Kemény Zsigmond
Életpályája Kemény Zsigmond (1814–1875) a 19. századi elbeszélô széppróza kiemelkedô alakja. Egyes írók, kritikusok a legnagyobb magyar regényírótehetségnek tartották és tartják. Legfôbb irodalomtörténeti érdeme, hogy a romantikus örökséget a lélektani regény irányában fejlesztette tovább, s megteremtette a történeti forrásokra támaszkodó, hûséges korrajzot nyújtó, realista írásmódot. Legjobb alkotásai a történelmi regények, melyek Erdély múltjába, a 16. és a 17. századba vezetik az olvasót.
Ennek a röpiratnak a kulcsszava a „súlyegyen” (egyensúly).
A történelmi fenyegetettségnek ez a szorongása jelentkezik elsô nagy történelmi regényében, a Gyulai Pálban (1845–1847). A cselekmény idôpontja: 1591. A szeszélyes és késôbb zsarnokká vált ifjú Báthory Zsigmond fejedelem kegyence, Gyulai Pál a rosszul értelmezett hûség, a túlzásba vitt erény (a Báthory-család iránt érzett hála) áldozata lett.
8
Erdélyben, a régi Alsó-Fehér megyei Alvincen született 1814ben. Kilencéves volt, mikor édesapja meghalt anélkül, hogy második házasságából született gyermekei anyagi biztonságáról gondoskodott volna. A mostohatestvérek a vagyon nagy részébôl kiforgatták az özvegyet, s így valódi jótétemény volt a késôbbi író számára, hogy alapítványi helyhez juthatott a nagyenyedi kollégiumban. 1823-tól 1834-ig tanult Nagyenyeden mint középiskolai diák, késôbb mint a Bethlen-fôiskola hallgatója. Már egészen fiatalon élénk figyelemmel kísérte Erdély politikai eseményeit, kapcsolatba került a szellemi-politikai élet vezetôivel, s az 1840-es évek elején az erdélyi ellenzék egyik irányadója lett. Nevezetes vezércikkei az Erdélyi Híradó címû hetilapban jelentek meg. Elsô önállóan megjelent röpirata a Korteskedés és ellenszerei (1843– 44). Elítéli a polgárosodás türelmetlen ellenzését, de annak türelmetlen sürgetését is károsnak tartja. Visszariad a polgárosodás túlzásaitól, s attól fél, hogy a gyors, erôszakolt haladás utat nyithat a nemzetiségek mozgalmainak, valamint a szocialisztikus megmozdulásoknak, a szegények forradalmának a gazdagok ellen. Úgy véli, e kettôs katasztrófában elvész mind a magyarság, mind maga a polgárosodás. Eszménye nem a mesterségesen gyorsított, hanem a lassú, önmagát alakító társadalmi fejlôdés. Az 1840-es években Kemény többször is megfordult Magyarországon, megismerkedett Széchenyivel, Kossuthtal, Eötvössel, Csengeryvel, Vörösmartyval, Jósikával, 1847 márciusában pedig végleg Pestre költözött. Politikai nézeteivel még leginkább a centralistákhoz állt legközelebb, ezért hozzájuk csatlakozott. A Pesti Hírlapban közzétett cikkeiben 1848 elején Kossuth politikáját támadta. Elfogadta a márciusi törvényeket, de irtózott a baloldali radikalizmustól. Bár a szabadságharcot kilátástalannak és értelmetlennek tartotta, s elítélte a Habsburgok trónfosztását, mégis követte a kormányt Debrecenbôl Szegedre, majd Aradra.
IRODALMUNK A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN ÉS A SZÁZADFORDULÓN
1851-ben írt esszéiben (A két Wesselényi Miklós; Széchenyi István; Erdély közélete 1791-tôl 1849-ig) is arra a kérdésre keresi a választ, hogyan jutott el a nemzet Világosig.
Az 1850-es évek közepétôl az 1870-es évek elejéig a korszak legfontosabb politikai napilapjának, a Pesti Naplónak irányadó politikusa és vezércikkírója: írásaiban Deák Ferenccel együtt a kiegyezés elôkészítésén munkálkodott.
