2002), 567-588. T. Álvarez, San Juan de la Cruz y Santa Teresa en ambiente protestante, dans Monte Carmelo 114 (Burgos 2006) 7-14.

TANÍTÁS

14


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

Ha folytatjuk a példák keresését párhuzamokra más protestáns szerzõk és Szent Teréz között, említsünk meg egy másik nevet, aki a mai napig elismert lelki tanítómester. Õ Gerhard Tersteegen (1697-1769). Róla említik, hogy „íme valaki, aki a Kármel gondolatait átvitte a református egyházakba.” Ezt állítja Klaus Ponkratz61. Ezen nürnbergi protestáns lelkész szerint Gerhard Tersteegen a kármelita lelkiség ismeretéhez Madame Guyonon (1648-1717) közvetítésével juthatott el. Tersteegen a mai napig jelen van a protestáns hagyományban írásaival62 és azzal a nyolc egyházi énekkel az „Evangelischer Gesangbuch”-ban, amelyet a német protestáns gyülekezet használ az istentiszteletein63. Ponkratz lelkész ebben a cikkében összeveti Tersteegen spirituális írásait és „Lieder”-eit Keresztes Szent János szövegeivel. De Szent Teréz nyilvánvaló ihletét is kimutatja. A belsõre helyezett hangsúly a terézi tanítás visszhangjaként jelenik meg. Elegendõ felkutatni kifejezéseit, mint „Ich in dir, Du in mir …” [In tebenned, Te énbennem], vagy a „Gott ist genug” [Isten elég], amely mintha a „Solo Dios basta” [Egyedül Isten elég] fordítása lenne. Egyébként amit Teréz a „belsõ várkastélynak” nevez, az Tersteegen számára a „belsõ lelkek kis virágoskertje”, „az erõs vár, édes cella”. Legyünk megértõek a korabeli, 1751. évi irodalmi ízlés iránt. Tegyünk hozzá egy napjainkból származó tanúságtételt. 2008-ban a karmeliták „Mount Carmel” folyóiratában64 egy metodista lelkész, Martin Wray nyilatkozott. Felidézte a találkozását Szent Terézzel. Elõször diákként, majd már érettebb korban és egyre inkább vonzódva egy mélyebb lelkiség felé, a keresztény imádság egy új megértésével, a lelkész Terézt úgy látja, mint „reális, határozott, elszánt és elkötelezett reformer, alkotó tanító és spirituális vezetõ, mély pszichológiai éleslátással rendelkezõ személy.” Csodálja Terézben azt a módot, ahogyan elmagyarázza a belsõ istentapasztalatokat, amelyeket szinte lehetetlen elmagyarázni. Ha most lenyûgözve érzi magát Teréz zsenialitásától, az azért van, „mert Teréz elbeszélése a lelki utazásról egy hiteles panorámát nyitott az életem egy pillanatában. (...) Segített értelmezni saját létemet.” 2010. augusztus 28-án egy konferencián az avilai Terézi és Szent Jánosi Tudományok Nemzetközi Központjában (CITeS), a Jézusról elnevezett Teréz Önéletrajzi könyvének nemzetközi kongresszusán, Martin Wray újabb érvekkel világította meg Teréz iránti

Kármel 2011/5-6

62 63

64

K. Ponkratz, Johannes vom Kreuz in den Liedern von Gerhard Tersteegen, dans Karmel Impulse 17 (Birkenwerder 2007/4), 5-9. G.Tersteegen, Weg der Wahrheit, dans une édition relativement récente de Stuttgart 1968, 466 p. Keresztrõl elnevezett Johanna kármelita nõvér egy esszét szentelt Gerhard Tersteegen alakjának és a kármelita misztikából merített ihletének: Neuebelebung der Mystik als Ansatz einer kommenden Spiritualität, Peter Lang, Bern-Frankfurt-Las Vegas 1979, 180 p. Ugyanígy Reinhard Deichgräber nyújtott jó meglátást a nagy német mester leliségérõl, fõként egyházi énekei területén a hívek gyülekezetében történõ énekléshez. V.ö.: Gott ist genug. Liedmeditationen nach Gerhard Tersteegen, Vandenhoeck & Ruprecht 1997. M.Wray, Holy Nonsense:A Methodist Encounters Teresa, dans Mount Carmel 56 (Oxford 2008/1), 30-36.

17

megbecsülését, összhangot fedezve fel közte és Wesley János (1703-1791) tanítása között, aki Nagy-Britanniában a metodista mozgalmat alapította65. Végezetül emlékezzünk – csak anekdotaszerûen – egy német protestánsra, aki vette a fáradságot és lefordította a Belsõ várkastélyt, amely számos kiadást élt meg. Fritz Vogelgsangról66 van szó. Elegendõ felidéznünk azokat a nehézségeket, amelyeket a fordítónak az evangélikus kultúra hiányzó misztikus kifejezéseibõl adódóan kellett legyõznie. 4. Egy kivételes tanú: Jürgen Moltmann evangélikus lelkész Elhaladva a protestáns Ernst Schering mellett, aki egy figyelemreméltó mûvet írt Terézrõl és Keresztes Jánosról67, szóljunk rögtön Jürgen Moltmannról. A szerzõ hírneve, elemzéseinek mélysége és részletessége okán megérdemli ezt a különleges figyelmet.Terézrõl és Lutherrõl egy esszében már 30 éve, de még ma is megvilágítóan fejtette ki nézeteit68.Azt írja: a Teréz felé vezetõ úton „számos követ találunk, amelyeket el kell távolítani. Ezek az elõítéletek, amelyeket az egyház 400 éves megosztottsága és a vallásháborúk váltottak ki. Köztük olyan elõítéletek is, melyektõl maga Teréz sem volt mentes.”69 Mit ismert vajon Luther és Kálvin evangéliumi hitébõl? Csak a veszélyrõl tudott, amit a protestálás általánosságban megtestesített, és ami benne apokaliptikus képeket idézett elõ. De a reformátorok hatására és nekik válaszul a Kármel reformjának gondolatát dolgozta ki, közremûködésként az Egyház megújításában és javításában. Ilymódon nem õ lett vajon az ellenreformáció egyik fõ alakja? Annál sokkal többé, a katolikus reform fõ alakjává vált. Gondolatvilága egybecseng Kálvinéval az Egyházra, mint Isten tulajdonára tekintve, mint amely hatalmát, fenségét és szuverenitását az Istentõl kapja. „A világ lángokban áll”, ez volt a helyzet Teréz idejében, csakúgy, mint manapság – emlékeztet minket ez a teológus. „A helyzet olyannyira komoly, hogy szükségünk van a múlt tanúira, függetlenül attól, hogy melyik keresztény felekezethez tartoztak (...) Az egység felé törekvés egyre inkább egyedül a keresztény ökumenizmus új feladataként és új tapasztalataként jelenik meg számunkra. (...) Közös 65

61


66 67

68

69

M.Wray,The ‘Life’ of St Teresa of Ávila: an ecumenical reading, in AA.VV., El libro de la Vida de Santa Teresa de Jesús. Actas del I Congreso Internacional Teresiano, Ávila 2011, p. 625-637. F.Vogelgsang, Teresia von Ávila. Die Innere Burg. Goverts, Stuttgart 1966, 244 p. V.ö. még cikkeivel: E. Schering, Mystik und Tat. Therese von Jesus, Johannes vom Kreuz und die Selbstbehauptung der Mystik. E. Reinhardt, München-Basel, 1959, 356 p.V.ö.: H.-J. Lauter, Katholische in protestantischer Sicht, in Wissenschaft und Weisheit 23, Düseldorf 1960, 226-229; O. Schneider, Un protestante alemán escribe sobre Santa Teresa de Jesús y San Juan de la Cruz, dans Revista de Espiritualidad 20 (Madrid 1961) 281-288. J. Motmann, Die Wendung zur Christusmystik bei Teresa von Ávila, oder: Teresa von Ávila und Martin Luther, dans W. Herbstrith (éd.), Gott allein.Teresa von Ávila heute. Herder, Freiburg 1982, p. 184-208. A cikk megjelent még: Stimmen der Zeit 200 (Freiburg 1982) 449-463. Uo.: p. 184.

TANÍTÁS

16


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

gyökér és szellemi közösség mindig is létezett az egyház különválása óta. Ez pedig a misztikus mozgalom, tapasztalat és teológia.”70 És ez utóbbit evangélikus testvérei felé címezi, mert a keresztény misztikával szemben õk mindig is ellenérzéssel viseltettek. Teréz és Luther ugyanahhoz a korszakhoz tartoznak, közös a szellemi atyjuk Szent Ágoston személyében. Ugyanígy transzcendentális misztikájukban Krisztusra reflektálnak, az õ Emberségére, a megfeszített Istenre. A keresztény misztika lényegében a kereszt misztikája, a Passió szemlélése, az eukarisztikus tapasztalat, valamint Krisztus szenvedésének és halálának meditációja. Egy másik párhuzam az önismeret Isten ismeretében. Teréz az imádságban Istenrõl szerzett tapasztalatot és önmagáról: „Az imádságban értettem meg az életemet...” Mindent az imádságban ért meg: nagyságát és nyomorúságát, az élet fájdalmait és örömeit.A belsõ út az Isten felé vezetõ út. Fõként ez a Belsõ várkastélyának pedagógiája. „Némely lelkek a várkastélynak csak külsõ kerületén tartózkodnak s kisebb gondjuk is nagyobb, mint bemenni s megnézni, hogy mi van abban a drágalátos épületben s hogy milyen lakásokat foglal magában. (...) Ha az ilyen lélek nem látja be idejében nyomorúságos helyzetét, akkor úgy jár, mint Lót felesége. Az sóbálvánnyá változott, mert kíváncsian visszatekintett, õ meg sóbálvánnyá lesz, mert nem kíváncsi betekinteni a saját lelkébe.” Így szentenciaként állítja: „a lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet s ez az imádság és az elmélkedés. Nem akarok itt különbséget tenni az ajakima és az elmélkedés között, mert hiszen ha az ajakima igazán imádság, akkor szükségképpen elmélkedés kíséri.”71 Kálvin következõ megállapítása ennek lehetne a visszhangja: „Egész bölcsességünk (...) két részbõl áll: Isten s önmagunk ismeretébõl. Egyébként, bár egymással sok kapocs fûzi õket össze, nem könnyû eldönteni, hogy melyik elõzi meg és szüli magából a másikat.”72 Luther ugyanebben az értelemben mondja: „Isten és az ember ismerete isteni és hiteles teológiai bölcsesség. Isten és az ember megismerését oly módon fogalmazza meg, hogy az üdvözítõ Istenre és a bûnös emberre hivatkozik.”73 Kire gondolhatott? Teréz összhangban áll a protestáns teológia azon fontos pontjával, mely az emberrõl mint, „simul iustus et peccator” [egyszerre igaz és bûnös]-rõl beszél. Szóljunk újra egy szót Krisztus megismerésérõl és Krisztus misztikájáról. Az Önéletrajz 22. fejezete nyújtja nekünk a Lutherrel való összehasonlítás alapját.Teréznél olvassuk: „de hogy az ember teljesen eltávolodjék Krisztus Urunktól, hogy az Õ szentséges isteni testét egy sorba helyezze ezzel a mi nyomorúságunkkal és a többi teremtményekkel: nem, ezt a gondolatot nem tudom elviselni! (...) Mikor 70 71 72 73

Uo.: p. 186. A belsõ várkastély; Az elsõ lakás, I. fejezet Kálvin J.: A keresztény vallás rendszere I, 1, 1-2. (Institutio Religionis Christianae) Pápa, 1909 M. Luther, Zu Psalm 51,WA 40 II, 328

Kármel 2011/5-6


19

elkezdtem némi természetfölötti, azaz nyugalmi imában részesülni, igyekeztem eltávolítani magamtól minden anyagi dolognak eszméjét. (...) Ó én lelkemnek Ura! Ó egyetlen kincsem, keresztre feszített Jézusom! Valahányszor eszembe jut, hogy volt idõ, amikor így gondolkoztam, belefájdul a szívem! Úgy érzem, mintha valami nagy árulást követtem volna el! Igaz, hogy jóhiszemûen történt.”74 Ezzel Luther kereszt-teológiájának a szívében vagyunk: „Így már senkinek sem elegendõ és nem válik üdvére, ha csak fenségében és dicsõségében ismeri az Istent, ha nem ismeri õt megalázottságában és a kereszt gyalázatában. (…) Tehát csak a megfeszített Krisztusban van az igazi teológia és istenismeret.”75 Ezt Luther 1518-ban jelenti ki a Heidelbergi disputa 20. tételében. Moltmann után, egyéb párhuzamok is kimutathatóak a protestáns teológia és a mi szent Kármelitánk között. És õ összegzésként azt mondja, hogy Krisztus keresztje alatt, saját érdemek nélkül, üres kezekkel, minden keresztény felekezetnek egy evangéliumi közösségben kell elhelyezkednie, a reformáció vagy ellenreformáció nagy mestereit, a Jézusról elnevezett Szent Teréz szerzetesnõt és a volt ágostonrendi szerzetest Luther Márton követve. Összegzés Teréz Önéletrajzának utolsó fejezetében elmondja, hogy megértett „valami igazságot ebbõl az isteni Igazságból”. Ez „bevésõdve” maradt a lelkében és „új tiszteletet oltott belé Isten irányában”.Aminek következtében „az Úr megértette velem, hogy õ maga az Igazság...”76, „az istenség olyan, mint valami igen tiszta gyémánt, amely sokkal nagyobb, mint az egész világ – vagy pedig egy tükör; (…) a mi összes cselekedeteink mind visszatükrözõdnek ebben a gyémántban, amennyiben az mindent magában foglal, és semmi sem marad kívül az

74 75 76

Önéletrajz 22. fejezet Luther M.: Heidelbergi Disputáció, Luther füzetek 8., Magyarországi Luther Szövetség, 1999 Önéletrajz 40, 3.

TANÍTÁS

18


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

õ végtelen terjedelmé”77. Rajtunk áll, hogy mi is belenézzünk ebbe a megvilágító „tükörbe”, hogy megtudjuk kik vagyunk és mi az amit teszünk. Teréz nevel minket az Igazság felé haladni: „megértettem, mekkora elõny az, ha az ember ügyet sem vet olyan dologra, amely nem visz bennünket közelebb Istenhez. Ebbõl azután azt is beláttam, hogy mit jelent az, ha a lélek amúgy igazában az örök Igazság színe elõtt jár. (...) Ez az igazság, amely elõttem kinyilatkoztatta magát, maga az Igazság, és nincs sem kezdete, sem vége.A többi igazság mind ettõl az Igazságtól függ, aminthogy ettõl a Szeretettõl függ minden egyéb szeretet, és ettõl a Nagyságtól, minden más nagyság.”78 Itt van a találkozási és egyetértési pontunk, mert ma is „az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32) minden bizalmatlanságtól, minden nehezteléstõl, minden elõítélettõl, minden szétválástól. Jézusról elnevezett Teréz, az elsõ nõi egyházdoktor az egységnek is tanítója.Az igazságban, az igazsággal, az igazságért. Csatlakozzunk iskolájához, kötelezzük el magunkat az igazság mellett. „Aki az igazságot keresi, akár tudja, akár nem tudja – figyelmeztet minket Edith Stein – Istent keresi.”79 És az ökumenizmusban errõl van szó. Keressük hát mindnyájan az igazságot, mert benne megtaláljuk Istent, a közös Atyánkat. Patrick Werrn lelkész hozzászólása az elõadás után: Atya, megvilágítva Szent Teréz problematikus szavait az evangélikusokról, eszembe jutottak Clairvaux-i Szent Bernát éppannyira problematikus kijelentései a második keresztesháború idején a zsidókkal kapcsolatban és Luther Márton antiszemita és szerzetesség ellenes szavai… Luthernél megjegyezhetjük, hogy nem ismerte a zsidóságot belülrõl és hogy szerzetesség ellenessége zsigeri és neurózisos; ami azokat a megjegyzéseit illeti, amelyeket Luther a Katolikus Egyházzal szemben tett, azoknak súlyuk van, hiszen az az õ Egyháza! Szent Teréz antilutheránus és antikálvinista szavai – amint Ön azt hangsúlyozta is – a reform erõszakos formái, – úgymint a képrombolás – hatására születtek és kora hatalmasainak az értelmezései is befolyásolták.Testvéreim, párbeszédeink, közös imádságaink a Szent Illés Tesvériségben (Fraternité Saint-Élie) az egység útját mozdítják elõ… Jómagam sokat tanultam találkozásaink során… Készek lennének meglátogatni engem, és egy evangélikus eukarisztiát ünnepelni együtt? Athosz-hegyi Sziluan atyával együtt szoktam mondani: „Nem a különbségek eltörlésérõl van szó, hanem az elválasztó jellemvonásuk elhagyásáról.” Szent Teréznek és Luther Mártonnak ez a párbeszédben való szemlélése példamutató. Két életnek az igaz 77 78 79

Önéletrajz 40, 10. Uo.: 3. és 4. Édith Stein, Levél Adelgundis Jaegerschmid nõvérnek 1938.03.23., ESGA 3 (Brief 542), Herder 2000, p. 300.

Kármel 2011/5-6


21

emberrel és igaz Istennel, Krisztussal, Isten megtestesült igéjével való hiteles és tiszta találkozásának igényében látjuk, mindketten egyedül Istent helyezik a középpontba, aki az Igében kinyilatkoztatott és az Eukarisztiában megtört: solus Deus, Dieu seul suffit, basta! Sola fide, sola gratia, sola scriptura. J. Moltmann kifejti, hogy 400 sõt 1000 éves megosztottsága az Egyháznak a másikkal szembeni makacs elõítéleteket, a másikra alsóbbrendûként való tekintést okoz. Terézzel és Mártonnal, mindketten az Egyház reformátorai, Keresztes Jánossal, Wesley-vel, Huss Jánossal, Kempis Tamással, Valdes Péterrel, Assisi Ferenccel, Domonkossal, Loyolai Ignáccal, Páli Vincével, XXIII. Jánossal és VI. Pállal megéljük a semper reformanda Egyházat, a II. Vatikáni Zsinat, a Megigazulás tanáról szóló evangélikus-katolikus Közös Nyilatkozat és Charta oecumenica a nyomdokain. Ebben a két, testvériségben eltelt napban, az elõadások, a találkozások és az ünneplések emlékeztetnek minket arra, hogy az egység létezhet: theologia non est sapientia sed experimentia (Luther). Úton vagyunk, az igazság keresésén, mert az Igazságban találjuk meg Istent. Szent Teréz, – aki általában igen óvatos a doktrinális kitételekkel –, kidolgozott egy nagyszerû és igen ortodox módot, egy forradalmi gondolatot az igaz alázatosságról a napjainkban jelentõs teológiai és antropológiai vonatkozásokra – mondja Morgan annak a könyvnek a kapcsán, amit az Önök figyelmébe ajánlok: J.-M. Laurier, Marcher dans l’humilité,Thérése d’Avila et la théologie de la justification, Éd.du Carmel, 2003.

TANÍTÁS

20

Kármel 2011/5-6

A TESTVÉRI SZERETET PRÓBÁJA A SZENT TERÉZ ÁLTAL ALAPÍTOTT KÖZÖSSÉGBEN „Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét” (Gal 6, 2).

TANÍTÁS

Péceli Bence Imre OCD – Budapest

inden közösség életében vannak olyan nehézségek, melyek az átlagosnál jobban megterhelik a közös életet. Amikor ezek felmerülnek, akkor minden tagnak nagyobb erõfeszítést kell tennie azért, hogy a belsõ harmónia ne boruljon fel. Szent Pál apostol így ír errõl: „Nekünk azonban, akik erõsek vagyunk, kötelességünk, hogy elviseljük az erõtlenek gyengeségeit, és ne a magunk kedvét keressük. Mindegyiktek igyekezzen keresni felebarátjának, kedvét, javát és épülését! Hiszen Krisztus sem kereste a maga kedvét, hanem amint meg van írva: Szidalmazóid szidalmai rám hullottak” (Róm 15, 1-3). Avilai Szent Teréz is ismert ilyen nehézségeket az általa alapított közösségekben. Meg is fogalmazta mûveiben azokat a magatartásokat, amelyeket a nõvéreknek a testvéri szeretet jegyében kell gyakorolniuk. Általában kétfajta nehézséggel kell a közösségnek megbirkóznia: a testi-lelki betegségekkel és a bûnnel.

M

A testileg beteg testvérekkel való törõdés Avilai Szent Teréz sokat küzdött a betegségekkel.Az Önéletrajzában beszámol arról, hogy már serdülõkora óta jelentkezett gyenge egészségi állapota, amelynek következménye lett, hogy nem folytathatta a tanulmányait.80 Részletesen leírta a szerzetesi életének elsõ éveiben felbukkanó nagy betegségének történetét, amely során majdnem az életét is elvesztette.81 Beszámolt arról is, hogy fiatalkori betegsége az egész életére kihatott: rosszullétei több évtizeden keresztül elkísérték õt.82 Ezek a szenvedések sok lelki haszonnal jártak, a türelemmel viselt fájdalmak, rosszullétek, segítették abban, hogy szabadon és békében hordozza keresztjét. „Ha az Úr azt látja, hogy javunkra szolgál ad egészséget; ellenkezõ esetben betegséget küld. Áldott legyen mindenért.”83 Egyik versében pedig így ír: „Adj nekem halált, adj nekem életet, / adj egészséget, vagy betegséget (…) Mit kívánsz, hogy legyen belõlem?”84 80 81 82 83 84

Vö. Ö 3,3. Vö. Ö 4, 9; 5-7-6, 1. Vö. Ö 7, 11. Cta 24, 4. – Avilai Nagy Szent Teréz levelei I. / 85. old. Po 2.

Kármel 2011/5-6

A TESTVÉRI SZERETET PRÓBÁJA ...

23

Habár Teréz lélekben szinte egészen szabaddá vált a betegségségek kényszerítõ terhétõl, vagyis az nem befolyásolták már a lelki életben való elõrehaladásában, mégis mindent megtett azért, hogy az általa alapított közösségekben a nõvérek egészségsége csorbát ne szenvedjen. Több levelének végén a jó egészség ajándékát kéri Istentõl címzettje számára. Egyik esetben a melegebb éghajlatú Dél-Spanyolországban található sevillai nõvérközösség perjelnõjét felszólítja arra, hogy változtassanak a ruházaton, mert „többet ér az, hogy részt vegyenek a közösségi együttléteken, minthogy mindannyian megbetegedjenek.”85 A betegek jelenléte a közösségben természetesen elkerülhetetlen. Szent Teréz rendkívüli figyelmet és törõdést igényelt a számukra. Ez nem pusztán egy külön erõbedobás, hanem nagyon jó alkalom a felebaráti szeretet gyakorlására, mind az egészséges, mind a beteg nõvér részérõl. A betegekkel való igényes törõdésre maga az Úr buzdította Terézt egyik látomásában: „Azt felelte nekem, hogy most nincs idõ a pihenésre, hanem siessek minél több ilyen zárdát alapítani, mert az ezekben szolgáló lelkek szolgálnak neki vigasztalásra. (…) Hogy különös gondjuk legyen a betegekre és hogy az a fõnöknõ, aki nem gondozza és dédelgeti betegeit, olyan mint Jóbnak barátai. Hogy Õ a betegséget a lelkek javára küldi, ellenben a gondatlan fõnöknõ veszélyezteti a béketûrést.”86 A nõvérek szabályzata követi is ennek a szellemét: „A betegeket ápolják nagy szeretettel, gondossággal és gyöngédséggel, amennyire csak a mi betegségükbõl telik.A beteg pedig dicsérje az Urat, ha jó ellátásban részesül. (…) A betegeket látogassák és vigasztalják. Nevezzenek ki betegápoló nõvért, és pedig olyant, akiben megvan a szükséges ügyesség és gyöngédség.A betegek pedig mutassák ki ilyenkor azt a tökéletességet, amelyre az egészséges állapotukban tettek szert. Legyenek béketûrõk, okozzanak minél kevesebb alkalmatlanságot, fõleg amikor a baj nem nagy; legyenek engedelmesek a betegápoló iránt, hogy ilyen módon elõbbre haladjanak a 85 86

Cta 330, 2. - Avilai Nagy Szent Teréz levelei II. / 274. old. Isteni kegyelmek IX. in. Szent Terézia Összes mûvei III. / 470. old.

TANÍTÁS


22

24


Kármel 2011/5-6

Kármel 2011/5-6


25

tökéletességben, a betegséget lelki hasznukra fordítsák, a nõvéreknek pedig épülésére szolgáljanak.”87

TANÍTÁS

A közösségi életet a testi betegeknél jobban igénybe veszik a lelki-betegségben szenvedõ emberek. Ez Avilai Szent Teréz korában is valóság volt. Mûveiben többször elõkerül a melankólia szó, amely alatt olyan érzelmi- és idegbetegséget, fõleg depressziót és hisztérikus tünetekkel járó hangulati ingadozást értett, amelyek mind nagyon gátolják a közösségi életbe való beilleszkedést az elszenvedõje számára, és sok szenvedést okoz a velük együtt élõ egészséges közösségi tagok számára is.88 A leghosszabb és legkörültekintõbb leírást ennek a bajnak a kezelési lehetõségeirõl az Alapítások könyvének 7. fejezetében találhatjuk meg. Érdemes lenne az egész fejezetet idézni, de lássuk csak a legfontosabb megállapításokat. Teréz szerint, jobb lenne fel se venni azokat a nõvéreket, akikben ennek a betegségnek a gyanúja felmerül. Továbbá fontos, – a többiek megkárosítását elkerülendõen is –, jól ismerni a melankólia tüneteket, hogy a beteg viselkedését meg lehessen érteni.89 „Ha jól megfigyeljük, hogy mi jellemzi leginkább az ilyeneket, azt látjuk, hogy mindenekelõtt igyekeznek minden áron érvényesíteni saját szeszélyeiket; kimondani mindazt, ami csak a nyelvükre jön; hibákat fölfedezni másokban, s azok révén elleplezni a magukéit. Mindenben a saját élvezetüket keresik. Egy szóval olyan emberek, akikben nincs önuralom. Tekintve tehát, hogy szenvedélyeik nincsenek fékentartva, s hogy mindegyik szeretné megtenni azt, amihez éppen kedve szotytyant: mi lenne akkor, ha senki sem tudna nekik parancsolni?”90 A legtöbb és legkörültekintõbb feladat a kezelésükben a közösség vezetõjére, a perjelnõre hárul.Teréz szerint sokszor nincs más lehetõség mint az, hogy félelmet keltve, valamely büntetést kilátásba helyezve fegyelmezi õket.Több esetben alkalmazhatónak látja a tényleges büntetést is, ami a korfelfogásnak megfelelõen, adott esetben kolostoron belüli a közösségtõl való elválasztással, elzárással járhat. Teréz szerint, ha valamelyik fõnöknõ csak úgy részvétbõl többet megenged valamelyik ilyen bajban szenvedõ nõvérnek, akkor kockáztatja mind a beteg gyógyulását, mind az egész közösség békéjét.91 Mindenesetre a szenvedélyeik féken tartására irányuló szigort mindig át kell hatnia a tudat, hogy a betegségük nagyságának arányában felelõsek a tetteikért. A határozott fõnöknõi magatartás 87 88

89 90 91

Szabványok 8, 1. in. Szent Terézia Összes mûvei III. / 520. old. Vö. Jesús Barrena Sánchez, Teresa de Jesús, una mujer educadora, Institución gran Duque de Alba de la Excma. Diputación Provincial, Ávila, 2000, 361. old. Vö. Alap 7, 1. Alap 7, 3. Vö. Alap 7, 3-7.

mellett, a szeretet elsõbbségének kell teret engedni. Ez a szeretet nem jelent engedékenységet, de egy motiváló erõt adhat a betegnek.92 „Annyit azonban megtehet a perjelnõ, hogy nem parancsol nekik olyasmit, amirõl tudja, hogy nem fogják megtenni, mert nincs bennük annyi lelkierõ, hogy uralkodni tudjanak önmagukon.Amennyiben célirányos, ügyesen és szeretettel vezesse õket, hogy hacsak lehetséges, iránta való szeretetbõl engedelmeskedjenek, ami sokkal jobb volna. Ez meg is szokott történni, ha a perjelnõ mutatja, hogy nagyon szereti õket, s ezt szóval és tettel értésükre adja.Azt pedig tudnia kell, hogy a lehetõ legjobb orvosság, amelyet velük szemben alkalmazhat, az, ha erõsen foglalkoztathatja õket hivatalos teendõkkel, s nem ad nekik idõt az ábrándozásra, mert ez az õ megölõjük. S még ha nem is végzik valami jól a dolgukat, inkább hunyjon szemet a hibáikra, nehogy ha egyszer elvesztik a fejüket, még sokkal többet kelljen tõlük szenvedni. Nézetem szerint ez a legmegfelelõbb gyógyszer számukra.”93 Elmondhatjuk, hogy Teréz már közel ötszáz évvel ezelõtt olyan tanácsokat adott, mint amit ma a pszichológusok javasolnak a betegek számára. Úgy tûnik ezekkel az emberekkel úgy kell bánni, mintha gyermekek volnának: vezetni, szabályozni, kell õket, jó le foglalni õket munkával, és ha muszáj még büntetést is kell alkalmazni.A betegeknek ezért sok szenvedést és megaláztatást kell elszenvedniük, de éppen ebben a helyzetben van alkalmuk arra, hogy növekedjenek az alázat és a felebaráti szeretet erényében. Teréz is ismert olyan nõvéreket, akik ebben jó példát mutattak, nem is felejetette el õket megdicsérni. „Én ismerek egyeseket, akik úgyszólván teljesen elvesztették, az eszüket, amellett azonban mélységesen alázatos és istenfélõ lelkek. Bár titokban agyonemésztik és agyonsírják magukat, egy tapodtat sem térnek le az engedelmesség útjáról, s türelmesen viselik a betegségüket, éppúgy, mint mások a testi bajokat. Pedig az õ vértanúságuk kétségtelenül fájdalmasabb, s éppen azért nagyobb dicsõségre szá92 93

Vö. Alap 7, 9. Alap 7, 9.

TANÍTÁS

Együttélés a lelki-beteg testvérekkel


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

míthatnak a mennyországban. Idelent ez valódi tisztítótûz számukra, de legalább odaát nem lesz részük benne.”94 Röviden áttekintettük a közösségi életben jelentkezõ betegségek két fajtáját. Megállapíthatjuk, hogy a betegek jelenléte a közösség minden tagja számára valamilyen módon lehetõséget ad az erényekben való növekedésre, a terhek közös hordozásával, az irgalmasság testi- és lelki cselekedeteinek gyakorlásával. Fontos azonban itt is a bölcsesség, éleslátás és tapasztalat. Errõl Szent Teréz nagyon jó példákat adott nekünk. Ha Jézus megígérte, hogy az Õ nevében összegyûlõk körében jelen van (vö. Mt 18, 20), akkor mondhatjuk, hogy a betegeket szeretettel ápoló közösségben gyógyítóként jelenik meg, illetve a betegekben a békében szenvedõ Jézusra lehet rátalálni. Közös harc a bûnök ellen Minden keresztény közösség alapvetõ feladata a bûnök elleni harc, a megtisztulás és a megszentelõdés. Szent Teréz a nõvérek Konstitúcióiban a testvéri figyelmeztetés illetõen az Evangélium által javasolt eljárásmódot erõsíti meg: „Senki se korholja a másikat, ha azt látná, hogy valami hibát követett el, – hanem abban az esetben, ha nagy hibákról van szó, szeretettel figyelmeztesse négyszemközt. Ha pedig háromszori figyelmeztetés után sem javulna meg, akkor szóljon a perjelnõanyának.”95 A terézi közösségben az elsõ Konstitúciók96 szerint minden héten egyszer volt bûnbevalló-, vagy inkább hibákat orvosló káptalan.A nõvérek megintését szeretettel kellett végezni, de elengedhetetlenül szükséges volt a közösségen belüli diszkréció, vagyis a titoktartás; a káptalanon elhangzottakat a nõvéreknek nemcsak kiféle, hanem egymás között sem szabadott a szóbeszéd tárgyává tenni.97 A hibák és kisebb bûnök ilyenfajta közös megvallása már jó alkalmat adott arra, hogy a nõvérek tudatosan harcoljanak egymásért a bûnök elkerülése és jóvátétele végett.Teréz azonban az ilyen formális, szokásszerû formák mellett, megkívánta azt is, hogy a közösség tagjai mindig, minden helyzetben képesek legyenek a megbocsátásra és a kölcsönös kiengesztelõdésre. A Tökéletesség útja címû könyvének 36. fejezetében a Miatyánk imádság azon mondatát elemzi, hogy „bocsásd meg a mi bûneinket.” Teréz szerint senki sem lehet igazán szemlélõdõ ember, aki nem képes a megbocsátásra. „Fontoljátok meg továbbá, nõvéreim, hogy azt mondja: »Miképpen mi is megbocsátunk«, vagyis hogy, amint mondottam, bocsánatunkat bevégzett ténynek tekinti. Vizsgáljátok 94 95 96 97

Alap 7, 5. Szabványok 9, 10. in. Szent Terézia Összes mûvei III. / 522. old. Vagyis amit most is idézünk, mint Teréz írásának egyikét: az 1567-es Konstitúció. Vö. Szabványok 12, 1.5.6. in. Szent Terézia Összes mûvei III. / 527. old.

Kármel 2011/5-6


27

meg tehát alaposan, vajon az ilyen kegyelmek után, amilyenekben a lélek az imádság és pedig fõleg a tökéletes szemlélõdés folyamán részesül, megvan-e bennetek a teljes készség megbocsátani nemcsak ezeket a jelentéktelen, úgynevezett sértéseket, hanem igazi, súlyos sérelmeket is, s vajon, ha erre alkalom kínálkozik, tényleg megbocsátjátok-e õket? Mert ha nem, akkor ne sokat adjatok az imádságtokra. Az olyan lelket, amelyet Isten ilyen magasztos imádságban emelt Önmagához, ezek a sértések nem képesek többé megsebezni.”98 A megbocsátásra való képességhez csupán egyetlen dolog szükséges Teréz szerint: Meg kell tapasztalni az irgalmas Isten szeretetét. „Én legalább nem tudom elhinni, hogy egy lélek, amely oly közel jutott a személyes Irgalomhoz s ott megértette saját mivoltát s azt, hogy mily sokat bocsátott meg neki az Úristen: hogy, mondom, az ilyen ne legyen képes azonnal és a legnagyobb készséggel megbocsátani, és ne tudjon rögtön a legszívélyesebben érintkezni azzal az emberrel, aki õt megsértette.Tekintve ugyanis azt a sok vigasztalást és kegyelmet, az isteni szeretetnek annyi zálogát, amelyben õ részesül: öröme telik abban, hogy alkalma nyílik szeretetét valamiben kimutatni.”99 Teréz a saját életében csodálkozva tapasztalta meg az imádság azon gyümölcseit, amelyek képessé tették õt a megbocsátásra és az ellenségszeretetre. Lelki számadásaiban be is számol egy ilyen tapasztalatról. „Azoknak a nagy szenvedéseknek, támadásoknak és meghurcoltatásoknak elviselésére, az utóbbi hónapokban, az Úristen nagy lelkierõt öntött belém. Annál nagyobbat, minél nagyobbak voltak, úgyhogy sohasem fáradtam bele a szenvedésbe. Azokra, akik rosszat mondtak rólam, nemcsak, hogy nem nehezteltem, hanem épp e miatt jobban megszerettem õket. Nem tudom, hogyan volt ez lehetséges. Kétségkívül ez is az Úristen nagy ajándéka volt.”100 Nézzünk meg egy olyan konkrét példát is, ahol a közösség tagjainak nagy erõfeszítéseket kellett tenniük a megbocsátás és kölcsönös kiengesztelõdés érdekében. Teréz leveleibõl elénk tárul a sevillai sarutlan kármelita nõvérközösségnek egy olyan epizódja, ami a sarus üldözés keretében történt. Ennek az esetnek a rö98

TU 36, 8. TU 36, 12. 100 Vö. Cta 284. – Avilai Nagy Szent Terézia levelei II. / 84. old. 99

TANÍTÁS

26


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

vid története az, hogy az andalúziai kármelita tartomány sarus fõnöke hazug rágalmakat terjesztett Teréz, Jerónimo Gracián atya és Szent Józsefrõl nevezett Mária nõvér, a sevillai közösség perjelnõje ellen, melynek az lett többek között a következménye, hogy a perjelnõt leváltották és próbálták Kasztíliába elûzni, a közösség élére pedig egy Teréz meglátása szerint alkalmatlan nõvért neveztek ki.Az egész ügyben a legfájóbb az volt, hogy ez a nõvér egy másikkal együtt összejátszott azokkal, akik a hamis vádakat terjesztették. Teréz a távolból, egy másik kolostorból küldött levelekkel próbálta ezt az egész közösség létét veszélyeztetõ helyzetet orvosolni. Elõször is, amíg a feszült helyzet fennállt lelkesítette õket: Szolgáljak úgy az Urat, hogy hordozzák a keresztjét és bízzanak az Õ irgalmában. Hangsúlyozta azt is, hogy minden körülmények között engedelmeskedjenek az újonnan kinevezett perjelnõnek.101 Miután pedig helyreállt a rend, a rágalmakat visszavonták és az eredeti perjelnõ visszakerült a helyére,Teréz elkezdte gyógyítgatni a megmaradt sebeket. Ezt csak a megbocsátással lehet megtenni. Az egyik levelében nagyon konkrét tanácsokat javasol, az ideiglenesen megválasztott és ekkor már leváltott nõvérrel szembeni viselkedéshez, melyeket a nõvéreknek az irgalmas testvéri szeretet jegyében kell megtartaniuk. „Az elsõ, amit mondani akarok az, hogy nagyon buzgón imádkozzanak érte. (…) Imádkozzunk érte, nõvéreim imádkozzunk érte, mert hiszen még a szentek között is akadt, aki elbukott, s azután újra szentté lett. Ki tudja, talán azért is volt erre szükség, hogy alázatossá legyen; ha pedig az Úristen kegyelme õt belátásra és rágalmai visszavonására bírja, mindnyájan igen sokat nyertünk a szenvedés által, s esetleg õ maga is, mert hiszen bölcs az Úr s a rosszat is jóra tudja fordítani. A második az, hogy még csak ne is gondoljanak arra, mintha jobb volna, ha õ eltávoznék az Önök kolostorából. Ennél nagyobb oktalanság alig volna elképzelhetõ, s egyáltalán nem volna megfelelõ eljárás. (…) A harmadik az, hogy nem szabad vele szemben semmiféle szeretetlenséget éreztetni, sõt ellenkezõleg, bárki legyen az elöljáró, bánjék vele megkülönböztetõ gyöngédséggel, s a többiek valamennyien tanúsítsanak vele szemben kedvességet és testvéri szeretetet, a másikkal szemben pedig hasonlóképpen. Igyekezzenek a múltat elfelejteni, s tegyen vele mindenki úgy, amint szeretné, hogy õvele tennének, ha õ követte volna el azokat a dolgokat. (…) Egyenlõre azonban azt tegyék meg, amit most mondtam, az Isten szerelmére kérem önöket.Annyi bizonyos, hogy ha valaki õszintén óhajtja a szenvedést, nem fog ellenszenvet táplálni azzal szemben, aki õt megbántotta, sõt ellenkezõleg, szeretni fogja. Errõl fogják megállapítani, vajon haszonnal hagyják-e maguk mögött a kereszt idõszakát. Remélem a mi Urunktól, hogy hamarosan minden rendbe fog jönni s hogy a kolostoruk éppen olyan lesz, mint volt annak elõtte, sõt jobb annál, mert hiszen az Úr mindig százat fizet egyért.”102 Ezek a tanácsok valóban igazolták Terézt.

