Múltból jövő. Életképek Galgagyörkről. OTTHON a faluban

M últból jövő Életképek Galgagyörkről OTTHO a falub N an 2016

Múltból jövő

Biztonságban Az otthon fogalmát jobbára a házunkkal vagy a lakásunkkal azonosítjuk csupán, ahová belépve, bezárva magunk mögött az ajtót – végre egyedül lehetünk. Igaz, a négy fal megóv a tél hidegétől, a nyári nap kínzóan égető sugaraitól, a külvilág zajától, a kíváncsiskodó szemektől is – ez azonban nem minden. Az otthon melegét leginkább mégsem a termosztát 25 Celsius-fokra való beállítása miatt érezzük, hanem magunkban hordozzuk. Az otthon nem egyszemélyes. Gyerekként a minket körülvevő család segít, hogy eligazodjunk a környezetünkben. A gondoskodás, a feltétel nélküli elfogadás, az ölelések, a vigasztaló szavak, a közös élmények mentén megtapasztalhatjuk, hogy tartozunk valahová, hogy van kihez fordulnunk, ha támogatásra van szükségünk; az örömeinket, sikereinket is van kivel megosztani. Ugyanakkor részesei lehetünk családtagjaink életének, akik viszontszámíthatnak ránk. Az otthonból táplálkozó biztonságérzés így elegendő erőt nyújthat arra, hogy legyen kellő bátorságunk az utcára kilépve – ahol nem feltétlen a családtól kapott megértéssel találjuk magunkat szemben – elvárások nélkül mások felé fordulnunk: segítenünk a rászorulókon, mellette gyanú nélkül befogadnunk a külvilág ajándékait. Az egymáshoz való közeledés árán lehet közösséget építeni. Egy faluban is, ahol még viszonylag könnyen – alig pár lépéssel – elérhető a társunk, hiszen ott „mindenki ismer mindenkit”. Ha sikerül felülemelkedni a saját sérelmeinken, akkor megláthatjuk, hogy a tenni akarásunk, a jobbító szándékunk igen is célt tud érni. Nem világot megváltó és eget rengető dolgok teljesítésére kell gondolni, hanem például ötpercnyi – a közösség javát szolgáló – hasznos munkával eltöltött időre.

Galgagyörk, az ezerlelkes község az átutazónak, az odalátogatónak valószínűleg csak egy átlagos falu, hétköznapi emberekkel. Közelebbről szemügyre véve azonban feltűnik, hogy a virágokkal kirakott utcái rendezettek, tiszták. Működik itt óvoda és általános iskola is egyaránt. Három sportpályája van. Az önkormányzat kezében lévő régi épületek szinte teljesen felújítottak. A lakói közé merészkedve még több megtudható. Például számos történet hallható a helybéliek páratlan összefogásáról. Ezen kívül nyilvánvalóvá válik, hogy a falu vezetése igyekszik mindent elkövetni annak érdekében, hogy a lakosság – származástól függetlenül – egyformán lehetőséget kapjon a normális színvonalú élet kialakítására, az értékteremtésre, sőt irányt mutat annak felimerésére. A közösség erősebb összekovácsolódása érdekében több fórumon folyamatosan kommunikál a helybéliekkel, évente több rendezvényt, programot szervez. A falu apraja is jól érzi itt magát: a gyerekek egyhangúlag szeretnek iskolába járni, és a szülői példát követve, szívesen vesznek részt a falujuk eseményein. A legfontosabb azonban: otthon érzik magukat Galgagyörkön.

Múltból jövő – Életképek Galgagyörkről A kiadványt kiadja Galgagyörk Község Önkormányzatának képviselő-testülete képviseletében: Matejcsok Zsolt polgármester Szerkesztő: Kolonics-Imre Zsófia • Szerzők: László-Takács Krisztina, Plesz György, Kolonics-Imre Zsófia Fotó: Földesi Zsigmond, Kiss László • Tördelés, grafika: Tóth Adrien Forrásanyag: www.galgagyorkweb.hu, www.lutheran.hu, Bátyiné Nyemecz Julianna feljegyzései Sokszorosítás: Alba Nyomda Kft.; 8000 Székesfehérvár, Budai út 292. Internetes megjelenés: www.galgagyorkweb.hu • Elérhetőségeink: [email protected], [email protected]

2

Múltból jövő

Tartalom A belépő

Három emberöltő, hét alsószoknya, haladó hagyományőrzés . . . . . . . . . . . . 4

„Nem tudnék más faluban élni” A nyolcgyermekes édesanya vallomása a nagycsaládos küzdelmekről – ahová a Jóisten ad báránykát, oda ad hozzá ólacskát is . . . . . . . . . . . . . . . . 8

Feladatot vállalni a közösségben Mindenétől megfoszthatják az embert, de a hitétől nem – emberségről, kötelességről, helytállásról. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11

Főzni abból lehet, ami megterem Amíg krumpli és együttérzés terem, addig sem a gyomor, sem a lélek nem éhezik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14

Lelkész a dombtetőn

Fehér templom ég és föld között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18

Tolongás helyett madárdal

Generációk jönnek-mennek, a tanító marad . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20

„Az én jó apámnál...”

Valóra vált álom Galga menti népdalokra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22

„Galgagyörk legyen a bezzeg falu!” Közösségben az erő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 A galgagyörki virág üzenete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31

3

Múltból jövő

A belépő

– meséli Julis néni azzal a büszkeséggel, amellyel annak idején sarkát kőhöz koppintotta a templom síri csendjében. Nem tett azzal mást, minthogy üzent a jelenlévőknek: vagyok, itt vagyok, ilyen vagyok.

Ha a harmincas évek végén lett volna internet, Szolcsányi Júlia új, fekete bársonycipője lájkvadászatra indult volna a facebookon. Annak hiányában azonban – tudniillik akkor még telefonvonal sem igen akadt az egyes házaknál – a Háromszáz éve otthon galgagyörki templom kövén kopogtatta végig, hogy a kar- Galgagyörkön zaton ülő legények is hallják méltóságteljes lépteit. Szokoléknál (magyarosítás után Szolcsányi – a szerk.) három lány született. Jól gazdálkodtak, ezért szép ruhára, minőségi cipőre is tellett. Anyjuk sokszor éjszakába nyúlóan horgolt, de tip-top felöltöztette mind a három lányát. „Keményített szoknya volt négyöt biztosan, azon egy, amin szegés volt, majd azon olyan, amin nem

volt szegés. Az hét szoknya!” – veszi számba Juli néni hajdani kelengyéjét. Cipőt a galgagyörki suszterok: a Kovácsik meg a Klenovszki bácsi varrtak, de volt, hogy átmentek azokért Kürtre is. „Ott tudod, milyet varrtak? Bársonycipőt! Nem is volt senkinek olyan, csak nekem! Bársonnyal kivarrt, fekete félcipő”

„Valamelyik nap összeírtam unalmamban, amire emlékszem” – teríti elém a szépen megrajzolt családfát. Hat nemzedékre vezette vissza a családját, akik mind ebben a faluban éltek. Igaz, a nevekkel nem kellett sokat bajlódnia, mert Szokoléknál az első fiúkat mindig Jánosnak hívták. Azonban hat generációra visszaemlékezni, mégiscsak erős gyökerekre vall! Julis néni családja háromszáz évvel Anya, lánya, unokája (és a közben már világra jött dédunokája)

4

Múltból jövő ezelőtt jött erre a vidékre északról – Nógrád, Hont, Trencsén környékéről. A felvidéki szlovák anyanyelvű család a jobb megélhetésért, és a nagyobb vallási türelem miatt költözött a Galga mentére. Ekkortájt népesült be ez a terület szlovák családokkal. A dombon fehéredő galgagyörki templomban – az akkori „közösségi portán” – zsoltárokkal dicsőítették az Urat, protestáns istentiszteleteket tartottak, és tartanak a mai napig. „Van még egy kis katolikus kápolna is a faluban, amit Tahy gróf egy magtárépületből alakíttatott ki, hogy a nála szolgáló katolikus hívek is összegyűlhessenek imádkozni” – emlékszik Nyemeczné Júlia. Akinek földje volt, az nem szolgált, így Juli néni munkája is a családi birtokot gyarapította. „Nem voltunk mi gazdagok, de volt annyi földünk, amiből meg tudtunk élni.” Tizenöt holdból egy hat-tíz fős család szépen megélt. Állatot is tartottak: tehenet, disznót, baromfit. Manapság már csak tyúkok vannak, mert annyit változott a világ azóta: „Sokba kerül a takarmány, és nagy infrastruktúrát igényel. Kell az istálló, kell a legelő, sajnos már nem éri meg” – magyarázza Juli néni lánya, Bátyiné Nyemecz Julika.

Menni, de hová? 1947-48-ban, a nagy áttelepítések időszakában, sok családhoz hasonlóan Szokoléké is kettévált. „Volt zokogás, sírás, amikor szétszakadt a családunk. Hónapokig mászkáltak a nyakunkra. Szelíd erőszakkal próbálták letuszkolni a torkunkon, hogy Csehszlovákiában majd mennyire jó dolgunk lesz. Annyira beszéltek, annyira győzködték az embereket, hogy

Laluska Pál és Nyemecz Borbála esküvője 1922-ből végül belementek. Nálunk négyből négy testvér aláírt, de közülük kettőt annyira megviselte, hogy itt kell hagyni a falut, hogy szabályszerűen belebetegedtek. Végül akik elmentek, haraggal mentek el. Négy fiútestvérből kettő családostul elköltözött. Ezzel a széthúzással megmérgeződtek a családi kapcsolatok.” Kezdetben nem is engedték vis�sza őket még látogatóba sem. Addig csak a levelezés ment. „Apánk nagynénje azt írta a Csehszlovákiából jött levélben: Ne induljatok, nem mozduljatok! Ha nekem egész Amerikát ígérnék most, akkor se mennék, akkor sem hagynám ott a szülőfalumat” – teszi hozzá Julis néni lánya. Mára lazult a kapcsolat a leszármazottakkal.

Szlovákul a Galga mentén Szokol (Sólyom), Matejcsok (Mátyáska), Lipták (Liptói), Nyemecz (Német) – szlovák nevek egy zömében szlovák nemzetiségű faluban. Jellemzően mind a 18. században jöttek Magyarországra. „Én azért csak magyarnak érzem magam, de hát ugye, tótul is tudok, otthon tótul beszéltünk” – mondja Julis néni. „A tót nyelv szinte ugyanolyan, mint a szlovák irodalmi nyelv. Igaz, vannak tájnyelvi szavak” – magyarázza Júlia, a lánya, aki ugyan tót családban nevelkedett, de sokáig nem beszélt szlovákul. Érdekesség, hogy Júlia négy évvel idősebb testvére, Mária, kisgyermekként egy szót sem tudott magyarul. Otthon ugyanis csak 5

Múltból jövő

Bátyiné Nyemecz Julika szlovákul szóltak hozzá, nem volt miért megtanulnia a magyart. Majd bekerült az óvodába. A kommunista rendszer nem volt barátja

a nemzetiségeknek, így nem fordíttatott különösebb gond arra, hogy egy javarészt szlovák ajkú faluban szlovákul tudó óvónő segít-

se a magyarul még nem beszélő gyermekek beilleszkedését. Júlia nővérének elkeserítően rossz élményül szolgált, hogy nem értették meg mondandóját. Júliával éppen ezért már főként magyarul beszéltek otthon. Ha szlovákul szóltak is, neki nem kellett szlovákul reagálnia. Így történt, hogy neki – mert fontosnak tartotta az ősei nyelvét - érett fejjel kellett megtanulnia tótul. Galgagyörkön az iskolában a hetvenes évektől fakultatív órákon lehetett szlovákul tanulni. A rendszerváltás után pedig már kérdőíven adott válaszukban nyilatkozhattak a szülők arról, hogy szlovákul vagy oroszul szeretnék-e taníttatni a gyermeküket. Akkor még sokan voltak a faluban szlovák gyökerűek, ezért nagy több-

Gyere hozzám! Napjaink udvarlási szokásai tekintetében egyre nehezebben érthetőek a korábbi formulák, amikor a szerelmesek még nem olyan „vastagon” szerették egymást. Az illendőség nem adott teret az érzelmek határtalan kiélésére. Annak idején megvolt az udvarlás menete és rendje, mintegy láthatatlan, előírásokkal megtűzdelt forgatókönyvként működött, vezetve és segítve a fiatalok eligazodását bimbódzó kapcsolatukban. A faluban a templom lehetett az udvarlás megkezdésének első állomása: a kiszemelés színtere. Vasárnaponként és ünnepekkor, aki tehette, az Isten házába igyekezett hálát adni. Közben a legényeknek alkalmuk nyílt a kórusról figyelni a leányokat. A ruházat nagyon fontos volt. A templomban való megjelenésből ugyanis arra lehetett következtetni, hogy a lány milyen családból származik. Nem a gazdagság

6

volt a mérvadó, hanem sokkal inkább az, hogy a szülők mennyire törekvőek, azaz mennyire igyekeznek megadni mindent a gyermeküknek. Ezt pedig az öltözet hűen tükrözte. Természetesen a szépség, a báj sem volt elhanyagolható szempont, de e tekintetben az ízlések és pofonok döntöttek már akkor is. A vasárnapi délutánokon a fiatal lányok összeálltak. Énekelve, karonfogva mentek (leggyakrabban) a Tahykastély parkjába. Ott tovább daloltak. Mikor megérkeztek a legények, táncba fogták a leányokat, és így mulattak sötétedésig. Este a legény hazakísérte a leányt, aki tetszett neki. A legemlítésre méltóbb helyszín a bál volt, ahol az ismerkedés megkezdődhetett vagy épp folytatódhatott. Ha egy ifjúnak megtetszett valamelyik leány, akkor magával a leánnyal üzent a szüleinek, hogy mondja meg otthon, udvarolni szeretne neki. Az apai szó döntő volt a fiatalok szerelmének kitel-

jesedésében, mert ha a válasz nemleges volt, azonnal hamvába holt a kapcsolat. Ilyenkor a legény továbbállt, és keresett másik leányt. A leány pedig nem feltétlen volt elkeseredve, hiszen azért megmaradt az esély az új udvarlóra. Bár a húszévesen is pártában állókat már vénlánynak csúfolták. A bál előtt, ha az udvarlónak komolyak voltak a szándékai, kalapban, szalagokkal feltűzdelve érkezett a leányért, aki élő virágból csokrétát tűzött a kalapjára – jelezve ezzel az összetartozásukat. A bálokon a fiatalok vettek részt, ám a mamák leskelődtek az ablakon, vagy akár be is ültek a falak mellé állított székekre, hogy megfigyeljék, hogy táncol a lányuk, egyáltalán táncol-e, vagy petrezselymet árul. A szerencsés párválasztást végül a leánykérés zárta, amikor is a fiú családja elment a leányéhoz, hogy megkérje azoktól annak kezét.