A szabadságharc elbukása után két sokat vitatott röpiratot adott ki: Forradalom után (1850), Még egy szó a forradalom után (1851). Azt fejtegeti bennük, hogy a magyar néptôl távol áll minden radikalizmus, forradalmi cselekvés, hiszen a nép békés természetû, s a nemzeti tragédiáért minden felelôsséget Kossuthra hárít. – Röpirataival egyrészt az osztrák hatóságokat igyekezett meggyôzni arról, hogy értelmetlen a bosszúállás, másrészt a nemzetet kívánta rávenni arra, hogy alkalmazkodjék az új helyzethez. Meggyôzôdése, hogy forradalom nélkül kell törekednünk nemzeti céljaink megvalósítására, mert mindenfajta könnyelmû cselekedet, meggondolatlan ábránd végzetszerû bûnnek számít. Még a jó szándék is megbosszulja magát, ha nélkülözi a józan megfontoltságot. Az 1850-es évek elsô felében társadalmi regényeket írt (A szív örvényei, 1851; Férj és nô, 1852; Ködképek a kedély láthatárán, 1852; Szerelem és hiúság, 1853), s a hagyományos novella terén is kipróbálta erejét (pl. Két boldog; Alhikmet, a vén törpe; A szerelem élete), de hamarosan visszatért igazi témavilágához, az Erdély múltjában játszódó történelmi regényekhez. Már 1854-ben elkezdte írni az Özvegy és leányát, de csak 1857-ben fejezte be. 1857 és 1859 között alkotta meg A rajongók címû regényét, s 1861–62 telén készült el az 1857-ben megkezdett Zord idô. 1867 után megkezdôdött testi-szellemi erejének hanyatlása. Betegsége mellett fokozta ezt a folyamatot zaklatott életmódja is. Látása romlott, elméje elborult. 1873 januárjában öccse hazavitte Pusztakamarásra, s ott halt meg 1875 végén.
Írói világa Kemény a lélektani elemzés megszállottja volt. Semmit „Keménynek nincs regénye, hol szívbôl fakadó nevetést hallanánk, a naiv öröm, zavartalan vidámság kifakadásait. Ez elég jellemzô adat arra, hogy Kemény világa csonka világ; olyan zord tájék, hová a napsugarak csak rézsút esnek, s nyomukat sárgás köd mutatja.” Péterfy Jenõ
„Vannak alakjai, akik semmi rosszat nem cselekszenek, csak az a vétkük, hogy jobbak, mint amennyit az élet eltûr. A lélek elôkelôsége sohasem volt a legjobb ajánlólevél, Keménynél egyenesen csapás.” Vajthó László: Halhatatlan magyar irodalom. K. M. Egyetemi Nyomda, 176. l.
sem bízott a véletlenre: három utolsó regényében csak elvétve fordulnak elô váratlan, elôre ki nem számítható események. Szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy mindent megindokoljon, megmagyarázzon: hôsei sorsát jellemükbôl bontakoztatta ki. Ezért merült el a lélekállapotok rajzába, az önelvû belsô fejlôdés vizsgálatába. Regényalakjai a legtöbb esetben valamiféle megszállottság, felsôbbrendû makacsság nyûgében vergôdnek, csaknem mindenki egy-egy uralkodó indulat rabja, s önmagukat kínozva, gyötörve mondanak le saját boldogságukról. Komor, tragikus világ tárul fel regényeiben. Szereplôi saját hajlamaikat követve, elhatározásukhoz végsôkig ragaszkodva szinte monomániás következetességgel haladnak haláluk felé. A Kemény-regények az összetépett boldogság történetei. Az emberek a sors prédái, rabszolgái; passzív lények, kiknek eredendô „bûne” a túlzott érzékenység. Fôhôseit nem emberi gonoszságuk sújtja le: „bûneik” nagy része túlzásba vitt erény, egy hibásan választott, de makacsul védett elv, valamilyen nemes ábránd megalkuvás nélküli követése. Valójában az író komor lelkivilága, tragikus életszemlélete borul rá valamennyi mûvére.
