Móricz Zsigmond regényei

Móricz Zsigmond regényei

Sárarany Legelsô regényében, a Sárarany címûben (1910) Móricz az „igazi falut” Az ábrázolás középpontjába mégsem a tehetséges ember, hanem a vad, hirtelen kirobbanó indulatok, a mûveltség által nem civilizált durva ösztönök részletezô rajza kerül.

A címbeli „sárarany” – az írói szándék szerint – arra utal, hogy a civilizálatlan körülmények között a tehetség elsikkad, „sárként használódik el az emberi élet útjain”.

Az Isten háta mögött

akarta megmutatni, de romantikus eszményítéssel kevert naturalista túlzásai, stílusának olykor bántó nyerseségei eltérítették eredeti szándékától. Fôhôse a Kiskarán élô Turi Dani, aki szegény zsellérfiúból ügyessége, gazdálkodási merészsége révén a falu legmódosabb embere lesz. Feleségül veszi Takács Erzsit, egy nagygazda leányát, s házassága elsô évében valóságos gazdasági forradalmat csinál. Egyre gyarapodva a vagyonban kevésnek érzi a maga tulajdonát: terjeszkedni akar, s földet szeretne bérelni, vásárolni a Karay grófok birtokából. Turi Dani leginkább meghatározó tulajdonsága a túlburjánzó szexualitás, a csillapíthatatlan, kielégíthetetlen testi vágy. Az olvasó gyanakvó fenntartással veszi tudomásul, hogy a faluban minden nô az ô szeretôje (feleségének anyja is), az asszonyok egy „csókjáért” ingyen is kapálnak a földjén, munkásai az egész napi embertelen nagy munkát követôen, az éjszakába nyúló aratás közben is vidám dalokat énekelnek. Turi Dani mohó szereleméhségében nem elégszik meg a falu leányaival, asszonyaival, úrinôre veti a szemét, s a körülötte kialakuló legenda még a grófnô érdeklôdését is felkelti. Célját eléri, a grófnôt is képes a magáévá tenni, de gyôztes diadalmámora értelmetlen és embertelen tettekre ragadtatja. Elpusztítja szerelmi vetélytársait: véres cafattá veri a grófnô sógorát, Karay Lászlót, s agyonlövi Takács Gyurit, felesége régi udvarlóját. Sorsa ezáltal megpecsételôdik. A regény legkitûnôbb részei azok a fejezetek, amelyek Dani és felesége áldatlan viszonyáról szólnak; ezekben Móricz valójában a maga családi boldogtalanságát írta meg. Takács Erzsiben annak az asszonynak a típusát teremtette meg, aki tiszta, becsületes, önfeláldozó feleség és anya, valóságos szent és mártír, csak éppen az urát nem tudja boldoggá tenni.

A falu világának rajza után Móricz egy felvidéki kisváros életének megírására vállalkozott (Az Isten háta mögött, 1911). Élményeit, ismereteit felesége családjánál tett rokoni látogatások, vendégségek során szerezte. Móricz nem egyszerûen az öreg, tehetetlen férj és az „eleven özvegységre” ítélt csinos fiatalasszony konfliktusát tárja fel, hanem Flaubert híres regényének, a Bovarynénak történeMóricz Zsigmond: Az Isten háta mögött

85

Móricz azt kutatja, mi a különbség a nagy életre vágyódó francia asszony és a 20. század elején élô magyar nô sorsa között.

Móricz e korai kisregényében megtalálhatók már azok a motívumok, amelyek késôbbi mûveinek legfontosabb témáit adják majd: a Kivilágos kivirradtig és az Úri muri értelmetlen duhajkodásai, a Forr a bor léha diákjainak felelôtlensége s a Rokonok úri panamáinak rajza. 86

