Monika Feth EPERSZEDŐ

Monika Feth

EPERSZEDŐ

Irta: Monika Feth A mű eredeti címe: Der Erdbeerpflücker Fordította: Szakái Gertrúd A szöveget gondozta: Laczkó Denise © 2003 by cbt / cbj Verlag, München a division of Verlagsgruppe Random House GmbH, München, Germany Lic.- Agentur Dr. Ivana Beil, Schollstr. 1, D-69469 Weinheim

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 184 8 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2009-ben Cím- 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.- (62) 551-132, Fax- (62) 551-139 E-mail- [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást nem sokszorosítható.

Monika Feth

2

EPERSZEDŐ

Köszönetet mondok ...Gerhard Klockenkampernek, aki könyvem előkészületeihez nagy segítséget nyújtott szaktudásával, ...a férjemnek, aki mindig nyitva tartja a fülét, ...a fiamnak önmagáért, ...a falunak, amelyben élünk, a hangulatáért, ...az elmúlt évben itt dolgozó eperszedőknek pedig az inspirációért. Monika Feth

Monika Feth

3

EPERSZEDŐ

1. EGYIKE VOLT AZOKNAK A NAPOKNAK, amikor már szinte szagolni lehetett a hőséget. Az emberek napégette bőrét. Az izzadságot, mely minden mozdulatra előszivárgott a pórusokból. Egyike azoknak a napoknak, amelyek türelmetlenné és ingerültté tették őt. Amelyeken jobb volt, ha senki nem került az útjába. A többiek időközben már hozzászoktak. Munka közben békén hagyták, nem szóltak hozzá, ha elment mellettük, elcsendesedtek. Nem tudta felfogni, hogyan létezhetnek olyan emberek, akik folyton beszélnek. Nem tettek különbséget fontos és lényegtelen dolgok között, egyszerűen mindent elárasztottak kicsinyes, buta és izgatott szavaikkal. Már gyerekként megtanulta felvértezni magát ez ellen olyankor mindig visszahúzódott a saját világába. Szerette nézni, ahogy a másik ember szája mozog, miközben az ő füléig egyetlen hang sem jutott el. Mint egy hal, gondolta akkor. Mint egy partra vetett hal. Korábban az efféle visszahúzódásaiért verést kapott. Ma már senki nem vette észre, ha alámerült. A legtöbb ember hitvány volt és ostoba, akárcsak a szavaik. Még egy óra, és itt az ebédidő. Gyorsan letudja az ebédjét, és visszamegy dolgozni. Tudta, mit tesz vele ez a nyugtalanság, ha nem köti le magát valamivel. Tudta, mi történik, ha a kezei remegni kezdenek. Mint most. Istenre gondolt, és halkan felnyögött. Két nő megfordult utána. Alig ismerte őket. Komoran rájuk bámult, mire a nők lesütötték a szemüket, és ismét hátat fordítottak neki. A nap fényesen ragyogott odafenn az égen. – Égesd ki a testemből ezeket a gondolatokat! – mondta magában.– Könyörgöm! És ezeket az érzéseket is! De a nap nem volt más, csak nap. Nem állt hatalmában kívánságokat teljesíteni. Arra csak egy tündér lehetett volna képes. Egy fiatal, szép tündér. És ártatlan. A legfontosabb, hogy ártatlan. Aki csak őérte van a világon. Monika Feth

4

EPERSZEDŐ

A menetszél friss eper illatát hozta be a nyitott ablakon. És a hőséget, mely az idén túl korán érkezett. A szoknyám a lábamhoz tapadt. Felső ajkamon izzadságcseppek. Minden hibájával együtt szerettem az én öreg, rozoga Renault-mat, de néha nagyon vágytam egy klímával felszerelt újabb modellre. A kanyar után megláttam őket – a földeken dolgozó eperszedőket, ahogy a növények fölé hajoltak, vagy épp óvatosan a sorok közt járkáltak le-fel, karjukon teli ládákat egyensúlyozva. A gyapotszedő rabszolgákra emlékeztettek. Tarka foltok a zöld mezőben. Napbarnított bőrük messziről látszott. Idénymunkások voltak, többen közülük Lengyelországból jöttek, mások máshonnan, sokan Németország legtávolabbi szegleteiből – az utolsó kalandorok minden évben visszatérő inváziója, akik elől a falubeliek visszahúzódtak ablakaik és ajtóik mögé. Esténként bent a falu központjában, a kútnál találkoztak az idegen nők és férfiak, a fiúk és lányok, és ittak, dohányoztak, beszéltek, nevettek. Félreálltak, ha arra ment valaki, nem köszöntek a szomszédoknak, még csak nem is mosolyogtak rájuk. Sok közmondásban van igazság. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadj isten. A falubéliek bizalmatlanságot vetettek, és most learathatták azt a tartózkodó magatartást, amit megérdemeltek. Felmentem a házhoz vezető hosszú, kanyargós felhajtón. A fehér murva recsegett a kerekek alatt. Mint egy filmben, gondoltam. Minden túlságosan is tökéletes, túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Mi van, ha felébredek, és kiderül, hogy csak álmodtam? Ahogy az ember közeledett a házhoz, szó szerint megcsapta a pénz szaga, ami itt minden apró részletben érezhető volt. A régi vízimalmot gondosan és költségesen felújították. Az építész még a patakot is bevonta a ház belső kialakításába, mégpedig úgy, hogy megcsapolta, és egy keskeny folyóka segítségével végigvezette a házon. A nap fénye megcsillant a kétszáz éves, vörös téglafalon, ragyogóvá varázsolta az épület környékére szórt murvát, és megtört a melléképület üveghomlokzatán, mely úgy nézett ki, mintha egy sci-fi író képzeletében született volna meg. Anyám háza. Szépsége minden látogatásom alkalmával újra és újra lebilincselt.

Monika Feth

5

EPERSZEDŐ

Kinyitottam az ajtót, és a hallba léptem. Jótékonyan hűvös levegő fogadott. És persze a kandúrunk, Edgár, aki annak az egyszerű ténynek köszönheti nevét, hogy anyám isteníti Edgar Allan Poe történeteit. Felemeltem Edgárt, és megöleltem, amitől temérdek macskaszőr hullott a padlóra. Lehetséges, hogy még mindig vedlik? Letettem a földre, ő pedig nyalogatni kezdte a bundáját, majd peckesen lépkedett előttem a lépcső felé. A ház belsejében is csupa válogatott és értékes tárgy volt, melyeket hozzáértő kezek gyűjtögettek össze. A nap puha, délutáni fénye beömlött a hall magas ablakain, és rávetődött a falépcsőre. A terrazzo padlón álló rattan fotelek Itáliát idézték, mint ahogy az egyszerű, meszelt fehér falak és a kerek, szerzetesfülkék hangulatát sugárzó ablakmélyedések is egy itáliai utazás képzetét keltették a látogatóban. A lépcső már önmagában is remekmű volt. Az egyes fokok szinte a levegőben lebegtek. Az asztalos, aki építette, arról volt híres, hogy mindig a legnagyobb hatást próbálta elérni a legkevesebb anyag felhasználásával. Sikerrel. Egyébként itt mindenre ez volt érvényes. Minden szobára és minden berendezési tárgyra. Anyám alapjában véve mindig a legjobbat választotta ki. És a legdrágábbat. Megengedhette magának. Amikor felért a lépcsőn, Edgár azonnal végigment az emeleti hallon. Tudta, hogy első utam mindig anyámhoz vezet. A szobájából nem szűrődött ki zaj. Talán elaludt. Óvatosan kinyitottam az ajtót. Anyám az íróasztalánál ült, olvasószemüveget viselt, előtte egy köteg papír hevert. Felém fordult, és elmosolyodott. – Jette! De jó, hogy itt vagy! Anyám író. Pontosabban krimiszerző. A Piepenbrink Kiadó fekete sorozatához ír könyveket, mégpedig igen nagy sikerrel. Mióta hátat fordított annak, amit a nagyanyám és a barátnői igazi irodalomnak neveznek, a könyveit úgy kapkodják el, mint a friss zsemlét. Időközben több mint húsz nyelvre lefordították őket, és a filmgyárak egymással versengenek a megfilmesítés jogáért. – Ülj le egy pillanatra! Mindjárt kész vagyok. Anyámat bármikor, bármi közben meg lehet zavarni, kivéve, ha épp eszébe jutott valami a készülő könyvéhez, vagy valamelyik ötletét veti papírra. Már régen hozzászoktam ehhez, és nem róttam fel neki. Korábban nem így volt. Mindig úgy tűnt, mintha a szavak fontosabbak lennének számára, mint én. Monika Feth

6

EPERSZEDŐ

Edgár már felugrott a kanapéra, és arra várt, hogy én is leüljek. A térdemen aztán összegömbölyödött, becsukta a szemét, dorombolt, és karmait szelíden belefúrta a combomba. Még emlékszem rá, hogyan éltünk, mielőtt anyám sikeres lett. Akkoriban egy sorházban laktunk, Bröhlben. Az előkertek úgy néztek ki, mint a gondosan ápolt családi sírok, beültetve tűlevelű bokrokkal, rododendronnal és egynyári virágokkal. Itt-ott víz csobogott elő a tisztára sikált díszkövek közül, egyenesen egy tavirózsákkal teli kis medencébe, melyben kövér aranyhalak úszkáltak. Apám irodája az alagsorban volt, borostyánnal körbenőtt ablakok mögött. A bejárati ajtótól jobbra, körülbelül szemmagasságban sárgaréz tábla függött a következő felirattal: Theo Weingartner Adótanácsadó. A tábla ki volt fényesítve. Apám több ügyfele abban ellenőrizte a sminkjét, mielőtt megnyomta volna a csengőt. Volt egy takarítónőnk, aki hetente kétszer felforgatta a lakást, és havonta egyszer jött egy másik alkalmazott, aki az ablakokat pucolta meg. Anyám pedig írt, írt és írt. Az első emeleti dolgozószobáján kívül legszívesebben a kertben tevékenykedett, amely úgy nézett ki, mintha a Homes & Gardens különkiadásának lapjairól köszönt volna vissza, klasszikus példája volt a gondozott és elburjánzott szegletek tökéletes arányú elegyének, mely a kertmagazin-olvasók körében nagyon divatos volt. Írói kríziseit anyám kerti munkával kúrálta. Lehet, hogy olykor előnyben részesítette volna, ha megbeszélheti valamelyik problémáját apámmal, ahelyett, hogy beleásta volna őket a földbe, vagy felkötötte volna őket a léckerítésre, de apám érdeklődését nem keltették fel sem azok a konfliktusok, melyek a papíron keltek életre, sem a nyelvezet, amellyel anyám életre hívta őket. Ha apám-anyám foglalkozásáról beszélt, ami ritkán fordult elő, akkor irkálásnak titulálta azt, anyámat pedig irkálónak. Ilyenkor mindig barátságosan kacsintott, hogy elvegye megjegyzése élét, de nem hittünk neki. Soha nem ejtette ki a száján az író vagy a szerző szavakat, mert ez azt jelentette volna, hogy komolyan veszi anyám hivatását. Hozzáállása akkor sem változott meg, amikor anyám felbukkant az első beszélgető show-kban, és az újságírók a feje tetejére állították a házunkat az újabb és újabb fényképes riportok és rövidfilmek kedvéért. A kiadótól kapott honorárium azonban még apámból is tiszteletet váltott ki. Olyan extra dolgokat vettünk belőle, mint az új BMW, egy modern, Monika Feth

7

EPERSZEDŐ

praktikusabb irodai berendezés apámnak, új számítógép anyámnak és a rég áhított télikert. Anyám írói tevékenységének nem sok köze volt a mindennapi életünkhöz. Csak úgy mellékesen folytatta, anélkül, hogy mi bármit is észrevettünk volna belőle. Aztán egyszer csak felbukkant a konyhában, és megjegyezte, hogy elkészült az új kézirattal. Néhány héttel később megérkezett a lektor, és ők ketten kiültek a télikertbe, hogy átbeszéljék a kéziratot. Ilyenkor szétrakosgatták az egyes oldalakat mindenfelé, és nagyon nehéz volt közlekedni anélkül, hogy az ember jóvátehetetlen kavarodást ne okozott volna. Idővel aztán a postás meghozta a korrektúrázott változatot, a borítótervet, és végül a kész könyvet is. Anyámnak szüksége van az írásra. Hogy kibírja a mindennapokat, ahogy ő mondja. Ez mindig is így volt. Talán akkoriban még nagyobb szükségé volt az írásra, mert a mindennapok mellett még apámat is ki kellett bírnia. Apám nem szereti a meglepetéseket. Ő a tökéletes életet építgeti egy tökéletes otthonban, tökéletes foglalkozást űzve. Néha úgy képzelem, egy túlméretezett babaszobában lakik, ahol soha nincs semmi őrültség, és ahol mindig minden takaros. Anyám ellenben természeténél fogva kaotikus. A babaszobákat egészen biztosan már gyerekként is utálta, és teljesen logikus, hogy világéletében másokra bízta a házvezetést. Egyre több idejét szentelte a kertnek. A kert volt az ő saját, átlátható, behatárolt univerzuma, ahol kénye-kedve szerint tevékenykedhetett. A siker mindig látható volt, a hibákat pedig könnyedén ki lehetett javítani. Így volt ez az írással is. Anyám képes volt megalkotni egy komplex világot, amelyben egyedül neki volt hatalma a szereplők és azok sorsa felett. Emberek születtek és haltak meg, és anyám volt az, aki a szálakat mozgatta. Mindez zárt ajtók mögött, apró dolgozószobája csendjében zajlott. Néha mesélt a munkájáról, és olyankor a szemei mintha szikráztak volna. De írói élményeit többnyire megtartotta magának, és másról beszélgettünk. Az egyik képes újság egyszer úgy jellemezte anyámat, mint az írás megszállottját, aki megtanulta, hogyan rejtse el jól a szenvedélyét. Akinek az élet túl kevés. Aki a saját történeteiben mindig egy másik életet talál ki magának. Monika Feth

8

EPERSZEDŐ

Egy másik életet. Talán elkísérhette volna őt apám oda, ha akarta volna. De nem akarta. És én? Engem senki sem kérdezett. Anyám gyakran menekült író-olvasó találkozókra. Hetekig úton volt, felhívott Münchenből, Hamburgból, Zürichből és Amszterdamból. A telefonunk mellett mindig ott volt egy lista azokról a hotelekről, amelyekben épp megszállt. Anya elérhető ezen és ezen a számon... Amíg anyám úton volt, a takarítónőnk házvezetőnővé változott, aki reggeltől estig minden idejét nálunk töltötte, és minden elképzelhető munkát elvégzett. Főzött is ránk, jó nehéz házi kosztot, amitől apám bizonyos idő után tíz kiló súlyfelesleget szedett fel. Anyám híres lett. Az iskolában különleges személyként kezdtek kezelni. Még a tanárok között is volt olyan, aki tiszteletteljesen bámult rám. Árusítani kezdtem anyám autogramjait, és ezzel elég jól kerestem. Esténként, amikor nyugtalan árnyékok cikáztak a szobák falán, hiányzott anyám. Nem mintha azt kívántam volna, hogy mindig legyen otthon. Épp ellenkezőleg. Egyszerűen csak megszoktam, hogy hallom, amint fel- vagy lemegy a lépcsőn. Amint részleteket olvas fel magának félhangosan valamelyik kéziratából. Amint telefonál. Hiányzott a parfümje illata is, ami láthatatlan lepelként borult arra a szobára, amelyikben épp tartózkodott, vagy amelyikből épp kiment. Gazdagok lettünk. A szüleim megvették a régi Eckersheimi vízimalmot húszezer négyzetméter földterülettel. A telek idilli helyen, a tájvédelmi körzet területén helyezkedett el. A szüleim megbíztak egy ismert építészt, hogy újítsa fel és alakítsa át az épületet. Apám, aki előnyben részesített volna egy városszéli villát Bröhlben, de képtelen volt érvényesíteni az érdekeit, időközben felvett egy titkárnőt. Angie-nek hívták, és úgy is nézett ki. A harmincas évei közepén járhatott, lófarokba kötötte hamuszőke haját, minden ujja tele volt gyűrűvel. Túl rövid és túl szűk szoknyákat hordott. Anyám minden szabad percét az építkezésen töltötte, apámnak pedig nem volt több szabad perce, mert Angie-vel együtt a munkájába temetkezett. Én meg valahol a kettő között ingáztam, csavarogtam, iskolát kerültem, és egy csapásra felnőttem. Akkoriban tizenöt éves voltam. Egy évvel később a szüleim elváltak. Apám már nem költözött be velünk a kész malomba. A régi házban maradt Angie-vel, aki terhes volt. – Épp jókor jössz – mondta anyám, miközben levette a szemüvegét. Majd meghalok egy kávéért. Hoztál magaddal egy kis időt? Monika Feth

9

EPERSZEDŐ

– Amennyit csak akarsz. És tényleg nem zavarlak? Anyám letette a ceruzát. – De igen. De épp a megfelelő pillanatban. Ugyanis pillanatnyilag képtelen vagyok folytatni. A számítógépet már rég kikapcsoltam, tudod, milyen az, amikor az ember úgy mered az utolsó mondatra, mintha az élete függene rajta, és egyszer csak azon kapja magát, hogy egy egész óra eltelt? Anyám nem várta meg a választ. Gyakran tesz fel költői kérdéseket. Felállt, lehajolt hozzám, és adott egy puszit. A parfümje éppolyismerős volt, mint a hangja vagy bőrének melegsége. Calypso. Soha nem használt mást. Könnyű és friss illata volt, a nyarat idézte. Anyám egy parfümériában kevertette ki magának. Ezt az illatot kimondottan az ő számára állították össze, és ő is nevezte el. Ez volt az egyetlen extravagáns dolog, amit megengedett magának, mióta gazdag volt; azon kívül, hogy kisebb vagyont áldozott szokatlan formájú és színű gyűrűkre, láncokra és karkötőkre, amelyeket aztán nem viselt, mert túl feltűnőnek találta őket. – Valami baj van? – kérdezte, miközben kezével végigsimított rövid, fekete haján, melybe őszes szálak vegyültek. – Ellenkezőleg – mosolyogtam. – Remekül nézel ki. Mint mindig. Belém karolt, és kivezetett a szobából. – Te is. Ez szemenszedett hazugság volt. De talán észre sem vette, hogy hazudott nekem. Talán saját magának is hazudott. Bebeszélte magának, hogy szép vagyok. Akárcsak ő. Csakhogy én nem vagyok szép. És soha nem is akartam szép lenni. A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyediségemet, még akkor se, ha nincs benne semmi különös. Én én magam vagyok, és ez több annál, amit néhányan elmondhatnak magukról. Lementünk a földszintre. A konyha padlóját napsütötte foltok tarkították. A legnagyobbon Molly terpeszkedett, a macskánk, aki ugyanolyan fekete-fehér, mint a sakktáblamintás kőlapok. Molly, aki a borzasztóan normális, senki és semmi által nem inspirált nevét egyedül nekem köszönheti, hangos nyávogással üdvözölt, felemelkedett, és a lábamhoz dörgölődzött. Aztán Edgárral együtt eltűnt a tágra nyitott teraszajtón keresztül a kert irányába. Anyám kávét főzött a kissé élemedett korú presszógépen. Megint feltűnt, hogy mennyire kezd hasonlítani a nagyanyámra. Ezen gyakran

Monika Feth

10

EPERSZEDŐ

felbosszantotta magát, mivel ő és a nagyi olyanok, mint tűz és víz, és a jelek szerint ez már soha nem fog megváltozni. – Hogy boldogulsz az új könyvvel? – kérdeztem, és az asztal szélére ültem, oda, ahol előzőleg felmelegítette a nap. – Éveket fog elvenni az életemből. – Anyám lazán képes rá, hogy összekapcsolja a legteátrálisabb mondatokat a legbanálisabb mozdulatokkal. Kávéscsészéket, cukrot, és egy tálkában narancsos kekszet helyezett el precízen egy olyan tálcán, amit még soha nem láttam, vagy soha nem vettem észre, és az egészet kivitte a teraszra. – Jobban tudtam írni, amikor még itt laktál. Hiányzik az a nyugodt rendszeresség, ami az életünket jellemezte. – És én nem hiányzom neked? Alig mondtam ki ezeket a szavakat, máris megbántam. Talán még mindig rosszul esett, hogy híressé vált anyám életében immár jelentéktelenebb szerepet játszottam? Még mindig fájt, hogy alapjában véve nem volt szüksége rám? Hogy őneki mindegy, ki a lánya, ez a szereptetszés szerint kiválasztható és lecserélhető? – Felejtsd el! – egy kézmozdulattal félresöpörtem a kérdésemet. – Nem gondoltam komolyan. Ő sértődötten nézett rám. – Nem tudnál végre leszokni erről a túlérzékenységről, Jette? És ezt éppen ő mondja! Mikor vele órákig lehet vitatkozni egyetlen szótagon. Ledobtam magam az egyik kerti székre, hátradőltem, és mélyen beszívtam a levegőt. Ha valaha megbánnám, hogy már nem lakom itt, az csak a táj miatt lenne. A teraszról dimbes-dombos környékre nyílt kilátás, ahol az egyik szomszéd birkái legeltek. Itt-ott állt néhány dacos, görbe gyümölcsfa, mintha ottfelejtették volna őket a mezőn. Senki nem nyúlt hozzá ehhez a tájhoz. Szerencsére még anyámnak sem támadt olyan abszurd ötlete, hogy itt parkszerű kertet alakítson ki vagy terveztessen meg valakivel. Hozzám hasonlóan ő is megérezte a környék varázsát, és ezért nem bántotta. A patak csobogása teljessé tette az idillt. Összekulcsoltam a kezemet a fejem mögött, és becsuktam a szemem. – Mikor utazol el legközelebb? – kérdeztem. Anyám várt a válasszal, amíg ki nem nyitottam a szemem. – Csak néhány felolvasásra megyek el. Hiszen tudod, hogy a nyári időszakot mindig írással töltöm. Monika Feth

11

EPERSZEDŐ

Nyári időszak. Minden az írás körül forgott. Még az évszakok is. Mióta elvált apámtól, az írás még fontosabbá vált számára, mint korábban. Mintha védelmet nyújtana a világgal, a magánnyal vagy az érzelmekkel szemben. Figyelmesen szemügyre vettem anyámat. És ha az egész választékos külső csak látszat? Egy tökéletes páncél? Éreztem az energiát, ami az idegeiből áradt. Mintha ténylegesen végigfolyt volna az asztalon. Mindig ilyen volt, amikor egy új könyv írásába kezdett. Kieresztette a csápjait, és letapogatott minden embert, minden zajt, minden hangot és minden szagot. Az ilyen pillanatokban nem volt értelme bármiről is mesélni neki, mert bár fizikailag jelen volt, a gondolatai teljesen máshol jártak. – Sajátos ez a regény – mondta habozva. – Még nem találtam meg a főhőst. Pedig az első fejezet már kész van. Bólintottam, mert fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék erre. Mindenesetre anyám általában nem is vár választ, amikor a munkája közben felmerülő problémákról beszél. Olyankor egyszerűen csak hangosan gondolkodik, és a beszélgetőpartnert úgy használja, mint egy tükröt. Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legokosabb a vidéken? Nem. Nem ez volt az odaillő mese. Nem volt tehetségem a Hófehérkéhez. Egyetlen mérgezett mondattól megfulladnék. Csendben iszogattuk a kávénkat. – És miért látogattál meg? – kérdezte anyám. Jó kérdés. Miért is jöttem? Talán volt valami célom, de időközben elfelejtettem. A hulla ruhátlanul feküdt a hátán az avarban. Karjai lelógtak teste két oldalán. Jobb lába enyhén be volt hajlítva, a bal kinyújtva. Levágták a haját. Egy hajtincs a vállára tapadt, a többit elfújta a szél, a gazdátlanná vált hajszálak fennakadtak a növények szárán és a fák durva kérgén. Szemei tágra nyitva az égre meredtek. Mintha a halál pillanatában leginkább meglepődött volna. Gyerekek találták meg. Egy kisfiú és egy kislány. Testvérek. A fiú tíz, a lány kilencéves. A szülők megtiltották nekik, hogy az erdőben játsszanak. Mégis bemerészkedtek a rengetegbe. És szörnyű büntetést kaptak érte. Egy olyan látványt, melyet életük végéig nem fognak elfelejteni. Sírva rohantak el onnan. Sírva botladoztak végig a mezőkön és legelőkön, másztak át a kerítéseken, kúsztak át a szögesdrótok alatt. Monika Feth

12

EPERSZEDŐ

Amikor a téglaégető udvarán keresztül akarták lerövidíteni az utat, egy munkás megállította őket. Meghallgatta, amit zokogva elmondtak neki, kihívta a rendőrséget, és bekísérte a gyerekeket az irodába, ahol a titkárnő kakaót főzött nekik, és értesítette az anyjukat. Kiderült, hogy a halott egy tizennyolc éves lány. Hogy megerőszakolták. Hét szúrást találtak a testén, melyek közül már az első, ami közvetlenül a szívébe hatolt, halálos volt. Diáklány volt, aki még a szüleivel élt az egyik szomszédos településen, Hohenkirchenben, Eckersheimtől nem messze. Az egyik helyszínelő rendőr azonosította. És mivel ismerte a szülőket, vállalta, hogy közli velük a hírt. Az anya már az ajtóban összeomlott. A férje a kanapéhoz vezette, és egy takaróval betakarta a lábát. Aztán a rendőr vállára csapott, és megkínálta pálinkával. Ilyesmit csinálnak az emberek, amikor sokkos állapotban vannak. A legfurcsább dolgokra képesek. Egyszer ez a rendőr találkozott egy asszonnyal, aki, amikor közölték vele, hogy a férje meghalt autóbalesetben, kiment a konyhába, egy tányérba hideg tyúkhúslevest szedett ki magának, és aztán olyan mohón falta fel, mintha már régen nem evett volna egy jót. A lányt Simonénak hívták. Simoné Redleffnek. Az egész falu ott volt a temetésén. Ez volt minden idők legnagyobb temetése Hohenkirchenben. Az iskolából jelen volt a teljes tizenkettedik évfolyam. A lányok zsebkendőt szorongattak, a fiúk lopva, a kézfejükkel törölgették könnyeiket. Még mindenki sokkos állapotban volt. A halál túl hirtelen jött, túlzottan váratlanul. De nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabb az volt, hogy szörnyű, reménytelen, erőszakos halál volt. Gyakran lehetett hallani efféle rémtettekről, de csak távolról. Amikor közülük valakivel történt ilyesmi, az emberek – úgy tűnt, – mind azt gondolták: hol lehetünk még biztonságban? A ravatalozóban popslágerek szóltak, a halott egyik barátnője választotta ki őket. A dallamok, a lobogó gyertyák és a halálszagú virágok kétségbeesett szomorúsággal töltötték be a termet. Odakint tovább sütött a nap, mintha mi sem történt volna. Pedig minden megváltozott. A tizennyolc éves Simoné Redleff ellen elkövetett gyilkosság, mondta a sajtótájékoztatón Bert Melziga Bröhli bűnügyi Monika Feth

13

EPERSZEDŐ

rendőrségtől, nagyon hasonlít két másik gyilkosságra, melyeket egy évvel ezelőtt az Észak-Németországi Jever és Aurich városokban követtek el fiatal lányokkal szemben. A két korábbi gyilkosságot eddig még nem sikerült felderíteni. Melzig nem adott részletesebb tájékoztatást, mivel a nyomozás még folyamatban van. Rettenetesen fáradt volt. Mégsem aludt el még sokáig. Szerette, ha félálomban, az alvás és az ébrenlét között gondolatok foglalkoztatják, de olykor gyűlölte őket, és félt is tőlük. Ebben a pillanatban félt tőlük. Görcsösen megpróbált valami másra gondolni. Sikertelenül. A képek bumerángként tértek vissza hozzá. Még mindig izgatott volt. Nem létezett olyan érzés, ami csak megközelítőleg ilyen erős lett volna. Kislány, gondolta, miért csaptál be? A lány ugyanis, ha az ember jobban megnézte magának, egyáltalán nem volt egy tündér. Még csak nem is volt igazán szép. A hangja a félelemtől csipogásnak hangzott, akár egy kismadáré. Ez feldühítette. Gyűlölte a vékony hangokat, amelyekből kihallatszott a félelem. És gyűlölte a hideg verejtéket. A lány kezei ragadtak a hideg verejtéktől. Nem mintha ő tényleg hitt volna a tündérekben. Hisz nem volt már gyerek. Egyébként pedig egy tündérnek több hatalma lenne, mint amennyi neki tetszene. Csak hasonlónak kellett volna lennie egy tündérhez. Ahhoz a tündérhez abban a mesekönyvben, amit gyerekkorában olvasgatott. Karcsú. Puha, csillogó hajú. Szép. A szemei nagyok. A szempillái hosszúak. Az apró részleteket nem lehetett távolról meglátni. Csak akkor vette észre őket az ember, ha fél méterre állt a másiktól. És akkor többnyire már késő volt. Mindig talált valami meglepetést, amire nem volt felkészülve. Már egy oda nem illő anyajegy is tönkretehette az összhatást. A Jeveri lánynak cigarettaszaga volt. Még meg is kínálta őt egy cigarettával! Kacéran nevetett, a fejét hátravetette, és a levegőbe fújta a füstöt, miközben nem is sejtette, hogy már rég aláírta a halálos ítéletét. Sóhajtva a másik oldalára fordult. Örült neki, hogy saját szobát bérelt a kis fogadóban, és nem kellett a többiekkel együtt laknia a gazdánál. A Monika Feth

14

EPERSZEDŐ

szoba kicsi volt és csúnya, és fürdőszoba helyett úgynevezett fürdőfülke tartozott hozzá, amely olyan szűk volt, hogy alig bírt benne megmozdulni. Lakrésze közvetlenül a tető alatt volt, és estére felfűtötte a nap melege. Az ablakból a szomszéd tető kéményét lehetett látni. De a lakbér nem volt túl magas, és így nem kellett lemondania a függetlenségéről. Ami a legfontosabb: veszélytelenül álmodhatott. Az ő álmait nem többágyas szobára találták ki. A nyugtalanságot, ami miatt gyakran izzadságban úszva riadt fel, nehezen lehetett volna leplezni. Azt sem kockáztathatta meg, hogy valaki meghallja, miközben álmában beszél. Nem, ez itt sokkal jobb volt. Szinte tökéletes. Bárcsak végre el tudna aludni. Szüksége volt az alvásra, hogy kibírja a nappalokat. Hogy megőrizze a látszatot. Természetesen az eperszedők között is szaglásztak már a zsaruk. És vissza fognak jönni. Amint valamilyen nyomra bukkannak. A hátára fordult, és kezeit összekulcsolta a feje alatt. De nem találnak semmit. Nem fogják elkapni. Még sosem sikerült nekik. Belemosolygott a sötétségbe. És nemsokára elaludt.

Monika Feth

15

EPERSZEDŐ

2. ISKOLA UTÁN KÖZVETLENÜL HAZAMENTEM. Nem volt kedvem a fizika szakkörösökkel lógni még egy darabig az Eiscaféban. Egyszerre az a gondolatom támadt, hogy talán túl gyakran keresem rossz helyen az életet. Valahogy már kinőttem az iskoláskorból. Tulajdonképpen az idén kellene érettségiznem. Időközben nagyon megbántam, hogy a tizenegyedik osztályban tettem egy tiszteletkört. Az órarend, a dolgozatok, a kréta, a szivacs és az izzadság szaga már annyira az agyamra ment, hogy időnként legszívesebben felpofoztam volna magam. Délelőttönként annyira unatkoztam, hogy nehezemre esett nem leesni a székről. Szabályok. Számok. Versek. Klisék. Lárma. Nyüzsgés az iskolaudvaron. Rossz levegő. Nem tudom, melyik építész élte ki rossz ízlését az iskolánkon. Valószínűleg olyan valaki, aki soha nem volt diák. Az üvegből és betonból épült rémálom nyáron keltető volt, télen pedig hűtőház. Ráadásul nem is lehetett elég gyorsan kijutni onnan. Fél órámba került, mire be tudtam kanyarodni a Lessing utcába, mert valami miatt dugó volt. Igaz, hogy van parkolóbérletem, de ha sehol nincs szabad hely, akkor a bérlet nem ér semmit. Szitkozódva kétszer megkerültem a háztömböt, azután valaki szorított nekem egy kis helyet, ahová be tudtam sajtolni a Renault-mat. A kapun belépve káposzta, kávé és sült szalonna szagának kalandos egyvelege fogadott. Kinyitottam a lépcsőház összes ablakát, abban a biztos tudatban, hogy amint bezárom magam mögött a lakás ajtaját, valamelyik lakó tutira becsukja őket. Te választottad magadnak ezt az életet, mondtam magamnak felfelé menet. Pontosan ezt akartad. A malomban mindig kellemes hőmérsékletűek voltak a szobák. Nyáron frissítően hűvösek, télen bársonyos meleg áradt szét bennük. Nem voltak elkoptatott falépcsők, hulló vakolat, szomjazó szobanövények az ablakpárkányokon, kerékpárok a folyosón, babakocsik az ajtók előtt, és nem voltak sietősen felfirkantott obszcén szövegek a falakon. Nemrég újabb felirat került a többi mellé, az első olyan, ami szellemes volt, és Monika Feth

16

EPERSZEDŐ

tetszett nekem. Szentséges Szűz Mária, aki teherbe estél bűnbeesés nélkül, kérlek, segíts, hogy bűnbe essek teherbe esés nélkül! Valaki megpróbálta letörölni, de nem sikerült neki. Csak kicsit elmosódottabbá váltak a betűk. Valamikor megint kimeszelik a lépcsőházat, és azután idővel újabb feliratok gyűlnek majd össze. – Van itthon valaki? Senki sem válaszolt, de ez várható volt. Bevittem a táskámat a szobámba, és bementem a fürdőszobába. A WC-ülőke fel volt hajtva. Még épp idejében észrevettem, mielőtt leültem volna. Merle gyakran felhozott fiúkat, akik nem vették a faradságot, hogy ülve pisiljenek. Ami a férfiakat illeti, Merlének eléggé alulfejlett ízlése volt. Bár ő volt az egyik legfüggetlenebb ember, akit ismertem, mégis odavolt a domináns férfiakért. Megvetette magát érte, de semmit sem tudott tenni ellene. Legalábbis nem úgy tűnt, hogy igazán komolyan meg akarna szabadulni tőlük. Az utóbbi időben elindult a monogámia felé vezető úton. Tövisekkel teli út volt, és Merle időnként még meg is botlott rajta. A konyhában a szokásos káosz uralkodott. Egyikünk sem kelt fel reggel elég korán ahhoz, hogy kapkodás nélkül elhagyhassa a házat, nem beszélve arról, hogy előtte még rendet rakjon. Ez valójában nem is zavart, az viszont bosszantott, hogy a takarítás általában rám maradt, mert rendszerint én értem haza elsőként. Merle délutánonként Claudio pizzériájában dolgozott, felváltva pizzafutárként vagy a konyhában, aszerint, hogy épp hol volt rá szükség. Caro megint fasírtban volt a barátjával, Gillel, és az utóbbi időben alig láttuk. Éhes voltam és kimerült, de ha van valami, amit utálok, az az, ha koszos edények vannak az asztalon, miközben eszem. így hát mégis elkezdtem rendet rakni. Merle reggelire többnyire müzlit evett, ehhez lereszelt egy almát, szétnyomkodott egy banánt és kifacsart egy fél citromot. Beleöntöttem a gyümölcshéjat a biokomposztos kukába, levakartam a megszáradt almadarabokat a reszelőről, és forró vízbe áztattam a reszelőt a citromfacsaróval együtt. Caro forró kakaót ivott, sonkás pirítóst evett hozzá, és egy lágy tojást. A tojáshéjak apró darabkái a tányérja mellett hevertek, a kenyérmorzsák nagyrészt a padlón ropogtak a cipőm talpa alatt. A kakaót nem itta ki teljesen. Bőr képződött a felszínén, ami a nagymamám nyakára Monika Feth

17

EPERSZEDŐ

emlékeztetett. Ettől persze rossz lett a lelkiismeretem, mert már jó ideje nem látogattam meg a nagymamámat. Én reggelire általában teát ittam, és hozzá finn kétszersültet ettem sajttal. Mivel aznap reggel öt értékes percet töltöttem azzal, hogy megtaláljak egy valahova elhányt könyvet, nem maradt elég időm rá, hogy visszategyem a sajtot a hűtőbe. Az a néhány óra elég volt hozzá, hogy a sajt üvegessé váljon, és a széle enyhén felpenderedjen. Így most már arra sem volt jó, hogy kirántsam. Ki kellett dobni. Századszor is köszönetet rebegtem az ég felé, hogy hosszas vitatkozás után néhány héttel korábban végre úgy döntöttünk, hogy beszerzünk egy használt mosogatógépet. A gép elnyelte a sok koszos edényt, nekem már csak végig kellett törölnöm egy nedves ruhával az asztalt és a munkalapot, és a konyha többé-kevésbé ismét lakható volt. Varázsoltam magamnak egy rántottát gombával és paradicsommal, feltettem egy karamellás teát, és épp le akartam ülni ebédelni, amikor Caro becsoszogott a konyhába. – Aha! – mondtam ingerülten. – Vérszagra gyűl az éji vad. Caro értetlenül bámult rám. – Sajnos egy csöppet elkéstél, ha a takarításban szerettél volna segíteni. Caro ásított. Szétfeszített ujjaival beletúrt bozontos hajába. Odacsoszogott a hűtőszekrényhez. Kinyitotta. Kivett egy joghurtot. Elővett egy kanalat. Odaült hozzám, az asztalhoz. Minden mozdulata lassított felvételre hasonlított. A legrövidebb szoknyáját viselte, hozzá egy ujjatlan pólót – mindkettő fekete volt, fölötte azt a szürke lenvászon blúzt, amit borzasztóan irigyeltem tőle, és amitől csak nagy ritkán vált meg, ha valamelyikünknek kölcsönadta. – Vendégem volt – mondta. – Vagyis nem voltál iskolában. Caro az utóbbi időben folyton lógott az órákról. Néha reggelente fel se kelt az ágyból. Volt, hogy elindult az iskolába, de aztán mégis visszafordult. A csodával volt határos, hogy még nem rúgták ki. A tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy „Utálom, ha úgy beszélsz, mintha az anyám lennél", miközben a joghurtját kanalazta. – Vendéged? – kérdeztem. – Ismerem? – Nem. – Komoly dolog? Vállat vont. Monika Feth

18

EPERSZEDŐ

Szóval megint szakítottak Gillel. Kinyitottam a könyvet, ami a tányérom mellett feküdt. Ha nem akar beszélni, rendben, én nem fogom kényszeríteni. Amúgy is örültem, hogy végre békén hagynak. A délelőtt fárasztó volt. Hat hosszú, unalmas, elveszett óra, amit senki nem ad már vissza nekem. Caro a presszógéppel bajlódott, amit anyám adományozott nekünk nagyvonalúan beköltözésünk alkalmából. – Kérsz te is egyet? Megráztam a fejem, és a teáscsészémre mutattam. Amikor Caro visszaült az asztalhoz a kávéjával, és a cukortartóért nyúlt, a blúza ujja felcsúszott, és csúnya vörös csíkot láttam meg a bal alkarján. – Caro... Caro gyorsan lehúzta a blúz ujját. Már régóta nem ejtett sebeket magán. Vajon mikor kezdte újra? És miért? – Szeretnél róla beszélni? – Nem. – De ha egyszer... – ...akkor bizalommal fordulok majd hozzád és Merléhez. Megígérem. Ezt mindig megígérte, de soha nem került rá sor. Meg kellett lepnünk, megtörni az ellenállását, és belevonni egy beszélgetésbe, még mielőtt rájött volna, mi történik körülötte. Ez nem működött mindig, de többnyire igen. Minden alkalommal egyre többet tudtunk meg róla. És az apró építőkövekből lassan összeállt a Caro-mozaik. Egy teljesen széthullott családból származott. Igaz ugyan, hogy még együtt éltek a szülei, és Kalle, Caro öccse is egy lakásban lakott velük, de semmi közük nem volt egymáshoz. Mindenki a maga útját járta. Az apa verte az anyát. Az anya verte a gyerekeket. A gyerekek verték a többi gyereket. Ez mindig így volt. Az erőszak ördögi köre, amiből Carónak sem sikerült kitörnie. De ő legalább senki mást nem bántott, csak saját magát. – Szeretnék szerelmes lenni! – mondta álmodozva. – De hiszen azt teszed. Szünet nélkül. – Caro folyton szerelmes volt. Alig szokott hozzá az egyikhez, már nyitotta is az ajtót a másiknak. – Nem úgy! Rendesen. – A szájába tett egy kockacukrot, és szétropogtatta. – Örökre, érted? Igazán giccsesen és őszintén. A nagy szerelem. Míg a halál el nem választ. – A szemét forgatta.– És még ma is élnek, ha meg nem haltak. Ámen.– Nevetve előhalászott még egy Monika Feth

19

EPERSZEDŐ

kockacukrot. Megengedhette magának. Karcsú volt, és normális esetben annyit evett, mint egy veréb. – Meg akarsz állapodni? – Beleittam a teámba, amibe elfelejtettem cukrot tenni. Olyan íze volt, mintha száraz fűre forró vizet locsoltam volna. – Milyen furán hangzik. Megállapodni. De felőlem nevezhetjük így is. Oké, talán meg akarok állapodni. Van valami kifogásod ellene? – Provokáló pillantást küldött felém az asztal fölött. – Ha azt mesélnéd, hogy kaptál egy állást a Korona Cirkuszban, mint kötéltáncos, azt könnyebben el tudnám képzelni. – Soha nem szerződnék le egy ilyen kapitalista cirkuszhoz. És ha mégis, akkor sem kötéltáncosként, tűznyelőként vagy ilyesmi, hanem bohócként. Ez jellemző volt rá. Rövid haja és nagy szemei mellett nem sok mindenre volt szüksége, hogy tökéletessé tegye az illúziót. De vajon miért vagdosta össze magát ismét? Ne tereld el a figyelmem! – mondtam. – Mi van Gillel? Az asztalra állította az üres joghurtospoharat, és a mutatóujjával feldöntötte. A kanál csörömpölve kiesett belőle. – Mi lenne? – Vele szeretnél családot alapítani? Caro megrázta a fejét. – Szétmentünk. Már a múlt héten. – És már találtál is helyette valaki mást? Na és ha úgy van? – Caro harciasan nézett rám. – Most hetekig gyászolnom kellene? Nem szerettem, amikor az erkölcscsősz szerepébe kényszerített. – A szemedre hánytam bármit is? Te? Te magad vagy a megtestesült szemrehányás! Nézz csak végig magadon! – azzal lelökte a joghurtospoharat az asztalról. Az a padlón landolt, végiggurult a padlólapokon, és megállt egy nagy pormacska mellett. – Véletlenül kedvelem Gilt. – Észrevettem, hogy a rántottám időközben kihűlt. Emiatt Carót okoltam. – És úgy gondolom, megérdemelne még egy esélyt. – Azt már megkapta. – Caro felállt, és csinált magának még egy kávét. – És nem csak egyet. – Egy leheletnyi esélye sem volt. – Félretoltam a tányéromat, és beleittam a teámba. Langyosan még borzalmasabb íze volt. A presszókávé illata megcsapta az orromat. – Kaphatok én is egyet? Monika Feth

20

EPERSZEDŐ

Caro barátságtalanul elém lökte a csészét. – Ezt meg miből gondolod? – Abból, hogy miközben olyan kényelmesen berendezkedtél a vágyakozásra az egyetlen, nagy, világraszóló szerelem után, akkor sem vennéd észre az igazi szerelmet, ha ott állna előtted. – Már amennyire a szerelem ott állhat az ember előtt – mondta Caro gúnyosan mosolyogva. Nem válaszoltam, csak ittam a kávémat. Ez volt Caro egyik oldala. Hűvös cinizmus. A másik oldalon ott volt a melegség, a figyelmesség és az együttérzés. De ezekből pillanatnyilag semmit sem mutatott ki. Merlével úgy döntöttünk, hogy türelmesen várunk. Valamikor egyszer majdcsak előbukkannak Caro eltemetett tulajdonságai. Addig meg kellett őriznünk a lelki nyugalmunkat. Ráértünk. És Caro megérdemelte, hogy várjunk rá. – Mit szólnál hozzá, ha elmennénk az utazási irodába? – kérdeztem. Caro azonnal fellelkesült. Gyakran tettük ezt – begyűjtöttük az összes elképzelhető prospektust, és kalandos utazásokról álmodoztunk, amilyeneket nem engedhettünk meg magunknak. Talán egyszer később tényleg elutazunk, ha lesz rá elég pénzünk. Caro és Merle eleinte csodálkozott azon, hogy a bestsellersző Imke Thalheim lányát (anyám mindig is a lánykori nevén írt, és miután elvált apámtól, hivatalosan is újra felvette ezt a nevet) nem vetette fel a pénz. Később aztán megértették, hogy ez csak a büszkeségem miatt van így. Nem tudtam elviselni, hogy jobban függjek a szüleimtől, mint amennyire feltétlenül szükséges. Az utazási irodába menet Caro belém karolt. Már csak pár nap volt a nyári szünetig. Az utolsó nyári szünetig az érettségi előtt. – És ha mégis óvatosan megkérdeznéd anyukádat? – Caro elkapta a pillantásomat, és rögtön lemondóan intett is a kezével. – Csak egy kérdés volt! Úgy értem, a jó lélek azt sem tudja, hová tegye azt a sok pénzt, nem igaz? Caro, bocsáss meg! – mondtam, és megálltam.– Nyilvánvaló, hogy nem voltam igazságos veled szemben. Te nem csak magadra gondolsz. Teljesen önzetlenül segíteni akarsz anyámnak elkölteni a pénzét. Caro komoly arccal bólintott. – Egyszerűen nem bírom nézni, ha valaki szenved.

Monika Feth

21

EPERSZEDŐ

Egymásra néztünk, és kacagni kezdtünk. Szóba sem jöhetett, hogy pénzt kérjek anyámtól, de ezt nem kellett magyaráznom Carónak, nagyon is tisztában volt vele. A napok egyhangúan teltek. Ez jót tett neki. Nyugodt alapokra akarta helyezni az életét. Hogy képes legyen kontrollálni magát. Amíg csak lehetett. Vágyai egy vadállat vágyai voltak, amely egyre falánkabban követelte a zsákmányát. De léteztek párhuzamok is. Kedvenc filmjeire gondolt. Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Nosferatu: Az éjszaka fantomja. Téboly. Bram Stoker Drakulája. A bárányok hallgatnak. Vér és csokoládé. És a többi, és a többi. Miután megnézte ezeket a filmeket, mindig úgy érezte, hogy legalább egy kicsit megértik. És valahogy igazolva látta a tetteit. Már régóta vágyott rá, hogy egyszer beszélhessen ezeknek a filmeknek a rendezőivel. Vagy valamelyik színésszel. De aztán látott egy dokumentumfilmet Hitchcockról. Olyan dolgokat hallott a kövér, szorongó, valamiképpen ijesztő külsejű férfi szájából, amelyek mélységesen csalódottá tették. Ennek az öreg anyámasszony katonájának köszönheti a világ a Tébolyt? És mit kezdett volna ő Klaus Kinskivel, aki a Nosferatu főszerepét játszotta? Ezzel a nagyzási hóbortban szenvedő, önimádó senkivel, aki a végén arra pazarolta a kreativitását, hogy csőcselék módjára viselkedjen és provokálja a közönségét? De mindegyik film rendezője elismerte őt. Jobban, mint bárki más a világon. Soha nem találkoztak vele, de a filmjeikkel mégis rátapintottak a lényegre, ami a bensőjében munkált; ismerték a legtitkosabb, legrejtettebb félelmeit és reményeit. És filmre vitték. Régimódi ízlése volt, ami a filmeket illeti, az újabbak közül csak kevés nyerte el a tetszését, és alaposan meggondolta, melyiket vásárolja meg videokazettán. Büszke volt saját gyűjteményére, mint ahogy saját kis könyvtárára is. Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés. Mary Shelley-től a Frankenstein. Patrick Süskindtől A parfüm. Akif Pirinccitől a Bársonytalpon oson a halál. Nem tudta megnézni a filmeket, mert nem volt videomagnója. De fontos volt számára, hogy birtokolja őket. Otthon érezte magát közöttük. A ponyva nem érdekelte. Gyűlölte azt az ürességet, amit ezek a könyvek vagy filmek hátrahagytak benne. Monika Feth

22

EPERSZEDŐ

Jó könyvek, rossz könyvek. Jó emberek, rossz emberek. Az anyjának köszönhette, hogy különbséget tudott tenni menny és pokol, isten és ördög között. Az anyjának, aki évekre elhagyta. Nehéz gyermekkora mindenre megtanította. A gonosz bárhogy leplezi is önmagát, ő minden maszk alatt megtalálja. Kevés emberrel tudott azonosulni. Az a kevés mind művész volt. Könyveket írtak, képeket festettek, filmeket forgattak. És ő a távolból csodálta őket. Tisztes távolságból. Olyanok voltak, mint ő. És mégis teljesen mások. Emberek, akik egy felsőbb szférába tartoznak. Soha nem merészelt volna a közelükbe férkőzni. Talán mindenképpen jobb volt így, hogy megvédte magát a csalódásoktól. Lehetséges, hogy egyikkel-másikkal úgy járt volna, mint Hitchcockkal és Klaus Kinskivel. Az, hogy nem férkőzött a közvetlen közelükbe, azt jelentette, hogy a közelükben maradhat. Bármilyen paradox módon is hangzik. Nem tartotta fontosnak, hogy bármivel tönkretegye azt a képet, amelyet ezekről az emberekről alkotott magában. Folyton hajszolta őket valami. Megszállottak voltak. Mint ő. Mindannyian ismerték az éjszaka vörös álmait, melyekből csak nehezen lehetett felébredni. Az izzó gondolatokat, melyek beleégtek az agyába. Felismerte a képeiken, a könyveikben, a filmjeiken. És megijedt tőle. Mintha egy tükörbe nézne. Mintha száz és száz képet látna önmagáról. Mint a vidámpark tükörtermében. Mindig újra és újra a saját arca, végtelen sorokban, rút fintorral néz vissza rá. Éhes volt. Gyakran elfelejtett enni, és ezt csak akkor vette észre, amikor már fájt a gyomra. Karórájára pillantott. Nemsokára kilenc. Talán el kellene mennie a kis falusi vendéglőbe. Nem volt kedve főzni magának. Tulajdonképpen szívesen főzött, és elég jól (amennyire azt a két egyszerű főzőlap lehetővé tette). Ha lett volna hozzá elég kitartása, kitanulhatott volna szakácsnak. És kereshetett volna munkát egy hajón. Az talán mindent megváltoztatott volna. Attól talán elmúlt volna belőle ez a nyugtalanság. A végtelen vízfelület látványa talán lecsillapította volna, és jobb emberré tette volna. Mélyen legbelül tudta, hogy ez csak önámítás. Olyan volt, amilyen. Nem futhatott el a sorsa elől, hiába próbálta meg újra és újra. Számtalan csatát vívott már meg önmagával. És mindet elveszítette. Monika Feth

23

EPERSZEDŐ

Kilépett a folyosóra, és bezárta maga mögött az ajtót. Lefelé menet senkivel sem találkozott. Csak a szokásos hangok hallatszottak ki a szobákból. A legtöbb vendég – szinte mindannyian ügynökök vagy munkások – a televízió előtt töltötte az estéket. A házasságuk bizonytalan lábakon állt, és ha nem is váltak el, gyermekeik az apa távollétében nőttek fel. A bejárati ajtó mellett átlátszó fóliába hegesztett papírlapon a házirend állt. Minden alkalommal feldühítette a szöveg stílusa. Húsz óra után a bejárati ajtót zárva kell tartani. A dohányzás a szobákon kívül szigorúan tilos. A televízió és a rádió hangja ne hallatszódjék ki a szobából! És így tovább, és így tovább. Ez a stílus illett a gazdasszonyhoz, aki mindig harsányan beszélt, a negyvenes évei közepén járhatott, és akinek arcába mély ráncokat ásott az a tény, hogy egy alkoholistával élt együtt. Mindenért felelősnek érezte magát, mindenbe beleszólt. Keskeny ajkát mindig lefelé biggyesztette, ritkán nevetett, és ha mégis, akkor öröm nélkül és váratlanul. Ruhája állott izzadság szagát árasztotta, melyet gazdája édes illatú parfümmel próbált leplezni. Arra gondolt, nem kellene-e leszakítania a házirendet, de aztán mégis inkább otthagyta. Nem tetszett neki a kézírás. Az az érzése támadt, hogy ha megérinti, bepiszkolja vele az ujjait. Odakint izzott a levegő. A forróság majdnem olyan sűrű volt, mint odabent, a szobájában. Éjszaka ismét be kell majd kapcsolnia a ventilátort, habár a surrogásától általában nem tud jól aludni. Talán, gondolta, mégis valami más programot kellene keresnie ahelyett, hogy a vendéglőben vagy a szobájában üldögélne. Talán el kellene autóznia Kaimba. Vagy Bröhlbe. Bröhlt választotta. Ott nyugodtan megvacsorázik, elvegyül a sétálgató emberek között, megbámulja őket, később tesz még egy kört a kastélyparkban, vagy megnézi a közeli tavak egyikét. Az autójához ment, és beindította a motort. Bármennyire is összecsapnak a feje fölött a hullámok, az autójáról és a függetlenségről, amit az autójának köszönhet, soha nem mondana le. Leengedte az ablakot, tudván, hogy ezzel megzavarja a klímaberendezés működését. A szél belekapott a hajába, és befújta az ablakon az eper illatát. Friss. Zamatos. Édes. Mély levegőt vett. Monika Feth

24

EPERSZEDŐ

Néha úgy érezte, nem is olyan nehéz boldognak lenni. Bekapcsolta a rádiót. Tina Turner. Miért is ne? És együtt énekelt a popsztárral, ujjaival pedig a zene ritmusára dobolt a kormánykeréken. You’re simply the best... Néha még a felejtés sem tűnt olyan nehéznek.

Monika Feth

25

EPERSZEDŐ

3. A tizennyolc éves Hobenkircheni Simoné Redleff meggyilkolása ügyében a rendőrség több mint négyszáz adatot vizsgál. Forró nyomra azonban még nem akadtak. A nyomravezetőnek ötezer euró jutalmat ajánlottak fel. Bert Melzig rendőrfőkapitány szerkesztőségünkkel folytatott beszélgetése során, optimistán nyilatkozott ennek a rettenetes gyilkosságnak a felderítéséről. Állítása szerint tökéletes bűntény nem létezik. Időközben kiderült, hogy egyértelmű összefüggés mutatható ki a mostani és a hasonló módon elkövetett Észak-Németországi gyilkosságok között (korábban tudósítottunk róla). Az áldozatoknak mindegyik esetben levágták a haját, és mindhárom alkalommal eltűnt a lányok nyaklánca. Szinte biztosra vehető, így Melzig, hogy a gyilkos vitte magával a láncokat, hogy fétisként imádhassa őket. BERT Melzig összegyűrte, és az asztalra dobta az újságot. Folyton ez a szarkavarás! Újabb csésze kávét töltött magának, és kiment a teraszra. Sóhajtva ledobta magát az egyik kerti székre. De alig ült le, legszívesebben máris megint felugrott volna. Igyekezett uralkodni magán. Vigyáznia kellett az egészségére. Nem állt túl messze attól, hogy szívinfarktust kapjon. Legalábbis legjobb barátja, teniszpartnere és orvosa, Nathan ezt állította. Bölcs Nathan. Nem mintha Nathan reggeltől estig ezzel a témával idegesítette volna – csupán olykor-olykor tett egy-egy megjegyzést, mely azonban annál makacsabbul megragadt barátja fejében. – Valamiben mindannyian meghalunk – válaszolta ilyenkor Bert sztereotip hidegvérrel. – Ez igaz. Ki hamarabb, ki később. Ez jellemző volt Nathanra. Mindig az övé volt az utolsó szó. Bert belekortyolt a kávéjába. Felesége a gyerekekkel elutazott a szüleihez. Szüksége volt rá, hogy végre kitörjön a szürke hétköznapokból egy hétvége erejéig. Bertnek ezzel szemben nyugalomra és időre volt szüksége, hogy gondolkodhasson. Ezért úgy döntöttek, külön töltik a hétvégét. Monika Feth

26

EPERSZEDŐ

Gondolkodni. Bert elhúzta a száját. Annyi mindent eltervezett. Mégis este, amint Margó elindult a gyerekekkel, kinyitott egy üveg vörösbort. Aztán még egyet. És ezzel vége is szakadt a gondolkodásnak. Ma reggel azután itt volt ez az újságcikk a szombati számban. Mintha a másnaposság önmagában nem lenne elég büntetés. – Korunk legsúlyosabb csapása – mormogta – az átkozott sajtó. Az, hogy hangosan beszélt saját magával, rossz szokás volt, mellyel nem tudott mit kezdeni. Már gyerekkorában ezt csinálta. A gondolatok világosabbá váltak, ha kimondta őket. Akik ismerték őt, különösen a kollégái, már megszokták ezt a hóbortot. Ha a jelenlétükben hangosan gondolkodott, nem reagáltak rá. Békén hagyták, és kivárták, hogy befejezze. – Igazán udvarias és korrekt vagyok a sajtósokkal szemben. Rendszeresen ellátom őket információval, és cserébe pusztán korrekt tudósítást várok. Talán túl nagy kérés ez? Még részegen sem nyilatkozná azt, hogy nem létezik tökéletes bűntény. Persze hogy létezik. Ősidők óta. Számos olyan gyilkosság, nemi erőszak és emberrablás történt már, melyeket soha nem sikerült felderíteni. Azt sem árulta el a sajtónak, hogy még nem találtak forró nyomot. Ez nem volt más, mint spekuláció (bár sajnos telibe talált). Újra és újra olyan szavakat adtak a szájába, amelyeket soha nem mondott ki. És bár tudta, hogy a szenzációhajhász újságírás korában ritkaságnak számított a felelősséggel és korrektül megszerkesztett újságcikk, minden alkalommal csalódnia kellett, ha olyan emberrel akadt dolga, akinek nem volt annyira fontos az igazság. A forró nyom hiányáról szóló megjegyzés az ostoba, széles körben elterjedt előítéletnek ad majd újabb tápot. A nyilvánosság szemében a rendőrség megint csak egy halom tehetetlen tökfilkó lesz. – Az egészben az az egyetlen pozitívum, hogy a tettes továbbra is biztonságban fogja érezni magát – morogta Bert. – És talán épp emiatt elkövet majd egy hibát. Az eltűnt nyakláncokra és a levágott hajra tett utalások azonban katasztrofálisak voltak. Az ilyesmi ötletet adhat más bűnözőknek, hogy utánozzák a módszert, s ezzel összezavarják a nyomokat. Ekkor megszólalt a mobiltelefonja. Bertnek vérévé vált, hogy állandóan elérhetőnek kell lennie, ezért még otthon sem jutott eszébe soha, hogy kikapcsolja a telefont.

Monika Feth

27

EPERSZEDŐ

Elég volt egyetlen pillantás a kijelzőre, és máris tudta, hogy a főnöke keresi. Még ez is. Melzig. Ő maga is hallotta, hogy hangja ridegen és barátságtalanul cseng, de nem volt kedve udvariasságot színlelni. Legalább szombat reggel békén hagyhatták volna egy kicsit. Mondja csak, Melzig, mit olvasok az újságban? Bert ki nem állhatta azokat az embereket, akik telefonáláskor nem mutatkoznak be, hanem egyszerűen nekiállnak fecsegni, abban bízva, hogy az ember úgyis felismeri a hangjukat. Egy pillanatra megpróbált úgy tenni, mintha nem ismerné fel a hívót, de aztán meggondolta magát. Már arról a válaszról is letett, ami pedig a nyelvén volt – Ha maga nem tudja, mit olvas, akkor kinek kéne tudnia? Fogalmam sincs, honnan tudták meg – mondta inkább. – De valaki bizonyára... – Az embereim közül senki, főnök. Értük tűzbe teszem a kezemet. – Gondoltam. De feltétlenül tudja meg, ki adta le a drótot a sajtónak! A főnök máris békülékenyebbnek tűnt. Úgy ismerték, mint aki a legkisebb dologtól is azonnal robban, de gyorsan megnyugtatható. – Lehet, hogy valamelyik Észak-Németországi kolléga volt – mondta Bert. – Vagy az áldozat hozzátartozói, a Redleff család. Bizonyára ön is tudja, hogy megszállták őket az újságírók. Szinte maga előtt látta, hogy a főnöke bólint. Ahogy tokája rácsúszik a szűk inggallérra, és minden mozdulatnál megremeg. Már ha a főnök szombat kora reggel már inget viselt. Mindent azért nem tudhattak egymásról, és ez így is volt rendjén. – És egyébként hogy van, Melzig? Ez a kérdés mindig visszavezetett a normális hétköznapokhoz. – Minden a legnagyobb rendben, főnök. Nincs okom panaszra. A válasz, akárcsak a kérdés, mindig ugyanaz volt. Milyen furcsán bánunk egymással, gondolta Bert. Mintha csupa előre gyártott sablonban gondolkodnánk és beszélnénk. Na és ha tényleg pocsékul lennék? Vajon elárulnám neki? Vagy még akkor is minden a legnagyobb rendben lenne, és akkor sem lenne okom panaszra? – Akkor hétfőn találkozunk, Melzig. És csapjon a lovak közé! Na, remek, gondolta Bert, amikor véget ért a beszélgetés. Mintha az olyan egyszerű lenne.

Monika Feth

28

EPERSZEDŐ

Hétfőn majd megkérdezi Redlefféket, hogy mit mondtak el a sajtónak. És utána azzal a kérdéssel kell majd foglalkoznia, hogy miképp jutott a sajtó tudomására, hogy a többi gyilkosságnál is voltak nyakláncok. Lehetséges, hogy az Észak-német kollégák egy kicsit túl beszédesek voltak? Bert nem tartotta valószínűnek. Mindenesetre gyakran előfordult, hogy valahol valakinek eljárt a szája. A szél ma elég erősen fújt. Bert fázva összehúzta vállait, és összefonta a karjait mellkasa előtt. Valahol odakint van egy ember, akit meg kell állítania. Ez a gondolat ahelyett, hogy ösztönözte volna, inkább aggasztani kezdte. Amikor Caro felébredt, rögtön észrevette, hogy a férfi már nem fekszik mellette. Nyilván még az éjjel elment. Halkan, mint egy árnyék. Észrevétlenül. Nem akart találkozni Jettével és Merlével, ezt többször is említette. Még nem. Mint ahogy Caro családjával sem. Bár Carónak soha nem jutott volna eszébe, hogy épp a családjának mutassa be őt. Jettével és Merlével más volt a helyzet. Ők nem csak a barátnői voltak. Sokkal, de sokkal többet jelentettek a számára. Caro senkiben sem bízott. Évek óta senkiben. Jette és Merle esetében tette meg az első bizonytalan lépéseket a bizalom felé. Nem mintha a férfinak ellenszenvesek lettek volna a lányok. Nem. Személyes ügyről volt szó. Sem őket, sem Caro más ismerőseit nem akarta megismerni. Még nem, mondta ő. Később. Majd valamikor. Caro nehéz szívvel, de elfogadta ezt, mert minden jobb volt annál, mint hogy elveszítse a férfit. Carónak már akkor feltűnt, milyen furcsán viselkedik, amikor először járt a lakásban. Caro biztosította őt arról, hogy egyedül vannak. Ennek ellenére, amikor az előszobába léptek, a férfi óvatosan körülnézett. Mint egy ugrásra kész állat, gondolta Caro. Talán párduc. Vagy leopárd. Vad, önfejű és szép. Még csak rövid ideje ismerték egymást, és túl ritkán találkoztak. A férfinak alig volt ideje. De minden randevú olyan elsöprő erővel hatott rá, mint egy villámcsapás. Korábban sohasem fordult elő Caróval, hogy egy férfi láttán reszketni kezdett volna a térde. Azt hitte, ilyesmi csak regényekben fordulhat elő. A

Monika Feth

29

EPERSZEDŐ

férfi habzsolta az életet. Zabolátlan volt. Az évek nem csiszolták meg. Látszott a tekintetén. Szabad volt, és amikor együtt voltak, ez a szabadság Carón is nyomott hagyott. Talán nem így kell működnie a szerelemnek? Nem kell megváltoztatnia az embert? Nem az a lényeg, hogy más dimenziók is megnyíljanak számunkra? Caro az oldalára fordult, és körülnézett a szobában. Az ágyból nézve a helyiség nagyobbnak hatott. De talán azért is, mert Caro olyan egyedül érezte magát benne. Legalább elbúcsúzhatott volna, gondolta. Egy csók, egy érintés. Több nem is lett volna szükséges. De csak úgy lelépni? Minden alkalommal így tűnt el. Hókuszpókusz. Valóban nagyon hasonlított David Copperfieldre. Valamivel erősebb volt nála, és látszott a testén, hogy nehéz fizikai munkához van szokva. De első pillantásra pontosan úgy festett, mintha a mágus ikertestvére lenne. A kevésbé finom változat. Carót soha nem érdekelték igazán a kissé nőies férfiak. Szívesen töltötte együtt velük a szabadidejét, elment velük moziba vagy táncolni, utána pedig pizzázni, és végül átbeszélgette velük az éjszakát. De különös módon legbelül sosem érintették meg őt. Gyakran mondogatta magának, hogy jobb lenne egy ilyen pasassal járni. Nyílt, őszinte, megbízható, szerető, hűséges. De bizony unalmas is. Nem is kicsit. Egyszer tett egy próbálkozást. A srácot Marvinnak hívták, cserediák volt, az USA-ból érkezett, meleg barna szemeiből mindig egy cseppnyi csodálkozás sugárzott. Egészen jól ment a dolog, amíg Caro csókolózás közben el nem kezdett egy másik férfit maga elé képzelni. Soha nem fogja elfelejteni, mennyire megbántódott a fiú, amikor szakított vele. Nem evett, alig aludt, és úgy lefogyott, hogy minden ruhája lötyögött rajta. Valamikor azután visszatért az USA-ba, és minden úgy ment tovább, mintha soha nem találkoztak volna, legfeljebb álmukban. Caro felállt. Bekapcsolta a rádiót, de azonnal ki is kapcsolta, amint meghallotta a bemondó hangját. Ez a kitörő jókedv és trallala korán reggel elviselhetetlen volt a számára. Kicsoszogott a konyhába, ahol Jette és Merle reggelijének maradványai hevertek szanaszéjjel. Sóhajtva takarítani kezdett, abban bízva, hogy két lakótársa megörül majd a rend láttán.