Kemény Zsigmond
9
Özvegy és leánya Kemény Zsigmond történelmi regényeihez különbözô for-
A szentléleki vár körül kíváncsiskodó idegen lovagról pl. csak akkor derül ki, hogy ô Mikes János, amikor nagybátyja megszólítja. Tarnóczy Sára titkolt szerelmet ápolgat szívében egy ismeretlen férfi iránt, akivel Bethlen Istvánné (Szécsi Mária) udvarában találkozott egy színjáték szereplôjeként. A Mikes család szentül meg van gyôzôdve róla, hogy Sára Mikes Kelemenbe szerelmes. Senki sem tudja, hogy ki volt az a névtelen „lovag”, aki a vadászaton megmentette I. Rákóczi György életét. Mikes Móric megígéri szüleinek, hogy testvéreinek semmi bajuk nem történhet, de elhallgatja a fejedelem záloggyûrûjének történetét. Erzsébetváros határában, az örmény Girgucz Bogdán vendéglôjében a fejedelmi testôrség egyik tagját, Kerekszegi Gábort Tarnóczy Sárára tett becsületsértô megjegyzése miatt egy idegen, ki késôbb Mikes Jánosnak mondja magát, párbajra hívja ki. Egy óra múlva egy halottat s egy sebesültet hoznak a vendégfogadó udvarába, de az elbeszélô nem árulja el, hogy ki a halott és ki a sebesült.
„Nôt csak magunk számára rabolhatunk. A többi a zsoldosok szerepe” – mondta már akkor, midôn tettét még azzal mentegethette, hogy a lány Kelement szereti.
10
rásmunkákat használt fel. Az Özvegy és leánya ötletét is egy 17. századi emlékiratból merítette, Szalárdi Jánosnak 1662-bôl való Siralmas magyar krónikájából, melyet maga Kemény rendezett sajtó alá 1853-ban. Ha csupán a mû témáját, a középkori szokásokhoz igazodó lovagi leányrablást s a cselekménybonyolítás néhány hagyományos eszközét, mint például a kölcsönös félreértések nagy számát, ismeretlen szereplôk személyének hosszú ideig való titokban tartását, az elhallgatásokat vesszük figyelembe, akkor a három nagy történelmi regény közül az Özvegy és leánya áll a legközelebb a romantikához. Feltûnô ugyanis a szereplôk tájékozottságának hiányossága, a történetmondó és az olvasó tudásának korlátozott volta. A félreértések, elhallgatások balladai hangulatot kölcsönöznek a regénynek, mégsem pusztán a romantika maradványairól van szó. Ezeket a lélekbúvár író szoros összefüggésbe hozza hôseinek jellemével: realista elemzôkészsége szükségszerûvé és elfogadhatóvá teszi azt is, ami önmagában esetleg valószínûtlennek látszik. A regény ezáltal válik a romantika meghaladásává. Mikes Jánosnak fogalma sem lehet Tarnóczy Sára igazi érzelmeirôl, azt hiszi, hogy a lány Kelemennek ígérte szívét. A leányrablásban való részvételre testvére iránti eltúlzott szeretete készteti, ôt akarja tettével boldoggá tenni. Megsajnálja ugyanis tehetetlenül gyötrôdô, bátortalan öccsét, aki csak „áncsorog, ámolyg, sóhajtoz, s kerülgeti a várkastélyt, mint félénk macska a tejes fazekat”. Nagylelkû, de oktalan gesztusával nemcsak önmagát teszi szerencsétlenné, de akaratlanul az ártatlan Sárát is. Egyelôre csak baljós sejtelmei támadnak: saját boldogsága ellen emelt kezet, bár nem tudja, miként; lelkét megérinti már a késôbbi tragédia elôérzete: „Házunk romlása kezdôdhetik e mai napon.” – Mikor Sára a lovag sisakrostélyát feltolva ráismer ismeretlen imádottjára, s titkolt gyönyörrel belenyugszik a történtekbe, Mikes János még akkor is azzal a téveszmével magyarázza a leány engedékenységét, hogy Kelement fedezte fel benne. Sára és János a Mikes-várban kölcsönösen fölfedezik egymást. A leányt a váratlan boldogság öröme tölti el, János azonban így kiált fel: „El vagyok ítélve!” – Önmagát ítélte el, saját idejétmúlt lovagi értékrendjét is megtagadta. Hiszen ha Sára megtudja, hogy nem önmaga, hanem Kelemen számára rabolta el, nem fogja lovagnak, becsületes embernek tartani. Öccse még mindig remélt boldogságáért (s lovagi eszményének megsértése miatt is) feláldozza saját boldogságát. Sára füle hallatára jelenti ki, hogy visszatér Jászvásárra: várja „jegyese”, Lupuj vajda lánya. Tarnóczy Sárát a regény eleje erôs érzésekre s mély szenvedélyre is alkalmas, jó kedélyû leányként mutatja be, kinek
IRODALMUNK A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN ÉS A SZÁZADFORDULÓN
Az ô „vétke” is a rosszul értelmezett, makacs erény.