tét helyezi át a korabeli magyar viszonyok közé. Bovaryné legalább ideig-óráig ki tudott törni Yonville unalmából, szürke kisszerûségébôl, szeretôk karjai között megismerhette a nagy szenvedélyt, a szerelmi önkívület elégtételét, Veres Pálnénak még ez sem sikerülhetett. Korlátolt kispolgárok, kéjvágyó férfiak lihegik körül, ô maga sem idegenkednék a szerelmi kalandoktól, de még a hûtlenségig sem juthat el. A regény színtere a felvidéki Ilosva, egy kulturálatlan, szellemtelen kisváros, valóságos pletykafészek, ahol nem létezhetnek titkok, hiszen bármi történik is a városban, a következô percekben már szóbeszéd tárgya az utcákon, az üzletekben, a nagyvendéglôben. Az Isten háta mögött az író talán legjobban megkomponált, legegységesebb hatású mûve. A 48 órás idôkeretbe szorított „cselekmény” nem események láncolatából, hanem egy-két erôs hangulatisággal átszôtt életképbôl áll össze. Nem is a mese, a történet a fontos, hanem a kisváros nyomott, sivár, önmagába zárt, közönséges erotikától fülledt légkörének a megragadása, s ennek a jellegzetes atmoszférának a megteremtésében valósággal remekel az író. A regény központi figurája, értékmérôje a korlátolt, mûveletlen, szétszórt és bogaras öreg tanító, címzetes igazgató, Veres Pál. Az ô alakjával indul és zárul a regény. Az író nem bonyolódik lélektani rejtélyek fejtegetésébe, néhány odavetett gesztus, mondat, sajátos magatartásbeli megnyilvánulás egymás mellé helyezésével tökéletesen jellemezni tudja hôsét, s körülötte az egész, hírekre éhes kisváros hangulatát. Veres Pál büszke csinos, körüludvarolt feleségére, gondoskodni akar „szórakoztatásáról”, hogy mindig legyen körülötte valaki, ezek az unalmat ûzô, mulattató társas összejövetelek azonban – vidéki szokás szerint – nagy ivászatokba torkollnak. Most is az ifjú káplánt cipelte el magukhoz, de a tanítóné éppen nem volt otthon, ezért estefelé (1910. június 7.) elindul a városba megkeresni feleségét. A feledékeny, szórakozott öregember mindenkitôl érdeklôdik, látták-e valahol, de közben el-elidôzik mindenütt, s megfeledkezik arról, miért is járkál este a városban. Egész Ilosva tudja már, hogy a tanítóné este nincs odahaza, s a szegény káplán csak várja. A nagyvendéglôben egyedül ült az egyik asztalnál az új albíró, akit nemrégen helyeztek át ide a járásbírósághoz. Ô az egyetlen mûveltebb, szélesebb látókörû ember ebben a színtelen, közönségességbe veszô kisvárosban. A tanító odatelepszik mellé, de Veres Pál „borzasztóan rosszul érezte magát; megint eszébe jutott a felesége s a káplán, aki otthon a lakásán várt rá”. De aztán szerencsésen kiment a fejébôl újra, s a pincérnôvel, Bertácskával kedélyeskedik „csiklandósan”, nyelvével csettintve, a szemével vágva egyet.

A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL

„Primitív, szûk gondolatai, hihetetlenül tágas testi érzései voltak” – mondja róla az író. „Bovarynéra gondolt, akinek az esete oly nagyszerû volt, de amely nem fog ismétlôdni soha.”

Így akarta megvédeni eszményképének, titkolt szerelmének, Veresnének becsületét.

„Milyen más ott a levegô. A tiszta szellemi társaság levegôje van nála, magasabb témák, finomult ízlés, harmonikus környezet, érzékekre nem ható, csevegô hang” – gondolja.

Csak ehhez a Veres Pálhoz viszonyítva értékesebb, különb a fiatal tanítóné, nem önmaga értékeinél fogva. Nincsenek benne olyan gátakat tépô nagy szenvedélyek, mint francia társában. Nem lázad, legfeljebb lázadozik sorsa ellen, amely eleve minden lehetôséget elzár bármiféle kitörési próbálkozás elôtt. Ilosváról nem járnak bérkocsik szomszéd nagyvárosba, hiányoznak a gazdag szeretôk is. Szerelemre éhes ô is, de a kicsinyes kacérságokon nem mer, nem tud továbblépni. Mégis más, mint a helybeliek: szegény lány volt, úrilány, a postán dolgozott, innen menekült reménykedve a házasságba. Ez az asszony, ez a kisvárosi példány, akinek nincs kedve malacokat etetni, felcsigázza az unatkozó, fanyar albíró érdeklôdését. A regény csúcspontja a másnapi, az estébe hajló délutáni összejövetel leírása, amikor hat prédára vágyó férfi emésztô szenvedéllyel lesi a tanítóné egy-egy mosolyát. Mindnyájan meg vannak gyôzôdve róla, hogy az asszony megkapható, mindenki úgy hiszi, hogy van titokban szeretôje. A háziasszony pedig eleven, az arca kipirul, szeme csillog, ötletes: egyszerre le tudta kötni mindegyik udvarlóját. A férjen kívül ott az albíró, a káplán, az öreg pap, Dvihally tanító és az érettségi elôtt álló unokaöcs, Veres Laci is, aki az asszony tisztességéért vállalja az iskolai kicsapatást is. Azon a június 8-i estén az addig kihívó kacérsággal viselkedô kis tanítóné – váratlanul, de nem indokolatlanul – feltámadó tiszta ösztönével durván utasítja vissza az öccse bajával zsaroló vén pap szennyes vágyait, s ajtót mutat neki. Az dühösen eltávozik, de viszi magával a káplánt is. A közben megérkezett s mindent jól megfigyelô féltékeny, csúnyácska és ötgyerekes Dvihallyné összeveszik férjével: sértetten és sértegetve hagyja ott a társaságot, s a háziasszony kidobja utána Dvihallyt is. A férj szalad utánuk, hogy megbékítse ôket. Az albíró kettesben marad a sötét szobában zsákmányával. Elönti a láz, az érzékiség, s csókolni kezdi a fiatalasszonyt. Ekkor égô lámpával a kezében belép a diák, s kajánul leül velük szemben. Az albíró hirtelen megundorodik ettôl a helyzettôl, ettôl az alacsony és becstelen néptôl, a kisváros közönségességétôl. Valami tiszta és finom érzés utáni vágy fogja el, s maga elé idézi a közjegyzôné finom kis törékeny alakját. Az albíró úgy megy el, sértetten, mintha kidobták volna. Veres békéltetvekönyörögve rohan utána is. Az asszony megsimogatja Laci arcát, majd „egy szilaj, tüzes, csattanó csókot ültetett be a férfigyerek ajkainak fészkébe”; aludni küldi, de aztán „kitört belôle életének minden keserûsége, levetette magát a díványra és felzokogott”. Az ilosvai Bovaryné akkor válik igazán szánandó, tragikomikus figurává, mikor végsô keserûségében mégiscsak Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött

87

Fokozza a komikus hatást a tót szolgáló tört magyarságú híradása: „Jaj, tekintetes úr, a tekintetes asszonka kiugrota ablakon… ojan szerencsésen este le, csak mintha – követem alásan – s megtörülte az orrát a fejkendô csücskében – segreeste vóna.”

Az albíró – éppen csak felszínesen megismerve a tanítóné körüli pletykákat – már a regény elején megállapította: „Micsoda karikatúrája ez a világ, amiben élünk, a karikatúrának… Ez már a közönségesség. Az unalmas, egyszerû közönségesség…”

Úri muri

Ezt a hõst keresi Móricz a regényben is, de a végén saját – még õrzött – rokonszenvével szemben rá kell döbbennie, hogy nincs, nem is lehet ennek a „régi, becses, nagyértékû” osztálynak prófétája: a dzsentri képtelen már megújulni, nem teremthet tündérkertet ebbõl az összezsugorodott kis országból. 88

elhatározza, hogy végre, elôször megcsalja férjét, de neki ez sem sikerül. Benyit éjjel Laci szobájába, lekapcsolja válláról az inget, szólítgatja a sötétben a kamaszfiút, de a szoba üres: a diák elment oda, ahol az asszony aranycsókját aprópénzre válthatta, s ezzel hitét, illúzióját is elvesztette örökre. Lacit mégsem csapták ki a gimnáziumból, s a Víg kamara korhelyeinek is megkegyelmezett a tanári kar, mert másnap (június 9-én) még nagyobb dologra derült fény, s egyszerre két botrány túl sok lenne a városnak. A tanító unatkozott otthon, s elmegy egy kicsit a városba. Az utcán megrohanják a hírek: a közjegyzô az albírót kényes helyzetben találta a feleségével; a férfi kiugrott az ablakon, szerencsétlenül egy farakásra zuhant és meghalt, az asszonyt meg a férje ölte meg. Hamarosan Veres kerül az izgatott társalgás középpontjába a nagyvendéglôben, hiszen ô látta utoljára az albírót, este kilenc óráig náluk volt. A regény groteszk komédiával fejezôdik be: az albíró esetérôl tudomást szerezve az elkeseredett s minden reményérôl lemondó Veres Pálné is kiugrott elsô emeleti lakásuk ablakából, de csak annyi történt, hogy az ülepére esett. Veres Pál szórakozottan a következôkkel nyugtázza az esetet: „No, csakhogy a feleségemnek nincs baja, a többit nem bánom… azaz, hogy… Kár azért a fiatalemberért – s búcsúzóra megemelte a kalapját. – Bizisten a nevét se tudom. Ô se tudta az

enyémet. Mindig valami Bovari úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!…”

Ez a „nagy különbség” a regény tárgya: az a hatalmas társadalmi, kulturális, tudati távolság, amely az ilosvai tanítóné fortyogó szürkesége és a halálában felmagasztosult Bovary Emma tragikus sorsa között húzódik. Úri muri (1927) címû regényét még nem a dzsentri „eltemetésének” szándékával írta. Mûvének politikai célját, misszióját a következõkben látta: „A magyarság legmagasabb társadalmi rétege ki fog pusztulni, hacsak nem támad prófétájuk és megszervezõjük, aki ezt a régi,

becses, nagyértékû osztályt viszszavezeti a munka, a céltudatos építõ munka felé. Így csak úri muri itt ez az egész magyar élet.”

A regény a közelmúltat, a dzsentri tegnapját eleveníti meg. A cselekmény a millennium nagy esztendejében (1896), az ezeréves Magyarország görögtüzes ünnepi évében játszódik: június 7-én kezdõdik, de az a kép, amelyet a társadalmi állapotokról fest az író, mindenestül ráillik az 1920-as évekre is.


A regény problémaköre Az eseményeket elindító jelenet csírájában már felveti szinte

„Mindnyájan vastagok, vérrel és egészséggel tele.”

A mozdulatlan, álló levegõben, a rettenetes kánikulában a lelkekre ráül valami fojtogató keserûség, kilátástalan reménytelenség, „s ilyenkor nincs más orvosság, kirobbanni”. – „Csörgheõ pipázott, Zoltán cigarettázott, Borbíró egy kurta szivar csutkáját rágta.”

