AZ ÜZEMFENNTARTÁS ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI Mutatószám-rendszer kialakítása az üzemfenntartáshoz Tárgyszavak: mutatószámok; mutatószám-rendszer; üzemfenntartás; rendelkezésre állás. Az üzemfenntartás gazdasági mutatószám-rendszerének kialakítása nagy szakmai felkészültséget igényel, nem elegendő csupán a különböző adatokból viszonyszámot képezni.
A mutatók összehasonlíthatóságának feltételei A mutatószámok körének meghatározása szorosan összefügg a vállalat átfogó céljaival, súlyponti feladataival. A sikeres alkalmazás (vagy a kudarc) azon is múlik, hogy a mutatószámokat milyen ráfordításokkal lehet meghatározni és felhasználni. A gyakorlatban ahány vállalati üzemfenntartó szervezet, annyiféle mutatórendszer alakult ki a vállalati kultúrához, a vezetés konkrét szükségleteihez igazodva. Másodlagosnak tekintik ebben a tervező szakaszban, hogy a mutatószámokat miként lehet összehasonlítani más üzemfenntartó szervezetekével. Ideális esetben a mutatószámok a vállalat vezetésének fontos, rendszerezett eszközei, és ez a szerepük általánosan elismert. A gond abból adódik, hogy a már korábban kialakított rendszerekből kísérlik meg levezetni az üzemfenntartás mutatószám-rendszerét, átvéve a más vállalatoknál bevált (bár eltérő kultúrában gyökeredző) megoldásokat. Az üzemfenntartás központi kérdése a berendezések rendelkezésre állása, bár ezt nem lehet egyetlen mutatószámmal jellemezni. A rendelkezésre állás értelmezéséhez pl. előzetesen fel kell tárni, hogy milyen üzleti folyamatokkal van kapcsolatban a vizsgált berendezés, és a mutatószámnak mi a szerepe e folyamat felügyeletében. A rendelkezésre állás megfigyelésének célja lehet pl. meghatározott üzleti folyamat kontrollingfeladatainak megalapozása. Öt egymást követő feladattal kapcsolatos a mutatószám-rendszer kialakítása: – meghatározzák az érintett üzleti folyamatokat, – meghatározzák a mutatószámokat, – meghatározzák a szükséges alapadatok körét, – módszertant dolgoznak ki az adatok felmérésére,
– összeállítják az intézkedési tervet (kik, mikorra milyen feladatot végezzenek el). A mutatószámokhoz egyértelműen meg kell határozni azok vonatkozási körét, pl., hogy milyen részlegek adatait használják fel a mutatók képzéséhez, és melyek maradjanak figyelmen kívül. Olyan tartalmú adatokra építhetők a megfelelő minőségű mutatószámok, amelyek megbízhatóan megfigyelhetők és regisztrálhatók. Bizonyos esetekben ugyanis kétséges, hogy egyáltalán felmérhetők-e a javasolt mutatók tényezői. Előnyösek az olyan adatszerzések, amelyek pótlólagos ráfordítások nélkül megoldhatók. Kedvezők ennek a feltételei, ha az üzemfenntartás mutatószáma a termelés tervezéséhez, irányításához is szükséges adatokra építhető. Az intézkedési tervben meghatározzák, hogy a tervezett szinttől eltérő mutatószámok milyen válaszokat tesznek szükségessé, és azok milyen szervezeti háttérrel hajthatók végre. Nem kielégítő az olyan intézkedési terv, amely csupán a „mi lenne, ha …?” kérdésre adott spekulatív válaszokból tevődik össze. Sorra kell venni a ható tényezőket és azoknak a mutatószám alakulására való hatásait. Bevált módszer, hogy a mértékadó paraméterek változatait feltételezik, és ezzel összefüggésben az összes mutatószám elmozdulását egymással összefüggésben elemzik. Nem zárható ki, hogy egy meghatározott helyzetben elfogadható mutatószám olyan tényezőkre épül, amelyek más vonatkozásokban katasztrofális hatással járnak. A mutatószám-rendszer elemzése felhasználhatja a forgatókönyveket, amelyek rendszerezetten bemutatják a változatok feltételezéseit, és hatásukat a vizsgált mutatókra. A számszerű levezetések elvégezhetők eltérő összetettségű Excel-táblázatokkal.