A történetmondó rendkívüli rokonszenvvel jellemzi Mikes Jánost a III. rész 13. fejezetében, s következô megjegyzéseibôl áttételesen több megállapítás Sárára is vonatkozhat: János „más számára rabolva, a bosszuló igazság törvénye szerint, magát rablá meg. Testvérének nem viszonzott szerelmeért lemondott a viszonzott szerelem sérthetetlen jogáról, s az élettörténet végzetes iránya e tartalmatlan nagylelkûséget szigorúbban szokta büntetni a hûtlenségnél. Általában lengeségünk azokon, kiket szerettünk, kisebb sebet tud ejteni, mint rosszul alkalmazott erényünk. A szerencsétlenség magva nem mindig a bûn, s a bûnnek társképe a rossz tapintatú jóság.”
Anyja örömhírének hallatára Sára bezárkózik hálószobájába, s szíven szúrja magát (azt gondolta: Mikes János halott). Tarnóczyné szörnyû átkot mond halott leányára. Nemcsak Haller, hanem a cselédség egy része is fellázad a „tigris”, a „halottat rágó hiéna” ellen.
világában a vallás tökéletesen megfér az életörömmel. Kötelezônek vélt nôi szemérembôl, zárkózottságból évekig titkolta szíve vonzalmát, csak a vidám, könnyelmû, ábrándos kalandori ötletekre hajló Naprádiné sejti meg, hogy egy ismeretlen férfiba szerelmes. Sárának nagyszerû lehetôsége kínálkoznék, hogy minden akadályt elhárítson boldogsága útjából. A Mikes-várba érkezô I. Rákóczi György éppen nyájas, kegyeket osztó hangulatában van, mikor nagy csörömpölés közepette megérkezik a boszszúra szomjas Tarnóczyné az alkirálybíróval, hogy a leányrablás vádjával fô- és vagyonvesztésre ítéltesse a Mikeseket. A fejedelem elé vezetett leánynak csak annyit kellene mondania, hogy nem beleegyezése nélkül rabolták el, hogy halálosan szerelmes nem Kelemenbe ugyan, hanem Jánosba, ám éppen erre nem hajlandó. Nemcsak a túlhajtott nôi szemérem tiltja meg neki az ôszinte vallomást, hanem a szégyen is, hogy önkéntelenül elárulta Mikes János iránti szerelmét, de leginkább a sértett nôi önérzet, megtépázott büszkesége, hogy az általa szeretett férfi más számára rabolta el. Szilajjá tette a fájdalom, s inkább megadja magát a sorsnak. Szeplôtelenségét több lovag is megvédené – kezét nyújtva neki, de engedelmeskedik anyja kívánságának, igent rebeg az öreg, 50 éves Haller Péter kérdésére, hiszen ebben a helyzetben a visszautasítás a becstelenség bevallása volna. Mikor a fejedelem kimondja a leányrablás minden résztvevôjére a vagyon- és fôvesztés lehetôségét, „Sára sikoltva rogyott össze”. A két ifjú fôszereplô maga idézte fel maga ellen a sorsot: végzetük jellemükben keresendô. Az „árva özvegy”, Tarnóczy Sebestyénné jelleme a cselekmény megindulásakor már készen áll elôttünk: az „erény szörnyetege”, megszállott és rajongó, már-már a beteges monománia határán mozog. Ôszinte és mély vallásossága vakhitté, mértéktelen fanatizmussá nôtt benne, különösen férje halála után. Elvakult szenvedélyességgel kezdte gyûlölni a „pápista” Mikeseket. Félelmetes retorikája, akár Mikes Zsigmondot rohanja le, akár belsô monológokban ünnepli allelujázva a bosszúálló Isten haragját, telezsúfolódik biblikus átkokkal, ószövetségi példázatokkal. A vakhit, a felekezeti türelmetlenség az árva özvegyet puszta eszközzé fokozza le: fáradtságot és akadályokat nem ismerve ront célja felé. Lelkendezô öröm tölti el, mikor megtudja, hogy a jezsuita Mikes Móricot börtönbe vetették, megátkozza a súlyos sebesülten letartóztatott Mikes Jánost. Mikor Meggyesen az országgyûlés kimondja a halált és a jószágvesztést a három Mikes felett, diadalmámorban rohan Szebenbe Haller Péterékhez, hogy megvigye leányának a gyôzelem hírét. Szemében „villámlék a káröröm”, „arcvonásait édes merengés borítá el”, és útközben zsoltárokat énekel. Kemény Zsigmond
11
A Mikesek sorsa mégsem pecsételôdött meg: Móric életét megmentette a fejedelemnek a záloggyûrûvel adott ígérete, a többiekét Mikes Mihály eredményes diplomáciai szolgálata, de mindenekelôtt I. Rákóczi György óvatos józansága, a felekezeti vitákban elfoglalt önmérséklô magatartása és emberi nagylelkûsége. – Sára halála után János maga kereste a halált: egy kisebb katonai hadjárat egyetlen halottja volt. Kemény Zsigmond történelmi regényeiben is a politikai túlzásoktól, a megfontolatlan tettektôl óv, körültekintô józanságra, bölcs mérsékletre int ugyanúgy, mint röpirataiban és tanulmányaiban.