Az író is összetéveszti a napokat: pénteken indul a történet, az ötödik nap hajnalát mégis vasárnapnak mondja. A csavaros észjárású Csuli úri huncutsága pl. a vízszabályozási mérnökkel való „megegyezése” s alkudozása a kopoltyúsi fuvarosokkal: még õ vág busás hasznot zsebre azon, hogy ócska, szikes területére tízezer köbméter termékeny földet szórnak szét a becsapott parasztok. – Unalmat ûzõ tréfa az is, ahogy az urak „megismerkednek” a könyvügynökkel. – A zenetanárnak úgy mutatják be a „grófot”, az „excellenciás” urat, mint akit Wagner hírneve vonzott ebbe a városba.

a regény egész problémavilágát: az unalmat, a sûrített semmittevést, az elmaradottságot, az ijesztõ kulturálatlanságot, az ezeréves mozdulatlanságot s a mindezzel szembefeszülõ, újat teremteni vágyó akarat tehetetlenségét és az egyetlen „menekülést”: a vaskos, ízléstelen tréfákba, a vad duhajkodásba való temetkezést. A Berettyó és a Körös között elterülõ – képzeletbeli – alföldi mezõváros s a környezõ tanyavilág a cselekmény színtere. – A fátlan és porban fürdõ város kocsmájában, a Sárga Rózsában Borbíró ül egyedül, s unatkozik. Nem sokkal késõbb társai is akadnak „a könnyû vinkók és fanyar csigerek áldozati helyén”: Szakhmáry Zoltán és Csörgheõ Csuli. Földbirtokosok, mindegyiküknek megvan a maga 250–300 holdja. Zoltán a legfiatalabb köztük, de azért mégis õ a legelsõ: 347 hold saját földje van, s azonfelül most két éve nagy bérletbe is vágott. Õ a legmûveltebb köztük, nagyratörõ, tehetséges ember. Könnyû, vidám délelõtti iddogálásnak indul a kezdõ jelenet, a késõbb bekövetkezõ események tragikumát csak a vadul izzó alföldi napsütés s a városra ráboruló széles porkupola sejteti. A fülledt és fullasztó csöndben megjelenik a kocsmában egy jóvágású idegen, egy lecsúszott dzsentri könyvvigéc, Lekenczey Muki. Az urak agyában megfogalmazódik a tréfa terve: leitatják az idegent, s csinálnak „egy jó murit”. „Kinevezik” grófnak, külügyminiszternek, gróf Goluchovszky Agenornak. Kezdetben még csak arra gondolnak, hogy Wagner Adolf zenetanárt, a város kultúrpáriáját, udvari bolondját fogják ugratni – unalomból –, hogy már történjék is valami. Ebbõl az anekdotaszerû jelenetbõl bontakozik ki a regény egész cselekménye: a több mint négy napig tartó folytonos dáridó. A napok szinte egybemosódnak, a színtér állandóan változik, s újabb és újabb vendégek kapcsolódnak be a mulatozásba. Adomák, tréfák, nóták, zsíros húsok és borok láncán emelkedik a hangulat egyre veszedelmesebb magaslatokba, a derûs felszín mögött azonban ott tátonganak az élet roppant szakadékai. A könyvügynök megsétáltatása a városban, leitatása a tanyákon az író számára csak ürügy a lecsúszó középbirtokosság feltartóztathatatlan pusztulásának a bemutatására, a végsõ ítélet kimondására. Az anekdota Móricznál a korábbi szerkezetlazító, cselekményen kívüli elembõl szerkesztõelv lesz, a kompozíció egybefogásának és a jellemek ábrázolásának eszköze. A mulatozó urak ebben a regényben az anekdotákat ültetik át az életbe, ez a szellemi tevékenységük. A vidám muri, a jókedvû tréfálkozás Csuli otthonában folytatódik, este pedig a tanyán, „Nyomorlakon” fejezõdik be. „Úri kastélya” egy kis vályogház, egyetlen szobával. – A nyo-

Móricz Zsigmond: Úri muri

89

„A grófnál odakint Pusztasason olyan parkot láttam, amely vetekszik a Dunántúl legszebb parkjaival. Ott kérem ennek a szikes és sivatag Alföldnek a kellõs közepén valóságos oázis van… az Alföld közepén valóságos paradicsomot lehet teremteni. Mért nem ilyen akkor az egész Alföld? …Mért nem szabad itt fát ültetni?”

morlaki epizód mûvészi célja a nagy lehetõségek s a kiábrándító valóság szembeállítása. A könyvvigéc „gróf”, a „kultúrember” szinte mániákusan mondja, hajtogatja a maga elképzeléseit – az író vágyálmait. A vágyott álomképpel szemben azonban ott feszül a „ráérünk” fölényes úri legyintése, a kulturálatlanság, a riasztó gazdasági elmaradottság (Csuli tanyáján disznóvész pusztít, 76 disznaja hullott el) s az egyéni sorsok kudarca. Minderre a gyógyír a bolond, vidám, szép éjszakai mulatkozás, a nótázó sírva vigadás.

