„ A fiú csendben nézelődött. Különös dolgon akadt meg a szeme: az egyik sarokba akasztva rengeteg lepke libegett a mozgás keltette légáramlatban. Közelebb ment, és csak bámult: nem lepkék voltak, hanem kecses, fehér papírmadarak. Kijárt szárnnyal szálltak, remegtek. zizegtek és susogtak, valami láthatatlan fonállal sűrű sorokba fűzve. Csontjuk se volt, húsuk sem mégis igazi madarak voltak Szenbazuru - szólalt meg mögötte az ékszerész. - Az ezer darumadár origami. Én hajtogattam, még fiatalkoromban, hogy teljesítse a szívem legnagyobb kívánságát. És amikor kész lett, tényleg sikerült elgyűrűznöm magamnak, akit szerettem. Tátosnak belesajdult a szíve, úgy sóvárgott a csodálatos madarak után. Az ékszerész észrevette, és a vállára tette a kezét. Látom, fiam, neked is nagy kívánságod van Mégsem adhatom oda. A te kívánságod is csak akkor teljesülhet, ha te magad készted el mind az ezer madarat. - Bármit megtanulok! - szakadt ki Tátosból. Bármit! Az öreg mosolygott. EIővett néhány lapot, és leültek az asztalhoz. Tátos sokáig, kínlódva hajtogatott, amire az első tökéletes fehér daru elkészült. Finom volt és könnyű, sebezhetőségében is erős, mint ami tényleg arra született, hogy a kívánságokat magasba röpítse. Tálos a tenyerére ültette és nézte. Már csak kilencszázkilencvenkilenc van hátra - mosolygott az ékszerész - Remélem, nem sietős a kérésed. Amikor az élelmet és az új lapokat átadta neki, Tálos nem szólt Torinak a papírmadarakról. A gyűrűről sem, amit az ékszerésztől kapott, immár neki is volt titka, és ez segített a lány titkolózását elviselni. Hiába kérdezgette tőle, hogy mi baja: Tori teste egyre vékonyabb és könnyebb lett, mintha valami súlyos betegség emésztené, mégis mindig mosolygott. Tátos napközben is meg-megsimogatta, mint az állatokat szokta, ha gyógyít, de az ezüst hajtűt nem adta vissza neki. Gyakran elővette a skatulyából, de aztán mindig meggondolta magát. Nagy oka volt annak, hogy Tátos olyan gyakran kijárt az állatok közé. A városban kapott papírból minden ráérő idejében darvakat hajtogatott, és ha elkészült velük elrejtette őket. Az ötvenediknél már becsukott szemmel dolgozott: a bőrével látta a papír fehérségét, az ujjával tudta a formát. Olyan finom munka volt ez, mint a furulya puha billegetése: gondolatban hallotta is a muzsikát, és hol a daru táncát, hol Tori suhogó
mozdulatait látta maga előtt, mialatt egymás után repültek ki az ujjai alól a papírmadarak. Az üres fehérség formát kapott. Tátos minden gyöngéd ségét, minden emlékét, minden fájdalmát, minden sóvárgását belehajtogatta Ha már festeni nem tanulhatott meg, az ujjával formált szárnyakat. Fűszeres, fényes, zsibongó tavasz lett a pusztán. A meleg esőtől egyszerre minden kizöldült, és nemhiába égette sárga lámpácskáit a gólyahír: égtágító szárnycsapásokkal hamarosan megjöttek a vándormadarak. Nagy ragyogással felvirradt Szent György napja. Tátosnak nem maradt ideje búslakodni. A puszta zengett a kurjongatástól, a lódobogástól, ostorcsattogástól; messziről hallatszott a friss füvet hersegető ökrök bőgése. Tátos is alaposan kisöpörte, kitakarította az aklot és a kunyhót. Ahogy bojtár korában látta, rontás ellen megfüstölt mindent, aztán nagy tüzet gyújtott kétfelől, és átment rajta a juhaival. Így készültek a tágas szabad legelőre. Torival összecsomagoltak mindent, amire a nyáron szükségük lehet, mert a legelőről legelőre vándorlás közben nem térhettek vissza a kunyhóba. Féltette a lányt a pusztai élettől, de mit tehetett? Menniük kellett. Vágott egy szép zöld ágat, és kihajtotta vele a nyájat. Uccu nélkül nehéz volt, mert a juhok a tavasz szagától nekilódulva szürke gomolyban