Monika Feth

30

EPERSZEDŐ

Minden apró zaj hangosan visszhangzott a fejében, és tűszúrásnyi fájdalmat okozott. Miért ivott, mikor tisztában van vele, hogy nem bírja az alkoholt? Ráadásul épp abból az olcsó vörösborból, amitől kifejezetten rosszul szokott lenni. Nem talált mást a kamrában. A férfi először nem kért belőle, és végül csak Caro kedvéért ivott. Az alkohol rá nem volt semmilyen hatással, csak Carót változtatta meg. Egyfolytában csak beszélt és beszélt. És nevetgélt. Míg csak a férfi be nem fogta a száját. A keze nagy volt és széles. Caro egész arca eltűnt mögötte. A lány hirtelen fázni kezdett, és eltolta magától a férfi kezét. Erre ő elnevette magát. Mire Caro átölelte a nyakát, és hozzábújt. Úgy érezte, szerelemre és vigaszra talált. A férfi képes volt rá, hogy egyik pillanatról a másikra megváltoztassa egy helyiség hangulatát. És a benne lévő emberekét is. Mert tényleg varázsló volt. Abrakadabra. Caro mosolygott, miközben bepakolta a mosogatógépbe a piszkos edényeket. Talán most végre révbe ért. Talán megtalálta az igazit, és mellette is maradhat. A vekkerre nézett. Ha siet, még odaérhet a harmadik órára. – Nem lenne rossz – mondta, és fütyörészni kezdett. Tényleg nem lenne rossz. Mert a tanárok lassanként kezdték elveszíteni a türelmüket, ha Caróról volt szó. A zuhany alatt állva arcát a vízsugár alá tartotta, és kinyújtózott. Még túl korai volt hinni ebben. De majdnem úgy tűnt, mintha tényleg, igazán szerelmes lenne. – Szerelmes – suttogta szerelem, eljegyzés, házasság. Visszatette a helyére a kagylót, kirúgta a telefonfülke ajtaját, és nagy lépésekkel elindult a térre, mely csendes volt és fakó, mintha megmerevedett volna a napfényben. Kézfejével letörölte homlokáról a verítéket, és olyan érzése támadt, mintha évek óta semmi mást sem csinálna. Mintha ebből az egyetlenegy mechanikus gesztusból állna az egész élete. A telefonfülke mintha az egész nyár forróságát és számtalan emberszagát magába szívta volna. A beszélgetés alatt egyik lábával kitámasztotta az ajtót, de ez nem sokat segített, mert szélcsend volt. A levegő meg sem rezzent. – Georg – mondta az anyja –, hol vagy? Kérlek, fiam, áruld el, hogy érhetlek el! Monika Feth

31

EPERSZEDŐ

Hallotta, hogy anyja hangja megremeg, ami után általában már a könnyek következtek, ezért gyorsan visszatette a kagylót. Az asszony az idegeire ment állandó siránkozásával. Georg nem akarta, hogy bárki is tudja, hol van, legfőképp nem a saját anyja. Georg. Az anyja azon kevés emberek közé tartozott, akik még így nevezték. Ő maga szívesen elfelejtette volna a nevét, mint ahogy legszívesebben az egész gyermekkorát is elfelejtette volna. De időnként emlékeztették rá. A múlt elől művészet volt elmenekülni, ez eddig még neki sem sikerült. Le kell szoknia arról, hogy időnként felhívja az anyját. Azt sem tudta igazán, miért csinálja. Bűntudatból? Megszokásból? Könnyebb volt felszívódni, mint gondolta. Csak arra kellett figyelnie, hogy ne töltsön túl sok időt egy adott városban. És hogy ne hagyjon hátra nyomokat. Pofonegyszerű. Nem lett volna szabad telefonálnia. Az anyja minden bizonnyal minden követ megmozgatott, hogy megtalálja őt. Telefonálás közben könnyen előfordulhatott volna, hogy elszólja magát. Néhány óra, és az anyja már itt is lenne. – Bűntudat? Nevetséges! – szokásává vált, hogy önmagával társalgott, magának tett fel kérdéseket, és meg is válaszolta őket. Egyre kevesebb kérdést tett fel. Az élet itt olyan egyszerű volt. Felkelés. Munka. Alvás. Közben pedig eltelt a nap. Szeretett a földeken dolgozni, megfigyelni a fény változásait, az arcán érezni a szelet, a napfényt és az esőt, és tudni, hogy bőre alatt kemény izmok feszülnek. A munka jót tett a testének. Észrevette a nők pillantásaiból, és abból, hogy milyen könnyen szóba álltak vele. Természetesen abból is észrevette, hogy csillapíthatatlanul kívánta őket. – Szevasz, Gorge! A hang felé fordult. Csak egyvalaki nevezte Gorgénak. És ez a valaki már ott is állt mellette. Húzta az egyik lábát, mely évekkel korábban egy balesetben sérült meg súlyosan, farmernadrágja mocskos volt, haja zsíros csimbókokban lógott az arcába. – Rohadt meleg van! – mondta Malle, és a füle mögé tette a haját. Senki nem tudta Malle igazi nevét, talán már ő maga sem. A vezetékneve Klestof volt, és meghatározhatatlan, elmosódott akcentussal beszélte a német nyelvet. De hogy honnan jött, azt senkinek sem árulta el. Együtt mentek ebédelni. Amikor beléptek az ebédlőbe, a többiek által keltett zsivaj hirtelen feléjük hömpölygött. Malle jobbra-balra Monika Feth

32

EPERSZEDŐ

köszöngetett. Különös, ellentmondásos figura volt, alapjában véve jó szándékú, barátságos és segítőkész, kivéve, ha ivott. Olyankor előfordult, hogy veszekedni kezdett, és időnként le is kevert egy-két pofont. Ahova Malle lecsapott, ott nem nőtt többé fű. Azért volt veszélyes, mert alkohol befolyása alatt, vagy különösen nehéz helyzetekben minden önuralmát képes volt elveszíteni. Úgy ingadozott a saját érzelmei között, mint fűszál a szélben; minden a hangulatán múlott. Ez nem tette népszerűvé, pedig ő épp ezt szerette volna – olyan ember akart lenni, akit mindenki kedvel. A menü pulykasült volt burgonyával, borsóval és répával. Átvették az ebédjüket, és kerestek maguknak egy asztalt. Senki nem ült le hozzájuk, ha máshol is volt hely. Georgnak nem is volt ez ellen kifogása. Fagyasztott zöldség. A hús túl kemény és olyan száraz volt, hogy víz nélkül nehezen lehetett volna lenyelni. A krumplit túl puhára főzték, és tocsogott a vízben. A desszert sápadt sárga puding volt eperöntettel. Az étkezések árát közvetlenül levonták a heti bérükből. Nem bíztak az idénymunkásokban. Ugyanolyan váratlanul, mint ahogy valahol felbukkantak, bármikor el is tűnhettek. Nemritkán az éjszaka közepén. Georg már olyanokat is látott, akik a bérük nélkül léptek le. – Nyomorúságos moslék! – káromkodott Malle. – Ennél még én is jobban főzök! – Azzal félretolta a tányért, és magához húzta a pudingos tálkát. Georg örült annak a képességének, hogy szinte minden helyzetben feltalálta magát, és meg tudta szervezni a dolgait. Tudta, hogy ennie kell ahhoz, hogy bírja a nehéz fizikai munkát, és ezért evett is. Itt gyorsabban meg tudott ebédelni, mint egy vendéglőben, ahol talán jobban ízlene az étel, de itt olcsóbb is volt. Egy óra ebédszünet elég volt neki, hogy ismét feltöltekezzen. A többieknek nem volt elég. A legtöbben elégedetlenek voltak a körülményekkel. A gazdáé volt a környék összes eperföldje. Nem véletlenül vált a falu leggazdagabb emberévé. Éhbért fizetett, és a munkásokat szűk, sötét szobákban szállásolta el, amiért a megemelt lakbért természetesen szintén visszatartotta a fizetésből. A gazda felesége az a fajta nő volt, akivel Georg mindennemű kapcsolatot elkerült. Erősen ki volt sminkelve, közönségesen öltözködött, arcát korai ráncok barázdálták. Soha nem köszönt vissza, ha az ember elment mellette. Georg még soha nem látta mosolyogni. Azt mindenesetre látta, hogyan bámul rá a nő. Georg szélsebesen lesütötte a szemét. Már Monika Feth

33

EPERSZEDŐ

csak ez hiányzott, hogy megtetsszen a gazdasszonynak! Hogy még a végén ez a nő fusson őutána! Nem volt szüksége efféle komplikációkra. Malle megette a pudingját. Ki is nyalta a tálkát. Georg odatolta elé saját desszertjét. – Komolyan? Nem kéred? – Malle még be sem fejezte a kérdést, már húzta maga elé a tálkát, és belemártotta a kanalat. – Egyél csak! – mondta Georg. – Ma nem vagyok túl éhes. Majd eszik néhány szem epret. Fontosabb volt megőrizni Malle jó hangulatát, megadni neki azt az érzést, hogy ők ketten barátok. Lehetséges, hogy valamikor szüksége lesz rá. Akkor Malle tartozik majd neki, és nem tagadhatja meg tőle a segítségét. Ez a taktika mindig bejött. Jó néhányszor megmentette már a bőrét. Egy disznó vagy, gondolta Georg magában vigyorogva. Igen. Egy disznó.

Monika Feth

34

EPERSZEDŐ

4. Merle és én elmentünk bevásárolni. Együtt akartunk főzni. Tulajdonképpen úgy volt, hogy Caro is velünk tart, de azután telefonált, hogy lemondja. – És tényleg nem említette, hogy miért? – kérdezte Merle. – Nem – válaszoltam. – Nem értem, miért csinál ekkora titkot az új pasijából.– Merle kivágta a zöld részt a koktélparadicsomokból Ez olyan munka, amihez finom érzék kell. – Máskor nem szokott ilyen... furcsán viselkedni. – Furcsán? Hogyhogy? – Azt hiheti, hogy ki akarjuk vetni a hálónkat a srácra. – Hülyeség! Először is, Caro tudja, hogy megbízhat bennünk, másodszor pedig tökéletesen különbözik az ízlése a miénktől, legalábbis ami a pasikat illeti. – Nem feltétlenül.– Merle egy fél paradicsomot vett a szájába.– Gilbe simán bele tudtam volna szeretni. Ránéztem, és elvigyorodtam. – Na, igen.– Merle is vigyorgott.– Ő már előrelépés lett volna, nem? – De még milyen! – Gil túl szelíd volt Carónak. Merlének meg végképp. Én viszont nagyon kedveltem. Mintha a fivérem lett volna. Mindig szerettem volna egy fiútestvért. Nehezemre esett, hogy egyszerű múlt időben gondoljak rá. A víz felforrt. Túl hevesen téptem fel a tészta csomagolását. A spagettiszálak kiömlöttek a munkalapra, és szétszóródtak, akár a mikákó fapálcikái. Összeszedtem őket. – Mindenesetre őbenne legalább volt valami különleges – mondtam.– Ami a legtöbb fiúról a környéken nem mondható el. Merle gondolataiba mélyedve megérintett egy ecetesüveget. Azután félig felém fordult. – Ez a néhány hete történt gyilkosság... teljesen kikészít. Végül is ismertem azt a lányt. Nem túl közelről, de néhányszor találkoztunk. A diszkóban, és néha a pizzériában is. Mindig olyan mosolygós volt. Én... én egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy halott. Gyakran előjött ezzel. Úgy tűnt, tényleg nyugtalanítja az eset. Elkészült a tészta. Le kellett önteni róla a vizet. Úgy éreztem, érzéketlen dolog a meggyilkolt lányról beszélgetni és közben folytatni a főzést. Monika Feth

35

EPERSZEDŐ

– Kész van a saláta? – Ilyen az élet. Az egyik meghalt, a másik pedig "élt a jó ételnek, és mindannyian igyekeztünk megbirkózni az efféle ellentmondásokban rejlő cinizmussal. Néhány perccel később az asztalnál ültünk, egymással szemben. – Képzeld csak el – mondta Merle –, megbízol valakiben, ő pedig megöl téged! Időközben kiderült, hogy a lány járt aznap a diszkóban. Az apja limójával ment el otthonról. A rendőrség abból indult ki, hogy a lány maga engedte be az autóba a gyilkost. Talán a diszkóban ismerte meg, talán már régebb óta találkozgatott vele, vagy lehet, hogy a férfi az út szélén stoppolt, ő meg felvette. – Borzalmas – mondtam, miközben beletúrtam a tésztába. Elment az étvágyam. – Mire gondol az ember az utolsó pillanataiban? – Merle mintákat festett a tányér szélére a paradicsomszósszal. A villa fogait használta ecsetnek. – Amikor már biztos benne, hogy meg fog halni? – Baleseteknél – mondtam én – állítólag néhány perc vagy másodperc alatt leforog az ember szemei előtt a saját élete, akárcsak egy film. Talán a gyilkosságoknál is hasonlóan történik? Merle a fejét rázta. – Szerintem az áldozat egyszerűen csak fél. Rettenetesen, szörnyűségesen fél. Kézzel-lábbal védekezik, de egyszer csak megérzi, hogy nincs elég ereje. Talán imádkozni kezd. – Imádkozni? – Ha már semmi mást nem tehetsz. – Hagyd abba, Merle! Nem szeretném ilyen részletesen elképzelni! – Inkább a homokba dugod a fejed. – Nem. Csak nem szeretném minden este magam előtt látni a halott lányt. Oké. Merle az ebéd hátralévő részében hallgatásba burkolódzott. – Észrevetted, hogy Caro megint összevagdosta a kezét? – kérdeztem, miközben az ebéd utáni kávénkat ittuk. Merle bólintott. – Valószínűleg az új barátja miatt. – Talán meg kellene lesnünk a srácot, ha már Caro nem akarja bemutatni nekünk – mondtam.

Monika Feth

36

EPERSZEDŐ

– Éjszaka, valamelyik sötét sarokból, abban reménykedve, hogy előbbutóbb ki kell, menjen a WC-re? – Merle vigyorgott. – Köszönöm szépen. Akkor már inkább kivárom, amíg Caro bemutatja nekünk. Mintegy végszóra meghallottuk, hogy kattan a bejárati ajtó zárja. Caro bejött a konyhába, és ledobta magát a székére. Futó pillantást vetett a tányérunkra. Maradt még? – kérdezte. – Farkaséhes vagyok. Reménykedve ránk mosolygott. Boldognak látszott. Olyan boldognak, amilyennek még soha nem láttam. Mintha egy éjszaka leforgása alatt más emberré változott volna. És éhes volt! Lehetséges, hogy igazságtalanok voltunk a kedvesével. Talán tényleg épp ő volt a megfelelő Caro számára. Kedves. Csodálatos szó. – Persze hogy maradt még – mondtam. Merle már fel is állt, hogy kivegyen egy tányért a szekrényből. Miért ne lehetne boldog Caro végre egyszer az életben? Az Északnémet kollégák barátságosak és előzékenyek voltak. Megengedték, hogy Bert figyelemmel kísérje a nyomozást, belenézhetett az ügy aktáiba, és elvitték őt a bűncselekmények színhelyeire. Lefénymásolták neki a szakértői véleményeket, elmagyarázták, hogy hol tart a nyomozás, és mindenről készségesen elbeszélgettek vele. A gyilkosságok tizenkét, illetve tizennégy hónappal korábban történtek. Már alig beszélt róluk valaki. A sajtó számára már rég nem voltak érdekesek. A rendőrség már minden vizsgálati lehetőséget kiaknázott, de semmi nem vezetett konkrét eredményre. Minden igazi nyomozónak ez a rémálma. Két gyilkosság ilyen rövid időn belül, gondolkodott el Bert hazafelé menet, és azután egy egész év eltelik a következőig? Beleillik ez egy sorozatgyilkosról alkotott képbe? A kérdést igennel válaszolta meg. A tettesnek egyidejűleg több dologra is szüksége volt motivációra, áldozatra, tetthelyre és alkalomra. Ha bármelyik összetevő hiányzott, nem tudta végrehajtani a bűncselekményt. De az is lehetséges, hogy ez a tettes kivételesen magas intelligenciával rendelkezik. Aki nem csak arra ügyel, hogy ne hagyjon hátra nyomokat, hanem tudatosan a statisztika ellen is dolgozik. Mert a sorozatban elkövetett gyilkosságok közötti időintervallum rendszerint inkább csökkent, mint nőtt. Monika Feth

37

EPERSZEDŐ

Az áldozatok mindkét esetben fiatal lányok voltak, az egyik tizenhét, a másik húszéves. Mindketten szőkék és hosszú hajúak. Mindkettőnek levágták a haját. Mindketten nyakláncot viseltek, amit a rendőrség nem talált meg. Mindkettőt leszúrták. Mindkettőt hét késszúrással. Istenem, gondolta Melzig rémülten, hogyan képes magán uralkodni olyasvalaki, aki ennyire izgatott? Vagy nem is volt izgatott? Lehetséges, hogy egy férfi pusztán egy érzelmektől mentes rituálé alapján erőszakoljon és gyilkoljon meg egy lányt? Bertet minden tettessel szemben más érzések kerítették hatalmukba. Ezek az érzések már a kezdet kezdetétől jelen voltak. Ez a tettes félelmet keltett benne. És ez különös volt. Ezt így még soha nem tapasztalta. A helyszínen készült fényképeken mindkét halott arcáról ugyanaz az arckifejezés volt leolvasható, mint Simoné Redleff esetében. A tágra nyílt szemek ijedt csodálkozással meredtek a semmibe. Az egyik lányt Mariellának hívták, a másikat Nicole-nak. Bert fontosnak tartotta nevükön nevezni az áldozatokat. És azt is, hogy az újság cikkekben is nevükön nevezzék őket. Mert ez kiemelte az áldozatokat a névtelenségből. És emberivé tette őket. Bárki lányai, húgai, unokái, unokahúgai vagy barátnői lehettek volna. Nem úgy a tettes. Ő arctalan volt. Nem volt más, mint fenyegető árnyék, maga a mindenfelől leselkedő veszély. Eltűnt nyaklánc. Hét késszúrás. Levágott haj. Bert korábbi eseteket tanulmányozott. De nem talált ehhez hasonlót. Északnémet kollégái is megpróbálták ebbe az irányba terelni a nyomozást. Sikertelenül. Minden gyilkosság borzasztó. De a sorozatgyilkosságok mindenen túltettek. Bertnek még soha nem kellett sorozatgyilkos után nyomoznia. De tanulmányozott ilyen eseteket, és mindig remélte, hogy soha nem lesz dolga ilyesmivel. Sok gyilkosságnak volt olyan indoka, amit ha nem is méltányolt, de legalább megértett. Nyomozott féltékenységből és kapzsiságból elkövetett gyilkosságok után, felgöngyölített olyan emberöléseket, amelyeket bosszúból vagy egy másik bűntény leplezése céljából követtek el. Kéjgyilkossággal is találkozott már. De a sorozatgyilkos teljesen idegen volt számára. Nem volt képes beleképzelni magát egy ilyen ember bőrébe. Pedig éppen ezt kell tennie az elkövetkezendő hetekben. Nézőpontot kell változtatnia. Külső

Monika Feth

38

EPERSZEDŐ

szemlélőként felismerni a mintát, és belebújni a tettes bőrébe. Úgy erezni és gondolkozni, mint ő. És ezzel a módszerrel elkapni. Milyen militáns lett a gondolkodásom, töprengett magában. És miközben tovább tűnődött, világossá vált számára, hogy ez a gyilkosság meg fogja változtatni őt magát is. A legközelebbi parkolóba hajtott, és kiszállt az autóból. Egy rövid séta jót fog tenni. Közvetlenül a parkoló mögött egy erdő terült el. Besétált az árnyékba, és zakója zsebébe csúsztatta kezeit. Az avar és a közeli gazdaság illata emlékek áradatát ébresztette fel benne. Bert északon töltötte gyermekkorát. Szigorú és örömtelen gyermekkor volt, tele sötétséggel és haraggal. Soha többé nem akart oda visszatérni. Csak most vette észre, mekkora feszültség munkált benne, mióta idejött. Tenyerét ökölbe szorította. Hirtelen felocsúdva tapasztalta, hogy esik az eső, és a haja már csuromvizes. De az arcát nem az esőcseppek nedvesítették be. Hanem a könnyei. Gyorsan letörölte őket, és visszasietett a kocsijához. Ez az eset máris elkezdte megváltoztatni. Nem szeretett esőben a növények között csúszni-mászni. Bár védőruházatot viselt, a holmija mégis nedvesnek hatott. A sorok között szétszórt szalma meggátolta ugyan, hogy a nehéz, latyakos föld a csizmájára tapadjon, kezei azonban úgy néztek ki, mintha sárban áztatta volna őket. A jelek szerint a többiek sem érezték jobban magukat. Nyomott hangulat ült a társaságon. Senki nem nevetett, senki nem tréfálkozott. Nyugodtan és elmélyülten folytatták munkájukat, abban reménykedve, hogy senki nem zavarja meg őket. Ha esett az eső, a gyümölcsnek nem volt illata. Még a színe is megfakult. Az eper, gondolta Georg, bizonyára az ókori görögök napistenének kedvenc gyümölcse volt. Eső ide vagy oda, neki mindegy volt, mivel keresi meg a pénzét. Lényeg, hogy senki nem kényszerítette rá, hogy egy íróasztal mellett üljön. Olyan ember volt, aki szívesen mozgott. Mások gondolkodás közben leültek. Ő csak úgy tudott gondolkodni, ha közben járkált. A földeken járva a szél gyakran kifújta fejéből a nyomasztó gondolatokat. Az igazi munka megizzaszt. Ez volt nagyapja egyik kedvenc mondása, melyet Georg jól az emlékezetébe vésett. Az öreg efféle kijelentésekkel Monika Feth

39

EPERSZEDŐ

magyarázta meg magának és másoknak a világ működését, máskülönben nem volt bőbeszédű. Georg soha életében nem találkozott még egy ilyen hallgatag emberrel. A nagypapa szívesebben beszéltette a kezeit. És a nadrágszíját. És ha az épp nem volt kéznél, megfelelt egy bot, egy fakanál, egy ruhaakasztó vagy egy nehéz lánc is a műhelyből. Georg minden alkalommal szilárdan elhatározta, hogy nem fog sírni. És mégis minden alkalommal tehetetlen volt a könnyeivel szemben. Ettől az öreg csak még jobban feldühödött. A fájdalomnál is rosszabb volt a megaláztatás. Georg még ma is fel tudta idézni magában azt az érzést. A nagymama soha nem lépett közbe. Mindent elfogadott, amit a férje tett, mert az ő szemében a nagypapa becsületes és jóravaló ember volt. A becsületesség és a jóság pedig, így tanították a templomban, gyakran párosult keménységgel és szigorral. Ha testi fenyítésre került sor, Georgnak a pajtába kellett mennie a nagypapával. A pajta a ház mögött állt, így az utcára nem hallatszott ki semmi. Georg gyakran tette fel magának a kérdést, hogy vajon a nagymama tényleg nem tudott-e semmiről. Megpróbálta kiolvasni a szemeiből. De a nagymama megközelíthetetlen asszony volt. Mindig képes volt uralkodni magán. Az igazi munka megizzaszt. Rend a lelke mindennek. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Jótét helyébe jót várj! Amit Jancsi megtanult, János sem felejti. Az öreg egy egész lexikonra való életbölcsességet összegyűjtött. És nem csak megszokásból mondogatta őket, hanem elvárta, hogy Georg ezek alapján éljen. Ha nem így tett, nagypapa elővette a nadrágszíjat. Az alma nem esik messze a fájától. Ez fájt. – Nesze! Borzasztóan fájt. – Majd én megmutatom neked, hogy megemlegeted! A szíj szinte beleégett Georg bőrébe. – Te nem fogsz szégyent hozni ránk! Te nem! Amikor a nagypapa végzett a fenyítéssel, Georg ott maradt fekve a pajta poros homályában. Leo, a kutya, aki félve egy sarokból szemlélte az eseményeket, előmerészkedett, megnyalta Georg arcát, és leült mellé. Monika Feth

40

EPERSZEDŐ

Órákat el tudtak tölteni így egymás mellett. Senkit nem érdekelt. Senki sem jött be, hogy megnézze, mi van velük. Leót is verték és rugdosták. Mindkettőjüknek kutyaéletük volt. Caro a fürdőszobai tükörbe nézett. Mindenki azt mondta, hogy túl sovány, de neki még mindig az volt az érzése, hogy a test, amit magával vonszol, túl nehéz és formátlan. A tükörben körülbelül a derekáig látszott. Látta a sebeket és a korábbi sérülések hegeit a karjain. Szeme könnybe lábadt. Nagyon egyedül érezte magát, amikor a férfi nem volt vele. Mindennek kiszolgáltatva, különösen saját magának. – Majd én, etetlek – mondta a férfi. – Amíg szép gömbölyű és puha nem leszel. De a férfi így is szerette megérinteni. A kezei nagyok voltak, és biztonságot jelentettek Caro számára. Amikor a férfihoz bújt, úgy érezte, hogy jó kezekben van, biztonságban. Olyan vagy, mint egy gyerek – mormogta a férfi a fülébe. Mint egy gyerek. Éppen az nem akart többé lenni. Ezúttal minden tökéletesen működött. A lány leginkább egy fiatal állatra hasonlított. Csiszolatlan, merev burokkal takart szépségét egyedül ő láthatta. Apránként fedezte fel ezt a kincset, és sok időt szánt rá, hogy megismerje. A lány szeméből nem lehetett válaszokat kiolvasni. Tele voltak kérdéssel. Ő kész volt rá, hogy megválaszolja ezeket a kérdéseket. Valamikor. Ezért a lányért mindent meg fog tenni. Észre sem vette, hogy elkezdett megbékélni magával és a világgal. Nehéz folyamat volt, és tudta, hogy sokáig fog tartani. Minden lehetségessé vált. Amíg ő mellette áll. Ártatlanság. Caro egyet jelentett az ártatlansággal. Az eperszedők megint kint dolgoztak a földeken. A gazda épp a harmadik pótkocsit vitte ki az eperföldre. Az első kettőt már bőven megrakodták. Egy lány, aki alig volt idősebb nálam, teli ládát vitt előre. Bár nehézsúlyt cipelt, a lány mégis olyan könnyedén járt, mintha táncolna. Egyetlen férfi sem fordult meg utána. Pedig az ember arra számított volna, hogy mind megbámulják. Szép lány volt, még ebben a formátlan

Monika Feth

41

EPERSZEDŐ

kantáros nadrágban és a rongyos pólóban is csinos. Kendőt viselt, hogy fejét ne érje közvetlenül a nap. Néhány szőke tincs kivillant alóla. Csak egyetlen pillantást tudtam vetni rájuk, akkor láttam mindezt. Utána elhajtottam mellettük, és rá kellett kanyarodnom arra az útra, amelyik anyám házához vezetett. A malom magányosan állt a délutáni forróságban. Olyan volt, mintha valami susogó aura venné körül. Nemrég azt olvastam, hogy a régi plébániákon és malmokban sokkal gyakrabban fordulnak elő kísértetek, mint másutt. Ez megerősítette bennem azt az érzést, hogy az épületnek nagy múltja van, amiről – anyám szorgalmas kutatásai ellenére – messze nem tudtunk mindent. A nagyi autója, egy piros Charade, már ott állt a ház előtt, és látszott rajta, milyen kapkodva parkolták le. A nagyi szenvedélyesen szeretett vezetni, de a művészi színvonalú parkírozást és a hátramenetet lehetőség szerint elkerülte. Beálltam mellé, és amikor kiszálltam, Edgár és Molly fogadott, akik dorombolva dörgölőztek a lábamhoz. Mindketten követtek a házba, ahol kellemesen hűvös levegő várt rám. Nagyi a teraszon ült, a zöld napernyő árnyékában, melytől arca sápadtnak hatott. Ennek ellenére fantasztikusan nézett ki. A legtöbb ember legfeljebb hatvan évesnek nézte, pedig hetvenöt volt. Odahajolt hozzám. Én megpusziltam, és közben a számmal éreztem, milyen puha a bőre. – Ülj le, és mesélj magadról! Hogy vagy? – kérdezte, és figyelmesen a szemembe nézett. A nagyi elől semmit nem lehet eltitkolni, ezért ezt meg se próbáltam. – Attól eltekintve, hogy a bizonyítványom nem lesz valami fényes, egész jól. Nagyi türelmetlenül leintett. Nem a jegyeid érdekelnek, hanem az életed, ezt lassan megtanulhatnád! Letettem róla, hogy elmagyarázzam neki, hogy egy diáklány életében a jegyek elég nagy szerepet játszanak, és azon kezdtem töprengeni, vajon mit is mesélhetnék neki. Mi van a lakótársaiddal? – kérdezte. Nagymama a lakásavató bulinkon ismerte meg Carót és Merlét, és nyomban a szárnyai alá vette őket. Caróra rátukmált két szelet saját készítésű vajas kalácsot, Merlének pedig, aki a munkája miatt folyton fáradt volt, megparancsolta, hogy aludjon többet. Monika Feth

42

EPERSZEDŐ

– Örült jó fej a nagymamád! – mondta Merle később, Caro pedig megkérdezte, hogy nem lehetne-e megpályázni a nagyinál a másod-unoka pozíciót. – Üdvözölnek – mondtam. – Caro még mindig vagdossa a kezeit? – kérdezte nagymama a szemöldökét ráncolva. Időnként nagyon hasonlított egy lesben álló krokodilra. – Te ezt észrevetted? – kérdeztem őszinte döbbenettel. Nagymama felemelte a szemöldökét. Igaz, hogy öreg vagyok, gyermekem, de még nem vagyok szenilis. Tudom, mennyi kettő meg kettő. Tehát? Bólintottam. – Annak ellenére, hogy megint szerelmes, és igazán boldognak tűnik. Valami megint kiborította. De nem beszél róla, legalábbis velünk nem. Bátor lány – mondta nagyi. – Sajnálatos módon ritka az ilyen ember. Anyám egy tálcával a kezében jött ki a házból. Odahajolt hozzám egy pusziért, és teríteni kezdett. Hogy haladsz a könyvvel? – kérdeztem. – Egy fejezetet írtam, mióta utoljára itt voltál – mondta elégedetten mosolyogva. – Ez nem is olyan rossz, ha meggondoljuk, hogy az egész világ összeesküdött ellenem. Állandóan dolgozott itt valamilyen mester a házban. A konyhában elromlott a bojler, meg kellett javítani az esőcsatornát, a vízgyűjtő tartályban megadta magát a szivattyú, és akkor még egy kertész is jött, hogy kivágja az öreg juharfát. – A jó kertész megmenti a fákat – mondta nagymama rosszallóan. – Nem öli meg őket. – Ez menthetetlen volt – ellenkezett anyám. Egyszerű fekete lenvászon ruhát viselt konyakszínű blúzzal. Hozzá egy nyakláncot, amit még soha nem láttam tenyérnyi, leheletvékony fémkorongot, mely fonott bőrzsinórokon függött. – Goethe csak akkor tudott írni, ha teljes nyugalom vette körül – jelentette ki a nagymama. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ezt is csak azért találta ki, hogy anyám szemére vesse a korlátait. – Szegény. – Anyám rezzenéstelen arccal felvágta az epertortát. – És mielőtt megkérdeznéd – fordult a nagyihoz –, a piskótát nem én sütöttem, hanem vettem. Goethének ott volt az ő Christianéja, aki sütött és főzött rá. Nekem sajnos nincs ekkora szerencsém. – De Goethe költő volt – mondta a nagyi. Monika Feth

43

EPERSZEDŐ

– Én pedig csak krimiket írok. – Anyám a nagymama tányérjára helyezett egy szelet süteményt, és kedvesen rámosolygott. – Mégpedig nagyon jókat – siettem a segítségére. – De ezekről a krimikről biztosan nem kell majd fogalmazást írnotok az érettségin – mondta a nagyi. – A Faustról bezzeg... – Hagyd abba a csipkelődést, anya! Edd a tortádat, és élvezd a napfényt! – Eper. – Nagyi felemelte a tányért, és megvizsgálta a tortaszeletet. – Itt veszitek, helyben? Anyám bólintott. És most kérlek, ne mondd azt, hogy az eperföld tulajdonosát modern rabszolgahajcsárnak tartod! Erről már órák hosszat vitatkoztunk. Nagymama abbahagyta a veszekedést, és enni kezdett. Ez a gyilkosság – mondta az első csésze kávé után – nagyon aggaszt. Anyám bólintott, és rám nézett. Örülök neki, hogy Jette Bröhlbe költözött. Nem tetszene, ha sötétedés után még úton lenne hazafelé. Talán azt hiszi a rendőrség, hogy a gyilkos még a közelben van? Anyám vállat vont. Azt sem tudhatjuk, hogy egyáltalán itt lakik-e. A másik két gyilkosságot, ami valószínűleg szintén az ő kezéhez tapad, ÉszakNémetországban követték el. – Tehát valójában teljesen mindegy, hogy hol mászkálok sötétedés után – próbáltam tréfára fogni a dolgot. Mindketten mérgesen néztek rám. – Az ilyesmivel nem viccelődünk – korholt anyám. – A lányodból csak azért hiányzik a helyzet komolyságához illő tisztelet – csipkelődött a nagyi, mert olyan házban nőtt fel, ahol csak úgy hemzsegnek a hullák. – Hálás köszönetem! – felelte anyám csípősen. Mindkettő a szavak mestere, persze mindegyik a maga módján. Soha egyikük sem maradt még adós a válasszal. Kitűnően tudnak civakodni, de jobb, ha az ember olyankor nem kerül az útjukba. – Van valami kifogásotok ellene, ha elszaladok eperért? – kérdeztem. – Caro és Merle nagyon odavannak érte. Megígértem nekik, hogy viszek belőle. A két asszony megrázta a fejét. Titokban már köszörülték a nyelvüket, hogy tovább folytathassák a vitát.

Monika Feth

44

EPERSZEDŐ

Olyan gyönyörű nap volt, mintha egy képeskönyvből vágták volna ki, ezért elhatároztam, hogy gyalog megyek. Edgár a kocsifelhajtó végéig elkísért, majd – mint egy szfinx – ülve maradt az út közepén. A malom elég messze volt a falutól. Régen ez az épület volt a település szimbóluma. Minden hivatalos ünnepséget itt tartottak. Megfakult, régi fotók őrzik az emléküket, melyeket a polgármester anyámnak ajándékozott. A falu elhagyatottnak tűnt a délután csendjében. Éreztette velem, hogy nem itt nőttem fel, és nem tartozom ide igazán. Az öreg, majdnem süket kutya, amelyik mindig a kis templom körül somfordált, olyan mélyen aludt, hogy észre sem vette, amikor elmentem mellette. A parasztházak ablakpárkányain és lépcsőin terpeszkedő macskák nem vettek tudomást rólam. A gazdáik sem viselkedtek volna másképp, ha épp kint lettek volna az utcán. Bizalmatlanul mustrálgattak volna, arra várva, hogy én köszönjek először, azután rövid bólintással vagy mormogással viszonozták volna az üdvözlést, és végül utánam bámultak volna. Akinek az anyja olyan krimiket ír, amelyeket meg lehet nézni az RTL-en, azt nem fogadják be egykönnyen a faluközösségbe. De nem is vágytam rá. Tetszett nekem ez a falu. Szerettem az egyszerű, dísztelen portákat, a kővel kirakott utakat, az eldugott, festői zugokat, a traktorok zaját, és megszoktam a trágya, a disznók és a tyúkok szagát. Szívesen néztem a messzeségbe nyúló földeket, magamba szívtam az eper illatát, és kedveltem a falubelieket, ha mégoly zárkózottak is voltak. De csak amíg megfelelő távolságból szemlélhettem őket. Kicsinyes problémáikat már nem szívesen hallgattam volna végig. Az asszony, aki anyámhoz járt takarítani, gyakran mesélt erről. Nyilvános verekedések a rendezvényeken, fenyegetések, telefonterror. Különös dolgok történnek mostanában." Mindig ezzel a mondattal kezdett bele a mondandójába. – Különös dolgok történnek mostanában. A múltkor, amikor az Esarába mentem bevásárolni, hát kivel találkoztam? Anyám soha nem panaszkodott ezekre a beszélgetésekre. Ha nem lenne ez a nő, mondogatta mindig, hát ki kellene találni. – Ez maga az élet – mondta. – A fantázia soha nem érhet a nyomába. Senki más nem járt el a faluból a malomba. Változtak az idők. Anyám úgy élt, mint egy szigeten. Ekkor tudatosult bennem először, milyen magányos is az anyám. Monika Feth

45

EPERSZEDŐ

Az epres gazda portáján sem találkoztam egy árva lélekkel sem. A falak hosszú árnyékot vetettek. Olyan meleg volt, hogy a hajam a nyakamhoz tapadt. Megnyomtam a csengő gombját az elárusító helyiség ablaka mellett, és vártam. Kis idő múlva kinyílt az ablak. Egy hozzám hasonló korú lány hajolt ki rajta. – Igen? Nem vettem tudomást mogorvaságáról. – Két kiló epret kérek – mondtam. Négy kék, színig töltött műanyag tálat tett némán az ablakpárkányra. A háta mögött láttam, hogy a falat giccses, virágmintával díszített tapéta borítja, és megpillantottam egy régimódi, sötét színű konyhaszekrényt is. – Mennyi lesz? – kérdeztem. Még néhány év ebben a faluban, és elfelejtem, hogyan kell egész mondatokban beszélni. – Öt euró. Fizettem, az ablak bezárult, én pedig visszatértem az álmos falusi utcára. Az eperszedők nyilvánvalóan mind odakint voltak a földeken. Kirajzottak, mintha nagy, tarka madarak lennének. Ez a szó jól beleillene egy versbe. Eperszedők. Elfelejtettem magammal vinni anyám fonott kosarát, így most egymásra pakolva magam előtt egyensúlyozhattam az ingatag rakományt. A gyümölcsök frissek voltak és pirosak. Illatuk parfümként vett körül. Az öreg kutya a templom előtt időközben felébredt. Erőtlenül csapkodta a földet farka végével, és rám nézett, amikor elmentem mellette. – Szia, te! – mondtam, és úgy tűnt, meghallotta, mert halkan vonyítani kezdett. Ha nem kellett volna a tálakat cipelnem, talán megsimogattam volna csúnyácska, fekete bundáját. Valószínűleg senki nem szokta megsimogatni. Éreztem, ahogy követ a szemével, és megpróbáltam elnyomni magamban a feltörekvő bűntudatot. Hazaérve a konyhában letettem az epret, és ismét kimentem a teraszra. A kis kirándulás jót tett. Lábujjaim melegen és porosan kandikáltak ki a szandálomból. A testem mintha teleszívta volna magát napfénnyel. Hátradöntöttem a fejem, és becsuktam a szemem. Anya és nagyi befejezték a szócsatát, és békésen beszélgettek. A fák lombjai közt madarak csiviteltek. Néha odahallatszott egy birka bégetése is. Valahol messze egy traktor berregett. Monika Feth

46

EPERSZEDŐ

Caróval és Merlével elterveztük, hogy egyszer valamikor egy évre Londonba költözünk. De addig is örültem, hogy Bröhl nyugalmas városkájában élhetek, és időnként kilátogathatok ide, vidékre. Egy nagyváros zsongása pár óra erejéig csodálatosnak tűnt. De utána mindig idegesíteni kezdett. Gyakran úgy éreztem, mintha túlkésőn születtem volna. Mintha valójában egy másik évszázadban kellene élnem. Bert figyelte a feleségét, amint az a konyhában szorgoskodott. Szerette nézni, ahogy az asszony főz. Mozdulatai határozottak és gyakorlottak voltak, tele kedvességgel. A felesége nem szerette, ha Bert dicsérő szavakkal illette. Sőt, egyáltalán nem kedvelte, ha a férje őróla beszélt. Kínos volt számára, ha Bert érdeklődésének középpontjában állt. Épp tartózkodó stílusa volt az, ami annak idején a legvonzóbbá tette őt számára. Visszafogottsága, mely már-már a ridegséggel volt hasonlatos. Jéglány – így nevezte őt magában. És az volt az egyetlen vágya, hogy megtörje a jeget, mely alatt megbújt a nő. Megtörni, gondolta. Az én szavaim már akkor is erőszakról árulkodnak, ha szerelemről van szó. Sok idő eltelt, mire megolvadt a jég. És teljesen soha nem is tűnt el. A teljes egyesülés pillanata talán mindig is illúzió volt. Bert megitta a kávéját, és ismét elmerült az újság olvasásában. Reggelente épp csak átfutotta, hogy tájékozódjon a legfontosabb eseményekről. Csak esténként volt ideje alaposabban átolvasni. A gyilkosság már el is tűnt a vezércikkek közül. A nyilvánosság filceimé gyorsan elillant, és más témák kezdték foglalkoztatni az embereket. Egészen addig, amíg egy újságíró meg nem próbálta ismét felkelteni az érdeklődésüket. Nehéz időket élünk, gondolta Bert, bonyolult, zajos és felgyorsult életet. És ha az ember nem képes lépést tartani, kiesik a játékból, és mások futnak be a célegyenesbe helyette. Brokkolit vagy salátát? Bert zavartan felnézett. – Tessék? – Azt kérdeztem, hogy brokkolit vagy salátát szeretnél? – Az utóbbi időben Margó hangja gyakran szemrehányóan csengett. – Mindegy.

Monika Feth

47

EPERSZEDŐ

Kapcsolatuk kezdetén sokat beszélgettek arról, hogyan osszák fel a családban a szerepeket. Úgy döntöttek, hogy Margó otthon marad a gyerekekkel, Bert pedig megkeresi a kenyérrevalót. Margó maga választotta ezt a szereposztást. Mert nem akarta másra bízni a gyerekeket. Még az apjukra sem. De újabban egyre többször gondolkozott el azon, vajon helyesen döntött-e annak idején. Korábban egy könyvesboltban dolgozott eladóként, oda nem olyan könnyű csak úgy visszatérni. Újra kellene tanulnia mindent, és sokáig tartana, mire nagyjából belejönne. Általában kerülték a férjével, hogy komolyan szóba hozzák a témát. Mióta megszülettek a gyerekek, vagyis körülbelül tíz éve, alig jutott idejük rá, hogy úgy beszélgessenek egymással, mint azelőtt. A fáradtság, a kimerültség és az idegesség beléjük fojtotta a szót. Gyakran elaludtak a tv előtt, vagy a könyv fölött, amit éppen olvastak. – Akkor saláta lesz – mondta Margó. – Az gyorsabban kész van. – Segítsek? – kérdezte Bert. – Nem szükséges. De mesélhetnél az új esetedről. Az majd szórakoztat. Bert félretette az újságot, elgondolkodott, aztán mesélni kezdett. Minden kínálkozó alkalmat megragadott arra, hogy megvitathassa az eseteit Margóval. Felesége mindig jól tudott kérdezni. Olyan kérdéseket tett fel, amelyek csak egy kívülállónak juthatnak eszébe. Gyakran előfordult, hogy Margó kérdései kihozták Bertet a sodrából, de csaknem ugyanilyen gyakran bizonyultak hasznosnak, mivel arra kényszerítették a férfit, hogy átgondolja az álláspontját, és más szemszögből közelítsen meg egy problémát. És időnként egy-egy ilyen beszélgetést követően világosabban látott, mint előtte. Mesélt Simoné Redleffről és az Észak-Németországi lányokról. Megint mindent maga előtt látott. A fiatal lányok halott arcát. A helyszíneket, ahol a holttestekre bukkantak. A lányokról készült fényképeket, amelyeken még boldogok voltak és mosolyogtak. Minden fotó ki volt függesztve az irodájában a parafa táblára. Borzasztó – ismételgette Margó. Bert legszívesebben odament volna a feleségéhez, átölelte volna, és elfelejtette volna, hogy léteznek emberek, akik megölnek más embereket. Szerette volna megcsókolni, mint az első alkalommal, és azt hinni, hogy a Föld megszűnt forogni. Ehelyett folytatta elbeszélését. Lehetett olyasvalaki, akit a lány ismert? – kérdezte Margó, miután Bert befejezte a mondanivalóját. Monika Feth

48

EPERSZEDŐ

Aligha. Minden gyanús személy alibijét megvizsgáltuk. – Tehát abból indulsz ki, hogy egy idegen volt a tettes? Bert bólintott. – És ő követhette el az Észak-Németországi gyilkosságokat is? – Az esetek hasonlatosságából ítélve – igen. – Biztos vagyok benne, hogy nem Észak-Németországban él, és nem is itt. – Hogyhogy? – Ez túl veszélyes lenne a számára. Óvakodna attól, hogy a szomszédságában kövessen el gyilkosságot. – Egy sorozatgyilkossal van dolgunk, Margó. – Akit az ösztönei hajtanak. Tudom. – Margó bal kezében egy salátalevéllel, jobb kezében pedig egy hámozókéssel hadonászott a levegőben. – De nem gondolod, hogy hiba lenne alábecsülni a gyilkost? – Nem becsülöm alá. – A sorozatgyilkosok gyakran valósággal fenomenális intelligenciával bírnak. A történelem számos példával támasztotta már alá ezt a tényt. – Lehetséges – csak hangosan gondolkozom –, hogy a közvetlen szomszédságában követte el a gyilkosságot, és szándékosan hagyott nyomokat. – Szándékosan? – Hogy összezavarjon minket. Hiszen kézenfekvő dolog azt feltételezni, hogy nem követne el gyilkosságot a közvetlen környezetében. És ha ezt a feltételezést... – Nem tudod beleképzelni magad a helyzetébe, Bert. – De kénytelen vagyok! Nem elég úgy gondolkodnom, mint ő, úgyis kell éreznem. Mert nem hagyatkozhatok arra, hogy előbb-utóbb elkövet egy hibát, és magától belesétál a csapdámba. – Úgy beszélsz, mint egy vadorzó azokban az érzelgős filmekben, amiket folyton ismételgetnek a tv-ben. Bert felnevetett. – Néha úgy is érzem magam – mondta, azzal felállt, odament a feleségéhez, és átölelte. Margó bőre puha volt és meleg, és egy apró darab répa tapadt az állára. Bert egy finom mozdulattal lekapta onnan. – Nem segíthetnék mégis valamiben? Az asszony ráemelte a tekintetét. Majdnem pont úgy, mint régen. Majdnem. Mert ezúttal ahelyett, hogy megcsókolta volna a férfit, vagy arra várt volna, hogy a férfi csókolja meg őt, Bert kezébe nyomta a kést, és elé

Monika Feth

49

EPERSZEDŐ

tolta a répákat. – Szép kis hosszúkás darabokra kellene vágni. A salátához kell. Meg tudod csinálni? – Nyugodtan kinevethetsz. – Bert örült, hogy elfoglalhatja magát valamivel. Épp eleget tépelődött. Elhatározta, hogy evés után a gyerekekkel fog játszani. Utána pedig megpróbál egy kicsit olvasni. Még az is lehet, hogy sikerül egy kis időre elfelejtenie, hogy a rendőrségnél dolgozik.

Monika Feth

50

EPERSZEDŐ

5. AMIKOR MEGCSÖRRENT A TELEFON, Imke Thalheim ingerülten húzta el a szája szélét. A lehető legrosszabbkor jött a hívás, de képtelen volt figyelmen kívül hagyni. Mióta Jette már nem lakott otthon, Inge még a puszta gondolatától is rettegett annak, hogy a lánya ne tudja elérni, ha bajba kerül. Már többször is gondolt arra, hogy felvesz egy titkárnőt, vagy – ami még jobb lenne – egy titkárt. De azután mindig visszariadt az ötlettől, mert el sem tudta képzelni, hogy egy idegen ember tartózkodjon a házában. Még Bergerhausennéhez, a takarítónőhöz sem sikerült igazán hozzászoknia. Mindig összekavarodtak a gondolatai, amikor meghallotta, hogy az asszony a szomszédos szobákban tesz-vesz. És énekel. Bergerhausenné előszeretettel énekelt opera- és operett áriákat. Hihetetlenül sokat ismert, és fejből tudta a szövegüket is. Miután Imke több alkalommal is elbeszélgetett vele erről, végül Bergerhausenné hajlandóságot mutatott arra, hogy legalább az előadások hangerejéből visszavegyen. Annak ellenére, hogy ez az éneklés élvezetét jelentősen behatárolta – hangsúlyozta a takarítónő minden adandó alkalommal. Imke elmentette a szöveget, amin dolgozott, és felemelte a kagylót. – Thalheim. – Itt Lilo Kahnweiler beszél. Üdvözlöm, Frau Thalheim. A Rellinghauseni városi könyvtár igazgatója vagyok, és szeretném meghívni önt egy író-olvasó találkozóra. Minden évben megrendezzük az Irodalom Hetét, és ebből az alkalomból... – Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, Frau... – Kahnweiler. – ...Frau Kahnweiler. Az író-olvasótalálkozóim szervezését nem én végzem. Kérem, hívja fel az ügynökömet! Ő biztosan segít majd. Az igazgatónő makacs volt, és nem adta fel olyan könnyen. Ha már egyszer úgyis beszélnek, erősködött, Imke igazán válaszolhatna néhány kérdésére, hogy ne kelljen hosszadalmas egyeztetésekbe bonyolódnia az ügynökkel. A beszélgetés semmi jóval nem kecsegtetett. Végül Imke – nem éppen udvariasan – véget vetett a huzavonának, és egy nagy sóhajtással ismét a számítógép felé fordult. A könyvkiadó mindenkit, aki bármit is akart Imkétől, az ügynökéhez küldött. De mindig akadtak olyanok, akik ezt az útvonalat el akarták Monika Feth

51

EPERSZEDŐ

kerülni vagy le akarták rövidíteni. Imke számára rejtély volt, hogyan jutottak hozzá ezek az emberek az ő telefonszámához. A dicsőségnek ára van – gépelte le, és úgy bámult rá a mondatra, mintha azt várná tőle, hogy az választ adjon az élet minden kérdésére. Milyen sokáig vágyott rá, hogy híres legyen. És azután hirtelen valóra vált az álma. Az első olyan könyv hozta meg a sikert, amelyet minden irodalmi ambíció nélkül, puszta szórakozásból írt meg. És eljő a nap. Egy pszicho krimi, amely remek kritikát kapott. Egy csapásra ismertté vált a neve. A határidőnaplója betelt. Íróolvasótalálkozók. Kerekasztal-beszélgetések. Interjúk. Rádióműsorok. Beszélgető show-k. Imke Thalheim. A saját neve egyszerre úgy csengett, mintha egy idegené lenne. Olyan érzése volt, mintha ő maga csupán látogató lenne a saját testében. Nem őróla beszéltek. Arról a személyről beszéltek, aki az ő nevét viselte. A bestseller-szerzőről, akivel legbelül képtelen volt lépést tartani. Mert ő most is ugyanaz az Imke Thalheim volt, aki minden reggel fegyelmezetten írta tele egyik oldalt a másik után, délben megfőzött a lányának, délutánonként elintézte a papírmunkát és a kertet, estefelé bevásárolt, mosott, vasalt, takarított, és olykor még arra is jutott ideje, hogy olvasson néhány oldalt. Mindez mostanra megváltozott. És időközben ő maga is megváltozott. Az ügynöke legjobb tudása szerint igyekezett átvenni tőle a népszerűséggel járó szerveznivalókat. Bergerhausenné már jó ideje nem csupán takarítani járt hozzá. Gyakorlatilag ő vezette a háztartást – főzött, vasalt, bevásárolt, kigazolta a kertet, megcsinált mindent, amire szükség volt. Imke Thalheimnak már csak egy dolga maradt – az írás. És éppen ettől borult ki teljesen. Képtelen volt arra, hogy gombnyomásra gyártson történeteket. Szüksége volt a mindennapokra, arra, hogy időnként félbe kelljen szakítania az írást. Hogy újra fel tudjon töltődni. Mégis honnan máshonnan meríthetné az ötleteit, mint a hétköznapi életből? A zavaró telefonhívásokat nem esett nehezére nélkülözni. De minden mást igen. Különösen Jettét. A ház olyan nagy volt. Olyan üres. És néma. A macskák mindezen mit sem változtattak. Talán egy kutya javított volna a helyzeten, de Imke túl

Monika Feth

52

EPERSZEDŐ

gyakran volt távol. Nem várhatta el egy kutyától, hogy annyi időt egyedül töltsön. Kitörölte a mondatot, amely nem illett bele a kéziratba, kényelmesen elhelyezkedett a székben, és írni kezdett. A lány holttestét egy kis erdőben találta meg egy idős házaspár, akik épp a kutyájukat sétáltatták. Az asszony sírva fakadt. A férfi elővette a mobiltelefonját, értesítette a rendőrséget, és hívott egy mentőautót is. Imke megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Végre lendületet kapott a történet. Most már csak óvatosan tovább kell tapogatóznia, vigyázva, hogy el ne veszítse a fonalat. – Ó! – a lány a férfira nézett és elmosolyodott. – Sajnálom. – Semmi baj. – A férfi kitért előle, és továbbment az eperpalánták közötti keskeny ösvényen. Az, hogy egyik-másik munkás ezen a szűk helyen elállta az útját, nem okozott számára problémát. Csak időnként az volt az érzése, hogy szándékosan teszik. Nem tetszett neki, ahogy a lányok megbámulták. Olyan... kihívóan. Teljesen szemérmetlenül. Pillantásaik, mint egy-egy csók, mindegyik tele ígérettel. A többi férfinak vajon nem tűnt ez fel? Hogyan voltak képesek a többiek ezekkel a lányokkal együtt szórakozni és enyelegni, miközben azok kezdettől fogva csak egy dolgot akartak? Akivel elbuksz, azzal fogsz felállni is. Georg nem értette ezt a mondatot. Nagymama lehajtotta a fejét, és csak a belső hangokra figyelt. Egyszerre nagyon törékenynek látszott. Georg az asztal alatt nagymama kezét kereste, de az asszony hirtelen visszahúzta azt. Mintha a fiú gyengéd érintése áramütésként érte volna. – Te ugye nem leszel olyan, mint az anyád, hallod-e? Ekkor értette csak meg. Az anyja elbukott. És fekve maradt. Egyedül. Amíg kilenc hónappal később Georg a világra nem jött. Hirtelen elöntötte a forróság. A vér a füleibe szökött. Mélyen szégyellte magát, anélkül hogy tudta volna, miért. Amit Jancsi megtanult... Legszívesebben befogta volna a fülét. Vagy kirohant volna a szobából. Nem akarta hallani ezt a történetet. Nem így. Nem most. De erre a nagypapa nem volt tekintettel. Addig hajtogatta a magáét, míg dühbe nem gurult. Csak úgy záporoztak a szemrehányások. Már nem kellett sok hozzá, hogy előhúzza a nadrágszíjat, és ellássa Georg baját. Monika Feth

53

EPERSZEDŐ

Az anya megszülte gyermekét, majd a következő napon fogta magát, és elment. Egyszerűen elment. A gyerek nélkül. Őnélküle. – Ribanc... szemét... kurva... nem a mi lányunk többé! Csak jóval később, a nagypapa halála után tért vissza az anya. Magával hozta a férjét, egy beteges férfit, aki egész álló nap a konyhában vedelt. Mindig melegítőalsót viselt, és hozzá szürke, bordázott trikót. A jobb felkarján volt egy tetoválása, vörös rózsát ábrázolt, amint felfut egy keresztre. És nagyon rosszak voltak a fogai. Evés közben folyton a fogai közé szorultak az ételmaradékok, melyeket azután gyufaszállal vagy hosszú, nikotintól sárgálló körmeivel szedegetett ki. Nem a nagymama házában laktak. Béreltek egy lakást. – Belém is szorult még büszkeség – mondogatta az anyja. Nappal egy biztosítónál dolgozott. Esténként adminisztratív munkát vállalt otthonra. Georg mostohaapja portásként helyezkedett el egy gyárban. Hamarosan azonban fejébe szállt a dicsőség. Másképp kezdett beszélni, és a mozdulatai is megváltoztak. Egyszeriben ő lett az úr a házban. Egyik napról a másikra parancsokat kezdett osztogatni. Úgy tett, mintha egyedül neki lett volna esze a családban. Georg már nem is figyelt rá. Réges-rég megtanulta, hogyan kell kikapcsolni. Eleinte még gyakran tűnődött azon, vajon miért épp ezt a férfit választotta az anyja, de később eljött egy pont, amikor már ez sem érdekelte. Felnőtté vált, és csak egyetlen gondolat foglalkoztatta – amilyen gyorsan csak lehet, el akart szakadni a családjától. Amikor Georg az emlékei közül visszatért a valóságba, észrevette, hogy a legtöbben már elmentek ebédelni. Telerakta még az előtte heverő ládát, elvitte az utánfutóig, és elment a mosdóba. Teljesen egyedül volt a helyiségben, ami egyébként ritkán fordult elő. Többnyire végig kellett hallgatnia a többiek idióta vicceit, miközben érezte a savanyú izzadságszagot, ami belőlük áradt. El kellett viselnie, hogy hangosan böfögnek és szellentenek, amit a többség a férfiasság jelének tekintett. Az ebédlőt megtöltötte a beáramló tömeg keltette zaj. Georg kikérte az ebédjét: spenótot burgonyapürével és tükörtojással. A kiadóablaknál álló nő megint dupla adagot adott neki. Egy kacsintás kíséretében Georg elé

Monika Feth

54

EPERSZEDŐ

tolta a tányért. Hatvanéves lehetett, és a legkevésbé sem hasonlított Georg nagymamájára. – Köszönöm – mondta Georg, és rámosolygott az asszonyra. Ez elég volt ahhoz, hogy a nő elvörösödjön. Nők, gondolta Georg, miközben egy olyan asztalt keresett, ahol egyedül lehet. Mindegy, hány évesek, mind egyformák. Anyám otthagyta nálam az új regénye első fejezetét. Csak felugrott egy percre, ahogy szokta, amikor épp arra jár. Kávéztunk és csevegtünk egy kicsit, közben megettük a süteményt, amit hozott. Két óra sem telt el, és már indult is. Ilyenkor mindig az volt az érzésem, hogy nem érzi jól magát a lakásunkban. Nem azért, mert nem tetszett neki, hanem azért, mert ez volt az új otthonom. – Átolvasnád? – kérdezte, miközben előhúzott táskájából egy narancsszínű mappát. – Persze. Még ma este. Úgysem volt mára programom – mondtam, azzal elvettem a mappát, és a tányérom mellé raktam. Ebben a pillanatban Caro lépett be a konyhába. – Könyvmolyeleség? – kérdezte. – Én is belenézhetek, ha Jette elolvasta? – Caro rövidre nyírta a haját, még rövidebbre, mint máskor, és ahogy ott állt előttünk filigrán és törékeny alkatával, úgy nézett ki, mint egy gyerek. Anyám bólintott. Nagyon kedvelte Carót, még jobban, mint Merlét, aminek valószínűleg az volt az oka, hogy Caro rövid, sötét hajával a megtévesztésig hasonlított rá. De talán valamiféle belső rokonság is volt köztük. Gyakran eszembe jutott, hogy anyám régebben olyan lehetett, mint Caro. – De csak akkor, ha utána elmondod róla a véleményedet – mondta, és kezet nyújtott Carónak. – Megígéred? Caro megrázta anyám kezét. – Megígérem. Anyám hazament. Én meg fogtam a kéziratát, bevonultam vele a szobámba, bekapcsoltam a rádiót, rádobtam magam az ágyra, magamhoz vettem egy tollat és egy jegyzettömböt, és hosszasan szemléltem a fedőlapot. Gyilkosság a természet lágy ölén. Ez még nem a végleges cím volt, csak munkacím, ami olykor többször is megváltozott, mire a könyv elkészült.

Monika Feth

55

EPERSZEDŐ

Jó. Kíváncsivá tesz – írtam le a papírra. Anyám szerette, ha megjelöltem azokat a részeket, amelyek tetszettek. De azt is elvárta, hogy tegyek javaslatot azoknak a szakaszoknak a javítására, amelyeket nem tartottam jónak. Merle és Caro irigykedtek rám, amiért én is részt vehettem anyám könyveinek elkészítésében. Számomra mindez már réges-rég nem volt különleges dolog. Sőt, néha le kellett állítanom anyámat, mielőtt még mindent odahozott volna hozzám, amit csak papírra vetett. Minden mondatban felismertem a lényét. A nézeteit. A reményeit és a félelmeit. De saját magamat is felismertem. Egyik szereplőjét az én gondolataimmal ruházta fel, tehát megteremtette az ikertestvéremet, igaz, csak papíron. Ezekben a pillanatokban úgy éreztem, nem könnyű egy író lányának lenni. Olyankor mindig olyan anyára vágytam, amilyen a többieknek van. Akivel elbeszélgethettem volna anélkül, hogy attól tartanék, nem sokkal később majd mindent, amit elmondtam neki, beépít a legújabb regényébe. Egyszer olvastam valahol, hogy ha az alkotásaik alapanyagáról van szó, a művészek teljesen gátlástalanok. Fájt, hogy ez alól anyám sem kivétel. Kopogást hallottam, és kisvártatva Caro dugta be a fejét a szobámba. – Bejöhetek? Félretettem a kéziratot, és felültem. – Ha muszáj. Caro nem vágott vissza, ami szokatlan volt tőle. Lepakolta a fotelről az egész heti szennyesemet, leült velem szemben, és az ujjaival kezdett játszani. – Volt már olyan pasid, aki nem akart tőled semmit? – kérdezte. Az agyam zakatolni kezdett. Ilyesmit biztosan nem ok nélkül kérdez tőlem. Jobban szemügyre vettem. Bár kánikula volt, ő mégis hosszú ujjú pólót viselt. Mint mindig, amikor el akarta rejteni a karjait. – Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza. – Egyáltalán semmit? Bólintott. Azon gondolkodtam, mit is mondhatnék, de ő megelőzött. – Tulajdonképpen még azt is megtiltotta nekem, hogy beszéljek róla. – Mit csinált? Caro erre rögtön mentegetni kezdte a fiút. – Megvan rá az oka, amit én el is fogadok, még ha nem is tudom, mi az. Hiszen én magam is sok disznóságot átéltem, hogyan törhetnék akkor pálcát mások fölött? Monika Feth

56

EPERSZEDŐ

– Ugyan már! Egyetlen férfinak sincs joga hozzá, hogy megtiltson neked valamit, Caro. Caro habozott. – Nem is igazán volt az tiltás. Csak arra kért, hogy senkinek se meséljek kettőnkről. Azt mondta, először biztosnak kell lennünk benne. – Biztosnak? Miben? – Abban, hogy tényleg szeretjük egymást. – Caro hirtelenjében egészen felélénkült. Sápadt arca kipirult, szemei csillogni kezdtek. – Azt hiszem, ugyanolyan szar volt eddig az élete, mint az enyém. Nem bír ki több csalódást. Ezért próbálja bebiztosítani magát. – És hogy képzeli el ezt? – Úgy, hogy várunk. – Vártok? Mire? Caro lehajtotta a fejét, és szinte már csak suttogott. – Nem érint meg. Nem is csókol meg. Úgy értem, nem igazán. Úgy csókol meg, mintha a húga lennék. – De hiszen a múltkor egyszer már itt is aludt! Caro az ujjait ropogtatta. Mintha áramütés érte volna. – Itt aludt, vagy nem? – Igen. De nem érintett meg. – Caro előrehajolt, és tanácstalan arcomat fürkészte. – Gondolod, hogy homokos? – Honnan tudhatnám, Caro? Még soha életemben nem láttam. Még a nevét sem tudom. – Én sem. – Caro szemei ekkor megteltek könnyel. – Nem tudod, hogy...– már semmit sem értettem. Miféle kapcsolat volt ez, amelyben mindennek titokban kellett maradnia? – És ő? Ő sem tudja a te neved? – Ostoba kérdés! – Caro megtörölte a szemét, és elvigyorodott. – Naná, hogy már az első randin kikotyogtam. – És mégis... hogy szólítod? Caro elnézett mellettem. – Mindennap új nevet találok ki a számára. Ez afféle játék. Bár nem tudom, ő mit tart ebben olyan izgalmasnak. Lehet, hogy úgy van, mint a Pancimanci című mesében – amint sikerül kitalálnom az igazi nevét, azzal kiérdemlem a szerelmét – mondta, és megeresztett egy félmosolyt. Felálltam, mellé telepedtem, és megfogtam a kezét. – Adhatok egy tanácsot, Caro? Megvonta a vállát, és igyekezett kerülni a tekintetemet. Monika Feth

57

EPERSZEDŐ

– Tartsd magad távol tőle! Furcsa érzésem van. Caro lassan felemelkedett, és vékonyka teste elveszetten álldogált a szobámban. – Már nem megy – suttogta. – Menthetetlenül belészerettem. – Mindhalálig? – kérdeztem nevetve, hogy őt is jobb kedvre derítsem, de nem nevetett velem. – Míg a halál el nem választ – mondta nyugodtan. És azután valami egészen különös dolgot tett. Két keze közé fogta az arcomat, és lenyomott két puszit. – Köszönöm, hogy a barátom vagy, Jette. Ezt már régóta el szerettem volna mondani. Az ajtóból még egyszer visszaintett. Visszafeküdtem az ágyra, hogy tovább olvassam anyám kéziratát. Majd később gondolkodom még Caróról és különös hódolójáról, ha már beszéltem anyámmal telefonon. Azután este majd megint beszélek Caróval is. Nehogy megint falakat húzzon fel maga köré a kisebbségi komplexusaiból. Kezembe vettem a tollat, és odaírtam egy megjegyzést az első oldal margójára. Azután még egyet és még egyet. Caro meggyújtotta a gyertyákat a fürdőkád szélén. Igaz, hogy kicsit még túl világos volt a gyertyagyújtáshoz, mégis szép látványt nyújtottak. Hat euró húsz centet adott ki a fürdőolajért. Pedig a csőd szélén állt. A hab sercegett, amikor Caro beszállt a kádba. Egyszer látott egy filmet Kleopátráról. Különösen a fürdőbeli jelenetek ragadták meg a fantáziáját. Tiszta luxus. És minden ujjára jutott egy szolgálónő. Mosdatták, bekenték a bőrét, parfümöt permeteztek rá, és felöltöztették. Fürdővizének összetevőit mindig Kleopátra hangulatának megfelelően állították össze. Vajon tényleg szamártejben fürdött? A hab csiklandozta Caro bőrét, és hidegnek tűnt. Alatta a víz kék volt, és olyan forró, hogy Caro egy pillanatra libabőrös lett. Lassan beleereszkedett a vízbe, és lehunyta a szemeit. Mindezt csak a férfi kedvéért tette. Neki akart tetszeni. Különösen ma este. Nem vártak már épp eleget? Nem jött el végre az ideje egy igazi csóknak? Egy igazi érintésnek? Elképzelte, amint a férfi kezei végigsiklanak a bőrén. Jobb volt, mint bármi, amit valaha átélt.

Monika Feth

58

EPERSZEDŐ

Őmiatta vágta le a haját is. Az ő kedvéért akarta fürdés után kilakkozni a körmeit. Pedig túl rövidek voltak hozzá. Még mindig nem szokott le a körömrágásról. – Csak neked – suttogta. – Neked, neked, neked. Vajon milyen nevet adjon neki ma este? Ezen még nem is gondolkozott. – Kedvesem – suttogta. – Szerelmem. Egyetlenem. Magában elmosolyodott. Korábban az efféle szavakat giccsesnek tartotta. A régi költők írtak így. De manapság ki használja ezeket a kifejezéseket? Régebben. Akkoriban. Mindez messze, messze volt, a múltban. Caro nem akart többé visszanézni. Csak előre. És örülni. A közös életüknek. Ami ma este veszi kezdetét.

Monika Feth

59

EPERSZEDŐ

6. AMIKOR KINYITOTTAM AZ AJTÓT, Merle állt előttem. Már az első pillanatban láttam, hogy valami nincs rendben. – Mi történt? – kérdeztem, és a sarokba hajítottam a táskámat. Előző nap elkísértem anyámat egy interjúra, utána végigbeszélgettük az estét, és az éjszakát is a malomban töltöttem. Későn reggeliztem, és csak két matekórára mentem be, mert az első négy óránk elmaradt. A WDR készített egy riportot Imke Thalheim bestsellerszerzővel, amelyben nagy hangsúlyt kapott az írónő magánélete. És anyám magánélete ebben az időben elsősorban a barátját, Tilót jelentette, no meg engem. Utálom az olyan szerepléseket, ahol nem vagyok más, csak egy dekoráció a híres anyám mellett. Viszont a két operatőr közül az egyik olyan szenzációs volt, hogy szívesen eltöltöttem volna még ott egy-két órát, csak hogy tovább nézzen engem a kameráján keresztül. Pimasz, nagyképű, de egyúttal kedves mosolya teljesen magával ragadott. Mivel későn értünk haza, anyám rábeszélt, hogy töltsem nála az éjszakát, és az egész felhajtást zárjuk le egy kellemes reggelivel. A reggeli azonban nem volt igazán kellemes. Anyám és Tilo korán kelők. Hajnalok hajnalán kipattan a szemük, és kiugranak az ágyból. Ezzel szemben én morcos vagyok reggelente, és kihívás számomra, ha tíz előtt kell felkelnem. Tilo újságot olvasott, anyám pedig beszélgetni akart velem, miközben nekem nem volt más vágyam, mint hogy békén hagyjanak, legalább addig, amíg magamhoz térek. Van egy dolog, amit végképp nem tudok elviselni reggelente – ha anyám kéziratairól, kell beszélgetni. Pedig úgy tűnt, épp ez jár a fejében. Mire végre elindultam, már mindkettőnknek elege volt a kettesben, illetve hármasban eltöltött kellemes reggeliből. A suliban sikerült még összeszednem egy karót matekból, és azzal vigasztaltam magam, hogy ennél rosszabb már nem lehet. – Caro nincs itt – mondta Merle. Levettem a cipőmet, és kimentem a konyhába, hogy hozzak magamnak valami innivalót. – Igen. És? – Nem töltötte itthon az éjszakát. Az ágyneműje érintetlen. – Te nyomozónak születtél, Merle! Ehhez még érettségi sem kell. Monika Feth

60

EPERSZEDŐ

– Nagyon vicces! – Merle lehalkította a hangját, mintha egy idegen állna az előszobában, és kihallgatná a beszélgetésünket. – Most komolyan – neked mondta, hogy nem jön haza éjszakára? – Nem. Biztosan egyszerűen így alakult. – Az utolsó beszélgetésünkre gondoltam. Lehet, hogy Caro végre kicsalogatta a gátlásos barátját a búvóhelyéről? – Nem voltak nála az iskolai holmijai, amikor elment. – Most már fejezd be, Merle! Hisz te is tudod, hogy Caro jóformán nem is látta még az iskolát belülről – mondtam, és bekapcsoltam a kávéfőzőt. – Kérsz egy kapucsínót? – Inkább egy eszpresszót. – Merle leült az asztalhoz, felhúzta a lábát a székre, és a térdére tette az állát. A lakásban télen-nyáron előszeretettel viselt olyan zoknikat, amelyeket saját maga kötött. Nagyon gyakorlatias és okos ember benyomását keltette. – Eljössz velem ma este moziba? – kérdeztem. Merle megrázta a fejét. – Ebben a hónapban sajnos már nem engedhetem meg magamnak. – És ha meghívlak? – Akkor szívesen. – Merlénél soha nem lehetett tudni, hogyan fog reagálni. Általában elég érzékeny volt, ha pénzről volt szó. Inkább fogadta el Carótól, mint tőlem. Caro pénze tiszta volt. Az enyém, ami tulajdonképpen az anyám pénze volt, bűzlött a társadalmi igazságtalanságtól. Merlének az volt a véleménye, hogy a gazdagságnak egyáltalán nem volna szabad léteznie. Kivéve, ha mindenki gazdag lenne. Hiába omlott össze egyik szocialista rendszer a másik után, Merle megrögzött antikapitalista maradt. Csodáltam érte. Mert következetes volt, és nem csak a nézeteiben, hanem a gyakorlatban is. Radikális állatvédőként fél lábbal mindig a börtönben volt. Folyton felhozott a lakásba olyan embereket, akik nálunk rejtőztek el, amíg biztonságosabb menedéket nem találtak. A pincében szórólapok álltak halomban szétosztásra várva, és az állatvédők tüntetései előtt Merle hosszú éjszakákat töltött hasonló gondolkodású barátaival a konyha padlóján ülve azzal, hogy transzparenseket készítsenek. Reggelente gyakran olyan alakokkal ültünk asztalhoz, akiket sem Caro, sem én nem láttunk soha azelőtt. Ott ragadtak valamelyik összejövetelről, a mi kenyerünket és sajtunkat ették, és a mi kávénkat itták.