Mutatószámok kiválasztását befolyásoló tényezők Közelebbről vizsgálva az üzemfenntartás üzleti folyamatát, sokféle mutatószám kiválasztása lehetséges. Az említett üzleti folyamat belső viszonyrendszere meglehetősen összetett, itt erősen leegyszerűsítve, mint „fekete doboz” szerepel, mert a cél a mutatók kiválasztása. A megfigyelés arra irányul, hogy miként alakul ennek az üzleti folyamatnak a teljesítménye. Fejezze ki ezt a teljesítőképességet a berendezések rendelkezésre állása. A javasolt alapmutató több tényezőtől függ, mint pl. – a felhasznált berendezések jellege, mennyisége, – a berendezés kihasználásának igényelt mértéke, – a berendezés állapota és ennek hatása a mutatószámra, – a felhasználás főidői. Egy termelőüzemben a „kihasználás mértéke” azt fejezi ki, hogy a gépek milyen időarányban működőképesek. Egyes gépeket csak alkalmanként kapcsolnak be, ezekre viszonylag nehéz megfigyelni a kihasználás említett mutatószámát. Sokkal egyszerűbb olyan gépekre meghatározni ezt a mutató
számot, amelyek alapvető felhasználási célja, hogy teljes terheléssel működjenek. A gép felhasználásának főideje rendszerint az üzemidőkhöz igazodik, a heti munkarendnek megfelelően. Itt eltekintenek a túlóráktól vagy különleges műszakrendtől. Meghaladhatja a 100%-os kihasználást, ha a gépet a főidőkön túlmenően (pl. pihenőnapokon) is működtetik. Minden gépcsoportra sajátos üzemeltetési előírások érvényesek, azonban az összehasonlíthatóság érdekében célszerű standard állapotmutatókat képezni. El kell érni az állapotmutatókra alkalmazott minősítés azonos értelmezését a termelés és az üzemfenntartás területén. Ha viszont pl. a „kifogástalan állapot” tartalma nincs tisztázva, és a termelés ezen mást ért, mint az üzemfenntartók, akkor előre programozottak a viták és érdekütközések.
Fokozatosság a mutatószám-rendszer alkalmazásában Jelentős költségekkel jár egy korszerű mutatószám-rendszer kialakítása és alkalmazása. Erre tekintettel nem érhető el, hogy a vállalat összes gépére egyszerre alakítsák ki az üzemfenntartás mutatószám-rendszerét. A projekt első szakasza csak a gépek meghatározott részére adhat megoldást. Akkor vonzó ez a fejlesztés, ha az elért megtakarítások megtérítik a mutatószámrendszer alkalmazásának ráfordításait. Annak érdekében, hogy mérhetők legyenek a fejlesztéssel elért megtakarítások, ismerni kell a ténylegesen elszámolt gépköltségeket. A tényszámokra alapozva készíthető részletezett kalkuláció azokra a hozamokra, amelyek a berendezés jobb rendelkezésre állásához kapcsolódnak. Fajlagos mutatók készíthetők: a gép rendelkezésre állásának egy százalékpontos javulása (pl. 91%-ról 92%-ra) mekkora költséggel érhető el. A kérdés másik, ugyancsak szokásos megközelítése enged a rendelkezésre állás szintjéből (pl. 91% helyett 90%-ra csökkenéssel számol) és ennek az egy százalékpontnyi változásnak a költségmegtakarításokkal való kapcsolatát vizsgálja. Az üzemfenntartás többletköltségeinek, illetve említett megtakarításainak összegét össze kell vetni a termelési folyamat ehhez tartozó hozamváltozásaival (a kibocsátás elérhető növekedésével, illetve a leállt gépekből eredő kieséseivel). Az üzemfenntartás mutatószám-rendszere akkor hasznosítható, ha az is elérhető, hogy a mutatók hatást gyakoroljanak a berendezés rendelkezésre állására. Ellenpéldaként említhetők azok az üzemek, amelyekben a termelőfolyamat lehető legkisebb megszakítása élvez elsőbbséget, ehhez képest alárendelt fontosságú a gépek üzemfenntartása. Ha mégis előfordulnának előre nem tervezett leállások, azokra a mutatószámoknak semmilyen hatása nem lehetne, tűzoltó jellegű javításokra veszik igénybe az üzemfenntartókat, nem vizsgálva a gép rendelkezésre állásának optimális viszonyait.