Múltból jövő séggel választottak az anyanyelvük javára, mostanra azonban már a falu fele lecserélődött.

„Haladó hagyományőrzők” – Én már öreg vagyok, de ez a szó annyira nem tetszik nekem: öreg. Nem érzem magam annak, miért volnék én öreg? – Hol játszottak gyerekkorában? – Nem sok játék volt, mert dolgozni kellett, de azért játszottunk is. Kicsi kortól jártam a határba, tele volt bokorszederrel, és a Szilágyi rétre is jártunk sóskáért. Ott termett vadon, és jobb volt, mint a kerti. Az iskola mellett laktunk. Egy udvarban kettő ház volt: az egyik a nagyapámé, a másik a testvéréé, és középen volt hely a játékra is. A házunk a falu közepén volt, itt volt a posta, az üzlet, minden. – Hány éves volt, amikor férjhez ment?

– Tizenhat. – Mennyire számított a szerelem és mennyire a vagyoni helyzet? – Voltak olyan falvak a környéken, ahol a föld a földhöz ment, de nálunk nem avatkozott bele senki. Józsi bácsi, a férjem, egyedüli gyerek volt, és bizony akadtak volna neki mások is. Ha ő nem egyezett volna bele a házasságunkba, nem lehetett volna rábeszélni. – Hogyan udvaroltak régen? – Csoportba mentünk, aztán este mindig volt egy-két fiú, aki harmonikázott, mi meg táncoltunk rá. Tizennégy éves voltam ekkor. Nem öt évig udvarolt a férjem, de annyi nem is kell. Különben is, öt évvel volt idősebb nálam. Kijártam az iskolát, és tizenhat évesen férjhez mentem. Az én férjem nem volt nagyon hízelgős, bár szerettem volna, ha kicsit romantikusabb lett volna. – Akkoriban a fiataloknál mi-

kor csattant el az első csók? – Nem egyből, azért ahhoz kellett ismeretség. – Volt-e családtervezés? – Azt mondtam, hogy nekem kell kettő gyerek, de több nem. A lányom azt szokta erre mondani, hogy haladó hagyományőrzők voltunk. – Miért jó itt lakni? – Nem is tudom, talán azért, mert idetartozom. Ha én még bírnék menni, én a Hegyes-hegyen járkálnék most, engem annyira érdekel a határ! Aztán végigjárnám a falut. Minden bokrot ismertem, annyira szerettem itt lenni. – Juliska néni, azt mondja, régen megvolt minden a faluban, amire szükség volt. Ma kellene valami a faluba, ami nincs? – Posta van, iskola van, bolt van… mit mondhatnék. Egy jó láb kéne nekem! Akkor végre újra fölfedezhetném a falumat.

Nyemeczné Szolcsányi Julis néni 7

Múltból jövő Az első írásos emlék, amiben Galgagyörk említésre kerül, egy kora középkori oklevél. A település még Gerge néven szerepel benne. A török kivonulása után – a betelepített szlovák lakosság okán – a Tóth-Györk nevet kapta. A mai elnevezést egy 1900ból való rendelet állapította meg. A faluban több száz év óta három náció él együtt: magyarok, tótok, és romák. Napjainkban már egy maroknyi német nemzetiséget is számon tartanak. A cigányok annak idején tudtak magyarul, szlovákul, és amíg őrizték az anyanyelvüket – azon is. Ők is dolgoztak – gombászni jártak, kosarat fontak, teknőt vájtak, vályogot vetettek, lovat patkoltak. Azt mondják a rend a nyolcvanas évektől borult fel fokozatosan, amikor új családok költöztek Galgagyörkre. A közbiztonság pedig ezzel párhuzamosan romlott. Félelem „Mindig arról beszél anyám, hogy régen olyan szépenhallgatnak mentek a dol–A gyerekek magok gára? a faluban, mert sokkal együttműködőbbek voltak magam, az emberek – Amikor elordítom mert egymással a természettel is. valami nemés tetszik, bármelyik hallNagyjából kiegyensúlyozottan gat rám. Az egyik fiam 125 kiloéltek, nem voltak hatalmas társagramm. Elvált a feleségétől, itthon dalmi és nem voltak van, dekülönbségek, higgye el, amikor ráordítok, nagy problémák a cigányok és mert nem tetszik valami, akkor már a többiis falubeli között.” (Bátyinéaz megy a szobába, és mondja Nyemecz apjának, Júlia) hogy ángya megszólalt. Most térfigyelő kamerákkal és a polValakinek hatni kell! A férjem dolgárőrség segítségével javult aahelygozott, nem foglalkozott gyezet, de ez csak felületi az rekekkel. Nem voltkezelés. ideje. Már Reggel iskolában szeretnének tenni valamit, korán ment, este későn jött. Szomhogy generáció megbatona isfelnövekvő mennie kellett dolgozni, értse, hogy csak akkor és úgy lesz nem úgy volt, mint most. neki –is Vannak valamije, cigányok, akkor lesz esélye a vannak kitörésre, ha hozzátesz magyarok, vannaka aközösség125 kilohez, grammosok, a faluhoz, a saját éséletéhez vannakis.a 60 Kiemelendő a Roma Nemzetiségi Önkilogrammosok. Van itt félnikormányzat elnökének, Orgoványi a valója egy cigány embernek Józsefnek az igyekezete, ami szintén faluban? Vagy magának? arra hogy a romák minél in– Hátirányul, igen, én félek. Például amikor kább legyenek, és részt vegyeeljön jelen egy cigány hozzám, zárni kell a nek a falua vérkeringésében. kamrát, konyhát, hogy ne lopjon.

8

Nem tudnék más “ faluban élni” „Nekem a leánykori nevem sem cigányos. Magyar cigány vagyok, édesapám muzsikus volt.” Kardos Erzsébet 1956ban hároméves volt, amikor édesapja disszidált az országból. Az élete múlott az utazáson: ha nem megy, a diktatúra végez vele. „Mesélte édesanyám, hogy a forradalomban az apámat berúgatták, aztán ittasan a tanácsházáról leszedte a vörös csillagokat. A megtorláskor menekülnie kellett, utána már csak az amerikaiaknak muzsikált.” A kapcsolatot nem lehetett tartani. Sokáig várták, hátha hazajön, de ahogy a legtöbben, ő is kinn maradt. Erzsébet már túl volt szegényes, félárva gyermekkorán, amikor újra találkoztak. – A cigányok sem egyformák! – Nagyon szeretem Galgagyörköt! Nem is tudnék más faluban élni, de élnek itt olyan cigány emberek, akiket nem tudok megszeretni. Annyira mások, mint amilyenek mi

Oláh Kálmánné Erzsike

voltunk, hogy szavakkal el sem tudom mondani. Az én családomat próbáltam úgy nevelni, ahogy kellett, de már nem sikerült olyannak, amilyenek mink voltunk, mert beleszólt a környezet.

Múltból jövő – Mások ma az erkölcsök? – Nem tudják mi a becsület. Csúnyán beszélnek, nem tudják, mi az a műveltség, pedig sokan az iskolát is kijárják. Az a helyzet, hogy sok az új betelepülő, akik nem tudnak semmit megbecsülni. A cigányok megkapják a pénzt, elmennek a kocsmába, isznak, lejönnek a boltba ötször-hatszor, szórakoznak, elverik a pénzt, egy hét múlva már nem tudnak miből főzni, így mennek lopni. Gondolj bele, kapok 85 ezer forintot, abból fizetek 30 ezer forint villanyszámlát. Ha a többit elherdálnám, mi lenne velünk?

A levendula illata Ha nyugtalan a gyerek – régi szokás – levendulát rejtenek a párnájába, hogy jól aludjon. Sok helyen bevált ez a módszer, Erzsi néniéknél mégsem így hozta meg a nyugalmat a lila álomvirág. Galgagyörkön két évvel ezelőtt kezdtek bele a Levendula Projektbe, hogy tartós támogatást nyújthassanak a szociálisan rászoruló családoknak. „Kiválasztották a komolyabb családokat, és behívtak minket az iskolába, ahol megkérdezték, hogy vállaljuk-e a levendulák termesztését” – meséli Erzsike. „Ősszel beültettük, most kapálni kell, locsolni kell, s ha lesz termés, leszedjük a virágait, s megpróbálunk belőle pénzt csinálni.” A levendulást a Galgagyörk Fenntartható Fejlődésért Alapítvány támogatja. A beruházáshoz szükséges pénzt jótékonysági koncerttel teremtik elő. Tavaly a Tahy-kastélyban a komolyzenei élmények mellett a helyi asszonyok specialitásait is megkóstolhatták a vendégek, és olyan jól sikerült az este, hogy a tiszta bevétel 1,2 millió forint fölött alakult. Ennek köszönhetően ne-

Cigányzenészek Matejcsokék lagzijában. Álló sor: Kókai Pál harmonikával, Nemzetes Mihály a kislányával, Matejcsok János a fiával, püspökhatvani nagybőgős, Styevko István az unokaöccsével. Ülő sor: három püspökhatvani zenész, áll: Oláh Gyula prímás, Matejcsok Mihály örömapa, püspökhatvani hegedűs, roma kisfiú, Pikács István kontrás

gyedhektárnyi földet ültetett be levendulával a Bangó- és az Oláh család. A rossz idő ellenére önkéntes segítőik is akadtak bőven. A faluhatárban, Püspökhatvan irányába tartva, már idén virulnak a lila virágok, amelyeknek nem csak illatuk, de már létezésük is megnyugtató. „Örülök-e? Hát hogyne örülnék neki! Ez nekünk nagy lehetőség, és talán megélhetés is lesz belőle” – vágja rá kérdésemre villogó fekete szemekkel Erzsike.

Rend a lelke – Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a fiatalkora azzal telt, hogy megnőtt a pocakja, majd megszületett a gyerek. Dolgozott is közben? – Persze, hogy dolgoztam. Innen a második faluban vályogot raktam minden nap, aztán este hazajöttünk. Akkor főztünk, mostunk. Mindent kézzel, mert akkor még

nem volt mosógép, csak teknő. És higgye el nekem, százszor is elmondom – ismernek a környékbeliek –, nálam mindig rend volt. – Hogyan jártak vályogot vetni: busszal vagy gyalog? – Gyalog jártunk. – Az egész család ilyen dolgos volt, a felmenők is? – Az én szüleim már erre neveltek. Az egyik nagyapám hétfőn elment, szombaton megjött, közben járta a falvakat, edényeket foltozott. A férjem is dolgozott mindig. Az apósom, az nem szeretett dolgozni, de anyósom igen. – Hány iskolája van? – Három iskolám van, az intézetben is éppenhogy csak tanultunk. Itthon tanultam meg írni, olvasni. A mai eszemmel most már tanulnék, ha fiatalabb volnék, de erre a kis időre, már minek tanuljak? – De a gyerekek mindegyike elvégezte a nyolc osztályt, ugye? 9

Múltból jövő rendben volt. Köszönök nekik, de tárgyalni nem szeretek velük. Azért muszáj hozzájuk szólni, mert akkor belém kötnének.” – Ha a fiának egy cigányleányt szánna, milyennek szeretné: takaros legyen, szép legyen, kerek legyen? – Megmondom az igazat: legyen szerény és becsületes. Aztán megtanítom én mosni, főzni, takarítani.

„Ha volna tehetségem...”

– Igen, egyedül a Ricsi nem, neki hét van csak. – Szakmát tanult valamelyikük? – Erika cukrásznak tanult.