Monika Feth

61

EPERSZEDŐ

És most épp Merle aggodalmaskodott féltő anya módjára azon, hogy Caro nem aludt otthon. – Nem tudom... – mondta. – Furcsa érzésem van. Ez is jellemző volt Merlére. Időnként különös megérzései voltak, melyek utólag indokoltnak bizonyultak. Néha az is előfordult, hogy valóra vált, amit álmodott. Az ilyen dolgaival alaposan ránk tudott ijeszteni. Amikor ránk vetette azt a különleges, töprengő tekintetét, nyomban félni kezdtünk, hogy mindjárt elmesél egy efféle álmot. – Hogyhogy furcsa érzésed? – Kérdeztem. – Mintha... Mindenesetre sokkal jobban érezném magam, ha Caro most megjelenne az ajtóban. – Merle kiitta a kávéját, és hirtelen felpattant. – Ne is törődj vele! Lehet, hogy csak egy kicsit le vagyok merülve. – Az órára nézett. – Indulnom kell. Megígértem Claudiónak, hogy ma bevállalok még egy műszakot. Merle újabban annyi műszakot vállalt, hogy Caróval már azt feltételeztük, hogy Merle kapcsolata Claudióval immáron hivatalos. Claudio így, Claudio úgy. Folyton ezt a nevet csiripelte, és amikor a múltkor valaki virágcsokrot küldött neki, gyorsan kihalászta belőle a kártyát, nehogy elolvassuk. A gond csak az volt, hogy Claudiónak már volt egy jegyese Szicíliában, és szerelmi ügyekben Merle régimódi nézeteket vallott. Néhány perccel később a bejárati ajtó becsapódott Merle mögött, és hallottam, amint lerohan a lépcsőn. Utána csend volt. Kellemetlenül nagy csend. A szobámban teljes hangerőre állítottam a CD-lejátszót. Utána levettem a polcról a The Importance of Being Earnest című könyvet, és leültem az íróasztalhoz, hogy felkészüljek az angol dolgozatra. Kisvártatva teljesen elmerültem Oscar Wilde világában, és megfeledkeztem Merléről és az ő furcsa érzéséről. – Köszönöm, hogy szakított rám egy kis időt. Tudom, hogy nagyon elfoglalt, ezért különösen értékelem a türelmét. Imke Thalheim helyet foglalt. A férfi a másik széken helyezkedett el, és látogatóját figyelte, aki jegyzettömböt halászott elő a táskájából, és egy rugós mappát, amiből egy ezüst, nyilvánvalóan méregdrága golyóstollat húzott elő. Jól forog a nyelve, gondolta a férfi. Épp ahogy elképzelte. Ami azonban meglepte, az a nő szépsége volt. Újságban látott már fotókat róla, de egyik

Monika Feth

62

EPERSZEDŐ

sem volt előnyös. Uralkodnia kellett magán, hogy ne bámulja a nőt túlzottan feltűnően. Az írónő anyagot gyűjtött egy könyvhöz, amin épp dolgozott. De ezt nem ő mesélte el. A férfi a főnökétől értesült róla. – Thalheimnak nagyon jó kapcsolatai vannak, egészen magas körökben is, Melzig. Azt hiszem, ennél többet nem kell mondanom. Legyen előzékeny és sármos, adjon elő egy kis show-műsort! Tudja, mire gondolok... Bertnek jobban tetszett volna, ha Imke Thalheim közvetlenül keresi fel, és nem a főnökén keresztül vezető kerülőutat részesíti előnyben. Hányingere volt ettől a kéz kezet mos golfklub-mentalitástól. – Parancsol egy kávét? Vagy inkább teát? – Gyorsan túl akart lenni a dolgon. Ha az kell, ő eljátssza a sármos férfit vagy a showmant. Arra még képes volt, hogy megpróbáljon bevágódni a nőnél, pusztán a pénze és a kapcsolatai miatt. – Egy kávé jólesne. – Tejet? Cukrot? – Valószínűleg édesítőszert fog kérni, gondolta Bert. Fogadni, mert volna rá. Akinek ilyen alakja van... – Cukrot kérek. Bert vett két kávét a folyosón álló automatából, egyet cukorral, egyet tejjel. Általában kilencvenszázalékos biztonsággal tippelt. Rendőrként hozzá volt szokva, hogy az első benyomások alapján értékelje az embereket. A jó és biztos szem felbecsülhetetlen értéket képvisel. Bert életében voltak olyan helyzetek, amikor csak egyszer volt ideje megnézni valamit. Egy ideig némán iszogatták a kávéjukat, és egymást fürkészték a műanyag poharak mögül. Ő is méreget engem, gondolta Bert. Talán épp azt fontolgatja, vajon alkalmas vagyok-e regényhősnek. Ettől kellemetlenül kezdte érezni magát. Mi van akkor, ha ez a nő képes belelátni a gondolataiba? – Nos – kezdte Bert, miközben hátradőlt és keresztbe tette a lábát –, mire kíváncsi? A könyv, amin Imke Thalheim dolgozott, egy kéjgyilkosról szólt. Épp egy kéjgyilkosról. Az írónő sok kérdést tett fel Simoné Redleff meggyilkolásával kapcsolatban. És teljesen magától értetődően összekapcsolta ezt a gyilkosságot az Észak-Németországi halálesetekkel.

Monika Feth

63

EPERSZEDŐ

– A jelenleg folyó nyomozásról nem beszélhetek – mondta Bert. – Remélem, megérti. A nő bólintott. – Az is nagy segítség lenne, ha korábbi, már lezárt ügyekről mesélne – felelte. – Ami leginkább érdekelne, az egy kéjgyilkos személyisége. Természetesen tudom, hogy nem szabad általánosítani. De...– ekkor egy mosoly futott át az arcán bizonyára már sejti – valójában legszívesebben mindent megkérdeznék. Imke nyíltsága lefegyverezte a nyomozót. Bert arra gondolt, talán legjobb lesz egy kicsit elcseverészni az írónővel. Tehát elkezdett mesélni, a nő pedig jegyzetelt. Hébe-hóba félbeszakította az előadását, ha kérdései voltak, vagy valamit pontosabban akart tudni. Okos és ügyes kérdéseket tett fel, amelyekből kiderült, hogy Imke megértette Bert fejtegetéseit. Nem volt tolakodóan kíváncsi, sokkal inkább távolságtartó. Bertet ölömmel töltötte el, hogy szemlélheti az arcot, melyen a nő lelkének minden rezdülése visszatükröződött. Eddig ritkán volt alkalma ilyen élénk arcjátékot megfigyelni. Azon töprengett, vajon a nő sejti-e, mennyi mindent elárul az arca. Két óra elteltével és két további csésze kávé elfogyasztását követően Imke Thalheim felállt, és kezet nyújtott neki. – Nagyon köszönöm, Melzig úr. Nem csak azt, hogy segítette a munkámat, hanem magát a társalgást is. Nagy örömömre szolgált, hogy beszélgethettem önnel. – Nekem is – felelte Bert, és megrázta a nő kezét, mely keskeny és hűvös volt. Bert indokolatlanul hosszúra nyújtotta a kézfogást. – Ha még kérdései lennének, bármikor felhívhat. Úgy tűnt, az írónő örül ennek. Rámosolygott a férfira – amennyire Bert meg tudta ítélni, szintén kissé hosszasan azután könnyed léptekkel távozott. Bert néhány pillanatig állt még az iroda közepén, majd leült az íróasztalhoz, és hazatelefonált. Nem volt rá különösebb oka, de feltétlenül hallani akarta Margó hangját. Imke lement a lifttel a földszintre, átszelte a csillogó fekete járólapokkal borított előcsarnokot, és a forgóajtón keresztül kilépett a napsütésbe. Ez a férfi más volt, mint azok a rendőrök, akiket eddig megismert. Az arca nyíltságot és érzékenységet tükrözött. A szemei elárulták, hogy sok szörnyűséget látott már. Különösen a kezei voltak feltűnőek: hosszú, Monika Feth

64

EPERSZEDŐ

csontos, zongoristakezek, mozgékony ujjakkal. Ápolt körmök, amit férfiaknál nagyra értékelt. Egyszerű jegygyűrű a jobb kézen. Erős arcszőrzet. Már most, kora délután esedékes lenne újból megborotválkoznia. Barna pamutnadrág fehér lenvászon zakóval, alatta natúr színű pamuting, nyitott gallérral. A bőre enyhén barna. Sötét, göndör haja a homlokába lóg. Ahányszor csak elmosolyodott, olyan volt, mintha egy csapásra megtelt volna a szoba fénnyel. És szinte megszépült az iroda, pedig egyébként személytelen, kopár helyiség volt. Az íróasztalon nem voltak fényképek. Nem az a típusú férfi volt, aki körbeveszi magát a családja fotóival. Nem volt szüksége az elégedettség illúziójára ahhoz, hogy dolgozni tudjon. Épp ellenkezőleg, ő... Most már elég. Imke megpróbált arra koncentrálni, hogy megtalálja az autóját a túlzsúfolt parkolóban, ahol korábban figyelmetlenül otthagyta. Szakmai ártalom volt, hogy minden ember mögött rögtön meglátta a történetet. Jette a múltkor a szemére vetette, hogy újabban már az érzéseket is irodalmi felhasználhatóságuk szerint cenzúrázza. Mind a saját érzéseit, mind a többi emberét. – Lásd be – mondta Jette –, nem csinálsz mást, mint felszúrod az embereket egy gombostűre, és beteszed őket a mikroszkóp alá, hogy megnézd, mit tudsz csinálni belőlük. Jette hajlott rá, hogy kegyetlen legyen. Nem vette a fáradságot, hogy megértse, milyen nehéz lehet elviselni az életet anélkül, hogy az ember az írás által megkönnyebbülne. A félelmek egy történetbe öntve megszelídültek, a fájdalmak kevésbé voltak kínzók. Emellett az írók egyúttal krónikások is voltak. Nem csak joguk volt lejegyezni a megfigyeléseiket, de kötelességük is. Természetesen bizonyos határok között. Egy ember legbensőbb érzéseit nem lehetett minden további nélkül kifordítani, és ezüsttálcán kínálni a publikumnak. Ezeket a határokat Imke mindig betartotta. Bert Melzig, gondolta Imke, hol vannak a te határaid? Meddig engednéd vajon, hogy beléd lássak? Mikor kezdenél el védekezni? A nyomozó eleinte meglehetősen zárkózott volt, nem engedte, hogy Imke kicsalogassa belőle a legfrissebb gyilkosság részleteit. Amikor végül mégis elkezdett mesélni, kizárólag olyan ügyeket említett, amelyek már történelemmé váltak. Bruno Pupecka, az úgynevezett Altonai Rém. Adolf Seefeldt és Jürgen Bartsch, akik legényeket öltek meg. Legény, gondolta Imke, istenem, ki használja már manapság ezt a szót? Adolf Seefeldtet

Monika Feth

65

EPERSZEDŐ

kivégezték, Jürgen Bartsch pedig meghalt, miközben kasztrálták. Állítólag ő maga kérte a beavatkozást. Minden történetből születik egy újabb. Bert Melzig valószínűleg tudta ezt, mert mindig újabb és újabb neveket és eseményeket varázsolt elő a kalapból, teljesen lekötötte Imke figyelmét, és ezzel elterelte az aktuális esetről, ami pedig a leginkább érdekelte volna. Rafinált kutya, gondolta Imke, és közben elmosolyodott. Nyilvánvalóan nem ő volt az egyetlen, aki anyanyelve segítségével képes másokat manipulálni. Bert Melzigből jó előadó válna. Egy pillanat alatt az ujja köré csavarná egy zsúfolt előadóterem hallgatóságát. Vajon élvezné? Vagy félelemmel töltené el? Imke már mindkét érzést megtapasztalta. Az a tudat, hogy pusztán néhány leírt szóval vadidegen emberekből a legellentmondásosabb reakciókat váltja ki, a hatalom illúziójával töltötte el. Egyidejűleg mélyen legbelül félelem fogta el. Ha erre képes – vajon mire képes önmagával szemben? Beült az autójába, amit végre megtalált, hátrahajtotta a fejét, és az eget kémlelte. Az eget, mely kék volt, bár egy részét finom, szürke felhőfoszlány takarta el. A sok egyedüllét nem volt rá jó hatással. Elveszítette a kapcsolatot a valósággal. Ezen az állapoton az író-olvasótalálkozók sem változtattak semmit. Olyankor folyton emberekkel volt körülvéve, mégis egyedül volt, mert alig érkezett meg az egyik városba, máris indulnia kellett a következőbe. Jette volt az ő mentsvára. De Jette már nem volt ott vele. A saját életét élte. Talán emiatt ment bele ebbe a kapcsolatba Tilóval. Tilo intelligens volt és független. Nem akaszkodott rá. De amikor meglátogatta Imkét, akkor teljesen az övé volt. Tilo pszichológusként dolgozott. Ez eleinte elbizonytalanította Imkét. Még mostanában is gyakran támadt az az érzése, hogy Tilo figyeli őt, analizálja, különösen miután valamin összevesztek. Tudta, hogy sem Jette, sem Tilo nincs a malomban. Ezért úgy döntött, nem megy haza. Nem vágyott a ház csendjére. Beindította a motort, és az autópálya irányába indult. Legjobb lesz, ha tesz egy bevásárlókörutat. Szabadon kószálni, meginni egy kávét vagy egy teát, nézni az embereket, lazítani. És lehetőség szerint vásárolni valami szépet. Még mindig nem szokott hozzá a gazdagsághoz. A vásárlás továbbra is igazán boldoggá tudta tenni, mindig felvidította, amikor le volt törve. Az

Monika Feth

66

EPERSZEDŐ

autópályára érve gázt adott. Szabad volt. És végre kezdenie kellett valamit a szabadidejével. Csodálkozva tapasztalta, hogy könnyek csorognak végig az arcán. Régen sírt utoljára. Régen nem fájt már ennyire. Hogyan tévedhetett ekkorát?! A lány arca olyan volt, akár egy madonnáé. Haja – akár egy gyermeké. És szemei ártatlanságot sugároztak. Vajon mindvégig csak áltatta őt? Vagy csak ő volt ennyire vak? Vajon voltak jelek, amelyeket észre kellett volna vennie? Pedig minden olyan jól ment. Tökéletesen. Talán már valóban bele is szeretett. Ha csak egy kicsivel több türelme lett volna ennek a lánynak. És jobban bízott volna őbenne. Arcát a párnába fúrta, nehogy valaki meghallja a sírását. A száraz, erős zokogástól megfájdult a mellkasa. Még csak rövid ideje jártak együtt. És szerelmük kezdetén nem is sejtették, hogy sorsuk máris megpecsételődött.

Monika Feth

67

EPERSZEDŐ

7. UGYANÚGY FEKÜDT OTT, MINT A TÖBBI LÁNY. AZ Ő testén is hét szúrt seb éktelenkedett. Haja rövidre volt nyírva, bár úgy tűnt, ő egyébként is így viselte. A környéken nem találtak hajtincseket. Tágra nyílt szemeivel mintha az eget bámulta volna. Ez a csodálkozó tekintet. Mind a négy áldozatnál. Ezt volt a legnehezebb elviselni. Áldozat. Bert gyakran ragadt le olyan szavaknál, melyeket már több ezerszer mondott ki a szokásos rutinvizsgálat során. Áldozat. Mintha valamiféle véres áldozati szertartásról lenne szó. Új nyelvre lenne szükségünk, gondolta Bert. Egy olyan nyelvre, mely nem enged teret a tévedéseknek és a bizonytalanságoknak. Megfordult, és visszament az autóhoz. Kénytelenek lesznek megvárni a boncolás eredményét. Addig is van elég tennivaló. Ismét működésbe lendült a rendőrség teljes gépezete. Bert számára a legnehezebb feladat a rokonok értesítése volt. Erre nem lehetett felkészülni. Újra és újra kicsúszott a lába alól a talaj, nem tudta, hogyan adja az ismeretlenek tudtára a halálhírt, nem talált fogódzót. Az első mondatok brutálisan hangzottak a saját szájából. Az arcokon értetlen döbbenet. Ahogy hirtelen mind elsápadnak. És utána a reakció. Egyesek sírtak és jajgattak. Összeomlottak. Másoknak földbe gyökerezett a lábuk. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor Bert azt kívánta, bárcsak jobban ki lenne égve. Vagy – jobban mondva – bárcsak profibb lenne. Néhány kollégája mintha második bőrt – védőpajzsot – növesztett volna. Bert gyakran töprengett azon, vajon hogy csinálják. És irigyelte őket. Az aznap reggeli megbeszélésen a főnöke többször is úgy fogalmazott: a mi gyilkosunk. Bert tudta, hogy ez csupán szófordulat, úgy használják, hogy bele sem gondolnak, mit jelent. Sok rendőr beszél így. Mégis legszívesebben felugrott volna, hogy megrázza a főnökét. A mi gyilkosunk. Ez a szókapcsolat valami rettenetes, beteg módon rokonságot sugall. Egyik kollégának sem jut eszébe azt mondani: a mi halottunk. Akkor mégis melyik oldalon állnak? Még nem azonosították a holttestet. Fiatal volt, akárcsak az első áldozatok, talán még náluk is fiatalabb. A vonásain látszott, hogy szinte gyermek volt. Micsoda pazarlás, gondolta Bert. Szépség, ifjúság és erő elfecsérlése. Minden gyilkosságnál ez az érzése támadt. Minden alkalommal elvettek Monika Feth

68

EPERSZEDŐ

valamit, ami nem adható vissza. Mennyi reményt veszített a világ az erőszak által, mennyi szerelmet és mennyi boldogságot! Ezt olyasvalakinek kellene megírnia, mint Imke Thalheim. El kellene mesélni az embereknek. Hogy soha többé ne felejtsék el. A halottnak nagyon rövid, nyilvánvalóan lerágott körmei voltak. Ez rögtön feltűnt. A látvány különösen megrázta Bertet. Régebben ő is rágta a körmeit, de leszoktatták róla. Az apja egyik módszere az volt, hogy mustárt kent az ujjai végére. De olykor ragasztószalagot vagy folyékony ragasztót is használt. Esténként az ágykerethez kötötte Bert kezeit. Ha Bert ismét rágni kezdte a körmét, büntetésből apja a hideg zuhany alá állította. És megverte. Újra és újra. Apja a mai napig kemény iskolának nevezi ezt a fajtanevelést. Meg van győződve róla, hogy a legjobbat akarta a fiának. Aki szereti a gyermekét, az megfenyíti. Vajon ennek a lánynak is hasonló a története? Bert gyanította, hogy igen. A munkával töltött hosszú évek során sok olyan embert látott, akiket vertek. És ez a lány közéjük tartozott. Visszafelé menet az irodába azon töprengett, miféle szálra van felfűzve a négy halott lány története. Abban biztos volt, hogy ez a szál létezik. Csak meg kell találnia. Hosszas vita után Merle és én úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a rendőrségre. Hiába próbáltuk elérni Caro szüleit, bár igazság szerint nem tartottuk valószínűnek, hogy otthon találjuk. Merle végül átragasztotta rám az aggodalmát. Létezett egy kimondatlan szabály az albérletünkben, mely szerint mindig szólunk a többieknek, ha éjszakára távol maradunk. Ha mégis elfelejtettünk előre szólni, telefonáltunk. Caro már két éjszakát volt távol, és még mindig nem jelentkezett. A mobilja ki volt kapcsolva, így fel sem tudtuk hívni. Elmentünk tehát a rendőrségre, és bejelentettük, hogy Caro eltűnt. És akkor hirtelen minden egyértelművé vált. A rendőr, akivel beszéltünk, telefonált valakinek, majd megkért bennünket, hogy várjuk meg az egyik kollégáját a bűnügyi rendőrségtől, mert feltenne nekünk néhány kérdést. Egy kis helyiségbe vezetett minket, ahol csak egy asztal állt székekkel. Itallal kínált. Mi viszont túlzottan izgatottak voltunk ahhoz, hogy bármit is elfogadjunk. – Bűnügy? – kérdezte Merle. – Mi köze ehhez a bűnügynek? Monika Feth

69

EPERSZEDŐ

– Ezt majd a felügyelő úr elmagyarázza önöknek – mondta a rendőr, azzal eltűnt. Ott ültünk abban az üres szobában, és a sárgára festett falat néztük, melyen semmi más nem függött, csak egy megfakult falinaptár. – Miféle bűnügy? – kérdezte Merle ismét. A szemei megteltek rémülettel. Gyorsabban vette a levegőt, mint máskor, és hangosabban is, mintha legalábbis asztmája lenne. Semmi mást nem lehetett hallani, csak Merle lélegzését, és halk hangfoszlányokat az ajtó mögül. Néha- néha megcsörrent a telefon. Fogalmam sincs, meddig ülhettünk ott anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna, mire végül belépett egy férfi, aki nem viselt egyenruhát, vagyis civilben volt. Kezet nyújtott, és bemutatkozott. Ő volt a felügyelő, akire vártunk, és Bert Melzignek hívták. Minden elképzelhető kérdést feltett nekünk, és szemeit összehúzva figyelt bennünket, miközben válaszoltunk neki. Olyan volt, mint egy filmbéli jelenet. Talán azért is volt valami sejtésem. Mert elég sok efféle filmet láttam. A gyomrom görcsbe rándult. Egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt. Úgy láttam, Merle is hasonlóan érzi magát. Az arca egyik pillanatról a másikra elkeskenyedett. Legalábbis nekem úgy tűnt. A szemei mintha sötétebbek lettek volna, a pupillái pedig óriásira nőttek. A kezemért nyúlt. Az ujjai görcsösen fonódtak rá. A felügyelő kedves embernek tűnt. Hozatott egy kis langyos zöld teát. Rettenetes íze volt, túl sok cukrot tettek bele. De valahogy mégis jólesett. Volt benne valami vigasztaló, mint a forró kakaóban, amit gyerekkoromban ittam, amikor hideg téli délutánokon a játéktól kimerülve hazaértem. De a teának egyúttal volt egy olyan célja is, hogy felkészítsen bennünket valamire. Mégpedig arra, hogy a film valósággá vált, a sejtés beigazolódott. A felügyelő megkérdezte, vállaljuk-e, hogy azonosítunk egy lányt, akit délelőtt találtak. – Egy halott lányt? – kérdezte Merle teljesen értelmetlenül. Egy hajtásra kiitta a teáját. A szemében tükröződő félelem pánikba fordult át. Nem volt valami meleg abban a helyiségben. Mégis izzadtam, és láttam, hogy Merle felső ajkán is izzadságcseppek gyülekeznek. A kérdés betöltötte az egész szobát.

Monika Feth

70

EPERSZEDŐ

– Igen – válaszolta a felügyelő, és várakozóan tekintett ránk. Hálás voltam neki azért, hogy nem sürget minket. Merle tágra nyílt szemei azt mondták: nem. A fejével azonban együttműködően biccentett. Úgy ültem ott, mintha odaragasztottak volna. Merlének kellett felhúznia a székről. A térdeim remegtek. A gyomrom kavargott. A padló a lábaim alatt mintha vattából lett volna. Az imént hallott távoli hangfoszlányok vagy megszűntek, vagy már nem érzékeltem őket. Autóba ültünk, és elindultunk. Senki nem szólt egy szót sem. Ezért is hálás voltam. Azután megálltunk. Átmentünk egy parkolón. Valahol a távolban fúrógép zúgott. Arrébb kutya ugatott. Becsapódott egy ajtó. Megfogtam Merle kezét. A nagy hőség ellenére a keze jéghideg volt. Hidegebb, mint az enyém. – A francba! – suttogta Merle vacogva. Megszorítottam a kezét. Nem jutott eszembe semmi bátorító. Annyira reszkettem, hogy össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne koccanjanak össze. Beléptünk egy régi téglaépületbe. Azután végigmentünk egy végtelen hosszú folyosón, melynek penészesek voltak a falai. Neonlámpák bágyadt fényében haladtunk szótlanul. Csak a cipőnk nyiszorgása hallatszott. Nem illett oda ez a zaj. Ráadásul túl hangos is volt. Az azonosításra váró testet már előkészítették, csak egy zöld lepellel volt leterítve. Arra gondoltam, milyen különös is ez az egész. Ennek a lepelnek nem kellene inkább fehérnek lennie? Nem azt mondják a régi történetek, hogy a fehér hó úgy borítja a tájat, mint a halotti lepel? Dörömbölést éreztem a fülemben és a torkomban. A lábaim nem akartak mozdulni. Legfeljebb az ellenkező irányba. A testem ólomsúlyúvá vált, olyan nehézzé, hogy alig tudtam vonszolni magam. Merle ujjai görcsösen markolták a kezemet. Borzalmas érzés volt. Nem vitt rá a lélek, hogy elengedjem. Mi történne, ha nem tudnám tovább tartani magam? Ilyesmire soha senki nem készített fel. Fogalmam sem volt, mi vár rám. Hosszú idő óta most először éreztem anyám hiányát. Állítólag a haldokló katonák a háborúban mindig az anyjukat szólongatják. Ezt olvastam valahol. Nagyon megilletődtem tőle. Úgy éreztem, most nem erre kellene gondolnom.

Monika Feth

71

EPERSZEDŐ

De mégis mire kellett volna gondolnom? Hiszen maga a helyzet is olyan lehetetlen volt. Nem azért mentünk el a rendőrségre, hogy ebben a rettenetes épületben landoljunk. Mozdulatainkat mintha lassított felvételen néztük volna vissza, egyszersmind mégis minden túl gyorsan zajlott. Megálltunk. A felügyelő ránk nézett. Mintha meg akarta volna becsülni, mekkora terhet rakhat a vállunkra. Semekkorát, gondoltam. Engedj el minket! Elkapkodtuk ezt a dolgot. Caro időközben biztosan hazaért, és most ég a vágytól, hogy elmesélje, mi minden történt vele. Nincs szükség arra, hogy megmutasd nekünk azt a halottat ott a lepel alatt. Még soha életemben nem láttam halott embert. És nem is akarok. – Felkészültek? – kérdezte. Merle megszorította a kezemet, és bólintott. Én meg akartam rázni a fejem, de nem voltam rá képes. A nemleges válasz valahol mélyen, hangtalanul elakadt bennem. Lehetséges, hogy egyik pillanatról a másikra megnémultam? Örökre? Míg a... Egy zöld köpenyes férfi, mintha a semmiből bukkant volna elő, kinyújtotta a kezeit, és egy kis darabon lejjebb húzta a lepedőt. A füleim zúgni kezdtek. Merle elengedte a kezemet, öklendezni kezdett, és elszaladt. Hallottam, ahogy megszabadul gyomra tartalmától. Caro szemei csukva voltak. Fehéren és mozdulatlan feküdt ott, akár egy márványszobor. Arckifejezésétől megrettentem. A szája mintha nagyobb lett volna, mint máskor. Az ajkai cserepesek voltak, mintha ki lettek volna száradva. A szája csücskei kissé lefelé nyúltak, mintha fájdalmai lettek volna. Vagy mintha lenézte volna az egész világot. Sötét haja csillogott. Még annyira tele volt élettel, hogy a fehér arc, melyet körülölelt, úgy hatott, mintha egy porcelánbabáé lenne. Volt valami tökéletesen idegen Caróban. És ez a valami megakadályozta, hogy megérintsem. Valami, ami lényének nagy részét jelentette, most hiányzott. Nem jöttem rá rögtön, de később már tudtam, mi az. Caro nem volt többé bohóc. Mély komolyság terült szét az arcán, végérvényesen és visszavonhatatlanul. Nem lélegzett, nem nevetett, nem pattant fel váratlanul, hogy elkiáltsa magát: Bevetteee! Vállai mintha még csontosabbak lettek volna, finom testének vonalai alig látszottak a lepedő alatt. Monika Feth

72

EPERSZEDŐ

Könnyek szöktek a szemembe. Lehajoltam hozzá, és megcsókoltam a homlokát. A felügyelő finoman megfogta a vállam, és hátrahúzott. A mellkasára hajtottam a fejem. Ő átölelt, én pedig sírni kezdtem. A zöld köpenyes férfi közben Merléről gondoskodott. Merle csaknem olyan sápadt volt, mint Caro. De ez másmilyen sápadtság volt. Merle rendbe fog jönni. Caro nem. Caro halott volt. Halott. Ez a szó addig nem hordozott különösebb jelentést számomra. Még egyszer visszafordultam. A lepedő ismét elfedte Caro meztelen, védtelen testét. – Kérem, adjanak rá valami ruhát! – mondtam a zöld köpenyes férfinak. – Mindig olyan fázós volt. A férfi bólintott. Nem mondta, hogy a halottak már nem fáznak. Én magam is tudtam. És ez volt a legrosszabb. Figyelemre méltó lány ez a Jette, világosan és egyenesen beszél, és nagy erő lakozik benne, ha arra van szükség. Csak a rendőrőrsön folytatott beszélgetés során derült ki Bert számára, hogy Imke Thalheim lányáról van szó, mivel a lány édesanyja ismét felvette a leánykori nevét, míg Jettét az apja után Weingartnernek hívták. Jette nem hasonlított az anyjára. Nem volt sem annyira szép, sem annyira magabiztos, mint ő. Bert mégis elbűvölőnek találta, de egészen más értelemben, mint Imkét. Jette visszafogott volt, már-már félénk. Keskeny arca inkább elrejtette érzéseit, mint megmutatta volna azokat. Ha ránézett valakire, az illető úgy érezte, Jette átlát rajta. De úgy is érezhette, hogy végre valaki megérti. Volt valami Jettében, ami miatt mindenki a bizalmát kereste. Egyfajta érettség, ami korához képest szokatlan volt. Bert Caro szüleihez tartott. Autója méterről méterre araszolt az autópályán kialakult közlekedési dugóban. Az eget szürke felhők borították. Az elmúlt napok forróságát hűvös időjárás váltotta fel, s ez kellemesen hatott Bertre. Úgy tűnt, a többi autós idegesen reagál az időjárás-változásra. Dudáltak és az öklükkel fenyegetőztek. Mintha a levegő megtelt volna erőszakkal. Az évek során a rendőrök külön érzéket fejlesztettek ki erre. Bertnek pedig különösen jó antennája volt a változások észlelésére. A munkája során is már régóta csak a megérzéseire hagyatkozott. Óvakodott attól, hogy ebédnél vagy az esti sörözések alkalmával megossza titkát Monika Feth

73

EPERSZEDŐ

kollégáival, de megérzései gyakran mutatták meg a helyes utat, melyet csupán józan eszére hagyatkozva hiába is keresett volna. Bertnek nehéz napja volt. A reggeli megbeszélésen kellemetlen összetűzésbe keveredett a főnökével, aki erélyesen követelte, hogy mutassanak fel eredményeket Simoné Redleff ügyében. Röviddel a megbeszélés után, mintegy fokozandó a főnök tombolását, bejelentették az újabb gyilkosságot, és Bert a tetthelyre sietett. Egy lány kutyája talált rá a holttestre. A gyilkosságot ezúttal is erdőben követték el, és a halott ebben az esetben is az avarban feküdt. A kutya gazdája, egy diáklány, aki néhány napra látogatóba érkezett a szüleihez, és aznap reggel épp kocogni indult, mozdulatlanul és sápadtan ült egy kidőlt fatörzsön. Még mindig sokkos állapotban volt, és vékony hangon válaszolt Bert kérdéseire, miközben újra és újra elsírta magát. Dzsekijével betakarta Caro csupasz testét. – Tudom, hogy igazából semmihez sem lett volna szabad hozzányúlnom – mondta a lány –, de hát nem hagyhattam, hogy úgy feküdjön ott. Bert megkérte egyik kollégáját, hogy vigye haza a lányt. A rendőr elkísérte a kocsiig. A lány bizonytalanul lépkedett, miközben kutyája pórázát szorongatta. A gyilkos az ő életét is megváltoztatta, mert örökre emlékezetébe véste ezt a napot. Az irodába visszatérve Bert tájékoztatta a főnökét az esetről, minek köszönhetően másodjára is végighallgathatta annak tombolását. Összetrombitálta a kollégáit, és megbeszélte velük az új helyzetet. Utána megint mindenki ment a dolgára. Bert mély levegőt vett, és leült az íróasztalához. Ami most következett, az nem volt más, mint a szokásos rutinmunka, ami a gyilkosságok után következik, vagyis telefonálgatás, kihallgatások, nyomozás. Azzal kezdődött, hogy szembesítenie kellett a két lányt barátnőjük halálával. De most már legalább azt tudta, ki az áldozat. Carola Steiger. A barátnői Carónak becézték. Kedves, szemtelen becenév. Vajon az a lány, aki ezt a nevet viselte – nem is, aki még most is ezt a nevet viseli –, tényleg ilyen volt? Kedves és szemtelen? Bert megpróbálta elérni a lány rokonait. Sikertelenül. – Nem biztos, hogy szerencsével jár – figyelmeztette Jette előre. – Azok nem élnek normális életet. Carónak néha több hetébe telt, mire sikerült valakit előkerítenie a családjából. Caro szülei egy lepusztult városnegyedben laktak, ahol a polgárőrség tagjai törzsvendégek voltak. Házanként hat család, összesen tizennyolc Monika Feth

74

EPERSZEDŐ

ház, melyek közül három-három alkotott egy tömböt. Szürke vakolat, graffitivel telemázolva, a lábazatot sötét színűre festette a salétrom és a macskák vizelete. Borzalmas szag terjengett. Ennek ellenére az egyik földszinti lakás teraszán egy nő ruhákat teregetett ki. A hatvanas éveiben járhatott, haja narancssárgára festve, és köhögése elárulta, hogy láncdohányos. Bert egy pillantást vetett jegyzetfüzetébe, hogy megbizonyosodjon róla, jó helyen jár, majd a bejárathoz ment. Itt már elviselhetetlen volt a bűz. Bert igyekezett a lehető legkevesebb levegőt beszívni, miközben átfutotta a lakók névsorát. Steigerék névtáblája egy ferde cédula volt, melyre ügyetlen kézmozdulatokkal, csupa nagybetűvel írták rá a nevet, majd ragasztószalaggal az ajtó mellé erősítették. Bert megnyomta a csengőt. Semmi válasz. Úgy döntött, megkérdezi a teraszon álló hölgyet. – Jó napot! A nő megfordult. – Jó napot kívánok! A Steiger családot keresem. A nő becsmérlő tekintettel mérte végig. – Hát akkor nem járt szerencsével! – Mondta, és a jelek szerint ezzel le is zárta a témát. Bosszankodva újból a mosott ruhákkal kezdett foglalatoskodni. Olcsó, szakadt, piros és fekete csipkés női alsónemű. Kinyúlt, a gyakori mosástól kiszürkült férfi alsónadrágok. Vad színekben pompázó poliészter női felsők és rövid ujjú hawaii ingek. – Meg tudná mondani, mikor találom itthon Steigeréket? Az asszony kelletlenül leeresztette erős karjait, kezeiben egy formátlan melltartót tartva. Bizalmatlanul Bert szemébe nézett. – Ki akarja tudni? Bert közelebb lépett, elővette zsebéből az igazolványát, és megmutatta. Az asszony lassan, koncentrálva olvasott. Ajkai némán formálták a szótagokat. Nyálbuborék pattant szét a szája előtt. Azután összefonta karjait, és megszólalt: – És ki tudja nekem bebizonyítani, hogy ez itt valódi? Bert felsóhajtott. – De hiszen én csak azt szeretném tudni, mikor érhetem el a Steiger családot. A nő felakasztotta a melltartót, a helyére állította a szárítóállványt, és újabb ruhadarabot halászott elő a kosárból. Monika Feth

75

EPERSZEDŐ

– Családnak éppen nem nevezném őket. Az „egy rakás elmeháborodott" kifejezés már jobban illik rájuk. Az egyetlen, aki ér valamit, az Caro. De őt már ezer éve nem láttam. – Két-három gyors mozdulattal kirázott egy inget. – És igaza is van. Ha itt marad, semmire sem viszi. Nézzen csak körül! – A mozdulat közepén megállt, és ismét Bert felé fordult. – Netán valami baj van a lánnyal? Bertnek már gyakorlata volt benne, hogyan kell visszafordulni egy közvetlenné váló beszélgetésből, ha úgy hozza a sors. – Csak rutinkérdés volt – tért ki a válaszadás elől. A nő azonnal megérezte a visszautasítást, és ismét távolságtartó hangnemet ütött meg. – Mindkét szülő munkanélküli, a fiútestvér épp abban az életkorban van, amikor nehezen kezelhetők a fiatalok. Ez minden, amit tudok, de ha többet tudnék, akkor sem kötném a maga orrára. Ebben Bert is egészen biztos volt. – Ezzel is sokat segített – mondta, majd közelebbről szemügyre vette a házat. A postaládák réseiből reklámújságok lógtak ki. Két postaládát félig kitéptek a falból, a többi be volt horpadva, mintha valaki egy kalapáccsal élte volna ki rajtuk a dühét. A lépcső mellett, a fűben egy koszos tányér feküdt, benne macskaeledel megszáradt maradványai. Fél méterrel odébb üres pálinkásüveg hevert. Egy fekete kupac kutyaürülék körül legyek rajzottak. A második emeleten az egyik ablaküveg kitörött, helyét ideiglenesen kartonpapírral ragasztották be. A mellette lévő ablaküvegre valaki pirossal ezt írta fel: Szaros világ. Caro, gondolta Bert. Hogyan voltál képes itt boldogulni? De már ő is tudta a választ. Caro nem boldogult. Caro kitört innen. Elszökött. Hogy mentse az életét. Amit azután egy erdőben kellett elveszítenie. Az első emeleten egy fiatalember lépett le a teraszra, és rágyújtott. Bert úgy saccolta, hogy a húszas évei végén járhat, alakja akár egy testépítőé, hatásosan közszemlére téve egy fekete trikóban. Mindkét felkarját tetoválások borították. A férfi a korlátnak támaszkodott, és unottan lenézett Bertre. – Ön talán tud segíteni – mondta Bert. – A Steiger családot keresem. – Itt laknak mellettünk. – A fiatalember a szomszéd lakás felé mutatott. – De szinte soha nincsenek itthon. Kalle megint rossz fát tett a tűzre? – Kalle? – A fiú. – Nem tudok róla. Monika Feth

76

EPERSZEDŐ

Caro és Kalle, gondolta Bert. Maga előtt látta a halott Caro sovány testét, keskeny arcát. És azon tűnődött, vajon hogy nézhet ki a testvére, Kalle. Bert meglehetősen biztos volt benne, hogy a fiú magas növésű, testes és csontos. Vajon a törékeny kis Caro szerette tenyeres-talpas öccsét? Badarság. Bert félresöpörte gondolatait. Az is lehet, hogy Kalle sokkal fiatalabb a testvérénél. Lehet, hogy egy langaléta fiú, tele szeplővel, túlságosan is hosszú karokkal és lábakkal, akinek hiányzik a nővére, aki átkozza a származását, és folyton benne van a slamasztikában. Bert biccentett a fiatalembernek, és elindult az autója felé. A család tehát kap egy kis haladékot. Azután szembesülniük kell Caro halálával. A fájdalmukkal, a gyászukkal és a bűntudatukkal. Bárhogy is élték addig az életüket, darabokra fog hullani, és mostantól védtelenekké válnak. Nem csupán egy halálesettel kellett megbirkózniuk. Gyilkossággal kellett szembenézniük. Ez óriási különbség. Imke épp elmerült a munkában, amikor megszólalt a telefon. Kelletlenül felemelte a kagylót, és ránézett a kijelzőre. Jette volt az. – Drágám, most épp nem alkalmas. Annál a résznél tartok, amikor Justin eldönti, hogy minden észérv ellenére a legközelebbi... Mi a baj? Miért sírsz? Nyugodj meg, kicsikém! A könnyek mindig megijesztették, különösen, ha a lánya könnyeiről volt szó. Jette intelligens nő volt, aki általában tudott magán uralkodni. Nem volt szentimentális típus, érzékenynek pedig egyáltalán nem lehetett nevezni. Imke csak ritkán látta őt sírni. Már nem is emlékezett rá, utoljára mikor. – Ha nem hagyod abba a zokogást, nem értek egy szót sem! Ez nem is sírás volt. Ez maga volt az őszinte kétségbeesés. E mögött nem csak szerelmi bánat rejtőzött. Hanem valami kimondhatatlan dolog. Jette teljesen magánkívül volt. – Jette! Kedvesem! Nyugodj meg! Egyetlenegyszer történt hasonló dolog. Akkoriban Jette nyolcéves volt, és egy autó elütötte a macskáját. Jette csak sírt és sírt, és a végén úgy felszökött a láza, hogy Imkének ki kellett hívnia az ügyeletes orvost. Az orvos beadott neki egy kis nyugtatót, és felírt neki receptre egy új kölyökmacskát. Gyászát nem törölte el az új kiscica, de sokkal elviselhetőbbé tette. Kár, gondolta Imke Thalheim. Kár, hogy a felnőttek problémáit nem lehet olyan könnyen megoldani, mint a gyerekekéit. Azt kívánta, bárcsak Monika Feth

77

EPERSZEDŐ

Jette megint kicsi lenne, és akkor ölbe vehetné őt, megsimogathatná, elringathatná egy dalocskát dúdolva a fülébe. – Caro... Imke most már legalább tudta, hogy Caro az, akivel valami történt. – Mi történt vele, drágám? – Caro... ő... – Na, mondd már, biztosan nem olyan szörnyű! Mi van Caróval? Minden problémára van megoldás. Csak akarni kell. Caro talán teherbe esett. Még akkor sincs itt a világ vége. Másrészt viszont – ha Caro teherbe esett volna, Jette még nem lenne ennyire kikészülve. Imke érezte, amint a félelem lassan felkúszik a torkában. – Jette! Ki vele, mi történt!? Zokogás. Rekedt, görcsös zokogás, mintha Jette már minden könnyét kisírta volna. Imke úgy érezte, rá kell kiabálnia a lányára. Ha valaki hisztérikusan viselkedik, ez néha segít. De Jette vajon hisztérikus volt? – Caro... meghalt, anya. Imke két dolgot érzett egyidejűleg: heves megrázkódtatást és végtelen gyengédséget a lánya iránt. – Meghalt? De hogyan? Balesetet szenvedett? Ha valaki ilyen fiatalon hal meg, akkor biztosan balesetben. Más dolog nem is jutott Imke eszébe. Hiszen Caro nem volt beteg. Jette ismét zokogásban tört ki. Amikor végre megint képes volt beszélni, hangja minden szóval egyre halkabb és magasabb lett. – Carót... meggyilkolták. Imke kezéből kis híján kiesett a kagyló. Hitetlenkedve meredt ki az ablakon. Olyan volt, mintha valaki odakint egyszerre minden zajt kikapcsolt volna. Én, aki krimiszerző vagyok. Nap, mint nap gyilkossággal és halált okozó testi sértéssel foglalkozom. De ha mindez olyasvalakivel történik meg, akit ismerek, akkor nem vagyok képes felfogni. Jette dadogva és akadozva mesélte el neki, hogyan tudta meg a hírt. Maradj ott, ahol vagy! – mondta Imke. – Ne mozdulj! Azonnal ott vagyok nálatok. Azzal kikapcsolta a számítógépet, belebújt a cipőjébe, és öt perccel később elhagyta a házat. Hiányzott neki a lány. Be nem gyógyuló sebet ejtett az életén. Mindig maga előtt látta. Hallotta a nevetését. Caro... Monika Feth

78

EPERSZEDŐ

A lány a legszebb neveket találta ki neki. Rómeó. Oroszlánszívű. A legdrágább kincs a világon. Jordan. És úgy adta át neki őket, mint egy virágcsokrot, vagy mintha saját költeményeit adná. Az ő gyermekkezei. És azután hirtelen nem ismerte meg a lányt. Vörösre festett ajkak, vörös körmök, pirosító az arcán. Nőnek sminkelte magát. Ezt még elnézte valahogy. Ha a lánynak ez tetszik, gondolta, akkor én is elfogadom. De ez nem volt igaz. Nem fogadta el. Csak azt hitte, hogy a szerelem nagylelkűvé és elfogadóvá tesz. De azután... Azután a lány megcsókolta őt. Úgy csókolt, hogy ő undorodni kezdett tőle. Az ölébe mászott, szégyentelenül, mint egy macska, lihegett és sóhajtozott, és azt suttogta a fülébe, hogy most már eleget várt. Egyik pillanatról a másikra egy lett a sok lány közül. Olyan, mint amilyet bármelyik utcasarkon felcsíphetett volna. Vörös rúzs. Vörös körömlakk. Felhúzott szoknya. A lány szenvedélye végül felülkerekedett. Később zihálva feküdtek egymás mellett. – És most – suttogta a lány boldogságtól megrészegült hangon –, most pedig elárulod nekem a nevedet. Ezt is megtette. A lány kimondta a nevet, ismételgetni kezdte újra és újra, és minden egyes alkalommal mintha kést döfött volna ezzel a fiú testébe. Megszentségtelenítés. Megszentségtelenítés. Megszentségtelenítés. Ez már nem az ő tündére volt. Mindent elrontott. Mindent sárba tiport.

Monika Feth

79

EPERSZEDŐ

8. A FELÜGYELŐ HAZAVITT Bennünket. Merle szótlanul ült mellettem, arca még mindig krétafehér volt. Be akartam kísérni a szobájába, hogy pihenjen egy kicsit, de ő a fejét rázta. – Megőrülök – suttogta –, ne hagyj egyedül, Jette! Ha egyedül maradok, megőrülök. Végül sikerült rábeszélnem, hogy feküdjön le a konyhában lévő díványra. Megengedte, hogy betakarjam, és elfogadta a gyógynövényekből készült likőrt, amivel megkínáltam. Házilag készült. Valaki ajándékba hozta. Merle gyorsan legurította, és megrázta magát. – Beh! – mondta, mint egy kisgyerek. Én is ittam egy kortyot az üvegből, de nem melegedtem át tőle, és a rosszullétem sem múlt el. – Ideülsz hozzám? – kérdezte Merle. Hangja tele volt reménytelenséggel, amitől magam is gyámoltalanná váltam. Odahúztam egy széket, és leültem. – Az nem Caro volt. – Merle megfogta a kezemet, és az ujjaimat kezdte morzsolgatni. – Nem szeretnék így emlékezni rá. Az nem Caro volt. Csak az árnyéka. Érted? Úgy véltem, az árnyék nem a legmegfelelőbb szó. – Vagy a porhüvelye – mondta Merle. – Maga Caro már régen elhagyta a testét. Merle mindent elolvasott, ami csak a keze ügyébe került a halál utáni életről. Szinte már ez volt a szakterülete, és kísérteties történeteivel gyakran okozott álmatlan éjszakákat Carónak és nekem. – A másik világba való átmenet – mondta, és jelentőségteljes szünetet tartott, mint mindig, amikor erről a másik világról beszélt – erőszakos halál esetén különösen nehéz. – Merle rám nézett, és szemeiben felismertem azt a fájdalmat, ami bennem is bujkált. – Nem volt felkészülve, Jette. – Mit értesz ez alatt? – Egyik pillanatról a másikra szakították ki az életből. Így a lelke most össze van zavarodva. Nem tudja, hová tartozik. – Fejezd be! – Kértem. Nem volt így is elég szörnyű, hogy Carót meggyilkolták? Még azt is el kell képzelnem, hogyan szenved tovább a túlvilágon? – Nem akarok erről többet hallani! – mondtam aztán ki hangosan. Monika Feth

80

EPERSZEDŐ

Merle ismét sírni kezdett. Megsimogattam a karját. Többre nem voltam képes. Amint a sokk hatása csökkenni kezd, tudtam, hogy én magam is összeomlok. – Felhívjam anyámat? – kérdeztem. Merle jobban szerette az én anyámat, mint a sajátját. Ez nyílt titok volt. Az ő szülei egy nyárspolgári, tisztaságtól ragyogó sorházban éltek, egy nyárspolgári, tisztaságtól ragyogó faluban, melynek temetőjében nyárspolgári, csillogó-villogó sírhantok sorakoztak. Egyetlenegyszer léptek be a lakásunkba, és úgy álltak az előszobában, mint próbababák a kirakatban. Keresték a szavakat. De nem találták őket. Még akkor sem, amikor meghívtuk őket, hogy kávézzanak velünk a konyhában, pedig erre az alkalomra még süteményt is sütöttünk. Utólag engedték ki a fáradt gőzt. Úgy gondolták, a lakás nem elég tiszta. Carót antiszociálisnak nevezték. Én pedig egy elkényeztetett fruska voltam a szemükben. Merle soha többé nem hívta meg őket. – Igen – mondta. – Hívd fel! Most rögtön. Arra készültünk, hogy anyám nyakába akasztunk egy hatalmas adag felelősséget. De hát nem erre találták ki az anyákat? Ezen töprengtem, miközben tárcsáztam. De amikor meghallottam anyám hangját a telefonban, mintha megint négy- vagy ötéves lettem volna. Valami iszonytató dolog történt velem, és vigaszra volt szükségem. Alig voltam képes kimondani. Caro. Halott. A mondat úgy hangzott, mintha valaki más mondaná. Mintha csak idézném. Semmi köze nem volt hozzám. Sem pedig Caróhoz és Merléhez. Pedig tényleg ott jártunk, abban a rettenetes házban. Láttam, amint Caro holtan feküdt ott. Már csak fel kellett valahogy fognom. Azután mégis sikerült valahogy mindent elmesélnem anyámnak. Visszaültem Merle mellé, és vártunk. Fél órába sem telt, és csöngettek. Mindketten az ajtóhoz rohantunk. Mintha legalábbis már az ajtónyitó gomb megnyomásával eljönne a feloldozás. Anyám megölelt bennünket, Merlét jobbról, engem balról. Együtt sírt velünk. A szempillafesték cikcakkban folyt végig az arcán. Úgy nézett ki, mint egy harlekin. Azután elengedett minket, letörölte a könnyeit, és bemasírozott a konyhába.

Monika Feth

81

EPERSZEDŐ

– Most innotok kell egy feketét – mondta. – Utána pedig enni fogtok. Mit szólnátok egy pizzához? Evésre gondolni sem bírtunk. – Merle, mi a száma annak a pizzériának, ahol dolgozni szoktál? Majd meglátjátok, hogy jót tesz, ha esztek valami meleget. Határozott fellépése ellenére tudtam, hogy aggódik. Láttam a szemén. Vizsgálódó tekintetével hol Merlét fürkészte, hol engem. Nem sokkal később (Claudio mindig előrevette a mi rendelésünket) három pizza volt előttünk az asztalon, illatuk betöltötte a konyhát. Merle és én megállapítottuk, hogy teljesen ki vagyunk éhezve. Csendben ettünk. Anyám, aki jól tudta, hogy többnyire csak olcsó löttyöket tartunk otthon, két üveg bordóit húzott elő a táskájából. Ragaszkodott hozzá, hogy mindketten igyunk belőle. A bor hamar a fejembe szállt. De nem nyugtatott meg. Miután megette a pizzája felét, Merle eltolta magától a tányért, ivott egy nagy korty bort, és a pohár mélyére bámult. – Mint a vér – mondta, és ajkai remegni kezdtek. Mától egész sor olyan szavunk lesz, amit nem mondhatunk ki anélkül, hogy összerezzennénk. Vér. Halál. Holtsápadt. Az is lehet, hogy soha többé nem fogunk vörösbort inni. – Gyanakodtok valakire? – kérdezte anyám óvatosan, amikor Merle és én már majdnem részegek voltunk. – Gyanakodni? – Merle értetlenül nézett anyámra. Én sem fogtam fel rögtön a kérdés lényegét. De azután minden egyéb gondolatot kitörölt a fejemből. Anyám Caro gyilkosára célzott. Az illető valahol odakint járt. És elképzelhető volt, hogy ismerjük. Imke nem várt addig, amíg hazaér. Beszállt a kocsijába, előkotorta a mobiltelefonját a táskájából, és felhívta a férfit. Néha kifizetődött az a szokása, hogy minden újabb telefonszámot eltárolt a készülékben. – Melzig! Valósággal belevakkantotta a nevét a telefonba. Imke valószínűleg – nem, egészen biztosan – rosszkor hívta. Már éjfél is elmúlt, normális ember ilyenkor nem az íróasztalánál ül arra várva, hogy felhívják. – Imke Thalheim. Bert felszisszent. Mintha sokkolná a név.

Monika Feth

82

EPERSZEDŐ

Imke nem sokáig kerülgette a forró kását, röviden és velősen hangot adott felháborodásának. – Hogy tehette ezt? Kitenni ezeket a fiatal lányokat egy ilyen borzalmas procedúrának? Bert nem kért bocsánatot, és nem keresett kifogásokat sem. – Nagyon sajnálom – mondta. – Hogy vannak a lányok? – Mégis hogy lennének? – Imke magánkívül volt dühében. Hangja árulkodóan reszketett. – Épp most jövök a lakásukból. Teljesen ki vannak készülve, összeomlottak. – Fiatalok. Túl fogják tenni magukat rajta. Bertnek igaza volt, és Imke tudta ezt. Azonban rettenetesen idegesítette, hogy Bert olyan higgadtan és megfontoltan reagál, míg ő úgy viselkedik, mint egy dühös macska. – Az ön lánya igazán figyelemre méltó fiatal hölgy – mondta Bert. – Ne aggódjon! A lánya erős. Miért reagált vajon a férfi szavaira olyan hevesen? Talán épp azért, mert Bert nem nyújtott megfelelő támadási felületet? – Ön könnyen beszél – fújta Imke a magáét. – Az ön gyerekeitől, már ha vannak gyerekei, nem kérte senki, hogy azonosítsák a meggyilkolt barátnőjük holttestét. Az ön gyerekeinek nem lesznek rémálmaik. És az ön gyerekei – ekkor jeges rémület lett úrrá rajta –, az ön gyerekei nincsenek veszélyben. – Ezt hogy érti? – Úgy értem, hogy Caro gyilkosának akár kulcsa is lehet a lányok lakásához. Ez talán olyan valószínűtlen? – Nem zárhatjuk ki. – Nem zárhatják ki! Na, remek! És most mit szándékozik tenni? Hogyan fogja megvédeni őket? – Azt mondtam, hogy nem zárhatjuk ki. De nem tartom valószínűnek. Bízzon bennem, asszonyom! Amint szükségessé válik, hogy megvédjük a lányokat, meg fogjuk tenni. Imke befejezte a beszélgetést, és visszatette a telefont a táskájába. Könnyek szöktek a szemébe. Egész este visszatartotta őket, de most nem tudta magát tovább türtőztetni. Autója védelmező sötétjében sírdogált, míg csak meg nem nyugodott kissé. Miután energikusan kifújta az orrát, gondolkodni kezdett. Vajon nem volt felelőtlen dolog a lányokat egyedül hagyni a lakásban?

Monika Feth

83

EPERSZEDŐ

– Menj csak nyugodtan, anya! – mondta Jette a bortól elnehezült nyelvvel, és valósággal a bejárati ajtóhoz tuszkolta anyját. – Köszönjük a segítséget, de most már magunk is boldogulunk. Talán fel kellett volna nekik ajánlania, hogy lakjanak ott nála a malomban, míg véget nem ér a nyomozás? Nem. A malom túl messzire esett a várostól. Ott, a magányban még nagyobb veszély leselkedne rájuk. Már ha a gyilkos egyáltalán ismerte őket. Ami, ugye, nem biztos. Imke előrehajolt, hogy még egy pillantást vessen a lakás ablakaira. Mindegyik sötét volt. Tehát rögtön ágyba bújtak. Mély, nyugodt álmuk lesz, erről majd a bor gondoskodik. Mélyen fognak aludni. Egy lakásban, odabent a belvárosban. Egy tízlakásos társasházban. Mi történhetne velük ott? Még egyszer megtörölte az orrát, gyújtást adott, felkapcsolta a fényszórókat, és elhajtott. Az utcákon egy lélek sem járt. Mintha félelmében mindenki bezárkózott volna. Butaság. Már majdnem hajnali egy óra volt. A sörkertek és kocsmák mind bezártak. Szemerkélt az eső. Hűvös volt. Szokatlanul hűvös ahhoz képest, hogy július volt. Az országúton sűrű sötétség honolt. Imke elővigyázatosságból megnyomta a központi zár kapcsolóját. Soha nem lehet tudni. Nemrég olvasott egy nőről, aki éppen a piros lámpánál állt az autójával, amikor egy férfi megtámadta. Egyszerűen feltépte az ajtót, és befurakodott az autóba. Imke bekapcsolta a rádiót. A zene elterelte a gondolatait, és elhessegette azt az érzését, hogy nem állja meg a helyét az életben. Amikor rákanyarodott a kocsifelhajtóra, a reflektor fénye a malom falára vetült. Az épület olyan hirtelen bukkant fel a sötétségben, hogy Imke ijedten tartotta vissza a levegőt. Az idegei pattanásig feszültek. Nyugalomra volt szüksége. És alvásra. Beállt az autóval a csűrbe, és kilépett a kavicsos útra. A kavics minden lépésnél megcsikordult a lába alatt, visszhangot verve az éjszakában. Imke igyekezett lassan lépkedni. Ha esetleg figyelné valaki a sötétben, ne lássa meg rajta, hogy fél. Ő így védte meg magát. Soha senki nem látott rajta félelmet, bármitől is tartott. Épp megérkezett a lépcsőhöz, amikor egy árnyék söpört végig az udvaron. A szíve megállt egy pillanatra. Kezét szája elé kapta, nehogy felsikoltson. Monika Feth

84

EPERSZEDŐ

Az árnyék panaszosan felnyávogott, és a lábához dörgölőzött.–Edgár! – Imke megkönnyebbülve hajolt le a macskáért. – Hogy megijesztettél! – mondta, azzal bevitte az állatot a házba. Ott letette, bezárta az ajtót, minden rolót leeresztett, és minden helyiségben felkapcsolta a villanyt. Otthon volt. Biztonságban. Caróra gondolt. És ezúttal könnyei csakis annak a lánynak szóltak, aki az ő lánya legjobb barátnője volt. A sorozatgyilkos újabb áldozata. A tizennyolc éves Simoné Redleff gyilkosa valószínűleg ismét lecsapott. Legfiatalabb áldozata a tizennyolc éves Bröhli diáklány, Carola Steiger. A lány az Erich Kästner Gimnáziumba járt, melynek tanárait és diákjait mélyen megrázta Carola halálhíre. Bert Melzig főfelügyelő a rendőrség részéről megerősítette, hogy a szörnyű bűncselekmények közös vonásokat mutatnak: mindkét esetben – erdőben ölték meg az áldozatot, mindkét esetben hét késszúrással, és mindkét lánytól elloptak egy nyakláncot. Külön nyomozócsoport alakult ennek a két gyilkosságnak, valamint a két Észak-Németországi gyilkosságnak a felderítésére (ezekről korábban tudósítottunk). A nyomozást Bert Melzig vezeti. A nyomravezetésért kitűzött jutalom összegét hétezerötszáz euróra emelték. Ez lehet az oka annak, hogy a rendőrséghez számos telefonhívás érkezik be naponta. Eddig egyik sem vezetett forró nyomra. Félelem kerítette hatalmába városaink és falvaink lakosságát. És ez mindaddig tart majd, míg a rendőrség nem cselekszik végre. Rettenetes volt ezt a cikket olvasni. Tudni, hogy azt a bizonyos félig rémült, félig jóleső érzést fogja kiváltani az emberekből, amit akkor tapasztalnak, amikor halálesetekről értesülnek, mert örülnek, hogy ők maguk megmenekültek, és csak olvasnak róla. Mintha páholyból néznék az eseményeket. Biztonságos helyről. Onnan nem is vesszük észre a ránk leselkedő veszélyt. Minden marad a régiben. Caro igazi nevének olvastán megakadtam, mint mindig, ahányszor csak találkoztam vele. A Carola név annyira nem illett hozzá. Túlságosan jókislányos volt. De ezen nem töprengtem tovább, mert maga a cikk rettenetesen feldühített. Tele volt közhelyekkel. Egyik elcsépelt fordulat követte a másikat. Monika Feth

85

EPERSZEDŐ

Nyomravezető. Jutalom. Tettes. Gyilkos. Áldozat. Forró nyom. Mind mind olyan kifejezések, melyeket már százszor olvastam. Semmit nem tudok kezdeni velük. Itt most Caróról van szó. De egyik mondatban sem szerepelt ő maga. A cím már önmagában ízléstelenség volt. A sorozatgyilkos újabb áldozata. Mintha az egész világ egy nagy mozi lenne. És mi mindannyian egy beteg elme szülte cselekmény szereplői. Ennek már semmi köze nem volt az újságíráshoz, szenzációhajhászás volt, semmi egyéb. Az egyetlen kifejezés, amelyen átderengett némi emberség, az a szörnyű bűncselekmények volt. Ennél a pontnál a szerkesztő nyilván megérzett valamit a Caro halálát övező tragédiából, és félretette sablonjait. Felírtam magamnak a nevét. Flajo Geerts. Fel kellene hívnom. Vagy majd írok neki. Később. Talán. Valamikor. Merle az iskolában volt. Nem bírta tovább a lakásban. Velem pont fordítva volt. Mint egy beteg macska, elbújtam, hogy nyalogathassam a sebeimet. A lakás minden apró zugában éreztem Caro hiányát. Állandóan magam előtt láttam. A konyhában, a fürdőszobában, az előszobában. Láttam, amint ott ül a fotelemben. Hallottam a nevetését. Éreztem a parfümje illatát. A holmijai még szanaszéjjel hevertek mindenütt a lakásban. A fésűje, a fogkeféje, a fürdőköpenye, a cipői, melyeket mindig gondatlanul ledobott valamelyik sarokban. Az újságjai, melyeket hol itt, hol ott tett le a kezéből, sőt, még a joghurtjai is ott voltak a hűtőben. Sem Merle, sem én nem voltunk eddig elég bátrak hozzá, hogy belépjünk Caro szobájába. Még az ajtót is bezártuk. A kulcs kívülről benne volt a zárban, és ettől még inkább az volt az érzésünk, mintha valaki láthatatlan festékkel ráírta volna az ajtóra: Caro halott. Már-már kényszeresen próbáltam újra és újra elképzelni, hogyan halhatott meg Caro. Teljesen egyedül. Félelemmel telve. Szemrehányásokat tettem magamnak. Lázasan gondolkodtam, hogy vajon mit csináltam éppen abban a pillanatban, amikor a barátnőmet megölték. Azt az estét a malomban töltöttem, hogy részt vegyek az anyámmal készült televíziós interjúban. Amennyire tudtam, eljátszottam egy híres nő lányának szerepét, engedelmesen belemosolyogtam a kamerába, és türelmesen megválaszoltam minden kérdést. Aztán meg ott volt az az operatőr. Lucky volt a beceneve. Elég idióta név. De egyszersmind izgató is. Kerültem a tekintetét, de a szemem sarkából Monika Feth

86

EPERSZEDŐ

követtem minden mozdulatát. Éreztem a pillantását, tudtam, hogy engem figyel. És miközben én flörtöltem, Caro meghalt? Vagy csak később, éjszaka, amikor a régi ágyamban feküdtem a malomban, és olyan történeteket találtam ki, amelyekben Lucky és én játszottuk a főszerepet? Hogy lehet az, hogy meghal valaki, akit szeretünk, anélkül, hogy észrevennénk? Otthagytam az újságot a konyhaasztalon, bementem a szobámba, és ledobtam magam az ágyra. Úgy éreztem magam, mint aki egy álom kellős közepén veszi észre, hogy álmodik. De nem ébredtem fel. Tompa érzés terjedt szét az agyamban, mely mintha minden gondolatot megszűrt volna. Caro halott, gondoltam. Megölték. Ezek csupán gondolatok voltak. Csak szavak. Nem engedtem őket közel magamhoz. Lehet, hogy még most is sokkos állapotban voltam? Vajon még meddig? Bert vonakodva nyitotta ki az újságot. Egyáltalán miért olvasott efféle cikkeket? Hiszen mind egyforma volt. Mintha nem is emberi sorsokról lenne szó. A városokban és falvakban uralkodó félelem szülte patetikus pletykákat egyszerűen kínosnak találta, azt a feltételezést pedig, hogy a rendőrség aludt ahelyett, hogy a kötelességét teljesítette volna, egyenesen arcátlanságnak tartotta. A szerkesztővel volt már dolga néhányszor. Egy arc a sok közül. Semmi feltűnő nem volt benne, kivéve az Északnémet hangzású nevét, mely Bertet a gyermekkorára emlékeztette. Ez a Hajó Geerts a szokásos kérdéseket tette fel, és a szokásos következtetéseket vonta le. A kreativitásnak még csak a szikrája sem volt meg benne, gondolta Bert. És nem volt nyelvérzéke sem. Pedig egy újságot – még egy kis helyi lapot is – olyan jól meg lehetne csinálni. Neki személyesen alapjában véve mindegy volt, mit írnak a lapok. De a főnökének nem. Bert gyanította, hogy a főnöke kizárólag a sajtóvisszhang alapján ítélte meg saját emberei teljesítményét. A főnök nemcsak hiú volt, de felettébb öntelt is. Bert kiitta a kávéját, megcsókolta Margót, és kiment a garázsba. A gyerekek már az iskolában voltak. Miután Bert előző éjszaka későig dolgozott, ma reggel egy órával később kelt fel.

Monika Feth

87

EPERSZEDŐ

– Jól kell gazdálkodnod az erőddel – mondta neki Nathan nemrégiben újra. – Nem viccelek, Bert. Jó eséllyel pályázhatsz egy szívinfarktusra. Miután Nathan parancsára végre kínkeservesen leszokott a dohányzásról, most hét kiló túlsúllyal kellett megküzdenie. Nem csoda. Ebben a szakmában. Egész nap csak ült. Csak ritkán vagy soha nem járt gyalog. Általában nem volt ideje normálisan megebédelni. Többnyire csak annyira tellett, hogy gyorsan bekapjon valamit egy gyorsbüfében, vagy valamelyik kávézóban megegyen egy szendvicset, melyből a sajt és a sonka alól kifolyt a remulád-mártás. Csupa felesleges kalória. Rengeteg zsír. Semmi ballasztanyag. Nem mintha különösebben elgondolkodott volna a saját életstílusán. De Nathan folyton a szemére vetette a bűneit. És Margó is, aki már évekkel korábban elkötelezte magát a teljes értékű táplálkozás mellett. Az autó csak a harmadik próbálkozásra indult be. Valószínűleg rosszul volt beállítva a gyújtás. De az is lehet, hogy ez komoly műszaki hiba előjele volt. Kezdettől fogva pechjük volt ezzel a kocsival. Egy kisebb vagyont költöttek már rá. Az autópálya felé haladva Bert megpróbált gondolatban felkészülni a főnökével való találkozásra. Minden bizonnyal megint az újsággal fog hadonászni, azután rácsap majd vele az asztalra, miközben Bertre mereszti egészségtelenül vörös szemeit. Ő is jó eséllyel számíthatott egy szívinfarktusra. Bizonyos napokon garantáltan rekordmagasságokba szökött a vérnyomása. Bertnek azonban nem sokáig kell tűrnie a szemrehányásokat, ugyanis délelőtt tíz órára berendelte Caro szüleit. Úgy döntöttek, inkább bejönnek a kapitányságra, mint hogy az otthonukban fogadják őt. Ezt Bert meg tudta érteni. Ugyanis amikor másodszor is felkereste őket, hogy tájékoztassa a családot a lányuk haláláról, alkalma volt megnézni a lakást, és azt a látványt egy jó darabig biztosan nem felejti el. A szűk konyhában minden felületet koszos edények bontottak. A tapéta és a függönyök sárgák voltak a nikotintól. A füst kékes színű felhőkben gomolygott a dohányzóasztal fölött. Bert hat macskát számolt meg, melyek a tölgyfából készült beépített szekrény mélyedéseiben aludtak, vagy épp a fotelben lustálkodtak. Az egyik meredten bámulta a megvilágított akvárium zöld algával bevont üveglapját.

