MONSEIGNEUR JEAN-MICHEL DI FALCO. TERÉZ ANYA avagy a hit csodái

NNCL1027-44Fv1.0

MONSEIGNEUR JEAN-MICHEL DI FALCO TERÉZ ANYA avagy a hit csodái

LARGO Az eredeti mű címe és kiadója: MERE TERESA les miracles de la foi Párizs, Edition°1, 1997 Fordította: Gáldi Csaba Lektorálta: Dr. Papp Tamás Copyright: © EDITION°1 Copyright: © LARGO ISBN 963 03 9305 0

-1-

1997. szeptember 5., péntek. Az Ifjúsági Világnapok rendkívüli eseménye után meglehetősen kevés az időm. Úgy döntök, hogy későbbre halasztom a calcuttai utamat, amelyre 1997. szeptember 3-tól 11-ig került volna sor. Újra találkoznom kellett volna Teréz anyával, aki mindig a szegények között tevékenykedik, akiket mint a Szeretet Misszionáriusai alapítója és volt főnöknője kora, a fáradtság és sokrétű elfoglaltsága ellenére makacsul tovább szolgál. Az utóbbi napokban Lady Diana walesi hercegnő Párizsban bekövetkezett tragikus halála után a média egy pillanatnyi időt sem hagyott neki a pihenésre. Televíziós stábok jöttek, hogy kérdezzék őt arról a találkozóról, amelyre júniusban került sor New Yorkban e fiatalasszonnyal, akivel a kavargó magánélet szomorúságai felfedeztették azt a szenvedést és azt a boldogságot, amelyet a másokért való önfeláldozás ébreszt. A kamerák előtt Teréz Anya meg tudta találni a megfelelő szavakat, hogy felidézze őt, akit ekkor már a „nép hercegnőjé”-nek hívtak. A szeretet, az együttérzés és a gyengédség szavait, valamint a bizonyosságot - ez volt szemében a legfontosabb -, hogy imádkozott őérte. Rövid időre még az a híresztelés is szárnyra kapott a világ szerkesztőségeiben, hogy a fehér és kék színű szárit viselő szerzetesnő a között az 1900 meghívott között lenne, akik jelen lesznek a westminsteri apátságban a walesi hercegnő tiszteletére rendezett gyásszertartáson. Teréz Anya nem késlekedett, hogy megcáfolja: orvosai nem engedélyeznek számára egy ilyen utazást, de szívben és lélekben jelen lesz azoknak a millióknak a nevében, akik az élet sérültjei, s akik egy emberi lény halálát, legyen bár szegény vagy gazdag, ismeretlen vagy híres, még fájdalmasabban élik meg. Szeptember 5-én pénteken, alkonyatkor azonban megérkezett az annyira rettegett hír: Teréz Anya szívroham következtében Calcuttában elhunyt. A nép hercegnője után, a „világ polgárnő”-je távozott el, hogy visszatérjen a Teremtőhöz, egy kicsit úgy, mintha megválasztotta volna azt a pillanatot, amikor az összes média Diana hercegnő felé fordult, hogy így csendben, hangtalanul tudjon visszavonulni. A történelem ismételten könnyektől vörös szemeink előtt íródott. Olyan történelem, amely mély értelemmel bíró szimbólumokkal teli. Hiszen Teréz Anya akkor hunyt el, amikor India függetlenségre jutásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte. S nem mélyreható okok nélkül írta egy helyi újság, a Pioneer, felidézve a nemzet atyját, Mahatma Gandhit, és a vasakaratú, törékeny szerzetesnőt: „Egyikük Indiához tartozott és saját képére formázta azt. A másik pedig Indiát a világhoz tartozóvá tette”. És valóban, Teréz Anya az egész emberiséghez tartozott, örökül hagyva egy üzenetet, amely áthatol a hit keskeny határain: ez pedig a tiszta és föltétlen szeretet. Halálával érvényét vesztette calcuttai utazásom terve. Nem kerülhet sor arra, hogy ott együtt celebráljuk a misét, amiben a Nirmal Hriday illetékeseivel előzetesen megállapodtunk, s amely a Hívás ötvenegyedik évfordulóját hivatott emlékezetessé tenni, melynek hatására lemondott mindenről, hogy kizárólag csak a szegényeknek szentelje magát. Azonban az a néhány hónap, amelyet azzal töltöttem, hogy megírjam élete elbeszélését, egy lényeges dologra megtanított engem: ahhoz, hogy találkozzunk egy emberi lénnyel, elegendő, hogy jelen legyen bennünk, önmagunk ezen legjobb részében, amelyet túl gyakran igyekszünk makacsul elrejteni. „Üres kezeink csodatétele” - Georges Bernanos ezen mondata Egy vidéki plébános naplójában (Journal d'un curé de campagne) tán nem azt írja le, amilyen Teréz Anya élete volt, üres kezekkel, de szeretettől túlcsorduló szívvel?

BEVEZETÉS Egy fél évszázada már, hogy a nemzetközi média szeme Calcuttára szegeződik. Pedig az indiai politika távolról sem áll figyelmük középpontjában, sem az olvasókéban. Azért érdeklődnek ennyire a világnak e vidéke iránt, mert egy kék és fehér színű száriba öltözött asszony 1946 óta küzd ott ádáz energiával a szegénység és a nyomor ellen. Abban az évben, egészen pontosan szeptember 10-én, egy evidencia fogalmazódott meg benne. Míg már szerzetesnő volt, megérezte azt, amit úgy nevez „hívás a hívásban”: „Erősen éreztem Jézus akaratát, hogy lásson engem szolgálni Őt a szegényekben, az elhagyatottakban, a nyomorúságos vackok lakóiban, azokban, akiknek semmiféle menedékük sincs. Jézus hívott engem, hogy szolgáljam Őt és kövessem Őt igaz szegénységben, -2-

magaménak vallva egy olyan életmódot, amely hasonlóvá tesz engem a rászorulókhoz, akikben Ő van jelen, akikben Ő szenved, akikben Ő él.” Ígéretéhez hűen életének legnagyobb részét a szegények legszegényebbjeinek, a nyomorultak legnyomorultabbjainak szentelte, akikért felállította a Nirmal Hriday-t, a Tiszta Szív Házát, amelynek bejáratánál egy hirdetmény a következő feliratot hordozza: „Home for the dying destitutes” (Ház az elhagyatottan haldoklókért). Teréz Anya, mivel ő az, akiről szó van, segíteni akart szerencsétlen fivérein és nővérein, hogy békében halhassanak meg. Egy megdöbbentő paradoxon által - ezt a szót használják a közömbös emberek, hogy ne csodáról beszéljenek - így vált ő emberek milliói számára az életért folytatott küzdelem szimbólumává, mégpedig ott, ahol az élet a legelviselhetetlenebbnek és a legtűrhetetlenebbnek tűnik. A huszadik század végén Teréz Anya szimbóluma e nagy lángnak, amelynek neve remény és hit, és amelyet őelőtte olyanok képviseltek, mint Albert Schweitzer, Charles de Foucauld vagy Páli Szt. Vince. Mindenki számára, akár keresztény, akár nem, akár hisz a mennyben, akár nem hisz benne, annak tanúbizonysága, aki 1979-ben béke Nobel-díjat kapott, arra késztet minket, hogy jobbak legyünk, és arra ösztönöz, hogy hagyjuk érvényre jutni magunkban a legnemesebb hajlamokat. Ellentétben eme évszázad bizonyos bálványozott személyeivel, akiket egy ideig idealizáltak s felékesítettek minden erénnyel, mielőtt általános szégyen tárgyává váltak volna - rengeteg ilyen eset ismeretes világszerte -, Teréz Anya egy olyan élet illusztrációja, amelyet joggal lehet példásnak minősíteni abban az értelemben, hogy megjelöli számunkra a követendő utat, vagy legalábbis az elkerülendő ösvényeket. Amikor a kiadóm azt javasolta nekem, miután elindultam Párizsból Rómába, hogy írjam meg Teréz Anya életrajzát, a válaszom ösztönösen kételkedést fejezett ki. Miért én? Nem én voltam a legjobban felkészült arra, hogy végigkövessem egy misszionárius szerzetesnő életútját, mivel soha nem gyakoroltam ezt a fajta apostoli küldetést. Úgy véltem és most is úgy vélem, hogy mások inkább hivatottak, hogy ezt megtegyék. De azért nem emeltem végleges vétót a nekem tett javaslat ellen. Már nem emlékszem azon különböző okokra, amelyek arra vezettek engem, hogy dokumentációt - cikkeket, könyveket stb. - gyűjtsek össze Teréz Anyáról, amiben kiadóm dokumentációs osztálya volt segítségemre. Kétségkívül hajtott a kíváncsiság, de azon akarat is, hogy megtudjam, meg tudok-e felelni a kihívásnak vagy sem. Olvasmányaim előrehaladtával egymás után maradtak el fenntartásaim és tétovázásaim. Alázatosan el kellett fogadnom egy nyilvánvaló tényt: senki sem kerül ki lelkileg érintetlenül, ha szembesül Teréz Anya életével és munkásságával. Senki sem maradhat ennek során érzéketlen, és senki sem kerülheti ki kérdések feltevését, amit e találkozás egy kivételes személyiséggel okoz. Bevallom, hogy mélyen hatott rám Teréz Anya személyes útjának összetettsége és lelki életének gazdagsága. Abban a szerencsében volt részem, hogy találkoztam vele Rómában a püspökök rendkívüli szinódusa alkalmából. Ezt a szinódust a II. Vatikáni Zsinat mérlegének szentelték, és én voltam ennek a frankofon szóvivője. II. János Pál pápa meghívta Teréz Anyát. E találkozás napjától fogva többet akartam megtudni róla, a médiából ismert személyen túl fel akartam fedezni az embert. Szimpátia és hitbeli közösség alakult ki közöttünk, ezen szavak első és legerősebb jelentésében. Ugyanakkor soha nem találtam igazán módját annak, hogy megfeleljek kíváncsiságomnak. Ezzel szemben annyi bizonyos, hogy megírni egy ilyen asszonynak, egy ilyen személyiségnek az életrajzát kényes feladat. Pedig a műfaj létezik: a hagiográfiáról, vagyis szentek élettörténetéről van szó, és jó néhány Teréz Anyának szentelt mű nem is kerüli el ezt a fonákságot, amely mindent összevéve érthető. A jó katolikus könyvtárak hemzsegnek ezektől a szentek életét bemutató írásoktól és könyvektől, amelyeket ájtatos lelkek állítottak össze egyes nagy lelki személyiségek vagy a hit mártírjainak - katekumenek, misszionáriusok stb. tiszteletére. Mint bármely pap számára, ilyen olvasmányok nekem is a képzésem részét alkották, de az azokról megmaradt emlékeim inkább a nosztalgia, mintsem az e műfaj iránti valós szimpátia tárgykörébe tartoznak. Ami engem megragad Teréz Anyát illetően, az nem csak a tökéletesség, valamint a szentség, melyek valószínűek, illetve nyilvánvalók. Hanem egy hús és vér lény összetettsége, aki az akarat és az imádságok erejével új mederbe tudta terelni élete folyását, vissza tudta utasítani azt a létet, amely születésénél fogva várt reá, és hosszú belső keresés árán, amely tétovázásokból, bizonytalanságokból, kételkedő pillanatokból állt, azon ritka személyiségek egyikévé tudott válni, akik elegendőek ahhoz, hogy ne essünk kétségbe az emberi lét végessége miatt. -3-

Teréz Anya ezen életrajza ugyan a katolikusokhoz szól, de egyúttal minden keresztényhez és főleg reményeim szerint - a nem keresztényekhez is, valamint különösen azokhoz, akik számára Isten, Monge szavaival élve, nem egy „szükséges munkahipotézis”. E sorokat írva megkíséreltem, hogy néhány válasszal szolgáljak azon kérdésekre, amelyeket magamnak tettem fel, amikor is elfogadtam a javaslatot, hogy könyvet szenteljek Teréz Anyának: Ki ez az asszony, akinek tevékenységét a béke Nobel-díjjal és számos nemzetközi elismeréssel koronáztak? Honnan jön, milyen képzésben volt része és hogyan vált, elég későn, „Teréz Anyá”-vá? Miért kelt oly mértékű érdeklődést, hogy az egészségi állapotára vonatkozó legcsekélyebb szóbeszédnél a média riadtan felfigyel? Mi a titkos mozgatórugója annak a mély hitnek, amely élteti ezt az asszonyt, akinek állhatatossága és meggyőződése lehetővé teszik számára, hogy legyőzzön minden akadályt, mindenféle konformizmust és mindenféle önzést? Azt hittem, hogy bizonyos kérdésekre már előre megvannak a válaszaim. Azonban felül kellett vizsgálnom eme elhamarkodott ítéletet, amely a készen kapott véleményekből ered, mint ahogy ez gyakori az olyan személyekkel kapcsolatban, akiket csak a médián keresztül ismerünk. Azok, akik oly kedvesek, hogy elolvassák e könyvet, fel fogják fedezni ezen oldalak során, hogy a valóságos Teréz Anya nagyságában és összetettségében meghaladja a legendáét. Élete mindig is magán viselte a kivételesség bélyegét, s ezt még jóval azelőtt, hogy a Szeretet Misszionáriusainak élén végzett tevékenysége hírnevet hozott volna neki. Mint ahogy azt egyik biográfusa, Monique de Huertas írja: „Teréz Anya a tűzijáték végső csokrát juttatja eszembe. A tűzijáték kezdetben csak egy banális tárgy, meghatározott szín nélkül, s aztán kipattan a szikra... Teréz Anya esetében a szikra isteni eredetű, és mindig magasabbra, mindig ragyogóbban emeli őt, kiteljesíti és megsokszorozza, hogy világunkat a szeretet e tűzével megvilágítsa, amely benne ég, és amely szétárad rajtunk, hogy tovább fejlődjék és sugározzék nővéreinek köszönhetően, akikből ennek utána szeretetcsokrok szökkennek ki állandó láncreakcióként.” Odaadni még azt is, amit nem birtoklunk, tán nem ebben rejlik „üres kezünk csodatétele”, amelyről Bernanos beszél?

ELSŐ RÉSZ TERÉZ ANYA ÉLETÉNEK ELŐZŐ KORSZAKAI Gonxha Bajaxhiu [ejtsd: gondzsa bojadzsio] furcsán cseng fülünknek ez a kereszt- és vezetéknév. Egyesek számára csakis kínai nemzetségnevekről lehet szó. Míg mások számára - figyelembe véve a Kemal Atatürknek nevezett Mustafa Kemal hazájában élő keresztények elenyésző számát - elég különös, török összhangzásuk van. Kizárólag csak kevesen tudják, hogy olyan nevekről van szó, amelyeket gyakran viselnek Albániának, vagyis ennek a különös vidéknek nőlakói, amely hosszú időn keresztül el volt vágva Európa többi részétől, és amelynek irodalmi nemesi oklevelét Ismail Kadaré adta meg. Gonxha megegyezik a mi Ágnes keresztnevünkkel, Bojaxhiu pedig egy elég illusztris családnév ahhoz, hogy így neveztek el egy shkodëri utcát, valamint a „Sasok országa” más településeinek utcáit. Gonxha Bojaxhiu, ez ugyanis az igazi neve - elfeledett vagy ismeretlen részlet - annak, akit az egész világ Teréz Anyának hív. Látszólag minden egyszerű. Az 1979-es béke Nobel-díjat egy albán asszonynak ítélték oda, akinek apostoli hivatása Indiában folyt le. Az érdekelt ezt a meghatározást felhasználta magára nézve, ugyanakkor jelentősen kiszélesítette annak értelmét. Amikor identitását kérdezik tőle, azt válaszolja: „Vér szerint albán vagyok, állampolgárság szerint indiai, s katolikus nővér vagyok. Küldetésem által mindenkié vagyok, de szívem egyedül csak Jézusé.” E kijelentést érdemes kiegészíteni. Ahhoz, hogy katolikus szerzetesnővér és hogy szíve egyedül Jézusé nem fér semmi kétség. Ugyanakkor az igazságnak csak egy részét fedi fel azzal, hogy „vér szerint albánnak, nemzetiség szerint indiainak” írja le magát. Családja valóban Albániából származik, abból a hegyvidékes országból, amelynek lakói büszkén nevezik magukat a „Sas fiainak és leányainak”. Pedig soha nem élt azon a vidéken, amely hosszú időn keresztül kommunista uralom alatt állt, s ahová csak a nyolcvanas évek végén látogatott el meglehetősen rövid tartózkodásokra. A Bojaxhiuk ága, amelyhez ő tartozik, már hosszú idő óta Macedóniában élt, közel Albániához, de történelmi határain túl. -4-

Bizonyos, hogy a Teréz Anyának hívott Gonxha Bojaxhiu, mint ahogyan állítja; indiai1, és ilyenként elismeri fogadott országa, amelynek dicsőségére válik, hogy egy béke Nobel-díjast számlálhat kebelén. Azonban ezt az állampolgárságot azután érte el, hogy a volt brit gyarmat 1947-ben kivívta függetlenségét. Ehhez lemondott akkori állampolgárságáról, a jugoszlávról, ami annál is könnyebb áldozatot jelentett számára, mivel születése szerint török volt. Hiszen Teréz Anya a közé a több milliónyi európai közé tartozik, akik a huszadik század során két, három vagy négy alkalommal változtattak nemzetiséget anélkül, hogy kívánták volna. Ez a tény nem jelentéktelen. Teréz Anya már egész fiatal éveitől fogva találkozott a Történelemmel, mégpedig egy olyan történelemmel, amely gyakran vérrel és könnyekkel íródott, és amelynek a kivételes jellege nem kis mértékben járult hozzá egyedülálló sorsának kovácsolásához. Óvakodjunk a látszattól. Mielőtt felidéznénk azt a Teréz Anyát, akit ma ekként ismerünk, és amilyennek kétségkívül az utókor megőrzi maga számára, nyomon kell követni életének előző korszakait, Skopjében töltött boldog gyermekkorától azon hosszú évekig, melyek során tanára, majd igazgatónője volt egy nagyon előkelő tanintézetnek Calcuttában. Életek, amelyek már önmagukban is megfelelhettek volna egy teljes emberi létnek, kivéve, amikor az embert Teréz Anyának hívják. Életének eme „előző korszakai” nagyban hozzájárultak Teréz Anya kivételes személyiségének alakulásához, ugyanakkor nem teljességgel adnak rá magyarázatot. Meg kell hagyni az isteni kegyelemnek és a Teremtő rejtélyes szándékainak a nekik járó részt, amely messze nem elhanyagolható. Ezzel szemben annyi bizonyos, hogy a Szeretet Misszionáriusainak alapítónője egy olyan környezetnek és egy olyan korszaknak a gyümölcse, melyeknek a teljes összetettségét néha nehéz megértenünk, de amelyeknek az ismerete nélkülözhetetlen, hogy jogos értékén ítéljük meg hosszú lelki útjának mélységét és gazdagságát. Előfordulhat, hogy ezek az előzmények némiképp sivárak lesznek. Hiszen gyermekkorának Balkánja e század elején - bár elmondható ez a kortárs időszakról is olyan zűrzavara a különféle hiteknek, népeknek, nyelveknek, szembenállásoknak és konfliktusoknak, hogy viharos történelme nagy vonalainak gondos felidézésén kell keresztül menni ahhoz, hogy teleszívjuk magunkat azzal a légkörrel, amelyben Teréz Anya élt.

Első fejezet A SAS LEÁNYA Ezen az 1910. augusztus 26-i meleg napon a Bojaxhiu család kényelmes háza Üskübben, a Vlaska utcában, tevékenységtől zajos. A cselédek vizet forralnak, sebtében törülközőket és tiszta fehérneműt vesznek elő a szekrényből, és sürögnek-forognak, miközben szórakozott tekintettel felügyelnek a két gyermekre, Lázárra és Agára, akiknek elmagyarázták, hogy jól kell viselkedniük, mégpedig nagyon jól. Ha jók lesznek, akkor jutalmuk fenséges lesz: megláthatják majd kistestvérüket. Hiszen Drana, a ház úrnője Vlaska utcai lakhelyén készül éppen megszülni harmadik és egyben utolsó gyermekét. Egy szülésznő és a rokonság nőtagjai jöttek el, hogy segédkezzenek e döntő órákban. Az orvost értesítették, de csak akkor jön ki, ha a dolgok rosszul mennének. Akkoriban a szülőotthonok meglehetősen ritkák. Az asszonyok otthonukban szülnek, a családi kör intimitásában. A férfiakat felkérik, hogy vonuljanak félre. A legelszántabbak fel s alá járkálnak a folyosó teljes hosszában, amely a szobához vezet. A többiek, akiket általában barátok nyugtatnak, a szalonban vagy a konyhában várják, hogy bejelentsék nekik az esemény boldog befejezését, és gratuláljanak, hogy egy ragyogó kislány vagy egy elragadó kisfiú édesapjává váltak. Kollé (Miklós), Drana férje türelmesen betartja ezt az évszázados rítust. Barátaival üti el az időt az aktualitásról beszélgetve vagy pedig arról, amit akkoriban úgy hívnak „a hírek”. Rádió és televízió híján, az események csak bölcs lassúsággal válnak ismertté. Miről beszélgethettek ezen az 1910. augusztus 26-án a Vlaska utcai házban? Még ha lakói katolikusok is, nem idézhették fel azt, hogy az előző napon X. Piusz pápa elítélte Marc Sangnier mozgalmát, a Sillon-t. A francia katolikus hierarchia és a konformista gondolkodású körök legyőzték ezeket az alkalmatlankodó zavarkeltőket, akik kedvezően ítélték meg az olyan, Teréz Anya amerikai állampolgársággal szintén rendelkezik az Egyesült Államok Kongresszusának döntése alapján. -51

eretnekséget és istentelenséget éreztető fogalmakat, mint a demokráciát és a társadalmi haladást. A pápa a nuncius jelentéseire bízva magát keményen megbünteti a „sillonistákat”, akiket azzal vádoltak, hogy „védőkíséretet nyújtanak a szocializmusnak”, és kiadja nekik a parancsot, hogy szüntessék be folyóiratuk, Le Sillon (Barázda), és hetilapjuk, L'Éveil démocratique (Demokratikus ébredés) publikálását. A hír, mely tragédiákat és szakadásokat vált ki Európa katolikusai körében, egyelőre túl friss ahhoz, hogy elérhetett volna Üskübig. Mindazonáltal nem kevésbé szimbolikus, hogy Teréz Anya születése egybeesik a kortárs katolicizmus egyik nagy válságával, még akkor is, ha a Sillon tézisei most meglehetősen visszafogottnak tűnnek számunkra és jócskán elmaradnak a Szeretet Misszionáriusai alapítójának állásfoglalásaitól. Ezen az 1910. augusztus 26-án bizonyára olyan eseményekről beszélnek, amelyek iránt Üsküb lakói nem lehettek teljesen érzéketlenek. A szomszédos Ausztria-Magyarországon Ferenc József császár augusztus 18-án ünnepelte nyolcvanadik életévét. Mivel elvesztette feleségét, Sisit, aki egy olasz anarchista tőrjének esett áldozatul, valamint fiát, Rudolfot, aki véget vetett életének, az öreg uralkodó vasmarokkal kormányozza tovább hatalmas birodalmát, amely népek és vallások valóságos egyvelege. Talán felidézték a rendszerváltást is, amelyet augusztus 30-ára, vasárnapra vártak a nem túl távoli montenegrói fejedelemségben. Miklós fejedelem alattvalói kívánságának megfelelve elhatározta, hogy fejedelemségét királysággá fejleszti, és így az első - és az egyetlen - királyává válik Montenegrónak. Érdekes téma egy szenvedélyes vita elindításához, ha azt nem szakította volna félbe a diadalittas szülésznő megérkezése, akinek első szavai Kollénak szóltak: „Hála Istennek! Lánya született. Bemehet megnézni őt, de ne maradjon túl sokáig! Az anyának pihenésre és nyugalomra van szüksége.” Aligha lehet nehéz elképzelni azokat az érzéseket, amelyek a boldog apa lelkében játszódnak le, amikor karjaiba veszi a csecsemőt. Majd megbolondul örömében és büszkeségében. Leányát, akinek, úgy döntött, a Gonxha (Ágnes) keresztnevet fogja adni, és már másnap megkeresztelteti a kis Szent Szív templomban, örömmel fogadták a családban. Boldog élete lesz, végtelenül jobb, mint amilyen a szüleinek volt. Ebben az 1910-es esztendőben az úgynevezett „Szép Időszak” tetőpontján, minden reménytelinek tűnik, s különösen Üskübben, ahol a változás szele fúj. Hiába való lenne az Üsküb nevet keresni egy mai térképen. Nem találnánk meg. Pedig a város még mindig létezik, de azóta nevet és országot váltott. Ugyanis Skopjének hívják, s a Macedóniai Köztársaság fővárosa, amely állam 1910-ben még nem létezett. Akkoron Üsküb az oszmán birodalom északi határőrvidékeinek nagy mezővárosa volt. Életrajzírói majdnem mindegyike által elhanyagolt részlet, hogy Teréz Anya oszmán állampolgárságúnak született, Konstantinápoly szultánja, az igazhívők parancsolója alattvalójaként. Az oszmán birodalom képére, Üsküb egy kozmopolita és több etnikumú város, ahol igen szívélyes viszálykodásban élnek egymás mellett a Szentírás három népének képviselői. A Kereszt, a Félhold és a Dávid-csillag meglehetősen rosszul fér meg ott egymással. Mielőtt az első balkáni háborút követő napon ki nem űzik teljes népességüket, 1391 óta a törökök fennhatósága alatt áll a város egy jelentős része, ahol ég felé nyúló minaretű mecseteket, széles folyosójú tisztviselői palotákat, karavánszerájokat, kaszárnyákat és hivatali épületeket építettek fel, amelyek közül sok majd romba dől az 1963. július 26-i földrengés során. 1911-ben, míg a leendő Teréz Anya még csak egy esztendős, a város törökjei diadalmas fogadást készítettek elő V Mehmed szultán számára, aki átutazóban volt a helységben, amelyet ebből az alkalomból villamosvonallal és kövezett utcákkal láttak el. Kiváltság ez, amelyre lakói igen büszkék. Gonxha túl fiatal volt ahhoz, hogy emlékezzen erre, ellentétben fivérével, Lázárral, aki hat esztendős volt, és akit a pompa e példátlan felvonultatása nagy izgalommal töltött el. A másik nem elhanyagolható kisebbség Üskübben, a négyezer fős zsidó közösség, akik a XVI. században Spanyolországból érkezett menekültek leszármazottai, két zsinagógájuk árnyékában éltek, amelyeket di abasho-nak valamint di arivá-nak neveztek. A ladinót (spanyolzsidó) beszélik, s az oszmán hatóságok védelmét élvezik, ugyanakkor konfliktusos viszonyt tartanak fent a helyi ortodoxokkal és katolikusokkal, akik szemükre vetik, hogy meglehetősen jól kiegyeztek a török uralommal. A katolikusok szintén kisebbségben vannak, mégpedig kétszeresen is, mivel majdnem teljes egészében albánok, akikre tehát úgy tekintenek, mint „nem igazi” macedóniaiakra. A Bojaxhiu család, noha már több évtizede letelepedett Üskübben, albánnak tekinti magát, és albánul beszél otthonában. Az ortodoxok, legyenek bár szerbek, bulgárok vagy görögök, gyanakvóan tekintenek Üsküb -6-

katolikusaira. A keleti és a nyugati egyházak közötti Nagy Szakadás, amely már évszázadok óta végbement, még mindig tartós nyomokat hagyott maga után. A korszak nem kedvez az ökumenizmusnak, s mindenki a maga teológiai állásfoglalására támaszkodik, eretnekséggel vagy istentelenséggel vádolva a másikat. Mindez nem sokat számít. Üsküb katolikusai teljességgel élik hitüket, és erősen ragaszkodnak a Mária-kultuszhoz. A várostól néhány kilométerre a „Fekete-hegyen” (Cerna gora) található a letnicai Miasszonyunk szentély, amelynél minden augusztus 15-én összegyűlnek a katolikusok a Ne cerna gora kem nje Nané („a Fekete-hegyen, ott van Anyánk”) hálaadó éneket zengve. Ez az a Szűz Mária ének, amelyet még ma is énekelnek Teréz Anya és az ő Szeretet Misszionáriusai egyik legismertebb imádságukban, s amely Gonxhának eszébe juttatja a fiatal éveit: Mária, Jézus anyja, Add nekem szíved, mely oly szép, Oly tiszta, oly szeplőtelen, olyannyira teli van szeretettel és alázattal, Azért, hogy fogadhassam Jézust az élet kenyerében Szerethessem őt, mint ahogy Te szeretted, És szolgálhassam őt a szegények között a legszegényebbek Nyomorult öltözékébe bújva! Üsküb lakosságának többsége ortodox. Azonban tisztázni kell a többség szó értelmét. Hiszen a szerb ortodoxok, akik a legnagyobb számban élnek ott, nem keverednek a bolgár vagy görög ortodoxokkal, és fordítva. Mindannyian ugyanazokban a dogmákban hisznek, de különböző nemzetiségűek. Egyesek egy bolgár Macedóniáról álmodnak, a többiek görög vagy szerb Macedóniáról. Ezen utóbbiak győzedelmeskednek az első világméretű konfliktus kimenetele folytán, mivel Macedóniát visszacsatolják a szerbek, horvátok és szlovének királyságához, amely a húszas évek végére Jugoszláv Királysággá alakul. 1910-ben még nem tartunk itt. Üsküb török, de a város keresztényei, az összes irányzatot beleértve, meg vannak győződve arról, hogy ez az uralom a végéhez közeledik. Macedónia az oszmán birodalomhoz tartozik, Európa eme „beteg öregemberéhez”, melynek lármás agóniája a nyugati kancelláriák sóvárgását és nyugtalanságát szítja. A Fényes Porta keresztény alattvalói és hűbéresei véres összetűzések és a nagyhatalmak közbelépése árán lassacskán kivívták függetlenségüket a Balkánon mindenfelé. Görögország tette elsőként 1830-ban, azután Szerbia követte, majd 1878-ban Románia és Bulgária, ugyanakkor Bosznia-Hercegovinát az Osztrák-Magyar Monarchia szerezte meg. Miután vereség vereséget és egyezmény egyezményt követett, a szultánnak, aki egykoron a Balkán vitathatatlan uralkodója volt, a XIX. század folyamán bele kellett törődnie a Boszporusz jobb partján lévő birtokainak feldarabolásába. Az európai iskolán képzett, modernista tisztek kis csoportja, a Fiatal Törökök 1908-ban történt hatalomra kerülése nem tudta megfékezni az oszmán birodalom elkerülhetetlen hanyatlását, amelyet a nyugati olvasók egy francia tengerésztiszt, Pierre Loti regényei révén ismernek. Mindazonáltal megpróbálták. Kollé, Gonxha édesapja még nem tudja. De lánya születése előtt néhány nappal, a Fiatal Török kongresszus augusztus 6-án Szalonikiben titkos gyűlést tartott, amelynek során a belügyminiszter, Tallat bej kemény politikát jelentett be, és megvalósíthatatlannak nyilvánította az egyenlőséget a muzulmánok és nem muzulmánok között, még akkor is, ha az Alkotmány kimondja. Elrendelték a küzdelmet az „oszmánosításért”, valamint a nem muzulmán népesség függetlenségért vívott bármely erőtlen nekibuzdulása ellen. Ebben a kötélhúzásban Teréz Anya szülőhazája, Macedónia döntő helyet foglal el. Hiszen Konstantinápoly, hogy megőrizze fennhatóságát a régión, arra kényszerült, hogy megsokszorozza a jószándékú gesztusokat, s hogy megígérje, tiszteletben fogja tartani a keresztény kisebbségek jogait, és hogy kinevezi általános felügyelőnek Huszein Hilmi pasát, akit két külföldi - egy orosz és egy osztrák - ellenőr segített, hogy ellássa a vidék közigazgatását. A török újoncokból álló macedóniai csendőrség arra kényszerült, hogy európai tiszteket fogadjon el soraiba, akik azzal voltak megbízva, hogy ügyeljenek, ártatlanok ne essenek áldozatául a megtorlásoknak, amelyeket a szomszédos fővárosok által támogatott helyi nacionalista mozgalmak ellen vittek véghez. Hiszen a bolgárok éppúgy követelik Macedóniát, mint a szerbek és a görögök. Athén Nagy Sándor örökségére hivatkozik, Szófia és Belgrád azt hozza fel ürügyül, hogy Macedóniában bolgár, -7-

illetőleg szerb népesség él, amelyek számbeli nagysága felszínes becslések tárgyát képezi. A románok is követelik járandóságukat, mégpedig a vidék keleti részén jelen lévő 250 ezres aromán nyelvjárású kisebbség jogán. Ugyanakkor az albánok, akik épp akkoriban nyerik el függetlenségüket, nem maradnak közömbösek azon honfitársaik sorsa iránt, akik Liuma vidékén vagy Üskübben telepedtek le. Míg Európa többi része a „Szép Korszak” örömeit ízlelgeti, Teréz Anya szülőföldje egy valóságos puskaporos hordó, ahol az elvakult erőszak időről időre lesújt. Ahogy Albert Londres, a francia újságírás nagy alakja és a Kelet kérdésének jó ismerője, találóan megjegyezte: „Hacsak a vízözön közbe nem lép, Macedónia kérdése hiába nyugszik le minden este a Nappal, minden reggel fel is kél vele együtt”. Ezt a véleményt megerősítette egy másik riporter, az amerikai John Reed ítélete is: „A macedóniai kérdés volt az oka minden nagy európai háborúnak az elmúlt ötven évben, s nem lesz béke a Balkánon vagy azon kívül mindaddig, amíg ez rendezve nem lesz. Macedónia a népek lehető legborzasztóbb keveréke; törökök, albánok, szerbek, románok, görögök és bolgárok élnek ott egymás mellett anélkül, hogy keverednének, és így éltek már majdnem Szent Pál ideje óta. Tíz négyzetkilométeres területen hat, különböző nemzetiségű falu található, mindegyik falu a maga életmódjával, nyelvével és hagyományaival.”2 A kis Gonxha első évei a háború és a szüntelen nemzetiségváltozás jegyében telnek. Oszmán alattvalóként született, de csak két évig marad az. Ugyanis 1912. október 8-án, amikor a kislány második születésnapját ünnepli, Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegro, amelyekhez csatlakozik Románia is, háborúba kezdenek Törökország ellen, amely meggyöngült az előző évben Tripolisz elvesztése folytán. Tavasszal több ezer ember igyekszik Üsküb felé, amelynek helyőrsége kénytelen kapitulálni. Így ér véget öt és fél évszázad muzulmán uralom a Balkán ezen részén. A kereszt győzedelmeskedett a félhold felett, és a helyi keresztények, beleértve az összes hitfelekezetet, ízlelgetik ezt a történelmi pillanatot, amely bosszút áll értük az elmúlt megaláztatásokon. Mint például azon, hogy a város egy templomát, a Szent Megváltót, beásták a talajba és így egyedül fából készült harangtornya éri el a járókelők magasságát: emlékeztető az oszmán uralom kezdeti idejére, amikor a hódítók azt követelték, hogy az ún. hitetlenek egyetlen vallási épülete se haladjon meg méretében egy mecsetet! A Bojaxhiu család részt vesz a népünnepélyeken, és elképzelhetjük, hogy a kis Gonxha, apja, Kollé vállán ülve, jelen volt a győztes csapatok Üskübbe történő bevonulásakor. A népöröm szép pillanata ez, amely 1913. május 30-án azzal a bejelentéssel éri el tetőfokát, hogy az oszmánok kapituláltak, és hogy a különféle hadban álló felek közötti tárgyalások megkezdődtek. Eljött a béke. Azonban kevés időre. Hiszen egy hónappal később, 1913. június 29-én kitör a második balkáni háború, amely a tegnap egyik győztesével, Bulgáriával állítja szembe volt szövetségeseit, valamint Törökországot, amelynek eltökélt szándéka, hogy revánsot vegyen. A harcok kilencven napig tartanak, aminek végeztével a bolgárok cárja, I. Ferdinánd kénytelen rászánni magát, hogy tűzszünetet kérjen. A létszámbeli erőfölénnyel szemben hadosztályai egymás után szenvedték el a vereségeket, s így visszavonulásra kényszerülnek megbomlott hadrendben. A diplomaták Szófiában összegyűlve két fogadás, illetve két bál között a térképek fölé hajolnak, és szétdarabolják Macedóniát anélkül, hogy figyelembe vennék a különféle helyi etnikumok kibogozhatatlan összekeveredését. Nagy vonalzómozdulatokkal meghúzzák a térképen az új határok nyomvonalát, mint ahogyan az előzőleg Afrika esetében történt. Macedónia egykori oszmán vidékének legnagyobb része, fővárosával, Üskübbel, Szerbiához kerül. Albániának jut Dolna Prespa régiója, Görögországnak Macedónia Égeitenger felőli szelete, Bulgáriának pedig Pirin vidéke. Ez az első anyakönyvi változás a leendő Teréz Anya életében. Többé már nem az oszmán birodalom alattvalója, hanem a szerb királyságé. Az övéi nem nyernek a változáson. Az ortodox szerbek - finoman szólva - aligha szeretik az albánokat, akár muzulmánok, akár katolikusok. A szerb csapatok bevonulását Macedóniába vérontások kísérték, amelyeket főként albánok lakta vidékeken követtek el. Békés Vlaska utcai otthonába a Bojaxhiu család számos albán menekültet fogad be, akik a öldöklések elől futottak. Tudják, hogy jól fogadják majd őket. Kollé, az apa, prosperáló építési vállalkozó, aki nem nézi a költségeket, főleg amikor jótékony cselekedetről van szó. Ezenkívül meggyőződéses albán nacionalista, aki tevékenyen küzd különböző egyesületekben, amelyek 2

Vö. John Reed, La Guerre dans les Balkans, F. Maspero bevezetése, Le Seuil, 1996., 308. o. -8-

gyűléseit, akár illegálisak, akár nem, nála tartják. A Vlaska utcai ház mindig népes. Gonxha még túl fiatal, hogy megértse, mi is történik, pedig ez az egész izgatottság zavarja a ház nyugalmát, bizonyosan kiabálásokat és sírást váltva ki. Kevesebb mint egy esztendővel a második balkáni háború vége után, Európa teljes egészében lángba borul. Ferenc Ferdinánd főhercegnek, az osztrák trón örökösének és morganatikus feleségének, Zsófiának meggyilkolása 1914. június 28-án Szarajevóban véres konfliktusba taszítja Franciaországot, Angliát, Oroszországot, Belgiumot, Németországot, Ausztria-Magyarországot és Törökországot, valamint olasz, szerb, montenegrói, román és bolgár szövetségeseiket. Macedóniát a szerb csapatok kivonása után a bolgárok elfoglalják és elcsatolják, majd 1918-ban visszakerül szerb ellenőrzés alá. A kis Gonxha számára, akinek a nemzetisége ettől fogva biztos, új korszak kezdődik, amely ugyanannyi szerencsétlenséget hoz neki, mint örömöt. Örömöt, hogy baj nélkül átvészelte az első világméretű konfliktust, sőt hogy elkerülte a spanyolnáthát, amely 1918 őszén 25 millió áldozatot követel világszerte. Apjának az építkezési vállalkozása virágzik, és tevékenysége jóval túlnyúlik Macedónián. Belevetette magát az export-importba olasz üzlettársával, és bőséges hasznot termel, amelyet tüstént újabb üzletekbe fektet. A jövő sugárzónak ígérkezik. Apját szakmai tevékenysége leköti, ezért feleségére, Dranára hagyja a gondot, hogy ügyeljen gyermekei nevelésére és a ház fenntartására. E feladatokat felesége bámulatosan látja el kisebbik lánya elmondása szerint. Ugyanakkor nem tart haragot férjével e miatt a többletmunka miatt: „Bármilyen elfoglalt is volt a nap során, esténként mindig sietett, hogy készen legyen apánk fogadására. Akkor nem értettük, és még az is megesett, hogy incselkedtünk vele. Ma átérzem a gyengédséget, amellyel apám irányában viseltetett anyám. Még ha egy munka miatt nagyon elfoglalt is volt, mindig a legszebb mosolyát nyújtotta apánknak.” A Bojaxhiuk egységes családot alkotnak: „Nyugodt gyerekek voltunk, öröm- és szeretetteljes szülőkkel.” Gonxha, aki fivére, Lázár szerint „tömzsi, vidám, huncut, nagyon eleven, s kicsit elvétett fiú”, jól megérti magát vele és lánytestvérével, Agával, aki 1905-ben jött a világra. A három gyermek elválaszthatatlan egymástól. Ugyanazon játékokban, ugyanazon örömökben részesülnek, s a szülők is kényeztetik őket. A leendő Teréz Anya gyermekkora boldog, nagyon boldog volt, és számára nem fér hozzá kétség, hogy ezt a kivételes légkört az segítette elő, hogy az övéi lelkiismeretesen engedelmeskedtek az egyház tanításainak. A teljességgel és hitelesen katolikus családot szükségszerűen nem érhetik utol azok a tragédiák és feszültségek, amelyek a modern családot fenyegetik. Teréz Anya a válással és az abortusszal szembeni határozott ellenszenvének ebben található az eredete, vagyis gyermekkora emlékében, amely a szeretet és a harmónia jegyében telt el. Nagyon közel áll édesanyjához, Dranához, aki páratlan nevelő, s aki idejét teljes egészében gyermekeinek szenteli. Kollé figyelmes és szerető apa még akkor is, ha alig van jelen sokrétű elfoglaltságai okán. Vállalkozása sok idejét elveszi, továbbá tagja Skopje városi tanácsának. Kinevezésében, mint a város albán kisebbségének képviselője, semmi meglepő sincs: Kollé nagyon tevékeny politikai téren, és Vlaska utcai háza mindenki tudtával menedéket ad a helyi albán nacionalisták számos gyűlésének. Így érthető, hogy a szerb nacionalisták és a bolgár-barát komitácsik aligha értékelik őt. Számukra ő Macedónia-ellenes szakadár, aki egy nagy Albániáról álmodik, és akit közelről szemmel kell tartani, sőt meg kell akadályozni, hogy ártson. 1919-ben Kollé Belgrádba utazik, hogy a macedóniai albán kisebbség ügyében szót emeljen. E küldetés egyes források szerint az életébe fog kerülni. A fővárosban jól telik tartózkodása. Azonban Skopjébe való visszatérésekor rosszullét fogja el, kórházba viszik, megoperálják, majd belső vérzésbe belehal. Fia, Lázár szemében nem fér hozzá semmi kétség, hogy politikai bűntényről van szó. Apját megmérgezték ellenfelei - állítja majd több ízben, de ezen verziót illetően a többi családtag óvatos hallgatásba burkolódzik. Skopje egész albán közössége részt vesz Kolle ünnepélyes temetésén, amelyet egyházközsége templomában celebrálnak. A Bojaxhiu család az őket sújtó szerencsétlenséggel szemben bátorsággal és elszántsággal helyt áll. A családi vállalkozást felszámolják Kollé olasz cégtársának javára, akit egyesek azzal gyanúsítanak meg, hogy visszaélt a helyzettel. Az özvegy Drana három eltartandó gyerekkel nem panaszkodik, és nem merül kétségbeesésbe. Megnyit egy hímző munkaüzletet, hogy fizetni tudja Lázár, Aga és Gonxha tandíját. Ettől fogva ő viseli az otthon terhét, tanúbizonyságot téve olyan energiáról, amelyre fia, Lázár csodálattal emlékszik vissza: „Anyánk erős asszony volt, acélos edzett-9-

séggel. Ugyanakkor alázatos, nagylelkű, szegényekkel törődő és mélyen vallásos volt.” Majd folytatja: „Nem tudom, mi lett volna velünk anyánk nélkül. Azt hiszem, hogy mindent neki köszönhetünk.” A kilenc esztendős kis Gonxha fájdalmasan érzi apjának halálát, aki az igaz, hogy szigorú és követelő volt, de nagyban hozzájárult neveléséhez, emlékezetébe vésve néhány alapelvet, köztük azt, amely egész életén keresztül vezetni fogja: „Lányom, soha ne fogadd el, hogy a szádhoz emelj egy falat kenyeret anélkül, hogy hajlandó ne lennél másokkal megosztani azt.” Kezdetben nem értette meg a felnőttek hosszú, titkos beszélgetéseit, akiknek arca hirtelen komollyá vált. Azt mondta magának, hogy valami fontos, rejtélyes történik. Azon igyekezett, hogy jónak mutassa magát, hogy Kollé gyorsan hazatérhessen a Vlaska utcába. Gonxha annál is inkább jól viselkedett, hogy meglátogathassa apját a kórházban, ebben a furcsa házban, ahol fehérbe öltözött emberek közlekednek, és ahol csendben kell maradni. Örvendett, amikor látta, hogy Kollé karjaiba szorítja őt, miközben néhány érthetetlen szót suttog. „Apu szeret engem” - bizonyára ezt gondolta. Semmi sem készítette fel őt arra, hogy szembenézzen az iszonyú megrázkódtatással, a hozzátartozók által ismételgetett mondatokkal: „Nagyon bátornak kell lenned. Apukád hosszú útra távozott el, többé már nem jön vissza.” Néhány pillanat alatt gyermeki világa összedőlt. Édesanyja, aki szerette az élénk színű, szép ruhákat, ezentúl már csak feketét visel. A házban nyomasztó csend uralkodik. Már nem mernek hangosan beszélni, nevetni vagy tréfálni. A család minden vasárnap kisétál a temetőbe, hogy virágot helyezzen Kollé sírjára. Furcsa szórakozás egy kislány számára, aki bizonyára jobban szeretné a hosszú barangolásokat a szomszédos hegyen vagy játszani társaival. Gyermekkora e tragikus időszakát illetően Teréz Anya mindig is rendkívüli diszkréciónak adta tanújelét. Nem tudjuk tehát, hogy némely pillanatban fellázadt-e ez ellen az igazságtalanság ellen, amit egy imádott apa elvesztése jelent. Megneheztelt-e Istenre és az emberekre e miatt a csapás miatt, ami árvává tette őt? Az imádság és az áhítat meghozták-e neki a megbékélést, amelyre szüksége volt? A gyermek fájdalmát ugyanakkor enyhíti az a határtalan szeretet, amellyel az övéi veszik körül. Az apa halála összeforrasztotta a családot, amire Teréz Anya így emlékezik: „Mindannyian nagyon szerettük egymást, s apám halála után még inkább. Egymásért éltünk, a lelkünket majd kiadtuk, hogy egymásnak kölcsönösen örömet szerezzünk.” Egy ilyen légkörben, Gonxhának boldog gyermek- és serdülőkorban van része. Egyetlen aggodalma az övéinek, hogy néhány egészségi problémával küzd. Hajlamos a meghűlésekre és különféle légzési zavarokra, amelyek pedig a tuberkulózis árulkodó jelei, amely néhány év múlva utoléri őt. Szerencsére Kollé barátainak van egy háza a Skopje közeli hegyekben. A kislányt rendszeresen meghívják hosszú ott-tartózkodásokra pihenés végett, amelyek jótékony hatással vannak rá, és lehetővé teszik számára, hogy visszanyerje erejét. Gonxha éppúgy, mint nővére és fivére, a laikus elemi iskola, majd az állami gimnázium óráit látogatja. Skopje katolikusai túl csekély lélekszámban vannak ahhoz, hogy fenn tudnának tartani egy magániskola rendszert. A fiatal lány iskolatársai zsidók és ortodoxok, akikkel szívélyes kapcsolatot tart fenn, ami elüt a Skopjében akkoriban uralkodó légkörtől. Hiszen a komitácsi agitáció folytatódik - s egészen a harmincas évek kezdetéig tart -, és a szerbek, bolgárok és albánok közötti incidensek elég gyakoriak. A cinkosság, amely egyesíti a gyerekeket az iskola vagy a gimnázium padjában, nem található meg a szülők között. Az egykori oszmán Üskübben mindegyik etnikai és vallási csoport egyfajta gettóban él, ahol a közösségek közötti kapcsolatok a minimumra korlátozódnak. A Bojaxhiu család sem bújhat ki a szabály alól. A gyerekek szerb iskolába járnak, azonban otthon, a családi kör intimitásában albánul beszélnek. A Bojaxhiu család összetartó erejét egy erős katolikus hit alkotja. Drana, az anya, buzgó katolikus. Férje politikai és nacionalista tevékenységeitől távol maradva jelentős szerepet tölt be a Szent Szív egyházközség életében. A skopjei katolikus templom házuk közelében található. Drana, amikor nem hímző munkaboltját vezeti, szociális munkával foglakozik tevékenyen. A jótékonyság második természete. A nálánál szegényebbek megsegítése kötelesség. Mihelyt egy szerencsétlen kopogtat be házának ajtaján, alamizsnát ad neki, és nem feledkezik meg arról, hogy elmagyarázza cselekedetét kisebbik lányának: „Emlékezz rá, hogy ha nem is vér szerinti rokonunk, akkor is a fivérünk, mert szegény. „A jótékony cselekedetek asszonya” - Drana nem utasítaná vissza ezt a jelzőt, amely akkoriban semmiféle rossz értelmű jelentéstartalommal nem bír. Az övéivel számos jóté- 10 -

konysági estet szervez, amelyekhez mozgósítja, a családja összes tagját. Egyik unokaöccse, Lorenz Antoni leendő zeneszerző. Az első művét, A dombon a tó mellett, Gonxha és Aga adja elő egy gála során a szegények javára 1928. március 25-én. Ugyanis tagjai a parókia kamarakórusának, az egyik mint alt hang, a másik mint szoprán. Elnevezik őket „a templom két fülemülé”-jének, és ők nagyon komolyan veszik szerepüket, mint ahogyan arra Lorenz Antoni emlékeztet: „Gonxha érkezett elsőként a próbákra, mindig elégedetten. Részt vett a katolikus ifjúság rendezvényein, szövegeket szavaltunk, énekeltünk, zenéltünk, színdarabokat adtunk elő. Én tanítottam meg őt mandolinon játszani. Gyorsan és jól tanult. Mindannyian szívesen gyűltek köréje. Született szervező volt.” Gonxhát születése másnapján, 1910. augusztus 27-én keresztelték meg: Az a szokás az albán katolikusoknál, hogy nagyon gyorsan elvégzik ezt a szertartást. Apja a Gonxha, vagyis Agnes keresztnevet választotta számára - az egyház kezdeti ideje egyik szentjének és mártírjának nevéről, aki inkább a halált választotta, mintsem hogy lemondjon a hitéről és az érintetlenségéről. Számos csodát tulajdonítanak neki, köztük azt, hogy visszaadta látását egyik börtönőrének, akit vakság sújtott, mert sóvár szemmel nézett rá. A jegyesek, a kertészek és a szüzek védőszentje, ünnepét minden év január 21-én tartják. Jelképe a bárány, s úgy tekintik, mint a keresztényi ártatlanság szimbólumát. Mivel a leendő Teréz Anyáról van szó, egy ilyen keresztnév kiválasztása előre elrendelt volt. Éppúgy, mint nővére Aga és fivére Lázár, Gonxha szilárd vallási nevelésben részesül, amelyet egyrészt otthon az édesanyja, másrészt a Szent Szív parókiájának katekizmus óráin oktattak. Drana minden este összegyűjti gyermekeit a közös imára, mely gyakorlat tartósan nyomot hagy Teréz Anyában: „A gyerekeknek, mint az egész családnak, szükségük van az imára. A szeretet először a családi sejtben épül fel, majd új dimenziót ölt a közös imában. Ha együtt imádkozunk, megértők leszünk egymáshoz, és szeretni fogjuk egymást, mint ahogyan Isten szeret bennünket. Bármi is legyen a vallásunk, együtt kell imádkoznunk. A gyerekeknek meg kell tanulniuk imádkozni, miközben együtt imádkoznak a szüleikkel. Azok számára, akik elhagyják a családban való imádságot, nehézzé válik megőrizni, megerősíteni és megszentelni az összetartást.” A Bojaxhiuknál a vallásosság családi ügy és a nők ügye. Hiszen Lázár, az idősebb fivér hívő és vallását gyakorló, ugyanakkor szívesen mutat némi fenntartást. Az egyházközségéről beszélve azt mondja rokonainak némi iróniával: „Anyám és húgaim annyira kötődtek a kamarakórushoz és az istentiszteletekhez, hogy néha azt a benyomást keltették, ott laknak.” Egyszerű gúnyolódás? Nem olyan biztos. Meglátjuk majd, hogy Lázár némi tartózkodásba fog burkolódzni, hogy elfogadja húga vallási elhivatottságát. Gonxhát, mihelyt eléri a részvételhez szükséges kort, beíratják a katekizmus órákra, amelyet egy pap, a jezsuita Franjo Jambrekovic atya oktat, aki káplán, majd a Szent Szív egyházközség kinevezett plébánosa, s aki nagy szerepet fog játszani hitének megerősítésében. A későbbiekben mindig elérzékenyülve idézi fel „ezeket a jó papokat, akik segítenek minket, hogy kövessük hivatásunkat.” Jambrekovic atya kétségbevonhatatlanul az egyik közülük. Nem elégszik meg a mise celebrálásával, az egyházközösség tagjainak meghallgatásával a gyónás során, sem a katekizmus végzésével. Fontos szerepet játszik a Macedóniai Katolikus Fiatalok Akciója fejlődésében, hiszen gondot fordít arra, hogy fenntartsa, és hogy megerősítse a hívek összetartását, akik kisebbségi létüket szenvedik. Így megalakítja fiatal egyházközségi leányai számára Mária Gyermekeinek egy szekcióját, amelynek Gonxha az egyik első tagja. Minden májusban a Mária Gyermekei állnak a letnicai Miasszonyunk szentélybe zarándokló körmenet élén, amely Skopje teljes katolikus kis közösségét öszszegyűjti. Gonxha fiatalkori buzgó vallásossága együtt jár az egyház misszionáriusi munkája iránt érzett kifejezett érdeklődéssel, amelyet Jambrekovic atya ismertet meg vele. Jómaga jezsuita, és egy olyan rendhez tartozik, amely előzőleg ezen a területen tüntette ki magát, nevezetesen Indiában és Japánban, Xavéri Szt. Ferenc által. A fáradhatatlan Jambrekovic atya eljuttatja Skopje kis katolikus közösségéhez a katolikus újságokat, amelyek nyomon követik az egyház rendkívül gyors terjeszkedését Afrikában és Ázsiában, az európai gyarmati vállalkozások folytán. Az evangéliumi felhívás: „Menjetek, tanítsatok minden nemzetet” ekkor égető aktualitással bír. A húszas évek közepén több tízezer új hívő áramlik a katolicizmus felé, köszönhetően azon tömeges megtéréseknek, amelyek az afrikai, kongói, ruandai és burundi belga tulajdonú területeken mentek végbe. Mielőtt az eucharisztikus kongresszust megtartanák Karthágóban 1930-ban, misszionáriusi kiállítást szerveznek 1925-ben a Vatikánban, amely széles visszhangra talál világszerte a katolikus sajtóban. A fiatal Gonxha szenvedélyesen érdeklődik ez iránt a precedens nélküli esemény - 11 -

iránt, amely megerősíti őt szilárd hitében. Mint ahogyan fivére, Lázár emlékeztet arra: „Amikor misszionáriusok jöttek távoli országokból, húgom örömmel hallgatta őket. Egy nap Jambrekovic atya kiterített egy földrajzi térképet, amelyen feltűntették valamennyi misszió elhelyezkedését... Minden jelenlévő elcsodálkozott Gonxha ismeretein, a részleteken, amelyeket minden egyes misszionárius központról, az ott végzett tevékenységek részleteiről, valamint pontos elhelyezkedésükről adott. Így világossá vált számunkra, hogy figyelmesen tanulmányozta a Jambrekovic atya által adott újságokat.” Lázár nem tudja még, hogy ez az érdeklődés egyáltalán nem egy múló szenvedély. Gonxhát mélyen felkavarják e sikerek, amelyek megfelelnek az isteni gondviselés szándékainak. Részt kíván venni benne, és hosszasan elgondolkodott Streit atya ezen mondatán: „A katolikus missziók célja különös tekintettel az, hogy megmentsék az egyént. De ezen a célon kívül, létezik egy másik, amely ugyanolyan fontos és tekintélyes, s ami a család, a társadalom és az egész nép keresztény hitre térítésében áll.” Ez az, amiről Gonxha ábrándozik valahányszor egy misszionárius Skopjében elidőzik, és így lehetővé teszi számára, hogy e kis helység szűkös vidéki keretéből kiszabaduljon.