„Csak úgy összeálltak...” Tizennégy évesen még a régi világban se lehetett férjhez menni. Erzsike élettársi viszonya egy szöktetéssel kezdődött, alig tizenhat éves jövendőbelije jött el érte. Hogy szerelem volt-e, vagy jött az első gyerek, azt már a múlt homálya fedi. Az viszont igaz, hogy a romák bármennyire korán kezdik a páros életet, általában hűségesek maradnak. „Itt a faluban nem szokás változtatni, s amikor én is elmentem a férjemhez, szégyen lett volna utána máshoz menni” – magyarázza az asszony. „Volt egy paraszt néni, aki egyszer azt mondta nekem: fiam, azelőtt a cigányokat lenézték, hogy csak úgy összeálltak, de most úgy élnek a magyarok is.” Erzsikéék is összeházasodtak, csak éppen akkor, amikor már három gyerekük volt. – Természetes volt, hogy nyolc gyermeket vállalnak? 10

– Megmondom az igazat, vallásom szerint születtek a gyerekek. Jártam templomba, imádom a Jóistent, és azt mondtam, amennyit a Jóisten rám mér, azt mind megtartom! És az úgy is volt! Ha meghalok, nem szeretném azt a bűnt magamra venni. – Milyen vallású? – Katolikus.

Palotájuk is lehetett volna! Erzsikéék 1971-ben külön költöztek az apósáéktól. Akkor született egy fiuk, aki asztmás lett. Az orvos mondta, hogy túl dohos a ház, ami nem tesz jót a gyerek tüdejének, ezért belevágtak a házépítésbe. „Még a télen megcsináltattam a tervet, amíg a férjem dolgozott, hogy tavasszal tudjak építkezni. Nagyon sokat kellett nekem szenvedni, hogy ez meglegyen, mert senki nem volt mellettünk, amikor építkeztünk. Sajnos bevakolva nincsen, mert a gyerekek elvitték a pénzt. Sokat dolgoztam életemben. S ha minden cigány így gondolkodott volna, palotájuk lehetett volna! Nekik könnyű volt, bementek a kész lakásba, amit kaptak: ki volt festve,

– Van valami, amit még szeretne az élettől? – Erőt, egészséget, mást nem. – Elmenne még valahova a világban körülnézni? – Nem, én már itt maradok, nem megyek sehova. – Járt valamerre egyébként, kirándulni, messzebbre? – Á, dehogy! Hova mentem volna?! Nem volt nekem pénzem arra, hogy elmenjek akár a Balatonra. Én csak a földet ismertem, a munkát. Ha belegondolok. sehol sem voltam. Kikapcsolódásként el szoktam menni a falunapra, mert kíváncsi vagyok, és tetszik a zene. – Pesten sem volt? – Pesten voltam, amikor kellett menni vizsgálatra. – Nem vágyódott el innen? – Ha volna tehetségem, elmennék egy kicsit szétnézni Pesten, vagy elmennék vendéglőbe. – Ha elmenne vendéglőbe, mit enne szívesen? – Ennék törött krumplit, salátát, kirántott húst. Kérnék egy kis levest is. – Borocskát? – Azt nem! Azt nem mondom, hogy fiatalkoromban nem ittam meg ös�szejövetelekkor egy-egy stampedlit, de most nem. Süteményt, fagyit, jégkrémet – azt kérnék.

Múltból jövő

Feladatot vállalni a közösségben Jankovich-Bésán Mihály, a „galgagyörki gróf” Amikor Jankovich Mihály felesége beleszeretett a Tahy-kastély melletti romos kúriába, nem lakott a faluban nemesi család már ötvenhat éve. Az épületből – amely a negyvenes években Doblhoff báró tulajdona volt, majd később jegyzőház lett – a Magyar Népköztársaság „dicsőséges” ötven éve után csupán omladozó falak maradtak. Jankovichék képzelete azonban túllátott az elhagyott birtokon, és úgy döntöttek, Galgagyörkön rendezik be családi otthonukat. Azóta van újra „gróf” a faluban, igaz, már nem úgy, ahogy a régi időkben: nincsenek béresek, nincs nagy udvartartás. Van viszont egy alapítvány, amely a helyi szegényebb családokon segít, folytatva ezzel azt a több száz éves hagyományt, amely a jómódba beleszületett nemeseknek a nehezebb sorsúak iránti felelősségvállalását jelenti. Jankovich Mihály családja Horvátországból származik, és a török háborúk idején telepedtek le Magyarországon. A horvátországi birtokoknak az első világháború után mondtak búcsút, amikor el kellett dönteniük, hogy a Szerb– Horvát–Szlovén Királysághoz, vagy a Magyar Királysághoz tartoznak. A huszadik század nem csak területi, de társadalmi változásokban is bővelkedett. Nem is olyan régen magyarországi nemesnek lenni egyenesen életveszélyes volt, így a második világháború utáni emigrációból való hazatérésre csak 1990ben kerülhetett sor. A fiatal gróf ekkor lépett megint ősei földjére. A világ, amely akkor körülvette, tele volt reménnyel, ő pedig nagy lendülettel vetette bele magát az itteni tennivalókba.

Rózsadomb helyett Rákóczi út 14. – 1999-ben házasodtam, és a feleségemmel, aki azóta sajnos meghalt, egy szép nagy házba szerettünk volna költözni, amelyhez kert is tartozik. A Rózsadombon nem

Doblhoff-kúria

találtunk olyat, ami anyagi szempontból megfelelt volna, ezért megnéztük a Budapest környéki településeket. A feleségem talált rá erre a régi épületre, és azonnal beleszeretett. – Mi volt az oka, hogy éppen ebbe a házba szeretett bele? – Esztéta volt, és ráérzett, hogy ebből, az akkor még romos épületből, mi mindent ki lehetne hozni. Majdnem tíz éven keresztül újítottuk. Úgy őrzöm, mint egy kincses dobozt, és próbálom megtartani az állagát. – Ez egy kastély, ön pedig grófi családból származik. Számít ez valamit?

– Biztosan számít a családi eredet, és biztosan azért is érezzük magunkat jól. A nagyszüleim családja a második világháború után kénytelen volt elhagyni Magyarországot, így én már külföldön születtem, és nem kastélyban laktunk. – Mekkora törést jelentett ez a külföldre költözés a családnak? – Nagyapám felsőházi tag is volt, és úgy érezték, hogy a kommunista diktatúrában nemhogy jövőjük nincs, de az életük is veszélyben van. Amikor elhagyták a hazájukat, azt gondolták, ez nem fog sokáig tartani, és pár év múlva visszajö11

Múltból jövő Kis kastélytörténet A falu összesen öt kastéllyal, illetve kúriával büszkélkedhet. Az Ibrányi-, Kálnoky-, Tahy-, Gosztonyi- és Doblhoff földbirtokos családok építtettek itt úri lakot maguknak a 17. századtól kezdődően.

Tahy-kastély A 17. században barokk stílusban épített Tahy családi kúriát a későbbiek-

te. Gosztonyiék házasság révén jutottak hozzá a kastélyhoz. Hatalmas kert övezi mind a mai napig, benne több száz éves fákkal Az épület jelenleg az óvodának ad helyet.

Ibrányi-kastély Az 1790-ben eklektikus stílusban épült egykori Ibrányi-kastély tulajdoben klasszicista módon építették át. A kastély oszlopsoros terasszal, az épület homlokzatán a Tahy család, és az átépítést végző Sturmann család címerével, valamint a hatalmas kertjével visszaidézi a régi idők hangulatát. Jelenleg a polgármesteri hivatal, a gyermek- és felnőtt orvosi rendelő, valamint a művelődési ház található benne.

Kálnoky-Bedő-kúria A Kálnoky-Bedő kúria 1780 körül épült copf stílusban, később klas�szicista átalakítást végeztek rajta.

nosa báró Ibrányi Mihály, a Magyar Királyi Honvéd huszár századosa volt. Érdekessége az U-alakú, négyoszlopos portikusz, a timpanonban fekvő szoboralakok és a címer. A tulajdonosok megpróbálták teljes mértékben visszaállítani a kastély múltbeli kinézetét.

Doblhoff-kúria

Az Ibrányi család birtoka volt, majd az Afrika-kutató Kálnoki-Bedő Béla vásárolta meg. Jelenleg panzióként üzemel. Bár az épületen nyomot hagyott az idő vasfoga, mára ismét régi pompájában tündököl.

Gosztonyi-kastély A volt Gosztonyi-kúriát 1735 és 1753 között Egry István földbirtokos építtet-

12

A Doblhoff-kúria őrzi leginkább korábbi formáját. A háború előtt községháza volt. Hatalmas parkkal, csodálatosan megőrzött szobákkal rendelkezik. Jelenleg a Jankovich-Bésán család lakik benne.

hetnek. Édesapám testvére katonatiszt volt, és Németországban hadifogságba került, de amikor kiszabadult, visszajött Magyarországra. Itthon maradt és végigszenvedte a kitelepítéseket, gyári munkásként dolgozott. A család másik része, akik külföldre mentek, szintén veszítettek, hiszen teljesen új egzisztenciát kellett kiépíteniük. – Mi az, ami megmaradhatott, amit át lehetett menteni egy másik országba abból a több száz éves, nemesi hagyományból, ami a Jankovich családot is jellemezte? – A legtöbbet számunkra mindig a hit és a hovatartozás jelentette. Ennek mentén próbáltunk helytállni. A családi háttér mércét adott számunkra. Apám szigorú ember volt, mindenhol a világban helyt kellett állnunk függetlenül attól, hogy kastélyban vagy épp egy bérlakásban lakunk. – Hogyan tanulta meg ezt a helytállást fiatalemberként? – Nálunk a szülői példa volt a mérvadó. Az édesapám sokat mesélt a nagyapámról, a dédapámról, arról, milyen szerepet vállaltak az ország történetében. Ez a vállalás volt a kulcsszó: vállalni a hitet, vállalni a feladatokat. Szerintem mindent el lehet venni, de a hitet nem. Ha ez megmarad, az ember megmarad embernek.

Újra itthon – Sokan vannak ma, akik nem üldöztetés, hanem a jobb megélhetés miatt vándorolnak külföldre. Ön pedig – akinek mindez biztosítva volt – a rendszerváltozás első évében hazajött. – Azt hiszem, hogy a hovatartozás mindig fontos, az ember felnevel-

Múltból jövő Jankovich-Bésán Mihály

kedik egy családban, amely egy közösségnek, s ha még tágabban nézzük, akkor egy országnak a része. Fiatalon az ember ezt nem nagyon veszi észre, de ahogy idősödik, ösztönösen kötődik a gyökereihez. Ez a kötődés részint nosztalgia, részint önmagunk megértésének az útja. Van olyan reakció, ami tipikusan magyar, és van, ami tipikusan szlovák, afrikai, és még sorolhatnám. Évszázados tradíciókat öröklünk a génjeinkben – ez nem nemesi kiváltság, ez az örökség mindenkiben ott van, és hat ránk. Olyan ez, mint amikor valaki nem ismeri az apját, és megkeresi, mert fontos számára. – Fiatalon is kereste a magyarságát? – Természetesen mindig kerestem, hogy ki vagyok, és viszonylag korán megfogalmazódott az a vágyam, hogy ha Magyarország politikailag felszabadul, akkor hazatérek.

„Akkor lettem galgagyörki, amikor szerepet vállaltam a közösségben” Jankovich Mihály szerint ha olyan közösségben élünk, ahol nálunk kevésbé szerencsés emberek is vannak, akkor tennünk kell valamit. A cigánykérdés a kis falvakban rendkívül aktuális. Minél több idő telik el tétlenül, annál nagyobb lesz a probléma. A gróf szerint a megoldás az lehet, ha lehetőséget adnak a rászoruló embereknek. – Ez a lehetőség nem a pénz, nem az adomány, hanem olyan munkalehetőség megteremtése, amely az ő adottságaikhoz illik – magyarázza Mihály – Nemcsak pecázni kell őket megtanítani, hanem arra is, hogyan váljanak horgászokká, és hogyan maradjanak azok. – Miért éppen levendulatermesztésbe kezdtek?