Kármel 2011/5-6

Vö. Cta 284. – Avilai Nagy Szent Terézia levelei II. / 84. old. 102 Vö. Cta 294. - Avilai Nagy Szent Terézia levelei II. / 169-173. old.

29

A nõvérek valóban tettekre váltották és a két ellenlábas nõvér õszintén megbánta súlyos botlását, és újra megtalálták helyüket a közösségben.103

A megbocsátás és a kölcsönös kiengesztelõdés konkrét formáit, lelki alapjait és megtörtént példáit láthattuk.Avilai Szent Teréz közösségei, az általa javasolt tanácsok követésével tanúsítják, hogy minden lehetetlen helyzet ellenére lehetséges az emberi kapcsolatok helyreállítása és a kölcsönös szeretet visszaszerzése. A mai világban ennek megfontolása nagyon fontos, hiszen a kapcsolatok megszakadásának rossz szokása ural minket: házasságok bomlanak fel apró sérelmek miatt, keresztény közösségek bénulnak meg olykor az együttmûködésre való képtelenség miatt.Az idén boldoggá avatott II. János Pál pápa hangsúlyozza az Egyház felelõségét a kiengesztelés szolgálatában. „Az Egyház küldetést kapott, hogy ezt a kiengesztelõdést hirdesse az embereknek és annak szentsége legyen a világban. Az Egyház ugyanis Szentség, jele és eszköze a kiengesztelõdésnek, különbözõ címen ugyan, melynek hatása más és más, de valamennyi arra irányul, amit Isten az Õ irgalmas elhatározásában az embereknek nyújtani akar. Szentség puszta léténél fogva, mint kiengesztelt közösség, mely Krisztus mûvét a világban tanúsítja és bemutatja”104 Legyünk mindnyájan tanúi annak, hogy jobb megbocsátani, mint haragot tartani, hogy nagyobb boldogság kiengesztelõdni, mint egymástól elszakadva elszigetelõdni. 103

101


TANÍTÁS

28

Ez a történet magyarul részletesen olvasható Szent Teréziáról nevezett Ernõ atya, Szent Terézia és a kármeliták címû könyvének II. kötetében, 81-92. old. 104 II János Pál pápa: Kiengesztelõdés és bûnbánat a mai Egyház küldetésében, apostoli buzdítás 11.pont

KALAUZ AZ ALAPÍTÁSOK KÖNYVÉHEZ

30

Kármel 2011/5-6

Kármel 2011/5-6


31

Szent Teréz születésének 5. centenáriumát elõkészítõ Bizottság:

KALAUZ AZ ALAPÍTÁSOK KÖNYVÉHEZ Fordította: Ördögh Éva OCDS

TANÍTÁS

TANÍTÁS 1. rész: DOKTRINÁLIS ÚTMUTATÓ 1. Alapítások könyve: egy folytonosan megújuló kaland z Alapítások könyve egy karizma születését és fejlõdését mutatja be a XVI. századi spanyol egyházban. Szent Teréz azt a vállalkozást folytatja, amit az Önéletrajzban kezdett el, ahol elmesélte az elsõ alapítás, a Szent József kolostor alapításának a történetét. Erre szükség is volt, mert egy polgárjogot kérõ családnak igazolnia kell saját kezdeteit, így mutatva meg Isten mûködésének igaz voltát a világban az emberek (Al. elõszó 2), ezúttal Teréz életén keresztül.

A

Így tekintve, az Alapítások könyve az Önéletrajz folytatása. Ha az Önéletrajz egy belsõ önelemzést jár be, az Alapítások könyve egy kifelé fordulás eredménye, de mindkettõben alapvetõen Teréz van jelen: „én ismerek egy személyt…”, „… ez a személy…”, „… azt mondom nektek…”, „… Amikor azt láttam…”, „… Én nem akartam…”. Kora valóságával szembesülve,Teréz a krónikása akar lenni azoknak a kegyelmeknek, amiket Isten vitt végbe ezen alapítások során (Al. elõszó 3). S itt már rá is bukkantunk ennek a könyvnek az elsõ sajátosságára. Nem egy általánosságokat érintõ történetrõl, hanem egy közösség történetérõl van szó, amely doktrinális, didaktikai és magyarázó célokat hordoz.Azt akarta elérni a könyv megírásával, az volt az eredeti célja, hogy az Úr dicsõségének szolgáljon a „testvéries együttélés és rekreáció életstílusa szerint” (Al. 13, 5) megélt tapasztalaton keresztül. Ez a misztika megtestesülése az engedelmességben.A szabadság teljességének a megnyilvánulása Teréz személyében (Ö 4,10), és ebbõl az okból kifolyólag Isten nagy-

ságának megnyilvánulása. Itt keresendõ ennek a könyvnek a hiteles célja (Al. 2,6). Ebbõl arra következtetünk, hogy az Alapítások könyve tulajdonképpen felszólít minket, hogy járjuk be azokat az utakat, amelyek elvezetnek a szabadság teljességéhez. A szabadság pedig csak úgy érhetõ el, ha a menyasszony átalakul a Võlegényben: „Ekkor így szólt hozzám az Úr: Leányom, az engedelmesség erõt ad” (Al. elõszó 2).Az engedelmesség a Võlegény dolgaiért való munkálkodásban, a Belé vetett teljes bizalomban és jelenlétének megtapasztalásában válik kézzelfoghatóvá. Krisztus jelenti Teréz számára a missziós és evangelizációs célt.Teréz nagy realizmussal és emberséggel közli velünk, hogy ennek a szabadságnak az elérése nem könnyû feladat.Ahogy a középkori lovagoknak komoly erõpróbákon és fáradozásokon kellett átmenniük, mielõtt elnyerték a szeretett hölgy kegyeit, s mint ahogy Mózesnek, Ábrahámnak és számos más bibliai alaknak útra kellett kelni és nagy nehézségeket leküzdeni, mielõtt elértek az ígéret földjére, úgy az Alapítások könyve is nagy fáradalmakat és gyötrelmeket mesél el. Az Alapítások könyve csatateret állít elénk, ahol a gonosz csapatai küzdenek a Nagy Kapitány csapatai ellen: vezérük Krisztus a maga emberségében, továbbá a Legméltóságosabb Oltáriszentség jelenléte (Al. 3, 8 és köv.;Al. 28, 37 stb.).Az Alapítások könyvében bemutatott élet félúton van ég és föld között, a csoda és a gonosz jelenléte között, aki minden jót meg akar akadályozni. Minden alapítás, minden új kolostor gyõzelem lesz a gonosz felett; minden megnyert lélek a gonosz veresége lesz.Teréz az Úr nagy tetteinek a krónikása. Egyszerû, bensõséges nyelven, elsõ személyben meséli el az Úr tetteit annak az embernek a hitelességével, aki ott volt a csatatéren és részese volt az eseményeknek. Otthont teremt, egyházat épít, közösséget formál.Tanácsokat ad, hogy meg lehessen nyerni a csatát, ahol ez a folyton megújuló kaland magával fogja ragadni a leányait és az olvasóit.


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

Ám Teréz nem lehetett kívülálló, hanem maga is eggyé válik a szöveggel. Igazolását adja a magatartásának és küldetésének a gyóntatói, a cenzorai és az egész egyház elõtt.Az Alapítások könyvében folytatja az Önéletrajzban megkezdett munkát. Noha itt Teréz világosan érzi, hogy szükséges igazolnia misztikus életét azzal, amit közösségében végez. A krónika átalakul „köztes történetté”, átalakul kérdésekké. Ez egy szent mûve vagy egy felvilágosult személy mûve? Saját erõfeszítésének a mûve vagy magának Istennek a mûve? Hogyan lehet megindokolni a sarutlan Kármelt? Teréz a tények elmesélésével vall errõl. Világosságot keres. Jóváhagyást keres mind a nõvérei, mind az egyház és általában a társadalom részérõl. Ahogy a Lazarillo de Tormes105 c. regényben a fõhõs kinyilvánítja saját társadalmi pozícióját, úgy Teréz az Alapítások könyvében elhelyezi önmagát a reform összefüggésében.Ahogy a Lazarillo de Tormes-ban megnyilvánul a nevelõ célzat és az erkölcsi mondanivaló, úgy az Alapítások könyve egy példaértékû keresztény élet portréja. Végeredményben az Alapítások könyve Teréz visszaemlékezéseit gyûjti össze. Ebben az értelemben fõleg azok az emlékek vannak jelen, amelyek a leginkább megérintették õt és mélyen az emlékezetébe vésõdtek. Ezért nagy átéléssel, színek, szagok, érzelmek széles skáláján sorakoztatja fel õket (Al. 28, 37). Gyakorlati tanítást von le belõlük a nõvérei számára. Ebbõl a könyvbõl, mint az összes többi mûvébõl is, sokat megtudhatunk Teréz intelligenciájáról, érzékenységérõl, a lehetõ legerõsebb eltökélt szándékáról, Krisztus iránti szeretetérõl, az Õ embersége és istensége iránti szeretetérõl, amit egy olyan korban élt meg, amikor azt veszély fenyegette.Az Alapítások könyve megtestesült válasz az idõk jeleire. Új evangelizáció. Folyton megújuló kaland azok számára, akik összhangba kerülnek annak olvasásával. „Nekünk most van a kezdetünk. Igyekezzetek mindig újra kezdve haladni a jóról a még jobb felé.” (Al. 29, 32) 2. A könyv és mûfaja Ennek a mûnek a kézirata a madridi El Escorial könyvtárban található. 132 fólióból álló kötet, a fóliók mindegyike 303×201 mm-es papírlap.A kézírás Szent Terézé. De mivel a mû több éven keresztül íródott, „bizonyos egyenetlenséget mutat abban, ami a körvonalazás határozottságát és magát a szerkesztést illeti. Ez kü-

Kármel 2011/5-6

A Lazarillo de Tormes híres spanyol regény, a XVI-XVII. században elterjedt pikareszk irodalom prototípusának tartják. A fiatal Lazarillo egy csavargó, aki minden eszközt megragad, hogy biztosítsa magának a betevõ falatot. Folyton úton van, folyton éhes, a törvénytelen eszközöktõl sem riad vissza a boldogulása érdekében. Felajánlja szolgálatait egy vaknak, egy istállómesternek, egy szerzetes barátnak, aki búcsúcédulákat árul, egy vándor festõnek, végül egy fõpapnak, akinek a borát kínálja eladásra. Lazarillo alakja a kimondott antihõst példázza, a körülötte zajló zavaros események azt a bizonytalanságot tükrözik, amely V. Károly Spanyolországát jellemezte.

33

lönösen megfigyelhetõ a mû végén, amikor a burgosi alapítást írja le, ahol bõven találunk elírásokat és íráshibákat, amelyek mintegy jelzik, hogy a vállalkozás felélte a szerzõ minden energiáját. Ezeken az oldalakon is érzékelhetõ, hogy közel van Teréz halála”106. Szent Terézrõl nevezett Silverio atya így mutatja be ezt a mûvet: „Szent Teréz nem látta el címmel ezt az írását. Az elõszó után fejezetekre osztja a könyvet. A fejezetek alatt rövid tartalmi összefoglaló áll. Mindegyiket saját kezûleg írja, kivéve a XII. fejezetet, amely annak az apácának a tollából származik, aki a címeket szerkesztette a Tökéletesség útja Escorialban található példányán. Miután a caravacai alapítással (XXVII. fejezet) Teréz befejezte, amit az alapítások második idõszakának nevezhetünk, a továbbiakban halála elõtt megírta a fennmaradó négy fejezetet. Ezek különálló, az elõzõekkel azonos formátumú lapokon vannak. Fejezetek helyett, a JHS feliratú fejléccel látja el a beszámolókat, majd a megfelelõ összefoglaló következik. Kivétel a villanueva de la jara-i alapítás, ahol csak ez olvasható:A villanueva de la jara-i zárdaalapítás.Az elõzõ fólión fejezte be a caravacai alapítás elbeszélését úgy, hogy az elülsõ oldalon hat sort írt, a többi hely üresen maradt. Ennek a hátoldalához van tûzve az az eredeti kis lap, amely négy intelmet tartalmaz a reform menetére vonatkozóan. A kézirat utolsó fólióján leírja a joghatóság változását, hogy ti. az avilai Szent József kolostor, amely eredetileg a megyéspüspök joghatósága alá tartozott, 1577-ben átment a Rend kormányzása alá.” Az Alapítások könyvének kézirata tökéletes állapotban fennmaradt. Néhány fejezeten látszik, hogy sokat forgatták, mivel elhasználódtak a lapszélek.A könyv az Escorialban használt szokásos módon van bekötve, és sárga virágos tokba van rakva. A könyv aranyozása miatt eltûnt néhány betû, ill. szó azokból a széljegyzetekbõl, amelyek Gracián atyától származnak. Noha a kézirat összességében könynyen olvasható, „a kézírás mégsem olyan gördülékeny és jól kivehetõ, mint a többi kéziraton. Különösen az utolsó fejezeteknél észlelhetõ, hogy bizonytalan a kéz, amely a tollat fogja: Szent Teréz már nagyon idõs és megtört volt akkor, amikor ezeket a részeket írta.Valószínûleg a gyengeség és az idõhiány magyarázza azokat a – pusztán formális – hibákat, amelyek itt nagyobb számban találhatók, mint a többi kéziraton…”107. 106

105


Teresa de Jesús, Obras Completas (Archivio Silveriano, 1), ed. Tomás Álvrez (de la Cruz), Monte Carmelo, Burgos 1984, 4 ed., p. 1051. 107 Santa Teresa de Jesús, Las Fundaciones (Biblioteca Mística Carmelitana, 5), ed. Silverio de Santa Teresa, Monte Carmelo, Burgos 1918, pp. XXXVII-XXXVIII.A 2003-as évtõl kezdve számításba kell még vennünk a Tomas Álvarez atya által készített facsimil kiadást is. Ezen kiadás vizsgálata és az azt kísérõ tanulmányok olvasása jó szolgálatot tehet nekünk – a technika fejlõdésével – arra nézve, hogy jobban megismerjük belõle a cenzor keze nyomát, Teréz egészségi állapotát, a szerkesztési munka történetét,Teréz nyelvezetét és tanítását.

TANÍTÁS

32


Kármel 2011/5-6

Ami a könyv keletkezésének idejét illeti, elsõként azt kell megemlítenünk, hogy a mû megszakításokkal íródott, olyan idõszakokban, amikor az Istenért végzett teendõk kevés idõt engedélyeztek számára. Sietõsen íródott, továbbá életének utolsó periódusát fogja át. Szent Teréz szavai szerint 1573-ban, pontosan augusztus 25én, „Szent Lajos francia király ünnepén” (Al. elõszó 2) kezdte a könyv megírását, és a burgosi alapítás után 1582-ben, halála évében fogja véglegesen befejezni.

TANÍTÁS

1573. augusztus 25-e és 1574. februárja között írja az elsõ 9 fejezetet (ez utóbbi dátum arra vonatkozik, amikor elindul Salamancából a segoviai kolostor alapítására). Már Valladolidban, vagy az avilai Szent Józsefbe perjelnõként való viszszatértekor írja a következõ hármat. 1575tõl kezdve írja a XIV. fejezetet, amely az aldomovari sarutlan férfi kolostor alapítását tárgyalja. A XIV-tõl a XX-ik fejezetig terjedõ rész nehezen datálható. Szent Teréz egyik levelében találunk rájuk utalást (levél Lorenzo de Cepedának 1576. július 24-én). A XXI-tõl a XXVII-ik fejezetig terjedõ szakasz toledoi tartózkodása alatt íródott. Ekkor 1576-1577ben járunk. Maga Teréz tudósít a befejezésükrõl, ahol elõször le is zárja a könyvet (Al. 27, 33).A dátum: 1576. november 14-e. Ezzel tehát befejezi a könyv elsõ megszerkesztését.A további négy fejezet apránként íródik, ahogy lassan megvalósulnak az alapítások Villanueva de la Jarában (1580), Polenciában és Soriában (1581), valamint Burgosban (1582). Nincs könnyû dolgunk, ha meg akarjuk határozni a könyv mûfaját, lévén hogy nem léteznek tiszta mûfajok. Nem olyan mûrõl van szó, amit be lehetne skatulyázni egyetlen olvasatba. Nagyjából azt mondhatjuk, hogy a könyv krónika, ha történelmi célkitûzését tekintjük, beszámoló, ha pszichológiai befogadását tekintjük, és didaktikus próza, ha pedagógiai funkcióját tekintjük. Benne egymás mellett halad a tanítás, a krónika és saját tekintélyt parancsoló jelenléte. A tanítás és a krónika forrását Teréz tapasztalata adja, valamint az az igénye, hogy tapasztalatát közölje másokkal. A krónika és a tanítás sokszor átmegy dialógusba, õszinte és közvetlen hangú dialógusba, amely igen hamar Isten felé fordul egyfajta imádságos monológban, ahol minden kereszténynek helye van. Máskor közvetlen kérdéseket intéz a nõvéreihez és olvasóihoz. Ebben a beszélgetésben Teréz döntõen az emlékezetére hagyatkozik a történelmi évszámokat és olvasmányainak forrását illetõen (Al. elõszó 3; 20, 15). Ez nagyobb szabadságot enged meg neki

Kármel 2011/5-6


35

a tények elmesélésében. Ilyen módon, amíg a krónika merev sémát követ, ahol az eseményeket szigorúan objektív sorrendben kell elõadni, addig az Alapítások könyvében ez a szempont csak általánosságban van jelen.Teréz szubjektívebb módon sorolja fel a tényeket, figyelmet fordít a részletekre, visszaemlékezéseinek frissességével színezi a szöveget. Fontossá válik, hogy milyen mély benyomást keltett a szerzõben a bekövetkezett esemény. Inkább érzelmi, mint idõrendi felsorolást kapunk (Al. 28, 37). Mindez nem azt jelenti, hogy eltûnik az objektivitás vagy felborul a történések idõrendi felsorolása. Ha így lenne, csorbát szenvedne a hitelesség kritériuma. Inkább arról van szó, hogy a szerzõ saját meglátásaival és véleményével gazdagítja az objektivitást és az idõrendi felsorolást. Csak azokat az eseményeket meséli el, amelyek érdeklik õt, viszont kihagyja beszámolójából azokat, amelyek kora társadalmának voltak fontosak. Nem írja le a tájat és azokat a személyeket sem, akik kívül álltak vállalkozásain.Tehát ez a könyv élete eseményeinek, visszaemlékezéseinek a beszámolója. Visszaemlékezések krónikájával van dolgunk. Más szóval ez olyan mû, ahol Teréz kiválóan egyensúlyoz az objektív és a szubjektív között, ahol az objektív felsorolást vegyíti érzelmeinek, értékeinek, jelenlétének és csendjének széles skálájával. 3. Struktúra és olvasati szintek Amikor meg akarjuk állapítani ennek a könyvnek a struktúráját, beleütközünk a szöveg összetettségébe, hogy ti. idõbeli megszakításokkal íródott és különféle tartalmakkal bír.Attól függõen, hogy milyen kritériumot használunk, eltérõ struktúrát fogunk kapni. A legkézenfekvõbb struktúra az lenne, amely a történelmi tartalmak és a doktrinális tartalmak elválasztásán alapul. Ugyanakkor ez nem segítené elõ az olvasást, továbbá nem lenne egyértelmû, hiszen sok esetben a történelmi esemény okául szolgál a doktrinális kifejtésnek. Egy másik struktúra az lehetne, amely a könyv egyes fejezeteiben található elbeszélésen alapul, úgy, hogy külön veszünk minden fejezetet.Az eredmény az elõzõhöz hasonló lenne, sõt még problematikusabb is, mert szem elõl tévesztenénk a könyv általános vízióját, valamint elsikkadna az Isten és a gonosz között a világban és a népek körében folyó harc perspektívája. Ezen kívül jelentõsen akadályozná a pedagógiai, doktrinális és történelmi szintek összekapcsolását. Egy további lehetõség a szöveg belsõ struktúráján alapul, hogy ti. követjük a megírás különbözõ szakaszait, megfigyeljük a párhuzamosságokat és a fejezetek közt meglévõ különbségeket, s eközben vehetjük a fejezeteket egyenként vagy csoportosítva. Az iménti szempontok figyelembevételével Víctor García de la Concha és

TANÍTÁS

34


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

Guido Mancini felvázolt egy könnyen érthetõ struktúrát. Ez alapján a könyv három részre osztható aszerint, hogy hol és mikor íródott a szöveg. Az elsõ rész, amely 1573-ban született, az I-XX fejezetig tart, amelyet további két egységre oszthatunk.Az elsõ az alábbi alapításokat tartalmazza: Medina el Campo, Malagón, Valladolid (Beatrix Ordóñez és Casilda de Padilla történetével), továbbá Duruelo (I-XIV fejezet). A második a toledói alapítással kezdõdik – amely, lévén hogy ezzel kezdõdik a fejezet, az elõzõektõl eltérõ narrációnak hat –, majd gyors felsorolásban folytatódik a következõ alapításokkal: Pastrana, Salamanca (a perjelnõknek adott tanácsokkal) és Alba de Tormes, amely a narráció ezen elsõ szakaszára jellemzõ sorokkal zárul:

Kármel 2011/5-6


37

Spirituális struktúráról van szó, amely a Szent József alapításának az elbeszélésével kezdõdik, és többé-kevésbé rendszerezett módon megismétlõdik az összes többi alapításnál. Biztos támaszpontja az engedelmesség; a környezet pedig, ahol az engedelmesség alakul és formálódik, az nem más, mint ez az új szerzetesi életmód, amely a testvéries együttélés és rekreáció életstílusát akarja megtestesíteni minden új alapításban. Ha ez a folyamat az Önéletrajzban a lélek bensõjében zajlik, az Alapítások könyvében külsõleg zajlik, míg a Tökéletesség útjában a közösségnek szánt tanácsok formájában érhetõ tetten. Ezt a struktúrát a következõképpen vázolhatjuk fel:

„Ami az alapítások évszámait illeti, habár tõlem telhetõleg igyekszem reájuk pontosan visszaemlékezni, nem tartom kizártnak, hogy olykor tévedek. Azonban ez nem olyan fontos dolog, mert hiszen utólag ki lehet javítani; s azért én úgy írom le, ahogy eszembe jut.Az eltérés nem lesz nagy, még ha csakugyan tévednék is. (Al. 20, 15)” A második rész a XXI-XXVII fejezetig tart, és leírja az alábbi alapításokat: Segovia, Beas, Sevilla, valamint tartalmazza Jerónimo Gracián és Catalina Godínez történetét. Ezek a fejezetek 1576-ban születtek, amikor Teréz Toledóban tartózkodott, és bizonyos párhuzamosságot mutatnak az elõzõ résszel. Ebbõl arra gondolhatunk, hogy Szent Teréznek volt egy elõzetes terve arról, hogy hogyan fogja megszerkeszteni a könyvét, és még ehhez tartotta magát ezeknek a fejezeteknek a megírásakor. Hozzátehetjük még, hogy elõször a XXVII. fejezettel zárult a könyv, és úgy is hat, mint egy befejezett mû. A harmadik rész elveti ezt a tervet, eltávolodik az idõben és akkor készül, mialatt megvalósul az alapítás. Ezt erõsíti meg az adatok terjengõssége. Észrevehetõ, hogy jobban szorítja az idõ Terézt és kevesebb lehetõsége van a fejezetek kidolgozására.Teréz nem a megszokott nyelvezetét használja, hiszen rengeteg részletet leír, érzõdik rajta az üldözések és az újabbnál újabb nehézségek miatti fáradtság. Ezeken a textuális struktúrákon kívül van egy másik, mélyebb struktúra is, amely egységbe fogja az összes fejezetet és tartalmat. Eszerint az Alapítások könyve az Önéletrajz folytatása és Tökéletesség útja elsõ részének a befejezése. Itt konkrétan az aszketikus részrõl van szó, amikor az engedelmesség gyakorlásán keresztül jut el a tökéletességre: a tökéletes szemlélõdés a szabadság teljességévé átalakult engedelmesség. Imádság, lemondás, szeretet, alázatosság és engedelmesség mindig átalakul testvéries együttéléssé és rekreációvá. Az engedelmesség megszûnik engedelmesség lenni, hogy kinyilvánítsa annak a szabadságát, ami magasztos.

- Bevezetés: (Engedelmesség Istennek) - Isten hívása valamire - Személyes tapasztalat / beszámoló - Munkák: (Az engedelmesség aszkézise: a megkülönböztetés) - Dialógus önmagával -

Dialógus másokkal Dialógus Istennel Dialógus az ellenfelekkel Fejlemények: az alapítás (Az engedelmesség diadala)

- Segítséget keresve a) Istennél b) az embereknél - A ház megszerzése - A kaland befejezése E vázlat alapján megvalósíthatunk egy olvasatot, amelynek három különbözõ szintje van: 1. Történelmi szint: Az Alapítások könyve átnyújtja nekünk a szükséges adatokat ahhoz, hogy megismerjük, hogyan fejlõdött a reform: gazdaság, útirányok, szállítóeszközök, személyek, akik segítik, ill. akik akadályozzák a vállalkozást, a kolostorok földrajzi elhelyezkedése, az utazások és az alapítások során történt viszontagságok, a hála kifejezései stb. A terézi család kezdeteirõl kapunk híradást. Szent Teréz levelei alátámasztják és kiegészítik ezt az olvasatot.

TANÍTÁS

36


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

2. Buzdítások és intelmek szintje: A történelmi tényekbõl és a példákból doktrinális és didaktikus értelmezésre jut. a) A doktrinális szempont az engedelmességet és annak a lelki életben betöltött szerepét járja körül. Elõszó: engedelmességbõl ír; II. fejezet: engedelmesség és hit; III. fejezet: Isten irgalma az engedelmességben találja meg a gyökerét; IV. fejezet: az engedelmesség, mint radikális megtérés Istenhez; V. fejezet: az engedelmesség és kapcsolata az imádsággal; VI-VIII. fejezet: a természetfeletti és a patológikus a megkülönböztetés kulcsát jelentik az engedelmességben; X-XII. fejezet: a szegénység, a fájdalom és az engedelmesség; XIV-XIX. fejezet: a szegénység, az akarat és az engedelmesség; XXIII-XXV. fejezet: Gracián atya portréja és az engedelmesség; továbbá azok a fejezetek, amelyek az utolsó alapításokat mesélik el: Caravaca, Villanueva, Palencia és Burgos, mint amelyek megszemélyesítik saját engedelmességét. Eközben segítségére siet jelenlétével és bátorításával a fõszereplõ, Õ Szent Felsége: „Mitõl félsz? Mikor hagytalak én cserben? Ugyanaz vagyok most is, aki voltam! Ne mulaszd el megvalósítani ezt a két alapítást.” (Al. 29, 6) b) A didaktikus szempont folytatja azt, ami a Tökéletesség útjában is érvényesült, és elõkészít a testvéries együttélés és rekreáció életstílusának tökéletes megélésére.Teréz itt figyelmeztet a melankólia veszélyeire (VII. fejezet), néhány fontos tanácsot ad a perjelnõknek (XVIII. fejezet), realizmussal tanít a közösségi életre (I-VIII, XIV-XVII, XXII-XXIII fejezet), életrajzi portrékat mutat be, amelyek segíthetnek a jelöltek kiválasztásában (XI, XII, XXIII-XXV, XXVI-XXVIII fejezet). Ezek a didaktikus próza jellemzõi. Teréz, az alapító anya, ránk hagyja végrendeletét. 3 Misztagógikus szint: Bemutatja a harcot Isten és a gonosz között. Ez a mély struktúra megragadja a mû elsõdleges célját (Alap. elõszó 3), továbbá beszámol arról, milyen indok vezette Terézt a mû megírásakor, hogy ti. P. Ripalda és P. Gracián parancsának engedelmeskedett. Ennek a szintnek a szemléletében a történelem teológikus hely, Teréz pedig olyan személy, aki tud olvasni az idõk jeleiben. Ez a misztika megtestesülése kora egyházában, ahol Teréz felvállalja saját felelõsségét. A Lelki számadások segítenek jobban megérteni ezt az olvasatot.

Kármel 2011/5-6


39

4.Tartalom Az Alapítások könyve tartalmát tekintve három fõ téma köré csoportosítható: az engedelmesség, mint minden keresztény élet alapja, aztán a testvéries együttélés és rekreáció életstílusa, amellyel új módon lehet megélni és megérteni a szerzetesi életet, végül a teológiai kulcsban való történelem-olvasat, amely képes választ adni az idõk jeleire. a. Ekkor így szólt hozzám az Úr: „Leányom, az engedelmesség erõt ad.„ (Al. elõszó 2) … „Mitõl félsz? Mikor hagytalak én cserben? Ugyanaz vagyok most is, aki voltam! Ne mulaszd el megvalósítani ezt a két alapítást.” (Al. 29, 6) Itt utalást találunk két terézi fogalomra: a „jelenlétre” és a „kapcsolatra”. Ennek keretén belül kerül bemutatásra a terézi engedelmesség, mint a teljességgel megélt szabadság gyakorlása. Mind a vízszintes dimenzióban, a testvérekkel, mind a függõleges dimenzióban, Istennel. Az elsõ esetben mint eszköz, a másodikban mint cél, amely a cselekvésben megélt szemlélõdés eredménye és az emberi lét legmagasztosabb megnyilvánulása, amely utánozza a Fiú engedelmességét az Atya iránt a keresztáldozatban. Õ mindig velünk marad a kenyér és a bor színe alatt, mert sohasem fárad bele abba, hogy megalázza magát a mi kedvünkért (Al. 3, 13). Teréz számára Krisztus a példaképe az engedelmességnek. Ezért az engedelmesség azt jelenti, hogy teljesítjük Isten akaratát.Az engedelmesség nem cél, hanem eszköz, a legrövidebb út, hogy eljussunk az Istennel való egyesülésre, a szeretetbõl és odaadásból fakadó engedelmességre (Al. 5, 10). Az engedelmesség megtérést, átalakulást követel, hogy megvalósítjuk Isten akaratát. Az engedelmesség azt jelenti, hogy személyesen megvalósítjuk Krisztust az életünkben, hogy megtapasztaljuk a jelenlétét. Felajánlásként éljük meg az engedelmességet, amely Istenben való megnyugvást hoz (Al. 6, 22). Az engedelmesség ezen kívül a felelõsség és a szabadság gyakorlása is, hiszen saját élettörténetünk adja hozzá a színteret. Kissé leegyszerûsítve azt mondhatjuk, hogy az engedelmesség szabályozza az embernek Istennel és a többi emberrel való kapcsolatát. Ezt mondja Szent Teréz: „Jobban szerettem volna azt látni, hogy a gyóntatójának engedelmeskedik, mint azt, hogy annyiszor áldozik” (Al. 6, 18). Ezért ennek a kapcsolatnak szüksége van emberi közvetítõkre, vagyis arra, amit tekintélynek vagy embereknek való engedelmességnek nevezhetünk. Ezek a közvetítõk Istent képviselik. Itt az engedelmesség kulcsfontosságú a megkülönböztetésében (Al. 6, 12). Csak Istennek tartozunk engedelmességgel, és az Egyház is közvetítõ (Al. 5, 12). Ennek értelmében Teréz

TANÍTÁS

38


Kármel 2011/5-6

Kármel 2011/5-6


41

TANÍTÁS

néhány fontos tanácsot ad a perjelnõknek az engedelmességrõl, miközben három szempontot követ. Az elsõ pedagógiai szempont: alkalmazkodni kell az alattvaló igényeihez, hogy az engedelmesség gyümölcsöt hozzon a keresztény életben és az erények növekedésében (Al. 5, 11; 12, 2; 16, 3). A második emberi szempont: az engedelmességet nem erõnek erejével kell gyakorolni (terézi humanizmus) (Al. 5, 3; 18, 9; 11, 13). A harmadik a misztagógikus szempont, amely a szereteten alapszik. Arra kell törekedni, hogy életre szóló baráti kapcsolatra jussunk Istennel, és testvériesség jöjjön létre a közösség valamennyi tagja között (Levél 1581. május 30-án). Ez emlékeztet bennünket arra a közösségi modellre, amelyet így vázolt a Tökéletesség útjában: „ebben a mi házunkban, ahol csak tizenhárman vagyunk, s ahol többet nem is szabad felvenni, kell, hogy valamennyien egyenlõ jóbarátok legyenek, hogy mindnyájan egyenlõen vonzódjanak egymáshoz, s így szeressék és kölcsönösen támogassák egymást” (TU 4, 7).

a fájdalom és az engedelmesség; XIV-XIX fejezet: egyesíti a szegénységet, az akaratot és az engedelmességet; XXIII-XXV fejezet: Gracián atya portréja és az engedelmesség; s végezetül azok a fejezetek, amelyek az utolsó alapításokat mesélik el: Caravaca,Villanueva, Palencia és Burgos, amelyek saját engedelmességét személyesítik meg.A fõszereplõ, Õ Szent Felsége segíti õt jelenlétével és erejével. Ne feledjük, hogy ha az engedelmesség energiát ad és átalakít, az azért van, mert Krisztus mindig jelen van, és sosem hagyja el. A szabadsággá vált engedelmesség jelenti a tökéletes szemlélõdést, „mert ha nem adjuk oda egészen a mi akaratunkat az Úrnak, hogy szabadon rendelkezhessék mindenrõl, ami minket illet: úgy sohasem fogja megengedni, hogy szomjunkat olthassuk ebbõl a vízbõl” (TU 32, 9). Összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy Teréz testesíti meg az engedelmességet és az Alapítások könyve ennek a megnyilvánulása, azért hogy az Isten dicsõségére elkezdett mû tovább növekedjék „a jóról a még jobb felé” (Al. 29, 32).

Végeredményben Teréz számára az engedelmesség szabályozza a kapcsolatot és megerõsödik a jelenlétben.Az engedelmességben van az üdvösség eszköze.Az engedelmesség a Szeretetben születik meg, növekszik és oldódik fel. Az engedelmességben mutatkozik meg a szeretõképességünk. Csak aki szeret, az képes engedelmeskedni, és csak aki engedelmeskedik, az képes szeretni. Az engedelmesség: felajánlás és a Krisztussal való közösségünk megnyilvánulása (Al. 18, 11). Az engedelmességre való buzdítás végeredményben bátorítani és fenntartani akarja azt az eltökéltséget, hogy maradjanak hûségesek a reform eredeti szelleméhez. Az engedelmesség átalakította Terézt és átjárta a mûvét.

b. Nekünk most van a kezdetünk, igyekezzetek mindig újra kezdve haladni a jóról a még jobb felé (vö. Al. 29, 32), a testvéries együttélés életstílusában és a rekreációban, amelyet közösen tartunk (vö. Al. 13, 5).