Második fejezet KERESZT ÉS CERUZA Teréz Anya nemigen szeret magáról beszélni. Számos sürgősebb és komolyabb feladata van annál, mintsem hogy elvesztegesse az idejét lassú lelki fejlődése részleteinek elmesélésével. Egy dolog azonban biztos. Tizenkét éves korától megérezte az Úr hívását, és eltervezte, hogy szerzetesrendbe lép. A serdülőlány senki előtt sem tárja fel e súlyos következményekkel járó tervét. S helyesen cselekszik, hiszen bizonyos, hogy határozott vétóval találta volna szembe magát az övéi részéről, ha másért nem, törékeny egészségi állapota miatt. Gonxhának 12 és 18 éves kora között gyakran kell a hegyekben tartózkodnia, hogy különféle légzési zavarait ápolja. Egyedül ezek a friss levegőn eltöltött hosszú, pihentető időszakok teszik lehetővé számára, hogy folytathassa tanulmányait az év hátralévő részében. Ilyen feltételek mellett nehéz elképzelni, hogy egy nap fizikailag alkalmas lesz, hogy egy szerzetesnővér meglehetősen fáradságos életét élje, és még kevésbé egy misszionárius nővérét egy távoli országban, ahol betegségek és járványok pusztítanak. Gonxha tehát elfojtja türelmetlenségét, és a hallgatásban és az imádságban keres menedéket. Két kulcsfogalom ez elhivatottsága megértéséhez. Hivatása lelkigyakorlatai során született és érett meg, amelyek alatt Jambrekovic atya egyházközségének fiatal hívője elkezd Istenre figyelni, távol a mindennapi élet mozgalmasságától. Biztos benne: „Isten a szív csendjében beszél. Isten a csend barátja, és nekünk hallgatnunk kell őt, mert nem a mi szavaink számítanak, hanem az, amit ő mond nekünk, és amit ő rajtunk keresztül mond.” Ebben a néma párbeszédben hite növekedésnek indul. A hit, mely „Isten adománya. Az imádságban növekszik, mint a remény és a szeretet, amelyek a hittel együtt a belső élet három alapvető erénye.” Hat esztendő, hat hosszú esztendő belső hallgatásban és imádságban szükséges Gonxha számára ahhoz, hogy elhivatottsága megerősítést nyerjen. Ugyanis 1928-ban, a letnicai Miasszonyunk Máriaszentélyébe tartó zarándoklás során találkozik sorsával a fiatal lány: „Áldozócsütörtök estéjén történt. Kezeimben egy meggyújtott gyertyát tartottam. Imádkoztam, énekeltem, túlcsorduló belső örömmel. Azon a napon elhatároztam tehát, hogy teljességgel Istennek szentelem magam a szerzetesi életben. Bizonyos ideje már egyfajta lappangó vágy volt ez szívemben.” E néhány megdöbbentően egyszerű szóval írja le életének bizonyosan legfontosabb pillanatát. Mint mondtuk, Teréz Anya kivételesen tartózkodó saját magát illetően, s nem szeret magáról mesélni. Jacqueline de Deckeren kívül nem ismerünk egyetlen bizalmasát sem, akinek elmesélte volna eme 1928-as áldozócsütörtök napját, amely alatt - újból és újból el kell mondani - elhivatottságának inkább megerősítése, mintsem felismerése ébred benne. Ez nem olyan megtérés, mint Claudelé a Notre-Dame egy pillére mögött, véget vetve a kételkedés és a hitetlenség időszakának. Gonxhának szilárd a hite zsenge gyermekkorától fogva. Belépni a rendbe, apácává lenni, szemében ez minden tudatos keresztény nő feladata, amennyiben Isten és a Szűzanya akarják. Nem ő választ, - 12 -

ő kiválasztott, és semmilyen emberi erő nem tudná kényszeríteni őt arra, hogy nemleges választ adjon erre az isteni eredetű hívásra. Erről beszélget áldozócsütörtök másnapján gyóntatójával és lelki vezetőjével, Franjo Jambrekovic atyával: - Hogyan tudhatom, hogy Isten hív és hogy mire hív? - Tudni fogod a belső öröm által, melyet érezni fogsz. Ha boldognak érzed majd magad arra a gondolatra, hogy Isten az Ő szolgálatára hív téged, ez lesz a bizonyítéka az elhivatottságodnak. A szív örömujjongása egyfajta iránytű, amely jelzi az utat, melyet követnünk kell az életben, még akkor is, ha ez az út nehézségekkel van kikövezve. A jezsuita atya meg tudta találni a megfelelő szavakat, amelyek megnyugtatják Gonxhát. Már döntött. Szerzetesnővér lesz, természetesen, provokáció és kihívás nélkül. Ez az egyetlen mód számára, hogy teljességgel élje a kivételes lelki életet és a hitet, melynek ereje senki előtt nem marad észrevétlen. Ez egyúttal egy nagyszerű szabadságérzés, sőt a felszabadulás érzése. Az imádságnak köszönhetően Gonxha győzedelmeskedni tudott a fizikai szenvedéseken, amelyek akadályt vethettek volna Isten hívására adott válasza előtt. Isten nemcsak a lelkierőt adta meg neki, hanem a fizikai erőt is, amely ahhoz szükséges, hogy Neki szentelhesse magát. Válaszolni a hívására annyi, mint elismerést és hálát tanúsítani Iránta mindazért a jótéteményért, amellyel Ő már elhalmozta, és amellyel bizonyosan továbbra is elhalmozza. Gonxha, akit eltölt az erős belső öröm, ez az örömujjongás, amely már iránytűként szolgál számára, szerény tud maradni. Nem ő az egyetlen katolikus leány Skopjében, aki szerzetesnővér akar lenni. Ezt tervezi Betika Kajne is, aki a gimnáziumban egyik tanulótársa, s aki szintén egy jó albán családból származik. Betika követni fogja őt Indiába, ahol Mária Magdolna nővér néven misszionáriusként tölti majd életét, méghozzá példás életét, noha azt elhomályosítja barátnője életútja. Ez utóbbi nem tette helytelenül, amikor felidézte „ezeket a jó papokat, akik segítenek nekünk, hogy kövessük elhivatottságunkat”. Jambrekovic atya tanítása meghozta gyümölcsét túl minden reményen. Meglehetősen jól ismeri ahhoz Gonxhát és Betikát, hogy ne tudná, hitük szilárd és őszinte. Nem akarja és nem is tudja őket eltántorítani azzal sem, hogy még követelőbb lesz velük szemben, hogy próbára tegye őket. Gonxhának, miután gyóntatója jóváhagyásáról biztosította, most értesítenie kell övéit az elhatározásáról, és beleegyezésüket kell kérnie. Az igaz, hogy a Bojaxhiu család katolikus, méghozzá jó katolikus, de bizonyára más jövőről álmodtak Kollé kisebbik lánya számára. Alapos középiskolai képzésben részesült, ami egy lány esetében eléggé kivételes akkoriban. A kérők nem hiányoznak kezére, kezdve Lorenz Antonival, aki titkon szerelmes unokahúgába. Bátyjának, Lázárnak is van némi elképzelése az ideális férjet illetően. Fivére, minthogy apjához hasonlóan ádáz nacionalista, lemondott jugoszláv állampolgárságáról, és elment, hogy letelepedjen Albániában. Mivel a katonai karriert választotta, I. Ahmed Zog király parancsőrtisztje lett, és részt vesz az udvar életében: bálok, ünnepek, fogadások stb. Szerinte a húga előtt, aki „oly eleven, szép, ösztönszerűen cselekvő s huncut”, teljesen kikövezett út áll. Jöjjön hát utána Tiranába, ahol udvarhölgy lehet belőle a Palotában, vagy találhat férjet, aki az előkelő társadalomhoz tartozik. Gonxha elhatározása merőben szemben áll az ő terveivel. Húgának címzett egyik levelében bátyja szándékosan bántó szavakkal engedi szabadjára dühét: „Te meg hogyan gondolod, hogy szerzetesnőnek állsz? Felfogod, hogy mit teszel, hogy éppen örökre feláldozod magad, hogy eltemetkezel?” A fiatal lány nem törődik vele. Lázár meg akarta bántani őt, de ő megírja vad iróniával fűtött válaszát, és elküldi ennek a hencegő katonának, akit bámulatba ejtenek egy operettudvar fényűzései: „Annyira fontosnak képzeled magad katonatisztként egy kétmillió alattvalóval bíró király szolgálatában. Nos, hát én is katonatiszt vagyok, de a mindenség királyának szolgálatában. Biztosítalak róla, hogy nem fogok megváltozni sem érted, sem senkiért. Melyikünknek van igaza?” Lehetetlen, hogy ne gondoljunk Sztálin híres mondatára: „A Pápa, mennyi hadosztály?” Idő kell hozzá, hogy Lázár haragja lecsillapodjék. Drana, az anya, nem szándékozik akadályt gördíteni lánya választása elé, még akkor sem, ha csak egy napon át tartó imádkozás után törődik bele, azt mondva neki: „Jól van, lányom. Menj, de próbáld meg teljesen átadni magad Krisztusnak!” Majd hozzáfűzi ezt a tanácsot: „Tedd a kezed az Ő kezébe, és ne engedd el soha az utadon.” Ami nővérét, Agát illeti, cinkosa húgának mint mindig, és helyesli választását, még ha az hosszú szétválást jelent is. Hiszen Gonxha nem csak azt határozta el, hogy apácának áll, hanem azt is, hogy belép egy misszionárius rendbe. „Eltemetkezni” Európában egy kolostorban nem vonzza őt. Betikával együtt választása a Loretói Miasszonyunk rendre esett. Ezt a rendet Mary Ward alapította a XVII. század- 13 -

ban a loretói Mária-szentélybe tett zarándoklás után, ahol a Santa Casa található, vagyis a lakhely, ahol Mária megkapta Gábriel arkangyaltól anyaságának hírét. Azáltal, hogy Gonxha ezt a rendet választja, a Szűzanya jegyébe helyezi vallási elhivatottságát, kinyilvánítva így a Mária-kultuszhoz való ragaszkodását. Nem lehetetlen, hogy Jambrekovic atya bátorította ezt a választást. Ugyanis a Loretói Miaszszonyunk rend, melynek tagjait az „angolkisasszonyok” néven is ismerik, számos hasonlóságot mutat a jezsuitákkal. Ennek a rendnek a konstitúciója jócskán merített ihletet Loyola Ignác Lelki gyakorlatok című munkájából, valamint az általa a rendtársainak adott alapszabályból. Éppúgy, mint a jezsuiták, a Loretói Miasszonyunk nővérei is a nevelésnek szentelik magukat, az elemi iskolától a felsőoktatásig. Minden egyes szerzetesnővérnek az a küldetése, hogy leendő keresztény családanyákat képezzen mindenütt a világon. 1928-ban a rend anyaháza Írországban, Dublinban található. Tehát erre a volt brit területre kell Betikának és Gonxhának utaznia, hogy rendelkezzenek sorsuk felől, és döntsenek beosztásukról. Dublin és Skopje között élénk levélváltás alakul ki. Gonxha 1928 nyarát az utazásra való felkészülésnek szenteli. Számára ez egy valóságos expedíció, hiszen soha nem hagyta el szülőföldjét, Macedóniát. Jó anyaként Drana összeállítja a ruhaneműt lányának, figyelembe véve a dublini szerzetesnővérek által adott instrukciókat. Ő is igyekszik felkészíteni magát a Gonxhától való elválásra, amelyről nem tudja még, hogy végleges lesz. Skopje kis katolikus közösségének minden tagja nyugtalan, és kiveszi részét az eseményből, amely messze elhomályosítja azt, ami akkor az aktualitást jelenti Jugoszláviában. 1928. augusztus 8-án a horvát Parasztpárt vezetője, Stjepan Radic meghalt Zágrábban sebesülései következtében, melyeket egy merénylet során szenvedett el, amit a Parlament termében követtek el június 20-án. Gonxha egy olyan országot hagy maga mögött, ahol a nacionalista agitáció folytatja gyilkos pusztítását. A leendő Teréz Anya nem törődik vele. Magasabbra és messzebbre tekint. Az 1928. szeptember 26-ára kitűzött indulás előtti napon búcsúestet szerveznek a Bojaxhiu család lakhelyén a Vlaska utcában. A ház túl kicsi ahhoz, hogy befogadja az összes rokont és barátot, akik eljöttek, hogy búcsút vegyenek Gonxhától. Egyesek nehéz szívvel teszik mindezt. Így például Lorenz Antoni is, aki titkon szerelmes unokahúgába, s akinek házassági tervei semmivé lettek. Egy arany töltőtollat ajándékoz a fiatal lánynak, amelyet ő hosszú éveken keresztül fog használni. 1928. szeptember 26-án elérkezik a nagy utazás napja. Gonxha és Betika vonatra szállnak Belgrád felé Drana és Aga társaságában. A szerb fővárosban, ahol 1928. október 13-áig maradnak, különböző adminisztratív ügyintézésbe kezdenek, miközben szorgalmasan látogatják a város zárdáit és templomait. Eljön a búcsúzás ideje. Drana, noha tökéletesen egyetért lányával, bánattól összeszoruló szívvel kíséri el őt a pályaudvarra, ahol Gonxha Betikával együtt felszáll a Bécsbe tartó vonatra. A két fiatal lány onnét Bernbe, majd Párizsba utazik tovább. A francia fővárosban a rend egyik házában szállásolják el őket. Számos megbeszélést folytatnak az elöljáró anyával, akit Dublin megbízott, hogy ellenőrizze elhivatottságuk komolyságát és alkalmasságukat arra, hogy a misszionáriusok próbára tevő életét éljék. Betika és Gonxha noha megszeppentek, kedvezően végződik számukra ez az első vizsga, és engedélyt kapnak, hogy folytassák útjukat Dublinig. Ott az elöljáró anya fogadja őket. Victorine anya egyike a Biblia által felidézett azon „erős asszonyoknak”, akiknek a tekintélye és a vallásossága legendás. Az írországi tartózkodás ideje meglehetősen beosztott. A lelki vezetővel és Victorine anyával folytatott gyakori megbeszéléseken kívül, Gonxha és Betika intenzív angolórákat látogatnak, orvosi vizsgálatokon esnek át, és hosszú s egyhangú adminisztratív ügyintézésbe fognak, hogy megkapják beutazási és tartózkodási engedélyüket Indiába. Ugyanis a két fiatal lány a brit korona ezen ékességében fogja elvégezni a noviciátusát. Inkább Ázsia, mint Afrika: e választás bizonyos értelemben ésszerű. Egy időben Gonxha arról álmodott, hogy Afrikába megy hirdetni az Igét, amely a missziók kiválasztott földje a XX. század első felében. De mivel nem beszél portugálul, és csak nagyon közepes ismeretekkel bír franciából, nem igényelheti, hogy elküldjék őt akár Francia Nyugat-Afrikába vagy Francia Közép-Afrikába, a belga fennhatóságú területekre vagy a portugál gyarmatokra (Angola, Mozambik, Zöld-fok, Bissau-Guinea, Sáo Tomé). Viszont Gonxha angolt tanult a gimnáziumban, és még ha távol is van attól, hogy anyanyelvi szinten beszélje, el tud boldogulni Shakespeare nyelvén. Márpedig leendő szerzetesrendje ugyan birtokol házakat az öt kontinens egészén, de előnyben részesíti a szerzetesi tevékenységet az anglofon, illetve brit fennhatóság alatt lévő országokban. Elsősorban oda küldi rendjének új tagjait. - 14 -

1928. december elsején eljön az Indiába való indulás napja a Marcha fedélzetén, amely a Peninsula and Oriental Steam Navigation Company egyik tengerjárója. Az út egy kicsivel több mint négy hétig tart. Az utasok, akik megengedhetik maguknak - így Teréz és Betika is, akik a misszionáriusoknak fenntartott kedvezményes tarifában részesülnek - a hajó menetirány szerinti balfelén bérelnek kabint az odaútra. Azok pedig, akik Indiából visszafelé tartanak - ami a két fiatal lányra nem fog vonatkozni a hajó jobbfelén bérelnek kabint. Ennek a szokásnak köszönheti a hajóvonal a „Posh” gúnynevet, vagyis Port Out, Starboard Home: hajó balfele az odaúton, hajó jobbfele a viszszaúton. Gonxha és Betika, akikhez csatlakozott három ferences rendi apáca, alig fordítanak figyelmet a kiszolgálásra, amely pedig a vonal egyik törzsutasának, az irodalmi Nobel-díjas Rudyard Kiplingnek az elmondása szerint gyalázatos, mivel a személyzet tagjai úgy viselkednek, „mintha szívességet tennének azzal, hogy megengedik az embernek, hogy beszálljon”. Az útvonal Anglia és India között több pihenőállomást is tartalmaz, amelyek során a tehetős utasok a turizmusnak hódolnak. Az első megállás Alexandriában van. Ez előzi meg a lassú és fenséges átkelést a szuezi csatornán. Egyiptom, amely elméletileg független, rejtett brit protektorátus alatt áll. Jelentős európai kolónia él ott, amely lényegében görögökből és olaszokból tevődik össze. Mecsetei, templomai és zsinagógái, valamint heterogén népessége nem idegen Gonxha számára. Az egyiptomi etnikai sokszínűség nagyon hasonlít arra, amit szülőföldjén, Macedóniában tapasztalt. A Vörös-tengeren való átkeléssel a tűző napon minden megváltozik, míg a messzeségben kirajzolódnak Arábia és Afrika sivár partjai. Hölgyutasainknak ekkor az az érzése, hogy éppen most szakítottak egy világgal, mégpedig fiatal éveik világával, és hogy egy új élet kezdődik. A fedélzeten a szerzetesnővérek alig keverednek a többi utassal, akik azzal ütik el az időt, hogy olvasnak a hídon, kényelmesen elhelyezkedve egy nyugágyban, pletykálva, bálokat, ünnepeket és játékokat szervezve. A fedélzeten nincs katolikus lelkész, és a karácsonyi ünnepekre a szerzetesnővéreknek be kell érniük azzal, hogy hálaadó énekeket zengenek egy kis papírjászol előtt, amelyet ők készítettek. A Marcha nagy szalonjában az anglikánok gyűlnek össze, hogy ünnepélyes istentiszteletet celebráljanak. Azokban az időkben, amikor az ökumenizmus szónak semmiféle realitása sincs, a kereszténység megosztottsága rivális ágakra nem titkolt dolog. Nem jutna Gonxha és társnői eszébe, hogy jelen legyenek az anglikán ünnepségen, valamint ez utóbbi résztvevőinek a legcsekélyebb kedvük sincs, hogy celebrálásukhoz csatlakozzanak ezek a gyalázatos „pápisták”. Karácsony után két nappal a Marcha Colombóban köt ki, Ceylon szigetének (jelenleg Sri Lanka) fővárosában. Az egyik ferences rendi apáca fivére ott vár a rakparton, és elvezeti az utazó hölgyeket a Szent József Misszió kápolnájához, majd lakhelyére, ahol lepihenhetnek, s fogadhatják a helyi kis katolikus közösség tagjainak látogatását. Életében első ízben lép Gonxha Ázsia földjére: ennek a rejtélyes Ázsiának, ahol minden olyan másnak tűnik. Benyomásait írásba foglalja egy cikkben, amelyet elküld a zágrábi katolikus újságnak, a Katolicke Misjé-nek (Katolikus missziók). Leírja benne azokat, akiket „bennszülötteknek”, natives-nek neveznek: „ők félig meztelenek: bőrük és hajuk ragyog a nap fényében. Szemlátomást nagyon nyomorultak... A legtöbb együttérzést azok váltják ki bennünk, akik kis kétkerekű kocsikat húznak, mintha lovak lennének.” Ahhoz ugyanis, hogy a szerzetesnővérek a városban közlekedjenek, riksát, vagyis kétkerekű bérkocsit használnak, mint minden más európai. Gonxha szerette volna, ha nem kell igénybe vennie, de vendéglátója, aki a helyi hagyományok és szokások jó ismerője, hajthatatlanak mutatkozott. Szó sem lehet arról, hogy európai hölgyek gyalog közlekedjenek. Tehát ezeknek a különös fogatoknak a fedélzetén mennek az utazóhölgyek a Jó Pásztor Nővérekhez. Ez után az udvariassági látogatás után visszatérnek a Marchá-ra, amely nem késlekedik az induláshoz való előkészületekkel. A fedélzeten új utas is van, egy jezsuita atya, aki Colombóból Indiába, Darjeelingbe tart. Így végre van pap a szerzetesnővérek mellett, és részt vehetnek misén, amelyet egy kis szalonban celebrálnak. Január elsején még egy énekelt misét is tartanak, amelyhez csatlakozik a hajó többi katolikus utasa, legalábbis azok, akik hősiesen ellenálltak Szent Szilveszter hajnalig tartó megünneplésének. Ezen 1929-es esztendő kezdetén Gonxha első alkalommal jár indiai földön, egészen pontosan Madrasban, ahol a Marcha kiköt. Számára ez egy valóságos felfedezés. S a megrázkódtatás nagysága, amelyet a nyomorral való szembesülés vált ki, könnyen nyomon követhető abban a cikkben, amelyet a Katolicke Misje újságnak küld el: „Nagyon nagy számban élnek családok az utcán. Az emberek a nappalokat és az éjszakákat a szabad ég alatt töltik, mégpedig a kövezeten, amelyet pálmalevelekkel borítanak, de főként közvetlen a földön. Majdnem teljesen ruha nélkül vannak. - 15 -

Legjobb esetben is az egyetlen öltözékük a derekuk köré szorított néhány rongyból áll. Nagyon vékony karkötőket hordanak a karjaikon és a lábaikon, és valamiféle díszítést az orrban és a fülekben. A homlokukon jeleket viselnek, amelyeknek vallási értelmük van. Egy utcában haladva egy családra bukkanunk, amely egy elhunyt köré gyűlt, akit néhány elnyűtt vörös ronggyal takartak be. A testét sárga virágok borítják, és az arcán különféle színű festett csíkok vannak. A látvány szörnyű. Ha országaink lakói látnák ezeket a dolgokat, felhagynának azzal, hogy kis gondjaik miatt panaszkodjanak, és megköszönnék az Úrnak, hogy ilyen bőkezű volt velük szemben. Az emberek nem meztelenül járnak, de rendkívül szegény körülmények között élnek, amelyeket a misszionáriusoknak nem sikerül orvosolniuk.” Gonxha egy csapásra felfogja, hogy nem lelki kirándulásra jött Indiába. Ami rá vár, az nem egy egzotikus, az újdonság érzését keltő vidék, hanem olyan föld, ahol hús-vér lények élnek és szenvednek olyan körülmények között, melyek ismeretlenek Európában. Messze vagyunk, nagyon messze Rudyard Kipling jól megírt könyveitől, amelyek a „fehér ember terhét”, valamint a kis gyarmati társadalom meglehetősen kényelmes életét magasztalják. E társadalom az alkirály báljaira igyekszik, vagy pedig Delhi árnyas sétányain nyitott hintóban kocsikázik. Ezzel szemben annyi bizonyos, hogy a leendő Teréz Anya nem érzéketlen a táj pompázatos szépsége iránt, amikor a Marcha India szent folyója, a Gangesz vizein halad felfelé. E folyó vízmennyisége megkapó, s nem lehet összehasonlítani a Skopjét átszelő Vardar folyóéval. Ez a bámulat érződik azokon a sorokon, amelyeket a belgrádi újságnak küld el: „Szemlélhetjük tehát új hazánkat. A természet csodálatos. Egyes helyeken szép kis házakat pillantunk meg, s a fák alatt végeláthatatlan pavilonsorok húzódnak. Messziről nézve nem látjuk, hogy mikor jön el a pillanat, amikor odaérünk. Rögtön elmondják nekünk, hogy a katolikusok száma meglehetősen csekély. Amikor a hajónk horgonyt vet, magunkban mondjuk a Te Deum-ot. Indiai nővéreink a rakparton várnak minket, és leírhatatlan örömmel tesszük lábunkat első ízben Bengália földjére az ő kíséretükben.” Megérkeztek hát Calcuttába. A vég nélküli vámformalitások után Gonxha és Betika a Loreto House-ba mennek, rendjük házába. Szép épület, amely egy kis zöldövezetben helyezkedik el az állatkert és az alkirály palotája között. Makulátlan fehérségű falai elütnek a nyomorúságos vályogkunyhóktól, amelyekben a legnyomorultabb indiaiak élnek egymás hegyén-hátán. És ők akkor még boldogok, mivel van tető a fejük felett! A leendő Teréz Anya hamarosan felfedezi, hogy új hazájában vannak olyanok, akik még nyomorultabbak a szegényeknél és a bennszülötteknél. Pillanatnyilag a Loreto House falai között marad bezárva, az ún. európai Calcutta kellős közepén, amelyet némi gőggel a „Kelet Párizsának” neveznek. Ott - enyhe túlzással állíthatjuk - minden csak luxus és nyugalom. A Loreto House egy vallási intézet, a Loretói Miasszonyunk rend székhelye a Hindusztáni-félszigeten. A helyi tartományfőnöknő, az olasz-ausztriai Rosario Dicher anya Adige-ből, uralkodik az intézmény fölött. A kifejezés nem túlzó. Határozott, ellentmondást nem tűrő asszony, aki évtizedek óta Indiában szolgál, és aki tudja, mivel túlment bizonyos megpróbáltatásokon, hogy mi vár a posztulánsokra, ezekre a fiatal lányokra, akik csak épp most hagyták el a kényelmes otthont, és akiknek semmi elképzelésük sincs a forró égöv alatt folyó élet realitásairól. Egy héten keresztül kérdezgetik Gonxhát és Betikát, alávetik őket egyfajta lelki „faggatásnak”, valamint különböző orvosi vizsgálatoknak. A két fiatal lány bizonyára megszeppen és egy kicsit félszeg, mindamellett jó benyomást tesz a szigorú Rosario Dicher anyára, aki megengedi nekik, hogy folytassák útjukat. Hiszen a két posztulánsnak ezúttal a rend egyik házába kell mennie Darjeelingbe, Calcuttától 600 kilométerre, egy tizennyolc hónapig tartó noviciátusra. A Darjeeling név ismerősen cseng a tea kedvelői előtt, ami India és az angol-szász világ nemzeti itala. Akkoriban, 1929-ben, ez egy virágzó város, amely 2000 méteres magasságban helyezkedik el a Kanchendzönga hegység oldalában, erdőktől, völgyektől és egy sűrű dzsungeltől körülvéve, ahol még tigrisek kóborolnak. A város, amelyet 1816-ban alapítottak, Calcutta fennhatósága alá tartozik. Ez az ún. nyári állomás, vagyis ahová a meleg évszak folyamán a calcuttai európaiak a száraz és hűvös levegőért jönnek, amely változást jelent számukra a kikötőváros fullasztó nyirkossága után. Az első melegektől kezdve minden évben Calcutta összes európaija és az indiai előkelő társadalom összecsomagolnak, és Darjeelingbe mennek az ott található luxusvillákba. Ilyenkor az egész tartományi közigazgatás elköltözik, követve a kormányzót és a kormány fontosabb hivatalainak igazgatóit. Három-négy hónapra a város kizökken kábultságából, és őrült mozgalmasságba csöppen. Az angolok és az indiaiak sokat dolgoznak, de szeretnek szórakozni is családjaik társaságában, amelyek versengenek az elegancia tekintetében. Teaidőben mindennap az európai előkelő társadalom tagjai a - 16 -

Gimkhana Klubban találkoznak, ahová egyetlen native-et (bennszülöttet) sem engednek be, kivéve azokat, akik valamilyen szolgálatot teljesítenek, amely éppannyira diszkrét, mint hatékony. A nők teáznak és tereferélnek. A férfiak a Londonból érkezett újságokat olvassák, és a sundowner-t szürcsölgetik, vagyis a napnyugtakor elfogyasztott italt. Ezt tálcán szolgálják fel, amelyen szépen elrendezve áll egy kancsó víz, egy hűtőveder és különböző sóssütemények. Gonxha nem vesz részt ebben a világi életben. Betikával együtt a darjeelingi kolostorban él, amely mellett egy templom és egy iskola található. Itt tölti el tizennyolc hónapos posztulátusát, amely idő során megtanulja az egyik főerényt, az engedelmességet. Vakon engedelmeskedni, akár egy holttest, Perinde ac cadaver, ez a jezsuiták jelmondata, akikről a Loretói Miasszonyunk rend másolta a saját alapszabályát. Ebben olvasható e figyelmeztetés, amely a nővéreknek fő viselkedési szabályát jelöli: „Mindegyik nővérnek arra kell törekednie, hogy állandóan jelen legyen előtte Krisztus példája, és hogy azt megismételje a tőle telhető legjobban... Akik lélekben igazán követik a mi Urunk Jézus Krisztust, erősen kívánják, hogy ugyanolyan szolgaruhát ölthessenek fel, mint az Úr, az Iránta érzett szeretetből és tiszteletből. Azt kívánják, hogy szégyent, rágalmat és sértést szenvedjenek el, hogy őrültnek tartsák és nézzék őket... azért, hogy hasonlítsanak a Teremtőnkhöz, hogy utánozzák és kövessék, mivel ez az, ami az élethez vezet.” Gonxha olvasta Charles de Foucauld atya műveit, és alaposan elgondolkodott rajtuk. Az atya, ez az eleven járású tiszt, aki később a Szaharában remete lett, így határozta meg a tökéletes engedelmességet, azt, amelyre törekednie kell Isten bármely szolgálójának: „Rászoktat arra, hogy legyőzzük magunkat; általa a földi dolgokat semminek tekintjük; igen sok szeretet vezérelte cselekedetre ösztönöz; engedelmeskedni annyi, mint szeretni; ez a legtisztább, a legtökéletesebb, a legemelkedettebb, a leginkább érdek nélküli, a leginkább imádság jellegű szeretet vezérelte cselekedet, mindamellett főleg a kezdetekben számos gyötrést okozó cselekedetet fakaszt.” Gonxha meglehetősen jól alkalmazkodik a szerzetesi élethez. Naponta két órán át történelem- és földrajzórákat tart a Szent Teréz iskola növendékeinek, így készülve a tanításra, amelyet a későbbiekben, miután beöltözött, végezni fog. Hozzászokik új életéhez, miközben figyel arra, hogy mindennap bevegye kininadagját, amely az egyedüli ismert orvosság a malária ellen. Dranával és Agával gyakori levélváltást folytat. 1929 decemberében még egy skopjei honfitársa is ellátogat hozzá Darjeelingbe, nevezetesen Janec Udovc barát. A misszionárius fiatalember átad neki egy csomagot, amelyet Drana küldött. Jó alkalom számára, hogy szerb-horvátul társalogjon beszélgetőpartnerével amire ritkán nyílik lehetősége -, s hogy felidézze a Szent Szív egyházközösséget, amelynek Janec volt a sekrestyése, valamint az övéit. Gonxha szoros kapcsolatban áll anyjával, aki Skopjében él, és nővérével, Agával, aki már Tiranában telepedett le bátyja, Lázár közelében, s aki szerb-horvát fordítónői állást tölt be. Gonxha rendszeresen ír nekik, azonban soha nem fogják egymást viszontlátni. Noviciátusának leteltével a fiatal lány erősen elszánt, hogy hivatásának végéig megy. 1931. május 25-én fogadalmat tesz Darjeelingben egy megindító szertartás keretében. Gonxha számára ez a dátum egy új születést jelent. Leveti a benne lakozó „régi embert”. Lemondva eredeti identitásáról, ami szimbolikus szakítást jelent testi családjával, Teréz nővér lesz belőle. E nevet választotta, mert ezt viselte a kis Thérése Martin de Lisieux, akit 1925-ben avattak szentté. Az alázatos karmelita apáca életkora virágában halt meg, és fényes ájtatossága követendő példát jelent számára. Fennhangon követeli e védőszent általi oltalmat: „Ha keresztényi életet él az ember, akkor az biztosítja hitének növekedését. Sok szent járt előttünk, hogy vezessen minket. De én azokat szeretem, akik egyszerűek, mint Szent Thérése de Lisieux, Jézus kis virága. Őt választottam névadómnak, mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel.” Teréz Anya, miután szerzetesnővér lett, elhagyja Darjeelinget, hogy Bengália egy kis miszszionáriusközpontjába menjen tevékenykedni, ahol felállítottak egy egészségügyi állomást. Segíti az ápolónőket a mindenféle felekezetű betegek ápolásában, akik tódulnak e felé a szerény rendelő felé. Már beszéli a hindi nyelvet, és gyorsan megbarátkozik a bengáli nyelvvel is. Noha testalkata aligha erős, rendkívüli tevékenységet fejt ki, tanújelét adva tekintélynek, sőt tekintélyuralomnak a betegekkel szemben, akik a szerzetesnővérekhez fordulnak, miután a hagyományos orvoslás minden receptjét kimerítették. Egy ízben például nagyon dühös lesz egy betegre, aki makacskodik, hogy az operációs asztalon, amely valójában egy egyszerű faláda, elhelyezkedjék. Az indiai nő még soha nem ült máshová, mint a földre. Nem érti, miért kérik tőle, hogy erre a rejtélyes faládára üljön fel, amelytől óvatos távolságban tartja magát. Odaadása és fáradhatatlan tevékenysége dacára Teréz - 17 -

csak néhány hónapot marad ebben a vidéki rendelőben. Elöljárói tudják róla, hogy törékeny az egészsége, és nem akarják őt túlterhelni. Ráadásul felfigyeltek vasakaratára és élénk intelligenciájára. Úgy vélik, hogy ilyen tehetségeknek jobban hasznát veszik a városban az egyik oktatási intézményben, amelyeket az „angolkisasszonyok” vezetnek. Terézt Calcuttába hívják hát, ahol viszontlátja a Loreto House-t. Itt be kell fejeznie a tanulmányait, meg kell szereznie a tanári oklevelet és nevelővé kell válnia. Megannyi célkitűzés, amelyeket aprólékosan teljesít, elöljárója, az Utolsó Vacsora terméről nevezett Mária nővér irányítása alatt, aki Mauritius szigetéről származó gyarmati születésű nő. A Loreto House egy zárdából, Angolkisasszonyok Intézetből és két oktatási intézményből áll. Az első, a Szent Mária iskola egy boarding school, vagyis egy fizető magán oktatási intézmény, amelyet az indiai előkelő társadalom fiatal lányai látogatnak, akik számára a szülők minőségi, európai nevelést kívánnak biztosítani. A másik iskola, a Loreto Entally kollégium egy free school, vagyis egy ingyenes magánintézmény, amely szegény családok vagy elvált szülők gyermekeinek van fenntartva. Az oktatás ugyanaz, mint a Szent Máriában, a tantestület szintén külföldi szerzetesnőkből tevődik össze, de itt felveszik a slum (nyomornegyed) gyerekeit, amely szomszédos az Entallyvel, s amelyet Teréz nővér láthat szobája ablakából. Calcuttában, mint a harmadik világ számos városában, a luxus- és nyomornegyedek kibogozhatatlanul összekuszálódtak. Néhány perc alatt átérünk egyikből a másikba. A Loretói Miasszonyunk nővérek, akiknek rendje az oktatásra szakosodott, meglehetősen jól meghatározott pedagógiai alapelvekkel rendelkeznek: „Az erkölcsi magatartás a legszigorúbb éberség tárgyát képezi avégett, hogy a szívek gyakorolják az erényeket, mindezt pedig úgy, hogy semmiben se érje sérelem az intelligencia kibővítésére és gazdagítására irányuló erőfeszítéseket. A legnagyobb figyelemmel tanulmányozzuk a tanulók jellemét. Megtanítjuk nekik a gondolkodás révén, hogyan korrigálják saját hibáikat, és lassacskán rendszerességen és renden alapuló szokásokra képezzük őket.” Teréz nővér, miután kinevezték a Loreto Entally tanárává, kitűnik új feladatkörében. Meg tudja szerettetni magát tanulóival. Nem tétovázik mutatkozni előttük, miközben háztartási munkát végez, ami Indiában a társadalom legalsó kasztjainak van fenntartva: felsöpri az osztályterem padlóját, amely egy volt kápolna, ahol 52, majd hamarosan 300 tanuló zsúfolódik össze, fiúk és lányok vegyesen. Számukra ez felfedezés, hogy látnak egy memsahib-ot, egy európai asszonyt, aki az India fölött uralkodó urak kasztjához tartozik, amint átadja magát ilyen alázatos tevékenységnek! Ennek köszönhetően népszerűsége még inkább megnő a tanulók körében, akiknek a reakcióját így írja le egy levélben, melyet Dranának címzett: „Amikor láttak engem, magukban azt kérdezték ezek a gyerekek, vajon rossz lélek vagy pedig istennő vagyok? Számukra nincs középút. Akik jók hozzájuk, azokat imádják, mint az istenségeket, míg úgy tartanak, mint a démontól azoktól, akik rosszindulattal viseltetnek irányukban, és beérik annyival, hogy megadják nekik a tiszteletet.” Teréz egy másik iskolával is foglalkozik, amely mellett a Loreto Entally kollégium luxusintézménynek nevezhető. Abban, amit ő maga „istállónak” minősít, több tucat gyermek szorong, hogy összeszedhesse néhány apró darabkáját a tudásnak. Ez megrázta a fiatal Gonxhát: „Amikor láttam, hogy hol alszanak és esznek a gyerekek, összeszorult a szívem, mert elképzelhetetlen rettenetesebb nyomort találni. És ők jókedvűek! Boldog gyermekkor! Amikor megismerkedtünk, nem bírtak egy helyben maradni az örömtől. Elkezdtek ugrándozni és énekelni körülöttem addig, ameddig rá nem tettem a kezemet ezen piszkos fejecskék mindegyikére. Ettől a naptól kezdve úgy hívtak engem »Ma«, ami annyit tesz »Anya«. Milyen kevés kell, hogy boldoggá tegyük ezeket az egyszerű lelkeket!” Teréz, miközben folytatja tanulmányait és számos jótékony látogatást tesz a slum-okban, tökéletes fegyelmet tart a meggyőzés eszközével a két intézményben, ahol dolgozik. Amikor a Colonial Office egy brit köztisztviselője megkérdi sikere titkát, s azt, hogy milyen büntetéseket alkalmaz, ami ilyen tökéletes rendet eredményez, elmagyarázza neki hangjában könnyed iróniával: „A legnagyobb büntetés az, ha nem néz rájuk az ember, és hagyja őket, hogy azt csináljanak, amit akarnak anélkül, hogy érdeklődést mutatna aziránt. Ilyenkor biztosak benne, hogy fájdalmat okoztak nekünk. Miért kellene megütni őket? Kapnak elég ütést otthon.” Megdöbbent beszélőpartnere nem tud mást tenni. csak felkiáltani: „A gyerekek bizonyosan nagyon szeretik Önt, hiszen Ön szereti őket, és ők ezt megértették.” Ezen évek folyamán Teréz nővér elhivatottsága csak egyre erősödik. Betikával, akiből Mária Magdolna nővér lett, kimondja az örök fogadalmat Darjeeling-ben 1937. május 24-én egy szertartás során, amelynek a belgrádi katolikus folyóirat, a Blaskovest (Jó Hír) cikket szentel a szerzetesnővér - 18 -

fényképével. E cikket Skopje katolikus kis közössége figyelmesen olvassa éppúgy, mint a levelet, amelyet honfitársuk, Alojz Demsar atya címzett Skopje egyházközsége papjához, Franjo Jambrekovichoz: „Az imént jöttem vissza a darjeelingi plébániatemplomból, amely egyúttal a zárda kápolnája, ahol első misszionáriusaink, Teréz Bojaxhiu nővér és Mária Magdolna Kajne nővér épp most tettek örök fogadalmat. Nyilvánvalóan nagyon boldogok, és ön is segített ebben a boldogságban, mivel önnek köszönhető, hogy Teréz nővér Indiába tudott jönni.” Az 1937-es iskolakezdéskor Teréz nővér otthagyja a Loreto Entallyt, hogy tanulmányi igazgató legyen a Szent Máriában, a Loreto House-tól függő, fizető tanintézményben. Ez kétségbevonhatatlanul előrelépést jelent, amely oktatói és szervezői tehetségét hivatott kompenzálni. S egyúttal, még ha nem is változtat városnegyedet, gyökeresen megváltozik környezete és életmódja. Azelőtt több mint 300 tanulót oktatott két hatalmas, kövezett padlójú helyiségben. Ezentúl olyan épületben van, ahol az osztálytermek tágasak, padokkal és pulpitusokkal vannak ellátva, és ahol a létszám határozottan kisebb mértékben túlterhelt. Mivel e tanulólányok szociális értelemben kiváltságosak, egyénileg követik fejlődésüket. Teréz nővér sok időt szentel tanulmányi igazgatói tevékenységének, szívesen elbeszélgetve a tanulókkal éppúgy, mint a tanárokkal. Emellett a Mária Gyermekeivel is foglalkozik, akiknek szekcióját a Franjo Jambrekovic által Skopjében alapított mintájára alakította meg. Ennek az iskolán kívüli tevékenységnek köszönhetően némi kapcsolatot tart fenn a Loreto House-szal szomszédos nyomornegyedekkel. Az ő Mária Gyermekeivel elmegy a slum-okba, megvigasztalja a nincsteleneket és a betegeket, és meglátogatja azokat, akik a Nibratan Sarkalban vannak kórházi ápoláson. Ettől még nem kevésbé igaz, hogy kiváltságos státust élvez, és hogy egy fizető kollégium tanulmányi igazgatói funkciójának semmi köze ahhoz az elképzeléshez, amelyet az apostoli küldetéséről alakított ki magában. Úgy tűnik, ezen nem ütközik meg. Erről szólnak a Dranának írt sorok is: „Kedves anyám, sajnálom, hogy nem vagyok veletek, de légy boldog, drága anyám, mert a te kis Gonxhád boldog. A központunk nagyon szép. Ott vagyok tanító, és a munka tetszik nekem. Az egész iskola igazgatója is én vagyok, és mindenki kedvel engem.” Anyja, aki sok mindent feláldozott azáltal, hogy elfogadta, lánya kivándorol, nem ugyanúgy vélekedik erről. Nyugodt és szeretettől áthatott, de attól még levelében nem kevésbé részesíti „igazi fejmosásban” a szerzetesnővért, emlékeztetve ez alkalomból rokonságuk egyik hölgytagjára: „Drága gyermekem, ne feledd, hogy a szegények miatt mentél el egy ilyen távoli országba. Emlékszel Filjára? Sebek borítják, de a legnagyobb félelme az, hogy egyedül találja magát a világban. Mindent megteszünk, amit bírunk, hogy segítsük, de igaz: nem a sebek a legrosszabbak, hanem az, hogy az övéi megfeledkeznek róla.” Gonxhának azonban még nyolc évébe fog telni 1938-at írunk -, hogy felfogja ezen intés teljes súlyát és mély jelentését. Pillanatnyilag tovább gyakorolja tisztségeit egy olyan Indiában, ahová elér az Európa fölött lebegő katasztrófa visszhangja. 1939 nyarán kirobban a második világméretű konfliktus. Mint a Brit Nemzetközösség többi része, az indiai birodalom is háborúba lép a szövetséges hatalmak oldalán. 1939 áprilisa óta Teréznek nincs híre bátyjáról, Lázárról, és nővéréről, Agáról. Mindketten Tiranában éltek. Márpedig Albániát, ősi hazáját, 1939. április 7-én Mussolini csapatai elfoglalják. Az uralkodó, I. Ahmed Zog, akinek Lázár táborsegédje volt, Nagy-Britanniába menekül, ahonnét Egyiptomba megy tovább. 1941-ben Teréz minden kapcsolatot elveszít Skopjében maradt anyjával. Jugoszlávia nem tudta megőrizni semlegességét. A nép, amelyet sértett az egyezmény, amit a régens, Pál herceg írt alá Németországgal, megdöntötte a régenst, majd a trónörökös II. Pétert helyezte a trónra. Hitler bombáztatja Belgrádot, és néhány héten belül, 1941 tavaszán, csapatai megkaparintják Jugoszlávia majdnem teljes egészét, amelyet aztán feldarabolnak Olaszország, Magyarország, Bulgária és a Horvát Állam között. Macedóniát elfoglalja, és magához csatolja Bulgária. Azok győzelme ez, akik részt vettek Gonxha apjának rejtélyes halálában. A macedóniai albán kisebbség számára eljött a terror ideje. Teréz nővér, akit aggaszt övéi megpróbáltatásának gondolata, szintén szembesül a háború kemény valóságával. India meglehetős forrongásban van a Pearl Harbor elleni 1941. december 7-i japán támadás óta. A briteket, a hollandokat és az amerikaiakat elkergetik az Ázsiában lévő területeik és bázisaik nagy részéről, és Legkegyelmesebb Őfelsége hadseregének maradványai India felé áramlanak vissza. Calcuttában a Loreto House-t részben átalakítják kórházzá a burmai frontról hazahozott sebesültek számára. Belpolitikai téren az angolok közvetlenül szemmel tartják a Kongreszszus tevékenységét, vagyis a nacionalista pártét. E pártot Mohandas Karamchand Gandhi irányítja, - 19 -

akit úgy neveztek „Mahatma” (a Nagy Lélek), s aki az erőszakmentes harc híve a függetlenség kivívása érdekében. Gandhi, aki kitartó ellenfele a brit gyarmatosítónak, elhatározta, hogy nem támogatja a háborús szövetséges törekvését, ami miatt 1942 májusában letartoztatják. Teréz nővér, aki egy olyan országnak, Jugoszláviának az állampolgára, amelyet a nácik eltöröltek a térképről, akadálytalanul engedélyt kap, hogy továbbra is Indiában tartózkodjék, de nem ez a helyzet a Loretói Miasszonyunk egyes német vagy olasz nővéreivel, akik közül néhányukat ideiglenesen internálnak mint ellenséges állampolgárokat. Teréz nővér tovább gyakorolja tanulmányi igazgatói tisztségét a Szent Máriában, harcolva a katonai közigazgatás ellen, amely rekvirálta az épület egy részét, és amely nem nézné rossz szemmel annak kórházzá való átalakítását. Még talán nem méri fel teljesen, de a Második Világháború okozta felfordulások hozzá fognak járulni, hogy élete folyása gyökeresen megváltozzék.

Harmadik fejezet HÍVÁS A HÍVÁSBAN 1945 nyarán alapjaiban megváltozott a világ. A Jaltán és Potsdamban tartott konferenciákon hozott döntések mély kihatással voltak Teréz nővér személyes sorsára is. Feltételezve, hogy valaha is azt óhajtotta volna, hogy elhagyja Indiát, hogy visszatérhessen szülőföldjére Jugoszláviába, e visszatérés Tito hatalomra kerülése miatt ezentúl, ha nem is lehetetlen, de legalábbis nehéz. Ebben a háború utáni nyomasztó légkörben Teréz nővérnek már nincs helye Európában. Jugoszláviában nem kívánatos, mert albán és mert polgári családból származik. Szintén nem kívánatos a „Sasok országában”, mert katolikus szerzetesnővér, aki egy anglofon rendhez tartozik, s emögött a rendőrség buzgó köztisztviselőinek nem esett volna nehezére az Intelligence Service és a Vatikán befolyását gyanítani. Biztos belépőjegy a helyi gulágba. Elválasztva övéitől, akiket már nem fog viszontlátni, Teréz nővérnek jelen kell lennie azon óriási politikai felfordulásoknál, amelyek ugyanebben az időszakban megrázzák a Hindusztáni-félszigetet. A Második Világháború keményen ránehezedett Indiára. 1943-ban éhínség pusztít Bengáliában és fővárosában, Calcuttában. Megközelítőleg 2-3 millió halálos áldozatot szed, és a parasztok tekintélyes áradatát indítja el a nagy városközpontok felé, ahol a politikai forrongás a tetőfokára hág. 1946. augusztus 16-a a „közvetlen cselekvés” napja, amely a gyilkos összecsapások kezdetét jelöli Calcuttában a muzulmánok és a hinduk között. Ez a tiltakozási nap, melyet a Muslim League szervezett, 5000 halálos áldozatot és 15 000 sebesültet követel a hivatalos adatok szerint, azonban más források 16 000 halottról számolnak be. Ablakából Teréz nővér láthatja, hogy lángokban állnak a rozoga épületek és viskók. Hiszen a Szent Mária kollégium két ellenséges negyed között helyezkedik el: egyfelől a muzulmán többségű Moti Jilh, másfelől Tengra, ahol hinduk élnek. Ügyes diplomáciához kell folyamodnia, hogy intézménye tovább működhessen a rendes kerékvágásban, és hogy a tanulók, akik a két rivális közösséghez tartoznak, ne vigyék be a szünetben az iskolaudvarra idősebb hozzátartozóik gyilkos szenvedélyeit. E szenvedélyek elszabadulnak 1947-ben a British Raj felosztásakor, valamint India és Pakisztán függetlenségének elnyerésekor augusztus 14-én éjfélkor. Az utolsó alkirály, Lord Mountbatten irányítása alatt muzulmán és hindu nacionalisták felosztják a volt gyarmatot, valamint ingó és ingatlan vagyonát. Egy darab papírra vetett néhány szó elegendő ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassák több tízmillió emberi lény sorsát. A muzulmánok, tartva attól, nehogy véres megtorlások áldozataivá váljanak, százezrével menekülnek el Indiából. Ami pedig a muzulmán többségű vidékeken letelepedett hindukat illeti, visszaáramlanak az ország közepe felé, hátrahagyva házaikat, templomaikat és szántóföldjeiket. Amikor a menekültoszlopok szembetalálkoznak a száműzetés útvonalán, gyakran gyilkos összetűzés kerekedik a muzulmán és hindu menekülők között. A nagy városközpontokban a mészárlások fényes nappal folynak a karhatalmi erők tehetetlen tekintete előtt. Calcuttában hinduk és muzulmánok ugranak egymás torkának Káli vagy Allah nevében. A hinduk dühöngnek, hogy a város mögöttes területe, keleti Bengália kicsúszik kezeik közül, s Kelet-Pakisztánná válik (a leendő Bangladesh). A több tízezer hindu menekült, akik a város már túlnépesedett nyomorúságos vackaiban zsúfolódnak össze, az elsők között - 20 -

vadásznak a muzulmánokra, akiket irgalmatlanul megölnek, hogy megkaparintsák vagyonukat. A Próféta hívei sebtében elhagyják Calcuttát, vagy elbarikádozzák magukat otthonaikban, önvédelmi brigádokat szervezve, amelyek fegyverrel a kézben ellenállnak az elszabadult tömegek rohamainak. India a káoszba és a polgárháborúba süllyed, majd pedig az 1947-1949-es háborúba. Időközben Mahatma Gandhit hindu fanatikusok 1948. január 30-án meggyilkolták. Azt vetették a szemére, hogy a muzulmánok mellett foglalt állást. Ez alatt az időszak alatt Teréz nővér lelki válságon megy át, és ezenkívül komoly egészségi problémákkal kell szembenéznie. 1946 szeptemberében, mint minden évben, egyhetes lelkigyakorlatra vonul vissza a rend darjeelingi házába, ahol az élet megy tovább, mintha misem történt volna. A kis nyári állomáson britek és gazdag indiaiak a kikapcsolódás pillanatait ízlelgetik, miközben a „szezon” ragyogó: bálok, fogadások, táncos teadélutánok stb. A zárda falai mögött Teréz nővér felállítja ennek a tizenöt évnek a mérlegét, amelyet Indiában töltött misszionáriusként. Erősen visszagondol arra, amit 1938-ban anyja, Drana írt neki: „Ne feledd, hogy a szegényekért mentél el egy ilyen távoli országba.” A szegényekről a Szent Mária kollégium tanulmányi igazgatónője nem feledkezik meg. Az ő Mária Gyermekeivel látogatja a nyomorúságos viskókat és a kórházakat, hogy időről időre vigasztalást és enyhülést nyújtson nekik. Ez csak az egyik tevékenység megannyi egyéb között, s kevesebb időt vesz el tőle, mint a tanulók feladatainak kijavítása vagy a tanárok órarendjének összeállítása. Az 1943-as éhínség, majd 1946 nyarának összetűzései az etnikumok között, valamint a több százezer menekült áradata Calcuttába mély nyomot hagyott az albán szerzetesnővérben. De nem akkorát, hogy kétkedés ébredt volna benne hitét és elhivatottságát illetően. A kétkedés soha nem érintette meg őt: „Amikor Isten lakik bennünk, az egy életre szól. A kétség eltűnik. Én soha nem kételkedtem. De meg vagyok győződve róla, hogy Ő az és nem pedig én. Az Ő műve, és nem az enyém.” A kétkedés olyan luxus, amelyet csak az engedhet meg magának, aki valóban megérdemli, vagyis Krisztus, akinek fájdalmas kérdésekkel teli utolsó éjszakáját az Olajfák hegyén Teréz nővér így idézi: „Krisztus kételkedett a Getszemániban, azonban tétovázása csak egy pillanatig tartott. Az ember szólt belőle. Abban a pillanatban, ahogy elfogadjuk, ahogy ráhagyatkozunk, megbizonyosodunk... Többé nincs hely a kételkedés számára. Amikor Jézus azt mondta: »Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet, legyen meg a Te akaratod«, elfogadta. A haláláról volt szó. Ugyanúgy érzett mindent, mint ahogyan mi éreztük volna. Hasonló volt hozzánk mindenben... kivéve a bűnt.” Teréz nővér nem szándékozik újból Gonxha Bojaxhiuvá válni. Hűséges fogadalmához. Azonban szándékában áll, hogy újabb távlatot nyisson meg apostoli küldetése előtt. Tanítani nem elegendő. Mások is elláthatják helyette ezt a küldetést. Ő már csak egy dolgot kíván: a legszegényebbeknek szentelni magát, mint ahogyan azt Drana sugallta neki. Szerzetesi elhivatottságán belül egy másik elhivatottság bukkan fel, amit Teréz nővér a „hívás a hívásban” találó kifejezéssel jelöl, és amelynek így vázolja a keletkezését: „1946. szeptember 10-én következett be. Míg legbensőmben imádkoztam csendben, nagyon tisztán észleltem a hívást a hívásban. Az üzenet egészen világos volt: el kellett hagynom a Loretói zárdát, hogy mások szolgálatának szenteljem magam, mégpedig közöttük élve. Ez egy parancs volt. Nagyon világosan észleltem, honnan jön a hívás. Amit kevésbé jól láttam, az annak a módja volt, hogyan válaszolhatok rá. Más szóval, tudtam hová menjek, de nem tudtam, hogyan jussak el odáig. Erősen éreztem, hogy Jézus azt akarja, hogy szolgáljam Őt a szegényekben, az elhagyatottakban, a slum-ok lakóiban, a társadalom kivetettjeiben, azokban, akiknek semmilyen menedékük sincs. Jézus hívott engem, hogy szolgáljam Őt, és kövessem Őt valóságos szegénységben, magaménak vallva egy olyan életmódot, amely hasonlóvá tesz a rászorulókhoz, akikben Ő van jelen, akikben Ő szenved, akikben Ő él.” Ezt a „hívást a hívásban” Teréz nővér egy imában fogalmazza meg, amelynek minden szavát fontolóra kell venni, és mérlegelni kell. Olyan szöveg ez, amely irodalmi törekvés nélkül, egyszerű, nagyon egyszerű szavakkal íródott, de amelynek a tündöklése tucatjával változtatott meg életeket: „Istenem, szabad elhatározásból és egyedül szeretetedre támaszkodva, itt akarok maradni, és be akarom teljesíteni akaratodat. Nem akarok hátra tekinteni. Az én közösségem a szegények. Az ő biztonságuk az enyém. Az ő egészségük az én egészségem. Otthonom a szegények otthona. Nem egyszerűen a szegényeké, hanem a szegények között a legszegényebbeké. Azoké, akikhez senki nem akar közeledni, félve a fertőzéstől, a piszoktól, mert baktériumok és betegségek borítják őket. Azoké, akik nem mennek imádkozni a templomokba, mert nincs semmijük, amit magukra ölthetné- 21 -

nek. Azoké, akik nem esznek, mert erejük fogytán van. Azoké, akik összerogynak az utcán, s tudják, hogy meg fognak halni, míg élők haladnak el mellettük közönyösen. Azoké, akik már nem tudnak sírni, mert könnyeik kiszáradtak.” A döntés, amelyet Teréz nővér hozott Darjeelingben 1946. szeptember 10-én, és a Szeretet Misszionáriusai rend megalapítása között több év telik el. Az egyház lassan halad. Legbuzgóbb és leglelkesebb szolgálóinak türelemről és kitartásról kell tanúbizonyságot tenniük, hogy engedélyt kapjanak terveik megvalósítására. Első szakasz: megbeszélés gyóntatójával, lelki irányítójával. (ő egy belga jezsuita, van Exem atya. Szilárd flamand, akinek az első reakciója az, hogy azt tanácsolja gyónójának, tegyen tanúbizonyságot türelemről, méghozzá végtelen türelemről. Teréz nővér új életút-választása nem olyan döntés, amelyet félvállról lehetne venni. Imádkoznia kell, mégpedig sokat kell imádkoznia, hogy bizonyosságot szerezzen, nem egy szertelen büszkeség vezérelte cselekedetről van szó, amely nem állna ellen, ha eljönne az első csalódás, amikor például a szerzetesnővér rá fog ébredni, hogy az „ő” szegényei nem szükségszerűen vannak annak magaslatán, amit tőlük vár. Mindamellett van Exem atya beleegyezik, hogy megbeszélje Calcutta érsekével, Fernand Périer őexcellenciájával a szerzetesnővér tervét. A főpap egy francia származású jezsuita, aki már évtizedek óta Indiában él, és aki jól meglett volna egy jóságos nővér lelki indíttatásai nélkül! Hiszen számos más gondja van. Meg kell tárgyalnia a Kongresszussal a katolikus vallás és a külföldi missziók státusát a független Indiában, elhárítva a kritikákat, amelyeket nemzetiségének köszönhet. Hiszen a franciák, ellentétben a britekkel, nem szándékoznak megadni a függetlenséget az ő híres indiai francia kereskedelmi ügynökségeiknek”. Mahe, Pondicherry, Yanaon, Karikal és Chandernagor, ez utóbbi Calcuttával szomszédos. Ők csak 1954-ben fogják engedélyezni az Indiai Unióba való visszatérést! Franciaország tehát nem túlzottan népszerű, és állampolgárai némi gyanú tárgyát képezik, ami arra indítja őket, hogy nagy óvatosságról tegyenek tanúbizonyságot, és hogy tartózkodjanak minden olyan kezdeményezéstől, amely értetlenségre vagy félreértésekre adhat okot. Ha megengedi Teréz nővérnek, hogy elmenjen, s a szegényekkel foglalkozzon a nyomorúságos viskókban, Périer őexcellenciája attól tart, hogy abban a hatóságok egy ki nem mondott kritikát láthatnak, miszerint tehetetlenek, hogy a polgártársaikkal foglalkozzanak. E kritika annál kevésbé lenne helyénvaló, mivel egy franciától ered, akinek hazája határozottan fenntartja távoli kereskedelmi ügynökségeinek védelmét. Calcutta érseke elutasító választ ad van Exem atyának. Egyedüli engedmény: beleegyezik, hogy fogadja Teréz nővért, aki elétárja tervét. A misszionáriusnővér nagyon erős személyisége jó benyomást kelt a főpapban, de semmiben sem változtatja meg annak elhatározását. Várnia kell, amiért a leendő béke Nobel-díjas úgy tűnik, hogy nem tart túlzottan haragot akkori beszélgetőpartnerével: „Az érsek nem engedhette meg hirtelenjében egy szerzetesnővérnek, hogy új rendet vagy szerzetesközösséget alapítson, mintha különleges isteni elhivatottsága lenne.” Teréz nővér azért sem csalódott, mivel pillanatnyilag nem tudná megvalósítani álmát. A második világméretű konfliktus számlájára írható élelmiszer-megszorítások, valamint a fáradtság, amelyet a tizenhat éven át tartó szakadatlan tevékenység halmozott fel, ideiglenesen legyőzik egészségét. Az orvosok kezdeti tuberkulózist diagnosztizálnak. A Bihar államba található Asansolba megy, Calcuttától 200 kilométerre, egy hosszú pihentető ott-tartózkodásra. Ennek következtében tétlenségre van ítélve az 1947-es esztendő végéig, amikor is visszatér Calcuttába, ahol újabb megbeszéléseket folytat van Exem atyával. Ez utóbbi meggyőződött gyónójának őszinteségéről, és nem késlekedik megbizonyosodni arról, hogy gyónója szembe tud majd nézni lelkileg és fizikailag egyaránt, a rá váró nehéz élettel. Az atya meg tudja találni a megfelelő szavakat, hogy a kezdeti tartózkodását feladó Fernand Périer őexcellenciája is ossza ezt a meggyőződését. Azonban ez még nem elegendő. Teréz nővér egy rendhez tartozik, és meg kell kapnia elöljáróitól az engedélyt, hogy otthagyja zárdáját, akár ideiglenesen, akár végleg, anélkül, hogy ettől visszatérne a laikus állapotba, mivel nem szándékozik megváltoztatni végleges fogadalmát, amelyet 1937 májusában tett. Ilyen kérésre nehéz kedvező választ kapni. Teréz nővér évek óta már egyre növekvő szerepet játszik a Loreto House-ban, és távozása káros lehetne az intézmény jó működésére. Ez az első akadály. - 22 -