A gyermekét fölfaló „nô Saturnus” még ezek után is megpróbál ártani, ahol lehet. A sebesült Mikes Jánosnak az ôt ápoló palotahölggyel megüzenteti, hogy Haller Péterné egy kalandor iránti szerelembôl meggyilkolta magát. – Eszeveszetten rohan kocsijával Mikes-várra, hogy elôbb érjen oda, mint a fejedelmi kegyelem híre. Élvezni akarja a két fiúra kimondott halálos ítélet hatását a kétségbeesett szülôkön. De elkésett: a Mikes családhoz megérkezett közben I. Rákóczi György kegyelme, maga Kassai István „korlátnok” hozta el azt. Tarnóczyné szava most nem indult meg: egy tagolatlan, de iszonyú sikoltást hallatva holtan esett össze. Az eltorzult jellemû Tarnóczyné ellenlábasa Naprádiné Tarnóczy Judit. Melegszívû, érzelgôs, életvidám asszony, a megkésett lovag Mikes Mihályba szerelmes. Tud a szívekben olvasni. Ô áll legközelebb Sárához, s ügyes taktikával még azt is el tudná intézni, hogy maga Haller Péter egyengesse a leány boldogságának útját. Haller Péter taszító külseje ellenére is jóságos, mélyen érzô, szelíd, nagylelkû ember. Nem tartja sokra magát, ezért is tud szerény és engedékeny lenni. Szereti Sárát a maga módján, nem ugyan ifjonti szerelemmel, de annál melegebben, szinte önmegtartóztató módon. Úgy kíván bosszút állni a gyûlölködô özvegyen, hogy a Mikes-birtokok fölbecsült értékét, a 12 ezer tallért azonnal elküldi Moldvába az ott menedéket találó Mikesnek. Az ô nyugtájukat akarja Sára ágyvánkosa alá dugni fiatal felesége vigasztalására. Az Özvegy és leánya szomorú krónikája azzal is meghaladja a romantikát, hogy leszámol a hajdanvolt regényes lovagvilággal, a lovagkor erkölcsi értékrendjével, amely a 17. századi Erdélyben már anakronisztikus, elkésett jelenségnek számított. Az örökifjú Mikes Mihály már csak nosztalgiával emlegeti Báthory Gábor palotájának örömeit, s megvetéssel szól Rákóczi György puritán és fösvény háztartásáról, udvaráról.
A rajongók A regény címe egy vallási mozgalomra utal. A „rajongók” a E titkos szekta tagjai üldözöttek voltak a 17. századi Erdélyben: halálbüntetés várt rájuk.