„Megvallom, hogy nekem örömet okoz, ha az engedelmesség dolgában még túl is mennek a határon, mert rendkívül nagyra becsülöm ezt az erényt. Azért igyekeztem is minden tõlem telhetõt megtenni, hogy ezt beléjük oltsam. Hiszen az is igaz, hogy az én erõlködésemnek édeskevés lett volna az eredménye, ha az Úr az õ végtelen irgalmában nem adta volna meg azt a kegyelmet, hogy valamenynyien hajlandósággal bírjanak erre az erényre.Adja Õ Szent Felsége, hogy az folyton növekedjék köztünk. Amen. (Al. 18, 13)” A következõ rendszerezés megkönnyítheti az Alapítások könyvének az olvasását. Elõszó: engedelmességbõl ír; II. fejezet: engedelmesség és hit; III. fejezet: Isten irgalma az engedelmesség gyümölcse; IV. fejezet, amelyben az engedelmesség átváltozik radikális megtéréssé; V. fejezet: engedelmesség és imádság; VI-VIII fejezet: a természetfeletti és a patológikus megkülönböztetõ szereppel bírnak az engedelmességben. Az engedelmesség, egyesülve az áldozattal, isteni örömet, Istenben való boldogságot terem. Áldozat nélküli engedelmesség nem tetszik Istennek és nem jön Istentõl; X-XII fejezet: ahol együtt jelenik meg a szegénység,

Az Alapítások könyve azt folytatja, amit a Tökéletesség útjában elkezdett, ti. beszél a terézi közösségrõl és kifejti Teréznek a szerzetesi életre vonatkozó elképzelését. Szerinte a szerzetesi élet: hitbõl fakadó elkötelezett választás, amely láthatóvá válik abban, hogy „mindenemet odaadom a Mindennek” (CE 12, 19). Krisztussal való találkozás, hogy szolgáljak neki (Al. 29, 33).A Krisztusba való alakulás révén nyer jelentõséget; anélkül azonban, hogy a szerzetes elrugaszkodna az élet realitásaitól, és elfeledkezne a fájdalom és az áldozat természetes jelenlétérõl. Teréz azonosítja a szerzetesi életet és az imádságot. Azonosítja a szerzetesi életet és az aszkézist. Ez a keresztre feszített Krisztus követése (Al. 28, 43), követve az õ engedelmességének a példáját.Amennyiben Krisztus-követés, úgy mindig új terv lesz (Al. 13, 5), a szabadság útja az egyház szolgálatában (Al. 1, 6). A szerzetesi élet, vagyis az életstílusa a testvéries együttélésnek és rekreációnak, amit közösen tartunk, szinonimája olyan kifejezéseknek, mint terv, kezdet, valami, ami még befejezetlen. Az Istennek való engedelmességet mindennap virrasztó várakozás állapotában, újdonságként kell megélni, figyelmesen hallgatva annak a szeretõ szavára, aki a középpontja a közösségnek: Krisztus.A szerzetesi élet átalakul egy Krisztusban, Krisztussal és Krisztusért való létté. Krisztus a kiindulópont és a cél. Kitüntetett módon ünneplik és élik meg õt a terézi napirend központi szentségében: az Eucharisztiában.Az Eucharisztia a motorja és ösztönzõje minden egyes alapításának, és ez jelenti a közösség központi elemét.

TANÍTÁS

40


Kármel 2011/5-6

Ha ehhez hozzátesszük azt az azonosulást, ami Krisztus és az õ Egyháza között van, megértjük, hogy a szerzetesi életnek és az imádságnak konkrét célja van: az, hogy keresse a lelkek javát és üdvösségét, dolgozzon az Egyház elterjedéséért. Ez a cél világosan kifejtésre kerül az Alapítások könyvében, amikor Teréz elmeséli a találkozását P. Alonso Maldonadóval (Al. 1, 6-7). A terézi szerzetesi élet: a missziós és az Egyházért végzett imádság megtestesülése, amelyet a lélek a bensõjében él meg.

TANÍTÁS

Ám ez az út veszélyeket rejt magában, legnagyobb ellensége a melankólia és a képzelõdés (Al. 7). A rá jellemzõ realizmussal Teréz rámutat, mennyire szükséges a józan belátás a hivatás terén, hiszen nem mindenki kapott erre az útra meghívást (Al. 8), és nem mindenki képes hordozni a belsõ lemondás keresztjét azzal a méltósággal, amellyel Krisztus hordozta az övét (Al. 22, 5). Ez a józan belátás szükséges ahhoz is, hogy megõrizzék az elvek tisztaságát és frissességét, s így eredeti állapotában fenntartsák a vállalkozás tervét (Al. 4, 6-7; 27, 11-12). A Szent Teréz által bemutatott élettörténetek szintén ezt a szándékot tükrözik, ti. le akarja írni a terézi szerzetesi élet számára ideális jelölteket: Catalina de Cardona, Megtestesülésrõl nevezett Beatrix, Casilda de Padilla, Gracián atya stb. Összefoglalásul álljanak itt azok a konkrét tulajdonságok, amelyek ahhoz az életmódhoz szükségesek, melyet a testvéries együttélés és rekreáció jellemez: Alázatosság, önmaga elfelejtése, „önmaga megvetése” Imádságos élet. Erõs lemondás, bûnbánat. Szegénység és a Gondviselésbe vetett bizalom. Állhatatosság és eltökéltség. Isten tetszésének keresése. Az Úrban való örvendezés (belsõ boldogság). Kipróbált erények, különösen az engedelmesség és az alázatosság. Szerénység és becsületesség. Világosság és átlátszóság az életben. Mások szolgálata: vágyakozás, hogy a lelkek javát szolgálja és vágyakozás, hogy szenvedjen Istenért. Tapintat és kedvesség. A Szûzanya iránti szeretet. Erõ a nehézségekben. Türelem a betegségekben. Egyenlõ bánásmód mindenkivel szemben. Szeretetteljes viselkedés (testvéri együttélés és rekreáció életmódja). Közölni az Isten-tapasztalatot. Jó szándék. Hála.

Kármel 2011/5-6


43

A testvériesség eleven tapasztalata. Radikalizmus a Krisztus-követésben. Nagy vonzódás az Eucharisztia után. Megélni az apostoli és az egyházért végzett imádságot. Képesnek lenni arra, hogy átadja az Isten-tapasztalatát. Ezekben a tulajdonságokban fellelhetjük a Krisztus-követés erényeit: - evangéliumi radikalitás - személyesen és közösségben megélt szegénység - kölcsönös szeretet - evangéliumi lemondás - alázatosság - és az Egyház szolgálata. Az evangéliumi tanácsok alkotják a szerzetesi élet alapját, megmutatkoznak mind az emberi erényekben, mind a teologális erényekben, megkönnyítik a szellemi szabadság elnyerését (Al. 5, 15), továbbá kijelölik a szerzetes helyét a világban. Az Alapítások könyve hangsúlyozza a szegénység fontosságát, ez ugyanis tanúságtétel a világban Isten országáról (Al. 14, 4-5; 15, 14-15). Ilyen az engedelmesség is, amely megszervezi a közösséget és készségessé tesz minket, hogy magunkra öltsük Krisztust (Al. 5), és együttmûködjünk a kegyelmével a személyes tervünk megvalósításáért a közösségi életben.A tisztaság viszont nincs közvetlenül megemlítve, mindazonáltal jelen van minden egyes oldalon, mint amely szükséges környezetet teremt ahhoz, hogy a könyvnek meglegyen az értelme (Al. 4, 5; 28, 14. 43; 31, 46-47).

TANÍTÁS

42


Kármel 2011/5-6

TANÍTÁS

A szerzetesi élet a keresztény tökéletesség egy bizonyos fajta keresése, miközben bizonyítékát adja Isten szeretetének (Al. 5, 15), s annak a szellemi szabadságnak, amely ebbõl a szeretetbõl születik (Al. 6, 15), mint a világért viselt türelem és alázat példája (Al. 5, 15). Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy Teréz számára a szerzetesi élet egy hitbõl fakadó mély választás, a Megfeszített és megváltó Krisztus képe, egy teljes felszabadulás terve, amely az egyház szolgálatára vállalkozik. Mindezt egy olyan környezetben kell megélni, melyet a rekreáció, a csend és a személyes kiegyensúlyozottság jellemez.Vigyázó tekintettel figyelve arra, hogy ne veszítsék el az önátadás radikalitását és az újdonság tapasztalatát: „Belátom, hogy elvesztettem azt, amit õk munkájuk árán gyûjtöttek. Reád azonban egyáltalán nem panaszkodhatom, s nem is illenék, hogy ezt bárki is megtegye. Ha valaki azt látja, hogy Rendje bizonyos tekintetben süllyedésnek indult, igyekezzék olyan kõszikla lenni, amelynek segítségével újra föl lehet emelni az épületet. Az Úr bizonyára rásegíti erre.” (Al 4, 7) c. „… hogy az Úristen nagy kegyelmeket árasszon hû szolgáira, ahhoz minden idõ alkalmas.Vizsgálják meg inkább alaposan, nem esette csorba a hûségükön, s ha igen, javuljanak meg.” (Al. 4, 5) Az Alapítások könyve rendkívül alkalmas arra, hogy megfigyeljük az Isteni Gondviselés jelenlétét az emberi történelemben és magának Teréznek az életében.Az Elõszótól kezdve (3) hangsúlyt kap a könyvnek ez a célkitûzése.Az Úr siet segítségükre az alapítások során adódó sokféle nehézség megoldásában. Megszerzi a házat Medina del Campóban (Al. 3, 3-4), megmenti a nõvéreket a bikáktól (Al. 3, 7), megerõsíti Terézt, hogy alapítson kolostort Malagonban, noha egy kicsi, és nehezen megközelíthetõ helységrõl van szó (Al. 9, 5), felszólítja, hogy keljen útra az utolsó alapítások érdekében (Al. 29, 6). Ezért azt mondhatjuk, hogy Teréz személyes megváltás-történetébe kapunk bepillantást. Terézt úgy látjuk, mint aki – a nagy bibliai alakokhoz hasonlóan – a nép élére áll, hogy elvezesse õket az ígéret földjére. S mint ahogy az ószövetségi könyvek olyan szerkezettel élnek, amely kiemeli Isten jelenlétét, úgy itt is olyan szerkezettel van dolgunk, amely Isten és a gonosz között a lélekben és a világban folyó küzdelem drámaiságára összpontosít. Példaként említhetjük a Salamancában töltött éjszakát, amikor az emberi félelem a kísértés jele, s egyúttal alkalom arra, hogy Teréz kimutassa Istenbe vetett bizalmát (Al 19, 3-5). Egy olyan korban, amikor tagadják Jézus jelenlétét és emberségét,Teréz erre a maga Krisztus-tapasztalatával válaszol, és azzal, hogy minden egyes alapításnál, amint megtörténik a birtokbavétel, elhelyezi benne az Oltáriszentséget (Al. 3, 9).

Kármel 2011/5-6


45

Azzal a kísértéssel szemben, hogy elhagyja a bûnös Egyházat, õ tántoríthatatlanul úgy érzi, hogy ennek az Egyháznak a leánya, mert „különösen napjainkban van arra szükség, hogy az Úristen barátai erõsek legyenek” (Ö 15, 5). Mindig szükség van olyanokra, akik tanúságot tesznek a hitükrõl és világosságot gyújtanak a világ elõtt (Al. 28, 5). Õk Isten katonái: egyszerû, alázatos emberek, akik gyengeségükkel segítik növekedni Isten mûvét, s miközben Isten akaratát keresik, tetteikkel mint prófétai jellel vádat emelnek koruk gonoszságával szemben. A reformációval szembesülve, Terézt hathatós missziós tevékenység és állandó evangelizációs elkötelezettség fogja vezérelni. S ezt végig is viszi, miközben mélyen osztozik az Egyház sorsában. A gyóntatókhoz csatlakozik, de nem hanyagolja el a tudósokat sem. Életideálja, imája beilleszkedik abba, amit „modern jámborságnak” nevezünk. Demokratizálja és egyetemessé teszi az imádságot, mint olyan utat, amely elvezet a szentségre. Új életstílust kezdeményez, amely úgy akarja szolgálni az Egyházat, hogy közben beilleszkedik a társadalomba, vitatva azokat a hagyományokat, amiket a Megtestesülés kolostorban tanult. Az olyan kolostorokkal szemben, ahol sok nõvér van együtt, olyanokat alapít, ahol kevesen vannak, Krisztus apostoli társaságának példájára. A becsület témájával szemben az evangéliumi egyenlõség zászlaját lobogtatja; a gazdag nõvérek kiváltságaival szemben a szegény nõvérekért száll síkra (ahogy az avilai Szent József alapításánál, és a többi kolostornál is megmutatkozik, akár van jövedelmük, akár nincs); a kétkezi munka elterjedt megvetésével szemben õ akarattal a kétkezi munka mellett dönt, azért, hogy a nõvérek szabadok lehessenek döntéseikben és megóvják magukat attól a kísértéstõl és szolgaságtól, ami jótevõik tetszésének keresésébõl ered.Végül, a vallásháborúval szemben a békés választ sürgeti: ezek az alapításai (TU 3, 1). Jézusról nevezett Szent Teréz számára a történelem kitüntetett helye annak, hogy olvassunk az idõk jeleibõl és összhangba hozzuk akaratunkat Istenével, nyilvánvaló eszkatológikus távlatban. Ez azzal az eredménnyel jár, hogy a történelem olvasata és az élet megértése megkülönböztetést igényel. Ezt fogja tenni Teréz a pokolról szóló látomásától kezdve. Ezért az Alapítások könyve egy nagy kérdést tesz fel, ill. egy beszámolót nyújt át azoknak, akik egyházi rangot tudnak adni ennek a mûnek. Az Alapítások könyve egy élet-olvasat, amely az ember transzcendens érzékelése és saját korlátolt létezésének tudata között helyezkedik el, és mindig is jelen van az ember történelmében. Az Alapítások könyve Isten szeretetének a megtapasztalása, amit a már igen és a még nem eszkatológikus feszültségében él meg.

TANÍTÁS

44


Kármel 2011/5-6

Kármel 2011/5-6

5. Az Alapítások könyve egy család eposza

TANÍTÁS

Az eddigiek fényében nem lehet kétségünk afelõl, hogy „korlátozott” az a történet, amit az Alapítások könyvében olvasunk. Teréz nem akar a társadalom krónikása lenni. Hallgat azoknak a fontos eseményeknek a nagy részérõl, amelyek az életében történtek. Õ egy család történetét meséli el, ahol a mindennapok eposszá emelkednek.

47

ELMÉLKEDÉS

Az Alapítások könyve a terézi reform viszontagságait meséli el leíró, részletezõ stílusban. Szent Teréz egyesével ír le minden alapítást, kivéve a Szent József alapítását, amit már elmesélt az Önéletrajzban. A könyvek abban áll a jelentõsége, hogy Teréz szemével láttatja a reform történetét. Személyes történet, elsõ kézbõl kapott dokumentum. Teréz folyamatos megtérésének a története. Minden alapításba beleadja az egész életét, és az alapításban látja összegzõdni saját üdvösség felé vezetõ útját, amelyet azonban mindig veszélyeztet a gonosz jelenléte, ill. a világ által állított sokféle akadály, hogy ne tudjon felragyogni Isten mûve.

SZÁMADÁS

SZÁMADÁS! fr.Tavas Béla OCD, Budapest

z egyházi év utolsó napja van, és magamba nézek, milyen is volt az elmúlt év. Más volt, mint a többi, mert átadtam magam Megváltómnak.Tettem egy bátortalan lépést feléd, és Te nagy szeretettel öleltél magadhoz. Öröm, fájdalom, szeretet, mind megvolt most is, mégis más volt, tisztább, fényesebb. Öröm és szeretet, oly sokat kaptam, hogy meg sem tudom számolni. Elhalmoztál szeretettel, engem a kicsit, aki viszont szeret, annak ellenére, hogy mégis oly sokszor megbántott. Igaz, nem akarva, csak szórakozottságból, figyelmetlenségbõl, mert még nem tud igazán egyesülni veled. De akar, próbálkozik, és Te örömmel nézed erõlködését. Hagyod, hogy tapasztaljon, és ez a tapasztalás erõsítse akaratát. Mert Te azt akarod, hogy a két szeretet egyesüljön, ami még nem sikerült teljesen. Meg is volt a „gyümölcse”, a gyötrõdés, a tétovázás döntéseimben, másokban keresve a hibát, pedig én voltam a leghibásabb. Ez pedig buta, szétszórt, hiábavaló gondolatokhoz vezetett. Ez nem más, mint a gonosz mesterkedése, mert csípi a szemét, hogy jó akarok lenni. Támad, ahol csak tud, de az ima segít, és az én Anyácskám. Õ nem hagy el, megsegít, és kijárja nekem a megvilágosodást. Ilyen volt ez az év, öröm és bánat váltakozott, de több volt a jó, mert te Uram, megmutattad nekem az utat, a szeretet útját. A szeretet pedig megvilágosít, látom hibáim, látom, hol kell jobban figyelnem, és mi az, amit folytatnom kell. Hálát adok az elmúlt évért, és az újban is Téged kell, hogy keresselek és találjalak. A szeretet mélységeibe kell zuhannom, csak ez lehet számomra az út. Ima és szeretet legyen a következõ év célja, ez határozza meg minden napomat.

A

ELMÉLKEDÉS

46

48

GONDOLATOK AZ ÕREGSÉGRÕL

Kármel 2011/5-6

Kármel 2011/5-6

GONDOLATOK AZ ÕREGSÉGRÕL

49

demszerzõ. El lehet békével fogadni, másokért felajánlani. Példát mutatni az elfogadásban. Ki lehet nagy lelki békével mondani, „legyen meg a Te akaratod”. Lehet utolsó szavunk: „szeretlek Istenem”. Az öregség ajándék és nagy lehetõség, ezért szép és boldog. Mondhatjuk a zsoltárossal:

GONDOLATOK AZ ÖREGSÉGRÕL Krisztina OCDS, Miskolc

A

ELMÉLKEDÉS

ELMÉLKEDÉS

vilai Szt.Teréz tanítja: „Ha tied Isten, tied minden”.Az enyém Isten? Isten az enyém. Felemelõ, csodálatos, félelmetes felismerés, bizonyosság. Az enyém a SZERETET. A szeretet ajándékoz. Olyan ajándékot ad, amit sok ember meg sem kaphat. Ez az ajándék az öregség. Hálás szívvel és mély alázattal fogadjuk Isten ajándékát. Szent Teréz szerint az igazi alázatosság és a lemondás mindig együtt járnak, olyanok mint az édes testvérek s nem szabad õket egymástól elszakítani. Boldog alázattal fogadjuk el ezt az ajándékot mely az öregség, és nézzük meg mit tartalmaz. Nagy kincs van benne. Ez a kincs: idõ a földi létünkben.Amit szabadon használhatunk fel. És egy kérdés. Ahogy az Úr Pétertõl is megkérdezte: „Szeretsz engem?” Vágysz a találkozásra? Isten elõbb szeretett. Szeretete hívott a földi létre, amely véges, de a szeretet örök. Örök szeretettel szeret, és ha ezt a szeretetet befogadjuk, mi is szeretjük Õt. Ebben a szeretet áramlásban megfogalmazódik a kérdésre a válasz: igen, vágyom a találkozásra. A válaszban pedig benne van az is, hogyan használjuk fel a kapott idõt, az ajándékot. Boldog várakozással, készülõdéssel. Tarzíciusz atya hasonlatával élve „a pályázathoz hozzá kell adni az önrészesedést”.Vagyis ha célunk az örök élet, akkor nekünk is munkálkodni kell érte. Erre nagy lehetõség a fizikai erõnk fogyása. Teréz anyánk tanácsolja: „Minél gyakrabban legyünk Vele kettesben”. Isten kegyelmével lehetõségünk van, hogy imaéletünk fejlõdjön. Minél gazdagabbak vagyunk években, annál több hálával tartozunk az Élet Urának. Áldjuk és magasztaluk Õt, és Õ felemel, ha lehangoltság zavarná lelkünket. A lehetõségek adva vannak az üdvösség felé vezetõ úton. Lehetünk környezetünkben az áldozatvállalás és a türelem példaképei. Mert aki az örök békét megpályázta az a békét sugározza, a békét mozdítja elõ. Igaz, hogy ez a szép öregkor is rövid. Valamilyen szenvedéssel zárul. Ekkor tükrözõdik a lélek nagysága. Szemléljük a keresztre feszítettet. Õ értünk vállalta a szenvedést.A mi szenvedésünk csak szilánk az Õ keresztjébõl. De lehet ér-

„Virul az igaz, akár a pálma, úgy növekszik, mint a Libanon cédrusa. Az Úr házában van elültetve, Istenének csarnokában bont virágot. Gyümölcsöt érlel öreg korában is, termékeny marad, szépen zöldellõ.” (Zs. 91)

Kármel 2011/5-6

„NEKED SZÜLET TEM…” AVILAI SZENT TERÉZ SZÜLETÉSÉNÉNEK 5. CENTENÁRIUMÁRA KÉSZÜLVE MEGOSZTÁSOK

Gondolatok a Miatyánk szavairól Szent Terézia: A tökéletesség útja címû mûve XXX-XXXI. fejezete alapján: „Szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod.”

„NEKED SZÜLET TEM...”

legszentebb imánk, a Miatyánk a megszólítás után azokat a kéréseket tartalmazza, amelyek belehelyeznek a szeretet áramkörébe, segítenek abban, hogy a szeretet áradását hittel befogadjuk, megéljük. Miért nevezte meg pontosan a mi Urunk, Jézus Krisztus a kéréseket? Miért határozta meg a sorrendjét? A kérdésekre Szent Terézia a Szent József kolostor nõvéreinek így válaszolt: „...hogy ily módon jól megfontolhassuk, vajon hasznos-e nekünk az, amit kérünk” (XXX. fejezet 2. bekezdés). Évszázadok teltek el, de a válasz aktualitásából nem veszített, ha beismerjük, hogy úgy imádkozunk, hogy nem gondolunk a kérések tartalmára, nem elmélkedünk azon, hogy mit jelentenek számunkra.

A

Hogyan forduljunk hát méltón az ég és föld Mindenható Urához, akit Jézus Krisztus érdemeiért Atyának szólíthatunk? A mi Urunk Jézus Krisztus, aki tökéletesen ismeri esendõ voltunkat, azt, hogy gondolataink, cselekedeteink milyen hamar válnak „én központúvá” az imádságban elsõ helyre az Isten nevét, országát, dicsõítését helyezi: „Szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod.” „Õ Szent Felsége belátta, hogy a mi gyönge tehetségünkkel nem vagyunk képesek megfelelõ módon s úgy, amint illik, megszentelni, dicsérni, magasztalni és fennen hirdetni az örök Atyának szentséges nevét, hacsak meg nem adja nekünk az Õ országát már idelent.” (XXX. fejezet 4. bekezdés)

Kármel 2011/5-6

MEGOSZTÁSOK

51

Milyen országot kérünk? Milyen országot várunk? Hová jöjjön el? Az Atya országának nagyságát, minõségét földi paraméterekkel nem határolhatjuk be, nem jellemezhetjük.Az „Ország” az örök és tökéletes szeretet, az öröm és boldogság országa, ahol Jézus Krisztus helyet készített nekünk. Kérhetjük ezt az országot itt a földön is? „Ha valaki nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, akkor az csakugyan megtörténik” (Mt 11,23), és amint Szent Terézia mondta: „... Isten kegyelmével lehetséges az, hogy az emberi lélek már e siralom völgyében is élvezhesse ezt a boldogságotö (XXX. fejezet 6. bekezdés). A sokasodó világi gondjaink közepette lelkünk megtalálhatja azt a nyugalmat, békét, biztonságot, amit senki nem vehet el tõle! Lelkünk mélységébe nem ér el munkahelyi intrika vagy megannyi ártó szándék. Ha visszagondolunk életünk nehéz helyzeteire, küzdelmeinkre, azok megoldására, fel kell ismernünk, hogy Isten mindig velünk volt. Minden helyzetben ott volt Õ, országát megnyitotta, ha erre akkor nem is gondoltunk. Hányszor éreztük, hogy olyan jó volt imádkozni, szinte könnyûvé váltunk, vagy valamilyen különös nyugalom lett úrrá rajtunk, szinte éreztük, hogy Isten jelenlétében vagyunk: lát minket, tud minden tettünkrõl, gondolatunkról, átölel, véd szeretete. Isten országát Szent Terézia különös kegyelem útján is megtapasztalhatta. Az õ lelke ismételhette az apostolok szavait: „Uram jó nekünk itt lenni. Ha akarod, csináljunk három hajlékot. Neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Mi történik velünk, amikor az értelem, akarat egyet akar: tartósan Isten országában maradni? Szent Terézia így válaszol: „... amikor a lélek bele van merülve ebbe a nyugalmi imába, vagyis élvezi az akaratnak ezt a nyugodt és mélységes békéjét, nem tudná világosan megmondani, hogy miben áll ez a boldogság.” (XXXI. fejezet 13. bekezdés), de „mikor a lélek ebbe az imába merült, az örök Atya ezzel már teljesítette is a kérését, amennyiben már idelent tette õt országának részesévé.” (XXXI. fejezet 16. bekezdés). Szent Terézia anyánk nyomatékosan mutat rá, hogy az ima, az imában kimondott kérés milyen felelõsséget jelent számunka. Gondoltunk-e arra, hogy amikor Isten országának eljövetelét, lelkünkbe áradását kérjük, akarunk-e élni ezzel a kegyelemmel? Be akarjuk tényleg fogadni, megváltoztatjuk életünket, tudatosan készülünk arra, hogy méltón szolgáljuk Istent? Ha komoly a kérés, miért cselekszünk másként: viszályt, békétlenséget szítunk közösségeinkben, semmitõl nem riadunk vissza, hogy egyéni érdekeinket védjük, érvényesítsük. Talán észre sem vesszük, de még a legkisebb hatalomtól is megváltozik értékrendünk, lassan már nem emlékezünk arra, hogy mit jelent az „alázat” és a „szolgálat”. Ilyen cselekedetek, ilyen életvitel mellett a kimondott kérés csak szüleinktõl, tanítóinktól megtanultak gépies ismétlése.


MEGOSZTÁSOK

50

Kármel 2011/5-6

Ha igyekszünk életünket a jézusi tanítás szerint formálni, arra a veszélyre is ügyelnünk kell, amit a hadarva, sietve elmondott imádság jelent, melyre Szent Terézia így figyelmeztet: „... úgy vannak, mint aki igyekszik lehetõleg gyorsan elvégezni a napi munkáját, hogy bár, mint mondottam, az Úr kezeikbe adja az Õ országát, nem fogadják el.” (XXXI. fejezet 18. bekezdés) Adjon erõt, kegyelmet nekünk az Úr, hogy méltón dicsérjük nevét, tiszta szívvel óhajtsuk országának eljövetelét. A meghallgatás bizonyossága, hogy „Nagyon közel van hozzátok az, akihez imádkoztok, s föltétlenül meghallja, amit mondtok.” (XXXI. fejezet 18. bekezdés) Magyarok Nagyasszonyáról nevezett Magdolna ocds VÉK Sopron


Gondolatok a Miatyánkban megfogalmazott kérésekrõl Szent Terézia: A tökéletesség útja címû mûve XXXII–XLII. fejezete alapján „Legyen meg a te akaratod, Miként a mennyben, úgy a földön is” (Mt 6,10)

z elsõ kérésekben kapott kegyelmekért mit adhatunk cserébe, hiszen mindent Urunktól kapunk, minden az övé! Adjuk szabad akaratunkat, kifejezzük a teljes ráhagyatkozást, „… mindenünkrõl lemondunk, ha megadjuk azt, amit e szavakkal kifejezünk.” (XXXII. fejezet 2. bekezdés) Szívbõl mondtunk ezeket a szavakat? Valóban lemondunk akaratunkról és Urunk kezébe akarjuk tenni, hogy irányítsa egész életünket, annak minden történését? Alázattal, Istenbe vetett hittel képesek vagyunk elfogadni amit az Úr megenged, vagy amivel megpróbál? Minden döntésünket úgy hozzuk meg, hogy elõbb Isten kegyelmébe helyezzük, az Õ akaratát keressük? „Vagy talán csak azért mondják, mert mindenki mondja, de nem kívánják, hogy tényleg így legyen? (XXXII. fejezet 4. bekezdés)” Szent Terézia rámutat, hogy az Úr akarata mennyben és a földön mindig teljesül, felénk irányuló kegyelem, ha az akaratunkat alárendeljünk Isten akaratának.

A

Kármel 2011/5-6

MEGOSZTÁSOK

53

A „Legyen meg a te akaratod” kimondott szó, vagy képesek vagyunk e szerint élni is? A gyakorlat nem könnyû. Betegség, munkanélküliség, szeretteink hirtelen halála, párválasztás kudarca, gyermekeink tévelygése, stb. mind-mind olyan dolog, ami ellen fizikai létünk, emberségünk tiltakozik, s bizony kétségbeesés, elkeseredés lesz úrrá rajtunk. Elvesztünk? Nem, gondoljuk Jézus Krisztusra, aki halálfélelmében is így imádkozott: „Atyám, ha nem kerülhet el (ez a kehely) anélkül, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod” (Mt 26,42). A megváltásunkért kimondott „igen”, a teljesen átadott akarat megaláztatásban, szenvedésben, gyötrelmes keresztútban, kínhalálban teljesedett be. Jézus akarta vinni azt a keresztet, amit a mi bûneink tettek elviselhetetlenül súlyossá. Hogyan is tanít Szent Terézia? „Nekem az a meggyõzõdésem, hogy a szeretet a fokmérõje azon erõnek, amellyel a nagy és kis kereszteket képesek vagyunk hordani” (XXXII. fejezet 7. bekezdés). Ha elfelejtjük, hogy Isten jelenlétében élünk, ha hibát, bûnt halmozunk, van lehetõségünk az újrakezdésre, hiszen Jézus Krisztus „az összes emberek akaratával együtt az enyémet is felajánlotta” (XXXII. fejezet 11. bekezdés). Ha arra törekszünk, hogy Isten akarata szerint éljünk, a kellõ alázat meg van bennünk, megadja az Úr azt a kegyelmet, hogy egyre tökéletesebben adjuk át magunkat az Atyának. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,” (Mt 6,11) Mit jelent nekünk a kenyér? Jelenti fizikai életünk fenntartásának forrását, másrészt a Jézus Krisztus által tanított imában magába foglalja az adományokat, amelyekre szükségünk van, valamint a legnagyobb ajándék jele. A megtört kenyér az Úr Teste, Isten ajándéka: „Étkezés közben Jézus kenyeret vett a kezébe megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta tanítványainak: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem«” (Mt 26,26). A kenyér, mint Isten adománya, az emberiség egész történetében nyomon követhetõ. A kenyér jel értékû: jele a bõségnek, szükségnek, vendégszeretetre kötelez, arra való, hogy megosszuk. A Jézus Krisztus által tanított imában a mindennapi kenyérre vonatkozó kérés alapja a gyermeki alázat, bizalom. Kifejezzük, hogy mindent az Atyától várunk. Az Õ segítsége nélkül nem tudjuk beváltani kimondott ígéretünket, hogy „Legyen meg a te akaratod”. Hogy a segítséget megtapasztalhassuk az Úr nekünk adta önmagát.


MEGOSZTÁSOK

52

Kármel 2011/5-6


Amikor az Úr asztalához járulunk eszünkbe jut-e, hogy milyen kimondhatatlanul nagy ajándékot kaptunk? Bûnös, gyarló voltunk tudatában, alázattal, örömmel teli szívvel közeledünk-e az oltárhoz, vagy csak beálltunk a sorba, mert más is ezt tette? Átjárja-e gondolatainkat, aztán cselekedeteinket, hogy lelkünkbe Jézust fogadhattuk? Õ jött el, hogy bennünk, velünk imádkozzék az Atyához, hogy „a mi imádságunk az Övéhez lévén kapcsolva képes legyen Istentõl kieszközölni számunkra azt, amit kérünk” (XXXIII. fejezet 9. bekezdés). Mit kérünk, mire is irányul kérésünk? Csak a földi életünkhöz szükséges anyagi javakra, anyagi biztonságra? „Mindezt a pogányok keresik. Tudja a ti Atyátok, hogy ezekre szükségtek van. Keressétek (elõször) inkább az õ országát (és annak igazságát) és ezeket (mind) megkapjátok” (Lk 12, 30-31). Ha méltón vettük magunkhoz a mennyei kenyeret, jussanak eszünkbe Szent Terézia szavai: „Mikor ezen a földön járt, ruhájának puszta érintése meggyógyította a betegeket, lehet-e tehát abban kételkedni, hogy bennünk is csodákat fog tenni?” (XXXIV. fejezet 9. bekezdés) Vajon kihasználjuk-e, hogy Jézussal lehetünk, vagy az Oltáriszentség vétele után már máshoz szárnyalnak gondolataink, elfoglalnak ügyes-bajos dolgaink, vagy éppen örömeink? Utóbbi esetekben megcsaljuk, szegénnyé tesszük önmagunkat. Gondoljunk azokra is, akik az elkészített lakomán nem akarnak részt venni, akiket bûneik, vagy tévedéseik visszatartanak az Oltáriszentség vételétõl. Milyen nehéz helyzetben vannak, hiszen megfosztják magukat attól az éltetõ erõtõl, amely segít megélni Istennek tett ígéretünket.

„Bocsásd meg a mi vétkeinket, Amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek. És ne vígy minket kísértésbe, Hanem szabadíts meg a gonosztól (Amen).” (Mt 6,12-13) Megbocsátás: Isten a megbocsátás Istene, megbocsátó Atya, ahogy azt Jézus Krisztus kinyilatkoztatta. A szívtelen szolgáról szóló példabeszédben (Mt 18, 23-35) hangsúlyozta azt az igazságot, hogy csak az kérheti Isten bocsánatát, aki megbocsát testvérének. A minket ért sérelem hatására hányszor mondjuk, hogy „ezt sohasem bocsátom meg”, vagy enyhébb változatban „megbocsátom, de ezt soha el nem felejtem”! Mennyire érzékenyen reagálunk a legkisebb sértésre is! Hiúságból milyen mély sebet nevelünk szívünkben, pedig ahogy Szent Terézia mondta: „nem szabad törõdnünk azokkal a nevetséges csekélységekkel, amelyeket sértéseknek szokás nevezni” (XXXVI. fejezet 3. bekezdés).

Kármel 2011/5-6

MEGOSZTÁSOK

55

Nehezen kezeljük az igazságtalanságot, becsületünk csorbulását, érjen az minket a családban, munkahelyen vagy bármely közösségben. Hogyan tudunk szívbõl, õszintén megbocsátani? Jézus Krisztusra kell tekintenünk, Õrá, akit az emberek részérõl a legsúlyosabb megaláztatás ért. Jézus ismer minket, tudja, hogy milyen esendõk, bûnösök vagyunk, ezért „a sérelmek megbocsátását, tehát mint a részünkrõl képzelhetõ legnehezebb áldozatot ajánlja fel nevünkben” (XXXVI. fejezet 7. bekezdés). Szent Terézia rámutat, hogy a világ múló dolgainak értékét helyesen kell értelmezni, kezelni.Ami csak átmeneti, idõleges, az abból fakadó sértés, szenvedés nem szabad, hogy mély fájdalmat okozzon, hanem gondoljunk arra, hogy annak elviselése kegyelmet szerez számunkra. Ha megvizsgáljuk lelkünket meg kell értenünk, be kell látnunk, hogy Isten mennyi mindent bocsátott meg nekünk.A baj, gond ettõl kezdve nem rettegéssel tölt el, hanem Istenben bízva erõvel. A tökéletesség felé vezetõ úton nagy veszélyt jelent az ördög, a kísértés, amivel rabul ejt. Ehhez jó alany hiú természetünk, az, hogy hajlamosak vagyunk önmagunkat egyre erényesebbnek, egyre tökéletesebbnek látni.A másik véglet, amikor a kísértõ bûneinket megbocsáthatatlannak mutatja, olyan súlyosnak, hogy szent gyónástól is visszatart, sõt méltatlannak mutat minket arra is, hogy Istent megszólítsuk. Mit tehetünk, hogy felismerjük a kísértõt, a kísértést? Szent Terézia gyakorlati tanácsa: „Igyekezzetek tõletek telhetõleg nem gondolni tovább saját nyomorúságtokra, inkább Isten irgalmát fontoljátok meg. Gondoljatok arra, hogy mennyire szeret bennünket és hogy mennyit szenvedett értünk.” (XXXIX. fejezet 3. bekezdés) Isten iránti szeretet és istenfélelem az a két irányjelzõ, ami átsegít a kísértések útvesztõin.Az Isten felé irányuló igaz szeretet és félelem kizárják az irigységet, veszekedést, élvezetek hajhászását, pazarlást, az "élj a mának" szemléletet. Sorolhatnánk azokat a példákat, amelyek ma egyre több embert ejtenek csapdába. Szent Terézia szavaival: „Könyörögjünk is Istenhez, ne engedje, hogy megbántsuk, és hogy a kísértés fölülmúlja az erõt, amelyet nekünk annak leküzdésére ad” (XLI. fejezet 4. bekezdés). Arra kell törekednünk, hogy halálos bûnt ne kövessünk el, tudatosan bocsánatos bûnbe se essünk. Mikor követünk el tudatosan bûnt? A tanult definíció helyett cselekedetünket most Szent Terézia tanítása alapján vizsgáljuk meg: „Uram tudom, hogy ide tekintesz, tudom, hogy ellenzed, azonban én inkább az én szeszélyemet és vágyamat akarom követni, mint a Te akaratodat” (XLI. fejezet 6. bekezdés). A bûn elkerülésében a helyes istenfélelem segít. Hogyan juthatunk ennek birtokába? A rohanó, modern világunkban ugyan úgy, mint ahogy Szent Terézia a kolostorban élõ nõvéreknek tanácsolta: „legyetek nagyon óvatosak, kerüljétek az alkalmat és az olyanok társaságát, akik nem növelik bennünk az Istenhez való ragaszkodást.Vigyázzatok magatokra mindabban, amit tesztek, hogy sikerüljön megfékezni akaratotokat” (XLI. fejezet 7. bekezdés).


MEGOSZTÁSOK

54

MEGOSZTÁSOK

Kármel 2011/5-6

„Szabadíts meg a gonosztól”, „vagyis ezen élet veszedelmeitõl és szenvedéseitõl” (XLII. fejezet 1. bekezdés) Korunk korszerûnek mondott szemlélete, hogy minél hosszabb idõt töltsünk ebben az anyagi világban, az emberi élet tartama minél hosszabb legyen. Ennek érdekében életünkben fontos helyet foglal el a test kényeztetése, kényelem, szórakozás, pihenés. És Jézus élete? Szörnyû szenvedések sorozata, amit az Atya ellen elkövetett bûnök, kárhozatba menõ lelkek sokasága súlyosbított. Mennyire eltér világunk és az Isten akarata! „Õ azt akarja, hogy szeressük az igazságot, mi pedig szeretjük a hazugságot. Akarja, hogy azt szeressük, ami örökké tart, mi pedig a mulandó felé hajlunk. Kívánja, hogy szeressük a nagy és felséges dolgokat, mi pedig ezen föld kicsinyes dolgaiért rajongunk. Óhajtja, hogy csakis azt szeressük, ami bizonyos, mi pedig azt szeretjük, ami kétséges” (XLII. fejezet 6. bekezdés). Az ellentmondás feloldására Urunkat kell kérnünk, hogy „szabadíts meg a gonosztól.”