hömpölyögtek előre, nem tudta őket megállítani. iparkodott hát utánuk, ahogy bírt. A nyomában Tori igyekezett, botladozva, mint aki túl sokáig volt bezárva. Ahogy hátranézett, mert meg akarta várni, riadtan látta, hogy a lány sápadtabb, mint amikor először megpillantotta. A ruhája is csapzott, tépett volt, a haja, mint a kiömlött tus. vékony fürtökben csorgott le a vállára. A ragyogó zöldben olyan volt, mintha másvilági sötétből tántorgott volna elő a napra. Egyszerre megszédült és a földre bukott. Tátos odarohant - Semmi baj – suttogta Tori lehunyt szemmel. A fiú ölben vitte tovább, mert a nyájat nem hagyhatta magára. A lány olyan könnyű volt. hogy Tátos egészen megrémült. Egyszerre eszébe jutott, hány hosszú napot és hetet dolgozott végig Tori egyedül, hogy mindketten túléljék a telet; egész erejét, minden tudását beleadta, pedig csak ölelést kapott cserébe. Tátos magához szorította a lányt. - Csak azt akarom, hogy ne rnenj el - mondta neki csendesen. - Meg akarlak tartani. Egy kócsag repült el felettük, egészen közel: sárga csőrében vergődő halat vitt. A lány meghallotta a szárnycsapását, kinyitotta a szemét, és
kábán hunyorogva nézte. Fekete pupillájában látszottak felhők és a fehéren úszó evezőtollak. - Jól vagyok - szólalt meg hirtelen. Kérlek, engedj el. Egyedül megyek. Tori nem akarta abbahagyni a festést, pedig megvolt már mindenük. sőt több is, mint kellett, mert ahogy eljött a nyár, Tátos megint gyógyítani kezdett. Új furulyát faragott magának, és egy kis kövér fekete kutyakölyköt is kapott az egyik tanyáról. A szabad ég alatt a madárdaltól és a fel-felhangzó pásztormuzsikától mintha a lány is erőre kapott volna. Nagy képeket kezdett festeni. A földre terítette egymás mellé az árkus papírokat, és már reggel dolgozni kezdett, amikor a nyáj megindult. Tálos most sem láthatta: vissza se inthetett, vissza se nézhetett soha, csak amikor már olyan messze volt, hogy a lányból alig egy vonalnyi látszott. Amikor este hazaért, látta a fűre terített fehér lapokon a száradó nagy, fekete ábrákat betűk és madarak, ívek és vonalak, nádak és holdak, kerek üresség - és minden képen ugyanaz a vörös pecsét. Ilyenkor megállt, nézte, lassan lélegzett, egész testében érezte a képekből áradó, hullámzó nyugalmat. Tátos is dolgozott titokban, amikor csak hozzáférhetett; egyedül az állandóan szimatoló, minden lében kanál Hoppsza kutya látta. Már lehunyt szemmel hajtogatta a madarait, és mire a nap alágurult, egész csapat fehér daru ült körülötte a füvön, figyelmesen előretartott csőrrel, mintha a némaságát hallgatnák. Ahogy kész lett az aznapi adaggal, vékony zsinórra fűzte őket. Már hétszázhetvenhét madárral elkészült; tudta, hogy nem sok van hátra. A hajtűre gondolt, a gyűrűre, és az új házra, amit majd építeni fog. Azon a hosszú, forró nyáron boldogok voltak. Ki-ki a maga titkával foglalkozott, mégis a másikra gondolt; esténként a nádkunyhó előtt Hoppsza kutyát nevelgették. és csendesen beszélgettek a tűz mellett. Tori egyre jobban beszélt magyarul, és végre mesélni kezdett: tengerekről, hegyekről, messzi vulkánokról, különös népekről és éjjel is éber, villanyfényes nagyvárosokról beszélt. Annyi mindent látott, és olyan sokat tudott a világról, mintha legalábbis sok évtizede élt volna a föIdön. Tátos soha nem unta el a történeteit, és mindent megjegyzett, amit hallott, akár emberekről, akár istenekről, akár szellemekről beszélgettek. A lány soha nem szólt arról, hogyan került éppen ide, a messzi pusztára; de az kiderült, hogy régóta kereste ezt a tágas teret, ezt a fényes, pusztai ürességet, amire végre rátalált. - És engem is kerestél? - kérdezte Tátos.