Monika Feth

88

EPERSZEDŐ

Caro anyja, egy jó kiállású, de ápolatlan nő, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és közben megállás nélkül simogatta a mellette fekvő fekete macskát. A férje le-fel járkált a nappaliban. – Tudtam, hogy egyszer történik valami ilyesmi. – Úgy ismételgette ezt a mondatot, mint valami varázsigét. Bert kérdései süket fülekre találtak. A szülők vagy nem tudták, vagy nem akarták megválaszolni őket. Bert nem erőltette. Felajánlotta, hogy találkozzanak egy másik alkalommal. – De ne itt! – mondta Caro anyja, majd ismét hallgatásba burkolózott. Miközben beszállt az autójába, Bert Caróra gondolt. Micsoda teljesítmény ebből a rémálomból kiszabadulni! Pontosan el tudta képzelni, hogyan oszlott meg Caro életében a bűn és a bűnhődés. Az a gyermekkor, amit neki meg kellett élnie, nem múlik el sebek nélkül. Bátor lány, gondolta Bert. Most, hogy belevetette magát az autópályán tolongó, sűrű forgalomba, újra a gondolataiba merült. Ha az ember megengedi magának azt a luxust, hogy vidéken éljen és a városban dolgozzon, annak meg kellett fizetni az árát. Bert bekapcsolta a rádiót. Már megint valamelyik azok közül az új, szintetikus zenét játszó együttesek közül. Képtelen volt megjegyezni a nevüket. Gombamód nőttek ki a földből, és ugyanolyan gyorsan tűntek is el a képernyőről. Vajon Caro szívesen hallgatta ezt a fajta zenét? Vajon szeretett diszkóba járni? Bert úgy döntött, még egyszer felkeresi Caro barátnőit, és megnézi a lány szobáját is. Mindenhez idő kell. Bert tudta ezt, néha mégis kikészült tőle, mert a gyilkos bármikor újra lecsaphatott. – Let me tell you something – énekelte egy kellemes férfihang. Léteztek pillanatok, amikor a valóság különböző rétegei nem illettek össze. Ez is egy olyan pillanat volt. Gyilkosság és zene. Van ennél nagyobb ellentét? Látta őt álmában. Még élt. És olyan elképzelhetetlenül fiatal volt. Nevetett. Hátravetette a fejét, és nevetett. A nevetését különösen szerette. És a pajkosságát. Mindent olyan túláradó lelkesedéssel csinált. Jókedve rádöbbentette a férfit, milyen érzés boldognak lenni. Voltak pillanatok, amikor valóban érezte is.

Monika Feth

89

EPERSZEDŐ

Fűzd fel a pillanatokat egy cérnája, és tedd a nyakadba, gondolta a férfi álmában. Hogy el ne felejtsd őket. Már majdnem sikerült is neki. De azután felébredt. És könnyek patakzottak végig az arcán. Hiányzott neki a lány. Te jó ég! Mennyire hiányzott.

Monika Feth

90

EPERSZEDŐ

9. NEM ÚGY NÉZETT KI, MINT AKI A BŰNÜGYI RENDŐRSÉGNÉL dolgozik, legalábbis nem úgy, ahogy én elképzeltem egy zsarut. Pedig mindent nagyon pontosan megfigyelt. Figyelmes, éber tekintete volt és figyelmes, éber vonásai. Merle megkínálta kávéval, ő pedig felállt, és Merle mögé lépett, mert izgatta, hogyan működik a kávéfőzőnk. Közelsége zavarba ejtette Merlét. Ő elszánt állatvédő volt, nem érdekelték a műszaki dolgok. Ennek ellenére a nyomozó kérésére elmagyarázta a készülék működését. Hangja nem olyan volt, mint máskor, és szinte minden mondat után szünetet tartott. Amikor Merle így beszélt, tudni lehetett, hogy résen van. – A technika csodálatos vívmánya – mondta Bert lenyűgözve, majd elvette Merlétől az első csésze kávét, az asztalhoz vitte, letette elém, és leült a mellettem lévő székre. Merlének a mozdulatai is megváltoztak. Hektikusak és pontatlanok voltak. A kávé kilötyögött. Amikor fel akarta törölni, a törlőkendő kiesett a kezéből. Ha valaki így viselkedik, gyanússá válhat, gondoltam. A felügyelő biztosan észreveszi, hogy Merlével nincs rendben valami. De valószínűleg azt hiszi, Merle még mindig sokkos állapotban van, és meglehet, hogy ez igaz is. Egyikőnk sem tudta, hogy fogjuk kibírni ezt a napot. Bert Melzig nem is nagyon próbálkozott a könnyed csevegéssel. – Hogy érzik magukat? – kérdezte. Erre a kérdésre nem létezett válasz. Mert nem létezett szó arra, ahogy éreztük magunkat. Merle, aki közben odaült hozzánk, vállat vont. A felügyelő bólintott. – El tudom képzelni, milyen hangulatban vannak. – Igazán? Ön is elveszített valakit? – kérdezte Merle, és a férfi szemébe nézett. Ismertem ezt a fajta nézését. Maga volt a színtiszta provokáció. Nem tudtam, vajon nekiáll-e vitatkozni a felügyelővel. – Nem – válaszolta Bert Melzig, miközben türelmesen állta a lány tekintetét. – De a munkám során sokszor kerülök kapcsolatba olyan emberekkel, akik hasonló helyzetben vannak, mint ön. Merle a szájához emelte a csészéjét. Remegett a keze, ezért inkább visszatette a csészét a helyére. Monika Feth

91

EPERSZEDŐ

– Azért jöttem, hogy feltegyek önöknek néhány kérdést – mondta a felügyelő. – Utána pedig szeretném még egyszer megnézni Caro szobáját. Pedig az emberei korábban már a lehető legnagyobb alapossággal átkutatták. És akkor ő is jelen volt. Mindenhez hozzányúltak, minden bútordarabot odébb toltak, minden könyvbe belenéztek. Caro fotóalbumának különösen nagy figyelmet szentelt a felügyelő. Caro olyan élőnek és ismerősnek tűnt a fényképeken. Mintha bármelyik pillanatban kinyílhatna az ajtó, és ő besétálhatna rajta. Találjátok ki, kivel találkoztam az imént! – Tudja, hol találja a szobáját – mondtam. Nem volt kedvem bekísérni, Merlének még kevésbé. – Zsaruk – mondta Merle rosszallón, amikor a felügyelő kiment. – Még a naplóját is elvitték. Megtehetik egyáltalán? – Fogalmam sincs. De ha segít a nyomozásban... Hiszen te is azt akarod, hogy elkapják a fickót. Merle szemeiben vad fény cikázott. – Legszívesebben lelőném azt a disznót! – Nem engedné át azt inkább nekünk? – Nem hallottuk, hogy a felügyelő időközben visszajött. Leült az asztalhoz. – Maga le akarja lőni Caro gyilkosát? – kérdezte Merle. Úgy tűnt, mindenképpen össze akar veszni a nyomozóval. – Azt azért nem – válaszolta amaz nyugodtan. – De gondoskodunk róla, hogy elnyerje méltó büntetését. – Tizenöt év egy helyes kis magánzárkában, könyvekkel és televízióval, kiegyensúlyozott étrenddel, orvosi ellátással és minden egyébbel, amire még szüksége lehet? Azután pedig jó magaviseletért feltételes szabadlábra helyezés? Vagy esetleg mindössze három év pszichiátriai kezelés, miután kiderül, hogy nem volt beszámítható állapotban? – Annyira azért nem lesz kellemes az élete a börtönben – mondta a felügyelő. – Egy zárt ajtó és egy rácsos ablak is az őrületbe tudja kergetni az embert. – És később megírja az emlékiratait, és sztárvendégként fellép az összes talkshow-ban? – Merle indulatosan hátratolta a székét, és felállt. – Menjen máshová a dajkameséjével! – azzal kivonult a konyhából. Követtem a szememmel, és azon gondolkodtam, mit csináljak. Menjek utána? Maradjak? – Hagyjon neki egy kis időt! – mondta a felügyelő.

Monika Feth

92

EPERSZEDŐ

– Nem szokott így viselkedni – magyarázkodtam. – Gyűlöli az erőszakot, és ellenzi a halálbüntetést. Sőt, még a normális büntetésvégrehajtást is ellenzi, mert kegyetlennek tartja. Nem tudom, mi ütött belé. Még mialatt beszéltem, észrevettem, hogy nem mondok igazat. Merle igenis elfogadta az erőszakot, amíg azt egy jó ügy szolgálatában követték el. Nagyon megváltozott, mióta csatlakozott az elszánt állatvédőkhöz. Éjszakánként kalandos akciók során állatokat mentettek ki különböző kísérleti laborokból, és ha közben valaki útjukat állta, nem sokat teketóriáztak – egyszerűen leütötték. De ezt nem mesélhettem el ennek a férfinak, aki a másik oldalt képviselte. – Szívesen megpróbálok válaszolni a kérdéseire – ajánlkoztam. – És ha Merlére is szükségünk lesz, visszahozom. Ebbe beleegyezett. Gyakorlatilag mindent tudni akart. Milyen volt Caro kapcsolata a családjával? Kikkel barátkozott az iskolában? Dolgozott-e szabadidejében? Rendezett életet élt-e? Mit tudok a szerelmi életéről? Volt-e állandó barátja? És hogy feltűnt-e nekünk az utóbbi időben valami szokatlan Caro viselkedésében. – Bármilyen apróság, ami önnek esetleg teljesen lényegtelennek tűnik. – Nem volt boldog – mondtam. – Pedig nemrég szeretett bele egy fiúba. Volt egy kis probléma ezzel a kapcsolattal. A felügyelő felvonta a szemöldökét, én pedig mesélni kezdtem arról a fura figuráról, akivel Caro járt. Caro félelméről, hogy a fiú esetleg homokos, és arról, hogy még a nevét sem tudta. Az egész meglehetősen őrülten hangzott, de valóban őrült dolog is volt. Elmeséltem, hogy Caro mindig új nevet talált ki a fiú számára. Hogy a srác megtiltotta neki, hogy beszéljen a kapcsolatukról. És hogy azt kérte Carótól, hogy várjon. – Várjon? Mire? Kínos volt egy idegen férfival ilyesmiről beszélni. Habozni kezdtem. – Hát, tudja... nem ért hozzá – mondtam, és éreztem, hogy elvörösödöm. – Ja, persze. – A felügyelő körbejártatta a tekintetét a konyhában, és ezzel alkalmat adott nekem arra, hogy megint összeszedjem magam. – Mióta ismerhették egymást? Úgy értem, Caro és az a fiatalember? – Talán néhány hete. Nem tudom pontosan. Azt sem tudom, hogy a férfi fiatal volt-e. – Valóban szánalmasan keveset tudtam róla, és mélyen bántam, hogy nem faggattam ki jobban Carót. A felügyelő az arcomat fürkészte. Sejtettem, mi jár a fejében.

Monika Feth

93

EPERSZEDŐ

– Ne gondolja, hogy nem törődtünk egymással! – próbáltam megmagyarázni a helyzetet. – Mindent megbeszéltünk. De mindegyikőnk csak akkor beszélt, ha késztetést érzett rá. Tudja, ez az, ami megkülönbözteti az itteni életünket a szüleinkkel töltött időktől – senki nem kényszerít senkit semmire. – Milyen gyakran találkozott Caro ezzel a férfival? – kérdezte a felügyelő. Vállat vontam. – Ez volt az első alkalom, hogy eltitkolt előlünk egy pasit. – Azt mondja, nem tudja, vajon fiatal volt-e a férfi. Ez azt jelenti, hogy nehezen mondható meg róla, mennyi idős? – Nem. Azt jelenti, hogy Merle és én soha nem találkoztunk vele. – Soha nem járt itt a lakásban? – De igen. Olykor itt éjszakázott. De nem futottunk össze vele. – Mit gondol, miért akarta Caro elrejteni őt önök elől? – De hiszen a férfi tiltotta meg neki, hogy beszéljen nekünk róla. – Elárulta Caro önöknek, hogy vajon miért? – Azt mondta, a férfi biztosra akar menni. Pontosan tudni akarja, hogy ők ketten tényleg szerelmesek-e egymásba. A felügyelő ezen elgondolkodott egy darabig. Odakint harsogó szirénával elviharzott egy rendőr- vagy mentőautó. Túl késő, gondoltam. Már senki sem segíthet Carón. – Gyakran előfordult, hogy a barátnője ilyen komplikált kapcsolatokba bocsátkozott? – Nehezen értette meg magát a pasikkal. A legtöbb kapcsolata csak rövid ideig tartott – mondtam, és arra gondoltam, ezt a felügyelő akár félre is értheti. Mintha Carót legalábbis olyan egyszerűen meg lehetett volna kapni. – Kétségbeesetten kereste élete nagy szerelmét. – Ezt így el is mondta önnek? Mosolyogtam, mert elképzeltem, hogyan beszélt Caro a szerelemről. – Pontosan így mondta. És meg volt győződve róla, hogy ezzel a férfival megtalálta a boldogságot. – Tehát biztos volt benne? Csak a férfi kételkedett? Bólintottam. És közben azon tűnődtem, vajon miért kételkedett. Épp olyan nehéz élet állt mögötte, mint Caro mögött, ezt Caro maga mondta nekem. Az ilyen emberek érthető módon nem rohannak hanyatthomlok egymás karjaiba.

Monika Feth

94

EPERSZEDŐ

De ha a másik fél Caro volt? Caro, aki inkább századszor is orra bukott, mint hogy félmunkát végezzen? – Hol találom ezt a férfit? Jó kérdés. Ha tudtam volna, már régen megkerestem volna. Hogy beszéljek vele Caróról. Hogy kérdéseket tegyek fel neki. – Nem tudom – mondtam. – Bárcsak tudnám! A felügyelő tovább kérdezett. Tudni akarta, mikor láttam Carót utoljára. Hogy Merle mikor találkozott vele utoljára. Hogy van-e valamilyen kapcsolatunk Caro családjával. Hogy az elmúlt hetekben voltak-e gyanús telefonhívásaink. Hogy láttunk-e idegeneket ólálkodni a ház körül. Válaszoltam, amire csak tudtam. Az után észrevettem, hogy a kimerültségtől reszketni kezdenek a kezeim. A felügyelőnek is feltűnt, és hamarosan el is búcsúzott. Lépései alatt megnyikordultak a fa lépcsőfokok, ahogy lefelé indult. Bekopogtam Merléhez. Az ágyán feküdt és zenét hallgatott, közben magához ölelte a kispárnáját. – Elment? – kérdezte sírós hangon. – Igen. Épp az imént. – Helyes – mondta kissé megkönnyebbülve. – Sajnálom, Jette, hogy egyedül hagytalak vele. – Semmi baj. – Megtudtál valamit? Igen, megtudtam. Caro halálának hozzávetőleges időpontját. Éjfél és hajnali három között halt meg valamikor. Megsúgtam Merlének. Ha hangosan mondom, azt talán egyikőnk sem viselte volna el. És volt még valami, amit a felügyelő elmondott nekem. – Hétfőn lesz a temetés – mondtam csendesen. Merle a párnába fúrta az arcát, és sírni kezdett. Odafeküdtem mellé, és átkaroltam. Így feküdtünk még jó sokáig. – Tudod, mi volt az, amit Caro utoljára mondott nekem? – kérdezte Merle egy idő után. – Azt mondta, hogy egy óriás rinocérosz vagyok. – Merle felváltva nevetett és szipogott. – Tudod, Claudio miatt. A régi nóta. – Nevetése zokogásba fordult. – És éppen Carónak kellett így beszélnie, nem igaz? – Igen. Épp Carónak. – Azt kívántam, bárcsak én is úgy tudnék sírni, mint Merle. De a sírás helyett fejfájás tört rám. Vagy gyomorfájás. És volt, hogy minden porcikám fájt. – És neked mit mondott utoljára? Emlékszel még? Monika Feth

95

EPERSZEDŐ

– Megköszönte a... barátságunkat. Merle rám meredt. – Ez úgy hangzik, mintha búcsúzkodott volna, Jette! – Nem, egyszerűen csak így alakult. Előtte erről a pasasról beszélt. Azt mondta, menthetetlenül beleszeretett. Míg a halál el nem választ. – Jette! Mi bajod? – Míg a halál el nem választ, Merle. – Micsoda? – Ezt mondta Caro. Amikor a szerelméről beszélt. Míg a halál el nem választ. Merle megint könnyekben tört ki. – Gondolod, hogy volt valami sejtése? Nem gondoltam. De a tudatalattija talán észrevett valamit, amit a szemeivel nem látott meg. Míg a halál el nem választ. – Figyelj, Merle! – mondtam. – Meg kell próbálnunk megtalálni ezt a pasast. Merle rémületében összerándult. – Lehetségesnek tartod, hogy ő volt a tettes? Erre a gondolatra végre belőlem is kitört a sírás. Merle szorosan átölelt. – Remélem, nem ő volt – feleltem, miután sikerült valamennyire megnyugodnom. – De biztosan közelebb visz bennünket a megoldáshoz. Közelebb visz a megoldáshoz. Lassan már úgy beszéltem, mint anyám regényhősei. Amikor Bert ezen az estén hazafelé tartott, az autópályát lezárták egy baleset miatt, és az elterelt autók sokasága az alsóbbrendű utakon hömpölygött végig, kis falvakon keresztül, melyek nem voltak felkészülve ekkora forgalomra. Bertnek fájt a feje, és lüktetést érzett a gyomra tájékán. Kikapcsolta a rádiót, és érezte, amint túlfeszített idegei abban a pillanatban megnyugszanak. Olykor azt kívánta, bárcsak olyan foglalkozása lenne, ahol egyetlen lélekkel sem kell szóba állnia. Aznap már rekedtre beszélte magát. Szemei is fáradtak voltak. És úgy érezte, túlterheli az állandó, koncentrált odafigyelés. Még az Imke Thalheim lányával folytatott beszélgetés volt a legkellemesebb. A barátnője, Merle viselkedésén azonban eltűnődött. Úgy Monika Feth

96

EPERSZEDŐ

tűnt, mintha rossz lenne a lelkiismerete. Vajon mi oka volt rá? Bert nem hitte, hogy mindennek köze van Caro halálához. De mindenesetre szem előtt fogja tartani azt a lányt. Ami viszont igazán kikészítette, az Caro szüleinek hozzáállása volt. Hűvösek voltak, mint a kőszobrok. Érzéketlenek. Az asszony telefüstölte az irodát, a férje pedig, akárcsak az első beszélgetés során, most is türelmetlenül járkált fel-alá, kezeit a háta mögött összekulcsolva. Mindketten kurta, barátságtalan mondatokban beszéltek; nem kétségbeesésükben, hanem megszokásból, legalábbis Bertnek úgy tűnt. Agresszíven viselkedtek, szemrehányásokat tettek istennek, az egész világnak, sőt még a halott lányuknak is. – Velünk bezzeg senki nem törődik! – Mondta Steigerné. Nem magyarázta meg, mire céloz ezzel, csak úgy eleresztette a megjegyzést. Szülei szemében Caro áruló volt. Elszökött otthonról, egyszerűen elpárolgott, kivonta magát a felelősség alól. És annak a gazdag kis kurvának a karjaiba rohant. Tudja, hogy is hívják azt a bestseller írót, na annak a lányával szűrte össze a levet. – ...és ráadásul szégyellt is bennünket. Arról panaszkodtak, hogy lányuk fenn hordta az orrát. Mindig is többre tartotta magát a családjánál. És folyton békétlenséget szított. – ...Amíg azután Kalle is ellenünk nem fordult. Caro öccse ismeretlen helyen tartózkodott. Eltűnt. A szülők nem törődtek vele, hol van, hogyan él, hogy vannak-e problémái. – ....Elég nagy már. Tudnia kell, mit csinál. A család nyomorúságáért a szociális hivatalt tették felelőssé. A gyámügyet. A fiú feltételesen volt szabadlábon, és ők a segítőt okolták azért, mert Kalle nem hagyott fel a betörésekkel. Lehet, hogy jelentkeznek majd egy talkshow-ba. Hogy egyszer végre kiengedhessék a forró gőzt. – Ismerték Caro barátait? – Nem érdekelt, kivel barátkozik. Már tizenkét évesen egy kis ribanc volt. Az első pillanatban Bert azt hitte, rosszul hall. De az apa tényleg ezt mondta. Ribanc. Már tizenkét évesen. Bertnek kedve lett volna lekeverni egyet az apának. De szakmai tapasztalata megmentette ettől az elhamarkodott cselekedettől. Körülbástyázta magát. Ebben volt gyakorlata. Amikor így tett, a szavak nem értek el lelke legmélyéig. Szüksége volt erre az önvédelemre a túléléshez. Már gyerekkorában is tudta ezt. Monika Feth

97

EPERSZEDŐ

Még az is sikerült neki, hogy rámosolyogjon Caro szüleire. Teljesen mechanikus gesztus, és kifejezetten hasznos, ha az ember rá akar venni valakit arra, hogy beszéljen. Belesétáltak a kelepcébe. Bert nem is számított másra. Figyelmesen hallgatta őket, különösen ügyelve arra, mit milyen hangsúllyal mondanak. Steigerék olyan képet festettek lányukról, amit leginkább az iránta érzett szeretetük hiánya és a hosszú éveken át tartó bizalomhiány, továbbá a féktelen erőszakosság és a még mindig érezhető düh jellemzett. Bert tökéletesen értette, miért tört ki Caro ebből a családból. Tisztában volt vele, hogy ehhez nagy bátorság kellett. Pontosan tudta, mert ő maga soha nem volt képes rá. Nap, mint nap szenvedett az apjától. Minden napja rettegéssel telt. De mit tehetett volna? Nem hagyhatta magára édesanyját. Az apja a saját tulajdonának tekintette a feleségét és a fiát. Vissza kellene vágni a szárnyatokat! – Ordította mindig. Hogy nehogy elbízzák magukat. Csakhogy ő nem visszavágta a szárnyukat, hanem letörte. Sok időbe telik, amíg a letört szárnyak meggyógyulnak. Olykor még most, évek múltán is fájt. Úgy tűnt, Caro is hasonló odüsszeiát járt be. Bert emlékezett a lány csupasz karjára, és elszorult a torka. – Régóta szokása volt már, hogy sérüléseket okozzon magának? – kérdezte Bert. Steigerné mogorván nézett rá. – Az is csak egy színjáték volt, semmi más! – És... – Bertnek nehezére esett uralkodnia magán. – ...kapott a lánya valahonnan segítséget? – Egy olyan pszichodokira gondol? – Az apa felnevetett. – Már csak az hiányzott volna nekünk. Az irodában egyszerre elviselhetetlenül sűrű lett a levegő, és nem csak a sok cigarettafüst miatt. Bert kinyitotta az ablakot. Lassan kezdte elveszíteni az önuralmát. Ideje volt lezárni a beszélgetést. Rövidre fogta hát a búcsúzkodást – kinyitotta nekik az ajtót, és biccentett. A világ minden kincséért sem fogott volna kezet velük. Tette a dolgát, és próbált nem érezni semmit.

Monika Feth

98

EPERSZEDŐ

Ezt könnyű volt mondani. Csak akkor volt képes uralni az érzéseit, ha jó kedve volt. Jó kedve. Ez ritkán fordult elő. Carónak sikerült elérnie, hogy olykor elfelejtse a gondjait. Caro a maga fantáziavilágával. Mert természetesen soha nem volt szó ennél többről. Most már világossá vált számára. A lány nem a valóságban élt. És őt épp ezzel bűvölte el. Magával vitte őt egy-egy kirándulásra a saját maga alkotta világba. Ebben a világban nem létezett erőszak, sem pedig éhezés vagy háború. Ez a világ maga volt a tökéletes harmónia. Georg eleinte azt hitte, hogy a lány drogos. De nem így volt. Nem volt szüksége az anyagra. A nélkül is őrült volt. Szeretnivalóan őrült, és ezzel elvarázsolta és lefegyverezte őt. Georg anyjának nem tetszett volna Caro. Nem találta volna meg vele a közös hangot. Az anyja azt vallotta, hogy a lányoknak, csendesnek és szerénynek kell lenniük, és kerülniük kell a feltűnést. Ő is ilyen próbált lenni egész életében. Mindhiába. A felszín alól egyre-másra elővillant annak a lánynak a képe, aki fejvesztetten beleszeretett az első férfiba, és ennek a szerelemnek a következményei egész további életét meghatározták. Georg számára Caro egy kinyilatkoztatás volt. Mindazt megtestesítette, amit Georg egy lányban keresett. Fiatal volt, szép, gyermeki és tiszta. Az, ahogyan hitt az emberi jóságban, kimondhatatlanul felkavaró élmény volt, különösen, ha az ember arra gondolt, micsoda rideg családban nőtt fel. – Veled – mondta neki a lány, miközben hozzásimult –, veled mindenre képes lennék, talán még a szüleimmel is ki tudnék békülni. Georg szerette hallgatni, ahogy a lány beszélt. Szerette a hangszínét, mely felnőttesebb volt, mint maga Caro. És amikor hallgatag és ábrándozó volt, Georg azt is szerette benne. Caróval tudtak együtt hallgatni. Eper. Nyílegyenes, végtelen sorokban. Közte kezek, karok, hajlott hátak, haj, napfény, hőség, izzadság, lárma, szavak és nevetés. És mindezek felett az érett gyümölcs erős illata. Georg dolgozott és hallgatott. Nem volt senkije többé, akivel megoszthatta volna a hallgatását. Így hát egyedül hallgatott tovább.

Monika Feth

99

EPERSZEDŐ

10. NEM TEMETÉSHEZ ILLŐ NAP VOLT. Verőfényes napsütés, a madarak önfeledten csiviteltek. Mintha még soha nem láttam volna ilyen kéknek az eget. Mindennek nyárszaga volt. Még a temetőt körülvevő régi falnak is, melynek réseiben moha és zuzmó telepedett meg. Még nem volt tizenegy óra, de már akkora volt a hőség, hogy az aszfalt szinte gőzölgött. Merle és én gyalog mentünk. Valahogy az volt az érzésünk, hogy így illik. Szerettük volna a lehető legmélyebben tudatosítani magunkban, hogy most utolsó útjára kísérjük Carót. Ezért szavaztuk le az autót és a buszt is. Az utolsó útja. Soha nem tudtam mit kezdeni ezzel a kifejezéssel. Korán reggel, amikor álmatlanul feküdtem az ágyamban, sírva fakadtam a gondolattól. – Virrasztanunk kellett volna egy éjszakát Caro mellett – mondta Merle. Ezzel a mondattal feküdt és kelt. Közben pedig folyton bűntudata volt. – De hiszen Carót felboncolták – válaszoltam most is, mint mindig.– Komolyan azt hiszed, hogy ezek után felravatalozták volna? – De hát még csak meg sem kérdeztük – mondta Merle a napfénytől hunyorogva. – Most meg már nem pótolhatjuk be. Belékaroltam. – Hagyd abba az önkínzást, Merle! Olyannak szeretnénk megtartani Carót az emlékeinkben, amilyen életében volt. Merle hevesen bólogatott. Kétségbeesetten kapaszkodott bele minden szalmaszálba, amit csak odatartottam neki. – Egyébként is elkéstünk volna. – A halottak halálukat követően még órákig hallanak és éreznek. Ezekben az órákban fontos, hogy mellettük legyünk, beszéljünk velük, és megérintsük őket. – Caro már túl régóta halott volt. Már nem vett volna észre minket. Mindketten a könnyeinkkel küszködtünk. Az út hátralévő részét némán tettük meg. Ha azt gondoltuk, mi leszünk az elsők, hát alaposan tévedtünk. A parkoló zsúfolva volt autókkal, melyek fényezése csillogott a napfényben. A ravatalozó előtt kis csoportokban álltak az emberek. Legtöbbjük fekete ruhát viselt. Itt-ott tűnt csak fel egy-egy fehér vagy színes virágminta. Majdnem az egész évfolyam ott volt. És Mellenböck, az osztályfőnökünk. Monika Feth

100

EPERSZEDŐ

– Pont ő hiányzott még ide – suttogta Merle. – Nem ártott még eleget Carónak? Mellenböck fizikát tanított. Már ha eljutott odáig, mert az óráin általában süteményt evett, amit akkor kellett bevinnünk neki, ha előző nap elfelejtettük megcsinálni a házi feladatot, vagy otthon hagytuk a tankönyvünket. Mellenböck szemében a Caróhoz hasonló emberek másodrendűek voltak, és ezt nyíltan ki is mutatta. Ahányszor csak Caróra került a sor, hogy süteményt hozzon, kiválasztott egy különösen szép szeletet, és ráköpött. Köszönés nélkül elmentünk Mellenböck mellett, beléptünk a ravatalozóba, és leültünk a második sorban. A koporsót virágok és koszorúk díszítették. Tölgyfából készült, és hűvös fém zsanérjaival szigorú és ijesztő látványt nyújtott. Ezen a fehér rózsákból álló díszítés sem változtatott semmit. A virágcsokrok és koszorúk között gyertyatartók álltak. A gyertyák lángja meg-meglobbant a huzatban. A helyiségben sötét volt, mintha a napfénnyel együtt az életet is kizárták volna onnan. Caro halott volt. De napimádóként élt. A sötétség szomorúvá tette. Mindig gyertyafénnyel próbálta elűzni. Ez a szertartás a gyertyafény ellenére sem tetszett volna neki. A virágoknak halál illatuk volt. A gyertyák nem sugároztak bensőségességet. Az egész ceremóniát az a fajta a hűvös ájtatosság jellemezte, amitől az embernek elszorult a torka. – Ezt nem bírom ki – suttogta Merle. – Dehogynem. Kibírod. – Én is hallottam, hogy szavaim nem hangzanak valami bátorítóan, inkább ridegség áradt belőlük, mintha parancsot osztogattam volna. A sorok lassan megteltek emberekkel. Azon töprengtem, milyen különös, hogy Caro, aki mindig is iszonyodott a tömegtől, halála után ilyen sok embert vonzott magához. Az első sor sokáig üresen maradt. Utána megérkeztek Caro szülei és az öccse, Kalle. Megkövült tekintetek. Mozdulatlan sápadtság. Kalle vörös szemekkel a tekintetünket kereste, és bizonytalanul ránk mosolygott.

Monika Feth

101

EPERSZEDŐ

Hamarosan megérkezett a többi rokon is. Meglehetősen zajosan elfoglalták a helyüket. Fesztelenül körülnéztek, suttogva beszélgetni kezdtek egymással, megbontva az addigi csendet. A lelkész elfoglalta helyét az emelvényen, és lapozgatni kezdett egy vastag könyvet. Merle és én megbeszéltük vele, hogy a gyászszertartás vége felé mi is szeretnénk majd mondani pár szót. A gyomrom is megfájdult, amikor elképzeltem, hogy felállok, és a többiek tekintetétől kísérve előremegyek, és még beszédet is mondok. Merle a jelek szerint hasonlóan érezte magát. A keze nedves volt az izzadságtól. Mégis megfogtam. Szavak. Imák. Zene. Caro szívesen hallgatott gospeleket, és a gyülekezetben volt egy gospelkórus; a tagjai eljöttek a temetésre énekelni. A gyönyörű hangok betöltötték a termet, és én reméltem, hogy Caro valahonnan még hallja őket. Azután a lelkész intett nekünk, és mi előrementünk. – Te beszélj inkább! – suttogta Merle, azzal a kezembe csúsztatta az előkészített cédulát. A térdeim reszketni kezdtek. A várakozással teli arcokra néztem, melyek kissé mintha elmosódtak volna, mint egy álomban. Rettenetesen féltem attól, hogy elsírom magam. De hirtelen teljesen megnyugodtam. Egyszerre pontosan tudtam, mit kell mondanom. Összegyűrtem a cédulát. – Caro – mondtam, és egy pillanatra elhallgattam –, nem tudom, hogy látsz-e vagy hallasz-e most engem. De remélem, hogy igen. Mert mondanom kell neked valamit. Nem tanultam be ezeket a szavakat. Mégsem féltem attól, hogy elakadok. Ez a kettőnk dolga volt – Caróé és az enyém. És én szerettem volna pontot tenni a végére. – Te nem egyszerűen meghaltál. Téged meggyilkoltak. Suttogás és mozgolódás zaja hallatszott a sorok között. De nem hagytam magam megfékezni. – Szeretném tudni, Isten vajon mivel magyarázza ezt. De ő sajnos nem áll szóba velünk, földi halandókkal. És Istenként nem kell megmagyaráznia, miért hagyja, hogy ilyesmi megtörténhessen. A szemem sarkából láttam, hogy a lelkész a homlokát dörzsölgeti. A tanácstalanság gesztusa, hiszen aligha tehette meg, hogy ennyi ember előtt megakadályozza, hogy folytassam.

Monika Feth

102

EPERSZEDŐ

– Annyi mindent szerettél volna még életedben csinálni. Mindenekelőtt boldog szerettél volna lenni. Merle a kezem után nyúlt. Észrevettem, hogy potyognak a könnyei. – Még nem fogták el a gyilkosodat. Talán azt képzeli, megúszhatja. Én nem vagyok hajlandó megbocsátani neki. Gyűlölöm és megvetem őt. Fájdalmat okozott neked. Elvette tőled az életedet. Merle a szemét törölgette. Egyszerre mindenki kezében zsebkendőt láttam. És tekintetem találkozott anyám nyugtalan tekintetével. De még nem végeztem. – Közlendőm van a számára. Mégpedig az, hogy meg fogom keresni. Az emberek sugdolózni kezdtek egymás közt. Nem érdekelt. – Nem adom fel, amíg le nem tartóztatják. Hogy elnyerje a büntetését mindazért, amit veled tett. Megígérem, Caro, és te is tudod, hogy mindig megtartottuk az ígéreteinket. Meg fogom találni ezt a férfit. Ahogy az utolsó szót kimondtam, cserbenhagyott a nyugalmam. Egész testemben reszketni kezdtem. Megrázó jelenetek Carola búcsúztatásán A sorozatgyilkos legfiatalabb áldozatától, Carola Steigertől tegnap vettek végső búcsút rokonai és ismerősei a Waldfriedhofban. A ravatalozóban nem volt elegendő hely a gyászolók tömege számára, akik azért érkeztek, hogy elbúcsúzzanak a brutálisan meggyilkolt lánytól, így a vendégek egy része odakint várta meg a szertartás végét. A híres bestsellerszerző, Imke Thalheim is a gyászolók között volt. Lánya, Jette Weingartner; az áldozat barátnője, megrázó búcsúbeszédet mondott, melyben megfenyegette a gyilkost, hogy megkeresi, és börtönbe juttatja. A bejelentés hatására botrány tört ki. Friedhelm Ojftermatt lelkész a szertartás végén tartott beszédében egyértelműen helytelenítette a bosszú gondolatát előtérbe helyező magatartást. Arra kérte a gyászolókat, hogy imádkozzanak Carola „eltévelyedett"gyilkosáért is. Az ezt követő zúgolódás közepette Jette Weingartner és barátnője felálltak, és elhagyták a ravatalozót. A gyászolók közül többen is követték őket, és odakint várták meg, hogy a sírhoz kísérhessék a koporsót.

Monika Feth

103

EPERSZEDŐ

A maradékot Bert inkább kihagyta. Már annyiszor elolvasta a cikket, hogy minden szavát kívülről tudta. Hajó Geerts kivételesen nem túlzott. Sőt, bármi oka is volt rá, még arról is lemondott, hogy a végsőkig kiaknázza a történteket. A botrány és a zúgolódás ártatlan kifejezések voltak ahhoz a tumultushoz képest, ami a lelkész zárszava után kitört. – Kérem! – kiáltotta a lelkész. – Kérem, nyugodjanak meg! Hiszen ez egy gyászszertartás! – Pontosan! – ordította egy férfi valahonnan a hátsó sorból. – Egy gyászszertartás! Ezt Ön se felejtse el! Bert azt remélte, hogy Caro temetése méltóságteljes és az ő személyéhez illő lesz. De még miközben azon sajnálkozott, hogy mennyire elszabadultak az indulatok, máris eszébe villant, hogy de hiszen épp ezek az egymásnak ellentmondó érzelmek, melyek itt összecsaptak, illettek legjobban Caróhoz. Meggyilkoltak egy fiatal lányt. Ez szörnyű dolog volt. Erre nem volt elegendő néhány bibliai bölcsességgel reagálni. Bert feltételezte, hogy a szerkesztő Jette miatt volt ilyen visszafogott. A lány fellépése mindenkire mély benyomást tett. Tiszta hangja a ravatalozó utolsó szegletét is betöltötte. Szívhez szóló beszéde mindenkit felkavart. Bertet is. Csodálta Jette bátorságát. És Merle állhatatosságát. Bár egy pillanatra sem tudta visszafogni könnyeit, mégsem tágított barátnője mellől. De minden elismerés ellenére, amit Bert a két lány iránt érzett, rendkívül idegesítették a történtek. Jette félreérthetetlenül megfenyegette Caro gyilkosát. Na, épp ez hiányzott még, gondolta Bert, a bosszú angyalai, akik majd megnehezítik a dolgomat. Valami azt súgta neki, hogy Jette esküjét nem lehet olyan egyszerűen elintézni. Ennek a lánynak, ami a szívén, az a száján. És ez nem csak azt jelentette, hogy megnehezítheti a rendőrség dolgát, hanem azt is, hogy saját magát is veszélybe sodorhatja. Bert felállt, és a parafa táblához ment, ami szinte az egész falat beborította az ajtó és az ablak között. Bert arra használta ezt a felületet, hogy rendszerezze a gondolatait. Minden elképzelhető információt elhelyezett ott. Az áldozatokról és a tetthelyekről készült fotókat. Újságkivágásokat. Cédulákat, melyekre a gondolatait firkantotta fel. Az áldozatok nyakláncairól készült rajzokat. Egy térképet a környékről, melyen kereszttel jelölte meg azokat a helyeket,

Monika Feth

104

EPERSZEDŐ

ahol a gyilkosságokat elkövették. És egy ugyanilyen térképet ÉszakNémetországról. Bert olykor kicserélte egyik cédulát a másikkal. Ez a tábla folyamatosan változott. Minden újabb esemény hatására átalakult. Egy kolléganő, aki elkísérte Bertet Caro temetésére, digitális kamerával feltűnés nélkül képeket készített a gyászolókról. Bert ezek közül is kinyomtatott néhányat, és feltűzte a falra. Felettébb valószínűtlen, hogy a gyilkos elvegyült volna a gyászolók tömegében. Másrészt viszont ilyesmi is előfordult már. Egyes gyilkosok úgy viselkednek, mint a művészek, akik elkészült munkájukat először maguk szemlélik meg, majd a nyilvánosság elé tárják. A legtöbb esetben nem okozott problémát Bertnek, hogy belebújjon egy gyilkos bőrébe. Úgy vélte, nem olyan nehéz megérteni, mi mozgatja őket, és a gondolatmenetüket is könnyen képes volt követni. Mert úgy vélte, mindannyiunkban ott lapul a gyilkos. Csak ezt a legtöbben nem akarják tudomásul venni. Végignézte a temetésen készült fényképeket. Csupa jóravaló ember, akik együtt gyászoltak. Olyan sokan, hogy egy idegen arc biztosan nem tűnt volna fel közöttük. És ha maga a gyilkos is gyászolta Carót? Vajon milyen kapcsolat fűzte a halott lányokhoz? Véletlenszerűen választotta ki őket? Vagy ismerte őket? Talán még szerelmes is volt beléjük, gondolta Bert. Talán túlzottan is. Vagy éppen nem eléggé. Ismét leült az íróasztalhoz, és maga elé húzta Caro naplóját. Már jól ismerte a lány írását; gyorsan odavetett, esetlen betűk voltak, melyek enyhén balra dőltek, mintha bármelyik pillanatban hanyatt akarnának esni. Jellegzetes napló-írásmód – egyszerű és őszinte. Caro biztos volt benne, hogy soha senki nem fogja elolvasni legtitkosabb gondolatait. Egyszerű nyelvezetet használt, minden sallang és körülményeskedés nélkül. Olykor elégedetlen volt az életével, és kiírta magából, mennyire utálja az embereket. És hogy mennyire haragszik önmagára. Caro nem bánt jól saját magával. Nem szerette magát. És nem várta el az élettől, hogy az majd elkényezteti őt. Amíg meg nem ismerte ezt a férfit. Onnantól kezdve viszont madarat lehetett fogatni vele.

Monika Feth

105

EPERSZEDŐ

Július 2. Minden gondolatomat ő köti le. Repülök, lebegek, szárnyalok, akár egy pillangó. Olyan, mintha mindig is ismertem volna őt. Máskor pedig idegennek tűnik. Lehet, hogy ez mindig így van, ha az ember igazán szerelmes. A korábbi pasijaim emléke elhalványul mellette. Már nem tudom, mi tetszett bennük. Ahogy rám néz, a tekintetétől elnémulok. Mindent, de mindent megtennék érte. Július 3. Kevés ideje van. Én meg alig várom, hogy találkozzunk. Ki vagyok éhezve rá, hogy halljam a hangját, érezzem a bőre illatát, hogy megérinthessem párszor, amikor megengedi. Nem értem, miért viselkedik olyan furcsán. Mintha félne a kezeimtől és az ajkaimtól. Mintha legszívesebben csak nézne engem. Mindig. Amíg zavaromban el nem nevetem magam. Július 4. Ma megint nem találkoztunk. Elveszett nap. Fekete. Fekete. Fekete. Hol vagy, egyetlenem? Még a nevét sem tudom. Július 5. Megcsókolt! Végre! A leheletéből nyár és napfény áradt. A szerelemtől szinte költőivé vált. Bert óvatosan lapozott. Caro minden szava annyira tele volt élettel és reménnyel, túláradó érzelemmel és boldogsággal. Bár lassacskán mintha kételyei támadtak volna. Július 6. Miért nem mesélhetek senkinek kettőnkről? Most először kell hazudnom Jettének és Merlének. De ő azt szeretné, ha a kapcsolatunk titokban maradna. Azt mondja, a rossz tapasztalatai miatt.

Monika Feth

106

EPERSZEDŐ

Rossz tapasztalatok! Ezt viccnek szánta? Az én életem egy foltmozaiktakaró. Csupa kellemetlen tapasztalatból összefércelve. Július 7. Mintha a szerelmünk csupán színjáték lenne, és egy láthatatlan közönségnek játszanánk. Mintha valaki már jó előre megírta volna a forgatókönyvet. Bármit mondhatok – nem hallgat rám. „Még túl korai.” Ez a válasza. Minden alkalommal. Tud nagyon gyengéd lenni. De néha elutasítóan, nyersen bánik velem. Az után úgy néz rám, hogy megijedek a tekintetétől. Még nem jöttem rá, miért váltakozik ilyen hirtelen a hangulata. Biztosan van valami, ami kiváltja ezt belőle. Július 8. Szeretem, szeretem, szeretem! Július 9. Nem szereti, ha kisminkelem magam. Vagy ha kacéran öltözködöm. Nem szereti a divatos dolgokat. Régimódibb, mint a pápa. De még ezt is szeretem benne. Utálja, ha túl hangosan beszélek vagy nevetek. Közönségesnek találja. Nem gondoltam volna, hogy élnek még olyan férfiak a földön, akik használják ezt a szót. Néha úgy beszél, mintha Rosamunde Pilcher valamelyik regényéből lépett volna elő. Valójában elég sok minden van, amit nem szeret. De jónak tartom, hogy elmondja nekem. Így legalább el tudom kerülni, hogy felbosszantsam. Július 10. Azt hiszem, azt sem szeretné, ha megtudná, hogy naplót írok. Ezt soha nem mesélhetem el neki! Mert a naplómról nem vagyok hajlandó lemondani, még az ő kedvéért sem. Évek óta segít nekem életben maradni. Életben maradni. Bert kiment a folyosóra a kávéautomatához, bedobott egy ötvencentest, és végignézte, amint a barna műanyag pohár a helyére ugrik. A gép különféle hangokat adott ki magából, melyek úgy hangzottak, mintha az automata az utolsókat rúgná, utána vékony sugárban végre kiköpte magából a kávét. Monika Feth

107

EPERSZEDŐ

Talán kissé elvetem a sulykot, ha ezen a nyomon indulok el, gondolta Bert, miközben a forró kávét kortyolgatva visszaindult az irodájába. De jobb ötletem nincs. A megérzése azt súgta, hogy meg kell keresnie azt a férfit, akiről Caro a naplójában írt, azt a férfit, aki nyilvánvalóan minden gondolatát betöltötte. Mindenesetre normálisnak nem volt nevezhető ez a kapcsolat. Bert visszaemlékezett a Margóval töltött első hetekre. Miután végre sikerült meghódítania őt, teljesen magánkívül volt a boldogságtól. A felhők felett lebegve töltötte napjait, és mindenkinek az agyára ment szerelmes fecsegésével. Elképzelhetetlen volt a számára, hogy eltitkolja, mennyire szerelmes. Biztosan beleőrült volna. Július 11. Szonetteket szeretnék írni. Róla. Rólam. Rólunk. És azután egy repülőből kiszórnám őket a város fölé. Hogy mindenki elolvashassa. Hogy mindenki megtudja – ez az a férfi, akit szeretek. De még csak nem is beszélhetek róla. – És Jette és Merle? – kérdeztem tőle. – Velük mindig mindent megbeszéltünk. – De hiszen már nem sok ideig kell várnod – mondta ő, és úgy nézett rám, hogy a szívem majd kiugrott a helyéből. – Utána felőlem az újságban is megjelentetheted. Átölelt, nekem pedig kedvem támadt kigombolni az ingét. De ő lefogta a kezemet, és megcsókolt. És aztán elkezdett beszélni valamiről, és a pillanat hangulata tovaszállt. Bert elgondolkodva iszogatta a kávéját. Ahhoz képest, hogy automatában készült, meglepően jó íze volt. Abban reménykedett, hátha a koffein majd lendületbe hozza az agyműködését. Lassúnak és tehetetlennek érezte magát. Egy órával később becsukta Caro naplóját, és félretolta. Objektívnek kell maradnia. Ennek a lánynak a története túl közelről érintette. Ez nem volt jó. Tisztában volt vele, hogy meg kell őriznie a tárgyilagosságát. Csak így érhet el sikert. Soha nem engedhette meg magának, hogy egy áldozat sorsa túl mélyen megérintse. Caro keskeny kis arcára gondolt. Sovány testére, csontos vállára. Lerágott körmére. A sebekre a karjain és a combjain.

Monika Feth

108

EPERSZEDŐ

Bert sóhajtva közelebb húzta az ügyhöz tartozó iratokat, melyek időközben jelentősen megszaporodtak. Szívesen belefeledkezett volna egy másik munkába, hogy elterelje a gondolatait. De minden, ami csak az íróasztalán volt, Caróról szólt. Amikor a kolléganője bejött az irodába, hogy megbeszéljen vele valamit, minden ok nélkül ráförmedt. A nő éppen csak a szemöldökét húzta fel. Évek óta együtt dolgoztak, ismerték egymás erősségeit és gyenge pontjait, akárcsak egy idős házaspár. – Bocsáss meg! – mondta Bert. – Nem tudom, miért készít ki ennyire ez az ügy. Mert Caro sorsa nagyon is hasonlított az övéhez. Mert ő is ugyanúgy szenvedett, mint Caro. De ehhez senkinek nem volt semmi köze. Imke Thalheim féltette a lányát. Megpróbálta elnyomni magában ezt a félelmet, mint minden érzést, ami a belső nyugalmát fenyegette. Ami ebben általában segített neki, az az írás volt. Így a temetésről visszament a malomba, megetette a macskákat, feltett egy teát – Téli varázslat keveréket, bár a tél már messze járt –, és magával vitte a teáscsészét a teraszra, hogy ráhangolódjon az írásra. De nem sikerült. Egész nap képtelen volt bármit is csinálni az aggódáson kívül. Felhívta az anyját, aztán Tilót is, aki épp egy kongresszuson vett részt Amszterdamban. Azonban ezek a beszélgetések sem segítettek rajta. Miután álmatlanul töltötte az éjszakát, most ismét a teraszon ült, ismét egy csésze Téli varázslat társaságában. Talán majd ma képes lesz leírni néhány sort. A kánikula az idén korán köszöntött be. A földek szinte izzottak a nagy melegben. Imke a békésen legelő birkákat figyelte, és a macskákat, amelyek lustán heverésztek a pajta árnyékában. Egy ölyv, amely a kerítés egyik oszlopán pihent, mozdulatlanul viszonozta Imke pillantását. Az ismerős környezet valamennyire megnyugtatta. De nem törte át azt a félelmet, mely úrrá lett Imke egész lényén. Hogy tehette ki magát Jette ekkora veszélynek? Tán elment az esze? Közvetlenül megszólítani a gyilkost! Sőt! Még meg is fenyegetni! Imke megdermedt. Lehet, hogy a gyilkos odabent ült a vendégek között a ravatalozóban. Az is lehet, hogy hallotta, amit Jette mondott, sőt el is fogadta a kihívását!

Monika Feth

109

EPERSZEDŐ

Imke érezte, amint elzsibbadnak a kezei. Visszatette a csészét az asztalra, és megmasszírozta az ujjait, hogyan is írhatna le akár egyetlen mondatot is, amikor ilyen zaklatott állapotban van? Csöngettek. Imke felállt, és bement a házba, hogy kinyissa a bejárati ajtót. Tilo várakozott odakint mosolyogva. Egészen különleges mosolya volt. – Hiányoztál – mondta, és magához húzta Imkét. – Hogyhogy nem vagy Amszterdamban? – Imke megcsókolta Tilo nyakát ott, ahol olyan csodálatosan érzékeny volt. Közben megérezte Tilo izzadságszagát. Ez valamiképpen megnyugtatta. – Hiszen még tart a kongresszus. – Az utolsó napról ellógtam – mondta Tilo, miközben kissé eltartotta magától Imkét, és kutató tekintettel nézett rá. – Jól nézel ki. Csak egy kicsit sápadt az orrod környéke. Fáradt vagy? Imke megrázta a fejét. Előrement a konyhába, hogy kivegyen Tilo számára is egy csészét a konyhaszekrényből. – Éppen teázom. Kérsz egyet te is? A kérdés fölösleges volt. Tilo teafüggő volt, egy ilyen meghívást soha nem utasított volna vissza. A Téli varázslat nem tartozott ugyan a kedvencei közé, de nem kért másikat. Gondterheltnek tűnt. – Van valami gond? – kérdezte Imke odakint a teraszon. – Ezt inkább én szeretném kérdezni tőled – mondta Tilo, és várakozón hátradőlt a székében. – Egy bizonyos dologra gondolsz? Tilo levette a lábáról. Bőre enyhén barna volt, szőke haja őszbe hajlott. Még a kopaszodó halánték is jól állt neki. – Egészen pontosan Jettére és arra a veszélyes játékra, amit a nyakláncos gyilkossal űz. Imke döbbenten meredt a férfira. – Te meg honnan tudod... – Olvasok újságot. – Igen. De az amszterdami újságok... – Német nyelvű újságokat is lehet ott kapni. És mindegyik tudósított róla. Egy lány megfenyegeti a barátnője gyilkosát. Egy lány a nyakláncos gyilkos nyomában. Az ilyesmire nyomban lecsap a sajtó. Különösen, ha ez a lány Imke Thalheim bestsellerszerző lánya. – Azok a nyomorult disznók! Monika Feth

110

EPERSZEDŐ

– Ők a sztárpletykákból élnek. De ezt te tudod a legjobban, Ike. Tilo volt az egyetlen, aki Ikének szólította. A saját beceneve hallatán Imke annyira meghatódott, hogy legszívesebben kisírta volna magát Tilo vállán. – És ezért jöttél vissza hamarabb? – kérdezte. – El tudtam képzelni, hogy téged közben megőrjít a rettegés. – Akkor segíts! – mondta Imke, és megpróbált nyugodtan lélegezni, hogy elmúljon a remegés, ami a kézzsibbadást felváltotta, és lassanként egész testét birtokba vette. Mélyen belélegezni, gondolta magában. És ki. És be. És ki. – Mondd meg, mit tehetünk!

Monika Feth

111

EPERSZEDŐ

11. a holmiját, és továbbállt volna. A környék, a többi munkás, a kánikula – mindettől undorodott már. Mindig így volt. Utána. Minden felerősödött, embergyűlölete egyre fokozódott. Távolságra volt szüksége. Hogy ismét levegőhöz jusson. Caro még mindig hiányzott neki. De a gyász mellett ott bujkált benne a düh is. Haragudott a lányra, amiért az csalódást okozott neki. Belekapaszkodott ebbe az érzésbe. A düh jó érzés volt. Erőssé tette őt. Más volt, mint a gyász. A gyász felemésztette. És a szerelem? Két rész összenőtt eggyé. Úgy történt, ahogyan történnie kellett. Két rész egy egésszé kapcsolódott össze. Kereken. Szépen. Tökéletesen. De azután szétesett az egység. Nem csak két részre. Szilánkokra pattant szét. Ezer apró darabra. És ő maga a földön feküdt. Tönkretéve. Szétesve. Felrobbantva. És ha nagy nehezen ismét össze is szedi magát, a szakadások soha többé nem tűnnek el. Örökké érezni fogja őket. Mint a sebeket. És ki volt felelős mindezért? Mindig a nők voltak azok, akik képesek voltak ilyen pusztulást elő idézni. Ezt ő nem tudta elfogadni. Nem tudta feldolgozni. Hiszen férfi volt, akinek volt egy álma. A tökéletes életről álmodott. Feleségről és gyerekekről. Egy tiszta kis házban, egy tiszta kis városban. Vasárnap délutánokról, melyeket virágokban pompázó kertjében tölt majd, kávéval és süteménnyel, egy kék vagy zöld csíkos napernyő alatt. Néha látogatók is érkeznének, de nem túl gyakran. Olyankor együtt ülnének asztalhoz, mikor a gyerekek már alszanak. Nyáron kint a kertben. Télen pedig egy régi, csiszolt faasztalnál, a kandalló előtt. Az étel és a környezet – minden tökéletes lenne. Az asztal díszítése. A fények. A zene. A bort értékes, nehéz poharakból innák, utóételnek pedig sajtot és gyümölcsöt ennének. Az előző életére nem emlékezne többé. Soha többé nem ébredne rémálmoktól gyötörten, a múlt sötét pillanatai nem villannának fel váratlanul, a sajnálatnak még csak a nyomát sem érezné. Minden tökéletesen működne. TULAJDONKÉPPEN LEGSZÍVESEBBEN ÖSSZEPAKOLTA VOLNA

Monika Feth

112

EPERSZEDŐ

Rendes szakmája lenne. Olyan, amire büszke lehet. És művelt ember lenne. Olyan, akinek nem okoz gondot, hogy fesztelenül elbeszélgessen bármiről. Nem akadozna a nyelve. – Gorge! Te jössz! Georg felriadt álmodozásából. Malle egyik kezében a heti bérét fogta, a másikkal Georgnak tartotta nyitva az irodába vezető ajtót. Veszélyes dolog így elmélázni, gondolta Georg. Össze kell szednem magam. A bérüket mindig csütörtök délutánonként kapták meg. Többnyire a gazda feleségétől. A gazda felesége. Georgnak soha nem jutott volna eszébe gazdasszonynak hívni. Ahhoz túl hosszúak és vörösek voltak a körmei. A gazda felesége az ütött-kopott fekete íróasztal mögött ült, előtte egy halom papír, és a pénzes borítékokat tartalmazó páncéldoboz. Ránézett Georgra, és elmosolyodott. Üdv, Georg! Georg csak biccentett. Nem tetszett neki, hogy a nő a keresztnevén szólítja (mindenkivel ezt csinálta), és kerülte, hogy ő maga a keresztnevén szólítsa meg a gazda feleségét, holott a nő másra sem vágyott. Viviannak hívták, bár – Georg tudomása szerint – származása szerint nem volt sem angol, sem pedig amerikai. Miután hiába várt rá, hogy Georg viszonozza mosolyát, Vivian átadta neki a borítékot, és elétolta a nyugtatömböt. Úgy tűnt, a nő körül hűvösebb a levegő, mint bárhol másutt. – Legjobb, ha átszámolja – mondta. Amúgy is átszámolta volna. Nem bízott meg senkiben, csak önmagában. – Ismét a legvastagabb boríték – mondta a nő. Ez a mondat ennek a nőnek a szájából Georg szerint úgy hangzott, mint valami obszcén megjegyzés. Minden megnyilvánulása kétszínű volt. Georg szorongást érzett a nő jelenlétében, és utált vele kettesben maradni. Gyorsan aláírta, hogy átvette a fizetését, azután sikerült kissé mosolyra húznia a száját, majd gyorsan elhagyta az irodát. – Elmegyünk ma este inni egyet? – Kérdezte Malle, aki kint várt rá. Georg bólintott. Néhanapján kénytelen volt együtt üvölteni a farkasokkal. Hogy azután később fel ne falják. Barátságosan megütögette Malle vállát, majd hazament a szállásra, hogy lezuhanyozzon, és kissé kipihenje magát az esti kiruccanás előtt.

Monika Feth

113

EPERSZEDŐ

Malle egy két lábon járó pletykalap volt. És időnként hasznos volt megtudni egyet s mást a sok pletykából, ami a két gyilkosság óta úgy terjedt, mint még soha. A konyha úgy festett, mintha bulit tartottak volna benne. Merle meghívta az állatvédők kemény magját egy stratégiai megbeszélésre a lakásunkba. Felváltva találkoztak a csoport egyes tagjainál, és ezeken a találkozókon néha rendesen kirúgtak a hámból. Régen feladtam, hogy vitába szálljak velük. Alapvetően egyezett a véleményünk, de a módszereik megválasztásával ritkán értettem egyet. Semmire és senkire nem voltak tekintettel, ha be akartak jutni valamelyik laborba, vagy át akarták kutatni kétes szervezetek vagy cégek irodáit. Caro, Merle és én többször is vállalkoztunk rá, hogy feltápláljuk a kísérleti laboratóriumokból kiszabadított állatokat. Félénk, ijedős kutyákat, bizalmatlan, agresszív macskákat, apatikus nyulakat. Ezekben az időkben Caro különösen gyakran ejtett magán sebeket. Mintha olyan érzése lett volna, hogy a megkínzott állatokra pillantva saját tükörképét látja. Merle teát főzött, és zsemlét, sajtot és gyümölcsöt tett az asztalra. Hihetetlen káosz uralkodott. Folyton felugrott valaki, és félbeszakította azt, aki épp beszélt. – Az elkötelezett emberekkel már csak így van – állította Merle. – Nem ülnek egyfolytában a zsíros nyárspolgári seggükön, és nem várják, hogy a szájukba repüljön a sült galamb – nekik vannak céljaik. Bastian, Matze, Kika, Dorit, Uwe, Judith, Lizzie és Bob képezték Merlével együtt a csoport magját. Ők dolgozták ki a bevetési terveket. Tőlük futottak tovább a szálak a különböző szimpatizánsokhoz, akik a társadalom bármely rétegéből származhattak, egyetlen korcsoporthoz sem voltak hozzárendelhetők, mégis volt bennük valami közös – szerették az állatokat, harciasak voltak, bátrak és megbízhatóak. Én nem tartoztam közéjük. Ettől függetlenül olykor én is részt vettem – az akcióikban. A hozzám hasonlókat beugrónak hívták, akit időnként bevetettek, de nem tartozott szorosan a csoporthoz. Caro is egy beugró volt. De neki egyes akciókkal szemben még nálam is erősebb kételyei voltak. Egy alkalommal, amikor a mi konyhánkban volt az összejövetel, egy transzparenst akasztott a konyha falára, amire piros filccel ezt írta: És ki védi meg az embereket az emberektől? A cigarettafüsttől könnyezett a szemem, a zaj pedig kibírhatatlan volt. Magamhoz vettem egy zsemlét, bemenekültem a szobámba, és leültem az íróasztalomhoz. Miközben ettem, szabadjára engedtem a gondolataimat. Monika Feth

114

EPERSZEDŐ

Ez a felügyelő nem tartotta fontosnak, hogy együttműködjön Merlével és velem. Egyértelműen a tudomásunkra hozta, hogy ne üssük bele az orrunkat a rendőrség dolgába. Tehát egyedül kell végigcsinálnunk. Bekaptam az utolsó falat zsemlét, és a nadrágomba töröltem a kezem. Azután kimentem az előszobába, és megálltam Caro szobája előtt. Még mindig erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy be merjek lépni. Sem Merle, sem én nem változtattunk meg semmit. Csak rendet raktunk, miután a rendőrök mindenhez hozzáértek ebben a szobában, még azokhoz a dolgokhoz is, amelyeket Caro senkinek a világon még csak meg sem mutatott volna. Miután elmentek, kinyitottuk az ablakot, hogy még a szagukat is eltüntessük. Addig szellőztettünk, amíg a szobának ismét Caro-illata nem lett. Amíg az ő krémjei és parfümjei megint át nem itatták a levegőt. Tétován benyitottam. Ahányszor csak beléptem a szobájába, olyan erősen éreztem Caro hiányát, hogy a szívem gyorsabban kezdett verni. A konyhából beszűrődő zajok segítettek, hogy ne forduljak vissza, már a küszöbön feladva eredeti elképzelésemet. Leültem Caro íróasztalához, és bekapcsoltam a számítógépét. A rendőrök nem vitték magukkal, talán lemásolták róla az adatokat, vagy más módon vizsgálták meg a tartalmát. A szándékom egészen egyszerű volt. Én nem sokat értettem a számítógéphez, de Caro profi volt. Mindegy volt, milyen műszaki problémával küszködtünk, ő meg tudta oldani. A számítógép annyira szerves része volt az életének, hogy könnyen el tudtam képzelni, hogy itt megtalálom a választ a kérdéseinkre, vagy legalábbis egy utalást vagy bármit. Minden levelet, amit valaha is írt, lementett a gépére, még az e-mailjeit is. Ellenemre volt, hogy Caro személyes holmijai között keresgéljek, de nem volt más választásom. Caro halott volt, és nem tudott elmondani nekünk semmit a gyilkosáról. Hol máshol kerestünk volna támpontot, mint a szobájában? Már több mint egy órája ültem az íróasztalánál, közben lecsaptam három szúnyogot, és úgy elálmosodtam, hogy alig láttam ki a fejemből. És akkor megtaláltam őket. Caro verseit. Nem tudtam, hogy Caro verseket írt. Ez a felfedezés olyan váratlanul jött, hogy nem tudtam rá felkészülni. Könnyek szöktek a szemembe.

Monika Feth

115

EPERSZEDŐ

Olvasni kezdtem az első verset, és olyan volt, mintha Carót hallanám beszélni. ESTE sötétség az ablak előtt fekete üvegen az arcom sápadt és távoli valaki más bőre Végigfutott a hideg a hátamon. Ez a vers jó volt! Tényleg jó! Pedig a németdolgozatokra mindig csak kettest kapott. BARÁTNŐ szemben csendben mellettem közel szavak sem kellenek legfeljebb kezek Berontottam a konyhába. Mindenki felém fordult. Nem szerették, ha megzavarják őket. Judith épp egy statisztikát készült felolvasni. Rövid időre szünetet tartott, kérdőn rám nézett, majd habozva tovább olvasott. Jeleztem Merlének, hogy mondani szeretnék valamit. Rögtön felállt, és odajött hozzám. – Mi a baj? Vajon ennyire zaklatottnak tűntem? Hát persze, hiszen a könnyek mindent elárultak. Kézfejemmel letöröltem őket az arcomról. – Mutatnom kell neked valamit. Bevonszoltam Merlét Caro szobájába, és a számítógép képernyőjére mutattam. Merle értetlenül bámulta a sorokat. FÁJDALOM és néha több kell mint a kevéske Monika Feth

116

EPERSZEDŐ

élet néha tűznek kell égetnie bőröm hogy tudjam még itt vagyok Merle elsápadt. – Ez... Bólintottam. – Caro verse. – Soha nem említette – mondta Merle. – Nekem sem. – Hányat találtál? – Fogalmam sincs. Csak most bukkantam rájuk. – Hogy tudjam – Még itt vagyok. – Merle a karját dörzsölgette. – De most már... – Merle szája megremegett. Pislogni kezdett, hogy visszatartsa a sírást. – Kinyomtatom őket – mondtam. – És ha végeztetek a konyhában, leülünk mi ketten, és átnézzük a szövegeket. Rendben? Merle bólintott, és visszament a konyhába. Én ismét leültem az íróasztalhoz. A fáradtságom szertefoszlott. Tudtam, hogy hosszú éjszaka vár rám. Végre találtunk egy nyomot, amin elindulhatunk. – Képzeld csak el – mondta Malle, akinek nehezére esett érthetően formálni a szavakat –, tényleg nekiállt provokálni a gyilkost! Georg az ujjai között forgatta a söröspoharat. Pontosan tudta, mennyi alkoholt bír meginni. Soha nem tudna ilyen részeg disznóvá változni, mint ezek itt, akik minden este a pulton könyökölnek. Akik vagy hangosak és agresszívek, vagy pedig csendesek és siránkozók voltak. Egyik típust sem bírta elviselni. Nem létezett számára undorítóbb dolog, mint egy alkoholista üveges szemei. A nagyapja gyakran nézett rá ilyen szemekkel. Georg hamar megtanulta, hogy nem szabad alábecsülni egy alkoholistát. A nagypapa egyik pillanatban még bambán meredt rá, a következőben meg ütésre lendült a keze. Monika Feth

117

EPERSZEDŐ

– Bátor lány! – Malle csettintett a nyelvével. – És ha engem kérdezel, komplett őrült. Vigyáznia kell, nehogy ő legyen a következő áldozat. Ahányszor csak a nyakláncos gyilkosról esett szó kettőjük között, eltartott egy darabig, mire tudatosult Georgban, hogy őróla beszélnek. Úgy érezte, nem illik rá ez a megjelölés. Nem érezte magát gyilkosnak. Hiszen nem közönséges, kicsinyes indítékkal ölt. Épp ellenkezőleg. Magas elvárásai voltak az élettel és a nőkkel szemben. Talán épp ez tette bűnözővé? Hogy ilyen elvárásai voltak, és nem tudta elviselni, ha csalódnia kellett? Malle egy eperszedő asszonytól szerezte az információit, aki jelen volt Caro gyászszertartásán, mert szívesen járt temetésekre. De benne volt a lapokban is, mondta. Még a regionális televízió is beszámolt róla röviden. De csak azért, mert a lány egy híres írónő lánya. Georg nem ment el a temetésre. Nem bírta volna ki. És túl kockázatos is lett volna. Nem akarta kihívni maga ellen a sorsot. Újságokat pedig nagyon ritkán olvasott, ezért nem hallotta még a történetet. A lányt Jettének hívták. Caro sokat mesélt neki róla. Első alkalommal Georg arra gondolt, micsoda régimódi, becsületes nevet visel ez a lány. És kíváncsi volt, vajon hogy néz ki a barátnő, aki ezt a nevet viseli. – Csinos – mondta Caro, és odabújt hozzá. – Tetszeni fog neked. Georg átkarolta, és körülnéztek, hogy hol telepedhetnének le piknikezni. Végül találtak is egy világos tisztást, mely a magas fák között hívogató melegséget sugárzott. Ott, az erdő szinte ünnepélyes csendjében, melyet csak a madarak éneke szakított meg olykor, ott szeretett legjobban lenni Caróval. Egyiküket sem zavarta, hogy még meglehetősen hűvös volt az idő. Az erdő már korábban is menedékül szolgált neki. Csak itt lelt nyugalomra Georg lelke, valahányszor a nagyapja megverte. Vajon hány szakadást, hány sebet rejtegetett lelke legmélyén még ma is? – Jettén egyáltalán nem látszik, hogy az anyja dúsgazdag – mondta Caro. – Sőt, azt hiszem, időnként még kínosan is érzi magát emiatt. Caro szavai felkeltették az érdeklődését. De ennek ellenére rögtön rövidre zárta az efféle beszélgetéseket. Nem akart belefolyni Caro életébe. Addig legalábbis nem, amíg biztos nem volt a dolgában. Ahányszor csak előfordult életében, hogy túl gyorsan került közel valakihez, az mindig további sebeket ejtett rajta. Tele volt a teste ezekkel a sebekkel.

Monika Feth

118

EPERSZEDŐ

– És ráadásul állítólag úgy néz ki, mint egy angyal – mondta Malle, és rendelt magának még egy sört. Tekintete elkalandozott, és Georg tudta, hogy Malle iszákos ábrándozásba merült. A Maliéval töltött esték mindig így végződtek. És úgy, hogy Georg hazakísérte Mallét a szobájába, mert Malle nem lett volna képes egyedül hazatalálni. De előbb még meg akarta inni a sörét. És örült neki, hogy Malle eközben békén hagyta. Jette. Folyton erre a névre gondolt. Mint egy angyal, mondta Malle. Ki vagy te, gondolta Georg, hogy van bátorságod velem ujjat húzni? Malle énekelni kezdett mellette. Valami giccses nótát. A kocsmáros rögtön dühös pillantással nézett feléjük. – Gyere! – mondta Georg. – Hazaviszlek. – Nemmegyünk, nemmegyünk, nemmegyünkmi innenel – dalolta Malle –, nemmegyünk, nemmegyünk... Georg fizetett, és kituszkolta Mailét az ajtón. Malle abbahagyta az éneklést. Panaszkodni kezdett az elfuserált életéről. A tönkrement házasságáról. Arról, hogy a gyerekei nélküle nőttek fel. Hogy alig ismerték őt. Szidni kezdte Georgot, mert az megakadályozta, hogy folytassa az ivást, pedig ő felejteni akart. Georg nem foglalkozott vele. Jette neve járt a fejében. És az, amit Malle mesélt róla. Valami elkezdődött. Egy játék? A lány kihívta őt. – Hát, jó – mormogta magában, miután Mallét hazavitte, és elindult a panzióba. – Legyen meg a te akaratod, kislány! Lépései hangosan visszhangzottak a holdtalan éjszakában. Egyszerre jókedve kerekedett. Mintha épp erre lett volna szüksége – egy célra. Bert számára a reggeli megbeszélések tortúrává váltak. Különösen mióta leszokott a dohányzásról. Éjszakánként ritkán aludt többet négy-öt óránál, és már alig vonszolta magát. Régebben bármikor, bárhol és bármeddig képes volt aludni. Ma viszont már legalább egy óra hosszára volt szüksége az elalváshoz. Éjszaka többször is felébredt, kibotorkált a WC-re, utána pedig nem bírt visszaaludni. Hallgatta Margó mély, egyenletes lélegzését vagy – ami még rosszabb volt – halk horkolását. Reggel felé aztán végre mély álomba merült, amiből az óra kegyetlen csörgése riasztotta fel ismét.