Gondolatainkat Szent Teréziát idézve fejezzük be: Jézus Krisztus „tudta, hogy akik megtanulnak tökéletesen imádkozni, azok az Õ Atyja kegyelmeinek segélyével nagyon magasra fognak jutni a tökéletességben” (XXXVII. fejezet 5. bekezdés). „Áldjuk és dicsérjük az Urat mindörökkön örökké, mert Õtõle származik minden jó szavainkban, gondolatainkban és tetteinkben.” (XLII. fejezet 10. bekezdés ) Magyarok Nagyasszonyáról nev. Magdolna ocds VÉK Sopron

Tökéletesség Útja: XL–XLI fejezetek és Szent Pál: „A szeretetben nincs félelem” smerjük jól Szent Pálnak ezt a sokszor idézett kijelentését, gyakran találkozunk vele különféle alakban: pl. „Aki igazán szeret, az nem fél”. Megvallom, hogy én sokáig nem értettem, és nem is gyakran hallottam errõl tanítást. Hogyan függ össze e kettõ? Mitõl nem fél az, aki szeret? Emberektõl, helyzetektõl, körülményektõl, Istentõl? Vagy másvalamitõl, valakitõl? Esetleg önmagától? Számomra most Szent Teréz teljesen világos választ adott erre a fel nem tett

I

Kármel 2011/5-6

MEGOSZTÁSOK

57

kérdésemre (is) a fenti két fejezetben, ahol az Isten-szeretetrõl és Isten-félelemrõl tanítja leányait. E tanításokat megfontolva, teljesen érthetõ és világos, tiszta képet kapunk. A szeretet és a félelem – szerinte – az az egyetlen eszköz, hogy ijedezés nélkül élhessünk a földi harcainkban: „Mert a szeretet siettetni fogja lépteinket, a félelem pedig nyitva fogja tartani szemeinket, hogy jól megnézzük, hová lépünk”. De honnan tudjuk, hogy megvan-e bennünk e két nagy erény? Bizony, nem tudható, de vannak jelei. E két erény ugyanis két hatalmas vár, melyekbõl harcot folytatunk a világ és a gonosz lélek ellen: „Akik Istent igazán szeretik, azok szeretnek minden jót, akarnak minden jót, kedveznek minden jónak, dicsérnek minden jót, csakis a jókkal barátkoznak, azokat pártfogolják, azokat veszik védelmükbe, nem szeretnek mást, mint ami igaz és megérdemli a szeretetet... Az a sajátsága ennek a szeretetnek, hogy különbözõ fokai vannak, s aszerint nyilvánul is meg. Ha kevés van belõle, kevésbé látszik, ha sok, akkor nagyon szembetûnik. De akár kevés legyen, akár sok, ha egyszer Isten iránti szeretet, az mindig észrevehetõ." De mert itt a szemlélõdõ emberekrõl beszél: „vagy sok bennük a szeretet, vagy nem szemlélõdõk, s azért náluk nagyon is erõsen és sokféle módon nyilvánul ez az erény. Nagy tûz ez, s így szükségképpen erõs a fénye. S ha nem így állna náluk a dolog, akkor nagyon vigyázzanak, s legyenek meggyõzõdve, hogy van okuk a félelemre” – írja Teréz. „Ha tehát az Isten iránti szeretet megvan valakiben, azt észre fogjátok venni” – majd a világi szeretettel hasonlítja össze: „Ó Istenem, mennyire különbözõnek tûnik fel ez a két szeretet annak szemében, aki mindkettõt tapasztalatból ismeri. Adja Õ Szent Felsége, hogy ezt megértsük, mielõtt elszólítana bennünket ebbõl az életbõl!” Majd így folytatja: „Ó leányaim, ne keressük a kényelmet, jól vagyunk mi így.Az egész élet nem egyéb, mint egy rossz fogadóban töltött éjjel. Dicsérjük az Urat, és igyekezzünk megszenvedni bûneinkért ezen élet folyamán.. Küldjön ránk szenvedést ebben az életben, nehogy észrevétlenül kísértésbe jussunk.” „Az Isten-félelem is olyan dolog, amelyet, ha egyszer megvan, szintén nagyon könnyen észrevesz az ember, úgy önmagán, mint másokon. Még a kezdõknél is azonnal meg lehet állapítani a jelenlétét, amennyiben rögtön szakítanak bûneikkel, a bûnre szolgáló alkalmakkal s a rossz társasággal.” Tovább folytatja: „Ha meg akarjátok szerezni ezt az istenfélelmet, nõvéreim, az Isten szerelméért, értsétek meg, milyen súlyos dolog az Úristen megsértése. Ennek belátása végtelenül fontos. Foglalkozzatok ezzel a gondolattal igen gyakran, és elmélkedjetek fölötte... Én nem is tudom megérteni, hogy merészkedhetik valaki még a legcsekélyebb dologban is ellene tenni ekkora nagy Úrnak. De meg különben is, semmit sem lehet csekélységnek nevezni, ami ilyen végtelen Felség ellen irányul, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy állandóan szemmel tart bennünket. Mert nézetem sze-


56

Kármel 2011/5-6


rint a tudatosan elkövetett bûnnel ezt fejezzük ki: „Uram, tudom ugyan, hogy ez a dolog nehezedre esik, de azért megteszem, csak azért is, Tudom azt is, hogy idetekintesz, tudom, hogy ellenzed, azonban én inkább az én szeszélyemet és vágyamat akarom követni, mint a Te akaratodat! S az ilyen eljárást talán szabad volna csekélységnek nevezni? Én az ilyen bûnt nem tartom kicsinynek, hanem nagynak, igen nagynak.” A fejezet befejezéseként azt fejtegeti, miért van az, hogy „az istenfélõ embernek puszta jelenléte – anélkül, hogy egy szót is szólna – torkán akasztja egy másik embernek Isten elleni beszédét „...Azért ne is legyetek félõs természetûek és merevek”, majd ennek számos káros hatását magyarázza. Befejezésül pedig összefoglalja a mondottakat: „Íme látjátok tehát, hogy ezen két erénynek segítségével, az Isten iránti szeretetnek és az istenfélelemnek segítségével, nyugodtan és biztosan haladhatunk ezen az úton, bár sohasem óvatosság nélkül, mert a félelemnek mindig elõttünk kell mennie. Amíg ugyanis a földön élünk, nem szabad magunkat biztonságban éreznünk, ez nagyon veszedelmes volna.” Ezeket s tanításokat kaptuk tehát Szent Anyánktól a Tökéletesség Útja befejezõ oldalain. Mindezek annyira megszívlelendõek és elgondolkoztatóak, hogy akár napi elmélkedésre is használhatóak. Mert Õ – az Úr vezetésével – valóban járta is ezt az utat, a tökéletesség útját, így bõséges tapasztalatából juttatta nekünk e morzsákat. Dicsérjük és áldjuk mindezért a Teljes Szentháromságot, a Teremtõ Atyát, a Megváltó Fiút és a bennünket is mindig szeretettel irányító Szentlélek Úristent. Amen. Kerekes Margit ocds Jézusról nev.Teréz n. Csongrád – VÉK

Tapasztalatok a székesfehérvári Illés prófétáról nevezett VÉK közösségben Szent Terézia: A tökéletesség útja címû mûvét olvasva z ajánlott útmutatás alapján dolgoztuk fel és imádkoztuk át a mûvet.A kialakult véleményeket összegezve úgy ítéljük meg, hogy e könyv címe akár a keresztény ember útja a XXI. században is lehetne. A testvérek is egyre inkább megértették, hogy Teréznek Istentõl sugalmazott gondolatai örök érvényûek, nemcsak a kolostorban élõ nõvéreknek szólnak, hanem minden embernek, akik a tökéletesség útján akarnak járni, egy biztos úton, ahol – ha elfogadjuk

A

Kármel 2011/5-6

MEGOSZTÁSOK

59

Teréz tanácsait – megérkezhetünk a Célhoz. Megértettük belõle, hogy az imádság Istennel való beszélgetés. „A belsõ ima nézetem szerint nem egyéb, mint belsõ barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt Õvele, akirõl tudjuk, hogy szeret minket” – mondja Szentanyánk. Egyre inkább megéljük, ahhoz, hogy Isten meghallgassa kéréseinket, gyakorolnunk kell az erényeket, odaadottnak kell lennünk, le kell mondanunk önmagunkról, mert „mindaddig, amíg nem adjuk magunkat teljesen Õneki, Õ sem adja magát egészen minekünk”.Alapvetõ az imaéletben a kölcsönös szeretet gyakorlása, ragaszkodásaink elengedése és az alázatosság. Az alázatosság az eszköze az összes erények megszerzésének. Fontos a szilárd elhatározás, hogy kitartsunk Isten jelenlétének gyakorlásban, az imában. A belsõ ima útján járni nem érzelmi, hanem akarati döntés. Ha belátjuk, hogy Istennel beszélünk, akkor az ajakima is elmélkedéssé mélyül. „Ne engedd Uram, hogy bárki is megengedhetõnek tartsa azt, hogy kizárólag csupán a szájával beszéljen hozzád” – fohászkodik Teréz. Szintén elmélkedésbe mélyül az ajakima (akár zsolozsma, akár rózsafüzér vagy más imádság) ha megkezdése elõtt végiggondoljuk, hogy kik vagyunk, milyen kicsinyek és Kihez fogunk beszélni. Ha valaki ezt jól meggondolta, máris elmélkedést végzett. A mû végéig taglalja az elmélkedés és a szemlélõdés kegyelmeit. Itt megértettük, hogy az ajakimában és az elmélkedésben még tehetünk valamit a magunk erejébõl Isten segítségével egészen az összeszedettségi imáig, azonban a szemlélõdésben már mindent Isten tesz velünk, ez kizárólag az Õ mûve. Többen felismerték, hogy mindaz, amit eddig nem tudtak megmagyarázni maguknak az imában, azt Teréz feltárta és érthetõvé tette. Volt, aki kiemelte, hogy Teréz inkább mindig saját magát látja a legrosszabbnak, tanulhatunk tõle, ahogy nõvéreivel beszél. Megérintett minket és különös hatással volt ránk Szentanyánknak a Miatyánkkal kapcsolatban megfogalmazott gondolatai, melyek az imában a Mennyei Atyánk elé terjesztett hét kérés köré csoportosulnak. Egyetértettünk abban is, hogy nekünk kármelitáknak azért adta a Szûzanya ezt a hivatást, hogy az Egyházért küzdjünk (imával, felajánlásokkal, stb.) növekedve a szeretetben.Azt tapasztaltuk meg a közösségben, hogy bár vannak egyes kérdésekben viták, de egyre több fontos kérdésben egyetértettünk. VÉK – Székesfehérvár


MEGOSZTÁSOK

58

Kármel 2011/5-6

AZ ALAPÍTÁSOK KÖNYVE


VI. FEJEZET. Azt fejtegeti, hogy a lelki embernek kára lehet abból, ha nem tudja, mikor kell ellentállnia a buzdulatoknak. Beszél azokról a vágyakról, amelyek a lelket a szentáldozás után epesztik, és arról, hogy milyen tévedések fordulhatnak elõ ezen a téren. Sok fontos dolgot tartalmaz a mi zárdáink elöljárói számára.

okat törtem a fejemet azon, mi lehet oka annak a mélységes elmerültségnek, amelyet egyeseken tapasztaltam; olyanokon tudniillik, akiket az Úr igen nagy lelki örömökben részesít, miután õk maguk is semmit sem mulasztanak el, hogy lelküket ezen kegyelmek befogadására méltó módon elõkészítsék. Nem beszélek itt most arról az esetrõl, amidõn Õ Szent Felsége felfüggeszti a lelki tehetségeket, vagy pedig elragadtatást bocsát az emberre; mert hiszen errõl hosszasan tárgyaltam más alkalommal108. Különben is ez utóbbi esetekre fölösleges szót vesztegetni, mert nem tõlünk függnek, s ha igazi az elragadtatás, akárhogy igyekezzünk is, nem tudunk neki ellentállni. Megjegyzendõ azonban itt is, hogy ez az erõs hatás, amely ilyen tehetetlenné tesz bennünket, rövid ideig szokott tartani. Azonban gyakran megtörténik, hogy a lélek bizonyos fajta nyugalmi imába merül, amely valami lelki álomhoz hasonlít, s annyira elbódítja a lelket, hogy, ha az illetõ nem tudja, mi ilyenkor a tennivaló, igen sok idõt veszít, kimeríti testi erejét, s mindezt saját hibájából és igen kevés lelki haszonnal. Szeretném magamat erre vonatkozólag világosan megérttetni, de ez a dolog annyira nehéz, hogy nem tudom, sikerülni fog-e.Azt az egyet azonban tudom, hogy azok a lelkek, akik ezen a tévúton járnak, meg fognak engem érteni, föltéve, hogy hajlandók hinni nekem. Ismerek néhányat, és pedig igen erényes lelkeket, akik hét-nyolc órát is eltöltöttek ebben az állapotban, s azt hitték róla, hogy elragadtatás. Minden jámbor lelkigyakorlat annyira meghatotta õket, hogy azonnal teljesen átengedték magukat ezen érzelemnek, mert azon hiszemben voltak, hogy nem volna helyes ellentállni az Úrnak. Már pedig az ilyenek, ha nem igyekeznek ezen az állapoton segíteni, lassan-lassan odáig juthatnak, hogy belehalnak, vagy pedig megbolondulnak.

S

108

Önéletrajz 20. fej.

Kármel 2011/5-6


61

Én ezt a dolgot úgy magyarázom meg magamnak, hogy mikor az Úr elkezdi a lelket örömökben részesíteni, a mi természetünk, amely annyira barátja az élvezeteknek, azonnal teljesen átengedi magát ennek a gyönyörûségnek, s attól való féltében, hogy elveszti azt, még moccanni sem mer. Mert tényleg ez az élvezet édesebb, mint azok, amelyeket a világ tud adni. Már most van olyan ember, akinek gyönge a természete, vagy pedig akinél a szellem, illetve jobban mondva a képzelõtehetség nem mozgékony, hanem, ha egyszer felfogott valami dolgot, akkor ott marad hozzátapadva, a nélkül, hogy el tudna tõle fordulni; mint ahogy például sokan vannak, akik ha egyszer elkezdenek valamirõl, még ha nem is Istenrõl gondolkozni, egészen belemerülnek; vagy olyanok, akik képesek mereven nézni valami tárgyat, s azt sem tudják, hogy mi van a szemük elõtt: szóval lassú, nehézkes jellemû emberek,akik csupa szórakozottságból úgy látszik, még azt is elfelejtik, hogy mit is akartak mondani. Ha tehát az ilyen részesül lelki örömben, akkor azzal is csak úgy jár, mert az is különbözõ hatású, aszerint, hogy milyen kinek-kinek a természete, vérmérséklete és gyöngesége. Hátha még melankóliában is szenved az illetõ! Jaj, nekem! Akkor lesz csak igazán telítve ezernyi élvezetes képzelõdéssel! Errõl a szomorú nedvrõl majd valamivel késõbb fogok beszélni.Azonban az, amirõl most szó van, nélküle is elõfordul; s ugyanez tapasztalható olyanoknál is, akik teljesen ki vannak merülve a sok vezekléstõl.Az ilyenek, mint mondom, mihelyt a szeretetnek édessége átárad az érzéki részre, teljesen átengedik magukat neki, olymódon, amint leírtam. Pedig, nézetem szerint, szeretetük sokkal tökéletesebb volna, ha nem hagynák el magukat ebben az eltompulásban, annál inkább, mert a belsõ imának ezen a fokán az embernek hatalmában van ellentállni.Amint ugyanis a testi gyöngeség idején is érezhetõ egy bizonyos aléltság, amelynek következtében a beteg nem tud sem beszélni, sem pedig mozogni: úgy van a dolog itt is, ha nem állunk ellen; mert ha a szervezet gyönge, a szellemnek ereje leigázza és megbénítja. Azt kérdezhetné valaki: de hát akkor miben különbözik ez az állapot az elragadtatástól? Mert hiszen az is csak ilyesmi, legalább a közfelfogás szerint. Hiszen igaz, hogy az is ilyesféle, de csakis látszólag, nem pedig valójában.Az elragadtatás, illetve az összes tehetségeknek Istennel való egyesülése, mint mondom, rövid ideig tart, s nagy hatásokat hoz létre a lélekben; belsõ világossággal és sok más egyéb haszonnal párosul; közben pedig az értelem egyáltalában nem tesz semmit, hanem csakis az Úr mûködik az akaratunkban. Itt ellenben egészen másképp áll a dolog, mert a test ugyan meg van fogva, de nem az akarat, sem pedig az emlékezõtehetség és az értelem, úgyhogy a mûködésük fegyelmezetlen, s ha véletlenül rá irányultak valami dologra, nem szûnnek meg rajta rágódni. Részemrõl nem találok semmi jót ebben a testi elernyedésben, – mert nem más ez a dolog. Megengedem, hogy a kiindulási pontja jó volt. Igen ám, de akkor szolgáljon ez a kiinduló pont arra, hogy jól használjuk föl az idõt, s ne maradjunk oly hosszasan eltompulva. Sokkal több érdemet szerezhetünk, ha egyszer, vagy még inkább, ha gyakorta fölébresztjük magunkban a szeretet indulatát az Úristen



60


Kármel 2011/5-6


iránt, mint ha akaratunkat ily tétlenül hevertetjük.Azért is azt tanácsolom a perjelnõknek, hogy szüntessék meg az ilyen hosszas tespedést, amely nézetem szerint csak arra jó, hogy megbénítsa a tehetségeket és az érzékeket, úgy hogy azok nem tudják többé megtenni azt, amit a lélek nekik parancsol; s megfosztják attól a haszontól, amelyet egyébként, ha rendesen mûködnek, õk szoktak neki hajtani. Ha tehát észreveszi, hogy valakinél ez az állapot a testi gyöngeségnek következménye, tiltsa el a böjttõl és az önostorozástól – értem azoktól, amelyek nem kötelezõk, bár vannak esetek, amidõn nyugodt lelkiismerettel eltilthatja valamennyitõl – s adjon neki valami hivatalt, amely elfoglalja. Ugyanezt az eljárást kell alkalmazni olyanokkal szemben is, akik ha nem is esnek bele ilyen szellemi tespedésbe, túlságosan szabadjára eresztik a képzelõtehetségüket, még a belsõ imával összefüggõ, magasztos dolgok terén is. Megesik ugyanis néha, hogy az ilyenek egyáltalában nem képesek magukon uralkodni. Különösen abban az esetben, ha az Úrtól valami rendkívüli kegyelmet kaptak, vagy valami látomásuk volt, az ilyenek után a lelkük olyan sajátságos hangulatban marad, hogy azt hiszi, folyton lát; holott errõl szó sincs, mert csakis egyszer látott. Ha az ember rajtakapja magát azon, hogy ez az elmerülés már napok óta tart, igyekezzék más irányba terelni a gondolkodását. Mert hiszen, amennyiben gondolatai az Úristenre irányulnak, s az Õ dolgaival foglalkoznak, teljesen egyre megy, hogy errõl a tárgyról elmélkedik-e, vagy pedig arról. S olykor épp akkora örömet szerzünk neki azzal, ha az Õ teremtményeirõl gondolkodunk, s arról a hatalomról, amellyel azokat teremtette, mint ha elménk közvetlenül magára a Teremtõre irányul. Ó, mekkora ennek a szerencsétlen emberi természetnek a nyomorúsága! A bûn annyira megrontotta, hogy még a jóban is mértéket kell tartania, mert különben úgy megrongáljuk az egészségünket, hogy magának a jónak sem vesszük többé hasznát. Éppen azért igen sokakra, fõleg pedig az olyanokra nézve, akiknek a fejük gyönge és a képzelõtehetségük beteges, életbe vágó érdek az, hogy tisztában legyenek önmagukkal. Csakis így tudnak majd az Úrnak igazán szolgálni. Ha tehát valaki azt látná, hogy a mi Urunk kínszenvedésének, vagy a mennyei boldogságnak valamely titka, vagy más hasonló dolog, annyira hatalmába ejtette a képzelõtehetségét, hogy napokon át akarva sem tud másra gondolni, sem pedig magához térni az ebbe való elmerülésbõl: értse meg, hogy saját érdekében föl kell magát ebbõl ráznia. Mert ha nem teszi, idõvel – meglátja – kárát fogja vallani, s akkor igazat fog nekem adni abban, hogy ez az állapot az említett okokból származik, tudniillik vagy nagyfokú testi gyöngeségbõl, vagy pedig, ami még rosszabb, a képzelõtehetség beteges voltából. Mert épp úgy, mint az õrült, hogyha megragadja figyelmét valami, nem képes önmagán uralkodni, sem elfordítani elméjét, sem másra gondolni; s nem lehet semmiféle érveléssel ilyesmire bírni, egyszerûen azért, mert nem ura az eszének: ugyanaz történhetik meg ebben az esetben is (bár, megvallom, ez nagyon édes õrület). Ellenben, ha melankólia keveredik hozzá, ó, akkor igen nagy baj származhatik belõle.

Kármel 2011/5-6


63

Egyszóval, én nem látom, hogy mire volna jó ez az állapot. Mert hiszen a lélek képes magát az Úristent élvezni. Ha tehát nincs igazam abban, amikor ezt az állapotot az említett okok egyikére vezetem vissza, akkor – tekintve, hogy Isten végtelen – miért maradna a lélek az Õ tulajdonságai és titkai közül csak egyetlenegynek rabja?! Hiszen annyi van Õbenne, ami bennünket foglalkoztathat! S minél több dologban igyekszünk szemlélni az Õ tulajdonságait, annál jobban tárul elénk az Õ végtelen nagysága. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy egy ugyanazon óra, vagy nap folyamán elmélkedjenek sokfélérõl; mert hiszen az ilyen eljárásnak az lehetne a következménye, hogy egyik tárgyból sem merítenének hasznot. Ezek kényes kérdések, s nem szeretném, hogy olyasmit értsenek ki szavaimból, amit eszem ágában sem volt mondani, vagy pedig félreértsék tanácsaimat. Annyi bizonyos, hogy igen fontos dolog ezt a fejezetet jól megérteni, s bár fáradságomba kerül a megírása, szívesen teszem, s azt szeretném, hogy ha valaki elsõ olvasásra nem érti meg, szívesen olvassa át többször is. Ez fõleg a perjelnõknek és az újoncmesternõknek szól, akiknek hivatásuk, hogy a nõvéreknek a belsõ ima terén tanáccsal szolgáljanak. Mert, ha nem vigyáznak reájuk mindjárt kezdetben, meg fogják látni, mennyi idejükbe fog azután kerülni, hogy kigyógyítsák õket az ilyenféle gyöngeségekbõl. Ha el tudnám mondani mindazt a bajt, amit ezen a téren személyesen tapasztaltam, belátnák, hogy van okom ezt annyira hangsúlyozni. Csak egyet akarok megemlíteni s abból azután következtethetnek a többire. Egyik zárdánkban van egy karnõvér és egy szolgálattevõ nõvér, akik mindketten magas fokára jutottak a belsõ imának; igen önmegtagadók, alázatosak és erényesek; az Úr nagyon dédelgeti õket, és kinyilatkoztatja nekik az Õ nagyságát. Fõleg pedig annyira elszakadtak minden földitõl, és oly kizárólag az Õ szeretetének élnek, hogy miután mindenféle módon próbára tettük õket, kénytelenek voltunk magunk is belátni, hogy amennyire emberi gyarlóságuktól telik, tényleg a maguk részérõl is közremûködnek az Úrtól kapott kegyelmekkel.Azért emelem ki ennyire az erényeiket, hogy annál jobban féljenek az olyanok, akikben ezek hiányoznak. Ezen a két nõvéren tehát akkora epedõ vágyak kezdtek jelentkezni az Úr után, hogy nem bírtak magukkal. Úgy érezték, hogy a szentáldozás némi enyhülést szerez nekik, s azért kieszközölték gyóntatóiknál, hogy bocsássák õket gyakran az Úr asztalához.Végül pedig annyira fokozódott bennük ez a szenvedés, hogy úgy látszott, ha nem áldozhattak volna meg minden nap, belehaltak volna. A gyóntató atyák, akik közül pedig az egyik igazi lelki ember volt, látván, hogy milyen kiválók ezek a lelkek, s mekkora bennük a vágyódás, azt gondolták, hogy ez a legmegfelelõbb orvosság az õ bajukra. Csakhogy a dolog nem maradt ennyiben, hanem az egyikben annyira fokozódott az epedés, hogy korán reggel kellett megáldoztatni, mert különben, az õ nézete szerint, nem maradt volna életben. Már pedig ezek nem olyan lelkek, akik képesek volnának valami tettetésre, és semmiért a világon nem mondanának hazugságot. Én nem voltam ott, de a perjelnõ megírta nekem ezeket a dolgokat, s el-


62


Kármel 2011/5-6


mondta, hogy nem tud velük mit tenni; s hogy kénytelen volt alkalmazkodni ama kiváló lelki vezetõk tanácsához, akiknek véleménye szerint csak így lehet rajtuk segíteni. Az Úr kegyelmébõl én azonnal megértettem, hogy hányadán van a dolog, mindamellett hallgattam, míg csak személyesen nem mehettem oda, egyrészt azért, hogy elkerüljem a tévedés lehetõségét, másrészt pedig nem akartam szembehelyezkedni azzal az egyik lelkiatyával, aki helyeselte a dolgot, mindaddig, amíg föl nem világosítottam õt okaimról. Õ annyira alázatos volt, hogy amint odaérkeztem, és beszéltem vele, azonnal elfogadta a nézetemet.A másikat, aki nem volt annyira lelki ember – sõt az elõbbihez hasonlítva egyáltalában nem volt annak mondható – semmiképpen sem lehetett meggyõzni. De ezzel én nem is törõdtem valami sokat, mert vele szemben nem voltam annyira lekötelezve. Elkezdtem tehát a két nõvérnek lelkére beszélni, és sok, nézetem szerint teljesen meggyõzõ érvet mondtam nekik annak bebizonyítására, hogy tisztára képzelõdés, ha azt hiszik, meg kell halniok ezen gyakori áldozás nélkül. Csakhogy ez a meggyõzõdés úgy belevette magát a fejükbe, hogy mindez semmit sem használt, s érvekkel nem lehetett náluk célhoz jutni. Mikor tehát beláttam, hogy hiába vesztegetem rájuk az idõt, azt mondtam nekik, hogy ez az epedés én bennem is megvan, de azért reájuk való tekintettel én is abbahagyom a mindennapi szentáldozásomat, mert be kell látniok, hogy nekik is csak annyiszor szabad ahhoz járulniok, mint a többieknek. így azután együtt halunk meg mind a hárman. Mert ezt én jobbnak tartom, mint hogy ilyen szokások csússzanak be ezekbe a zárdákba, amelyekben mások is szeretik az Úristent úgy, mint õk, s szintén óhajtanák élvezni ezt a kiváltságot. Akkora volt már a baj, amelyet a megszokás okozott, de meg azután az ördögnek is bizonyára volt része benne: elég az hozzá, mikor beszüntettük az áldozásukat, csakugyan úgy látszott, mintha meg kellene halniok. Én azonban hajthatatlan maradtam. Minél jobban láttam ugyanis, hogy nem hajlandók engedelmeskedni, mert – nézetük szerint – erre nem képesek, annál világosabb lett elõttem, hogy kísértés esete forog fenn. Ezt a napot nagy szenvedések között töltötték; a következõ már egy kissé könnyebben múlt el, s így azután folyton csökkent a nehézség.Végül már azt is el tudták nézni, hogy én mindennap áldoztam. Nem tettem volna, az õ gyöngeségükre való tekintettel, azonban rám parancsoltak, hogy tegyem meg. Csakhamar úgy õk maguk, mint az összes nõvérek belátták, hogy kísértés volt az egész, s hogy milyen jó volt ennek a visszaélésnek idejében véget vetni. Ugyanis nem sokkal utóbb ennek a zárdának nehézségei támadtak az elöljárókkal, – nem a nõvérek hibájából, amint majd késõbb elmondom – s azok bizonyára nem nézték volna jó szemmel ezt a szokást, s nem is tûrték volna meg. Ó, de mennyi ehhez hasonló dolgot tudnék elmondani! Csak egyet akarok még megemlíteni, amely azonban nem a mi rendünkben történt, hanem a cisztercita nõvéreknél. Volt náluk egy nõvér, aki nem kevésbé volt erényes, mint azok,

Kármel 2011/5-6


65

akikrõl az imént beszéltem.A sok vezeklés és böjtölés következtében annyira elgyöngült, hogy valahányszor a szentáldozáshoz járult, vagy pedig egyébként áhítatra gerjedt, azonnal a földre rogyott, s úgy maradt nyolc-kilenc óra hosszat. Õ is, meg a többiek is, ezt elragadtatásnak gondolták. Ez oly gyakran történt meg vele, hogy azt hiszem, ha gátat nem vetettek volna neki, nagy bajba juthatott volna. Ezeknek az elragadtatásoknak híre elterjedt az egész városban, amit nekem nagyon rosszul esett hallanom, mert az Úr kegyelmébõl átláttam a szitán, s elõre féltem, hogy miképpen fog majd ez végzõdni. A gyóntatója nekem is lelki atyám volt, s elbeszélte nekem a dolgot. Én megmondtam neki, hogy mi a véleményem, s hogy az egészet idõpocsékolásnak tartom. Kifejtettem elõtte, hogy miért nem lehet elragadtatás, s hogy gyöngeség az egész, s azt ajánlottam, tiltsa el a böjtöléstõl, a vezekléstõl, s hagyja meg neki, hogy keressen elfoglaltságot. A nõvér engedelmes volt, s úgy is tett.Amint azután egy kis erõhöz jutott, az elragadtatásoknak se híre, se hamva nem volt többé. Már pedig, ha csakugyan azok lettek volna, hiába lett volna ellenük minden, amíg csak az Úristen nem szüntette volna be õket.A szellemnek ereje ugyanis akkora, hogy a mienk hiába igyekszik ellentállni, s hozzá, amint mondtam, igen nagy hatásokat hoz létre a lélekben. Míg ellenben ez a másik tünet, akárcsak nem is léteznék, semmit sem hat a lélekre, csupán csak a testet fárasztja el. Ezek után tehát tartsuk állandóan szem elõtt, hogy mindazt gyanúsnak kell tartanunk, ami annyira rabul ejt bennünket, hogy az értelmünk is elhomályosodik tõle. Mert ezen az úton sohasem szerezzük meg a szellemi szabadságot. Ez utóbbinak ugyanis egyik sajátsága az, hogy mindenben fölleli Istent, és képes minden tárgyról elmélkedni. A többi mind csak rabszolgasága a szellemnek, s eltekintve attól, hogy a testre nézve ártalmas, annyira megkötözi a lelket, hogy nem képes növekedni. Úgy van vele, mint aki útközben mocsárba vagy hínárba keveredik, s nem képes belõle kivergõdni. így jár a lélek is, bizonyos tekintetben, pedig ennek, ha elõre akar jutni, nemcsak szabadon kell járnia, hanem röpülnie is. De mit tegyünk akkor, ha az ilyen lelkek azt állítják, vagy hiszik, hogy õk anynyira el vannak merülve az Istenségben és annyira magukon kívül, hogy nem uraik önmaguknak és nem képesek elszórakozni. Pedig ez sokszor megesik. Jegyezzék meg, amit ismételve mondok, hogyha ez az állapot egy napig tart, vagy akár négyig vagy nyolcig: az még nem ok az ijedelemre. Értsük meg egymást: abban nincs semmi különös, ha egy gyöngébb szervezetû ember ennyi idõre kijön a sodrából. De ha túlmegy ezen a határon, akkor közbe kell lépni. Az egésznek megvan az az egy jó oldala, hogy bûn nincs benne, sõt az illetõ még érdemeket is szerez.Azonban vele járnak az említett helytelenségek és még ezeknél is sokkal több.A szentáldozás terén különösen nagy volna a helytelenség, ha egy lélek, akármekkora legyen is benne a szeretet, nem volna képes magát e tekintetben is alávetni a gyóntatónak, vagy a perjelnõnek, a nélkül, hogy vele szemben a végsõ eszközöket kellene alkalmazni. Hogy ne kelljen ilyenekhez nyúlni, szükséges,


64


Kármel 2011/5-6


hogy ebben is, mint minden másban gyakoroltassák alattvalóikkal az önmegtagadást, s érttessék meg velõk, mennyivel fontosabb az, hogy akaratukról lemondjanak, mint az, hogy lelki örömben legyen részük. A mi önszeretetünk szintén belevegyülhet ebbe a dologba. Magam tapasztalatából beszélek. Többször megesett velem, hogy közvetlenül a szentáldozásom után, mikor még bizonyára a színek is egészen épek voltak bennem, látva azt, hogy a többiek hogyan veszik magukhoz az Úr testét, szerettem volna, ha nem áldoztam volna meg, csupán azért, hogy újra áldozhassak. Kezdetben nem láttam ezen semmi kivetni valót, mikor azonban már jó sokszor támadt bennem ez az érzés, észrevettem, hogy tulajdonképpen a magam gyönyörûségét keresem benne, nem pedig az Úristen kedvét. Mikor ugyanis a szentáldozáshoz járulunk, rendesen gyöngéd lelki öröm hatja át bensõnket, s ez volt az, ami engem vonzott. Mert hiszen, ha csak azt kívántam volna, hogy az Úristen a lelkemben legyen: Õt már magamba fogadtam! Ha pedig az vezetett volna, hogy teljesítsem parancsát és odajáruljak a szentáldozáshoz: hiszen azt már megtettem! Vagy talán az volt az ok, hogy megkapjam a legméltóságosabb Oltáriszentséggel járó kegyelmeket? De hiszen azokat is megkaptam. Egyszóval világosan beláttam, hogy csupán csak azt az érzéki gyönyörûséget óhajtottam újra élvezni. Emlékszem, hogy az egyik városban, amelyben laktam, s amelyben nekünk zárdánk van, ismertem egy nõt, akit az egész lakosság Isten igen buzgó szolgálójának tartott, s bizonyára az is volt. Naponkint járult a szentáldozáshoz, de nem volt állandó gyóntatója, hanem egyszer az egyik templomban vette magához az Úr testét, máskor a másikban. Én ezt észrevettem, s jobban szerettem volna azt látni, hogy egy embernek engedelmeskedik, mint azt, hogy annyiszor áldozik. A maga házában lakott, úgy láttam azt tette, amihez kedve volt. Mivel azonban jó lélek volt, nem követett el semmi rosszat. Néha-néha megmondtam neki a véleményemet, azonban õ semmit sem adott rám, s ebben igaza is volt; hiszen õ sokkal jobb volt nálamnál. Mindamellett azt hiszem, jól tette volna, ha ebben a pontban követi a tanácsomat. Mikor odajött a Szent Alcantarai Péter testvér, összehoztam õt vele, de akkor sem voltam megelégedve azzal, amit neki a saját lelkérõl beszélt. De hát ez bizonyára csupán abból a mi emberi nyomorúságunkból eredt, amelynek következtében sohasem vagyunk valami nagyon megelégedve azokkal, akik nem egy úton haladnak velünk. Mert azt hiszem, hogy ez a nõ jobban szolgált az Úrnak és több vezeklést gyakorolt egy év alatt, mint én sok esztendõ folyamán. Végül azonban – s ez az, amirõl beszélni akarok – rájött az a betegség, amely halálát okozta. Mikor ágynak esett, sikerült neki kieszközölnie, hogy a házában minden nap szentmisét mondjanak, s õt megáldoztassák. Mivel azonban a betegség igen hosszúra nyúlt, egy pap, aki gyakran mondta nála a szentmisét, s egyébként is buzgó szolgája Istennek, nem találta megengedhetõnek, hogy a beteg ennyi idõn át, naponkint otthon áldozzék. Ez alighanem az ördög kísértése lehetett, mert éppen ez volt a betegnek utolsó napja, amelyen meg

Kármel 2011/5-6


67

is halt. Mikor tehát azt látta, hogy a szentmise bevégzõdik, õt pedig nem áldoztatják meg, igen rossz néven vette a dolgot, s oly haraggal förmedt rá arra a papra, hogy az egészen megbotránkozva jött hozzám elmondani az esetet. Nekem igen rosszul esett a dolog, annál inkább, mert a betegnek tudtommal nem volt alkalma még egyszer meggyónni, s ha nem csalódom, mindjárt az eset után meghalt. Ebbõl értettem meg, hogy mennyire hátrányos reánk nézve az, ha a magunk feje szerint járunk el bármiben is, hát még ilyen fontos dologban. Mert, aki ilyen gyakran veszi magához az Úr testét, annak illik is annyira belátnia saját méltatlanságát, hogy azt nem merné megtenni a saját belátása alapján. Ami ugyanis hiányzik bennünk ahhoz, hogy méltóan fogadhassuk szívünkbe mindenható Urunkat, – már pedig ehhez ugyancsak sok hiányzik – azt pótolja az engedelmesség, vagyis az, hogy parancsra vesszük õt magunkhoz. Ha az a szentéletû asszony fölhasználta volna ezt a kínálkozó alkalmat, s mélyen megalázta volna magát; ha úgy fogta volna föl a dolgot, hogy az a pap nem hibás, hanem, hogy az Úr látván az õ nyomorúságát és méltatlanságát, nem akart bemenni egy ilyen hitvány hajlékba, s maga intézte a dolgot úgy, amint történt: mondom, ha így gondolkozott volna, talán több érdemet szerzett volna, mint magával a szentáldozással. Szóval úgy tett volna, mint egy bizonyos személy, akit okos gyóntatói sokszor eltiltottak az Úr asztalától, mert sokallták gyakori szentáldozásait. Igaz, hogy nagyon fájt neki a dolog, de mivel többre becsülte az Úristen érdekét a magáénál, hálát adott neki azért, hogy megvilágította gyóntatójának elméjét, s az védelmébe veszi Õ Szent Felségét, és nem engedi ilyen nyomorult hajlékba bemenni. Így fogva föl a dolgot, nagy lelki nyugalommal tudott engedelmeskedni. A szíve ugyan sajgott a gyöngéd és szeretõ fájdalomtól, de a világ minden kincséért sem mert volna a parancs ellenére cselekedni. Higgyék el nekem, hogy az olyan isteni szeretet, – már tudniillik, amit mi annak tartunk – amely fölkavarja bennünk a szenvedélyeket, s így Isten megbántására vezet; vagy pedig annyira megzavarja a szeretõ lélek békéjét, hogy nem hallgat többé az ész szavára: az tulajdonképpen nem egyéb, mint merõ önzés.Az ördög pedig nem alszik, hanem lesi az alkalmat, hogy minél nagyobb kárt okozhasson nekünk, amint tette azzal a nõvel. Mert annyi bizonyos, hogy engem az a dolog nagyon megijesztett. Nem mintha azt hinném, hogy emiatt nem üdvözült, mert hiszen nagy az Úristen jósága: de annyi bizonyos, hogy ez a kísértés igen rosszkor jött. Azért mondtam ezt itt el, hogy a perjelnõk legyenek óvatosak.A nõvérek pedig szintén vigyázzanak, fontolják meg a dolgot, s vegyék szemügyre, hogy milyen érzülettel járulnak ehhez a nagy Szentséghez. Mert ha azért teszik, hogy örömet szerezzenek az Úristennek, akkor azt is tudni fogják, hogy neki kedvesebb az engedelmesség, mint az áldozat109. Ha pedig ez így van, s én az engedelmességgel nagyobb érdemet szerzek, akkor miért búsuljak?! Nem mondom én, hogy ne érez109

1 Kir. 15,22.


66


Kármel 2011/5-6


zenek alázatossággal vegyes fájdalmat; nem mindenki jutott el a tökéletesség olyan fokára, hogy ne fájjon neki, ha a szentáldozásról le kell mondania csupán azért, hogy Istennek kedvében járjon. Mert ha egyszer az akarat teljesen szakított minden önérdekkel, akkor világos, hogy ilyen esetben semmit sem fog fájlalni. Sõt ellenkezõleg, örülni fog, hogy alkalma nyílik az Úrnak olyasmiben is kedvére tenni, ami neki magának oly sokba kerül; meg fogja magát alázni, s be fogja érni a lelki áldozással. Csakhogy kezdetben ez a nagy vágyódás a szentáldozás után, az Úrnak különös kegyelme. Igaz ugyan, hogy késõbb is az, de a kezdõknél azért emelem ki, mert õnáluk ezt a kegyelmet különösen nagyra kell becsülni, tekintettel arra, hogy a lelkük egyébként még nem szilárdult meg egészen a tökéletességben. Mivel tehát ez a vágy õnáluk Isten adománya, nem lehet tõlük rossz néven venni, ha fáj nekik, amikor eltiltják õket a szentáldozástól, föltéve, hogy a lelkük békességben marad, s fölhasználják az ilyen alkalmat az alázatosság gyakorlására. Ellenben ha csak a legcsekélyebb fölindulás, vagy szenvedélyesség mutatkoznék is; vagy pedig neheztelnének emiatt a perjelnõre, vagy a gyóntatóra: higgyék el nekem, hogy kézzelfoghatóan kísértés az egész. Hátha még – jaj nekem! – valaki elég vakmerõ ahhoz, hogy a gyóntató tilalma ellenére is megáldozzék! Hát én bizony nem kérnék abból az érdembõl, amelyet ez által szerez; mert ilyen szent dolgokban nincs megengedve, hogy önmagunknak legyünk a bírái. Ez a tiszt azokat illeti meg, akikre a kulcsok hatalma van bízva, s akik nyithatnak és csukhatnak. Kegyeskedjék az Úr bennünket megvilágosítani, hogy ezekben a fontos dolgokban tudjuk magunkat miheztartani. Legyen mindig velünk, nehogy az Õ saját kegyelmeit használjuk föl az Õ megbántására.