12
szentháromság-tagadók szektájának megszállott tagjai, az ún. szombatosok. Zsidózóknak is nevezték ôket, mert vasárnap helyett szombaton ünnepeltek, és más zsidó vallási törvényeket is megtartottak. Legelszántabb ellenfelük I. Rákóczi György „cím nélküli kancellárja”, a polgári származású Kassai István. A szombatosok iránti gyûlöletében nemcsak a vallási elvakultság vezeti, hanem a vagyonszerzô kapzsiság is, hiszen a szombatosok titkos támogatója Pécsi Simon, Bethlen Gábor volt kancellárja. Pécsi is – Kassaihoz hasonlóan – egyszerû polgári családból emelkedett a magasba. Az ô vagyonára szeretné rátenni a kezét Kassai. Pécsi ellen hangolja az is, hogy egyetlen vérroko-
IRODALMUNK A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN ÉS A SZÁZADFORDULÓN
A regény világában sem az értelem szempontjai, sem az erkölcsi értékek nem érvényesülhetnek. A mozgalom „tagjai azt állítják, vakon hinni több, mint gondolkozni és megérteni. A szombatosok a Szentírásból csak a Jelenések könyvét idézik, és úgy várják az utolsó ítéletet és a Messiás második eljövetelét, hogy nem hajlandók tudomást venni az Úr kegyelmérôl. Idegen tôlük a szánalom érzése, és elutasítják a részvétet.” Kádár, a megszállott szombatos jós azzal vádolja Pécsi Simont, hogy „többet tanult, mint amennyit a rossz lélek segítsége nélkül lehetett”. Bizalmatlan minden ismerettel szemben, mely meggátolhatja az embereket, hogy higgyenek az ô kinyilatkoztatásaiban. Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1989, 260–61. l.
nától és örökösétôl, a rokonszenves és becsületes Kassai Elemértôl elhidegült Pécsi leánya, a kacér és gôgös Deborah, pedig Elemér már a jegyesének számított. Kassai a szekta elleni cselszövése eszközéül használja fel a szombatos papot, Laczkó Istvánt, eredeti nevén Szôke Pistát, aki az ô szökött jobbágya. Kémkedésre kényszeríti, hogy megtudja tôle a szombatosok gyûlésének napját és helyét. Hasonló célból nevezteti ki Kassai Elemért Balázsfalva környékére mezei kapitánynak. Elemért jellemének nemessége, gyanútlan becsületessége, nagybátyja iránti rokoni vonzalma viszi majd a tragédiába. A megtévelyedett Szôke Pistát annyira gyötri a lelkiismeret, hogy Balázsfalvára megy, a szombatosok gyülekezôhelyére, figyelmeztetni ôket a letartóztatás veszélyére. Közben a szektában is elôtörnek a szélsôségesek, akik már a mérsékelt Pécsi Simon életét is fenyegetik, s túlzott követeléseikkel általános gyûlöletet idéznek fel felekezetük iránt. Pécsi és a vak szenvedélytôl megszállott öreg Kádár vitája amúgy is feltüzelte a gyülekezetet, s ekkor lép a templomba Kassai Elemér. Azért jött, hogy megmentse a szombatosokat, de azok az ô elfogatásukra küldött kapitánynak nézik, s kegyetlenül legyilkolják. Halála után Kassai István fegyveresei megölik a szombatosok egy részét, köztük Szôke Pistát, a többit Pécsi Simonnal együtt fogságba vetik. Az elfogottakat mégsem végzik ki, Kassaira pedig Elemér elvesztése után a teljes reménytelenség, az értelmetlen élet terhe zuhan. Nem sokáig éli túl a csapást. Kemény A rajongókban is a túlzásokat, az elvakult fanatizmust ítéli el.
Zord idô Kemény utolsó nagy történelmi regénye a Zord idô. A cselek-
A kisemmizett fiút lidérces álomként kísértik a gyermekkori emlékek, s apja szellemi bosszúra ösztönzi, de nem tudja, hogy kikkel is kellene leszámolnia.
mény a mohácsi vész utáni idôkben történik: háttere Buda 1541-es török megszállása. A Doboka megyei kastélyban él a két öregecske Deák fivér, az idôsebb István és a valamivel fiatalabb Dániel. Ôk nevelik az ismeretlen származású Komjáthi Elemért, kit rokonuk, Werbôczi István váltott ki egykor török fogságból. Ez az ifjú lovag költô is, s énekeivel meghódította Deák Dániel tizenhat esztendôs szép leányát, Dórát. A kastély házvezetônôje Dorka; ô nevelte és támogatja unokaöccsét, a hóbortos, féktelen indulatú Barnabás diákot. Az egyébként jóravaló Barnabást a körülmények formálták szörnyeteggé, megszállott világgyûlölôvé. Elôkelô úr volt az apja, kit koholt vádak alapján, politikai ürüggyel és különösen kegyetlen módon végeztek ki. A följelentô, a nagybátyja, a vagyont akarta megkaparintani. Izabella királyné hadba hívja a nemességet a Buda várát ostromló németek ellen. A két öreg maguk helyett Barnabást Kemény Zsigmond
13
Barnabás nagynénje azért utazott Dórával és Deák Dániellel Budára, hogy megmentse az ôrjöngô, vérszomjas diáktól Elemért.