– A Franciaországban élő húgomék a szerzetesrendben levendulát termesztenek. Azt gondoltam, hogy ha ilyen gyenge kezű, és sok időt imával töltő hölgyek ezt sikerre tudják vinni, akkor talán itt, akkor miért ne tudnánk mi, galgagyörkiek, miért ne tudnánk kivitelezni? A levendulát nagyon sok mindenre lehet használni. Nekünk az a feladatunk, hogy megtanítsuk a családoknak, hogyan kell gondozni, majd hogyan kell feldolgozni és értékesíteni a levendulát. – Ehhez nagy bizalom kell. – Igen, de szerintem el kell kezdeni, és csinálni, és aztán meglátjuk. Ha ez működik, indítunk újabb projekteket, mert a vidékben nagyon sok lehetőség van: nem muszáj levendulával, lehet gyümölcsöket termelni lekvárnak, vagy állatokat tenyészteni, bármit. – Ki adja a szakértelmet? – Van egy kis közösségünk, akik azon dolgoznak, hogy sikeres le13

Múltból jövő gyen ez a kezdeményezés. Én ugyan nem értek a levendulához, de a kapcsolataim révén tudok támogatókat szerezni, hiszen minden évben megrendezzük a jótékonysági koncertet, ahová olyan embereket hívok meg, akik tudnak és szeretnének is támogatni egy ilyen projektet. – Az előbb azt mondta, hogy nem csak pecázni kell ezeket a családokat megtanítani. Ez azt jelenti, hogy ez majd az ő saját vállalkozásukká válik? – Karl Marxtól tanultunk mindnyájan: nem csak a munkát, a termelő eszközt is oda kell adni. Ha nem adjuk oda az eszközt, és a dolgozó ember ki van téve másoknak, akkor béres marad. A cél az, hogy háromnégy év után át tudjuk adni az itt dolgozóknak egyrészt a koncepciót, másrészt az eszközöket. Ha ez jól működik, akkor van egy olyan alapjuk, amellyel pénzt tudnak keresni. Teljesen biztos vagyok abban, hogy ez csak így működhet. Fontos, hogy az ember lehetőségeihez mérten szerepet vállaljon abban a közösségben, ahol él. Azért is jó, hogy Galgagyörkön élünk, mert itt még sokkal közvetlenebb az emberek közötti kapcsolat. – Mikor lett önből galgagyörki? Mikor mondta először ezt magáról? – Viszonylag későn, kellett egy kis idő hozzá. Talán akkor, amikor elkezdtem szerepet vállalni a falu életében. Matejcsok Zsolt polgármester úr keresett meg, amikor indult a választáson. Megkérdezte tőlem, hogy nem akarnék-e társulni, támogatni őket. Megbeszéltük, milyen elven szeretné ezt a feladatot ellátni, és egyetértettem a terveivel. Azóta képviselőként és a Galgagyörk Fejlődéséért Alapítvánnyal is segítek a falu formálásában. 14

„Amit teszünk, az csak egy csepp a tengerben, de ha nem tennénk semmit, azzal a cseppel is kevesebb lenne” – szerepel a Levendula Team hitvallásában. A galgagyörki szociális élet összes sebére ugyan nem nyújt gyógyírt a levendula, minden esetre e törekvés két család gazdasági felemelkedését, és

életszínvonalának növekedését előlegezi meg, ami semmi esetre sem elhanyagolható. Az üzenet értelme eszerint, hogy nem óriási, eget rengető dolgok véghezvitelére van szükség ahhoz, hogy a változás elkezdődjön és bekövetkezzen, hanem apró, piciny lépések megtétele is elegendő.

Főzni abból lehet, ami megterem Egy kis söprögetés, segítség a főzésben, vagy épp a mosogatásban – Kókai Máriának így telnek a mindennapjai, amióta a hetedik évtizedet is megfutotta életpályáján. Soha nem volt nagy száguldozó, viszont megjárt néhány lépcsőfokot a galgagyörki templom létráján, és ha kellett, meghúzta a négymázsás harangot is. Ahhoz, hogy valaki elfogadja azt, ami rendeltetett, erő kell, és bizony olykor több is, mint a nagyharanghoz. Mari néni gyermektelen. Miután ’82-ben hirtelen megözvegyült, tizenhét évig anyósával élt. Most már jó ideje testvére fiának a családjával lakik a templom mellett. „Idevettem őket magamhoz, mivel egyedül voltam” – mondja olyan kifürkészhetetlen Mona Lisa-i mosol�lyal, amelyet csak bölcs emberek arcán fedezhetünk fel. Lányok, asszonyok – Ha kimegy az ember az udvarra, olyan szép a kilátás. Mindig itt tetszett élni? – Nem, lent laktunk a faluban. Anyósomékhoz mentem menyecskének még 53-ban, nagyon korán. Sajnos. – Miért sajnos? – Mert nagyon sokat kellett szenvedni.

– Hány éves volt 53-ban? – Tizenhat éves voltam. – Mit szólt hozzá az édesanyja, hogy ilyen hamar férjhez ment? – Hát nem tudtak mit csinálni velem. – Szerelmes volt? – Buta voltam. – Ugyanaz a dolog butának lenni, meg szerelmesnek lenni?

Múltból jövő – Mind megbutultunk, ha szerelmesek vagyunk. – Mekkora változás volt férjhez menni? – Nagyon sok feladattal járt. Anyósom főzött, én segítettem neki, amiben tudtam. Nem volt ember a házunknál, mert az apósom ottmaradt ’44-ben a Donnál, és a férjemnek muszáj volt elmennie dolgozni, hiszen ha nem ment volna, nem lett volna pénz a háznál. Nekünk, asszonyoknak kellett mindent csinálni, még szántani is. – Hogyan éltek akkoriban? – Nagyon szegényesen. Különösen az ötvenes évek előtt - a front után, ha a szekrények fiókját kihúztuk, a kanalak csörögtek, de kenyérke nem volt benne, csak ritkán. S voltunk már akkor mi is négyen testvérek. Összesen egyébként tízen voltunk mink testvérek: nyolc leány volt, meg két fiú. – Akkor a kiházasítás nem lehetett egyszerű! Mit vitt a házasságba? – Amit tudtak, összeszedtek a szülők, aztán szőttek, fontak: kenyérruhát, törölközőket készítettünk, azokat szépen kifehérítették anyukáék. Vagy varrogattak bele, vagy csak beleszőttek, így lett benne valami minta. – Viseletben járt mindenki a faluban? – Volt, akinek az anyukája már letette a parasztruhát, és felvette az iparos ruhát. Mi iparosruhának hívtuk ugyanis a városi öltözetet. Az én családom nem paraszti család volt, az anyukámnak szép szövet ruhái voltak, mert egyes leány volt. A nagymamám megint csak olyan szűk szoknyákban járt. De a faluban senki nem volt hozzám való barátnő, aki olyan ruhában járt volna, csak én egyedül, így aztán nekem is paraszt szoknya kellett! Amikor tizennégy évesen konfir-

Kókai Mari néni

málni mentem, csináltak nekem parasztszoknyákat. Ma is azokban járok, mert én már úgy vagyok, ha fiatal koromban ez volt az óhajom, akkor már nem teszem le. – Mitől lesz a szoknya ilyen harmonikás? – Hajtogatták, és az anyagot megtűzték. – Mosás után is ilyen marad? – Igen, de vissza kell hajtani, hogy szép maradjon. – Hány ruhája volt fiatalon? – Fiatalon nem volt olyan sok, nem mondom, hogy bőségben voltunk.

„Achtung! Achtung!” Mari néni szüleinek kocsmája volt, de a háborúba vonuló férfiakkal a fogyasztás is lecsökkent. Állandó vendég nem volt. Az egyetlen, ami változatlan maradt, egy oszlopra erősített hangszóró. Amikor ez recsegve megszólalt – „Achtung,

Achtung!” – a gyerekek már futottak is a kert végi bunkerbe. Ott ültek lent, a földalatti lyukban, s figyelték, ahogy a bombák súlyától megrázkódik fölöttük a föld. Aztán amikor híre ment, hogy jönnek az oroszok, a falu népe egy hatalmas árokban épített óvóhelyet. Kukoricából csináltak bálákat, ezt tették az ajtóba. „Végül ez nem sokat számított, mert bejöttek az oroszok, de csak németeket kerestek” – meséli Mari néni, mintha tegnap történt volna. „Mondtuk, hogy nincsenek, így az oroszok odatámasztották a puskáikat a bunkert tartó deszkákra. Mi gyerekek nagyon sírtunk, féltettük anyánkat. Aztán egyszer csak az egyik orosz kitámasztott puskája dőlni kezdett, s épp a fejemre esett. Nem tudom hogyan, de nagyon sajnált engem az a katona. Többször elismételte, hogy nem akarta, hogy megüssön.” Amikor az orosz invázió csende15

Múltból jövő sedni kezdett, hazaindult a család: látták a kíméletélen pusztítást, a kipakolt házakat. „Még a front előtt apám ásott egy gödröt, abba rejtettük a szalonnát, a füstölt húst és egy kis bort, ám a decemberi nagy sárban az oroszok behúzták a lovakat az udvarra, s azok alatt beszakadt a rejtekhely teteje. S a szégyentelenek a szalonnát kidobálták a sárba, az udvarba. Mindent tönkretettek, gyilkoltak, ahogy vonultak át a falun. Olyan nem volt, hogy azok valamit épen hagytak volna!”

A parasztember konyhája A régiek abból főztek, ami megtermett. Ha kukoricafosztás volt, akkor kukorica került az asztalra. A maiaknak ez már különlegesség. – Hogyan készítették a mákos kukoricát? – Megfőztük a kukoricát, mákot da-

ráltunk, s cukrosan meghintettük. – Mit tettek a konty alá, mit iszogattak a leányok, ha beszélgettek? – Volt bor. Igyekezett mindenki szőlőt ültetni, hogy legyen neki. – Kenyeret is dagasztottak? – Minden héten kellett dagasztani, attól függ, kinél mekkora család volt. Egy hétig is ettük ezt a kenyeret. Szép, 3-4 kilós, gömbölyű kenyér volt! A kovászos tésztát beletettük a szakajtóba, az ott megkelt, akkor a kemencét kifűtöttük, s mehetett bele sülni a kenyér. Minden háznál volt kemence. – Miket főztek hétköznaponként? – Krumpli volt a fő eledel, meg a liszt. A krumplit megfőztük, összetörtük, lisztet tettünk bele, kiszaggattuk, megsütöttük, mákot, túrót, káposztát tettünk bele, ez volt a paraszti étel.

– Húst milyen gyakran ettek? – Szinte csak vasárnaponként. Nálunk nem volt mészárszék, a nagybácsim volt a húskimérő. Amikor elmentünk hozzá, odatolakodtunk, hogy jussunk egy fél kiló húshoz, mert aki bírt, mind onnan vett. Otthon volt tyúk is, amit levágtunk, amikor nem voltunk annyira megszorulva, hogy kivigyük a piacra. Kacsákat is tartottunk, abból lett a zsírocska, aztán beosztottuk, hogy legyen mindig.

Harangozó Mari A hatvanas években a szomszéd faluban műszergyárat építettek, a munkalehetőség pedig sok fiatalt vonzott el a faluból. Aki nem itt, az Pesten próbált szerencsét, ahogy Mari néni a konzervgyárban. Négy hónap sem kellett neki, hogy rájöjjön, nem neki való ez a munka.

Házi gyógymódok, háztáji kincsekből a galgagyörki asszonyok ajánlásával Alacsony vérnyomásúaknak jót tehet egy pohár, ebéd vagy vacsora után elfogyasztott vörösbor. Bőrproblémákra: kelésre, gyulladt, gennyesedett felületre nyers krumpli, vagy paradicsom - az sem gond, ha nem túl érett - szeletenként közvetlen a bőrfelületre kötve alkalmazható. Cékla, barackfa levelét kissé megtörve, káposzta levelét összetörve, vagy felvágva a bőrrel szintén direkt érintkezésben érdemes tartani annak megnyugtatása végett. Vágásra, szúrt bőrfelület legkiválóbb gyógyírje a lándzsás útifű levele összetörve, ami közvetlen a sebre téve hat – meglehetősen gyorsan. A varas részek orvoslása tejföllel érdemes, ahogyan a napon leégett bőrfelületé is. Felfázás esetén jó meleg vizet teknőbe töltöttek, amiben egy marok-

16

nyi sót feloldottak, ülőfürdőként alkalmazták. Fogfájásra hatásos ellenszer a nyers fokhagyma kissé megtörve a foghoz helyezve, de a fájdalom gyorsabb csillapítása érdekében nem árt egy kupica pálinka gyorsan, a mandulák közé hajtva. Pálinkával közvetlen a fogat is borogathatjuk eztán. Fülfájásra vajat ajánlanak egy késhegynyit, illetve meleg sót, harisnyába öntve. Gilisztahajtónak apróra vágott fokhagymát keverjünk egy kanál mézbe vagy lekvárba, lefekvés előtt kéretik bevenni. Gyomorbántalmakra, hasfájásra a különféle virágfőzetek, közölük is a kamilla és a körömvirág a legprímábbak. Szintén főzetként - akár teaként, akár levesként, nagyon jótékonyan hat a kömény is.

Hasmenéskor főtt rizst vagy sült baromfivért fogyasszunk. Gyulladásos folyamatok csillapítására az apró bojtorjánnövény, lehetőleg gyökerestül szedett főzete a legjobb. Köhögésre a fokhagyma illetve, a hagyma nyersen elfogyasztva, de főzetként ugyanúgy ajánlott, ahogyan a bodzavirág szörpje, és a bodzabogyó lekvárja, amit máskülönben igazi csodaszerként tartanak számon, és a szervezet gyógyítójaként emlegetik. Kínzó köhögés esetén disznózsírral kenjük be a mellkast, amelyre tegyünk nejlonból és egy rongydarabból dunsztkötést. Méhcsípés okozta duzzanatot ecetbe mártott rongydarabbal kenegessük. Rekedtség, köhögés esetén tojássárgájával kikevert cukrot szopogassunk.