A mutatószám-rendszer hatása az üzemfenntartásra Sokféle hatása van a mutatószám-rendszernek az üzemfenntartó csoportokra, ezek egy része közvetlen, nagyobb része pedig közvetett. A felügyelt üzleti folyamatokban önmagától a mutatószámok kialakításától nem következik be érzékelhető javulás, ehhez az is szükséges, hogy a korábbi (spontán képződött) üzemfenntartási folyamatokat célirányosan átalakítsák, lépéseket tegyenek a javítás érdekében. A szükséges intézkedések alapja, hogy elemzéseket végezzenek, feltárva a korábban kialakult folyamatok erős és gyenge pontjait, rávilágítsanak az optimális megoldások lehetőségeire. A mutatószám-rendszer támpontot ad a folyamatra hatással levő tényezők és résztvevők felismerésére, körvonalazhatók az elérhető hozamok. Az üzemfenntartás a mutatószámokkal képes kifejezni a vállalat céljaihoz (ezen belül különösen a termelési eredményekhez) való hozzájárulását. Eddig a vita középpontjában az üzemfenntartás költségei voltak, a mutatószámok alkalmazásával az elérhető hozamai kerülhetnek előtérbe. A költségvetési alkudozások sok esetben az üzemfenntartás „hasra ütéssel” kialakított költség-előirányzatai körül folytak, a mutatószámok viszont hitelesíthető hozamokkal függnek össze, amelyekhez meghatározott ráfordítások tartoznak. A mutatószám-rendszerre alapozva az üzemfenntartás felkészült és fontos partner lehet a vállalat általános stratégiai céljainak elérésében, a hatékonyság tervezett javításában. A mutatószámok alapadataihoz a korábbiaknál részletesebb információgyűjtés szükséges. Az így javuló tájékozottság alapot ad arra is, hogy a termelés és az üzemfenntartás intézkedéseit (már a tervezés időszakában) jobban összehangolják. Statisztikai adatokkal jobban megalapozott döntések készíthetők elő, számolni lehet a fellépő reális kockázatokkal is. Előfordulhat pl. hogy (előre fel nem mért körülmények következtében) csúszással valósulnak meg az üzemfenntartás bizonyos intézkedései, és ez hatással van az üzleti folyamatokra, pl. a szállítás késedelme miatt. Ilyen esetekben is rendelkezésre állnak a megfelelő mutatószámok, amelyek megbízhatóbbak, mint az egyének (nehezen megragadható) érzései, korábbi tapasztalatai a kockázatok alakulásáról. Kétségtelenül mutatkozhatnak olyan hatások is, amelyek az üzemfenntartók szempontjából nem előnyösek. Javasolhatják pl. a termelés irányítói, hogy a heti 15 műszakot ne szakítsák meg a szükséges üzemfenntartások, és emiatt a karbantartóknak a heti pihenőnapokon kell elvégezni a feladataikat, hogy az előírt rendelkezésre állási mutatót elérhessék. Egy másik megoldási változat szerint az üzemfenntartás nem halasztható, az 5 napos munkahét során készülnek el a karbantartással, majd a kiesett termelést a pihenőnapokon berendelt dolgozók végzik. Mindkét változatra mutatószám képezhető,
ezek egymással összevethetők, és ennek megfelelően választható ki a gazdaságosabb döntési változat.