A második veszélyesebb. Az albán szerzetesnővér elhatározása azt jelenti, hogy nem találta meg a Loretói Miasszonyunk rendben az ideális keretet vallási életének kibontakozásához. Távozása egyfajta bukás ténymegállapítása, márpedig egyetlen szerzetesrend sem szereti, ha hiányosságon kapják. Teréz nővérnek igen körültekintően kell hát levelében megmagyaráznia elhatározását a rend főelöljárójának, a távoli Írországban élő Mary Kennedy anyának. Arról van szó, hogy ne bántson meg senkit, és hogy kímélje mindenki érzékenységét. Másfelől pedig a leendő Teréz Anya egész életében kerülni fogja, hogy a legcsekélyebb olyan megjegyzést tegye, amely közvetlen vagy közvetett módon kritikát alkothatna a Loretói Miasszonyunk renddel kapcsolatban. Évtizedekkel távozása után azt írja majd: „A Loretói rendház elhagyása számomra nagy áldozat volt. A legnehezebb, amelyet valaha is meghoztam. Nehezebb volt, mint otthagyni családomat és országomat, hogy belépjek a szerzetesi életbe. A Loretói Miasszonyunk rend minden volt nekem. Ott végeztem lelki tanulmányaimat. Ott lett belőlem szerzetesnővér. Teljesen Jézusnak szenteltem ott magam. Nagyon szerettem a tanítói munkát is, amelyet a Loretói rendben végeztem. A katolikus oktatás igazi apostoli küldetés.” Teréz nővér megmagyarázza hát főelöljárójának, hogy isteni hívásnak szándékozik megfelelni, ami elhivatottságának beteljesedését jelenti, és nem pedig szakadást: „A Loretói rendből való távozásom nem változtatott azon, hogy Jézushoz tartozom. Inkább elmélyítette azt. Egyedül az apostoli küldetés eszközei változtak meg. A tanítói küldetésem, amely igazi apostoli küldetés, mivel Jézusnak tettem, felcserélődött egy közvetlenebb apostoli küldetésre, amelyben a legszegényebbek fájdalmas arca mögött Jézus bújik meg.” Olyan szavak ezek, amelyek iránt nem lehet érzéketlennek maradni. 1948. február 2-án Mary Kennedy anya tájékoztatja őt, hogy rendelkezésére áll az engedély a Loreto House elhagyására, ahol egy hely mindig várni fogja őt amennyiben terve elbukik. Kényes figyelem ez vagy pedig Párthus nyila? Mindenki eldöntheti, hogy számára melyik az igazságnak leginkább megfelelő értelmezés. Elöljárója beleegyezésével a tarsolyában, Teréz nővér Rómától megkapja az engedélyt; ami feloldja a klauzúra alól. Ez egy évig érvényes, és Calcutta érsekének közvetlen fennhatósága alá helyezi őt. 1948. augusztus 16-án, a szívéhez annyira közel álló Nagyboldogasszony ünnepének másnapján, Teréz nővér elhagyja a Loreto House-t. Hogy még inkább kifejezze szakítását előző állapotával, mint szerzetesnővér egy európai rendnél, akiknek viselete minden kontinensen ugyanaz, elhatározta, hogy a Loretói Nővérek egy bengáli ága, a Szent Anna Leányai által választott öltözetet, a szárit viseli. Amikor foglalkoznia kellett ezen szerzetesnővérek lelki képzésével, Teréz nővérben mély nyomot hagyott keresztény hitük ereje és a helyi hagyományokhoz és India történelmi örökségéhez való hűségük. Ruházati viseletük a hitük és nemzetiségi hovatartozásuk közötti tökéletes egység jelképe számára. Hét méter pamutszövetet tekernek testük köré. A ruha szárnya szolgál fejükön fátyolnak. A fátyol alatt homlokukra szorított fityulát viselnek. A derekukon lévő fehér övről rózsafüzér lóg. A nyakban egy fekete madzagra függesztett Szent Anna medált hordanak. Az étkezéseikhez a földre ülnek le, mint ahogyan szülőfalujukban tették. Villák és kések gyanánt ujjaikat használják. Ágyak helyett gyékényeik vannak, és szintén a gyékényekre ülnek le és térdelnek le a kápolnában, hogy imádkozzanak, és elmélkedjenek.” Gonxha átveszi ezt a viseletet, de egy keveset változtat rajta. A Szent Anna Nővérek fehér szárit hordanak nyáron, míg kéket télen. Elhatározza, hogy az ő szárija fehér lesz kék szegéllyel díszítve, Szűz Mária színeiben, és a Szent Anna medált egy kis fakereszttel helyettesíti, amelyet a bal váll redőzéséhez erősít. Jóval azelőtt, hogy bizonyos teológusok divatba hozták volna a szót, Teréz nővér már gyakorolja az „inkulturációt”, vagyis a katolikus hit kifejezésében figyelembe veszi a helyi kulturális hagyományokat. Küldetése világos: „El kellett hagynom a zárdát, és segíteni a szegényeken oly módon élve, mint ahogyan ők. A parancs az volt, hogy mindent hagyjak hátra, s hogy kövessem Krisztust a slum-okba, hogy szolgáljam őt a legszegényebbek között.” Hogy véghezvigye küldetését, elhatározza hát, hogy nem fog különbözni azoktól, akik gondjaira lesznek bízva. Indiai lesz az indiaiak között, beleolvad a tömegbe - amelytől a száriján lévő kis feszületen kívül már semmi sem különbözteti meg őt. Alighanem forradalmi gesztus ez az 1948-as Indiában, ahol minden európai öltözékével különböztette meg magát a többi ott élőtől, s ez a szabály a misszionáriusokra és az összes keresztény hitfelekezet szerzeteseire is érvényes volt. Magára öltve egy durva pamutvászon szárit, Teréz nővér mindenki előtt világosan kifejezi szakítását Európával, mely magatartás - 23 -

egyeseket kritizálásra indít a calcuttai katolikus közösségben, s nem kizárólag az európaiak körében. A Szent Mária kollégiumban a szerzetesnővér számos indiai tanulólánya ugyanis a nemzeti viseletet hordta. De fényűző és drága száriról volt szó, amely büszkévé tette a szülőket, akik gondosan ügyeltek gyermekeik társadalmi rangjára. Amikor közülük néhányan csatlakoznak egykori tanárukhoz, nekik is le kell mondaniuk erről a viseletről. E gesztust Teréz nővér forradalmi cselekedetnek tekinti ugyanazon a jogcímen, mint saját választását: „1949-től kezdve egymás után érkeztek a fiatal lányok. Az elsőként érkezők a Loretói kollégiumban voltak a tanulóim. Egyedül Istennek akarták szentelni magukat, s ezt azonnal meg akarták tenni. Örömmel vetették le magukról drága szárijukat, hogy felöltsenek egy szerényebbet pamutszövetből. Úgy érkeztek, hogy teljesen tudatában voltak a nehézségeknek. Amikor egy nagyon régi kaszthoz tartozó fiatal lány jön, hogy a társadalom peremén élőket szolgálja, a szó, amely meghatározza gesztusát, a »forradalom«. Mindegyik közül a legnagyobb és a legnehezebb: a Szeretet forradalma.” 1948. augusztus 16-án reggel Teréz nővér átlépi tehát a Loreto House kapuit, hogy megkezdje új életét. Egy kis utazóládával távozik, amely néhány ritka személyes tárgyat tartalmaz. A szabály ellenére, amely szerint régi szerzetesrendjének gondoskodni kell szükségleteiről, csak öt rúpiát visz magával, amit szétoszt a koldusok között, és egy papnak is adományoz, aki a katolikus sajtó számára gyűjt. Márpedig ez az egyházi ember, értesülve a szerzetesnővér terveiről, a nap folyamán egy kicsit később átad neki ötven rúpiát, amely egy hívő névtelen adománya, aki ragaszkodott hozzá, hogy ily módon fejezze ki rokonszenvét. Teréz nővér számára a gondviselés jele ez: „Azt éreztem akkor, hogy Isten elkezdte megáldani a munkásságom, és hogy soha sem fog elhagyni engem.” Pillanatnyilag Teréz nővérnek fel kell keresnie a Szent Család Kórházat Patnában. Périer őexcellenciája, Calcutta érseke ragaszkodott ahhoz, hogy mielőtt belevágna tevékenységébe Calcutta nyomorúságos viskóinak kellős közepén, biztos orvosi ismereteket szerezzen, ami majd lehetővé teszi számára, hogy ápolja a legszegényebbeket. Így hát Patnába megy, Calcuttától 500 kilométerre, ahol azzal tölti az idejét, hogy minden lehetséges és elképzelhető sebet bekötöz, és hogy megtanulja az alapszabályait a drákói higiéniának, amely a túlélés elengedhetetlen feltétele abban a környezetben, amely az övé lesz. Fáradságos tanulóidő ez, amely miatt néhány nehéz pillanaton is átmegy. Így például egy nap kénytelen az orvos szerepét improvizálni, vagyis hirtelen sebésznek kell felcsapnia, hogy amputálja egy leprás teljesen elüszkösödött hüvelykujját. Az operáció sikerül, s mind a beteg, mind „orvosa” egyszerre elájulnak a beavatkozás végén. Pedig ez csak egy „kis bibi” a többi betegséghez és sebhez képest, amelyeket Teréz nővér a tőle telhető módon ápol. Olyan beteg szervezetekkel van dolga, amelyeket az alultápláltság, a tuberkulózis, a mocsárláz emésztenek. A Szent Család Kórházban dolgozó Medical Sisters közül Teréz nővér különösen egy belga nővérrel acqueline de Deckerrel kerül szoros kapcsolatba. A nővér Antwerpenből származik és Leuven híres katolikus egyetemén szerzett diplomát. A két asszony között hosszú barátság és nem kevésbé szoros együttműködés kezdete ez, még ha a gyenge testalkatú Jacqueline de Deckernek félbe kell is szakítania indiai tartózkodását, és lemondania misszionáriusi elhivatottságáról, hogy visszatérjen Európába. Ott nélkülözhetetlen szerepet fog játszani abban, hogy megismertesse Teréz Anya munkásságát. A két asszonyt ugyanaz az erős akarat élteti, hogy szolgálják a legszegényebbeket, és ugyanaz a hit, amelyről esténként beszélgetést folytatnak, míg csend uralkodik a kórházban, amely fellengzős név egy falusi, szerény rendelőintézet megjelölésére. Teréz nővér három hónapot tölt el Patnában, mielőtt visszatérne Darjeelingbe egyhetes éves pihenőjére. Egy hét elmélkedés és imádság, amelyet lelki vezetőjével, van Exem atyával folytatott megbeszélések tarkítanak. Ez utóbbi nem tud mást tenni, mint megállapítani a szerzetesnővér szilárd elhatározását, aki elszánta magát, hogy a végsőkig követi elhivatottságát, és hogy megfelel a „hívásnak a hívásban”. Visszavonulása végeztével Teréz nővér ismét Calcuttába utazik, ahol ideiglenesen letelepedik a szegények Kis Nővéreinél. Ez egy női kolduló rend, amelynek a calcuttai ága megnyitott egy házat, ahol közel kétszáz, jövedelem nélküli idős embert fogadnak. Teréz nővérnek van tető a feje felett. Hamarosan siet, hogy iskolát nyisson egy üres telken. Nincs se pad, se asztal. A tábla a gyep egy sarka, ahonnét lenyírták a füvet. Néhány napon belül fiúk és lányok áradnak e különös fajta oktatási intézmény felé, amelynek egyedüli tanára a bengáli ábécé alapelveit és a higiénia tárgyában a legalapvetőbb ismereteket tanítja nekik. Teréz nővér nem azért van ott, hogy tanulói emlékezetébe vésse a szilárd, klasszikus kultúra alapjait. Egész egyszerű- 24 -

en arról van szó, hogy megtanítsa nekik, hogyan boldoguljanak az életben, és főleg hogy kiszakítsa őket az utcáról és annak számos veszélyéből. Ahhoz, hogy táplálhassa egész kis táborát, minden este az iskolájával szomszédos Szent Teréz kápolna konyhájára megy a maradékokért. Könyörög annak illetékeseinél, hogy semmit se dobjanak ki. Az, ami nekik nem kell, hasznos lehet másoknak: akiknek ezek a maradékok megannyi fényűző fogás, amelyet nem engedhetnek meg maguknak. Calcutta nyomorúságos viskóiban hamar megismerik Teréz nővér fáradhatatlan tevékenységét. A hírek meglepő gyorsasággal terjednek szájról szájra. Túl kevesen vannak azok, akik elfogadják, hogy a legszegényebbekkel foglalkozzanak. Mindenféle korú tanulók, fiúk és lányok, igyekeznek az iskolába, ahová a szerzetesnővér beszerez néhány padot és asztalt, valamint szert tesz egy szerény helyiségre, ahol az órákat tarják a monszun ideje alatt, amikor a víztölcsérek valóságos vízözönbe fojtják Calcutta utcáit. Gyóntatójának, Julien Henry atyának köszönhetően megismerkedik egy katolikus emberrel, Michel Gomezzel, akinek az anyja épp előzőleg hunyt el, s a pap feladta neki az utolsó kenetet. Michel Gomez egyik unokahúga Teréz nővér tanulója volt a Szent Máriában, és nem fogy ki a dicséretekből egykori tanárát illetően. Ami Michel Gomez lányát illeti, aki nyolc éves, olyan gyermeki lelkesedést érez a szerzetesnővér munkája iránt, hogy a maga jószántából azt javasolja apjának, adják ki Teréz nővérnek a saját lakhelyük fölött található lakást, a Creek Lane 14. alatt. Döntő pillanat ez Teréz nővér új életében. Elhagyhatja a szegények Kis Nővéreinek házát, hogy beköltözzön 1949 februárja folyamán a lakásba, ahol csatlakozik hozzá a Szent Mária kollégium egyik volt szakácsnője. Michel Gomez egy jelképes összegért adta ki ezt a néhány helyiséget, amelynek még a kifizetését sem kéri. Felesége és lánya állandóan kísérik a szerzetesnővért. Valóságos versenyfutás ez az idővel az iskola, ahol Teréz nővér tanít, és a rendelőintézet között, amelyet a külvárosban nyitott meg. Ez egy rögtönzött rendelőintézet a szabad ég alatt egy darabka telken, amelyet átengedtek neki. Itt ápolja mindazokat, akik egyre nagyobb számban tolonganak a „konzultáción”. Helyi katolikusok ajánlkoznak, hogy beszerzik neki kedvezményes áron a gyógyszereket, amelyekre szüksége van. Teréz nővér számára a kedvezményes ár olyan költség, amelybe nem akar beleegyezni. Végül megkapja a gyógyszereit akkora engedménnyel, amekkora a számla végösszege! Mindemellett nem feledkezik meg arról, hogy ugyanilyen feltételek mellett ruhákat gyűjtsön védencei számára, akik közül némelyek, akik fedél nélkül vannak, beköltöznek a Creek Lane 14. alá. Teréz nővérnek már nem egyedül kell szembenéznie mindezzel a túláradó felelősséggel. A Szent Mária volt szakácsnőjén kívül, több egykori tanulója jött, hogy segítsenek neki. Az egyikük, a tizenkilenc esztendős Subashini Das valóságos rendőrségi nyomozást folytatott, hogy megtalálja tanárát, aki úgy ment el, hogy nem hagyott hátra címet. Jómódú indiai család leszármazottjaként Subashini szeretne belépni szerzetesnővérnek, és mély benyomást tett rá az albán szerzetesnővér személyisége, aki iskolai tanulmányait kísérte. A szóbeszédből megtudja, hogy Teréz nővér a Creek Lane 14. alatt lakik, így elmegy oda, hogy felajánlja szolgálatait. Barátságos módon, de határozottan megfogalmazott elutasítással találja szembe magát. A jelöltet mindig eltántorítják, hogy meg tudják ítélni elhivatottsága komolyságát. A fiatal Gonxha megtapasztalta ezt szülőföldjén, Macedóniában, és most rajta a sor, hogy ráerőltesse ezt a próbatételt Subashinire. Ő viszont tudatában van ennek az eljárásnak, és meglehetősen elszánt, hogy legyőzzön minden akadályt. Néhány nappal első látogatása után, a fiatal lány visszatér. Szép száriját olcsó pamutvászonra cserélte, és bejelenti Teréznek, hogy megkapta szülei beleegyezését, és hogy elhatározása megingathatatlan: „Itt vagyok, Anyám, eljöttem hát. Kérem, hogy ezúttal ne utasítson vissza. El vagyok szánva lelkem mélyén.” Majd Subashini bejelenti egykori tanárának, hogy szerzetesi nevének az Agnest választotta, vagyis Gonxha albánul. Kis idő múltán két másik fiatal lány jön, hogy csatlakozzon Teréz nővérhez: egy orvostanhallgató, Maddalena, és egy volt gimnazista, Gertrud, akikhez még csatlakozni fognak, 1949 novemberében, Dorottya és Margit. Teréz nővér ír Jacqueline de Deckernek, egykori társának Patnában: „Jelenleg három, nagyon elfoglalt nővérem van. Micsoda szenvedés tapasztalható ezeknél az embereknél, és micsoda szükség van Istenre! Azért vagyunk itt, hogy segítsük őket. Ha látnád, hogy felragyog az arcuk, amikor találkoznak a nővérekkel. Imádkozz Szűz Máriához, hogy küldjön nekünk több nővért. Még ha húszan lennénk, akkor is lenne mindegyikünknek mit csinálni itt, Calcuttában.” - 25 -

1949 augusztusában Teréz nővér megkapta engedélyének megújítását, miszerint mentesül a kolostorban élés alól még egy évig. Calcutta érseke, mielőtt kedvező véleményezést adott volna, hosszú és aprólékos vizsgálatot végeztetett tevékenységére vonatkozóan. Megállapíthatta, hogy Teréz barátságos viszonyt tart fenn egykori nővéreivel a Loreto House-ból. Még egy picikét meg is lepődik, amikor megtudja, hogy a szerzetesnővér megkérte és megkapta az indiai állampolgárságot, ami ettől fogva lehetővé teszi számára, hogy Calcuttában maradjon anélkül, hogy ügyintézésbe kellene fognia tartózkodási engedélyének megújítása végett. Teréz nővér különösebb lelkifurdalás nélkül mondott le jugoszláv állampolgárságáról. Számára az útlevél csak egy darab papír. Ami számít, az az egyházhoz való tartozása. A végkövetkeztetés, amelyet Fernand Périer őexcellenciája a vizsgálatából levon, a legdicséretesebbek közül való Teréz nővérre nézve. Ritka, hogy egy főpap ezeket a csodálattól és szeretettől lelkesedő mondatokat írja egy szerzetesnővér lelki irányítójának: „Részemről, és gondolom, hogy ön is egyet fog velem érteni, kezdem azt hinni, hogy egy rendkívüli és igaz elhivatottság esetével állunk szemben. Továbbá azt hiszem, hogy vigyázva, nehogy az óvatosság ellen tegyünk, amelyet a jogszabályozás és az egyházi gyakorlat tanácsol és előír, akadályt sem kell gördítenünk Isten tervei elé. S mivel Teréz nővér körül már létezik egy közösség csírája, amely kicsi ugyan, de ígéretes, figyelembe véve a jót, amit ezek a nővérek tesznek, és nemcsak, hogy nem botránkoztatnak meg, hanem éppen ellenkezőleg, erkölcsi tanulságban részesítik mindazokat, akik figyelik őket; valamint figyelembe véve, hogy hatásköröm lehetővé teszi számomra, megmondhatja neki részemről, hogy egy évvel meghosszabbítom engedélyét, miszerint mentesül a kolostorbazárás alól, amiről én magam fogom értesíteni a Loretói rend tartományi elöljáróját.” Kijelentve, hogy nem akar akadályt gördíteni Isten tervei elé, Calcutta érseke kihangsúlyozza, hogy elhatározása további, súlyosabb elhatározások előjele. Teréz nővér jogi helyzete a kánonjog tekintetében bizonytalan. Rendszakadásban áll, kétségtelen ugyan, hogy elöljárói és érseke beleegyezésével, de nem maradhat a végtelenségig a kolostorbazárás alóli mentesség állapotában. Teréz nővér választása, miszerint szegényen él a szegények között, ugyanis távolról sem vált ki egyhangú tetszést a katolikus egyházon belül Indiában, nevezetesen a külföldi eredetű papság tagjai között. Így például egy jezsuita, aki előzőleg közelről megvizsgálta a figyelemre méltó pedagógiai munkát, amelyet a szerzetesnővér a Szent Mária kollégium élén végzett, jónak látta, hogy egy éppannyira kategorikus, mint lekicsinylő ítéletet alkosson: „Mindazzal a jóval, amit a Loretói rendben tehetett volna, mi szüksége van arra, hogy a nyomornegyedek lerongyolódottjai, kis taknyosai közé menjen! Kérni kell Istent, hogy a szerzetesnővér gondolkodjon el, és térjen magához őrületéből!” Fernand Périer őexcellenciája, akit egy „irgalmas” lélek tájékoztatott ezekről a szavakról, magától értetődően elítélte, azt mormogva: „Vannak esetek, amikor a jóhiszeműség mentesíti a józan ész hiányát.” Mindazonáltal ebből megítélhetjük a szerzetesnővér nehéz helyzetét. Ahhoz, hogy megelőzze az újabb támadásokat, vagy csatlakoznia kell egy másik rendhez, vagy alapítania kell egyet. Az utóbbi lehetőségre esik a választás. Gonxha mindig is évszázada és a társadalom folyamával szemben élt. Jó családból származó fiatal lányként mindent otthagy, hogy misszionárius legyen több ezer kilométerre szülőföldjétől. Calcutta egy meglehetősen előkelő kollégiumának tanulmányi igazgatójaként lemond tisztségéről, hogy a legszegényebbek között éljen. S még ennél is tovább megy: míg így az ötvenes évek közepén a katolikus egyház az elhivatottságok súlyos válságának kezdeteit éli, ami éppúgy sújtja a szerzetespapságot, mint a világi papságot, ő elhatározza, hogy szerzetesközösséget alapít. Ritka és kevéssé szokványos döntés ez, amelyet csak egy nagyon erős személyiség hozhat. Teréz nővér ezek közül való. Karizmája olyan, hogy a Loreto House-ból való távozásától fogva egykori tanulói közül többen is csatlakoznak hozzá, akik részt kívánnak venni lelki útjában és be akarnak öltözni szerzetesnővérnek. Azonban nekik szükséges, hogy egy rendhez tartozzanak, hiszen a kolostorbazárás alóli mentességi eljárás, amelyet megadtak Gonxhának, nem jöhet szóba az ő esetükben. Teréz nővér tudatja terveit lelki vezetőjével, van Exem atyával, és gyóntatójával, Julien Henry atyával, akikkel hosszasan gondolkozik szerzetesrendje alapszabályán. Azt választotta, hogy a legszegényebbek javára fog munkálkodni, azonban nem szándékozik a szociális tevékenységre szorítkozni. Soha nem gondolt arra a levél előtt, hogy egyfajta nem állami humanitárius szervezetet hozzon létre. A Szeretet Misszionáriusai egy szerzetesrend, és mindig is az marad, amelynek elsődleges értelme, hogy tanúbizonyságul szolgál Krisztusról: „Mindenekelőtt szerzetesnővérek vagyunk, és nem szociális segítők, tanárok, ápolónők vagy orvosok. Egy hindu mondta, hogy a kü- 26 -

lönbség köztünk és a szociális munkások között az, hogy az egyik valamiért cselekszik, míg mi Valakiért. Jézust szolgáljuk a szegényekben. Minden, amit teszünk - imádság, munka, szenvedés, Jézusért van. Életünknek nincs semmi értelme - semmi motivációja Rajta kívül. A nap huszonnégy órájában Jézust szolgáljuk. Ő adja nekünk az akaraterőt, hogy azt az életet éljük, amit élünk, és hogy abban boldognak érezzük magunkat. Nélküle nem lennénk képesek azt tenni, amit teszünk. S mindezt úgy, hogy egész életünket anélkül éljük, hogy jutalmat keresnénk, anélkül, hogy egyebet remélnénk, minthogy Ővele szenvedhessünk, aki annyira szeret minket, hogy életét adta értünk. Jézus nélkül életünknek nem lenne értelme. Érthetetlen lenne. Jézus a magyarázata életünknek.” Ez a Krisztus-központú vízió kellő helyet foglal el a rend végleges alapszabályában: „Evangéliumi fogadalmat téve tervünk az, hogy csillapítsuk a Jézus Krisztus iránti végtelen szeretetszomjunkat azáltal, hogy érdek nélkül a szegények közül a legszegényebbek szolgálatának szenteljük magunkat a mi Urunk példája és tanítása szerint, és hogy ilyen sajátos módon hirdessük az Isten országát. Különleges küldetésünk, hogy a szegények között a legszegényebbek üdvösségéért és életszentségéért dolgozzunk.” Mint ahogyan az Atya elküldte Jézust, Ő minket küld, minket akik megtöltekeztünk Lelkével, hogy hirdessük az egész világon a szegények közül a legszegényebbeknek szeretete és könyörülete evangéliumát. A mi sajátos feladatunk az lesz, hogy hirdessük Jézus Krisztust minden nemzet fiainak, és főleg a gondjainkra bízott személyeknek.” A rend első nővéreinek hitvallási szertartása során, amelyet 1953. április 12-én celebráltak Fernand Périer őexcellenciája jelenlétében, a szerzetesnővér visszatér erre a gondolatra különösen kiemelve azt, ugyanakkor törekedve arra is, hogy kihangsúlyozza a szerzetesnővérek által tett fogadalom sajátosságát: Életünk teljesen Jézus felé és az Ő szolgálatára irányul. Érte élünk, hogy szolgáljuk Őt és szeressük Őt, hogy tevékenységünk által mindenki ismerje Őt és szeresse Őt. Így azt mondom, hogy mindent Jézus által és Jézussal teszünk, mert Ő erőt, vigasztalást és örömöt ad nekünk, hogy Őérte munkálkodjunk. Velünk halad az úton, vezet minket, tanít minket. Mindent megteszünk Jézusért szolgálva Őt a szegényekben, felismerve Őt a rászorulókban, a betegekben, megvigasztalva Őt fivéreinkben, akik szenvednek. Bevezetve ezt a fogadalmat életünkbe, három célkitűzést állítunk magunk elé: hűen megfelelni elhivatottságunknak, megőrizni ahogy csak lehet szegénységünket, valamint ösztönözve érezni magunkat arra, hogy teljesen rábízzuk magunkat Istenre. Ez a negyedik fogadalom alapvető szerzetesközösségünk számára. Semmit sem tudunk elfogadni, ami az áthágásához vezetne.” Egyetértésben van Exem atyával és Henry atyával, Teréz a szegénységi fogadalmat szerzetesrendje ismertetőjegyévé tette, ami így a kolduló rendek hosszú hagyományát eleveníti fel. Számára a szegénység elengedhetetlen feltétele a lelki gazdagságnak és az igaz hitnek: „Megpróbáljuk segíteni a próbaidős apácákat abban, hogy megértsék, hogy a szegénység, s nemcsak a lelki, hanem az anyagi javakbéli is, szabadságot jelent. Ha egyszer megértették, mi a szegénység, és hogy miben áll, akkor tudnak lelkileg fejlődni a Jézusba és az Oltáriszentségbe vetett hit által. Azt kell ismételniük magukban: »Amit birtoklok, az nem az enyém, nem gyötör engem, nem akadályoz meg, hogy megosszam, hogy adjak: hogy magamat adjam!« Meg kell tanulnunk átadni magunkat. Ha elfogadjuk mindazt, amit Isten ad nekünk, és mindazt, amit elvesz tőlünk, akkor Isten kegyelmét hagyjuk munkálkodni önmagunkban. Az igazi életszentség abban áll, hogy mosolyogva tesszük Isten akaratát. Ennek a hitnek köszönhetően könynyű felismernünk Krisztust, és megérinteni Őt a legszegényebbek fájdalmas külső formájában.” Gonxha gondossága addig megy, hogy a rend alapszabályának első változatába beleveszi a következő rendelkezést: a rend nem birtokol semmit, és az ingatlan vagyonok, amelyekre szert tudna tenni adományok vagy hagyatékok útján, nem annak tulajdonát képezik, hanem a római katolikus egyházét. Ezen a ponton van Exem atya gyakorlott jogászként azt az ellenvetést teszi neki, hogy mivel a Vatikán és az újonnan függetlenné vált India közötti tárgyalások még nem fejeződtek be, a katolikus egyháznak nincs ebben az országban szoros értelemben véve jogi léte, és tehát pillanatnyilag nem kezelheti a Szeretet Misszionáriusainak soványka vagyonát. Teréz nővér nehéz szívvel beleegyezik, de rendkívüli szigorúságról tesz tanúbizonyságot a leglényegesebbre korlátozva az anyagi javakat, amelyeket ő és társnővérei birtokolhatnak: egy tányér és evőeszközök zománcból, két szári, két alsóruha, egy pár szandál, egy szappan, egy vödör, egy matrac és egy pár ágynemű. Ez meglehetősen kevés, de bizonyára még mindig túl sok a rend alapítónőjének szemében, aki számára a „szegénységi fogadalom nagyon-nagyon szigorú, mert ahhoz, hogy szerethessük a szegényeket és megismerhessük őket, jómagunknak is szegényeknek kell - 27 -

lennünk.” Ez nem tántorítja el a hivatásokat, még akkor sem, ha a Teréz Anya által felállított szabály aligha kíméli a posztulánsokat. A szerzetesrendbe felvételre jelentkezőknek először is egy hat hónapos tartózkodást kell végrehajtaniuk a rend székhelyén. Hat hónap, amelynek során megfigyelik, hogyan élnek és dolgoznak leendő társnőik. Nélkülözhetetlen próbaidőszak ez ahhoz, hogy megbizonyosodjanak, „valóban elhivatottságot éreznek az efféle élet iránt”. Visszalépések soha nem fognak nagy számban előfordulni, de lesznek, szemérmes hallgatással övezve. Ez alatt a félév alatt a jelölteknek meg kell barátkozniuk az angollal. Shakespeare nyelve ugyanis ennek a valóságos bábeli zűrzavarnak, az indiai alkontinensnek közvetítő nyelve, ahol számos dialektust beszélnek, összesen ezerhatszázötvenkettőt, a tamiltól a hindin, a bengálin, a gudzsarátin, a malajálamin és a kásmírin át egészen az urduig. A szerzetesnővéreknek, akik India és a világ minden tájáról érkeznek, tudniuk kell kommunikálni egymás között. Még ha ajánlott is, hogy elsajátítsák egy indiai nyelv tökéletes ismeretét - Teréz Anya volt az első, aki példát mutatott a bengálival -, angolul tökéletesen kell beszélniük. E nyelven íródnak a rendben használatos főbb ájtatossági könyvek. Ennek az időszaknak a végeztével a jelöltek, akiket alkalmasnak ismernek el a szerzetesi életre, posztulánsok lesznek hat hónapra, majd novíciák. Két éven át intenzív oktatáson vesznek részt teológiából, egyháztörténelemből és a Szentírásból. Egészen különös figyelmet fordítanak a szerzetesközösség konstitúciójának és életszabályának aprólékos és részletes elmélyítésére, amely szabály esetében a „szigorú” jelző igen enyhének tűnik. A Szeretet Misszionáriusainak egy napja jól kitöltött. Felkelés 4 óra 30 perckor, amit ima, szentmise és egy rövid könnyű étkezés követ, ami után a nővérek különböző házimunkákat végeznek. 7 óra 30 perctől 12 óra 30 percig a munkahelyükön vannak jelen: iskola, elfekvő, árvaház stb. 12 óra 30 perckor közös étkezés, amelyet lelkiismeretvizsgálat, keresztút, imaóra és rövid, félórás szieszta követ. 15 órától 18 óra 30 percig a fogadalmat tett nővérek visszamennek munkahelyükre, míg a novíciák a különböző tanárok által adott órákon vesznek részt. 18 óra 30 perckor mindegyikük számára az Oltáriszentség napi imádása következik. Eredetileg ezt csak hetente egyszer tartották, de Teréz Anya gyorsan elhatározta, hogy napi rítust csinál belőle, amely „semmilyen módon nem okoz nekünk megszakítást a munkában, hiszen számunkra a munka imádság: éppúgy, ahogy az imádság a szegények szolgálata.” És hogy jobban kihangsúlyozza a nap ezen pillanatának fontosságát, Teréz Anya, a keresztény imádás bevezetésekor, ezzel az elmélkedéssel fejezi be azt: „Most pedig hagyjuk el a kápolnát, hogy felismerjük, szeressük és szolgáljuk ugyanazt a Jézust, akit épp most imádtunk az Oltáriszentségben. Lássátok, boldogok vagyunk, mert kapcsolatban maradhatunk Krisztussal a nap huszonnégy órájában. Hogyan világít a lámpa? Mindig, az idők folyamán és egész lágyan, az olaj cseppenként ég el. Ha már nem volna olaj, a lámpa nem világítana többé. Kedves nővéreim, életünkben mik ezek a kis olajcseppek? A mindennapi kis dolgok azok. Hűségük és pontosságuk által beszélnek, megmutatják a szeretetet. Ne keressétek hát Jézust magatokon kívül, hanem mindenekelőtt magatokban, a szentáldozásban hozzánk jövő Jézusban. Azután szolgálhatjátok őt másokban... Jézussal való egyesülésünk gyümölcse a szeretet, éppúgy, ahogy a gyermek a házasság szentségének gyümölcse. A lámpa nem ég olaj nélkül, éppúgy, ahogy a szeretet sem létezhet a szegénységi és engedelmességi fogadalom nélkül.” A vacsora után, amelyet 19 óra 30 perckor fogyasztanak el, kerül sor a tanácsra, amelynek során a szerzetesnővérek elosztják egymás között a másnapi munkát. 20 óra 30 perc körül végül engedélyezhetnek maguknak néhány pillanat kikapcsolódást, mielőtt részt vesznek az esti imán. Íme a Szeretet Misszionáriusainak egy napja, minden héten hat napon keresztül. A nővérek számára, akik már fogadalmat tettek, Teréz Anya nem pihenőnapot vezetett be, hanem elmélyülési napot, amelyet az imádságnak és az elmélkedésnek szentelnek: „Ez egy nagyon fontos nap, hiszen lehetővé teszi számunkra, hogy erőre kapjunk, hogy betölthessük a belső űrt, amelyet a napi nehéz munka okoz.” A szabálytervezet, amelyet van Exem atya és Henry atya gondosan átolvastak és korrigáltak, Périer őexcellenciája elé kerül, aki továbbítja Rómába jóváhagyás végett. A jóváhagyás 1950 őszén érkezik, amikor a Szerzetesi Kongregáció tájékoztatja Calcutta érsekét, hogy XII. Piusz pápa elfogadta a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítását „melynek székhelye Calcuttában, a Creek Lane 14. alatt található.” 1950. október 7-én Périer őexcellenciája misét celebrál e cím alatt, amelynek során van Exem atya felolvassa az alapító bullát. Ennek a szertartásnak a folyamán Teréz Anya különösen mélyen gondol barátnőjére, Jacqueline de Deckerre, akivel Patnában találkozott gyakorlata során. Jacqueline, aki súlyos gerincproblémákkal küzd, nem léphetett be szerzetesrendbe, és - 28 -

nem válhatott misszionáriussá, mint ahogy annak tervét táplálta önmagában. Kénytelen volt visszatérni szülőhazájába, Belgiumba, de rendszeres levelezést folytatott Terézzel. Ugyanis a két asszony ugyanazzal a lelki szomjúsággal bír, és mély barátság köti össze őket. Jacqueline de Decker az, akinek Teréz Anya elárulta terveit, és tőle kért segítséget, mielőtt belekezdett az ügyintézésbe Fernand Périer őexcellenciájánál. Nem tarthatja tehát távol művétől ezt a barátnőt, akit úgy jellemez, mint „másik jómagam”, és egészen természetesen javasolja neki: „Nem szeretne-e nővérem lenni a Szeretet Misszionáriusai között, miközben testileg Belgiumban marad, de lelkileg Indiában, ahol vannak lelkek, akik türelmetlenül várják Jézus Krisztust?” Teréz számára a betegség, amelyben Jacqueline de Decker szenved, az ég adománya: „Kedves lányom, a mi Urunk szükségszerűen nagyon szeretheti magát, mivel megajándékozza önt azzal, hogy ilyen nagy részt vállaljon szenvedéseiből. Ön boldog, mivel Isten kiválasztotta önt. Legyen jó és nagylelkű, és csináljon nekem helyet az ön szívében, hogy sok lelket tudjak Istenhez vezetni.” Az érdekelt válasza: „A szenvedés egy csodálatos adomány, ha e szenvedés Krisztus szenvedéséhez kapcsolódik. A legszebb adomány, amelyet ember kaphat, az a lehetőség, hogy része lehet Krisztus szenvedésében. Ajándék és a szeretet jele.” Rendszeres levelezésüknek köszönhetően az az ötlete támad Teréznek és barátnőjének, hogy a Szeretet Misszionáriusai születő rendjét és egy nem hivatalos struktúrát, egy szenvedő személyekből álló csoportosulást, akik az imádság révén szeretnének egyesülni a misszionáriusok munkájával, testvérkapcsolatba hozzák. Anélkül, hogy fogadalmat tennének, ők egyfajta lelki erőt fognak alkotni, amely nélkülözhetetlen a rend sikeréhez: „Az önök szenvedései és imái olyanok lesznek, mint a kehely, amelyet mi, tevékeny tagok, a gondjainkra bízott lelkek életébe öntünk... Hogy olthassuk ezt a szomjat, szükségünk van egy kehelyre, és téged és a többieket - férfiakat, nőket, gyerekeket, fiatalokat és öregeket, szegényeket és gazdagokat - örömmel fogunk fogadni, hogy megalkossátok ezt a kelyhet. Valójában sokkal többet tehetsz, míg a fájdalom ágynak dönt, mint én nagy léptekkel járva. De te és én egyesülve mindent megtehetünk Őbenne, aki a mi erőnk.” Nem lehetne megérteni Teréz Anya életét és apostoli küldetését anélkül, hogy ne hivatkoznánk erre a lelki testvérkapcsolatra közte és Jacqueline de Decker között, a Szeretet nővérei és a szenvedő Együttműködők között. E testvérkapcsolatot a szerzetesnővér ezekkel a szavakkal írta le: „A munka nagyon nehéz, de ha szenvedő lények vannak a szerzetesközösséggel, az képes lesz nagy dolgokat véghez vinni Jézus szeretetéért. Én személy szerint nagyon boldognak érzem magam, hogy te vagy az én másik jómagam, és új energia árasztja el lelkemet... Veled és a többiekkel, mit ne tudnánk megvalósítani Őérte? Az életed olyan, mint egy meggyújtott gyertya, amely a lelkekért emésztődik el.” Teréz Anya számára az Együttműködők Nemzetközi Társulatának támogatása, amely szervezetet Jacqueline de Decker irányít, nem haszontalan. Hiszen a Róma által elfogadott szerzetesközössége nehéz kezdet elébe néz. Tíz fiatal lány, akik közül némelyek a tanulói voltak, csatlakoztak hozzá: Ágnes, Gertrud, Dorottya, Clare, Bernade, Laetitia, Jacinte, Francisca, Florence, Mary. Ők 1953. április 12-én fognak fogadalmat tenni. Meglehetősen szűkösen vannak a szerény lakásban, amelyet Michel Gomez bocsátott Teréz nővér rendelkezésére a Creek Lane 14. alatt. Ez a helyiség hamarosan nagyon kicsinek bizonyul a szerzetesközösség tevékenységeihez, amely vegetálásra van ítélve, ha ott marad. Egy másik helyet kell találni, és főleg ki kell tudni fizetni a bérleti díjat vagy a vételt anélkül, hogy ezáltal megszegnék a szegénységi fogadalmat, amelyhez a rend alapítónője mindennél jobban ragaszkodik, mivel ez az egyedüli és igazi gazdagsága. Hogy segítsen ebben a feladatban, amely nem elhanyagolható műve alakulása szempontjából, Teréz Anya elhatározza, hogy kilencedet szentel Szent Ceciliának, különösen kedvelt szentjének. Sokat imádkozott hozzá Skopjében, amikor részt vett a macedóniai főváros katolikus egyházközösségének kórusában: Szent Cecilia a zenészek védőszentje. A kilenc napos ájtatosság vége után néhány nappal, Teréz Anya talál egy eladó házat, amely megfelel neki. Egy muzulmáné, aki elhagyja Calcuttát, hogy Pakisztánban telepedjék le. A férfi a jezsuitáknál végezte tanulmányait, s mindig is jó viszonyban maradt a katolikus papsággal. Inkább, mint hogy eladja a házát e hinduk egyikének, akiket felelősnek tart száműzetéséért, jobbnak gondolja átengedni azt Teréz Anyának mégpedig nevetséges árért. A tranzakció gyorsan lezajlik. A tulajdonos átengedi ingatlanát 1 lakhért, ami akkoriban körülbelül 7500 font sterlingnek felel meg. Szerény összeg egy olyan városban, ahol a menekültáradat az ingatlanárak érzékelhető emelkedését váltotta ki, amit néhány lelkiismeretlen szélhámos ki is használ. Calcutta érseke, Fernand Périer őexcellenciája gyorsan hozzáférhetővé te- 29 -

szi a pénzt. 1953 februárjában Teréz Anya és társnői beköltözhetnek a Lower Circular Road 54. alá Calcutta népi és nyomorúságos negyedeinek kellős közepén. Hiszen ott gyakorolják apostoli küldetésüket.

MÁSODIK RÉSZ A POKOL? A MÁSODIK UTCA JOBBRA! Nem Fernand Périer őexcellenciája volt az egyedüli, aki az ötvenes évek kezdetén Teréz nővér rendkívüli elhivatottságáról beszélt. Sok hindu nem állt távol attól, hogy úgy vélekedjen, mint ő, és néha még túlzóbbnak is mutatkoztak a magasztalásban. Közéjük tartozott a calcuttai rendőrség vezetője, akihez számos panaszt nyújtottak be hindu szélsőségesek, miután a szerzetesnővér létrehozta az ő „Tiszta Szív Házát”. Az attól fogva híres elfekvőjéről van szó, amelyet Kálinak, a hindu panteon egyik fő istennőjének szentelt kalighati templom épületében helyeztek el. Miután meglátogatta Teréz nővért, az indiai köztisztviselő, aki pedig nagyon távol állt a katolicizmustól, hevesen támadta azokat, akik az ő közbeavatkozását merészelték kérni a szerzetesnővér ellen: „A Nirmal Hriday mellett, a templomban található egy istennő fekete kőből. Itt pedig egy élő istennőt találtam, s mélyen tiszteltem a szemem előtt jelen lévő istennőt.” Egy nem katolikus ember e gondolkodása meglehetősen jól illusztrálja a szerzetesnővér által kivívott légkört a leginkább kitagadottak melletti apostoli küldetésének már első napjaitól kezdve. Eme apostoli küldetés a legteljesebb nélkülözésben folyt Calcutta legnyomorúságosabb negyedeiben. Hiszen ezt, amit nem túlzás anus mundz-nak hívni, választotta Teréz Anya élete színteréül. Ahhoz, hogy biztos legyen benne, eljut a paradicsomba, megfogadta, hogy leereszkedik a pokol minden bugyrába, ebbe a pokolba, amely a szegények legszegényebbjeinek életkörülménye Calcuttában. Ez a hatalmas nagyváros már semmit sem őrzött meg a „Kelet Párizsá”-ból, amelynek valaha vallotta magát. Dominique Lapierre Az öröm városa című könyvében elképesztő, és sajnos még mindig helytálló leírást adott erről a városról, amely egyike a világ legnagyobb urbanizációs csődjeinek. Olyan város, amelyet az elvénhedés emészt, ahol tízezer ház és tizenkét vagy annál több emelet magas új épületek azzal fenyegettek, hogy megrepedeznek, vagy akár össze is omlanak. Hasadozott homlokzatok, ingatag tetők, a trópusi növényzet által emésztett falak, bizonyos negyedek úgy néztek ki, mintha most szenvedtek volna el egy bombázást. Plakátok, falragaszok, falra festett politikai jelmondatok, reklámtáblák rákfenéje lehetetlenné tette a homlokzatok tisztítását vagy akár egy egyszerű festést. Megfelelő begyűjtési szolgálat nélkül, ezernyolcszáz tonna hulladék halmozódott fel mindennap az utcákon, legyek, szúnyogok, patkányok, csótányok és egyéb kis állatok sokaságát odavonzva. Nyaranta ez a hemzsegés jelentős járványveszélyt vont maga után. Nem is olyan régen, még gyakori volt, hogy kolerában, májgyulladásban, agyvelőgyulladásban, tífuszban és veszettségben haltak meg. A helyi sajtó cikkei és riportjai folyamatosan felhívták a figyelmet erre a füsttel, szagok terjengésével és bűzös gázokkal mérgezett trágyagödörre, erre a beszakadt úttestekkel, beomlott csatornákkal, eltörött vízvezetékekkel, kitépett telefonkábelekkel megtépázott díszletre. Röviden szólva Calcutta olymérvű anyagi öszszeomlást képviselt, hogy még védői is csodálkoztak, hogy ily nagy számban jöttek oda emberek összezsúfolódni3. Mindig emlékeznünk kell erre a szövegrészre, hogy megértsük Teréz Anya mindennapos tevékenységének környezetét, valamint azon egyre nagyobb számban lévő férfiakét és nőkét, akik segédkeznek neki és megkísérlik, hogy győzelemre vigyék a reményt ott, ahol minden elveszettnek tűnik.

Negyedik fejezet 3

Dominique Lapierre, La cité de la joze, Robert Laffont, 40. o. - 30 -

EGYÜTT ÉLNI A HALÁLLAL A Gonxha által alapított kis szerzetesközösség mostantól fogva munkájuk színhelyén, a slum-okban, vagyis Calcutta nyomornegyedeiben található. Kezdetben az elöljáró és nővérei az általuk nyitott kis iskolával foglalkoznak, amely felé százával tódulnak a gyerekek, akiket nevelni és táplálni kell. Minden reggel egyes nővérek körbejárják a missziókat és a különböző intézményeket, hogy ételmaradékokat gyűjtsenek össze. Mások az utcán koldulnak. Mindennapos küzdelem ez, hogy az iskolásoknak egy tál rizst vagy lepényt szerezzenek be. Meglehetősen hamar Teréz Anya és társnői szembe találják magukat egyéb realitásokkal, amelyek végtelenül tragikusabbak. Calcutta olyan város, ahol a halál ólálkodik, és mindennap elragadja zsákmányát. Több ezer menekült, akik vidékről jöttek vagy akiket az ország megosztása kergetett el otthonukból, özönlött a nagyváros irányába, és a legnincstelenebbek az utcán élnek. Nem elég gazdagok ahhoz, hogy egy nyomorúságos viskóban menedékkel ajándékozzák meg magukat. A járdákon alszanak, és könnyen járványok, betegségek és az éhség áldozataivá válnak. Sokan vannak olyan nők és férfiak, akik az utcán halnak meg. Az előző este elaludtak, üres hassal, kegyetlenül üres hassal, túl gyengén, túl kimerülten ahhoz, hogy elmenjenek mindennapos kosztjukat koldulni, vagy hogy elvonszolják magukat egy jótékonysági intézmény konyhájáig. Azok, akik mindezt még tehetik, kiváltságosak a több tucat éhező férfihoz és nőhöz viszonyítva, akik mellett a városlakók úgy haladnak el, hogy vissza sem néznek. Ezek a szerencsétlenek kimondhatatlan magányban és elhagyatottságban szunnyadnak el örökre. A lakosság nagy részének fagyos közönye nem újdonság. Már 1943-ban, a nagy éhínség során, amely Calcuttában pusztított, miután a japánok megkaparintották az indiai metropolisz rizstermő vidékét, Burmát, Teréz Anya észrevette ezt a nagy sanyarúságot, ami szeme előtt mutatkozott meg, amikor ő a Szent Mária kollégiumban volt tanulmányi igazgatónő. 1947-ben, kórházba kerülése során talált időt arra, hogy elolvassa Bhabani Bhattacharya szép regényét, So Many Hungers, amely ennek a tragédiának volt szentelve. Gondosan kijelölte ezt a szövegrészt: Szüntelen panaszos nyöszörgés, hosszú síri nyögés, amely elkeseredetten üres és amely átlépi a torkot: „Ma! ma, go, ma! (Anyai Oh anya! Egy korty vizet, egy falat rizst, kérem!) Ma! ma, go!” Hallottuk, csak ezt hallottuk és az émelygés a torkunkba szökött, és a táplálék, amit magunkhoz vettünk nyúlóssá vált. Hallottuk mindennap, minden órában, minden percben, az ajtónkban, a szomszédéban, egészen addig, míg ennek a kiáltásnak a túlzott gyakorisága át nem alakította a fájdalmat és a szánalmat, amelyek legelőször ébredtek, egészen addig, amíg már nem volt hallható és nem sértette jobban fülünket, mint a megvert állatok hörgése. Eljutottunk odáig, hogy gyűlöljük a panasz undok monotóniáját. Így váltak a bennszülöttek egy különböző, érzéketlen, kevésbé emberi fajjá. Nyolc évvel később az éhínség véget ért, de a helyzet attól még nem kevésbé marad kritikus a szegények közül legszegényebbek számára. Egyik alkalommal, amikor Michel Gomezzel szokásos útját járta a városban, Teréz Anya felfedezett a járdán, a Campbell kórházhoz, a jelenlegi Niratan Sarkar Hospitalhoz közel, a Creek Lane sarkán egy férfit, aki éppen haldoklott a földön. Teréz Anya a kórházhoz szalad, hogy segítséget kérjen. Hiába. A személyzet nem akar közbelépni. A szerencsétlennek nincs pénze, és nem vehetik fel. Annyi idő alatt, ami ahhoz kell, hogy egy baráti patikában néhány gyógyszert beszerezzen, Teréz Anyának meg kell adnia magát a tény előtt: a férfi az életből átment a halálba, egyetlen panasz nélkül, anélkül, hogy egy járókelő megállna vagy megpróbálna segítségére sietni. Ebből fakad dühe, amelyet egy iszonyú mondatban foglal össze: „Nagyobb gonddal viseltetnek a kutyák és a macskák iránt, mint az emberi lények iránt.” És ez a düh nem csillapodik, amikor egy reggel a rend házából kijövet felfedez egy nőt, aki még életben van, mialatt a patkányok már elkezdték felfalni a testét. Teréz Anya megütközik, felháborodik: szándékozik felvenni a küzdelmet, s ha kell a hegyeket is megmozgatja. Már motoszkál egy gondolat a fejében: találni egy helyiséget, ahová a haldoklókat elvezetnék, és ahol békében halhatnának meg egy kis melegséggel és szeretettel körülvéve. „Fontos, hogy legalább azokban az órákban, ami még hátramarad nekik az életből, érezzék, hogy vannak emberek, akik igazán szeretik őket, hogy megismerjék végre az emberi és isteni szeretetet, - 31 -

hogy ők is tudják, hogy Isten gyermekei, s hogy nem feledkeztek el róluk, hogy szeretik őket, hogy számítanak, és hogy fiatal életek állnak ott szolgálatukra.” Hogy eljusson célkitűzései megvalósításához, Teréz Anya ádáz eltökéltségről tesz tanúbizonyságot, és szembeszáll számos előítélettel. Calcutta önkormányzati hatóságai, ahol tudatában vannak ennek a tragédiának, tehetetlenek. Nincsenek meg az eszközeik, hogy orvosolják azt, és csak örülhetnek a misszionáriusnő tenniakarásának, de ennek ellenére nem tudják anyagilag segíteni őt. Az egyetlen dolog, amit a hatóságok megtehetnek, hogy egy helyiséget bocsátanak a rendelkezésére. Az első javasolt helyiség nyugodt övezetben helyezkedik el a külvárosban, messze a népi negyedektől. Annyi idő alatt, ami ahhoz szükséges, hogy eljussanak oda, a haldoklók már meghalnának. A második hely, amely a város kellős közepén helyezkedik el, határozottan kevésbé megnyerő. A Darmashalahról van szó, egy ütött-kopott épület, amelyet azelőtt arra használtak, hogy fogadják a zarándokokat, akik Káli szobra elé jöttek áhítatba merülni a középkori szentélybe, amelyet tiszteletére állítottak Kalighatban, Hooghly mellett. Káliban, a hindu panteon ezen istenségében, semmi nincs, ami túl rokonszenves lenne egy nyugati ember számára. A halál és a pusztítás jelképe, gyakran hívják úgy, „a Fekete”, hiszen néger jellegű vonásokkal ábrázolják. Négy karral bíró szobrai gyakran viselnek levágott fejekből vagy kis koponyákból álló kőnyakéket. Calcuttában templomát ezrével látogatják a hívők és a zarándokok, akikre koldusok és tolvajok hordái lesnek. Az egyik alamizsnát kér, a másik kifosztja azokat, akik áldozatokat felajánlani jöttek az istenségnek. A templomtól nem messze szinte állandóan égnek a qhat-ok, a halotti máglyák. Indiában a hagyomány nagy kegynek tartja, ha az ember egy Káli szoborral szemben leheli ki a lelkét. Vagy ha ez nem adatik meg, akkor elhamvasztatni magát jelenlétében olyan egyházi szertartás, amelyet a legvallásosabbak igyekeznek betartani. Különös negyed tehát ez a Kalighat. Egyszersmind Lourdes-ot és a Csodák udvarát, vagyis a középkori Párizs zsiványnegyedét juttatja eszünkbe. Az évek folyamán mindenféle kufár telepedett be a Darmashalahba, amelynek kezelésével felhagytak a városi közművek. Az, hogy kiutalják ezt a helyiséget Teréz Anyának, nem jelent tehát veszteséget a város ingatlanvagyonára nézve. Annál is kevésbé, mivel a szerzetesnővérnek nem áll szándékában, hogy bármilyen támogatást is kérjen a legsürgősebb javítások elvégzésére. Az önkormányzat és a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend között a tárgyalások nem tartanak túl hosszú ideig. Gyorsan egyezséget kötnek. 1952. augusztus 22én, Mária szeplőtelen szívének ünnepe napján - az időpont nem a véletlen gyümölcse -, Teréz Anya tehát hivatalosan felavathatja Eric Barber őexcellenciája, az egyházmegye általános helynöke, és Pierre Fallon atya jelenlétében a Nirmal Hriday-t, a Tiszta Szív Házát. A kapura úgy-ahogy felerősített hirdetmény pontosítja, hogy egy „home for the dying destitutes”-ról van szó, vagyis otthonról az elhagyatott haldoklókért. A szerzetesnővér, akit egyáltalán nem tántorít el az épület általános rossz állapota, meg van győződve arról, hogy a hely nagyon jól megfelel új tevékenységének. A két nagy terem, amelyeket egy folyosó választ el, lehetővé teszik, hogy fogadhassanak férfiakat és nőket is anélkül, hogy sértenék a szabályt, miszerint nem lehet keveredni. A padló betonból van, és így bőséges vízzel mindennap könnyen felmosható. Végül, elegendő számú melléképület van, hogy ott egy kis patikát és konyhát rendezzenek be. Ahhoz, hogy elvégezzék a legsürgősebb javításokat, Teréz Anyának nem volt szüksége rá, hogy megsokszorozza az ügyintézést adományozók után kutatva. A maguk jószántából jelentkeztek, mihelyt tudomást szereztek tervéről. A szerzetesnővér tudja, hogy a jótékony lelkek többen vannak, mint gondolnánk. Még az is hasztalan, hogy elébük menjen. A jótékony lelkek maguktól jönnek, Teréz Anya szerint Istentől vezérelve. Évekkel később, amikor meg fogja nyitni házát Delhiben, a következő párbeszéd játszódik le Thomas úrral, a Hindustan Lever Company vezérigazgatójával, amely az Unilever virágzó indiai leányvállalata: - Anyám, hogyan finanszírozzák az ön tevékenységét? - Thomas úr, ki küldte önt hozzám? - Senki, anyám. Éreztem, hogy ezt kell tennem. - Nos, más személyek is úgy jönnek el hozzám, mint ön, s ugyanezt mondják. Hát így alakítom én ki a költségvetésem! A Tiszta Szív Házának felszerelésekor Teréz Anya a legégetőbb szükségleteken segített. A két nagy teremben tábori ágyakat és hordágyakat helyeztek el, szinte teljesen a földön. Egyéb bútort nem. Két ágy között kevés helyet hagytak, ugyanakkor elegendőt, hogy egy infúziós állványt el le- 32 -

hessen helyezni, ha szükséges. A helyiség szerzetesi mértékletességről, s igen nagy nélkülözésről tesz tanúbizonyságot, ugyanakkor pedig varázslatos hely, ahol minden tanú szerint „nagy nyugalom, a felfogóképességet meghaladó béke, valamint olyannyira rejtélyes szépség uralkodik, amilyen a halál maga. A Tiszta Szív Házát elfekvőnek minősítették, és valóban igaz, hogy vendégeinek, akiknek nagy részére a halál vár, nincs semmi reményük a túlélésre. De halál és halál között különbség van. Teréz Anya felháborodását az a közöny váltotta ki, amellyel Calcutta lakói a közülük legszegényebbeket elnézték a járdán haldokolni. Vajon ez a rendkívüli szegénységnek vagy az ország fejletlenségének köszönhető? Nem kizárólag. Más, kegyesebb egek alatt a húszadik század ijesztő módon banálissá tette a halált. Nem egyszerűen a kegyetlen halált egy koncentrációs táborban, egy börtönben, vagy azon nagy mészárlások egyike során, amelyeket állítólag magasabb eszmék nevében követtek el. Hanem egész egyszerűen a halált. Nyugaton teljesen semlegessé tették. Egyre kevésbé halnak meg az emberek otthonukban, egyre gyakrabban a kórházban teljesen elszemélytelenedett környezetben. A család különféle feladatoktól túlterhelve ritkán van ott, amikor eljön a végzetes kifejlet, az a pillanat, amikor a haldokló végső küzdelmében az elkerülhetetlen ellen szeretné magát bátorítva, körülvéve, szeretve érezni. Ez ellen az elembertelenedés ellen határozta el Teréz Anya egyszer és mindenkorra, hogy harcolni fog. Meggyőződéses hívőként számára a halál csak átmenet a halhatatlanság felé. Ezt a reményt szándékozik mindenkivel megosztani: „Ha világosan elmagyaráznák az embereknek, hogy a halál visszatérés Isten felé, akkor nem lenne több félelem. Az emberek megrémülnek attól, hogy mi fog történni velük, és ezért nem akarnak meghalni. A lelkiismeret-furdalás is előjön: »Jobban is csinálhattam volna.« Nagyon gyakran úgy halnak meg az emberek, ahogyan éltek. A halál nem más, mint az élet meghosszabbítása, a befejezése egy életnek és emberi porhüvelyünk hátrahagyása. De a szív és a lélek örökkévalóan él. Minden vallás hisz az örök életben, egy másik életben. Azok, akik azt hiszik, hogy az a vég, félnek a haláltól.” Ebből ered egy olyan helynek a hasznossága, mint a Tiszta Szív Háza: „Az emberek már nem félnek, mint azelőtt. Tudják, hogy van egy hely, ahol fogadják őket. Ez a távozás háza. Nirmal Hriday igazán Calcutta kincse. Itt senki nincs elcsüggedve, kétségbeesve, kirekesztve, kiéhezve. Megadjuk nekik, amit kívánnak hitük szerint, egy szót, egy imát, egy almát, kenyeret, cigarettát vagy egyszerűen csak jelenlétet.” Teréz Anya számára tehát mindenekelőtt arról van szó, hogy néhány pillanat békét és boldogságot nyújtsanak a szegények között a legszegényebbeknek abban az órában, amikor megjelennek a Teremtő színe előtt. A lehető leginkább meg kell könnyíteni szenvedéseiket, és főként szeretetet, még szeretetet és még mindig szeretetet adni. Mint ahogyan a szerzetesnővér mondja: „Ha néha a szegényeink éhen halnak, az nem azért van, mert Isten nem gondoskodott róluk, hanem mert ön és én nem adtunk, mert nem voltunk a szeretet eszköze Isten kezében, mert nem ismertük fel Őt, Krisztust, amikor eljött újból rongyos álruhában az elhagyatott emberben.” Ahhoz, hogy véghezvigyék küldetésüket, Teréz Anyának és társnőinek már az első naptól valóságos bátorságról és önmaguk teljes elfeledéséről kell tanúbizonyságot tenniük. Hiszen mindazzal szembesülnek, ami a nyomorban és a szenvedésben a legutálatosabb és legundorítóbb. A haldoklók, akiket a Nirmal Hriday-be visznek, a leggyakrabban visszataszító, piszkos állapotban vannak. Tagjaik néha üszkösödnek és a férgek rágják. Az egyik nővér egy beteg kötését levéve látja, ahogy a hús és a csontok lejönnek a szennyes kötözőanyaggal. Jól megedzett lélek és minden próbát kiálló hit kell ahhoz, hogy a Tiszta Szív Házában dolgozzon valaki. Monique de Huertas erre szolgáltat példát, amelyhez nem kell kommentár: „Egy alkalommal a kórházban tett látogatás során két nővér hallja, hogy egy beteg kiabál és sértő szavakkal illeti az ápolónőket, akik elkerülik az ágyát. A nővérek megkérdik, hogy milyen betegség gyötri. Kikötői alkalmazottként nehéz árukötegek kirakodását felügyelte, s az egyik ráesett. Az üszkösödés beette magát a töréseibe, és hamarosan a halál várt rá. A két nővér közelebb ment az ágyhoz. A férfi azonnal elkezdte őket inzultálni: - Az ápolónők nem jönnek közel hozzám. Senki. Maguk miért teszik, anélkül hogy befognák az orrukat? Nem érzik a szagot? - De, természetesen érezzük, azonban gondolunk az ön szenvedéseire. Amit elvisel, az olyan kegyetlen lehet, hogy ahhoz hasonlítva a szag semmi. Az nem számit. A férfi akkor azt kéri, hogy szállítsák át az elfekvőbe. Ott hal meg másnap. Békében. - 33 -

Mihelyt a betegek megérkeznek, megmosdatják és fertőtlenítik őket. Valamint előszöri ápolásban is részesítik őket. Hiszen Teréz Anya társnői között találunk orvosokat és ápolónőket, akik lemondtak a ragyogó karrierről, hogy a legszegényebbek szolgálatába álljanak. Azután a betegeket elhelyezik a két nagy terem egyikébe, ahol a nővérek figyelnek rájuk, egyik ágytól a másikig menve, elidőzve azok mellett, akik már közel állnak ahhoz, hogy kiadják az utolsó leheletüket. A nővérek küldetése emellett - és főként - lelki jellegű. Fel kell készíteni a beteget a túlvilágra történő áthaladásra, bizalmat adva neki, és azt tanácsolva, hogy lelkét bízza Istenre. A nővérek egyikének tanúságtétele: „Csodálatosan halnak meg, oly csodálatosan Istennel. Mostanáig nem találkoztunk senkivel, aki visszautasította volna, hogy megbocsátást kérjen Istentől, vagy visszautasította volna, hogy azt mondja: »Szeretlek Istenem.«” A lelki vigasz nem hívek toborzását jelenti, sem kísérletet arra, hogy a haldoklókat tudtukon kívül, akaratuk ellenére megkereszteljék. Teréz Anya igyekszik mindegyiküket segíteni abban, hogy saját vallása szerint halhasson meg. Buzgó katolikusként ösztönös tiszteletet érez a Másik iránt és annak hite iránt. Nem azért van ott, hogy lelkeket gyűjtsön össze, és hogy számba vegye azokat, akiket így elvezetett volna az „igaz hithez”. Ő ilyen számításoknak felette áll, amelyek tevékenységének értelmét eltorzítanák, továbbá megtagad minden ítéletet: „Istennek megvannak az eszközei és a módja, hogy dolgozzon az emberek szívében, és nem tudjuk, hogy az egyes emberek milyen közel állnak hozzá. De cselekedeteiken keresztül felismerhetjük, vajon a rendelkezésére állnak-e vagy nem. Az életmódunk az, amely kinyilvánítja, hogy az Övéi vagyunk. Nincs jogunk elítélni, ítélkezni, olyan szavakat mondani, amelyek sebezhetnek. Lehetséges, hogy valaki soha nem hallott a kereszténységről. Kik vagyunk mi, hogy elítéljünk másokat?” Elegendő felismerni Krisztust mindegyik szenvedő lényben, a többi nem olyan fontos. Ami számít, az az, hogy mindenki megtalálhassa Istent a saját útja szerint: „Minden egyén számára annak a kegyelemnek megfelelően, amelyet Isten e lélekbe öntött, Isten mindegyik megteremtett léleknek megadja az alkalmat, hogy találkozzon Vele szemtől szembe, hogy elfogadja őt vagy eltaszítsa.” Teréz Anya megkülönböztetés nélkül fogad katolikusokat, protestánsokat, muzulmánokat, hindukat és parszikat. A katolikusok számára papok vannak jelen, hogy feladják az utolsó kenetet. A többiek számára ami számít, az az, hogy magukkal és Istennel békében haljanak meg. Haláluk után a Nirmal Hriday bennlakóit eltemetik vallásuk szertartásai szerint. Ebben a tolerancia és az emberség csodálatos és nagy tanulsága rejlik, ami meglehetősen forradalmi. Teréz Anya, akit szívesen vádoltak konzervativizmussal, nem várta meg a II. Vatikáni Zsinatot, hogy az ökumenizmust gyakorolja, és hogy meghallgassa a nem keresztény vallásokat. És e magatartásnak köszönhetően kezdetben néhány kritika érte a papság bizonyos tagjai részéről, akik szemére vetették, hogy elhanyagolja misszionáriusi küldetését. Misszionárius ő, bizony az, de különös edzettségből, sajátos fából, olyanból, amelyből a szenteket faragják. A hívek erőszakos toborzását visszautasítva Teréz Anya ugyanakkor nem zárja ki, hogy megkeresztelje azokat, akiknek ez a kívánságuk. Ha ezt megtiltanák neki, kész lenne rá, hogy szembeszálljon. És egyébként erre kényszerül 1979-ben, amikor az indiai miniszterelnök, Morarji Desai tervbe vette, hogy elfogadtat egy törvényt a „vallásszabadságról”, amely szerint „ha valaki meg akarna térni, vagy keresztelkedni, köteles lenne előre értesíteni arról a rendőrséget”. A nacionalista miniszterelnök azzal érvelt, hogy a misszionáriusok szívesebben részesítették segítségükből azokat, akik elfogadták a keresztséget, és így a hinduk arra kényszerülnek, hogy eladják lelküket egy tál rizsért. Ez volt az egyetlen igazán komoly konfliktus a szerzetesnővér és azon ország hatóságai között, amelynek állampolgárságát felvette. Nyílt levelet küldött a miniszterelnöknek, ami érdemes arra, hogy idézzük: Amikor Isten nevében átvette megbízatását, elismerte az Ő felsőbb jogát országunkon és népeinken. Ez mily szép volt! Azonban jelenleg attól tartok, hogy nem valósítja meg, amit megígért, és népünket is féltem. Miután sokat imádkoztam és bűnbánatot tartottam, írok önnek, hogy arra kérjem önt, helyezze magát Isten jelenlétébe, mielőtt megtenné a lépést, amely lerombolhatja az örömöt és a szabadságot népünk számára. Népünk - ön jobban tudja, mint én - olyan nép, amely féli Istent, az Ő jelenlétében él. Ez a törvényjavaslat, amelyet a Parlament elé akarnak terjeszteni a vallásszabadság - 34 -