VII. FEJEZET Hogyan kell bánni azokkal, akik melankóliában szenvednek. Szükséges a perjelnõk számára.

zek a Szent József-zárdabeli nõvérek, akiknek körében tartózkodom most, midõn ezeket írom, nagyon kértek, mondjak valamit arról, hogy miképpen kell bánni azokkal, akik melankóliában szenvednek. Mert igaz ugyan, nagyon vigyázunk arra, hogy ilyeneket ne vegyünk föl, azonban ez a betegség annyira ravasz, hogy, ha a szükség úgy kívánja, halottnak tetteti magát, s csak akkor vesszük már észre, amikor már nem lehet a bajon segíteni. Ha jól emlékszem, egy kis

E

Kármel 2011/5-6


69

könyvecskében mondtam már errõl valamit, de nem vagyok benne biztos; különben, nem sokat vesztek vele, ha újra visszatérek rá néhány szóval. Hátha az Úristen megadja, hogy valami jót találjak mondani. Lehet, hogy ismétlésbe esem, de én kész volnék százszor is mindig újra beszélni róla, azon reményben, hogy végre mégis csak mondok olyasmit, amibõl másoknak haszna lesz. Mert ez a betegség rendkívül találékony abban, hogy miképpen érvényesítse saját akaratát. Ha tehát az ember az ilyen betegnek jelenlétét elviselhetõvé akarja tenni, s meg akarja akadályozni abban, hogy kárára legyen a többinek, alaposan kell ismernie annak tüneteit. Megjegyzendõ, hogy akik ebben a bajban szenvednek, nem mind egyenlõ mértékben kiállhatatlanok. Ha például alázatos és szelíd természetû lélekkel van az embernek dolga, az ilyen ugyan sokat emészti magát, de másoknak, fõleg, ha egyébként értelmes, nem okoz bajt. De meg azután különben is, ennek a bajnak fokozatai vannak. Határozottan meg vagyok arról gyõzõdve, hogy egyeseknél az ördög a melankóliát eszközül használja; annak révén igyekszik õket hatalmába ejteni; s ha nem vigyáznak, ez sikerülni is fog neki. Mivel ugyanis ennek a betegségnek egyik legfõbb hatása az, hogy megbénítja az értelmet, ha ez egyszer elsötétült, mi mindent nem mûvelnek a mi szenvedélyeink?! Azt mondaná az ember, hogy ha valakinek nincs esze, az bolond, s ez így is van; csakhogy azoknál, akikrõl most beszélünk, a dolog nem jut ennyire. Sajnos, mert az õrület kisebb baj volna! De ha az embernek olyasvalakit kell értelmes lénynek tekintenie, s ennek megfelelõ bánásmódban részesítenie, akinek tényleg nincs helyén az esze: az gyötrelmes feladat. Akiken a melankólia teljesen úrrá lett, azok szánalomra méltó lények, de nem veszedelmesek; s ha van eszköz, amivel féken lehet õket tartani, az csakis a félelem.Vannak mások, akiknél ez a vészes betegség éppen csak, hogy elkezdõdött, s még nem hatalmasodott el annyira; de azért ugyanabból a nedvbõl, ugyanabból a gyökérbõl és törzsbõl fakad. Éppen azért, ha minden más eszköz elégtelennek bizonyulna, ugyanahhoz kell nyúlni õvelük szemben is. A fõnöknõk tehát alkalmazzák reájuk a rendi szabványokban elõírt büntetéseket, s értessék meg velük, hogy nem fogják szeszélyeiket mindenben, sõt semmiben sem eltûrni. Mert ha az ilyen betegek észreveszik, hogy egyszer-másszor mégis csak megvolt az eredménye az õ hangos tiltakozásaiknak és szívszaggató jeleneteiknek (amelyeket az ördög sugall nekik, hogy ezek révén kárhozatba döntse õket), akkor nem lehet velõk többé bírni, s egy ilyen nõvér elégséges ahhoz, hogy feldúlja a zárda békéjét. Mivel pedig az a szegény szerencsétlen önmagában nem talál elegendõ erõt arra, hogy ellentálljon azoknak a képzelõdéseknek, amelyeket az ördög kelt benne: szükséges, hogy a fõnöknõ nagy bölcsességet tanúsítson a vele való bánásmódban, nemcsak a külsõ, hanem a lelki dolgok tekintetében is. A betegnek értelme el van homályosodva, kell tehát, hogy a fõnöknõé annál világosabb legyen, nehogy az ördögnek sikerüljön ezen betegség révén azt a szegény lelket hatalmába kerítenie. Mert a dolog igen veszedelmes. Néha ugyanis ez a baj annyira erõt vesz


68


Kármel 2011/5-6


a betegen, hogy teljesen hatalmába ejti az értelmet; s ilyenkor az nem felelõs tetteiért, akárcsak az õrült, akinek nem lehet hibául felróni, akármilyen bolondot tesz is. Ellenben azoknál, akik nem õrültek, hanem csak ilyen beteges elméjûek, van valamelyes felelõsség; de meg azután máskor egészen jól vannak.Arra kell vigyázni, hogy mikor rájuk jön a baj, ne kapjanak rá meg nem engedett dolgokra, mert akkor, még ha jobban lesznek is, nem bírnak többé saját magukkal, ami rettenetes cselszövénye az ördögnek. Ha jól megfigyeljük, hogy mi jellemzi leginkább az ilyeneket, azt látjuk, hogy mindenekelõtt igyekeznek minden áron érvényesíteni saját szeszélyeiket; kimondani mindazt, ami csak a nyelvükre jön; hibákat fölfedezni másokban, s azok révén elleplezni a magukéit. Mindenben a saját élvezetüket keresik. Egy szóval olyan emberek, akikben nincs önuralom. Tekintve tehát, hogy szenvedélyeik nincsenek fékentartva, s hogy mindegyik szeretné megtenni azt, amihez éppen kedve szotytyant: mi lenne akkor, ha senki sem tudna nekik parancsolni? Ismétlem, hogy én, akinek bõven volt alkalmam ilyen betegeket látni és velük érintkezni, nem ismerek velük szemben más orvosságot, mint azt, hogy az ember minden képzelhetõ úton-módon féken tartja õket. Ha nem elég nekik a jó szó, meg kell õket büntetni. Ha a kis büntetés nem válik be, rájuk kell mérni a nagyot. Ha egy hónapi börtön rövidnek bizonyulna, tartsák õket fogva négyig110. Nagyobb jót nem tehetnek a lelkükkel; mert mint mondtam, s ismételve mondom, rendkívül fontos, hogy õk maguk is megértsék, hányadán vannak. Igaz ugyan, hogy néha, sõt gyakran nem tehetnek róla, de azért, mivel a bajuk legalább is legtöbbször nem teljes õrület, nem zárja ki a bûnt – s így a lelkük nagy veszedelemben forog. Mivel ugyanis az ilyen embernek értelme a betegségnek erõszakos hatása alatt meg van támadva, hajlandó világos idõközökben is úgy cselekedni, amint cselekedett, amikor nem tehetett magáról. Nagy kegyelme az Úristennek, ha az ilyen betegnek van valakije, aki tud neki parancsolni, mert ez az egyetlen mentsége azon veszedelemmel szemben, amelyre utaltam. S az Isten szerelméért, ha valamelyik ilyen beteg olvasni találná ezeket a sorokat, gondolja meg, hogy esetleg örök üdvössége függ ettõl. Én ismerek egyeseket, akik úgyszólván teljesen elvesztették az eszüket, amellett azonban mélységesen alázatos és istenfélõ lelkek. Bár titokban agyonemésztik és agyonsírják magukat, egy tapodtat sem térnek le az engedelmesség útjáról, s türelmesen viselik a betegségüket, éppúgy, mint mások a testi bajokat. Pedig az õ vértanúságuk kétségtelenül fájdalmasabb, s éppen azért nagyobb dicsõségre számíthatnak a mennyországban. Idelent ez valódi tisztítótûz számukra, de legalább odaát nem lesz részük benne. Ellenben azokkal szemben, akik nem engedelmeskednek a maguk jószántából, ismétlem, a fõnöknõk alkalmazzanak kérlelhetetlen szigort, s ne engedjék magukat fél110

A börtönbüntetést korunkban a szerzetes rendek nem alkalmazzák többé.

Kármel 2011/5-6


71

revezettetni holmi helytelen részvét által, mert különben az ilyen betegek, az õ bolond viselkedésükkel felforgatják az egész zárdát. Eltekintve attól a veszedelemtõl, amely, mint mondtam, a szegény nõvért magát fenyegeti, az ilyen eljárásból egy másik nagy baj is származhatik. Mivel ugyanis a többiek jó színben látják az illetõt – azt meg nem tudják, hogy miként dúl bensejében a baj – amilyen nyomorult a mi természetünk, mások is azt fogják képzelni, hogy õk is melankóliában szenvednek, s hogy így nekik is meg kell engedni mindent. S tényleg az ördög nem fogja elmulasztani ezt az alkalmat, s fejükbe beszéli ezt a hóbortot. Így azután az ördög akkora felfordulást okozhat, hogy mire észreveszik, ugyancsak nehéz lesz segíteni a bajon. Ez akkora veszedelem, hogy e tekintetben a legkisebb mulasztást sem szabad elkövetni. Ha tehát a melankóliában szenvedõ nõvér szembeszállna a fõnöknõvel: bûnhõdjék érte éppúgy, mint az egészséges. Nem szabad neki semmit sem elnézni. Ha rossz szót talál mondani egy másik nõvérnek, ugyanaz legyen az eljárás, s hasonlóképpen minden egyéb ilyen dologban. Igazságtalanságnak látszik, hogy egy beteget, aki nem tehet magáról, éppúgy büntessenek, mint az egészségeset. Igen ám, de akkor az is az, amikor az õrülteket megkötözik és megvesszõzik, a helyett, hogy megengednék, hadd gyilkoljanak le mindenkit. Higgyenek nekem, én ezt kipróbáltam; s miután, azt hiszem, ugyancsak sok egyéb eszközzel tettem kísérletet, arra az eredményre jutottam, hogy nincs más, ezen kívül. Az a perjelnõ, aki csupa részvétbõl az ilyeneknek megereszti a gyeplõjét, végül tûrhetetlen helyzetet fog teremteni. S még ha azután sikerül is jóvátenni a hibát, közben a többiek bizonyára nagy kárát vallották. Az õrülteket megkötözik és megbüntetik, nehogy gyilkoljanak; pedig hát az ember sajnálja õket, mert nem tehetnek arról, hogy olyanok. Mennyivel inkább kell tehát arra vigyázni, hogy az ilyenek ne legyenek ártalmára a lelkeknek az õ féktelenségeikkel. Különben is én igazán azt hiszem, mint mondtam, hogy igen sokszor a féktelenségre hajló jellem, az alázatosság hiánya és a fegyelmezetlenség nagyobb szerepet játszik náluk, mint maga a melankólia. Mondom, egyeseknél ez így van, mert észrevettem, hogyha van, aki félelmet tud bennük kelteni maga iránt, akkor szépen beadják a derekukat.Tehát képesek engedni; de akkor miért nem tudnák ugyanezt megtenni Isten kedvéért? Én attól félek, mint már mondtam, hogy az ördög ezen betegség leple alatt igen sok lelket igyekszik hatalmába ejteni. Hozzá ez a baj mostanában divatosabb, mint valaha; olyannyira, hogy ami magában véve nem egyéb, mint önfejûség és fegyelmezetlenség, azt azonnal melankóliának keresztelik el. S azért én azt szeretném, ha a mi zárdáinkban és egész Rendünkben még csak ki se ejtenék soha ezt a szót, mert úgy látszik az már magában véve is féktelenséget hoz magával. Nevezzék súlyos betegségnek – föltéve, hogy az – és kezeljék, mint olyant. Idõnkint ugyanis szükséges a nedvet valami orvossággal meghígítani, mert különben tûrhetetlenné válik. Ilyenkor az illetõ maradjon a betegszobában, s jól jegyezze meg, hogyha onnét újra visszamegy a többi közé, alázatosnak kell lennie, mint a többinek, s engedelmeskednie kell, mint a többinek; mert ha nem, akkor a baját nem fogják a javára könyvelni. Ennek így kell


70


Kármel 2011/5-6


lennie, azon okokból, amelyeket említettem, de amelyeket még sok mással toldhatnék meg.A perjelnõknek kötelessége velük nagy szeretettel bánni, akárcsak az anyának a gyermekével, a nélkül azonban, hogy ezt észrevétetné velük. Igyekezzék fölhasználni minden eszközt a meggyógyításukra. Úgy látszhatik, mintha ellenmondásba keveredném önmagammal, mert hiszen eddig azt fejtegettem, hogy szigorúan kell velük bánni. Most is azt mondom. Mert nem szabad azt hinniök, hogy érvényesíthetik szeszélyeiket, hanem kényszeríteni kell õket arra, hogy engedelmeskedjenek. Mert éppen abban van a veszedelem, ha azt hiszik, hogy azt tehetik, amit akarnak.Annyit azonban megtehet a perjelnõ, hogy nem parancsol nekik olyasmit, amirõl tudja, hogy nem fogják megtenni, mert nincs bennük annyi lelkierõ, hogy uralkodni tudjanak önmagukon.Amennyiben célirányos, ügyesen és szeretettel vezesse õket, hogy hacsak lehetséges, iránta való szeretetbõl engedelmeskedjenek, ami sokkal jobb volna. Ez meg is szokott történni, ha a perjelnõ mutatja, hogy nagyon szereti õket, s ezt szóval és tettel értésükre adja.Azt pedig tudnia kell, hogy a lehetõ legjobb orvosság, amelyet velük szemben alkalmazhat, az, ha erõsen foglalkoztathatja õket hivatalos teendõkkel, s nem ád nekik idõt az ábrándozásra, mert ez az õ megölõjük. S még ha nem is végzik valami jól a dolgukat, inkább hunyjon szemet a hibáikra, nehogy ha egyszer elvesztik a fejüket, még sokkal többet kelljen tõlük szenvedni. Nézetem szerint ez a legmegfelelõbb gyógyszer számukra. Arra is vigyázni kell, hogy ne tartsanak hosszú ima-órákat, s még a rendeseket se egészen. Legtöbbször ugyanis beteges a képzelõtehetségük, s így a hosszú elmélkedés nagyon megárthatna nekik. Hiszen még így is elég sok olyan dolgot fognak összeálmodni, amit azután sem õk, sem más, akinek elmondják, nem lesz képes megérteni.Vigyázni kell arra is, hogy halat csak nagyon ritkán egyenek, s ne tartsanak olyan hosszú böjtöket, mint a többiek. Túlzásnak látszik talán, hogy annyi tanácsot adok ezen egy baj ellen, a többirõl pedig nem beszélek, holott annyi minden súlyos betegség fordul elõ ebben a mi nyomorúságos életünkben, különösen nálunk, gyönge szervezetû nõknél. Két okból teszem ezt.Az egyik az, hogy ezek a melankóliában szenvedõk látszólag egészségesek, s nem is akarják elhinni, hogy bajuk van; mivel pedig lázuk nem lévén nem kénytelenek ágyban feküdni, sem pedig orvost hívni, szükséges, hogy a perjelnõ legyen az orvosuk. Mert ez a baj a keresztény tökéletesség szempontjából sokkal veszedelmesebb, mint azoké, akik halálos betegen feküsznek az ágyukban.A másik ok pedig az, hogy a többi bajból az ember vagy fölgyógyul, vagy pedig belehal; míg ellenben ebbõl csoda ha felgyógyul, belehalni pedig nem hal bele; ellenben odáig juthat, hogy teljesen elveszti a józan ítélõképességét. Ez is egy neme a halálnak, és pedig olyan, amely képes az egész testületet tönkretenni. Õk maguk keserves halált szenvednek bensejükben folytonos lelki gyötrelmeik, képzelõdéseik és aggályaik következtében, s így az érdemük bizonyára nagy, habár õk mindezt rendesen kísértésnek nevezik. Ha sikerülne belátniok, hogy mindez a betegségüknek folyománya, és nem vetnének rá ügyet: ez nagy könnyebbségükre szolgálna.Annyi bizonyos, hogy én nagyon sajnálom

Kármel 2011/5-6


73

õket, s kell, hogy valamennyien, akik velük vannak, részvéttel legyenek irányukban. Gondolják meg, hogy az Úr rájuk is küldhetne ilyen betegséget, s azért viseljék el õket türelmesen, a nélkül azonban, mint mondom, hogy ezt velõk észrevétetnék.Adja az Úr, hogy sikerült légyen kifejtenem, mi a teendõ ezzel a súlyos betegséggel szemben.

VIII. FEJEZET. Néhány tanácsot ad a kinyilatkoztatásokra és a látomásokra vonatkozólag.

gy látszik, mintha a látomásoknak és kinyilatkoztatásoknak puszta említése is elegendõ volna arra, hogy egyesekben rémületet keltsen. Nem értem, miért tartják olyan veszedelmes dolognak, ha az Úristen valakit ezen az úton vezet, sem pedig, hogy honnét ered ez az ijedezés. Nem akarok én most arról beszélni, hogy melyek a jók és melyek a rosszak, sem pedig azon tünetekrõl, amelyek alapján, amint azt nekem igen tudós emberek magyarázták, ezt a kérdést el lehet dönteni. Csak azt akarom kifejtem, hogy mi a teendõje annak, akinek ilyesmiben van része, mert kevés gyóntatóra fog akadni, aki emiatt rá ne ijesztene. Mert ha a lelkiatyjának azt vallja, hogy a rossz szellem mindenfélével kísérti; hogy istenkáromlásra készti; hogy esztelen és tisztességtelen dolgokat állít a lelki szemei elé: annyi bizonyos, hogy ezáltal távolról sem fogja õt annyira megbotránkoztatni, mintha arról talál beszámolni, hogy angyalt látott és beszélt vele, vagy pedig, hogy a keresztrefeszített Krisztus Urunk jelent meg neki. Most én nem azokat az eseteket akarom fejtegetni, amidõn a kinyilatkoztatások Istentõl származnak, mert hiszen azt már úgyis tudjuk, hogy milyen jó hatással vannak a lélekre; hanem inkább azokat a szemfényvesztéseket, amelyekkel az ördög igyekszik bennünket rászedni, fölhasználva erre a célra Krisztus Urunknak és a szenteknek alakjait.Ami már most ezeket illeti, nekem az a meggyõzõdésem, hogy Õ Szent Felsége nem fogja neki megengedni, s nem ád neki hatalmat arra, hogy ezekkel az alakoskodásokkal bárkit is félrevezessen, hacsak az illetõ maga nem hibás. Sõt ellenkezõleg, maga az ördög fog rajtaveszteni.Azt akarom mondani, hogy nem fogja soha megcsalni az embert, addig, amíg alázatos. Azért is semmi okunk sincs a félelemre, hanem ellenkezõleg, legyünk teljes bizalommal az Úr iránt, s ügyet se vessünk az ilyen dolgokra, hacsak nem azért, hogy azok alapján is dicsérjük Õt.

Ú


72


Kármel 2011/5-6


Ismerek valakit111, akit gyóntatói állandó rettegésben tartottak ehhez hasonló dolgok miatt, pedig, amint a lelkére gyakorolt nagy hatások és az ebbõl fakadó jó cselekedetek bizonyították, s amint utóbb maguk a gyóntatok is belátták: mégis csak az Úristentõl származtak. Szegénynek keresztet kellett magára vetnie és fügét mutogatnia – mert így parancsolták – valahányszor megjelent neki az Üdvözítõ alakja. Késõbb megbeszélte ezt a dolgot egy domonkosrendi nagy tudóssal, Bañez Domonkos atyával, s az azt mondta, hogy ezt nem jól tették, s hogy senkinek sem szabad így cselekednie. Mert akárhol látjuk is a mi Urunknak képét, rendén való dolog, hogy tiszteljük, még ha maga az ördög festette volna is. Mert õ nagy festõ, s képes erre. De azért akaratlanul is jót tesz velünk, ahelyett, hogy ártana, ha a keresztrefeszített Jézust, vagy más valami szent képet oly elevenséggel állít szemeink elé, hogy az szívünkbe vésõdik, és megmarad benne. Ez az érv teljesen meggyõzött engem, mert csakugyan, ha valahol valami igen jó képet látunk, meg fogjuk azt becsülni, ha mégannyira tudnók is, hogy rossz ember festette, s a mûvésznek bûnei egyáltalában nem fogják csökkenteni áhítatukat. Szóval a jó, vagy a rossz nem a látomásban van, hanem abban, aki azt látja, s nem fordítja alázatosan hasznára. Mert ha az illetõben megvan ez az erény, akkor nem árthat neki még az ördögi látomás sem, ha pedig nincs meg, akkor az istenibõl sem lesz haszna. Mert hiszen ha ez utóbbinak nem sikerül a lélekben alázatosságot keltenie, beláttatván vele, mennyire méltatlan az ilyen kegyelemre; s ha az illetõ inkább kevély lesz tõle: akkor úgy van vele, mint a pók, amelyben minden táplálék méreggé válik, nem pedig, mint a méh, amely mindenbõl mézet csinál. Világosabban akarok beszélni. Ha a mi Urunk jobban meg akarja magát ismertetni és szerettetni egy lélekkel, s e célból megjelenik neki; közli vele valamelyik titkát; vagy pedig másvalami rendkívüli dédelgetésben és kegyelemben részesíti; õ pedig, mint mondom, ahelyett, hogy megalázkodnék, s belátná érdemetlen, nyomorult voltát, szentnek képzelné magát, vagy azt hinné, hogy valami kiváló szolgálatot tett Istennek, s azzal szerzett érdemet erre a kegyelemre: akkor világos, hogy olyan, mint a pók, s hogy azt a nagy jót, amely ebbõl reá háramlott volna, rosszra változtatja.Viszont tegyük föl, hogy az ördög kevélységet akarván kelteni a lélekben, ilyen jelenéseket állít eléje. Ha már most a lélek csakugyan azt hiszi, hogy Istentõl valók, s megalázza magát; ha belátja, mennyire érdemetlen ekkora kegyelemre; ha igyekszik neki hívebben szolgálni; ha gazdagnak látja magát, holott, meggyõzõdése szerint, nem méltó még arra sem, hogy az olyanoknál, akiket hallomása szerint az Úr ilyen kegyelmekben szokott részesíteni, fölegye az asztalról hulló morzsát, s cselédjük legyen; ha elkezd minél szigorúbb vezeklést tartani; ha több idõt szentel a belsõ imára; ha jobban vigyáz arra, hogy meg ne sértse az Urat, akit ezen kegyelmek szerzõjének tart; ha törekszik tökéletesebben gyakorolni az engedelmességet: én biztosítom arról, hogy az ördög nem fogja megismételni ezt a fondorlatot, hanem megszégyenülve fog odébb állni, mert nem tudott semmi kárt tenni abban a lélekben. 111

A szentanya önmagáról beszél (vö. Önéletrajz 29.fej.).

Kármel 2011/5-6


75

Ha az ember valami parancsot kap, vagy pedig kinyilatkoztatást a jövõre vonatkozólag, akkor azt föltétlenül meg kell beszélnie valami okos és tudós gyóntatóval s csak azt szabad tennie és hinnie, amit ez utóbbi mond. Megmondhatja a dolgot a perjelnõnek, hogy ez azután gondoskodjék számára ilyen gyóntatóról.Ezenkívül pedig jegyezzék meg maguknak egyszersmindenkorra, hogyha az illetõ nem akarna engedelmeskedni a gyóntatónak, vagy pedig nem bízná magát az õ vezetésére, akkor vagy rossz szellemtõl származik a dolog,vagy pedig rettenetes fokú melankóliától.Mert föltéve azt az esetet,hogy a gyóntató téved, gyónója semmi esetre sem jár el tévesen, ha szigorúan az õ utasításához tartja magát, még ha az Úristen angyala szólt volna is hozzá. Mert errõl Õ Szent Felsége elõbb vagy utóbb úgyis fölvilágosítja õt, s úgy intézi a dolgot, hogy minden jóra forduljon. Ez az eljárás mindenesetre teljesen kizárja a veszedelmet, míg ellenben az, aki másképp cselekszik, sok veszedelemnek és lelki kárnak teszi ki magát. Ne felejtsük el, hogy az emberi gyarlóság igen nagyfokú, különösen a nõi nemnél, s hozzá a belsõ imának útján még jobban érvényesül. Azért is nem szabad minden ötletünket és ábrándunkat mindjárt látomásnak minõsíteni. Higgyék el nekem: ha igazán az, nem lehet félreérteni. Ahol pedig egy kis melankólia is van, ott még sokkal nagyobb óvatosságra van szükség. Mert annyi minden ilyen képzelõdés jutott már tudomásomra, hogy egészen elámultam, miképpen gondolhatják ezek a jó lelkek látomásnak azt, amit egyáltalában nem látnak. Egy alkalommal egy gyóntató jött hozzám, s nagy csodálkozással mondta el egyik gyónójának esetét. Az illetõ ugyanis azt állította elõtte, hogy a Boldogságos Szûzanya gyakran meg szokta õt látogatni; hogy oda szokott ülni az ágya szélére, s azután egy óránál is hosszabb ideig beszél neki jövendõ dolgokról és más egyébrõl. A sok badarság közül egyik-másik dolog mégis beteljesedett, s ennek alapján hittek neki. Én mindjárt átláttam a szitán, de nem mertem szólni, mert olyan világot élünk, hogy elõbb jól meg kell fontolnunk, mit fognak majd rólunk gondolni: csak így lehet súlya a szavunknak.Azt mondtam tehát, várja meg, vajjon beteljesülnek-e azok a jövendölések; érdeklõdjék egyéb jelenségek iránt, s nézzen jobban utána az illetõ személy magánéletének.Végül is kiderült, hogy bolondság volt az egész. Annyi ilyen esetet tudnék felhozni annak bizonyítására, amit mindezzel mondani akarok, hogy tudniillik a léleknek nem szabad hiszékenynek lennie, hanem várnia kell egy ideig, s alaposan tisztában kell lennie önmagával, mielõtt szólna a gyóntatójának, nehogy, habár akaratlanul, félrevezesse õt. Mert, ha a gyóntatónak nincs ezen a téren tapasztalata, akármilyen tanult ember legyen is egyébként, nem lesz képes tisztán látni. Még alig néhány esztendeje, sõt nagyon kevés ideje annak, hogy egy ember hasonló dolgokkal alaposan az orránál fogva vezetett néhány igen tudós és lelki embert, míg végre összehozták valakivel, akinek az isteni kegyelmek terén volt tapasztalata. Ez azután rögtön világosan belátta, hogy a dolog részben õrület, részben képzelõdés. Pedig akkor a dolog még nem volt szembeszökõ, sõt a tettetés nagyon is ügyes volt. Kevéssel utóbb az Úr teljesen leleplezte azt, aközben azonban annak, aki átlátott a szitán, volt mit hallania, mert senki sem hitt neki.


74

Kármel 2011/5-6


Ezen és hasonló okokból igen ajánlatos, hogy minden nõvér õszintén számoljon be a perjelnõnek belsõ imájáról, ez pedig gondosan figyelje meg az illetõ nõvérnek természetét és tökéletességi fokát, s közölje ebbeli észrevételeit a gyóntatóval, hogy az tisztább fogalmat alkothasson róla. Ha pedig a rendes gyóntatónak nem volna meg a képessége az ehhez hasonló dolgok megítéléséhez, válaszszon számára más megfelelõt. Nagyon vigyázzanak arra, hogy az ilyesféle dolgokról, ha mégannyira Istentõl valók is, s egyáltalában bármilyen más csodás jellegû kegyelemrõl, ne beszéljenek idegenek elõtt, sõt még olyan gyóntatok elõtt sem, akikben nincs annyi okosság, hogy tudnának hallgatni. Ez a szabály sokkal fontosabb, mintsem gondolnák. Sõt a nõvérek egymásközt se beszéljenek ilyesmirõl. A perjelnõ pedig okosan érttesse meg mindenkivel, hogy sokkal hajlandóbb dicsérni azokat, akik alázatosság, vezeklés és engedelmesség dolgában tûnnek ki, mint azokat, akiket Isten ennek a nagyon is természetfölötti belsõ imának útján vezet, még ha egyébként bennök is megvannak ezek az összes erények. Mert ha csakugyan az Úr lelke vezeti õket, akkor megvan bennük az alázatosság, s így a kevésre-becsülés örömet fog nekik okozni; következõleg ez az eljárás nekik nem árt, a többieknek pedig használ.Az utóbbiaknak ugyanis, tekintve, hogy ezeket a kegyelmeket, amelyeket Isten tetszése szerint osztogat, nem képesek elérni, elmehetne máskülönben a kedvük az említett erények gyakorlatától. Igaz, hogy ezek is Isten ajándékai, de az ember mégis csak sokkal többet tehet a megszerzésükre; a zárda szempontjából pedig nagyon értékesek. Adja meg nekünk õket Õ Szent Felsége! Hiszen ha törekszünk, ha vigyázunk, ha imádkozunk: Isten nem is fogja azokat megtagadni sem tõlünk, sem bárkitõl, aki az Õ irgalmában bízva igyekszik azokat megszerezni.

IX. FEJEZET. Elmondja, miképpen ment Medina-del-Campó-ból Malagonba, hogy megalapítsa az ottani Szent József-zárdát.

ennyire eltértem a tárgyamtól! De ki tudja, nem lesz-e esetleg ezen tanácsok egyikének-másikának több haszna, mint az alapítások történetének. Szóval Medina-del-Campóban voltam, a Szent József-zárdában, s nagy örömmel láttam, hogy azok az ottani nõvérek, mily pontosan követik az ávilai Szent József lakóinak példáját mindenben, a fegyelemben, a testvéri szeretetben, a szerze-

M

Kármel 2011/5-6


77

tesi szellemben; s hogy miképpen gondoskodik napról-napra a mi Urunk, minden szükségletrõl úgy a templom, mint a nõvérek számára. Újakat is vettünk föl, akiket az Úr maga választott ki, hogy kiváló tulajdonságaik révén méltók legyenek alapul szolgálni ezen lelki épület számára. Mert nézetem szerint a kezdeten fordul meg az egész jövõnek sikere, s akik késõbb jönnek, azon az úton haladnak, amelyet készen találnak maguk elõtt. Volt Tolédóban egy fõrangú hölgy, a medinaceli-i hercegnek nõvére, akinek házában én egyszer hosszabb ideig tartózkodtam elöljáróim parancsára, amint ezt elmondtam a Szent József-zárda alapításának történetében. Ez az úriaszszony akkor engem nagyon megszeretett s azt hiszem, ennek a vonzalomnak volt némi része abban, hogy az a terv fogamzott meg benne, amelyet azután megvalósított. Hiszen tényleg Õ Szent Felsége sokszor használ föl olyan eszközöket, amelyeket mi, akik nem tudjuk a jövõt, haszontalanságoknak tartunk. Mikor tehát ez az úriasszony megtudta, hogy nekem engedélyem van zárdák alapítására, elkezdett engem sürgetni, hogy létesítsek egyet egy Malagon nevû helységben, amely az õ uradalmaihoz tartozott. Én azonban hallani sem akartam róla, mert ez a község annyira kicsi, hogy a zárda megélhetését csupán csak rendes évi jövedelemmel lehetett volna biztosítani; ennek pedig én nem voltam barátja. Mikor azonban megbeszéltem a dolgot egyes tudós emberekkel, s az én gyóntatómmal, ezek azt mondták, hogy rosszul teszek.Tekintve ugyanis, hogy a tridenti szent zsinat megengedettnek tartja az évi jövedelmet, szerintök nem kellene emiatt elmulasztani egy zárda alapítását, amelyben, saját véleményem szerint is, oly buzgón szolgálnák az Urat. Ehhez járultak ennek az úriasszonynak folytonos sürgetései, úgy hogy végre is kénytelen voltam engedni. Elegendõ évi jövedelmet biztosított. Nekem ugyanis az az elvem, hogy a zárdák legyenek vagy teljesen szegények, vagy pedig legyen annyijuk, hogy a szükségleteik miatt senkit se kelljen kérésekkel zaklatniok. A legszigorúbban biztosítottuk azt, hogy a nõvérek közül senkinek se legyen semmije, hanem mindenben tartsák magukat a Szabványokhoz, éppúgy, mint a többi vagyontalan zárdák tagjai. Mikor az okmányok ki voltak állítva, néhány nõvérért küldtem, hogy azokkal meg lehessen alapítani a zárdát. Azután azzal az úriasszonnyal együtt elmentünk Malagonba, ahol még nem volt készen számunkra a ház, hogy beköltözhettünk volna. Így tehát több mint egy hétig a várkastélynak egyik lakosztályában laktunk. Az 1568-ik évi virágvasárnapon végre megtörtént az alapítás. A lakosság körmenetileg jött értünk, mi pedig lefátyolozott arccal, fehér palástban elmentünk a községi templomba, ahol szentbeszédet hallgattunk. Innét hozták azután a legméltóságosabb Oltáriszentséget a mi zárdánkba. A jelenlevõk mind nagyon meg voltak hatva. Ott maradtam még néhány napig. Az egyik napon a szentáldozás után, belsõ imába lévén merülve, magától a mi Urunktól hallottam, hogy abban a házban híven fognak ne-



76

Kármel 2011/5-6


ki szolgálni. Ha jól emlékszem, még két hónapot sem töltöttem ott egészen, mert a lelkem folyton unszolt, hogy menjek már Valladolidba, megalapítani az ottani zárdát. Hogy miért, azt mindjárt el fogom mondani.