Monika Feth

119

EPERSZEDŐ

Bert délelőttijei szürkén és vontatottan teltek. Minden kézmozdulat, minden gondolat nehezére esett. Néha az íróasztalnál ülve feje lehanyatlott a mellkasára, és olyankor úgy ijedt fel, mintha rajtakapták volna. Újabban minden reggel volt megbeszélés. A második gyilkosság óta a média teljes gőzzel beindult. A nyilvánosság hisztérikus állapotban várta az újabb híreket. A nyakláncos gyilkos bármikor újra lecsaphatott. Senki nem volt biztonságban. A rendőrségre nagy nyomás nehezedett. Korán reggel még minden olyan bizonytalan volt. Mintha az istenek még nem döntötték volna el, milyen irányba akarják terelni a napot. A kollégák beszámoltak előző napi munkájuk eredményéről. Hogy azután ezeket összegezve megállapítsák, tulajdonképpen még semmi említésre méltó eredményt nem tudnak felmutatni. A rutinmunka még javában folyt. Nap, mint nap futottak be az újabb adatok, melyeket kötelességszerűen lenyomoztak. Kötelességtudóan. Bert megakadt ennél a szónál. Ki törődött manapság még olyan fogalmakkal, mint kötelesség, illendőség, szorgalom vagy rendszeretet? Letűnt idők értékei voltak ezek, melyek rég feledésbe merültek. A végén még oda jutunk, gondolta Bert, hogy a gyerekek lexikonokban keresik majd az efféle szavakat, mert nem tudnak velük mit kezdeni. Azután rögtön azt kérdezte magától, vajon mióta viselkedik úgy, mint a saját apja, aki a maga idejében folyton a társadalommal perlekedett. A vacsora elkészült, a télikertben terítettek asztalt. Tilo javasolta, hogy hívják meg Jettét és Merlét. – Alkalmat kell teremtenünk egy beszélgetésre – mondta – , anélkül, hogy kényszerítenénk őket. Mi lehet jobb megoldás, mint egy vacsorameghívás? Imke mély bizalmatlanságot táplált a pszichológusokkal szemben. Tilóban sem bízott, amikor így beszélt. Hogyan is szerethetett bele valakibe, aki egész álló nap mást sem tesz, mint kicsalja az emberekből legféltettebb titkaikat és érzéseiket? Abban maradtak, hogy a vacsora este nyolckor lesz. Ez megtelelő időpontnak tűnt. Addigra mindenki végez a munkával és egyéb teendőivel, és készen áll arra, hogy kikapcsolódjon. Még Tilo is, akinek egyébként teljesen tele volt a naptárja, megígérte, hogy nem fog késni. Menü: paradicsomleves rákkal, meleg fokhagymás kenyér, saláta lazaccal és friss gyümölcsökkel. Desszertnek eper tejszínhabbal. És végül egy presszókávé. Monika Feth

120

EPERSZEDŐ

Imke csak nagy ritkán főzött. Talán éppen ezért élvezte annyira. Kellemes érzés volt néhány órára átadni magát az illúziónak, hogy ismét minden úgy van, mint régen, Jette még otthon lakik, és az élet nem olyan bonyolult. Egyébként pedig épp egy nehéz résznél tartott legújabb regényében, és mindennemű elterelő hadműveletért hálás volt. Mindig is könnyen elfutottam a problémák elől, gondolta, miközben még egyszer ellenőrizte, nem hiányzik-e valami az asztalról. A helyére tolt egy poharat, odébb rakott egy kést, és kisimított egy szalvétát. Néha azt kívánta, bárcsak az életben is úgy történnének a dolgok, mint a könyveiben. Azt kívánta, bárcsak a valóságban is mindenért felvállalhatná a felelősséget. Életre hívhatná a szereplőket. És végigkísérhetné őket útjukon. Ha ilyen hatalma lenne, gondoskodna róla, hogy Jette soha ne szenvedhessen. És Caro, gondolta Imke, nem halt volna meg. Hallotta, amint a kocsifelhajtón megcsikordul a murva. Az ajtóhoz ment, hogy kinyissa. Szorosan megölelte lányát, azután Merlét. Az utóbbi időben gyakran érezte úgy, mintha három lánya lenne. És emiatt most kicsit olyan volt, mintha Caro személyében az egyik lányát veszítette volna el. Csak ne légy patetikus, gondolta magában. És hagyj fel azzal, hogy minden szerencsétlenséget a saját szerencsétlenségednek tekintesz! A lányok sápadtak voltak. És túlzottan is soványak. Valószínűleg nem volt túl jó az étvágyuk. Imke nem tudta hibáztatni őket emiatt. Úgy gondolta, rettenetes dolog lehet abban a lakásban élni, ahol még mindig ott van Caro szobája. Mintha a lány bármelyik pillanatban hazatérhetne. Tilo autója akkor érkezett meg, amikor épp kényelmesen elhelyezkedtek a nappaliban. Ő is megölelte a lányokat. Azután átmentek a télikertbe. Imke szélesre tárta mindkét tolóajtót, hogy járjon a levegő. A nappali hőség csak lassan hagyott alább. Ha így megy tovább, néhány nap múlva már az esti szellőztetés sem fog használni. – Caro verseket írt – mondta Jette kertelés nélkül. Színig szedte a tányérját levessel, majd tétován kavargatni kezdte, mintha csak a szeme kívánná az ételt. – A számítógépén találtuk meg őket. – Hihetetlenül jó versek! – mondta Merle. – Ilyen jót még soha nem láttam. – Nem hoztátok őket magatokkal véletlenül? – kérdezte Imke, akiben rögtön feltámadt a vadászösztön.

Monika Feth

121

EPERSZEDŐ

– Nem véletlenül – mondta Jette. – Hanem szándékosan. Szeretnénk hallani a véleményedet róluk. – Az én véleményemet? – Imke elégedetten figyelte, amint Merle nagy étvággyal enni kezdett. – Nem vagyok biztos benne, hogy véleményt tudok mondani a verseiről. Nem vagyok költő. Nem is a minőségükről van szó – mondta Merle. – Csak a tartalmukról. A rendőrség nem vitte magával a számítógépet? – kérdezte Tilo. – Ez meglep. Azt hittem, mindenhol nyomok után kutatnak. – Ahhoz csak le kell másolniuk az adatokat – mondta Jette, és elmosolyodott, amikor Tilo a tenyerével a homlokára csapott. Azzal belenyúlt a hátizsákjába a széke mellett, kivett belőle egy kék mappát, és átnyújtotta az anyjának. – Ez hiba volt – mondta Tilo. – Innentől kezdve csak olvasni fog, és oda a kellemes vacsora vendégség. Imke valóban azonnal feltette az olvasószemüvegét, kinyitotta a mappát, és átfutotta az első oldalt. Arcán látszott, hogy nagyon figyel. – Hogy boldogultok? – kérdezte Tilo. A bor úgy csillogott poharában, mintha folyékony rubin lenne. – Már alig van hátra egy hét – mondta Merle. – Akkor végre elkezdődik a nyári szünet, és munkához kezdhetünk. – Munkához? – kérdezte Tilo, pedig rögtön tudta, mire gondol a lány. – Miféle munkához? – Meg kell találnunk Caro gyilkosát – mondta Jette meglepődve. Mint aki nem számított rá, hogy Tilónak ilyen nehéz lehet a felfogása. Bár Tilo egyáltalán nem akart kiselőadást tartani a lányoknak, most mégis erre szánta el magát. Rossz megoldás, gondolta magában. Tökéletesen hibás. Minden szabályt megszegek vele. De mégis tovább beszélt, nem tudta fékezni magát. Jette és Merle szedtek a salátából, és bőségesen ettek a fokhagymás kenyérből is. Udvariasan hagyták, hogy Tilo befejezze a mondanivalóját. Csendben eszegettek. Imke, aki semmit nem hallott a beszélgetésből, becsukta a mappát, és letette maga mellé a földre. – Őrület! – mondta végül. – Micsoda tehetség! – És egyébként? – kérdezte Jette. – Mire vagytok kíváncsiak? – kérdezett vissza Imke. – A költői képek – mondta Merle. – Némelyiknél órákig tanakodtunk, hogy vajon mit akarnak kifejezni. Monika Feth

122

EPERSZEDŐ

– Egy metafora mindenki számára mást és mást jelenthet – mondta Imke. – Soha nem egyértelmű. Az interpretáció mindig szubjektív. – Ki például a fekete ember? – kérdezte Jette. – Vagy mit jelent, hogy a fájdalmak ura? – Van összefüggés az egyes versek között? – kérdezte Merle. – Vajon nem Caro életét mesélik el? – Na és ha úgy lenne? – kapcsolódott be Tilo. – Akkor – mondta Jette, és jelentőségteljes pillantást vetett Merlére. – Sokkal előrébb lennénk. – Én óvakodnék szó szerint értelmezni a szövegeket – mondta Imke. – Caro gyakorlatilag ezekben a versekben kódolva írta le a gondolatait. Máskülönben egyenesen a naplójába is írhatta volna őket. – Ez világos – Jette eltolta magától a tányért. – De minden kódolást meg lehet fejteni, vagy nem? – Caro segítsége nélkül? – Imke elgondolkodva ingatta a fejét. – Aligha. – De hisz minden itt van a szemünk előtt! – Jette felemelte a földről Caro verseit. – A gyermekkora. A szüleivel való viszonya. A kapcsolatai. Az a rossz szokása, hogy sérülést okozzon magának. A mi lakásunk. Merle és én. Imke egyszerre észrevette lánya igyekezetét, és megrettent. Rádöbbent, hogy a két barátnő nem nyugszik addig, amíg el nem indítanak valamit. A félelem belémart, és nem eresztette. És hirtelen világossá vált számára, hogy soha nem szűnik meg aggódni Jettéért. Az anyák sorsa, gondolta. Úgy hangzott, mint azokban az amerikai filmekben, amelyeket a tévében látott. – Itt van – mondta Jette, aki közben kikeresett egy verset a sok közül. – Ezt hallgassátok meg! KÉRDÉSEK nekem ígéred az életed, de nem mondasz semmit miközben rólam senki más nem tud ennyit – Ez a valaki... nem lehet az a pasas, akivel utoljára együtt járt? Monika Feth

123

EPERSZEDŐ

– Nem feltétlenül – mondta Tilo. – Ugyanúgy lehet valaki a múltból. – Vagy csupán a fantázia szüleménye–mondta Imke. – Nem minden szövegnek vannak önéletrajzi vonatkozásai, ezt te is tudod, Jette. Gondolj az én könyveimre! Jette bólintott. – És mégis ott van minden könyvedben a valódi életed, a mi életünk. Észre lehet venni, ha valaki odafigyel. – Miért nem lehet, hogy ez a vers egy korábbi barátról szól? – kötötte Tilo az ebet a karóhoz. – Mert Caro versei meg vannak dátumozva – mondta Merle. – Mert tudjuk, hogy Caro az alatt az idő alatt írta őket, amíg egy olyan pasassal járt, akit mi nem ismertünk. – Mesélt nekem róla. Röviddel azelőtt, hogy... mielőtt... – Jette megköszörülte a torkát – ...mielőtt meggyilkolták. A férfi meglehetősen titokzatoskodó volt. Caro még a nevét sem tudta. – És meddig jártak együtt? – most már Tilóban is felébredt a vadászösztön. A feltűnő magatartásformákat nem tudta figyelmen kívül hagyni. Automatikusan rákattant a témára. – Azt nem tudjuk pontosan. Talán néhány hétig. – És Caro elfogadta, hogy a férfi nem árulja el neki a nevét? – Ez egyfajta játék volt, amit Caro nem látott át. Mindennap új nevet talált ki a férfi számára. – Fantasztikus! – mondta Tilo. Imke rosszallóan nézett rá. – Carónak az volt az elképzelése, hogy azon a napon fogja kiérdemelni a férfi szerelmét, amikor eltalálja az igazi nevét. – Pancimanci meséje – Tilo figyelmen kívül hagyta Imke korholását. Az efféle történetek éltették. – Caro is észrevette a párhuzamot – mondta Jette. – Igaz, hogy közben vigyorgott, de valójában azt gondolta, hogy minden jól végződik majd. Mint a mesében. – A mesék kegyetlenek – mondta Tilo. – Ezt talán elfelejtette? Kellemetlen csend következett. Imke kiment a konyhába, hogy kávét főzzön. Jette vele ment. – Ki hallott már ilyet? – Imke dühösen csörömpölt a csészékkel. – Egy szerelem, amit ki kell érdemelni. – Ez a szerelem egyik különleges oldala – mondta Jette. Imke értette a célzást. Monika Feth

124

EPERSZEDŐ

– De hiszen ez beteges! – A fejét ingatta, miközben bekapcsolta a kávéfőzőt. – Ennek a valakinek a versekben – mondta Jette, amikor megint mindannyian az asztal körül ültek – elég sötét tulajdonságai vannak. Vajon mi volt az, amivel annyira sikerült Carót elbűvölnie? – Meg fogjuk tudni, ha megtaláljuk őt – felelte Merle. – Nem a ti dolgotok elvégezni a rendőrség munkáját. Ráadásul nagyon veszélyes is. – Imke segítségért esedező arckifejezéssel nézett Tilóra. – Életveszélyes. – Belegondoltatok már, hogy talán ez a férfi ölte meg Carót? – kérdezte Tilo. – Akkor meg főleg – mondta Jette. – Meg fogjuk találni. Imke tudta, milyen konok a lánya. Azt is tudta, hogy semmi értelme megpróbálni kiverni valamit a fejéből. Régebben soha nem sikerült neki. De talán van más megoldás. – Szeretnélek megajándékozni benneteket – mondta. – Három hét nyaralás, és az úti célt ti választhatjátok ki. Na, mit szóltok? Jette az anyja karjára tette a kezét. – Nemrég még a plafonig ugrottunk volna örömünkben, mama. De most nem mehetünk nyaralni. Tartozunk ennyivel Carónak. – Csodálatos lett volna. – Merle rámosolygott Imkére. Szemében könnycseppek csillogtak. – De Caro nélkül nem menne. – Tudom – sóhajtott fel Imke, amikor röviddel éjfél után kettesben maradtak Tilóval. – Semmi nem megy Caro nélkül. És ez még sokáig így marad. Tilo megcsókolta, és gyengéden végigsimította a tarkóját. Imke eltolta magától. – Ne most, Tilo! – mondta. – Ne haragudj, de át kell néznem Caro verseit. Én is tartozom neki ennyivel. A GYILKOS AZ ELSŐ HÁROM ÁLDOZATÁT MEGERŐSZAKOLTA , de minden alkalommal óvszert használt. És semmilyen nyomot nem hagyott hátra. Carót nem erőszakolták meg. Viszont röviddel a halála előtt közösült. A rendőrség az első tetthelyen talált egy fekete hajszálat, mely a halott levágott hajtincsei közé keveredett. De ugyanúgy származhatott bárki mástól is, mint a gyilkostól. A többi tetthelyen még ennyit sem találtak. A vidéki gyilkosságok már csak ilyenek voltak. A nyomokat gyakran széttaposták. Azok, akik megtalálták a holttestet, a rendőrök, akik még a Monika Feth

125

EPERSZEDŐ

nyombiztosítók előtt érkeztek a helyszínre, az újságírók, akik – különösen a kisebb falvakban – már messziről megérezték a jó sztori szagát. Semmilyen egyértelmű anyag, semmi, amire építeni lehetne. Bert rengeteg embert kihallgatott. Csak éppen Caro titokzatos barátját nem sikerült még elérnie. Senki nem látta ezt a férfit, még Jette és Merle sem. Pedig többször is a lakásukban töltötte az éjszakát. Ez hogyan történhetett meg? Hogy egy ember belép egy másik ember életébe, és nem hagy semmiféle nyomot, kivéve néhány naplóbejegyzést és egy pár verset? A verseket tartalmazó flopilemez volt a napló mellett Bert legnagyobb reménysége. De sajnos semmire nem jutott a szövegekkel. Másolatokat osztott szét kollégái és kolléganői között abban a reményben, hogy hátha valamelyiküknek van érzéke a költészethez. Nem volt szerencséje. Csupán azt sikerült megtudnia, hogy ő volt az egyetlen, aki szokott könyveket olvasni. Az Észak-Németországi kollégák szintén egy helyben toporogtak.,s az ottani sajtó ugyanolyan lelkesen ontotta a mérget, mint az itteni. Uborkaszezon, gondolta Bert. A firkászok örülnek, hogy nem kell megint a Loch Ness-i szörny legendáját előkaparniuk. Időközben megalakult egy különleges ügyosztály, melyben együtt dolgoztak a helyi kollégák és az Észak-Németországi nyomozók. Szorosan együttműködtek egymással, és folyamatosan tájékoztatták egymást a fejleményekről. Mindeddig sikertelenül. Maga volt az őrület. A rendőrségi pszichológus, akit a főnök szintén beválasztott a különleges ügyosztályba, kidolgozott egy elkövetői profilt, melyet az egyik ilyen reggeli megbeszélésen be is mutatott. Egyedülálló. Gátlásos (de ennek az ellenkezője is igaz lehet). Domináns anya fiúgyermeke. Egyedüli gyerek. Erőszakkal teli gyermekkor. Erős vallásos meggyőződés. Nincsenek szociális kötődései. Intelligens. Elővigyázatos. Alacsony ingerküszöb, könnyen agresszívvé válik. Szexuálisan tapasztalatlan. – Hogyhogy nem említi sehol a perverz szót? – Kérdezte Bert a pszichológustól. – Mert nem alkalmazunk ilyen kategóriákat – válaszolta amaz. – Nem értékelésről van szó, hanem körülhatárolásról. – Nem! – vetette ellen Bert. – Itt csakis szőrszálhasogatásról van szó. Ha ezek a gyilkosságok nem nevezhetők perverznek, akkor semmi! Nem jöttek ki egymással. Ez időközben nyílt titokká vált. De Bert egyébként is inkább hagyatkozott a megérzéseire, mint egy elkövetői profilra. És a megérzése azt súgta, hogy Caro ismeretlen Monika Feth

126

EPERSZEDŐ

barátjára kell koncentrálnia. A lányt nem erőszakolták meg. Talán mert a gyilkos beleszeretett? Bert tágra nyitotta irodája ablakát, levette zakóját, és még egyszer maga elé húzta a naplót és a verseket. Az igazság ott feküdt előtte az asztalon. Csak meg kellett fejtenie. Ez a lány más volt, mint Caro. Komolyabb. Zárkózottabb. Valamiképpen rideg. Távolságtartó. Biztosan nem volt könnyű dolguk azoknak a fiúknak, akik meg akarták szólítani. Georg rögtön tudta, kettőjük közül melyik Jette, és melyik Merle. Nem volt kifogása az állatvédők ellen. Kivéve, ha túlzásokba estek. Nemrég hallotta a rádióban, hogy egy juhászkutyára több négyzetméter jutott, mint egy gyerekre. A feje tetejére állt a világ! Leparkolt a házuk előtt, és várt. Úgy gondolta, valamikor majdcsak felbukkannak. Este volt, ő pedig ráért. Amikor kiléptek a házból, Georg kiszállt, és követte őket. Egy pillanatra felvillant benne Caro képe, a fájdalom, melyet még mindig nem tudott kordában tartani. – Az idő minden sebet begyógyít – mondta mindig a nagymamája. Georg olyan szívesen hitt volna neki. De már kisfiúként is tudta, hogy ez a mondat csupán kegyes hazugság. Hogy vannak olyan sebek, melyeket semmi és senki nem gyógyíthat be. Jette és Merle karöltve mentek az utcán. Csendesen beszélgettek egymással, de nem nevetgéltek, mint a többi hasonló korú lány. A gyász nem múlik el egyik napról a másikra. Az UCI előtt megálltak, és a hirdetéseket olvasgatták. Mozi. Ez jó.. Elég sötét és személytelen ahhoz, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. A lányok egy vígjáték mellett döntöttek. Ez is tetszett neki. Ha nevet, sokkal többet meg lehet tudni egy emberről, mint ha sír. Azután pedig ott ült mögöttük, a sötétségben, olyan közel, hogy csak a kezét kellett volna kinyújtania, ha meg akarja érinteni Jettét. Csak írt és írt. Ömlöttek belőle a szavak. Ezt Caro versei okozták. Imke parazitának érezte magát. De mit tehetett volna? Állítsa meg az áradatot? Új regénye szerelmi története színesebbé vált, őszintébbé és költőibbé. Ezt Carónak köszönhette, és az ő érzéseinek, melyeket ez iránt a titokzatos, ismeretlen férfi iránt táplált.

Monika Feth

127

EPERSZEDŐ

Imke azzal próbált vigasztalódni, hogy bebeszélte magának – ezzel a könyvvel mintegy emléket állít Carónak. Azonban legbelül egy csökönyös hang minduntalan arra figyelmeztette, hogy kihasználja Carót, méghozzá különösen szánalmas módon. Edgár és Molly az ablak előtti szőnyegen hevertek, és szunyókáltak. Szerették hallgatni a billentyűk kopogását, és a számítógép halk zümmögését. Odakint a táj úgy csillogott, mintha kipolírozták volna. A délutáni zápor jót tett a növényeknek. Egy idill. És ez a föld az övé volt, ameddig csak a szem ellátott. Soha nem fog hozzászokni ahhoz, hogy gazdag. Titkon mindig félni fog attól, hogy egy napon felébred, és kiderül, hogy az egész csak álom volt. Ekkor megcsörrent a telefon. Nem vette fel. Amikor úgy írt, mint ebben a pillanatban – szinte levegőt sem vett –, olyankor nem hagyta, hogy megzavarják. Az ihlet egyik pillanatról a másikra eltűnhetett. És ha kiadná Caro verseit? Posztumusz? Hogy tényleg emléket állítson neki? Ezen most nem volt idő gondolkodni. A gyilkosságon sem akart most töprengeni. Már túl sokat emésztette magát miatta. Egy szót sem tudott kipréselni magából. A gyilkosra pedig még csak gondolni sem akart. Félt tőle. Mintha ezzel kihívná maga ellen a sorsot, és veszélybe sodorná Jettét és Merlét. Még egypár oldal, az után felhívja Jettét, hogy meggyőződjön róla, a lányokkal minden rendben van. Csak még pár oldal. Már olyan régóta várt rá, hogy végre megint írhasson. Megérdemeltük ezt a filmet. Az egész délutánt azzal töltöttük, hogy még egyszer átkutassuk Caro szobáját. A rendőrség alapos munkát végzett, de nem ismerték Carót. Lehetséges, hogy azok a tárgyak, amelyek nekünk rögtön feltűnnének, nekik nem mondtak semmit. – Minden normális ember kap leveleket a szerelmétől – sóhajtotta Merle, azzal visszatolta az íróasztal fiókját. – Caro miért nem kapott? – Mert ő minden volt, csak nem normális – feleltem. Bár ezt Merle ugyanolyan jól tudta, mint én. Caro gyűjtő volt. A szobája tele volt kis fészkekkel, melyekben apró tárgyakat tartott. Gombokat. Képeslapokat. Köveket. Madártollakat. Üveggyöngyöket. Vajon volt köztük valami, amit az ismeretlen férfi Monika Feth

128

EPERSZEDŐ

ajándékozott neki? Vagy egy tárgy, ami rá emlékeztette? Vagy az ilyesmit fontosabb helyen tartotta volna? A CD-lejátszóban még benne volt egy Phil Collins-album. Az utolsó lemez, amit Caro beletett. Átnéztük, milyen dalok vannak rajta. Come with me. Driving me crazy. Can’t stop loving yon. You touch my heart. Mintha Caro életének utolsó napjaiban minden különleges jelentőséggel bírt volna. Pedig Caro egyszerűen csak szeretett Phil Collinst hallgatni. Lehet, hogy az ő dalainak valamelyike volt a kedvence. Caróé és az ismeretlené. Hiszen minden szerelemhez tartozik egy dal. TE ki vagy te csupa ki nem mondott kérdés csupa el nem dúdolt dal kilenc meg nem élt élet ajkadon rémisztő vörös édes mosoly Ez a vers kezdettől fogva mindig megijesztett. Ahányszor csak elolvastam vagy rágondoltam, mintha valami aprócska, kemény maggá zsugorodott volna a belsőmben. Kilenc meg nem élt élet. Caro nem akarta tovább értelmetlen dolgokra fecsérelni az életét. És a legjobb úton haladt afelé, hogy ezt valóra váltsa. Hogy mindegyik életet megélje, amelyikre csak vágyott. Csupa el nem dúdolt dal. Vajon mit értett Caro ez alatt? Hogy lemaradt valamiről? Valami szépről? Vagy, hogy a férfi maradt le valamiről? .. .És azután ez a rémisztő vörös édes mosoly. Ezt már végképp nem értettem. Rémisztő vörös – lehet, hogy transzvesztita volt? Rikítóan ki rúzsozott szájjal? Vagy Carónak azt a félelmét fejezi ki, hogy a férfi esetleg homokos volt? Az utolsó beszélgetésünk a barátjáról szólt. Jobban oda kellett volna figyelnem. Észre kellett volna vennem a vészjelzéseket. Biztosan akadt néhány, csak nem tűntek fel nekem.

Monika Feth

129

EPERSZEDŐ

Az mindenesetre feltűnt, hogy Caro megint elkezdte vagdosni magát. Carónak mindig voltak olyan időszakai, amikor fájdalmat okozott magának, azután pedig olyanok, amikor jó formában volt. Mi Merlével már hozzászoktunk ehhez. Nem bombáztuk Carót a kérdéseinkkel. A bizalomra bizalom a válasz. Hittünk ebben. És tényleg működött is. – De akkor miért nem beszélt Caro erről a pasasról? – Mert félt – mondta Merle a Phil Collins CD-t a kezében tartva. – Mert a pasas megtiltotta neki. Megtiltani valamit! Carónak! – Ha ez sikerült neki – mondtam akkor ez az ember egy mágus. Már századszor idéztem fel magamban az utolsó, Caróval folytatott beszélgetésemet. Az extravagáns Caro beleszeretett egy férfiba, aki meg sem érintette őt. Aki egy halom problémát görgetett maga előtt, és ezért várni akart, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy ez a szerelem pontosan az, amit ő akart. – Szerethet az ember olyasvalakit, akitől fél? – kérdeztem. – Félhetsz olyasvalakitől, akit szeretsz – válaszolta Merle. Szó nélkül tovább keresgéltünk. Mire kész lettünk, két dolgot bányásztunk elő, amit azelőtt nem láttunk – egy fekete pamutkendőt, amely mintegy hatvanszor hatvan centiméteres volt, és egy lepréselt fehér virágot három lepréselt zöld levélkével. A kendőt Caro szennyese között találtam, a virágot és a leveleket Merle találta meg Caro kedvenc könyvében, Rabindranath Tagore verseinek egy régi kiadásában. Nem tudtuk, hogy ezek a tárgyak bírnak-e bármiféle jelentéssel, de félretettük őket azzal a megérzéssel, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk az igazsághoz. Tehát megérdemeltük ezt a filmet. És a nevetést, amihez újra hozzá kellett szoknunk. Arra a mondatra gondoltam, amit mostanában mindenkitől hallottunk – Az élet megy tovább. Bármilyen borzasztó is volt épp mi is ezt igazoltuk. Mire számítottam? Hogy a Föld nem forog majd tovább? – Olyanok vagyunk, mint a hangyák – súgtam oda Merlének. Egész életünkben serénykedünk, és teljesen mindegy, hogy meghalunk-e vagy sem, mert a többiek nélkülünk is tovább serénykednek. – Psszt! – Merle pattogatott kukoricát tömött a számba. Igaza volt. Semmi a világon nem volt biztos. Az egyetlen dolog, amit tehettünk, hogy nevettünk és popcornt ettük, amíg még képesek voltunk rá. Monika Feth

130

EPERSZEDŐ

Nem hallotta, mit suttognak egymás között. Pedig olyan közel volt hozzájuk, hogy érezte a testük melegét, ha előrehajolt. – Jettét az ég küldte – mondta neki Caro egyszer. – Nélküle már valószínűleg nem élnék – Caro rámosolygott, és közben összeráncolta az orrát. Ez a gesztus mindig meghatotta Georgot. – Vagy a pszichiátrián lennék. Georg biztos volt benne, hogy Caro nem azért mondja el mind ezt, hogy megpróbáljon érdekesnek látszani, nem handabandázott, és nem túlzott. Caro kimondta, amit érzett, és magától értetődőnek tartotta ezt. Mi mindenen mehettél keresztül, gondolta Georg, és ettől még jobban szerette a lányt. Már régen észrevette, hogy Caro karjait sebek borítják, hiába próbálta elrejteni előle. Később megengedte a férfinak, hogy megsimogassa a karjait. Georg tudta, hogy a lány ezzel szerelméről tett egyértelmű tanúbizonyságot. Ő mégis tovább akart várni. Még nem volt biztos magában. Mert a lelke úgy festett, mint Caro karjai. Sebekkel teli. Csakhogy az ő sebeit nem saját maga okozta. Másoktól származtak. Caro Merlében elsősorban a harciasságát értékelte, és csodálta politikai szerepvállalásáért. – Számomra az egyértelműen politizálás, ha valaki az állatok védelméért és jogaiért küzd – mondta egyszer. Sokat megtudott Caro lakótársairól. Sokkal többet, mint amire kíváncsi volt. Minden egyes információ újabb és újabb szálakkal fűzte őt Caróhoz, és Carót hozzá. Néhányszor ott töltötte az éjszakát a lakásban, minden elővigyázatosságát sutba vágva. Eleinte idegölőnek tartotta a helyzetet, de aztán lassanként megnyugodott. Hagyta, hogy Caro szobája és jelenléte hasson rá. Caro verseket olvasott fel neki Rabindranath Tagorétól. Ezek a szövegek mélyen megérintették, pedig a versekkel általában nem tudott mit kezdeni. De ezeknek egyszerű és érthető volt a nyelvezetük, színesen festették le a valóságot. Rég elfeledett emlékeket idéztek fel Georg fejében. A többi szobából nem hallatszott egy hang sem. Már késő volt, a város álomba merült. Később kiosont a fürdőszobába, és körülnézett. Megcsodálta a sok kis üvegcsét, dobozkát, tégelyt és tubust, melyek minden szabad felületet elfoglaltak. A konyhába is benézett, ahol teljes káosz uralkodott. A legutóbbi étkezésről megmaradt piszkos edények még az asztalon álltak. A Monika Feth

131

EPERSZEDŐ

mosogatóban koszos lábasok és tálak tornyosultak. Minden, amit a főzéshez használtak, a munkalapon hevert szanaszét. Mégis otthonosnak találta ezt a helyiséget. Az ablakpárkányon sorakozó növények majd kicsattantak az egészségtől. A falon függő képek vidámságot és melegséget sugároztak. Az előszobafalon több fotókollázs is függött a lakók fényképeivel. Talán, gondolta a fotók előtt állva, talán egyszer barátok lehetünk. Egész életében egyetlen igazi barátja sem volt. Caro is erre vágyott. – Egyszerűen szeretnék veled dicsekedni egy kicsit – mondta. – Ez szerinted baj? Georgot meglepte, hogy Caro ilyen büszke rá. Az egész dolog Caróval, ő maga és minden, ami vele összefüggött, meglepte Georgot. Óvatlanná tette, és elaltatta természetes bizalmatlanságát. Tényleg elhitte, hogy megtalálta élete nagy szerelmét. A mozi sötétjében senki nem láthatta, amint könnyek futnak végig az arcán. Visszafojtotta a zokogást, ami már a torkát szorongatta, és hangtalanul sírt tovább. Siratta önmagát, Carót, és egy szerelmet, amely mégsem volt több puszta vágynál. Margó megvető tekintettel büntette férjét. A gyerekek már ágyban voltak. Ez már a második nap volt, amikor nem is találkozhattak az apjukkal. Még vajas kenyeret sem tett elé. Bert a konyhában ült, és sört ivott, ami valójában nem esett jól neki. Egész nap nem evett semmi értelmeset, rossz volt a gyomra, ő maga pedig ideges. A nappaliból a tévé hangjai szűrődtek ki. Egy krimi. Mintha Margó meg akarta volna neki mutatni, hogyan kell felderíteni egy bűnügyet. Bert kényszeredetten elmosolyodott. A forgatókönyvírók papíron dolgozzák ki az eseteiket. A valóságban ez sajnos nem így működött. Lehettek az embernek mégoly zseniális megérzései, dolgozhatott a leg jobban összeszokott csapatban – ha az a parányi szerencse hiányzott, nem talált célba. Egész napját azzal töltötte, hogy újra végiggondolta az eddigi nyomokat. Több mint egy órát töltött a parafa tábla előtt a fotók, térképek és feljegyzések böngészésével. Ismét elolvasta Caro naplóját és verseit.

Monika Feth

132

EPERSZEDŐ

Telefonált Észak-Németországba, és megivott hat csésze kávét, miközben magában töprengett. Minden eredmény nélkül. Így van ez, Margó, gondolta. Így, és nem másképp. Az én szakmám főleg vesződséges és nem igazán látványos pepecselésből és töprengésből áll. A te krimid pedig valószínűleg nem sokat ér. Bert kiitta az utolsó korty sört, és felállt. Minden porcikája fájt. Mint valami öregembernek. Felvonszolta magát a lépcsőn, és belépett a fia szobájába. Megigazította a lecsúszott takarót, és betakarta a fiút. Azután egy darabig még ott állt, és nézte az alvó gyermek arcát. Ha te nem lennél, meg a húgod, akkor már rég összepakoltam volna, és kivettem volna egy szobát valahol, gondolta magában. Üresnek, elhasználtnak és meg nem értettnek érezte magát. A szomszédos szobában a kislányt nem kellett betakarni, Bert csak gyengéden végigsimította a haját. Olyan mélyen aludt, hogy meg sem moccant. Odaült a kislány ágyának végébe, hátával a falnak támaszkodott, felhúzott térdét átkarolta. Hallgatta az alvó kislány lélegzését, és megkönnyebbülve lehunyta a szemét. A lánya él. Egészséges és boldog. Eddig még soha senki nem bántotta. Nyolcévesen még mindig védve volt a világ borzalmai elől. Eddig, gondolta Bert. Szemei égtek a fáradtságtól. El kellene végre mennie az orvoshoz, hogy felírasson egy szemüveget. De mikor? Soha nem volt ideje efféle dolgokra. Eddig, gondolta ismét. Hiszen nekem kellene a legjobban tudnom, hogy a világ elől senkit nem lehet elrejteni. Mintha meg akarná válaszolni a gondolatait, a kislány csendben felsóhajtott. – Semmi baj – motyogta Bert megnyugtatásképp. – Aludj csak! Néha úgy tűnt neki, hogy a szülői lét elsősorban ígéretekből áll. Minden jóra fordul. Nem esik bajod. Ne félj! Vajon ő maga elhitte valaha, amit mond? Ahányszor csak egy gyermek vagy egy fiatal felnőtt holttestével szembesült, mindig hazatelefonált, hogy meggyőződjön róla, a gyerekeinek nem esett bántódásuk. Mindannyiszor végigfutott a hátán a jeges rémület, ahányszor csak hullát látott. Mit érezne, ha valaki az ő kislányával tette volna azt, amit a nyakláncos gyilkos a négy lánnyal megtett? Megölném, gondolta Bert hűvösen. Megkeresném, és megölném. Monika Feth

133

EPERSZEDŐ

De nem akarta magát ezzel a gondolattal az őrületbe kergetni. Csak ott akart ülni, és őrizni a lánya álmát. Jóvátenni, hogy aznap nem törődött vele. Még egy fél óra talán, aztán lemegy majd, hogy megpróbáljon Margóval beszélni. Egy házasságnak csak akkor szakad vége, ha már nincs mit mondani egymásnak. És akkor, ha már érzések sem kötik őket egymáshoz. Ahol még van veszekedés, ott remény is van. Nem vette észre, hogy állát a mellkasára ejtve elalszik. Félálomban érzékelte, hogy Margó felébreszti. Vakon bebotorkált a hálószobába, levetkőzött, és ledobta magát az ágyra. Érezte, hogy Margó betakarja; mély lélegzetet vett, és reggelig aludt. Nem bírt aludni. Nyomasztó volt a hőség a szobában. A levegő meg sem mozdult, és érezni lehetett a vihar közeledtét. A filmből szinte semmit sem fogott fel. Egyrészt nem kedvelte a vígjátékokat, másrészt nem volt tehetsége a kémkedéshez. Nem vált volna jó nyomozó belőle. Legszívesebben felfedte volna kilétét a lányok előtt. Megmondta volna nekik, mennyire hiányzik neki Caro. Hogy a lány milyen mértéktelenül nagy csalódást okozott neki. És hogy a szerelmükről végül kiderült, hogy nem az, aminek hitték. Caro nagyon közel került hozzá, és ő nem tudott többé szabadulni tőle. Mintha a teste részévé vált volna, mint annak a tengeri sünnek a tüskéi, amelybe egyszer nyaralás közben belelépett. Bár azt később egy orvos el tudta távolítani. A sötét moziban úgy szállták meg a Caróval töltött idő emlékei, akár egy szúnyograj. És amikor végül magára hagyták, Georg úszott az izzadságban. Talán – ebbe a reménysugárba kapaszkodott talán a fájdalommal és a gyásszal is úgy van, mint a lázrohammal, talán utána felszabadulok. Megszabadulok Carótól. A szerelemtől. A megbánástól. És egyáltalán minden érzelemtől. Ha valami csoda folytán Caro újra élhetne, vajon ő imádkozna ezért a csodáért? Igen. Igen. Igen! Majdnem hangosan is kimondta. Kezét az utolsó pillanatban a szájára tapasztotta. Nem veszíthette el az önuralmát. Hogy elterelje a gondolatait, az előtte ülő lányokra próbált koncentrálni. Megpróbált visszaemlékezni rá, miért is követte őket ide. Ez hatott. A Monika Feth

134

EPERSZEDŐ

szomorúság eltűnt, és helyet adott a kíváncsiságnak. Kíváncsi volt erre a lányra, akinek volt bátorsága provokálni őt. Lehetséges, hogy az érzelmek ostroma tényleg olyan volt, mintha a tűzkeresztségen esne túl. Talán most már ismét képes lesz előretekinteni. Minden erejére szüksége volt, mert óvatosnak kellett lennie. Megbocsáthatatlan tévedés lett volna a rendőrséget félkegyelműek gyülekezetének tartani. Ha az ember alábecsüli az ellenfelét, azzal éppen megerősíti azt. Ez Jettére és a barátnőjére is igaz volt. Gyászuk és dühük kiszámíthatatlanná tette őket. Felült, és minden izmát megfeszítette. Mint egy párduc, gondolta, és belevigyorgott a sötétségbe. Egy ugrásra kész párduc. Egy fekete árnyék. Hajlékony és hangtalan. Veszélyes. Vajon ez a Jette tudja ezt?

Monika Feth

135

EPERSZEDŐ

13. AMOKOR IMKE KIKAPCSOLTA A SZÁMÍTÓGÉPET, hajnali két óra volt. Kimerültnek érezte magát. A magasztos érzés, amire eredetileg számított, elmaradt. Helyette inkább bőgni tudott volna. Kiment a vécére, azután pedig le a lépcsőn, a konyhába. Utoljára késő délután evett valamit. Edgár és Molly nyivákolva álltak a teraszajtó előtt. Imke teljesen megfeledkezett róluk. Rossz lelkiismerettel beengedte őket, és teletöltötte a tálkájukat. Amikor magával ragadta az írás lendülete, minden egyéb lényegtelenné vált számára. Bepakolta az összegyűlt edényeket a mosogatógépbe, a pultot letörölte egy nedves ruhával, és bekapcsolta a vízmelegítőt. A konyha úgy nézett ki, mint egy disznóól. A padlót sürgősen fel kellett mosni. A fekete-fehér csempén minden folt meglátszott. Bergerhausenné máris hiányzott neki. Még az áriázása is. Ezen a héten kezdődött el a nyári szünidő, és a takarítónő kivett másfél hónap szabadságot, hogy gondoskodhasson a sok unokájáról, akiket sorra meghívott magához, és elkényeztetett. Imke sajtos szendvicset csinált magának, és fekete teát főzött. Szívesen fogyasztotta volna el vacsoráját a télikertben, de ott úgy érezte magát, mintha kirakatban lenne. A gyilkosságok óta, különösen Caro halála óta, nem tartotta biztonságosnak a házát. Éjszaka pedig végképp nem. – Kell nekem pszichokrimiket írni! – mondta a macskáinak, akik épp csak felé fordították fülüket, majd mohón tovább ettek. – Még a végén beleőrülök. Kiáztatta a teafiltert, aztán a csészét és a tányért felpakolta a tálcára, és átvitte a nappaliba. Remélte, hogy valamelyik tévécsatornán talál valami jó filmet. A jelenet, amibe bekapcsolódott, egy beszélgetés volt anya és lánya között. Jette! Elfelejtette felhívni a lányát. Egy gyilkos jár-kel a környéken, ő pedig az írás hevében megfeledkezik a lányáról. Holott a gyilkos már lecsapott a barátnőjére. Imke végigkapcsolgatta az összes csatornát, közben undorodva szemlélte, ahogy fiatal nők szexista reklámfilmekben mutogatják magukat. Érzékelte, hogy odakint a sötétben teljes csend honol.

Monika Feth

136

EPERSZEDŐ

Nem szerette ezt a hajnali hangulatot kettő és öt óra között. Egyszer olvasta valahol, hogy a legtöbb ember ebben az időintervallumban hal meg. Úgy érezte, bőre vékony, teste kiszolgáltatott, és ebben a pillanatban közelebb áll a halálhoz, mint az élethez. Később, gondolta. Reggeli után rögtön fel fogja hívni Jettét. És újra megpróbálja rábeszélni, hogy utazzon el. A lányok számára az a legbiztonságosabb, ha úton vannak. Lehet, hogy Bert Melzigtől kellene segítséget kérnie. Ő talán a lelkükre tudna beszélni. Meg tudná értetni velük, mekkora veszélyben forognak. Főleg mióta Jette meggondolatlanul megfenyegette a gyilkost. Lehet, hogy a lányok tudnak valamit róla, anélkül, hogy ez tudatosulna bennük. Vagy legalábbis a gyilkos azt hiszi. És mi van, ha van kulcsa a lányok lakásához? Imke az öklébe harapott, hogy fel ne sikoltson. Mi van, ha Tilónak igaza volt, és Caro titokzatos barátja a gyilkos? Mindenképpen rá kell vennie Jettét, hogy cseréltesse le a zárat. Vagy ami még jobb – reggel rögtön hív egy lakatost, és kész helyzet elé állítja Jettét és Merlét. Edgár és Molly ki akartak menni. Imke kinyitotta nekik a teraszajtót, majd gyorsan ismét becsapta. A macskákért nem kellett aggódnia. Azokat nem fenyegette semmiféle gyilkos. Legfeljebb a nyest, amelyik itt garázdálkodott a környéken. A világ, gondolta Imke, nagyon is rideg és ellenséges hely. Azzal kikapcsolta a tévét, otthagyta a tálcát a nappaliban, és felment az emeletre. Magához vett egy könyvet, és lefeküdt. Szemei elnehezültek a fáradtságtól. De túlságosan is zaklatott volt ahhoz, hogy el tudjon aludni. A lépcsőfordulóban Mertensnével találkoztam az alattunk lévő lakásból, kezében a kétéves Carolinnal. Mosolyogva rám köszönt, majd tétován továbbment. Carolin utánam kiáltott valamit vékonyka madárhangján, de nem értettem, mit mond. A ház lakói meglehetősen tehetetlenül reagáltak Caro halálára. Mindannyian zavartan részvétet nyilvánítottak, majd félénken kerültek minden további beszélgetést. Lehet, hogy jelen voltak a temetésen, de Merle és én akkor egyiküket sem láttuk. Akkor. Milyen furcsán hangzott. Mintha évekkel korábban történt volna. Mióta Caro meghalt, elvesztettem az időérzékemet.

Monika Feth

137

EPERSZEDŐ

Kinyitottam a bejárati ajtót, és meglobogtattam a zsemlés zacskót. Merle is felkelt. Megterített, és letakarította a kávéfőzőt. Elhatároztuk, hogy nem hagyjuk el magunkat, nem süppedünk bele a gyászba. A nyári szünidő elkezdődött, mi pedig ki akartuk használni. Öltözés, reggeli, és irány a kitűzött cél. Megvolt a programunk a következő néhány hétre. Az volt a célunk, hogy megtaláljuk Caro gyilkosát. Miközben reggeliztünk, csöngettek. Dorit és Bob hozott két macskát, melyeket legutóbbi akciójuk során mentettek ki egy kísérleti laboratóriumból. A macskák apatikusan feküdtek a kosaraikban, telepumpálva gyógyszerrel. A fürdőszobában rendeztük be a macskavécét. Merle leterített egy plédet a mosdó alá. Az állatoknak először is egy viszonylag kicsi, behatárolható, zárt területre volt szükségük. Majd később, ha már megbátorodnak, apránként felfedezhetik a lakás többi részét is. Ez mindig így ment. Miután Dorit és Bob elmentek, anyám telefonált. Közölte velem, hogy megbízott egy lakatost, hogy cserélje ki az ajtónkon a zárat. Még mialatt beszélt, a régi dac megint fellángolt bennem. Meddig akar még beleavatkozni az életembe anélkül, hogy előre szólna? – Világosan megállapodtunk – mondtam. – Te a te életedet éled, én az enyémet. Nem tudnád végre ehhez tartani magad? Hallottam, ahogy élesen beszívja a levegőt. Talán nem ment neki jól az írás, és emiatt ideges volt. – Kérlek, Jette! – mondta. – Meg kell védenetek magatokat. A gyilkosság már nem csak a híradóban létezik. Fél órával később apám hívott fel. Ritkán jelentkezett, tulajdonképpen csak akkor, ha valami fontos megbeszélnivalója volt velem. Már nem haragudtam rá, de az a kevés idő, amit együtt töltöttünk, elég is volt nekem. Ezúttal meghívott, hogy menjek el vele, Angie-vel és a kis féltestvéremmel nyaralni. – Ez anya ötlete volt? – kérdeztem. Akkora felháborodással hárította el ezt a feltételezést, hogy biztos voltam benne – rátapintottam az igazságra. – A meghívás egyébként a barátnődre is érvényes – mondta apám. Annyira azért nem álltunk közel egymáshoz, hogy megjegyezte volna Merle nevét. Megköszöntem a lehetőséget, de elutasítottam. Monika Feth

138

EPERSZEDŐ

– Kedves tőled, apa. De nincs szükségünk rá, hogy megvédj bennünket. Majd mi megoldjuk. – Hercegnőm – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam. Szükségem van rád. Vigyázz magadra! Régen nem nevezett már hercegnőnek. – Tudom. Ne aggódj! Kattanás hallatszott, amikor lerakta a kagylót. Még egy darabig ott álltam kezemben a telefonnal. Nyaralás Angie-vel. Ez körülbelül az utolsó dolog volt, amit el tudtam magamnak képzelni. Anyám nagyon kétségbe lehetett esve, ha ilyen ötletekkel állt elő. Bementem Caro szobájába, levettem a polcról egy albumot, és kikerestem belőle Caro egyik fényképét. Utána még egyszer megnéztem a macskákat. Mélyen aludtak. Becsuktam a fürdőszoba ajtaját, és bekukkantottam Merle szobájába. – Kész vagy? Merle összehajtogatta a várostérképet, és bólintott. – Hol kezdjük? – kérdeztem, amikor az autómhoz értünk. – A Csendes Gyertyában – mondta Merle. – Caro gyakran megfordult ott. A Csendes Gyertya egy kocsma volt, ahova főleg a környékbeli punkok jártak. Caro egy ideig maga is punk volt, és azután is hű maradt a helyhez, hogy kiszállt a társaságból. Néhány régi barátot is megtartott. Ilyen korán reggel még nem igazán indult itt be az élet. Állott, hűvös cigarettafüst terjengett. Két alak, akiket korábban még soha nem láttam, a hátsó asztalok egyikénél ült, és marihuánás cigarettát szívott. Próbáltam felszínesen lélegezni. Undorodtam ettől az édeskés illattól. Túl gyakran éreztem Caro szobájában. – Senki más nincs itt? – kérdezte Merle a pultost, aki valószínűleg új volt. A lány megvonta a vállát. Rágógumi volt a szájában. A haja le volt borotválva, kivéve egy vérvörös csíkot, mely a homlokától a tarkójáig húzódott. Megmutattam neki a fényképet. – Láttad már ezt a lányt? A pultos bizalmatlan arccal bámulta a fotót, aztán lassan hátrált egy lépést. – Nem. De ha láttam is – mi közötök lenne hozzá? – A neve Caro – mondtam –, és a barátnőnk volt. Megölték. Monika Feth

139

EPERSZEDŐ

A lány arcáról eltűnt a bizalmatlanság. – A nyakláncos gyilkos? – kérdezte. Bólintottam. – Igazán nagyon sajnálom. De nem tudok segíteni. Még csak egy hete vagyok itt. A hátsó asztalnál ülő alakok sem látták Carót korábban. Elhagytuk a Csendes Gyertyát, és visszamentünk a kocsimhoz. – Legjobb, ha itt hagyjuk a kocsit – mondta Merle. Igaza volt. Az óváros utcácskáiban, ahol soha nem lehetett parkolóhelyet találni, gyalog gyorsabban haladtunk. Az autót elég lesz akkor használni, ha a külvárost fésüljük át. Elhatároztuk, hogy felkeressük az összes kávézót és falatozót, ahová Caro valaha betért, és minden kocsmát és diszkót is. Ezt valószínűleg a rendőrség is megtette, de talán valami elkerülte a figyelmüket. Ráadásul velünk talán az olyan emberek is szóba állnak, akik egy rendőrnek semmit nem mondanának el. A tervünk jó volt. Egyik lépés a másik után. Senki nem állíthatott meg bennünket. Bert hallotta, ahogy az autó kerekei alatt megcsikordul a murva. Úgy érezte magát, mint egy filmben. Hús-vér ember nem él ilyen házban! De a gazdagság nyilván elmosta a normális élet határait. Jobban szemügyre vette az ódon épületet, és elöntötte a sárga irigység. Olyan volt, mintha itt valóra vált volna mindaz, amiről valaha álmodott. A sorházi lakás, amit Margóval megengedhettek maguknak, ezzel a kedvesen felújított malommal összehasonlítva egy cipős doboz volt. Pénz kell ahhoz, gondolta, hogy szép dolgokat hozzon létre az ember. Amint kiszállt az autóból, Imke Thalheim már elébe is sietett. Fehér, ujjatlan ruhát viselt, mely jól kiemelte napbarnított bőrét. – Milyen kedves, hogy szakított rám időt! Ez a nő valahogy mindig megtalálta a megfelelő hangot. Megjegyzésével kifogta Bert vitorlájából a szelet, ugyanis a felügyelőnek valójában egyáltalán nem volt ideje erre a látogatásra. Csakhogy a főnöke aznap reggel ismét prédikációt tartott neki arról, hogy Imke Thalheimot különleges elbánásban kell részesíteni, a lányát nemkülönben. – A kapcsolatainak köszönhetően pokollá változtathatja az életünket – mondta. De Bert egyébként is szívesen tett eleget Imke Thalheim meghívásának. Miközben a ház felé tartottak, azt találgatta, vajon mit szeretne

Monika Feth

140

EPERSZEDŐ

megbeszélni vele az írónő. Amikor telefonon beszéltek, semmilyen utalást nem tett rá. Beléptek egy álomszép hallba, ahol kellemesen hűvös volt a levegő. Két macska Feküdt szorosan egymáshoz bújva egy rattan fotelban. A magas ablakokon keresztül beáradt a napfény. A kisebbik macska felállt, kinyújtózott, leugrott a padlóra, odament Berthez, és a lábához dörgölőzött. Imke Thalheim meglepetten nézett rá. – A legtöbb macska ezt teszi – mondta Bert zavartan. – Valamiért kedvelnek engem. – Csak ekkor vette észre a vizet, mely a padlóba vésett folyókában csörgedezett. – Az építész jó ötletnek tartotta átvezetni a patakot a házon – mondta Imke Thalheim egy tehetős asszonyhoz méltó természetességgel. – De azzal nem számolt a tervezésnél, hogy a macskáim nagy előszeretettel fognak halat. Ezért folyton kisebb-nagyobb árvíz van a hallban. – És mi történik, ha kiönt a patak? – kérdezte Bert. – Nem történhet semmi baj. A kivitelezésnél mindenre gondoltak. Azzal Imke kivezette a felügyelőt a teraszra, és megkérte, hogy foglaljon helyet az asztalnál, melyet két személyre megterített. Azután magára hagyta a férfit, amíg bement kávéért. Bert körülnézett. A táj Észak-Németországra emlékeztette. A gyönyörű kilátás, a birkák távoli bégetése, a patak csobogása egy pillanatra elandalította. Mit meg nem adna érte, hogy így élhessen! Arra a falura gondolt, ahol az ő sorházuk állt. Szorosan egymás mellett fal, ajtó, ablak, fal, ajtó, ablak. A kertek olyan aprók, hogy nem is nevezhetők igazán kertnek. Alig van bennük hely néhány bokornak vagy cserjének, esetleg egy kis tavacskának. Imke Thalheim kávét hozott, és az asztalra tett egy felszeletelt svéd mandulatortát. – Megkínálhatom? – Igen, köszönöm. Bert odanyújtotta a tányérját, az asszony pedig rátett egy szelet tortát. – Őrülten finom – jegyezte meg, de halálosan hizlal is. – Amint kimondta, rögtön rájött, mit is mondott, mert abban a pillanatban elvörösödött. Bert ismerte ezt. A legtöbb embert, akik az erőszakos halál valamilyen formájával szembesültek, különösen érzékenyen érintették azok a szavak, melyeknek bármi közük volt a halálhoz. Megkóstolta a tortát.

Monika Feth

141

EPERSZEDŐ

– Tényleg jó – mondta. – De bizonyára nem azért hívott meg, hogy kellemesen elcseverészünk kávézás közben. – Nem. – Imke ismét összeszedte magát, és láthatóan jó étvággyal enni kezdett. – Beszélnem kell magával. És mivel még nem reggeliztem, úgy gondoltam, nem lenne rossz, ha ennénk is valamit. És mielőtt megkérdezné – a tortát nem magam sütöttem. Vásároltam. – Ezt a kérdést nem tettem volna fel önnek. – Hát persze hogy nem. Hogy is feltételezhettem ilyesmit. Bertnek az volt az érzése, hogy egész életében ismerte ezt a nőt. Ahogyan játszott a szavakkal, mintha már hosszú évek óta folyna ez a játék kettejük között. Egyszersmind minden, amit a nő mondott vagy tett, az újdonság erejével hatott rá. – A lányomról szeretnék önnel beszélni – mondta Imke. Bert bólintott. Tulajdonképpen erre számított. – Aggódom Jettéért és Merléért. Meg tud nyugtatni? Hogy halad az ügy? Van már gyanúsított? Bert letette a tányérját. – Hiszen ön is tudja, hogy erről nem beszélhetek. – Most valójában bosszúsnak kellett volna lennie. Ezek szerint csak ezért rendelte őt ide ez a nő? De mégsem bosszankodott. Örült, hogy Imke felhívta. – Minden, amit mond, titokban marad – mondta Imke, és nyomatékosan a szemébe nézett. És ezt épp egy író ígéri meg nekem, gondolta Bert. Egy nő, aki valószínűleg nem képes magában tartani egyetlen információt sem. Másrészről Imke nem csak író volt. Hanem egy lány anyja is. Egy lányé, akit talán veszély fenyeget. – Az emberektől számos visszajelzést kapunk – kezdett bele Bert óvatosan és minden nyomon elindulunk. – Vállat vont. – Mindezidáig azonban sajnos nem akadtunk forró nyomra. – Olvastam Caro verseit – mondta Imke Thalheim. Bert azon töprengett, vajon miért lepi meg ez a körülmény. Felesleges volt megkérdezni, hogyan jutott hozzá Imke a szövegekhez. – A lány rendkívül tehetséges volt. De ezt mondanom se kell. Gondolom, ön is olvasta a verseket. Bert bólintott. – Értett hozzá, hogyan kódolja a mondanivalóját. Bert ismét bólintott.

Monika Feth

142

EPERSZEDŐ

– A verseiben minden bizonnyal utalások vannak elrejtve arra a férfira, akivel utoljára együtt járt. – Ön abból indul ki, hogy ő volt a gyilkos? – kérdezte Bert. – Igen. Mert Caro versei egy nagyon sötét, veszélyes szerelmet írnak le. Nem lehet, hogy ilyen az igazi szerelem? – gondolta Bert. Nem lehet, hogy a többi nem egyéb, mint értelmetlen csatározás? Imke kíváncsian fürkészte őt, és Bertnek az volt a benyomása, hogy a nő a gondolataiban olvas. Ez kínosan hatott rá, és próbálta kerülni Imke tekintetét. – Ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy halállal kell végződnie – mondta, miközben úgy érezte, nem beszél őszintén. Őt talán nem ugyanebbe az irányba sodorták a megérzései? – Már a gondolatától is kiráz a hideg, hogy ez a férfi észrevétlenül a lányok közelében tartózkodhat – mondta Imke Thalheim. – És amíg nem ismert a kiléte, addig nem zárható ki az sem, hogy ő a gyilkos. – Olyan, mint egy fantom – mondta Bert. – Áttanulmányoztam Caro naplóját, de egyetlen használható utalást sem találtam benne erre a férfira. Semmit. Kétségbeejtő. Az lehetetlen, hogy egy ember semmilyen nyomot ne hagyjon egy másik ember életében. – Különösen, ha ez a két ember szereti egymást. – Imke Thalheim hátradőlt, és keresztbe tette a lábát. – Gondolja, hogy Jette és Merle veszélyben vannak? Bert rájött, mi Imke taktikája – az ellenfél éberségét elaltatni, hogy azután teljesen váratlanul feltegyen egy kényes kérdést. De a felügyelő már felkészült erre a kérdésre. – Nem feltétlenül – felelte. – Ez elegendő teret enged a fantáziámnak – Imke összehúzta a szemöldökét. – Van magának fogalma arról, milyen érzés végignézni, amint a gyereke a szakadék felé rohan, anélkül, hogy segíteni tudna neki? – Küldje el valahova a lányokat! – mondta Bert. – Hiszen nyári szünet van. – Pontosan erről akartam magával beszélni. – Azt mindenesetre mindig szeretném tudni, hol tartózkodnak. Arra az esetre, ha további kérdések merülnének fel. – A lányok nem akarnak elutazni. Épp ez a probléma. Ezért gondoltam önre. Megtenné, hogy még egyszer elbeszélget velük, és nyomást gyakorol rájuk? – Nyomást? Jettére és Merlére? Ezt nem gondolhatja komolyan. Monika Feth

143

EPERSZEDŐ

– Igaza van. Olyan csökönyösek, hogy legszívesebben magam vonszolnám ki őket a vasútállomásra, és tenném fel mindkettejüket a vonatra. – Akkor miért nem teszi meg? – Még ön kérdezi? Mindketten nevettek, és a távolság, mely az imént még ott lebegett minden mondatuk felett, most feloldódott. – Rendben – ígérte Bert. – Meg fogom próbálni. De ne élje bele magát túlzottan! Imke elkísérte az autójáig. Amikor Bert a kezét akarta nyújtani búcsúzásképp, az asszony lábujjhegyre állt, és gyorsan arcon csókolta. Az országútra érve Bert betette a lejátszóba John Miles lemezét, gázt adott, és megpróbált ismét tiszta fejjel gondolkodni. Nem volt szokása félrelépni. Szerette a feleségét. És ragaszkodott a gyerekeihez. Elégedett volt az életével. Nem volt szüksége bonyodalmakra. Egy rendőrnek még csak gondolnia sem volt szabad arra, hogy közel kerüljön egy nőhöz, akinek köze van valamelyik bűnügyhöz. Lehetetlen. Egy olyan nő, mint Imke Thalheim. Egy olyan férfival, mint ő. Elképzelhetetlen. Mint tűz és víz. Mint hegy és völgy. Mint fény és árnyék. Music was my first love and it will be my last – énekelte John Miles. Ezt a dalt hallgatva Bertnek mindig az volt az érzése, hogy elegendő kinyújtania a karjait, és már tud is repülni. Music of the future and music of the past. Bert felhangosította a CD-lejátszót. Az autó mintha az út fölött lebegett volna. A nevetése. Az, ahogy oldalra hajtotta a fejét, miközben őt hallgatta. A mozdulatai. És mire volt jó az a csók? Nem lenne jövőnk, mondta magának. Tisztában volt vele, hogy a dal egyes részei giccsesek. De szinte teljesen levette a lábáról. Karján égnek meredtek a szőrszálak, hátán végigfutott a hideg. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne forduljon vissza, és ne kövesse el élete legnagyobb ostobaságát. Amint belépett a házba, Tilo telefonált. Hangjának gyengéd színezete éppen az volt, amire Imkének most a legnagyobb szüksége volt. Elmesélte Monika Feth

144

EPERSZEDŐ

Tilónak Bert Melzig látogatását. A csókon kívül semmit nem hagyott ki. És mégis elhallgatta a lényeget. Tilo végighallgatta. Időt szánt rá, pedig nem volt egy fölösleges perce se. – Talán ő rá tudja vezetni a lányokat, hogy felismerjék, mekkora veszélyben vannak – mondta Imke. – Nincs jobb ötletem, ja, egyébként odaküldtem egy lakatost, hogy cserélje ki a zárat a bejárati ajtójukon. – Jó ötlet – mondta Tilo. – Tudom. Én találtam ki. Tilo mosolygott. Imke tudta, hogy mosolyog. És hirtelen úgy érezte, a férfi ott van mellette. – Köszönöm – mondta csendesen. – Köszönöd? Mit? – Hát csak azt, hogy olyan vagy, amilyen. Azután még jó darabig ott üldögélt, kezében a telefonkagylóval, és saját siralmas spontaneitásán bosszankodott. Egy férfit arcon csókolni, ez őnála nem jelent semmi komolyat. De ezt vajon a felügyelő is tudta? Nem is sejtettem, hogy Caro ilyen sok kávézóban és étkezdében megfordult. Hogy mennyi ember ismerte őt! És hogy mennyien szerették! Néhányan sírtak, amikor meglátták a fényképét. De senki nem tudott semmit a barátjáról. – Ez az, aki... úgy értem, ő volt az, aki... Tudtam, milyen nehéz kimondani. Még rágondolni is nehéz volt. Egy idő után erről kezdtem álmodni. Merle is ugyanígy volt ezzel. Mindketten féltünk lefeküdni. – Megint semmi. – Merle sóhajtva pipálta ki a Kakadut. – A lábaim égnek, a gyomrom korog, totál leizzadtam, és szarul érzem magam. Vetettem egy pillantást a listára, melyet a kezében tartott. A következő a Turmcafé volt. – Ott eszünk valamit, oké? Már az étel gondolatától is újabb lendületet kaptunk. Felgyorsítottuk lépteinket, és reménykedni kezdtünk. Lennie kell valakinek, aki látta Carót azzal a férfival. Nem lehettek láthatatlanok. Valamilyen nyomot mindig hagy az ember, legyen az bármilyen apró is. Azon töprengett, vajon mit érez ez iránt a Jette iránt. Hogy egyáltalán éreze valamit. De nem tudta megmondani. Monika Feth

145

EPERSZEDŐ

Talán kíváncsiságot. Igen. Egy kevés kíváncsiságot. Mióta Carót elvesztette, valami kihunyt benne. Fáradt volt, és semmi sem hajtotta előre. Kiégett. Úgy telt el egyik nap a másik után, mintha kívülről szemlélné saját magát. Csak Jette provokációja ébresztette fel, amit azóta is első számú beszédtémaként emlegettek a környéken. Gondolatokat ébresztett benne, ismét lendületbe hozva az elméjét. Például eljátszott a gondolattal, vajon sikerülne-e meghódítania ezt a lányt. Meghódítani. Szerette ezeket a büszke szavakat, melyekből manapság már alig használtak néhányat. Ezeket a büszke, erőteljes, hatalmat sugalló szavakat, melyek nélkül aligha lehetett élni ebben a felszínes világban. Egy lányt, aki gyűlöli őt, magába bolondítani. Elmosolyodott. Ez jó móka lenne, remek szórakozás. A lány nem ismerte őt. Semmit nem tudott róla. Fogalma sem volt, hogy ő az a férfi, akit gyűlöl. És volt még egy dolog, amit meg kellett gondolnia – ez a lány Caro legjobb barátnője volt. Ezáltal bizonyos értelemben Caro részévé vált. Ha ez a lány belészeretne, akkor olyan lenne, mintha Caro egy része még mindig az övé lenne. Ismét elmosolyodott, miközben könnyek szöktek a szemébe. Talán mégsem veszítette el Carót örökre.

Monika Feth

146

EPERSZEDŐ

14. Az ELSŐ GYILKOSSÁG UTÁN BERT ELŐSZÖR az eperszedőkre gondolt. Jellemző. Kövesd, a mottót – Szedjétek be a ruhákat! Jön a cirkusz! Gondolatai időközben ismét visszatértek az eperszedőkhöz. Caro egyik versében ezt olvasta: hétmérföldes csizmáddal átszeled a világot A szezonális munkások utaznak egyik faluból a másikba, és ott töltenek el hosszabb időt, ahol munkát találnak. Lehet, hogy a hétmérföldes csizma erre utalt? Vajon a férfi, akit Caro szeretett, és aki talán a gyilkosa volt, eperszedő munkásként dolgozott? Bert elkáromkodta magát. Elméleteit szívesebben építette kézzelfoghatóbb dolgokra, mint versekre. A főnöke óva intette attól, hogy elhamarkodottan egy bizonyos személyre szűkítse a kört, és emiatt más nyomokat esetleg figyelmen kívül hagyjon. – Na de akkor milyen szálon tudja Carola Steiger ismeretlen barátját az első áldozathoz, Simoné Redleffhez kapcsolni? – kérdezte a főnök, mikor gyanúját megfogalmazta neki. – Ott nem találtuk nyomát ilyen titokzatoskodó, kétes barátnak! Ezt a kifogást nem lehetett csak úgy elvetni. Hiszen Simoné nem járt senkivel. Legalábbis a szüleivel nem beszélt arról, hogy lenne barátja, és nem is vitt haza senkit. Redlefféknek későn született gyermekük, és mintha nem álltak volna két lábbal a földön. Nagyon visszafogott, szerény, szinte már félénk lánynak nevelték Simonét. Ezt minden diák meg tudta erősíteni, aki egy évfolyamra járt vele. Elképzelhető, hogy az első gyilkosság véletlenül történt? Anélkül, hogy a tettes ismerte volna az áldozatot? De akkor hogyan illik a második bűntény a képbe? Bert felhívta Észak-Németországi kollégáit. Ők annak idején alaposan kihallgatták a környéken dolgozó idénymunkásokat. Összeírták a neveket Jever és Aurich települések környékén, pontosan úgy, ahogyan azt Bert is tette a saját körzetében. Monika Feth

147

EPERSZEDŐ

Rögtön az után, hogy Simoné Redleffet meggyilkolták, Bert kérte, hogy adják át egymásnak ezeket a listákat. Talált is az Eckersheim körüli földeken dolgozó eperszedők között néhány olyan spárga és eperszedőt, illetve olyan gyümölcsszedő munkást, akik korábban Észak-Németországi ültetvényeken dolgoztak. De mindegyiküknek volt alibije. Észak-Németországban semmi újdonság. Ők is sötétben tapogatóztak, Berthez és kollégáihoz hasonlóan, csak már sokkal régebb óta. Bert még egyszer átnézte a kihallgatásokról készült feljegyzéseit. A legtöbb eperszedő szűkszavú volt, néhányan közülük indulatosan és agresszíven viselkedtek. Mindenki falazott mindenkinek. Ha már nem tudták megvédeni magukat attól, hogy a zsaruk kikérdezzék őket, akkor legalább meg akarták nehezíteni a rendőrség dolgát. A feljegyzések rövid pillanatképek voltak azokról a személyekről, akikkel Bert beszélt. Az ő számára ezek a sorok többet mondtak, mint bármilyen hangfelvétel. Mert szelektálnia kellett a beszélgetések közben szerzett benyomásokat és információkat. Legtöbbször utólag kiderült, hogy pontosan a lényeget jegyezte fel. Margó kézműves munkának nevezte ezt a vizsgálati módszert. Ha jó kedve volt, kedves hangsúllyal mondta ezt, ha azonban nem, akkor csípős megjegyzésként hangzott a szájából. De igaz volt. Bert az évek során maga dolgozta ki a módszereit. Sokáig próbálgatta, hogyan kapcsolhatná össze egymással a tudást és az intuíciót. Módszere meglehetősen régimódi volt. Ha arról volt szó, inkább hitt a saját fejének, mint a legrafináltabb műszereknek. És a megérzéseire is inkább támaszkodott. De erről nemigen beszélt senkinek. Néhányan már így is csodabogárnak tartották. A jegyzetekből az újbóli olvasás során sem derült ki semmi gyanús. Talán megint ki kellene kérdeznie az eperszedőket. Abban igaza volt a főnöknek, hogy az első és a második áldozat között nem volt egyértelmű összefüggés. Semmi. Sehol. Azon kívül, hogy mindkét lányt ugyanúgy ölték meg, és hogy mindketten Eckersheim közelében laktak. És az eperföldek egy Eckersheimi gazda tulajdonát képezték. Bert összecsukta a jegyzetfüzetét, és visszatette a zakója zsebébe. Kiment az irodából, beszállt az autójába, és elindult az eperszedőkhöz. Még nem tudta pontosan, mihez kezd majd ott.