- Ideköt minden - mondta a lány, és a hangjában nemcsak melegség volt: szomorúság is. Fogta a fiú kezét, de közben nem őt: a csillagokat nézte. Akkor itt maradsz, gondolta Tátos. Átkarolta a lány vállát. Az arcát figyelte, vibrált a lángok fényében, mintha nem lenne biztos körvonala. A fiú a papírdarvakra gondolt: már csak ötvenhét volt hátra. Itt maradsz, velem leszel, enyém vagy. - Senkié vagyok - szólalt meg Tori, pedig Tátos biztosan tudta, hogy nem mondta ki hangosan a kívánságát. A nyár utolsó teleholdas éjszakáján, hajnal felé, amikor a vizek felől érzett már az ősz fanyar illata és borzongató szél sustorgatta a nádat, újra megjöttek a darvak. Egymás után íródtak az égre a csapatok hosszú betűi: síró énekük az egész eget betöltötte. A szerelmesek a pokróc alatt feküdtek egymás melegében; a fiú éppen óriási fehér madarakról álmodott, akik maguk közé fogadták, és puhán emelték felfele. Mindketten hallották a hívást. Először Tori riadt fel; kibontakozott a fiú karjából, és felült. A kölyökkutya halkan nyüszített a lábánál. Tátosnak felpattant a szeme. Ahogy meglátta a magasra emelt fejjel, feszülten figyelő lányt, rögtön tudta, hogy valami készül. Mégsem mozdult, amikor a lány felkelt, és fehér ruháját magára kapva elsuhogott. A víz felé ment, és eltűnt a nádasban. Mikor a lány már nem látszott, Tátos is felült. Kapkodva nyitotta ki a tarisznyát: annak az aljára volt bevarrva a gyűrű, és benne volt a hajtű és az utolsó adag origami papír. Ami készen volt - kilencszáznyolcvan fehér papírmadár -, viaszosvászonban rejtőzött egy vízparti titkos üregben. Tátos későbbre várta a darvakat, ezért nem sietett a hajtogatással, inkább a pillanatnak örült, kihasznált minden percet, amit nem külön töltöttek - és most nagyon megijedt. Félt, hogy mindennel elkésett. Kitapogatta a tarisznyában a hajtűt, kivette, és az inge nyakába tűzte. Belebújt a subába, mégis vacogott. A keze reszketett, háromszor elrontotta az álmában is tudott hajtásokat. Megállt, meglassította a lélegzetét, ahogy a lánytól tanulta. Minden múlik, minden látszat. Nincs hova sietni. Nem lehet elkésni. Semmi. Semmi baj. Fújt egyet, kisóhajtotta magából a remegést. Hajtogatott. Az égre már kezdett felkúszni a hajnali derengés. Már csak három lap. Három daru. Felnézett a vonuló madarak szakadatlan tömegére, és elmosolyodott. Két daru. Még egyetlenegy könnyű, isteni madár, és teljesül, amit kíván.”
44-50 l.