Kármel 2011/5-6


79

égy vagy öt hónappal a malagoni Szent József-zárda alapítása elõtt, egy fiatal, elõkelõ úriember társalgás közben azt mondta nekem, hogy ha volna kedvem Valladolidban alapítani, õ igen szívesen odaadná nekem egy ottani házát, amelynek szép, nagy kertje van, s benne terjedelmes szõlõ. Késznek nyilatkozott azonnal rám is ruházni a birtokjogát ennek a nagyértékû ingatlannak. Én elfogadtam, a nélkül, hogy igazában szándékom lett volna a zárdát oda alapítani, mert hiszen az a ház majdnem egy negyed mértföldnyire volt a várostól.Azonban úgy gondolkoztam, hogy ha egyszer ott átestünk a birtokbavételen, majd átköltözhetünk késõbb a városba. Mivel pedig õ olyan lelkesedéssel tette nekem ezt az ajánlatot, nem akartam megakadályozni ezt a jó cselekedetét és lehûteni a buzgóságát112. Két hónappal utóbb – valami kevéssel több, vagy kevesebb is lehetett – olyan hirtelenül jött rá egy nagy betegség, hogy elvesztette a beszélõképességét, s igazában meggyónni sem tudott, bár sokféle jellel mutatta, hogy bocsánatért könyörög az Úrhoz. Nagyon kevéssel rá meg is halt, és pedig jó messze onnét, ahol én éppen tartózkodtam.Az Úr azt mondta nekem, hogy az üdvössége nagyon is kockán forgott, de hogy megkönyörült rajta azon szolgálatáért, amelyet Szûzanyjának tett azáltal, hogy odaadta azt a házat kolostorul az Õ Rendje számára; s hogy addig marad a tisztító helyen, amíg csak ott el nem mondják az elsõ szentmisét; akkor azután kiszabadul. Ennek a léleknek súlyos kínjai nekem állandóan a szemem elõtt lebegetek, úgy hogy bár tulajdonképpen Tolédóban szerettem volna alapítani, egyelõre lemondtam errõl, és siettem, hogy tõlem telhetõleg minél elõbb meg alapítsam a zárdát Valladolidban. A dolog nem ment olyan gyorsan, mint ahogy szerettem volna, mert kénytelen voltam jó egynéhány napig Ávilában, a Szent József-zárdában maradni, amely-

nek én állottam az élén, azután pedig a medina-del-campói Szent Józsefben, mert arra vettem utamat. Ez utóbbi helyen az egyik napon belsõ imába lévén merülve, azt mondta nekem az Úr, hogy siessek, mert az a lélek nagyon sokat szenved. Így azután bár még nem volt meg a kellõ felszerelés, szót fogadtam, s Szent Lõrincnapján értem Valladolidba. Mikor megláttam a házat, nagyon elszorult a szívem, mert beláttam, hogy a nõvérek illõ elhelyezése azon a helyen rendkívül nagy költségekkel járna, de meg azután, bár nagyon kellemes volt, a kert pedig igazán pompás, tekintve, hogy a folyó partján feküdt, nem lehetett egészséges. Annak ellenére, hogy el voltam fáradva, misét kellett hallgatnom, s így elmentem a mi Rendünk templomába, amelyet a város kapuja mellett láttam. Az is oly messze volt, hogy a szomorúságom még megkétszerezõdött. Mindamellett nem szóltam róla semmit a társnõimnek, nehogy elvegyem a kedvüket. Nagy titokban tehát munkásokat hozattam, s néhány agyagfalat állíttattam föl, hogy meglegyen a klauzúra és a szükséges helyiségek. Bár gyönge volt a hitem, de azért valamelyes mégis csak volt, hogy az Úr, azok után, amiket nekem mondott, majd csak segít a bajon.Velünk volt az a pap, akirõl már beszéltem, tudniillik De Ávila Julián, s azon két említett szerzetes közül, akik sarutlanok akartak lenni, az egyik, aki éppen tanulmányozta nálunk ezen új zárdáknak életmódját113. De Ávila Julián azzal veszõdött, hogy megszerezze az egyházi hatóság engedélyét, amelyet már jóelõre megígértek nekünk, mielõtt még odaérkeztem volna. Nem sikerült a dolgot oly hamar nyélbe ütni, hogy ne jött volna közbe egy vasárnap, mielõtt megkaptuk volna az alapítási engedélyt. Arra azonban fölhatalmaztak bennünket, hogy misét mondathassunk abban a helyiségben, amelyet kápolnává akartunk alakítani; s azt meg is tettük. Én nem is álmodtam volna, hogy akkor teljesedjék be az, amit az Úr nekem arra a lélekre vonatkozólag mondott. Mert bár az elsõ szentmisérõl beszélt, én azt értettem rajta, amelynél majd elhelyezik a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Mikor a pap a szent Ostyával kezében odajött arra a helyre, ahol a szentáldozáshoz járultunk, s én odatérdeltem, hogy magamhoz vegyem az Úr testét, a pap oldala mellett egyszerre csak ott láttam azt az említett úriembert, fényes és örömtõl ragyogó arccal, és összekulcsolt kezekkel. Megköszönte nekem, amit kiszabadítása érdekében tettem, s azzal boldogan fölment a mennyországba. Annyi bizonyos, mikor elõször értesültem arról, hogy az üdvösség útján van, meg voltam lepetve. Én nem mertem volna ezt remélni. Ellenkezõleg, nagy fájdalmat éreztem miatta, mert nézetem szerint olyan élet után, amilyent õ folytatott, másképp kellett volna meghalnia, hogy üdvözülésében bízni lehessen. Igaz ugyan, hogy voltak jó tulajdonságai, de másrészt nagyon is el volt merülve a világi élvezetekben, bár azért szerzetes nõvéreim elõtt említette, hogy sokszor gondol a halálra. De hát a mi Urunk igen nagyra becsüli a legkisebb szolgálatot is, amelyet

112

113

X. FEJEZET. Elmondja a valladolidi zárda alapítását, amely a kármelhegyi Boldogasszony fogantatásáról van elnevezve.

N

Ez az úriember De-Mendoza Don Bernardin, az ávilai püspök fivére volt.

Keresztes Szent János.



78


Kármel 2011/5-6


valaki az Õ Szûzanyjának tesz, s nagy az Õ irgalma. Dicséret és áldás legyen neki mindenekért! Mert így jutalmazza örök élettel és boldogsággal a mi nyomorult szolgálatainkat, s akármilyen csekélyek legyenek is, Õ naggyá teszi õket. Mikor azután elérkezett Nagyboldogasszony napja, az 1568-ik év augusztus havának 15-ike, megtörtént ezen új zárdának birtokbavétele. Igen rövid ideig tartózkodtunk benne, mert majdnem valamennyien nagyon betegek lettünk, mígnem egy ottani úriasszony megkönyörült rajtunk. De-Mendoza Mária úrnõ a neve, Cobos parancsnoknak felesége, és édesanyja De-Camarasa õrgrófnak. Igen buzgó keresztény és rendkívül jószívû volt, amit bõkezû adományai ékesszólóan bizonyítottak. Még mielõtt személyesen érintkeztem volna vele, már akkor is sok jótéteményét élveztem, amennyiben nõvére az ávilai püspöknek, aki az elsõ zárdánkban, de meg egyáltalában mindenben, ami Rendünk érdekébe vág, oly kegyes volt irányunkban. Mivel annyira jószívû, s látta, hogy ott nagy nehézségek nélkül nem maradhatunk, egyrészt mert távol lévén a várostól nem igen kapunk alamizsnát, másrészt meg a betegségek miatt, azt ajánlotta nekünk, adjuk neki azt a házat, õ majd vesz nekünk helyette mást. Úgy is tett, és sokkal értékesebbet adott helyette, azonfelül pedig ellátott bennünket eddig minden szükségessel, s meg fogja tenni, amíg csak él. Szent Balázs napján költöztünk új házunkba ünnepélyes körmenettel, amelyen a lakosság nagy szeretettel vett részt. Ez az érzelem most is megvan, mert az Úr sok irgalmasságot gyakorol abban a zárdában. Meghívott belé egyes lelkeket, akiknek életszentségét valamikor késõbb még csodálni fogják, és dicsõítik majd az Urat, aki ily módon kegyeskedik kinyilvánítani mûveinek nagyszerûségét és kegyelmeket árasztani teremtményeire. Belépett például oda egy, aki a világ iránti megvetésével ugyancsak megmutatta annak valódi értékét; pedig még egészen fiatal. Jónak látom itt elmondani az esetet, egyrészt azok megszégyenülésére, akik szeretik a világot, másrészt pedig azon fiatal leányok bátorítására, akiknek az Úr jó vágyakat és sugallatokat ad, hogy legyen erejük megfogadni hívó szózatát. Él ebben a városban egy úriasszony, akinek De-Acuña Mária a neve. DeBuendia grófnak a nõvére és Kasztilia tartomány kormányzójához ment feleségül. Egész fiatalon vesztette el férjét, s egy fia és két leánya maradt utána. Mint özvegy olyan szentül élt, és oly erényesen nevelte gyermekeit, hogy érdemeire való tekintettel az Úr a maga szolgálatára választotta ki õket. Rosszul mondtam: három leánya maradt. Közülök az egyik korán lépett szerzetbe, míg a másik nem akart férjhez menni, hanem édesanyjánál maradva, vele együtt igen épületes életet élt. A fiú már zsenge korában kezdte megérteni, hogy mit ér a világ, s hogy az Úristen szerzetesi életre hívja õt; annyira, hogy senki sem volt képes õt ettõl eltéríteni. Megjegyzendõ, az édesanyja nagyon is örült ennek, s imáival bizonyára elõmozdította az ügyet a mi Urunknál; azonban a rokonokra való tekintetbõl nem árulta el érzelmeit. Egy szóval, ha az Úr a maga számára kíván egy lelket, a teremt-

Kármel 2011/5-6


81

mények hiába húzzák más irányba. Itt is így volt: három esztendeig tartották viszsza, és igyekeztek õt mindenképpen lebeszélni, de végül mégis csak belépett a Jézus-társaságba. Errõl az úriasszonyról pedig egyik gyóntatója azt mondta nekem, hogy a szíve soha életében nem volt annyira csordultig boldogsággal, mint azon a napon, amelyen a fia letette a fogadalmat. Ó, Uram! Mekkora kegyelem az, ha valakit olyan szülõkkel áldasz meg, akik igazi szeretettel szeretik gyermekeiket; akik nem ezen, hanem a másvilágon igyekeznek nekik olyan uradalmakat, elsõszülöttségi birtokokat és gazdagságot biztosítani, amelyek sohasem érnek véget. Igazán szomorú dolog, hogy ez a világ olyan szerencsétlen és vak, s a szülõk becsületbeli kötelességnek tekintik azt, hogy ezeket a hitvány földi javakat a családjuk számára biztosítsák. Elfelejtik, hogy elõbb-utóbb mindennek vége lesz; hogy minden mulandó dolog, ha el is tart egy ideig, végre mégis csak elpusztul; hogy nem érdemes vele sokat törõdni. Nem gondolják meg, hogy hiúságuknak szegény gyermekeik adják meg az árát; hogy mekkora vakmerõség Istentõl elragadni azokat a lelkeket, amelyeket Õ a maga számára kíván; s hogy mekkora jótól fosztják meg õket. Mert még ha el is tekintünk attól az örök boldogságtól, amelyre az Úristen hívja õket, már az is igen nagy boldogság, ha az ember megszabadul ennek a világnak rabigájától és törvényeitõl, és pedig annál nagyobb boldogság, minél nagyobb súllyal nehezedtek rá ez utóbbiak. Ó, Istenem, nyisd meg szemeiket! Értesd meg velük, hogy melyik az a szeretet, amelyre gyermekeik irányában kötelezve vannak. Ne engedd, hogy akkora rosszat tegyenek velük, s õk kénytelenek legyenek panaszkodni szüleikre az utolsó ítélet napján, amikor kénytelen-kelletlen be fogják látni minden dolognak valódi értékét. Mikor tehát Isten irgalma ezt a fiatal úriembert, ennek az úriasszonynak, DeAcu?a Mária úrnõnek fiát – akinek neve De-Padilla Antal úr – körülbelül tizenhét éves korában a világból a szerzetbe hívta, a családi vagyon az idõsebb leányra, DePadilla Lujza úrhölgyre maradt, nagybátyjuknak, De-Buendia grófnak ugyanis nem voltak gyermekei, s így Antal úr örökölte ezt a grófságot, nemkülönben a „Kasztilia-kormányzója” címet és méltóságot. Mivel azonban nem tartozik a tárgyamhoz, nem mondom el, hogy mennyit kellett rokonaitól szenvednie, mígnem sikerült szándékát végrehajtania. Ezt csak az olyan ember tudja elképzelni, aki tudja, mit adnak a világiak arra, hogy családjuknak magva ne szakadjon. Ó, Fia az örök Atyának, Jézus Krisztus, mi Urunk, igazi királya a mindenségnek! Vajjon mit hagytál Te hátra ezen a világon, amit mi, a Te leszármazottaid örökölhetnénk Tõled?! Vájjon mi más birtokod volt Neked, én jó Uram, mint a szenvedés, a fájdalom, a gyalázat?! S ahhoz is csak a keresztfát adták neked, hogy rajta kiürítsed a halálnak kínos, keserû kelyhét! Egy szóval, én Istenem, ha mi a Te igazi gyermekeid óhajtunk lenni, s ha nem akarunk lemondani örökségünkrõl, nem szabad kerülnünk a szenvedést. A Te címered: öt seb. Rajta tehát, leányaim, legyen ez a mi jelvényünk is, ha az Õ birodalmának akarunk örökébe lépni. Kényelemmel, élvezetekkel, méltóságokkal, és gazdasággal nem lehet megszerezni azt, amit Õ annyi véren vásárolt


80


Kármel 2011/5-6


meg. Ó, ti nagyurak! – az Isten szerelméért nyissátok ki szemeiteket! Fontoljátok meg, hogy Jézus Krisztusnak igazi lovagjai, s az Õ Egyházának fejedelmei, egy Szent Péter és egy Szent Pál, nem azon az úton jártak, amelyen ti! Vagy azt hiszitek talán, hogy a ti számotokra új utak léteznek? Ne higgyétek ezt. Nézzétek, hogyan igyekszik az Úr meggyõzni benneteket az ellenkezõrõl ilyen fiatalkorú egyének példája által, amilyenek azok, akikrõl most beszélünk. Egynéhányszor volt alkalmam látni ezt az Antal urat, s beszéltem vele. Saját állítása szerint, szerette volna, ha még sokkal többje lett volna, hogy annál többrõl mondhasson le. Boldog ifjú és boldog hajadon! Abban a korban, amelyben a világ legjobban szokott zsarnokoskodni az övéin, õk, Isten különösön kegyelmébõl, lábbal tudták azt tiporni. Áldott legyen Õ, aki ekkora jót tett velük. Mikor azután a családi birtok a nagyobbik nõvérre maradt, az ugyanazt tette vele, amit a fivére. Ugyanis már gyermekkora óta teljesen ráadta magát a belsõ imára – abban pedig megértteti velünk az Úr az igazságokat – s így éppoly kevésre becsülte azt, mint a fivére. Ó, Uram! – hányan lettek volna készen fáradni, szenvedni, pörösködni, sõt akár az életüket és becsületüket is kockára tenni csupán azért, hogy biztosítsák maguknak ezt az örökséget! Nekik pedig azért kellett ugyancsak sokat elviselniök, hogy szabad legyen róla lemondaniok. Ilyen a világ! Õ maga állítja legjobban szemeink elé saját ostobaságait: de hát persze vakok vagyunk, s így nem látjuk meg. Csakhogy megszabadulhasson ezen örökség nyûgétõl, a legnagyobb örömmel hagyta azt húgára, az egyetlen hátralevõ örökösre, aki akkor tíz, vagy tizenegy éves volt.A rokonság, nehogy valamiképpen beálljon az a félelmetes magvaszakadás, azonnal elhatározta, hogy a kisleányt összeházasítják egyik nagybátyjával, édesatyjának fivérével. Meg is szerezték ehhez a római pápának fölmentését, s eljegyezték õket egymásnak.Az Úr azonban nem akarta, hogy ilyen kiváló anyának leánya, és ilyen testvéreknek testvére rosszabbul járjon, mint õk; s így történt meg az, amit el akarok mondani. A fiatal leány eleinte tetszését találta a világias öltözetekben és piperében, amelyek természetesen az õ zsenge korában és magas rangja mellett alkalmasak voltak arra, hogy lekössék a szívét. Azonban alig volt két hónapja eljegyezve, mikor az Úr elkezdte õt megvilágosítani, amit azonban õ akkor még nem értett meg. Miután nagy örömben töltött el egy napot jegyesével, akit korát meghaladó hévvel szeretett, egyszer csak mély szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy az a nap véget ért, s hogy éppen így fog véget érni a többi is. Ó, nagy Isten! – íme, ugyanaz az öröm, amelyet a mulandó dolgok szereztek neki, oltott beléje irányukban megvetést. Olyan szomorúság fogta el, hogy végre már a jegyese elõtt sem volt képes titkolni hangulatát, habár még nem értette, mi a baja, s nem tudta mit feleljen, mikor jegyese ezt kérdezte tõle. Ezen idõtájban történt, hogy múlhatatlanul el kellett utaznia valahová, jó messze attól a helytõl. Nagyon fájt neki az elválás, mert annyira szerette õt.Azonban ekkor az Úr fölfedezte elõtte szomorkodásának igazi okát, tudniillik azt, hogy

Kármel 2011/5-6


83

lelke afelé hajlik, aminek sohasem fog vége szakadni; s õ kezdte belátni, hogy testvérei sokkal biztosabb pályát választottak, s hogy neki hagyták örökségül a világ veszedelmeit. Egyrészrõl ez a gondolat foglalkoztatta, másrészrõl pedig nem tudta, mindaddig, amíg meg nem kérdezte, hogy bár el van jegyezve, még mindig lehetséges szerzetbe lépnie, s így sokat búslakodott. Fõleg azonban jegyese iránt érzett szeretete akadályozta õt abban, hogy megérlelõdjék benne az elhatározás, s így nagy volt a lelki szenvedése. Mivel azonban az Úr tényleg kiválasztotta õt a maga számára, lassankint csökkentette benne a jegyesi szeretetet, s növelte a vágyat, hogy mindenrõl lemondhasson. Ezen idõben még csupán csak az a vágy vezette, hogy biztosítsa örök üdvét, s erre a célra a legjobb eszközöket válassza. Úgy látta ugyanis, hogy a világi dolgok közepette, elhanyagolná az örökkévalókat. Maga az Úristen öntötte belé ebben az ifjú korban ezt a bölcsességet, amely arra indította, hogy azt igyekezzék minden áron megszerezni, aminek soha sem szakad vége. Boldog lélek! aki oly korán megszabadult attól a vakságtól, amely annyi öregembert kísér a sírig! Mikor érezte, hogy a szíve újra szabad, elhatározta, hogy azt egészen az Úristennek adja. Mindaddig senkinek sem szólt, most azonban megbeszélte a dolgot nõvérével. Az utóbbi azonban gyermeki szeszélynek tartotta az egészet, s igyekezett õt lebeszélni róla, fölhozva egy pár érvet amellett, hogy szépen üdvözülhet a házaséletben is. Erre õ azt felelte, hogy: „Hát akkor te miért hagytad el a világot?” Így múlt el néhány nap.Vágya nõttön-nõtt, azonban édesanyjának nem mert róla szólni, pedig talán éppen õ szította lelkében ezt a küzdelmet buzgó imáival.

XI. FEJEZET. Folytatólag elmondja, hogy miképpen sikerült De-Padilla Casilda úrhölgynek elérnie szent vágyainak célját, s belépnie a szerzetbe.

zidõtájt öltöztettek be ebben a Fogantatásról nevezett zárdában egy szolgálattevõ nõvért, akinek hivatása történetét esetleg még elmondom114. Mert bár egyszerû parasztleány lévén, rangban különbözik az elõbbitõl, tekintve azokat a rendkívüli kegyelmeket, amelyekkel Isten elárasz-

E 114

Apostolokról nevezett Stefánia


82


Kármel 2011/5-6

Kármel 2011/5-6


85


totta, Õ Szent Felsége dicsõségére szolgálna, s érdemes volna, ha emlékét megörökíteném. Casilda úrhölgy – mert ez volt a neve az Úr ama kedveltjének, – egyik nagynénjével, aki jegyesének édesanyja volt, részt vett ezen a beöltözési szertartáson, s rendkívül megszerette ezt a zárdát. Úgy gondolta, hogy mivel kevesen vannak és szegények, jobban tudnak szolgálni az Úrnak. Mindamellett még nem szánta el magát arra, hogy elhagyja jegyesét. Mert ez volt, ami õt legjobban visszatartotta. Elgondolta, hogy eljegyzése elõtt mindennap egy bizonyos idõt szokott szentelni a belsõ imára, mert az õ jóságos, szentéletû édesanyja erre szoktatta õt is, fiát is és egész házanépét. Hétéves koruktól kezdve ugyanis mindennap, egy meghatározott órában, bement velük a házikápolnába, s tanítgatta õket arra, hogy miképpen elmélkedjenek az Úr kínszenvedésérõl. Azonkívül gondoskodott arról is, hogy gyakran gyónjanak. Ennek köszönhette, hogy teljesedésbe mentek hõ vágyai, s hogy Isten valamennyit a maga számára választotta ki. Õ maga mondta nekem, hogy folytonosan újra fölajánlotta õket Istennek, s azért imádkozott, hogy mentse ki õket a világból, mert õ már teljesen tisztában volt azzal, hogy mennyire nem érdemes azt valamire becsülni. Elgondolom néha, ha majd ezek a gyermekek ott találják egyszer magukat az örök boldogság élvezetében, s teljesen átértik, hogy ki juttatta õket oda: hogyan fognak majd neki hálálkodni, s mennyire fogja növelni az édesanya boldogságát az, hogy ott láthatja õket! Míg ellenben azok, akik csupán amiatt, mivel szüleik nem úgy nevelték õket, mint Isten gyermekeit – holott sokkal inkább az Övéi, mint a magukéi – ott látják magukat velük együtt a pokolra taszítva: hogyan fogják õket átkozni, s mily irtózatos lesz az a kétségbeesés! Visszatérve arra, amit mondani akartam, hogy tudniillik, eljegyzése óta még a rózsafüzér elmondásához sem igen volt már kedve: mikor ezt észrevette, nagyon megijedt, hogy ez majd mindig rosszabbra fog fordulni, míg ellenben arról meg volt gyõzõdve, hogy ha ebbe a zárdába belép, örök üdvössége biztosítva lesz. Így azután végleg megérlelõdött benne az elhatározás. Õ és nõvére egy reggel, édesanyjuk társaságában, eljöttek ide, s történetesen beeresztették õket a zárda belsejébe! Azt természetesen senki sem gyanította, hogy a fiatal leánynak mi a szándéka. Mikor egyszer bent volt, senki sem tudta õt többé onnét távozásra bírni. Úgy sírt és zokogott, hogy hagyják ott, s oly szívrehatóan könyörgött, hogy valamennyien el voltak ámulva. Édesanyja, habár szíve mélyén örült, félt a rokonságtól, s nem akart a dologba beleegyezni, nehogy azt mondják, hogy õ beszélte rá. A perjelnõ115 is ezen a véleményen volt; de meg aztán úgy találta, hogy még túlságosan fiatal, s hogy jobban próbára kell tenni a hivatását. Ez délelõtt történt. Ott kellett maradniok késõ estig, míg végre elküldtek a gyóntatójáért, ugyanazért a domonkosrendi

atyáért, Domonkos mesterért, aki nekem is gyóntatom volt116, s akirõl ezen könyv elején tettem említést. Mert én magam akkoriban nem voltam itt. Ez az atya rögtön tisztában volt azzal, hogy az Úr lelke mûködik benne, s bár sokat kellett szenvednie a rokonságtól, lelkesen fölkarolta az ügyét. Így kellene tenniök mindazoknak, akik az Úrnak akarnak szolgálni, valahányszor olyan lélekre akadnak, akit Õ szerzetesi életre hív, s nem volna szabad annyi tekintettel lenniök az emberi okosságra. Megígérte tehát neki, hogy támogatni fogja, s hogy rövidesen visszasegíti a zárdába. Sok rábeszélés után, s hogy az édesanyját ne okolják, ezen alkalommal még engedett, s hazament. Mivel pedig vágyai folyton erõsbödtek, édesanyja bizalmasan közölte a dolgot a rokonsággal, vigyázva arra, hogy a võlegény semmit se tudjon meg a titokról.Azt mondták rá, hogy gyerekség az egész; hogy várjon, míg felnõ, mert hiszen még a tizenkettedik évét sem töltötte be. Õ erre azt jegyezte meg: ha elég érettnek tartják arra, hogy férjhez adják és szabadjára eresszék a világban, miért tekintik kiskorúnak ahhoz, hogy Istennek szentelje magát?! Olyan okos dolgokat tudott mondani, hogy világosan látta az ember, nem a maga esze beszél belõle ebben a dologban. A dolog azonban nem maradt annyira titok, hogy a võlegény neszét ne vette volna. Mikor Casilda errõl értesült, nem tartotta tanácsosnak bevárni megérkezését. A Szeplõtelen Fogantatás ünnepén nagynénjénél, võlegénye édesanyjánál tartózkodott, akinek errõl a dologról nem volt tudomása. Ezt szépen megkérte, engedje meg, hogy falura mehessen a nevelõnõjével egy kis kirándulásra. Nagynénje, hogy örömet szerezzen neki, megengedte, fogatot bocsátott rendelkezésére, s a háznép közül néhányat kíséretül adott melléje. Ezek egyikének Casilda pénzt adott, s meghagyta neki, vigyen egy-két köteg venyigét ezen zárda kapujához, s várjon vele ott, míg õ odajön. Ezalatt õ oly irányban hajtatott a kocsijával, hogy végre odaérkeztek a zárdához. Mikor ott voltak a kapu elõtt, azt mondta, hogy kérjenek a forgónál egy pohár vizet, de ne mondják meg, hogy ki számára lesz, s azzal sietve kiszállt a kocsiból. Azt mondták, hogy odahozzák neki a vizet, de õ nem akarta. A venyigecsomók már ott voltak, s õ beizent, hogy jöjjön valaki a kapuhoz, s vegye át õket; õ pedig egészen odaállt a kapu mellé. Mikor azután a kapu kinyillott, õ hirtelen besurrant, odaszaladt a Szûzanya szobrához, megölelte azt, s könyörgött a perjelnõnek, hogy ne utasítsa ki. Odakint ez alatt a háznépe hangosan kiabált, és verte a kaput. Erre õ a rácsnál beszélt velük, s kijelentette, hogy semmi áron sem hagyja el a zárdát; hogy menjenek és mondják meg édesanyjának. A nõk, akik kíséretében voltak, nagy jajveszékelést csaptak, azonban õ nem sokat törõdött velük. Mikor a nagynénje értesült a dologról, azonnal odajött.

115

116

Mária Baptista anya, Szent Terézia unokahúga.

Bañez Domonkos


84


Kármel 2011/5-6


A dolognak az lett a vége, hogy sem a nagynénje, sem a jegyese, akik oda jöttek és a rácsnál beszélve vele, igyekeztek õt eltántorítani, nem értek el mást, mint hogy nagy lelki fájdalmat okoztak neki, addig, amíg vele voltak, de ezzel csak még rendíthetetlenebbé tették elhatározását.A jegyese sok jajveszékelés után, azzal állott elõ, hogy sokkal nagyobb szolgálatot tehetne Istennek azzal, ha alamizsnát osztogatna. Casilda azt felelte erre, hogy azt csak tegye meg szépen õ maga.Többi ellenvetéseire pedig azzal vágott vissza, hogy neki fontosabb a lelke üdvössége; már pedig õ érzi gyöngeségét, s tudja, hogy a világ bûnre vivõ alkalmainak közepette nem volna képes lelkét biztosítani; hogy jegyesének nincs oka reá neheztelni, mert hiszen nem másért, hanem csak Isten kedvéért hagyta el õt: már pedig ezt nem tekintheti sértésnek. Mikor jegyese végre belátta, hogy semmivel sem tudja megingatni, fölkelt és otthagyta. Ezt sem vette a szívére, sõt ellenkezõleg, emiatt egészen kiábrándult belõle. Mikor az Úristen valódi fényében mutatja meg az igazságot valamely léleknek, akkor a kísértések és zavarok, amelyeket az ördög támaszt ellene, csak még inkább elõbbre segítik, mert ilyenkor már Õ Szent Felsége küzd az érdekében. Ebben az esetben is világos volt, hogy az a fiatal leány nem a maga eszébõl meríti, amit mond. Mikor jegyese és rokonai belátták, hogy hiába erõlködnek, s hogy szépszerével nem tudják kilépésre bírni, erõszakhoz nyúltak. Királyi parancsot eszközöltek ki, amelynek értelmében ki kellett õt hozni a zárdából, és szabadlábra helyezni. Ezen egész idõ alatt, amíg bent volt, tudniillik a Fogantatás ünnepétõl egészen Aprószentek-napjáig 117, amikor elvitték, világi ruhában volt a nõvérek között, de úgy végezte a szerzetesi élet összes kötelmeit, mintha már be lett volna öltöztetve, s csak úgy ragyogott a boldogságtól. Az említett napon a rendõrség jött érte, s egy úriember házához vitték. Keservesen zokogott, mikor mennie kellett, s folyton azt hajtogatta, hogy minek kínozzák õt, hiszen úgysem fognak vele célt érni. Odakint azután ugyancsak volt rábeszélés és pedig úgy szerzetes papok, mint mások részérõl. Egyesek ugyanis gyerekeskedésnek tartották az egészet, mások pedig azt óhajtották, hogy élvezze vagyonát és társadalmi állását. Nagyon hosszúra kellene nyújtanom az elbeszélés fonalát, ha el akarnám mondani, mindazt a sok vitatkozást, amely ebben az ügyben folyt, s hogy miképpen állta meg a helyét mindenkivel szemben. Valósággal álmélkodtak azokon a dolgokon, amiket nekik mondott. Mikor látták, hogy minden hiábavaló, édesanyja házában helyezték el, hogy ott tartsák egy ideig. Ez már ráunt erre a sok veszekedésre, s egyáltalában nem kelt védelmére, sõt úgy látszott, mintha már õ is ellenezné tervét. Talán azért viselkedett így, hogy jobban próbára tegye. Nekem legalább 117 118

1573.dec. 8-dec.28. Elõkelõ nõk ruházatának volt kiegészítõ része.

Kármel 2011/5-6


87

késõbb ezt mondta, s õ annyira szentéletû, hogy nincs ok abban kételkednem, amit mond. Csakhogy leánya nem értette ezt meg. Hozzá az a lelkiatya, akinél gyónni szokott, szintén nagyon ellene volt hivatásának, úgyhogy nem volt egyéb támasza, mint az Úristen, s egy fiatal úrileány, aki édesanyja házanépéhez tartozott, s akinél vigasztalásra talált. Így telt az idõ sok szenvedés és kellemetlenség közepette, mígnem betöltötte tizenkettedik évét. Ekkor megtudta, hogy rokonsága miben töri a fejét. Belátva azt, hogy nem tudják kiverni fejébõl a tervét, elhatározták, hogy beadják abba a zárdába, amelybe a nõvére lépett be, mivelhogy abban az élet nem olyan szigorú. Mihelyt errõl értesült, elhatározta, hogy igyekezni fog minden lehetõ eszközt felhasználni, csakhogy elérje szíve vágyát, s megvalósíthassa szándékát. Midõn tehát egy napon édesanyjával szentmisére ment, s a templomban édesanyja belépett egy gyóntatószékbe, nevelõnõjét elküldte az egyik szerzetes-atyához azzal a kéréssel, hogy mondjon a szándékára egy szentmisét. Mikor pedig látta, hogy a nevelõnõ eltávozott, gyorsan levetette sárcipõjét118, s a kabátja ujjába dugta, azután följebb húzta hosszú szoknyáját, s a lehetõ legnagyobb sietséggel elindult ezen zárda felé, amely jó messze volt onnét. A nevelõnõje, mikor nem találta a templomban, utána sietett, s mikor már-már utolérte, odakiáltott egy embernek, hogy fogja meg. Az illetõ késõbb elmondta, hogy nem volt képes mozdulni, s így kénytelen-kelletlen tovább engedte. Odaérve a zárda külsõ kapujához, azt bereteszelte maga után, s elkezdett kiáltozni, hogy eresszék be. Mire a nevelõnõ odaérkezett, már bent volt a zárdában, ahol azonnal beöltöztették. Így valósultak meg tehát azok az üdvös vágyak, amelyeket az Úr oltott a szívébe. Õ Szent Felsége hamarosan elkezdte õt megjutalmazni szellemi kegyelmekkel, õ pedig híven kezdett neki szolgálni nagy lelki örömmel, mélységes alázatossággal és mindenrõl való lemondással. Áldott legyen örökkön-örökké Õ, aki ezen szegényes daróc ruha alatt oly boldoggá tudja tenni azt, aki valamikor annyira szerette a gazdag és fényes öltözeteket. Bár azért a daróc sem volt képes elfödni szépségét, mert az Úr gazdagon megáldotta õt úgy testi, mint lelki elõnyökkel, rendkívül megnyerõ jellemmel, és éles értelemmel, úgyhogy a nõvérek valamennyien áldják érte Õ Szent Felségét. Bárcsak adná Isten, hogy sokan követnék hivatásuk kegyelmét úgy, amint õ követte.


86

SZENT TERÉZZEL A SZENTMISÉBEN

Kármel 2011/5-6

LITURGIA SZENT TERÉZZEL A SZENTMISÉBEN Igeliturgia „Én majd élõ könyvet adok neked.”(Ön.XVI.f.) Szent Arcról nev. Magdolna OCDS Budapest

LITURGIA

z ige liturgiájának legfõbb részét a szentírási olvasmányok, az Evangélium, és az azok közti zsoltárok alkotják. Majd mindezek után következik a homília, a Credo (Hiszekegy), és az egyetemes könyörgések. Az idõk folyamán az olvasmányok száma és szakaszaik változtak. Régebben évenként tértek vissza a felolvasott részek az egyházi évnek megfelelõen. Ma a vasárnapok, és ünnepnapok szentírási részei 3 évente, a köznapi olvasmányok kétévente térnek vissza. Hétköznapokon, és ünnepeken általában egy olvasmányt és egy evangéliumi szakaszt hallunk. Fõünnepeken valamint vasárnap két olvasmányt és egy evangéliumi szakaszt olvasnak fel.