Múltból jövő A férje kántor volt a templomban. Ő találta ki, hogy Mari néni harangozó legyen. Tizenegy lépcső fel a toronyba, ott húzta Mari néni minden nap a négy mázsás harangot. „Azt mondták, a nagy harang majd felvisz, de nem vitt föl!” Meg volt adva, hányszor húzza meg, s hány éneket, hány verset kell harangoznia. Egy vers három–négy percből állt, ebből általában háromszor kellett húzni, de amikor misére harangozott, akkor ötször egy nap. A harangozásért fizetés is járt. Mióta Mari néni letette a lantot, vagyis elengedte a harang húzókötelét, azóta már az újabb technológiáknak köszönhetően automatizálták a harangozás rendjét. Az immáron programozott harangszó a hét minden napján, minden negyedórában – kivételt képeznek ez alól a temetési napok – kora reggel hat, és este tíz óra között hallható.

Reumatikus fájdalmak kezelésére összepucsigatott (összenyomott – a szerk.) paradicsomot, vagy lereszelt tököt, rongyba tekerve, az ízülethez kell erősíteni. Az ízületeket disznózsírból készült krémmel gyógyíthatjuk: olvasztott zsírba tegyünk különféle gyógynövényeket (kamilla, csalán, körömvirág), hagyjuk érlelődni, majd újraolvasztás után leszűrve, visszadermedve már kenhető is.

Mi a boldogság? – Ha örömében húzhatta volna meg a harangot, mikor harangozott volna? – Nem tudom megmondani. Egyszerűen csak szerettem ezt a feladatot, szerettem a templomot takarítani, szerettem felmosni, porszívózni, jó volt itt dolgozni. – De mi volt az életében a legnagyobb boldogság? Minek örült legjobban? – Hát mit is mondjak, nem volt olyan nagyon sok örömem, mert család nem volt. – Miért nem lett? – Hát miért nem lett? . . . Pali bácsitól nem lehetett. – Ezt hogyan élték Barátnők: Kókai Mária meg? és Petrik

Székrekedés esetén egy evőkanál szilvalekvárt meglangyosítva éhgyomorra fogyas�szunk. Torokgyulladáskor reggelire együnk pirítós kenyeret fokhagymával megkenve, utána jöhet a disznózsíros mellkasi, toroktájéki dunsztolás. A pálinkás kenyér szintén a torok enyhítője lehet. Annak idején pálinkát öntöttek egy tányérba, ebbe rakták a kenyér „hajkát”, meggyújtották, és az így kapott flambírozott kenyeret elcsipegették. Gyalogbodza bogyójának lekvárja: Szedjünk tele egy hátit - az sem baj, ha kettőt - bodzatányérokkal, majd tisztítsuk meg azokat. A főzéshez csak a bogyókra van szükség, ezért

Teréz

villával fejtsük le azokat a szárakról. A lekvárhoz nincs szükség sem cukorra, sem pedig egyéb sűrítőszerre. Egy lábasba tegyük csak fel, és lassú tűzön főzzük jó sűrűre. A bogyók meglehetősen lédúsak, ezért mire elkészül a lekvár, bizony sok víz lecsordogál a Galgán. Mégse hagyjunk fel idejekorán a metódussal, mert végeredményként egy nagyon ízletes, de mindenek előtt egészséges sűrítményt kapunk, amiből alkalmasint befalhatunk egy kanállal, de megfelel tészták, sütemények töltésére is, vagy csak egyszerűen egy deszka kenyérre kenve reggeliként. A tárolást korábban egy cserépedényben – annak tetejét vastag papírral lefedve és spárgával lekötve – oldották meg. Ha nincs otthon effélénk, elégedjünk meg a csavaros befőttesüveggel.

17

Múltból jövő – Amikor ezt megtudtuk, akkor mindkettőnket nagyon lesújtott. Aztán csak belenyugodtam, nem tudtam mást tenni. A férjem szeretett volna hozni gyereket, de én nem akartam. – Miért nem akart örökbe fogadni? – Nem is tudom, azt gondoltam, hogy nem tudnám szeretni, mert nem az enyém. – S mennyire volt ez a faluban különlegesség? – Nem voltunk sokan gyermektelenek. De pontosan nem emlékszem már arra, hányunknak nem volt.

A sofőr, aki Trabanttal ment az égbe Mivel pénz kellett a családba, Mari néni férje sofőrként dolgozott. 1982ben Pali bácsinak volt egy Trabantja, azzal indult a munkába egy nyári délutánon, mert ő szállította volna az embereket a kettes műszakba. „Reggeltől délig kint volt a kertben. A temetőkertet akkor mink gondoztuk, s talán ott sütötte meg a meleg napocska. Ezután bejöttünk, még megfürdött, megebédelt. Nálunk volt az édesanyja is, s őt még elvitte haza. Két órával később jöttek szólni, hogy Pali meghalt. Ma sem tudjuk, mi történt pontosan, csak annyit, hogy az autóban lett rosszul. Hirtelen egyedül maradtam, pedig még nagy terveink voltak.” A ház, amit ketten álmodtak, ott áll ma a falu magaslatán, s ha saját gyermekek nem is töltötték meg élettel, Mari néni testvérének fia és az unokák igen. „Idős vagyok már és beteg. Eljárni nem nagyon szoktam, de nem bánom, mert szeretek itthon lenni. Itt fenn olyan szépen besüt a nap.” Délfelé jár, az ebéd is megfőtt, s ez a nap sem különbözik a többitől: nyugodt, csendes, szerény – egészen olyan, mint Mari néni. 18

Lelkész a dombtetőn Pintér János több mint harminc éve lelkipásztora a helyi evangélikus gyülekezetnek. Bibliaismeretben aligha lehetne fogást találni rajta, pedig a fiatalok igazán próbálkoznak. Nem mindegy ugyanis, ki mondja meg a tutit: mi magunk, vagy Jézus. A lelkész büszkén mutatja körbe a dombon fehéredő galgagyörki templomot, amelynek padsorait ma is ugyanolyan létszámú hívő tölti meg vasárnaponként, mint három évtizede, pedig a falu lakossága az utóbbi időben csökkent. – Azt mondják, a lelkipásztori hivatást megérzésre, sugallatra kapja az ember feladatul. Önnek hogyan jelzett a Jóisten, hogy ezt az utat kéne választania? – Rábeszélt. – Mivel lehetett rábeszélni? – Gyerekkorom óta vittek szüleim a templomba. A nyolc évig minden hittanórán ott voltam. A Keveházi László igehirdetéseit szívesen hallgattam. Középiskolába a Geológiai Technikumba azért is jelentkeztem barátommal, mert szerettem volna tudni, hogy mi az igazság. Isten teremtette a világot, vagy tényleg igaz, amit az iskola próbált elhitetni?

A technikum elvégzése után Geodéziában szerettem volna elhelyezkedni, de ott mondták, hogy elektronika kellene hozzá. Irány érettségi után 2 év elektronika. Az ipari tanuló iskola légköre épp az ellenkezője volt. Itt találkoztam először erőszakos ateizmussal és kontraszelekcióval – akkor ezt nem így neveztem, de most már igen. Maga az elektronika nagyon tetszett, de ott kezdődött: azt vettem észre magamon, hogy valamiféle nehezen megmagyarázható lelki nyugtalanság uralkodik el rajtam. Akkor gondolkodtam el azon, hogy vajon jó úton járok-e, és valójában mi az én hivatásom. Aztán egyszer csak elkezdett kör-

Múltból jövő Pintér János

vonalazódni, hogy inkább teológiára megyek, és ekkor hirtelen nagy megnyugvást éreztem. Én vagyok az első lelkész a családban. Öcsémet anyám már oda szánta, belőle is lelkész lett. Engem nem biztatott senki, hogy válasszam a lelkészi hivatást. Nem is reméltem, hogy felvesznek, és el is tudom végezni a teológiát. – Mit szóltak a szülei a döntéséhez: geológia helyett teológia? Mondhatjuk, hogy csak egy betű a különbség. – Ég és föld a különbség. Anyám elfogadta a döntésemet, de apám nem örült neki. Ebben az is benne volt, hogy abban az időben – én 1979-ben végeztem – nem ígért nagy jövőt a lelkészi hivatás. Sokan le akartak beszélni. Dolgoztam egy helyen, ott is megpróbálták „kimosni” a fejemből. Mondták, hogy a vallás egész egyszerűen hülyeség. Furcsa világ volt akkor: aki vallásos volt, ellenszélben közlekedett. – Családot már lelkészként alapított? – Már a teológiára jártam, amikor

összeházasodtunk a feleségemmel. Egy gyülekezetben ismertem meg. Három gyermekünk született, a harmadik akkor, amikor Galgagyörkre jöttünk. – Milyen emberek a galgagyörkiek? – Mindegyik közösségnek van egy bizonyos arculata, de valójában egyik sem könnyebb vagy nehezebb a másiknál. Ráadásul alakul a közösség, ha az evangéliumot hirdetik és hallgatják. Saját megítélésem szerint sokat alakult: összetartóbb lett, és Krisztust követőek sokan. – Sokan járnak templomba? – A padok körülbelül annyira telnek meg ma is, mint harminc éve, pedig a falu létszáma csökkent az utóbbi időben. – A 90-es években mennyire lehetett itt érzékelni, hogy az emberek „visszatértek” a templomokba? – Itt ez nem volt jellemző. Faluhelyen őszintébbek az emberek: aki járt régen is, az most is jön, aki nem jött a szocializmusban, az most sem

jön rendszeresen, legfeljebb házasságot kötni, keresztelni. – A fiatalok kötődnek vallási értelemben a településükhöz, a hagyományaikhoz? – Nehéz a fiatalokat megszólítani, motiválni. Talán más habitusra volna szükség ehhez. Most gyakorlatilag minden megkeresztelt evangélikus gyerek jár rendszeresen hittanórára, és nagyokat lehet vitázni és beszélgetni velük s még tanulni is. – Mennyire nehéz ma egy lelkésznek átadni a hitet a fiatalok számára? – A mostani generációban nagyon erős öntudat uralkodik, és azt gondolják, hogy jobb, ha ők mondják meg a tutit. A kereszténység alapja viszont az, hogy Jézus szavára figyelünk. Ha úgy tetszik: ő mondja meg a tutit. Kinek higgyünk? Ez a legnagyobb kérdés ma egy fiatalnak, hiszen annyi információ éri őket nap mint nap, ez az információhalmaz pedig tele van felszínes és erkölcstelen dolgokkal, nehéz belőle kiszemezgetni az igazán értékest. 19

Múltból jövő A galgagyörki evangélikus templom Középkori nyomokon épült a falu fölött magasodó egytornyos, barokk templom, amely a 18. század óta otthona a helyi evangélikus gyülekezet istentiszteleteinek. A parókiával száz lépcső köti össze, aminek megtétele segíti az odaigyekvőt a lelki ráhangolódásra. A török százötven éves uralmának nyomait viselte a rommá lett katolikus templom is. Amikor a törököket kiűzték az országból, régi helyén felépítették az új templomot. Mivel vallásuk szerint evangélikusok voltak, az új templomban is ilyen módon dicsőítették az Urat. A 18. század elején a Tahy grófokkal rokon Egri család egy aranyozott, smaragdkövekkel kirakott kelyhet ajándékozott a gyülekezetnek.

Sturmann Márton császári és királyi tanácsos pedig a templombővítés felét fizette, amire 1815-ben került sor. A feljegyzések szerint a bővítés további költségeit Párniczky Mihály, a Veres család, Gosztonyi született Osztroluczky Terézia, Tóth született

Hudoba Katalin birtokosok állták, a helyi gyülekezet mindössze 250 forinttal, Váckisújfalu 65 forinttal járult hozzá a költségekhez. A templomtorony 1816-ban épült, három harangot rejt. A háború után csak a középső, százkilós maradt meg, a többit az egyház 1927-ben Szlezák mester harangöntödéjében öntette. A kisebbiket teljes egészében Tahy István királyi kamarás és neje fizette és öntette, jelmondata: „Istent féljétek a hazát szeressétek!” A nagyobbat javarészt Ibrányi Mihály királyi kamarás, római katolikus birtokos és a hívek fizették, ennek jelmondata: „Erős vár a mi Istenünk”. Renoválták az 1950-es években, legutóbb pedig 2013-ra készült el a homlokzat és a tető teljes felújítása, emellett a templom környezete is megújult.