Tragédiába hajló sorsok A társaság – Csuli távozása után – nyomott hangulatban ér-

Õ lehetett volna talán az a próféta, aki – az író reményei szerint – visszavezethette volna osztályát a céltudatos építõmunka felé.

Alakjában, férj és feleség viszonyában Móricz – mint oly sokszor – Jankát és házasságuk gondjait elevenítette meg. Hiába magyarázza neki okosan Lefkovits, a zsidó bankár, akitõl újabb kölcsönt kapott: „No nézze kérem, maguk ilyenek, keresztények, ha valami nem sikerül rögtön, akkor már kétségbeesnek… Még csak most fogott bele egy kicsit belterjesebb gazdálkodásba. Nem megy az úgy, hogy egycsapásra el lehessen törölni annyi száz esztendõnek a hibáját. Tessék csak dolgozni kitartóan, s meglesz az eredménye. Ha az elsõ évben nem sikerül, majd sikerül a másodikban vagy a harmadikban vagy a negyedikben.” 90

kezett Zoltán tanyájára, mely valóságos kis kastély volt egy rendezett, szép park közepén. Egy kis parasztlány, Rozika (Szabó Rozália) kedvéért teremtette a gyönyörû kertet; másfél esztendeje itt rejtegeti titkolt szerelmét, bár mindenki tud róla – felesége kivételével. A regény fõhõse, Szakhmáry Zoltán más volt, mint a többiek, mint az életüket unalomba és ostoba tréfákba vesztegetõ földbirtokosok. Õ az egyetlen dzsentri a messzi vidéken, aki eszmél, akiben él a vágy, hogy felemelje „az új idõk zászlaját”. Nagy tervek, álmok és indulatok éltek benne, nem akart beletörõdni az ezeréves mozdulatlanságba. Birtokát modernizálta, gazdaságát belterjessé tette. Javítani, gyógyítani, segíteni szeretne a magyar életen, példát akar mutatni, de környezete nem érti meg, lehúzza magához, s meghiúsítja törekvéseit. Társai szeretik, tisztelik, de afféle különcnek nézik, új gazdálkodási módszereit pedig egyszerûen bolondériának tartják. Újítási szándékainak legdühödtebb, legádázabb ellenfele éppen a felesége, Rhédey Eszter. Rhédey Eszter is a „szent, kemény, szigorú és becsületes” feleség, a jó anya, a férjéért állandóan reszketõ, a férjét mindenkitõl és mindentõl féltõ asszonyok típusához tartozik. Féltékeny az ura gazdasági terveire, az egész tanyára (két év óta egyszer sem jött ki), s az a véleménye, hogy inkább bérbe kellene adni az egész birtokot. Mikor belekezdett merész és újszerû terveibe, „homályos, de erõs meggyõzõdéssé vált benne, hogy amit tesz, azt úgy kell tenni”. Zoltánban azonban nemcsak nagy, elõrelendítõ erõk mûködtek, szoros szálak kötötték hanyatló, pusztuló, kiélt osztályához is. Nemcsak kölcsönökre lett volna szüksége, hanem kitartó és szívós energiára, a pazarlás levetkõzésére, a kezdeti kudarcok után felkelni tudó kemény akaratra is. S épp ez hiányzott belõle. Szakhmáry Zoltánt tulajdonképpen nem is gazdasági terhei roppantják össze, hanem családi és szerelmi életének feloldhatatlan, súlyos ellentmondásai. Tisztelve szereti feleségét, gyermekeinek anyját, de nem tud elszakadni Rozikától, akinek szépsége, feltétlen odaadása, szerelme valósággal


„…ez a lány nem feleség, nem élettárs, ez a szerelemnek hivatásos mûvelõje.”

elbûvöli, s egy ideje már életének legfõbb értelmét jelenti. Ugyanakkor a vele kapcsolatos új életet sem tudja másképpen elképzelni, mint ahogy környezetének hagyományai megszabják: hivatásos szeretõjévé teszi, haszontalan üvegházi virággá alakítja, s ezzel a lány jövõjét is az egyetlen lehetséges irányba tereli. – A második dáridós éjszakán kell rádöbbennie, hogy Rozikának nincs lelke (kiölte belõle), csak vonzó, gyönyörû teste van. Hirtelen meggyûlöli, s mikor addig féltve õrzött, rejtett kincsét kiviszi a mulatozó urak közé, már ellökte magától, s ezzel végleg elpusztította élete nagy boldogságát is. A duhaj dáridó közben Rozika megkezdi „hivatása” gyakorlását: ugyanolyan szemekkel néz a többiekre is, mint addig „Zoltán bácsira”. Az uraknak azonban nemigen tetszett a törékeny leány, nekik csak a tenyeres-talpas menyecskék kellettek, de a „gróf”, a könyvvigéc azzal kezdi ámítani az együgyû parasztlányt, hogy Pesten színésznõ lehetne, a jövõ Blaha Lujzája. Megegyeznek, hogy Rozika Pestre utazik, itt hagyja a tanyát. A harmadik nap délutánján bekövetkezõ napfogyatkozás világvégi hangulatában minden összeomlik Zoltán életében. – Felesége kilátogat a tanyára, majd otthon Rozika búcsúlevelének elolvasása után vad féltékenységében tébolyultan nekiesik férjének, véresre karmolja arcát. Szakhmáry ekkor elmenekül otthonról, a családi pokolból. A kaszinóba megy, ahol most a Lekenczey-tréfa által izgalomba hozott város urai csaknem teljes létszámban együtt isznak.