ürügye alatt, tévedés. Nincs többé szabadság, amikor senki nem választhatja, amit a lelkiismerete diktál neki. Arunachali fivéreink rettegnek. Mostanáig szent békében éltek. De mások elkezdtek vallási ürügyeket felhasználni, hogy lerombolják a szeretetet, amellyel egymás iránt viseltetnek, egyszerűen csak mert egyesek keresztények, mások hinduk, illetve muzulmánok. Istent egyesek Ishwarnak, mások Allahnak, megint mások Istennek hívják. Mi mindannyian elismerjük, hogy Ő teremtett minket arra, ami a legmagasztosabb: hogy szeressünk, és hogy szeressenek. Hazánk atyja, Gandhi azt mondta: „Aki a szegényt szolgálja, Istent szolgálja.” Szeretni és szolgálni Istent a szegényekben, íme ez egyetlen mozgatója és öröme életemnek. Így munkálkodva hirdetem Isten szeretetét és könyörületét minden fivérem iránt, aki szenved. Desai úr, és önök uraim, a Parlament tagjai, Isten nevében, ne rombolják le a szabadságot, amely mindig megvolt népünkben, hogy szeresse és szolgálja Istent lelkiismerete és hite szerint. Ne értékeljék le a hindu vallást azt állítva, hogy a szegény hindu nép eladja hitét egy tál rizsért. Soha nem láttam - és tapasztalatom nagy -, hogy egy ilyen dolog megesett volna, noha enni adunk több ezer éhezőnek, akik mindenféle valláshoz és kaszthoz tartoznak. Közülük több ezren meghaltak karjainkban, boldogan, Isten békéjében, akiben hittek. A szerzetesnővér közbenjárásának köszönhetően ezt a törvényt nem fogadták el. Az, hogy Teréz Anyának elegendő lelki tekintélye volt, hogy elvetesse azt, az azért volt, mert e téren a Nirmal Hriday-ben végzett apostolkodása kezdeteitől teljesen támadhatatlan volt. Senki sem vethette a szemére, hogy megtérést csikart volna ki egy haldoklótól. Nem volt alaptalan, hogy ezt a nagy óvatossággal jellemzett utat választotta. Hiszen már kezdettől fogva, függetlenül bizonyos konformista gondolkodású katolikusok szarkasztikus megjegyzéseitől, egy olyan környezettel is el kellett fogadtatnia magát, amely legjobb esetben is visszafogott, de többnyire határozottan ellenséges volt. Koldusok és kufárok, akiket elkergettek a Darmashalahból, ahová előzőleg betelepedtek, vad keserűséget éreztek a szerzetesnővér ellen. Ami a szomszédos Káli templom papjait illeti, meglehetősen rossz szemmel nézték ennek az asszonynak a jelenlétét, akit térítői üzelmekkel vádoltak. Ennek eredményeként, elhaladtukkor Teréz és társnői néha némi kődobálást szenvednek el, vagy inzultálják őket. Nem törődnek vele, és tovább dolgoznak anélkül, hogy úgy tűnne, észreveszik ezeket az ellenségeskedő megnyilvánulásokat. Néhány, különösképpen intoleráns hindu odáig megy, hogy meglátogatják Ahmed doktort, aki Kalighat önkormányzatának közegészségügyi illetékese, hogy megkérjék őt, adja vissza a Nirmal Hriday-nek elsődleges rendeltetését: menedékház a zarándokoknak. A köztisztviselő nem hagyta magát megtéveszteni. A panaszosok a kisujjukat sem mozdították, amikor a helyet elfoglalták a koldusok és a kufárok. Átlátja a pontos okait ennek a hirtelen ájtatossági megközelítésnek, másrészről pedig tudatában van, hogy Teréz Anya tevékenysége olyan feladatok terhét veszi le hivataláról, amelyekhez semmilyen eszköze sincs. Ahmed doktor ellátogatott tehát a Nirmal Hriday-be, gondosan felülvizsgálta, és bejelentette a kérvényezőknek, hogy megadja magát érveiknek, mihelyt ők fogják átvállalni a szerzetesnővérek által végzett munkát. Könnyen kitalálhatjuk válaszukat. Ekkor a Káli templom papjain volt a sor, hogy támadásba lendüljenek. A szerzetesnővér jelenléte a Darmashalahban számukra egyenlő volt a szentségtöréssel, és egyikük egészen addig merészkedett, hogy halállal fenyegette meg Teréz Anyát. Amikor a szerzetesnővér találkozott vele, azt mondta neki: „Ha meg akar ölni, itt vagyok, de ne ártson a többieknek. És hagyjon fel ezekkel a képtelenségekkel.” Ezzel elhallgatatta támadóját, aki visszatérvén társai közé, ezeket az egyszerű szavakat mondta nekik: „Azt javaslom, hogy ne is gondoljanak arra, hogy zaklatják őt. Húsz éve vagyok annak az istennőnek szolgálatában, akinek a képmását itt tartjuk a templomban. Nos, a nővért nézve, többször megesett velem, hogy azt gondoltam, ő Káli istennő személyesen.” Első győzelem volt ez még akkor is, ha az ellenségeskedések ettől nem maradtak abba. A béke azon a napon fog megköttetni, amikor Teréz Anya egy papot fogad a Káli templomból, aki kolerás és olyan rossz fizikai állapotban van, hogy paptársainak nincs más választása, mint hogy átszállíttassák a Nirmal Hriday-be. A szerzetesnővér csodálatos odaadással ápolta őt annak ellenére, hogy az elején a férfi különös agresszivitásról tett tanúbizonyságot irányában. Végül bocsánatot kért, és békében halt meg Teréz Anya karjaiban. Ő nem csinált mást, mint alkalmazta a tanácsokat, - 35 -

amelyeket társnőinek is adott: „Legyetek Isten jóságának élő kifejezései: Isten jósága legyen arcotokon, szemetekben, mosolyotokban, köszöntésetek melegségében. Ne elégedjetek meg azzal, hogy csupán ápoltok, a szíveteket is adjátok oda. Az önmagáért való munka olyan veszély, amely mindig leselkedik ránk. Soha nem szabad megengednünk, hogy valaki anélkül távozzék tőlünk, hogy boldogabbnak és jobbnak ne érezné magát. Minél ellenszenvesebbnek tűnik nekünk a munka és a személy, annál erősebbnek és szilárdabbnak kell lennie hitünknek, szívünknek és szívünk odaadásának a mi Urunk szolgálatára, aki a szűkölködő alakjában látogat el hozzánk.” Betűről betűre követve ezt az alapelvet, Teréz Anyának sikerült megérintenie ennek a Káli papnak a szívét, aki addig határozottan meg volt győződve arról, hogy ő testesítette meg a föltétlen rosszat. Hálája jeléül a többi pap felajánlott a Szeretet Misszionáriusai elöljárójának egy bizonyos pénzösszeget, valamint két használaton kívüli kis helyiséget, amelyek a Darmashalah mellett helyezkedtek el. Ez a gesztus véget vetett a szerzetesnővérekkel szembeni ellenségeskedő megnyilvánulásoknak. Ők attól fogva a hely összképének részei, és a járókelők nem tétováztak, hogy eljöjjenek hozzájuk, vagy hogy telefonáljanak, hogy jelezzék, ha egy nincstelen éppen haldoklik a Darmashalahtól néhány száz méterre. Teréz Anya tevékenysége kezdett ismertté válni, és sokak rokonszenvét váltotta ki. Így történt, hogy Nyugat-Bengália miniszterelnökének egyik unokahúga tevékeny együttműködését ajánlotta fel. Még azt is magára vállalta, hogy igazgatja a Nirmal Hriday-t, amikor a szerzetesnővér elutazik, hogy lelkigyakorlatra visszavonuljon egy zárdába. Pedig nem volt katolikus. Mint nagybátyja, Bidhan Chandra Roy, ő is a Bramo Samajhoz tartozott: hindu reformista mozgalom, amely a XIX. században tűnt fel Bengáliában. De megértette, hogy Calcuttában szükség van minden jószándékra, hogy felvegyék a küzdelmet a nyomorral és a reménytelenséggel szemben. Jacqueline de Decker odaadásának és egyes misszionáriusok erőfeszítéseinek köszönhetően, akik Indiában töltöttek több-kevesebb időt, Teréz Anya tevékenysége az ötvenes évek közepétől kezdve kezdett ismertté válni külföldön. Így történt, hogy a Catholic Relief Service, amely az erős amerikai katolikus közösség anyagi segítségét kezelte külföldön, úgy döntött, hogy éves támogatást nyújt a Szeretet Misszionáriusainak, amelynek tevékenységét különösen Eileen Egan követte nyomon, aki több ízben is ott tartózkodott Calcuttában. Teréz Anya az ő közvetítésével kapta első mentőautóját. Egy amerikai pap gondosan félretette tiszteletdíjait, amit azért kapott, hogy miséket celebrált az elhunytak emlékére, és ezzel a vagyonkával felszerelkezve, nagyon előnyös feltételekkel alkudhatta ki a jármű vásárlását. Ettől fogva mihelyt értesítik őket egy haldokló jelenlétéről, az ápolónők mentőautót küldhetnek érte. Teréz Anya ugyan sok időt szentelt a Nirmal Hriday-nek, azonban szerzetesközössége belső fejlődésével is tüzetesen foglalkozik. Hiszen tódulnak felé a szerzetesi életre jelentkezők, akik főként Indiából érkeznek, de ugyanakkor a világ minden tájáról is. Ahhoz, hogy kiképezze ezeket a novíciákat, szüksége volt egy lelki vezetőre, akinek kiválasztása azonban nem volt könnyű. Ugyanis a szerzetesnővérnek nagyon erős személyisége van, és mint a rend főelöljárója pontosan ismeri előjogait, még akkor is, ha ez a rend most van születőben. Vagyis a szerzetesközösség leendő mentorának rengeteg diplomáciáról és tapintatról kell tanúbizonyságot tennie. A szerzetesnővér megkérhette volna Julien Henry atyát, vagyis lelki irányítóját a Loreto House-ban, hogy töltse be ezt a tisztséget. Az atya tovább folytatta tanácsadását a klauzúrakötelezettség feloldásakor. De van Exem atyához és Fernand Périer őexcellenciájához viszonyítva a pap inkább tartózkodónak mutatta magát az új szerzetesrend tekintetében. Nem értette, hogy Teréz Anya miért döntött úgy, hogy koldusként él a koldusok között, s miért írta elő rendjének a föltétlen szegénység fogadalmát. Számára ez annyi, mint biztos bukásra ítélni önmagát. Egyébként nem tétovázott megjósolni Teréz Anyával kapcsolatban: „Lassacskán el fog tűnni.” Enyhén szólva elhamarkodott ítélet, amelyet az érdekelt valószínűleg valamelyest megbánhatott. De nem annyira, hogy az érintettet megkövesse. Közte és a szerzetesnővér között mindig megmarad e félreértés. Henry atya egészen addig megy majd, hogy azt mondja Teréz Anyáról: „Ő a föld sója, amely elkeveredik a földdel, s gazdagítja azt. Azonban makacs nő, szervezettség nélkül. Életelve így szól: »Mihelyt szükségetek van rám, hozzátok tartozom és segítek Nektek.«” A Szeretet Misszionáriusai elöljárója végül rátalált a ritka madárra egy belga pap személyében, a jezsuita Edouard Le Joly atyában, aki tisztségét mintegy húsz éven keresztül fogja Calcuttában gyakorolni, és ő lesz Teréz Anya engedélyezett életrajzírója. Már első találkozásuktól fogva Teréz Anya, utalva Henry atyával való egyet nem értésére, meghúzza számára tevékenysége határait: „Kérem önt, hogy ne avatkozzék bele a ház belső problémáiba. Mint ahogy tudja, - 36 -

bizonyos papok azt szeretnék, hogy megváltoztassam a szabályzat néhány pontját. Azt mondták nekem például, hogy függönyöket kellene fellógatnunk a közös teremben. Én nem akarom. A nővérek döntő többsége olyan parasztházakból jön, ahol nem volt függöny Nem kell jobban élnünk, mint nekik. Könyörgök önnek, hogy ne ártsa bele magát ezekbe a kérdésekbe.” Le Joly atya egyszer és mindenkorra tudomásul vette, és Teréz Anya hűséges munkatársává vált. Ami nem zárja ki bizonyos ellentétek meglétét közte és a szerzetesnővér között. Tevékenységében Teréz Anya az ösztönére bízza magát, és óvakodik attól, hogy hosszú távú terveket tápláljon. Jobban szeret eleget tenni a legégetőbb dolgoknak és alkalmazkodni a valósághoz. Amint mondja: Tevékenységeink megválasztásában sem terv, sem előre kigondolt ötlet nincs. Annak mértékében cselekszünk, ahogyan a szükségletek fölmerülnek, és ahogyan az alkalmak megnyílnak.” Amikor Le Joly atya felhívja a figyelmét, hogy minimális tervszerűség márpedig szükséges lenne, a következő párbeszéd alakul ki a szerzetes és a nővér között: - Maguk férfiak mindig a logikát keresik. Mi az intuícióra bízzuk magunkat, és gyakrabban van igazunk, mint maguknak. - Az ön intuíciója a szereteten alapszik, s gyakrabban helytálló, mint a mi érveléseink. A nővérek lelki képzését illetően Teréz Anya a csendes imára helyezi a hangsúlyt. Noha meg kell felelniük számos kérésnek, és sok időt kell a Nirmal Hriday „vendégei” gondozására szentelniük, kötelességük alávetni magukat mindennap a hosszú csendes imának, ami a szerzetesi élet alapja. Mint ahogyan Teréz Anya mondja: „Szükségünk van megtalálni Istent, és nem lehet Őt megtalálni a zajban és a nyugtalanságban. Nézzétek, hogy a természet, a fák, a virágok és a fű mennyire növekednek a tökéletes csendben. Nézzétek, hogy a csillagok, a hold, a nap hogyan mozognak csendben. Minél többet kapunk a csendes imákban, annál többet kell adnunk tevékeny életünkben. Csendre van szükségünk, hogy megérintsük a lelkeket. A lényeg nem az, amit mondunk, hanem amit Isten mond bennünk.” Majd hozzáteszi: „Elmondom újra és újra ugyanazt a dolgot: csend és szeretet. A nyelv csendje tanít meg minket leginkább arra, hogy hogyan beszéljünk Krisztussal. A szemek csendje mindig segíteni fog nekünk, hogy meglássuk Istent. Szemeink olyanok, mint egy ablak, amelyen keresztül Krisztus vagy a világ árad be szívünkhöz. Gyakran nagy bátorságra van szükségünk ahhoz, hogy csukva tartsuk.” Ebből a szempontból a Creek Lane-ről a Lower Circular Roadra való költözés hasznos volt. Mivel tágasabb helyiséggel rendelkeznek, mint a Michel Gomez által kölcsönadott lakás, a szerzetesnővérek berendeztek egy kápolnát, ahol naponta hallgathatják a misét, és imádkozhatnak külön-külön vagy közösen. Ott található a „ház Ura”, ahogyan Teréz Anya mondja. Ugyanis az Oltáriszentség itt van állandóan kitéve. A szerzetesnővér nem feledkezett meg arról sem, hogy helyet csináljon a Szent Szűznek, akinek különleges kultuszt szentel, és akinek az oltalma alá helyezi minden egyes kezdeményezését. Egyik augusztus 15-én így magyarázza társnőinek: „Ma van Miasszonyunk egyik legszebb ünnepe. Tudjuk-e valójában, miért szeretjük annyira a Miasszonyunkat? Mert Ő hibátlan tükre Isten szeretetének.” A folyosón, amely elválasztja a Nirmal Hriday két nagy termét - amelyek egyike a férfiaknak, másika pedig a nőknek van fenntartva -, található kezdettől fogva egy Mária-szobor. Nagyon egyszerű, ugyanakkor aranykorona díszíti. Ezt olyan ékszerekből készítették, amelyeket a haldoklók családjai ajándékoztak Teréz Anyának, hogy kinyilvánítsák neki hálájukat. A szerzetesnővér eladhatta volna az említett ékszereket, hogy finanszírozza tevékenységüket. De jobbnak látta másképp cselekedni, hogy megfeleljen az adományozók kívánságának, akikről azt mondja: „Azok, akiknek nem volt semmijük, egy koronát ajándékoztak a Miasszonyunknak.” És ez a korona annál is inkább értékes, mivel olyan ékszerekből öntötték, amelyeket éppannyira katolikusok, mint hinduk vagy muzulmánok adományoztak. Katolikusokról lévén szó, a gesztus megszokottnak tűnhet. Ami a muzulmánokat illeti, tudjuk, hogy az iszlámot megelőző két nagy egyistenhivő vallás örököseiként ők is tisztelik Szűz Máriát, akit Lalla Mariamnak neveznek, s aki felé a Próféta nagy tiszteletet mutatott. A hinduk részéről a gesztus kifejezőbb, és jól tanúsítja Teréz Anya tevékenységének egyetemességét. Egyetemesség, amelyet a szó minden jelentésében kell érteni. A Szeretet Misszionáriusainak tevékenysége Indiában megy végbe az összes nincstelen javára, függetlenül vallási hovatartozásuktól. E tevékenység azonban nem a rend tagjai által végzett cselekedetek egyszerű összeadása. Hozzá kell venni a szenvedő együttműködők távoli imádságait, akiknek száma növekszik Jacqueline de - 37 -

Decker türelmes munkájának köszönhetően. Még inkább, mint a nővéreknek, akik számos feladattal szembesülnek, nekik van idejük imádkozni, s a szerzetesrend lelki motorját alkotják. Egy 1955. március 9-én keltezett levélben Teréz Anya ezt mondja nekik: „Mennyire boldog vagyok, hogy számíthatok mindannyiukra! Ugyanolyan közel érzem magam önökhöz, mint a nővérekhez, akik velem élnek. Nagyon gyakran, amikor nehéz a munka, gondolok mindegyikükre, s így fordulok Istenhez: »Nézd gyermekeimet, akik szenvednek, és irántuk való szeretetből áldd meg munkámat.« Az eredmény azonnali. Láthatják: önök a mi kincsünk, a Szeretet Misszionáriusainak lelki erőműve.” A misszionáriusok egyre többen vannak. Induláskor még tizen voltak Teréz Anya körül. Az új tagok nagyon megfelelőek, s velük kapcsolatban a szerzetesnővér nem fogy ki a dicséretekből egyes levelezőpartnereinek írva: „Fiataljaink nemeslelkűsége a legértékesebb ajándék szerzetesközösségünknek és az egyháznak. Ami vonzza őket, az valami csodálatosabb, valami mélyebb, mint a munka iránti szenvedély. Megindító megfigyelni, hogy micsoda odaadással és serénységgel mondanak le ezen lányok jó anyagi helyzetükről, hogy nagylelkűen magukénak vallják szegény életünket.” E mondatokat az érdekeltek igen meglepődve olvasnák. Hiszen anélkül, hogy parancsolgató lenne, elöljárójuk végtelen igényességről tesz tanúbizonyságot irányukban. Bizonyos novíciák fájdalmasan tapasztalták meg ezt. Nem ad könnyen dicséretet, és jobb, ha társnői nem dicsekszenek el az áldozatokkal, amelyeket magukra kényszerítenek. Állandóan azt ismételgeti nekik: „Ne legyen semmiféle gőg, sem hiúság munkátokban. Ez a munka Isten műve, a szegények Isten szegényei. Adjátok magatokat teljesen át Jézus hatalmának oly módon, hogy az Ő gondolatai a ti gondolataitokká válhassanak, és hogy betölthesse művét a ti kezeitek által, hiszen mindenre képesek lesztek Vele, aki nektek adja erejét.” Ugyanakkor Teréz Anya tud meglepő reakciókat is kiváltani. Egy nap ráébred, hogy a nővérek nem esznek eleget. Minden étkezésnél joguk van három chapati-hoz, vagyis teljes őrlésű búzából készült lepényhez. Az elöljárónő bejelenti hát, hogy ezentúl négyet ehetnek belőle, ami derültségrohamot vált ki a szerzetesnővérek között. Értesülve arról, hogy Teréz Anya bejelentést kíván tenni étrendjükkel kapcsolatban, a nővérek kilencedet kezdtek Szent Józsefhez, hogy erőt adjon nekik ahhoz, hogy beérjék két chapatz-val. Teréz Anya karizmatikus személyiségként uralkodik kis világán, és vonzza mindazon fiatal lányokat, akik mély szerzetesi életre szomjaznak. Soha a legkisebb engedménybe sem fog belemenni az evilági javakról való föltétlen lemondást és a novíciáktól megkövetelt szabályzat vak betartását illetően. A nehézségeket megsokszorozva lehet hivatásokat ébreszteni. Ez a magatartás kifizetődőnek bizonyul: egy évtized alatt a szerzetesnővérek száma megtízszereződik. Ami igen szerencsés, hiszen a kis szerzetesrend tevékenysége egyre nagyobb területre terjed ki.

Ötödik fejezet AZ ÉLET MINDENEK ELLENÉRE Teréz Anya kezdettől fogva a nyomorúságos viskók gyermekeivel foglalkozott. Az ő számukra nyitott meg szinte nyomorúságos körülmények közepette egy iskolát, ahová hamarosan százával érkeztek összezsúfolódva tanulófiúk és lányok. Nekik még szerencséjük van, kiváltságosak, még akkor is, ha kényszerkunyhókban élnek. Vannak szüleik, még ha ez utóbbiak nehezen tudják is táplálni és ruházni őket. De Calcutta egyúttal és főként a néha már születésükkor elhagyott gyerekek városa. Mindennap találnak csecsemőket haldokló vagy elhunyt szüleik mellett. Másokat szemetesládákban hagy el anyjuk, és ott lelik halálukat, néha patkányok kegyetlen lakomájává válva. Végül pedig, százával kóborolnak fiúk és lányok az utcákon sovány koszt után kutatva, a járdán aludva, fedél nélkül, miközben megérkeznek a monszun várva várt első esőzései. Arra kényszerülnek, hogy lopjanak, vagy prostitúcióra adják magukat néhány rúpiáért, pénzéhes, könyörtelen kerítők hatalmában. Teréz Anya számára újabb küzdelemről van szó, amely elől nem térhet ki: „Ez idáig soha nem utasítottunk vissza senkit, és mindig tudunk helyet, ágyat biztosítani, akár csak egy gyerek számára is. Isten megadja, ami kell. Ad a virágoknak, a madaraknak, és a kisgyermekek az Ő élete. Nincs belőlük soha elég. Isten elég gazdagnak teremtette a világot ahhoz, hogy tápláljon és öltöztessen minden embert.” Ahhoz, hogy elszállásolja az elhagyott gyerekeket, Teréz Anya nyit tehát - 38 -

1955-ben egy otthont, a Nirmala Shishu Bavant (Reménység és Élet Központja) a Lower Circular Road 78. alatt, nem messze rendjének székhelyétől. Rövid időn belül kettőszáz gyereket fogadnak ott kezdetleges körülmények között, amelyek azonban végtelenül jobbak, mint amilyet azok eddig megismerhettek. Ebbe az árvaházba, amely arra hivatott, hogy mintául szolgáljon a leendő alapítványok számára Indiában vagy másutt, néha olyan gyermekeket hoznak, akiknek már csak néhány órájuk maradt hátra az életből. Szeretettel és gyengédséggel gondoskodnak róluk, és mindent megtesznek, hogy a felesleges szenvedésektől megóvják őket. Elveihez hűen Teréz Anya nem kereszteli meg ezeket a halál küszöbén (in artrculo mortzs) álló gyerekeket. Ezzel az egyház tanításához alkalmazkodik, amely nem tanácsolja, hogy feladják a legelső szentséget azoknak a lányoknak vagy fiúknak, akiknek nincs semmi esélyük arra, hogy a katolikus hitben éljenek, illetve nőjenek fel. A többi gyermeket elszállásolják, táplálják, valamint olyan nevelésben részesítik őket, amely arra hivatott, hogy lehetővé tegye számukra felnőttként megkeresni a kenyerüket. A lányok megtanulnak írni és olvasni, de gépírást, varrást és hímzést is tanulnak. A fiúk, akik szintén megtanulnak írni-olvasni, bevezetést nyernek az asztalosságba, a vasművességbe, valamint az állattenyésztésbe. Ezen árvák nagy része a Nirmala Shishu Bavanban tölti gyermekkorát és serdülőkora első éveit. Teréz Anya az intézmény működési költségeinek fedezéséhez egy eredeti módszerhez folyamodik, melyet a Nirmal Hriday együttműködőinek rendszeréről másolt. Az ötlet akkor fogalmazódott meg benne, amikor Ann Blaikie-vel, az Indiában működő brit érdekeltségek képviselőjének feleségével találkozott. E buzgó katolikus asszony jótékonysági munkákkal foglalkozik néhány hölgy társaságában, akik Calcutta európai és hindu előkelő társadalmából kerülnek ki. Teréz Anya tevékenységéről tudomást szerezve, Ann játékokat akart adományozni ezeknek az árváknak. Egy ilyen luxusköltség felesleges a szerzetesnővér véleménye szerint. Amire a gyerekeknek szükségük van, az nem a játékok, hanem ruhák és táplálék, könyvek és füzetek. Teréz Anya azt javasolja hát új barátnőjének, hogy olyan embereket vagy intézményeket gyűjtsön maga köré, akik vagy amelyek képesek egy vagy akár több gyerekért anyagi felelősséget vállalni. Az így kapott adományok fedezik az árvák nevelési és elszállásolási költségeit. Későbbiekben ezt a rendszert külföldön is kiterjesztik a kezdeményezéssel együttműködők körére, akiknek a pénze által elkerülhető, hogy a gyerekeket kiragadják megszokott környezetükből. Azonban nem elegendő pénzt adni ahhoz, hogy úgy véljük, megtettük kötelességünket. Ezek felé a helyi vagy távoli együttműködők felé Teréz Anyának egy másik kérése is van, ami egészen egyszerű, viszont rettentően nehéz kielégíteni: „Nem akarom, hogy önök nekem adják gazdagságukat. Nem akarom, hogy nekem adják a fölöslegüket. A szegényeknek nincs szükségük az önök szánalmára, sem az önök együttérzésére. A szeretetükre és a jóságukra van szükségük. Leginkább az hiányzik a szegényeknek, hogy szükségesnek érezzék magukat, hogy szeretve érezzék magukat. A szegénység által rájuk kényszerített számkivetettség állapota elkeseríti őket. Mindenféle betegségre léteznek gyógyszerek, kezelések. De amikor az ember nemkívánatos, amikor nincsenek körülötte szolgálatkész kezek, sem szerető szívek, akkor nem hiszem, hogy ez a rettenetes betegség valaha is gyógyítható lesz. Addig kell adni, hogy az már fájjon. Éppannyira lehet szenvedni az élelem utáni éhségtől, mint a szeretet utáni éhségtől. Néha könnyebb egy tál rizst adni, mint enyhíteni valaki olyannak a magányát és a kétségbeesését, akit nem szeretnek a saját családjában. A szegényeknek szükségük van rá, hogy elismerjék méltóságukat. Hálásaknak kell lennünk irántuk, amiért lehetővé teszik számunkra, hogy szolgáljuk őket. A szegények jóval többet adnak nekünk, mint amennyit mi adunk nekik.” Az együttműködő nők első csoportjának megalakulása tehát alkalom Teréz Anya számára, hogy hallassa üzenetét. Jótevőitől nem egyszerűen azt kéri, hogy segítsenek az árvákon, mint ahogy több tucat más intézmény teszi, hanem hogy szeressék őket, és hogy felismerjék bennük a szeretetre és méltóságra szomjazó emberi lényeket. Sőt, kiterjeszti ezt a tanítást minden szegényre, akivel foglalkozik, fennhangon hirdetve, hogy tiszteletre méltóak, különösképpen tiszteletre méltóak, és hogy megbecsülést és szeretetet érdemelnek. Teréz Anya, aki mélyen kötődik a világiak számára az igaz keresztény élet magját jelentő családi sejthez, távolról sem ellenzi a Nirmala Shishu Bavan némelyik árvájának indiai vagy külföldi családok által történő örökbefogadását. Az első években főként az elhagyott árvák adoptálására helyezi a hangsúlyt, mégpedig calcuttai családok által, akiknek nincs gyermekük, illetve jómódúak. Teszi ezt annál is inkább, mivel ez a politika segíti őt abban, hogy az indiai társadalomban a kasztok közötti korlátoktól még meglehetősen elterjedt előítéletekkel felvegye a harcot: „A kasztok rendsze- 39 -

re szerint ugyanis nővéreim, gyerekeink és jómagam az érinthetetlenek kasztjához tartozunk. Gyerekeink bármelyikének egy hindu család részéről történő örökbefogadása szintén valami hihetetlent képvisel. India jogszabályozását követve az adoptált gyermek az örökbe fogadó családdal hús és vér szerinti rokoni kapcsolatot nyer, amely szorosabb, mint a világ bármely más országában.” Összegyűjteni az árvákat, nevelni őket vagy örökbe fogadó családokat találni: Teréz Anya számára ez annyi, mint küzdeni az abortusz ellen, amellyel szemben mélyen ellenséges érzelmeket táplál, s ennek következtében az a híresztelés terjedt el róla, hogy konzervatív. Mivel hű a katolikus egyház hagyományos tanításához, bűnténynek tekinti a terhességmegszakítást. Egyébként szemében ez több mint bűntény. Lelki sorscsapás, amely azoknak a súlyos lelki helyzetét mutatja, akik elfogadják azt: „Ha a gazdag országokban eljutnak odáig, hogy megengedik az abortuszt, akkor én azt mondom, hogy ezen országok szegények a legszegényebbek között.” Majd hozzáteszi: „Azon ország, amely elfogadja az abortuszt, ~ lelkileg szegény ország. Az az anya, aki képes meggyilkolni a gyermekét, előnyben részesít egy újabb televíziót vagy autót egy gyermekkel szemben, akit táplálni és nevelni kell. Ha ez az anya képes megölni gyermekét, akkor hogyan ne öldökölnénk mi is egymást? Mi a különbség? Semmi. Egyetlen emberi szívnek sem szabadna arra vetemednie, hogy kioltsa az életet. Az élet Isten élete mibennünk. Ez az isteni élet benne van a magzatban. Azt hiszem, hogy azon gyermekeknek a kiáltásai, akiknek nem sikerül megszületniük, megsebzik Isten fülét. Az élet a legnagyobb ajándék, amelyet Isten az embereknek adott.” Teréz Anyának kell tulajdonítani azt a tényt, hogy ő nem várta meg a hetvenes, illetőleg a nyolcvanas éveket, hogy nyilvánosan szót emeljen az abortusz ellen, vagy hogy az elhagyott gyermekeknek menedéket biztosítva küzdjön ellene. Harca, ugyan még szerényebb léptékben, az ötvenes évek közepétől fogva kezdődött, s erőfeszítései soha nem tűntek számára elhanyagolhatónak: „Amit teszünk, az talán alig egy csepp a tengerben, de ha nem tennénk, a mi vízcseppünk hiányozna e tengerből.” Ily módon hallgattatja el a kritikákat, amelyeket különféle tevékenységei ébresztenek Calcutta egyes konformista gondolkodású katolikus köreiben. Nem bocsátják meg neki szellemi függetlenségét, sem túlcsorduló energiáját, amely csak kiemeli egyesek tétlenségét. Például az árvaházon kívül rizses fazekakat helyeztet el, hogy ételt adjon a nincsteleneknek és az éhezőknek. Ami sok, az sok - mondja egy helyi szerzetesnővér, aki azzal vádolja Teréz Anyát, hogy elkényezteti a szegényeket jótékonysági cselekedeteivel. Az illető a következő kemény választ kapja: „Míg én a szegényeket kényeztetem, maga a gazdagokat kényezteti az elitnek szánt kollégiumaiban. Isten az első, aki kényeztet minket. Miért ne utánoznám Istenemet, és miért ne adnám oda ingyen, amit ingyen kaptam?” A Loreto House egykori tanulmányi igazgatónője tapasztalatból beszél. Éveken keresztül úgy élt, mint egy kiváltságos, mielőtt Isten arra hívta volna, hogy menjen, s a slumokban gyakorolja apostoli küldetését. Azzal, hogy minden nyomorúságon segíteni igyekszik, nem tesz egyebet, mint Isten akaratához alkalmazkodik, aki szeretet, de követelmény is. Ha ez megbotránkoztat egyes jótékonykodó hölgyeket, akik megszokták, hogy ott vannak nekik az „ő” szegényeik, és hogy tudják, mire van szükségük, azzal ő nem törődik. Felette áll a kritikáknak és az előítéleteknek. Figyelemre méltó módon meg is mutatja ezt, elhatározva például, hogy tevékenyen foglalkozik a társadalom bizonyos kitaszítottjaival. Calcutta utcáin Teréz Anya léptei ugyanis találkoztak a leprásokéval, akik páriák a páriák között, mivel a hinduk számára ők a hibáikért kiérdemelt isteni büntetés áldozatai. Segíteni rajtuk tehát annyi, mint szembeszállni a gondviselés akaratával. Ez magyarázza azt a mély elszigeteltséget, amelyben ezen iszonyú csapás áldozatai élnek, és amelyet egyikük, egy calcuttai férfi így foglal össze: „Néhány évvel ezelőtt nagyon fontos ember voltam. Egy nagy irodaházban dolgoztam. Volt légkondicionálásom, és emberek lesték minden utasításomat; amikor távoztam az irodámból, az emberek meghajoltak előttem. Nagy családom is volt. De attól a naptól fogva, amikor felfedezték, hogy leprás vagyok, mindez eltűnt. Nem volt többé légkondicionálás, sem ventillátor, sem otthon, sem család.” Az ötvenes évek Indiájában éppúgy, mint általában Ázsiában, az iszonyú bacilus, amelyet a norvég Armauer Hansen fedezett fel 1874-ben, rengeteg pusztítást végez, aminek kedveznek a rossz higiéniai feltételek, amelyek között a néptömegek élnek. A betegek száma annál nagyobb, minél később jönnek rá az emberek, hogy elérte őket e csapás. A betegség lappangása ugyanis több évig eltarthat. Az áldozatokat először a kialakulatlan lepra sújtja, amely a baj első stádiuma, s amelyet pigmenttartalmát vesztett bőrfoltok fokozatos megjelenése, valamint a hő és fájdalomérzet eltűnése jellemeznek. Egy balesetnek (égés, ütés stb.) kell ahhoz bekövetkeznie, hogy a beteg tudatára - 40 -

ébredjen állapotának. A kellő időben nem lokalizált betegség leggyakrabban a bőrcsomó-képződéses lepra felé fejlődik, amit a bőr- és idegsérülések súlyosbodása jelez, majd a végzetes kimenetelkor az egész elfajul sarjadzásos, fertőző leprává. A betegség két utolsó stádiuma a betegek fizikai elváltozásában nyilvánul meg: elvesztik egy vagy több ujjukat, egyik lábukat, kezüket, orrukat stb. A leprások legrégibb idők óta a társadalom radikális kirekesztésének tárgyát képezik. A Biblia az elkülönítésüket javasolja, és például „a fehér szakállú jó császár”, Nagy Károly a Szentírásra alapozva rendelte el a leprások általános internálását. A középkorban azzal vádolják őket, hogy öszszeszűrik a levet a zsidókkal és az ördöggel, és hogy megmérgezik a kutakat, s ezért százával mészárolják le őket az 1348-as nagy pestis idején. Noha betegségük nem örökletes, leszármazottaikra gyakorta gyanakszanak. A betegségért felelős bacilus felfedezése Hansen révén, valamint a szulfamidok és a szulfonok általi kezelések kidolgozása sem szorította vissza egy jottányit sem a több évszázados népi előítéleteket, amelyek sokkalta félelmetesebbek, mint maga a betegség a kezdeti szakaszban. Mint ahogyan Teréz Anya mondja: „A legveszedelmesebb ellenség nem a lepra, hanem a leprától való félelem, ami azt szégyenteljes betegséggé teszi, és akit utolér ez a betegség azt abszurd átokkal sújtja.” A szerzetesnővér tudomására jut például, hogy öt munkást, akik azon nyomorúságos viskók egyikében laknak, ahol ő gyakorolja apostoli küldetését, kíméletlenül elbocsátottak, mihelyt munkaadójuk megtudta, hogy a baj első szimptómái sújtják őket. Ez a hír akkor jut el hozzá, amikor a francia Raoul Follereau 1954-ben útjára indítja a lepra elleni küzdelem első világnapját, és amikor Calcutta önkormányzata azt tervezi, hogy átszállítja a helyi leprásokat a Gobra negyedből, amely hagyományos lakhelyük, Bankura járás felé. Katasztrofális határozat ez, hiszen Bankura nincs ellátva vízlelőhellyel, ami lehetetlenné tesz bármiféle megelőzési vagy gondozási stratégiát. Íme egy újabb ügy a szerzetesnővér számára, akinek túláradó energiája teljes mértékben megtalálja célját. Kapcsolatba lép B.C. Roy-jal, Nyugat-Bengália miniszterelnökével, aki a néptömegekhez nagyon közel álló orvosa a szegényeknek, és aki már támogatta kezdeményezései némelyikét. Azt kéri tőle, hogy irányozza elő Bankura bekapcsolását a város vízhálózatába, s kérése különösebb nehézségek nélkül teljesül. Rosszul ismernénk Teréz Anyát, ha azt feltételeznénk, hogy beéri ezzel az eredménnyel. Nem elegendő javítani a leprások életkörülményeit. Meg kell nekik mutatni, hogy szeretik őket, és hogy teljes jogú állampolgárok. Ennek megvalósításához a Szeretet Misszionáriusai főnöknője elhatározza, hogy valami nagyot visz véghez, s így teszi érzékennyé a közvéleményt. Gyűjtést szervez hát egy különleges nap keretében, amelynek neve: Lepros Collection Day. A Szeretet nővérei kosarakkal járják a várost, amelyeket a következő felirattal díszítettek: „Jóságukkal érintsék meg a leprásokat.” Az eredmény valóságos siker. Az adományozók, akik mindenféle felekezethez, illetve mindenféle kaszthoz tartoznak, bőkezűnek mutatkoznak, sőt meglehetősen bőkezűnek. Teréz Anya eme első sikertől megerősödve Madrasba megy, hogy találkozzék egy belga orvossal, Hemeryckx doktorral, aki egy intenzív ápolási módszert dolgozott ki a mozgó klinikák hálózatának köszönhetően. Arról van szó, hogy felkeresik a leggyakrabban elszigeteltségbe taszított betegeket, s a bajt a kezdeteiben ragadják meg, hogy elkerüljék a páciensek egészségi állapotának fokozatos romlását. Néhány hónap alatt a leprásoknak nyújtott orvosi kezelés a Szeretet Misszionáriusai egyik fő tevékenységévé válik Indiában. Fogadóotthonokat hoznak létre, s Teréz Anya nem takarékoskodik erejével, szembeszállva minden tilalommal, minden előítélettel. Olyannyira, hogy maguk a betegek is elcsodálkoznak. Mivel hozzászoktak a betegségükhöz kapcsolódó előítéletekhez, nehezen sikerül megérteniük, hogy a szerzetesnővérek a betegágyuknak szentelik magukat. Az összegyűjtött pénzösszegeknek köszönhetően a szerzetesnővér létrehozhat egy várost a leprások részére Asansolban. Teréz Anya jól ismeri ezt a helységet, amely 200 kilométerre fekszik Calcuttától. Ott tartózkodott 1947-ben, amikor tuberkulózisroham érte utol. Az éghajlata különösképpen egészséges, és találhatók ott rendelkezésre álló telkek. Néhány hónap alatt felépítik a Béke Városát. Mindenre gondoltak: van kórház a betegek számára és egy iskola a gyerekeknek. Az ezen a helyen összegyűjtött 400 család mindegyike rendelkezik egy darabka földdel, valamint házzal. Támogatják őket - anyagilag és lelkileg -, hogy kis műhelyeket nyissanak, és hogy ezáltal némi anyagi önállóságra tegyenek szert, miközben kapcsolatban maradnak a világgal. Asansol hamarosan mintává válik, és számos hasonló kísérlet alapjául szolgál Indiában, ahol Teréz Anya megsokszorozza a kezdeményezéseket. - 41 -

A szerzetesnővér fokozza tevékenységét és buzgalmát, miközben a katolikus egyház olyan eseményt él meg, amely mély nyomot hagy történelmében. A II. Vatikáni Egyetemes Zsinat megnyitásáról (1962-1965.) van szó, amelyet XXIII. János pápa ösztönzött, s amelynek több határozata megütközést kelt egyes katolikusokban. A latin mint liturgikus nyelv elhagyása, a kollegialitásnak mint az egyház kormányzási mintájának megerősítése, a kinyilvánított akarat a többi - keresztény vagy nem keresztény - vallással való párbeszédre, stb.: megannyi pont, amely országonként többékevésbé erős belső vitát vált ki, valamint kis méretű szakadáshoz vezet egy nem zsinati egyház megalakításának kísérletével Lefebvre őexcellenciája, Dakar egykori érseke körül, akinek a misszionárius rendek fölötti befolyása igen jelentős volt. Teréz Anya józan gondolkodással veszi tudomásul a határozatokat. Nem ellenzi eleve a változásokat: Mivel sok baja volt az egyházi hierarchia néhány tagjával, meg van győződve bizonyos reformok szükségességéről. Más reformokat pedig gyakorlatba átültetett anélkül, hogy a világba kiáltotta volna, és anélkül, hogy megvárta volna egy zsinat megtartását. Szerzetesrendje megindulása óta a nővérek szárit hordanak, vagyis a helyi viseletet, és nem pedig a nyugati szerzetesnővérek ruháját és nagy főkötőjét. Ami a többi vallással való párbeszédet illeti, a „másik” föltétlen tiszteletben tartását, az Teréz Anya karitatív tevékenységének kiinduló alapját képezi. Egy többségében nem keresztény országban letelepedve, különbségtétel nélkül munkálkodik a hindukért, a muzulmánokért, a szikhekért és a parszikért. Azok között, akik támogatják őt Calcuttában és Indiában, éppúgy találunk katolikusokat, mint Visnu, Mohamed vagy Jehova híveit. A rendjének otthont adó épületet egy muzulmán adta el neki nagyon előnyös áron, azt mondva: „Isten adta nekem ezt a házat, visszajár Neki.” Az ökumenizmus és a vallások közötti párbeszéd terén Teréz Anya tehát jócskán megelőzte korát, teljes gazdagságukban és teljes nagyságukban megtestesítve az evangéliumi értékeket. A II. Vatikáni Zsinatnak kétségkívül szüksége lett volna őrá, de neki nem volt szüksége a II. Vatikáni Zsinatra ahhoz, hogy hű maradjon fogadalmához, és hogy kövesse Krisztus tanítását. A zsinat és határozatai tekintetében ő tehát bizonyos óvatosságról tesz tanúbizonyságot, amelyben sokan nem tétováznak a tartózkodás vagy a néma ellenségesség jegyét meglátni. Aki így tesz, az rosszul ismeri az egyház eme fegyelmezett leányát, aki föltétlen engedelmességgel viseltetik az egyház iránt. Számára az engedelmesség főerény, amely elválaszthatatlan az őszinte elhivatottságtól és az életszentségre törekvés vágyától, ami minden szerzetesi élet alapja: „Meghozni az elhatározást, hogy szentek leszünk, annyi, mint lemondani mindenről, ami nem Isten. Meztelenre vetkőztetni szívünket, és kiüresíteni mindenféle dologtól; szegénységben és lemondásban élni. Lemondani akaratunkról, hajlamainkról, szeszélyeinkről, álmainkról, és Isten önkéntes rabszolgájává ajánlani magunkat.” Az „önkéntes szolgaságnak” eme boldog elfogadása teszi, hogy Teréz Anya nem szegülhet ellen az egyháznak, a pápának és a zsinatnak. Szemében ez annyi lenne, mint mértéktelen gőgről tanúbizonyságot tenni, ami ellentétes az általa keresett alázattal. Még ha vitathatatlanul közelebb áll is Lefebvre őexcellenciája állásfoglalásaihoz, mint egy Hans Küng teológiai merészségeihez, nem száll szembe a II. Vatikáni Zsinattal. Épp ellenkezőleg, kijelenti, hogy nem kell kétségbe esni: „Nehéz idők ezek az egyház számára. Ne aggódjatok a pletykálkodások miatt. Hallani fogjátok, hogy papok és szerzetesnővérek elhagyták, és hogy szerzetesközösségek feloszlottak. De ne feledjétek, hogy ezrével vannak papok és szerzetesnővérek, akik a halálukig boldog és hűséges családot alkotnak. Ez a megpróbáltatás meg fogja tisztítani az egyházat emberi gyöngeségeitől, és szépen és tisztességesen fog kikerülni belőle.” Kettős engedelmességről van szó, amelyet saját hasznára tud forgatni. Hűsége az egyház iránt ugyanis nemcsak azt vonja magával, hogy hűséges legyen Rómához, hanem azt is, hogy aprólékosságig menően hűséges legyen rendjének szabályzatához azzal a követelménnyel, hogy semmit sem változtat rajta. Mint ahogy azt társnőinek írja 1961. január 1-jén: „Drága gyermekeim, a szabályzathoz való hűség a legértékesebb és a legkényesebb virága a szeretetnek, amelyet mi, szerzetesnővérek adhatunk a mindenható Istennek. A szabályzat Isten akaratának kifejezése: mindenhol és mindig, utolsó leheletünkig alá kell vetnünk magunkat. Hűség a legkisebb dolgokban is, de nem a saját érdekünkben, ami egyetlen kis lélek érdeke lenne, hanem a nagy szándék érdekében, ami Isten akarata. Ragaszkodnom kell a szabályzathoz, mint ahogy egy gyermek ragaszkodik az anyjához.” Ezt az érzést át tudja adni a Szeretet nővéreinek, akiknek a hite végeredményben elég erős ahhoz, hogy ne kelljen azt megerősíteni némi lelki kedveskedéssel vagy negédeskedéssel. Teréz Anya megtapasztalja ezt, és majd olyan örömmel meséli el e tapasztalatot, amelyből egy jó adag irónia és ádáz kritika sem hiányzik a zsinati álújítókkal szemben. Egyszer egy - 42 -

pap, aki teljesen odavan a legfrissebb teológiai módszerekért, azt tanácsolja neki nagy bölcsen, hogy magyarázza el a szerzetesnővéreknek minden egyes kiadott parancsnak az okát. A főnöknő rögtön meg is valósítja. Aprólékosan részletezi egy novíciának az okokat, amelyek arra ösztönzik, hogy megkérje tőle, csinálja meg ezt vagy azt a dolgot. A fiatal lány méltatlankodva reagál, majd zokogásban tör ki: „Nem azért vagyok itt, hogy ily módon kezeljenek engem. Mondj a meg, hogy mit kell csinálnom, és megteszem anélkül, hogy az okokat kérdezném.” Teréz Anya ebből levonja azt a következtetést, amelyhez ezentúl alkalmazkodni fog: „Rögtön az elején tanuljatok meg engedelmeskedni. Ez közvetlenül Istenhez fog titeket vezetni. Ne kövessétek azt a kanyargós utat, ami az élet. Létezik egy egyenes út, amely Isten szívéhez vezet. Soha, de soha nem fogtok letérni róla, soha nem fogtok hibát elkövetni, ha megértitek a különbséget. Az elöljáró, aki azt mondja, hogy tegyétek ezt vagy azt, tévedhet. Én is követhetek el hibát azt mondva a nővéreknek, hogy menjenek ide vagy oda, tegyék ezt vagy azt. De az a nővér, aki elvégzi, amit mondok neki, tévedhetetlen.” Teréz Anya teljesen tudatában van a főnöknő szerepe fontosságának egy szerzetesrendben, valamint a tökéletes egységnek, aminek közte és a nővérei között léteznie kell. Az egységnek és a szeretetnek. Ezt meg is mondja nekik 1961. április 22-én: „Amikor az égbe fogtok menni, a mi Urunk nem fogja tőletek megkérdezni: »A főnöknője szent volt, intelligens, megértő, vidám stb.?« Hanem egyetlen dolgot fog kérdezni tőletek: »Hogyan szerethetitek Jézust, akit nem láthattok, ha nem szeretitek a főnöknőt, akit pedig láttok«? Amikor az ördög haragszik Isten szeretetének munkájára, és nem tudja, hogyan rontsa azt el, akkor megpróbálja tönkretenni az eszközöket, és így közvetetten elrontani Isten munkáját.” Sokkal inkább, mint a részleteket érintő reformok, a zsinat nyomán megjelent teológiai újítások bosszantják - enyhén szólva - a szerzetesnővért, aki számára gyermekkora katekizmusa mindig igaz marad. Nem nagyon értékeli, hogy egyesek megkísérlik megédesíteni a bűn fogalmát, és például a bocsánatos bűnről szóló egykori tanítást úgy tekintik, mint megannyi elavult üres szóbeszédet. Számára a bocsánatos bűn nem elhanyagolni való: „Ha határozottan megengedett, és mindennapi kenyérré válik, akkor lelki vérszegénységet okoz, s a lelki élet felmorzsolódik és szétporlik.” De ez még semmi azokhoz az eszmékhez képest, amelyeket egyes egyházi személyek terjesztenek, akiket. egészen friss bizonyosságaik vérteznek fel. Teréz Anya egy nap majd elájult a méltatlanságtól, amikor hallja, hogy egy nemrég szentelt pap azt magyarázza nővéreinek egy „oktatás” során, hogy hasztalan volt térdhajtást végezni az Oltáriszentség előtt, amikor beléptek a kápolnába, mert Krisztus jelenléte csupán a mise és a szentáldozás idejére korlátozódik. A pap a szerzetesi engedelmesség gondolatát is támadja. Miután a pap elmondta beszédét, szeretetteljesen megköszönik neki: „Nem szükséges, hogy megint eljöjjön”. Majd Teréz Anya elmagyarázza társnőinek: „Egy fiatal, tapasztalatlan papot hallottatok az imént. Most elmondom nektek, mi az egyház hagyományos tanítása.” Felhasználja ezt az incidenst, hogy világossá tegye rendje állásfoglalását a II. Vatikáni Zsinat határozataival szemben: „Az egyház megújulást akar. Márpedig a megújulás nem néhány szokás és ima megváltoztatását jelenti. Éppen ellenkezőleg, a megújulás, hűség a konstitúció szellemében, olyan szellem, amely a szentséget szegény és alázatos élet által, őszinte és türelmes jótékonyság gyakorlásával, s a szív nagylelkű áldozata által keresi, és amely a tisztaságban és a gyermeki ártatlanságban találja meg kifejeződését.” Megannyi gondolat, melyeknek védelmére kel egy levélben, amelyet 1963 karácsonyán írt Skopje, vagyis szülővárosa papnövendékeinek. Nem remélt alkalom ez számára, hogy megbizonyosodjék róla, nem felejtette-e el teljesen a szerb-horvátot, és főként hogy védelmébe vegye az egyház egységét: „Kedves szeminaristák, ne feledjétek, hogy az Úr hívott meg benneteket, és kiválasztott titeket, hogy egy nagy családdá váljatok.” Teréz Anya tartózkodása a zsinati határozatok iránt jó részt abból ered, hogy a hatvanas évek közepén szembe kell néznie a műve növekedése által felvetett számos problémával. Míg a többi szerzetesrend az elhivatottságok ritkulása ellen küzd, és keményen hadakozik, hogy továbbra is fennmaradjon, a Szeretet Misszionáriusai javában terjeszkednek. Már hosszú ideje Teréz Anya azért tesz erőfeszítéseket, hogy a calcuttai egyházmegyén kívül nyithasson házakat, mivel a haldoklók, az elhagyott gyerekek és a leprások egész Indiában nagy számban vannak. Márpedig az egyházjog megtiltja bármely egyházkerületi szerzetesrendnek - ami a Szeretet Misszionáriusainak a státusa akkoriban -, hogy az alapítását követő tíz esztendőn belül másik egyházmegyében alapítson otthonokat. Bölcs elővigyázatosság ez, hiszen mindegyik ház élén olyan főnöknőnek kell állnia, akit nem néhány hónap alatt képeztek ki. Hosszú évek kellenek, s ez vonatkozik a Teréz Anya által társnői - 43 -

között felfedett kivételes személyiségekre is. Ebben a kérdésben Calcutta érseke, Fernand Périer őexcellenciája, aki pedig támogatja a szerzetesnővért, hajthatatlannak mutatkozik. Rendszeresen vétót emel a rend újabb házának a calcuttai egyházmegyén kívül történő megnyitása ellen. Teréz Anyának először bizonyítania kell, valamint megmutatnia, hogy jól kézben tartja szerzetesközösségét. Le Joly atya és van Exem atya nem minden nehézség nélkül igyekeznek megzabolázni az elöljárónő lelkesedését és szenvedélyes tenniakarását. Kitéve magukat haragjának és durva elutasításának. Hiszen Teréz Anya meg van győződve annak szükségességéről, hogy rendjének növekednie kell, és tevékenységét ki kell terjesztenie India más régióira. Igaz, hogy számos helyi érsek, akiket tájékoztattak a Szeretet Misszionáriusai calcuttai tevékenységéről, kész arra, hogy fogadja őket egyházmegyéjében. Aktívan nyomást gyakorolnak ilyen irányban Fernand Périer őexcellenciájára, aki elég intelligens, hogy engedjen a vele egyenrangú egyházi méltóságoknak, aprólékosan betartva az egyházjog által előírt határidőket. 1959-ben, szerzetesközössége tizedik évfordulójának előestéjén, Teréz Anya megnyithatja Ranchiban, a Chota Nangpur misszióban, a calcuttai egyházmegyén kívüli első házát. Egy hónappal később egy másik ház nyílik Delhiben, az ország politikai fővárosában, a helyi érsek, Joseph Fernandez őexcellenciája kezdeményezésére. A férfi, aki az egyházmegye egykori általános helynöke, majd Calcutta segédpüspöke, jól ismeri Teréz Anyát és munkásságát. Tudja, hogy a Szeretet Misszionáriusai nem lesznek hasztalanok városában, amely felé tízezrével tódulnak a parasztok, a falvakból való tömeges elvándorlás következtében. Az indiai hatóságok is tudják ezt, és nem véletlen, hogy a miniszterelnök, a „bölcs” Nehru személyesen vesz részt a hely felavatásán. Azon a napon Teréz Anya ellenvetést nem tűrő hangon fordul hozzá és a meghívottakhoz: „Először menjünk üdvözölni a ház urát!” Nehru és az őt körülvevő magas beosztású köztisztviselők serege a kápolna felé tartanak. Ott, egy nem éppen tökéletes minőségű Krisztus-kromolitográfia előtt a miniszterelnök összekulcsolt kézzel meghajol a hagyományos hindu üdvözléshez, a renam-hoz. A gyerekek, akik az otthonban vannak elszállásolva, imákat és kis áldozatokat ajánlanak Istennek, hogy viszonzásul azt kérjék tőle, áldja meg azt az embert, aki az ország sorsa felett elnököl. Ez utóbbitól Teréz Anya megkérdezi: - Uram, akarja, hogy feltárjam önnek, mi a munkám? - Nem, Anyám, nincs rá szükség. Tudom, hogy mit tesz, és ez az oka annak, hogy eljöttem. 1960-ban Teréz Anya egy új házat nyit meg Jansiban, melyet egyéb alapítások követnek Agrában, Ansasolban, Ambalában 1961-ben, Amravátiban, Bhagalpurban, Bombayben 1962-ben, Patnában 1963-ban, majd Paringárban, Janshedpurban, Vecchióban, Goában, Darjeelingben 1964-ben. Minden egyes alkalommal Teréz Anyát a helyi püspökök kérték fel, kivéve Bombayben, India kulturális nagyvárosában. Valerien Gracias őexcellenciája, a város érseke, az első indiai állampolgárságú bíboros hallgatásán elcsodálkozva, a szerzetesnővér azt a magyarázatot kapja Le Joly atyától: „Ne várja, hogy Valerian Gracias őexcellenciája felkérje önt. Nem fog elsőként jelentkezni. Nagyon fontos személyiség, az egyház egyfajta fejedelme. Azt tanácsolom, hogy írjon neki, és ajánlja fel szolgálatait.” Teréz Anya beleegyezik, és ír néhány sort - részéről ez nagy engedmény -, aminek köszönhetően kellő formában felkérik, hogy nyisson egy házat Bombayben. A kezdeményezésről sokat cikkeznek, hiszen Teréz Anya Bombaybe érkezésekor kiváltotta az indiai sajtó haragját, amikor kijelenti: „Bombay nyomorúságos viskói még rosszabbak, mint amilyenek Calcuttában találhatók.” Becsmérlőinek, akik azzal vádolják, hogy beárnyékolja a város képét, visszavág, megmutatva tökéletes helyismeretét: „Calcutta nyomorúságos viskóinak legnagyobb része egyemeletes. A friss levegő be tud hatolni a lakásokba. Nincs zsúfoltság. A gyerekeknek nagyobb tér áll rendelkezésükre, hogy ugrándozzanak. Ezzel szemben Bombay egy sziget, shawl-jai (nyomorúságos viskói) gyárak közelében találhatók, és éppannyira ritka, mint drága telkeken épülnek. Ezért három, sőt négy emeletesek. Nincs folyóvíz, és túl keskeny lépcsőházakban kell felvinni a vizet. A szellőzés rossz, a gyerekeknek egyáltalán nincs helyük, hogy a szabadban játszhassanak.” A rend házainak megsokszorozódása Indiában csupán egy nagyobb terv része. Teréz Anya arról álmodik, hogy kiterjessze tevékenységét Indián kívülre a többi kontinensre. Márpedig ehhez végleges engedélyt kell kapnia szerzetesrendje számára. Ezért 1960 novemberében elutazik Rómába, miután rövid ideig az Egyesült Államokban tartózkodott. Ez az első alkalom 1929 óta, hogy elhagyja Indiát, és találkozhat Szent Péter városában bátyjával, Lázárral. Ő ott él száműzetésben a Második Világháború vége óta, hiszen I. Ahmed Zog király egykori táborsegédje nem térhet haza a kommunista Albániába, amelyet Enver Hodzsa irányít. Az egymásra találás megindító, főleg Lázár - 44 -

számára, aki észreveszi, hogy nővére, ahogy öregszik, egyre inkább hasonlít anyjukra, Dranára. Teréz boldog, hogy találkozik fivérével, azonban Rómában meglehetősen elfoglalt. Mivel a pápa nem tudja fogadni, ezért hosszú megbeszéléseket folytat a Népek Evangelizációjáért Szent Kongregáció prelátusaival, amely azóta Hitterjesztési Kongregációvá alakult. A szerzetesnővér és vatikáni beszélgetőpartnerei nincsenek egy hullámhosszon. Pedig az utóbbiak túláradó jóakaratról tesznek tanúbizonyságot. Miután a delhi pápai követ, Knox őexcellenciája tájékoztatta őket Teréz Anya tevékenységéről, 25 000 dolláros negyedéves támogatást akarnak felajánlani neki a nővérek tartására és a noviciátus működési költségeire. A Szeretet Misszionáriusai főnöknője számára szó sem lehet róla: „Nem akarok semmiféle anyagi biztonságot a nővérek számára. Nem akarunk sem bankszámlát, sem semmilyen biztos eszközt a megélhetésünkhöz. Az isteni Gondviselésbe vetett egyedüli reménnyel kell belevágnunk. Számunkra a legnagyobb veszély az lenne, ha gazdaggá válnánk.” Majd hozzáteszi: „Szükségünk van a szegénységre, hogy anyagi és lelki szempontból szabadon élhessünk. Ahhoz hasonló szabadságra van szükségünk, amilyen körül vesz minket, hogy ne váljunk a gazdagság rabszolgáivá. Senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy meggazdagodjék. Nekünk csak a szegénységnek kell szentelni magunkat. Krisztus a szabadságot választotta. Ha mi Krisztusé akarunk lenni, nekünk is szegényeknek kell lennünk.” Teréz Anya végül nem fog szabályzata ellenére cselekedni a római pénzalapok elfogadásával, hiszen a szegényekre és a leprásokra fordítják majd azokat. Ami azt az óhaját illeti, hogy házakat nyithasson Indián kívül, tudtára adták, hogy az egyházban küszöbön álló változások többletmunkát adnak a pápai kormánytestületnek, s az nem tudja pillanatnyilag tanulmányozni az ügyet. Három évvel később semmi sem változott, míg Teréz Anyának új problémával, a szerzetesrendjébe felvett testvérek egyházjogi helyzetével kell szembenéznie. Nincsenek sokan, összesen nyolcan, a novíciusok, posztulánsok és fogadalmat tett nővérek szülei vagy fivérei ők. Társadalmi munkában dolgoznak a Nirmal Hriday-ben, azonban ezek a világi személyek arról álmodnak, hogy szerzetesek lehessenek. De nem a meglévő rendekben. Apostoli küldetésüket Teréz Anya mellett szeretnék gyakorolni egy férfi szerzetesrend keretében, amelyet a Szeretet Misszionáriusaihoz csatolnának. Márpedig az egyházjog megtiltja, hogy nő legyen egy férfi közösség elöljárója. E kialakulófélben lévő testvérközösség irányításához Teréz Anya először Calcutta jezsuitáinak tartományfőnökére, Robert Antoine atyára gondolt. Ő nem zárkózik el, de a jezsuitarend generálisának elutasításába ütközik. Azt a megbízatást kapja, hogy Calcuttában a Jadavpur egyetem öszszehasonlító irodalom szakának igazgatója legyen. A nyomorúságos viskók realitásától igen távol eső egyetemi foglalkozás ez, amihez azonban több tehetséget mutat. A jezsuita meghajlik elöljárói akarata előtt. Teréz Anya tudomásul veszi döntését. Ami nem akadályozza meg abban, hogy tovább kutassa a ritka madárkát. Végül megtalálja egy másik jezsuita, az ausztrál származású Ian TrawersBall személyében. Ranchiban szentelték, vagyis ott, ahol Teréz Anya ugyanazon a napon nyitott otthont, amikor Calcutta székesegyházában egy egyházi szertartás a helyi férfi testvéri közösség kezdeteit jelezte. A szerzetesnővérrel folytatott néhány megbeszélés meggyőzte őt arról, hogy rendelkezésére álljon. Elöljárói nem gördítenek akadályt terve elé, így a város érsekének, Alberto D'Souza őexcellenciájának jóváhagyásával csatlakozik Calcuttában a másik nyolc testvérhez. Helyzetük az egyház tekintetében továbbra is tisztázatlan marad. Ian Trawers-Ball atyának - Teréz Anyához hasonlóan - engedélyezték, hogy ideiglenesen mentesüljön a klauzúra kötelezettsége alól. Társai azonban még mindig világiak. VI. Pál 1964 novemberében Indiában tett látogatása a Bombayben tartott eucharisztikus kongresszus alkalmából, értékes támogatásnak bizonyul Teréz Anya számára. A pápa elhatározta, szakítva elődei magatartásával, akik már legalább egy évszázada nem hagyták el a Vatikánvárost, hogy találkozik a hívekkel. Valóságos forradalom ez, amely vonzza a tömegeket. Teréz Anya számára a pápa látogatása kivételes alkalom, amelyen örömmel venne részt. Nővéreivel szándékában áll, hogy jelen legyenek az ünnepélyes misén, amelyet VI. Pál a bombayi nagy stadionban fog celebrálni. A dolgok másképp alakulnak. Útban a ceremónia felé Teréz Anya szembetalálkozik egy igen rossz állapotban lévő idős házaspárral. A férj szeme láttára hal meg. A szerzetesnővér gyönge vállain viszi el az asszonyt az otthonig, aki néhány nap múlva szintén meghal.