Tolongás helyett madárdal Fehér Jánosné a Jászságban nőtt fel. Amikor a családját kuláknak minősítették, a hatalom kisajátította a földjüket. Alternatíva nem nagyon volt, csupán annyi engedményt adtak nekik, hogy a lakóépületüket lebontsák, és az építőanyagot magukkal vigyék. Szó szerint szedhették a sátorfájukat. Egészen Hatvanig vándoroltak, ugyanis az volt a legközelebbi hely, ahol munkát lehetett találni. Fehér Jánosné pályakezdőként került Galgagyörkre, és több mint harminc éve tanít a galgagyörki általános iskolában. – Sokat változott Ön körül a világ az első tanév óta? – Szerencsére a falu is sokat változott. Érzékelni lehetett akkoriban némi lemaradást, hiszen a tanácsrendszerben mindig Galgagyörk kullogott az utolsó helyen a közigazgatás alá tartozó négy település között. – Mennyire változott a gyermekek létszáma az iskolában az elmúlt harminc évben? 20

– Régen több gyerek volt, de inkább a hullámzás a jellemző. Most megint egy szerényebb időszakot élünk, mert viszonylag kevés iskolás gyerek van. Egy osztályba átlagosan tízen járnak. – Ilyen kis létszámmal is lehet osztályt indítani? – Mivel nemzetiségi iskola lettünk, nyolc tanuló szükséges, hogy elinduljon az osztály. A nemzetiségi profil lehetővé teszi, hogy a hagyo-

Fehér Jánosné

Múltból jövő mányainkra nagyobb hangsúlyt fektessünk, a kis létszám pedig segít, hogy egy-egy gyermekre több figyelem jusson. Egy osztály a szülők képzettsége, és az etnikai hovatartozás szempontjából nagyon vegyes összetételű. Ez nem probléma, mert az élet is ilyen, így a gyermekek tanulhatnak némi toleranciát a társaikkal szemben. – Változnak a generációk, változnak az elvárások. Hogyan tud egy pedagógus megújulni, és mindig jól reflektálni a kihívásokra? – Aki szereti a hivatását, és egyszerűen csak dolgozik, az mindig ér-

tesz jót a törekvéseinknek, inkább kisebb pedagógiai műhelyekben látom a megoldást. – Az iskolának ma mennyire van közösségépítő ereje? – Kistelepülésen rendkívül fontos, hiszen központi szerepet játszik a családok életében. Ha az iskola megszűnne, mást is magával vonna. Megindulna az elköltözés az amúgy sem nagy létszámú faluból. Számomra az is furcsa, hogy miért nem ilyen helyen akarnak élni az emberek, és miért akarnak tolongani a nagyvárosokban. Itt minden sokkal kellemesebb, a városi élmények pedig elérhetőek, hiszen már Szlovák szavaló- és népdaléneklési verseny, 2016.

deklődik a diákjai és a pedagógiai újdonságok iránt. Azt gondolom, kell, hogy legyen egy útkeresés, hogy minél inkább egyénre szabottan tudjunk fejleszteni már a kicsiktől kezdve. – A kis létszám adott. Mi az, ami hiányzik a jobbá váláshoz? – Egyrészt az anyagi feltételek, másrészt a társadalom hozzáállása. A szülői háttér még nem elég érett arra, hogy egy modernebb, a szó jó értelmében vett liberálisabb nevelésben tudjuk kiteljesíteni a gyermekek képességeit. Emellett a jelenlegi központi irányítás sem

minden családban van autó. Ilyen helyen a gyermek közelebb lehet a természethez, és fontos a kisközösség, az, hogy ismerik egymást az emberek, mert biztonságot ad mindenki számára. Amikor a gyermekeim kicsik voltak, teljes nyugalommal el lehetett engedni őket egy egész délutánra biciklizni, barangolni. – Most is el lehet engedni a gyerekeket? – Kevésbé, mert nagyobb az autóforgalom. Az is látnivaló, hogy kevesebb az igényük a szabadtéri játékra, hiszen a számítógép egyre nagyobb teret hódít.

Galgagyörki gyöngyszemek A galgagyörki Gárdonyi Géza Általános Iskola növendékei névtelenül adtak választ a kérdésre, hogy szeretnek-e iskolába járni. Szeretek iskolába járni, mert… „jó fejek a tanárok, tudok találkozni a barátokkal, tudok szakkörökre és versenyekre járni.” „tudok játszani a barátaimmal, sok mindent meg tudok itt tanulni, és nagyon sok kedvenc tantárgyam van.” „mindenért!!!” „sokat lehet tanulni. Mert zongorázhatok.” „nagyon jó a tesi tanár. Sok havert tudok szerezni.” „közösségben vagyunk és tanulunk sok mindent, nem ülünk otthon és uncsizunk.” „Nem szeretek iskolába járni, mert sokat kell tanulni és lusta vagyok, de nem várom a nyári szünetet, mert hiányozni fog az iskola.”

– Tudják azt a srácok, hogy mekkora kincs birtokában vannak? Hogyan lehet ezt megmutatni nekik? – Igyekszünk minél több időt a szabadban tölteni velük, és megmutatni nekik Galgagyörk környékének szépségeit. Az akadályversenyek, a kirándulások jó alkalmat nyújtanak, de ha ügyesen sakkozunk, akkor két testnevelés órát egymás mellé téve kisebb túrákat tudunk tenni akár a Galga mellett, akár a Galambosi-tónál. Csodálatos vidékek vannak itt, bármerre indulunk, szép helyekre bukkanunk. – Mi a kedvenc helye? – A Szilágyi úton kifelé menet csodálatos kis patak csörgedezik, és mellette gazdag élővilág alakult ki. Továbbmenvén erdős, dombos területre érünk, ahol nem ritka, hogy őzeket, nyulakat, és csodálatos énekesmadarakat lehet megfigyelni. 21

Múltból jövő

„Az én jó apámnál...”

a fű, kint voltak. Reggel ki kellett hordani az abrakot, vagy éppen vizet szivattyúzni, és természetes volt, hogy ebben segítettek a gyerekek, a felnőtteknek.

Blaskó Dodival a helyi vegyesbolt előtt futottunk össze, ahol épp néhány falubelivel beszélte meg napjaink tör- A vállalkozó ténéseit. Ezután kapott csak a biciklikormány után, hogy hazakerekezzen. „Régebben autót is vezetett – mondják Önerőből építkezni: Blaskó Józsit ez motiválta, amikor a kilencvenes az ismerősök, miközben aggódva néznek az út szélén köz- évek elején élelmiszerboltot nyitott lekedő, ötvenes férfi után –, de szerencsére most már csak a faluban. 1990-ben megházasodott, s a kétkerékpárral jár.” százhúsz fős lagziban az újdonsült Lehet szerencsének, gondviselésnek, vagy rutinnak hívni, menyecske annyi pénzt táncolt minden esetre József eddig mindig épségben hazaért, pe- össze, hogy ebből el tudták indítaa saját boltjukat Galgagyörkön. dig az őt körülvevő miliő mindössze három százalékát látja. ni Akkoriban hatalmas kereskedelmi Lehet csendben félteni is, azt viszont nem lehet, hogy ezt erő volt a faluban, hiszen itt volt a három százalékot elvegyék tőle, mert akkor mi maradna egy ötven főt foglalkoztató varroda, legalább kétszázan dolgoztak a világból? a lakatosüzemben, és működött az

Blaskó József Galgagyörkön nőtt fel, és olyan eleven gyerek volt, mint az Indul a bakterház Bendegúza. Akkor még olyannyira jól látta a Galga menti legelőket – ahol nagyapjának segített őrizni az állatokat –, ha akarta volna, a fűszálakat ránézésre is megszámlálhatta volna. Ennél azonban nagyobb mulatsága is volt: „A haverokkal az utcán 22

végigzörgő lovaskocsikat próbáltuk egy kicsit felheccelni egy-két dologgal, mert én elég rossz gyerek voltam” - meséli a takaros konyhában üldögélve. A TSZ-nek volt Galgagyörkön szarvasmarhatelepe, itt dolgozott József öregapja is. „Gyerekkoromban ezeket a marhákat minden év tavaszán lehajtották a legelőre, a Galga dús növényzetű árterületére, és míg le nem fagyott

ipari műszergyár Ikladon. Ennek az ipari műszergyárnak dolgoztak be olyan szövetkezeti műhelyek, mint a galgagyörki lakatosüzem. „A műszergyárban is legalább hatezer ember dolgozott, a környéken itt foglalkoztatták a legtöbb embert. A bolt azért jutott eszembe, mert ezeket az embereket el kellett látni.” A falu ennek köszönhetően nem szenvedett hiányt, Blaskóék pedig majdnem tíz éven keresztül jól éltek a vegyesboltból. Aztán a környékbeli üzemeket bezárták, a varrodát leépítették, a szarvasmarhatelepet elsorvasztották, és a maradék vásárlót elcsábították az akkor nyíló, nagy bevásárlóközpontok.

Amikor egy álom valóra válik Blaskó József szenvedélyesen szereti a rockzenét. Tekintélyes gitárgyűjteménye is erről árulkodik. Fiatalként szeretett volna megtanulni basszusgitározni, de a keze túl kicsi volt az akkordok átfogásához, rá-

Múltból jövő adásul zenét sem tanítottak akkoriban a környéken. A gyűjtemény és az albumok maradtak, és a lázadó ritmusok a fiatal apuka fülében tovább dübörögtek. „Nálunk állandóan rockzene ment. A keményebb vonalat képviseltem. Ha bekapcsoltam az öt-hat éves fiaimnak a magnót, akkor ők őrült módon tomboltak, kendő a fejükön, napszemüveg rajtuk – máig őrzöm a videófelvételeket róluk” – meséli József. Olyan gyerekhangszer nem létezett, amilyen a Blaskó családnál meg ne fordult volna. A legnépszerűbb mégis a dob lett, ami még a heves vérmérsékletű családapának is néha sok volt. „Később nagy szerencsénkre idekerült Pál Lajos bácsi tanítani, és egyértelmű lett, hogy a fiúk zenét fognak tanulni. Anyámnak nagyon tetszett a harmonika. Az ő ötlete volt, hogy a Tamáska legyen harmonikás. Vettünk neki egy harmonikát, és igazán nem akarok nagyzolni, de a gyerek kezébe vette a hangszert, s az első óra után úgy jött haza, hogy hibátlanul lejátszotta a darabot, pedig a harmonikában a bal és a jobb kéz külön mozog.”

„Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen...” Miközben a konyhában Blaskó Józsit a rock’n’roll életről faggatom, az emeletről egy harmonika és egy hegedű virtuóz összjátéka hallatszik. – Hallom, most már áttért a népzenére. Gyakran hallgat ilyen zenét? – Bizony, de ez nem rádió, hanem a fiúk gyakorolnak az emeleten! Norbi, a kisebbik fiam hegedűs lett, bár én gitárost akartam belőle faragni. Pál Lajos bácsi indíttatására hajlottak a népzene felé. Tamás fiam most fejezi be a Bartók Zenemű-

Blaskó József

vészeti Szakközépiskolát, de már a Zeneakadémiára jár órákra. Norbi pedig a váci Pikéthy Zeneművészeti Szakközépiskolába jár, most hívták muzsikálni a Cimbaliband-be, és van saját bandája is. – Akkor ez már több, mint hobbi? – Én vidéken úgy tapasztaltam, hogy nincs az emberekbe kódolva, hogy a művészet is szakma. Ha megkérdezik, mi leszel fiam, akkor ő csak azt tudja mondani, hogy harmonikaművész. Itt viszont csak az a szakma, az a munka, ha ülsz a traktorban, vagy húzod az ekét. Én viszont úgy gondoltam, ha

belőlem nem lesz gitáros, akkor ezekből a gyerekekből lesz majd zenész. – Mivel jár faluhelyen művészt nevelni a gyerekből? – Szerencsém volt a bolttal, de nekem fontosabb volt a gyerekeknek a zenei oktatása, mint a vállalkozás. Amikor egy év különbséggel megszülettek, már mezőgazdasági boltot csináltam, majd ebből alakult szakkereskedéssé. Úgy alakítottam ki a nyitvatartást, hogy amikor a gyerekeket éppen vinni kellett a zene miatt például Püspökhatvanba, akkor én déltől kettőig bezártam a boltot. 23

Múltból jövő dult, Ez a vonat, ha elin hadd menjen….

Koncert a konyhában

„Norbikám, gyertek le egy kicsit!” Pár perc múlva két kese, jen en m dd ha ult, hajú, jóvágású fiatalember doEz a vonat, ha elind , en gj re se ke bog le a lépcsőkön, letagadni ne i Én utánam senk , án ut ja bá ba a sem tudnák egymást, annyira lány Keseregjen minden . hasonlítanak. A legmarkánamé után Én is kesergek a mag sabb különbség köztük az, , ek er m hogy egyiküknek hegedű, a enni nem Piros Bagon végigm k, se másikuknak harmonika van a hogy szeretőt kere mer’ azt mondják, n, ba kezében. Megszokták, hogy lu fa a ba’ a gyáv ll:Mit keresnék én ab :ll a. együtt játszanak, hiszen a dnek tátott a száj sok legény van, min tizennyolc éves Tamás csak egy évvel idősebb Norbinál, rem a nád, Réten, réten, réten te a közös zenélés pedig még m nevelt anyád, Azt gondoltam, néke nagyobb összhangot teremnem nékem nevelt, De már látom, hogy tett közöttük. Ahhoz viszont, el a nevem. Barna legény felejtsd hogy kiderüljön, kiből lesz harmonikaművész, és ki az, én lakásom, akit az Isten is prímásnak Piros Bagon van az n látom, ká rit de j, ja , at teremtett, hangszerekre sinám A rózs , sa rá já a ke sz bü k csen szükség, mert látszik ll: Pedig anna mindenki lássa. :ll gy ho n, ye az minden rezdülésükből. eg m n Lassa – Galgamenti prímás vagy? galgamenti népdal – kérdem Norbitól. – Igen, hiszen itt nőttem fel, először ezzel a zenével ismerkedtem meg, ezt tanították az – Hol volt a zeneiskola? – Galgagyörkön volt egy kihelye- iskolában is. Most volt nem régen zett tagozata az aszódi zeneisko- a Galgamenti Prímások Találkozólának. Ezért a zeneoktatásért sokat ja, azon is játszottam. tett Pál Lajos. Ő felfordította itt a – Milyen az a galgamenti világot! Még általános iskolások zene? voltak a gyerekek, amikor minden – Meg van ennek is a maga hanévben elmentek a viski táborba. gulata, dallamszerkezete. A Amikor onnan hazajöttek, nem galgamenti dalokban nagyon sok tudták letenni a hangszert, a hege- autentikus dallam van, olyanok, dűt. Norbihoz például annyira oda- amit lakodalmakban is játszanak, ragadt a hegedű, hogyha lement vagyis minden magyar ember száaz utcára focizni, akkor is hegedült mára ismerős. közben. Lajos bácsi nem csak egy – Nem vagytok csodabogaegyszerű tanár volt, hanem menerak a faluban, hogy zenét tadzser is volt tulajdonképpen. Vitte nultok? a fiúkat versenyekre, fesztiválokra, – Csodabogarak nem, mert itt natáborokba, belföldön, és határon gyon sokan tanultak zenét, bár főtúl egyaránt. leg zongorán – válaszol Tamás. – Ha a nótáját kellene elhúzat- – Közel száz gyerekből húsz-harni a fiaival, mit húzatna? minc zongorázott – teszi hozzá – „Az én jó apámnál …” József. 24

– S te a harmonikát elbírtad kisebb korodban? – kérdem Tamástól. – Régen kisebb harmonikám volt, amivel most zenélek, az tizennyolc kilós. Amikor ez a tizennyolc kiló megszólal, a galgagyörki konyhában még a legnehezebb lélek is táncra perdül: végig a patak mentén egészen Erdélyig, Mezőföldtől Kalotaszegig kalandozunk, majd egy vargabetűvel Párizsban találjuk magunkat, a sanzon fűtötte éjszakában, s mivel a hallgatók szeme egyre többször „bepárásodik”, a végére dzsesszt játszanak a fiúk.