Információforrások a mutatószám-rendszer kialakításához A mutatószám-rendszer csak akkor működőképes, ha kielégítő mennyiségű és minőségű alapadat áll rendelkezésre. Korábban elterjedten alkalmaztak kézi adatgyűjtést, azonban (többek között gazdasági megfontolásokból) a mutatószámok jövőbeni rendszere ilyenre nem alapozható. A termelésirányítás, az üzemi adatgyűjtés, valamint az üzemfenntartási folyamat tervezésének és irányításának közös elektronikus hálózatban kell működni. Vannak olyan, csak a szakértők által megadható információk, amelyek feltárására nem alkalmazhatók automatikus gépi eljárások, vagy az azokkal elérhető minőség még nem megfelelő, a kiválasztás emberi felülvizsgálatot, döntést igényel. Az említett adatforgalom lehetőséget ad arra, hogy a mutatószámokhoz más számítógépes adatforrásokat is felhasználjanak. Miután a mutatószámokat meghatározták, azok a hálózat útján továbbíthatók más számítógépes felhasználási helyekre. Az üzemfenntartás tervezési, irányítási rendszere pl. korábban kézi adatbevitelre építette a dolgozók műszakbeosztását, a hálózatra alapozott információforgalom esetén ezeket az inputadatokat mind a mutatószámok, mind a tervezés és irányítás felhasználhatja. Fejlett informatikai háttér birtokában relációs adatbankok tárolják a vállalatnál összegyűjtött adatokat. Lehetőség van arra, hogy egymással összekapcsoltan használják fel az adatbankban elérhető adatfajtákat. Lehetőség van továbbá adattárházak (data-warehouse-system) kialakítására, amely a vállalat érintett helyeit központilag látja el az igényelt információkkal. Alapkövetelmény az összekapcsolt számítógépekkel létrehozott rendszerben, hogy az elérhető adatok egyértelműen rendezettek, csoportosítottak legyenek. Megfelelő tagolású, egyértelmű kódrendszereket igényel ez a feltétel, mind a számítógép-rendszerben, mind az érintett szakértők körében, és az üzemfenntartás itt említett alapadatait ennek megfelelően kell jelölni. Előfordulhatnak egymástól eltérő jelölési rendszerek (pl. a berendezések nyilvántartásában), ilyenkor ún. referenciatáblázatok (vagyis „fordítókulcsok”) alkalmazása szükséges az egyértelmű összekapcsoláshoz. A Windows programokban bevált menüvezérlést, választási lehetőséget és más módszerű támogatást kell adni a munkatársaknak az adatok beviteléhez, valamint eléréséhez. Ezzel lehetővé válik, hogy az érintett berendezésekre, valamint az adataikra egyértelmű kódokat adjanak meg. A legtöbb adatra a jegyzékben előre megadott kódjelölések alkalmazhatók, de olyan kivételes esetek is adódhatnak, hogy a korábbi jelölést módosítani, kiegészíteni szükséges. Mind az asztali, mind a hordozható számítógépeken rendelkezésre állnak az adatrögzítést támogató alkalmazói programok. Vannak speciális,
kis tömegű adatrögzítő eszközök is, amelyek az üzemfenntartókat nem akadályozzák alapfeladataik elvégzésében. Az alapadatok forrásai a következők: – a termelésirányítás rendszere, amely közli a termelés tervezett időadatait, – az üzemi adatgyűjtés rendszere, ez közli a termelés tényleges időadatait, – az üzemfenntartás tervezési és irányítási rendszere közli a karbantartás, javítás stb. időadatait, – a szakértő munkatársak adják meg a termelés mennyiségi és minőségi jellemzőit. További kiegészítő adatokra is szükség lehet, ilyen például a rendelkezésre állás mutatója esetén annak tisztázása, hogy a gépek állásának milyen arányban oka az üzemfenntartás intézkedése, illetve más (pl. termelésszervezési, konstrukciós stb.) ok. Előfordulhat például, hogy elkészült a gép javítása néhány perc vagy óra alatt, de ezután a műszak végéig nem áll rendelkezésre az oda beosztott munkaerő (ha elengedték vagy más gépre vezényelték át).
A mutatókra épített beszámolók Az adatgyűjtés önmagában nem hoz eredményt. Csak a megfelelően feldolgozott adatok hasznosítására van lehetőség. Az adatbankra épített elemzésre több gyakorlati példa van, és ismertek olyan matematikai algoritmusok, amelyek ezekhez a mutatószámokra épített vizsgálatokhoz alkalmazhatók. Néhány jellegzetes és széles körben alkalmazott elemzési eljárás, amelyek igény szerint egymással kombinálhatók: – megvizsgálják a mutatók abszolút értékét, – elemzik a megoszlási viszonyokat, – rangsorolásokkal kiemelik a „legjobb”, vagy „legrosszabb” értékeket, – meghatározzák az adatok változásainak irányzatát, elsősorban a trend elemzésével. Számítógépes eszközökkel, esetenként a teljes részletességű (elemi) adatok is bemutathatók. Korábban olyan grafikonokat készítettek papírra kiírva, amelyeket az üzemben a hirdetőtáblán mutattak be. Jelenleg egyre inkább lehetővé válik, hogy (pl. intranet és internet alkalmazásával) interaktív terjesztéssel juttassák el az eredményeket a címzettekhez. Az üzemekben is egyre többen kapcsolódnak a vállalat hálózatára, így a számítógép általános információs közeggé válik, és mindenki a számára éppen érdekes információkhoz férhet hozzá. Eltérő fejlettségű adatbankrendszerek valósíthatók meg. Az egyszerűbb rendszerek oldalszervezésűek, lapozók, vagyis azt és úgy hozzák fel a képernyőre, amit és ahogy az adatbankban tároltak. Az igényesebb, összetettebb rendszerek lehetőséget adnak a felhasználóknak, hogy a keresett, kiválasztott
adattartalmat „kiszűrjék” és ez jelenjen meg online üzemmódban a munkahely képernyőjén. Ezek a fejlettebb rendszerek nagyobb kiépítési és gondozási költséggel járnak, de az érintettek részéről hamarabb elfogadhatók, hatékonyabban működtethetők, mivel a tartalmuk mindenkor aktuális. Az „oldalanként olvasó”, olcsóbb rendszer sok kézi műveletet igényel, pl. rendszer-adminisztrátort kell alkalmazni. Ez az informatikai szakember igény szerint összeállítja a tárolt információkat tartalmazó oldalakat, és ügyel a felhasználókhoz továbbított oldalak aktuális tartalmára. Ha az adminisztrátor nem lenne elérhető, vagy nem az aktuális adatokat szolgáltatná, akkor a felhasználók elveszthetik érdekeltségüket a nem kellően hatékony adatbank alkalmazásában.