„A szent tûz” Ezen az éjszakán nemcsak Zoltánban, hanem szinte kivétel „Ezek a tanárok, … ezek az intellektuelek, … ahogy lekerülnek az Alföld porába, a fátlan és porban fürdõ városba, öszetört ambícióval, magukra maradva, a családi élet kis kalitkájába zárva, fokról fokra törnek le, mint ahogy a madárnak a fogságban elhullanak a tollai, s elgyengülnek szárnyizmai.”

nélkül mindenkiben feltör lelke mélyébõl elrontott életének fájdalmas panasza. Ezek az emberek valahogy mindannyian tragédiák vértanúi, a magyar Ugar áldozatai. Mindenki mulat, s mindenki szenved. Ebben a hangulatban Szakhmáry Zoltán is elveszíti minden reményét, „elhullatja tollait”, hozzáidomul a többiekhez, s önmagának vallja be élete teljes csõdjét. Lelkében elpattant a húr, s teljes kiábrándultsággal néz szét duhajkodó társain. „Ha õ az eszét adhatná nekik. Ha meg lehetne ezeket fogni s indítani a maga új gondolatai szerint az új úton, akkor paradicsomot lehetne ebbõl a határból csinálni. Semmi sem kellene hozzá, csak lelkesedés. Még pénz sem. Ha ennyien összefognának, a pénz a

legkisebb akadály volna. – És õ most abba fogja hagyni, s õ az egyetlen, aki elindult, mert csak most érzi, hivatása volt, hogy elinduljon… Õ is letört, kiesett, az élet rostáján kihullott, mint a fonnyadt szem. Vagy kivetették az ocsúval.”

Még néhány valóságos anekdota (pl. Csuli mindenkivel aláíratja a Jókai-regényeket megrendelõ ívet), aztán Vasgyúró Palya látja vendégül a megmaradt társaságot, majd Zoltán Móricz Zsigmond: Úri muri

91

A fura boszorkányzsivajban „a tehenek bõgni kezdtek, a lovak dobogtak és nyerítettek, a juhok elkezdték a sírást, mint az álomból felcsókolt csecsemõk”.

„A tûz ropogott, az állatok, emberek veszettül bõgtek, ordítottak. A hajnalban az Alföld közepén egy tûzfáklya mutatott az égre, a tûz, a szent tûz, amely minden rosszat megemészt…”

Árvácska „Rémtörténet, amennyire a ballada is az, s az író tudatosan közelít a költészethez, amikor fejezetek helyett zsoltárokra tagolja. A kis lelenclányt vicsori szörnyekként állja körül a felnôttek kórusa, akik pedig csak keserves sorsukat, megtört életüket torolják meg az ártatlanon. Vádirat, ahol már nincsenek vádlottak, százados törvények végzik ôrlô munkájukat, százados mérgezettség érleli gyümölcsét, már senki sem felelôs, sem fent, sem lent, talán az égben sem. Minél gyötrôbb a kép, annál szenvtelenebb az író; nem értelmünkhöz szól és nem akaratunkat akarja felrázni, idegeinkbe lopja be a tehetetlenség metszô fájdalmát” – írta Halász Gábor a Magyar Csillag emlékszámában (1942. október 1.). Az Árvácska mögött az örökbe fogadott lelenclány, Csibe (Littkey Erzsébet) gyermekkori élményei húzódnak meg: ôt is az állam nevelte fel, tanyán, falun, iskola nélkül. Emlékeibôl kb. ezerötszáz oldalnyi jegyzetet készített Móricz, s arra készült, hogy az öszszegyûjtött anyagból megírja a Dosztojevszkij-mélységû szenvedés nagy regényét. A tervezett mû ugyan nem születhetett meg, de az Árvácska kis terjedelme ellenére is „nagy regény”. 92