- 45 -

Krisztus helytartója és egy szenvedő lény között, akinek fájdalma az Úr szenvedését idézi fel, egy pillanatig sem tétovázott. Egyszerűen csak tette a kötelességét. Tudja, hogy lesz még alkalma arra, hogy találkozzék a pápával. Az utóbbi jól ismeri a Szeretet Misszionáriusainak és főnöknőjének tevékenységét. A pápai követ, Knox őexcellenciája hosszan beszélt neki arról. A pápa érdeklődése pedig annál is inkább megnőtt, mivel Bombayben való tartózkodása során a helyi hatóságok bemutattak neki néhány gondosan megválasztott emberbaráti intézményt, mellőzve a Szeretet Misszionáriusai házát. Attól tartottak, hogy túl nagy nyomort mutatnának meg, amely ártana országuk hírnevének. VI. Pál túl kifinomult diplomata ahhoz, hogy ne értené ezt a törekvést, s hogy ne hajolna meg előtte. Azonban szándékában áll, hogy jelképesen is kinyilvánítsa Teréz Anya felé azt a figyelmet, amelyet munkássága iránt tanúsít. Ezért elhatározza, hogy neki adományozza az útjaihoz használt fehér Lincolnt, amely egy gazdag amerikai katolikus adománya volt. Tudja, hogy a szerzetesnővér nem fogja ezt a luxusautót a maga vagy a rendje számára használni. Azonban eladhatja, és így szert tehet pénzre, amiből finanszírozhatja egyes tevékenységeit. VI. Pál nem tévedett. Az autót hamarosan szerencsejátékra teszik fel, ahol minden sorsjegy 100 rúpiába kerül. Ily módon Teréz Anya közel 450 000 rúpiát gyűjt össze, s egy hindu, aki tíz sorsjegyet vett, válik a pápai autó boldog tulajdonosává. A pápa gondoskodása nem korlátozódik erre a jelképes gesztusra. VI. Pál Calcuttából való visszatérésekor közbenjár a pápai kormánytestületnél, és 1965 februárjában Teréz Anyát tájékoztatják, hogy megadták neki a decretum laudis-t. Ez a szöveg engedélyezi a Szeretet Misszionáriusai szerzetesközösség jóváhagyását és érvényességét az egész egyházra nézve, és megadja neki a jogot, hogy letelepedjen „bármely egyházmegyében vagy országban, ahol az egyházi hatóságok beleegyeznek, hogy fogadják”. Teréz Anya szerzetesrendje pápai jogúvá válik, s a pápa közvetlen fennhatósága alá kerül. Ez igen hasznos oltalom, hiszen Teréz Anya számíthat VI. Pál állandó támogatására, aki szemében a szerzetesnővér az egész egyház számára példakép. Ezáltal egy újabb szakasz zárult le, amely bizonyítja Teréz Anya művének kisugárzását. Személye egyébként egyre ismertebb Nyugaton. A pápa indiai útjának alkalmával számos újságíró használta ki ott-tartózkodását, hogy hosszú riportokat szenteljenek a Nirmal Hriday-nek, anélkül hogy a szerzetesnővér felkérte volna őket. Számára teljesen ismeretlen annak a gondolata, hogy a médiában jelen legyen, és mindig is ódzkodni fog attól, hogy interjúkat adjon. Ez nem tántorítja el az érdekelteket, akik számára Calcutta nyomorúságos viskóinak leírása „ígéretes” téma. A cikkek, amelyek 1964-ben és 1965-ben megjelennek e témában, és amelyek kiemelik Teréz Anya fáradhatatlan tevékenységét, lehetővé teszik számára, hogy jelentősen megnövelje a külföldi együttműködök számát, s egyszersmind az adományok mindig szívesen látott növekedését eredményezik. A testvérek kérdése eldöntetlen marad. 1965 márciusától fogva a nem hivatalos kis szerzetesközösség élére Ian Trawers-Ball kerül, aki időközben felvette az André keresztnevet. A jezsuita kitűnő viszonyban van Teréz Anyával, aki nem tétovázik azt mondani: „Ez különös. Különbözőek vagyunk. Jóval kiválóbb nálam. Ő nagyon jó.” Mindketten meg vannak győződve annak szükségességéről, hogy alapítani kell a Szeretet Misszionáriusai számára egy férfi ágat, amelynek alapszabálya a Teréz Anya által 1950-ben szerkesztett szabályzatról lenne másolva. A hierarchia viszont tartózkodóbb. Teréz Anya aktivizmusa félelmet kelt egyes főpapokban. Mások attól tartanak, hogy a szerzetesnővér túl erős személyisége nehogy a rend fejlődésére káros súrlódásokat okozzon közte és André testvér között. E témában bőséges levelezés folyik Calcutta és Róma között. Végül 1967 márciusában a Vatikán engedélyezi „a Szeretet Misszionárius Testvérei szerzetesrend egyházmegyei szintre való emelését”, amelynek a végleges alapszabályát André Trawers-Ball, van Exem atya és Teréz Anya állították össze. Női szerzetestársaikkal ellentétben, a testvérek nem hordanak sajátos viseletet. Egyedül az ingre vagy a pulóverre erősített kis kereszt jelzi, hogy szerzetesek. André testvér határozott így, Teréz Anya véleménye ellenére, azzal érvelve, hogy Krisztus ugyanolyan ruhákat hordott, mint tanítványai. Először a Shishu Bavanban szállásolják el őket, azután beköltöznek egy házba a Marsalala Row-n, és 33-an, amelyből 11 a noviciátusát kezdi, központokat nyitnak meg Dumdumban, a repülőtér közelében, Howrahban, a központi pályaudvar közelében, és Titagarhban. Haldoklókkal, elhagyott gyerekekkel és leprásokkal foglalkoznak, miközben a legszigorúbb szegénységben élnek. Teréz Anya számára ők a jövő jele: „Olyan korszakban, amikor egyesek a hivatások válságára panaszkodnak, és azt mondják, hogy a mai fiatalok nem hajlandóak arra, hogy alázatos, szegény, engedel- 46 -

mes életet éljenek, én nem látom, hogy ez így lenne. Kérjétek meg őket arra, hogy tegyenek valami nehéz dolgot Jézusért, és önként fognak jelentkezni!” S Teréz Anya ebből arra a következtetésre jut, hogy példájuknak a női szerzetesrendjére is érvényesnek kell lennie: „Sokkal több nővérre van szükségünk, hogy új házakat alapítsunk.” S ettől fogva erőfeszítéseit ennek szenteli.

Hatodik fejezet ANYA HATÁROK NÉLKÜL Teréz Anya, miután engedélyt kapott Rómától, hogy házakat nyisson Indián kívül, 1965-től kezdődően teljesítheti az ilyen irányú kérelmeket, amelyekkel különböző püspökök fordulnak hozzá. Némelyek hallottak róla a zsinat során, ahol az indiai pápai követ, Knox őexcellenciája, Melbourne leendő érseke dicsérte a Szeretet Misszionáriusai által elért eredményeket. Knox őexcellenciája legkitartóbb beszélgetőpartnerei között volt Benitez excellenciás, Barquisimeto püspöke Venezuelából. Egyházmegyéje papok és szerzetesnővérek égető hiányában szenved, a lakosság pedig rendkívüli nyomorban él. Ő volt az első, aki felkérte Teréz Anyát, hogy nyisson házat hazájában. Teréz Anya, mihelyt megkapta a pápai kormánytestülettől a decretum laudis-t, amely engedélyezi számára, hogy a világon mindenütt gyakorolja tevékenységét, repülőre száll Latin-Amerika felé, hogy aprólékos felmérést végezzen a helyszínen. Ugyanis a Szeretet Misszionáriusai főnöknője, miközben azt kívánja, hogy rendjét az összes kontinensen elterjessze, nagyon igényesnek mutatkozik a hozzá címzett kérelmekkel szemben. Nem akar házakat nyitni azért az egyszerű örömért, hogy a számokkal játszhasson. Ezt meg is mondja: „Oda megyünk el, ahol a legnagyobb a lelki szükséglet, oda, ahol a legtöbb munka van, ahol az emberek késznek mutatkoznak a vallásoktatás és a szentségek befogadására. Oda megyünk el, ahol a legszükségesebb az egyház jelenléte, oda, ahol nincs jelen, illetve nem eléggé.” És, hogy eltántorítsa az alkalmatlankodókat, három további feltételt támaszt e mellett az első követelmény mellett: „Szükséges, hogy a nővérek a szegények között tudjanak dolgozni - mindenütt élnek szegények, még az állítólagos gazdag országokban is, úgy mint Franciaországban, Németországban, Angliában és az Egyesült Államokban. Szükséges továbbá, hogy a nővérek elegendő idővel rendelkezzenek a közös és egyéni imádsághoz, és végül, hogy számíthassanak egy szilárd doktrinájú és erkölcsű pap lelki segítségére.” Venezuelában Teréz Anya hamar megállapítja, hogy ténylegesen szükség van őrá, illetve rendjére. Otthon nyílik tehát Coróban, Yaracuy államban. Mindez némi nehézséget és félreértést von maga után. A helység katolikus jólelkei ugyanis nem igazán tudják, kivel lesz dolguk. Bőkezű adományozók hűtőgépet, mosógépet és bútort ajándékoztak a Szeretet Misszionáriusai számára a házukhoz. Azt hitték, hogy jól cselekszenek. De adományaikat azonnal visszaküldik. Teréz Anya dühösen kijelenti mindazoknak, akik csak hallani akarják: „A szegények kézzel mossák a szennyesüket, nincs hűtőgépük és még kevésbé kényelmes bútoraik.” Az incidens sok kommentárt vált ki, de üdvös. Ezentúl a Szeretet Misszionáriusai mindenhol, ahol letelepednek, biztosítva vannak arról, hogy ismerik rendjük szabályát, és hogy semmilyen tévedésre nem kerül majd sor. Mindenhol, ahol csak letelepednek, úgy élnek, mint calcuttai társnőik, beérve a legszükségesebbel, és úgy vélekedve, hogy az már így is túl sok. A corói nővérek alighogy megérkeztek Indiából, gyorsan munkához látnak. Tennivaló akad bőven. Éppúgy, mint Calcuttában, a szegényekkel, az árvákkal, a betegekkel és az elszigeteltekkel foglalkoznak. Azonban át kell hidalniuk a helyi paphiányból adódó problémát. Sok plébániának már évek óta nincsen a teendőket ellátó papja, és ily módon a katolikusok meg vannak fosztva a szentségektől. Benitez őexcellenciája jóváhagyásával a szerzetesnővérek látják el a kápláni és hitoktatói tisztségeket. Mint ahogy azt egyikük mondja: „Venezuelában szinte papok vagyunk, mert mindent elvégzünk, kivéve a gyóntatásokat és a misék celebrálását. A munka csodálatos.” A rend e kiterjesztése nem marad észrevétlen. 1965-ben, VI. Pál indiai látogatása során Teréz Anya, mint ahogy mondtuk, hosszú idő óta első ízben került szembe a sajtóval. Neki, a zágrábi katolikus újság egykori önkéntes tudósítójának válaszolnia kell, volt „kollégái” felkéréseire. Egyikük, a BBC sztárműsorvezetője, Maicolm Muggeridge valami újat kísérel meg: riportot akar forgatni a Szeretet Misszionáriusairól Teréz Anya tevékeny részvételével. Ez a gondolat akkor fogalma- 47 -

zódott meg benne, miután a Look magazin nagyon hosszú cikket szentelt a szerzetesnővérnek egy meglehetősen figyelemfelkeltő címmel: „Hogyan lesz valakiből szent asszony?” Malcolm Muggeridge Westminster érsekének, Heenan bíborosnak ajánlólevelével a zsebében elrepül Calcutta felé az első helyszíni szemlére. Teréz Anya kezdetben inkább tartózkodónak mutatkozik tervével szemben. Nem szeretné a kamerák előtt mutogatni magát, sem munkásságáról vagy saját magáról beszélni. Végül elfogadja, de zúgolódva, feltételeket állítva: „Ha ez az adás segíti az embereket abban, hogy jobban szeressék Istent, akkor megcsináljuk. De a testvéreknek és a nővéreknek is részt kell venniük benne, mivel ők azok, akik dolgoznak.” Majd hozzáteszi: „Let's do something beautiful for God” (Tegyünk valami nagyon szépet Istenért). Később e mondat válik a Malcolm Muggeridge által készített műsor és a könyv eredeti címévé. Az újságíró néhány hónappal első látogatása után egész forgatócsoportjával tér vissza Calcuttába. Kezdetét veszi a forgatás. Teréz Anya ösztönszerűen megtalálja a megfelelő szavakat, hogy felidézze szerzetesközössége tevékenységét: „Nincs adottságom ahhoz, hogy nagyban csináljam a dolgokat. Ami fontos számunkra, az az egyén. Ahhoz, hogy szeressünk egy személyt, egészen közel kell kerülni hozzá. Hiszek a személyek közötti kapcsolatban; számomra mindegyik személy Krisztus, és mivel Jézus egyedüli, számomra az adott személy is egyedüli a világon. Nem tömegeket ápolok, hanem csak személyeket. Ha a tömegeket nézném, soha nem kezdeném el.” A szerzetesnővér ugyanakkor elkerüli a személyeskedés csapdáját. Amikor a rendező kérdésekkel ostromolja személyét illetően, majd azt sugallja neki, hogy írja meg életrajzát, ő nem kevés iróniával vág vissza: „Krisztus élete nem került megírásra életében, ugyanakkor a lehető legjelentősebb művet teljesítette be: megváltotta a világot, és megtanította az emberiségnek, hogy szeressék Atyját. Ez a mű az Ő műve, és hogy az is maradjon, nekünk csak eszközöknek kell maradnunk, be kell tölteni feladatunkat, majd távoznunk kell.” A forgatás előrehaladtával Malcolm Muggeridge, a nagy tapasztalatú újságíró kénytelen megállapítani, hogy egy rendkívüli személyiséggel van dolga, aki Isten oltalma alatt áll. Calcuttában filmezni nem magától értetődő dolog. A levegő nagyon nedves, aminek következtében érintkezési hiba adódhat, s ez árthat a képek minőségének. Ráadásul a Nirmal Hriday egy eléggé sötét épület. A fény nehezen hatol be, és minden adott ahhoz, hogy a legügyesebb világosítót is eltántorítsa. Az operatőr meg van győződve arról, hogy lehetetlen lesz az elfekvőben filmezni. Pedig a rendező ragaszkodik ahhoz, hogy a filmszalagon megörökítse azt a képet, amint Teréz Anya éppen egy haldoklót csillapít. A kamera elkezd búgni. Amikor Malcolm Muggeridge visszanézi az eredményt, a ritka intenzitású és rendkívüli fényességű pillanatot, meg kell adnia magát a nyilvánvaló tény előtt, amely aligha mindennapos: „Azt gondolom, hogy felvettük az első hiteles fényképészeti csodát!” A műsor, amelyet egy nagy nézettségű időpontban sugároz a BBC, valóságos siker, és noha nem történt felhívás anyagi támogatásra, közel tízmillió forintnyi adományt hoz a Szeretet Misszionáriusai főnöknőjének. A pénz jókor jön, hiszen Teréz Anya bővelkedik újabb tervekben. India és Latin-Amerika után végre eljött az idő számára, hogy más kontinensek iránt érdeklődjék, beleértve szülőföldjét, Európát, amelyről pedig naivan azt hiszik, hogy elkerüli a szegénység és a nyomor. VI. Pál meghívja őt, hogy látogassa meg Rómában 1968 márciusában. A pápai kormánytestület gondosan intézte a dolgokat. A pápa leveléhez egy Calcutta-Róma-Calcutta menettérti repülőjegyet mellékeltek, valamint egy 1000 dolláros összeget, amelyet azonnal felhasznál a szegények javára. 1968. augusztus 22-én Teréz Anya repülőre száll Olaszország felé Frédéric nővér társaságában. Tudja, hogy ez az utazás lehetővé fogja tenni számára, hogy viszontlássa fivérét, Lázárt, aki feleségével együtt Rómában él. Bátyja mindig azon töpreng, milyen újabb meglepetést tartogat számára húga. Egy nap, Fiumicino repülőterén, a szerencsétlennek minden diplomáciai készségére szüksége volt, hogy lecsillapítsa az olasz vámosok dühét, amikor Teréz Anya és társnői megkísérelték felvetetni poggyászaikat, és túljutni a vámellenőrzésen. E poggyászok ugyanis rosszul fonott szegényes szállítókosarak és spárgával úgy-ahogy összekötözött kartondobozok elképesztő sora volt. Ez alkalommal Lázár fellélegezhet. Őszentsége meghívottjaként Teréz Anyát úgy fogadják a repülőtéren, mint egy hivatalos személyt. Csak kevés időt tud fivérére és annak családjára szánni. A pápa ugyanis nagyon gyorsan találkozni óhajt vele, hogy elé terjesszen egy ötletet, amelyet mindenki más furcsának találna: otthont nyitni az örök városban. Teréz Anya néhány nap gondolkodási időt kér, majd fehér és kék száriba öltözve bejárja az olasz főváros utcáit. Egy újabb audiencia során csak meghajolni tud VI. Pál - 48 -

biztos ítélőképessége és tisztánlátása előtt. Azt mondja neki a maga módján: „Szentatya, Isten mindenfelé hagyott nekünk munkát. Annyi nyomor van Róma külvárosában, annyi ember, akik meg vannak fosztva a szentségektől, annyi gyermek, akik nem tanulják meg imáikat, és olyan Isten-ellenes propaganda s befolyásolás zajlik. De egészen közel leszünk a Szentatyához. Szent Péter árnyékában fogunk dolgozni.” Alig mondta ki, hamarosan meg is csinálta. Teréz Anya néhány nővérrel házat nyit, amely a Via Appia mentén helyezkedik el, nyomornegyedek és nyomorúságos viskók közelében, amelyeknek nincs mit irigyelniük Calcutta nyomornegyedeitől. Kevéssel utána a Szeretet Misszionáriusai a Termini pályaudvaron menhelyet nyitnak, ahol kábítószerfüggőket, alkoholistákat és hajléktalanokat fogadnak. A gazdasági krízis, amelyet az első olajválság robbantott ki, kezdi éreztetni hatását a hajdan virágzó Európában. Rómában, nem messze a sixtusi kápolna pompás mennyezeteitől, a legnagyobb szegénységben tevékenykednek a szerzetesnővérek, hogy segítsenek azokon, akik elvesztették munkájukat, a fedelet a fejük fölül vagy családjukat, vagy pedig egyszerűen méltóságukat. Teréz Anya számára a hatvanas évek vége, majd a hetvenes évek kiváltságos pillanat szerzetesrendjének életében és fejlődésében. A rend hamarosan már több mint 1300 szerzetesnővért számlál. Szemében ez isteni áldás, amely iránt elismeréssel és hálával adózik: „Amíg Isten hivatásokat ad nekem, az annak a jele, hogy azt kívánja, terjeszkedjünk, és menjünk el mindenhová, ahol szegények vannak, hogy szolgáljuk őket.” Gyermekként Gonxha egy időben arról álmodott, hogy Afrikában lesz misszionárius. Nővérei közül néhányan be fogják teljesíteni kívánságát. 1968. szeptember 5-től fogva a Szeretet Misszionáriusai házat nyitnak Tanzániában, Taborában, Dar esSalaam érseke, Muhaye őexcellenciája felkérésére. Az első újoncok indiai szerzetesnővérek, akik érkezésük után rögvest nekilátnak a szuahéli, az Afrika teljes déli és keleti részén beszélt dialektus gyorsított tanulmányozásának. Az, hogy a választás indiai szerzetesnővérekre esett, nem a véletlen műve. A XIX. század vége óta számos hindu telepedett le a világ e tájékán az angol gyarmatosítás segítségével. Maga Gandhi is Dél-Afrikában kezdte politikai tevékenységét, ahol azért küzdött, hogy az indiai kisebbség jogait tiszteletben tartsák. A függetlenség kivívása után sok hindu maradt az újonnan megalakított országokban, ahol nem csekély gazdasági szerepet játszanak. Kereskedők, orvosok, ügyvédek: ők Afrika déli részének zsidói, és olyan pozíciót töltenek be, amely megegyezik a libanoniak pozíciójával awfrankofon Afrikában. Teréz Anya indiai misszionáriusokat küldve Tanzániába tudja, hogy honfitársakat fognak ott helyben találni, akik készek lesznek arra, hogy segítsenek nekik. Továbbá szándékában áll felvenni a küzdelmet az előítéletek ellen, amelyek Afrikában a hindukat sújtják, és amelyeket éppen előzőleg illusztrált drámaian az indiaiak tömeges kiutasítása Ugandából, Idi Amin Dada diktátor kezdeményezésére. Az indiai-ellenes előítéletek Tanzániában szintén nagyon élénkek. A tanzániaiak számára, akik hozzá vannak szokva, hogy minden indiaiban egy kereskedőt vagy egy uzsorást látnak, az indiai misszionáriusok megérkezése és fáradhatatlan tevékenysége a legszegényebbek szolgálatában valóságos lelki megütközést vált ki. Egy tanzániai hivatalos személy ezt a maga módján így fogalmazta meg: „A szerzetesnővérek Indiából jöttek, de nem azért hogy elvegyenek, hanem hogy adjanak!” Néhány évvel később Teréz Anya más házakat is megnyit Afrikában, különösen Etiópiában, Addis Abeba és Dire Dawa városokban. A tanzániai tapasztalat sikere létfontosságú volt a mű folytatása szempontjából egy olyan kontinensen, amelynek Teréz Anya kihangsúlyozza jelentőségét: „Afrika anyagi szempontból szegény kontinens, de lelki szempontból nagyon gazdag. Szegény, de az apostoli küldetés óriási tere. Ez nagy reményeket ébreszt bennünk. Az egyháznak fényes kilátásai vannak e kontinensen. Nekünk is hatalmas lehetőséget nyújt az önátadásra.” Teréz Anya Sri Lanka után, ahol otthont nyit, Ázsia más vidékei felé fordul, nevezetesen az egykori francia Indokína felé. Ott Viet-kongok, amerikai csapatok és Dél-Vietnam hadseregének erői harcolnak egymás ellen vas és tűz özönében. A harcok ezrével kergetik el a parasztokat rizsföldjeikről, akik így a Franciaország és a Viet-Minh közötti első indokínai konfliktus menekültjeinek sorait duzzasztják Saigon határában. Közülük sokan buzgó katolikusok, akik papjaik vezetése alatt menekülnek, és akik a csatornák mentén megkísérlik megteremteni az egyházközségi élet csíráját. Az első kőépület, amelyet a nyomorúságos szalmakunyhók mellé építenek, nagyon gyakran egy szerény templom, ahol a hagyományos egyházi énekek zengenek. Teréz Anya érdeklődése Vietnam iránt nem a véletlen gyümölcse. Az indokínai konfliktusban India óvatos semlegességet követ, még akkor is, ha egyesek azzal gyanúsítják, hogy a szovje- 49 -

tekkel és Ha Noival paktál. A helyszínen jelen lévő ENSZ-küldöttség állandó megfigyelőinek indiai tisztek is tagjai. Másfelől India és az egykori francia Indokína között régi történelmi, valamint kereskedelmi, kulturális és emberi kapcsolatok állnak fent. Számos indiai Pondicherryből és Chandernagorból, valamint a többi indiai francia kereskedelmi ügynökségekből telepedett le Saigonban és Kokin-kínában, ahol a malabár népnév alatt ismerték őket. A hatvanas évek végén ezek a kis gyarmatok még léteznek, és készek segíteni a hazájukból érkezett misszionáriusokat. Ami a dél-vietnami hatóságokat illeti, tudatták, hogy nem fognak akadályt gördíteni az indiai útlevelét felmutató misszionáriusok jövetele elé. Mindamellett, figyelembe véve az országban uralkodó hadiállapotot, Teréz Anya úgy dönt, hogy nem szerzetesnővéreket küld Saigonba, hanem a Szeretet Testvérei rend tagjait. E születő testvérközösségnek a Mekong partján kell majd helytállnia. André testvér, a rend elöljárója, szenvedéllyel veti bele magát e kalandba. Így ír erről Teréz Anyának: „Idejövetelünk és tevékenységünk átalakult egy számomra rendkívül gazdagító tapasztalattá. Egy új kultúra közelébe kerülve, egyáltalán nem ismerve annak nyelvét, egyedül a bizonytalanságok közepette, az ember tisztábban felfogja Isten segítségének szükségét.” Más, amerikai és európai testvérekkel együtt, André testvér Saigon szegényeivel foglalkozik. A feladat óriási, de nem veszítik el a reményt: „Itteni munkánk csak egy csepp a tengerben, de hisszük, hogy e csepp a szeretet, a reménység és a béke apró jelét alkothatja. Jelentéktelen, sérült, megvetett lények története ez, akik megpróbálnak valami szépet elindítani, és akik túláradnak a szeretettől, amely Isten hatalmának és jóságának visszfénye.” Néhány, Saigonban eltöltött év után, a Szeretet Testvérei 1974-től kezdve szétvándorolnak a szomszédos Kambodzsában, amelyet szintén a háború emészt. Mindkét esetben, Saigonnak ÉszakVietnam által történt bevételekor és a vörös khmerek megérkezésekor Phnum Penh-be, a misszionáriusokat az új hatóságok arra kényszerítik, hogy hagyják el az országot, ők azonban titkon megőrzik a reményt, hogy egy nap visszatérhetnek oda. André testvér, a Szeretet Testvérei elöljárója, mint ahogy mondtuk, ausztrál származású jezsuita, aki azért ment Indiába letelepedni, hogy ott a nincstelenek életében osztozzon. E gesztus viszonzásra fog találni. Természetesen nem lehet semmiféle összehasonlítást tenni Ausztrália, e javában feltörekvő gazdag ország, és India között, ahol a tömegek éhen halnak vagy a betegségek viszik el őket. De ettől még Ausztrália sem a mennyország. Férfiak és nők élnek és halnak ott meg szegénységben, magányban, meg nem értésben és elhagyatottságban. 1969-ben egy vagyonos ausztráliai, John MacGee Calcuttába utazik, hogy találkozzon Teréz Anyával, és hogy egy vaskos pénzöszszeget ajándékozzon neki. Azt szeretné, ha a Szeretet Misszionáriusai házat nyitnának Ausztráliában. Teréz Anya meghallgatja a férfit, elgondolkozik néhány pillanatra, majd igennel válaszol kérésére. 1969 májusában Teréz Anya rövid feltérképező látogatásra Ausztráliába utazik. Ehhez az Air India járatát vette igénybe, ahol nem kellett attól tartania, hogy gondot okoz a szerzetesközösség pénztárának. Az indiai nemzeti légitársaság ugyanis ingyenes utazást biztosít számára járatain, követve ebben a helyi vasút példáját, amelyen a szerzetesnővérek anélkül utazhatnak, hogy egyetlen rúpiát is el kellene költeniük. 1969 szeptemberében kerül sor Ausztráliában az első ház felavatására, mégpedig Új-DélWalesben, Bourke-ban, amit hamarosan egy újabb otthon megalakítása követ Melbourne-ben, amelynek érseke Knox őexcellenciája, egykori indiai pápai követ, valamint Teréz Anya pártfogója az ötvenes években. Egyes helyi katolikusok megkísérelték, hogy szembeszálljanak ezzel az alapítással, városuk virágzásával érvelve. Szerintük a Szeretet Misszionáriusai egész egyszerűen azt kockáztatják, hogy munka nélkül maradnak! A szerzetesnővérek reakciója: „Hogy hogy nincs munka számunkra? És az elítéltek, ki gondol rájuk, amikor kijönnek a börtönből? És szerencsétlen asszonyaik? És a kábítószer-élvezők? Talán itt nincsenek éppúgy, mint máshol? És az alkoholisták? Ők mind nem Isten gyermekei, nincs tán szükségük segítségre és vigasztalásra?” Kezdetben a nővérek úgy döntenek, hogy az alkoholisták gondozásának szentelik magukat. Ez meglehetősen nehéz tevékenység, hiszen Bacchus követőit nem könnyű megszelídíteni. De Teréz Anya társnői már találkoztak sokkalta nehezebb helyzetekkel, és teljes sikerrel látják el küldetésüket, ami arra vezeti őket, hogy újabb otthonokat nyissanak Ausztráliában. Az Afrikában nyíló házakkal Teréz Anya, mint ahogy mondtuk, gyermekkori álmait elevenítette meg, amelyek a fekete kontinensen végzett misszionáriusi tevékenységről szóltak. Alkalma lesz rá, hogy eljusson olyan helyekre, amelyek valaha ismerősek voltak számára. Gonxha, amikor - 50 -

elhatározta, hogy szerzetesrendbe lép, az újonnan függetlenné vált Írországba kellett utaznia, hogy találkozzék a Loretói Miasszonyunk rend főnöknőjével. S az angol hatóságoknál kellett hosszú ügyintézésbe bonyolódnia, hogy megkapja beutazási és tartózkodási engedélyét Indiába, amely akkor brit fennhatóság alatt állt. Néhány évtizeddel később visszatér Nagy-Britanniába és Írországba, végül pedig Észak-Írországba, ahol még mindig az angol hadsereg állomásozik, s ahol protestánsok és katolikusok szállnak szembe egymással gyilkos testvérharcokban. Teréz Anya szembesülve rendjének folyamatos bővülésével 1970-ben elhatározza, hogy noviciátust nyit Londonban. Ez nagy újítás, mivel a Szeretet Misszionáriusai rendbe történő felvételhez a posztulánsok már nem fognak automatikusan Calcuttába utazni, hogy ott kapják meg kezdeti képzésüket. Olcsó épületet találni a brit fővárosban természetesen nem könnyű feladat. Teréz Anyának mindenesetre sikerül 6500 fontért helyiséget vásárolnia, amely összeg viszonylag csekély, s az adás-vételi szerződést 1970. december 8-án aláírják. Semmit sem bízott a véletlenre. E dátum megfelel a Szeplőtelen Fogantatás ünnepének, és munkásságát még inkább a Szent Szűz oltalma alá kívánja helyezni. Mint ahogyan azt társnőinek írja: Kérjétek Jézust, hogy tegye személyesebbé a Szent Szűz iránti szeretetünket. Hogy úgy szeressük, ahogyan Ő szerette! Hogy örömének forrása lehessünk, ahogyan Ő az volt! Hogy közelebb lehessünk hozzá, mint ahogyan Ő is! Hogy mindent megosszunk vele, még a keresztet is! Az életszentség nem luxus, hanem egyszerűen feladat. A nagyon nagy szentség is nagyon egyszerűvé válik, ha egészen a Szent Szűzhöz tartozunk. Adjunk teljes szabadságot a Szent Szűznek, hogy használjon minket!” A római otthon megnyitása után, a londoni szimbolikus értékű. Teréz Anyának szándékában áll, hogy megkondítsa a vészharangot jóval azelőtt, hogy mások ne kezdenének el állítólagos „újszegények”-ről beszélni, holott a szegények mindig is léteztek Nyugaton, beleértve az 1945-1975-ig tartó időszakot, amelyet erős gazdasági növekedés jellemzett. A szerzetesnővér nem válogatja meg a szavait: „Azt hiszem, hogy az angolok nem ismerik szegényeiket. Londonban vannak emberek, akik az utcán alszanak; nincs egyebük, hogy védjék magukat, csak kartonpapírok vagy újságok, ezért dideregnek és félig megfagynak; igen, Kibdreen kellős közepén az emberek soha nem fordítottak időt arra, hogy foglalkozzanak ezekkel a szerencsétlenekkel! Ez okozza szegényeink nagy szenvedését: az embereknek nincs idejük foglalkozni velük! Az emberek nem gondolnak a nyomorult hajlékokban magukra hagyott öregek iszonyú magányára. Még folyosószomszédaik sem vesznek tudomást róluk, és soha nem jut eszükbe, hogy vigyenek nekik, ha mást nem is, legalább egy pohár vizet... Az angoloknak meg kellene nyitni szívüket a szegények szeretetére, és ajánlkozniuk, hogy szolgálják őket, de ezt nem tehetik meg, ha nem ismerik őket.” Észak-Írországban, ahol a Szeretet Misszionáriusai házat nyitottak Belfastban, nem érik be azzal, hogy harcolnak a lakosság katolikus részében mutatkozó állandósult szegénység ellen. Hanem megpróbálják elősegíteni a párbeszédet és a megbékélést az IRA és az unionisták követői, Róma hívei és a protestánsok között. Teréz Anya a BBC egy újságírójának kérdése kapcsán nem tétovázik, hogy állást foglaljon az észak-írországi helyzetet illetően. Nincs szó politikáról - mindig gondosan elkerüli e területet -, ugyanakkor szavaival mindkét tábor fanatikusaiban megütközést vált ki. Akik fegyverekkel kívánnak megverekedni, azoknak szeretetről és megbékélésről beszél: „Tapasztaltam a megbocsátás szükségességét, amikor olyan családokat látogattam meg, ahol a család egyik tagját meggyilkolták vagy erőszakos halállal halt meg az események nyomása alatt. Ezen családok megbocsátottak, és nem őriznek semmilyen gyűlöletet a kéz ellen, amely megölte gyermeküket. Azt hiszem, hogy ebben áll az első lépés. Mindannyiunknak rá kell ébrednie arra, hogy ha igazán szeretünk, és ha valóban kívánjuk, hogy a béke és a szeretet együtt haladjon - e kettőt nem lehet elválasztani egymástól -, akkor ide kell még vennünk a megbocsátást.” Egyes szélsőséges katolikusok számára e szavak ördöginek hangzanak. Nem bocsátják meg a szerzetesnővérnek, hogy mindenek fölött a toleranciát és a hibák feledését hirdeti. 1973-ban a Szeretet Misszionáriusai arra kényszerülnek, hogy bezárják a belfasti otthont, hiszen biztonságuk már nem szavatolt. Most az egyszer győzött a szélsőséges irány, mégpedig egy mélyen katolikus földön! Írország nem az első hely, ahol Teréz Anyának polgárháborús helyzettel kell szembenéznie. 1946-ban közelről élte meg Calcuttában a közösségek közötti mészárlásokat, anélkül hogy cselekedni tudott volna. 1970-ben a szerzetesrendje letelepszik a konfliktusokkal teli Közel-Keleten, vagyis a három nagy egyistenhívő vallás bölcsőjében. A szerzetesnővér, amikor bejelentik neki, - 51 -

hogy felkérik, nyisson házat Jordániában, nem tudja véka alá rejteni örömét Le Joly atya előtt: „Atyám, megyünk Jordániába, a Közel-Keletre! Egészen közel a mi Urunk születési helyéhez. A nővérek oda fogják betenni lábukat, ahol az Úr járt, prédikációkat tartott, csodákat tett! Oda, ahol az Úr meghalt az emberek szeretetéért. Ugye csodálatos!” A hasemita királyságban él egy csekély keresztény kisebbség: népességének körülbelül 8%-a. Éppúgy letelepült emberek, mint a palesztinok, akik a főváros, Ammán dombjain elhelyezett táborokban laknak. Ezen keleti rítusú katolikusok némelyike még arámi nyelven, a Krisztus által beszélt nyelven celebrálja istentiszteletét. Érthető hát, hogy a forrásokhoz való visszatérés örömmel tölti el Teréz Anyát! Sajnos a Szeretet Misszionáriusai nővéreinek megérkezése nem megy olyan jól, mint ahogy tervezték. Alighogy elhelyezkedtek Ammánban, a Djebel el-Joufa negyedben lévő házukban, látják, amint palesztinok és a jordán reguláris hadsereg katonái hevesen összecsapnak a „fekete szeptember” eseményei idején. A jordániai Huszein, megelégelve az országa felségjoga elleni palesztin túlkapásokat, elhatározta, hogy lefegyverzi a feddayinokat, és erőszakos módszerhez folyamodik. Ezen 1970 szeptemberében nagyban folynak a harcok, s több száz halottat és sebesültet számlálnak a palesztin és jordán polgári lakosság körében. A nővérek sürgölődnek, ahogy bírnak, hogy segítséget nyújtsanak a sebesülteknek és a haldoklóknak. Távolról sincsenek biztonságban. A palesztin táborokban az a szóbeszéd járja, hogy a nővérek zsidók, és ki tudja, talán Izrael zsoldjában álló kémek. Hiszen kék és fehér szárit hordanak, vagyis a zsidó állam zászlajának színeit. Jasszer Arafat közbenjárásával éppen csak megmenekülnek a kivégzőosztag elől. Ami nem fogja megakadályozni, hogy hasonló félreértelmezésekre kerüljön sor újból, amikor a Szeretet Misszionáriusai 1973-ban Gázában nyitnak otthont. Palesztina nem az egyedüli fészke a feszültségeknek azon helyek közül, ahol Teréz Anya tevékenységét gyakorolja. 1967 óta Bengáliában naxalista felkelés dúl. Egy marxista-leninista mozgalomról lett elnevezve, amely vidéken gerillaharcot, a városban pedig terrorizmust folytat. A karhatalmi erők irgalmatlan küzdelmet vívnak a lázadók ellen, s ez a helyzet romlásához vezet a bengáli nagyvárosok szegénynegyedeiben, amelyek lakóit a gerillaharcosokkal való cinkossággal gyanúsítják. Teréz Anya nem törődik vele. Ő és nővérei fenntartják jelenlétüket Calcutta nyomorúságos viskóiban, illetőleg olyan vidékeken, ahol a biztonság hiánya uralkodik. Nem akarják cserbenhagyni védenceiket. Mély hitük lehetővé teszi számukra, hogy ne érezzenek félelmet. Ahol veszély leselkedik, ott van az ő helyük. A rend indiai ágának alkalma lesz ezt bizonyítani azon tragikus események során, amelyek a szomszédos Kelet-Pakisztánt rázzák meg a hetvenes évek kezdetén. 1947 óta Pakisztán két, földrajzilag elkülönülő egységre osztott állam: egyfelől Nyugat-Pakisztán, másfelől pedig Kelet-Pakisztán, regionális fővárosával, Dhakával. Mindkettőt többségében muzulmánok lakják, akik a lakosság 86,6%-át teszik ki. Azonban Kelet-Pakisztánban létezik egy mély gyökerekkel bíró autonomista érzés, amely rendkívüli fellángoláson megy át végig a hatvanas évek folyamán. Lakói úgy érzik, hogy cserbenhagyták őket a nagy családok, akik magukhoz ragadják a hatalom kormányzását Karachiban. A regionális választásokat 1970-ben az autonomista Awami-liga nyeri meg, amelyet Mujibur Rahman és Bashani maulana alapított. Ennek nyomán Kelet-Bengália különválik a tulajdonképpeni Pakisztántól, és 1970. december 16-án kikiáltja függetlenségét. Ezek az események akkor zajlanak le, amikor 1970 novemberében egy gyilkos ciklon több mint 100 000 halálos áldozatot követelt a jelenlegi Bangladeshben. Tehát az éhség és a járványok által uralt, vérét vesztett, elszegényedett ország vívja ki a szabadságot. Drágán megfizetnek e szabadságért, hiszen a pakisztáni karhatalmi erők véres katonai akciókat folytatnak a lázadók ellen, amelyek során több ezer ember esik áldozatul. India sem semleges. A bengáli lázadók oldalán katonailag közbelép Pakisztán ellen, és még azt is rebesgetik, hogy az Egyesült Államok közbenjárása nélkül Indira Gandhi kormánya felhasználta volna szomszédja ellen a nukleáris fegyvert, amellyel újabban látta el magát. A világon mindenütt mozgolódni kezdenek Bangladesh érdekében, s Franciaországban a hatalomtól visszavonult André Malraux hajdani fiatalságának lelkesedésével nemzetközi brigádok létrehozására tesz felhívást, amelyeknek a lázadókat kellene segíteniük. E tervnek nem lesz folytatása. Teréz Anya az első vonalban van. A ciklon, amely Bangladeshben pusztított, nem kímélte Calcuttát sem, s a nővéreknek igen sok tennivalójuk akad e városban, ahol a legszegényebbek nyomorúságos lakásai odavesztek az áradásokban. A Kelet-Pakisztánban folyó ellenségeskedések kezdete óta több ezer menekült lépi át a határt, hogy a sebtében megnyitott táborokban telepedjenek le, ahol a Szere- 52 -

tet Misszionáriusai nem takarékoskodnak erejükkel. Teréz Anya különösen ezen táborok egyikében tevékeny: amelyben a kolerajárvány sújt. Puszta kézzel néz szembe az iszonyú csapással, és ő maga ápolja a legsúlyosabb eseteket. Amikor Edward Kennedy szenátor rögtönzött látogatásra ebbe a táborba megy, ott találja a szerzetesnővért, amint saját kezeivel mossa a szennyes kötöző ruhákat. Udvariasan mentegetőzik a váratlan látogató előtt: „Bocsásson meg, hogy nem üdvözlöm önt. Piszkosak a kezeim.” A híres, amerikai katolikus család illusztris tagjának válasza így hangzik: „Minél kevésbé tiszták, számomra annál nagyobb tisztelet, hogy megszoríthatom.” A kézszorításra számos fényképész és operatőr előtt kerül sor. Ne próbáljuk kitalálni, hogy a fényképen kinek a viselkedése emlékeztet inkább olyan államférfira, akinek egy egész nép szenvedéseinek tényleges terhe nyugszik a vállán! A háború Bangladeshben gyötrő lelkiismereti problémát okoz Teréz Anyának. A pakisztáni katonák számos fiatal lányt erőszakoltak meg, akik közül sokan teherbe estek. Családjaik számára akár hinduk, akár muzulmánok - ez iszonyatos szégyen. Az övéik nyomása alatt némelyek öngyilkosok lettek, vagy megölték a világra hozott gyermeket. Az esetek majdnem mindegyikében nem térhettek vissza a családi otthonba. E fájdalmas helyzetben Bangladesh kormánya elhatározta, hogy engedélyezi az abortuszt. Az Indiába menekült fiatal lányok számára a probléma fel sem merül. Ebben az országban a szándékos terhességmegszakítás néhány éve már törvényesített. Teréz Anya számára ez újabb harcot jelent. „Bűn a bűnben”-nek bélyegezve azt, e figyelmeztetést intézi a hatóságokhoz: „Amit tenni próbálnak, azzal abban segítik ezeket az ártatlan lányokat - akik nem akarták a bűnt -, hogy elkövessenek egy gyilkosságot, amelynek gyötrő emléke egész életükben üldözni fogja őket!” Szavai alátámasztására Teréz Anya gondosan idézi Calcutta nagy költőjét, Rabindranath Tagorét, a század elejének első indiai irodalmi Nobel-díjasát: „Minden gyermek születése annak jele, hogy Isten még nem fáradt.” Elszántsága kifizetődő. Sikerül széleskörű nemzeti vitát kiváltania Indiában és Bangladeshben, amelynek kimenetelekor az új állam miniszterelnöke ünnepélyesen kijelenti, hogy az erőszak áldozatául esett fiatal lányokat nemzeti hősöknek kell tekinteni. Feleségül venni őket annyi, mint hazafias cselekedetet véghezvinni. Teréz Anya derűs kommentárja így hangzott: „Ez rendkívüli dolog muzulmánjaink és hinduink számára, hiszen egy lányt, akit meggyaláztak, a társadalomnak rendszerint ki kell vetnie magából.” Teréz Anya azon lányok számára, akiknek mégsem sikerül férjet találniuk, otthonokat és árvaházakat nyit. Ezen időszak alatt több tucat, a világ minden tájáról érkezett önkéntes férfi és nő segítségét fogadja. Mindegyiküket ugyanolyan körülmények között szállásolták el, mint a Szeretet Misszionáriusait. Szó sem lehetett arról, hogy megkülönböztetett bánásmódot tartsanak fenn számukra, mint ahogyan azt humanitárius szervezetek egyes tagjai igénylik néha. Teréz Anya saját szavaival élve: „Manapság, amikor az emberek kínok és kimondhatatlan gyötrelmek között őrlődnek, kerüljünk mindent, ami sebet ejthetne a szegények szívén! Nincs jogunk, hogy bármit is felhasználjunk, ami a szegényeké. Nem eszünk semmit a gazdagok házaiban, hogy azt mondhassuk a szegényeknek, amikor itallal kínálnak minket: »Mi« nem fogadunk el semmit kívülről.” Teréz Anyának alig volt ideje arra, hogy Edward Kennedy szenátorral, akivel egy menekülttáborban találkozott, felidézze leendő, egyesült államokbeli terveit. Hiszen azzal egy időben, amikor segítséget nyújtott a bangladeshi konfliktus áldozatainak, már arról ábrándozott, hogy házat nyit New York városában. A „Big Apple” ettől az időszaktól fogva már elegendő nyomort és sanyarúságot rejtett, hogy a Szeretet Misszionáriusai kedvező cselekvési térre leljenek ott. Szokásos előzetes felmérése után a főnöknő választása Harlemre esett, pontosabban Bronxra, amely egyike eme óriási gettó leghátrányosabb helyeinek, ahol New York legszegényebb lakói zsúfolódtak össze. Van ott egy használaton kívüli zárda, a Szent Rita, amelyet a város érseksége gyorsan a rendelkezésére bocsát. Nem remélt szerencse az egyházmegye számára, hogy végre megszabadul ettől a helytől, amelyre nem akadt érdeklődő. 1971-től a Calcuttából érkezett nővérek már a helyszínen tevékenykednek. Öregekkel, nélkülözőkkel, egyedül lévő nőkkel, elmebetegekkel, alkoholistákkal és kábítószer-élvezőkkel foglalkoznak, vagyis ezzel az egész ún. negyedik világgal, amely nem részesülhet a város szociális szolgáltatásaiból. A nővérek gondjaikba veszik a rengeteg gyereket is, akik az utcán kóborolnak iskolai tanulmányaikat megszakítva. A cél az, hogy kivonják őket a bandák befolyása alól, amelyek pedig hemzsegnek a negyedben és megpróbálnak új tagokat toborozni. - 53 -

Küldetésük nem korlátozódik a megelőzésre. Elmennek látogatóba a Ricker Island-i börtön rabjaihoz is. Nem kizárólag azért, hogy hirdessék az Igét, vagy hogy istentiszteleteket szervezzenek a fegyház négy fala között. Az újbóli beilleszkedésről is szó van. Szabadulásukkor a rabokat, legalábbis akik azt kívánják, biztosítják arról, hogy találnak ideiglenes szálláshelyet. Néhány hét alatt a nővérek nélkülözhetetlenné tudták tenni magukat a legmodernebb és - állítólag - leggazdagabb nagyvárosok egyikében. Ez a tanulság később, 1975-ben, segíteni fog, amikor a Szeretet Testvérei otthon nyitnak Los Angelesben, Skid Rew kellős közepén. Néhány kilométerre onnét a hollywoodi sztárok káprázatos villái találhatók, akik olyan luxusban élnek, amelyet elképzelni is nehéz. Skid Rew-ban viszont rettenetes nyomor uralkodik. Ott laknak mindazok, akik a szegénységi küszöb alatt tengetik életüket, és akik leggyakrabban hátrányos helyzetű etnikai kisebbségekhez tartoznak: feketék, mexikói vagy Puerto Ricó-i bevándorlók. Teréz Anya számára a nyomor határok nélküli. Házat nyithat az Egyesült Államokban, és annak nyomán rendjének új házait hozhatja létre a Fülöp-szigeteken, köztük egy noviciátust Tondóban; Mauritius szigetén; Haitin, ahol a helyi egyház azt kéri tőle, hogy fokozza tevékenységét; Etiópiában, ahová a négus hívja meg őt kevéssel azelőtt, hogy marxista-leninista katonák megfosztják trónjától; Ausztráliában; Mexikóban; Rómában; Peruban; Rotterdamban, Hollandiában; vagy Párizsban. Valóban kiérdemelte e nevet: „Anya határok nélkül”. A muzulmán országok, amelyek mindaddig tartózkodtak újabb keresztény missziók megnyitásától, amíg néhány azok közül még fennmaradt, nem tétováznak Teréz Anyához fordulni. Ezt teszi 1973-ban az Arab-félszigeten található, az iszlám legszentebb helyeitől néhány száz kilométerre fekvő Dél-Jemen. Joly atyának címzett levelében a szerzetesnővér nem tudja véka alá rejteni örömét arra a gondolatra, hogy ebben az országban tevékenykedjen: „Megyünk Jemenbe, Atyám! A miniszterelnök hív meg minket. A kereszténység hatszáz éves távolléte után - ahol eddig egyetlen pap, mise, szentségkiszolgáltatás sem volt -, újra misét fognak mondani a nővéreknek! A miniszterelnök megígérte, hogy mindent megtesz a nővérekért. Azt mondja, hogy nem kell félniük. Ő maga fog felelni a biztonságukért! Garantálja, hogy senki sem fog ártani nekik. A kormánya meg fog adni nekik minden szükséges segítséget. Jó szándéka zálogául adományozott nekem egy tiszteletbeli kardot. Egy kardot, nekem!” Mindamellett Le Joly atya megállapítja, hogy Teréz Anya megőrzi józan ítélőképességét. Tud lelkesedni, ugyanakkor óvatosságról, valamint diplomáciáról tesz tanúbizonyságot. Nem akarja felkelteni a helyi muzulmán körök gyanakvását és bizalmatlanságát. Túlságosan is emlékszik a Kali templom papjaival támadt nehézségeire a Nirmal Hriday megnyitása során. Az igaz, hogy azt a feltételt szabta a nővérek Jemenbe való menetelének, hogy egy pap kísérje őket: „Fontos, hogy legyen velük egy pap. Nem tudunk dolgozni anélkül, hogy ne kapnánk meg minden reggel a szentáldozást. Az annyit jelentene, mint Krisztus nélkül élni.” Azonban, amikor a jemeni kormány felajánlja neki, hogy templomot épít számukra, ő visszautasítja. A nővérek beérik egy szerény kápolnával házuk belsejében. Nincs szükség külső, megkülönböztető jelre. Elegendő, hogy az Oltáriszentség állandóan ki legyen állítva egy szerény helyiségben, mely Krisztus valóságos jelenlétéről tanúskodik a világnak ezen régiójában. A Szeretet Misszionáriusai varrótanfolyamot indítanak Hodeidában, valamint a leprásokkal is foglalkoznak, akik a világtól elkülönülve, barlangokban élnek visszavonultan, amelyekben bővelkednek a jemeni hegyek. Végtelen türelemmel és odaadással ápolják a betegeket, a kevésbé súlyos eseteknek pedig kisebb parcella földjeik megművelésében segítenek, hogy így a szükséges élelmet beszerezzék. A többletet eladják a városban, hiszen a leprásokkal szembeni ősi előítéletek lassacskán visszaszorulnak. Gertrud nővérnek, aki a helyi kis szerzetesközösség elöljárója, s Teréz Anya első társnőinek egyike, ugyanakkor meg kell oldania egy kényes problémát. Fiatal muzulmán lányok, hogy elkerüljék, nehogy erőszakkal házasítsák meg őket a helyi hagyományoknak megfelelően, a nővérek mellé szegődnek, és felajánlják, hogy osztoznak tevékenységeikben. Szó sem lehet arról, hogy elkergessék, vagy hogy eltántorítsák őket. Azonban, mint ahogy Gertrud anya elismeri: „Ez nem könnyű. Nagyon óvatosnak kell lennünk, hiszen a családok ellenséges viselkedésük folytán lerombolhatnák egész művünket. Megengedjük ezeknek a fiataloknak, hogy napközben velünk dolgozzanak, majd este hazaküldjük őket. Sokat segítenek nekünk.” Míg a többi szerzetesközösség komoly nehézségekkel küzd, Teréz Anya rendje rendkívüli fejlődésnek örvendhet. Ez a legjobb válasz, amelyet Henry atyának vihetne, aki vállalkozása bukását jósolta. A siker azonban nem szédíti meg. Még igényesebb lesz társnőivel szemben, ugyanakkor - 54 -

önmagával szemben is. Akik gratulálnak neki sikereihez, azoknak csupán azt válaszolja: „A növekedésünk sikert jelző, szép dolog. De jól meg kell érteniük, hogy e mennyiségi növekedésnek nap mint nap lelki életünk növekedésével kell együtt járnia.” Az önelégültség nem helyénvaló a Szeretet Misszionáriusainál, akiket elöljárójuk megkért, hogy a legnagyobb alázatról tegyenek tanúbizonyságot, és hogy mélyítsék el lelki életüket. Ezeket a kifejező sorokat írja nekik, melyek egyfajta emlékeztető mindennapi kötelezettségeikre: Olyan keveset beszéljetek magatokról, amennyire csak lehetséges! Saját ügyeitekkel foglalkozzatok! Kerüljétek a kíváncsiságot! Ne ártsátok bele magatokat mások dolgába! Jókedvűen fogadjátok el az ellentmondást és a korrekciót! Hallgassatok mások hibáiról! Fogadjátok el, hogy megrónak, még ha ártatlanok vagytok is! Fogadjátok el a sértéseket és a bántalmakat! Fogadjátok el, ha megvetnek, elfelednek és gyűlölnek! Legyetek jók és kedvesek, még ha dühösek is vagytok! Ne törekedjetek arra, hogy különösen szeressenek vagy csodáljanak! Ne kezeljétek a dolgokat „felülről”! Engedjetek a vitákban, még ha igazatok is van! Válasszátok mindig azt, ami a legnehezebb! Teréz Anya számára egyedül az számít, hogy lányai” minél inkább Jézusnak szenteljék magukat, akit, mint ismétli, példaképüknek kell tekinteniük. Céljaik egyszerűek: Szeretni, ahogy Ő szeret. Segíteni, ahogy Ő segít. Adni, ahogy Ő ad. Szolgálni, ahogy Ő szolgál. Megváltani, ahogy Ő megvált. Közel lenni Őhozzá a nap minden órájában. Megérinteni Őt a sanyarúság öltözéke alatt. Valójában keveset számít, hogy a szerzetesnővérek az elhagyatottakat, a szegényeket, a betegeket és a kirekesztetteket ezrével és ezrével segítik. Keveset számít, hogy egyre inkább nélkülözhetetlennek bizonyulnak a világ minden táján. A Szeretet Misszionáriusai főnöknőjének főként hitük minőségére és erejére van gondja. E hitnek a következő meghatározást adja: „A hit Isten adománya. Anélkül nem lenne élet. Ahhoz, hogy a mi művünk meghozza gyümölcsét, csak Istenhez kell tartoznia; hogy szép legyen, a hit köré kell épülnie. A hit nincs jelen, mert túl sok az önzés a személyes érdek követésében. Ahhoz, hogy a hit igaz legyen, nagylelkűnek kell lennie. Szeretet és hit együtt járnak. Kiegészítik egymást.” A hit, az szeretet és szolgálat, mint ahogy Teréz Anya előszeretettel mondja azt a nővéreknek és különösképpen az új házak elöljáróinak: „Váljatok azzá, amit a Szentatya mondott a nyilvánosság előtt: Isten szolgálólányainak szolgálólányává. Szolgálnotok kell és nem kiszolgálva lennetek.” Számára a szerzetesnővérek az őrei „Krisztus fényének, a lámpásnak, amely olajjal telve mindig ég, hogy ti Krisztus igaz fényei lehessetek a slumokban”. Az imádság, amelyet a szerzetesnővér külön kihangsúlyoz, lényeges szerepet játszik abban, hogy eljussanak e végcélhoz. Tevékeny asszonyként Teréz Anya ugyanakkor soha nem engedett az aktivizmusnak. Soha nem hanyagolta el az imádság szerepét a lelki életben, és soha nem becsülte alá az elmélkedő rendek jelentőségét az egyházon belül. Ez az oka annak, hogy 1974 szeptemberében azt kérte, hogy házainak mindegyikéhez kapcsolódjék lelkileg egy vagy több elmélkedő közösség, amelyek más rendekhez tartoznak a világ más pontjain. Gorrée atya, aki régóta figyelemmel kíséri a Szeretet Misszionáriusainak tevékenységeit, azt a megbízást kapja, hogy vigye véghez a lelki testvérkapcsolatok kiépítését, és egy éven belül találjon közel négyszáz kolostort, illetve zárdát, amelyek készek, hogy belevágjanak ebbe a kísérletbe. Az elöljárónő számára az elmélkedők és a nővérek imái, valamint az utóbbiaknak - 55 -

a legszegényebbek mellett végzett mindennapos tevékenysége kiegészítik egymást: „Túlságosan leragadunk a rossznál, a bajnál. Ha többet imádkoznánk, készen arra, hogy lássuk a jót, a szép dolgokat, amelyek körülvesznek minket, akkor képesek lennénk, hogy átalakítsuk először a családunkat, azután a szomszédainkat az utcában, majd a lakónegyedben. Egyesítsük az imádságot és a munkát! Az utóbbi nem helyettesítheti az imát, mint ahogy az ima nem léphet a munka helyére. Hogyan váltsuk át a munkát imádsággá? Megtéve mindent Jézusért, Vele és Érte. Nem tudjuk sem állandóan, sem teljes mértékben fenntartani figyelmünket. Jézus nem is kéri tőlünk. Viszont imánk tökéletes lehet. Ez az, amit Isten akar: hogy legyünk az Övéi, a családunké, a gyermekeinké, a fivéreinké, a szegényeké. Adjuk meg Krisztusnak az alkalmat, hogy használjon minket, hogy az Ő Igéje legyünk, táplálék és ruha, amelyet ma rajtunk keresztül ad a világnak!” A nővérek nagy része szívesen magáénak vallaná egy calcuttai szerzetesnővér e gondolatát: „Azért vagyok képes mindennap a leprások szolgálatának szentelni magam, mert tudom, hogy valahol, nagyon messze, például Kanadában, elmélkedő nővérek imádkoznak értünk.” Mindamellett egyes nővérek érzékenyebbek: mint mások az imádságra, amelynek Teréz Anya nagy jelentőséget tulajdonít. Hosszú körlevelet szentelt ennek, amely 1974 márciusában kelt: Csak egyetlen imánk van, s az meglehetősen pontos, alapvető: maga Jézus Krisztus. Csak egyetlen hang van, amely felemelkedik a földről a menny felé: Jézus Krisztus hangja. Imádkozni mindenekelőtt annyit jelent, mint egyesülni Krisztussal. Sok ember elveszti az élethez és a munkához való kedvet, elégedetlennek és üresnek érzik magukat, egyszerűen azért, mert felhagytak az imával. Megint visszatérek egy fontos pontra: elhallgatni - csend és szeretet. Elhallgatni - csend, béke, s képesek vagyunk hallani Krisztus hangját. Elcsöndesedni - éppúgy, mint becsukni a szemet - lehetővé teszi számunkra, hogy lássuk Istent. Csukott szemünk olyan, mint az ablak, amelyen keresztül Krisztus és a világ lép be. Gyakran bátornak és erősnek kell lenni, hogy szemünket csukva tartsuk lélekben. Teréz Anyánál a szavak megelőzik, illetve előrevetítik a cselekedetet. Ha ír az imádságról, akkor már egy ötletet dédelget a fejében, mégpedig egy elmélkedő ág létrehozását a szerzetesközösségén belül. Ahhoz, hogy véghezvigye ezt a tervet, már gondolt egy szerzetesnővérre, az indiai állampolgárságú Nirmala nővérre, akinek nagyra értékeli szilárd ájtatosságát és lelki kisugárzását. Azt javasolja neki, hogy alapítson házat szemlélődő nővérek számára a Himalája lábánál, e lenyűgöző tájon, amely jól megfelel a meditációnak és az imádságnak. A táj csodálatos, bizonyára túl csodálatos. Ebből ered Teréz Anya eléggé meglepő döntése. Házat fog nyitni szemlélődő nővérek számára, mégpedig New Yorkban, a Bronx negyedben, a gigantikus amerikai nagyváros központjában, ahol a csend ritka kincs a nappal és az éjszaka bármely órájában. Ennek ellenére Nirmala nővér számára ez az ideális hely: „Ez a megfelelő hely, mivel körülöttünk csak reményt vesztett, szegény emberek vannak.” Megint egy vakmerő választás, azon kihívások egyike, amelyekhez Teréz és társnői már hozzászoktak. Tehát kiégett épületekből, szemétből és nyomorból álló környezetben nyílik 1976. június 13-án New Yorkban, a város érseke, Cooke bíboros jelenlétében, az Ige Nővéreinek első háza. Ezt a nevet adták a Szeretet Misszionáriusai soraiból toborzott szemlélődő nővéreknek. Teréz Anya számára: „Ez Isten ajándéka az Egyesült Államok népének és az egész világnak. A szeretet emlékműve a nemzetközi eucharisztikus kongresszus alkalmából. A nővérek Máriával, Isten anyjával egyesülve - aki megadta az összes embernek a »Testté lett Igé«-t -, akarják megélni Isten Igéjét az eucharisztikus elmélkedésekben és imádásban.” Teréz Anya azért beszél „ajándékról az amerikai népnek”, mert e nép 1976-ban ünnepli a függetlenség kikiáltásának és az Egyesült Államok születésének kétszázadik évfordulóját. A szerzetesnővér, aki tudatában van a tevékenységét bőségesen támogató amerikai katolicizmus demográfiai és anyagi jelentőségének, a maga módján akarja kifejezni háláját. Még a gazdagok között a leggazdagabbaknak is szükségük van a szegények között a legszegényebbekre, hiszen az utóbbiak felbecsülhetetlen értékű kincset nyújthatnak nekik, nevezetesen az imát. Az Ige nővérei az imának szentelik magukat naponta három órán át házukban, egy órát a templomban, majd két további órán keresztül, amikor Krisztusról beszélnek azoknak, akikkel foglalkoznak. Hiszen ráadásul vigasztalást és megerősítést kell nyújtaniuk a betegeknek és a hátrányos helyzetűeknek, mint ahogyan a Szeretet Misszionáriusai többi tagja teszi. Szemlélődőnek lenni nem azt jelenti: tétlennek lenni. - 56 -