A mutatószám-rendszer gazdasági szemlélete A mutatószám-rendszer kiépítése költségekkel jár, azonban ezt jóval meghaladják a várható hozamok. A költségeket csökkenti, ha más üzleti folyamatok keretében már összegyűjtötték és rögzítették az adatokat. Nagy beruházást igényel a rendszer bevezetési folyamata, amikor az üzemfenntartás folyamatait, valamint az ezeknek megfelelő mutatószámokat meghatározzák. Akár millió eurós összeget is elérhetnek ezek a kezdeti befektetések nagyobb vállalatok esetén. Tekintettel arra, hogy a kiinduló helyzet adatai gyakran nem állnak rendelkezésre, a befektetések megtérülési viszonyai is nehezen igazolhatók. Vannak olyan vállalatok, amelyek kézi eljárás alapján már korábban bevezették a mutatószámok rendszerét, itt a számítógépes rendszerre való áttérés költségei és hozamai jól kalkulálhatók. Egy német közlekedési vállalat üzemfenntartásának mutatószámait korábban kézi adatgyűjtésre alapozva határozták meg. Ehhez képest a számítógépes adatátvétel révén több mint 90%-kal csökkent az emberi munka aránya, és ezzel 3 emberév volt megtakarítható az adatok feldolgozási folyamatában. Az átcsoportosítás révén javították az üzemfenntartás tervezésének, irányításának minőségét. Konkrét alkalmazási feltételek mellett a mutatószámrendszer ráfordításai 6–24 hónapos időszakban térülnek meg. A megtérülési viszonyok döntően attól függnek, hogy mennyire alkalmasak a kialakult szervezeti keretek a mutatószámok alkalmazására.
Teljesítmények mérhetősége az üzemfenntartásban Hagyományosan azért van az üzemfenntartó részleg, hogy az esetleges üzemzavarokat elhárítsa, a hibás gépeket megjavítsa, megfelelő karbantartási intézkedésekkel elérje, hogy a berendezésekkel megfelelő minőségű terméket, szolgáltatást hozzanak létre. Nehéz válaszolni arra, hogy miként lehet mérni ezeknek a kiegészítő tevékenységeknek a teljesítőképességét. Minded
dig kevéssé tudatosodtak az üzemfenntartás valóságos költségei és hozamai, ebben alig tér el egymástól a karbantartó és az az üzemi partner, aki megrendelte a szolgáltatásait. A köztudatban az üzemfenntartás improduktív rezsiüzem. A költségcsökkentési kényszer hatással van az üzemfenntartás költségvetésére is. Elvárják, hogy a korábbiaknál nagyobb hatékonysággal, azaz viszonylag kisebb ráfordításokkal oldja meg a feladatait. A valóságban minden, az üzemfenntartást fejlesztő beruházás egyben a termelékenységet is javítja, amint azt a következők tanúsítják. A vizsgálat kiinduló kérdése, hogy kiknek szolgáltat az üzemfenntartás. Kézenfekvő a válasz, hogy a legfontosabb megrendelő a termelés, itt működnek a karbantartást, javítást igénylő termelőberendezések. A rendszeres kapcsolatot tartó üzemfenntartók rendszerint jobban ismerik a termelés erős és gyenge oldalait, mint a termelésben dolgozók. Az üzemfenntartás szolgáltatásait mások is igénybe veszik, pl. a raktárak az anyagok és áruk mozgatásának műszaki berendezéseihez, szállítóeszközeihez. Itt alapvetően nem termelési, hanem logisztikai feladatokkal kerülnek kapcsolatba a karbantartók. Amennyiben külső szolgáltatókat is igénybe vesznek, ezek tevékenységeit koordinálni kell a belső üzemfenntartáséval. Vannak olyan elektromossággal összefüggő javítási, szerelési feladatok, amelyek kívül esnek az említett (termelő és logisztikai) területeken. A több telephelyes cégeknél olyan szervezetek is kialakultak, amelyekben a központban létrehozott