hívja ki õket a tanyájára egy utolsó, igazi úri murira. Fékevesztett, õrült táncba kezdenek a lerészegedett emberek, fölébresztik a summáslányokat, vadul rángatják õket. Zoltán élete romjain elkezdi énekelni az Ég a kunyhó, ropog a nád kezdetû nótát, egy nagyúri gesztussal felgyújtja tanyáját, s szíven lövi magát. „Az Úri muriban még láng lobog, tragédiába hajlanak a sorsok, s Móricz Zsigmond maga is szánja a pusztuló dzsentri életeket.” (Czine Mihály: Móricz Zsigmond. Gondolat, Bp., 1968. 137. l.) A tûz azonban az író egyéni részvéte ellenére is szimbolikus: a rosszat emészti el, a pusztulót, azokat, „kik nem magvai a Jövõnek”. Móricz utolsó éveinek szívbe markoló, nagy hatású remekmûve az Árvácska (1940). „Barbárokról” szól ez a regénye is, egy emberalatti, civilizáció elôtti ôsvilágról a húszas évek Magyarországán, a Kecskemét környéki tanyavilágban. Nem egyszerûen „híradásról” van itt már szó, mint a Barbárok címû novelláskötetében vagy A boldog emberben: a kétségbeesett, tehetetlen sikoly tör fel az író lelkébôl, midôn egy 7-8 éves lelenckislány embertelen sorsának néhány évét választja témaként. Az emberi gonoszság, kegyetlenség, lelki elvadultság megdöbbentô tényei jelennek meg az epizódokban, a természetes erkölcsöket nem ismerô elaljasodás: szadista és értelmetlen kínzások, elvetemült gyilkosságok, becstelenségek sora. A „zsoltárokban” a mélységekbôl a magasságba kiáltó szenvedés jajszava hangzik, a megalázottak és kiszolgáltatottak ószövetségi könyörgô imája, az Istennel is feleselô próféták hangja. „Líraibb pátoszú regénye nincs modern irodalmunknak” (Czine Mihály), de a líraiság nem oldja fel, nem mossa el a kisregény epikumát. Az író teljesen azonosult hôse szemléletével: egy ártatlanul szenvedô gyermek szemszögébôl, nézôpontján át idézi fel az eseményeket; maga nem szól bele a történetbe, nem ítélkezik, nem kommentál. Hûvös „szenvtelenséggel” a háttérben marad, csupán a regény indításában van jelen a maga nézeteit megszólaltató metaforákban és hasonlatokban. Móricz olyan stílusbravúrral fûzi össze az elbeszélô közlést és a szabad függô beszédet, hogy a kettôt a regény folyamának legnagyobb részében alig lehet egymástól megkülönböztetni: a sajátos írói közlésben is minduntalan a kislány és a szereplôk szavait, szófordulatait, képzeletviláguknak megnyilvánulásait használja. Így tudja felidézni az érintetlen valóság illúzióját. Cselekményrôl a szó hagyományos értelmében alig beszélhetünk: epizódokat, az emlékezetbôl tudatosan felidézett vagy véletlenül felmerült élethelyzeteket rak egymás mellé és


Dudásné „kedvesanyám” így oktatja a kislányt: „…tanuld meg, hogy neked sehol a világon semmit se szabad elvenni, mert neked nincsen semmid. A bôröd, az a tied, de egyebed neked nincsen.”

A „pucér államin” mindenki kajánul vigyorog: „az ôszi reggelek, az ôszi esték férfiszemekkel voltak telepermetezve.”

után az író – mintha Proust nyomán járna –, de követi a kis állami két-három évének kronológiáját. Ez a regénytechnika nem eredményez egymásba fonódó, felgombolyítható meseszálat, annál kevésbé, mert gyermekhôsének életében e két-három év alatt nem is történik semmi változás, legfeljebb égbekiáltó szenvedéseinek színterei változnak, s vezetnek a pokol egyre mélyebb bugyraiba. – Sorsa mindig és mindenütt ugyanaz: kiszolgáltatott, megkínzott, ütött és megalázott emberi lény, tehenet és disznót ôriz tanyán és falun. Mást sem hall a „kedvesanyáktól”, mint ilyeneket: kettéhasítalak; végzek veled; a hús rohadjon le rólad; fene rágja le a húsodat; no te mocsok; kitaposom a beledet; hogy az isten döglesszön meg te gyalázatos disznyó; hogy a guta üssön beléd stb. Iskolába nem jár, írni-olvasni nem tanulhat, szókincse beszûkült, a helyes artikulációt nem sajátíthatta el: pöszén beszél. Beidegzett szokások alakultak ki a lelencek rabszolgaként való „hasznosításában”. A Gyermekliga megvesztegethetô, a ruhák egy részét ellopó „naccságája” ajándékokért adja ki az államiakat a nevelôszülôknek. Azok pedig az eltartásért az államtól havonta nyolc pengôt s évente egy-egy rend ruhát is kapnak. A pénzbôl futja disznóhizlalásra, a ruhákat saját gyerekeik hordják el, a kis árva meg ingyen szolga a gazdaságban. Korán megtanulja, hogy neki semmihez sem szabad nyúlnia, mert minden a másé. Még igazi neve sincs. Az elsô családban, Dudáséknál Csörének hívják. Ô maga is csak késôbb tudja meg, hogy hivatalosan bejegyzett neve: Állami Árvácska. – A tanyán késô ôszig ruhátlanul ôrzi hajnaltól estig az egyetlen tehenet, Boriskát. A hétéves kislány nem is érzi, nem is szégyelli meztelenségének megalázottságát, kiszolgáltatottságát. Azt sem fogja még fel, hogy „kedvesapám” miért ölelgeti, tapogatja, Kadarcs Pista bácsi miért játszik vele, miért hajigálja, gyúrja, fogdossa. – Itt, a tanyai szegénység kuporgató nyomorúságában mégis érez valami emberi melegséget, hiszen hat gyerek veszi körül, a beteg, elhasznált asszony meg néha szeretettel ápolgatja, gyógyítgatja. Visszavágyódik, vissza is szökik ide, pedig embertelen verésekben volt része, s parazsat is tettek kis ujjaira, hogy megtanulja, sohasem szabad a máséhoz nyúlni. A naccsága azonban hagyja magát megvesztegetni, s más helyre viszi: Szennyes néniék (Zsaba Mári) is tanyasiak, de gazdag emberek, nagy házaik vannak, cselédet (Zsofka) is tartanak. A jómódú nagygazdáék önzô zsugorisága, visszataszító kapzsisága azonban még kegyetlenebb körülmények közé juttatja Pöszét (így hívják), mint Dudásék nyomorgó nincstelensége. Ez már a pokol mélyebb köre. Mindenkit kihasználnak, ôt is, a cselédet is, a munkásokat is, a tönkrement rokont, Csomor bácsit különösen, akit házáért, jó földjeiért magukhoz vettek. Itt sem járhat iskolába: a tanító egy pár csirkéért Móricz Zsigmond: Árvácska