A

Elsõ olvasmány: Az Ószövetségbõl van. (Csak húsvéti idõben van az Újszövetségbõl.) Az Evangélium ószövetségi elõképét állítja szemünk elé, azért hogy az üdvtörténet folyamatosságát jobban érzékeljük. Ünnepélyes szentmisében és a klasszikus római rítusban (tridenti) recitálva éneklik az olvasmányt (ez az un. Missa cantata, aminek jelentése énekelt mise). Szent anyánk azt kéri lányaitól a Szabványokban, hogy „Vasár, és ünnepnapokon énekeljék a szentmisét.” A többi nap ének nélkül mondják el. Ez is segíthet minket a szilencium megtartásában, a kármelita templom csendjében történõ belsõ imában, kármelita lelkiségünk fejlõdésében, Jegyesünk hangjának felismerésében, Akit a csendben hallhatunk meg igazán.A recitáció lényege, hogy a szöveg szabályozza a dallamot.Végtelen mennyiségû szöveget képes elhordozni. Ez azt jelenti, hogy egy hangra sok szótag énekelhetõ. Ezekkel az olvasmány-recitáció technikákkal hosszabb szövegeket tudtak énekelni. Szimbolikus jelentése ennek a módnak az, hogy nem egy egyszerû emberi közlésrõl van szó hanem maga Isten van jelen az Igeliturgiában, és az Õ üzenetét közli a felolvasó szolgálattevõ. Teréz így ír az Igében jelenlévõ Úrról: „Õ Szent Felsége maga volt az az igazi könyv, amelyben szemlélhettem az igazságokat.” (Ön.XXVI.f.) Gyakorlati célja az is volt, mégpedig az, hogy jól hallható legyen, mivel nem volt más erõsítés. Az

Kármel 2011/5-6


89

õsi liturgiában, mindent, amit hangosan kellett olvasni, recitáltak. A recitálás általában magas hangon történik (Pl. passió stb.). Ezért a recitáló hang és a legmélyebb hang közti távolság terc, kvart, vagy kvint. Ennél nagyobb hangterjedelem nincsen. Teréz is beszél nekünk a recitálás szépségérõl, egyszerûségérõl, a Szabványokban. „Az ének ne legyen dallamos, hanem egyenlõ magasságban és egy hangon végezzék.” A Kármelben különösen fontos szerintem az egyszerûségre való törekvés az éneklésben is. Ünnepélyes szentmisében az olvasmány-recitálást, lektorok vagy diakónusok végzik. A Szentmise olvasmányait a Lectionarium tartalmazza.Több kötetbõl áll, Magyarországon háromból, amit A, B, C betûvel jeleznek. Ez Vasárnapi olvasmányok 3 kötetét különíti el. A „C” betûvel jeleznek minden olyan évet, amelynek évszáma maradék nélkül osztható hárommal.A rákövetkezõ év „A” lesz. Hétköznapi olvasmányoknak két sorozata van: I. és II.Az I. sorozatot a páratlan számú, a II. sorozatot páros években olvassuk fel. Graduale: A szolgálattevõ az ambó lépcsõjérõl énekelte. Ezért Responsorium graduale a hivatalos neve, de hívják psalmus responsoriusnak is (válaszos zsoltár). Dávid király szervezte meg a zsinagógákban a templomi zenét. Kijelölte a szent sátornál azoknak a helyét, akik „énekléssel szolgáltak a megnyilatkozás sátrának hajléka elõtt.” A templomnak voltak saját énekesei, sõt zenekara is. A zsoltárok Salamon király idejében váltak a zsidó templomi liturgia részévé. A babiloni fogság idején megszûnt a templomi liturgia, így a zsoltárdallamok egy része elveszett. Kr.u. 70-ben lerombolták a Jeruzsálemi templomot, ezért a gyász jeléül megtiltották a hangszerek használatát a zsinagógákban. Ez az egyik magyarázata annak, hogy a hagyományos zsoltár, és gregorián éneklés hangszer nélkül történik Egyházunkban is. (Esetleg nagyon halk orgonakíséret lehet, ami segíti a magabiztos éneklést). A graduale-t az olvasmány és a szentlecke között énekeljük, ha hétköznapi szentmise van, akkor az olvasmány után közvetlenül. Responsorium (válaszos ének) néven is ismert, mert válaszolgatva énekelték. Az elsõ verset csoportosan, a másodikat szólóban, (szólisztikusan), azután újból az elsõ vers kö-

LITURGIA

88


Kármel 2011/5-6

LITURGIA

vetkezett. Ennél elterjedtebb volt, hogy a szólista, és egy kisebb kórus váltakozva énekelte. Zsoltártónusaink zenei összhangban vannak antifónáink hangnemével.Az antifónák 8 tónusba vannak szerkesztve, így hozzájuk 8 zsoltártónust határoztak meg. Mindig az antifóna mutatja meg, hogy melyik tónusban kell énekelni a zsoltárt. Ezek a tónusok közösségi éneklésre alkalmassá vált recitációk.A szóbeli, és a zenei kultúra együttesen jelenik meg a zsoltárokban. Zeneileg az egyedisége az, hogy kétsoros dallamok vannak, amelybõl az elsõ nyitott, a második lezárt. Ezt érzékeljük amikor közösen zsoltározunk akár a szentmisében, akár a zsolozsmában: a csillag elõtti mondatrész végén nyitva marad a dallam, mint ahogy a szöveg sem zárul le, a csillag utáni rész végén lezárul a szöveg a dallammal együtt. A graduale mindig visszautal az elsõ ószövetségi olvasmányra.A hívõközösség ül a zsoltáréneklés alatt, és énekkel válaszol a megfelelõ résznél. A graduale jellegzetessége, hogy a benne szereplõ melizmákat a nyelvi tagolás kifejezésére használja fel. Ilyen melizmákat láthatunk olyan zsoltárszövegekben, ahol egy-egy szótag alá van húzva egy kis vonallal (pl.Adoremus). Írásjeleink szerepét veszi át. Nagyon fontos része a szentmisének a zsoltározás.Vannak olyan templomok, ahol ezt nem kísérik orgonán, csak az emberek hangja szól.Váljon ez is elmélkedéssé. Teréz ezt mondja nekünk: „A lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet s ez az imádság és az elmélkedés, ha az ajakima igazán imádság, akkor szükségképpen elmélkedés kíséri.” (BV: I. lakás) Második olvasmány (Szentlecke): Vasárnap és fõünnepeken olvassuk fel. Ezt a szentírási részt az apostoli iratokból (Szent Pál levelei, katolikus levelek, Apostolok Cselekedetei, Jelenések könyve) vesszük. Teréz is nagyon szerette e szentírási részeket. Elragadóan beszél mûveiben Szent Pálról, Szent Péter apostolról és Szent János evangélistáról. Olvassuk nagy szeretettel Terézzel együtt mi is ezeket a részeket! Alleluja: A héber szó jelentése: „dicsérjétek Jahvét!”. Nyugaton Nagy Szent Gergely pápa vezeti be keleti hatásra. Ez a felkiáltás volt az, amihez legszívesebben odakapcsolták keresztény testvéreink a szöveg nélküli, ujjongó éneklést, amit jubilálásnak nevezünk. Szavak nélkül dicsérték Istent, a lélek mélyébõl, szavakba nem foglalható kiáltásokkal. „Mihelyt a mi lelkünk teljesen megszabadul mindattól, ami teremtmény s így Isten iránti szeretetbõl üres lesz, az Úr azonnal maga tölti be ezt.” (BV.II.fej.) Eleinte csak Húsvétkor, késõbb más nagy ünnepeken is énekelték, majd fokozatosan vasárnapokra is bevezették, késõbb hétköznapokra is. Kereszténységünk kezdetén egy rövid dallammotívum volt, amit igen hosszan tartó jubilálás követett. Ez a szó utolsó hangjának hajlításos díszítése. Késõbb a jubilálást megrövidítették, és un. „verzust” (szöveget) tettek a helyére, amely az aktuális ünnephez, vagy szentírási részhez kapcsolódott. A verzus többnyire zsoltárszöveg, de lehet

Kármel 2011/5-6


91

evangéliumi, vagy más szentírási szakasz. Kisebb számban költemények is. Majd még egyszer következik az alleluja vers. Az alleluja alkotások a középkor végéig tartottak, gregorián dallammal. A többszólamú ének kicsit kiszorította a gregorián éneket. Az alleluját a középkorban a szekvencia követte. Tractus: Megszakítás nélküli, szóló zsoltározást jelent. Zsidó zsinagógai hagyomány. Attól megszakítás nélküli, hogy nem énekeltek benne refrént. A liturgia legrégibb része. Két tónusa van, tehát igen visszafogott. Recitáló jellegû, így gyorsan lehet énekelni, akármennyi szótaggal.A zsidó zsoltározás ilyen. Szövege többnyire zsoltár, de a nagypénteki és húsvéti liturgiában az ószövetségi kantikumokat is tractusként énekeljük. Nagyböjtben imádkozzuk ezt. Szekvencia: liturgiatörténetileg a befejezõ alleluja vers után van a helye. Az alleluja utolsó (melizmatikus) „a” hangjára tették a szöveget kezdetben. Dallamilag egyszerûbb, népiesebb hangvételûek. Nem teljes liturgikus „rangra” emelt dogmatikus költemények.A Tridenti zsinat négyet tartott meg ezekbõl a szentmisében, de ez nem azt jelenti, hogy betiltotta volna bármelyiket is. Lehet énekelni a többit is. Ez a négy pedig a „Victimae paschalis” (húsvéti), a „Veni Sancte Spiritus” (pünkösdi), a „Lauda Sion” (Úrnapja) és a „Dies irae” (halottak napi). A „Stabat Mater” (Fájdalmas Anya ünnepére) csak a XVIII. században került bele a misekönyvbe. Húsvétkor és Pünkösdkor kötelezõ a szekvencia eléneklése, több ünnepen, szabadon választott. Evangélium: a legdrágább olvasmány, mert maga Jézus szól hozzánk.Az olvasmányok olvasmánya, örömhír. „Az áldott könyv, amely úgy belénk vési az olvasandókat és a teendõket, hogy soha nem tudjuk elfelejteni.” (Ön.XXVI.f.) Az evangélium felolvasását mindig körmenet elõzte meg, mind a keleti rítusokban, mind nyugaton. A díszes evangéliumos könyv Krisztust jelképezi, amit gyertyákkal kísértek. Az Alleluja alatt tömjén kerül a tömjénezõbe, majd két gyertya kíséretében a diakónus hozza el az oltártól az Evangéliumos könyvet. A diakónus áldást kér a fõcelebránstól a felolvasás elõtt, hogy Krisztus segítse méltóan megszólaltatni az Örömhírt.Az evan-

LITURGIA

90


Kármel 2011/5-6

géliumot bevezetõ párvers alatt homlokunkra, szánkra, és szívünkre keresztet rajzolunk, jobb hüvelykujjunkkal, nyitott tenyérrel. Ez azt szimbolizálja, hogy eszünkkel felfogjuk, szánkkal megvalljuk, szívünkkel hisszük, amit hallunk. „Mikor az Úr közölni akar valamit, azt a léleknek legbensõbb bensejében értteti meg.”(Ön.XXVII.f.) A felolvasó is keresztet rajzol a fejezet kezdetére. Az evangélium recitálása kicsi hangterjedelmû tónussal történik, olvasmány-recitációs módban (itt is terc kvart vagy kvint). A szavak végén, megcsókolja a felolvasó az evangéliumos könyvet, keleti rítusokban fel is emeli (sok helyen nyugaton is), és halkan ezt imádkozza: „Az evangélium tanítása legyen bûneink bocsánatára.” Az evangélium szavainak, odaadó hallgatása bûneltörlõ hatású. „Nincs tehát szükség semmiféle közvetítõ eszközre, hogy ez a két jó barát megértse egymás iránti szeretetét, hisz képesek kiolvasni egymás szemébõl a gondolatokat.” (Ön.XXVII.f.)

LITURGIA

Homília: A liturgiának kezdetektõl fogva fontos része.A püspök mindig a katedráról (tanítói székébõl) mondta. Vasárnap és ünnepnap kötelezõ, de hétköznapra is ajánlják. Az Egyház az igehirdetõk szentbeszédén keresztül magyarázza nekünk az Igét a maga teljességében. Nekünk az a dolgunk, hogy Máriával és Terézzel együtt befogadjuk. „A táplálék el van készítve, és be van kebelezve, neki nincs más dolga, minthogy élvezze.” (Ön.XXVII.f.) Az homíliának az a célja, hogy a közösség minden tagja még jobban szeresse az Urat. „Egész szívével azon van, hogy az illetõ megszeresse Istent, és kegyelmében legyen.” (TÚ.VI.f.) Credo: Hitünk foglalatát tartalmazza, ezért fontosnak tartok itt néhány mondatnyi történelmi áttekintést. Ma is felütötték fejüket ezen eretnekségek modern változatai (New Age, õsmagyar kultuszok,Táltos stb.), ezért különösen lényegesnek tartom, hogy átgondolva, lassan imádkozzuk hitünk foglalatát Terézzel, egyháztanítónkkal együtt. „Ha én ajakima közben teljesen felfogom és belátom, hogy Istennel beszélek, akkor ezt az ajakimát elmélkedéssel kisérem.” (TÚ.XXII.f.) Az II. és III. században sokan Isten egyeduralmát (monarchiáját) kezdték hirdetni, és tagadták az isteni személyek különbözõségét. Ez a volt a monarchianizmus. Ennek elsõ hirdetõje Theodotosz 190. körül. Õ a Fiút alárendelte az Atyának. Egy másik irányzat ezen eretnekségen belül azt tanította, hogy az Atya és Fiú teljesen egy, ezért az Atya lett emberré. Leghíresebb képviselõje Szabelliosz volt (218 körül). Egyházunk elvetette ezeket az eretnekségeket, és hitet tett Krisztus, az Atyától különbözõ, de isteni személye mellett. Egy ennél jelentõsebb eretnek mozgalom is megjelent a kereszténységben, amit arianizmusnak hívnak. Ezen mozgalom szerint a Fiú a semmibõl lett, tehát nem az Atya lényegébõl született, ezért nem egylényegû az Atyával. Ebbõl következik, hogy a

Kármel 2011/5-6


93

Fiú teremtmény, és mivel teremtmény, ezért nem örökkévaló. Ezeket a tanokat egy Áriusz nevû presbiter kezdte hirdetni 318-ban. Igen gyorsan elterjedt ez a mozgalom az ügyes propaganda miatt, ezért Nagy Konstantin császár öszszehívta 325-ben a Niceai Zsinatot (hogy a birodalom egységét megõrizze). Mit mondott ki a Niceai I. Egyetemes Zsinat? Egy hitvallást szövegezett meg. Kimondja, hogy: a Fiú egylényegû az Atyával (homousziosz) és nem teremtmény: „Isten az Istentõl, világosság a világosságtól, született de nem teremtetett, ki egylényegû az Atyával.” Az egyháztanító Szent Terézia anyánk így tanít minket: „Én úgy láttam a dolgot, hogy a három Személy teljesen különálló; hogy mindegyikre külön rá lehet tekinteni, és Vele beszélni. Hiszen ezt az igazságot az is bizonyítja, amint az késõbb eszembe jutott, hogy csupán csak a Fiú vett fel emberi testet. Ezek a Személyek egymást szeretik, egymással érintkeznek, egymást ismerik. Hogyan mondhatjuk, hogy a háromnak egy a lényege? Mind a három isteni Személyben összesen csak egy akarás, egy képesség, és egy hatalom van, olyannyira, hogy az egyik semmit sem tehet a másik nélkül.” (Isteni Kegyelmek XXXIII.) A hitvallást két püspök kivételével mindegyik aláírta, így a birodalmi hitvallás lett. Meg kell említenem Szent Atanáz alexandriai püspököt, aki nagy erõvel védte az Atya és a Fiú egylényegûségét. Kívülrõl tudta az egész Szentírást. A zsolozsma olvasmányos imaórájának olvasmányai között is sokat olvashatunk tõle. Sajnos azonban a Szentháromság mibenlétével kapcsolatos viták tovább folytatódtak. Makedoniosz (konstantinápolyi) püspök elfogadta a zsinat Fiúra vonatkozó tanítását, de azt hirdette, hogy a Szentlélek kisebb az Atyánál és a Fiúnál, szolgája nekik, teremtmény, e világ legfelsõbbrendû szellemi lénye. Ez a Makedonianizmus. Ezért Nagy Theodosziosz császár 381-ben összehívta a Konstantinápolyi II. Egyetemes Zsinatot. Ismételten hitet tett az egylényegûség mellett, és kibõvítette tanítását a

LITURGIA

92


Kármel 2011/5-6

LITURGIA

megtestesülésre és a Szentlélekre vonatkozó tétellel. A Szentlélek Isten, személyében különbözik az Atyától és a Fiútól, megvan a saját „ismertetõjegye”. A Szentháromság dogmáját Nagy Szent Vazul fogalmazta meg: egy természet és három személy. Szent Terézia anyánk, egyháztanítónk így ír errõl a misztériumról nekünk: „Meglehet- e az Atya a Fiú és a Szentlélek nélkül? Nem, mert egy a lényegük, és ahol jelen van az egyik, ott vannak mindhárman, mert nem lehet Õket széjjelválasztani. Mindhármuk csakis egy mindenható Isten és a három isteni Személy csak egy isteni Felség.” (Isteni kegyelmek, XXXIII.) A Credo-t a szentmisébe elõször Antiochiában illesztették bele. Rómában csak 1014-ben került be a liturgiába. Nem tartották a mise fontos részének, azért, mert nem Rómából indult ki az az eretnekség, amire ez a hitvallás választ adott. Csak vasárnapokon és ünnepen énekelték.VIII. Benedek pápa (1012-1024) rendelte el II.Henrik császár kérésére a hitvallás általános betételét a szentmisébe. Keleten és a spanyol-mozarab liturgiában mindennap elimádkozzák (a Pater Noster elõtt, Úrfelmutatás után). Az atya intonálja és a hívek válaszolnak. A Tridenti rítusban a celebráns kitárt karral énekli a Credo-t. Mindig énekelték. Jó lenne, ha ma is egyre több helyen tennék ezt. Recitáló technikával lehet énekelni. Hangfekvése nem magas, a hangkészlet közepén van a túba-hang. Egyetemes könyörgések (Oratio fidelium): Lezárja az igeliturgiát. Az õskeresztények hosszan könyörögtek, az egész emberiségért. Ezeknek maradványai a nagypénteki könyörgések. Könyörgünk az egész Egyházért, az emberiségért, különféle szükségletekért. Isten népe királyi és papi szerepét gyakorolva imádkozik minden emberért.

Kármel 2011/5-6

PERJELNÕ VÁLASZTÁS A MAGYARSZÉKI KÁRMELBEN

95

A KÁRMEL NAGY C SALÁDJA Egyedül az Egyetlennel A sarutlan kármelita nõvérek rovata

PERJELNÕ VÁLASZTÁS A MAGYARSZÉKI KÁRMELBEN 2011. szeptember 22-én a Sarutlan Kármelita Nõvérek közössége perjelnõvé választotta: az Eukarisztiáról nevezett Ágnes nõvért, aki 1974-ben született és 2005-ben tett örökfogadalmat. Isten segítse, és a Szûzanya támogassa szolgálatában az Egyház javára! „Elsõsorban azt rendeljük el, hogy közületek az egyik legyen a perjel, akit erre a tisztségre egyhangúlag, vagy legalább a nagyobb és okosabb rész megegyezésével válasszanak meg. Neki azután a többiek valamennyien fogadjanak engedelmességet, s miután megfogadták, igyekezzenek ezt összes cselekedeteikben az igazságban megtartani, ugyanígy a tisztaságot és a tulajdonjogról való lemondást.” ”Te pedig B. testvér és bárki legyen is a perjelségben utódod, tartsátok állandóan eszetekben és gyakoroljátok cselekedeteitekben azt, amit az Úr mond az evangéliumban: »aki köztetek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, és aki köztetek elsõ akar lenni, legyen a ti cselédetek« (Mk 10,43-44; Mt 20, 26-27). „Ti pedig, többi testvérek, alázatosan tiszteljétek perjeleteket. Benne ne annyira az õ saját személyét tekintsétek, mint inkább Krisztust, aki õt fölétek helyezte (vö. Zsolt 65,12), aki az egyházi elöljárókról azt mondja: »aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg« (Lk 10,16), hogy a megvetés ítéletet ne hozzon rátok, hanem ellenkezõleg, az engedelmesség által érdemeljétek ki az örök élet jutalmát.” (Részlet a Kármel Regulájából)

A KÁRMEL NAGY C SALÁDJA

94

A KÁRMEL MINT BEFOGADÓ FÖLD

Kármel 2011/5-6

A KÁRMEL MINT BEFOGADÓ FÖLD a kívülállóknak beszélnék a Kármelrõl, azt mondanám: A Kármel ima, mint életstílus. Számunkra azonban a Kármel föld, amit Isten eljön meglátogatni, ahol Isten befogadott akar lenni. Ez a föld mi vagyunk, akiben Istennek kedve telik. Mi vagyunk az a föld, akit Isten kiválasztott, hogy kedve teljék benne.Tágabban: a közösség Isten földje.Azért jön meglátogatni ezt a földet, „Mert ahol ketten vagy hárman összegyûlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). A Kármelben élni nem más, mint fölajánlani az Úrnak egy befogadó földet, ami hallgató szívet kíván, mely hallgatja Isten szavát és a világ életét.Aktív hallgatás ez: hallani a világ életét és engedni, hogy belénk kerüljön, és mindezt Istenen keresztül magunkba venni. Isten pedig átalakítja a világot rajtunk keresztül. Ezért a kármelita nõvér tesz valamit. Mûve, hogy hagyja, Isten integrálja benne a világ életét. Befogad és Isten az Õ szavának fényében átalakítja. Ennek érdekében belsõ kertünket gyomlálnunk, mûvelnünk kell. A munkának két pólusa van: a szív, amely hallgat és a lelki küzdelem. Segítenek, hogy azzá a belsõ országgá váljunk, melyet Isten átalakít, és ahol szívesen van.

H


Hivatásunk, hogy felajánljuk a szívünket, mint földet Ennek feltétele: szeretni Istent és embertársainkat, mint magunkat. Ha pedig Istennek fölajánljuk a befogadó földet, akkor testvéreinknek is föl kell ajánlanunk. A testvérszeretet mind a Regulában, mind A tökéletesség útjában benne van: legyenek mindnyájan barátok, segítsék egymást. El kell fogadnunk a különbözõséget, sõt örülni kell a másik ajándékának. Tovább menve: oly módon kell együtt lennünk, hogy minden nõvér kifejezésre juttathassa ajándékát, és ezáltal válunk olyan földdé, ahol meg tudunk bocsátani. A világban a sikeres embernek van jö-

Kármel 2011/5-6


97

võje, mindennek sikerülnie kell. A Kármelben el lehet esni anélkül, hogy összetörnénk magunkat.A kolostorban nem tehetjük, amit szeretnénk, de jogunk van hibázni. A befogadó föld jelenti az irgalmasság megélését egymás felé. Olyan tér, ahová – mint tékozló fiú – mindig haza lehet menni.Teréz életének tapasztalata is ez: Áldott legyen az, aki annyira várt engem – írja Önéletrajzában. Befogadó földdé kell válnunk a másik számára. Ez azt jelenti, hogy nem esem kétségbe sem a magam, sem a másik miatt. A várni tudás az irgalmasság tapasztalata. Mélyen megéljük az Úrral kötött szövetséget és a barátságot egymással. Együtt válunk olyan földdé, amely az Úré.A Teremtés könyvében olvassuk, hogy a föld puszta volt és üres, mielõtt a Lélek betöltötte volna. Milyen gyümölcsöt ad a Lélek a földnek, amely kiteszi magát sugarainak? „A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hûség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5,22) Isten földjévé válni: 1. A szeretet (agapé) Istentõl jön. Az öröm, a béke… Isten ajándékai. 2. Ugyanakkor lelki küzdelmet kívánnak a türelem, a jóság, a jóakarat, a jóindulat. Meg tudjuk teremteni magunk között az áldás terét például azzal, hogy jót mondunk a másikról, áldjuk a másikat. 3. Edzenünk kell magunkat az alázatban, hitben, önuralomban.Az alázatot nem érezzük, nem tudjuk; a hitet nem látjuk; az önuralom nem egyedül a mi akaratunktól függ. Mindezek Isten ajándékai, de csak a lelki küzdelem után. Isten pozitív módon nevel. Elõször nekünk adja a szeretetet, örömöt, békét, melyekért azután egymás között meg kell harcolnunk, meg kell küzdenünk.A lelki küzdelem gyümölcse annak belátása, hogy az Õ gondolatai a mi gondolataink fölött állnak. Máriával a kereszt alatt A Szûzanya hosszan élt a Szentlélek sugarában. Õ a megtestesült kontemplatív élet, Isten számára befogadó föld, és õ is megvívta a maga lelki küzdelmeit. Mária mások számára is a befogadás földjévé lett.A kereszt tövében minden keresztény számára a befogadás földjévé vált. Mi is akkor leszünk befogadó földdé mások számára, ha együtt vagyunk Máriával a kereszt alatt. A kontemplatív élet: – imában várni Jézus visszatérésére, mint Mária nagypéntek után; – élni a várakozást Jézus második eljövetelére; – jelenlétében élni és szolgálni Õt.


96

98


Kármel 2011/5-6

Kármel 2011/5-6

„...KERESZTJE MELLETT OTT ÁLLT...” (JN 19,25)

99

Az alázatot, hitet, önuralmat nem tudjuk a saját erõnkbõl megvalósítani. A megalázódások segítenek bennünket ezen az úton. Ne akarjuk mindenáron megérteni a történéseket, hanem éljük tovább konkrét életünket, és majd egyszer Isten megnyitja lelkünk szemét. A közösség megtartó ereje Fontos, hogy intenzív, jó közösségi életünk legyen.A testvéri szeretettel sokat segítünk egymásnak. A magány útját mindnyájunknak végig kell járnunk, de mégsem izolálódunk. A testvérszeretet segít a magányos belsõ harcokban, anélkül, hogy beszélnénk róla egymásnak.A rekreáció feladata: újrateremteni a többieket. Segítünk egymásnak abban, hogy az alázat és a megalázódás útján tudjunk járni, ha szeretettel, derûvel megyünk a rekreációra.

„…KERESZTJE MELLETT OTT ÁLLT…” (JN 19,25) Szeplõtelen Fogantatásról nevezett Mária Erzsébet nõvér 2011. október 15-én ünnepélyes örökfogadalmat tett a magyarszéki Mindenszentek Kármel kolostorában. A szentmise fõcelebránsa dr. Udvardy György pécsi megyéspüspök atya volt.

A

A belsõ egyensúly megõrzése

Christin nõvér OCD, a francia Thérése-Elisabeth föderáció elnökének elõadása nyomán

Hogyan lett a Kármel az otthonod? Plébánosunktól kaptam meg Corona Bamberg: Az embersége ára címû könyvet, amelyben elõször olvastam szerzetesekrõl. Többek közt arról is, hogy õk egyszerû emberek, ami elgondolkodtatott: ha egyszerû emberek lehetnek szerzetesek, akkor – jött a nagy kérdés – vajon én is lehetek az? El is kezdtem utánanézni, milyen szerzetesrendek vannak. Amikor elõször olvastam a Kármelrõl, azt gondoltam: „Ez biztos nem”. Plébánosunktól azonban kaptam még egy könyvet: Lisieux-i Szent Teréz Önéletrajzát, amelynek elolvasása után már semmi kétségem nem volt, merre induljak tovább. Öt éven át tartó folyamatos ismerkedés után 2005-ben léptem be a Kármelbe. Utólag visszagondolva már értem, milyen fontos a megfelelõ fölkészülési idõ az élet egyegy meghatározó döntése elõtt. Hasznomra vált a fõiskolán (zsámbéki tanítóképzõ) eltöltött négy év. A csend, a magány és emellett a közösségi élet, valamint minden, ami ezzel az életformával jár, fokozatosan tisztítanak és készítenek elõ az igazi ÉLET-re.



A szeretet mozdítja elõre életünket, a hit pedig válasz a szeretetre. Kapcsolatunk Istenben kezdõdik, mi csak hittel válaszolunk. A cél: mindig szüntelenül ingyenesen szeretni, és nem belefáradni, még akkor sem, ha nem látjuk, mit tesz általa Isten, tehát anélkül, hogy látnánk hatékonyságát. Meg kell maradnunk az ingyenes és magafelejtõ szeretetben. Ugyanakkor az is fontos, hogy megõrizzük belsõ egyensúlyunkat, és éppen olyan fontos Isten szavának emésztése, mert ez segít megmaradni a testvérszeretetben. A személyes egyensúly megõrzése érdekében testünket is el kell lazítanunk (séta, olvasás stb.). Ehhez szükséges a jó önismeret: mi szerez nekem örömet. Az ember ökológiai ismerete nélkülözhetetlen: mi kell nekem ahhoz, hogy élni tudjak. Isten ugyanis emberségünkben találkozik velünk.


Kármel 2011/5-6

Találkozott-e a Kármelrõl alkotott elképzelésed a valósággal? Mikor elindultam, nagyon sok elképzelésem volt, amelyek nem állták meg a helyüket. Egyfelõl jó, hogy van egyfajta elképzelés, másfelõl kell, hogy ez az idõ folyamán csiszolódjon, egyszerûsödjön.A Kármelben eltöltött évek folyamán például a Jézussal való kapcsolatom teljesen megváltozott. Lehetnek szép elképzeléseim, de amikor kézzel foghatóan a mindennapokban kell megélnem, képes vagyok-e szeretni, vagyis hogyan tudom az életemet az evangélium szerint élni - ez egészen más, mert aprópénzre kell váltanom, amit tanultam.

A Kármelnek erõsen apostoli dimenziója van, annak ellenére, hogy konkrét apostoli tevékenységet nem végzünk. Mégis mindannyiunk szívében él az a tûz, ami Kis Terézben is megvolt. Mit jelent ez számodra? A napi küzdelmek, amelyeket megélünk, például: hogyan dolgozok föl egy-egy nehéz helyzetet, vagy egyáltalán hagyom-e, hogy felszínre törjön bennem; az egymással való kapcsolatban mi az, amit hagyok, hogy megtörténjen – mindez óhatatlanul kisugárzik. Hosszú idõ után láttam meg, hogy amit a Kármelben megélünk, nemcsak rólam és a másikról szól, hanem sokkal több annál. Ez a tény ráébresztett a saját felelõsségemre is.


Mit gondolsz a magány és a közösségi élet viszonyáról? A rekreáció segít megélni a magányt.Amikor bennem küzdelmek dúlnak, odamehetek a testvérhez és belekapaszkodhatom. Egyszerû dolgokról beszélgetünk a rekreáción, de ami fontos benne, az a testvéri közösség, amely támasz. Este és délben is, például ebéd után két mondat, amit egymáshoz intézünk: szavak nélkül hordozzuk egymást. Misztériumod a Szeplõtelen Fogantatás. A Szûzanya hogyan van jelen az életedben? Hosszú út, míg bejárom ezt a misztériumot. Tavalyi éves lelkigyakorlatom új színt hozott az életembe, és talán mélységet is.A Szûzanyáról szóló olvasmányokkal és evangéliumokkal imádkoztam. Eddig nem láttam a Szûzanya emberi arcát, ami ekkor egy pillanatra föltûnt elõttem. Az angyali üdvözlet elõször nyilván félelemmel töltötte el, ami természetes emberi reakció arra a közlésre, hogy „az Isten Fiát fogod szülni”. Jézus pedig elfogadta, hogy Mária az édesanyja, és engedelmeskedett neki. Egyszerre azonban történt egy váltás, amit a kánai menyegzõben véltem fölfedezni: „Még nem jött el az én órám” – felelte Jézus. Ez volt az

Kármel 2011/5-6


101

utolsó pont, amikor a Szûzanya még anyai tekintélyével ezt mondhatta: „Tegyétek meg, amit mond.” – És megtörtént a csoda. Innentõl kezdve változás állt be kapcsolatukban, ami a kereszten újabb fordulatot vett: most már Jézus kért a Szûzanyától. Sokat adott nekem ez a váltás: kérhetett. Mindketten bejártak egy utat, ami nem volt könnyû, és fõként a Szûzanyának nem lehetett könnyû. Mindenek ellenére ott tudott állni. Miben példa különösen is számodra a Szûzanya? Szeretném eltanulni tõle az anyai szívet, hogy oda tudjak állni bárki mellé, akár a közösségben, akár olyan ember mellé, akit nem ismerek, akár olyan mellé, akit ismerek; hogy ott tudjak állni az emberek keresztje mellett a magam eszközeivel. Nekem nincs sok eszközöm a Kármelben, mert behatárolt az életünk, de azzal, ami van, ott tudjak állni. A legtöbb, „ami van” a Kármelben, az emberi szívben folyó küzdelem. Ez a mi erõsségünk, és egyben gyöngeségünk megtapasztalása. Törekedtem arra, hogy akármennyire is nehéz lelkiállapotban vagyok, tudjak mosolyogni, még ha sírok is.Akármilyen küzdelmek is vannak az életünkben, óriási ajándék, hogy a Kármelben lehetünk. Néha nehéz, de úgyis boldog vagyok, azzal a nehézzel együtt, ami éppen van. Fontos, hogy ne hagyjam magamon eluralkodni, mert nem az a fontos, hogy nehéz, hanem hogy boldog vagyok a Kármelben.

A magyarszéki kármelita nõvérek


100

102

CSENDBEN, TELJES ODAADOTTSÁGBAN, JELSZERÛEN...

Kármel 2011/5-6

Kármel 2011/5-6

CSENDBEN, TELJES ODAADOTTSÁGBAN, JELSZERÛEN... 103

got, a teljes életet, és kifejezzük a magunk törékeny módján: készek vagyunk együttmûködni ezzel az üdvösséges tervvel és mûvel.

CSENDBEN,TELJES ODAADOTTSÁGBAN, JELSZERÛEN… Dr. Udvardy György pécsi megyéspüspök atya homíliája 2011. október 15-én, a Szeplõtelen Fogantatásról nevezett Mária Erzsébet nõvér ünnepélyes örökfogadalmán

A homília elõtt a fogadalomtevõ hívása


Perjelnõ: Az Úr rád tekintett, s te felismerted Õt, mert neveden szólított: „Erzsébet”. Erzsébet nõvér: Hívtál, Uram, íme, itt vagyok. Püspök atya: Erzsébet nõvér, mit kérsz Istentõl és szent Egyházától? Erzsébet nõvér: Isten irgalmát, a rend szegénységét és a nõvérek közösségét a Kármelhegyi Boldogságos Szûz Mária Sarutlan Nõvérei Rendjének magyarszéki Mindenszentek Kolostorában. Szeretném egész életemben Krisztust követni, virrasztva az imában és a szeretetben, Isten dicsõségére és a világ üdvösségéért. Mind: Istennek legyen hála! Isten és ember találkozása A szentírási szakaszok (Bölcs 7,7-14; Róm 8,14-17.26-27; Jn 4,5-15a) megérintettek bennünket, mint ahogy ez a rövid liturgikus párbeszéd is. Elhangzott a Szentírás tanítása a bölcsességrõl, az istengyermekségrõl, a szabadságról, Isten Lelkérõl és Jézus Krisztusról, mint az üdvösség forrásáról. És elhangzott ez a párbeszéd az ember szándékáról: kész befogadni ezt az Istentõl akart üdvösséget, azon az úton, módon, a legszemélyesebben, ahogyan az Úr ezt készíti. A szentírási szakaszok gyönyörûen beszélnek Isten és ember kapcsolatáról, az üdvösségrõl, Isten létérõl, és arról a létrõl, amelyet az emberrel meg akar osztani. Nagyon szépen leírják ennek a mai ünnepnek a tartalmát is: Isten és ember legszemélyesebb, legbensõségesebb találkozását. Isten csodája ez, amelyet mi szemlélünk, amelynek részesei, tanúi vagyunk. Mi emberek, a magunk törékenységével, vágyaival, szándékaival egy készséget tudunk kifejezni: vágyunk az üdvösségre.Vágyjuk az Istenben föltáruló gazdagsá-

Isten csodájának vagyunk tanúi ebben az ünnepi liturgiában; Isten formáló erejének, amikor megjelenik a Bölcsesség, és átélhetjük – kedves Erzsébet nõvér, te egészen sajátos módon – istengyermekségünket, a szabadságot, Isten Lelkének mûködését, az üdvösség mai napját, az üdvösség pillanatát. Az Isten embert megmentõ mûve valósul meg, lesz jelenvalóvá, láthatóvá, kézzelfoghatóvá ebben a liturgikus ünneplésben és abban a gesztusban, amit itt most láttunk.Akarod az üdvösséget ebben a közösségben mindvégig, ennek a közösségnek rendje és szabálya szerint. Az Isten nem szûnik meg saját életében részesíteni az embert.A szerzetes egészen sajátosan, jelszerûen ennek az üdvösséges mûnek, az üdvösséget akaró Istennek a megjelenítõje. Erre vállalkozol most te is.A szerzetes nem érthetõ, nem értelmezhetõ döntéseiben, állhatatosságában; egyetlenegy pontból értelmezhetõ: Isten országából.A szerzetes Isten országának a jele. Egyrészrõl jel: megjelenít, fölhívja a figyelmet, elgondolkoztat, megállít bennünket, hogy értelmezzük mindazt, ami körülvesz, amit látunk, másrészrõl: a szerzetes és a szerzetesközösség jelenvalóvá is teszi Isten országát a maga törvényeivel, belsõ szabályaival, az üdvösség mûvével, a világot megszentelni akaró isteni erõnek megjelenítésével. Éppen ezért a fogadalomtételben kimondott szavak, egyértelmûvé teszik a Szó teremtõ erejét.Az isteni Szó hangzik el, amely létre is hozza mindazt, amit a szavak jelentenek és kifejeznek. Tisztaság, szegénység, engedelmesség A fogadalomtételben elhangzik a tisztaságra, szegénységre, engedelmességre vonatkozó fogadalom és ennek szavai. Ez nem pusztán egy aszketikus tevékenység része, hanem Jézus Krisztus legbensõségesebb magatartásának fölfedezése, megjelenítése és annak a szándéknak kifejezése, hogy egy akarok lenni azzal a Krisztussal, aki értünk szegénnyé, engedelmessé lett, aki mindenben az Atya akaratát akarta teljesíteni. Jézus Krisztus lelkülete lesz jelenvalóvá, ezt a lelkületet ünnepeljük a közösségben, a kö-


Ki a szerzetes?

CSENDBEN, TELJES ODAADOTTSÁGBAN, JELSZERÛEN...

Kármel 2011/5-6

zösség minden tagjának döntésében, így most Erzsébet nõvér döntésében. Nem eszközként, hanem valóságként, mint ami a lényeget jeleníti meg. Így szeret az Isten. Nem mindig értjük, nem mindig látjuk tisztán. Mi szeretnénk értelemmel megérteni, beléhatolni, de egy kapcsolatot nem lehet birtokolni. Egy kapcsolatnak lehet örülni, lehet éltetni, lehet küzdeni, szenvedni, áldozatot hozni érte, mert ez az, ami az ember lelkét teljessé, gazdaggá teszi – különösen, ha ez a kapcsolat minden tekintetben Istenre irányul. Ennek a döntésnek, a fogadalomtételnek célja: a legteljesebb szeretet megjelenítése. Nem funkcióról van szó, hanem életrõl. Nem arról, hogy ezentúl mit fogok tenni, vagy hogyan tegyem azt, hanem: mi mozgatja életem legbelsõ rugóit. Jézus Krisztusnak a szeretete, ahogyan Õ megjelent közöttünk: tisztaságban, engedelmességben, értünk vállalt szegénységben. Fontos az Egyháznak


Kedves Erzsébet nõvér! Szüksége van a világnak, szüksége van az Egyháznak a te fogadalmadra. Ha csak a funkció oldaláról néznénk, akkor miért lenne fontos? Itt, ebben a közösségben néhányan, néhány százan tudunk errõl az eseményrõl. Miért gondoljuk, hogy az egész Egyház számára fontos? Azért, mert Isten jelenlétét fedezzük fel, Istennek az embert üdvözíteni akaró szándékát. Ha senki sem tudna errõl az eseményrõl, ha csupán szívünk legbensõbb mélyén történne, ez akkor is ünnepi pillanat, ünnepi gesztus az egyetemes Egyház számára, mert szól az Isten, megérinti az embert, az ember pedig válaszol. Kifejti: tudom, hogy Te vagy a Szeretet, tudom, hogy Te vagy életem középpontja, tudom, hogy Te vagy reményem és jövõm, s mindig Nálad akarok lenni. Isten mûvét csodáljuk személyedben, életutadban és a fogadalomtételben. Fontos az Egyháznak, mert erõsíted a reményt. Fontos az egész világnak, mert az üdvösség reményét teszed kézzelfoghatóvá és jelenvalóvá: az Úr biztosan megérkezik, az Úr biztosan eljön, és mert az Isten jó, a Jóisten jót akar az embernek. Üdvösséges cselekedet Fogadalmaidat, életedet a közösség karizmájának megfelelõen szeretnéd élni: csendben, teljes odaadottságban, jelszerûen. Mi, akik itt vagyunk, mindnyájan kérjük, kívánjuk, esedezünk, hogy amire most vállalkozol az Úristen erejében, legyen mind számodra, mind az egész Egyház számára üdvösséges cselekedet. S ha nézzük fogadalmaid napról napra történõ megújítását, akkor jelenvalóvá válik Isten bölcsessége, istengyermeki létünknek méltósága. Jelenvalóvá válik az a szabadság, amely az elkötelezõdésben nyeri el igazi értelmét. Isten Lelkének erejét tapasztaljuk, s az üdvösségnek örülünk. Várjuk kimondott szavaidat, várjuk fogadalmaidat, mert mindannyiunkat megerõsít: erõsíti bennünk az üdvösség reményét. Ámen..

Kármel 2011/5-6

BESZÁMOLÓ ...