üzemfenntartó szervezet teljesíti a telephelyek, fiókok által megrendelt karbantartási, javítási munkák meghatározó részét. Az ilyen megrendelések esetén előfordul, hogy esetenként más-más karbantartókat küldenek a helyszínre. A korábbi szemlélettől eltérően kell minősíteni az üzemfenntartás ráfordításait, amelyek sajátos beruházások. A termelőüzemben végrehajtott szolgáltatásai ugyanis nem csupán a hibákat hárítják el, hanem elejét vehetik a későbbi meghibásodások fellépésének is. Ebben a felfogásban nem csupán a hibát, hanem az azt kiváltó okokat is el lehet hárítani megfelelő beavatkozásokkal. Akkor optimális az üzemfenntartók szolgáltatása, ha a berendezés egészének állapotát javítja a beavatkozás. Ez a változás mérhető pl. a hatékonyság érzékelhető növekedésével, és ez gyorsan megtéríti az üzemfenntartás (beruházásként felfogott) ráfordításait.
Követelmények az üzemfenntartás iránt A DIN 31051 összefoglalja az üzemfenntartás szolgáltatásait érintő követelményeket. Nem igényel további értelmezést a felülvizsgálat, a karbantartás, valamint a javítás tartalma, azonban ezen túlmenő igények is vannak, pl. a zavartalan üzemeltetésre vonatkozóan. Elvárja a megrendelő azt is, hogy
akkor végezzék az üzemfenntartást, amikor az üzemszünet van. A teljes körű termelési üzemfenntartó szolgáltatás (TPM) igényében kiemelt követelmény, hogy ennek révén a berendezés optimális állapota elérhető legyen. Az itt példaként említett követelmények túlmutatnak az állapot figyelemmel kísérésén, az előírt állapot fenntartásán, illetve helyreállításán, sokkal lényegesebb, hogy milyen ráfordításokkal érhető el az állapot javítása, vagyis a berendezés korábbiaknál jobb és hatékonyabb működése. Kevés azonban itt a „megérzés”, tényekkel szükséges igazolni a szolgáltatások eredményeit. Vannak az üzemfenntartásnak egyéb, nem műszaki követelményei is. Gondoskodni kell pl. a költségvetés betartásáról, az összes karbantartási költség csökkentéséről, más megtakarítások teljesítéséről. Az üzemfenntartás költségszerkezetét átláthatóvá kell tenni, hogy a fontosabb gazdálkodási mutatók nyilvánosságra kerüljenek. Az üzemfenntartás mint költségközpont Az üzemfenntartás ebben az értelemben a vállalat egyik „költségközpontja” (cost-center), és ez sajátos követelményekkel jár a gyakorlatban: – mérhető ismérvek szerint kell minősíteni és irányítani a mind önállóbb gazdálkodás bevételeiben és ráfordításaiban érdekelt egységeket; – a megelőző jellegű üzemfenntartó tevékenységre kell koncentrálni, kiemelten kezelve a legfontosabb feladatokat; – az objektív megítélés érdekében alkalmassá kell tenni külső összehasonlításokra az üzemfenntartás teljesítményeit; – el kell fogadtatni az érintettekkel a szakmai képzés és továbbképzés céljait, mind az üzemfenntartó, mind a termelő részlegekben (ezek költségei részei a költségvetésnek); – a vállalat minőségbiztosítási tervének lényeges összetevője az üzemfenntartás minősége, s a vonatkozó fejlesztésekben el kell ismertetni e terület vezetőinek kompetenciáját, véleményezési jogát; – mérhetővé kell tenni a kapacitások terhelését, és ehhez mérten kell előkészíteni a külső karbantartási megbízásokat; – be kell kapcsolni az üzemfenntartókat (megfelelő szereppel) az új gyártási folyamatok tervezésébe, a mutatkozó szűk termelési keresztmetszetek feltárásába és megszüntetésébe, a tervszerű üzemfenntartás feltételeinek megteremtésébe.