Az e kezdeményezés révén elkönyvelt siker arra ösztönzi Teréz Anyát, hogy kiterjessze e kísérletet rendjének férfi ágára is. A Szeretet Testvérei főnöke, André atya viszont más véleményen van. Nem szeretné hasztalanul szétforgácsolni fiatal, alig tíz éves közössége tevékenységét. Ennél azonban többre van szükség Teréz Anya eltántorításához. Mivel André atya nem áll rendelkezésére, egy másik szerzeteshez, a Bariban született, olasz Angelo Devananda baráthoz fordul. Szent Benedek-rendi szerzetesként megragadta őt a Szeretet Misszionáriusai útja, miután 1975 karácsonyán elolvasta Malcolm Muggeridge könyvét: Valami nagyon szépet Istenért. Tartózkodási helyéről, az egyesült államokbeli Los Angelesből ír André atyának, hogy felajánlja neki szolgálatait elöljárói jóváhagyásával. A válasz nem késlekedik. Azt tanácsolják neki, hogy vagy vegyen részt egy férfi ház megnyitásában Dél-Koreában, vagy pedig utazzon Calcuttába, ahol nagyon szívesen látják papi szolgálatait”. Megérkezve Calcuttába 1977. május 10-én, Angelo Devanandát Teréz Anya fogadja, s amikor egy feszületet erősít fel a szerzetes ingére, azt mondja neki: „Kedves testvérem, fogadja keresztre feszített Urunk e jelképét. Kövesse a lépteit a lelkek keresésében. Vigye el Őt és fényét a szegények házába, főként a legszegényebbek házába. Terjessze szívének jótékonyságát bárhol is járjon, és oltsa az Ő lelkek iránti szomját.” Hajdan ezt úgy hívták volna: lovaggá ütés. Több sem kellett, hogy Angelo Devananda meggyőződjék választása helyességéről. Néhány napon belül hozzászokik új életéhez, s olyan jól alkalmazkodik az indiai környezethez, hogy még haját is hagyja megnőni, s hátul összefogja a helyi hagyomány szerint. Aminek a bengáli Lamba-Chul testvér (Hosszú Hajú testvér) nevet köszönheti a főnöknő részéről. Néhány nappal később Teréz Anya magához rendeli. Míg ő megrovásra számít hosszú haja okán, azt a javaslatot kapja, hogy alapítson Rómában egy elmélkedőkből álló szerzetesközösséget az Ige Nővérei mintájára. Az egykori bencés szerzetest elképeszti az a bizonyosság, hogy Isten pontosan ezért a célért vezette őt Teréz Anyához: „szövetség a szemlélődés és a tevékenység között Isten szolgálatában”. Elfogadja, s már 1977. június 3-án, Rómában, a szerzetesnővér jelenlétében, Poletti bíboros az Angelo barát vezette hat szerzetesből álló közösség megtelepedésénél elnököl. Teréz Anya bibliát ajándékoz nekik, amelybe ezt a néhány sort írja: Kedves Testvérek! Tudjátok Isten szavát, Szeressétek Isten szavát, Éljétek Isten szavát, Adjátok Isten szavát, És Isten szava szentekké fog tenni benneteket! Teréz Anya csak néhány napot marad Rómában, hiszen teljesen megbízik eme újabb mű sikerében: „Ez az szemlélődőcsoport olyan lesz, mint amilyet New Yorkban alapítottam az elmúlt évben. Mindkettőnek ugyanaz a konstitúciója. A jövőben ez a csoport egy új szerzetesközösséggé fog válni. Azt kérem, hogy sokat imádkozzatok értük és értem, hogy együtt betölthessük Isten akaratát. Angelo barát Isten igazi adománya. Képes lesz kiképezni a szemlélődő testvéreket saját tapasztalata révén.” Isten adományának tudnia kell egyedül elboldogulni. Eredetileg Teréz Anya azt tervezte, hogy 250 dollár útravalót ad át a születő testvériségnek. De úgy véli, hogy ez a pénz máshogy is felhasználható, így meghagyja az új főnöknek a gondot, hogy megszerezze a szállást és a terítéket, huncutul ingerkedve vele: „Menjen pénz nélkül, és bízzon Istenben! És ha éhen halna, akkor tudassa velem!” Angelo barát olyannyira elvégzi küldetését, hogy Teréz Anya azt írhatja VI. Pálnak 1977 decemberében, néhány hónappal a testvériség alapítása után: „Nagy szükség van a fiatalok körében az Ige Testvéreire - a szemlélődőkre a világ szívében, egyrészt életüknek köszönhetően, amelyet ima, imádás, elmélkedés és bűnbánat jellemez, valamint teljes odaadás Istennek, másrészt jelenlétüknek köszönhetően, s annak, hogy Isten Igéjét napi két-három órán át hirdetik a szegényeknek. Ily módon fogják hirdetni Krisztust minden nemzetnek, és teljes mértékben biztosítani fogják az egyház jelenlétét.” Angelo barát egyébként kevés időt marad Rómában. Három évvel azután, hogy megérkezett az örök városba, Haitira utazik, hogy csatlakozzon a Szeretet három nővéréhez, akik 1977 óta vannak jelen a Karib-tenger e túlnépesedett és nyomorúságos szigetén. Számára Port-au-Prince „máso- 57 -

dik” Calcutta, s újabb karitatív tevékenységeknek adja át teljesen magát, miközben lassacskán megtanulja a kreol nyelvet, hogy megértesse magát a hívekkel, akik tódulnak szerény háza felé. A Szeretet Misszionáriusai szemlélődő ágának létrehozása kifejezett igényre adott választ, amelyet Teréz Anya fel tudott mérni azáltal, hogy gyakorta megtekinti rendje különböző házait. E főnöknő nem úgy viselkedik, mint némely rangjabeli. Nagyon ritkán ruházza át hivatalos hatalmát, s állandóan a vártán áll. Egyetlen ház sem nyílik anélkül, hogy ő ne hajtott volna végre előzetesen ellenőrző látogatást, és ne beszélgetett volna el hosszasan a helyi leendő elöljáró anyával és társnőivel. Teréz Anya, e valóságos „multinacionális” szerzetesközösség élén, amely jelen van az öt kontinensen, igyekszik fenntartani a legszorosabb kapcsolatot minden egyes nővérrel. Nagyon ritka, hogy egy-egy nővér ne utazna el előbb-utóbb egészen Calcuttáig, hogy ott találkozzon az alapítónővel, és hogy mellette ne dolgozzon a haldoklók ágyánál. Nincs a közös munkához fogható, hogy értékelni lehessen egy elhivatottság szilárdságát. Azon nővéreknek, akik nem jutnak el Calcuttába, alkalmuk volt, hogy akár több ízben is találkozzanak főnöknőjükkel. Minden egyes látogatása során nyitott arra, hogy meghallgassa óhajaikat, és hogy kitalálja mondanivalójukat, amikor ez szükséges. Teréz Anya rendkívüli figyelme és állandó nyitottsága nagyban hozzájárulnak föltétlen tekintélyének megszilárdulásához, s döntéseit soha nem vonják kétségbe. Ez olyan privilégium, amelyet különleges karizmájának köszönhet. A novíciák számára a Szeretet Misszionáriusaihoz történő belépés mindenekelőtt Teréz Anya személyével való azonosulást jelent, aki valóságos példaképe az igaz szerzetesi életnek a modern korban. Így tehát nincs különösebb jelentősége annak, hogy a novíciákat a Calcuttában található anyaházba vagy a rend többi házának egyikébe irányítják. Ezek száma az évek során egyre nő. A hetvenes évek végére már 164 házat számlálnak, amelyből 98 Indiában, míg a többi külföldön található. Ez rendkívüli sikert jelöl. E sikert a Szeretet Misszionáriusai szerzetesközösség ezüstjubileumán ünneplik meg. Teréz Anya, rendje fennállása első huszonöt esztendejének megünnepléséhez, a föld 18 különböző pontján ökumenikus ceremóniákat szervez, amelyre hinduk, muzulmánok, protestánsok, katolikusok, zsidók, parszik, anglikánok stb. gyűlnek össze. Egyfajta főpróbáról van szó, hiszen 1977-ben a Nirmal Hriday huszonötödik éve alkalmából a ceremóniák sokkal jelentősebbek. Teréz Anya egy szimbolikus dátumot, november elsejét választotta. Egyszerű oknál fogva: „A keresztényeknél ez az összes szent ünnepe, mindazoké, akik Isten szeretetében haltak meg, és akiknek lelke a menny boldogságának örvend. És azt hiszem, hogy a szegény emberek, akik oly csodálatosan haltak meg a kalighati Nirmal Hriday-ben, önként felajánlva életüket Istennek, most Isten színelátásának örvendenek. Ezért fogunk november elsején megemlékezni arról, és egyúttal kifejezzük majd hálánkat mindazok iránt, akik segítettek minket abban, hogy ez alatt az elmúlt huszonöt év alatt működtessük az otthont.” Calcutta érsekének, Picachy bíborosnak távollétében, akit Rómában marasztalt kötelessége, a helyettes nuncius, Stotero őeminenciája celebrál ünnepi misét a Nirmal Hriday férfiak számára fenntartott épületrészében. Ennek a misének végeztével Calcutta magas rangú személyei, főtisztviselői, a társaságigazgatók és az indiai társadalom legnevesebb asszonyai enni adnak a bentlakóknak. Teréz Anya akarta azt, hogy „a szeretetszolgálatra, gyakorlati ájtatosságra összpontosítsunk. Ebből ered az a gondolat, hogy arra ösztönözzék a társaságigazgatókat és a nagyvilág befolyásos embereit, hogy maguk jöjjenek el a szegényeket szolgálni. Ne egyszerűen pénzt adjanak ki vagy ajándékokat küldjenek, hanem személyesen jöjjenek el a szegényekhez, hogy megbarátkozzanak velük, kapcsolatba lépjenek velük, megismerjék körülményeiket. És kezükkel szolgálják őket. A befolyásos emberek csodálatosan válaszoltak. A szegények elképedtek, és mélyen elérzékenyültek, amikor látták, hogy ilyen jól öltözött és jól nevelt emberek látnak szolgálatukhoz. „Kalighatban láttam egy maharadzsa feleségét térden, amint a betegeknek enni adott, és oly elegáns lányát, aki ugyanazt tette. Az ilyen példák nagy jelentőséggel bírnak.” November 2-án Calcutta nyomorúságos viskóinak gyermekein van a sor, hogy az ünnep hősei legyenek, s hogy ugyanazon személyiségek szolgálják ki őket: 5300 gyereket hívtak meg a város legelőkelőbb helyeire; 500-an életükben először és utoljára bejutnak a Loreto kollégium épületébe; 2000 másikat meghívnak Tollygunge golfklubjába, ahová villamossal, illetve autóbuszokkal mennek, amelyeket Jyoti Basu, Nyugat-Bengália miniszterelnöke bocsátott Teréz Anya rendelkezésére. Teréz Anya leginkább azért örvend, mert látja, hogy ezek a gyerekek leckét tudnak adni azoknak, akik megbecsülik őket. Elmesélve a Tollygungében rendezett ünnepet, azt mondja: „Leginkább a - 58 -

gyep vastagsága és zöld színe ámította el őket. A gyerekek simogatták a gyepet, és azon gondolkodtak, hogyan lehet a fű ilyen szép. Mi lehet alatta? Soha nem láttak még ilyet. A csoportok között járva észrevettem, hogy sok gyerek nem evett meg egynél több finomságot a süteményt, brióst, édességet és gyümölcsöt tartalmazó csomagokból, amelyeket szétosztottak közöttük. Megkérdeztem, hogy miért. Azt válaszolták nekem, hogy otthon testvéreik vannak, s hogy meg akarják velük osztani. Kétségtelen, hogy sokkal inkább, mint a gazdag gyerekek esetében, ezeket a szegény gyerekeket az a csodálatos gondolat vezérelte, hogy adjanak mindabból, amit kaptak.” Másnap 15 000 felnőttön volt a sor, hogy vendégei lehessenek egy hasonló ceremóniának, hiszen Teréz Anya arra gondolt, amit Krisztus tanácsol az evangéliumban: „Amikor ünnepséget tartasz, ne a gazdagokat hívd meg, hanem a szegényeket, a bénákat, a vakokat. Menj az ösvényekre és az elkerülő utakra, gyűjtsd össze őket, és adj enni nekik! A jutalmad így nagy lesz, hiszen nem tudják majd viszonozni neked, sem meghívni téged cserébe.” Rosszul ismernénk Teréz Anyát, ha azt gondolnánk, hogy beéri a Nirmal Hriday vagy a Shishu Bavan megnyitásáról megemlékező ceremóniákkal. Az imádságnak felhívásnak kell lennie a tettekre. Szerzetesrendjének és első két intézményének ezüstjubileuma után a szerzetesnővér elhatározza, hogy az 1979-es esztendő Jézus jubileuma lesz, és hogy ezt fényesen megünnepelik: „Ebben az évben huszonöt új házat fogunk nyitni. Ez lesz Jézus jubileuma. Megtartottuk szerzetesközösségünk jubileumát, azután a haldoklók otthonának évfordulóját, aztán a gyerekek otthonának megemlékezését, majd első fogadalmunk jubileumát. Most itt lesz nekünk Jézusé. Megünnepeljük áldott Urunkat. Huszonöt házat fogunk megnyitni, vagyis huszonöt kápolnát szentségtartóval, ahol Ő jelen lesz. Minden egyes házunkban elsőként szentségtartót, kelyhet és cibóriumot fogunk elhelyezni a szentmiséhez. Minden alkalommal, amikor megnyitunk egy új házat, Jézus jelen van. Ebben az évben tehát Jézust ünnepeljük. Ez az Ő jubileuma. Az Ő tiszteletére és dicsőségére fogunk létrehozni huszonöt házat.” Majd a szerzetesnővér hozzáteszi: „Tovább kell fejlődnünk, terjeszkednünk, új házakat nyitnunk. Újabb alapításokra hívnak minket Indiában és külföldön. Nem állhatunk meg. A legfőbb nehézségem az, hogy szakavatott elöljáró anyákat találjak. De Isten majd gondoskodik erről. Folytassuk tovább a terjeszkedést Isten dicsőségére.” Teréz Anyának azonban egy másik dicsőséggel kell majd szembenéznie ugyanezen 1979-es esztendőben, miután felavatta a tervezett huszonöt otthont, legnagyobb részt Indiában, a többit külföldön, nevezetesen Németországban (Essen), az Egyesült Államokban (Detroit) és Ruandában (Kigali).

Hetedik fejezet A SZERETET ÁRA Skopjében, az iskolában és a gimnáziumban a kis Gonxha jó tanuló volt, és gyűjtötte a dicséreteket. Az év végén, a hagyományos díjkiosztó ünnepségen gyakran ment fel az emelvényre, hogy átvegye a tanulmányi sikereit jutalmazó könyveket. Ez egyáltalán nem ébresztett benne gőgöt. Egyik módja volt annak, hogy bizonyítsa anyjának, Dranának, háláját az erőfeszítésekért, amelyeket ez a derék özvegy kifejtett, hogy gyermekeinek a lehető legjobb nevelést biztosítsa. Gonxha, amikor szerzetesnővér lett, szabályként tűzte ki magának a tökéletesség elérését. Nem gőgből. Hanem azért, mert a szegények megérdemlik, hogy az ember a legjobb énjét nyújtsa nekik. E szabályt a Szeretet Misszionáriusai főnöknője nem szándékozik megszegni. Az Indiai Unióban, valamint a világ minden táján végzett fáradhatatlan tevékenysége azt eredményezi, hogy az évek során, anélkül hogy valaha is kérte volna, kitüntetéseket és tiszteletdíjakat ítélnek oda neki. 1962-től fogva az indiai kormány, amely köszönetet akar nyilvánítani neki a calcuttai nyomorúságos viskókban végzett tevékenységéért, elhatározza, hogy az ország egyik legmagasabb kitüntetését, az Aranylótuszt ítéli oda neki, amely a Patma Shri-díjjal jár együtt. Az indiai katolikus hierarchia megosztott e kérdésben, amikor a hírt közzé teszik. Hiszen e kitüntetés odaítélése súlyos jelentéstartalmat hordoz magában. Ez az első alkalom, hogy az indiai hatóságok egy külföldi származású személyiség tevékenységét jutalmazzák meg, még ha Teréz Anya 1947-ben az indiai állampolgárságot választotta is. Szintén az első alkalom, hogy egy katolikus szerzetesnővért tüntessenek ki, aki az országban rendkívüli kisebbségben lévő hitfelekezethez tartozik. Mindezek - 59 -

miatt nem szabad, hogy az ünnepet valami elrontsa. Márpedig egyesek attól tartanak, hogy a Szeretet Misszionáriusai főnöknője, akinek volt némi nézeteltérése a katolikus hierarchiával, nehogy túlzottan elbízza magát, és kihasználja az alkalmat, hogy kiegyenlítsen néhány régi számlát a díjátadás során, kritikusait hevesen támadva. Le Joly atya megnyugtatja Calcutta érsekét, Dyert őexcellenciáját, aki Périer őexcellenciája helyébe lépett: „Excellenciás úr! Legyen nyugodt! Teréz Anya még csak nem is ismeri a gőg érzését. Elegendő neki azt mondani, hogy e jutalom odaítélésével az elnök valójában az ország szolgálatában álló összes misszionárius számára akarja kifejezni elismerését.” A hierarchia megnyugodott, ami nem jelenti azt, hogy minden a legnagyobb rendben menőnek ígérkezik. Ugyanis hátra van még Le Joly atya számára egy kényesebb küldetés, s nincs meggyőződve arról, hogy véghez tudja vinni: rá kell bírnia Teréz Anyát, hogy fogadja el a díjat, s hogy menjen el a hatóságok által szervezett ünnepségre. A szerzetesnővér, aki számára az alázat főerény, nem szándékozik „elvesztegetni az idejét” azzal, amit „gyerekes dolog”-nak tekint. Inkább Calcuttában marad, ahol sürgősebb feladatok várnak rá. Le Joly atya hiába könyörög neki, esedezve kéri, hogy tegyen tanúbizonyságot diplomáciai érzékéről, Teréz Anya hajthatatlan marad. Dyer őexcellenciája közbenjárására lesz szükség, hogy megváltoztassa kezdeti elutasítását, és elfogadja, hogy Újdelhibe utazzék. Ott az államfő, a miniszterelnöknek, Jawaharlal Nehrunak jelenlétében, megindultságtól és méltóságtól áthatott ceremónia keretében átadja neki a díjat. Teréz Anya, aki aligha van hozzászokva az efféle pompához, elfelejti „fellépése” végeztével, hogy átvegye a hivatalos oklevelet, amely tanúsítja, hogy a csodálatos Lótusz-díjat neki ítélték. Az indiaiak nem veszik zokon. Hamarosan azonban megszokott dologgá válik számára. Teréz Anya ugyanis nem fut a kitüntetések után, és nem törekszik arra, hogy érdemeit magasztaló oklevelekkel díszítse fel a Nirmal Hriday falait. A jutalmakat ugyanakkor szívesen fogadja. Teréz Anya, még mindig ezen 1962-es esztendőben, amely hírnevének kezdeteit jelöli, nem csak sikereket könyvelhetett el. A lelke mélyén nagyon bántja, hogy vissza kellett utasítania Françoise nővérnek, az agrai ház elöljárójának, egy ház megnyitását az elhagyott gyerekek számára. 50 000 rúpiára lett volna szüksége, hogy elindítsa a tervet, de a szerzetesközösségnek nincs ennyije. A tervet tehát elvetik, Françoise nővér és Teréz Anya nagy sajnálatára. Teréz Anya, néhány nappal azután, hogy meghozta döntését, telefonhívást kap egy Fülöp-szigeti újságírótól, aki meg akarja ismerni reakcióit a szerzetesnővérnek szánt Magsaysay-díj odaítélése után. Ezt a díjat a volt Fülöpszigeti elnök tiszteletére alapították, aki egy repülőgép-szerencsétlenségben halt meg. Az Ázsiai Államfők Konferenciája a Szeretet Misszionáriusai főnöknőjének ítélte oda azért, hogy megjutalmazza Ázsia egyik legérdemesebb asszonyát a „népek közötti egyetértéshez való hozzájárulásáért”. A jutalmazott aligha mutatkozik beszédesnek: „Nem érdemlek semmilyen díjat. A jutalmam már megvan abban az örömben, hogy Jézust szolgálom a szegények mellett.” De amikor az újságíró a tudtára adja, hogy a díjat 50 000 rúpia kíséri, örömét nem palástolja: „Nos azt hiszem, hogy az Úr éppen azt akarja, hogy gyermekotthont építsünk Agrában!” Néhány hónappal később Teréz Anya Agrába utazik, hogy részt vegyen az épület felavatásán. 1970 karácsonyán VI. Pál, aki különleges figyelemmel kíséri a szerzetesnővér munkásságát, ismételten fényesen kifejezésre juttatja iránta érzett bizalmát. Kihasználja az egyszersmind a rádióban és a televízióban sugárzott hagyományos pápai üzenetet karácsony előestéjén, hogy bejelentse a híveknek: „Hosszú konzultációk és gondolkodás után, a XXIII. János-békedíj egy alázatos és csendes szerzetesnővérnek, Teréz Anyának lett odaítélve, aki húsz éve már a szeretet csodálatos küldetését tölti be India útjain a leprások, az öregek és az elhagyott gyerekek javára. Mindenki csodálatára ajánljuk Krisztus szeretetének e rettenthetetlen hírnökét.” A díjjal gazdag jutalom is jár, de nem ez a legfontosabb. Ami számít, az a VI. Pál által Teréz Anya tevékenysége iránt kinyilvánított tisztelet. Mindenki tisztában van vele, hogy a pápa teljes befolyásával nyomást gyakorolt a zsűri döntésére, amelyen az államtitkár elnökölt, és amely a pápai kormánytestület tagjaiból tevődött össze. Más jelöltek is versenyben voltak, és érdemeik bizonyára nem voltak kisebbek, mint a szerzetesnővér érdemei. Azonban VI. Pál annak javára döntött, aki szemében a leginkább megtestesíti az egyházhoz való hűséget. VI. Pál nem fukarkodik a bókokkal irányában: „Ahol az embereket sokféle nyomorúság sanyargatja, Teréz Anya és a Szeretet Misszionáriusai odasietnek, hogy segítséget, támogatást, vigasztalást nyújtsanak, tanúbizonyságot téve a testvéri szeretetről minden ember számára, akármilyen legyen is.” A pápa azt kívánja, hogy „Teréz Anya evangéliumi példája megérintse a világot.” - 60 -

Ezt a választást más kritériumok is vezették, amelyek között fontos helyen szerepel azon akarat, hogy megtiszteljék a nők szerepét az egyház intézményén belül, amit annak előtte alulértékeltek. VI. Pál, hogy a legnagyobb visszhangot biztosítsa gesztusának, úgy döntött, hogy ő maga elnököl a díjátadási ceremónián. A Szeretet Misszionáriusai főnöknője nem hivatkozhat semmilyen érvényes kifogásra, hogy kivonja magát a meghívás alól. De mint Teréz Anyával mindig, a dolgok nem folyhatnak le rendesen. A váratlan mindig közbeszól. 1971. június 6-án, amikor a Vatikánba tart, hogy átvegye a díjat, egy hajlíthatatlan svájci gárdista visszatessékeli a palota bejáratáig. Nincs meghívója a saját nevére, és ennek a bűvös papírnak a hiányában, amellyel társnői vele ellentétben rendelkeznek, nem juthat tovább. Szerencsére egy prelátus halad el, aki épp a ceremóniára igyekszik, és felismeri a szerzetesnővért, aki nevetve magyarázza el neki a félreértést. A svájci gárdista majd meghal a félelemtől! Más személyiség esetében súrolták volna a diplomáciai incidens határát. Teréz Anya viszont csak mulat az eseten. Több örömet szerzett neki, mint a baráti és dicsérő szavak hallgatása, amelyeket az államtitkár, Villot bíboros mondott vele kapcsolatban: „Nehéz választani megannyi személy és intézmény között, amelyek kiemelkedtek felebarátaik szolgálatában végzett munkásságuk által. Bojaxhiu Teréz Anyát, a calcuttai Szeretet Misszionáriusai alapítónőjét választottuk a teljes egészében a legszegényebbek szolgálatának szentelt életéért, az enyhülésért, amelyet a legnagyobb szenvedésekre nyújt, és a szánalomért, amelynek tanújelét adta a legnagyobb katasztrófák alkalmával.” E nap során Teréz Anya alázatát erősen próbára teszik. Villot bíboros után VI. Pál ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen is szót emeljen, és beszéde a legszívélyesebbek közül való: „A díjat azért ítéltük oda, hogy a jó szétterjedjen. Reméljük, hogy ez a jó példaként fog szolgálni, s ezért mutatjuk be mindenki előtt. A rossz ragályos, de a jó szintén. És a jó gyakran nem a feladattal arányban álló eszközökkel megy végbe. Néha ez az aránytalanság csak tovább növekszik, ahogy a munka halad előre. Ekkor a mű olyan értéket ér el, amely meghaladja konkrét tevékenységének érdemét. A mű egy tanúbizonysággá válik, amely jelzi a közvéleménynek egy megoldásra váró probléma meglétét. Nem csak a szükségletekre mutat rá, hanem a megoldás lehetőségére is megtanít. Ő, akit úgy ismerünk, mint a Szeretet misszionáriusa, a testvériség apostola. Ezért nyújtjuk át neki a béke díját.” Ami Benelli őexcellenciáját illeti, ezeket a zárszókat mondja: „Azt hiszem, hogy szentatyánk, a pápa emlékeztetni akart, hogy a jóléti államban is megvan a helye az irgalmas munkáknak. A meglévő közsegély nem ölelheti fel az összes szükségletet, nem felelhet arra a mély igényre, amelyet az emberi kontaktus, az emberi melegség jelent, s amelyre a nélkülözőnek rendkívül nagy szüksége van. E világban, ahol a lehetőség, a nyereség törvénye egyre inkább döntővé válik, olyan nővérnek ítélte oda a díjat, aki a termelés számára leginkább haszontalan emberi lényeknek szenteli magát, azoknak, akik nem tudnak semmit cserébe adni fogyasztói társadalmunknak. Teréz Anya műve a teljes önzetlenségen, az őszinteségen, a hitelességen alapul. Az élet és a halál nem várnak terveinkre. A szeretet soha nem tervszerű.” VI. Pál, hogy kihangsúlyozza annak jelentőségét, amit e kitüntetésnek tulajdonít, meghívta a ceremóniára a Szentszék mellett poszton lévő diplomáciai testület összes tagját. Az ENSZ főtitkára, a burmai U Thant pedig a következő táviratot küldte el a Vatikánnak: „Tekintettel arra, amit Teréz Anyáról és munkásságáról tudok, úgy gondolom, hogy Őszentsége elődje, az egész világon jóságáról és nagylelkűségéről ismert XXIII. János nevével jelzett kitüntetés megérdemelt.” A XXIII. János-díjat további kitüntetések követik. Szintén 1971-ben, Teréz Anya átveszi Bostonban az Irgalmas Szamaritánus-díjat, amely megérdemelt elismerés a világ szegényei és rászorulói nyomorának enyhítésére tett erőfeszítéseiért. Munkássága bátorítás a többi embernek, és csodálatos példája annak, ahogyan az emberi lényekkel törődnünk kell.” Ezt a díjat a Kennedy család alapította John Fritzgerald Kennedy bátyjának tiszteletére, aki a Második Világháborúban esett el a harcok közben. Ebből az alkalomból Teréz Anya megismerkedik Edward Kennedy szenátorral, akivel láttuk, hogy néhány héttel később találkozni fog egy menekülttáborban Bangladeshben. A szenátor így bepillantást nyerhet Teréz Anya tevékenységébe. Teréz Anya a bangladeshi háború alatt folytatott tevékenységének köszönhetően újra kitüntetésben részesül fogadott hazája, India részéről. 1972. november 15-én a Nehru-díjat ítélik oda neki. Az indiai elnök, Varah Venkata Giri örvend ennek a döntésnek, amely megtiszteli azt az asszonyt, akit ő Kuruna Dutnak, az irgalom angyalának nevez: „Ma tiszteletet nyilvánítunk Isten egy lelkének, egy asszonynak, aki úgy értelmezi a keresztény szeretetet, mint a jóért végzett cselekedetet. Optimista vagyok, mert meggyőződésem, - 61 -

hogy amíg lesznek olyan személyek, mint Teréz Anya, addig az emberiség reményben élhet. Nem létezik nagyobb hozzájárulás az emberi testvériséghez, mint egy olyan szilárd és jól alkalmazott tevékenység, amilyen az öné.” Az Indiai Parlament Kulturális Ügyeinek Bizottsága e díj odaítélésével akarta kinyilvánítani tiszteletét Teréz Anyának, és nem fukarkodik a magasztaló jelzőkkel, hogy igazolja döntését: „Csak ritkán lehet látni olyan önzetlen és fáradhatatlan áldozatot, mint Teréz Anyáé az emberi társadalom leggyengébb tagjainak, a szegényeknek és a kirekesztetteknek javára. Ez a mindenféle nemzetiségi, kaszti vagy vallási megkülönböztetés nélkül, valamint a nyilvános elismerés bármiféle igénye nélkül végzett emberbaráti szolgálat csodálatos példája annak, ahogyan a csendes és hatékony mű, a munkásság és a fáradozás hozzájárulhatnak a barátság és a népek közötti megértés előmozdításához.” A díjátadási ceremónia során Teréz Anya kifejezetten dicséri szerzetesközössége tagjait: „Mit tesznek a barátok és a nővérek, valamint világszerte a munkatársak? Mások javára dolgozva az isteni szeretetet hirdetik. Akik eljöttek segédkezni nekünk, hogy a bengáli menekülteken segíthessünk, azt mondták, hogy sokkal többet kaptak azoktól, akiket szolgáltak, mint amennyit az utóbbiak kaptak tőlük. Nos, ez olyan dolog, amelyet mindegyikünk érez! A mi népünknek mindenekelőtt efféle segítségre van szüksége.” A díj kitüntetettje nem válogatja meg a szavait fogadott hazájának legmagasabb tekintélyei előtt, felvetve a kérdést: „Mit tett India négymillió leprásáért?” Ragaszkodik hozzá, hogy említést tegyen e kirekesztettekről, akiknek évek óta szenteli magát: „Több millió leprásunk van. Egy ízben elmentem meglátogatni őket karácsony alkalmából, és azt mondtam nekik, hogy Isten egész különlegesen szereti őket, s hogy minden, ami történik, Isten adománya, hogy Isten közel van hozzájuk, s hogy betegségük nem hiba. Egyik kimerült öreg nyomatékosan közeledett felém, és azt mondta: »Kérlek, ismételd meg újból, hiszen soha semmi ehhez foghatót nem hallottam az életemben. Csupán azt hallottam, hogy senki sem szeret engem. Milyen jó tudni, hogy Isten szeret engem.«” Majd Teréz Anya összegzi az elmondottakat: „Önök és én, csak együtt tudjuk csillapítani ezeknek az embereknek a szeretetszomját.” Teréz Anyának kell ahhoz lenni, hogy ilyen beszédet mondjon valaki a világ nagyjai előtt. Beszélgetőpartnereit meghatja föltétlen őszintesége. Mint ahogyan az indiai külkereskedelmi miniszter, George úr mondja neki: „Teréz Anya megtanította nekünk, mit jelent szeretni. Ez a szerény és törékeny asszony igen messziről jött, hogy életét Calcutta szegénynegyedei lakóinak szentelje. Ahhoz, hogy szóljon hozzánk, nem olvasott fel egyetlen előre elkészített beszédet sem. A mikrofon előtt nem volt más egyebe, csak a szíve. Egyszerűen megmutatta nekünk azokat az okokat, amelyek az emberek szívét gyötrik: ez pedig azon érzés, hogy az embert nem szeretik és nem kívánják.” A következő évben, 1973-ban, Nagy-Britannián a sor, hogy megtisztelje Teréz Anyát, neki ítélve a Templeton-díjat „a hit előmozdításáért a világban.” Ez a díj első ízben kerül odaítélésre, és Teréz Anyát a zsűri egyhangúlag jelölte ki. Amikor átnyújtják neki a jutalmat egy ünnepség keretében, amelyet Londonban tartottak a Guildhall szalonjaiban 1973. április 25-én, a lordmajor és a királynő, II. Erzsébet jelenlétében, Edinburgh-i Fülöp herceg kifejezett angol humorról tesz tanúbizonyságot: „Első látásra a gondolat, hogy egy díj tehet valamit a vallásért, határozottan abszurdnak tűnik. Egy díj általában ösztönző a sikerre, vagy pedig meghatározható mértékű jó eredménynek a jutalma. Egy díj rendszerint valamilyen verseny nyomán érkezik. Egy vallási indíttatású díj esetében bizonyos, hogy akik leginkább megérdemlik, azok egyáltalában nem harcoltak elnyeréséért. Hogyan képzelhetnénk, hogy valaki hideg fejjel elhatározza, hogy szerzetesi tevékenységbe fog azzal a céllal, hogy díjat kapjon? Amikor megtudtam, hogy kinek ítélték oda a díjat, arra gondoltam, Templeton úr egyetértene velem abban, hogy Teréz Anya adta meg ennek a díjnak igazi értelmét. Csodálattal szemléljük ma művét. A jóság, amely Teréz Anyának köszönhetően fénnyel töltötte el a világot, alázatot, csodálatot, lelkesedést kelthet bennünk. Mi mást lehetne mondani, amikor művei önmagukért beszélnek? Teréz Anya minden erejét Istentől kapja. Családjában ébredt tudatára az isteni könyörületnek. Remélem, hogy példája és tanítása olyan eszköz lesz, amelynek köszönhetően sokak számára nyilvánvalóvá válik, hogy a keresztény lelkület élő valóság. Ahelyett, hogy gratulálnék a nyertesnek, inkább egy hármas elismerést fejeznék ki: Istennek, Teréz Anya művének, valamint a zsűri tagjainak, hogy az általános figyelem központjába állították.” Teréz Anya köszönőbeszédében tiszteletét nyilvánítja minden társnője és a Szeretet testvérei számára. Ők az ünnep igazi hősei: „Nekem adták át ezt a díjat, de mindazoknak jár, akik együttműködnek a szeretet művében világszerte. Nemrég egy férfi jött, s mondta nekem: »Odaadnám minden javamat annak, aki eljönne meglátogatni engem. Vak vagyok, a feleségemnek depressziós rohama - 62 -

volt, a gyermekeim pedig szétszéledtek a nagyvilágban. Megöl minket az unalom.« Mindannyian bizonyosan ismerünk ilyen embereket. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy csupán pénzt adunk nekik. A pénz nem elég. Számukra a leghasznosabb az önök keze lenne, hogy szolgálják őket, s az önök szíve, hogy szeressék őket. Az első alkalommal amikor Londonban sétáltam, hideg éjszaka volt. Találkoztam egy elég jól öltözött kis öreggel, aki reszketett a hidegtől. Egy másik, egy fekete férfi betakarta őt saját kabátjával, miközben a kis öreg azt mondta neki: »Vigyen el magával, ahová akarja, de találjon nekem egy megvetett ágyat, hogy aludhassak.« Ha valaki Jézus lehet, akkor olyannak kell lennie, mint neki, mivel a Szentírás kimondja: »Kerestem valakit, aki segítene rajtam, de nem találtam meg.« Milyen szomorú lenne, ha ma Krisztus ugyanezt mondaná rólunk. Krisztus felhasznált engem, mint egy eszközt, hogy egyesítse az embereket. Meg vagyok győződve mindenekelőtt arról: az emberek afelé tartanak, hogy egyesüljenek, mert szükségük van Istenre.” 1974-ben Teréz Anyát újból kitüntetik. Assziszi Sz. Ferenc harmadik rendjének Mater et Magistra díját kapja. A következő évben a FAO tünteti ki a Cérés-emlékéremmel „a világ éhezői és szegényei iránt mutatott példás viselkedéséért”. 1979. március 1-jén átveszi az olasz elnöktől, Alessandro Pertinitől a Balzan-díjat, mellyel 320 000 dollár jár, s amelyet „a kultúra, a tudomány és a humanitárius tekintetben legérdemesebb kezdeményezések fejlesztésére, valamint a békéért és a testvériségért” hoztak létre. Ezekkel a díjakkal párhuzamosan Teréz Anyát a világon mindenfelé tiszteletbeli egyetemi címekkel tüntetik ki. Több indiai, amerikai és európai egyetem honoris causa (tiszteletbeli) doktora. Nem számít, hogy soha nem végzett felsőfokú tanulmányokat. Bizonyos humorral fogadja e doktorátusoknak az odaítélését: „Nem értem, hogy az egyetemek és a főiskolák miért adományoznak nekem címeket. Számomra nem jelent semmit. Valójában ez alkalom arra, hogy beszélhessek olyan emberek előtt, akik talán soha nem is hallottak Jézusról.” Nem bújik ki ez alól a feladat alól, mihelyt alkalma nyílik rá. 1977-ben, amikor az Edinburgh-i Fülöp herceg átadja neki a rendkívül neves cambridge-i egyetemnek a teológia honoris causa doktora címet, megjegyzi: „Jól tudja, hogy nem tanultam a teológiát. Egyszerűen megpróbálom mindig megélni.” Fülöp herceg azt válaszolja neki: „Az, hogy az egyetemek tiszteletbeli címeket ítélnek oda, pusztán formális hagyománynak tekinthető, aminek nincs semmiféle haszna. Azonban milyen más eszközzel fejezhetné ki egy akadémiai közösség a csodálatát olyan emberek iránt, akik elsőrendű fontosságú hozzájárulást nyújtottak civilizációnknak? Mivel az egyetemek hatáskörébe tartozik, hogy fejlesszék az emberek tudását és kompetenciáját, minden okuk megvan arra, hogy tiszteletet nyilvánítsanak azoknak, akik kétségbevonhatatlan sikerrel dolgoztak e téren.” Teréz Anyát nem szédítik meg mindezen dicsőségek. Életrajzírói egyikének, Desmond Doignak elárulja: „Tudja, ezek a díjak nem az enyémek, hanem a népemé. Ezért nem hatnak meg egyáltalán. Azoké a szegényeké, akiket most kezdenek elismerni. Végül elfogadták őket, és szeretik őket. Az egész világ kezdi megismerni őket. Már az a tény, hogy írnak róluk, azt jelenti, hogy a világ nem közömbös.” Ez az óvatosság nem ok nélkül való. Egy ideje már - valójában 1975 óta - tudja, hogy a nevét suttogják a leendő béke Nobel-díjasként. Edward Kennedy szenátor volt az első, aki felvetette ezt az ötletet, amely aztán kedvező fogadtatásra talált. Mindenfelé különböző befolyásos személyiségek tudatták, hogy támogatják ezt a jelölést anélkül egyébként, hogy az érdekelt véleményét kikérték volna. A Nobel-díj bizottságának tagjai számára ez alkalom arra, hogy némiképp újra bearanyozzák díjuk címerét. E kitüntetésnek, a béke Nobelnak odaítélése Henry Kissinger és Lé Duc Tho számára, majd Menahem Begin és Anouar el-Sadate részére, sok vitát kavart. Bizonyos, hogy azon egyezmények, amelyek véget vetettek az amerikai intervenciónak Dél-Vietnamban vagy pedig az izraeli-egyiptomi konfliktusnak, szép és jó dolgok. Azonban a díjazottak mindegyike valamikor nagy hadvezér volt, és saját országuk politikai ügyeinek általuk történt intézése meglehetősen vitatott. A béke Nobel-díj zsűrijének 1979-ben tehát olyan jelöltet kell kiválasztania, akinek neve egyhangú visszhangra talál. Újabb botlást nem bocsátanának meg nekik. Ebben az összefüggésben Teréz Anya hamar a leginkább minősített személyiségnek tűnik számukra, hogy megérdemelje ezt a rendkívül nagy kitüntetést. Először is a gyengébb nem képviselője, és a zsűri ily módon védekezni tudna a nőgyűlölő vád ellen, amelyet gyakran felhoznak ellene. Azután pedig, mély lelki életű szerzetesnővérről van szó, aki a harmadik világ egyik országában él, amelynek felvette az állampolgárságát. Kitüntetve őt, a szegény Dél kerül egyúttal jutalmazásra Észak által. Ilyen érvekkel szemben - 63 -

azoknak, akik Oscar Romero őexcellenciája, San Salvador érsekének jelölése mellett szólnak, viszszavonulót kell fújniuk. 1979. október 16-án a hírt a távírógépek viszik szét: Teréz Anya megkapja a béke Nobel-díjat. A bizottság zsűritagjai jól választottak, mint ahogy azt a Washington Post vezércikke mutatja: „A béke Nobel-díj nyerteseinek nagy része olyan férfi volt, akik a politika és a diplomácia világából kerültek ki. Ugyanakkor Teréz Anya, a Szeretet Misszionáriusai alapítónője azzal töltötte az elmúlt harminc évet, hogy a calcuttai slum-ok szegényeinek és haldoklóinak szentelje magát. E választásban a másokért való személyes önfeláldozás példája számít. Ez a díj többek között arra szolgál, hogy emlékeztessen: a nyomor létezik, ugyanis az európaiak és az amerikaiak nagy része némiképp hajlamos, hogy ezt elfelejtse. Időről időre a Nobel Bizottság felhasználja a díjat, hogy felhívja a figyelmet arra, többféleképpen lehet békét teremteni, s a politika ennek nem az egyetlen módja.” Teréz Anya nehéz megpróbáltatásnak néz elébe. Természetesen felkészült rá, hiszen jobb megelőzni a bajt. Fejében már kiszámolta a harmincmillió forintnyi összeg elosztását, amely a díjjal jár, amennyiben odaítélik neki. Annyi tennivaló van a világon mindenfelé. „Egy cseppnyi enyhülés a tengernyi szenvedésben” - mondja egyszerűen, amikor megerősítést nyer, hogy az összeget valóban neki ítélték. A legnehezebb még hátra van: együtt élni a hírnévvel. Október 16-ától fogva a Nirmal Hriday-t több tucat újságíró és operatőr rohamozza meg, akik elsőként akarnak interjút készíteni, vagy lefilmezni a díjazottat. Ő a kápolnában talált menedékre, ahol csendben köszönetet mond Krisztusnak. Nem akar semmit sem változtatni megszokott időbeosztásán. Ezen 1979. október 16-a éppolyan nap számára, mint a többi. Egyetlen dolog foglalkoztatja, mégpedig az, hogy jelen tud-e lenni hamarosan az Oltáriszentség napi imádásán, anélkül hogy fényképészek ne próbálnának meg minden elképzelhető módon behatolni a kis kápolnába, ahol társnői várnak rá. Mindemellett Teréz Anya tudja, hogy a túlzott alázat rosszabb tud lenni, mint a gőg, és hogy indiai honfitársai megneheztelnének rá, ha visszautasítaná a Nobel-díjat. Számukra ő a nap hőse, és a kitüntetést India kapja egyik fogadott gyermekén keresztül. Az indiai sajtó - mindenféle politikai irányzatot beleértve - szívélyesen üdvözli az oslói zsűri döntését, és hízelgő portrékat állítanak öszsze Teréz Anyáról. Az újdelhi Indian Express írja: „A teljes elkötelezettségről szóló példája és az emberi nyomor elleni harcban mutatott bátorsága emberek ezreit ösztönzik arra, hogy tegyenek valamit ezekért a nagy eszmékért.” Az Indian Times hozzáfűzi: Ebben az évben a Nobel-díj bizottsága igazán rendkívül szerencsés módon választott. Jó dolog, hogy a világ elismeri azt, hogy az erkölcs, a remény és a szeretet még legyőzhetik a cinizmust és a nyomort. Ma, az emberiség valami mást lát őbenne a többiekhez képest, mert a reményt adta vissza az embernek.” A calcuttai Amrita Bazar Oatrika szerint: „Örvendetes, hogy ilyen kitüntetést kap a Nemzetközi Gyermekév folyamán, hiszen mindenki ismeri a munkáját és törődését a gyerekekkel. Ez közmondásossá vált. Calcutta továbbra is tevékenységének középpontjában marad. Az, hogy Teréz Anya megkapta a béke Nobel-díjat, örömre ad okot egész Indiának, amelyet harmadik hazájaként fogadott el.” A bangalore-i Deccan Herald szerint: „Teréz Anya életében szentté vált, és legendává”. Ugyanakkor a chandigarh-i Tribune írja: „Teréz Anya olyan közel áll az életszentséghez, hogy a mai kor embere csak alig tudja elképzelni.” 1979. november 9-én az indiai kormány hivatalos fogadást szervez Teréz Anya tiszteletére az állam legmagasabb személyiségeinek jelenlétében. A miniszterelnök, Shri Charan Singh nem rejti véka alá megindultságát: „Shakespeare-nek vagy Miltonnak kellene lenni ahhoz, hogy leírjuk azon érdemeket, amelyeket Teréz Anya vívott ki magának ebben az országban. Annak módja, ahogyan az emberiséget szolgálja, igazán nem fogható semmihez.” Ami a külügyminisztert, Shri Siam Nandan Miahr-t illeti, kijelenti: „Azért gyűltünk ma össze, hogy gratuláljunk Teréz Anyának az indiai nép és a kormány nevében. Ő, és rajta keresztül az egész ország, épp most kapott egy nagy kitüntetést. A jótékonyságot és a szeretetet testesíti meg oly módon, ahogyan kevés ember tette a történelem folyamán. Egész élete a kölcsönös segítség és a könyörület szimbóluma. Teréz Anya megmutatja nekünk, mi a teljesen önzetlen segítség, az elhivatottság, amely minden szem könnyeit szeretné letörölni. Ez a díj, ez a megbecsülés úgy érkezik, mint a levelek és a virágok, amelyek a fát koronázzák meg. Olyan ez, mint egy kötelesség, amelyet az emberiség teljesített a Magasságbelinek. Boldogok vagyunk, hogy tanúi lehetünk Teréz Anya életének és fáradalmainak. Újra felfedezzük saját életünkben, hogy mit jelent a jóindulat, a másokkal való törődés, a szeretet, a mindenütt jelen lévő hit. Teréz Anya emlékeztette a világot arra, hogy mi az, ami örökkévaló és kimeríthetet- 64 -

len, mi az, ami megtisztítja és megtölti a szívet. Számára minden szeretetre méltó. Soha semmi sem ocsmány vagy visszataszító: a leprás nem kevésbé vonzó, mint a legszebb arc. Azért imádkozunk, hogy hosszú ideig éljen, hogy véghezvihesse az isteni tervet. Hálával telve a világ elismeri, hogy erre van szüksége.” Teréz Anya válasz gyanánt lelkesült beszédet mond fogadott hazája és annak lakói mellett: „India a hazám. A világ a Nobel-díj részemre történő odaítélésével elismerte a szeretet és a béke művét. Gandhi mondott valami nagyon szépet: »Aki a szegényt szolgálja, Istent szolgálja.« A népünknek nem az együttérzésünkre van szüksége, hanem könyörületünkre és szeretetünkre. A szegények méltók arra, hogy szeressük őket. Megalázzuk őket azzal, ha azt gondoljuk, hogy ők szegények, és ez minden. Nem ismerjük őket, és ezért nem szeretjük őket.” Mivel az 1979-es esztendő Nemzetközi Gyermekév, a szerzetesnővér kihasználja a neki átengedett szószéket, hogy kifejtse kedvenc témáinak egyikét: „Az abortusz megszüntetése ennek az évnek az egyik nagy adománya lenne.” Teréz Anya elveihez hűen visszautasítja, hogy a ceremóniát záró bankett pompás ételeiből fogyasszon: „Nem tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim közül még annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz elegendő.” A többi vendég ekkor elhatározza, hogy szétosztják a lakomát a szegények között. Teréz Anya elfogadja, de azzal a feltétellel, hogy ők maguk jönnek felszolgálni az ételeket intézménye lakóinak. Erre az összes vendég, a kormány és a diplomáciai testület tagjai, egy emberként mennek a Nirmal Hriday-be. Teréz Anya számára ez rendkívüli intenzitású pillanat: „Ez igazán valami hihetetlen volt ebben az országban. Kiemelkedő és ismert személyiségek jöttek el a leprásokhoz és a haldoklókhoz. Valami fenomenális, meghaladva minden képzeletet és várakozást. Nem tudják elképzelni, hogy ez mit jelent ezeknek az embereknek a gondolkodásában. A betegek megzavarodtak, nem tudták, mit tegyenek, s nem tudták elhinni mindezen személyiségek jelenlétét közöttük.” Teréz Anya tudja, hogy további, kevésbé kedélyes ceremóniák várnak rá Oslóban, ahová úgy határozott, hogy rendje legrégebbi nővérei közül kettőnek a társaságában fog elutazni: „Az első csoport nővéreinek bátorsága iránt érzett szeretet és hála tanúbizonyságául, amellyel elkötelezték magukat, amikor még semmi nem létezett, azzal az örömmel, hogy nincs semmijük, ugyanakkor teljességgel birtokolják Jézust, és mert Jézust szeretve a szegényeket szerették, mindezek miatt magammal viszem Oslóba Ágnest és Gertrud nővért.” A norvég fővárosba érkezésekor 1979. december elején, míg a hőmérő mínusz tíz fokot mutat, a Nobel Bizottság elnöke, John Sanness, és szülővárosának, Skopjének püspöke, Nikola Prela őexcellenciája fogadják - aki külön ezért utazott oda, élénken bátorítva erre a jugoszláv kommunista hatóságoktól. A macedón főváros albánjai örömmel hallották a honfitársuknak odaítélt kitüntetés bejelentését, és a Drzta című folyóiratban a püspök azt írta a szerzetesnővérről: „Nővér és anya lett belőle mindazok számára, akiknek családi szeretetre, testvéri barátságra és anyai melegségre van szükségük, mert nyitott szívvel fogadja őket. Igazság szerint, ő jelenleg büszkeség és gőg forrása minden keresztény számára. Szülővárosa és különösképpen Skopje és Prizren egyházmegyéje büszkék reá, de az albán nép még jobban, hiszen ereiben még az üldözések időszakának mártírjai vére csordogál.” Hosszú idő óta első ízben Belgrád hagyja, hogy a skopjei sajtó említse az albán kisebbség sajátos jellegét. Van tehát mivel megörvendeztetni Kollé Bojaxhiu lányát! Oslóban Teréz Anya viszontlátja fivérét, Lázárt, és unokahúgát, Agéját, akik Rómából jöttek el. Egy albán származású pap, Lush Gjergji atya, akit Teréz Anya néhány éve már ismer, és akinek erős hitét nagyra értékeli, elkísérte őket. Jelenlétük hasznos lesz, hogy segítsenek neki derekasan elviselni a rá váró próbatételeket, különösképpen a sajtókonferenciákat és a hivatalos ceremóniákat, amelyek alól nem vonhatja ki magát. Újságírók valóságos falkája lesi a kék és fehér szárit viselő szerzetesnővért, mióta csak norvég földre tette a lábát. Az oslói Szent Oslav székesegyházban december 9-én celebrált ünnepélyes mise során a szerzetesnővér kénytelen felemelni a hangját, hogy elmondja, nem akarja, hogy zavarják a fényképezőgépek. A vakuk kattogása megmutatja neki, hogy egy Nobel-díjasnak kevesebb tekintélye van, mint gondolná az ember! Este a város evangélikus székesegyházában kerül sor egy ökumenikus ceremóniára Norvégia összes vallási felekezete képviselőinek jelenlétében. Később az Evangélikus Lelkipásztori Központban átadják Teréz Anyának a Nép Díját. Norvégiában ugyanis a béke Nobel-díj zsűrijének határozata népi ratifikálásnak van alávetve. Az embereket felkérik, hogy tudassák helyeslésüket vagy ellenvetésüket, adományokat utalva a nyertes műveire, vagy egy másik személyiséget részesítve azokból. Hiszen a Nép Díjának kedvezményezettje nem szükségszerűen a béke Nobel-díj átvevője. Teréz Anya szá- 65 -

mára e probléma nem merül fel. Esetében valóságos népszavazásról van szó. 359 151 korona gyűlik össze a templomokban és a közhivatali helységekben, majd az összegről szóló csekket átadják a szerzetes nővérnek, aki így köszöni meg adományozóinak: „Személy szerint nincs szükségem erre, amit nekem adnak, erre az összes pénzre és a többire. A szegények számára adják át nekem, akikért dolgozunk és élünk. Igen, a pénz szükséges. De ahhoz, hogy megsokszorozzuk értékét, meg kell szelídíteni azt szeretettel. Azután, mint egy bumeráng, a szeretet visszaszáll arra, aki osztotta.” Bizonyára megértettük, hogy a fedezet nélküli számlának Teréz Anya által adott meghatározása érezhetően különbözik a bankrendszer által használatostól! December 10-én eljön a nagy nap, az oklevelek átadásának napja a különböző Nobel-díjak nyertesei részére. Teréz Anya, mint mindig kék és fehér szerény száriba öltözve, belép az egyetem előadótermébe, ahol helyet foglalt az összes vendég, a diplomáciai testület tagjai és a norvég királyi család. Nem illetődik meg az éljenzéstől, amely egész addig kíséri, amíg elér a mikrofonig. Miután a kereszt jelét rajzolta ajkára, nyugodt és tiszta hangon fordul a hallgatósághoz: „Ma, amikor megkaptam ezt a díjat - amelyre személy szerint méltatlan vagyok -, és mivel elég közel kerültem a szegénységhez ahhoz, hogy képes legyek megérteni a szegényeket, szegény embereink szegénységét választom. De nagyon boldog és hálás vagyok, hogy megkapom, az éhezőknek, ruhátlanoknak, hajléktalanoknak, rokkantaknak, vakoknak, leprásoknak, és mindazon embereknek a nevében, akik úgy érzik, hogy nem akarják őket, nem szeretik őket, nem gondoskodnak róluk, hogy a társadalom kiveti őket, azon emberek nevében, akik a társadalom terhévé váltak, és akiket mindenki megaláz. Az ő nevükben fogadom el ezt a díjat. Nincs szükségük a szánalmunkra, sem a rokonszenvünkre. A megértő szeretetünkre van szükségük, a tiszteletünkre van szükségük, arra van szükségük, hogy méltósággal bánjunk velük!” Elveihez hűen Teréz Anya nem szándékozik beérni kompromisszumokon alapuló beszéddel. Nem akarja gépiesen elmondani a szokásos köszönetnyilvánításokat és a néhány békítő szót. Nem Gonxha Bojaxhiu az, aki a díjat kapja, hanem egy szerzetesnővér, aki hű az egyház tanításához. Szókimondása legendás hírű, és erre újfent példával szolgál hallgatóságát célozva meg. Ezen a skandináv félszigeten, amely sokak számára az erkölcs teljes szabadságát jelképezi, elhatározta, hogy heves vádbeszédet mond az abortusz ellen. Nem túlzottan számít neki, ha megrögzött haladásellenesnek nézik. Nem tesz egyebet, mint hogy a lelkiismeretére hallgat, és határozott hangon kijelenti: „Napjainkban több ezer születendő gyermeket ölnek meg, és nem mondunk semmit. Elfogadjuk, hogy alkalmazkodunk azon országok nézeteihez, akik törvényesítették az abortuszt. Ezek a nemzetek szegények. Félnek a kicsiktől, félnek a születendő gyermektől, és ennek a gyermeknek meg kell halnia, mert nem akarnak eggyel több gyermeket táplálni. Mi az adoptálás révén küzdünk az abortusz ellen. Annyi örömöt vittünk azokba a családokba, ahol nem volt egyetlen gyermek sem. Ezért kérem ma önöktől, Őfelsége jelenlétében, és önök előtt, akik különböző országokból érkeztek: imádkozzunk mindannyian, hogy legyen bátorságunk megvédeni a születendő gyermeket, és hogy megadjuk a gyermeknek a lehetőséget, hogy szeressen, és hogy szeressék. Nemrégiben rátaláltam egy kislányra az utcán. Isten tudja, hány napja nem evett már! Adtam neki egy darab kenyeret. S a kislány hozzálátott, hogy megegye a kenyeret morzsáról morzsára. Azt mondtam neki: »Edd azt a kenyeret! « Erre rám nézett, és azt mondta: »Félek megenni ezt a kenyeret, mert félek, hogy újból éhes leszek, amikor elfogy.« Ez az igazság. Soha ne fordítsunk hátat a szegényeknek, hiszen hátat fordítva Krisztustól fordulunk el! Nem elegendő azt mondani: »Istenem, szeretlek.« Hanem azt kell mondani: »Istenem, itt szeretlek. Élvezhetném ezt vagy azt, de lemondok róla. Megehetném ezt a cukrot, de e cukrot én odaadom.« És most egyesüljünk ebben az imában: »Uram, add meg nekünk a bátorságot, hogy megvédjük a születendő gyermeket!« Hiszen a gyermek Isten legszebb ajándéka egy családnak, egy országnak és az egész világnak. Isten áldja meg önöket!” Egyes csodálói számára ezek a szavak hidegzuhanyként hatnak. Egy eszményi Teréz Anyáról álmodnak, aki megerősíti őket saját meggyőződéseikben, amelyeket túl gyakran azonosítanak az „evangéliumi igazság”-gal. A szerzetesnővér nem mulasztja el, hogy emlékeztesse őket, hogy őt megkoronázva, az egyház örök tanítását tüntetik ki, és hogy ezt a tanítást vagy magára vállalja az ember, vagy nem. Nem lehet az egekig magasztalni azt a Teréz Anyát, aki a leprásoknak szenteli magát, és elítélni azt, amelyik bűncselekménynek minősíti az abortuszt. Egy és ugyanaz a személy, aki elkötelezettsége legvégéig megy. Harcol a betegség és a halál ellen, hiszen ő az életre voksolt, ami szemében az egyik legfontosabb érték. És az élet választása magával vonja az abortusz visszautasítását. Egyesek még ma is úgy tesznek, mintha nem értenék... - 66 -

A Nobel-díj arany emlékérmének és oklevelének a norvég uralkodó által Teréz Anya részére történő átnyújtása rendkívüli megindultságú pillanat. Az eseményről a Paris Match-nak tudósító Robert Serrou ezt írja: „A norvég királynak és e szárit viselő idős asszonynak a kézszorítása a gazdagok üdvözlése annak a több millió egyénnek az irányába világszerte, akiknek nincs meg a szükséges, hogy élni tudjanak. Teréz Anya személye élő szemrehányás, egyfajta emlékeztető a rendre.” A ceremónia végeztével a szokásostól eltérően nem kerül sor bankettre. Teréz Anyának az volt a kívánsága, hogy az erre szánt összeget műveinek utalják át. Ami így is történt. December 10-e délutánján fogadják őt a jugoszláv nagykövetségen. Tito marsall különlegesen szívélyes gratulációt küldött neki: „Az ön nemes tevékenysége, a betegség és a nyomor elleni küzdelemben tett önfeláldozása jócskán megérdemelt elismerésre lelt e díjjal, ami azt hiszem, fel fogja kelteni azt az érdeklődést, amelyet a világnak tanúsítania kellene az ember jólléte iránt.” Norvégiai ott-tartózkodása alatt Teréz Anya állandóan szülőföldjére gondolt, Macedóniára, valamint Albániára és Jugoszláviára. Gjergji atyával találkozva, aki szintén a Szent József intézményben van elszállásolva, rábízta eme üzenetet Albánia és Jugoszlávia népei számára, amely a kilencvenes éveket tekintve előremutató jellegű: „Szeressék egymást, és újból vezessék be az otthoni imát, mert ott, ahol jelen van az ima, az emberek békében és egymás kölcsönös szeretetében tudnak élni.” Ugyanezen papnak azt mondta még: „Nagyon örülök, hogy most itt van, és teljes szívemből megköszönöm önnek. Remélem, hogy mihamarabb találkozom önnel Skopje és Prizren egyházmegyéjében. Azt szeretném, hogy skopjei házunk felavatása Jézus Krisztus Szent Szíve napján vagy pedig Nagyboldogasszony ünnepe napján kerüljön sorra Letnicában, mert a letnicai Szűz Anya nekem különösen drága, s jelen marad a szívünkben.” December 9-én részt vesz egy horvát nyelvű misén, amelyet Stjepan Cukman atya celebrál, s amelynek végeztével Prela őexcellenciája átadja neki a jugoszláv püspökség gratulációit. A nagy nap estéjén Teréz Anya semmit sem veszített életerejéből, sem humorából. Egy újságírónak, aki azt kérdezi tőle, ki lesz az utódja a rendje élén, azt vágja vissza: „Előbb hagyjon meghalni!” December 11-én késő éjjel találkozik baráti körben művének együttműködőivel. Ez alkalom számára, hogy elmondja velük Assziszi Szt. Ferenc békeimáját, amelyet egészen különlegesen szeret: Uram, tégy engem a Te békéd eszközévé! Hadd vigyek szeretetet oda, ahol gyűlölet lakik, S megbocsátást oda, ahol a bűn a hangadó! Hadd vigyek egyetértést a viszálykodóknak, És igazságot oda, ahol a tévelygés az úr! Hadd vigyem a hitet, hogy szétoszlassam a sötétséget, A reményt, hogy ne győzedelmeskedjék a kétségbeesés, Az örömet, hogy elmúljék a szenvedés! Segíts, Uram, hogy ne vigasztalásra vágyakozzam, hanem én vigasztaljak, Ne kívánjam, hogy megértsenek, hanem én értsek meg másokat, Ne magamnak keressem a szeretetet, hanem én szeressem embertársaimat! Mert aki ad, az kap, Aki megbocsát, az nyer bocsánatot, Aki meghal a bűnnek, Az születik újjá az örök életre. Amen. Teréz Anya szereti ezt az imát, amelyet a Szeretet Misszionáriusai mindennap elmondanak, miután megkapták a szentáldozást. Mint ahogyan mondja: Assziszi Szt. Ferenc amikor ezt az imát megírta, valószínűleg némiképp hasonló nehézségekkel nézett szembe, mint mi, ezért is találjuk érzékenységünkkel és szükségleteinkkel megegyezőnek.” Az együttműködőkkel való találkozása során Teréz Anya elárulja nekik, hogy mit érez ezek után az őrületes napok után, amikor is nem maradt egyetlen pillanata sem. Ragaszkodik hozzá, hogy ők is magukénak érezzék a kitüntetést, amelyet neki ítéltek oda: „A szeretet számtalan megnyilvánulását kaptam az önök részéről. Amióta megérkeztem ide, a szeretetnek, az igaz megértés szeretetének légkörébe merültem. Az az érzésem, hogy minden egyes afrikai, indiai ember az önök számára valaki. Néhány órával ezelőtt egy nővér - 67 -

elárulta nekem: »Úgy érzem itt magam, mint otthon.« Pontosan ugyanez a benyomásom. Ragaszkodom hozzá, hogy tudják, nagyon hálás vagyok önöknek azért, amit önöktől kaptam.” Szokásos szókimondásával Teréz Anya nem rejti véka alá a norvég együttműködők előtt, hogy országuk, magas életszínvonala és szociális védőrendszere ellenére, nem tűnik számára mennyországnak. A sebek nem kizárólag anyagiak: „Egy ember számára, aki lelkileg sérült, aki nemkívánatosnak érzi magát, szeretethiányban szenved, aki fél, akit kitaszít a társadalom, az orvosságot sokkal nehezebb megtalálni, hiszen ez a szegénység mélyen belül emészt. Azt gondolom, hogy ha önök közül mindenki figyelmes tekintetet vet saját otthona felé, meglátja mennyire nehéz egymásra mosolyogni. Márpedig ez a mosoly a szeretet kezdete. Krisztus a mosolyban van, amelyet adunk, és a mosolyban, amelyet kapunk. Nemrégiben az Egyesült Államok különböző egyetemeiről tizennégy tanár jött meglátogatni calcuttai házunkat. A tanárok egyike megkért: - Anyám, mondjon nekünk valamit, amit emlékként őrizhetünk! - Mosolyogjanak egymásra - válaszoltam. Szenteljenek időt a családjukra! Mosolyogjanak rájuk! Ha közülünk mindenki legalább arra emlékezne, hogy Isten szereti, és megadja neki az alkalmat, hogy szeressen másokat, anélkül hogy szükség lenne nagy dolgok véghezvitelére, akkor Norvégia a szeretet fészkévé alakulna át. Ha önök a béke fáklyáivá válnak a világban, akkor a béke Nobel-díj a norvég nép igaz adománya lesz. Isten áldjon meg benneteket!” Teréz Anya igyekszik visszatérni Calcuttába, és folytatni mindennapos alázatos munkáját. Mindamellett, a visszaút során eltervezte, hogy megáll Rómában, hogy találkozzék az új pápával, II. János Pállal. Alig ismeri Krakkó volt bíboros-érsekét, és megbeszélésük annál is fontosabb, mivel a rendje közvetlenül a pápától függ. VI. Pállal mindig kitűnő kapcsolatban volt. Halálakor Teréz Anya nem mulasztotta el, hogy tiszteletet nyilvánítson e pápának, aki hatékonyan és több ízben támogatta szerzetesközösségét: „VI. Pál valódi szent volt. Szerette a szegényeket, és megkülönböztető szeretettel viseltetett a Szeretet Misszionáriusai iránt. Jelenleg, hogy visszatért az Atya házába, imádkozhatunk hozzá. A halál szép, amikor tudjuk, hogy hazatérést jelent. Mindannyiunknak oda kell mennie.” I. János Pál pápai uralkodásának ideje túl rövid volt ahhoz, hogy tudjuk, miként vélekedett a szerzetesnővérről. II. János Pál, az új pápa, nem rejti véka alá azt a csodálatot, amelyet Teréz Anya iránt érez. Éppúgy, mint előtte VI. Pál tette, kifejezett tiszteletéről tesz tanúbizonyságot a nyilvánosság előtt 1979. december 26-án az angyali üdvözlet imája során: „Ki szeretném emelni, hogy rengetegen szenvednek az éhségtől a világban. Isten áldja meg Teréz Anya apostoli munkáját. Tegye Isten, hogy Jézus születésének szentsége örömmé alakítsa mindazok szolgálatában végzett mindennapi fáradságukat, akik éhen halnak. Teréz Anya magát teljesen feláldozva egész életét a szegényeknek és azoknak adta, akik meg vannak fosztva az örök szeretettől. Szüntelenül tanúbizonyságot tesz a testvéri barátság erejéről, ösztönözve így az igazi emberi és társadalmi haladásra. Teréz Anya nővérei éppúgy, ahogy az összes többi szerzetesnővér, ismerik azt az örömöt, amelyet akkor éreznek, amikor önmagukról megfeledkeznek a másokért végzett munkájukban. Ez a boldogság mindenhol és mindig karácsony jele.” A pápa tiszteletnyilvánítása nem a véletlen gyümölcse. Mindketten olyan országból származnak, amely kommunista lett, mindketten a hagyományos katolicizmushoz kötődnek. Teréz Anyában és II. János Pál pápában sok a közös vonás, és nem fognak késlekedni, hogy ezt bizonyítsák a következő két évtized folyamán.