Monika Feth

148

EPERSZEDŐ

Úgy tervezte, hogy ha végzett, megpróbálja elérni Jettét és Merlét. Amellett, hogy megígérte Imkének, hogy beszél a lányokkal, az is aggasztotta, hogy a lányok talán már el is kezdték keresni a gyilkost. A Turmcafé nevéhez híven egy toronyban működött, mely valamikor a tizenötödik vagy a tizenhatodik században épült. Amikor általános iskolás voltam, egyszer részt vettünk egy városnéző sétán Bröhli óvárosában, és a tanárnőnk, Laubsamné minden történelmi jelentőségű faldarab előtt hosszú előadást tartott nekünk. Ezen a kiránduláson voltam szerelmes életemben először. A fiúnak gyönyörű, vörös haja volt, Justinnak hívták, az apja német volt, az anyja angol, és amikor valamin felbosszantotta magát, összevissza kezdett beszélni – hol németül, hol angolul. A helyiség kör alakú volt, ahogy az már a tornyoknál lenni szokott, az asztalok és a székek régiek voltak, vagy legalábbis réginek tűntek, vendégből pedig volt ilyen is, olyan is. A falon eredeti festmények függtek. Meg lehetett őket vásárolni, de persze csillagászati áron. Még soha senkit nem láttam képpel a hóna alatt távozni onnan. Merle és én egy könnyű nyári salátát ettünk fokhagymás pirítóssal, és eleinte kerültük a Caro-témát, mert borzasztóan hiányzott a barátnőnk. Ide gyakran jöttünk el hármasban. – Ízlett a saláta? – kérdezte a felszolgálólány. A húszas évei végén járhatott, magas termetű és nagyon vékony, csinos nő volt. Már régóta itt dolgozott. Fehér blúzára névtábla volt erősítve, rajta a felirat: „Anita". – Mint mindig – válaszolta Merle. – Nagyon finom volt – mondtam én. – Hogyhogy ma csak kettesben? – kérdezte Anita, miközben leszedte a tányérokat. – Caro meghalt – mondta Merle. Hangja dacosan csengett. Mintha Anita vitatni akarta volna ezt a tényt. Anita elsápadt. Némán meredt ránk. – Meggyilkolták – tettem hozzá. Anita elengedte a tányérokat, és a szája elé kapta a kezét. Szabad kezével az asztalra támaszkodott. – Mikor járt itt utoljára? – kérdezte Merle. Hagynunk kellene neki egy kis időt, gondoltam. Hogy összeszedje magát. Hiszen teljesen odavan. Anita a fejét rázta. A könnyeivel küszködött. Monika Feth

149

EPERSZEDŐ

– Az ilyesmire nem szoktunk odafigyelni. Az ember nem számol azzal, hogy valakit a vendégek közül... megölnek. – A hangja minden szóval egyre halkabb és magasabb lett. Az utolsó szó már csak suttogva jött ki a torkán. – Arra esetleg emlékszik még, hogy egyedül volt-e, amikor utoljára itt járt? – kérdeztem. – Úgy értem, az utolsó néhány alkalommal. A felszolgálólány gondolkodóba esett. Kezét gépiesen végighúzta az asztal lapján, ami furcsa, nyiszorgó zajt keltett. – Párszor magával hozott egy férfit is. Nem túl gyakran, talán két, három alkalommal. A szívem zakatolni kezdett. – Ismeri ezt a férfit? Megrázta a fejét. – Korábban soha nem láttam. Egyébként... azóta sem. – Hogy nézett ki? – kérdezte Merle. Látszott rajta, hogy izgalmában még a levegőt is visszatartja. – Magas. Erős, de vékony. Edzett teste volt. Körülbelül harmincéves lehetett. Sötét hajú. Szép arcú. Ez utóbbi kijelentéssel nem sokat tudtunk kezdeni. – Volt valami különös ismertetőjegye? – kérdeztem. – Valószínűtlenül barna volt – mondta Anita habozva. – De igazán barna, nem olyan, mint aki frissen lépett ki a szoláriumból. Először azt hittem, valahonnan délről jött. De aztán észrevettem, hogy nincs semmiféle akcentusa. – Ekkor elmosolyodott. – Látszott rajtuk, hogy nagyon szeretik egymást. Igazi turbékoló gerlepár volt. Emlékszem, arra gondoltam – ezt a pasit én is elfogadnám. De ő csak Carót nézte, le sem vette róla a szemét. – Esetleg feltűnt még más is? – kérdeztem. – A férfi nagyon keveset beszélt. Csak hallgatta a lányt, mintha attól félt volna, hogy akár csak egyetlen szót is elmulaszt. – Tűnődve bólintott. – Ez minden. Nem nagyon szokott időm lenni rá, hogy megfigyeljem a vendégeket, és elgondolkodjak a viselkedésükön. Valaki hívta, így a lány fogta a tányérokat, és bevitte őket a konyhába. Utána már a többi vendéggel volt elfoglalva. Körülbelül tíz perc elteltével visszajött a mi asztalunkhoz. – Miért akarjátok tudni mindezt? – Megpróbáljuk rekonstruálni Caro utolsó napjait – mondta Merle. – Ez egyfajta búcsúszertartás – tettem hozzá. – Értem. Monika Feth

150

EPERSZEDŐ

– Hozna nekünk még egy kapucsínót? – kérdeztem. – Persze – mondta ő. – És jobban tetszene, ha ezen túl tegeződnénk. – Oké – mondtam mosolyogva. – Én Jette vagyok, ő pedig itt Merle. Követtük a tekintetünkkel, ahogy bement a konyhába. Merle odahajolt hozzám. – Lehet, hogy többet is tud. Csak most nem jut minden az eszébe. Megfogtam Merle kezét, és megszorítottam. Annyira izgatott voltam, hogy szinte beleszédültem. Látta, amint a felügyelő autója elhúz a ház előtt. Legalábbis feltételezte, hogy a felügyelőé, mert ekkora távolságból nem ismerte fel a sofőrt. Ez várható volt. Nem izgathatta fel magát. Ez az a játék volt, amelyet már többször is végigjátszott. És ezúttal is meg fogja nyerni. Mosolyogva a növények fölé hajolt, és folytatta a munkát. – Milyen jó kedved van ma! – szólt oda Malle, egy teli ládát egyensúlyozva maga előtt. – Nem jobb, mint máskor – dörmögte Georg. Szívesebben válaszolta volna, hogy Malle törődjön a saját dolgával, de csak egy ember volt a munkások között, akit Georg kedvelt, és ez Malle volt. És soha nem lehet tudni, mikor lesz szüksége szövetségesre. Néhányan hanyatt-homlok elmenekültek. Először úgyis azokkal foglalkozik majd a felügyelő. Ezzel Georg időt nyer. Csettintett a nyelvével. Időt? Mire? A gyümölcsök illata lélegzetelállító volt. Sötétpirosak voltak és még melegek a naptól. Időközben majdnem mindenki betegre ette magát belőlük, de Georg még mindig ízletesnek találta őket. Ha őszinte akart lenni magához, mardosó nyugtalanságot érzett. A felügyelő visszatért. A vadászat elkezdődött. Fontos volt, hogy most ne kövessen el egyetlen hibát se. Lomhán felegyenesedett, felemelte a ládát, és az utánfutóhoz vitte a gyümölcsöt. Senki nem fogja észrevenni rajta, hogy ideges. Egy színész veszett el benne. Nagymama folyton ezt mondogatta. De nem dicséretnek szánta. És olyankor nagypapa azonnal berángatta őt a csűrbe. Georg izmai megfeszültek. Senki nem fogja megverni többé! Soha! Végül nagyapa is rájött erre. Valamikor egyszer mindenki rájön, gondolta Georg.

Monika Feth

151

EPERSZEDŐ

Anita nem emlékezett többre. Hozott magának egy kávét és egy sajtos szendvicset, és leült hozzánk. Nem volt nagy forgalom, ő pedig eddig még nem reggelizett. Azok közé az emberek közé tartozott, akik mindig jól néznek ki, még akkor is, amikor épp rágnak valamit, és morzsa van a szájuk csücskében. Valószínűleg képes volt a nélkül sírni, hogy utána feldagadtak volna a szemei. – A nevére nem emlékszel véletlenül? – kérdeztem, de nem reméltem túl sokat. Megrázta a fejét. – De hiszen még a barátnőtök nevét sem tudtam. – Azzal előrehajolt, és egészen halkan megszólalt – Most őszintén – igazából miért érdekel benneteket ennyire? Ezt a búcsúszertartásos szöveget nem veszem ám be. Tétován Merlére néztem. Végül is nem volt titok, hogy Caro gyilkosát keressük. Már úgyis szétkürtöltem. Még az újság is megírta. – Azt gondoljátok, hogy ő a tettes – mondta, miközben letette a szendvicset, és lesöpörte a morzsákat az ujjairól. – Mindjárt sejtettem. Szóval kiszolgáltam azt a férfit, aki megölte a barátnőtöket. És rajta kívül három másik lányt is. Jaj, istenem! Merle felírta a vezetékes és a mobil telefonszámunkat egy söralátétre, és odanyújtotta Anitának. – Oké – mondta Anita, aki csak lassan tért magához a megrázkódtatásból. – Felhívlak benneteket, ha valami eszembe jut. Megígérem. – Egy kevés információt most már összeszedtünk – mondta Merle odakint, és számolni kezdett. – Hogy harminc körüli, magas és sötét hajú, és hogy képes elcsavarni a nők fejét. Ez az Anita egészen bele volt bolondulva. – És azt is tudjuk, hogy jól tud hallgatni – mondtam. – És hogy fülig szerelmes volt Caróba. – Merle megrázta a fejét. – Senki nem öl meg valakit, akibe fülig szerelmes. – Ez egyáltalán nem biztos! – Merle hajlott arra, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjon le. Matematika órán ez sok bosszúságot okozott neki. – És mi van azokkal a gyilkosságokkal, amelyeket indulatból követnek el? – Levágta a lányok haját. Carónál csak azért nem tudta ezt megtenni, mert Caro úgymond megelőzte. A minta tehát minden gyilkosság esetében ugyanaz. Monika Feth

152

EPERSZEDŐ

– Nem lehet, hogy minden gyilkosságot indulatból követett el a tettes? – Mindenképpen azt akartam kihozni a dologból, hogy a tettes szerette Carót. Legalább ennyit megérdemelt. – Mit gondolsz, mennyi indulat halmozódik fel egyetlen emberben egyetlen élet során? – kérdezte Merle ironikusan. Igaza volt. – És mi van, ha mégsem ő ölte meg Carót? – Az lehetetlen, hogy Caro szerelmes volt a tulajdon gyilkosába! – Éppen ezt szeretnénk kideríteni, Jette. – Merle úgy beszélt velem, mint anya a gyermekével, türelmesen, lassan, és csak egészen picit volt feszült. – Te sem szeretnéd, ha kiderülne, hogy ő a gyilkos – mondtam. – Hát persze hogy nem. – Merle előhúzta a listát a táskájából. – Csak az zavar, hogy akkor meg miért nem lép velünk kapcsolatba? Gyászolnia kellene, és arra vágynia, hogy elmondhassa valakinek a bánatát, és talán arra, hogy megkapjon valamit Caro szobájából. Valami emléket. – Végül is azt sem akarta, hogy Caro meséljen nekünk róla. – Igaz – mondta Merle dühösen. – Ezer kérdést tudnék feltenni neki. Már csak ezért is meg kell találnom. Hányszor próbálta már elérni Jettét vagy Merlét? Tízszer? Vagy még többször? Azzal nyugtatta magát, hogy nyári szünet van, és a lányoknak jobb dolguk is akad annál, hogy otthon üljenek. De ez mit sem segített. Imke aggódott. A kézirat fejezetről fejezetre gyarapodott. Úgy ment az írás, mint a karikacsapás. Még egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy egy regényt ekkora hévvel írjon meg. Minden könyv önálló életre kelt. Minden könyv Imke életének egy újabb darabja volt. Fél órája, amikor kávészünetet tartott a teraszon, két dolog tűnt fel neki – az egyik, hogy nem hozatott elég tűzifát télire, a másik, hogy új regényének gyilkosa a szívéhez nőtt. A fát ráért még megrendelni, de a gyilkostól el kellett távolodnia, mégpedig a lehető leggyorsabban. Az elmúlt napok során néhányszor felötlött benne, hogy talán az ő művei szolgáltattak mintát annak a sok rémtettnek az elkövetéséhez. Józan esze rögtön azt felelte, hogy ez csupán agyrém, de magát az érzést ennek ellenére nem sikerült elhessegetnie.

Monika Feth

153

EPERSZEDŐ

Készített még egy kávét, és a csészével kisétált a kertbe. Az égbolt fehér mintás kék kendőként feszült a gyönyörű táj fölé, és ez a látvány megnyugtatta. Ha kiderülne, hogy az általam kitalált bűntényeket láthatatlan szálak kötik össze a valósággal, melyek mentén valódi bűntények történnek, akkor azonnal abbahagynám az írást, gondolta. Vagy legalábbis kizárólag szerelmes regényeket írnék. Megcsörrent a telefon. Mióta ebben a nagy, vidéki házban élt, Imke mobiltelefont használt, mely mindig a keze ügyében volt, így már a második csörgés után felvette. – Nem lenne kedved meghívni engem teára? Az anyja volt az. És Imke abban a pillanatban rájött, hogy pontosan ő az, akire most szüksége van. Az anyjának volt jó néhány mániája, és gyakran nehéz volt kibírni a modorát, de nehéz helyzetekben lehetett rá számítani. Olyan volt, mint szikla a hullámverésben. – Mikorra tudsz ideérni? Rövid hallgatás. – Ennyire sürgős? Igen. Az ördög vigye el! Beszélniük kell! Az anyja rendelkezett azzal, amit mások józanésznek neveznek. Valahogy mindig sikerült neki mindent rendbe hozni. De vajon nem ez az anyák dolga? – Addig is felteszem a vizet forrni. Gyermekként kapaszkodott bele abba a gondolatba, hogy egy beszélgetés az anyjával minden fenyegetőt elseperhet az útból. És egészen halkan dúdolni kezdett. – Hogy tűzbe tenném-e a kezem a munkásaimért? – Arno Kalmer nevetett. Túlságosan is hangosan, és a legkevésbé sem jókedvűen. – Nézze, én alig ismerem ezeket az embereket. Természetesen van közöttük olyan, amelyik minden évben visszatér, de mindig csak néhány hétre. – Tehát a válasza... nem? – kérdezte Bert. Kalmer előrehajolt. Sötét szemei úgy csillogtak, mintha láza lenne. Ez már az első látogatásakor is feltűnt Bertnek. Ezt a férfit mintha folyton fűtené valami belülről. – Igen is, nem is. – Felemelte a kezeit. – Az ön számára csak a fekete és a fehér létezik? És a kettő között semmi?

Monika Feth

154

EPERSZEDŐ

Ha Bert nem táplált volna már kezdettől fogva ellenszenvet a gazda iránt, Arno Kalmer ezzel a megjegyzéssel biztosan kivívta volna azt. – Mondjuk, hogy talán? – Maga bolondot csinál belőlem. – Kalmer hátradőlt, és összefonta mellkasa előtt erős karjait, melyeket sűrű szőrzet borított. Jobb csuklója felett vastag heg húzódott. – Semmi nem áll távolabb tőlem. Csupán igyekszem pontos munkát végezni. Ezzel magára haragította Kalmert. Figyelte, hogyan változik át a gazda nyugalma haraggá. – Maga szerint teljesen rendben van, hogy bármilyen bűntényt követnek is el a környéken, a rendőrség mindig az én birtokomra jön ki először? Bert hallgatott. Csak így oldhatta meg ellenfele nyelvét. – Az emberek, akik nekem dolgoznak, szorgalmasak és kitartóak, amit a helybéliekről nem feltétlenül lehet elmondani. Megbízhatóan dolgoznak. A magánéletükhöz viszont nincs semmi közöm. Bert még mindig hallgatott. – Előfordulnak közöttük kisebb-nagyobb súrlódások, ez természetes. De ilyesmit ennek az átkozott falunak minden átkozott házában hallhat. Érti? Az én munkásaim talán fennakadnak az illedelmesség szűrőjén. Csavargók. Egyesek nem szeretnek ágyban aludni, és inkább a csűrben éjszakáznak. – Beszéd közben kihívóan meredt Bertre. – Na és? Ettől automatikusan bűnözőkké válnak? Miért nem bírom elviselni ezt az embert? – tanakodott magában Bert. Hiszen amit mond, azzal mélységesen egyetértek. – Természetesen nem – válaszolt Bert. – Mit akar itt? Hiszen már mindenkit kikérdezett. Kiderült valami a nyomozás során, ami miatt ismét el kellett jönnie? – Gondolom, megérti, hogy erről nem nyilatkozhatok. Bert maga is meglepődött a saját ravaszságán. Néha gyűlölte magát azért, ahogy az emberekkel bánt. Néha azt kívánta egy-egy ilyen beszélgetés közben, bárcsak kivetkőzhetne rendőrbőréből, és saját maga lehetne. Vajon mi kerülne felszínre a rendőrbőr alól? – kérdezte magában. Elkérte azoknak a férfiaknak a nevét, akik már azelőtt elutaztak, mielőtt még lejárt volna a szerződésük. Meglehetősen sietősen, tette hozzá a gazda kelletlenül. Azután Bert kiitta a poharából az italt, és felállt.

Monika Feth

155

EPERSZEDŐ

Kalmer elkísérte a kocsijáig, és követte a szemével, ahogy kihajtott a birtokról. Ölül, hogy végre eltűnök, gondolta Bert. Azon töprengett, vajon mikor fordult elő utoljára, hogy az ő feltűnése örömöt okozott valakinek. Imke Thalheim. Erre a gondolatra nyomban jobb kedve támadt. Felhangosította a rádiót, és Bröhl felé vette az irányt, hogy végre beszéljen a lányokkal. Nem csak azért, mert megígérte Imke Thalheimnak, hanem azért is, mert semmi esetre sem veszíthette őket szem elől. A sötét színű autó elment. A megkönnyebbülés hullámként terjedt szét Georg testében. Óvatosnak kell lennem. Ha belehergelem magam a félelembe, sebezhetővé válok. Márpedig ő soha többé nem akart sebezhető lenni. Sárkányölő Szent Georg. Kezei remegni kezdtek. Alig észrevehetően, de remegett. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Ez eddig mindig segített. Be. Ki. Be. Ki. Kis híján elkezdett imádkozni.

Monika Feth

156

EPERSZEDŐ

15. MINDENKI FELISMERTE Carót a fényképről, de Anitán kívül senki nem látta őt mással, csak Gillel vagy a korábbi barátai közül valakivel. Néhányan nem emlékeztek pontosan. Elbizonytalanodtak, és azután már nem tudták biztosan, kivel látták. Bárcsak lett volna fényképünk a temetésről – talán valaki felismerte volna a férfit. Abban, hogy ő is elkísérte Carót utolsó útjára, egy pillanatig sem kételkedtem. Már amennyiben ártatlan volt. Reméltem, hogy az volt. Feltétlenül meg kellett ismerkednem vele. Mert szerette Carót. Közel került hozzá. Akárcsak Merle és én. hahó fekete férfi a sötétségé vagy nem az enyém, hahó szerelmem te gyere ki velem a fényre Vajon miféle titkot rejtegetett? Miért rejtőzködött? Mi vitte rá, hogy Carót bezárja a hallgatás ketrecébe, akár egy madarat, amelyiknek megtiltják, hogy énekeljen? Késő délutánra már majdnem minden helyet végignéztünk. Úgy döntöttünk, hazamegyünk, hogy megetessük a macskákat, és egy kicsit kipihenjük magunkat, mielőtt este nekiindulnánk, hogy felkeressünk egy pár jazz-lokált és diszkót. Nem szorítkoztunk Bröhlre, mert tudtuk, hogy a város mindig is túl szűk volt Caro számára. A környező településeket is gyakran meglátogatta. Nem ez volt az első alkalom, hogy hálás voltam a Renault-mnak. Még klíma nélkül is kényelmesebb volt, mint ha busszal vagy vonattal mentünk volna. A macskák ébren voltak. Megették, amit a tálkájukba tettünk. Az egyik a macskavécé mellé pisilt. Félénken kuporogtak a kád és a zuhanykabin közötti falmélyedésben. Monika Feth

157

EPERSZEDŐ

Kitakarítottam, majd húst és száraztápot öntöttem nekik. Figyelmesen nézegettek, de ahányszor csak kinyújtottam feléjük a kezemet, mindig visszariadtak. – Össze vannak zavarodva – mondta Merle, miközben két pizzabagettet tett a sütőbe. – Nem csoda, ha belegondolok, mi mindenen mentek keresztül. Nem akarjuk megtartani őket? Erre már én is gondoltam. Egyre nehezebb volt elhelyezni azt a sok macskát, kutyát, tengerimalacot, patkányt és egeret, amit Merle és a többi állatvédő megmentett. – Azt hiszem, egy macska valahogy megváltoztatja a hétköznapokat. – Merle tejszínt öntött egy kis tálkába, és bevitte a fürdőszobába. Én követtem, és átnéztem a válla felett. Neki megengedték a macskák, hogy hozzájuk érjen, igaz, hogy még mindig nagyon bizalmatlanok és ijedtek voltak, de nem hátráltak meg. Merlét minden állat szerette. – Nincs ellene semmi kifogásom – mondtam. Csöngettek. Megnyomtam az ajtónyitó gombot. Már a léptei hangjáról felismertem. Mindig két lépcsőfokot vett egyszerre. Teljesen kifulladt, mire felért. – Komoly kihívás megmászni ezt a lépcsőt – mondta. A konyhába vezettem. Megkínáltuk kávéval, de elutasította. – Csak érdeklődni szerettem volna, hogy hogy vannak – mondta. – Minden hátsó szándék nélkül? – kérdezte Merle gyanakodva. – Természetesen nem – válaszoltam. – Fogadjunk? – Kimerült voltam és ingerült, és volt valami ennek a felügyelőnek a tekintetében, ami nem tetszett nekem, mert rossz lett tőle a lelkiismeretem. – Remélem, letettek róla, hogy megkeressék Caro gyilkosát? – kérdezte Bert egyenesen. – Nem – mondta Merle. – Nem tettünk le róla. – És? Sikerült már valamilyen nyomra akadni, amiről mi nem tudunk? – kérdezte. – Eddig még nem – feleltem. Amit Anitától megtudtunk, még annyira bizonytalan információ volt, hogy arról nem feltétlenül kellett tudnia a rendőrségnek. – Van értelme újból felhívni a figyelmüket arra, mekkora veszélyben forognak, amennyiben a gyilkos hallotta a fenyegetésüket, és komolyan veszi azt? Megráztuk a fejünket.

Monika Feth

158

EPERSZEDŐ

– Figyeltethetném önöket – mondta. – Hogy megakadályozzam a partizánakciójukat. Lehet, hogy már intézkedett is? Arra gondoltam, ezen túl ügyelnünk kell rá, nem követ-e valaki. – Nem lehetséges véletlenül, hogy látogatása hátterében anyám áll? – kérdeztem. Hallgatása és az a tény, hogy kerülte a tekintetemet, mindent elárult. De mielőtt még felidegesíthettem volna magam, elkészültek a bagettek. Merle kivette őket a sütőből. – Csatlakozik? – kérdezte a felügyelőtől. – Nem. De azért köszönöm a meghívást. Kikísértem. A lépcső tetejéről még visszafordult. – Vigyázzanak magukra! És ne kövessék el azt a hibát, hogy alábecsülik a gyilkost! A névjegykártyámat odatettem az asztalra. Bármikor felhívhatnak, ha szükségük van rám. Hallja? Bármikor. Hallottam, ahogy a lépései elhalkulnak a lépcsőházban. Tulajdonképpen egészen kedves volt ez a felügyelő. Bezártam az ajtót, és visszamentem a konyhába. – Itt a névjegye – mondtam, és feltartottam a kártyát. – Szarok rá – mondta Merle. De én azért nem dobtam ki. A telefonhoz támasztottam. Az ember soha nem tudhatja. Imke nagyon örült anyja látogatásának. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy egyetlen hangos szó sem esett köztük. Ez annyira szokatlan és váratlan volt, hogy Imkének könnybe lábadt a szeme a meghatottságtól. – Nagyon sokat segítettél – mondta. – Köszönöm. – Ne köszönj már meg mindent! – Anyja a levegőben hadonászott vastag ujjaival. – Fordított helyzetben te is ezt tennéd. Remélhetőleg, gondolta Imke. Nem mondhatni, hogy lerí rólam, milyen jó lelki támasz vagyok. Pedig az anyja egyáltalán nem nyújtott neki lelki támogatást. Egyszerűen csak megint a helyükre tette a dolgokat. Nézd realisztikusan a problémákat, és félig már meg is oldottad őket. Ez volt a mottója. És szemmel láthatóan remekül boldogult vele. Legalábbis Imkétől még sosem kért segítséget. – Küldd el hozzám a lányokat egy kis időre!

Monika Feth

159

EPERSZEDŐ

– Jette és Merle már kinőttek abból az életkorból, amikor még el lehetett őket valahova küldeni, mama. – De nem próbálhatnád meg legalább? Az ötlet nem volt rossz. Legalább nem lettek volna egyedül a lakásukban, egy olyan épületben, ahol minden albérlő akkor hagyta nyitva a kaput, amikor akarta. – Meggondolom – ígérte Imke. – Hogy állsz az új könyveddel? – váltott témát az anyja, és ezzel ingoványos talajra merészkedett. Az irodalomról vallott nézeteik meglehetősen távol álltak egymástól. – Egészen jól haladok. – hangzott a kitérő válasz. – És ezúttal milyen témát választottál? Vajon tényleg érdekelte? Vagy csak csevegni akart valamiről? Imke nem volt biztos benne. – A Caro és a Simoné Redleff ellen elkövetett gyilkosságokat dolgozom fel. – Ez nem lehet igaz! – Az anyja letette a kávéscsészét. – Még sosem jutott eszedbe, hogy akár ezzel is elő lehet idézni egy... katasztrófát? – Úgy érted, azzal, hogy írok róla? – Pontosan. – Nem hiszek az ilyesmiben, anya. – Miben? – Ezekben az ezoterikus dolgokban. Hülyeség az egész! Ezt nem kellett volna mondania. De akkor már késő volt. Nem tudta visszaszívni. – Bocsáss meg, anya! Ezzel nem azt akartam mondani... – Jól van. Tudom, hogy nem tartod sokra ezeket a dolgokat. – Jót tesz nekem, hogy ezzel a témával foglalkozhatok – mondta Imke. – Így tudom legyőzni a félelmeimet. Egyszerűen rávetítem őket a papírra. – Úgy érted, a képernyőre. – Természetesen. A képernyőre. Nevettek, és a nevetésben volt valami felszabadító. Felettük egy vitorlázórepülő lebegett hangtalanul. A szúnyogok sűrű rajban táncoltak a konyhaablak előtt. A levegőnek nyár íze volt. Hagyd békén a gyermekemet! – gondolta Imke. Hagyd békén! Most tudatosult csak benne, hogy gondolatban a gyilkossal beszélgetett. Az igazi gyilkossal, nem a hasonmásával, melyet írás közben képzelt el.

Monika Feth

160

EPERSZEDŐ

– Gyere, anya! – mondta karjait dörzsölgetve. – Menjünk be a házba! Kezd hűvös lenni. Hűvös? Imke anyja csodálkozva nézett a lányára, de nem szólt semmit. Rég nem volt már ekkora hőség. Felállt, és követte Imkét a házba. A küszöbön még egyszer megfordult. Ami legeslegelőször feltűnt neki, amikor a lánya beköltözött ebbe a házba, az volt, hogy a civilizáció zaja teljes mértékben hiányzott. Akkoriban kellemesnek találta ezt. De újabban másképp vélekedett róla. Imkének nem kellene egyedül laknia itt. Jobb lenne, ha Tilo odaköltözne hozzá. Amíg el nem fogják a gyilkost. Nem kedvelte a lánya barátját. A férfinak túl jó szeme volt. Az embernek állandóan az volt az érzése, hogy leleplezi. De hát ő volt az egyetlen, aki kéznél volt. – Nem költözhetne hozzád ez a Tilo egy időre? – kiáltotta a konyha irányába, ahol Imke az edényekkel csörömpölt. Becsukta maga mögött a teraszajtót, és gondosan bereteszelte. – Mikor szoksz már le arról, hogy ez a Tilónak nevezd, anya? Tényleg. Mikor? Felsóhajtott. Nehezére esett elkerülni a veszekedést, mivel mindketten különösen éles eszűek voltak. Soha egyikőjük sem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy élcelődjön. Egy kutya sem lenne rossz, gondolta. Egy nagy és erős kutya, hatalmas ragadozó tappancsokkal. Egy olyan, amelyik feláldozná magát, hogy megvédelmezze a gazdáját. – És mi lenne, ha szereznél egy kutyát? – kiáltotta. – Egy kutyát? Mi jut még eszedbe? Megint sóhajtott. A lánya mindig olyan borzalmasan bátor volt, ha saját magáról volt szó. Mintha egy láthatatlan varázsló halhatatlanná tette volna. Hát jó, gondolta. Kimegyek hozzá a konyhába, és kíméletesen közlöm vele, hogy téved. Hogy nem élhet úgy, mintha láthatatlanná tévő süveg lenne rajta. Hogy mindenképpen vannak sebezhető pontjai. És végül mégis megint veszekedni fogunk. És szemrehányásokat fogok tenni magamnak, és ő is magának. Aztán kicsit később felhívjuk majd egymást, és bocsánatot kérünk egymástól, és szilárdan elhatározzuk, hogy legközelebb óvatosabban fogunk bánni egymással. De ez ugyanúgy nem fog sikerülni, mint ahogyan ma sem sikerült.

Monika Feth

161

EPERSZEDŐ

Megcsörrent a telefon. Az idős asszony összerezzent, és berzenkedni kezdett. Vajon már őt is megszállta a félelem? Nehéz volt a nyomukba eredni, és nem veszíteni őket szem elől. A krimikben ez mindig olyan egyszerűnek tűnik. Nagy volt ma a forgalom. Mintha ebben a szép időben minden ember útnak indult volna. Örült, hogy az autója nem feltűnő. Egy Fiat, nem túl új, nem túl régi, nem túl nagy, nem túl kicsi, sárszínű, vagyis semmi nem volt rajta, ami feltűnést keltene. A lányok egy diszkó parkolójába hajtottak be, és kiszálltak. Ő megállt az út szélén, leállította a motort, és onnan figyelte őket. Csak akkor eredt a nyomukba, amikor már eltűntek a rikító zöldre festett ajtó mögött. Nem az a fajta modern diszkó volt, ahová csupa fiatal csirke jár. Minden olyan patinásnak tűnt, mintha tíz évvel azelőtt megállt volna az idő. Még nem volt sok vendég, és a zene is olyan hangerőn szólt, ami mellett az emberek még tudtak úgy beszélgetni, hogy ne kelljen ordítaniuk egymással. Odaült a pulthoz, és rendelt egy kólát. Soha nem ivott alkoholt, ha vezetett. Nem hiányzott neki, hogy a rendőrség rajtakapja ittas vezetésen. Jette és Merle leültek egy asztaltársasághoz, és egy fotót adtak körbe. A fiatalok sorban megnézték a fényképet, majd továbbadták. Gondolkodtak. Rázták a fejüket. Sajnálkozva vonták fel a vállukat. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Csak nem egy olyan fényképet mutogatnak, ami őt ábrázolja? Ujjai görcsösen markolták a poharat. De azután összeszedte magát. Hiszen Caro soha nem fotózta le őt. Soha nem járt nála, a panzióban. De ha mégis – őróla nem is létezik fénykép. Kivéve talán azokat, amelyek még az anyjánál vannak. Caro még titokban sem fényképezhette le őt. Ezt biztosan észrevette volna. Tehát a lányok valószínűleg egy Caróról készült fényképet adtak körbe, és abban reménykednek, hogy valaki látta a lányt vele együtt. Képtelenség, mondta magában. Semmit nem tudhattak őróla. Caro megígérte, hogy megőrzi a titkukat. A lányok felálltak, és továbbmentek a következő asztalhoz. Georg az ösztöneire hallgatott. Fogta a poharát, és leült egy asztalhoz egészen hátul, a sarokban. Várt. Látta, amint a lányok egyik asztaltól a másikig vándorolnak. Most teljesen nyugodt volt. Ebben a diszkóban soha nem járt Caróval. Egyébként is nagyon ritkán mentek együtt bulizni a környéken. Monika Feth

162

EPERSZEDŐ

Legtöbbször beültek az autóba, és kimentek a városból. Elmentek valamelyik szomszédos kisvárosba, egy álombeli kis fészekbe, és ott kiszálltak sétálni. Volt, hogy meghívta a lányt egy vidéki vendéglőbe ebédelni, vagy beültek egy cukrászdába kávézni és fagyizni. Soha nem találkoztak ismerősökkel, erről ő maga gondoskodott. A többi eperszedőnek nem volt autója, ezért helyhez voltak kötve. Hosszabb kiránduláshoz pedig általában amúgy is túlfáradtak voltak. A sok hajolást és cipelést megérezték a csontok, nem volt olyan egyszerű leplezni. Carónak mindenesetre sok ismerőse volt. Georg kihívásnak tekintette, hogy ne találkozzon velük. És sikerült is neki. Senki nem fog emlékezni arra, hogy bárhol együtt látta volna őket. Elképzelhető, hogy valaki látta őket futólag, de az ilyen homályos emlékek nem veszélyeztethették Georgot. Az ő asztala lesz a következő. Erre az eshetőségre magával hozott egy könyvet. Kivette a zsebéből, felütötte, és úgy tett, mintha olvasna. – Elnézést. Zavarhatjuk egy pillanatra? A homlokát ráncolta, úgy tett, mintha zavarban lenne, pontosan azt a benyomást keltette, amit kelteni akart – épp olvasott, közben megszólították, és kissé nehezére esett visszatérni a valóságba. – Kérdezni szeretnénk valamit – mondta Jette. – Nem tart sokáig. A lány szemei első látásra megtetszettek neki. A mosolyában benne volt egész lénye, egész érzéki és gyengéd nőiessége. – Parancsoljanak! – mondta Georg. Merle átadta neki a fényképet. – Ismeri ezt a lányt? Caro látványa sokkolta. Erre nem volt felkészülve. A nadrágzsebébe nyúlt, előhúzott egy papír zsebkendőt, és kifújta az orrát, hogy időt nyerjen. Utána megrázta a fejét. – Nem. Sajnálom, de nem. Milyen önfeledten nevetett bele a kamerába! Milyen gyönyörű volt! És milyen ismerős. Még mindig az övé volt egy kicsit. Sikerült elmosolyodnia. – Igazán sajnálom, hogy nem segíthettem. – Miben? – kérdezte Merle becsmérlő tekintettel. Georg körülbelül ilyennek képzelte el Merlét, és Caro is ilyennek írta le: hűvös, logikus,

Monika Feth

163

EPERSZEDŐ

őszinte. – De legbelül egy csodálatos, egészen puha mag rejtőzik – tette hozzá annak idején Caro. – Abban, hogy megtalálják – mondta Georg gyorsan. – Keresik őt, nem? Úgy értem, különben miért mutogatnák körbe a fotóját? – Tulajdonképpen – mondta Jette – a barátját keressük. Egy magas, vékony és sötét hajú, napbarnított férfit. – Ekkor hirtelen zavartan elmosolyodott. – Körülbelül úgy nézhet ki, mint maga. Bizseregni kezdett a fejbőre. – Nem lenne kifogásom ellene, hogy a barátja legyek, de sajnos... – sajnálkozva felemelte a kezeit. – Nagy kár, a barátnőjük igazán csinos lány. Jette mondani akart valamit, de Merle megelőzte, megköszönte a segítséget, és elvonszolta Jettét. Épp a megfelelő pillanatban. Georg már-már rosszul volt a megerőltetéstől, hogy elfogulatlannak hasson. Várt, amíg a lányok elhagyták a diszkót, majd ő is kiment. Már indulásra készen ült az autójában, amikor meglátta, hogy a lányok Renault-ja kiáll a parkolóból. Bert ma hamarabb végzett. A kertben focizott a gyerekekkel, utána pedig együtt főzték meg a vacsorát. Sült krumplit készítettek, és virslit, amit azután sok ketchuppal, nagy nevetgélés közepette fogyasztottak el. Margó eközben a saját dolgaival volt elfoglalva. Olvasott, telefonált, és befestette a haját. Már régóta kihúzta magát a közös programok alól. Mintha a legszebb dolog a világon az lett volna, ha egyedül tölthet néhány órát. Bert bizonyos szempontból megértette ezt. Az egyforma hétköznapok kimerítik az embert. Meg kell találnia azokat a forrásokat, melyekből új erőt meríthet. De a legfontosabb forrás korábban épp kettejük együttléte volt. Mindent megtettek azért, hogy együtt lehessenek. Ez mostanra megváltozott. Bert nem tudott hozzászokni. Még mindig fájt neki. A teraszon ültek Margóval. Mindkettőjük előtt egy-egy pohár vörösbor. Valamelyik szomszéd grillezett. Faszén és odaégett hús szagát lehetett érezni. A jobb oldali szomszéd kertjéből beszélgetés hangfoszlányai szűrődtek át. A bal oldali szomszéd teraszajtóján keresztül hallani lehetett a bekapcsolt televíziót. A kettes csatornán ment valami westernfilm.

Monika Feth

164

EPERSZEDŐ

Bert Imke Thalheimre és a birtokára gondolt. Ha épp odakint üldögélt, valószínűleg hallotta a tücskök ciripelését. Bert bűntudatos pillantást vetett Margóra. Felesége épp egy kertészeti magazint lapozgatott. Hogy ötleteket merítsen, ahogy ő fogalmazott. Imke Thalheimről Bert ugyanezt nem tudta volna elképzelni. Nála nem látott ötleteket, amikor ott járt. Minden érintetlennek és természetesnek hatott. – Hogy haladsz a munkáddal? – kérdezte Margó, megzavarva Bert merengését. Koncentrálj! – gondolta Bert magában. És még valamire gondolt –, hogy a titokzatoskodás jóval a félrelépés előtt kezdődik. – Nem jutok egyről a kettőre – mondta. – Egy helyben toporgunk. Margó becsukta az újságot, és Bert szemébe nézett. Türelmesen, de nem különösebb érdeklődéssel – legalábbis Bertnek így tűnt. Lehet, hogy világos elképzelése volt arról, hogyan kell viselkednie egy rendőr feleségének. És Bertnek hirtelen már nem is volt kedve a nyomozásról mesélni. Kihozta Caro naplóját a táskájából. Mire kiért vele a teraszra, Margó az újságjával és a borospoharával visszavonult a házba. Lehetséges, hogy megsértődött, amiért Bert olyan hallgatag volt. Lapozgatni kezdett Caro feljegyzései között. Már szinte kívülről tudta őket, annyiszor elolvasta. Annyiszor hallgatta ki egy lány érzéseinek rezdüléseit, melyeket pedig nem neki szántak. Néha nagyon illetlennek érezte a saját viselkedését. Caro nem volt szószátyár, nem írt le minden lényegtelen apróságot, ami csak eszébe jutott. Minden bejegyzése megállta a helyét, és mindegyiknek súlya volt. Szavai rövidek és átgondoltak voltak, se több, se kevesebb, mint amennyit tényleg ki akart fejezni. Bert körülbelül egy órát töltött a napló fölé görnyedve. Utána még egyszer elővette az eperszedők névlistáját. Elmerengett a nevek fölött, melyek semmit nem mondtak neki. Rá fog állítani valakit, hogy minden munkást tüzetesen ellenőrizzen. Miért utaztak el idő előtt? Hova ez a nagy sietség? Lehet, hogy egyszerűen maga a tény, hogy felbukkantak a rendőrök, megijesztette őket. Ez még nem feltétlenül jelent valamit. Sok szezonális munkásnak voltak nem egészen tiszta ügyletei. Ezek Bertet nem érdekelték. Azt kívánta, bárcsak világossá tette volna ezt a számukra még a legelső látogatása alkalmával. Monika Feth

165

EPERSZEDŐ

Megint elolvasott néhányat Caro versei közül. Hagyta, hogy hassanak rá a lány által leírt képek. Valahol itt kellett rejtőznie a válasznak. Egészen biztos. Sóhajtva a hajába túrt, és elgondolkodott. Mire megint magához tért, a borosüveg üres volt. A házban már nem égett a villany. Margó a jelek szerint már lefeküdt. Mindegy is, gondolta Bert, és összepakolta a dolgait. De valójában nem volt neki mindegy. Örült volna egy kis közelségnek, még ha csak egy fél órára is. Semmi. Anitán kívül senki nem látta Carót a barátjával. Mintha valami varázslat lett volna a dolog hátterében. Csüggedten és idegesen mentünk haza, és útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz. A macskák már vártak bennünket. Éhesek voltak. Ez jó jel volt. Ezek szerint elfogadtak minket. Elhatároztuk, hogy mostantól nyitva hagyjuk a fürdőszobaajtót, hogy felfedezhessék a lakás minden zugát. Adtunk nekik friss eledelt, magunknak pedig főztünk egy teát. Azután a konyhában ücsörögtünk, és az orrunkat lógattuk. – Lehet, hogy a felügyelőnek igaza van – mondta Merle. – Lehet, hogy túl nagy fába vágtuk a fejszénket. – Hülyeség! Csak arról van szó, hogy ez egy kifejezetten bonyolult eset. Máskülönben már a rendőrség is jutott volna valamire. De nem jutott, igaz? Mi volt a kezünkben? Caro versei, egy fekete kendő, száraz levelek, egy fehér virág, és Anita személyleírása a férfiról, akivel együtt látta Carót. Hát, ez nem túl sok. Mintha valami illékony dologra támaszkodnánk, például egy parfüm vagy egy borotválkozás utáni arcszesz illatára, ami az egyik pillanatban még ott van, a másikban meg már tovaszáll. – Nem tudom – Merle elhúzta a száját –, furcsán érzem magam. Azt hiszem, félek. – Félsz? Mitől? – Nem tudnám pontosan megmondani. Egyszerűen fenyegetve érzem magam. Te nem? – Én csak azt érzem, hogy borzasztóan fáradt vagyok. Ilyenkor már mindenütt rémeket lát az ember. Én mindenesetre most lefekszem. – Jó ötlet. – Merle felállt, és a mosogatóba vitte a csészéket. – Holnap megint teljesen más színben látom majd a világot. – Ez volt nagyanyám kedvenc mondása. Nem is tudtam, hogy Merle is ismeri. Belezuhantam az ágyba. Már csak annyi erőm volt, hogy lekapcsoljam az éjjeli lámpát, és már aludtam is.

Monika Feth

166

EPERSZEDŐ

Éjszaka néhányszor zajokat hallottam. Biztosan a macskák, gondoltam, és a másik oldalamra fordultam. Még meg kellett szoknunk, hogy négyen vagyunk. A macskák megijesztették. Nem számított rájuk. Először azt hitte, valamelyik lány kint van a konyhában, de azután elsuhant mellette ez a kis árnyék, és rögtön utána a másik is. Még szerencse, hogy nem szereztek be maguknak egy kutyát. Az biztosan rögtön feltűnt volna neki. Valójában fogalma sem volt, miért jött ide. Még Caro másoltatott neki kulcsot a lakáshoz. A lány ragaszkodott hozzá, hogy tartsa magánál. – A biztonság kedvéért – mondta, anélkül, hogy megmagyarázta volna, mire gondol pontosan. És most itt volt. Megállt a konyhában, és hagyta, hogy hasson rá a helyiség hangulata. Az utcai lámpák fénye halványan beszűrődött, és megvilágította a konyha falait. Még a repedéseket is tisztán lehetett látni. Mit keres itt? Ez őrület! Zajtalanul átment az előszobán, és óvatosan kinyitotta a Caro szobájába vezető ajtót. A jelek szerint a lányok mindent úgy hagytak, ahogy volt. Leült az ágy szélére, és ujjaival végigsimította a lepedőt. Talán búcsúzni jött. Végleg. Még soha nem esett ennyire nehezére.

Monika Feth

167

EPERSZEDŐ

16. MEGINT ELKÜLDTÉK A LAKATOST. Dolgavégezetlenül. Nincs szükségük új zárra, mondták neki. Bizonyára tévedés történt. A lakatos tömören közölte ezt Imkével. Amíg a kiszállási díjat kifizették neki, nem idegesítette magát. Imke tehetetlen volt. Ennyire nem lehetnek ostobák, hogy nem ismerik fel a rájuk leselkedő veszélyt. Vagy tényleg provokálni akarják a gyilkost? Azt akarják, hogy bemenjen a lakásba? Agyrém! Imke kiment a kertbe. Tennie kellett valamit. Valamilyen fizikai munkára volt szüksége. Hogy ne őrüljön meg. Amikor viszont már odakint volt, és körülnézett, nem tudta, mihez kezdjen. Bizonytalanul elindult a legelő irányába, de aztán mégis visszament a házba. Bergerhausenné tökéletes állapotban hagyta hátra a háztartást, mielőtt szabadságra ment, de ebből már nem sok látszott. Minden olyan fakónak tűnt. Homályosnak. Semmi nem csillogott annyira. Még odakint sem. De az is lehet, hogy mindezt csak beképzelte magának. Bepakolta a reggelihez használt edényeket a mosogatógépbe, és elindított egy programot. Letörölte az asztalt. Az újságot belerakta az újságtartóba. A koszos asztalterítőt belegyömöszölte a szennyes tartóba. Bepakolta a mosógépet, és bekapcsolta. Egy idő után már olyan rutinnal dolgozott, hogy gondolkodnia sem kellett közben. Amikor megszólalt a telefon, épp a pincében volt. Felsietett a lépcsőn, és kifulladva vette fel a kagylót. Bert Melzig volt a vonal túlsó végén. – A látogatásom nem volt valami nagy hatással Jettére és Merlére. Még egyszer a lelkükre beszéltem, és ott hagytam náluk a névjegykártyámat. Többet sajnos nem tehettem. – Megtette, amit tudott. Köszönöm. – Imke elmesélte neki, mit tudott meg a lakatostól. A félelem egyértelműen érezhető volt a hangján. De miért is terhelte ezzel a felügyelőt? Hiszen úgysem tud segíteni. Bert meghallgatta. Ebben nagyon jó volt. A hallgatásban. Olyan volt, mintha nagy kezét rátenné az ember fejére, és ettől minden jóra fordulna. Pedig semmi sem volt jó. Semmi nem lesz már olyan, mint korábban. Mert semmi nem tudta feltámasztani Carót és a többi meggyilkolt lányt.

Monika Feth

168

EPERSZEDŐ

Végre egyszer egyedül hagyta el a házat. Georg várt, amíg a lány biztonságos távolságba kerül tőle, azután kiszállt az autójából, és elindult utána. Már-már megszállottan figyelte a két lányt minden szabad percében. Tegnap még egyszerűen élvezte a helyzetet. De a kémkedés időközben több lett, mint egyszerű szórakozás. Tényleg meg akarta ismerni Jettét. És majd utána gondolkodik rajta, hogy hogyan tovább. Minden döntéshez idő kell, ő pedig türelmesen ki akarta várni, amíg eljön a megfelelő pillanat. A lány járása könnyed volt és légies. Haja minden lépésnél meglibbent. Mint egy fotómodell, gondolta Georg. Pontosan úgy mozgott. Georg elképzelte, milyen lehet Jette illata. Vajon használ valamilyen parfümöt? Úgy tűnt, Jette vásárolni indult, mert meg-megállt a kirakatok előtt nézelődni. Ez megnehezítette Georg dolgát. Úgy érezte magát, mint egy detektív valamelyik amerikai filmben. Csak jóval ügyetlenebb volt náluk. Az óvárosba érve Jette belépett egy könyvkereskedésbe. Georg megállt a kirakat előtt, és úgy tett, mintha elmélyülne az ott lévő könyvek szemlélésében. Úti olvasmányok – ennyi jutott el a tudatáig. Sokan nyaraltak ez idő tájt, és a könyveknek is van szezonális jellegük. Amikor felemelte a tekintetét, látta, hogy Jette odabent van a boltban. Legfeljebb három méterre lehetett tőle, kezébe vett néhány könyvet, majd visszahelyezte őket a polcra. Aztán teljesen belemerült az egyikbe. Georg kényelmetlenül érezte magát. Körülnézett. Nem tudta elképzelni, hogy végig ott álljon. A fel-lemászkálás sem tűnt jobb megoldásnak. Nem tehetett semmit, amivel magára vonta volna az emberek figyelmét. Belépett az üzletbe. Jette az állatokról szóló kiadványoknál ácsorgott. Egy macskatulajdonosoknak szánt tanácsadó könyvet tartott a kezében. Georg visszagondolt arra a pillanatra, amikor váratlanul összetalálkozott Jette macskáival az éjszaka, és arra, a pánikra, ami akkor elfogta. Nem tetszett neki, hogy érdeklődni kezdett a lány iránt. Egyidejűleg azonban élvezte, ahogy a lány lassan beférkőzik a gondolatai és az érzései közé. Mint a lassan ható méreg, gondolta. Ha most nem tűnök el azonnal, túl késő lesz. Maradt. És pontosan tudta, hogy miért. Merle Claudiónál volt. Claudiónak csak füttyentenie kellett, és Merle már rohant is hozzá. Pedig ez a fiú nem illett Merléhez. Egyszer majd dobja a lányt, hogy visszamenjen a jegyeséhez.

Monika Feth

169

EPERSZEDŐ

A jegyeséhez. Hogy milyen nevetségesen régimódi volt ez az ember. Ki rendezett manapság még eljegyzést? Nemegyszer merült fel bennem a gyanú, hogy ez az állítólagos jegyes csak Claudio fantáziájának szüleménye. Hogy Merlét távol tartsa magától. Úgy gondoltam, egy kis shoppingolás elterelné a figyelmemet. Megnyugtatna. Megnézni néhány kirakatot, felpróbálni néhány ruhát, meginni egy kávét vagy megenni egy fagylaltot, könyveket lapozgatni. Ez máskor mindig segített, ha rossz kedvem volt. Ma nem. Már elég későre járt. Alig egy óra múlva zártak a boltok. Az emberek boltról boltra rohantak, és kellemetlen idegességet árasztottak, mely fokozatosan engem is hatalmába kerített. Épp jókor pillantottam meg a könyvesboltot. Levettem néhány könyvet a polcról, és azonnal elmélyedtem bennük. Mindig ez történik. És ahányszor csak – egy bizonyos idő elteltével – felnézek a könyvből, kábultnak érzem magam. Mint ez alkalommal is. A színek kissé elmosódtak, a hangok eltompultak. Ez az állapot eltart egy darabig, de utána megint minden olyan lesz, mint máskor. Az ember valahogy megérzi, ha figyelik. Egy apró, hűvös pontot éreztem a tarkómon. Felnéztem, és tekintetem találkozott a férfiéval, aki hátul állt, a természettudományos témájú könyveknél, és ismerősnek tűnt. Gyorsan másfelé nézett. Mintha rajtakaptam volna valamin. Azokat a könyveket, amelyek már a könyvesboltban lekötik a figyelmemet, általában meg szoktam venni. És otthon nem volt olyan kötetünk, ami normálisan leírja, hogyan kell a macskákkal bánni. A kasszához ballagtam, egy kis időre megálltam a művészeti albumoknál, majd a könyvjelzőknél. Gyakran előfordult, hogy könyvjelzőt ajándékoztam valakinek. De ezúttal elhatároztam, hogy magamnak veszek egyet. Azután kiválasztottam egyet Merlének is. Az volt a rossz szokása, hogy a könyvek lapjainak csücskét behajtotta. Megőrjített, ahogy a könyvekkel bánt. Bíztam benne, hogy egy könyvjelző majd segít neki leszokni erről. – Tizennyolc euró ötven cent – mondta a pénztárosnő. – Becsomagoljam? – Nem szükséges. – Kinyitottam a kézitáskámat, és akkor vettem észre, hogy otthon felejtettem a pénztárcámat. Semmi sem kínosabb annál, mint mikor kevéssel zárás előtt a pénztárnál állsz, mögötted egy rém hosszú sor, és kiderül, hogy nem tudsz fizetni. Monika Feth

170

EPERSZEDŐ

– Sajnálom – dadogtam, és éreztem, hogy zavaromban elvörösödök –, nincs nálam pénz. A pénztárosnő higgadtabban is reagálhatott volna, de nyilván nehéz napja volt, és elfáradt. Idegesen nézett előbb rám, majd a kasszára. Mögöttem néhányan morgolódni kezdtek. – De hát már beütöttem. Fogalmam sem volt, hogy jöjjek ki ebből a helyzetből. – Mennyi hiányzik? Egy kellemes hang szólalt meg mögöttem. Megfordultam, és már másodszor találkozott a tekintetünk. Nem is! Harmadszor. Mert most végre eszembe jutott. A barna férfi a diszkóból, aki egyedül ült az egyik asztalnál. – Tizennyolc ötven – mondta a pénztárosnő. Azt kívántam, bárcsak lenne a közelben egy egérlyuk, amelyben elbújhatnék. Az asztalra tette a pénzt. Szó nélkül. Egyszerűen csak úgy. Ahelyett, hogy megkönnyebbülve a nyakába ugrottam volna, elmotyogtam egy köszönömöt, belegyömöszöltem a könyvet és a könyvjelzőket a táskámba, majd kimentem, és megvártam. Ő kért egy tasakot is a könyvéhez. – Mikor tudnám visszaadni önnek a pénzt? – kérdeztem. – Tekintse ajándéknak! – válaszolta. Napbarnított bőre még világosabbnak láttatta szeme kékjét. A fogai valósággal világítottak. A fiatal Terence Hill jutott eszembe róla. Azzal a különbséggel, hogy nem szőke volt, hanem sötét hajú. És jobban nézett ki. Természetesebben. – Miért adna nekem ilyen drága ajándékot? – kérdeztem. – Talán mert szimpatikusnak találom? – Elgondolkodva nézett rám. – Vagy, mert tegnap nem tudtam segíteni önnek és a barátnőjének. Válassza ki a megfelelő választ! – Nem megy – feleltem. – Nem fogadhatom el. – Dehogynem! – Elmosolyodott, és indulni készült. De azután még egyszer visszafordult felém. – Van kedve meginni egy kávét? Nem válaszoltam. Csak odamentem hozzá, és elindultam mellette az utcán. Valószínűleg megint lehalkították a telefont. Vagy úton voltak valahová. Imke mindkét mobilszámot tárcsázta már. „Az ön által hívott szám pillanatnyilag nem elérhető.” Miért kell folyton kikapcsolniuk a Monika Feth

171

EPERSZEDŐ

mobiljukat? Imke felsóhajtott. Hányszor kérte már Jettét és Merlét, hogy szerezzenek be egy üzenetrögzítőt. – Minek nekünk üzenetrögzítő, anya? Minek! – Hát, hogy el lehessen benneteket érni! – Hogy azután boldog-boldogtalant vissza kelljen hívnunk! Annyi pénzünk nincs. – Mintha a pénz probléma lenne! – Neked nem az, anya. De nekem igen. Merlének pedig végképp. Jette és az ő nagy büszkesége! Egy centtel sem fogadott el többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt. Elég volt megnézni az autóját. Ócska volt, horpadt és megbízhatatlan. Egy veszélyes romhalmaz. De Jette gondolni sem akart új autóra. Imke öntött magának egy csésze teát, és bement a szobájába. Igyekezett rávenni magát, hogy írjon egy kicsit. Már csak az hiányzott, hogy úgy viselkedjen, mint egy kotlós. Azt kívánta, bárcsak más témát választott volna. Írás közben folyton Carót látta maga előtt. Minden mondatról a lány szörnyű halála jutott az eszébe. A könyvbéli felügyelő, aki a gyilkosságok felderítésével volt megbízva túlzottan is hasonlított Bert Melzigre. Imke felismerte ezt a tényt, mégsem sikerült változtatnia rajta. Talán majd később, az átdolgozáskor, de pillanatnyilag csak lépésről lépésre tudta követni az inspirációit. Elsősorban jobban el kellett távolodnia a tettestől. Egészen feldühítette, hogy gond nélkül sikerült a bőrébe bújnia, és elfogadnia a gondolatait. Fontos volt számára, hogy állást foglaljon. Nem az volt a célja, hogy valamiképpen igazolja a gyilkos tetteit, még papíron sem. Egy óra hosszat ült a számítógép előtt anélkül, hogy egyetlen mondatot is leírt volna. Kimerült a szokatlanul sok házimunkában, nyomasztotta a lakatos telefonhívása, és nagyon nyugtalan volt Jette és Merle miatt. Ha lett volna kutyája, elvitte volna sétálni. Így azonban elővett egy takarót, összegömbölyödött a dolgozószoba pamlagján, és abban a pillanatban mély álomba merült. Merle szemrehányásokat tett magának a következetlensége miatt. Claudio egyszer úgy kezelte, mint egy hercegnőt, máskor, meg mint egy feltörlő rongyot. Ma meg egész nap a főnököt játszotta. Jobbra – balra küldözgette őt, minden apróságért ráförmedt. A többi alkalmazott már nem is figyelt rájuk. Ismerték már Claudiót, és nem avatkoztak bele az ilyesmibe. Az ő szemükben a főnök már csak ilyen Monika Feth

172

EPERSZEDŐ

volt – egyszer hopp, máskor kopp. De alapjában véve remek fickónak tartották. Merle gyakran ment haza sírva, és olyankor mindig esküdözött, hogy soha többet nem dől be Claudio süket dumájának. Jette és Caro egyetértettek. – Egyetlen férfi sem érdemli meg, hogy sírj miatta – mondta Caro. Ez még azelőtt volt, hogy találkozott volna ezzel a férfival. – Mozogj már, kislány! – mondta Claudio. – Nem azért fizetlek, hogy itt álldogálj! Merle levette a rettenetes zöld kötényt, és Claudio kezébe nyomta. Maga is meglepődött saját higgadtságán. Nyugodtan nézett Claudio szép szemeibe, melyek zavartan fürkészték őt. – Ciao, bello! – mondta Merle, és kihívóan lassú mozdulatokkal elindult az ajtó felé. – Ha most lelépsz, többször nem kell visszajönnöd! – hallotta a háta mögött. Claudio sosem tudott veszíteni. Merle nem válaszolt, és nem is fordult hátra. Csak felemelte a kezét, és kinyújtott középső ujját mutatta Claudiónak. Azután bezárult mögötte az ajtó, és ő szabad volt. És magányos. A francba! Ráadásul még a könnyei is csorogni kezdtek. A korábban távozó eperszedők alibije is megingathatatlan volt. Némelyiküknek vaj volt a füle mögött, de egyikük sem követhette el a nyakláncos gyilkosságokat. Akkor mitől volt Bert annyira biztos benne, hogy a megoldás kulcsa az eperszedőknél keresendő? Puszta intuíció. Egyetlen támpont sem volt, amely további lépések megtételére adott volna okot. Ritkán nehezítették meg ennyire a dolgát. Simoné Redleff esetében nyomorúságosan kevés információ állt rendelkezésre, mivel a lány nem járt társaságba. Egyetlen barátnője volt csupán. Iskolatársai többsége alig ismerte. Caro esetében abban rejlett a nehézség, hogy a családja szinte semmit sem tudott a lányról, még az öccse sem, akit időközben kihallgattak. Egyedüli Jette és Merle lehettek volna Bert segítségére, ők azonban saját szakállukra akartak nyomozni. Felállt, és kitárta az ablakot. Az utcazaj betódult, vele együtt a hőség is, mely egész nap nem hagyott alább. Hirtelen az egészből elege lett. Mint Monika Feth

173

EPERSZEDŐ

ahogy az irodája körüli zajokból is – ajtócsapkodás, telefoncsörgés, csevegés és nevetgélés a folyosón. Caro barátait és barátnőit részletesen kihallgatták, a családját és a korábbi partnereit úgyszintén. Megingathatatlan alibik, ameddig a szem ellát. Meg kell találniuk ezt az ismeretlen szeretőt. Bert ismét becsukta az ablakot. Ideje hazamennie, és bebizonyítania Margónak, hogy még mindig szereti. Otthon várja a felesége és a gyerekei. Létezik élet az irodán kívül is. Különös érzés volt együtt sétálni vele. Időnként érezte a lány vizsgálódó tekintetét. Valószínűleg még mindig azon töprengett, vajon elfogadja-e a pénzt vagy se. Ez volt az első alkalom Caro halála óta, hogy Georg szinte gondtalannak érezte magát. Kis híján dalra fakadt. A nagymamája munka közben mindig dúdolgatott valamit magában. Afféle templomi dallamokat, nem igazi énekeket. Ez nála nem az életszeretet kifejeződése volt, sokkal inkább próbálta velük elnyomni a szürke hétköznapok monotonitását. Ő legalábbis gyerekként így élte meg. De valahogy az éneklés nem használt. A nagymama egyáltalán nem vált könnyeddé. Még a mozdulatai is vontatottak maradtak. Georg a piactéri nagy kávéházba vezette Jettét. Ott mindig annyian voltak, hogy egy-egy vendéget aligha lehetett megjegyezni. Tudatában volt, hogy veszélybe sodorja önmagát, de hát nincs minden játékban valami kockázat? Márpedig ő szenvedélyesen szeretett játszani. Még a szabadságával is. Akár az életével is. A lány hallgatag volt. Georgnak az volt a benyomása, hogy szeret hallgatni. Végre valaki, aki nem csacsog folyamatosan, gondolta. Ilyen emberrel ritkán lehet találkozni. A szeme sarkából figyelte a lányt. Tetszett neki, amit látott. Nagyon is tetszett. A lány odadobta neki a keszkenőjét, ő pedig felemelte. Georgnak az volt a terve, hogy válaszol a lány kihívására. Hogy miként, azon még nem gondolkodott. Nem esne nehezére kitalálni valamit, ha a lány hidegen hagyná. De nem így volt. Egyáltalán nem. Zsebre dugta a kezét, és minden izmát megfeszítette, hogy Jette ne vegye észre keze remegését.

Monika Feth

174

EPERSZEDŐ

Álmában Imke egy hosszú alagúton haladt át, melynek végén halvány fényt látott. Lábai bokáig érő vízben gázoltak. Nem hallott mást, csak a víz csobbanását és saját zihálását. Valahogy tudta, hogy ez csak egy álom. A lábai, a karjai, az oldala, mindene fájt, és azt gondolta magában – mi mindenen kell még keresztülmennem, amíg végre kiérek? Nadrágja sáros volt, haja a fejéhez tapadt a nagy melegben. Amikor köhögött, mindenfelől visszhangzott a hangja. Valami okból halálfélelme volt. Megpróbált felébredni, de nem sikerült. Az álom foglyul ejtette. Még ez is! Jette nem volt otthon. Sehol senki, akivel beszélgethetne, aki megvigasztalná, és egyáltalán. Merle csüggedten kiment a konyhába, és bekapcsolta a kávéfőzőt. A macskák a lábai körül tekergőztek. Szükségük volt néhány „egységnyi” simogatásra, kedves szavakra és természetesen táplálékra. Merle tejszínt öntött a tálkájukba, és összevágott két szelet főtt sonkát. Ha már neki rossz kedve van, akkor legalább a macskák érezzék jól magukat. Lefeküdt a szobájában az ágyra, és bekapcsolta a tévét. Mindegy, csak ne kelljen gondolkodnia. Nem szabad beengednie Claudiót a fejébe, a szívébe pedig főleg nem. A kora esti műsorok erre éppen megfeleltek. Olyan bugyuták, üresek és unalmasak voltak, hogy az embernek valósággal kiszippantották a gondolatokat a fejéből. Tetszett nekem, hogy nem próbált meg kikezdeni velem. Nem jött elő azokkal a szövegekkel, amelyektől fogfájást kap az ember. Nyugodt volt és zárkózott, akárcsak én. A kávézóban túl nagy volt a forgalom és a zaj, ráadásul egyfajta nyárspolgárias hangulat uralkodott. Úgy tűnt, őt ez nem zavarja. Nyugalma rám is átragadt, és úgy éreztem, vigyáznak rám, mint mikor régen anyámmal a konyhában üldögéltünk, vagy amikor apám mellett ültem az autóban. Mindketten tejeskávét rendeltünk, és csak azután kezdtünk el beszélgetni, miután megkavartuk a kávénkat. – Nem sok olyan ember van, akivel együtt lehet hallgatni – mondtam. – És olyan sincs sok, akivel beszélgetni lehet – felelte ő. Mosolya eltalált valamit, ami mélyen el volt rejtve a bensőmben. Szemei körül megjelent egy apró ráncocskákból álló koszorú. Hirtelen úgy éreztem, meg kell érintenem. Egészen finoman. Természetesen nem Monika Feth

175

EPERSZEDŐ

tettem. Ehelyett felbontottam a kávé mellé szervírozott keksz csomagolását. Körülbelül harmincéves lehetett, túl öreg hozzám. De mi ütött belém? Ott ültem vele egy sznob kávézóban, és a nevetőráncait istenítettem. Már csak az hiányzott, hogy egy zenekar is rázendítsen. – Na, és sikerrel jártak a múltkor, amikor a barátnőjüket keresték? – kérdezte. – Sajnos nem – mondtam. – Szeretne beszélni róla? Megráztam a fejem. Nem, nem akartam. Mindent, aminek bármi köze volt Caro halálához, egy időre el akartam felejteni. Nem akartam szomorú dolgokra gondolni. Csak ülni ott vele az asztalnál, nézni ezt a férfit, odafigyelni rá, vagy együtt hallgatni vele. Mindegy. – Miért nem ülünk ki a teraszra? – kérdeztem, miközben a kinti fehér asztalokat és a tarka napernyőket néztem. Minden csillogott. – Egész nap kint voltam a napon – mondta. – Ha nem bánja, inkább bent maradnék. Oké. Nem gond. Talán majd elmeséli, miért kellett az egész napját odakint töltenie. De az is lehet, hogy nem. Nem volt fontos. Semmi sem volt fontos. Csak a pillanat. Legszívesebben csak nézte volna a lányt. Egy új történet vette kezdetét. Nem volt szándékos. Egyszerűen csak megtörtént. Most még megtehetné, hogy egyszerűen feláll, és elmegy. Ránézett a lányra, és tudta, hogy erre már nincs lehetősége.