„Úgy húzza, hogy itt az utolsó cigányprímás” „Az a gimnázium, ahová a fiúk járnak egy egészen más világ, más közeg. Úgy is mondhatom, hogy hétköznapi gimnazistákkal igazán nem is értik meg magukat.” A zeneművészeti szakközépiskolában reggel héttől este nyolcig van elfoglaltság, a Blaskó fiúk azonban – ahogy társaik – otthon is órákat gyakorolnak. Hangszer van otthon bőven. Az egyik falon József elektromos gitárgyűjteményét csodálhatjuk, de mivel a fiúk a népzene és a dzsessz felé hajlottak, hagyományos hangszerekkel is találkozunk. Az egyik sarokban egy régi cimbalom áll, legutóbb azt vették karácsonyra, mert Norbi cimbalmozik is. „Úgy voltam vele, hogy közelebb viszem a cigányzenéhez a gyerekeket, főleg Norbit, hogy azt az ízt, amit a cigányzene ad, testközelből megtapasztalja. Mára már nagyon sok roma ismerőse, barátja van, ahogy Tominak is, mert meg kell mondani őszintén, hogy a Bartókban tanulnak azok a tehetségesebb

Múltból jövő

roma gyerekek, akik muzsikával foglalkoznak.” – Milyen a viszonyuk a galgagyörki romákkal? – Az őslakosok között jó viszony van, szeretjük, tiszteljük egymást. Nagyon jó barátságban vagyok azokkal a roma emberekkel, vagy asszonyokkal, akik az én korosztályom. Ezek dolgos, rendes emberek.

Jutalomjáték – A cukor örökletes betegsége? – Tizennégy éves koromban lettem cukorbeteg. – A látásproblémája ebből adódik? – Ez is egy hosszú történet. A látásprobléma természetesen szövődmény. A bal szememre megvakultam 8 évvel ezelőtt. Úgy lettem erre a szememre teljesen vak, hogy elpattant benne az ér és hegek ke-

letkeznek azon a vékony hártyán, s ez a heg gyűrte az ideghártyát. Az orvosok felnyitották, de nem sikerült a műtét. A jobb pedig három százalékos, de olajjal fel van ez is töltve, hogy ne szakadjon le a retina. – Mit lát? – Színes foltokat a fényben, de az arcát nem látom. Most, ha találkoznánk valahol újra, hiába nézném, nem látok az arcából semmit. Olvasáshoz felveszek hat dioptriát, meg még van egy huszonnégy dioptriás műlencse a szememben. – Mivel tölti mostanában a mindennapjait? – A kis műhelyben szerelek, és segítek a feleségemnek a házimunkában. – Vakon szerel? – Olyan sok gépet összeraktam életemben, hogy rutinból vakon is összerakom. Hoznak benzinmotoros kapát, fűnyírógépet, ami éppen elromlik. Ezen kívül nincsen

már semmi dolgom tulajdonképpen. Nagyon nehéz ezt elfogadni, mert világéletemben tevékeny ember voltam. Jön a tavasz és már fel vagyok pörögve, mennék a kertbe alakítgatni a bokrokat, de már nem látom, melyik ágakat kell metszeni. – De a fiaiban nagy öröme van... – Örülök nekik, hogyne! Meg aztán elég mozgalmas az életem: jönnek, mennek a gyerekek, fiatalok, zenészek, leányok! Főzök nekik. Élet az van körülöttem, és ez jó. Közben a fiúk újra játszani kezdenek: „Az én jó apámnál...” Tomi a harmonikából préseli a dal szenvedélyes ritmusát, Norbi a hegedű húrjaiból csalja ki az édes-bús dallamot. Olyan ez, mint egy jutalomjáték. Ha nem látnánk, akkor is tudnánk, hogy Blaskó Józsi a kön�nyeivel küzd. Nem kell ehhez koncertterem, se színpad, elég egy konyha itt, Galgagyörkön. 25

Múltból jövő

”Galgagyörk legyen a bezzeg falu!” Isten ments, hogy Matejcsok Zsolttal egyszer forgalmi dugóba kerüljek! Ő ugyanis az az ember, aki nem viseli el az egy helyben toporgást: inkább kiugrana és segítené a baleseti helyszínelést, mintsem hogy tétlenül kivárja a sorát a kilométeres kocsisorban. Szerencsére az ezerlelkes Galgagyörkön nincsenek forgalmi dugók, a polgármesteri hivatalban pedig úgy tűnt, rendben forognak a fogaskerekek. Igaz, a polgármester éppen arról panaszkodik, hogy jelenleg csak üzemeltetési hőfokon „izzanak” a dolgok, pedig ő a látványos menetelésben érzi igazán elemében magát. Az élet már csak ilyen: vannak hirtelen megoldandó katasztrófahelyzetek, és vannak békésebb időszakok. Mindkettőről beszélgettünk. – Milyen volt felnőni a hetvenes-nyolcvanas években Galgagyörkön? – Nem éltünk ugyan együtt a nagyszüleimmel, de mivel kicsi volt a falu, gyakorlatilag mi négyen – a húgom, az unokabátyám, és az unokahúgom - a nagyanyámnál, illetve a dédinél nőttünk fel. A szülők elmentek dolgozni, és nyári szünetben mi rá voltunk bízva a mamókára. Imádtuk, mert jól meg lehetett szegényt vezetni, a házat néha darabokra bontottuk. Amikor már nem bírt velünk, elővette a jól bevált nyugtatószert: szelt egy nagy szelet kenyeret, megöntözte házi pálinkával, és nekünk adta. Az íze még most is a számban van, vegyes gyümölcspálinka volt. Ha a gyerekkor ízét elő kell szednem, akkor ez az az íz. Amikor ezt megettük, onnantól kezdve kezelhető 26

volt mind a négy gyerek: ledőltünk aludni, a dédinek meg volt egy kis szusszanása. Nekem volt már mire építenem, amikor az anyámék házat építettek. Háromévesen a kőművesek borától dőltem ki. Magamtól kóstoltam meg, amikor otthagyták. Azt mondták, hogy egy napig aludtam tőle. – Hova lehetett kimenni, hol érezték magukat a fiatalok igazán jól a faluban? – A Galga menti ártérbe lehetett úgy elvonulni, hogy a szülők nem tudták, hol vagyunk. Roppant nagy fűzfák nőttek itt: kötélhintákat fontunk, bunkert építettünk. A TSZ ásatott árkokat a vízelvezetés miatt, ezekből az árkokból kitűnő háborúkat lehetett vívni! Aztán meg loptunk krumplit, amit megsütöttünk. Jó lenne, ha a saját gyerekeimnek is lennének ilyen élményeik,

de a mai szülők – köztük én is – már jobban féltik a gyerekeiket. Régebben eszükbe sem jutott a szülőknek félteni a fiatalokat. – Milyen a közbiztonság a faluban? Van okuk rá, hogy féltsék a srácokat? – Éppen most dicsértem meg a polgárőrséget, mert kevesebb, mint a felére esett vissza a bűnesetek száma. Régebben egy évben volt húsz olyan eset, amely már rendőrségi közreműködést igényelt. Ez a szám most lement kilencre. – Nyugalom van? – Egy nagyvároshoz képest Galgagyörk békés, biztonságos falu. Az átutazó bűnözést a kamerarendszerrel sikerült kiszorítanunk. Szerintem ez volt a legveszélyesebb. A falu lakói között inkább a tyúklopás, vagy például a falopás fordul elő. Általában elkapjuk őket: leülünk, megbeszéljük, hogy nem kéne ezt folytatni. – A Galga mellett ma is játszanak a gyerekek? – Igen, jellemző. Boldizsár fiam gyakran jár ki a szilváshoz. – Volt már Matejcsok néven polgármester a faluban. Édesapád hogyan került a vezetői székbe? – Apám először művelődésiházigazgató volt Galgagyörkön és Püspökhatvanban, így keveredett bele a helyi közéletbe. A rendszerváltást követően az első szabad polgármester-választást megnyerte, annak ellenére, hogy elég sokan indultak a címért. Négy ciklust töltött polgármesterként, lerakta a falu fejlődésének alapjait: közműveket, iskolát, utakat építettek. – Ebben az időszakban egyetemet végeztél Pesten. Mi volt az, ami visszahozott a faluba, hogy végül itt házasodj meg és telepedj le?

Múltból jövő Matejcsok Zsolt

– Pesten rájöttem, hogy az nem az én világom. Én szeretek este úgy kiállni a csillagok alá, hogy csak én legyek magamban. Vácon tanítottam kilenc évet, és az a város mindig is vonzott, mert nagyon kedves, élhető város. Ennek ellenére mindig Galgagyörkön laktam, hiszen másik falut miért válasszak, ami nem az enyém? – Mikor vált fontossá, hogy feladatot vállalj a faluban? – Az, hogy most itt beszélgetünk a polgármesteri hivatalban, a focival kezdődött. Ugyanis nem tudtam, de nagyon szerettem focizni. Ha már az ember benne van egy csapatban, és esetleg elvállal egy-két feladatot, azt a többiek megszokják, és egyre több feladatattal bízzák meg. Így történt, hogy egy idő után én koordináltam a csapat éle-

tét. Röhögtek rajtam, hogy egyetemi diplomával én festem meg a pályát. De az a helyzet, hogy én ezt szerettem, nekem kikapcsolódás: vasárnap délelőtt madárdalra pályát vonalaztam. Béke volt és nyugalom. 2002-ben még apám volt a polgármester. Én Pesten dolgoztam, de a választások előtt úgy gondoltam, kell némi változatosság, és kikértem a képviselői induláshoz szükséges papírokat. Otthon nagy balhé volt. Apám mondta, hogy amíg ő a polgármester, én ne merjek képviselőként indulni, mert akkor ő nem indul polgármesternek. A szokásos, apa-fiú rivalizálás volt közöttünk, aminek az lett a következménye, hogy én lemondtam a politikai terveimről. A civil szférában építettem tovább a karrieremet.

– Amikor a galgagyörki faluvezetésbe belekóstoltál, vészhelyzet volt? – 2006-ban lettem először képviselő. Apám leköszönt a polgármesteri székből, és az új választást egy fiatal és tapasztalatlan induló nyerte meg, aki prímán tudott kommunikálni. Jól beszélt a falusi emberek nyelvén, és mindenkinek mindent meg tudott ígérni: ingyen sört, örökéletet, és bármit, amit kellett. Mivel a nép mindig érdekesen választ, az új polgármester mellé egy olyan testületet szavaztak meg, ami nem az ő támogatói körének számított. A képviselő-testületi üléseken véres csaták mentek. És bizony sokan voltak, akik hétfő este azért ültek le a regionális tévé adása elé, hogy a galgagyörki cirkuszt nézzék. Olyan közélet zajlott itt akkor, ami27

Múltból jövő

ben a falu nyolcvan százaléka benne volt! Közben a polgármester kezéből kicsorgott az önkormányzat pénze, a falu addigi fejlődése megtorpant, sőt még az iskola működése is kétségessé vált. Engem leginkább az zavart, hogy nem történik semmi. A galgagyörkiekben mindig megvolt az a rossz érzés, az a bélyeg, ami a szocializmus ötven éve alatt ráragadt, hogy a környező települések közül mi kullogunk utolsóként a sorban. Ezen apám elkezdett fordítani, amikor csatornázottá vált a falu, és egyre több fejlesztés történt. Majd ez után a lendület után mi csak ültünk az asztalnál, parttalan vitákat folytattunk, majd dolgunk végeztével hazamentünk, de semmit nem építettünk. – Végül fordult a kocka. Hogyan lehet a háromgyermekes családot, a főállást és a polgármesteri feladatokat összeegyeztetni? – Az eleje nehéz volt. Szerencsére megvan az az előnyöm, hogy nem gondolom pótolhatatlannak magam. Nem hiszem azt, hogy én vagyok az, aki mindenhez ért, és ezért nekem kell mindent megcsinálnom. Emiatt nem félek feladatot, felelősséget adni mások28

nak. Ez pedig oda vezet, hogy a problémák megoldásában többen veszünk részt. Ha nekem nem kell mindenhol ott lenni, mert mások is dönthetnek, döntenek a kérdésekben, akkor össze lehet egyeztetni ennyi feladatot is - úgy tűnik jól. Nem vagyok nélkülözhetetlen - erre ráérezni volt a legfontosabb a polgármesterkedésben. Persze büszke voltam rá, hogy nagytöbbséggel választottak meg, mert soha an�nyian nem jöttek el szavazni, mint 2010-ben, és soha annyian nem szavaztak polgármesterre, mint akkor rám. Ezt mindig apám orra alá dörgöltem, amikor a régi sérelmeimért akartam elégtételt venni.