HARMADIK RÉSZ AZ ÚJABB CALCUTTÁK A Nobel-díj általában egy karriert koronáz meg. Ritkák azon díjazottak, akiknek munkája előtt új dimenzió nyílik meg, vagy pedig példátlan méretet ölt e kitüntetésnek az odaítélése után. Márpedig pontosan ez történt Teréz Anya, eme kivételes személyiség esetében, aki csakugyan soha semmit nem úgy csinál, mint mások. A nyolcvanas és kilencvenes évek időszakában szerzetesrendje újabb növekedésen megy keresztül, és a Szeretet Misszionáriusai főnöknőjének jelentősen fejlesztenie kell munkáját éppúgy minőségi, mint mennyiségi tekintetben. - 68 -

Az ötvenes évek kezdetén azt tűzte ki magának feladatként, hogy segít a szegények között a legszegényebbeken, Calcutta város lakóin, amelyet apostoli küldetésének gyakorlására választott. A XXI. század hajnalán fel fogja fedezni, hogy sajnos léteznek további Calcutták világszerte, beleértve a gazdagnak mondott országokat. Válaszul a „kirekesztettek” megjelenésére Nyugaton - akiket helytelenül „új szegényeknek” neveztek el -, Teréz Anya cselekedni fog. Otthonokat hoz létre az európai és észak-amerikai nagyvárosok szívében, amely otthonok megpróbálják áthidalni a közhatalmak tétlenségét, illetve a szociális szolgáltatások hiányosságait. Ennek köszönhetően meghatározó fordulatot vesz szerzetesrendjének története. A Szeretet Misszionáriusai immár nem kizárólag szerzetesnővérek, akik távoli és egzotikus vidékeken gyakorolják apostoli küldetésüket. A fehér és kék szárit viselő nővérek jelen vannak a gazdaságától és lelki értékei válságától, illetve az említett értékek tűrhetetlen hiányától beteg Nyugaton is. Észak is „missziós területté” válik, amely pedig valaha gőgösen magának adományozta azt a kiváltságot, hogy megtérítse a világ többi részét. A missziós terület kifejezés nem túlzás, ha tekintetbe vesszük azon óriási geopolitikai átalakulásokat, amelyek Európában mentek végbe az évezred végén. A XIX. század folyamán végig, valamint a XX. század első felében az egyház befolyásának jelentős visszaesését tapasztalta a munkásosztály és a többi társadalmi réteg körében. A mélyen elvilágiasított társadalmakban a fejlődés ideológiájába vetett hit lépett a hagyományos hit helyébe. Közvetlenül a Második Világháború után, számos európai ország, amelyek erős keresztény és katolikus hagyományokkal bírtak, Moszkva kebelébe kerültek, s a kommunista ideológia az egész világra kiterjedni kész rendszerré vált. Az egyház és a kommunizmus közötti harc hosszú időn keresztül egyenlőtlen küzdelem jellegét öltötte. Egy lengyel bíboros, Karol Wojtyla, Krakkó érseke Szent Péter trónjára történő megérkezése valóságos forradalmat jelent. „Ne féljetek!” - az új pápa üzenetét meghallják a vasfüggöny mögött, illetve - Kína esetében - a bambuszfüggöny mögött, és az üzenet igen nagy reményt jelent mindazok számára, akik szabadságról és méltóságról álmodnak. Lengyelországban és másutt az egyház a rezsim megkérdőjelezésének mozgatórugójává válik, és nem elhanyagolható szerepet játszik a szovjet rendszer megingásában, majd hanyatlásában alig hetven évvel a megalakítása után. Teréz Anya tevékenysége a Nobel-díját követő évtizedekben elválaszthatatlan az egyház újbóli szellemi térhódításának jelenségétől, amelynek II. János Pál ihletett építője volt. Ebben a folyamatban, amelynek kihatásait még nem tudjuk pontosan felmérni, a Szeretet Misszionáriusai főnöknője a pápa odaadó segédjévé válik. E között a két kivételes személyiség között spontán „cinkosság” alakult ki. Mindketten osztják ugyanazon erős hitet, ugyanazon odaadást a Szent Szűz irányába, az egyház hagyományos értékeihez való ragaszkodást, ugyanazt a követelmény- és cselekvésszomjat olyannyira, hogy a pápa személyes nagykövetének teszi meg Teréz Anyát. Ő betölti tisztségét azzal a tökéletesre való törekvéssel, amely mindig is éltette. A volt szovjet blokkban mindenfelé szerzetesrendjének házait állítja fel, hogy segítségére legyen a legszegényebbeknek, valamint és főképp azért, hogy részt vegyen az egyház tanításától túl hosszú ideig elszigetelt népek visszatérítésében. Ebben a kérdésben őseinek hazája, Albánia, amelynek eddig soha nem léphetett a földjére, jelentéssel teli meglepetést tartogat számára, ami megmutatta, hogy élete távol attól, hogy egyszerű életút legyen, jelképes sors alakját ölti.

Nyolcadik fejezet A SZÍV INTERNACIONÁLÉJA Teréz Anyát nem olyan fából faragták, hogy megpihenjen babérjain, amelyeket nem is igényelt. A Nobel-díj nem igazán fontos számára. Kétségtelen, hogy meggyökeresedett szokásával ellentétben ez alkalommal ügyelt arra, hogy ne felejtse ott a neki átadott oklevelet és emlékérmet. Ami a harmincmillió forintnyi csekket illeti, az bekerült a pénztárba, s a szerzetesrend különböző tevékenységeinek finanszírozására került felhasználásra. A szükségletek vég nélküliek, annál is inkább, mivel Teréz Anyának szándékában áll, hogy tovább folytassa rendjének megtelepítését a világ minden táján. Ezen munkálkodik végig a nyolcvanas évek folyamán olyan makacssággal, amely csodálatot ébreszt, és amely sokat elárul elszántságáról. - 69 -

Ebben a minden irányba terjeszkedő politikában a szerzetesnővér szívesen cselekszik az előítéletek és a divatok árjával szemben. Azt találták például mondani, hogy a nyolcvanas évek Afrika számára „elveszett évtized volt”. A nyersanyagok (réz stb.) és az élelmiszertermények (kávé, kakaó, földimogyoró) árfolyamának esése a helyi gazdaságok csődjével és a népesség elszegényedésével végződik, mely a „konjunktúra” áldozatává válik, így oly különös humorával e népesség „konjunkturáltnak” nevezi magát. Ehhez hozzájön még az iszonyú szárazságok, a járványok, az éhínségek és polgárháborúk terhe, amelyek Afrikának a Szahara alatt elterülő részét sanyargatják a Saheltől egészen Etiópiáig és Afrika szarváig, majd tragikusan átterjednek a nagy tavak vidékére. Ez idő tájt szívesen beszélnek afro-pesszimizmusról, s a Nyugat kivonja tőkéjét és embereit e kontinensről, amely sokak szerint a csőd felé tart. Egyedül a humanitárius szervezetek kísérlik meg ott, ahol tudják -, hogy segítségére legyenek a néptömegeknek, nevezetesen a táplálkozás és az egészségügy területén. A Szeretet Misszionáriusai nem egy olyan típusú humanitárius szervezet, mint például a Világ Orvosai, hanem egy szerzetesközösség. Teréz Anya számára Afrika olyan cselekvési terület, amely iránt megkülönböztetett szeretettel viseltetik. Az „elveszett évtized” folyamán végig, rendje megerősíti jelenlétét ezen a kontinensen. 1980 májusában Teréz Anya Ruandába utazik, hogy ott találkozzék a meggyőződéses katolikus Juvénal Habyarimana elnökkel, akinek a közreműködését kéri, hogy segítséget nyújthasson a legszegényebbeknek, akik Isten szemében az „igazi gazdagok”. Kigali érseke, Vincent Nsengiyuva őexcellenciája, aki nagyon közel áll az államfőhöz, megkönnyíti a Szeretet Misszionáriusai számára a letelepedést az „ezer domb” országában. A Szeretet Misszionáriusai a szomszédos Burundiban is letelepednek, azonban úgy tűnik, a rend három házának a helyszínen végzett tevékenységét a központi hatalom megbéklyózza. Bujumbura katonai hatóságai ugyanis igen kevéssé értékelik a katolikus egyház magatartását, mivel azzal vádolják, hogy a hutu többség védelmére kelt, amely többséget a tuszi kisebbség szorított ki az ország ügyeiből. A Szeretet Misszionáriusait több ízben megfenyegetik a katonák, és attól tartanak, hogy kiutasítják őket. Teréz Anya főként az éhínség áldozatára, Etiópiára koncentrálja erőfeszítéseit. Kevesebb mint tíz év alatt öt ház nyílik meg ebben az országban, amelyben ugyanakkor marxista-leninista rezsim uralkodik. Kanadai és európai finanszírozásnak köszönhetően Teréz Anya 1983-1984ben több tonna élelem szétosztását szervezi meg a menekülttáborokban, s ezzel több ezer embert ment meg az éhezéstől. Ez aligha járul hozzá népszerűsége növeléséhez egyes humanitárius szervezeteknél, melyek azt vetik a szemére, hogy jelenlétével és segítségnyújtásával kezességet vállal a népcsoportok tömeges áttelepítésében, amelyet az addis-abebai kormány szervezett meg. Teréz Anya nem törődik ezekkel a kritikákkal. Az ő tevékenységi területe nem azonos a humanitárius szervezetekével, és nem hajlandó tekintetbe venni a kérdés politikai megközelítéseit. Csupán az számít neki, hogy segítségére lehessen a menekülteknek, és hogy hirdesse az igét. E szabályból nem enged. A Szeretet Misszionáriusai, akik letelepedtek még Kamerunban (1981-től), Madagaszkáron (1982-től), Egyiptomban (1981-től) és Marokkóban is (1989-től), nem elégszenek meg karitatív tevékenységekkel. Arra is ügyelnek, hogy kielégítsék a vallási környezet rettentő hiányát szenvedő népcsoportok lelki szükségletét. Ez a törekvés magyarázza a Szeretet Misszionáriusai noviciátusának áthelyezését a nyolcvanas évek folyamán a tanzániai Taborából a kenyai Nairobiba. A jezsuiták létrehoztak a kenyai fővárosban egy teológiai tanulmányi központot, amely angol- vagy franciaajkú afrikai diákok előtt áll nyitva. Ez az intézmény valóságos papnevelde, s a diákok közül némelyek, akikkel Teréz Anya elbeszélgetett, elhatározzák, hogy papi hivatásukat a szerzetesközösség férfi ágában fogják gyakorolni. A szerzetesközösség megerősíti jelenlétét a Közel-Keleten, amely különböző konfliktusok prédája. 1982-ben a libanoni konfliktus tetőpontján Teréz Anya Bejrútban tartózkodik, ahol éppen előzőleg nyílt meg a Szeretet Misszionáriusainak a háza. A misszionárius-nővérek rendkívül nehéz körülmények között tevékenykednek Kelet-Bejrútban, valamint Nyugat-Bejrútban, keresztény negyedben éppúgy, mint muzulmán szektorban. Jemenben két új házat hoznak létre Szanaában és Taizzban. Az utóbbi helységben a Szeretet Testvérei két tagja egy különösen tevékeny központot állít fel leprások számára. Teréz Anyának a világ ezen tájékán végzett munkáját II. János Pál különösen támogatja, s nagy figyelemmel kíséri a keleti keresztény közösségek sorsát. Ezen közösségeknek az a benyomásuk, hogy Róma elhagyta, illetőleg nem érti meg őket. A pápa egyfajta utazó nagyköveteként Teréz - 70 -

Anya jelen van, hogy ennek ellenkezőjét bizonyítsa nekik, s ha szükséges, akkor ehhez szembeszáll bizonyos előítéletekkel. Így például az Öbölháború idején, míg az összes nemzet Irak, vagyis Kuvait megszállásának felelőse ellen szövetkezik, Teréz Anya azokkal tart, akik imáikkal harcolnak, hogy ne törjön ki a háború Bagdad és a koalíció erői között. Ezért 1990 decemberének elején az iraki fővárosba utazik, hogy részt vegyen egy konferencián, amelyet vallási vezetők tartanak. Az amerikai katolikusok, akik bőkezűen támogatják szerzetesközösségét, kevéssé méltányolják e kezdeményezést. A „Sivatagi Vihar” hadművelet másnapján, az ENSZ által elrendelt gazdasági blokád áldozatának, az iraki lakosságnak rettentő életkörülményeire fordítja figyelmét. A blokád következményei drámaiak: a gyermekhalálozás növekszik, a felnőtteknél pedig súlyos táplálkozási hiányok tapasztalhatók. Ez újabb tevékenységi terület a Szeretet Misszionáriusai számára, akik 1991. október 25-én Bagdadban, a Karada negyedben megnyitnak egy otthont, amelyet Daral-Mahabhának neveznek el. Teréz Anya számára szó sincs politikai cselekedetről. Úgy véli, egyszerűen csak keresztényi és szerzetesnővéri kötelességét teszi: „Elmentem Irakba, ahol súlyos gondokat állapítottam meg. Sok ház romba dőlt. Láttam öregeket fedél nélkül, számos hadiárvát, rosszul táplált gyermekeket. Azért alapítottam házat, hogy menedéket nyújtsak az idős személyeknek. Egy másik pedig az árva, illetve rokkant gyermekek számára nyílt meg.” A Szeretet Misszionáriusai egyéb konfliktusos övezetekben is jelen vannak, nevezetesen Dél-Amerikában, ahol számos gerillaharc dühöng. Ez tapasztalható Guatemalában, Panamában, valamint Salvadorban, ahol különösképp az indián népcsoportokkal foglalkoznak. Letelepedésüket támogatja a Szentszék, amely megkísérli megfékezni a „felszabadulás teológiája” követőinek e keresztény népeken gyakorolt befolyását. Ez nem megy anélkül, hogy ne ébresztene kitartó ellenségeskedést személye ellen a haladó katolikus körökben, amelyek az egyház doktrinális hatalom-viszszaszerzésének kiváltságos eszközét látják benne. A Szeretet Misszionáriusai jelenlétének növelése tovább folytatódik Európában is: a nyolcvanas évek folyamán házak nyílnak meg Franciaországban (Marseille, Párizs), Spanyolországban (Madrid), valamint Belgiumban (Gand), ahol a királyi pár támogatását élvezik, és végül Írországban. A béke Nobel-díj valóságos hírnevet hozott számára Európában, ahol a sajtó, mindenféle irányzatot beleértve, számos lelkes riportot szentel neki. A szerzetesnővér kivételesen még a francia televízió egyik vezető műsora, a „Dossiers de l'écran” (A képernyő dossziéi) különkiadásában is részt vesz, amelyben úgymond nagy sikert arat. Jóval azelőtt, hogy elkezdenének „újszegényekről” beszélni, és hogy a „kirekesztettek” tudós tanulmányok tárgyát képeznék, s még jóval azelőtt, hogy Coluche megalapítja a franciaországi népkonyhát, a „Restos du Coeur”-t, Teréz Anya megérezte egy rettenetes anyagi szegénység létezését Nyugaton, amely ellen a maga módján igyekszik harcolni. Főleg a lelki szegénység ellen küzd, amely szemében messze a legsúlyosabb. E síkon kell megítélni Teréz Anya munkáját az európai katolicizmuson belül. II. János Pállal tökéletes lelki harmóniában meg van győződve arról, hogy a zsinat kavarta viharok után a katolikus egyháznak talpra kell állnia, és vissza kell térnie a hagyományos tanításhoz és évszázados értékeihez. Kétségtelen, mint említettük, hogy nem osztja Lefebvre őexcellenciája nézőpontját. Több levelet is ír neki - melyek mind válasz nélkül maradnak -, hogy megkérje őt, békéljen meg Rómával. Ugyanakkor kihasználja minden egyes európai utazását, hogy újból és újból feltegye a pontot az i-re. Különösképpen ez a helyzet a családi és szexuális erkölcsöt illetően. Teréz Anya teljes mértékben osztja II. János Pál állásfoglalását, és nem mulasztja el, hogy ezt tudassa a világgal. Egy Orléans-ban tett látogatás során a házasságig őrzött szüzesség mellett emel szót: „Ha egy férfi szeret egy fiatal lányt, s egy fiatal lány egy fiatalembert, az csodálatos. Azonban szeressétek egymást tiszta szívvel! A legnagyobb adomány, amelyet a fiatalok ajándékozhatnak házasságuk napján, az a tiszta test és a tiszta szív. Imádkozzunk Szűz Máriához, hogy tartsa meg tisztaságunkat érintetlenül. Mária mindig anyánk lesz, ha felé fordulunk.” Valamint egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy emlékeztessen elvből eredő ellenséges érzületére az abortusz iránt, hozzájárulva ezáltal ahhoz, hogy egy konferencia, amelynek témája az élet és a természetes családtervezés, határozatot fogadjon el 1981-ben, melynek szellemét így foglalja össze: „Az abortusz a legördögibb dolog, amit egy emberi kéz csak elkövethet. Milliókat költünk, hogy meghosszabbítsuk az idős emberek életét, miközben annyi fiatal élet mutat a jövő felé. Kérjük a Miasszonyunkat, hogy távolítsa el az anyák szívéből annak iszonyú akaratát, hogy megsemmisítsék a gyermeket, akit magukban hordanak.” Ezzel egyértel- 71 -

mű, hogy állásfoglalásainak újabb ellenségeskedéseket köszönhet egyes baloldalinak nevezett körök részéről, amelyek reakciósnak tekintik. Teréz Anya valóban kevéssé értékeli a „haladó” papokat, vagyis azokat, akik véleménye szerint szégyellik papi hivatásukat, és merész teológiai spekulációkkal ámítják magukat. Nem érti például, hogy Nyugaton szinte elhagyták a gyónás gyakorlatát, holott annak lényeges szerepet kell játszania a keresztények életében: „Valahányszor, amikor az az érzésetek, hogy nem tettetek meg valamit, amit meg kellett volna tennetek, ne féljetek: létezik egy szeretettel teli Atya. Isten sokkal hatalmasabb, mint ahogy el tudnánk képzelni. Létrehozta a kiengesztelés szentségét, hogy nekünk szeretettel teli szívünk lehessen. Elmegyünk gyónni mint bűnösök, akik vétkeztek, és úgy térünk vissza mint bűn nélküli vétkesek. Úgy nevezzük penitencia, de valójában ez a szeretet szentsége, a megbocsátás szentsége. Ez az a pillanat, amikor egyszerűnek kell lenni, mint egy gyónó gyermek. Ha egy gyermek még nincs elkényeztetve, és nem tanult meg hazudni, akkor mindent elmond a gyónásban. Erre akarom felhívni a figyelmet. A gyónás egy nagy szeretetcselekedet!” Megragadja az alkalmat, amikor 6000 pap van jelen Rómában 1984. október 9-én, hogy szigorú szavakkal emlékeztesse őket feladatukra: „A szinódus alatt, megkértem a Szentatyát: »Adjon nekünk szent papokat!« És mi, a nővérek és családjaink, szentek leszünk. Mert papok nélkül nem birtokoljuk Jézust, sem a feloldozást, sem a szentáldozást; ezért csodálatos a pap nagysága. Ezt megtapasztaltam Etiópiában. Egyes vidékeken a misszionáriusokat visszautasították, és a templomokat bezárták. »Mi lett a szegényekkel? - kérdeztem. - Kész vagyok nővéreket biztosítani az önök rendelkezésére.« Azt válaszolták nekem: »Önök jöhetnek. - Tudják, nem jöhetünk papok nélkül« tettem hozzá. Így tehát a papok eljöttek, és a templomok újból megnyíltak.” „Látjátok, milyen nagy szükség van ahhoz papokra, hogy a nép szentté legyen, mert általuk Jézus adatik oda nekünk. Szükségünk van papokra, hogy tanítsanak minket arra, hogy szent életet éljünk, és hogy Jézust továbbadjuk másoknak.” Majd folytatja, kihangsúlyozva, hogy minek kell lennie véleménye szerint a papi hivatásnak: „Éppúgy, ahogy az Atya Igéje megtestesült, hogy közöttünk és bennünk éljen, a papot szintén azért küldték, hogy eme élő szeretet legyen, Isten szeretete az emberiség felé. Ez a jel a pap, egy buzgó láng, az isteni szeretet Napja; ő a fényessége, a reménye az örökkévaló örömnek. Ezért kell teljesen az Atya rendelkezésére állnia, eggyé válnia a Fiúval, kifejeznie az Atya, a Fiú és a Szentlélek egész szeretetét: magatartása, viselkedése, cselekedetei által. Hiszen Isten ma szeret minket minden egyes papon keresztül, aki Krisztus helyébe lép személyesen, minden egyes papon keresztül, aki Krisztus. Egy pap számára a szentség nem jelent semmi különlegeset. Számára kötelesség, hogy szent legyen, mert olyan közel áll Jézushoz. Szavainak szentnek kell lenniük, életének szentnek kell lennie, érintésének szentnek kell lennie, ha az a küldetése, hogy bemutassa az eucharisztiát, az Úrral való közösséget! Maga az életszentsége az, ami lehetővé teszi Krisztus számára, hogy benne lakjék. Egy pap számára a szentség abban áll, hogy tökéletes ozmózisban él Krisztussal, hogy Őbenne imádkozik, hogy Őbenne dolgozik, és hogy Őbenne lesz eggyé az Atyával. Ez tehát a szentsége. Nem lehet semmilyen más szentséghez hasonlítani. Az egyetlen összevetés, az egyetlen megmérettetés, amelyet egy pap birtokolhat életszentség terén, az maga Jézus; hiszen annyira azonosulnia kell Krisztussal, hogy Ő létezni tudjon benne, és az Atya rajta keresztül szerethesse a világot.” Ezen állásfoglalások II. János Pál gondolkodásának irányvonalában helyezkednek el, s ezentúl jobban megértjük a kivételes baráti szálakat, amelyek a szerzetesnővér és a pápa között szövődtek. Nem véletlen, hogy 1979 decemberében az utóbbi lelkesülten tiszteletét nyilvánította Teréz Anya irányába, akinek munkáját szenvedéllyel és csodálattal követi nyomon. És bizonyosan nem véletlen, hogy egy Indiában tett pasztorális út során II. János Pál úgy döntött, átutazik 1986. február 3-án Calcuttába, hogy meglátogassa a Nirmal Hriday-t. Teréz Anya számára ez a látogatás volt „élete legszebb napja”. II. János Pál számára pedig alkalom nyílott, hogy lelkesülten szót emeljen a Szeretet Misszionáriusai műve mellett: „A Nirmal Hriday a remény otthona. Olyan ház, amely a bátorságon és a hiten alapszik, olyan ház, ahol a szeretet uralkodik. A Nirmal Hriday-ben az emberi szenvedés misztériuma találkozik a hit és a szeretet titkával. És ebben a találkozásban az emberi lét legmélyebb kérdései érthetővé válnak. A fájdalommal eltelt test és a lélek felkiált: - Miért? Mire szolgál a szenvedés? Miért kell meghalnom? - És a válasz, amely gyakran szavak nélkül érkezik a jóságban és az együttérzésben, teli van igazsággal és hittel.” „Nem tudok tökéletesen felelni minden - 72 -

kérdésetekre, nem tudom megszüntetni szenvedéseiteket. De abban biztos vagyok, hogy isten örök szeretettel szeret titeket. Értékesek vagytok a szemében. Őbenne én is szeretlek benneteket. Hiszen Istenben mi igazán testvérek vagyunk. A Nirmal Hriday minden egyes emberi lény mély méltóságát hirdeti. A körültekintő gyengéd gondoskodás, amelyet itt nyújtanak, azt az igazságot bizonyítja, miszerint egy emberi lény értéke nem hasznosságán méretik meg, sem tehetségén, sem egészségén vagy betegségén, sem életkorán vagy hitének és fajának okán. A mi emberi méltóságunk Istentől, a mi Teremtőnktől származik, aki mindannyiunkat a saját képére formált. Semmilyen nélkülözés, semmilyen szenvedés nem tudná kiforgatni eredeti mivoltából ezt a méltóságot, hiszen mi mindig értékesek vagyunk Isten szemében. Szent János apostol azt mondja nekünk: »Ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan« (1 Jn. 3. 18). Szent János ezen szavai legyenek igazak mindegyikünk számára! A bátor szeretet és az élő hit, amelyet itt a Nirmal Hriday-ben találunk, ihlessen meg minket ugyanerre az igaz és tevékeny szeretetre!” Ez alatt a látogatás alatt a pápa el tudott beszélgetni a Nirmal Hriday-ben ápolt betegek némelyikével, és mindegyikük észrevette a Szentatya által tanúsított megindultságot, amelyet igyekezett kifejezni eme imát elmondva a látogatása végeztével: „Itt, az elfekvőben, ezen a helyen, ahol szeretetből gondozzák a betegeket és a haldoklókat, felemeljük lelkünket és szívünket Feléd az imában. Tudjuk, hogy Te mindig közel vagy a megtört szívekhez és az elhagyatottakhoz, minden gyengéhez és mindazokhoz, akik szenvednek. Szeretetteljes Atya, áldd meg azokat, akik meghalnak, áldd meg azokat, akik hamarosan találkoznak Veled szemtől szembe! Hisszük, hogy a halált az örök élet kapujává tetted. Oh, Istenem, minden erők forrása, őrizd és védd azokat, akik ápolják a betegeket, és utolsó vigaszt nyújtanak a haldoklóknak! Támogasd őket erőfeszítéseikben, hogy vigaszt és gyógyulást hozzanak! Tedd őket egyre inkább, átváltoztató szereteted sugárzó jelévé, oh, Ura az életnek és reménységünk alapja, szórd bőséges áldásodat mindazokra, akik élnek, dolgoznak és meghalnak ezen a helyen. Amen.” Egy héttel később Westminster érsekén, az anglikán egyház első vallási méltóságán, Runcie őexcellenciáján volt a sor, hogy II. János Pál nyomdokait kövesse. E látogatás jól szimbolizálja az Anya ökumenizmusra való törekvését és személyiségének rendkívüli kisugárzását. E kisugárzásra a világ nagyjai mind érzékenyek voltak, beleértve a nem keresztényeket is. Egy anekdota meglehetősen jól illusztrálja ezt. 1983-ban Bangladesh hatóságai megkíséreltek elfogadtatni egy törvénytervezetet, amely arra irányult, hogy ellenőrizzenek minden, külföldről érkező, anyagi támogatást célzó küldeményt. Ha ezt a törvényt elfogadták volna, minden jótékonysági tevékenység finanszírozása Bangladeshben az állam ellenőrzésén ment volna át, amelynek feladata a pénzalapok elosztása lett volna. Veszélyes rendelkezés, ha figyelembe vesszük a korrupció és a protekció jelentette kockázatot, amelyek oly gyakoriak a harmadik világ országaiban. Teréz Anya számára ez tekintélyes béklyót jelentett volna munkájára nézve, és nem kívánta alávetni magát ennek a rendelkezésnek. Ezért villámlátogatást tett 1983 januárjában Dhakában, Bangladesh fővárosában, hogy Ershad elnökkel találkozzék, akivel a következő párbeszédet folytatta le: - Ha megszavazzák ezt a törvényt, kivonom a nővéreimet az országából! - Anyám, azt határozottan megtiltom önnek! A Szeretet Misszionáriusainak főnöknője ahhoz, hogy jobban meggyőzze az elnököt állításainak megalapozottságáról, elvitte őt, hogy rögtönzött körutat tegyenek dhakai házaiban. Az elnöki palotába visszatérve az államfő azt mondta: „Elképzelésem sem volt arról, hogy itt, a városban ilyen nyomorult körülmények között élnek emberek!” Kell-e mondani, hogy a törvénytervezet soha nem került vitára az ottani parlament elé. Végig a nyolcvanas évek folyamán, a Szeretet Misszionáriusai megerősítették jelenlétüket Ázsiában azáltal, hogy új házakat nyitottak Indiában, nevezetesen Biharban, valamint Hongkongban (egy idősek otthonát), a Fülöp-szigeteken (több házat és egy noviciátust Manilában), Tajvanon, DélKoreában és Japánban, ahová betegsége miatt Teréz Anya nem tudott elmenni 1987 márciusában, mint ahogyan azt eredetileg tervezte. A nyolcvanas évekig az Ázsiában nyitott házak mindegyike a szerzetesrend tevékeny ágához tartozott. Teréz Anya ellenezte, hogy szemlélődő nővérek telepedjenek le ezen a kontinensen: „Nem fogunk a szemlélődő nővérek ágának házat nyitni Indiában; az emberek még nem állnak készen arra. Az Egyesült Államokban készen állnak, de nem itt.” Legalábbis meglepő kijelentés ez, hiszen India kiemelt helye az egyetemes szellemiségnek. A főnöknő - 73 -

kellően okos volt, hogy felismerje, hibát követett el ebben a kérdésben. 1985-ben egy hagyaték révén birtokába jut egy háznak, amely Chinsurában található, Calcuttától 30 kilométerre. Ott nyílt meg 1987. március 19-én a szemlélődő nővérek első indiai háza, akiknek nem sok fáradságába került, hogy novíciákat találjanak, akiket elcsábított az egyszersmind az ima és a munka felé irányuló élet. Ahogyan a jelöltek egyike magyarázta: „Az Anya elküld minket, hogy lelki épülésről beszéljünk az embereknek, akikkel az utcán vagy otthonaikban találkozunk. Ez nem azon szerzetesnővérek hagyományos magatartása, akik az imádságnak szentelt életet választották. Hanem mi látni akarjuk, vajon az Anya karizmatikus elgondolásai, amelyek sikeresek a tevékeny nővéreknél, érvényesek-e ránk nézve is. Azt gondoljuk, hogy ez így van. Alkalmazkodnunk kell a mai világ szükségleteihez. Az Anya azt is mondja, hogy a szemlélődő nővérek és testvérek olyanok, mint Jézus lábai az Atya által kijelölt úton: Jézusé, aki az Istent kereső lelkek felé halad. Mi egy új tapasztalatot élünk itt meg. Rajtunk áll, hogy megmutassuk, hogy ez a tapasztalat meg fogja hozni gyümölcsét, s hogy beleillik a jelen korba.” Indiában a Szeretet Misszionáriusai különösen a leprások javára munkálkodnak. A nyolcvanas évek folyamán Shantinagarban Pierre és Raymond Jaccard testvérek központot nyitnak. Rájöttek, hogy ortopéd készülékek visszaadhatják a betegeknek mozgékonyságuk nagy részét, és lehetővé tehetik számukra, hogy jobban beilleszkedjenek a társadalomba. Klinikájuk sikere olyan nagy közel 700 készülék elhelyezés évente -, hogy hamarosan Jemenbe hívják őket a kormány felkérésére, hogy ott egy hasonló intézményt hozzanak létre. 1990-ben Teréz Anya annak örvendhet, hogy Calcuttában egy kiterjedt épületegyüttest nyithat meg, amely különféle karitatív tevékenységeinek ad otthont. A kormány beleegyezett, hogy átengedje neki, csupán jelképes bérleti díjért, vagyis 1 rúpiáért évente, a város egy be nem épített övezetét Tengrában. A bérleti szerződés aláírásakor Teréz Anya ügyelt arra, hogy ellenőrizze, hogy ő valóban csak bérlő és nem tulajdonos: „Jó dolog, hogy a kormány megőrzi a tulajdonjogát ennek a helynek. Mert ha majd az utak javításra szorulnak, akkor neki kell majd fizetnie.” A jól elrendezett jótékonyság magától indul meg. Egy helyi üzletember finanszírozza az egyemeletes épületek felépítését. Nem építenek magasabbra, hogy lehetővé tegyék a mozgássérülteknek és a rokkantaknak, hogy képesek legyenek közlekedni az új komplexumban, ahol különböző, egymástól elkülönített központok foglalkoznak a kábítószerfüggők, a fiatalkorú bűnözők, a rabok, a szellemi fogyatékos gyerekek, mozgássérültek és alultápláltak rehabilitációjával és beilleszkedésével. Az ötvenes évek közepétől kezdve, mint említettük, Teréz Anya a leprásoknak szentelte magát szembeszállva a környező társadalom előítéleteivel. Ugyanilyen lelki felszabadultságról kell tanúbizonyságot tennie a nyolcvanas évek folyamán, hogy segítségére lehessen a modern idők leprája, az AIDS áldozatainak. Ez a betegség valóságos pánikot és számos elutasító reakciót vált ki. Egyes betegellátó intézményekben az ápolónők visszautasítják, hogy gondozzák a fertőzött személyeket, s a legőrültebb híresztelések terjednek a betegség átadásának módozatairól. Eme iszonyatos betegség által sújtott első páciensek állapotát jellemezve, Teréz Anya azt mondja: „Megjelenésük ijesztő. Halálsápadtak, soványak. Minden nap egy kicsit még sápadtabbak lesznek. A nővéreknek engedelmeskedniük kell az orvosok utasításainak; ápolásukhoz először is kesztyűt kell felvenni.” Tenni fog az érdekükben, de attól még nem teszi félre szókimondását. Ezért szemére fogják vetni, hogy úgy tekinti az AIDS-t, mint egy isteni büntetést. A betegség kezdetben ugyanis a homoszexuálisokat és a kábítószer-élvezőket sújtja, akiknek az életmódja nyilvánvaló ellentmondásban áll az egyház tanításaival. A hagyományokhoz hű körök nem tétováznak úgy beszélni az AIDS-ről, mint egy Isten által küldött büntetésről, hogy megbüntesse az erkölcsök általános fellazulását. Az amerikai szövetségi és önkormányzati hatóságok felkérésére Teréz Anya különböző otthonokat nyit meg a hajléktalan AIDS-betegeknek New Yorkban, Washingtonban, Los Angelesben és San Franciscóban. New Yorkban az első ilyen típusú otthon egy régi parókián nyílik, amely Manhattan kellős közepén, a Washington Streeten helyezkedik el. Az épület négyemeletes, melyek mindegyike sajátos nevet visel. Az első emelet Krisztus király, a második Szent József, a harmadik Mária Szeplőtelen Szíve, míg a negyedik Jézus Szent Szíve nevet viseli. A betegek kettesével vannak elhelyezve a szobákban. A helyiség falán egy Teréz Anya által fogalmazott ima olvasható: Az élet esély, ragadd meg! Az élet szépség, csodáld! - 74 -

Az élet nagy boldogság, ízleld! Az élet álom, tedd valósággá! Az élet kihívás, vállald fel! Az élet kötelesség, teljesítsd be! Az élet játék, játszd! Az élet értékes, vigyázz rá! Az élet gazdagság, őrizd meg! Az élet szeretet, örvendj neki! Az élet rejtély, fedd fel! Az élet ígéret, teljesítsd! Az élet himnusz, énekeld! Az élet küzdelem, fogadd el! Az élet tragédia, karold fel! Az élet kaland, legyen hozzá bátorságod! Az élet boldogság, érdemeld ki! Az élet az élet, védelmezd! Feljegyzik egyszerű betegek tanúságtételét, akik Teréz Anya nélkül az utcára kerültek volna. Ez a sors várt volna például egy bizonyos Tomra, aki egy vérátömlesztés során megfertőződött hajdani kábítószer-élvező. Számára az, hogy bekerült a New York-i otthonba, meghatározó fordulópontot jelentett az életében: „Nem hiszem, hogy találkoztam volna Istennel e nélkül a szomorú tapasztalat nélkül. Vannak más emberek is itt, akiknek szükségük van az örömre, amely megadatott nekem. Azonban szenvedésben eltöltött évekre volt szükségem ahhoz, hogy megtaláljam. Most már elegendő, ha térdre ereszkedem, és imádkozom, hogy azt érezzem, újjászületek. Ez a legcsodálatosabb érzés a világon. Arra vágyom, hogy mindenkinek elmondhassam.” A hála diadalmaskodik benne, amit megkísérel megosztani társaival: „Eljött az idő számotokra, hogy visszaadjatok valamit Istennek, történjék az akár imával. Ne csüggedjetek! Beszéljetek Krisztushoz, aki bennetek lakik. Ő az egyedüli lehetséges kivezető út. Bármely csoda Tőle fog hozzátok jönni. El fogjátok viselni a fájdalmatokat, mert meg fogjátok osztani Krisztussal. Én már annyi embert láttam meghalni. Az utolsó pillanatban Krisztust hívják. Azt mondják: »Oh, Istenem, könyörülj rajtam!« És Isten végül meghozza nekik a békét.” Mindenkinek magának kell megválasztania az érme azon oldalát, amely a leginkább megfelel érzésvilágának. De azért annak meg kell felelnie az igazságnak és a valóságnak.” Mindent összevetve, mint ahogy egyesek megjegyezik, a kaliforniai otthonokban használatban lévő szabályok nem különböznek a Nirmal Hriday-ben hatályos szabályoktól, ahol soha senki sem sajnálkozott, hogy nincs televízió vagy alkohol... Hangsúlyozzuk ki főként, hogy Teréz Anya az elsők közé tartozott, akik helyesen felmérték a rettenetes csapás pontos nagyságát, és segítségére siettek mindazoknak, akik e betegség következtében elvesztették egyszersmind állásukat és a fedelet a fejük fölül. Ez távolról sem elhanyagolható tény. Ő alkalmazkodni tudott a kor realitásaihoz ezen a területen éppúgy, mint sok egyéb területen. Az olvasó talán egyhangúnak találta e hosszú felsorolását annak a számos háznak, amelyeket Teréz Anya indított útjára. Kétségtelen, hogy szeretett volna ezen oldalakon többet megtudni őróla, szeretett volna személyesebb részleteket olvasni, vagy megismerni néhányat azon anekdoták közül, amelyek végül legenda kialakulásához vezetnek. Márpedig pontosan ez az, amit Teréz Anya mindig is visszautasított, alázatra, lemondásra és önfeláldozásra irányuló törekvésből. A béke Nobel-díjas nem változtatta meg gyökeresen magatartását a média felé. Kétségtelen, hogy beleegyezik abba, hogy szerzetesközösségéről beszéljen, azonban saját magát illetően makacsul néma marad. Minden úgy zajlik, mintha Gonxha Bojaxhiu megszűnt volna létezni. Már csak a Szeretet Misszionáriusai főnöknője létezik, akinek csak annyiban van jelentősége, csak annyiban érdekes, amennyiben alázatos és hűséges tanítványa Krisztusnak. Jacqueline de Deckeren és Le Joly atyán kívül, akik titoktartási fogadalmat tettek, senki sem állíthatja, hogy ismeri Teréz Anyát. Életrajzírói - Desmond Moirg vagy Monique de Huertas - nem kaptak tőle egyetlen különlegesen bizalmas közlést sem. Teréz Anya egybeolvad művével, ahogyan életútjának története műve történetével. Ez részben azzal jár, hogy meglepő módon erősíti a mély karizmáját annak, akit társnői tisztelettel úgy hívnak „Anya”, és aki felé egy avatatlan ember számára nehezen érthető mély tisztelettel viseltetnek. - 75 -

Távolról sincs szó bálványozásról. Ez azt jelentené, hogy félreértelmezzük a Szeretet Misszionáriusai és főnöknőjük közötti viszony természetét. Teréz Anya mindenütt jelen van a szerzetesrend életében, amelyet ténylegesen irányít, és nem éri be azzal, hogy elnökli. Nagy rendszerességgel kommunikál levelek és üzenetek útján nővéreivel, akik a világ minden táján megtalálhatók, és az együttműködőkkel, akik egyre nagyobb számban csatlakoznak, ugyanakkor minden egyes külföldön tett utazása során találkozik velük. Egyetlen kezdeményezésbe sem fognak bele anélkül, hogy ő előzőleg ne adta volna beleegyezését. E beleegyezés gyakran nélkülözhetetlen segítség formáját ölti. Hiszen a Teréz Anya által a világ nagyjaival fenntartott kiváltságos kapcsolatok lehetővé teszik számára, hogy számos akadályt legyőzzön, és hogy felülkerekedjen számos nehézségen. Ebből a szempontból Teréz Anya nem ódzkodott az újabb hírnévtől, amelyet a béke Nobel-díj hozott meg neki. Mielőtt megkapta volna, már befolyásos lelki személy volt a nemzetközi színtéren. Ez a kitüntetés azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb tekintéllyel ruházta fel. Nem lehet ugyanis visszautasítani egy béke Nobel-díjasnak azt, amit megtehettek, hogy nem adnak meg egy szerzetesrend egyszerű elöljárójának. Teréz Anya ettől fogva egyenlő partnerként tárgyal az állam- és kormányfőkkel, akiket nem tétováz felkeresni telefonon vagy személyesen, hogy ha nem ők veszik magukhoz a kezdeményezést, hogy segítségét kérjék. Teréz Anya törékeny sziluettje ismerős látvány az elnöki palotákban világszerte. Felbukkan az Élysée lépcsőjén vagy a Fehér Ház kertjeiben olyan találkozások alkalmával, amelyek mindig hivatalosak. E munkalátogatásokat a szerzetesnővér felhasználja, hogy kapcsolatokat építsen, amelyek egy nap hasznosak lesznek számára. Előkelő címgyűjteménnyel rendelkezik, ami lehetővé teszi számára, hogy az adott pillanatban a beszélgetőpartnerei emlékezetébe idézze magát, és hogy lehetetlent is kérjen tőlük. Találkozása Ronald és Nancy Reagannel a hetvenes évek elején, mikor az előbbi még Kalifornia kormányzója volt, akkoriban némi megütközést váltott ki az amerikai katolikusok körében. Azonban jóval később meghozta gyümölcsét. Amikor az éhínség elkezdett pusztítani Etiópiában 1983-ban, a Szeretet Misszionáriusai főnöknője felvette a telefonját, hogy tárgyaljon a volt kormányzóval, aki az Egyesült Államok elnökévé lépett elő, hogy megkérje őt, nyújtson logisztikai segítséget az élelem eljuttatásához Addis-Abeba felé. Kevéssé számít, hogy az etióp rezsim marxista-leninista volt, és hogy az amerikai elnök a „rossz hatalma”, vagyis a kommunista rendszer elleni keresztes hadjárat dalnokaként lépett fel. Teréz Anya mindenkitől megkapta azt, ami a legfontosabb volt számára: segítséget tudott nyújtani az éhínség áldozatává vált népeknek, amelyeket egyedül a nemzetközi segély menthetett meg a biztos haláltól. Ez a hatékonyságra irányuló törekvés arra vezette őt, hogy ne ódzkodjék bizonyos rezsimektől, és hogy elfogadja azt, amit sokan kompromisszumnak neveznek. Ellenségei például egy fényképet közöltek, amely őt mutatja egy diktátor, Jean-Claude Duvalier oldalán, aki Haiti felett uralkodik császári testőrségének, a félelmetes „tonton macoute” milicistáknak köszönhetően. Teréz Anya ugyanis hivatalos látogatásra Port-au-Prince-be utazott, ahol elfogadott egy kitüntetést a rezsimtől. Ez nem az első, és nem is az utolsó volt, amelyet átnyújtottak neki. Állítólag még néhány kedves szava is volt a „duvalierizmus” számára egy interjúban, amelyet egy haiti újság közölt, anélkül hogy ellenőrizni lehetett volna, hogy ténylegesen tőle erednek-e eme szavak, amelyeket az újságíró neki kölcsönöz. Kiváló kapcsolatokat tartott fenn bizonyos afrikai államfőkkel, akik távolról sem voltak mindannyian az erkölcs példaképei, akik a népük jólétét tartanák szem előtt. Ez a helyzet állt fenn nevezetesen a ruandai elnökkel, Juvénal Habyarimanával, akinek mély katolikus hite elég jól megfért az országában lévő tuszi kisebbség elleni valóságos faji diszkriminációval. Ezzel szemben anynyi bizonyos, hogy pontosan azért, mert távol tartotta magát bárminemű politikai ítélettől - és mert őszinte és hátsó gondolatoktól mentes kapcsolatot alakított ki az érintett rezsimekkel -, Teréz Anya Ruandában és Haitin éppúgy, mint más országokban, házakat nyithatott meg, amelyek tevékenysége hozzájárult, hogy hatékonyan enyhítsen számos tragédiát és nyomort. Ezzel a mércével kell mérni az ellene bizonyos széplelkek által megfogalmazott kritikákat, amelyek végeredményben elfelejtik kihangsúlyozni, hogy a nyolcvanas évek folyamán végig és még inkább a kilencvenes években a szerzetesnővér munkája kiterjedt a keleti országokra, miközben semmiféle előzetes jel nem utalt arra, hogy segítségül hívják a hatalmon lévő rezsimek, amelyek adott esetben kezdeményezőként léptek fel.

- 76 -

Kilencedik fejezet KERESZT, SARLÓ ÉS KALAPÁCS A nyolcvanas évek elején, egyik házának megnyitása során Hongkongban, Teréz Anyának alkalma volt találkozni egy kínaival, aki a Kínai Népköztársaságból származott. Az utóbbi megkérdezte tőle nem minden hátsó gondolat nélkül: „Az ön számára mit jelent egy kommunista?” A szerzetesnővér válasza így hangzott: „Olyan ember, mint bármelyik másik.” Teréz Anya számára ez maga volt a nyilvánvaló tény. Nem lehet azzal gyanúsítani, hogy az alkalom kedvéért diplomáciáról vagy tapintatról tett volna tanúbizonyságot. Általában nem vesződik szónoki elővigyázatossággal, és elmondja, ami mondanivalója van, még akkor is, ha az zavaró vagy bosszantó. Azonban a válasz meglephette azokat, akik ismerik. Az igazat megvallva, a Szeretet Misszionáriusai főnöknője nem igazán viselte szívén a kommunizmust. Tudatában volt, hogy mit jelent, illetve annak a közvetlen vagy közvetett szerepnek, amelyet az ő életében játszott negatív irányban. Elhatározása, hogy Indiában marad a Második Világháború és országának függetlensége után, bizonyosan a „hívás a hívásban” gyümölcse volt, amit 1946. szeptember 10-én érzett. Azonban döntését jócskán befolyásolta az a tény is, hogy a szerzetesnővér elvesztette minden reményét, hogy egy nap visszatérjen szülővárosába, Skopjébe, vagy pedig hogy letelepedjen ősei hazájában, Albániában. 1945-ben Jugoszlávia „Népköztársaság”-gá alakult Tito marsall szigorú hatalmában, és a Moszkva által kijelölt pályájára állt. Jugoszlávia még a Sztálin és Tito között 1948-ban bekövetkezett szakadás után is a szocialista tábor országa maradt, ahol a szerzetesek gyanú tárgyát képezték. Ráadásul Teréz Anya a macedóniai albán kisebbséghez tartozott, amelyet a szerb hatóságok közelről felügyeltek, mert szakadár törekvéseket vetettek szemükre. Polgár és albán nacionalista lányaként, szerzetesnővérként, Teréz Anyának nem volt helye Tito Jugoszláviájában. Még kevésbé Enver Hodzsa, a kommunista vezér Albániájában, aki az ország ellenállásának jelképe volt az olasz megszállókkal szemben, és aki 1945-ben magához ragadta a hatalmat I. Ahmed Zog király követőinek eltávolításával, akinek táborsegédje volt egy időben Lázár, Teréz Anya fivére. Enver Hodzsa, ádázul ragaszkodva a személyi kultuszhoz és a sztálini rendszerhez, országát végül a legcsekélyebb megalkuvást sem tűrő kommunizmus szentélyévé alakította át. A „békerevíziót követelő szovjet mozgalom” ellenlábasaként Peking táborát választotta, és 1967-ben országában betiltotta a vallási élet minden formáját és gyakorlását. Egy hosszú folyamat eredménye volt ez, hiszen 1945 óta papok, imámok és pópák jócskán lerótták adójukat a rendőri elnyomásnak, és saját személyükkel járultak hozzá az albán gulág táborainak benépesítéséhez. Albánok ezreihez hasonlóan Lázár is Olaszországba menekült, és nehezen képzelhető el, hogyan tudta volna a húga megkapni az engedélyt - ha valaha is kérvényezte volna -, hogy letelepedhessen a „Sasok országá”-ban. A kommunista rezsimek kialakulása Kelet-Európában és a Balkánon elvágta tehát a szerzetesnővért a gyökereitől, így érthető, hogy meglehetősen ellenségesen érzett az ilyen típusú rezsimek irányában, amelyeket XII. Piusz pápa szigorúan elítélt. Mindamellett nem hagyhatta figyelmen kívül azt a mély befolyást, amelyet Nyugat-Bengáliában és Calcuttában, az indiai munkásmozgalom öntőformájában, a Kommunista Párt gyakorolt. Vezetőinek egyike, Joysi Botu a régió miniszterelnökévé vált, és hosszú időn keresztül a legfőbb bengáli politikai személyiség volt. Így Teréz Anyának, akinek engedélyt és segítséget kellett tőle kérnie számos tervhez, szükségszerűen ő volt a tárgyalópartnere. Kell-e mondani, hogy a kommunista illetékes és a szerzetesnővér együttműködése erősen hasonlított a félig konfliktusos, félig baráti viszonyra Peppone és Don Camillo között. Nyugodjunk meg: nem került sor veszekedésre, sem homéroszi küzdelemre! Kölcsönös megbecsüléssel viseltetve egymás iránt, Teréz Anya és Nyugat-Bengália miniszterelnöke nagyon hamar barátságos megegyezésre találtak. Igaz, hogy a bengáli kommunizmus érzékenyen különbözött kínai vagy szovjet mintáitól. A „forró égövi” marxizmus-leninizmus számos egyezséget tesz lehetővé. Attól nem kevésbé jelentős tény, hogy Teréz Anya apostoli küldetését az Indiai Kommunista Párt által irányított tartományban hosszú éveken át gyakorolta! Ily módon felmérhette, hogy az elmélet és a gyakorlat között szakadék tátong. A kommunisták választási győzelme Nyugat-Bengáliában semmit sem oldott meg, illetve vajmi keveset. A Nirmal Hriday nem néptelenedett el, és a nyomor még mindig je- 77 -

len volt. Továbbra is éhen haltak Calcutta komor sikátoraiban. Az embereknek, még ha jó szándékúak is voltak, nem sikerült létrehozniuk a földi paradicsomot. Ugyanakkor Teréz Anya nem láthatta előre a készülődő, igen nagy geopolitikai változásokat, amelyek a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején zajlottak le a világban. Néhány év alatt a kommunista rendszer elsöprődik, mint egy szalmaszál, a Jaltán meghúzott határvonalak kitörlődnek a térképről, és új államok látnak napvilágot tragikus módon. A szocialista rendszer romjain a polgárháború, a szegénység és az ínség által pusztított országokban, a Szeretet Misszionáriusai tevékenysége előtt újabb területek nyílnak meg. Van mitől elámulnia Malcolm Muggeridge-nek, aki a Teréz Anyáról készült első film szerzője. Nem véletlen, hogy itt idézzük fel nevét. Hiszen a BBC e nagy szakembere hosszú időn keresztül a nem túl jelentős brit kommunista párt legismertebb pártolóinak egyike volt. Meggyőződéses marxista-leninistaként az angol radikális baloldal kiemelkedő alakja volt. Amikor a szerzetesnővérrel forgatta műsorát, kétségtelen, hogy elsőként nevetett volna, ha előre megmondják neki, hogy mit fog tenni 1982 karácsonyán. Azon a napon Malcolm Muggeridge - aki az anglikán egyházban nevelkedett, majd átpártolt az „egyház” e másik formájára, ami a kommunizmus - áttért ugyanis feleségével, Kittyvel, a katolicizmusra. Egy hosszú, lelki keresés gyümölcse volt ez, amely Calcutta nyomorúságos viskóiban kezdődött meg a hatvanas évek végén, és amelynek kimenetelében nem kis szerepe volt Teréz Anyának. E megtérés nagy port kavart az akkori Nagy Britanniában, és sok kommentárt váltott ki, amelyek némelyike meglehetősen kevéssé volt barátságos a keresztségre előkészülő új jelöltre nézve. A Szeretet Misszionáriusai főnöknője számára Malcolm Muggeridge megtérése kétségbevonhatatlanul Isten jele volt. Ez megerősítette Teréz Anyát abban az elképzelésében, hogy a Nyugat, új spirituális források eszeveszett keresésében, újból missziós földdé vált. Számos fiatal, illetve kevésbé fiatal lázadása és igazság utáni szomjúsága már nem találta meg az önkifejezést a haladás ideológiáihoz való csatlakozásban, amelyek csődöt mondtak vagy igazságtalan rendszereket szültek. Teréz Anya Franciaországban, Taizében tartózkodva jól átérezte e jelenséget. Roger testvérrel, a XX. század másik nagy lelki személyiségével írt szövegben megfogalmazta ezt néhány mondatban, amelyek mindig aktuálisak maradnak: A világ széles területeit lelki sivatag borítja. Találunk ott fiatalokat, akiket emberi elhagyatottság és olyan átható kétség jellemez, amelyet mélyen bennük dolgozó törések váltanak ki. A fiatalokon úrrá lesz a kétség. Lehetetlen számukra, hogy bizalmukat Istennek adják, hogy higgyenek, mivel nem találták meg a bizalmat azokban, akikre az élet rábízta őket. Ez szkepticizmust és csüggedést eredményez: mire jó a lét, mi értelme van még az életnek? A tékozló fiú példázatáról beszélve egy New York-i fiatal azt mondta: „Az én családomban nem a fiú ment el, hanem az apa hagyott itt minket.” Vannak olyan szülők is, akik, miközben gyermekeik anyagi szükségleteiről gondoskodnak, állandóan távol vannak. Sok fiatal próbál ki közös élményeket, általában kis csoportokban átélve; csak hogy jól érezzék magukat együtt. A generációk szakadásának megint teljesen más következményei vannak: idős embereknek elszigeteltségben kell befejezniük életüket, még ha van is miből fenntartaniuk magukat anyagilag. Olyan ez, mintha nem maradna számukra más kivezető út, csak a halál várása. Ugyanakkor ezekben a szakadásokkal és erős megrázkódtatásokkal teli időkben mi bátorkodunk felhívással fordulni minden korosztályhoz. Ahhoz, hogy élők legyetek, s ne félholtak, keressétek Jézust, aki él, keressétek Őt, még ha azt hiszitek is, hogy elvesztettétek! Szeret benneteket. Megtalálva Őt, meg fogjátok találni a teljes szeretetet, a békét, a bizalmat; akkor az élet megéri, hogy éljük. Ez a megállapítás éppannyira érvényes volt Nyugat esetében, mint Keletre nézve. Teréz Anya tudta, hogy az utóbbi régióban az Isten iránti szükség sürgető, és hogy választ kell találni rá, már amennyire az lehetséges. Egyik legkedvesebb álma volt, hogy rendjének házakat nyisson az ún. szovjet blokkban, még ha hosszú időn keresztül nehezen kivitelezhetőnek tűnt is. Pedig tett néhány kezdeti lépést ebben az irányban, a lánc leggyengébb szemével, vagyis szülőföldjével, Jugoszláviával kezdve, amelyet a Moszkvától való elszakadás megóvott a sztálinizmus szélsőségeitől. Másik pozitív tény: az Újdelhi és Belgrád közötti kapcsolatok már hosszú idő óta tartósan jók voltak. A két - 78 -

ország kulcsszerepet játszott az el nem kötelezett országok mozgalmában, amelyet - úgy mondhatjuk keresztvíz alá tartottak a bandoengi konferencia során 1956-ban. A kapcsolat Tito és Nehru között, majd Tito és Indira Gandhi között, szívélyes volt, és jugoszláv származású indiai állampolgárként Teréz Anya úgy tűnt, hogy hidat ver a két ország közé. Az, hogy katolikus szerzetesnővér volt, nem jelentett többé számottevő akadályt. Tito rezsimje az évek során figyelemreméltóan liberalizálódott, és a vallás-ellenes propagandák, amelyek végeredményben soha nem jártak nagy sikerrel, hosszú idő óta abbamaradtak. A hetvenes évek közepétől fogva Teréz Anya engedélyt kapott arra, hogy házat nyisson rendjének Horvátországban, Zágrábban, amely katolikus többségű. 1977 júniusában Jugoszláviába utazott ennek az első létesítménynek a felavatására, és elérzékenyülve látta viszont gyermekkora Balkánját, közel fél évszázaddal távozása után. Idő híján nem tudott Macedóniába elutazni, de kihasználta ott-tartózkodását, hogy kitűnő kapcsolatokat létesítsen a jugoszláv püspökséggel és a hívekkel. A zágrábi katolikusok egyébként egy mentőautót ajándékoztak neki, amely hamarosan Calcutta utcáin közlekedett, a haldoklókat a Nirmal Hriday-be szállítva. A tekintély, amelyet az 1979-es béke Nobel-díj odaítélése ruházott a nyertesre, lehetővé tette számára, hogy könnyebben tárgyalhasson azon kommunista országok hatóságaival, ahol meg kívánt telepedni. Amit egy egyszerű szerzetesnővértől megtagadtak, azt sokkal nehezebb volt visszautasítani egy Nobel-díjasnak. Ebből a szempontból kell elemezni azt az engedélyt, amelyet Kelet-Németország adott a Szeretet Misszionáriusainak, hogy 1981 márciusában házat nyissanak Kelet-Berlinben. Az NDK doktrinális merevségéről volt ismeretes, és Erich Honecker gondosan felmérte minden következményét ennek a gesztusnak. Tudta, hogy a szerzetesnővérek be fogják érni azzal, hogy a betegekkel és az elszigeteltekkel törődnek, és távol fogják tartani magukat mindenfajta politikai tevékenységtől. A nekik adott engedély nem jelentett hát semmi veszélyt, és még fel is lehetett használni annak bizonyítására - ez így is történt -, hogy a vallásszabadság létezik az NDK-ban! A kínaiak, akik doktrinális területen még kevésbé tűrnek megalkuvást, mint a keletnémetek, nem mutatkoztak ellenségesnek a Szeretet Misszionáriusainak az egykori Mennyei Birodalomba való esetleges jövetelével szemben. A misszionárius nővérek már nyitottak házakat a Népköztársaság „határőrgrófságaiban”, Hongkongban és Makaóban, brit és portugál területeken. De addig soha nem léphették át a „bambuszfüggönyt”. 1984 áprilisától fogva Teréz Anya tájékoztathatta tervéről Casaroli bíboros államtitkárt, a pápa egyfajta miniszterelnökét: „Megpróbálunk Kínába menni.” A szerzetesnővér felvette a kapcsolatot Pekinggel az újdelhi kínai nagykövet révén, aki feletteseinek nagyon kedvező jelentést küldött a Szeretet Misszionáriusai Indiában végzett tevékenységeiről. 1985-ben a kapcsolatok kellően előrehaladottak voltak, hogy Teréz Anya, Dorottya nővérnek, a makaói ház volt elöljárónőjének társaságában, Pekingbe utazzék, és hogy ott hivatalosan fogadja őt Teng Hsziao-ping. Az utóbbi bemutatta őt fiának, aki mozgássérültként egy speciális otthont vezetett. Teréz Anya és a Kínai Népköztársaság vitathatatlan új urának fia között a párbeszéd nagyon könnyen létrejön. Mindketten szenvedő személyek javára tevékenykedtek, és olyanok voltak, mint a kollégák. Teréz Anya, aki a fiatalember által elért eredmények hatása alatt állt, kijelentette neki: „Csodálatos munkát végez. Ez valóban Isten műve.” Beszélgetőpartnere, aki hű volt a párt vonalához, azt válaszolta neki a legtisztább politikai propaganda nyelvén: „De én nem hiszek Istenben. Kommunista vagyok.” Erre a következő választ kapta: „Semmi jelentősége. Ön egy jótékony művet visz véghez, és Istenért teszi azt.” Elválásukkor szokásához hűen azt mondja neki, hogy imádkozni fog érte, s hogy azt kéri tőle, viszont imádkozzon őérte. A fiatalember azt hitte, hogy elhárítja ezt, mondván: „Ahhoz, hogy imádkozzunk, hinnünk kell.” Több kellett volna a szerzetesnővér eltántorításához, aki visszavágta neki: „Nem. Ahhoz, hogy higgyünk, imádkozni kell. Kezdjen el imádkozni épp csak egy keveset, és fel fogja fedezni, hogy Isten hallgatja önt. Ha hallgatja önt, az azt jelenti, hogy léteznie kell.” Teng Hsziao-ping, anélkül hogy belement volna ezekbe a teológiai szócsavarásokba, amelyeket egy Pascal a maga hasznára fordított volna, nem volt ellenséges a Szeretet Misszionáriusainak jövetelével szemben. Azonban a kínai hatóságok és Teréz Anya közötti tárgyalások elhúzódtak a felmerült problémák összetettsége miatt. Létezett a Kínai Népköztársaságban egy helyi katolikus közösség, amely több millió taggal bírt. A Vörös hadsereg 1949-es győzelme után azonban Mao Ce-tung elkergette a külföldi misszionáriusokat, és alapítani akart egy „hazafias egyházat” Rómától elválasztva, ahonnét XII. Piusz pápa a kommunista rendszerrel szemben meglobogtatta a kiátkozás - 79 -