105

A világban, de nem a világból A Világban Élõ Kármel rovata

BESZÁMOLÓ AZ ORSZÁGOS VILÁGBAN ÉLÕ KÁRMELITÁK VÁLASZTMÁNYI ÜLÉSÉRÕL 2011. október 21 és 23-a között a Magyar Rendtartomány Világban Élõ Közösségeinek vezetõi országos választási konferenciára jöttek össze. A plébániákhoz hasonlítva analóg módon mondhatjuk, hogy ha a plébánia a közösségek közössége, akkor az országos VÉK konferencia a VÉK közösségek közössége, és a közösség vezetõnk a Provinciális atya, vagy a megbízottja. Jelen esetben dúskáltunk a jóban, mert András atya és Tarzíciusz atya személyében két vezetõnk is volt. Elõször a közösségek beszámoltak az elmúlt idõszakban végzett munkáikról, gondjaikról.Tapasztalatot cseréltünk, hogy az egyes közösségek miként végzik Jézusról nevezett Szent Terézia Tökéletesség útja c. mûvének olvasását.A közösségeink sem mentesek a világtól. Mivel a magyar társadalom elöregszik, sajnos ez jellemzõ a közösségeinkre is. Mivel sok az idõs testvér az egyes közösségekben, ezért még mindig folyamatosan csökken az országos VÉK létszáma, sok testvérünk már az Üdvözítõnél jár közben értünk. Felmerült annak is a lehetõsége, hogy a Provinciális atya engedélyét kérve a jelentkezési idõt jobban széthúzzuk, hisz az életkörülmények sokat változtak az évek folyamán. Mind lehessen korábban, mind pedig még egy kicsit késõbb is jelentkezni Világban Élõ Kármelitának.


104

BESZÁMOLÓ ...

Kármel 2011/5-6


Ezek után a leköszönõ vezetõség számolt be a munkájáról.A VÉK titkára csak megerõsíteni tudta a közösségvezetõk beszámolóját, valamint a létszámmal kapcsolatosan hozzátette, hogy szerencsére vannak már biztató jelek, mivel folyamatosan vannak új jelentkezõk az egyes közösségekben. Dr.Vén Emõke beszámolt róla, hogy már tulajdonképpen 10 éve, hogy ellátja az Országos VÉK elnöki tisztjét. Ezen idõszak alatt Tarzíciusz atya és a konferencia tagjai segítségével lefordításra került az elfogadott konstitúció, és elkészültek a statútumok, amiket nyomdai úton kinyomtattunk és a közösségek kezébe adtunk. Ezt a 12 közösséget összefogni óriási szervezési munka, hogy mindenkinek jól megközelíthetõ helyen legyen és anyagilag is elfogadható legyen. Mi, Világban Élõ Kármelita közösségvezetõk, mint a közösségünk felelõs vezetõi nem csak a közösségünkért kell helytállnunk, hanem családunkért, és munkahelyünkért is. Ezért az anyagiakon kívül az idõnkkel rendelkezünk a legkevésbé. Ez idõ alatt három közösség is megszûnt: a szegedi közösség, mely jelenleg imacsoport, és Munkás Szent József közösség, ami sajnos kihalt, valamint az érdi közösség is a budapesti Keresztes Szent János közösségbe olvadt bele. Jelenleg 12 VÉK közösség van a Magyar Rendtartományban. Tarzíciusz atya felhívta figyelmünket, hogy mennyire fontos a kinyomtatott konstitúciót és a statútumokat rendszeresen forgatni, olvasni. Egy új megoldást javasolt, hogy az Országos VÉK elnök válláról a terhet levéve, ne két részre oszszuk, hanem három régióra az országos VÉK közösségeit, s válasszunk három régió felelõst, akiknek feladtuk a koordináló tevékenység lesz, azaz a közösségek összefogása az apostoli munkákban. Célszerû lenne, ha a régiókon belül a közösségek jobban megismernék egymást, és tudnának egymásnak jobban segíteni. Javasolta a három régiót az alábbiak szerint felosztani: 1. Kelet-magyarországi régió Kunszentmárton központtal: Kunszentmár-ton, Csongrád, és Csíkszeredai VÉK közösségek. 2. Nyugat-magyarországi régió Attyapuszta központtal: Attyapuszta, Keszthely, Sopron, Gyõr, Székesfehérvári VÉK közösségekkel. 3. Észak-magyarországi régió Budapest központtal: a három budapesti VÉK közösség és Miskolc (mivel legkönnyebben Budapestet tudja megközelíteni). Ezután a VÉK Országos konferencián résztvevõ testvérek feloszlottak régiókra és minden egyes régióban a testvérek megválasztották a saját régiójuk tanácsosát. Az eredmény az alábbi lett: Kelet-magyarországi régió: Kutas Tibor, aki bár nem volt jelen a választáson, de telefonon keresztül értesülve az eredményrõl elfogadta, és elvállalta.

Kármel 2011/5-6

BESZÁMOLÓ ...

107

Nyugat-magyarországi régió: Szánthó Zoltánné, akit a provinciális atya késõbb megbízott az elnöki teendõk ellátásával is. Észak-magyarországi régió: Törökné Tompits Györgyi A VÉK Országos Választmány Titkára: Takács Antalné A VÉK Országos Választmány Pénztárosa: Szántó Gyöngyi Dr.Vén Emõke, mint leköszönõ elnök, még megszervezte az Országos VÉK lelkigyakorlatának és konferenciájának idõpontját. A lelkigyakorlat idõpontja: 2012. március 9-11-ig, helyszíne: Leányfalu, Lelkigyakorlatos ház. A lelkigyakorlat vezetõje:András atya lesz. A konferencia idõpontja: 2012. október 5-7-ig ugyancsak Leányfalun lefoglalt idõpontban. Felhívja az új elnökség figyelmét, hogy már márciusban kell lefoglalni a szálláslehetõséget a lelkigyakorlatos házban, mert annyira telitettek az idõpontok. Tarzíciusz Atya megjegyezte, hogy fontos feladata lenne az új koordinátoroknak, hogy fiatalokat szervezzenek a rendbe. Fontos az egyes statútumok megváltoztatása, kibõvítése, és annak elõkészítése. Fontos feladatnak látná azt is a koordinátorok részérõl, ha segítenék az egyes hívõk helyét megkeresni az egyes közösségekben, akár VÉK közösségben, akár Skapuláré Társulatokban.

Szent Arcról nevezett Klára Benedikta OCDS


106

AVILAI SZENT TERÉZ ÜNNEP MISKOLCON

108

Kármel 2011/5-6

Kármel 2011/5-6

AVILAI SZENT TERÉZ ÜNNEP MISKOLCON

EVEZZ A MÉLYRE! (LK 5,4)

109

EVEZZ A MÉLYRE! (LK 5,4) Lelkigyakorlat, 2011. szeptember 9-11.

Ö


Csombók Barnabásné Krisztina OCDS

soproni Keresztes Szent Jánosról nevezett VÉK Közösség lelkigyakorlatra indult Hegykõre 2011. szeptember 9-én, a plébánia közösségi-lelkigyakorlatos házába. Az elõadásokat Dr. Reisner Ferenc kanonok, plébános atya tartotta. A triduum alapgondolata: Nagy Szent Teréz Tökéletesség útja c. könyve, amit az egyházmegyés plébános atya áttanulmányozott, és ebbõl 4 elõadást tartott közösségünk számára. A kegyelem tesz képessé arra, hogy az elhangzott elõadásokból ízelítõt adjak. 2015. évben ünnepeljük Nagy Szent Teréz születésének 500. évfordulóját, amit hat éves elõkészületi idõ elõz meg. Ennek a második elõkészületi évnek szellemében kezdtük meg ezt a lelkigyakorlatot. A tartalmas, mély elõadásokból megpróbálok valamit megosztani az olvasótáborral, illetve az elõadásokból szeretném kiemelni az „Evezz a mélyre! – a belsõ ima, összeszedettség, jelenlét, párbeszéd Szent Teréz Tökéletesség útja alapján” c. elõadást. Az elsõ meglepetés akkor ért bennünket, amikor megláttuk, hogy az emeleti elõadó terem kápolnaként is szolgál, és így ott van a szentségi Jézus állandó jelenléte, a kitett Oltáriszentség. Mind az elõadásokkor, mind a közösségi, egyéni imában, késõ esti-éjszakai virrasztásban állandóan velünk volt! Mit jelentett közösségünk számára ez az állandó jelenlét? – sokat! Imádást, dicsõítést, engesztelést, kérést – sok-sok kegyelmet! Lelkigyakorlatunkat Mária ünnepek vették körül: szeptember 8-a Szûz Mária születésnapja, szeptember 12-e pedig Szûz Mária neve napja.Az egyik elõadásban Máriát szemléltük, aki anyánk és nõvérünk, az Úr tökéletes tanítványának mintaképe. Egyszerû helytállása a világban, aktív részvétele a megváltói mû kibontakozásában, a napba öltözött asszony képe a Jelenések könyve alapján. „Evezz a mélyre”! (Lk 5,4) Mi a mélység? A hûséges Istenarc, amit a csend, az ima, Szentírás ismerete tár fel elõttünk. De mélység a mi lelkünk is lehet, amely Jézust szemléli, valamint a küldetésünk és szolgálatunk tere is. Eveztünk a mélyre a belsõ imában, azaz az összeszedettségben, jelenlétben, párbeszédben! Az imádkozó ember egy utazás elõtt áll, aki úgy dönt, hogy felszáll erre a hajóra, vagyis belép, tovább megy, végigmegy az ima útján.Avilai Szent Teréz ellátott

A


römmel, várakozva készültünk a búcsút megünnepelni, mivel templomunk Avilai Szent Teréz tiszteletére lett 1944-ben felszentelve.A kármeliták 1942ben érkeztek Miskolcra.A város ünnepélyesen fogadta õket és a hívek hamar szívükbe zárták a szentéletû szerzeteseket. Lelki életük a városra és környékére is kisugárzott. Letelepedésükkel egyidõben megalakult a Világi III. Rend. Ezt a csodálatos lelki és szellemi fejlõdést törte derékba 1950-ben a szerzetesek feloszlatása. A szerzetesek szétszóratásával a Világi III. Rend is a szétszóratás sorsára jutott. 1990.-ben a szerzetesek újjászervezõdésével párhuzamosan – az akkor még élõ – III. Rendi tagok P. Rumi Tamás provinciális atya engedélyével 1991-ben ujjászervezték a világi rend miskolci közösségét. Így Avilai Szent Teréz ünnepe egybe esett a VÉK megalakulásának 20. évfordulójával. A búcsú megszervezését Papp Zoltán atya végezte nagy lelkesedéssel. Gondoskodott a folyamatos gyóntatásról.Az ünnep fényét növelte Vörös András atya, aki a búcsúi szentmise elõtt lelkigyakorlatot tartott. Ez a Tökéletesség útja c. mû átolvasásának és átelmélkedésének csodálatosan szép és méltó befejezése volt. Terézt az Úr oktatta és adta nekünk, az utókornak. András atya segített a terézi hagyatékot helyesen értelmezni. Nagy szeretettel közvetítette az Örök Igazságot.Tanításaiból Isten ingyenes ajándékai áradtak felénk.Az Úr kegyelmébõl egy testvérünk felvette a Skapulárét. Bízunk a Szûzanya szeretetében, hogy palástját oltalmazóan fölöttünk tartja és hálát adunk a jó Istennek a szép ünnepünkért.

EVEZZ A MÉLYRE! (LK 5,4)

Kármel 2011/5-6


bennünket olyan útravalóval, amely kitart addig, hogy beérjünk a célba. Amikor írásait olvassuk az imáról, akkor nemcsak az imamódokat tanulmányozzuk, hanem mintegy megéljük az Õ erõs vágyódását is az Istennel való mélyebb egységre. Az imádság gyakorlata nem más, mint egyszerûen egy „belsõ barátságnak” az ápolása, vagyis tulajdonképpen két élõ személy közötti szeretetkapcsolat megélése. Ha két személyt valóban a szeretet köt össze, akkor ebbõl következik, hogy mirõl és hogyan társalognak. „Ha tehát az imádság Istennel való beszélgetés, – aminthogy az – akkor legelsõsorban jól meg kell fontolnotok, hogy ki az, akivel beszéltek, és kik vagytok ti magatok, mert csak így fogtok Õvele illõ módon beszélgetni” (TU 22,1). A belsõ ima útján sziklaszilárdan kell végigmenni. Fontos, hogy ember ne forduljon vissza, ha egyszer rálépett a belsõ ima útjára! Gondolataink összeszedése ima elõtt (TU 26,2) elengedhetetlen. „Megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, elmondjuk a Confiteor-t, és keresztet vetünk ... Nézzetek valaki után, aki társul szegõdjék hozzátok. Már pedig ugyan kiben találhatnátok jobb társat, mint abban a Mesterben, aki maga tanított meg bennünket arra az imádságra, amelyet el akartok mondani.” Isten jelenléte – az Úr nagy szeretete, aki közel enged magához bennünket. Egy élõ kapcsolat, aki téged szeret, és aki vágyódik arra, hogy kegyelmével hasson rád. Az imádkozó személy számára óriási lehetõség, hogy az Istennel való párbeszédben, a ráfigyelésben és a csendben megkaphatja a választ saját személyes küldetésére, tudatosítva magában cselekedetei és élete értelmét. Istennel folytatott beszélgetésünk soha nem unalmas, kényszeredett, üres vagy semmitmondó. Ez a beszélgetés õszinte. Semmi kétségünk nem lehet afelõl, hogy Isten szava megbízható. Õ sohasem a levegõbe beszél.Amit mond, azt komolyan is gondolja. Mi sem válaszolhatunk másként csak nyíltan és õszintén. Persze tudnunk kell, hogy ez sokszor nem kellemes. Az Istennel való párbeszéd épülésünkre, javunkra szolgál, a mi érdekünkben történik, azzal a céllal, hogy életünk alapvetõ fordulatot vegyen, megújuljon. Vigyük Jézus elé minden nap örömünket, nehézségeinket, szívünk szeretetét! Aki Jézust követi, nem fél lemondani akár saját magáról, saját elképzeléseirõl is, mert „ ahogyan Szent Teréz mondta – „aki Istent birtokolja, annak semmi sem hiányzik, Isten egyedül elég!” A Te Deum elimádkozása után köszönetünk szállt Reisner Ferenc plébános atya felé is, aki nem sajnált idõt, fáradságot, vállalta triduumunkat. Áldja meg érte az Úr és a Kármel Édesanyja: óvja, védje, vezesse, hogy minél több lelket vezessen az Istenhez!

Julianna ocds VÉK Sopron

Kármel 2011/5-6

AZ Õ MEGBÍZATÁSA A PAPSÁG MEGMENTÉSE

111

IN MEMORIAM

AZ Õ MEGBÍZATÁSA A PAPSÁG MEGMENTÉSE „Meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben el van rejtve.” (Kol 3,3) agyarok Nagyasszonyáról nevezett Mária Kriszta nõvérünk (Mérfalvi Klára) életének 90., szerzetesi hivatásának 70. évében 2011. szeptember 29-én az örök atyai házba tért.Temetése 2011. október 6-án volt Magyarszéken, a Mindenszentek Kármel kolostorának temetõjében.

M

Önéletrajzából 1922. április elseje születésem dátuma. A hely: Devecser, akkor ott tanított édesapám. Nyolc nap múlva kereszteltek meg, amiért – sajnos – csak nagyon késõn kezdtem el igazából hálát adni. Félév múlva már Kunszentmártonba költöztünk, az egyik tanyasi iskolába:Vekertanyára. Ott született a húgom, Ili. Nagy szegénységben éltünk, majdnem a „világ végén”. De jó emberek vettek körül, aki elment az iskola mellett, mind beszólt: kell-e valami a városból? (…) Négy éves voltam, Ili két és fél, amikor újra költöztünk.Az áthelyezés SzegedFelsõtanyára szólt, 5 km-re a tanyaközponttól, a Külsõ-Galygonyai iskolához. … édesanyánk lett az új tanító néni, két évig nekünk is, édesapánk pedig a tanító úr. Akkor nekünk is így kellett szólítani õket. Boldog gyermekévek Rengeteg emlékem maradt meg akkori életünkbõl.Véget nem érõ játékok, a szabadságnak, a természettel való együttélésnek egy olyan boldog öröme, ami egész életemre meghatározó maradt. Édesapánk sok mindenre megtanított: facsemetét

IN MEMORIAM

110


Kármel 2011/5-6

IN MEMORIAM szemezni, melegágyat készíteni, palántálni. Sokszor vitt magával vadászni. Mi voltunk Ilivel a hajtók, s boldogan vittük haza a zsákmányt: nyulat, fácánt, foglyokat. Nyáron segítettünk játszópajtásainknak birkát, libát õrizni.A kerti munkában is szívesen vettünk részt: locsoltunk, gyomláltunk, segítettünk krumplit, kukoricát vetni, lestük, hogyan nõnek a virágok, hogyan bontják szirmukat. Szüreteltünk a gyümölcsöskertben. Édesanyánk megtanított gépen varrni, kézimunkázni. A nyári szünetben az iskola munkatermét rendeztük be babaszobának, és – különösen esõs, hûvös idõben – ott tanyáztunk. Sokat olvastunk, rajzoltunk. A nyári szünet legnagyobb eseménye: utazás a nagymamához, édesanyánk szüleihez Csehszlovákiába, Bártfától északra, 11 km-re, közel a lengyel határhoz. Nagypapa az üveggyárban dolgozott, üvegcsiszoló volt. Mi édesapával, sokszor a nagypapával is és a rokon gyerekekkel, sokat jártunk az erdõbe, szinte minden nap. Gombát szedtünk, délután a patakban fürödtünk és élveztük a fenyvesek susogását, nem gyõztünk betelni a hegyek-völgyek szépségével. Galygonyától a legközelebbi templom 5 km-re volt. Nagy ünnepeken kocsival mentünk szentmisére, sokszor pedig gyalog. De a rendszeres az volt, hogy édesapánk tartott – most úgy mondanánk – igeliturgiát. Sokat énekeltünk a többi gyerekkel és felnõttel, akik eljöttek. A hitoktatást is õ végezte, az elsõáldozásra is õ készített elõ. Aztán eljött egy-két alkalommal a plébános úr, kikérdezett bennünket és az elsõáldozásra bementünk a templomba. (…) Tanulmányok Negyedik elemi után szüleim Szegedre vittek, az iskolanõvérek polgári iskolájába. Ott voltam bentlakó. (…)

Kármel 2011/5-6


113

Szüleinktõl sok jót tanulhattunk: egyenességet, õszinteséget, a mindig igazmondást, a becsületességet és az emberek szeretetét. (…) A negyedik polgári után kijelentettem, hogy elegem volt az apácákból, nem akarok az ottani tanítóképzõbe menni. Édesanyám nem erõltette… Így kerültem kereskedelmi iskolába. Vonattal jártunk be Szegedre. Tanulmányi eredményeim alapján jó tanulónak számítottam, de nem tanultam alaposan.Verset sohasem tudtam megtanulni… Az algebrát végképp nem értettem, a számtant sem kedveltem. Annál inkább szeretettem a földrajzot, a kémiát. Hogyan gondoltam mégis, hogy kereskedelmibe menjek, azt csak késõbb értettem meg, már a kolostorban. A gép- és gyorsírást tanultatta meg velem az Úr, aminek nagy hasznát vettük a konferenciabeszédek és lelkigyakorlatok lejegyzésénél.Az Õ útjai! (…) Érettségi után a tanárképzõbe jelentkeztem, de a nyár folyamán vakbélgyulladással megoperáltak és édesapát behívták katonának. 1940-et írtunk. Szeptemberben még elég gyenge voltam, és azt gondoltuk, várok egy évet a fõiskola megkezdéséig. Közben édesapám egyik jó barátja, a fõjegyzõ megkérdezte, nem volna-e kedvem a községházára menni gépírónak. Elmentem.Véget nem érõ jegyzõkönyvek másolásával, szerzõdések írásával jól begyakoroltam magam a gépelésbe. Elfelejtettem megírni, hogy 1939-ben szüleimet Kistelekre helyezték. Ott újra kezdtem a nagylányok Mária Kongregációjába járni. Harmadik polgárista voltam, amikor kongreganista lettem… Kis Teréz – a hivatás kezdete A kisteleki kongregáció prézese az egyik káplán úr volt:Vass József. Õ mesélt egy alkalommal a szentéletû barátokról, akiket Keszthelyen látott. – Most is vannak szentek, most is lehet szentté válni. – Ez nekem nagy meglepetést okozott. Az életem nagyon szabványos volt, a parancsok betartásának kötelezettségével véget is ért.A zárdai négy év nagyon sokat jelentett! – Vass atyától akkor kaptam Kis Teréz életrajzát. Lenyûgözött, megfogott és nem is engedett el. Leírhatatlan hatással volt rám. Az Úr akkor kezdett vágyat önteni a szívembe, hátha én is… én is… Neki adhatom magamat egészen? Elfogad? Hónapokon át, hol az „igen”, hol a „nem” volt az erõsebb. Úgy látszik, az atya már látta, hogyan mûködik a kegyelem a lelkemben, sokat imádkozott értem, és lassan „igenné” lett bennem a hivatás. 1940. december 6-át írtunk. Hivatali szünet volt, és az egész elöljáróság, valamint a hivatalnokok a tíz órás nagymisére mentünk. Ott maradtam a templomban, és Jézus olyan erõvel és boldogsággal töltötte be a szívemet: biztonsággal, hogy igenis Õ hív és én egészen az Övé akarok lenni. December 8-án a Szûzanya Szeplõtelen Szívébe és kezébe tettem életemet. Legkézenfekvõbb volt arra gondolnom, hogy a zárda, ahová az Úr hív, a szegedi Miasszonyunk zárdája. Csak ezt ismertem. Édesanyámmal el is mentünk de-

IN MEMORIAM

112


Kármel 2011/5-6

IN MEMORIAM

cember közepén, de azt mondták, most nincs fölvétel, jelentkezzem a következõ év augusztusában. Szüleim részérõl persze ez nem ment könnyen, a leghatározottabban ellenezték.Valószínû, nem hittek a hivatásomban. Igazán csak jót akartak és féltettek a csalódástól. A Kármel Közben Vass atya Szegedre küldött P. Hunyához, aki a pécsi Kármel felé irányította utamat. Jelentkezésemre Erzsébet anya azt válaszolta: nincs hely, betelt a létszám. 1942. január 26-án meghalt Aloysia anya, így hamarosan megkaptam azt az áldott levelet, melyben Erzsébet anya húsvét utánra tûzte ki belépésem idejét. Április 12-én kísértek el jó szüleim a Kármelbe. Nehéz volt az elválás, de kinyílt a titokzatos klauzúra-ajtó, és úgy éreztem, otthonra találtam. Minden nagyon tetszett nekem, nem éreztem nehéznek a kármelita életet. 1943. január 10-én kaptam meg a szent ruhát. P. Brokárd celebrálta a szentmisét. Magyarok Nagyasszonyáról nevezett Mária Kriszta lett az új nevem. 1944. július 16-án, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén tehettem le az egyszerû fogadalmat. Utána nagyon nehéz idõk következtek. Háború volt. Sok éjszakát töltöttünk ébren a légiriadók miatt. Legbiztosabb hely volt: kórusunk oltára elõtt, Jézusunk lábainál.

Kármel 2011/5-6


115

Édesapám jött el értem Szombathelyre, és talán februárig maradtam velük. Április 2-án cserélt gazdát Szombathely. Borzalmas idõk voltak azok. Pécsre visszatérve az új életkezdés öröme töltött el bennünket és a hála, hogy újra együtt lehetünk. 1947 Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén tettem le ünnepélyes fogadalmamat… 1948 novemberének egyik vidám rekreációján Erzsébet anya levelet tartva kezében nagy újságot hozott: Kriszta nõvérnek kis testvére lesz. Igen, édesanyánknak 49 éves korában 1949. január 7-én kisfia született. Édesapám akkor írt nekem elõször hosszú levelet – addig csak édesanyám írt –, többek között: „helyetted küldte a jó Isten”. Szétszóratás 1950. június 9-rõl 10-re virradó éjjel elvesztettük pécsi otthonunkat. Tiszaújfaluba internáltak bennünket… Tiszaújfaluról egy kis idõre Kistelekre mentem szüleinkhez, majd 1951 januárjában vissza Pécsre, az ostyasütõbe. Nyári szabadságom alatt láttam, milyen nehéz helyzetben vannak a szüleim. A háború utáni szegénység, a rendszertelen és kevés fizetés miatt el kellett küldeniük a lányt, aki addig a kis Nándival volt, míg õk az iskolában tanítottak. Írtam Erzsébet anyának a helyzetrõl: úgy látom, otthon szükség van rám. Mivel Pécsett nélkülözni tudtak, Erzsébet anya úgy döntött, menjek haza, segítsek. 1956-ig voltam második anyja a kis Nándikának. (Ezt késõbb õ fogalmazta meg így.) Húgom 1949-ben ment férjhez Budapestre, és az õ kis Máriája is sokszor volt Kisteleken, így két gyerek lett rám bízva. Az akkori idõk nagyon sok megpróbáltatást jelentettek. Olyan nagyon éreztem, hogy a jó Isten irgalmából élek. Õ mindig adott nekem lehetõséget az imádságra és a lelki dolgokra. Így biztosította számomra az egyensúlyt a szolgálat és imádság.

A háború viszontagságai – örökfogadalom

1956

A következõ évben a provinciális atya úgy látta jónak, hogy a nõvérek egy része induljon Keszthelyre, illetve Szombathelyre… November 12-én Magdolna nõvérrel ketten keltünk útra Szombathelyre, az utolsó vonatok egyikével. Másfél napig tartott az út – hol álltunk, hol mentünk… Rengeteg menekülõ… Szombathelyrõl nemsokára hazaküldték az újoncokat. (…) Kerubina nõvér, aki elõzõleg Pécsrõl jött, mint újoncmesternõ-helyettes, õ volt rajta, hogy én is elmenjek. Szüleim és Ili akkor már Ajkán voltak a nagymamánál. Édesapám katona volt…

1956-ban mehettem vissza Pécsre, nyáron. Okt. 23! Sohasem felejtem el. 1956 Mindenszentek ünnepe a templomunk búcsúja újra ünnep volt! Talán egy hét sem telt el, már nem tudtunk az ostyasütõbõl a Nap utcai lakásunkba sem menni. Elindultunk ugyan, hogy a lakóinknak ostyatörmeléket vigyünk, a hat gyereknek, mert élelmet nem lehetett beszerezni – s azt utca végén egy tank ágyúcsövét irányították ránk, így amilyen gyorsan csak tudtunk, visszamentünk. (…) Karácsony felé aztán újra megindult a munka, süthettük az ostyát, nehezen, lassan helyreállt a postaforgalom is.

IN MEMORIAM

114


Kármel 2011/5-6

IN MEMORIAM

Minden évben jutott építkezés, tatarozás, festés, meszelés, hol a Nap utcában, hol a templomban, hol az ostyasütõben. Sok-sok izgalmas napot éltünk át: figyeltek bennünket, bejöttek, ellenõriztek, kihallgattak és behívattak vallatásra. A mi jó Urunk ígérte, hogy „megadja nektek, mit kell szólnotok” – igazán beteljesedett. (…) Az ezüstfogadalom kegyelmei 1969-ben, az ezüstfogadalmam elõtti lelkigyakorlatom érezhetõ nagy változást hozott lelki életemben. A mi Urunk addig soha nem tapasztalható módon elém tárta életemet, hibáimat, egész bûnös magamat. Igazából akkor sirattam meg mindent, amit az Õ szeretete ellen elkövettem. Olyan szeretetet és erõt öntött a lelkembe, hogy egészen megváltozva jöttem ki a lelki magányból. (Ezt Vilma néni fogalmazta meg így.) Megváltozott a kapcsolatom elsõsorban a jó Istennel, aztán testvéreimmel szemben is. Tudtam, ez egyedül az Õ mûve volt. Nyitottá, befogadó képessé tett mindarra, amit Õ akart, hogy megtegyek.Amire sok-sok éven át törekedtem – hiába –, azt most játszva tette meg bennem. Jelenléte olyan valósággá lett bennem, szeretete mindent könnyûvé és lehetségessé tett. Igazságai elkezdtek belülrõl fényleni, és elkezdett egyszerûvé és igazzá lenni minden bennem és körülöttem. – És mégis tudom, hogy megmaradtam törékeny, sebezhetõ, esendõ, nyomorúsággal teli valakinek. De kezébe vett elképzelhetetlen jósággal, hogy alakítson, gyógyítson, megbocsásson, tanítson. Egész lényemet kiszolgáltattam Neki, hatalmat adtam Neki magam fölött. Hibáim nagy része megmaradt, sok-sok gyarlóságom, de tudom, hogy Õ jobbá tesz – nagyon kicsi lépésekkel. Mert „nem az, aki ültet, sem nem, aki öntöz, hanem aki a növekedést adja…”

Kármel 2011/5-6


117

Gondoskodás a szülõkrõl 1977. április 15-ig dolgoztam az ostyasütõben. Nyugdíjas idõmet Pesten kezdtem a közben özveggyé vált húgomnál. Azzal a szándékkal hagytam ott az ostyasütõt, hogy majd idõs szüleinknek segítségére leszek, ha Nándi öcsémék (közben õ is megnõsült) elköltöznek Szegedre. Ez hamar bekövetkezett, de mielõtt õk elmentek volna, haza kellett mennem: szeptemberben édesanyánk meghalt, édesapánk hetvennyolc éves volt. Talán egy évig laktunk együtt öcsém családjával, s aztán ketten maradtunk, édesapámmal. Lassan mutatkoztak nála az agyér-elmeszesedés jelei, végül pedig annyira legyöngült, hogy most már két és fél éve fel sem tud kelni az ágyból. Elõször egyedül viseltem gondját, aztán húgom is leköltözött Kistelekre, hogy ketten ápoljuk. 1986 áprilisában feljöttünk Pestre a húgom lakásába. 1977-ben úgy mentem Kistelekre, hogy sivatagba megyek. De be kell vallanom, nem hiszem, hogy a sivatag terméketlen lett volna. Édesapánkon keresztül sok-sok kegyelmet adott nekünk az Úr, és sok mindenre tanított. Hiszem, hogy benne Önmagát bízta ránk és szolgáltatta ki Magát nekünk. De ugyanúgy kell nekünk is kiszolgáltatnunk magunkat és egész életünket Õneki.

Kriszta nõvér egyike volt azon nõvéreknek, akik a rendszerváltoztatás után, 1991ben újraindították Pécsett a Sarutlan Kármelita Nõvérek közösségét. Fokozatosan roszszabbodó egészségi állapota miatt 2007-tõl Budapesten a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanõvérek idõsek otthonában élt. A Kármel Krónikája Kriszta nõvérrõl följegyezte: „Az õ megbízatása a papság mentése.” A nõvérek ugyanis fölosztották maguk között a különbözõ társadalmi csoportokat, s mindegyikük fõként azért a csoportért ajánlotta föl imáit, áldozatait. Kriszta nõvérünk, járj közben kármelita családodért és járj közben a papságért! Hálás szívvel kármelita nõvérei Mindenszentek Kármel, Magyarszék

IN MEMORIAM

116

Kármel 2011/5-6

ÉVFORDULÓ

Kármel 2011/5-6

KÖNYVAJÁNLÓ

HÍREK

A Kármel látóhatára címû sorozatban megjelent: Sr. Éliane Poirot: A Kármel Regulája

zeretettel köszöntjük Takács Nándor Jusztin püspök atyát, rendtársunkat, aki idén októberben ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját (azaz gyémántmiséjét). A Kármel újság olvasói nevében kívánunk neki imádságos szeretettel további jó egészséget és örömteli szolgálatot!

S

Magyarázatokkal

KÖNYVAJÁNLÓ

világ több száz kármelita kolostora a Kármelhegyi remetéknek adott XIII. századi Regula szerint él. Ez a Regula minden más tevékenységet az ima köré rendez. Központi gondolata és elõírása: „éjjel-nappal elmélkedni Isten törvényérõl és imádságban virrasztani”. Ez az imádkozó virrasztás nem elszigetelt liturgia, hanem Istenre hagyatkozó élet. A Kármel a szüntelen imádság csendjében kapcsolódik a megváltás mûvéhez. A szerzõ, Éliane nõvér bizánci rítusú kármelita szerzetesnõ. A Szent Illés Monostor (Franciaország, Saint-Rémy-les-Montbard) tagja. Jelenleg Romániában él, hogy egy hasonló Kármelt alapítson a Maros megyei Gödemesterházán.A katolikus hittudományok doktora és a párizsi SaintSerge Ortodox Teológiai Intézet diplomása.Több tanulmányt publikált, francia és román nyelven, Illés és Elizeus prófétáról az õskeresztény irodalomban és a bizánci liturgiában.

A

Megrendelhetõ: a www.karmelita.hu honlapon keresztül, vagy levélben: 7396 Magyarszék, Kármelita Kolostor 1. A folyóiratot gyõri rendházunktól lehet megrendelni. Nincs meghatározott elõfizetési díja, adományokat fogadunk el érte. Egy szám önköltségi ára kb. 320.-Ft, (postaköltség nélkül; természetesen a duplaszám ennek kétszerese). Ez csak irányár.Aki ennél kevesebbet tud adományozni, annak sem szüntetjük meg elõfizetését, amennyiben igényt tart újságunkra. Csekkeket évente kétszer postázunk, a folyóirattal együtt, azon lehet fizetni (a magas banki díjak miatt ajánlatos csak évente egyszer megtenni, nagyobb összegben). Köszönjük, hogy imáikkal és anyagi hozzájárulásukkal támogatják Rendünket és folyóiratunkat. Isten fizesse meg. Minden jótevõnkért templomainkban havonta egy szentmisét mutatunk be.

119

Caritate Christi – Fidelitate Mariae (Krisztus szeretetével – Mária hûségével).

KÁRMELITA LITURGIKUS NAPTÁR December 14. szerda 16. péntek

Keresztes Szent János atyánk, áldozópap és egyháztanító, Angyalokról nevezett Boldog Mária szûz,

– fõünnep – választható emléknap

Január 3. kedd 27. péntek

A Szent Családról nevezett Boldog Illés áldozópap, Szent Henrik de Ossó áldozópap,

– választható emléknap – választható emléknap

Február Februárban nem lesz kármelita szent ünnepe vagy emléknapja. Számlaszámaink: Sarutlan Kármelita Rendtartomány Gyõri Rendháza és Temploma Bank: UniCredit 10918001-00000020-63350043 (erre lehet a folyóiratra szánt adományokat befizetni) „Kármelita Kispapok neveléséért és P. Marton Marcell Boldoggáavatásáért” alapítvány (Célja: a nevében foglaltak és a Kármelita Rend összes tevékenységének támogatása. Közhasznú szervezet! Az adományok az adóalapból levonhatók) Bank: 11100104-18055359-10000001; Adószám: 18055359-1-41

HÍREK / KÁRMELITA LITURGIKUS NAPTÁR

A KÁRMEL REGULÁJA

118

TARTALOMJEGYZÉK Krisztusban kedves Olvasó! ……………

1

TANÍTÁS ……………………………… 2 Jézusról nevezett Teréz, Krisztus szerelmese, az egység útja … 2 A testvéri szeretet próbája a Szent Teréz által alpított közösségekben ……………………… 22 Kalauz Az alapítások könyvéhez ……… 30 ELMÉLKEDÉS ………………………… 47 Számadás ……………………………… 47 Gondolatok az öregségrõl …………… 48 „NEKED SZÜLETTEM...” ………… Avilai Szent Teréz születésének 5. centenáriumára készülve Megosztások ………………………… AZ ALAPÍTÁSOK KÖNYVE ……… VI–XI. fejezet ………………………… LITURGIA …………………………… Szent Terézzel a szentmisében ……… A KÁRMEL NAGY CSALÁDJA … Egyedül az Egyetlennel A sarutlan kármelita nõvérek rovata .. ….

50

50 60 60 88 88 95 95

Perjelnõ választás a Magyarszéki Kármelben …………………………… 95 A Kármel mint befogadó föld………… 96 „...Keresztje mellett ott állt...” (Jn 19,25) 99 Csendben, teljes odaadottságban, jelszerûen... …………………………… 102 A világban, de nem a világból A Világban Élõ Kármel rovata Beszámoló az országos Világban Élõ Kármeliták választmányi ülésérõl …… 105 Avilai Szent Teréz ünnep Miskolcon …………………………… 108 Evezz a mélyre (Lk 5,4) ……………… 109 IN MEMORIAM …………………… 111 Az Õ megbizatása a papság megmentése ………………………… 111 KÖNYVAJÁNLÓ …………………… 118 Sr. Éliane Poirot: A Kármel Regulája … 118 HÍREK ………………………………… 119 Takács Nándor Jusztin püspök atya évfordulója …………………………… 119 KÁRMELITA LITURGIKUS NAPTÁR ……………………………… 119

Egy évben hat szám jelenik meg. Kiadja a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány 8360-Keszthely,Tapolcai út 1/A,Tel-fax: 83/311-601 www.karmelitarend.hu A kiadásért felel P. Bakos Rafael OCD tartományfõnök Felelõs szerkesztõ: Fr. Béri László Renátó OCD Szerkesztõség: Kármelita Rendház, 1134 Budapest, Huba u. 12. E-mail: [email protected];Tel.: (30) 526 5055, Fax: (1) 350-0867 Elõfizetés: P. Puvák Tarzíciusz OCD Kármelita Rendház, 9021 Gyõr, Aradi vértanúk u. 2. E-mail: [email protected] Tel.: (96) 618 863, Fax: (96) 618 864 Borítóterv: Fehér Márta OCDS Nyomdai elõkészítés: Pozsgai Attila Nyomás: Alto Nyomda, 8000 Székesfehérvár, Irányi D. u. 6.; Felelõs vezetõ:Vass Tibor

N agy örömömre szolgál, hogy újra a Kármel folyóirat olvasótáborában

Recommend Documents