– Versengés volt köztetek? Nem, inkább csak annyi, hogy apám mindig meg akarta mondani a tutit, én viszont anyám génjeiből sokat örököltem, és ő ellentmondó típus. Ezért én meg ezt nem hagytam. – Te is szereted megmondani a tutit? – Sokszor felfedezem magamban ezt a tulajdonságot, főleg otthon. A két nagylányom ezt nagyon jól kezeli, a fiam már másképp, ő inkább legyint rá. Az biztos, hogy nagyon gyorsan tudok dönteni, mert nem szeretem az egy helyben topogást. Ha mégsem volt helyes döntés, akkor majd kijavítjuk. – Polgármesterként is így viszonyulsz a feladatokhoz? – Amikor a polgármesteri székbe beültem, éppen ki akarták kapcsolni az iskolában az áramot, mert az elődöm nem fizette ki a szolgáltatót. Mínuszban volt a kassza, miközben az óvodai beszállítók döngették az ajtót, és azzal fenyegettek, hogyha nem kapják meg a pénzüket, nem hozzák a megrendelt élelmiszert az óvodába. Krízishelyzetben nincsen hezitálás. Gyors döntésekre volt szükség, ami az én terepem. Szerencsére a testület is a tettek embereiből állt, és négy-öt hónap alatt kihúztuk a csődhelyzetből a

Múltból jövő Öt perc „Annak idején 2010-ben Nyemecz Péter képviselő mondta egy falugyűlésen azt, hogy ha mindenki csak öt percet szánna havonta a közösség javára, akkor sokkal jobb, szebb, gazdagabb falunk lenne” – olvasható a Galgagyörki Napló korábnyen ban megjelent hasábjain. Vízosztás a futóverse Azóta az újság egyik rovata a Galgagyörki öt percek címet vi- problémák megoldását seli. Életre hívója az idézet alapján fizikai-, szellemi-, anyaaz a gondolat volt, hogy benne kö- gi erejükkel segítették szönetet mondjon mindazoknak a megoldani. A rovat minlakosoknak, és felvonultassa őket dig megtelik bejegyzénév szerint, akik a faluban felmerült sekkel.

falut. 2011 februárjára a viharfelhők elhúztak, és hátradőlhettünk, mert volt egy működőképes önkormányzatunk. Sikerült olyan emberekkel körülvennem magam, akik jól tudnak döntéseket hozni, így a különböző feladatokban önállóan működnek, és én ebbe alig szólok bele. Most éppen csak annyit javasoltam az alpolgármesternek, hogy a polgárőrség kerékpárpályázatán ne egy, hanem két kerékpárra pályázzunk, és akkor nappal is lehetne kerékpáros polgárőrjáratunk. Valamelyik asszonyt ráültetem a biciklire, aki szépen végigkerekezik a faluban, ezzel javítva a biztonságérzetet és a saját egészségét is. – Jönnek visszajelzések a változásokra, a fejlődésre? – A legnagyobb ellenzőim nem szerettek meg jobban, de tudom azt, hogy a hátam mögött már van amit elismernek, és ami a legfontosabb, nem tesznek keresztbe, sőt helyükön néha már segítenek is. Remélem azért, mert érzik ők is, jó irányba megyünk. Visszajelzés az is, hogy például a Gosztonyi-kerti

pikniken, vagy a falu egyéb rendezvényein egyre többen vesznek részt. Szerintem az a legfontosabb, hogy aki itt lakik, érezze itt jól magát, és legyen büszke arra, hogy ő galgagyörki. Ehhez sok dolgot kell tenni, de a cél az – kicsit nagyképűen fogalmazva -, hogy Galgagyörk legyen a környéken a „bezzeg falu”. – A facebookon is aktívan jelen van Galgagyörk. Publicitást kapott az is, hogy az egyik helyi lakos kitépkedte a frissen ültetett köztéri virágágyást. – A közösségi oldalakon való jelenlét ma már egy településnek is elengedhetetlen. Egyébként érdekes hatása volt az említett bejegyzésnek, mert az illető ezt látván visszaültette a virágokat. Amikor ugyanígy nyilvánosan megdicsértem, még egy hintát is vett a Gosztonyikertbe, hogy a gyerekek a faluban tudjanak hintázni. Ezután rájöttem, hogy hasonló problémákat hogyan lehet kezelni, mert a facebook, a 21. századi „falusi pletyka” terepe.

Te szedd !

Önkénte

s s ze mé t

s ze dé s

Gyereknap Jól használva hasznos lehet a közösségnek! Akit szóba hoztam az említett posztban mondta, hogy megbeszélhettünk volna mindent négyszemközt, mert a facebook bejegyzést mindenki olvasta a faluban, és most mindenki ujjal mutogat rájuk. – Mennyire lehet szembemenni a cigány családokkal? – Amikor polgármester lettem, mondták, hogy a cigány önkormányzat szervezne egy bulit a polgármesteri hivatal udvarán. Én meg azt válaszoltam, ha bulit akartok, legyen buli, de itt az emberek aludni szeretnének, ezért a délutáni főzés után a mulatozás fejeződjön be este tíz órakor. Mondták, hogy jó, majd elkezdődött a buli. Este tízkor mi éppen fociztunk a műfüves pályán, s hallom, hogy még szól a zene. Mivel nem ez volt a megállapodás, úgy ahogy voltam a stoplis cipőben feljöttem az udvarra: kilencven-száz ember megfelelő alkoholos állapotban, a színpadon ment a buli. Én pedig fogtam, kihúztam a konnektort, és bejelen29

Múltból jövő

A Matolcsy Bea tervezte, Kerti Károly festette galgagyörki virág a buszmegállóban

tettem, hogy vége az estének. Oláh Kálmán, az akkori Roma Önkormányzati elnök, mind a százhúsz kilójával teljesen felháborodott, de érdekes volt, hogy nem felém, hiszen megbeszéltük a határokat, hanem a többiek felé, akik ezt nem értették. Egymás között még egy kicsit összeverekedtek, de hozzám egy ujjal sem ért senki, és a bulinak is vége lett. Ekkor kezdett kialakulni, hogy számítok nekik, úgy is mondhatom, hogy elfogadnak polgármesterként. – Ők mennyire számíthatnak a polgármesterre? – Ha valamire szükségük van, igyekszünk segíteni. Van úgy, hogy átmenetileg pénzt kölcsönzök, mert azzal mindig nehezen bánnak, emellett igyekszik a falu munkalehetőséget teremteni a számukra a közmunkán túl is. – A közmunkán kívül van munkalehetősége a cigányságnak? – Aki bele tud szokni a háromműszakos munkarendbe, annak van a környéken. A probléma inkább az alulképzettség. Erre a központi megoldások helyett a helyi kezdeményezésekben látom a lehetőséget. Ebben viszont anyagi okokból, sajnos korlátozott az önkormányzat. A levendula projekt egyelőre kísérleti szakaszban van, 30

kíváncsi vagyok rá, hogy sikerül-e, de bízom benne. – Hogy lehet az, hogy a polgármester nem veszi fel a tiszteletdíját? – Az elején úgy gondoltam, hogy elég jól fizető állásom van, és nincs szükségem erre a pénzre. Az is bennem volt, hogy először szeretnék valamit letenni az asztalra, ráadásul ezt a feladatot nem a pénzért vállaltam el. Most pedig ott tartunk, hogyha nem hagynám benne a kasszában, akkor hiányozna, mert a falu nem gazdálkodik nagy pénzből, így viszont marad egy kis mozgástér. Ne gondoljatok egyébként nagy összegre, az én tiszteletdíjam éves szinten kétmillió forintos költséget jelentene az önkormányzatnak. – Mi a holnap feladata? – Bent a cégnél, ahol dolgozom, jóval nagyobb költségvetés fölött rendelkezem, mint itt a faluban. Sajnos már nincs meg benne a rugalmasság, amit az elején szerettem, amikor még kreatívan lehetett fejleszteni. Nem vagyok üzemeltető típus, most viszont erre van csak lehetőség Budapesten is. Itt a faluban jó lenne például felújítani a Tahy-kastélyt, de ahhoz sincs pénze a falunak, hogy elinduljon azon a pályázaton, amellyel ez megvalósulhatna.

De nemcsak a fejlesztések fontosak, számomra. Sokkal többet jelent, hogy jó közösség legyünk. Ezerfős közösség nincs, de hiszek abban, hogy vannak csoportok, akik közösségekbe szerveződnek és utána én, vagy akárki összefogja ezeket a csoportokat. Van például egy nagyon jó sportegyesület, amiben nagyon sok gyerek részt vesz. Az egyesület projektjeiben viszonylag sok falusi részt vett önkéntesként. Látnivaló volt, hogy valami úgy működik, ha rászánunk egy kis időt, összefogunk, és létrehozzuk. Ez közös élményt jelent, az eredmény pedig közös örömöt. Szerintem Galgagyörkön jó a közösség, segítenek egymásnak az emberek. Nekünk erre kell alkalmat, helyet teremteni. Legutóbb az egyik kis téren leraktunk három padot, és már látjuk, hogy az idősebbek összeülnek itt beszélgetni. A fiatalok a Gosztonyikertbe, vagy a focipályára járnak bandázni. Azért jó lenne, ha kicsit önszerveződő lenne a falu, de ebben lehet, hogy benne van, hogy én néha megmondom a tutit, és az kényelmes másoknak. Érdekes, hogy a harmincas korosztályt nehéz megszólítani, míg a húszéveseket annál könnyebb. Ők már megszervezik a maguk programjait, de szívesen odacsapódtak más kezdeményezéshez. Legutóbb például a negyvenes családanyák már nem bírtak magukkal és kitalálták, hogy rendezzünk retro diszkót, ahova nemcsak az idősebbek, de húszévesek is eljöttek, vagyis jelen volt az A és a B oldal is. Megfigyeltem az utóbbi években, hogyha az emberekben elkezdesz megbízni, felelősséget hagysz rájuk, és meghallgatod a véleményüket, akkor hajlandóak felelősségteljesen gondolkodni. Galgagyörkön is így formálódunk, és válunk igazi közösséggé.

Múltból jövő

A galgagyörki virág üzenete Mint minden virág a magyar nyelvben és gondolkodásban a körülöttünk lévő világot képezi le. A galgagyörki virág megmutatja, milyen is a mi világunk. Színeivel a hovatartozásra, vagyis a magyarságra utal. A piros a tűz színe. A tűzé, amelynek mindig bennünk kell, hogy égjen erőt adni ahhoz, hogy pozitív tetteket vigyünk véghez. A fehér az éteri tisztaság színe, egyben a legösszetettebb szín melyben az összes jelen van. Ilyen tiszta lélekkel kell végezni a dolgunkat a teljesség (az összes szín) segítségével. A zöld a föld színe. Erre a földre születtünk és itt élünk, ahol feladatot kaptunk, hogy azt

megőrizzük és felvirágoztassuk. Ahogyan a világunk, úgy a virágunk is felosztható alsó illetve felső részre. A felső virág vonalai a tavaszi felkelő napra, és annak sugaraira emlékeztetnek, aminek hatására az élet robbanásszerűen töri át a tél páncélját, és árasztja el fénnyel a világot - újra és újra minden évben - a természet rendje szerint. Felfedezhetjük benne a tavaszi napéjegyenlőség, a kos időszakának jelképét. Ennek a fénynek és az általa létrehozott életnek alsó részben az őszi napforduló után védelem kell. Ezt a védelmet biztosítja számára az a bárka vagy fészek

(fordítsuk csak meg a virágunkat!), amely az alsó részen található. Itt kell mérlegelnünk, hogy egyensúlyban tudjuk tartani a világunkat, hogy ne váljon semmi véglegessé vagy kizárólagossá. Ez a mérleg, az ősz időszaka az évkörben, ahogy a jelképét is felfedezhetjük felfordított alsó részen. A megfelelő időben ki kell törnünk a tél csendjéből és útjára engednünk az életet, de meg kell őriznünk benne az egyensúlyt is, és gondoskodnunk kell a védelméről. Nem kis feladat, de ha rá tudunk hangolódni a természet rendjére, sikerülhet!

31

32