Monika Feth

176

EPERSZEDŐ

17. KILENC ÓRA IS ELMÚLT, AMIKOR JETTE HAZAÉRT. Merle kikapcsolta a tévét. Talán még főzhetnének valamit együtt. Csak most vette észre, milyen éhes. A gyomra üres volt, akárcsak a feje. Nem kellett volna megnéznie ezt a szappanoperát. Jette a bejárati ajtónak támaszkodott. – Helló! – mondta, és úgy vigyorgott, mintha legalább három pohár bort ivott volna. Na, remek időzítés! A legjobbkor szedett össze valami pasit. – Ki, hogyan, mikor és miért? – Merle elhúzta Jettét az ajtótól, és beterelte a konyhába. – És ne hagyj ki semmit! Mindent tudni akarok. – Te hogyhogy már itthon vagy? – Összevesztem Claudióval. Merle remélte, hogy Jette nem tesz fel neki több kérdést. Egész este azon igyekezett, hogy ne omoljon össze. Elég egyetlen rossz szó, és minden igyekezete kárba vész. – Éhes vagyok – mondta Jette. – Nem rendelünk valamit a kínaiból? – Milyen könnyen megtalálta a megfelelő hangot. – Ha te fizetsz. Én ugyanis le vagyok égve. És az állásomnak is annyi. – Nem kérdés. Meghívlak. Megrendelték a vacsorát, azután Jette mesélni kezdett. Imke az éjszaka közepén riadt fel. Koromsötét volt, és az első pillanatban Imkének fogalma sem volt róla, hol van. Nagy nehezen feltápászkodott, kinyújtózott, és belebújt a cipőjébe. Átaludta az egész estét! Vénséges vénnek érezte magát, miközben lement a lépcsőn, hogy keressen valami harapnivalót. Fejfájás gyötörte. Rossz volt a szája íze. A bal szeme pedig könnyezett. A hangtalan éjszaka magánya annyira elviselhetetlen volt, hogy a maradék csirkesalátával és egy pohár tejjel leült a tévé elé, és átadta magát a szex, az erőszak és a reklámok egyvelegének, míg végül meg nem elégelte az egészet. Gondolkodás nélkül felemelte a telefont. Álmos hang szólalt meg a vonal túlsó végén. – Tilo? A férfi egyetlen hanggal válaszolt, mely leginkább a morgás és a sóhajtás valamiféle keverékére hasonlított. – Nem szeretnéd nálam folytatni az alvást? Monika Feth

177

EPERSZEDŐ

Tilo panaszosan ásított. Imke lélekben már felkészült rá, hogy lekiabálják, de a férfi csak ennyit mondott – Oké. Húsz percen belül ott vagyok. Imke felhozott egy palack vörösbort a pincéből, és kenyeret, sajtot és gyümölcsöt tett a konyhaasztalra. Közben teljesen felébredt. Kellett neki Tilo, hogy meghallgassa őt, hogy beszéljen vele, hogy odabújhasson hozzá, és hogy szeresse. Egyiket a másik után. Imke mindig is tudta, hogy szerencsés. Csak a szerencse gyermeke találhat rá egy olyan férfira, mint Tilo. Már attól is boldog voltam, hogy beszélhetek róla. Még csak be sem kellett csuknom a szemem ahhoz, hogy magam előtt lássam az arcát. – Te jó ég! – mondta Merle. – Te aztán jól belezúgtál! – Egyébként te is ismered – mondtam. – Tegnapról. – Megpróbáltam leírni neki, hogy hogy néz ki, de Merle nem emlékezett rá pontosan. Mindent tudni akart. Hogy hívják? Hány éves? Mi a foglalkozása? Hol lakik? Én pedig a vállamat rángattam. Mindez teljesen lényegtelen volt. Ezekről a dolgokról nem beszélgettünk. – De hát akkor miről beszélgettetek? – kérdezte Merle. Tényleg, miről is? Mesélt nekem a gyermekkoráról. Hogy a nagyszülei nevelték fel. Hogy a nagyapja rosszul bánt vele. Az ujjam hegyével megérintettem a világos színű kis sebhelyet az állán. És láttam más sebeket is. A nyakán és a homlokán, melyet félig eltakart a haja. Az érintés hatására összerezzent, én pedig megfogadtam, hogy soha, de soha többé nem okozok neki fájdalmat. Caróról meséltem neki. Főleg róla. – Könnyek voltak a szemében – mondtam. – Te meg tudnád mondani, mikor láttál utoljára férfit sírni? Merle megrázta a fejét. – És mégis egy igazi férfi! – Talán már ki is próbáltátok? – Dehogyis! Úgy értem, hogy nem olyan... hogy inkább... hogy valamiképpen... Merle vigyorogva figyelte, amint összevissza dadogok. – Akkor most foglaljuk össze – mondta. Georgnak hívják, harminc év körüli lehet, de az is lehet, hogy nem, nehéz gyermekkora volt, nagyon jó

Monika Feth

178

EPERSZEDŐ

pasi, aki azonban sírni sem szégyell, és kevesebb, mint három óra alatt elcsavarta a fejed. Így van? – Úgy hangzik, mint valami szappanopera. – Mert a szerelem olyan, mint a naplemente. Giccsesnek tartod, de mégis lélegzetelállítónak – mondta Merle, és hirtelen sírva fakadt. Claudio! Remélhetőleg most már végérvényesen a múlté. Adtam Merlének egy zsebkendőt, és felkészültem rá, hogy hosszú éjszakánk lesz. Nem tudott aludni. A hold túl fényesen világított. És túl meleg volt a szobában. A tetőtérben megrekedt a hőség. Már az sem használt, ha esténként kinyitotta az ablakot. Csak a szúnyogok jöttek be rajta. Jette hangja elkísérte őt egészen a szobájáig. Még mindig hallotta. Telt volt és lágy. Semmihez sem hasonlítható. Caróról mesélt. Ő meg alig volt képes visszatartani a könnyeit. Csak azért sikerült mégis, mert arra koncentrált, hogy mindvégig Jettét figyelje, és arcának minden apró részletét megjegyezze. A kis anyajegyet a halántékán, az állán lévő mélyedést, a homloka fölötti forgót. Jette nem csinos volt. Szép volt. A maga önfejű módján. Nem felelt meg a modern női ideálnak, talán kicsit túl nyers volt, túl szögletes, kevéssé gömbölyded. Másképpen volt szép. Híres történelmi személyiségek képviselték ezt a fajta szépséget. Az igazi szépséget első pillantásra felismeri az ember, gondolta Georg. És soha nem felejti el. A lány arcának minden, vonását maga előtt látta. És emlékezett rá, mennyire nehezére esett nem hozzáérni az arcához, a nyakához, a füleihez. Lassan. Lassan. Mindent a maga idejében. Mesélt neki igaz történeteket, és mesélt hazugságokat. Ezt nem lehetett elkerülni. Valamikor egyszer majd biztosan teljesen meg fog bízni benne, és akkor a lány megérti majd, és nem taszítja el magától. Megölte a barátnőjét. Hirtelen rátört a reszketés. Összekuporodott, és szorosan magára csavarta a takarót. Gorg. Meg kell jegyeznie, hogy ezt a nevet használta. Lengyel, mondta. Több száz éves név. Mindent meg kellett jegyeznie. Nem követhetett el hibát. Meglehet, hogy ez a lány lesz élete nagy szerelme.

Monika Feth

179

EPERSZEDŐ

Amint Tilo útnak indult, Imke felhívta a lányokat, és meghívatta magát reggelizni. Jettét kiugrasztotta az ágyból, ezt hallotta a hangján. – Bocsáss meg – mondta –, de attól féltem, hogy megint megszöktök előlem. Úgy tűnt, a lányok örülnek a látogatásának. És a zsemlének, ami még meleg volt. Két cica ugrándozott a konyhában, pormacskákat kergetve. Imke azt kívánta, bárcsak kutyák lennének, nagy, erős, megbízható állatok. Abban reménykedett, hogy a lányok majd beavatják a titkaikba, akkor legalább tudná, hogy miben mesterkednek, és nem lenne ilyen borzalmasan tehetetlen. De nem tették. Beszéltek mindenféléről, értettek hozzá, hogyan kerüljék a kényes témákat. Jette megváltozott. Csak úgy sugárzott az arca, és ezt Imke rögtön észrevette. – Csak nem az ifjú operatőr? – kérdezte. A lánya úszott a boldogságban. Úgy viselte ezt a boldogságot, mint egy láthatatlan köpenyt, mely sebezhetetlenné tette őt. Drága kis Goldmarie-m, – gondolta Imke. De aztán eszébe jutott, hogy Caro is szerelmes volt. Hogy a szerelem nemhogy megvédte volna, de lehet, hogy megölte őt. Nem az ifjú operatőr volt az. Valaki más. Jette, ahogy mondta, még nem sokat tudott róla. Még alig ismerték egymást. Minden lehetséges volt, nem léteztek gátak, melyek megfékezték volna érzelmeiket. Nem azok közül a fiúk közül való volt, akikkel Jette eddig barátkozott, és ez nem tetszett lmkének. Körülbelül tíz évvel idősebb volt a lánynál. Egy felnőtt férfi. Pedig Jette nem is olyan régen még gyerek volt! Imke a gyermekével töltött évek alatt egyvalamit megtanult, aki megpróbálta Jettét eltéríteni a szándékától, szinte biztosan az ellenkezőjét érte el. Tehát figyelt, és visszafogta magát. – De légy óvatos! – mondta, amikor két órával később felállt, hogy hazainduljon. – Éppen most nem teheted meg, hogy vakon megbízol valakiben. Megígéred? Jette bólintott. De a bólintása semmit nem jelentett. Mosolyában a régi történet bujkált – girl meets boy. Jette beleszeretett ebbe a férfiba, és semmi nem tartóztathatja fel az érzéseit. – Anya, szerelmes vagyok! – Georg! Fiam! Hol vagy? Az anyja mindig is képtelen volt figyelni rá! – Hallottad, mit mondtam, anya? Monika Feth

180

EPERSZEDŐ

Az anyja sírni kezdett. Georg utálta, ha az anyja sírt. Nem volt hajlandó semmilyen formában felelősséget vállalni az asszonyért. Avagy őrizője vagyok-e én az én anyámnak? – gondolta magában. A nagyanyja arra kényszerítette, hogy kívülről megtanulja az egész átkozott Bibliát. Így most minden alkalomhoz eszébe jutott a megfelelő idézet. És szeretett játszani az idézetekkel, ellopni őket. Talán a kései bosszúvágy vezérelte. – Figyelsz rám egyáltalán, anya? Szerelmes vagyok. Mintha bármit is számítana, hogy az anyja figyel-e rá, vagy sem. Hiszen soha nem tette, egyetlen egyszer sem, egész gyerekkorában. Márpedig az ő gyerekkora pokolian hosszú volt. – Hányszor mondod el ezt nekem, Georg? Ki nem állhatta ezt a drámai hanglejtést. Talán az anyja még mindig azt képzelte, hogy van értelme az ő együttérzésére apellálnia? És ezek az állandó szemrehányások. Hogy merészelte őt újra meg újra kritizálni!? – Georg? Georg! Szólalj meg! Georg letette a telefont, és elrakta telefonkártyáját az irattárcájába. A telefonfülke előtt egy fiatal lány állt, és dohányzott. Be kellene szereznie egy mobiltelefont. Az olyan praktikus. És anonim. Akkor soha senki nem hallgathatná ki a beszélgetéseit. Odakint megpróbálta fékezni indulatait. Az anyjával folytatott beszélgetések minden alkalommal felkavarták. Ennek az volt az oka, hogy még mindig nem tudott teljesen elszakadni tőle. Ha egy egyszerű tollvonással lezárná életének ezt a részét, szabad lehetne. Miközben keresztülsétált, a falun, ahol még soha életében nem járt, élvezte a házak és a járókelők idegenségét. Közöttük biztonságban érezte magát. Caróra gondolt, és csodálkozva tapasztalta, hogy többé nem kapcsolódik fájdalomérzet ehhez a gondolathoz. Caro eltávolodott. Emlékké vált, mely hétről hétre, hónapról hónapra halványul. Mindig valahogy így történt. Pedig Carót igazán szerette. Keresztül-kasul bejárta a kedves kis települést, megcsodálta kőből épült lakóházait, felderített egy parkot, melyben magas fák sorakoztak, és kibetűzte egy aprócska temető ferde sírköveinek feliratait. Mikor elfáradt, beült egy kávézóba, és rendelt magának egy feketét.

Monika Feth

181

EPERSZEDŐ

Élvezte ezt a fel napot, amikor kipihenhette magát. Egyszerűen csak nekivágott, és ment. Néhanapján szüksége volt erre. A robotolás elég korán tönkreteszi a csontokat. Lányok sétáltak el mellette, fiatal nők. A nyár a szemükben csillogott, elvarázsolva mozdulataikat és hajkoronájukat. Georg figyelte őket, és ugyanolyan öröme tellett bennük, mint mikor az ember egy festményt szemlél. Nem kívánta meg őket, és ettől megkönnyebbült a lelke. Fesztelenül hátradőlt, és feltette a napszemüvegét. A sötétített üvegen keresztül minden még békésebbnek hatott. Ez volt az igazi élet. Egy csodálatos élet. Pontosan olyan, amilyenről mindig is álmodott. Egy feleséggel az oldalán, akinek ragyogása minden más nő látványát elhomályosítja. – Jette – suttogta, és nyelvén érezte a név édes ízét. Merle megetette a macskákat, azután felkészült az állatvédő csoport találkozójára. Jette már megint az új pasijával lógott valahol. Már három napja így ment. Minden este. Mire Jette hazaért, Merle már aludt. Leghamarabb dél körül futottak össze. Néhányszor – nem túl lelkesen – arról beszélgettek, mi legyen a következő lépés a gyilkos utáni nyomozásban. Ez volt minden. Merle nem így képzelte el a nyári szünidőt. Amit elterveztek, azt nem lehetett félgőzzel csinálni. Mérgében nem is mutatott érdeklődést az iránt, hogy hogyan haladnak a dolgok Jette és az új barátja között. Turbékoljanak csak édes kettesben! Neki aztán mindegy. te mindenem mi más kellhet még nekem Caróval is így volt. Az nem lehet, hogy Jette ezt már elfelejtette. Vagy csak másképpen érzékelte? Merle behúzta maga mögött a lakás ajtaját. Hirtelen sírhatnékja támadt.

Monika Feth

182

EPERSZEDŐ

A rendőrség talán alszik? Hatásosabb főcímet nem is választhattak volna. A főnök vérnyomása már kora reggel száznyolcvan körül volt, és úgy szitkozódott az egész megbeszélés alatt, mint akit nyomban megüt a guta. Szakadt róla a víz, ordított, és a karjaival vagdalkozott. A feje vörös volt, már-már lila. Majd miután utat tört magának, kiviharzott a tárgyalóból, és olyan lendülettel csapta be maga mögött az ajtót, hogy az üvegbetét finoman megrepedt. Bertet hidegen hagyta ez a jelenet. Már túl sokszor élte át. Néha már azt gondolta, hogy hozzátartozik a szakmájához. Az ember végighallgatta a főnök tombolását, majd visszatért a saját feladatához. Az ő esetében ez egy újabb kirándulást jelentett Arno Kalmer birtokára. Az első kihallgatások alkalmával főképp a férfiakkal foglalkoztak. A nőkre túl kevés idő maradt. Most viszont őket akarta elővenni. Érezte, hogy jó nyomon van. Ezzel egyidejűleg azonban semmi, de semmi nem volt a kezében. Ezzel a főnöke bizony nem lesz elégedett. Ő eredményeket akart, és ha nem voltak eredmények, akkor elő kellett teremteni őket. Bert újabb estét töltött Caro naplójának és verseinek tanulmányozásával, és kétségbe ejtették saját szellemi képességeinek korlátai. Lehetetlen, hogy egy alig húszéves lány olyan tökéletesen elrejtette volna a valóságot, hogy ő minden tapasztalatát latba vetve sem képes megfejteni a rejtvényt. Minden vers nyomokat hagy. Csak megfelelően kell olvasni. Könnyű azt mondani. A nyomozás általában főleg rutinvizsgálatokból állt. Minden úgy ment, mint mindig. De még mindig nem volt semmi kézzelfogható eredmény, amire a munka többi része ráépülhetett volna. Még az sem hozott semmi konkrétumot, hogy Caro fényképe megjelent az újságban. A kolléganő, aki az olvasók hívásait fogadta, teljesen kétségbe volt esve. Csak úgy záporoztak a bejelentések, de egyik sem vezetett még csak a tettes közelébe se. Lehetségesnek tartotta, hogy tényleg kiemelkedően intelligens, különösen ügyes gyilkossal volt dolguk. Vagy egyszerűen csak pimaszul nagy szerencséje volt. De valamikor, gondolta Bert bosszúsan, miközben bekanyarodott az epres gazda udvarára, valamikor te is elkövetsz majd egy hibát. És én akkor ott leszek, és lecsapok rád! Monika Feth

183

EPERSZEDŐ

Legszívesebben kirándulni vitt, és olyan településeket mutatott meg nekem, amelyek igazán tetszettek neki. Jó szeme volt a dolgokhoz. És az emberekhez is. De nem került túl közel senkihez. Ezeken a kirándulásokon úgy éreztem magam, mintha nyaralnék. Olyankor lehetősége van az embernek arra, hogy bizonyos távolságból szemlélje a dolgokat, anélkül, hogy igazán elmélyülne bennük. Néha arra gondoltam – ezt most szívesen felírnám. Talán hogy ilyen módon csökkentsem a távolságot. Megmutatta nekem a világot, jobban mondva a világnak azt a részletét, amely az ő számára fontos volt. És mesélt arról, milyen volt régebben. Úgy láttam magam előtt a gyermekkorát, mint egy filmet. Világos volt a számomra, hogy egy olyan ember, mint ő, nem végezhet rendszeres munkát. Az efféle emberekre nem lehet béklyót tenni. Meg kell engedni nekik, hogy kiterjesszék a szárnyaikat. Az a gondolat, hogy hol itt dolgozzak, hol ott, és hogy ma még ne kelljen eldöntenem, hogy holnap mit fogok csinálni, teljesen magával ragadott. Nem lett volna ellenemre. Én azonban szófogadó gyerekként azon a nyomon jártam, amit a szüleim tapostak ki a számomra. Egy volt az eperszedők közül, akiket a földeken láttam dolgozni, amikor anyámhoz mentem. Ismerte a malmunkat, gyakran megcsodálta séta közben. Sőt, anyám könyvei közül is olvasott néhányat. Mindezt azon a nyugodt, mély hangján közölte velem, és minden alkalommal, amikor hozzám ért, elállt a lélegzetem. Meséltem neki anyámról és apámról. Meg a nagymamámról, Tilóról és Merléről. Sőt, még Angie-ről és a kistestvéremről is. Közben pedig azt gondoltam magamban –, hogy érdekelheti őt olyasvalaki, aki annyira jelentéktelen, mint én? A kezemért nyúlt, és megcsókolta minden ujjbegyemet. Egyszerre éreztem úgy, hogy fázom, és hogy melegem van, és a másik kezemmel a hajába túrtam. – Psszt – suttogta a fülembe, mint egy apa, aki gyermekét csitítgatja. – Ráérünk még. Előttünk az egész élet. Az egész élet. Igen. Épp erre vágytam. Sokszor előfordult már, hogy két barátnő összeveszett, amint felbukkant a színen egy fiú. Merle sosem értette ezt. Főleg azt nem tartotta Monika Feth

184

EPERSZEDŐ

elképzelhetőnek, hogy ez Caróval, Jettével vagy ővele is megtörténhet. És most Jette pontosan úgy viselkedett, mint egy szerelmes liba. Merle megpróbált néhányszor beszélgetni vele, de Jette egyáltalán nem fogta fel, miről is van szó. – Istenem, Merle! – mondogatta ilyenkor. – Engedd már meg nekem, hogy boldog legyek! Akkor Merlénél betelt a pohár. – Mondd csak, megőrültél? – kiabált rá Jettére. – Tényleg azt hiszed, hogy a boldogságod útjába állok? – Közben egyetlen kézmozdulattal lesöpörte a gyümölcsöstálat az asztalról, és elégedetten vette tudomásul, hogy az millió apró darabra tört, miközben az almák szerteszét gurultak. – Akkor te vagy a legostobább nő, akivel valaha is találkoztam! Azzal elhagyta a lakást, és céltalanul bolyongani kezdett a városban. Míg csak újból Claudio üzlete előtt nem találta magát. Tanácstalanul megállt, de addigra Claudio már észrevette. A férfi szenvedélyesen kirohant az épületből, megölelte Merlét, megcsókolta, potyogtak a könnyei, és örök hűséget fogadott a lánynak, majd bevonszolta magával az üzletbe. Ott leültette, meggyújtotta a gyertyákat, és felszolgált neki egy békítő ebédet. – És most mondd meg, kicsikém, mi bánt? Mitől vagy így letörve? Hm? Merlének nem volt kedve Claudióval beszélgetni a témáról. De mégis megtette. Mert meg kellett szabadulnia a csalódottságától és a dühétől. Claudio ábrándozón forgatta a szemeit. – De ha egyszer szereti azt a férfit, Merle! Hogy várhatod el tőle, hogy értelmesen viselkedjen? Igen. Hogy is várhatta el tőle? Hiszen ő maga is csinált értelmetlen dolgokat. Hányszor megfogadta már, hogy elhagyja ezt a gazfickó Claudiót. És hányszor megpróbálta már. De végül mindig visszatért hozzá. Merle látta az örömet Claudio szemében, visszaemlékezett utolsó veszekedésükre, és érezte, hogy minden ellentmondásossága ellenére szereti ezt a férfit. És egyszerre már nem is esett nehezére, hogy felháborodás nélkül gondoljon Jettére. – Maradsz ma este? – kérdezte Claudio. Merle bólintott. Fel fogja kötni azt a ronda zöld kötényt, és megint dolgozni fog Claudiónak. Addig marad, ameddig Claudio csak akarja. És bár tudta, hogy helytelenül dönt, valahol mégis ez volt a helyes.

Monika Feth

185

EPERSZEDŐ

Veszélyes volt eddig elmenni. Elárulta neki az identitását. Ez a bizalom jele, de ezt a lány nem tudhatta. Ha Jette valakinek kikotyogja, bármi megtörténhet. Hiszen a felügyelő nem volt ostoba. De arra sem kérhette Jettét, hogy ne beszéljen róla senkinek, ahogyan azt Carónál tette. Ha Caro mégis elárult egyet, s mást, Jette rögtön felismerné az összefüggést. Valamikor egyszer kénytelen lesz mindent bevallani a lánynak. Legkésőbb akkor, ha megint eljön az ideje, hogy új nevet vegyen fel. Bonnie és Clyde. Vajon Jette kitartana mellette? Bezárkózott a szobájába, és elővette az emlékeit tartalmazó dobozkát. Óvatosan leemelte a fedelét. A haj tincseket egy-egy keskeny aranyszalaggal kötötte át. Egyiket a másik után végigsimította. Azután beletette őket egy műanyag zacskóba. Még egyszer utoljára megnézte a nyakláncokat. Véletlen volt, hogy mindegyik nő nyakláncot viselt. Hasznos véletlen, mert téves csapásra terelte a rendőrséget. Nem volt fetisiszta. Csak emlékeket vett magához. Még most is sokat jelentettek neki. Alig tudta rávenni magát, hogy megváljon tőlük. De így kellett lennie. Szükségtelenül nagy veszélyt jelentettek a számára. Mindenesetre elhatározta, hogy nem semmisíti meg őket. Azt nem vette volna a szívére. El akarta ásni a nyakláncokat. Valahol kint, a földeken, ahol senki nem láthatja, ahol senki nem ismeri őt. A tasakot a zakója zsebébe rejtve elhagyta a házat, beült a kocsijába, és elindult. Új életet kezd. A múltját a szó szoros értelmében elássa. Hogy végre szabad lehessen. Hogy végérvényesen elkötelezhesse magát. Örökre. Bert mindig meglepődött azon, mennyire különbözik az egyes emberek megfigyelőképessége. Voltak, akik szinte semmit nem vettek észre a saját kis szűk világukon kívül. Másokat pedig minden érdekelt, ami csak körülöttük történt. Egyesek tárolták egy darabig a megszerzett információt, mások viszont azonnal elfelejtettek mindent. És voltak még néhányan, akik minden részletet megjegyeztek. Ezek voltak azok az emberek, akik nélkül a rendőrség semmire sem jutott volna. A nők, állapította meg Bert, mindig is precízebbek voltak a férfiaknál. Beszámolóik azonban gyakran kanyarodtak el a lényegtől, több szálon futottak, és önálló életre keltek. Olyankor mindig vissza kellett térítenie a beszélgetőpartnert a témához.

Monika Feth

186

EPERSZEDŐ

Margó úgy vélte, ezt csak a férfiak látják így. Újabban ezt a szemére is hányta. Megbántotta Bertet, hiszen arra viszont nem volt hajlandó, hogy vitába bocsátkozzon vele erről a témáról. Bert nem értette, miért lenne jellemzően férfilátásmód az a tény, hogy ő többre értékeli a nők megfigyelőképességét, mint a férfiakét. – Mert sosem figyelsz – sziszegte Margó. – Kivéve, ha az illető gyilkosságot követett el, vagy legalábbis valami köze van egy gyilkossághoz. Kalmer úr Bert rendelkezésére bocsátotta az irodáját – egy sötét, barátságtalan helyiséget, melyben az egyetlen kellemes dolog az eperillat volt, mely beáradt a nyitott ablakon. Sorban érkeztek az eperszedő asszonyok. Mindannyian munkaruhában voltak, könnyed nyári holmit viseltek. Egyesek örültek, hogy szünetet tarthatnak, másokon látszott, hogy sietnének vissza. Teljesítmény alapján fizették őket, nem órabért kaptak. Bert tisztességes dolognak tartotta, hogy az embereket megszokott környezetükben kérdezze ki. Voltak kollégái, akik ezt másképp látták, akik szerették nyomás alá helyezni őket, hogy gyorsabban kiszedjék belőlük az információt. És nyomást gyakorolni – mint az köztudott – legjobban idegen környezetben lehet. – Soha nem lesz belőled igazi zsaru! – mondogatta Margó korábban kedvesen, mintegy dicséretképpen. De ez már régen volt. Ma bizonyára csalódott hangszínnel mondaná. Feltette a kérdéseket, és figyelt. Leginkább azok a nők érdekelték, akik már aratás előtt megérkeztek. Simoné Redleffet ugyanis még június elején ölték meg. Áprilisban még csak tizenegy férfi és tíz nő dolgozott a farmon. Kalmer gazda adott egy névsort Bertnek. A férfiakkal Bert már beszélt egyszer. Egyikkőjüknél sem tűnt fel neki semmi, ami további lépéseket tett volna szükségessé. Vannak barátai a munkások között? Vannak olyan kollégái, akiket nem kedvel? Tud arról, hogy feszültségek lennének más munkások között? Figyelt meg olyan dolgokat, amelyek utólag furcsának tűnnek? Első alkalommal nem tett fel ilyen kérdéseket. Nem ment bele a részletekbe, nem érintette a személyes ügyeket. Ez hiba volt. Kezdettől fogva bíznia kellett volna a megérzéseiben. De a megérzése ebben az esetben egyidejűleg egy előítéletet is igazolt. Szedjétek be a ruhákat! Jön a cirkusz! Monika Feth

187

EPERSZEDŐ

A nők beszámolóiban két név merült fel több alkalommal is – Malle Klestof és Georg Taban. Az egyiket a legtöbb nő félelmetesnek nevezte, a másikat kedvesnek ugyan, de kissé kellemetlen természetűnek. A férfiak, a nők elmondása szerint, barátok voltak. Nem volt ez szoros barátság, hanem inkább cimboráknak lehetett nevezni őket, akik időnként együtt iszogattak, máskor moziba mentek, vagy egy bárba, ahogy ez már az efféle cimboráknál lenni szokott. – Az a furcsa, hogy egyébként egyáltalán nem illenek össze. – Ez a mondat is többször elhangzott. Bert megenyhült. A kihallgatásoknak még nem volt vége, de az volt a csalhatatlan benyomása, hogy végre nyomon van. Persze még ez a nyom is vezethetett a semmibe, de ez volt az egyetlen, amin elindulhatott.

Monika Feth

188

EPERSZEDŐ

18. EZT IS ELINTÉZTE. ELÁSTA A MÚLTJÁT. Egy férfinak tennie kell a dolgát. John Wayne vagy valamelyik másik amerikai western hős mondta ezt egyszer az egyik filmben. Bár a mondat Georg szerint meglehetősen teátrális volt, mégis pontosan azt az érzést írta le, ami ebben a pillanatban úrrá lett rajta. Azt tette, amit tennie kellett. Egy kis erdőben, messze, távol a várostól. A nagyanyja úgy fejezte volna ki magát, hogy ez az a hely, ahol a róka és a nyúl jóccakát kívánnak egymásnak. Most az eperszedők szálláshelye felé indult. Mallét már messziről meglátta. Az alacsony kőfalon ült, és a hirdetési újságot olvasta, melyet péntekenként egy kövérkés, szőke fiú szokott osztogatni. Malle mindig különös alapossággal tanulmányozta át a hirdetési újságot. Mindig sikerült összeszednie egy kis mellékest holmi bizonytalan feketeüzletnek köszönhetően – használt elektronikai alkatrészekkel kereskedett, melyekről Georg semmi közelebbit nem tudott, és nem is akart megtudni. – Rég láttalak – mondta Malle, és kiköpött. – Úgy értem, a munkán kívül. – El kellett intéznem egyet, mást – felelte Georg szűkszavúan. – De most lenne időm egy sörre. Erre Malle felállt. – Ez a zsaru már megint itt járt – mesélte a falubeli kocsmába menet. – A változatosság kedvéért most nem bennünket vett elő, hanem a nőket. Azok tán többet beszélnek. – Malle vigyorgott, és a pólója alatt megvakarta a hasát. Senki nem tudhatott meg semmit, próbálta magát megnyugtatni Georg, és igyekezett legyűrni az egyre növekvő pánikot. Még Malle, a fő okos sem tud rólam semmi fontosat. Csak nyugodtan. Egészen nyugodtan. Világos, hogy tovább folytatják a kihallgatásokat. Ez még semmit sem jelent. Gratulált magának ahhoz, hogy eltüntette a terhelő bizonyítékokat. Néha tényleg működött a hetedik érzéke. Most már csak a lányok lakáskulcsától kellene megszabadulnia. Talán eszébe jut valami megoldás, hogy olyan helyen dugja el, ahol később hozzáférhet. Az ember soha nem tudhatja. Talán még szüksége lesz rá valamikor. Monika Feth

189

EPERSZEDŐ

A kocsmában Malle őrült tempóban kezdett vedelni. Georg tudta a mértéket. Nem engedhette meg magának, hogy eltompuljon. Mindig számítania kellett arra az eshetőségre, hogy a felügyelő őt is berendeli. Hallgatta Malle dünnyögését, anélkül, hogy egyetlen szavára is odafigyelt volna. Gondolkodj világosan! – parancsolta magának. Ébernek kellett maradnia. Megtalálta végre az igazi szerelmet. Most nem kockáztathatta, hogy a nyomára akadjanak. Kötelessége volt menteni a bőrét. Jettéért. A közös jövőjükért. És a születendő gyerekeikért. Caro esetében is úgy hitte, célba ért. De azután keserűen csalódnia kellett. Alapjában véve, gondolta, mindig mindenki csak csalódást okozott nekem. Megint dühbe gurult. Odament a flipperhez, hogy kijátssza magából az indulatot. Malle odanézett, és végre abbahagyta a pofázást. Georg időnként nehezen tudta elviselni Malle társaságát. Ahogy a legtöbb ember társaságát is. Tulajdonképpen mindenkiét. Kivéve Jettét. Zsákutcába kerültünk. Nem haladtunk előre egyetlen centimétert sem. Nem tudtuk, hol kereshetnénk tovább Caro barátját. – És ha egyszerűen nekiállunk kérdezősködni az utcán és az üzletekben? – Merle reménykedve nézett rám. – Vadidegen embereknek akarod Caro fotóját mutogatni, és kérdéseket feltenni? – A diszkókban és a kávézókban lévő embereket sem ismertük. – De ez teljesen más, Merle. – Tényleg? Hogyhogy más? – Ott legalább volt valami fogódzónk. Mégpedig az, hogy Caro többször is járt már ott. – És az utcákon meg az üzletekben persze nem járt, mi? Borzasztóan az idegeimre tudott menni az akaratosságával. Egyébként is, akkor épp nem szívesen töltöttem vele az időmet. Úgy viselkedett, mint az orléans-i szűz. Hogy állíthatja azt, hogy én elárultam Carót? Talán elfelejtette, mibe vágtuk a fejszénket? Csak azért, mert néhányszor elmentem Gorggal kirándulni? Nem árultam el Carót. Csak szükségem volt egy kis időre. – Lehet, hogy egy darabig nem kellene együtt lógnunk – javasoltam. – Akkor lenyugodnánk. Nagy levegőt vett, hogy valami csípős válasszal visszavágjon, de az tán meggondolta magát, otthagyott, és kirohant a lakásból. Monika Feth

190

EPERSZEDŐ

Nem akartam megsérteni. De arra sem tudtam rávenni magam, hogy utána fussak. Úgy döntöttem, engedek egy kád vizet, belefekszem, és olvasok. És Gorgra gondolok. Lehet, hogy ma este rá tudom venni, hogy mihamarabb jöjjön el hozzánk egyszer vacsorára. Ha Merle is megismerné, biztosan szimpatikusnak találná. És engem is megértene. Én már régóta mindenkinek be akartam mutatni Gorgot. Ha nem riadt volna annyira vissza ettől. Nem csoda, azok után, amit gyerekkorában átélt. A nagyszülei nem engedték, hogy barátkozzon más gyerekekkel. Soha egyetlen iskolatársát sem hívhatta meg magukhoz. Még a születésnapjára sem. Világos, hogy az ilyen tapasztalatok befolyásolják az ember jellemét. A hab csiklandozta a bőrömet, ahogy kinyújtózkodtam a narancsvirág illatú vízben. Lehunytam a szemem, és Gorg arcát képzeltem magam elé. Türelmes leszek hozzá. És szeretni, szeretni, szeretni fogom. Míg a... Emlékeim között meghallottam, amint Caro ugyanazt a mondatot mondja, amit én nem akartam végiggondolni. És most az ő arcát is magam előtt láttam, amint Gorg arca elé kerül. Olyannak, amilyennek a hullaházban láttam. A forró vízben hirtelen végigfutott a hátamon a hideg. Merle nem menekült Claudio karjaiba, és ezért rendkívül büszke volt magára. Ehelyett meglátogatta Doritot és Bobot, két legjobb barátját az állatvédők közül. Társaságra vágyott, de egyidejűleg magányra is. Dorit és Bob társaságában ez a két fogalom nem került ellentmondásba egymással. Ők ketten fél éve éltek együtt egy olyan lakásban, ahol minden aprócska szoba egy következő aprócska szobába nyílt, és az ember a körséta végén ugyanabban a helyiségben landolt, ahonnan elindult. – Teát? – kérdezte Bob, és már emelte is a vízmelegítőt, hogy vizet töltsön bele. Merle bólintott, és leült a kopott konyhai díványra. – Ha beszélgetni szeretnél... – Dorit függőben hagyta a mondatot, és kinyitotta a szekrényt, ahol kekszet és más édességeket tartottak. Merle megrázta a fejét. Figyelte két barátját, ahogy azok a kényelmes, világos konyhában tevékenykedtek. Nem furcsa, hogy a legtöbb ember legszívesebben a konyhájában tölti az idejét? Mindenkivel így volt, akit Monika Feth

191

EPERSZEDŐ

csak ismert. Lehet, hogy éppen ezért nem tudott elszakadni Claudiótól. Nála szükségszerűen szinte az egész élet a konyhában zajlott. – Szeretnél velünk teázni? – kérdezte Dorit. – Vagy jobban esne egy kicsit egyedül lenni? – Egyedül – mondta Merle. – Ha nem bánjátok. – Ugyan már! – mondta Bob, és csókot intett. Fogták a csészéiket, és ki-ki visszahúzódott valamelyik szobába. Merlének nem volt rossz a lelkiismerete emiatt. Ő is megtenné ugyanezt a barátaiért. Végig kellett gondolnia a dolgokat. És pillanatnyilag ez a hely tűnt a legalkalmasabbnak a gondolkodásra. Malle Klestofra Bert rögtön emlékezett, amint a férfi belépett a helyiségbe. A gazda felesége ismét a felügyelő rendelkezésére bocsátotta az irodát. Az asszony kihívóan vonaglott mély dekoltázsú, szinte átlátszó nyári ruhájában. Valószínűleg már nem egy idénymunkás fejét csavarta el. Bert nem indult be tőle. A nő hangja zavarta. Dallam nélküli hang volt, egyszerű, egydimenziós, szinte mechanikus. Épp azon az ellentmondáson tűnődött, hogy egy ilyen testben hogyan lakhat ilyen érzéketlen hang, amikor kopogtattak, és ez a Malle belépett az ajtón. Az első mondatok után Bert megint tudta, hogy azzal a fontoskodó alakkal van dolga, aki mintha mindenki legsötétebb titkait ismerné. Tudta, ki kire vetett szemet, ki kinek tartozik pénzzel, és azt is, hogy mennyivel. Ismerte az egyes emberek családi körülményeit, a reményeiket és legmélyebb félelmeiket. Az információit nem árulta el csak úgy. Úgy kellett harapófogóval kihúzni belőle, aminek látszólag ellenállt. De Bert sejtette, hogy Malle titokban élvezte ezt. A jól informáltság az ő szemében talán jelentett – némi elismerést is, de hatalmat egészen biztosan. Afféle fejbólintó János volt, aki jól érezte magát a tömegben, és mindennap megváltoztatta a véleményét. A Caro és a Simoné ellen elkövetett gyilkosságokkal kapcsolatos alibijét már igazolta a gazda felesége és ez a Georg Taban. Malle Klestof mindkét napon irodai szolgálatot teljesített. Estefelé Bröhlbe utazott, ahol késő éjjelig egy sörkertben üldögélt, a cimborájával, Georg Tabannal együtt. – Ez a Georg Taban... – Gorge? – Malle harciasan előretolta az állát. – Mi van vele? Gorge. Bert felírta magának ezt a nevet. Monika Feth

192

EPERSZEDŐ

– Kérem, meséljen róla! – Meséljek? Gorgéról nincs mit mesélni. – Minden emberről van mit mesélni. – Ő egy magányos farkas, akárcsak én. Farkas? – gondolta Bert. Te? Legfeljebb hiéna. – És egyébként a barátom. A hiénák vajon falkában élnek, vagy inkább magányosan? Bertnek csak néhány olyan kép jelent meg az emlékezetében erről az állatról, melyeket természetfilmekben látott. Nem a hiénák szokták megérezni, ha valahol egy másik állat megsérül? Fél órával később Bert számára egyértelművé vált, hogy Malle gyakorlatilag semmit nem tud állítólagos barátjáról, Gorgéról. – Most éppen hol van a barátja? – kérdezte Bert. – Ma szabadnapja van – válaszolta Malle. – Ilyenkor a környéken furikázik. A vadnyugati népek felnyergelik a lovukat, Gorge pedig beül az autójába, amikor rájön, a csavaroghatnék. – Furikázik? Ezt hogy érti? – Ahogy mondom. Amióta itt van, szerintem több száz kilométert ment a kocsijával. Néhányszor megnéztem a kilométeróráját, természetesen titokban. Gorge nem bírja, ha az ember beleüti az orrát a dolgaiba. További fél óra elteltével Bert lezárta a beszélgetést. Malle lassanként elbizonytalanodott. Mintha attól félt volna, hogy túl sokat árult el. Magába zárkózott. Mintha egy képzeletbeli rolót eresztett volna le az arca elé. – Akkor a többit majd legközelebb – mondta Bert, és kezet nyújtott Maliénak. – Legközelebb? Mit akar még megtudni? – Malle kézszorítása petyhüdt volt és puha. – Szeretném felgöngyölíteni az ügyet – mondta Bert. – Borzalommal tölt el, hogy négy fiatal nő gyilkosa szabadon jár-kel a világban, és nem bűnhődik a tetteiért. – És ennek mi köze hozzám? – Malle hangja elárulta, hogy biztonságban érzi magát. Minden alkalomra volt alibije. Semmivel nem vádolhatták. – Lehetséges, hogy ismeri a tettest – mondta Bert. – Az is lehet, hogy jól ismeri. Talán nap, mint nap együtt dolgozik vele. Ki tudja? Malle szemei elkerekedtek. Kinyitotta a száját, majd ismét becsukta. Szemmel láthatólag próbálta feldolgozni a hallottakat. Bertnek feltűnt ez, és azt is észrevette, hogy egy lépéssel előbbre jutott. Monika Feth

193

EPERSZEDŐ

Végre, gondolta az irodába menet. Végre beindult a verkli. Mutasd meg nekem a szobádat! – mondtam volna legszívesebben. Mutasd meg, hol élsz! Hogy el tudjam képzelni, hol vagy, amikor nem vagyunk együtt. Vigyél el az anyádhoz, akiről még sosem meséltél. Biztosan kedvelni fogjuk egymást, hisz mindketten szeretünk téged. Gyere velem haza! Nézd meg a lakásunkat, amire büszke vagyok, és beszélgess egy kicsit Merlével. Utána elviszlek a malomba. Megnézheted azt a gyönyörű épületet belülről is. Megismerheted anyámat, meg persze Edgárt és Mollyt is. Na és Tilót, ha épp ott lesz. Tilo tényleg a legjobb dolog, ami anyámmal történhetett. És ha rettenthetetlen vagy és bátor, akkor akár a nagymamámhoz is elvihetlek. A nagyinak röntgenszemei vannak, minden álarc mögött meglátja a valódi személyiséget. Lehet, hogy a nagyi lovaggá üt majd. De ha nem, akkor még jobban foglak szeretni, megígérem. De természetesen mindezt nem mondtam el neki, csak magamban gondoltam, miközben őt néztem, ahogy ott ült mellettem, sebességet váltott, és a visszapillantó tükörbe nézett. Mindezt úgy tette, ahogy senki más. Minden mozdulata tökéletes volt. Minden mozdulatát úgy ittam magamba, hogy közben egyre csak szomjaztam, egyre többet akartam kapni belőle. Szeretett együtt hallgatni velem. Tehát hallgattam. Miközben a szívem tele volt gyengédséggel és vággyal, és alig bírtam ki, hogy ezt ne mondjam el neki. Miért nem mondtam el? Sötét pillantást vetett rám. Mintha épp azt fontolgatná, hogy félreáll, és megcsókol, és a blúzom alá csúsztatja a kezét. De nem tett mást, csak felhangosította a rádiót. Egy kicsiny, régi falucskába tartottunk, ahol szinte minden ház műemlékvédelem alatt állt. Őt teljesen magával ragadta az ilyesmi. Az volt az álma, hogy egyszer megvásárol egy ilyen régi házat, és felújítja. Sok mindent tudtam már róla, és mégis oly keveset. Mesélt nekem arról, hogy rossz tapasztalatai voltak a nőkkel, és mesélt a terápiáról, amin részt vett. – Adj nekem időt! – mondta. – Először lassan vissza kell nyernem a bizalmamat az emberekben. Nyilvánvaló volt, hogy sikerült belebonyolódnom egy kifejezetten problémás szerelmi történetbe. Akárcsak Carónak. Vagy Merlének.

Monika Feth

194

EPERSZEDŐ

megérintelek és félek hogy ujjaim összetörnek téged Mintha Caro előre látta volna ezt a pillanatot. A félelmemet attól, hogy megérintsem őt, mert azt képzelem, hogy ha megérintem, kiderül, hogy ő csak a fantáziám szüleménye. – Mire gondolsz? – kérdezte Gorg. – Caróra, rád és rám – feleltem. Soha nem hazudnék neki. Nem tett fel több kérdést, csak megfogta a kezem, megszorította, és egy kicsit gyorsított. Imke keményen dolgozott, nem hagyta, hogy bármi is elterelje a figyelmét, csak pihenésképpen takarítgatott, mosott és vasalt egy keveset –, hogy Bergerhausenné, amikor visszatér a nyaralásból, el ne veszítse az emberekbe vetett hitét. De valójában nem tudta pontosan, miért is siet annyira a könyv megírásával. Hiszen volt elegendő ideje. Egyébként pedig soha nem vágyott rá, hogy gyorsan befejezzen egy könyvet, mert az egyben azt is jelentette, hogy el kell búcsúznia a szereplőktől. Márpedig attól mindig tartott, hogy el kell hagynia tökéletesen felépített mikrokozmoszát, hogy újabb ösvényeket taposson ki magának a mindennapok dzsungelében. – Én tulajdonképpen tökéletesen alkalmatlan vagyok az életre – mondta Edgárnak, aki látszólag megértően bámult rá, de valójában csak arra várt, hogy enni kapjon. Molly épp csavargott valahol. Ő vérbeli vadász volt, és természetesen el is fogyasztotta a foglyul ejtett egereket. – Molly igazi macska! – mondta Imke. – Nem amolyan papírtigris, mint te. Jette és Merle számát tárcsázta. Senki nem vette fel a telefont. Megpróbálta mobilon elérni Jettét. „Az ön által hívott szám...” blablabla. Nyári szünet van. Teljesen normális dolog, hogy ilyen szép időben nem otthon ücsörögnek. De legbelül mégis kíváncsi volt rá, vajon hol lehetnek. A regényében szereplő gyilkosnak hamarosan elkapják a grabancát. Caro gyilkosát azonban még mindig nem fogták el. Felhívta a rendőrséget. Bert Melzig épp úton volt valahova. Egy kedves női hang a vonal túlsó végén azt kérdezte, szeretne-e üzenetet hagyni a

Monika Feth

195

EPERSZEDŐ

felügyelő úrnak. – Nem, köszönöm – felelte Imke. – Majd később újra telefonálok. Hogy legalább egyetlen sikerélménye legyen, felhívta az anyját, aki épp akkor tért haza a fodrásztól, és öt teljes percig arról panaszkodott, milyen rosszul dauerolta be a fodrász a haját. – Na, beleegyeztek már a lányok, hogy egy időre hozzám költözzenek? – kérdezte végül. – Pillanatnyilag képtelenség Jettével beszélni. Új barátja van. – Új barátja? Kicsoda? Imke anyja már csak ilyen volt. Mindig rögtön a tárgyra tért, soha nem kertelt. Imke értékelte ezt a jellemvonást, még ha olykor kellemetlen is volt elviselni. – Azon kívül, hogy körülbelül harmincéves, és minden tekintetben felülmúlhatatlan, semmit sem tudok róla. – Hívd meg egy kávéra! És engem is. De ne halogasd sokáig! Hallod? Ez nagyon sürgetően hangzott. Mindannyian borzasztóan aggódtak Jettéért és Merléért. Csak éppen jól elrejtették az aggodalmukat a maszk alá, amit mindennap magukra öltöttek. Hogy kibírják az életet, gondolta Imke. Az életet és a halált. Még csak nem is érezte kínosnak, hogy az anyjával folytatott beszélgetés közepén könnyekben tört ki. Nem fog erről Gorgéval beszélni. A szezon már nem tart sokáig, és akkor úgyis elválnak útjaik. Akkor meg nem fogja most megkockáztatni, hogy felidegesítse a cimboráját. Gorge ideges volt. Valami kiborította. Érezni lehetett rajta, ha az ember a közelébe ment. Mintha magasfeszültség alatt állna. De ez nem feltétlenül függ össze a gyilkosságokkal. Valaki, aki a haverom, gondolta Malle, nem lehet egyidejűleg gyilkos is. Az lehetetlen. Az ilyesmit észrevenném. Az ilyesmit nem lehet csak úgy elrejteni, miközben mindennap, esőben, sárban egymás mellett görnyedünk a földeken. Együtt izzadtak, együtt húzták az igát, együtt ettek, ittak, hallgattak és nevettek. Olyanok voltak, mint egy érem két oldala. Két ilyen cimborát nem fog egy jöttment felügyelő csak úgy szétválasztani. De nem lenne mégis jobb, ha beszélne Gorgénak a kihallgatásról? Mások is tudják, hogy itt járt a rendőrség. Azt is tudták, hogy a felügyelő csakis ezért az egyetlen beszélgetésért utazott ide. És ha Malle ezt Monika Feth

196

EPERSZEDŐ

elhallgatná, akkor bolhából elefántot csinálna. Akkor túl nagy jelentőséget tulajdonítana a felügyelővel folytatott beszélgetésnek. Egyáltalán miért töri a fejét ezen? Miért van olyan rossz kedve? Hiszen ő nem tartozott azok közé, akik féltek Gorgétól. Na jó, a stílusa időnként elég ijesztő. A tekintete gyakran annyira átható, hogy az ember akkor is bűnösnek érzi magát, ha nem követett el semmit. A hangja pedig olyan metsző és hűvös tudott lenni, hogy az ember legszívesebben elfutott volna. De félni soha nem félt a cimborájától, Gorgétól. Malle úgy döntött, Bröhlben tölti az estét. Szüksége volt rá, hogy emberek vegyék körül. Idegenek, akik nem tesznek fel neki kérdéseket. Nem volt kedve gondolkodni. Csak néhány sörre vágyott és arra, hogy békén hagyják. És egyáltalán nem volt kedve aznap este Gorge útjába kerülni. Jette ott ült mellette, és csendesen nézte az utat. A lány nyilvánvalóan érezte, hogy neki nincs kedve beszélgetni. Egy jó asszony mindig megérzi, mit vár el tőle a férje. Az volt az érzése, mintha az idegei pattanásig feszültek volna. Valahogy összecsaptak a feje fölött a hullámok. Nem ez volt a megfelelő időpont egy új szerelem kezdetéhez. De hát a szerelem nem kérdezi meg, jókor jön-e, mielőtt hatalmába kerít. Az a tény, hogy mindig pontosan át kell gondolnia, mit mond el Jettének, és mit nem, óriási nyomással nehezedett rá. De egyelőre óvatosnak kellett lennie. Még nem árulhatott el neki mindent. Idő, gondolta. Időre van szükségünk. És éppen ez volt a probléma. Nemsokára továbbáll. És azután? Jette még iskolába járt. Hogy fogja kibírni a lány nélkül? Hétvégi randevúk? De hiszen a szezonális munkások életében nem szerepeltek hétvégék. Életében először azt kívánta, bárcsak lenne rendes lakása. Ránézett Jettére, és a tekintetük találkozott. A lány mosolygott, és megérintette a kezét, mellyel a kormánykereket fogta. Szeretem őt, gondolta Georg. Istenem, mennyire szeretem! Ez a lány segíteni fog neki abban, hogy minden rossz emléket elfelejtsen. Hogy jobb emberré váljon. De ami a legfontosabb, ez a lány mellette marad. Egész életében.

Monika Feth

197

EPERSZEDŐ

19. MERLE HALLOTTA, AMIKOR JETTE HAZAÉRT. AZ ágya melletti ébresztőórára nézett. Egy óra. Mindegy. Amúgy sem aludt még. A fény beszűrődött a folyosóról az ajtó alatti keskeny résen át. Merlének kedve támadt felkelni, kimenni a konyhába, és éjféli falatozást csapni Jettével. Vagy legalább meginni egy teát. Sokszor tették ezt, amikor Caro még élt. De Jette valószínűleg nem éhes. A hercege biztosan meghívta őt vacsorára. Egy piknikre a természetben. Merlét borzasztóan idegesítette, hogy Jette alig mesélt neki valamit a barátjáról. Máskor nem csinált ekkora titkot a pasijaiból. Én meg, gondolta Merle, még mindig olyan ostoba vagyok, hogy ami a szívemen, az a számon. Elképzelte, amint kinyújtott nyelvén egyensúlyozza a szívét, amely alaposan összezsugorodott annak érdekében, hogy elférjen a nyelvén. A legtöbb szólás nevetségesen hangzik, ha az ember szó szerint értelmezi. Egész este Caro verseivel bajlódott, fényképalbumokat lapozgatott, és mindent felírt, ami közben az eszébe jutott. Azt a következtetést vonta le, hogy a lepréselt levelek és a kis virág Caro barátjára utalnak. Valószínűleg ő ajándékozta ezeket Carónak, mert ez volt az egyedüli elképzelhető ok, amiért Caro lepréselte őket. Mindenesetre a virág nagyon pici volt, alig látható. Bizonyára különleges szerepet játszott, máskülönben Caro barátja biztosan másik virágot választott volna. Például egy rózsát. Merle a kendőn is sokat gondolkodott. Valószínűleg egy férfié volt. Nem lehetett női kendő. Ahhoz nem volt elég szép. Caro biztosan nem használta, arra Merle emlékezett volna. Világos színű ruhát viselő idősebb férfiak szoktak ilyen kendőt kötni a nyakukba. De Merle megnézte a bevarrott tájékoztató anyagdarabkát – ez nem selyemkendő volt, még csak nem is viszkóz, hanem egyszerű pamut. Merlének erről akaratlanul is egy kalóz jutott eszébe. Azután erről a képről tovább ábrándozott. Vajon milyen férfi viselne ilyen kendőt a fején? Fiatal férfiak, akik ezt valamiféle divatnak tekintették. Szakácsok, akiknek munka közben el kellett takarniuk a hajukat. És még? Azért is hordhatta valaki, hogy megvédje a haját. Szennyeződéstől, nedvességtől. Vagy a napfénytől. Monika Feth

198

EPERSZEDŐ

Merle egészen biztos volt benne, hogy Caro barátja azért viselte a kendőt, hogy megvédje a haját. Az asztali lámpa fényénél centiméterről centiméterre átvizsgálta az anyagot. Talált rajta néhány foltot. Persze már rég megszáradtak, és semmiféle szaguk nem volt. Tehát nem sok mindenről árulkodtak. Vajon miért őrizte meg Caro ezt a kendőt? Feltehetőleg azért, mert a barátja gyakran viselte, és így mindig emlékeztette rá. Szívesen beszélt volna Jettével ezekről a gondolatokról, de még túlságosan sértve érezte magát. Jettének távolságra van szüksége? Nem gond. Megkaphatja. Amikor Jette csendesen kinyitotta az ajtót, bedugta rajta a fejét, és suttogva megszólította Merlét, a lány úgy tett, mintha aludna. Meggyújtottam a gyertyát a konyhaasztalon, és lekapcsoltam a lámpát. Odahúztam egy széket az ablakhoz, leültem, és lenéztem az utcára. Szerettem az éjszakai várost. A házak szürke árnyékok voltak, melyeken itt-ott sárga fényű négyszögek világítottak. Mióta Gorgot megismertem, még jobban szerettem a várost. Elhatároztam, hogy újra fel fogom fedezni. Vele együtt. Elviszem őt minden olyan helyre, ami fontos nekem. Később, ha majd hajlandó lesz elkísérni. Előre örültem, hogy majd megmutathatom neki a kastélyt. A kastélyparkot, melyben geometrikus alakzatokban nőnek a virágok, és a kis labirintust a tó mögött. Az óváros kacskaringós utcáit. És azután természetesen a karácsonyi vásárt is. Régen felhagytam azzal, hogy mindenkit elcipeljek a karácsonyi vásárba. Számomra az mindig olyan különleges élmény volt, amit csak olyasvalakivel akartam megosztani, aki része az életemnek. soha nem láthatjuk a szent fények tündöklését Miért jutottak most az eszembe ezek a sorok? Caro, te mindig az orrunknál fogva vezettél bennünket. Miféle fényekre gondoltál? Ki nem láthatja őket? És miért olyan rettenetesen szomorú mindegyik versed? Monika Feth

199

EPERSZEDŐ

Karácsonyra Gorg már rég messze jár. Ezen az éjszakán Caróról álmodtam. A karácsonyi vásárban sétáltunk, és egy Mikulás mellett haladtunk el, aki ajándékokat osztogatott a gyerekeknek. Csak amikor közvetlenül előtte megálltunk, akkor vettem észre a vattaszakáll alatt Gorg arcát. Hozzáértem a karjához. – Gorg – mondtam –, bemutathatom neked a barátnőmet, Carót? De ahogy megfordultam, Caro eltűnt. Csak a kabátja maradt ott. A járdán hevert, és olyan kicsi, vékony és elhagyatott volt, mintha egy babáé lett volna. Bert erre a férfira is rögtön visszaemlékezett. Georg Taban, a vad tekintetű, hallgatag ember. Az első kihallgatás után ezt jegyezte le róla. Tényleg úgy tűnt, hogy a férfi minden szót megrág, mielőtt kimondaná. A szemeivel állandóan Bertet fürkészte, mintha minden részletet észrevett volna, és egy pillanatra sem nézett másfelé. Visszafogottabb volt, mint ez a Malle Klestof. És valamivel intelligensebb. Nyugodt, mély hangja megtévesztette a külső szemlélőt. Mögötte nyomasztó idegesség bújt meg. Bert szinte fizikailag érezte a feszültséget, ami a férfi körül vibrált. Ez még nem feltétlenül jelentett valamit. A legtöbb ember ideges volt, ha a rendőrséggel akadt dolga, különösen, ha gyilkosságról volt szó. Egy kihallgatáson senki nem viselkedett úgy, mintha a nappalijában csevegne valakivel. Nem, a Carola Steiger nevet a gyilkosság előtt soha nem hallotta. A Caro becenév sem mond neki semmit. Bertnek feltűnt, hogy Georg Taban egy pillanattal tovább tartotta a kezében Caro fényképét, mint szükséges lett volna. A Simonét és a másik két lányt ábrázoló képeket olyan gyorsan tette félre, mintha attól félt volna, hogy megégetik a kezét. Vagy bepiszkolják. – Ezeket a kérdéseket egyszer már feltette nekem – mondta Georg. Bert a fotókat is megmutatta már korábban a férfinak. Akkoriban semmi nem tűnt fel neki azon, ahogy Georg Taban megnézte őket. Pedig nagyon gondosan figyelt mindenre. A legkisebb tétovázás is fontos utalás lehetett. – Időközben újabb információk jutottak a birtokunkba – jelentette ki Bert. Georg Taban hátradőlt, és kezét összefonta a mellkasa előtt. Ez vajon most a fesztelenség jele, vagy épp bezárkózik? – töprengett Bert. Annyira Monika Feth

200

EPERSZEDŐ

megszokta, hogy a kikérdezettek minden hanglejtését, minden gesztusát feljegyezze, hogy már a magánéletében sem tudott lemondani erről. Olyan volt ez számára, mint valami átok. – Mikor vetkőzöd már le ezt az idióta zsarutekintetet? – támadt rá Margó több alkalommal is. De ő legjobb szándéka ellenére sem tudta, hogyan. A szűkszavú embereken különösen nehéz volt átlátni. Nagy önbizalom kellett ahhoz, hogy az ember egyszerűen csak hallgasson. És hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok. Ennek a férfinak volt önbizalma. Hallgatott, és Bertet nézte. És várt. Korábban Bertet könnyen el lehetett téríteni eredeti szándékától az ilyen viselkedéssel. Ilyenkor ő maga kezdett túl sokat beszélni, és ezzel éppen csökkentette a nyomást, melyet ellenfelére akart gyakorolni. Azóta megtanulta, hogyan kell az ilyenekkel bánni. Ez a férfi hallgatni akar? Rendben. Hallgatni Bert is tud. Néha jó módszernek bizonyult, ha váratlan dologgal törte meg a csendet. Hirtelen elhatározással felolvasott egyet Caro versei közül. hercegem és koldusom sarlatán bölcs soha nem foglak meg soha nem maradsz itt rettegsz a bezártságtól Georg Taban napbarnított bőre hirtelen sápadttá vált. Bert úgy figyelte, hogy a szeme sem rebbent. – Ezt a verset Caro írta – mondta. – Röviddel a halála előtt. Azon tűnődöm, vajon ki lehet ez a herceg, koldus, sarlatán és bölcs. Georg Taban állta Bert pillantását. – Nincs érzékem a lírához. – Arca csak lassanként nyerte vissza a színét. Szemenszedett hazugság. Valaki, akinek nincs érzéke a lírához, azt mondta volna, hogy nincs érzéke a versekhez. Nem használta volna a líra szót, sőt lehet, hogy nem is ismerte volna. – Kár – mondta Bert. – Megpróbálhattuk volna értelmezni a sorokat. Nem ismer véletlenül egy írót? Monika Feth

201

EPERSZEDŐ

Georg Taban megrázta a fejét. Bertnek semmi bizonyítéka nem volt a férfi ellen. Egy bizonytalan gyanú és a többi munkás között szerzett rossz hírnév nem volt elegendő. Egy gyilkosnak indítékra is szüksége van. Utalt bármi arra, hogy Georg Taban pszichopata volt? Bert megpróbálta elképzelni Carót ezzel a férfival. Nem sikerült neki. Sajnálta, hogy nem ismerhette Carót még életében. – Maga ölte meg a lányokat? – kérdezte minden összefüggés nélkül. Csípőből tüzelt, fittyet hányva eddigi tapasztalataira és józan eszére. Bert többféle reakcióra is fel volt készülve. A férfi felháborodhatott volna. Vagy zavarba jöhetett volna. Akár el is nevethette volna magát. Vagy adhatott volna ironikus választ. Esetleg csodálkozva felemelhette volna a szemöldökét. Mondhatta volna ezt – Én? Ne nevettesse ki magát! Georg Taban egyiket sem tette. Átnézett Berten, és arcán végtelen gyász tükröződött. Egy hosszú pillanatig mintha teljesen magába fordult volna. Bert meglepetten nézett rá. Azután Georg Taban hirtelen egész testében megrázkódott, és megint Bertre nézett. Szemeiből hűvösség áradt. – Nem vagyok gyilkos, felügyelő úr – mondta. Röviden és nyersen. Nem. Vagyok. Gyilkos. Bert nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a férfi hazudik. – Na, milyen volt? – kérdezte Malle. Természetesen ő is értesült róla, hogy a felügyelő megint járt a birtokon. Ott mindenki mindent tudott. – Milyen lett volna? – Georg megvetően vigyorgott. – Keresgél itt is, ott is, és úgy tesz, mintha nyomon lenne. – Pontosan! – Malle mekegve felnevetett. Kissé erőltetettre sikerült a vihogás, és Georg gondolkodóba esett, nem lehetséges-e, hogy Malle egyszeriben félni kezdett tőle. Nagyobb távolságot tartott, mint máskor. Normális esetben most vállon veregette volna Georgot. Georg tudta, hogy Mallét is kikérdezték. A madarak csiripelték. De Malle, aki különben egyetlen titkot sem volt képes megtartani, egy szót sem szólt erről. Georg ezt ugyanazzal magyarázta, mint Malle hirtelen jött félelmét is – mégpedig hogy Malle gyanúsítja őt, és ezért próbálja görcsösen kerülni a kényes témát.

Monika Feth

202

EPERSZEDŐ

Gyáva kutya, gondolta Georg, azzal fogta a ládáját, faképnél hagyta Mallét, és visszament dolgozni. Kendőjét a mosodában felejtette, haja az arcába hullott, és rátapadt izzadt bőrére. Undorító érzés volt. Georg kikapcsolta a környezetéből érkező zajokat, és elgondolkodott. A felügyelőnek nem lehet bizonyítéka ellene. Észak-Németországban más nevet használt, és hamis papírokat. Az ottani gyilkosságokkal nem hozhatták összefüggésbe a személyét. De mi történne, ha a rendőrség nyáltesztet csináltatna? Akkor rá tudnák bizonyítani a gyilkosságokat. Egész életében menekülhetne. Jettével együtt. Vajon a lány hajlandó lenne rá? De minek is töri a fejét ezen az egészen? A felügyelő megint elment. Nem tudhatott semmit. Semmit a világon. Georg elmosolyodott. A szerelme megvédte őt. Amíg szerelmes, semmi baj nem érheti. Egy eperszedő! Merle hazasietett, hogy nyugodt körülmények között átgondolhassa az egészet. Végre egyszer hálás lehetett Claudiónak, amiért az olyan fösvény volt, máskülönben nem küldte volna Merlét egy eper-ültetvényre, hogy maga szedje le az epret, amit az étteremben felszolgálnak. És Merle nem ismerte volna fel egy szempillantás alatt, hogy az apró levélkék a virággal, melyeket Caro megőrzött, eperlevelek. Egy csapásra minden értelmet nyert. Merle gyakran látta az eperszedőket a földeken, amikor Jettével kiment a malomba. Sokan közülük fejkendőt viseltek, hogy megvédjék a hajukat a napfénytől és az izzadságtól. ajkadon rémisztő vörös édes mosoly Egyszerre ezek a sorok is érthetővé váltak. Ha Caro barátja epret evett, az ajkainak pirosnak kellett lenniük, és édesnek. És Caro számára talán azért volt ez a mosolyrémisztő, mert az egész kapcsolat ezzel a férfival olyan sötét és átláthatatlan volt. Újra megsebezte magát, ami Carónál mindig vészjelzésként működött. – A francba! – lihegte Merle. – A francba, a francba, a francba! Monika Feth

203

EPERSZEDŐ

Nem tudtak segíteni Carón, mert Caro belement abba a játékba, amit a férfi játszott vele. Senkinek egyetlen szót sem árult el róla. Kivéve azt az utolsó beszélgetést Jettével. De akkor sem árult el semmi igazán fontosat. ki vagy te csupa ki nem mondott kérdés csupa el nem dúdolt dal ilenc meg nem élt élet Egyszerre minden úgy hangzott, mint valami jövendölés. Caro nem tudott feltenni több kérdést. Nem dúdolhatott több dalt. És nem élhette végig az életét. Merle rohant. Érezte, amint az izzadság minden pórusából előszivárog. Levegőért kapkodott. És sírt. Az emberek utat engedtek neki. Rémülten néztek rá. Bert visszahívta Imke Thalheimot. Nem azonnal, mert megfogadta, hogy távolságtartó lesz. De az asszony hangjának hallatán azonnal megingott. Arra vágyott, hogy Imkénél lehessen, mellette ülhessen, hallhassa őt beszélni, és láthassa. – Van valami hír? – kérdezte az asszony. – Azt hiszem, jó nyomon vagyunk – mondta Bert. – De ön is tudja, hogy többet nem mondhatok. – Abban reménykedtem, hogy az én... esetemben kivételt tesz – mondta Imke. Az ő esetében. Bert szíve ok nélkül kalapálni kezdett. Talán Imke is úgy érez, mint ő? – Az nem lenne helyes – felelte. – Igaza van – mondta Imke rövid hallgatás után. – Bocsásson meg! Csak, tudja, belehalok az aggodalomba a lányok miatt. És olyan furcsa érzésem van... Bert többnyire komolyan vette a ködös megérzéseket és a veszélyre figyelmeztető megfogalmazhatatlan félelmet. – Milyen érzése? – kérdezte. – Hogy Jette veszélyben van. – Van valami, amit tudnom kellene? – kérdezte Bert. Monika Feth

204

EPERSZEDŐ

– A lányom szerelmes. – De hiszen ez jó hír. – Biztos ebben? Caro is szerelmes volt. Ideje, hogy elkapják a gazfickót. Az bizonyára egy sor félelmet megszüntetne. És akkor mindenki nyugodtan gyászolhatna. Mindenkinek, akit ezek a gyilkosságok érintettek, szüksége volt a lezárásra, hogy valamikor ismét a jövőbe pillanthasson. – Nem zárhatja be magát a félelmei közé – mondta Bert. Jó tanács, de Imke nem fogja követni. Nem is volt képes rá. Máris fogva tartották a saját félelmei. – Sokkal idősebb Jetténél. És van valami furcsa ebben az egész történetben. Máskor a lányom mindig csak úgy lubickol a boldogságban, amikor szerelmes. De ezúttal nem. Még semmit a világon nem mondott nekem erről a férfiról. Bert Caróra gondolt. Ő is egy olyan férfit szeretett, akiről nem beszélt senkinek. Ostobaság, szállt vitába saját magával. Most már ő is rémeket lát? De a párhuzam ott volt. És a belső feszültség is, amit mindig akkor érzett, amikor egy ügy során újabb ajtó tárult fel. – Beszéljen erről a lányával nyugodt körülmények között! – javasolta. – Kérdezzen rá a részletekre! Próbálja meg kideríteni a férfi nevét! – Megpróbálom. – Bertnek igaza volt. Ez volt az egyetlen módja, hogy Imke megszabaduljon ettől a dermesztő félelemtől. Jette mindenre tudta a választ. – Habár szinte soha nincs otthon. A beszélgetést követően Bert még egy darabig ülve maradt. Az volt a benyomása, hogy egy fonalcsomót tart a kezében, mely egyetlen pillanat alatt kibogozható. Bárcsak megtalálná a módját. Az autójában ült, és Jettére várt. Úgy tervezte, hogy ismét elmennek Blankenauba, egy kisvárosba, mely tele van gyönyörű régi házakkal. Valamiképpen erőt tudott meríteni a történelmi nevezetességek látványából. És bátorságot. Valójában teljesen más korban kellett volna élnie. Ezt mindig is érezte. Lehet, hogy mégis van valami ebben az újjászületés-dologban, és Jette meg ő már találkoztak előző életükben. Vajon akkor szerelmesek voltak egymásba? Talán még együtt is éltek? Majd megkérdezi tőle, hogy hisz-e abban, hogy az emberek újjászületnek. Monika Feth

205

EPERSZEDŐ

Meg fogja kérdezni a lánytól, hogy szereti-e őt. Meg hogy volt-e már olyan ember az életében, akit annyira szeretett, mint őt. És azt is megkérdezi majd, hogy Jette vele megy-e, ha az itteni munkának vége. Türelmetlenül keresni kezdte szemével a lányt. Nem ronthat ajtóstul a házba. Nem ijeszthet rá Jettére. Óvatosan kell cselekednie. Ebédidő. Délutánra kimenőt kért. – Orvoshoz kell mennem – mondta. Malléval is közölte. Eddig sikerült minden nyomot eltüntetnie.

A konyhaasztalon egy levél feküdt. Kedves Merle! Sajnálom, hogy olyan szörnyen viselkedtem. Kérlek, ne haragudj! Nem arról van szó, hogy ki szeretnélek hagyni valamiből, vagy, hogy nem bíznék meg benned. Csak az van, hogy Gorggal ezer dologról beszéltünk, de még mindig alig tudunk egymásról valamit. Tudom, hogy furcsán hangzik, de olyan, mintha egész életemben ismertem volna. Mintha minden fontos dolgot tudnék róla. Mégis mit számít, hogy orvos, könyvvizsgáló, vagy éppen eperszedő? Szeretem. És csak ez a fontos. Mit szólnál hozzá, ha holnap leülnénk egy jót beszélgetni? És minden félreértést tisztáznánk. Én nagyon örülnék neki! Puszi Jette Ui. – Megint elmegyünk valamelyik középkori városkába, azok annyira tetszenek neki. El tudod képzelni rólam, hogy régi falakat bámulok, és közben még csak nem is unatkozom? A nők egyszerűen elvesztik az eszüket, amikor szerelmesek. Tudom, tudom. Merle egymás után többször is elolvasta a levelet. Minden alkalommal megakadt a szeme egy bizonyos szón. Orvos. Könyvvizsgáló. Eperszedő. Vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy Caro és Jette is épp egy eperszedőbe szeretnek bele? A valószínűség egyenlő volt a nullával.

Monika Feth

206

EPERSZEDŐ

Kivéve, ha ugyanarról az eperszedőről van szó, csak Jette esetében a férfi egy kicsit rásegített. A következő pillanatban Merle már a kezében is tartotta a felügyelő névjegykártyáját, és tárcsázta a rajta szereplő telefonszámot. Bert Melzig nem volt az irodájában, és a telefonját a jelek szerint kikapcsolta. Hogy lehet, hogy nem tudja elérni, amikor pedig szüksége lenne rá?