Koncepciók kialakítása és vizsgálata Az itt példaként említett követelmények alapján megvizsgálható, hogy az üzemfenntartás melyik koncepciója alkalmas a teljesítésük előkészítésére. Amennyiben profittermelés a fő cél (profitcenter), az üzemfenntartás pénzügyi szemlélete igen nagy szerepet kap, lényeges döntési szempont a realizált
jövedelem. Ebben a felfogásban a költség/hozam elv alapján készített vizsgálatokat végeznek. Az ilyen üzemfenntartók viszonylag nagy forgalmat bonyolítanak le a külső megrendelőkkel, a teljesítményük is ezek követelményeihez igazodik. Előfordulhatnak célkonfliktusok a különféle megrendelések teljesítése során, pl. ha a nyereség növelését úgy érik el, hogy mértéken felül terhelik a kapacitást külső (jobban jövedelmező) üzemfenntartási feladatokkal. Az a veszélye ennek a megoldásnak, hogy a speciális üzemfenntartási ismereteket nem a saját feladataik teljesítésére hasznosítják. Annál nagyobb ez az aránytalanság a belső igények és az elérhető kapacitások között, minél inkább szakosodott a termelés, illetve minél komplexebb a termelésben alkalmazott technológia. Előfordulhat, hogy az elektromos üzemfenntartási feladat legjobb szakértőit annyira terhelik a vonzóbb (vagyis jobban jövedelmező) külső megrendelésű munkák, hogy alig fordítanak figyelmet a saját vállalat által működtetett kapcsolószekrények állapotára. Mód van a kevésbé gyakorlott üzemfenntartók igénybevételére, de azok sokkal nagyobb időráfordítással (esetleg nem az elvárt minőségben) oldják meg a kiadott feladatokat. Az előbbi koncepció alapvetően a profitra épül, ezzel szemben a költségközpont alapján szervezett üzemfenntartás lényeges követelménye a költségvetés betartása. Itt nem léphet fel az előbb említett célkonfliktus, a megrendelések elvárt színvonalú teljesítése a legfontosabb, betartva a költségvetés szabta kereteket. Elsősorban a vállalaton belüli megrendelők igényeit elégítik ki a zavartalan termelés érdekében. Ebben a megoldási változatban áttekinthető az üzemfenntartás költségszerkezete.
Mutatószám-rendszer kialakításának szakaszai Sok egyéb feltétel mellett az üzemfenntartás mutatószám-rendszerére is szükség van a költségközpont koncepciójának megvalósításához. A fejlesztések kiinduló információja a jövőkép, ezen belül az üzemfenntartás stratégiai szerepe. Ilyenkor elvont módon egy ideális jövőkép alakul ki, pl. miként kapcsolódjék a TPM rendszer és a költségközpont működése és ennek révén miként érjék el a berendezések maximális hatékonyságát. Ideális esetben a termelésben „nulla üzemzavar” lenne elérhető. Az első szakasz eredményeként egy kiegészített, kiterjesztett jövőkép áll rendelkezésre az üzemfenntartásra. A következő szakaszban az üzemfenntartási stratégia kidolgozása a feladat. Beváltak azok a vezérszavas megközelítések, amelyek bizonyos kérdésekben a jövőképhez mérten konkrétabb elképzeléseket tartalmaznak a követendő irányokra, a fő motivációkra vonatkozóan. A lényeges kilátások vonatkozhatnak a pénzügyi feltételekre, a folyamatokra, a szolgáltatást igénybe vevőkre és a létrehozandó potenciálokra, és ezekkel összhangban mérhető kereteket szabnak a tevékenységeknek. Ezek egyben a célrendszer vonatkozási rendszerét is megszabják.