93

A megkínzott kis államit csak az menti meg a haláltól, hogy mindig undorodott a tejtôl, s most sem issza meg. De amikor ezzel a tejjel próbálja csitítani az asszony csecsemôjét, „zsabamári” hisztériás, ôrjöngô rohamot kap, hogy meg akarta ölni a kisfiát.

A lelki kínzás legnagyobb mestere a gépészék lánya, Diti, aki Pestrôl jött meg a téli ünnepekre. Neki szinte kéj, ha a másik szenved. Minden alkalmat kihasznál, hogy megalázza, csúfolja a „rohadt kis államit”, a „zabigyereket”, akinek nincs is anyja, s nem is hoz neki semmit sem a Mikulás, sem a Jézuska.

Az éjjel megindult a hóesés. „Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott, és hogy abban emberek éltek, s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt. Elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett, átalakult, másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekbôl üszök lett, s a sértegetésekbôl füst és pára.”

94

vagy ötven tojásért szemet huny a törvény megszegése fölött: nem tesz feljelentést. – Barbár törvények uralkodnak ebben az isten háta mögötti világban: „zsabamári” bottal veri a kislányt, betöri a fejét, úgy vágja szájon, hogy „két foga bedôlt”; „megéteti” az öreg nagybácsit, hogy ne panaszkodjék a csendôröknek, s mérgezett tejet ad Pöszének, hogy ô se hordja ideoda a „pletykát”. Nem maradhat tovább Szennyeséknél. Zsofka egy sonka kíséretében viszi vissza a naccságához, aki most „mûvelt embereknél” helyezi el. Egy faluba kerül: a Verô (beszédes név ez is!) családhoz. A férfit (a Pátkay-malom gépésze) úriasan „fatérnek”, az asszonyt „mutérnek” kell szólítania. A sváb környezetben két szót hamar elsajátít: „óf” (fel”), „lóf” (lódulj!). Itt is disznót kell legeltetnie. A mutér „nevelô szándékkal”, hidegen, szenvedély nélkül prakkerral veri kékre-zöldre; mûvelt beszédre akarja szoktatni, hogy ne beszéljen azon a pocsék paraszti nyelven. Árvácska, ahogy nô, egyre érzékenyebbé, lelkileg egyre sebezhetôbbé válik; testi szenvedéseit hideg gúny és lenézés is tetézi. A disznóölés napján a patika elôtt (éppen borért küldték a kocsmába) Árvácska találkozott egy fiatal párral, egy fiatal úriemberrel meg fiatal úrinôvel. Kérdezgették, kicsoda, mit csinál, vannak-e szülei, az édesanyja meg szokta-e látogatni. A beszélgetés végén a fiatalasszony kétségbeesetten elrohant, a férfi pedig adott Árvácskának egy ötpengôst. Másnap holtan találták a fiatal párt: öngyilkosok lettek a kiserdô sarkánál egy bokorban. – Az író sejteti, hogy ôk vagy hozzájuk hasonlók lehettek a kislány szülei is. Árvácska éjjel azt álmodja, hogy megjelent az édesanyja, s el akarta vinni magával; hasonlított ahhoz a szép nénihez, akinek az ura pénzt adott neki, de az álombeli édesanya erôs és nagy volt, nem olyan vékony kis nô. Egyre többet gondol édesanyjára, hívja, imádkozik hozzá. – S mikor karácsony estéjén kizavarják a fényes szobából a hideg sötétbe, a kis kamrában gyertyát gyújt az édesanyjáért. Késôbb bekiáltják a házba, de égve felejtette az édesanyja halotti gyertyáját. A jelképes tisztító, szent tûz ebben a regényben is fellobban, mint A fáklyában vagy az Úri muriban: a ház lángot fog (majd porig ég), hiába mondogatja Árvácska, hogy valami nagy fényesség van odakint; azt hiszik, hogy csak jár a szája.


Móricz Zsigmond regényei

Recommend Documents