Monika Feth

207

EPERSZEDŐ

20. KICSIT ELKÉSTEM, ÉS MÁR KEZDTEM FÉLNI, hogy mérges lesz rám. Nagy hangsúlyt fektetett a megbízhatóságra, ezt már korábban is észrevettem. De ekkor megláttam dühödt tekintetét, és megijedtem. Hiszen egy kis késés nem a világ. Mégis hogy reagálna, ha valódi oka lenne az idegeskedésre? – Az egyik cica az előszobában végezte el a dolgát, azt még fel kellett takarítanom – mondtam, és azt figyeltem, hogyan változik meg az arckifejezése. Ahogy a düh eltűnt, és átadta helyét egy tétova mosolynak. – Semmi baj! – Magához húzott, már amennyire ez a volán mögött lehetséges volt, és megcsókolt. Végre ismét ráismertem. Útközben mintha valamin gondolkodott volna. Amikor gondolkodott, mindig ráncolta a homlokát, melyen már ott sorakoztak a finom, állandósult vonalak. Nem zavart. Vele lehettem, és ez volt minden, amire vágytam. Odakint elsuhant mellettünk a táj, erdők, mezők, földek, szántóföldek és legelők váltakoztak. Boldog voltam, hogy egy emberi léptékű kisvárosban élhetek, melyet csupa kedves kis település vesz körül. – El tudnád képzelni, hogy egy nagyvárosban élj? – kérdeztem. – Veled bárhol el tudnám képzelni az életet – felelte Gorg, anélkül, hogy levette volna a szemét az útról. – Az a lényeg, hogy együtt legyünk. A többi nem számít. – Csak a család és a barátok – mondtam. – Az anyám, a nagyanyám és Merle a legfontosabb nők az életemben. Azt hiszem, nélkülük valahogy nem lennék teljes, csak félember, akinek levágták valamijét. Nem felelt. Kezei szorosabban fonódtak rá a kormányra. Hátrahajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. A táskámra gondoltam. És az óvszerre, amit elrejtettem benne. Azóta hordoztam magammal, amióta Gorggal megismerkedtem. Vajon ma előveszem? Gorge az orvosnál? Ezt mesélje be valaki másnak! Neeem. Nyilvánvalóan lógott a munkából. Malle az utánfutóhoz vitte a teli ládát. Az izzadság végigfolyt a nyakán. Nyomorult egy gürcölés volt, de legalább hozott valamennyi pénzt. Nem túl sokat, de eleget, hogy megéljen belőle. Malle soha nem tudta elképzelni, hogy ne éljen szabadon. A kisebb helyiségekben úgy érezte, megfullad. Minden idejét kint töltötte, hogy a bőrén érezhesse a szelet, a napot és az esőt. Sok ember volt így ezzel azok közül, akiket munkája során megismert. Monika Feth

208

EPERSZEDŐ

Ha egy szezonális munkás lógott, az mindig jelentett valamit. Ők nem voltak fix alkalmazottak, akik egyszerűen leadták a táppénzes papírt a munkáltatójuknál, és továbbra is kapták a fizetésüket. Egyébként pedig ritkán betegedtek meg. Megkeményítette őket az élet, és szervezetük dacolt minden vírussal. Lehet, hogy Gorge olyan üzletben volt benne, amiről nem akart neki mesélni. Amúgy is titkolódzós fajta volt, aki nyakig begombolja az ingét. Pedig éppen most, amikor ott szaglásznak a zsaruk az ő házuk táján, fontos lenne tudni, mit csinál a másik. Hogy ki tudják húzni egymást a sárból, ha szükséges. Senki nem értette, miért csapódott Gorge Malléhoz. Még maga Malle sem fogta fel. Semmi, de semmi közös vonásuk nem volt, kivéve, hogy esténként szívesen iszogattak. De Gorge még ebben is visszafogta magát. Malle soha nem látta őt részegnek. Mintha nem akarná elveszíteni az önuralmát, gondolta Malle. Mintha máskülönben darabokra hullana az élete. Megint magához vette az üres ládát, és visszament a helyére. Világossá vált számára, hogy gyakorlatilag semmit nem tud Gorgéról. Ezzel szemben Gorge szinte mindent tudott őróla. Végre felvette valaki a telefont! Imke megkönnyebbülten felnevetett. – Merle! Hová tűntetek? Miért nem jelentkeztek? Merle sírni kezdett. Imke érezte, ahogy egész teste szinte kővé dermed. – Mi a baj, Merle? – Istenem! – gondolta. – Istenem, istenem! Az nem lehet, hogy Jettével történt valami! Merle zokogva elmesélte, mire gyanakszik. Hogy azt hiszi, Jette ugyanabba a férfiba szerelmes, akivel Caro járt röviddel a halála előtt. Röviden összefoglalta, miből következtet erre. – De hát ez még messze nem jelenti azt, hogy... – Imke szája egyszeriben teljesen kiszáradt. Görcsösen nyelt egyet. – Hol van Jette? – Úton van azzal a férfival – felelte Merle olyan halkan, hogy Imke alig értette. – Maradj ott, ahol vagy! – mondta Imke végül. – Tíz percen belül ott vagyok nálad. Azzal az asztalra dobta a telefont, felkapta a táskáját, és az autójához rohant. Nyitva hagyta a garázskaput, és olyan tempóban hajtott le a kocsi beállóról, hogy az autó mögött szerteszét repült a murva.

Monika Feth

209

EPERSZEDŐ

Már nem haragudott Jettére a késésért. Csak rövid időre gurult dühbe, de gyorsan megenyhült. Jettére nem lehetett sokáig haragudni. És nem szándékosan várakoztatta meg őt. A lány mellette ült, és a rádióban szóló zene dallamát dúdolta. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem vette észre, mi készül. A rendőrséget nem szabad alábecsülni, különösen ezt a Melziget nem. Amikor Georg először meglátta ezt a felügyelőt, rögtön tudta, hogy nem tartozik azok közé a zsaruk közé, akiket az orruknál fogva lehet vezetni. Valami azt súgta neki, hogy eljött az idő. Hogy reagálnia kell. Melzig a nyomában volt. Jette megsimogatta a karját. – Olyan boldog vagyok – mondta. Georg megszorította a lány kezét. Soha nem fogja hagyni, hogy ez a lány bárki miatt szenvedjen. Igen. Merle várni fog. Jette anyjára és a felügyelő hívására. Megüzente neki, hogy sürgősen jelentkezzen. Nehezére esett megbízni egy zsaruban. Álmában sem gondolta volna, hogy valaha egy rendőrhöz fog segítségért fordulni. De egyedül nem boldogult tovább. Nem volt más választása. A macskák mintha megérezték volna, hogy Merle ideges. Elfutottak előle, sőt, még fújtak is rá, amikor a közelükbe ment. Merle megértette a viselkedésüket. Elég izgalmat éltek át, most már nyugalomban szeretnének élni. Merle a konyhaasztalra tette a lepréselt virágot a levelekkel, a fekete kendőt, Jette levelét és Caro verseit. A tárgyak újra meg újra magukhoz vonzották a tekintetét. Újra és újra végig kellett gondolnia mindent. – Na és? – mondta ki hangosan. – Mondjuk, hogy tényleg egy eperszedő. Ettől még messze nem biztos, hogy ő a gyilkos. De Merle tudta, hogy ő a gyilkos. Ha egyszerűen csak Caro barátja lett volna, jelentkezett volna náluk. Hiszen minden újság lehozta, hogy Carót megölték. De ha esetleg nem olvasott újságot – akkor is előbb- utóbb hiányolta volna Carót, és érdeklődött volna utána. – Te szemét disznó! – mondta Merle. – Caro szeretett téged! Bert még egyszer kiment Kalmer tanyájára, hogy Georg Tabannal beszéljen. Hogy szorosabbra húzza a hurkot, amit anyakára dobott. Egy másodpercig sem kételkedett benne, hogy jó nyomon van. Monika Feth

210

EPERSZEDŐ

A gazda felesége azzal fogadta, hogy Georg Taban elkérezkedett délutánra, mert orvoshoz kellett mennie. Bert riadtan érdeklődött, hogy a férfi beteg ember benyomását keltette-e. Tulajdonképpen nem, mondta a gazda felesége egykedvűen. Olyan az az ember, mint egy darab fa, ugyanolyan benyomást keltett, mint máskor. Az asszony papírokat rendezgetett, miközben Berttel beszélt. A felügyelőnek úgy tűnt, mintha egykedvűségével csak leplezett volna valami mást. Lehet, hogy volt köztük valami? – Szeretnék beszélni Klestof úrral – mondta Bert végül. – Idehívná, kérem? Az asszony vonakodva kiment, hogy küldjön valakit Malle Klestofért. Az ördögbe! Felriasztotta a zsákmányt! Ez ugyan szerepelt is a tervei között, de azt nem látta előre, hogy az események ilyen fordulatot vesznek. Csak remélni tudta, hogy ezúttal csalnak a megérzései, és Georg Taban tényleg orvoshoz ment. A telefonbeszélgetés alatt rátörő rémületet követően Imke semmit nem érzett. Higgadtan és rutinosan vezette az autóját, mint mindig, odafigyelt minden közlekedési táblára és lámpára, észrevett minden gyalogost, minden autót és minden kerékpárost. Valószínűleg sokkos állapotban vagyok, gondolta magában. Mint annak idején a baleset után. Akkoriban nem adta meg az elsőbbséget egy Audinak, ami belehajtott a kocsijába az anyósülés felől. Borzalmas csattanást hallott, és a következő pillanatban autója jobb oldala úgy nézett ki, mint az összegyűrt csokoládépapír. Akkor is sokkos állapotban volt. Semmit nem fogott fel, csak utólag. Pontosan így érezte magát most is. Miközben Bröhl felé tartott, azon tűnődött, egyáltalán mit tud tenni, ha Merle gyanúja beigazolódik. Nem sokat. Tájékoztathatná Bert Melziget. Reménykedhetne és imádkozhatna. Nem talált szabad parkolóhelyet, ezért tilosban parkolta le az autót. Nem sokkal később már sietett is felfelé a lépcsőn. Merle a lakás ajtajában állva várt rá. Az arca kipirult a sok sírástól. Kezében egy zsebkendőt gyűrögetett. Imke megölelte, magához szorította, azután bement vele a konyhába. – Itt vannak, látja? – Merle az asztalra mutatott. – Egy eperpalánta. És a kendőt nyilván arra használta, hogy védekezzen a tűző nap ellen. Ezek az Monika Feth

211

EPERSZEDŐ

emberek állandóan kint dolgoznak a napon, képzelheti, menynyire izzadnak. Imke számtalanszor elhajtott az eperföldek mellett. És számtalanszor járt az epres gazdánál gyümölcsért. Minden alkalommal látta a munkásokat, akik mind kendőt vagy kalapot viseltek. Ilyen közel volt hát. A gyilkos végig a közelében volt. Amit Merle összeszedett, az elég valószínűvé tette, hogy Caro barátja egy eperszedő volt. De vajon ő volt a gyilkos is? – Máskülönben nem tett volna úgy, mintha nem venne tudomást Caro haláláról – mondta Merle, mintha Imke gondolataiban olvasna. Igaza van. Egészen egyszerű következtetés. És bele is illik a képbe. – Olvassa el ezt! Merle levette az előtte fekvő papírköteg tetejéről a legfelső lapot, és odanyújtotta Imkének. hahó fekete férfi a sötétségé vagy nem az enyém hahó szerelmem te gyere ki velem a fényre – Amikor épp nem epret szüretelt – mondta Merle megvetően, megbújt, mint egy patkány. Caro nem tudhatott róla semmit, és abból a kevésből, amit végül mégis megtudott róla, semmit nem kotyoghatott ki. Ez egy teljességgel beteg kapcsolat volt. Vajon Jettét is titoktartásra kötelezte? Imkének eszébe jutott egy másik vers. nekem ígéred az életed de nem mondasz semmit miközben rólam Monika Feth

212

EPERSZEDŐ

más senki nem tud ennyit Tilo tiltakozott az ellen, hogy elmélyedjen ezekben a versekben, és hogy segítsen Imkének értelmezni őket. Először is, ezek irodalmi szövegek, mondta akkor, ezért nem vihetők át egy az egyben valakinek az életére. Másodszor pedig képtelen volt arra, hogy kötelező jelleggel nyilatkozzon egy olyan személyről, akit soha nem ismert. – És harmadszor – tette hozzá nem vagyok hajlandó beleártani magam a rendőrség munkájába. De vajon nem árult el ez a vers nagyon is sokat Caróról? Nem lehetett belőle arra következtetni, hogy olyannyira szenvedett a férfi zárkózottságától, hogy ismét elkezdett sebeket ejteni a saját testén? Ha azonban ez a következtetés megállja a helyét, nem lehet, hogy ebből a férfiról is meg lehet tudni egyet, s mást? – Tessék – mondta Merle, és egy másik verset nyújtott oda neki. – Az utolsó három sor. ajkadon rémisztő vörös édes mosoly – Egy epermosoly – mondta Merle. – Vörös és édes. És rémisztő. Lehet, hogy Caro félt tőle. – Csak lassan! – mondta Imke, miközben a halántékát masszírozgatta. Fejfájás gyötörte. – Lassan! Hogy mindent megértsek. Lehet egy sorozatgyilkos szerelmes? Minden áldozatához egy viszonylag hosszan tartó kapcsolat fűzte? Esetleg minden kapcsolatban elromlott valami, ami gyilkosságra ösztönözte őt? Imke azt kívánta, bárcsak pusztán azért tenné fel magának ezeket a kérdéseket, mert az egyik könyvéhez keres anyagot. Hirtelen visszatért belé a rettegés. A sokk hatása elmúlt. És bár a félelem a gyomrát szorongatta, örült, hogy megint érez valamit. – Fel kell hívnunk a felügyelőt! – Nincs az irodájában, és a mobilján sem tudtam elérni. – Akkor üzenetet hagyunk neki. – Már hagytam. Nem tehetünk mást, mint hogy várunk. Monika Feth

213

EPERSZEDŐ

Imke az asztalhoz ült. Rámeredt a tárgyakra, melyeket Merle kipakolt. Várni. – Tudod, hová indultak? – Imkének nehezére esett együtt emlegetni Jettét és ezt a férfit. Merle a fejét rázta. – Egy kis középkori városkába akartak menni, de Jette nem említette a nevét – mondta, és odaadta Imkének a levelet. Ahogy meglátta lánya írását, Imke könnyekben tört ki. Ezúttal Merle volt az, aki igyekezett megvigasztalni és megnyugtatni őt. Átkarolta a vállát, és gyengéden ringatni kezdte. – Meg fogjuk találni – dünnyögte. – Biztosan eszünkbe jut valami. Igazán kellemes volt ez a hangulatos kisváros, habár ezúttal nem láttam Gorgon a szokásos lelkesedést. A macskaköves tér körül ódon épületek sorakoztak. Régen az ilyen tereken rendezték a boszorkányégetéseket. – A középkor rettenetes volt – mondtam. – Ezt nem felejthetjük el, miközben ezeket a helyes házikókat nézegetjük. – Minden kor rettenetes. – Gorg a vállamra tette a kezét. – A mai kor embere pusztán finomított a módszerein. Ellentmondásos személyisége volt. Úgy tudott örülni a szép dolgoknak, akár egy gyermek, és rögtön utána képes volt így beszélni. Ez talán abból fakadt, hogy idősebb volt nálam. Annyival többet látott és tapasztalt már... Az egyik kávézó teraszán megittunk egy kávét, és közben a járókelőket bámultuk. Gorg arcán látszott, hogy jól érzi magát. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam az arcát. Türelmes leszek veled, ígértem gondolatban. És mindent megteszek, hogy boldog légy. A telefon akkor csörrent meg, amikor Imke és Merle épp a térkép fölött görnyedtek. Olyan sok régi település volt ezen a vidéken. Honnan tudhatnák, hová ment Jette azzal a férfival? Gorgnak hívták. Jette legalább ennyit elárult a barátnőjének. Imke még soha nem hallotta ezt a nevet, de nem ez volt a fő oka annak, hogy nem kedvelte a férfit. Mindent utált, ami egy kicsit is összefüggött azzal a fickóval, még akkor is, ha történetesen nem ő volt a gyilkos. Már azért is utálta, amit Caróval tett, amikor a lány még élt.

Monika Feth

214

EPERSZEDŐ

– Azonnal megyek – mondta Bert Melzig, miután Merle elmondta neki a feltételezését. Fél órával később már ott ült velük a konyhaasztalnál, és figyelmesen hallgatta, hogyan jutott Merle arra a következtetésre, hogy Jette barátja azonos Caro barátjával. – Gorgnak hívják – mondta Merle –, körülbelül harmincéves, és... – Hogy hívják? – kérdezett vissza Bert, miközben közelebb hajolt. – Gorg. És... – Van az eperszedők között egy Georg Taban nevű férfi. A barátja Gorgénak hívja. Imke összerezdült. Merle úgy meredt rá a felügyelőre, mintha áramütés érte volna. – Épp az eperszedőktől jövök, beszélni akartam vele, de nem találtam ott. Szabadságot vett ki, mert állítólag orvoshoz kellett mennie. Imkének ennyi is elég volt. – Jette nem említette korábban a város nevét? – kérdezte. – Az isten szerelmére, Merle, próbálj meg visszaemlékezni! Merle a kezébe temette az arcát. Lehunyta a szemeit. De nem emlékezett. Nagyon kicsi volt a valószínűsége annak, hogy Jette megmondta neki a város nevét. Jette titkolózni kezdett az utóbbi időben. Akárcsak Caro. A házak egyszerű szépsége elbűvölte, és valamelyest megnyugtatta. De a fejében tovább zakatoltak a gondolatok. El fogják kapni. Előbb vagy utóbb. És bár még semmi nem történt, Georgnak az volt az érzése, hogy a felügyelő már a vállán tartja a kezét. Úgy tűnt, Jette mit sem sejt a mardosó nyugtalanságból, ami Georgban munkált. Amikor találkozott a tekintetük, a lány mosolygott. A napfény megcsillant az arcán és a haján, a szeme ragyogott. Sarokba szorítva, mint egy vadállat. Így érezte magát. Hamar rájött, hogy nem tud uralkodni az érzésein. Az értelem itt semmit nem számított. Még semmi bizonyítékuk sincs ellenem, van időm reagálni. Ezekből a gondolatokból próbált bátorságot meríteni. – Sétálunk egyet? – kérdezte Jette. Az arca olyan fiatal volt, és olyan ártatlan. Egyetlen ránc sem árulkodott arról, hogy valaha rossz tapasztalatokat szerzett volna. Georg intett a pincérnőnek, hogy fizetni szeretne.

Monika Feth

215

EPERSZEDŐ

Visszafelé menet az irodájába Bert felhívta Arno Kalmert. Arra volt kíváncsi, hogy Georg Tabannak van-e autója. – Igen, van. Egy sötét színű Fiat Punto – felelte Kalmer kurtán. – Meg tudná mondani a rendszámát is? – Egy pillanat. – Bert zajokat hallott, kopogást, lépéseket, majd papírzörgést. – Sajnálom. Nem írtam fel magamnak. Körbekérdezzek? – Nem szükséges. Köszönöm. Bertnek egyetlen telefonhívásába került volna megtudni a rendszámot. És azután? Milyen bizonyítéka volt Georg Taban ellen? Egy lepréselt epervirág. Három levélke. Egy fekete fejkendő. Egy halott versei és naplója. Egyik szövegben sem szerepelt a Georg név, sem a Gorge, sem pedig a Gorg. Semmi nem bizonyította, hogy Georg Taban volt a tettes. Semmi nem bizonyította, hogy Jettével ment el valahova. Bert csak a spekulációira tudott támaszkodni. És a megérzéseire. Már megint. Taban egy Dél-Németországi falucskában volt lakcím szerint bejelentve. Egy ottani kolléga kihallgatta a főbérlőket. Állításuk szerint Taban úr általában nem tartózkodott otthon, ha mégis, olyankor nyugodt volt, nem találtak a viselkedésében semmi feltűnőt. Kellemes embernek ismerték meg, akivel soha semmi konfliktusuk nem volt. Semmi nem szólt ellene. Nem kelt feltűnést. Nyugodt. Büntetlen előéletű. A tökéletes polgár. De Bertnek sikerült már kevesebb információval is mozgásba hozni egy ügyet. Köröztetni fogja. Őt és Jettét is. Egyszerűen túl nagy veszélynek tenné ki a lányt, ha most tétovázna. Soha többé nem kapcsolja ki a mobilját azért, hogy ebéd közben békén hagyják, fogadta meg magának. A gondolattól, hogy Merle hiába próbálta meg elérni őt, még utólag is kirázta a hideg. Tárcsázott, és már az autóban ülve elkezdte megszervezni a Georg Taban elleni hajtóvadászatot.

Monika Feth

216

EPERSZEDŐ

21. – Gyere – mondta. – Menjünk haza! – És pakoljuk össze a holminkat, és el innen, tette hozzá gondolatban. A lánnyal együtt. De nyomban kétségei támadtak. Vajon ez a helyes megoldás? Tényleg nincs más lehetőség? – Haza? – Jette meglepve nézett rá. – De hiszen még csak most érkeztünk! – Jette! Kérlek! – Georg nem volt képes világosan gondolkodni. Hogyan döntse el, mi a helyes? – Ha annyira akarod – mondta Jette, és még egyszer körülnézett. Mintha mindentől el akart volna búcsúzni, amit pedig még szívesen megnézett volna. Georg észrevette, hogy a lány töpreng, de megtartja magának a gondolatait. Egyrészt szerette, hogy Jette ilyen csendes, másrészt megőrült tőle. Tudni akarta, mi zajlik a lány fejében. Túl sok rejtett zug volt benne, ahová el tudta rejteni, amit gondolt. És olyankor egyedül volt. Georg számára elérhetetlen. Az autó felé menet megfogta a lány kezét. Hogy vele maradjon, és ne burkolózzon a saját gondolataiba. Jette soha nem hagyhatja el őt. A lakásban maradtak. Hogy telefonon el lehessen őket érni. Imke az ablakhoz ült, és lebámult az utcára. Merle úgy döntött, süt egy süteményt. Ha Jette hazajön, Merle majd megterít, és felszeli a süteményt. Jette imádta a meglepetéseket. A macskák egyik szobából a másikba szaladgáltak. Morogtak és fújtak egymásra, mintha vadásznának. Merle örült a jelenlétüknek, és annak, hogy zajt csapnak. Imke egy szót sem szólt azóta, hogy a felügyelő elment. És a csend a rémképek melegágya volt. Háromszázhetvenöt gramm liszt, egy csomag sütőpor, tojás. Az édesítéshez Merle mézet használt. A méz sűrű volt, és nehezen akart felolvadni. Merle hozzákavarta a manduladarabkákat a tésztához, és lecsöpögtette a cseresznyét. Megnyugtató kézmozdulatok. De a gondolatait mégsem sikerült elhessegetnie. Caróra gondolt. A nevetésére. Azután élettelen arcára. Jettére gondolt, és a legutóbbi veszekedésükre. Jette levelét bedugta a nadrágja zsebébe. Jó volt tudni, hogy bármikor előveheti, és elolvashatja. Azután erre a Gorgra gondolt. Sötét, fenyegető érzés volt, pontosan olyan, mint maga a férfi. Merle gyorsan félresöpörte. Monika Feth

217

EPERSZEDŐ

Talán meg kellene próbálnia beszélni vele. Most. Azonnal. Hiszen nem volt más választása. Nem élhetett úgy tovább, mint eddig, hagyva, hogy magukkal sodorják az események. De hogy fogjon hozzá? És meddig mehet el? Jette nem viselné el az igazságot. Még nem. Kereshetne valamilyen kifogást. Felajánlhatná a lánynak, hogy kezdjenek bele egy közös nagy kalandba. Nem. Az nem működne. Nem égetne fel maga mögött minden hidat csak azért, hogy vele menjen, anélkül hogy előtte ne beszélne az anyjával és ezzel a Merlével. Ő nem olyan, mint Caro. Carónak bezzeg tetszett volna ez a játék. Az idő egyre csak telt, és Georg azon töprengett, mit tehetne. Valami nem volt rendben Gorggal. A kezei remegtek, és túl gyorsan hajtott. Szívesen megkérdeztem volna tőle, mi baja, de nem mertem. Egészen más volt, mint egyébként. Szigorú és elutasító, akár egy idegen. A rádiót sem mertem bekapcsolni. Csak ültem, és néztem az utat. Időnként rám nézett, anélkül hogy mosolygott volna. Hová tűnt a kedvesség a szeméből? Még soha nem gondolkodtam ennyit azon, hogy hogyan reagáljak valamire. Még soha nem voltam ennyire bizonytalan. Arra vágytam, hogy átöleljem, de pokolian féltem attól, hogy elutasít. Légy megint jó! – gondoltam. Szeress! Régebben gyakran éreztem így magam. Az apámnak az volt a szokása, hogy megvonja tőlem a szeretetét büntetésképpen. Legtöbbször azt sem tudtam, mivel haragítottam magamra. Kihúztam magam. Mély levegőt vettem. Azután ránéztem, és megkérdeztem: – Gorg, mi a baj? A körözés elindult. A rendőrség minden emberét mozgósította. Két rendőr figyelte a panziót, ahol Georg Taban szobát bérelt, hogy elkapják a férfit, ha esetleg hazatérne. Az előtt a ház előtt is várt egy autó, ahol Jette és Merle lakása volt. Bert elfaxolta az Észak-Németországi kollégáknak Georg Taban személyleírását és Fiat Puntója rendszámát, és ellenőrzést kért.

Monika Feth

218

EPERSZEDŐ

Néhány perccel később az egyik kolléga visszahívta. Azt mondta, ilyen rendszámú autó a listájukon szereplő idénymunkások egyikével sem hozható összefüggésbe. Azt ígérte, hogy a személyleírás ellenőrzéséről azonnal gondoskodik. Bert sejtette ezt. A Fiat természetesen éppoly kevéssé szerepelt a Jever és Aurich környékén regisztrált szezonális munkásokról rendelkezésre álló dokumentumokban, mint a Georg Taban név. Talán mert Taban soha nem járt ott, de az is lehet, hogy álnevet használt, hamis papírokat és másik autót. Bert hozott magának egy kávét. Most nem volt mit tenni, mint várni, és remélni, hogy helyesen döntött. A várakozás teljesen kikészítette Imkét. Elbűvölve nézte, Merle milyen jól bírja. Először cseresznyés süteményt készített. Utána kitakarította a konyhát. Megöntözte a virágokat. Megetette a macskákat. Levitte a szemetet. És bizonyos időközönként kávét főzött. – Nem éhes? – kérdezte most. Imke megrázta a fejét. – Bocsáss meg, Merle, pillanatnyilag nem vagyok valami jó társaság. – Ez az átkozott bizonytalanság teszi. – Merle leült, ledörzsölt egy láthatatlan foltot az asztal lapjáról, majd rögtön megint felállt. – Megőrjíti az embert. – Mit gondolsz... – kezdte Imke, és közben könnybe lábadt a szeme. – Mit gondolsz, jól van? – Biztosan – felelte Merle, és átölelte. – Jette erős. Tudja, hogyan védje meg magát. És az is lehet, hogy mindannyian tévedünk. Talán semmi alapja nincs az én buta elméletemnek, és boldogan sétálgat vele valahol, és halálra nevetné magát, ha tudná, hogy ilyen borzalmasan aggódunk érte. Halálra nevetné magát. Istenem! – Úgy értem... majd megpukkadna a nevetéstől. A fenébe is! Bárcsak itt lenne! Imke teljesen abszurdnak érezte a helyzetet. Ő volt az idősebb, az erősebb, a tapasztaltabb. És ezért neki kellene Merlét vigasztalnia, nem pedig fordítva. Bátortalanul simogatni kezdte Merle hátát. – Cssst! – mondta. – Cssst! Merle pedig szorosan hozzábújt.

Monika Feth

219

EPERSZEDŐ

– Azonnal haza kell mennünk? – kérdeztem. Gorg az órájára nézett. Azután rám. Tekintete még mindig idegen volt. – Olyan szívesen sétálnék még egyet. – Gyengéden végig simítottam a karját, és néztem, hogyan ágaskodnak fel rajta a sötét szőrszálak. – Talán valahol az erdőben. Neked nem lenne kedved hozzá? Sokáig nem válaszolt. Már-már azt hittem, nem is hallja, amit mondok. – A következő kijáratnál lehajtok – felelte végül. Hallottam a szívem kalapálását. Körülbelül egy óra múlva újból telefonált a kolléga ÉszakNémetországból. Volt egy szezonális munkás, akire illett a személyleírás. A kérdéses időben Jever környékén dolgozott egy parasztnál, aki epret és málnát árult. A Kurt Walz nevet használta. Neki is volt autója, de senki nem emlékezett rá, milyen, a rendszámára meg végképp nem. Valószínűleg azért, mert Walz nagyon visszahúzódó figura volt. Nem lakott együtt a többi munkással a paraszt birtokán, hanem egy kis nyaralót bérelt magának. A főbérlőkkel csak írásban kommunikált, mivel azok nem is laktak a faluban. Nem kötött barátságot senkivel, csak jött és ment, és csak annyit beszélt, amennyi feltétlenül szükséges volt. Sok nő félt tőle, ezért többnyire kerülték. A legtöbben különcnek nevezték, és meg sem próbálták közelebbről megismerni. Csak egyetlen férfi volt, akivel néhanapján elment szórakozni. Lelkiismeretesen végezte a munkáját, és soha nem adott okot panaszra. Mégis még most is emlékezett rá mindenki. A nyomozás során nem keveredett gyanúba. A tett elkövetésének időpontjában egyetlen cimborájával volt kocsmázni. A két férfi kölcsönösen igazolta egymás alibijét. Akárcsak Georg Taban és Malle Klestof. Ugyanaz a minta. Lehetséges, hogy alábecsültem ezt a Mallét, gondolta Bert. A következő pillanatban már üzent is Mallénak, hogy jöjjön be hozzá az irodába. Vége az udvarias csevegésnek. Az igazat akarta tudni. Az ablakhoz állt, és lenézett a nyári fényben úszó utcára. Mindenki sietett valahová. Nők. Férfiak. Gyerekek. Szerelmespárok kéz a kézben. És valahol odakint, valahol messze ott volt Jette és Georg Taban. A lány és a gyilkos. A sütemény elkészült, a konyha csillogott-villogott. A macskák jóllaktak, a virágok megöntözve, a szemét a szeméttárolóban. Mit tehetne Monika Feth

220

EPERSZEDŐ

még? A telefon folyton csörgött, de mindannyiszor az állatvédők közül hívta valaki. A csoportban rengeteg dolog történt. Merle két barátját rajtakapta a rendőrség az egyik akciójuk közben. Vajon meddig fognak kitartani? Merle lerázta a telefonálókat. A vonalnak szabadnak kellett maradnia. A rendőrség számára, Jette számára. Kérlek, kérlek, kérlek, Istenem, add, hogy Jette telefonáljon! – gondolta Merle. Add, kérlek, hogy eszébe jusson, hogy valamit elfelejtett, és telefonáljon! Imke bekapcsolta a mobiltelefonját. – És mi van, ha Jette az otthoni számomat hívja fel? – kérdezte hirtelen riadtan. – Erre egyáltalán nem gondoltam. – Azonnal tárcsázott. – Tilo? Figyelj, a segítségedre lenne szükségem! Merle kiment, hogy Imke nyugodtan telefonálhasson. Tanácstalanul álldogált a szobájában. Aztán leült az íróasztalhoz, rákönyökölt, és a kezébe temette az arcát. Ha nagyon erősen Jettére gondol, talán elérheti. A telepátia létezése már régóta bizonyított volt. Jette, gondolta. Jette, hallasz engem? Az erdőt mintha egy képeskönyvből vágták volna ki. Nem volt sem túlrendezett, sem túl elvadult. A talaj kellemesen puha volt a sok lehullott fenyőtűnek és a mohának köszönhetően. Magasan felettünk, a fák összehajló ágai között átszüremlett a napfény. – Hát nem gyönyörű? – Elengedtem Gorg kezét, és előre futottam egy darabon a kanyargós úton. Azután felemeltem a karomat, és hangosan felkiáltottam örömömben. Kiáltásom felszállt a fák koronája felé, majd elnyelte az erdő csendje. – Csodálatos! – Gorg mögöttem állt, és megcsókolta a nyakam. – De most fejezd be a kiáltozást! Az erdőben csendben kell lenni. – Kell? – Hátrafordultam, és a szemébe néztem. – Ha az ember szerelmes, akkor mindent szabad. Akkor miénk a bolondok szabadsága! Két keze közé fogta a fejemet, és úgy csókolt, mint még soha hevesen, szenvedélyesen, szinte kétségbeesetten. De azután hirtelen elengedett. Megdörzsölte az arcát, letörölt minden érzelmet, és azt kérdezte. – Nem sétálni akartál? Ebben a pillanatban nem tetszett a hangja. Mintha nem Gorg beszélt volna. Ezt a hangot nem ismertem.

Monika Feth

221

EPERSZEDŐ

Tilo minden megbeszélését lemondta, és a malomba sietett, hogy őrködjön a telefon mellett. Még soha nem hallotta ilyen izgatottnak Imkét. A hangja rekedt volt a félelemtől. Már régóta volt kulcsa a malomhoz, de soha nem használta, mert mindig egyeztettek Imkével, mielőtt idejött. Ennek a kulcsnak mégis hatalmas jelentőséget tulajdonított. Imke neki ajánlott egy könyvet, bevezette a baráti körébe, sőt, máig családtagnak számított, de az, hogy adott neki egy kulcsot a lakásához, a legnagyobb ajándék volt, amit csak el tudott képzelni. Ezzel megengedte neki, hogy hozzáférjen a magánéletéhez, és Tilónak soha nem jutott volna eszébe ezzel az ajándékkal visszaélni. Mint mindig, most is érezte a ház nyugalmát, és elképzelte, milyen lenne, ha itt élne Imkével. Talán már el is jött az ideje. Talán meg kellene kockáztatniuk. De aztán megrázta a fejét. Nem volt már túlságosan öreg az efféle romantikus álmodozáshoz? A télikertben álló asztalra kipakolta azokat a könyveket és papírokat, melyeket magával hozott. Munkával fogja elütni az időt. Már ha tud majd egyáltalán koncentrálni. A szívébe zárta Jettét, és nagyon aggódott érte. Tévedett, vagy a lány tényleg más volt, mint egyébként? Valahogy zárkózottnak tűnt. Mint amikor az ember épp csak megismer egy nőt, akinél még nem tudja, vajon hogyan viselkedjen a közelében. Magához húzta a lányt, és még egyszer megcsókolta. Ezúttal nem vesztette el az önuralmát, és figyelte a lány reakcióját. Jette behunyta a szemét, és viszonozta a csókot. Minden rendben. Úgy viselkedett, mint mindig. Csak a fantáziája játszott Georggal. – Ha kém lennék – mondta Georg, miközben a lány vállára tette a kezét, és továbbsétáltak –, ha kém lennék, és el kellene hagynom az országot, mit tennél? Velem jönnél? – Bond – mondta Jette teátrálisan –, James Bond. A magányos ügynök – vigyorgott. – Mindig is el szerettem volna jutni a Csendes-óceánhoz. Vagy Timbuktuba. Nem probléma. Georg megszorította a lány vállát. – Velem jönnél, vagy sem? – Régebben gyakran játszottunk ilyesmit – felelte. – Ha én fa lennék, melyik fa lennék? Ha virág lennék. Ha, ha, ha... – Csókot nyomott a férfi orra hegyére. – Te nem vagy James Bond. Nem vagy kém. Monika Feth

222

EPERSZEDŐ

– Velem jönnél? – Georg megállt, és Jettére meredt. – Igen, uram. – Azzal tovább vonszolta a férfit. – De csak akkor, ha egy kedves kis házban lakhatnánk a tengerparton. Mindennap reggeli előtt úsznék egyet, azután reggelire zsemlét vennék, és felébresztenélek egy csókkal, és soha, soha többé nem mennék iskolába. – Nevetett. – Te pedig új nevet vennél fel, és könyveket írnál, és nem lennél többé kém, mert különben túlzottan aggódnék érted. – És lennének gyerekeink – mondta Georg, mert Jette szavai hirtelen nagyon közel kerültek az ő álmaihoz. – Két fiú és két lány. – És a fiúk úgy néznének ki, mint te. Az orruk és a szemük rád hasonlítana. – A lányoknak pedig olyan lenne a szájuk, a hajuk és a mosolyuk, mint a tied. – És természetesen lenne egy kutyánk is. Egy kedves, csöppet sem veszélyes kis szőrmók. És macskák a díványon és az összes ablakpárkányon. – És te lennél a feleségem örökre. – És én mindig- mindig-mindig szeretnélek. Azzal Jette végigszaladt az úton. Nevetve. Boldogan. Csak játék volt. Jette nem vette komolyan az ő kérdését. Mint egy durcás gyerek, akinek rossz a lelkiismerete, úgy ült Malle a széken, és az ujjai között forgatta kopott baseballsapkáját. Soha senkinek nem szerzett még alibit, mondta, még Gorgénak sem. – Sörözni voltunk. Szavamat adom rá. Mintha legalábbis lehetne hinni az adott szavadban, gondolta Bert. – Tanúk? – Nem tudok róla. Egyik kocsmából a másikba mentünk. Gyakran tesszük ezt. Ezren látják az embert ilyenkor, de senki nem merne rá megesküdni, mert a legtöbben be vannak nyomva. – És Taban úr egész idő alatt önnel volt? Malle bólintott, és lapátkezével összegyűrte sapkáját. – Egész este? És egész éjszaka? Malle ismét bólintott. – Csak kora reggel értünk haza. – Részegen?

Monika Feth

223

EPERSZEDŐ

– Persze – mondta Malle vigyorogva. – Az ivászat nem pásztor lánykáknak való foglalatosság. Ostoba mondás, gondolta Bert. – Mennyire részegen? – kérdezte. Malle vállat vont. – Hát rendesen be voltunk nyomva. Gorge is, én is. – És hogy mentek haza? – Gorge kocsijával. – Tök részegen? Néma csend. – Ki ült a volánnál? – Természetesen Gorge. Soha nem engedi át másnak. Az autója a szentélye. – Malle ismét kisimította a sapkát. – Akkor is tud vezetni, ha iszik. Gorge jól bírja az italt. – Köszönöm. Akkor ennyi lenne mára. – Mára? – Malle elhúzta a száját. – Ez azt jelenti... – Igen, azt, hogy felmerülhetnek még kérdések. Malle felemelkedett, és feltette a sapkáját. Gyámoltalanul elindult az ajtó felé. Olyan ember volt, aki szívesebben tartózkodott a szabad levegőn, mint zárt térben. – Még egy pillanatra, Klestof úr! Úgy állt meg, mint akit rajtakaptak valamin, azután Bert felé fordult, felkészülve a további kellemetlenségekre. – Tényleg nem tudja, hol tartózkodik a barátja pillanatnyilag? – Nem. Gorge soha nem avatott be engem az ügyeibe. Elmondanám önnek, ha tudnám. – Azzal kinyitotta az ajtót, és gyorsan elhagyta az irodát. Bert érezte a szagot, mely Malle Klestof után visszamaradt a helyiségben: mosószappan, izzadság és édeskés illatú arcszesz kellemetlen egyvelegét. Kitárta az ablakot, és mohón belélegezte a friss levegőt. Malle Klestof tehát részeg volt. Nagyon részeg, ahogy maga is bevallotta. Egészen biztos, hogy filmszakadása volt. Ez azt jelenti, hogy Georg Taban alibije nem tökéletes. Nem volt nehéz másnap bármit is bebeszélnie Mallénak. Ügyes vagy, Georg, Gorge vagy Gorg, gondolta Bert. De annyira azért nem, hogy ne lehessen rájönni, miben mesterkedsz.

Monika Feth

224

EPERSZEDŐ

A felügyelőt magasztos érzés töltötte el. Az a sejtés, hogy hamarosan célba ér. De nem tudott örülni neki. Addig nem, amíg Jette nem volt biztonságban.

Monika Feth

225

EPERSZEDŐ

22. NEM TETSZETT NEKEM EZ A JÁTÉK. Gorg túlságosan is komolyan viselkedett. Olyan komolyan, hogy az már nem is volt játék. Egyszerűen kinevettem magamból a szorongást. Bármikor képes voltam erre, ha Gorg a közelemben volt – nem engedtem közel magamhoz semmiféle kellemetlen érzést. Nem volt kedvem azon gondolkodni, miért viselkedik ma ilyen furcsán. Még nem ismertük egymást olyan régen, és biztosan fogok még felfedezni rajta hasonló furcsaságokat. És ő is rajtam. Eddig például nem tudta rólam, hogy harmónia mániás vagyok, és nem bírom a veszekedést. Hogy minden apróság miatt sírni kezdek. Vagy, hogy időnként cserben hagy az önbizalmam. Mindezt egyszer majd észreveszi, és kénytelen lesz megszokni. Nekem pedig készséggel el kell fogadnom, hogy ő olykor furcsán viselkedik. – Ez fontos nekem, Jette – mondta, és megint megállt. Az arcán különös táncot lejtett a fény és az árnyék. – Velem... Megcsókoltam, és a pólója alá csúsztattam a kezemet. Ne szólj egy szót se! – gondoltam. Egyszerűen csak érezz! Az erdő nagyon csendes volt. Csak néhány madár énekelt. De az ő hangjuk is csak tompán szűrődött le a magasból. Ideális hely volt. Ideális időpont. Eleget vártunk. – Engedd, hogy megmutassam, mennyit jelentesz nekem! – suttogtam a fülébe. Mintha megdermedt volna, mielőtt magához szorított. Imke visszagondolt arra az időre, amikor Jette még kisbaba volt. Olyan világosan emlékezett rá, mintha csak tegnap történt volna. Még a popsi krém, a babasampon és a púder illatát is érezte. Esténként gyakran üldögélt Jette kiságyánál, és hallgatta a kislány szuszogását. Csodálatos volt ez a kisbaba! Tökéletessége gyakran csalt könnyeket Imke szemébe. Ösztönei olyanok voltak, mint az állatoké. Megérezte a gyermek szükségleteit, és kielégítette azokat legjobb tudása szerint. Oroszlánként küzdött volna ezért a gyermekért, ha bajba került volna. És most? Az oroszlán talán megöregedett, és kihullottak a fogai? Miért ült még ott és várakozva, ahelyett hogy tett volna valamit? Monika Feth

226

EPERSZEDŐ

De mit? A gyermek felnőtté vált, és a saját útját járta. Imke nem tudta, épp melyik úton találja meg. Imke úgy érezte, fel kell hívnia a férjét, akkor is, ha már nem élnek együtt. Ő az egyetlen, aki tényleg osztozhat vele félelmében. Az irodai számát tárcsázta. Ahogy meghallotta a hangját, fojtogatni kezdte a sírás. Röviden és tömören tájékoztatta a férfit. – Ott maradnál a telefon mellett? – kérdezte Imke. – Arra az esetre, ha Jette nálad jelentkezne. A férfi mintha visszatartotta volna a lélegzetét, azután zihálva ismételgetni kezdte: – Istenem. Istenem. A beszélgetés után Imke a konyhában kezdett le-fel járkálni, és azon töprengett, vajon ez a helyzet akkor is előállt volna-e, ha sikerült volna megakadályoznia a család szétesését. Befogta a fülét, hogy elhallgattassa a fejében zúgó hangokat. Nem így akarta. Nem így. Sőt, egyáltalán nem akarta. Még túl korai volt. Ő még nem készült fél. Ez a lány is olyan volt, mint a többi. Mint a többi. Mint... Könnyek gördültek végig az arcán. Nem törölte le őket. A gyásszal együtt érkezett a düh is. A nagy, vörös, izzó düh. A lány beletúrt az ő hajába az ujjaival. Gyengéd szavakat suttogott a fülébe, de ő nem értette, mit mond. Szerette ezt a lányt. Hogyan támadhatta így hátba? Hogyan okozhatott ekkora csalódást? Hogyan szennyezheti be az ő érzéseit, az ő testét és a gondolatait? A távolból egy kiáltást hallott. Ez a kiáltás tele volt gyötrelemmel. És tele volt haraggal. – Jette – suttogta. – Miért? A cicák egymáshoz bújva aludtak a konyhai díványon. Imke az ablaknak támaszkodott, és mozdulatlanul kémlelte az utcát. Már olyan régóta nem moccant, hogy Merle szinte megfeledkezett a jelenlétéről. Merle elpakolta az asztalon lévő tárgyakat. Szükségtelen, hogy folyton emlékeztessék valamire. Egész életében nem fog megfeledkezni róluk. A helyükre tányérokat és csészéket tett, és feltálalta a süteményt. A gyertyákat is előkészítette. Már csak Jette hiányzott. – Még jó, hogy nem tél van – mondta Imke hirtelen. – Akkor még nehezebb lenne várakozni. Monika Feth

227

EPERSZEDŐ

– Lehetséges. – Merle kételkedett benne, hogy az évszak bármin is változtatna, de nem látta értelmét, hogy vitába szálljon Imkével. – Sokat aggódtam már Jettéért – mondta Imke. – Legjobban mindig attól féltem, hogy elmegy egy idegennel – tette hozzá, és keserűen felnevetett. És most valóra vált a rémálom, gondolta Merle. Elment egy idegennel, és senkinek nem árulta el, hová. – Éveken át nem történt semmi baj. És épp akkor, amikor elkezdtem elengedni, amikor megpróbáltam felfogni, hogy a lányom időközben felnőtt nővé vált, és én csak bolondot csinálok magamból a félelmeimmel, épp ebben a pillanatban teszi meg. Elmegy egy idegennel. – Az ő számára nem idegen – mondta Merle. Imke Merle felé fordult. – De hiszen alig ismeri! És egészen nyilvánvaló, hogy semmit sem tud róla. Senki nem tud semmit erről a férfiról. – A rendőrség meg fogja találni – mondta Merle. – Jettének nem esik bántódása, higgye el! – Odalépett Imke mellé az ablakhoz, és kinézett. Odakint tombolt a nyár. Az emberek világos, vidám színű ruhákat viseltek, ami remekül illett ehhez a gyönyörű naphoz. És egyikük sem tudta, hogy valójában üveglapon járnak, amely bármikor beszakadhat alattuk. Kiáltása felriasztotta a fákon ülő madarakat. Belerobbant a csendbe és a fejembe. Nem örömében kiáltott fel. Sokkal inkább kétségbeesésében. És dühében. Nem mozdultam. – Miért? Miért? Miért? Fekve maradtam, nehogy még jobban felingereljem valamivel. Miért kérdezgeti ezt tőlem? A félelem a fejemből lassan átkúszott a testembe, míg végül minden tagom el nem zsibbadt, és el nem nehezült. Mi történt? Gorg arcát a nyakamhoz szorítva sírt. Könnyei végiggördültek a bőrömön, mintha a sajátjaim lennének. Engem szidott. És tovább sírt. Nem értem hozzá. Nem néztem az arcába. Hiába törtem a fejem lázasan, nem tudtam megfejteni a viselkedését. Megrázott, magához szorított, aztán eltolt magától, majd újra megölelt. Monika Feth

228

EPERSZEDŐ

Összeszedtem a bátorságomat, és a szemébe néztem. Azonnal megbántam. Meg fog ölni. Nem tudtam, miért, de biztos voltam benne, hogy meg fog ölni. – Mi volt ez? – kérdezte Heinz Kalbach a feleségét. Rita Kalbach leengedte az újságot, amit a kezében tartott. – Mintha valaki kiáltott volna. – Nagyon távol éltek a várostól, ezért megszokták, hogy minden zajra felfigyeljenek. – Talán megint azok a fiatalok – felelte. Előző hétvégén ugyanis fiatalok egy csoportja vette be magát az erdőbe, és órákig randalíroztak. Szórakoznak – ők újabban így nevezték ezt maguk között. – Valószínűleg igazad van – mondta Heinz Kalbach, és újra kezébe vette a sportmellékletet. Mióta nyugdíjasok voltak, végre volt idejük nyugodtan végigböngészni az újságot. Kalbach úr el is határozta, hogy miután végez a melléklettel, visszatér ahhoz a krimihez, amit előző nap kezdett el olvasni. Vacsora előtt pedig elmennek még sétálni. A kutya is kicsit eltunyult, akárcsak ők ketten. És meg is hízott. Heinz Kalbach ránézett a fekete-fehér cocker spánielre, aki a pokrócán aludt. Nyilvánvalóan nem hallotta meg a kiáltást. Vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyta. Öregúr volt már, ember években számolva a 84. évét taposta. Ilyen hajlott korban még egy éber eb is megteheti, hogy nyugdíjba vonul. Rita Kalbach rámosolygott a férjére. A férfi visszamosolygott rá. Mindhárman dolgos életet tudhattak maguk mögött. Megérdemelték a nyugalmat. – Miért nem hordotok magatoknál önvédelmi spray-t? – kérdezte Imke. – Vagy bármi mást, amivel megvédhetnétek magatokat? És – az ég szerelmére – miért kapcsoljátok ki a telefonotokat, ha elmentek valahová? – Soha nem gondoltunk bele, hogy velünk is történhet valami – mondta Merle. – És Caro esete? Az sem változtatott semmit a dolgon? – Eset. Imke korábban soha nem fogalmazott így. Képtelen volt kimondani a halál szót. Félt, hogy amint kimondja, valóra válhat. Monika Feth

229

EPERSZEDŐ

– De igen. – Merle lehajtotta a fejét. – De a gyász és a düh mintha megvédett volna bennünket. Biztonságban éreztük magunkat. Imkének kedve lett volna rákiabálni a lányra. Egyidejűleg azonban sajnálta is a szokatlanul csüggedt Merlét, aki tele volt bűntudattal. – Ne is törődj vele, mit beszélek összevissza! – mondta végül. – Csak a félelem mondatja velem. Amikor más elhallgat, én akkor kezdek el locsogni, és néha összehordok mindenféle ostobaságot. Ismét tárcsázta Jette mobilszámát. ,,Ha üzenetet kíván hagyni... Már hagyott üzenetet. – Jette, kislányom! Kérlek, jelentkezz, amint tudsz! Nagyon sürgős! Merlénél vagyok. Várjuk a hívásodat! Nem akart egyértelműbben fogalmazni, nehogy a férfi felidegesítse magát. Vagy megijedjen. Vagy agresszívvé váljon. Egy pszichopata esetében bármi vezethetett rövidzárlathoz. Merle olyan intenzíven bámult ki az ablakon, mintha ilyen módon odavarázsolhatná Jettét az utcára, aztán a ház folyosójára, és végül a lakásba. Kezeimmel a mohát tapogattam. Nem találtam sem követ, sem botot, de jobb kezemmel hirtelen megérintettem valamit, ami mintha a mobiltelefonom lett volna. Biztosan kiesett a táskámból. Gorg elcsendesedett. Ettől még jobban megijedtem. Gondolkodás nélkül akkorát ütöttem a telefonnal a halántékára, amekkorát csak tudtam. Felnyögött, és a fejéhez kapott. Erre én a bal oldalamra fordultam, és lelöktem őt magamról. Utána felugrottam, és elfutottam. Nem vettem le a szoknyámat szeretkezés közben. Minden olyan gyorsan történt. A szoknya könnyű anyagból készült, és eléggé fel volt sliccelve, így nem akadályozott a futásban. Gorg túl türelmetlen volt ahhoz, hogy rendesen kigombolja. Ágak csapdosták a lábaimat. Meztelen talpamba kövek és gyökerek fúródtak, míg ki nem értem az erdei útra. Nem volt időm visszaemlékezni, merre is van a kövesút, egyszerűen jobbra indultam. A telefonom nem élte túl az ütődést, és darabokra hullott. Rájöttem, hogy fölöslegesen szorongatom. Elhajítottam. Úgy tűnt, a zihálásom az egyedüli hang az erdőben. Nem tudtam, vajon van-e értelme segítségért kiáltani. Valószínűleg nincs. Ugyan ki hallaná

Monika Feth

230

EPERSZEDŐ

meg? Különben sem engedhettem meg magamnak, hogy elpazaroljam az energiámat. Nem maradhattam az erdei úton. Be kellett mennem a fák közé, hogy Gorg meg ne lásson. Elegendő előnyöm volt, hogy megkockáztathassam. Csak amikor már vagy húsz méterre eltávolodtam az úttól, akkor mertem körülnézni. Semmi. Talán elájult. Remélhetőleg. Most kissé lassabban futottam, mert a környék tele volt bokrokkal, melyek ágai minduntalan a szoknyámba akadtak. És azért is, nehogy fejvesztetten Gorg karjaiba meneküljek. – Caro – suttogtam. – Drága, drága Caro! Ismertem a gyilkosát. És épp előle menekültem. Ezt érezte hát Caro a halála előtt. Pánikot. A kutya felemelte a fejét. Nehézkesen összeszedte magát, majd az ajtóhoz ballagott, és leült. – Menj vissza a takaródra! – mondta Heinz Kalbach kedvesen. – Ezek csak fiatalok, akiknek nincs jobb dolguk, mint az erdőben hangoskodni. De a kutya nem fogadott szót. Kissé elfordította a fejét, és ugatni kezdett. Talán mégiscsak ki kellene nézned – mondta Rita Kalbach. – Olyan furcsán viselkedik ez a kutya. Mert ez egy furcsa kutya, gondolta Heinz Kalbach, elkényeztetett és neveletlen. Bár időnként bölcsességrohamai is szoktak lenni. Rátette a pórázt a kutyára, és kiment vele. Hol volt a lány? Georgnak fájt a feje. Bal keze véres volt. Ez a lány véresre verte őt! Mindent, ami most történt, csak magának köszönhet. Georg visszaszaladt az erdei úthoz, és körülnézett. Messze behajtott az autóval az erdő sűrűjébe. Tehát nem állt fenn a veszélye annak, hogy a lány a következő fél órában visszatalálna a kövesútra. Nem messze meglátott valami feketét az út mentén. Odafutott és felemelte. Jette mobiltelefonja volt az. Illetve az, ami megmaradt belőle. Jó, akkor legalább nem tud telefonálni.

Monika Feth

231

EPERSZEDŐ

Annyira biztos volt benne, hogy megtalálja a lányt, hogy nem is sietett túlságosan. Lassan kocogva indult a keresésére. Teste edzett volt, ő maga erős és dühös. Szeme pedig akár a sasé. Azonnal feltűnt neki az az apró anyagdarabka, ami az út menti bokron akadt fenn. Letépte az anyagot, és az ujjára tekerte. Egy darab a szoknyájából. Hamarosan megtalálja.

A kutya tényleg különösen viselkedett. A pórázt ráncigálta, szűkölt és morgott. Talán megint egy vadmacska jár a közelben. A kutyának volt már néhány összetűzése vadmacskákkal, és minden alkalommal ő húzta a rövidebbet. Ennek ellenére sosem tanult a hibájából, és mindig a nyomukba eredt. – Gyere, Rudi! – mondta Heinz Kalbach. – Dolgodra, azután nyughass! Amíg arra várt, hogy a kutya felemelje a lábát, a házat szemlélte. Mint a mesében. Eldugva a bükkfák között, a falakat befutotta a vadszőlő. Amikor annak idején eladásra kínálták az öreg erdészházat, rögtön lecsaptak rá a feleségével. Élvezték, hogy mindentől távol élhetnek, az erdő szélén. Heinz Kalbach mindig is szerette az erdőt. Ismerte, és megbízott benne. Itt biztonságban érezte magát, védve a külvilágtól. A veszélyt mindig csak az emberek jelentették. – Rudi? Kész vagy? A kutya nem törődött a gazdájával. Dühösen morogni kezdett, és úgy rángatta a pórázt, mint a bolond. Közben folyamatosan ugatott. A talpam égett, a lábam fájt, és szúrt az oldalam. Megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt, hogy ne pazaroljam el az erőmet. Nem állhatok meg, nem állhatok meg. Zörgött az avar a lábam alatt, apró ágacskák törtek össze lépéseim nyomán. Túl hangosan ziháltam. Mi lesz, ha meghallja? Bárhol felbukkanhat. Vajon merre jár? Nem fordulhatok hátra! De mi van, ha már közvetlenül mögöttem van? Egészen közel? A félelem megbénított. Egyre lassabban haladtam, fel-felbuktam. Monika Feth

232

EPERSZEDŐ

– Caro – suttogtam. – Segíts! Rá gondoltam, míg a neve ki nem törölt minden mást a fejemből. CaroCaroCaroCaro. És rohantam tovább. Mi baja lehet a kutyának? Máskor sose csinált ekkora cirkuszt. Heinz Kalbach hiába próbálta visszahúzni a póráznál fogva, Rudi nem vett róla tudomást. Hát ezért járatta kutyaiskolába? Heinz Kalbachnak nem volt kedve követni a kutyát. Ha meg is érezte a vadmacska szagát, az egészen biztosan elszelel, mire ők odaérnek. – Rudi! Lábhoz! Már többször is bosszankodott amiatt, hogy ilyen nevetséges nevet adtak a kutyának. Így minden parancs komolytalanná vált. A kutya rámordult. Rámordult a gazdájára! És tovább ugatott.

Úgy érezte, nemsokára szétrobban a feje. Halántékán a seb még mindig vérzett. A vér időközben a szemébe is belefolyt. A fájdalom még jobban feldühítette. A düh, ami bensőjében munkált, már nem forró volt és vörös, hanem fekete és hideg. Követte a lányt az erdőn keresztül, és közben képes volt a fájdalom és a düh ellenére is világosan és logikusan gondolkodni. Először utol kell érnie őt. Azután meg fogja büntetni. Rita Kalbach kijött a házból, és megállt a férje mellett. Mindketten az erdőt kémlelték, de nem vettek észre semmi szokatlant. – A kutya most másképp ugat, mint máskor – mondta az asszony a maga nyugodt, megfontolt stílusában. – Ereszd el, Heinz! A férfi nem ellenkezett. A felesége csupán kimondta azt, ami már benne is megfogalmazódott. Lehajolt, és eloldozta a pórázt. A kutya nekilódult, és hamarosan eltűnt a fák között. Az ugatását egyre távolabbról hallották. Rita belekarolt a férjébe. – Egyszerűen várunk. Mi mást tehetnénk? Heinz bólintott. Mi mást tehetnének? Monika Feth

233

EPERSZEDŐ

Hirtelen meghallottam valamit. Úgy hangzott, mint a... kutyaugatás. Nem álltam meg, csak koncentráltam, hogy halljam a zihálásomtól. Ugatás volt. És egyre közeledett. A zaj irányába indultam. Ahol kutya van, ott ember is van. Könnyek gördültek végig az arcomon, míg össze nem gyűltek az államon. Ez a cocker spániel volt a legszebb kutya, amit valaha láttam. Felugrott rám, vakkantott, és elszaladt. Azután megállt, felém fordult, és várt, amíg közelebb értem hozzá. Aztán ismét előrefutott egy darabon. Azt akarta, hogy kövessem, én pedig követtem. Talán Caro küldte, hogy mutassa nekem az utat. Először a kutya érkezett meg, azután a lány. Mezítláb volt, szakadt blúzt és szoknyát viselt. Épp csak annyi ereje maradt, hogy ne essen össze. Arca piszkos volt, szemei vörösek. – Gyorsan be a házba! – mondta lihegve és zokogva, és hátranézett az erdő felé. Azonnal megértették. Karon fogták, Heinz Kalbach jobbról, a felesége balról. Félig bevezették, félig behúzták a lányt a házba. Heinz Kalbach bezárta az ajtót, és be is reteszelte. Azután végigjárta az összes szobát, és bezárta az ablakokat. Csak ekkor hívta fel a rendőrséget. A felesége közben a pamlaghoz vezette a lányt, és betakarta. Leült mellé, és egy nedves kendővel letörölgette az arcát. – Nézd a lábait! – mondta halkan. – Ez már maga a nyers hús! A lány sírt. Olyan reménytelen sírás volt ez, hogy a két öreg nem tehetett mást, mint hogy ott ültek mellette csendben. A kutya, aki őrt állt az ajtónál, most morogni kezdett. A lány megriadt, a pokrócot a mellére szorította, és tágra nyílt szemekkel az ajtóra meredt. Odabent volt a lány. Érezte. Hallotta a kutya ugatását, és óvatosan közelítette meg a házat. Csendben körbement. Valamelyik ablak bizonyára nyitva van. Eltorlaszolták a házat, erődítményt csináltak belőle. Mit tegyen? Törje be a teraszajtót?

Monika Feth

234

EPERSZEDŐ

Megpróbálta az ugatás hangerejéből megítélni a kutya méretét. És a veszélyességét. Mivel nem jutott semmilyen eredményre, körülnézett az előkertben, hogy mit tudna fegyverként használni. A kerítés és a garázs között volt egy kis vízköpő, melyet dekoratív kövek vettek körül. A kövek akkorák voltak, mint egy-egy sárgadinnye. Tökéletes. Ahányszor azt hiszed, itt a vég, rájössz, valahol még lámpa ég. Mégiscsak igaza volt a nagymamának, legalábbis néha. El kellett volna hallgattatnom, gondolta Georg. Akkoriban, amikor végre erősebb lettem mindkettőjüknél. Soha többé nem lát senki félelmet az ő szemében. Soha senki nem meri többé megütni őt. Főleg nem ez a lány, aki odabent elbújt. Újból megkerülte a házat, felment a teraszra, lendületet vett, és a kővel betörte a teraszajtót. Ekkor látta meg a kutyát. Georg gúnyosan elmosolyodott. Túl kicsi és túl öreg ahhoz, hogy veszélyes legyen rá. De kellemetlen társaság. Georg felemelte a karját.

Monika Feth

235

EPERSZEDŐ

23. Nagyszabású körözési akció keretében tegnap késő délután sikerült a rendőrségnek őrizetbe venni a nyakláncos gyilkos néven elhíresült feltételezett sorozatgyilkost, aki heteken át tartotta rettegésben a lakosságot. Georg T. beismerte, hogy ő ölte meg a Bröhli Carola Steigert és a Hohenkircheni Simoné Redleffet, valamint a Jeveri Mariella Naubert és az Aurichi Nicole Bergmannt is. Nem zárható ki, mondta el lapunknak Bert Melzig főfelügyelő, hogy más gyilkosságok elkövetésével is meggyanúsítható. A gyanúsított indítékai még nem ismertek. A körözés sikere nem kis részben Carola Steiger egyik barátnőjének köszönhető – tudtuk meg Melzig úrtól a sajtótájékoztatón. Végső soron neki köszönhetjük, hogy a rendőrségnek sikerült megakadályozni egy újabb gyilkosságot. Bert letette az újságot, és hozott magának egy kávét. A gőzölgő pohárral aztán visszaült az íróasztalhoz, és feltette a lábait. Fáradt volt, kimerült, de nagyon elégedett. Rögtön a gyilkos letartóztatása után fel akarta hívni Imke Thalheimot. Egy férfi vette fel a telefont, magabiztos volt, kedves és határozott. Bert ezután Imke mobilszámát tárcsázta, és sikerült is elérnie az asszonyt lánya lakásában. Imke felváltva sírt és nevetett a megkönnyebbüléstől. Így ez a történet is lezárult, mielőtt még egyáltalán elkezdődött volna. És ez így volt rendjén. A főnök agyondicsérte Bertet és az embereit. Egészen a sajtótájékoztatóig, hiszen Bertnek soha nem lett volna szabad elismernie, hogy a körözés sikere nem kizárólag a rendőrségnek köszönhető. De ez is így volt rendjén. Megitta a kávéját, és hazatelefonált. – Szia, szívem! – mondta. – Csak kíváncsi voltam rá, hogy jól vagy-e. Jette még mindig aludt. Merle lábujjhegyen közlekedett a lakásban. A legkevesebb, amit most Jettéért tehetett, az volt, hogy őrzi az álmát. Utána lesz még elég idejük beszélgetni. Monika Feth

236

EPERSZEDŐ

Szegény lány borzalmas állapotban volt. Csak bámult maga elé, és időnként sírva fakadt. Merle süteménnyel kínálta, Imke teát főzött, de Jette semmit nem akart enni vagy inni. Ellátták a sérüléseket a lábán, hálóinget adtak rá, és bekísérték az ágyba. Merle halkan benyitott Caro szobájába. Leült az íróasztalhoz, és körülnézett. Még mindig minden úgy volt, ahogy Caro hagyta. Érezte a lány jelenlétét. – Elkapták – mondta Merle. – Soha többé nem árthat senkinek. Most már nyugodt lehetsz. Egyszer majd talán képesek lesznek kiadni Caro szobáját valaki másnak. De ebben a pillanatban Merle még nem tudott erre gondolni. Bár Caro a szívükben lakott, amíg az emlékének szüksége volt egy szobára, addig túl korai volt továbblépni. Merle behallgatott Jettéhez. Semmi. Egyetlen hang sem szűrődött ki az előszobába. Úgy tűnt, Jette még mélyen alszik. Az a fontos, hogy kipihenje magát. Merlének és neki még rengeteg idejük lesz egymásra. Imkének nehezére esett hazamenni. Legszívesebben odaült volna Jette ágya mellé, nézte volna az alvó lányt, és soha többé nem hagyta volna magára. De aztán eszébe jutott, hogy ideje elengedni őt. Mert csak az tér vissza hozzánk, akit elengedünk. Tilo már otthon várta, és megölelte, amikor hazaért és Imke tudta, hogy ennek is eljött az ideje. Végre úgy érezte, együtt szeretne élni ezzel a férfival. Tilo főzött neki vacsorát, és melegen tartotta az ételt. Pedig nem volt valami jó szakács. De ezt Imke a világ minden kincséért sem említette volna meg, miközben az éjszaka közepén a ragacsos tésztát eszegette az elsózott sonkás-tejszínes mártással. – Azt hiszem, tényleg szeretlek – mondta most a férfi hátának. Tilo nem hallotta, mert aludt. Imke megsimogatta a fejét. Erre a férfi megfordult, álmában elégedetten felsóhajtott, és Imke csípőjére fektette a kezét. Imke csendben feküdt, és hallgatta Tilo egyenletes szuszogását.

Monika Feth

237

EPERSZEDŐ

Heinz Kalbach is aludt. A felesége az ablaknál ült, és az árnyakat fürkészte a szobában. A kutya a takaróján feküdt, és mancsait nyalogatta. Ők ketten ébren voltak. Túl sok volt, ami történt. Rudi szemöldöke felrepedt a bal szeme fölött, Heinz álla, nyaka és karja véraláfutásos lett. De a lány biztonságban volt. Rita Kalbach belemosolygott a félhomályba. Soha nem felejti el a döbbenetet a férje arcán, amikor megtudta, kinek segítettek. Imke Thalheim a kedvenc írója volt. Minden könyvét olvasta. Talán majd róluk is ír az egyik regényében? Nem. Rita Kalbach megrázta a fejét. Az életveszélyt, amely a lányát fenyegette, Imke Thalheim soha nem fogja felhasználni egyetlen könyvéhez sem. Csendben felállt és kiment. A kutya követte. – Egy kis jutalomfalatot, Rudi? Rudi a farkát csóválta. Az asszony lement vele a konyhába. Rudi öreg volt és bátor. Megérdemelt egy kis repetát. Georg a hátán feküdt. A kezeit összekulcsolta a feje alatt, szemeit lehunyta. Hirtelen minden oldalról rátámadtak. Ráordítottak. Elengedte az öreg férfit, és feléjük fordult. Vele ne ordítson többet senki! De senki! Az a dög megint beleharapott a lábába. Hihetetlenül szívós volt. Georg még egyszer belerúgott egy akkorát, hogy a kutya végigszánkázott a szobán. A lány a pamlagon kuporgott. Egy takarót vagy valami hasonlót szorongatott. A szemei hatalmasak voltak, tele rettegéssel. A rendőrök végül lefogták, és megbilincselték Georgot. És annak ellenére, hogy hátra voltak kötve a kezei, még két oldalról a karját is lefogták. – Jette! – mondta. – Ne félj tőlem! Kihúzták a nappaliból a teraszra, és az az ostoba dög még mindig követte, és megint megpróbált rátámadni. Az egyik rendőr ekkor elkapta, és bezárta.

Monika Feth

238

EPERSZEDŐ

Az autó felé menet Georg egyfolytában a lány nevét kiáltozta: – Jette! Jette! Jette! – Az erdő elnyelte a hangját. Amikor felébredtem, szomorú voltam. Nem volt kedvem felkelni. Mindenem fájt. Kívül-belül. Még hallottam, ahogy a nevemen szólít. Merle mintha már régebb óta az ajtó előtt hallgatózott volna. Most bejött, odaült az ágyam szélére, és derűsen rám mosolygott. – Éhes vagy? Óvatosan megráztam a fejem. – Az én szuper-hiper cseresznyés lepényem sem érdekel? Tejszínhabbal? Megint sírni kezdtem. – Húzódj kicsit odébb! – Merle mellém feküdt és megölelt. Nem kérdezett semmit, és ezért nagyon hálás voltam neki. Időre volt szükségem. Gorgra gondoltam. Most vajon hol van? Hogy érzi magát? Megölte Carót. És engem is meg akart ölni. Miért nem voltam képes gyűlölni őt? Féltem tőle. Rettenetesen féltem. De most, hogy biztonságban voltam, még mindig úgy éreztem, szeretem. – Majdcsak lesz valahogy – dünnyögte Merle. – Minden rendben lesz, majd meglátod. Másra gondolt, mint én, de igaza volt. Idővel minden rendben lesz. Valószínűleg. Valamikor.

Monika Feth

239

EPERSZEDŐ