A Zord idô „Werbôczi belsô megrendülésének vagy Barnabás diák tébolyult szenvedélyének képével azt is jelzi, hogy Kemény szépírói pályafutása a romantikától a realizmuson át a lélektani regény irányába mutatott, és ennyiben méltó lezárása egy olyan életmûnek, mely sok vonatkozásban megelôzi az elbeszélô próza késôbbi fejlôdését”. Szegedy-Maszák Mihály: i. m. 299. l.
14
küldi a táborba, Dorka pedig Komjáthi Elemért vette rá a hadba vonulásra, mert rossz szemmel nézte, hogy a bizonytalan származású lantos megnyerte Dóra szívét. A Buda felé vezetô úton a két fiatal találkozik egymással, s ettôl kezdve kettejük viszonya irányítja a cselekményt. Bár egy vendéglôben összeszólalkoznak Dóra miatt, s Elemér meg is alázza a diákot, késôbb összebarátkoznak. Elemérben részvétet ébreszt Barnabás családi tragédiája, a barátság, az emberi közeledés új érzése pedig alkalmas lenne arra, hogy legyôzze a diák embergyûlöletét. Barnabásban lelki átalakulás indul meg, s Elemér az egyetlen, aki segíthet rajta, ha soha nem hagyja cserben ôt. Ebben reménykedik a szerencsétlen sorsú Barnabás, s szívében már a hála is megszületik, mikor Pestre érve Elemér az életét menti meg. Barnabás sorsa attól függ, eleget tesz-e Komjáthi Elemér a diák óhajának, hogy minden körülmények között együtt maradnak. – Buda elfoglalásakor mindketten török fogságba esnek. Elemért Werbôczi tetemes váltságdíjjal kiszabadítja, s megígéri, hogy sorstársa számára is hamarosan kieszközli a szabadulást. A kölcsönös ígéretnek ez a megszegése (ti. hogy Elemér magára hagyta barátját) Barnabás lelki átalakulását kettétöri, s a csalódás visszalöki féktelen világgyûlöletébe. Renegáttá lesz, rövidesen magas török méltóságra jut. A hitszegésért kegyetlen bosszút áll a Werbôczi titkárává lett Eleméren, aki végül is nagyrészt önhibája miatt válik áldozattá: Barnabás egy budai utcán török katonáival lefejezteti. Kéjes gyönyörrel tartja kezében a levágott fejet, mikor egy vénasszony átkaitól megrémülve tébolyodottan elrohan, s vele tartanak babonás katonái is. Az öregasszony Dorka volt, aki a zûrzavarban a lovak patái alatt pusztul el. Hamzsa béget – ez lett Barnabás török neve – Werbôczi kívánságára a törökök kivégzik. Fejét ezüsttálcán viszik ajándékba Werbôczi fôbíró szállására, de a szolga csak Deák Dánielt találja otthon. A hazasietô Dóra már holtan találja a szélhûdött öreget. Nemsokára tisztázatlan körülmények között meghal maga Werbôczi is, aki meghasonlottan azzal a tudattal távozik az életbôl, hogy ha halála erôszakos volt (esetleg a törökök mérgezték meg), „tanulságul szolgálhat azoknak, kik természet elleni szövetségben bíznak”. Kemény nagy beleélô készséggel eleveníti meg a kor légkörét. Az egyéni tragédiák hátterében ott komorlik egy egész nemzet tragédiája, a magyar állam széthullása. Martinuzzi (Fráter) György a Habsburgok uralma alatt kívánja egyesíteni Magyarországot, s ezért Erdély elhagyására kényszeríti Zápolya János özvegyét. Izabella királynét alig néhányan kísérik el a számûzetésbe. Velük tart a boldogtalan Deák Dóra is.
IRODALMUNK A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN ÉS A SZÁZADFORDULÓN