A stratégiai tervezés harmadik szakaszának feladata, hogy a költségközpont hierarchikus célrendszerét kellően részletezzék. Néhány alapvető cél ebben a rendszerben: – megteremteni a költségek fedezetét, – a kiadásokat ésszerű mértékben csökkenteni – javítani a megrendelések határidőinek betartását, – ésszerű mértékben csökkenteni a javítások átfutási idejét, – növelni a szolgáltatások elérhetőségét, – javítani az üzemfenntartás folyamatainak szervezettségét, – növelni a reakciók sebességét, – tanúsítani a javítások megfelelő (javuló) minőségét, – csökkenteni a termelésben a géphibákból eredő kieséseket, – javítani az összhangot a határidők tervezésében, – növelni a munkatársak felkészültségét, képzettségét, – javítani a kapacitások (ezen belül a dolgozók idejének) tervezését, – növelni a munkatársak elégedettségét. A stratégiai tervezés negyedik szakaszában rangsor készül az előbb felsorolt célok alapján. Az emberi tőkére vonatkozó stratégiai területen pl. prioritást kaphat a kapacitástervezés javítása, megelőzve pl. a munkatársak teljes időterhelését, valamint a képzést, és ezekhez képest a negyedik helyre kerülhet pl. az elégedettség növelésére vonatkozó távlati cél. Kétségtelenül összefüggenek egymással az itt említett célok, pl. a jobb kapacitástervezés elősegíti a határidők pontosabb betartását és az éppen igényelt szolgáltatás elérhetőségét. Mindez javítja az üzemfenntartás folyamatát, és végső soron hozzájárul az elégedettség növeléséhez. Mindezekre építhetők a stratégiai tervezés ötödik szakaszában a mutatószámok. Ismertek a fontosabb célok, amelyek sajátos ismérvekkel fejezhetők ki, és ezeknek megfelelő mérési módszerekkel kezelhetők. Át kell tekinteni azt is, hogy előfordulnak-e a célokat meghatározó ismérvek között olyanok, amelyekhez nem rendelhető mutatószám. A fejlesztés során ezekhez új mutatószámokat szükséges kialakítani. A hatodik szakaszban a fő feladat a kitűzött célokhoz elvezető intézkedések meghatározása. (Gittlár Ferencné) Baumann, S.: Kennzahlsysteme – Aufbau leicht gemacht?! = VDI Berichte, 2002. 1650. sz. p. 35–44. Krössin, M.: Transparenz von Leistung und Kosten in der Instandhaltung durch das CostCenter-Konzept. = VDI Berichte, 2002. 1650. sz. p. 105–122.
SAJTÓTÁJÉKOZTATÓ
BAU 2003, München 2003. január 13–18. A nemzetközi építőanyag-ipar legfrissebb újdonságait a kétévente megrendezett BAU, a létesítmény- és ipari építés vezető európai szakvására vonultatja fel. 2003. januárban ismét 40 ország összesen 1800 vállalata vesz részt a müncheni vásárterületen. A nemzetközi építőanyag-iparban a BAU 2003 az év legkiemelkedőbb seregszemléje. A legújabb műszaki vívmányokról tájékozódni kívánók, az építészek, építőmérnökök, építésztervezők, építési vállalkozók, építőanyag-kereskedők és építőipari iparosok számára olyan fontos rendezvény ez, amelyen részt venni szinte már kötelező. A különféle létesítményeknek és ipari épületeknek bizonyítaniuk kell, hogy sokoldalúak, változatosan hasznosíthatóak. Szerkezetüknek, kiválasztott anyagaiknak és műszaki felszereltségüknek pedig a legmagasabb színvonalú és részben új igényeknek kell megfelelni. A BAU szakvásár, az európai piacvezetők legnagyobb interdiszciplináris platformja, így nem véletlen, hogy a BAU szakvásár mintegy 200 000 látogatót vonz Európa minden tájáról. A BAU 2003 kiállítói az összesen több mint 160 000 négyzetméter területű kiállítási csarnokokban mutatják be az alumínium, az acél, a fa, az épületgépészet, az üveg, a természetes kövek, a csempe, az építőipari vegyészet, a tégla és a cserép köré csoportosított nemzetközi termékkínálatukat. A GlasKon bemutató, amelyre a BAU 2003 szakvásár keretében és azzal egyidejűleg kerül sor, igazi csúcstechnológiát mutat be. Az „Üveg, építészet és technika” innovációs fórum kongresszussal és különbemutatóval várja az érdeklődőket. További információk: Ravasz Ágota Messe München International Hivatalos Magyarországi Képviselete: Promo – Trade Promotion Services Ltd. 1064 Budapest, Rózsa u. 55. Tel.: 342-5104, 342-6748, 342-1148, 342-0159, 141-4868, 322-1248 Fax: 352-1567 E-mail: promoexh&elender.hu