lehetőségét. Több száz papot és püspököt, akik hűek maradtak a Vatikánhoz, letartóztattak, és rehabilitációs táborokba küldtek. Számos vallási intézményt bezártak, és a vallásgyakorlatot elnyomták, illetőleg teljesen megtiltották a Kulturális Forradalom során. A papok és püspökök, akik őszintén vagy kényszer alatt behódoltak a rendszernek, gyakran estek áldozatává a Kulturális Forradalomnak. Azon néhányukat, akik megmenekültek, nem ismerte el a Szentszék. Teréz Anya meghívásával a kínai hatóságok bizonyosan egy szerény gesztust szándékoztak tenni Rómának, de meglehetősen hajthatatlannak mutatkoztak a lényeget illetően éppúgy, mint a kivitelezést illetően. Ha a Szeretet Misszionáriusai Kínába kívánnának menni, távol kellene tartaniuk magukat mindenféle lelki apostoli küldetéstől, és be kellene érniük kizárólag szociális feladatokkal. Ráadásul le kellene mondaniuk a fehér és kék szári viseléséről, hogy magukra öltsék a kínai viseletet. Hátra volt még a papok kérdésének eldöntése, akik „lelki tanácsadóként” szolgálnának e szerzetesnővéreknek. Teréz Anya akarata szerint minden egyes háznak kell, hogy legyen egy papja, hogy a nővérek minden reggel tudjanak áldozni: „Azt mondtam nekik, hogy ahhoz, hogy házat nyissak országukban, szükségem van egy érsek felkérésére, és hogy kell találni egy papot helyben a nővéreim lelki szükségletei számára. Ez időbe fog telni.” Márpedig Teréz Anya számára nem lehetett szó arról, hogy a „hazafias egyház” valamelyik papjának szolgálatait vegyék igénybe, akiket Róma suspens a divinis-nek tekint. Ugyanakkor Peking nem fogadhatta el, hogy Róma által elismert papokat hívjon meg hivatalos minőségben, akik talán megkísérelték volna, hogy helyreállítsák az egyház tekintélyét a kínai katolicizmus fölött, és hogy kapcsolatba lépjenek a helyi papság elenyésző számú túlélőivel. Végül hosszú viták eredményeként megegyezésre jutottak: a rend férfi ágának egy felszentelt tagja engedélyt kap, hogy kövesse a nővéreket, ugyanakkor köteleznie kell magát, hogy apostoli küldetését csak a nővérek felé fogja gyakorolni. A hírt 1988. január 19-én közölte Teréz Anyával Henry D'Souza őexcellenciája. Calcutta érseke egy regionális püspöki konferencia során több főpappal is találkozott Szöulban, akik Kínából tértek vissza, ahol a hatóságok ragaszkodtak hozzá, hogy tájékoztassák őket, immár semmi sem áll Teréz Anya jövetelének útjában. Ezzel szemben annyi bizonyos, hogy ő lelkiismeretesen be kívánta tartani az egyházjog szabályait. Egy Rómával hitközösségben álló helyi püspöknek kellett meghívnia őt Kínába. Mind a mai napig nincs még ilyen. 1985-ben Teréz Anya, nem érve be annyival, hogy Pekingbe utazik, Fidel Castróval is újból felvette a kapcsolatot. A kubai vezető, számos hivatalos indiai látogatásának egyike során húsz évvel korábban már találkozott vele. A szivarozó férfi gyermekkorában szilárd vallási képzésben részesült a jezsuitáknál, és megőrizte annak, ha nosztalgiáját nem is, de legalábbis pontos emlékét. Erről hosszan beszélt több, terjedelmes interjúban, amelyeket egy Sáo Paulo-i dominikánus szerzetesnek, Betto testvérnek adott. Az utóbbi egy könyvet készített ezekből a beszélgetésekből, amely 1985-ben jelent meg, és gyorsan könyvsiker lett: Fidel és a vallás. Beszélgetések Betto testvérrel. E szerzetesnek a közvetítésével hívták meg hivatalosan Teréz Anyát, hogy utazzék Kubába az 1986os esztendő elején. Elfogadta a meghívást a Ronald Reaganhez fűződő baráti kapcsolata ellenére, aki a szigetet sújtó blokád minden formájában történő fenntartásának híve volt. Teréz Anya számára az számított, hogy Krisztus szavát elvigye mindenhová, ahová tudja: Miamiba éppúgy, mint Havannába. Megbeszélése a Lider maximo-val remek, heves párbaj volt két nagyon erős személyiség között, akik mindketten meg voltak győződve saját állásfoglalásuk megalapozottságáról: - Anyám, ha nyitni akar egy házat Kubában, szívesen látjuk. Mindamellett figyelmeztetnem kell, hogy nincsenek szegények Kubában. Mindenkinek megvan, ami szükséges. - De bizonyosan vannak szerencsétlen emberek. Olyan emberek, akiknek vigaszra, barátságra, törődésre van szükségük. A munkánk egy kicsit különbözni fog attól, amit sok más helyen teszünk. Ez minden. - Nincsenek szegények Kubában. A nővéreinek mást kell majd tenniük, mint élelmet osztogatni. A megbeszélés végén Teréz Anya azt mondja neki: „Imádkozzon értem. Én imádkozni fogok önért.” Erre a következő választ kapta: „Imádkozni fogok, hogy Teréz Anya házat nyisson a hazámban.” Ez be is teljesült 1986. október 7-én, a kubai papság nagy örömére, amely ebben a gesztusban - 80 -

a hatalomhoz fűződő, mindaddig viharos viszonya normalizálódásának előszelét látta, nem is alaptalanul. Hátra volt még a Szovjetunió, a nemzetközi kommunista mozgalom székhelye. A helyzet ott sokkal összetettebb volt. Egyfelől, a vallásszabadságot fukarul mérték mindenféle vallás hívei számára. A kulturális létesítmények nagy részét elkobozták, és a vallásgyakorlatot rendszeresen elfojtották. A különféle papságok a KGB nagyon szoros felügyelete alá kerültek, és kénytelenek voltak egyre sűrűbben olyan kijelentéseket és cselekedeteket tenni, amelyek a rezsim iránti lojalitásukról tanúskodtak. Másfelől - és ez további nehézségként jelentkezett -, a katolicizmus mindig kisebbségben volt, mivel Oroszország a keresztény hitre való áttérése során az ortodoxiát választotta: inkább Bizáncot, mint Rómát. Kétségtelen, hogy léteztek katolikus közösségek a balti országokban, különösen Litvániában és Ukrajna nyugati részén. Ott görög katolikusok voltak, vagyis bizánci rítusú katolikusok, akik az ukrajnai görög katolikus egyházhoz tartoztak, amely behódolt Rómának 1596ban a lengyel megszálló nyomására, és aláírta a breszt-litovszki egyesülési nyilatkozat kikötéseit. Márpedig 1946-ban, miután a Szovjetunió magához csatolta Ukrajna nyugati részét, egy olyan zsinat, amelyen egyetlen katolikus püspök sem vett részt, ennek a görög katolikus egyháznak a feloszlatását kérte, valamint a moszkvai pátriárkától függő ortodox egyházba való beolvadását. Ezt a kívánságot teljesítették olyan feltételek mellett, amelyeket könnyű elképzelni, miközben az ellenszegülőket bebörtönözték. Az utolsó ukrajnai katolikus püspököt, Slipyj őexcellenciáját 1963-ban száműzték a Szovjetunióból hosszú, börtönben eltöltött évek után. Mindössze egy katolikus templom Moszkvában és egy másik Leningrádban (Szentpétervár) - amelyeket a diplomáciai missziók személyzetének tartottak fenn - működött tovább a Szovjetunió nyugati részén, a balti országokat leszámítva. Túlzás lenne hát azt állítani, hogy Teréz Anyát szívesen látták a Szovjetunióban. Valójában a peresztrojka és a glasznoszty kezdetéig kell várni Mihail Gorbacsov 1985. márciusi hatalomra kerülése után -, hogy valamiféle kapcsolatfelvételre kerüljön sor a Szeretet Misszionáriusai és a szovjet hatóságok között. Az utóbbiaknak alkalmuk volt tájékozódni a szerzetesrend tevékenységeiről az orosz befolyás alatt álló országokban. Így volt ez például a marxista-leninista Etiópia esetében, ahol Teréz Anya több mint öt házat nyitott, és jó viszonyt tartott fenn a „vörös négussal”, Hailé Mariam Mengistu generálissal, amely kapcsolat okán egyes nyugati humanitárius szervezetek kritikát gyakoroltak ellene. Ezen erkölcsi példaképek azt vetették Teréz Anya szemére, hogy jelenlétével és házaival a vidéki népcsoportok tömeges áttelepítéséért kezeskedik, amelyet az etióp hatóságok szerveztek. Ezzel szemben annyi bizonyos, hogy az óvatosság és a körültekintés, amelyekről a szerzetesnővér tanúbizonyságot tett, megfelelő tárgyalópartnerré tették a szovjetek számára. Az apró lépésekről szóló hagyományukhoz hűen, a szovjetek az államhoz közel álló szervezetekhez fordulva cselekedtek, amelyeket szorosan ellenőriz a párt és a KGB, míg látszatautonómiát élveznek. Így történt, hogy 1987-ben a Szovjet Békebizottság, díját a Teréz Anya c. filmnek ítélte oda, amelyet 1985-ben készített Petrie Ann és Petrie Jan. Ebből az alkalomból meghívták a szerzetesnővért, hogy utazzék Moszkvába 1987. augusztus 20-tól 24-ig, hogy részt vegyen a díjátadáson. Az utazásban benne foglaltatott egy rövid kitérő Ukrajnába is, Nebratba, egy Kijev melletti településre, ahol a rettenetes nukleáris katasztrófa színhelye, Csernobil vértanúságot szenvedett városának számos menekültje élt. Teréz Anya egyébként, mihelyt tudomására jutott e katasztrófa, írt Mihail Gorbacsovnak, hogy engedélyt kérjen tőle arra, hogy nővéreket küldhessen az áldozatok gondozására. Nem kapott választ a levelére, eljárását azonban értékelték a Kreml magas köreiben. Ezen első utazás a Szovjetunióba csak egy egyszerű kapcsolatfelvétel volt. A szerzetesnővér, amikor rendje házainak Oroszországban történő esetleges nyitásáról kérdezték, válasz gyanánt beérte egy rejtélyes kijelentéssel: „Vágyom arra, hogy felajánljam nővéreimet ajándékként az orosz népnek.” Ami pedig a hatóságokat illeti, ők beérték a Szovjet Békebizottság egyik szóvivőjének bejelentésével: „Tekintettel arra, hogy nem kért engedélyt létesítmény alapítására a Szovjetunióban, eme engedélyt sem megadni, sem visszautasítani nem lehetett.” Ez egy macska-egér játék volt. Az idő még nem érett meg arra, hogy katolikus, ráadásul külföldi szerzetesnővéreknek engedélyezzék, hogy hivatalosan gyakorolják apostoli küldetésüket a Szovjetunióban. Mindamellett a helyzet gyorsan fejlődött tovább a szovjet hierarchia keményvonalasai eltávolításának köszönhetően. 1987 végén Mihail Gorbacsov diszkréten értesítette Teréz Anyát, hogy az 1988-as esztendő folyamán megnyithatja első házát Moszkvában. Az átadást, amelyet eredetileg májusra tervezték, el kellett halasz- 81 -

tani 1988. december 16-ára. Teréz Anya négy nővér kíséretében a helyszínre utazott, hogy jól kihangsúlyozza az eseménynek tulajdonított jelentőséget. A szerzetesközösség kezdeti időszaka a Szovjetunióban ugyanakkor szerényen indult. A hatóságok a nővérek rendelkezésére bocsátottak három helyiséget a főváros egyik kórházában. Kettőt hálóteremmé alakítottak, míg a harmadikat szentéllyé emelték. Teréz Anya ügyelt arra, hogy megbizonyosodjék, hogy az Oltáriszentség állandó jelleggel ki lesz állítva ebben a meglehetősen kis zugban. A hatóságoknak nem volt ellenvetésük, még ha hallgatólagosan meg is állapodtak, hogy a betegeknek, legalábbis pillanatnyilag, nem lesz bejárásuk ebbe a rögtönzött kápolnába. Teréz Anya még Moszkvában tartózkodott, amikor megérkezett a rettenetes földrengés híre, amely épp előzőleg pusztított a szovjet Örményországban. Azonnal repülőre szállt Jerevan felé, ahol az Örmény Békebizottság elnökhelyettese várta. Miután találkozott a pátriárkával - a katholikosszal, ahogyan ott nevezik -, a romokhoz ment, ahol a túlélők szegényes javaikat próbálták összeszedni. A szerencsétlenség súlyosságát látva ösztönszerűen felajánlotta az örmény miniszterelnöknek, Ryjkov úrnak, hogy a helyszínre rendel négy szerzetes nővért és egy papot, amely javaslatot rögtön elfogadták. A szükségletek oly nagyok voltak, hogy már nem volt helye az ideológiai aggályoknak. Ráadásul Teréz Anya jelenléte a katasztrófa helyszínén, amit a média bőségesen tudósított, nem kevéssé járult hozzá, hogy rendkívül nagy nemzetközi szolidaritási mozgalom induljon el e felé a kis kaukázusi köztársaság felé, és hogy olyan hangsúlyt biztosítson annak, amelyet egyedül bizonyosan nem ért volna el az ugyanakkor nagyon befolyásos örmény diaszpóra. A Teréz Anya által kivívott eredmények természetesen nem függetlenek attól a ténytől, hogy a következő évben további két házat nyithatott a Szovjetunióban. 1992-ben a rend tíz házat fog számlálni abban a térségben, amelyből Oroszország lesz. A szovjet blokk megingásának előrehaladtával Teréz Anya új házakat nyit minden egyes olyan országban, amelyik elfogadja jövetelét. Ez történik II. János Pál hazájában, Lengyelországban, valamint Magyarországon, Csehszlovákiában és a Csaucseszku utáni Romániában. Azonban Teréz Anya számára mindebből semmi sem olyan jelentős, mint az a valóságos csoda, amely ősei távoli hazájában, Albániában következik be. Már 1989 júliusában, életében első ízben elutazhatott családjának bölcsőjéhez, a Ramiz Alia, Enver Hodzsa kommunista utódja, által irányított kormány meghívására. Nagy pompával fogadta őt a miniszterelnök, valamint a külügyminiszter, Reis Malile, és a Nemzetgyűlés elnöke, Petro Dode. Teréz Anyának ahhoz, hogy megkímélje a kemény vonalasok érzékenységét, találkoznia kellett a volt diktátor özvegyével, és egy csokor virágot kellett helyeznie a sírra. Akik csodálkoznak ezen a gesztuson, azoknak azt vágja vissza: „Meg akartam mutatni, hogy számunkra a halál nem végső befejezés.” Teréz Anya ragaszkodása Albániához lényegében kulturális és érzelmi jellegű, a gyermeki tisztelet jele apja emléke iránt, aki meggyőződései áldozata lett. Ez soha nem jelentkezett úgy, hogy a szerzetesnővér bármiféle felhatalmazást adott volna a különböző albán nacionalista mozgalmaknak. Teréz Anyának élete végén megadatott az az öröm, hogy látta, amint a katolikus vallás újjászületik eme Albániában, amely a világ első Isten nélküli országának nyilvánította magát. A növekvő népi elégedetlenséggel szemben Ramiz Aliának szakítania kellett az egykori dogmával, s így 1990 novemberében bejelentette, hogy a vallási intézmények hamarosan újból megnyílnak. A templomokat és mecseteket, amelyeket elkoboztak a katolikusoktól, az ortodoxoktól és a muzulmánoktól, visszaszolgáltatják nekik, míg az apró albán zsidó közösséget, amely alig 200 főt számlált, Izraelbe telepítették át egy légi hídnak köszönhetően, amelyet a legnagyobb titokban szerveztek meg. 1990. december 4-én Teréz Anya visszatért Tiranába, ahol az elnök, Ramiz Alia a következő szavakkal fogadta: „Úgy hívják önt, »a calcuttai Teréz Anya«, itt azonban ön »az albániai Teréz Anya«.” 1991 márciusában Gonxha Bojaxhiu utolsó látogatásra visszatért őseinek hazájába, hogy jelen legyen a Szeretet Misszionáriusai első házának felavatásán Albániában. 1997-ben a rendnek hat háza van az országban, amiből egy a szemlélődő nővérek háza. Semmi kétség, hogy a főnöknő számára ez nagy kárpótlást jelentett, és lehetővé tette, hogy derűsebben szemlélje szerzetesrendje jövőjét, mihelyt eljön az idő számára, hogy továbbadja másoknak a lángot.

Tizedik fejezet - 82 -

A FŐNÖKNŐ ÉS AZ INDIAI FÜGEFA „Isten szép ajándékkal látott el, jó egészséget adott nekem” - Teréz Anya ezen mondata úgy hangzik, mint egy hálaadás. Gyermekként és serdülőként Gonxha légzési zavarokban szenvedett, amelyek miatt sokat kellett a hegyekben tartózkodnia a családja barátainak házában. A Második Világháború után kórházba került, mivel az orvosok kezdődő tuberkulózist diagnosztizáltak, amelyet azonban időben megfékezett egy penicillines kezelés. A Loreto House-ból való távozása óta Teréz Anya aligha kímélte magát. A legnagyobb szegénységben élve, chapatz-val (teljes őrlésű búzából készült lepény) és gyümölccsel táplálkozva, különféle tevékenységeibe temetkezik, és éjszakánként csupán néhány órát alszik egy rossz matracon. Szerzetesrendjének rendkívüli fejlődése és növekvő hírneve arra késztették, hogy sűrűbben utazzék külföldre, akár házai meglátogatása miatt, akár kitüntetések átvételére, vagy akár azért, hogy különféle tekintélyes intézmények előtt felszólaljon. Tehát rendkívüli fizikai erőre volt szüksége ahhoz, hogy véghezvigye mindezen tevékenységét, ami ugyanakkor kételkedésre adhatott okot, figyelembe véve előzetes egészségi problémáit. A szerzetesnővér számára nem fér hozzá semmi kétség, hogy Isten szilárd alkatot adott neki, és hogy hosszú időn keresztül megóvta őt a betegség és a kor kihatásaitól. Ezek ugyanakkor kegyetlenül előtörnek 1983-tól kezdődően. Teréz Anya azon év június 6-án, mialatt Rómában tartózkodik, első ízben lesz rosszul a szívével. Sürgősen be kell feküdnie a Gemelli Poliklinikára, hogy tüzetes kardiológiai vizsgálatokat végezzenek el rajta. A sors iróniája, illetve fintora, hogy ez az intézmény - ahol II. János Pál pápát kezelték az ellene egy török szélsőséges, Ali Agca által 1981 májusában elkövetett merényletkísérlet után - a Szent Szív katolikus egyetemhez tartozik, amely 1981 decemberében a Szeretet Misszionáriusai főnöknőjének - újabb tiszteletbeli doktori címet adományozott a következő okból: „Teréz Anya minden eszközzel azon igyekezett - akadályokat és kimondhatatlan nehézségeket legyőzve -, hogy az alkalmazott orvostudomány és a legönzetlenebb szeretet nyújtotta segítség által enyhülést hozzon a leprások, az elhagyatott haldoklók, a betegséggel sújtott vagy a halállal vívódó gyermekek fájdalmas testének, azoknak, akik már nem remélik a gyógyulást, valamint a könyörtelen társadalom megannyi áldozatának.” Teréz Anya kihasználja a két hónapig tartó kórházi kezelését, amely alatt a külső világgal nem érintkezik, hogy pihenjen és imádkozzék. A Gemelli Poliklinikán kénytelenül eltöltött idő alatt írta meg egyik legszebb elmélkedését: A testté lett Ige. Az élet kenyere. Bűneinkért a kereszten felajánlott áldozat. A szentmisén a világ bűneiért és az enyémekért felajánlott áldozat. A kimondandó szó. A megismertetendő igazság. A megteendő út. A szétszórandó fény. A megélendő Élet. A szeretendő Szeretet. A terjesztendő öröm. A felkínálandó áldozat. A nyújtandó Béke. Az elfogyasztandó élet kenyere. A táplálandó éhező. A megitatandó szomjazó. A felöltöztetendő mezítelen lény. Az elszállásolandó hajléktalan. A gyógyítandó beteg. A szeretendő elszigetelt. A befogadandó nemkívánatos. A leprás, hogy megmossuk a sebeit. A koldus, hogy mosolyogjunk rá. A meghallgatandó részeges. - 83 -

A megvédendő szellemi fogyatékos. Az átkarolandó csöppség. A vezetendő vak. A néma, hogy beszéljünk helyette. A nyomorék, hogy vele járjunk. A megsegítendő kábítószer-élvező. A veszélyből kihúzandó és segítendő prostituált. A meglátogatandó rab. A kiszolgálandó öregember. Nekem: Jézus az Istenem. Jézus a férjem. Jézus az életem. Jézus az egyetlen szerelmem. Jézus nélkülözhetetlen számomra. Jézus a mindenem. Az újságíróknak, akik eljöttek, hogy a poliklinikáról való távozásakor várják, és akik egészségi állapotáról kérdezgetik, szellemesen azt mondja: „Az orvosok még harminc évet adnak nekem!” Egyfajta módja ez a sors leküzdésének. Hiszen ettől az időtől fogva Teréz Anya nem rejtheti el önmaga elől a valóságot. Idős asszony lett belőle, akit betegség fenyeget, s akinek fel kell készülnie a halálra. Ugyanis az már nem egy távoli lehetőség, minden pillanatban eljöhet. A szerzetesnővér arcán egyre több a ránc, még ha már nem is figyelünk arra. Hiszen tekintetéből olyan derű árad, hogy kortalannak tűnik. Még mindig ugyanaz a Teréz Anya, mint akit évekkel korábban készült fényképeken láthatunk. Törékeny sziluettje is még mindig ugyanaz, és a szerzetesnővér a világ minden tájára elutazik orvosai nagy szörnyülködésére. Teréz Anya aligha kíméli magát, így tehát újabb egészségi problémák leselkednek rá. Miután 1985-ben megoperálják szürkehályoggal - néhány héten keresztül nehéz, fekete szemüveget kell hordania -, majd 1986-ban Delhiben egy súlyosabb következmények nélküli esés áldozata, 1989 szeptemberében újfent kórházba kerül, mégpedig a calcuttai Woodlands Kórházba. Egészségi állapotát nagyon nyugtalanítónak ítélik, így a szerzetesnővérnek engednie kell nővérei és az orvosi testület nyomásának. Ennek az újbóli kórházi ápolásnak a híre világszerte erős megindultságot vált ki. Miután II. János Pál tudomást szerez róla, a helyszínre küld egy olasz orvost, valamint egy amerikai szakorvost, hogy a diagnosztikán tétovázó calcuttai orvosok segítségére legyenek: endemikus malária vagy a szívzavarok újra fellángolása. A pápai követ, Agostino Cacoavillan őexcellenciája meglátogatja Teréz Anyát, személyes üzenetet hozva a pápától. Az indiai miniszterelnök, Rajiv Gandhi szintén jelen van, éppúgy, mint Nyugat-Bengália miniszterelnöke, Joyti Basu, az erős helyi kommunista párt vezetője. Mindegyikük felkészül a végzetes kimenetelre. Az orvosok végül szívgörcsöt diagnosztizálnak, amely a súlyos szívzavarokért felelős. Hogy könnyítsenek a betegen, megnyitnak két artériát egy műtéti beavatkozással, amelynek kimenetelét a helyi és a nemzetközi sajtó türelmetlenül várja. Szívprotézisek gyártójaként egy amerikai, aki nagy csodálója Teréz Anyának, eljuttat Calcuttába öt szívstimulátort, amelyek egyikét beültetik a szerzetesnővér testébe. Ő semmit sem veszített humorából, sem cselekvő hitéből. Amikor megtudja, hogy attól fogva pacemakert kell hordania, amelyet egy adományozó juttatott el számára, felkiált: „Isten áldja meg őt! A többit tegyék félre a népemnek! Ez a döntés segíteni fog, hogy több időt töltsek el a szegények szolgálatában.” S valóban, Teréz Anya, mihelyt kikerül a kórházból, nagy erővel lát munkához, s megint csak figyelmen kívül hagyja az orvosok véleményét. Az eredmény nem várat magára. 1991 decemberében, egy Egyesült Államokbeli útja során, néhány hétre újból kórházba kerül a kaliforniai La Jollában. Amikor visszatér Calcuttába, folytatja tevékenységeit, miközben egyre nagyobb időközöket hagy külföldi utazásai között. Minden reggel a Nirmal Hriday folyosóin lépeget a haldoklókkal foglalkozva, akik gyakorta kétszerte fiatalabbak nála. A nővérek hiába tesznek tanúbizonyságot leleményességről, hogy megkíméljék őt a legnehezebb feladatoktól, Teréz Anya mindig úgy rendezi, hogy találjon magának elfoglaltságot, amely nem várhat. Javíthatatlan, mondják néhányan társnői - 84 -

közül, akik ugyanakkor tudják, hogy ez a túláradó tenniakarás az egyik oka rendkívül magas életkorának. A mindennapi feladatokhoz hozzájön még a szerzetesrend igazgatása, amely rendnek Teréz Anya még mindig a főnöknője. Olyan elöljáró, aki igazán szívén viseli szerepét, és sok időt szentel a novíciáknak és a posztulánsoknak. Mindig a vártán áll, szolgálatra készen az éjszaka és a nappal minden órájában. Mindez a legellenállóbb szervezetet is kifárasztaná. S valóban, a szerzetesnővér egészségi állapota tekintélyesen leromlik 1996 nyara folyamán, amikor is az Anya arra készülődik, hogy megünnepelje nyolcvanhatodik születésnapját. 1996. augusztus 21-én sürgősséggel bekerül a Woodlands Kórházba egy maláriaroham miatt, amelyet szívkomplikációk kísérnek. Átvészelve azt, és a legszigorúbb pihenésre ítélve, Teréz Anya ismét kórházba kerül 1996. november 24-én. Öt nappal később egy harmadik szívműtéten esik át, amely lehetővé teszi, hogy szabaddá tegyék az egyik eltömődött artériát. Ez alkalommal Teréz Anya tudatára ébredt állapota súlyosságának. Minden egyes kórházi ápolásakor könyörög az orvosoknak: „Hagyjanak békében meghalni!” Nem kell félreérteni ezt a kérést. Hű katolikusként Teréz Anya ellenséges az eutanáziával szemben, amelyet bűnténynek minősít. Azonban ellene van a mindenáron való gyógykezelésnek is. Osztja II. János Pál pápa által az 1995-ös Evangelium vitae körlevelében kifejezett véleményt: „A lemondás a rendkívüli vagy aránytalan eszközökről nem egyenértékű az öngyilkossággal vagy az eutanáziával: inkább az emberi lét végességének elfogadását fejezi ki a halál előtt.” Tökéletes tisztánlátásával Teréz Anya tudja, hogy már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Jelentős fordulópont ez, amelyre nyugalommal készül fel a legcsekélyebb félelem érzése nélkül. Teréz Anya számára, aki hozzá van szokva, hogy a halállal éljen, a halál mindenekelőtt átjáró egy másik élet, a végtelen élet felé, és az annyira várt találkozás a Teremtővel. Ez inkább megszabadítás, mint próbatétel, és annál is inkább örömmel szemléli, mivel az lehetővé fogja tenni számára, hogy újra találkozzék mindazokkal, akiket annyira szeretett. Oly sajátságos humorával Teréz Anya szereti elmesélni, hogy 1946-ban, amikor megérezte a „hívást a hívásban”, egy éjjel azt álmodta, hogy Szent Péterrel találja szembe magát. Egy meglehetősen őrjöngő Szent Péterrel, aki megtagadta tőle a paradicsomba való belépést, azt mondva neki: „Nincsenek nyomorúságos viskók a mennyben!” Álmában a szerzetesnővér azt vágta vissza a paradicsom kapui őrzőjének: „Rendben van, mivel így áll a dolog, akkor megtöltöm a mennyet a nyomorúságos viskók lakóival, és akkor kénytelen lesz beengedni engem!” Eme ígéretet részéről megtartotta! Hátra maradt, hogy Szent Péter beteljesítse a második pontot. Teréz Anya kórházi tartózkodása 1996 novemberében - december 19-én hagyta el a kórházat, néhány nappal karácsony előtt - még élesebben veti fel, mint azelőtt, utódlásának már lappangó problémáját. Teréz Anya valóban kénytelen levonni a következtetést, amely magától adódik, és hivatalosan bejelenteni, hogy végleg felhagy, 1997. február 2-án, a Szeretet Misszionáriusai főnöknői tisztségével. Nehezen meghozandó döntés a szerzetesrend élén eltöltött fél évszázad után, de már nem lehet kitolni. Pedig Isten a megmondhatója, hogy Teréz Anya hosszú időn keresztül halogatta ezt a pillanatot. 1979-ben Oslóban azt válaszolta az újságíróknak, akik utódlásáról kérdezgették: „Adjanak nekem időd, hogy meghaljak!” Amikor 1983-ban a Gemelli Poliklinikáról való távozásakor elejét vette ugyanennek a kérdésnek, kijelentve ellentmondást nem tűrő hangon, hogy az orvosok még harminc évet adnak neki az életre, az nem egy szellemes visszavágás volt részéről. Minden arra utal, hogy Teréz Anya soha nem tervezte el, hogy egy nap majd visszavonul. Mindig is meg volt győződve arról, hogy munkában fog meghalni, és ezt nagyon világosan felfedte az egyik életrajzírója előtt: - Mi fog történni a szerzetesrendjében az ön halála után? - Majd akkor gondom lesz arra. - Bővebben? - Azt hiszem, hogy Isten találni fog egy olyan személyt, aki még hasznosabb, mint én; akkor Isten majd nagy dolgokat fog tenni e személyért, mert a mű az övé... Isten találni fog valakit, ahogyan engem is megtalált. Az igazat megvallva, Teréz Anya nem ok nélkül döntött úgy, hogy utódlásának kérdése nincs még szerzetesközössége napirendjén. Különböző jelek arra ösztönözték, hogy nagy óvatosságról tegyen tanúbizonyságot. Tekintélye vitathatatlan volt, de nem lehetett ugyanezt elmondani egyes legközvetlenebb munkatársnőit illetően. Ez látható volt az 1985-ös általános káptalan során, - 85 -

amelyre összegyűlt Teréz Anya köré a rend összes regionális elöljárója és hat tanácsadója. Kétségtelen, hogy Teréz Anya jelöltként lépett fel egy újabb mandátumra, és egyhangúlag újraválasztották, anélkül hogy másik nővér megpróbált volna társnői szavazatára pályázni. Külön engedélyt kellett kapni Rómától, hiszen az egyházjog megtiltja, hogy egy szerzetesnővér egymás után három mandátumot töltsön be egy szerzetesközösség élén. A mentesítés nagyon hamar megérkezett. Azonban ő, e káptalan során, meg akarta húzni utódlásának főbb irányvonalait. Márpedig e káptalan során a főnöknő tanácsadóinak megválasztása megmutatta, hogy miközben a szerzetesnővérek törődnek a jövővel, érzékelhetően másképp tervezik azt, mint Teréz Anya. Legközelebbi munkatársnői közül kettő - Joseph Michael nővér és Frederick nővér - nem lett újraválasztva, pedig erősen pályáztak egy újabb mandátumra a főnöknő támogatásával. Meglehetősen nehéz erőpróba volt ez számukra éppúgy, mint Teréz Anya számára, még ha az utóbbi enyhíti is e „szankciót” azáltal, hogy két szeretett követőjét európai és latin-amerikai rendtartományok élére helyezi. Ez a fonákság annak az Agnes nővérnek a szerzetesközösségben gyakorolt növekvő befolyásának a következménye, aki annak idején elsőként csatlakozott a Michel Gomez által kölcsönzött lakásban a Loreto House kollégium volt tanárához. Az 1985-ös káptalan során Agnes nővért megválasztották első tanácsadónak, Priscilla nővért második tanácsadónak, a többi négy pedig Dorottya, Shanti, Camillus és Andrea nővérek lettek. A Németországban született Andrea nővér kivételével, mindnyájan indiai származásúak voltak, és abban az országban töltötték el szerzetesi életük legnagyobb részét. Noha a Szeretet Misszionáriusai már több házzal rendelkeznek Indián kívül, mint India területén, az eredeti ág ily módon kinyilvánította hatalmát, s a következő káptalan idejére nézve is megállapodás született. Ettől az időtől fogva kezdődtek valójában az első manőverek, amelyek jelezték, hogy Teréz Anya utódlása immár nyitott volt, bármit is gondolt arról az érdekelt. 1986-ban Teréz Anyának bele kellett törődnie, hogy elfogadja André testvér lemondását, aki a rend férfi ágának elöljárója volt annak megalapítása óta. Az egykori jezsuita Ian Trawers-Bell elfáradt, ezért úgy döntött, hogy átadja funkcióját Teréz Anya szemrehányásai ellenére. Az utóbbi attól félt, nehogy André testvér gesztusa többé-kevésbé barátságtalan megjegyzéseket váltson ki irányába. Ilyenek ténylegesen voltak is. Így írhatta például egy testvér, kommentálva elöljárója döntését, ezeket a néhány évvel azelőtt elképzelhetetlen sorokat: „Teréz Anyának át kell engednie a helyét másoknak. A mi André testvérünk átengedte a helyét másnak. Semmi és senki nem állandó a világon. Egyszerű szolgálók vagyunk, akik meglehetősen korlátozott időn keresztül munkálkodunk. Isten munkája folytatódni fog. Istennek emberekre van szüksége, akik elfogadják, hogy hozzá tartozzanak.” Teréz Anya tudott ezekről a kritikákról, és egykori lelki vezetője, Edouard Le Joly atya, aki a Szeretet Misszionáriusairól és főnöknőjükről készült számos, „engedélyezett” mű szerzője, már utalt arra T'eréz anya. A szegénység és a dicsőség című könyvében, amelyet könnyen nevezhetünk nagyon ihletettnek, a szó minden jelentésében. Elbeszélve az 1985-ös általános káptalan megtartását és azon kommentárokat, amelyeket az a sajtóban váltott ki, Le Joly atya kertelés nélkül írta: „Több helyi újságíró kérdezte kíméletesség nélkül: »Igaz-e, hogy Teréz Anya egy indiai fügefára hasonlít, amely alatt nem nő semmi?« Ennek az indiai fügefának az ágai a földig hajolnak, ahol gyökeret eresztenek, és végül jó adagot elfoglalnak a környező területből. Megakadályozzák, hogy a napsugarak áthatoljanak rajtuk, ami azt eredményezi, hogy semmilyen növényzet nem nőhet lombjaik sötétje alatt. Hasonló képet már társítottak Indira Gandhi asszonyhoz, a tejhatalmú miniszterelnöknőhöz, akinek a kabinetje néha úgy tűnt, hogy beéri a vélemények kifejezésével, anélkül hogy gondolt volna arra, hogy felkészítsen valakit, aki a helyébe léphetne. A két asszonynak sok közös vonása volt, személyiségükben éppúgy, mint kormányzási módjukban.” Noha elővigyázatosan kijelentette: „Nem könnyű egy pap számára, aki tájékozott a dolgokról, hogy ezekre a kérdésekre becsületesen válaszoljon, anélkül hogy tiszteletlennek ne tűnne”, nem kell nagy tudósnak lenni ahhoz, hogy megértse az ember, Le Joly atya kérdésfeltevése távolról sem volt véletlen. Teréz Anya és az indiai fügefa közti hasonlat nem egy egyszerű stilisztikai fogás volt. Mint ahogyan az arra tett utalás sem, hogy mivé fog válni a szerzetesrendje, ha majd ő valamilyen oknál fogva már nem lesz annak főnöknője. Az a néhány sor azon hosszú, kiváltságos megbeszélések gyümölcse, amelyeket Teréz Anyával folytatott, aki átolvasta a kézirat szövegét. Úgy tekinthetők hát, mint egyfajta próbaléggömb, amelyet Teréz Anya indított útjára rendjének tagjai és az - 86 -

együttműködők számára. Pontosan tudta, hogy el fogják olvasni Le Joly atya új könyvét, és hogy annak oldalain megpróbálják majd felfedezni a testamentumot, gyónói közül a legillusztrisabbnak a levele előtt. Nehéz félretenni e feltételezést Le Joly atya könyve ezen szövegrészének olvasásakor, amelyet hosszúsága ellenére teljes egészében kell idézni, annyira olybá tűnik, hogy két szerző rejlik mögötte. Elgondolkodva a változásokon, amelyeket a szerzetesrend mindennapi életében egy új főnöknőnek - szándékosan homályban hagyott körülmények közepette történő - kinevezése váltana ki, a jezsuita atya ezt írja: Az Anya mindig is Isten prófétája volt szavaiban éppúgy, mint tetteiben. Egész életén át buzdította a hitetleneket, hogy kövessék nővérei példáját, hogy tegyék, amit ők tesznek az Úr és az emberek szeretetéért. Aki a helyére fog kerülni, az nem fogja ugyanazokat a kiváltságokat élvezni. Valószínűleg nem örökli majd mindazt a karizmát, amellyel az Anya bőven rendelkezik. Hiszen a Gondviselés kivételes képességekkel áldotta meg őt, azonban nem az ő egyedüli hasznára, hanem társnői és az általa beteljesítendő mű hasznára. Szerzetesrendje ma egy tevékeny vállalkozás, amelyet mindenki ismer és tisztel. A főnöknőt, aki majd hamarosan a helyére fog lépni, kétségtelenül ő tanította; leendő utódja osztotta nézeteit, mindennap kapcsolatban volt vele, szorosan együttműködött művében. Feladatát legfeljebb két, egyenként hatéves mandátum idejére fogja felvállalni. Azután egy másik főnöknő fog jönni, majd megint másik, és mindegyikük egy kicsit jobban el fog távolodni az Anya szellemétől, akinek sugárzó képe végül elhalványul majd az emlékezetekben. Az új főnöknő nem gyakorol majd ugyanolyan befolyást az államfőkre és a világ hatalmasaira. Nem fogja megismerni a béke Nobel-díj vagy a tekintélyes Bharat Ratna-emlékérem dicsőségét. Lassacskán kell majd kialakítania a kapcsolatot a politikai személyiségekkel és a médiával. Az Anya ez ideig fenntartotta magának a rádiónak vagy a televíziónak adandó bármiféle megnyilatkozást, óva intve bármely országbeli nővéreit attól, hogy nyilvános szerepléseket vagy kijelentéseket vállaljanak, illetve tegyenek. „X. nővér kicsoda? - kérdezik majd. - Oh! Teréz Anya egyik követője...” A támogatások már nem érkeznek majd bőségesen - mondhatnánk lavinaszerűen - a különféle országokból az ismert, illetőleg ismeretlen jótevőknek köszönhetően. Az együttműködők, ha fenntartjuk érdeklődésüket és bizalmukat, továbbra is gyűjteni fognak a szerzetesrend számára; a hivatalos szervezetek továbbra is támogatni fogják a jól megalapozott jótékony műveket. Ugyanakkor az államok egyre inkább ragaszkodnak ahhoz, hogy ők maguk ellenőrizzék a külföldi valuták áramlását, amelyeket szívesebben ítélnének oda saját szervezeteiken keresztül, amelyek általában politikai pártokhoz kapcsolódnak. A nővéreknek nem áll majd rendelkezésükre ugyanaz a könnyedség, ha le kívánnak telepedni más országokban. Az Anyának csupán kapcsolataihoz kell folyamodnia, hogy megkapja a vízumokat; utódjának nehézségei lesznek, hogy áthelyezze a személyzetét egyik helyről a másikra. Ez arra fogja kötelezni a szerzetesrendet, hogy különféle vidékeken noviciátusokat nyisson; több nővér dolgozik majd olyan környezetben, amelyet ismer, olyan emberek között, akiknek megtanulta a nyelvét. Egy elöljárónak, aki nem annyira tapasztalt, mint az Anya, gyakran kell majd ismeretlen területen szerencsét próbálnia. Időt kell majd szánnia arra, hogy megfigyeljen, felbecsüljön, megítéljen. Lassabban fog eljárni, anélkül a segítség és védelem nélkül, amelyet Teréz Anya kivívott a világ nagyjainál. Ő például elmondhatta azt: „Elmentem Delhibe, ahol kértem, hogy beszélhessek az indiai kormány elnökével, s ő azonnal fogadott.” Vagy: „Telefonáltam a Fehér Házba, és beszéltem Reagan elnökkel azokról az emberekről, akik éhen halnak Etiópiában. Megígérte nekem, hogy tenni fog valamit, hogy segítse őket.” Továbbá: „Elmentem a Fehér Házba, hogy tárgyaljak az elnökkel. Azt kérte tőlem, hogy nyissak egy otthont az AIDS betegeknek Washingtonban.” Mindez a múlté lesz. Kisugárzás, hatalom, közvetlen viszony a legjelentősebb politikai személyiségekkel: ez volt az Anya jó szerencséje. Őutána a főnöknő csatlakozni fog azon főnöknők százainak sorába, akik női szerzetesintézmények élén állnak. A különleges kapcsolat az Anya és a Szentatya között véget fog érni. - 87 -

Az Anya után a Szeretet Misszionáriusai bizonyos időn keresztül meg fogják őrizni a dicsőséges napok aureoláját. Majd lassacskán visszaereszkednek valóságos mivoltukra - azaz egy olyan intézmény lesznek, amely a katolikus egyház szerzetesnővéreinek kevesebb mint a felét foglalja magába. Nem nehéz felismerni e sorok között Teréz Anya keze nyomát, aki mindig is meglehetősen biztos ítélőképességről tett tanúbizonyságot. Láthatóan azt akarta, hogy a dolgok világosan ki legyenek mondva, hogy ezáltal a nővérek a tárgy teljes ismeretében meghozhassák döntésüket. Egyébként nem véletlen, hogy Teréz Anya ebben a témában Le Joly atyát tűntette ki bizalmával néhány héttel az 1990-es általános káptalan megtartása előtt. Egy 1990. március 25-i keltezésű, az együttműködőknek címzett levélben Teréz Anya első ízben utalt arra hivatalosan, hogy készen áll a visszavonulásra: „Konstitúciónk 86. paragrafusát követve, a kor és a betegség okán a főnöknő kérheti, hogy felmentsék tisztségéből. E két dolog: a kor ebben az évben leszek nyolcvan éves - és a betegség vezettek arra, hogy engedélyt kérjek a Szentatyától az általános káptalan megtartására, hogy új főnöknőt választhassunk. A Szentatya megadta nekem az engedélyt. Valamint az isteni áldással és Mária, Isten anyja segítségével, megtartjuk az általános káptalant Isten kegyelmével 1990. szeptember 8-án. Azt kívánom, hogy örömmel fogadjátok ezt a döntést, és mindent szenteljetek a szerzetesközösségünknek oly módon, hogy Anyátok ígérete beteljesedjék: szenteket adni az egyháznak.” Az általános káptalant a tervezett időpontban, mintegy húsz kilométerre Calcuttától tartották meg abban a házban, amelyben néhány nővér élt Dumdumban, a város repülőteréhez közel. Számos megfigyelő meglepetésére, Teréz Anyát, aki nyilvánosan bejelentette a lemondását, egyhangúlag újraválasztották, és ő elfogadta e döntést, kijelentve: „Ha ez Isten akarata, akkor a legjobb képességeimmel fogom szolgálni.” Így az 1990-es általános káptalan lehetővé tette Teréz Anya számára, hogy „korrigáljon” bizonyos, 1985-ös döntéseket. Az új tanácsadók kinevezése - ezentúl négyen voltak hat helyett - lehetővé tette Frederick, Joseph Michael, Priscilla és Mónika nővérek megválasztását. Az első kettő, akiket 1985-ben távolítottak el, visszatérhetett a szerzetesrend irányító szerveibe. A Teréz Anyához nagyon közel álló angolindiai Priscilla nővér megtartása engedmény volt Ágnes anya tábora számára, aki így kikerült az utódlási versenyből, mivel már nem töltött be hatalmi tisztséget. Tagadhatatlan, hogy az 1990-es általános káptalan azt eredményezte, hogy a szerzetesrend irányítása újból Teréz Anya kezébe került. Ugyanakkor nem arról volt szó, hogy bizalmat szavazzanak neki. A főnöknő nem az igazi-színlelt távozását akarta megszervezni. Ő őszintén kész volt arra, hogy átadja a stafétát. Azonban társnői nem voltak készen arra, hogy a helyébe lépjenek. A káptalanon jelen lévő van Exem atya, aki meghatározó szerepet játszott a rend alapszabályának kidolgozásában, egy kifejező anekdotát mesél el e témában. Kevés idővel azelőtt, hogy sorra került ez a fontos gyűlés, a Szeretet Misszionáriusai tevékeny ágának élén álló első tanácsadó, Ágnes nővér, valamint a szemlélődő ág elöljárója, Nirmala nővér látogatását fogadhatta lakhelyén. A két szerzetesnővér tanácsot kérni jött el hozzá: „Atyám, a nővérek azt kérdezik tőlünk, hogy van-e joguk újraválasztani az Anyát főnöknőnek. Néhány hónappal ezelőtt, a Szentszék elfogadta lemondását; most ki kell választanunk azt, aki a helyére fog lépni. De az Anya még mindig nagyon tevékeny, és teljességgel képes ellátni munkáját. Új házakat nyitott Kelet-Európában, és sokat utazott az utóbbi időben. A nővérek újraválaszthatják-e őt? Nem akarnak más főnöknőt, amíg Teréz Anya él és képességeinek teljesen birtokában van.” Van Exem atya szerint, Ágnes nővér eljárásának az volt a célja, hogy rávegye a főnöknőt döntése megváltoztatására. Teréz Anya első társnőjeként Ágnes jó alapokkal rendelkezett, hogy megválasszák főnöknőnek, ha jelöltette volna magát. Indiaiként és Gonxha Bojaxhiu nagyon régi munkatársaként megvolt az „ideális profilja” - ahogy mondják. Márpedig 1990-ben szerinte még nem jött el az idő a Szeretet Misszionáriusai számára, hogy történelmükben újabb fejezetet nyissanak. Ágnes nővér tehát azt választotta, hogy lemond, és ragaszkodott ahhoz, hogy tudassa azt közvetett úton Teréz Anyával. Róma engedélyével az utóbbit tehát újraválasztották egy újabb hatéves mandátumra a rend élén. Az utolsó mandátumra, mivel a szerzetesnővért egészségi állapotának romlása arra kényszerítette, hogy összehívja 1997. február 2-ára, néhány hónappal a rendes időpont előtt, az általános káptalant, hogy ez alkalommal elkerülhetetlenül új főnöknőt válasszanak, Nirmala nővér személyében. - 88 -

Nehéz volt e döntést meghozni. Az egyhetes lelkigyakorlat végeztével az általános káptalan tagjainak hosszasan kellett egyeztetniük, hogy sikerüljön megegyezniük az új főnöknő személyét illetően. Némely bíborosi konklávé, amely azért gyűlt össze, hogy megválassza az új pápát, kevesebb ideig tartott, és kevesebb kiélezett alkudozásra adott alkalmat a különböző érintett felek között. A legmerészebb feltételezések keringtek mindvégig ebben az 1997-es február hónapban. Végeredményben, elképzelhető volt-e, hogy egy ilyen kivételes személyiség, mint Teréz Anya, utódlása összetűzések és veszekedések nélkül zajlódjék le? Az a tény, hogy a szerzetesnővér világosan soha nem jelölt ki „trónörököst”, nem kevéssé járult hozzá a dolgok összekuszálásához, azonban itt az érem inkább pozitív oldaláról van szó. Hiszen mit szóltak volna, ha a Szeretet Misszionáriusai főnöknője hivatalosan beiktat egy jelöltet? Szemére vetették volna, hogy önkényuralomról tesz tanúbizonyságot, és hogy megcsúfolja a szólásszabadságot rendjén belül, még ha a szerzetesközösségek nem is ugyanazoknak a szabályoknak engedelmeskednek, mint a közélet. Az egyedüli és valóságos kérdés, amelyet válasz nélkül hagyott az 1997. februári általános káptalan bezárása, a Teréz Anya által alapított rend életképességére vonatkozik, annak nyugdíjba vonulása, majd 1997. szeptember 5-én bekövetkezett halála után. Ez az egyház egyik nagy kérdése így a XX. század végén, míg az egyháznak több tucat Teréz Anyára lenne szüksége.

BEFEJEZÉS Sokan vannak, akik Teréz Anyát már szentnek tekintik, akinek kivételes élete a hívek öszszessége számára követendő példakép. A katolikus hierarchia legmagasabb tekintélyei, kezdve a pápákkal VI. Páltól II. János Pálig, nem fogytak ki a dicséretekből őt illetően. Vajon Teréz Anyát egy nap boldoggá, illetőleg szentté fogják avatni? - gondolkodnak el némelyek. A válasz időbe fog telni, hiszen az egyház bölcs lassúsággal cselekszik, amire némelyek helytelenül panaszkodnak. Talán Jeanne d'Arc nem csupán 1920-ban vált szentté? Az optimisták erre a kis Thérése Martin de Lisieux példájával vágnának vissza, hiszen az ő érdemeit gyorsabban ismerték el. Ezzel szemben annyi bizonyos, hogy amikor folyik majd Rómában a szentté avatási eljárás, az „Ördög ügyvédje” bőven szóhoz fog jutni, hogy következetesen érvényt szerezzen az angol író, George Orwell ezen gondolatának: „A szenteket mindig bűnösnek kellene ítélni mindaddig, amíg ártatlanságuk be nem bizonyosodik.” Elbizakodottság lenne részemről, ha belefolynék ebbe a vitába, amelyhez sem különleges tekintélyem, sem illetékességem nincs. Ennek az életrajznak a zárószavaként legfeljebb az a kötelességem, hogy nyilvánvalóvá tegyem Teréz Anya személyiségének legkiugróbb jellemvonásait és azt a visszhangot, amelyet bennem ébresztettek. Mint mondtam, senki sem kerülhet ki érintetlenül abból, ha szembesül ezzel az asszonnyal, akinek erős hite és az elkötelezettségre való ereje úgy tűnik, meghaladják a felfogóképességet, illetőleg a miénktől különböző korszakba tartoznak. Ugyanakkor tévedés lenne egyfajta idejétmúlt intézménynek, a hajdani évszázadok egy olyan alakjának tekinteni őt, aki e kiérdemlésére méltatlan húszadik századba tévedt. Teréz Anya korának szülöttje, és üzenete még hosszú időn keresztül fog visszhangozni a mi lelkiismeretünkben és a jövő nemzedékekében. Sokat emlegették, nevezetesen a Jeruzsálemben folytatott Eichmann per kapcsán, a „rossz banalitásá”-t. Megkísérelném azt mondani, hogy a legnagyobb tanulság, amelyet Teréz Anya és társnői nyújtanak nekünk, az pontosan az, hogy megszólítanak minket, megmutatva nekünk éppen ellenkezőleg a „jó banalitásá”-t. Ezek az egyszerű, alázatos, végletekig szerény asszonyok, akiknek mindenekelőtt arra van gondjuk, hogy önmagukról megfeledkezzenek, és hogy magukat semmivé tegyék a Krisztussal való közösségben, emberi lények, akiket úgy tűnik, hogy kezdetben semmi sem készít elő arra, hogy kivételes személyiségekké váljanak. Teréz Anya különleges karizmával van megáldva, ugyanakkor szerzetesközössége megalkotásához fiatal lányokhoz fordult, akik gyakran parasztcsaládokból érkeztek, és akik közül sokan a legszigorúbb névtelenségben maradtak. Szerzetesrendje fejlődésének előrehaladtával nemcsak az új jövevényeket tudta fogadni, hanem hálózatokat is létre tudott hozni, nevezetesen a szenvedő és beteg együttműködők hálózatát, és meg tudta szerezni világszerte több tízezer ember lelki és anyagi támogatását. Ily módon igen jelentős energiapotenciált tudott kiaknázni, amely nem kér egyebet, csak hogy felhasználják, s hogy jót te- 89 -

gyen. Ezt az elkötelezettségre irányuló akaratot már több ízben láttuk megnyilvánulni - az utóbbi időben - azáltal, hogy az emberek rendkívüli részt vállalnak a kirekesztettek javára szervezett különböző karitatív tevékenységekben, és támogatásuk által, amellyel a humanitárius szervezetek munkáját segítik minden alkalommal, amikor az emberiség egy része testében vagy lelkében megsérül bárhol a világban. Ez a potenciál, amely csak arra vár, hogy felhasználják, véleményem szerint a „jó banalitása” létezésének a bizonyítéka, ami a remény és a vigasztalás forrása azok számára, akik nem csüggednek el az emberi lénytől, és akik nem hajlandók osztani Dosztojevszkij ítéletét, aki szerint „az ember egy olyan lény, aki mindenhez hozzászokik”. Teréz Anya a végsőkig kitolta a „jó banalitásá”-ba vetett hitét, azt választva, hogy szegény lesz a szegények között, és hogy megosztja a nincstelenek szenvedéseit és örömeit. Mások százával utánozták őt örömmel és bizalommal, megmutatva, hogy ez a feladat nem haladja meg az erőinket. A Szeretet Misszionáriusai fehér és kék száriba öltözött főnöknője folyton arra törekedett, hogy küzdelméhez csatlakozzanak mindazok, akik csak akarnak, lehetőségeikhez és erejükhöz mérten, mivel számára soha sem volt szó arról, hogy mindenkire ráerőltesse a saját életmódját. Ugyanakkor élő példaképet alkot, amely gyötör minket, és amely emlékeztet bennünket kötelességeinkre felebarátunk iránt, amelyeket valójában oly könnyű teljesíteni. Mint ahogyan ő mondja: „A szentség nem csak néhányak számára van. Mindenki előtt nyitva áll.” Ezzel szemben annyi bizonyos, hogy nem lehetne ugyanazzal a mércével mérni Teréz Anyát és a „humanitárius munká”-nak nevezett tevékenység egyéb képviselőit. Teréz Anya és nővérei nem a sürgősségi beavatkozás szakemberei, nem ápolónők vagy szociális munkások. Szerzetesnővérek ők, akik soha sem feledkeztek meg arról, hogy küldetésük először is és mindenekelőtt lelki természetű, és hogy munkájuknak csak annyiban van értelme, ha így betöltik az isteni akaratot. Egy olyan világban, amely kicsit túl elhamarkodottan fogadott Isten halálára, ők arra késztetnek minket, hogy feltegyük magunknak a kérdést életünknek, az isteninek és a természetfelettinek elsődleges céljaira vonatkozóan, amely kérdéseket a filozófia vizsgálódásai közé utalva óvakodunk feltenni magunknak. Teréz Anya egyedülállóságát az adja, hogy a humanitárius munkát nem a humanitárius munkáért végezte, mint ahogy a jótékonyságot sem a jótékonyságért. Nem kizárólag a fizikai szenvedés, a lepra, az AIDS, az éhség stb. ellen küzdött, hanem minden erejével harcolt a lelki lepra ellen, amelyben az emberiség jó része szenved. Célja nem egyszerűen a gyógyítás volt, hanem és főként az üdvösség és a megváltás, és ennek a legértékesebb dolognak a mércéjével mérve kell őt megítélni és megérteni. Hiszen nem elegendő csodálni Teréz Anya emberi kvalitásait. Annyi és annyi mindenféle megtisztelő díjat és kitüntetést kapott, hogy személyes megbecsülésünk vagy egyéni jóváhagyásunk keveset jelent. Jóval inkább, mint a művei iránti támogatást, Teréz Anya az ügyével való azonosulást igényli, vagyis annak az elfogadását, hogy Isten mindegyikünkben munkálkodik, és vezet minket, hogy beteljesítsük az Ő igazságát. Az egyház, amelyhez Teréz Anya tartozik, a huszadik század folyamán végig mély, belső válságon ment keresztül, amely a hivatások csökkenésével és a vallásgyakorlat szembeötlő visszaszorulásával végződött. Azonban nagyon óvatosnak kell lenni, és nem szabad engedni a katolicizmus Európa központú nézetének. E katolicizmus talán válságban van Nyugaton, egy olyan Nyugaton, amely belefáradt, hogy oly hosszú időn át hirdette Isten Igéjét. De nincs válságban Ázsiában, Dél-Amerikában vagy Afrikában, ahol a remény nagyszerű csíráját adja. Ezek a népek jobban, erősebb hittel, mint a nyugatiak, megértették, hogy Isten aktuálisabb, mint valaha, és hogy egy olyan világban, amelyre az ideológiák válsága nyomja rá a bélyegét, az evangélium az igazság, az élet és a remény szava. E nagyszerű intuíciót Teréz Anya már zsenge gyermekkorától birtokolta, de még inkább akkor, amikor 1946. szeptember 10-én megérezte a „hívást a hívásban”, és gyökeresen új irányt adott életének. Azáltal, hogy így cselekedett, a maga módján felvetette az elkötelezettség, az elkötelezettség mibenléte és céljai kérdését - amelyet nem lehetne leszűkíteni csupán a politika tárgykörére, amely az emberi lélek lehetőségeinek végtelen leegyszerűsítője. A katolikusok számára az élete alkalmat ad a hivatás problémájával való szembesülésre. Pappá, szerzetessé, szerzetesnővérré válni, illetve elnyerni a pappá szentelést súlyos és fontos választás, amelyet vagy megtesz az ember vagy nem. De azok számára, akik a világi állapotot választják, és akik kinyilvánítják az egyházhoz való - 90 -

hűségüket, megalapítva egy keresztény családot, sem haszontalan elgondolkodni azon, milyennek kell lenniük Isten papjainak, szolgáinak és szolgálóinak a mai egyházi közösségben, és azon, hogy mit várnak tőlük. Ebből a nézőpontból Teréz Anya munkássága és élete nagyszerű tanulságot és radikális szembesülést jelent mindazzal, ami művének sajátságosságát és gazdagságát biztosítja. Kétségtelenül Teréz Anya szellemisége az, ami leginkább meg fog maradni életéből és művéből. Egy nagyon gazdag szellemiség, amelynek Édouard Le Joly atya jól kiemelte a sarkpontjait. Mindenekelőtt egy Krisztus-központú szellemiség, amelyet Teréz Anya nyíltan és erősen magáénak vall: „Nem félek azt mondani, hogy szerelmes vagyok Jézusba, mert Ő mindenem. Az emberek azt gondolják, hogy megtérni annyi, mint egyik napról a másikra megváltozni. Ez nem ilyen egyszerű. Azt szeretném, hogy sokan megtanulják megismerni Istent, szeretni Őt, szolgálni Őt, hiszen ez az igaz öröm, és amit én birtoklok, azt akarom, hogy mindenki megkaphassa azt. De ez egy választás. Ha az ember látta a fényt, akkor lehet követni azt. Én nem tudom biztosítani a fényt. Csak annak eszközeit tudom megadni. Ha én Kalighatban lélegzem, ha ott dolgozom, ha ott szolgálom az embereket szeretettel és áldozattal, akkor teljesen természetesen elkezdenek Istenre gondolni. Így rávezetődnek, hogy megismerjék Őt, és ismerve Őt, majd szeretni akarják Őt, s szeretve Őt, majd szolgálni akarják Őt.” Jézus az igazi példakép, ugyanakkor Teréz Anya úgy tekinti, hogy szellemiségében a Mária-kultusz is tekintélyes helyet foglal el: „A ragaszkodás a Miasszonyunkhoz, a mély gyermeki bizalom és a szeretet, amellyel a nővérek viseltetnek Mária iránt, nem foglalják el a Jézus iránti még erősebb és még gyökeresebb ragaszkodás helyét. Az nem valamiféle helyettesítő imádat, amely rivalizálna az elsődlegessel. Éppen ellenkezőleg, a másodlagos megerősíti a Krisztus iránti teljes odaadást, életének és szentségének követését. Mária az első kötelék a menny és a föld között. Isten fia emberré lett Máriában és Mária által. A kereszten, Anyját tanítványainak adta oda Szent János személyén keresztül, akit annyira szeretett. Így cselekedve, Krisztus még egy köteléket teremtett azok között, akik hittel követik Őt: ugyanaz az anyjuk mint Neki. Ővele mondhatjuk azt, amit Ő mondott: »Mária az én anyám.«” Teréz Anya szellemiségének másik ismertetőjegye az egyház iránti ragaszkodása, amelyet Édouard Le Joly atya így határoz meg: Az Anya szereti az egyházat, tiszteli azt, és engedelmeskedik neki. Számára ez az egyház továbbviszi Krisztust, folytatja megtestesülését, megvalósítja művét. Doktrínák tekintetében az Anya konzervatív, hagyományőrző. A Szentírás, az Egyházatyák s az Isten népe hívő nemzedékei által átadott hagyomány irányvonalában helyezkedik el, amely népet az Isten által kijelölt pásztorok vezetnek. Apostoli küldetésükben, életvitelükben, munkamegválasztásukban az Anya és a nővérek haladók és forradalmiak. Egy új barázdát ásnak. Teréz Anya bízva magában és az isteni sugallatban, soha nem tekint hátra. Elindítja nővéreit a kisebb és nagyobb utakon, elküldi őket kettesével a lelkek felkutatására kétes és veszélyes környezetbe. Ennek köszönheti a világ csodálatát és az egyházi tekintélyek áldását. Végül, ez a szellemiség az imán alapul. Mint ahogyan azt Teréz Anya mondja: „Szeressétek az imát! Vegyétek a fáradságot, hogy imádkozzatok! Az ima a szívet ajándékozza nektek, amíg elég nagy nem lesz, hogy befogadja és megtartsa Istent. Meg kell ismernünk Jézust az imában, mielőtt felismernénk Őt a szegények megtört testében. Kérjetek, keressetek, és szívetek elég naggyá fog válni, hogy befogadja Őt, és hogy megőrizze Őt a tietekként! Akkor többet tudunk nyújtani Jézusból, s többet szeretetéből az embereknek, akikkel találkozunk. Szeressétek az imát, érezzétek annak gyakran szükségét a napjaitok folyamán, vegyétek a fáradságot, hogy imádkozzatok! Az ima kitágítja a szívet, amíg képessé nem teszi, hogy maga fogadhassa be Isten adományát.” Elemezve Teréz Anya szellemiségének fő ismertetőjegyeit, nagyon könnyű megérteni, hogy nemcsak a katolikusokra vonatkozik, hanem minden mai keresztényre. Mindez pedig zavart vagy rossz érzést válthatna ki azoknál - zsidók, muzulmánok, hinduk, parszik vagy buddhisták -, akik szeretik őt, tisztelik és támogatják őt. Aki így gondolkozna, elfelejtené a tolerancia és a Másik föltétlen tisztelete nagyszerű tanulságát, amelyet a szerzetesnővér mindig is oktatott, és amelyet néhány mondatban úgy tudott összefoglalni, hogy az valóságos tanulmánnyal felér. Egy újságíró azt kérdezte tőle: „Az ön példája vajon megtérítheti-e az embereket?” Ő beérte azzal, hogy azt válaszolja: „Oh! Remélem, hogy én megtérítek. De nem ugyanazt a jelentést értem alatta, mint ön. Remélem, hogy megtérítjük a szíveket, hiszen még Isten, aki oly hatalmas, sem téríthet meg valakit - 91 -

annak akarata ellenére. Mi megpróbálunk közeledni Istenhez. Ha Istennel szembesülve elfogadjuk Őt az életünkben, akkor igen, megtérítünk. Jobbakká válunk. A mi megközelítésünk természetesen katolikus megközelítés lesz. Az ön számára talán hindu, vagy buddhista megközelítés lesz, mindenkinek a saját jelleme szerint. Mindenkinek a saját mentalitása szerint kell Istent befogadnia. Semmi sem akadályozhat meg abban, hogy odaadjam, amim van.” Mindez nem tiltja meg senkinek, hogy odaadja, amilye van, mégpedig a maga módján. Talán ez az, amiért Teréz Anya ténylegesen példakép marad mindenki számára.

- 92 -