MONICA MURPHY. Második esély pasi. Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014

MONICA MURPHY

Második esély pasi

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014

A fordítás alapjául szolgáló mű: Monica Murphy: Second Chance Boyfriend Fordította SZABÓ OLIMPIA

Családomnak, amiért elviselik, hogy állandóan a számítógép előtt ülök – köszönöm, hogy szerettek és támogattok. Ti vagytok számomra a világ.

„Becsukhatod a szemedet, ha bizonyos dolgokat nem akarsz látni, de a szívedet nem csukhatod be, ha bizonyos dolgokat nem akarsz érezni.” JOHNNY DEPP

Csináltak már olyan hihetetlen ostobaságot, hogy sötét, súlyos felhőként lebegett a fejük fölött a lelkifurdalás és a megbánás? Elhomályosította a józan ítélőképességüket, és addig emésztette a lelküket, amíg nem láttak és nem hallottak, és semmi másra nem tudtak gondolni? Én igen. Sok olyan dolgot csináltam, amit megbántam, ami bűntudattal tölt el. De a legeslegrosszabbat tegnap követtem el. Otthagytam az ágyban egyedül, meztelenül azt a lányt, akit szeretek. Mint valami macsó seggfej, aki szexel egy csajjal, azután olajra lép – ez vagyok én. Ez lett belőlem. Illetve nem egészen. Szeretem a lányt, akit otthagytam egyedül, meztelenül az ágyában. Csak éppen nem érdemlem meg. És ezt tudom.

Első fejezet Néha csak azért kell egyedül lenned, hogy tudd, még képes vagy rá. Ismeretlen

Fable Két hónapja. Két rémes hónapja nem találkoztam vele, nem is hallottam felőle. Ki a fene képes ilyet csinálni egy másik emberrel? Ki az, aki eltölt valakivel két hihetetlenül intenzív hetet, feltárja neki a legintimebb gondolatait, a legvadabb, legsötétebb titkait, szexel vele – de most leírhatatlan, falrengető szexre gondoljanak –, hagy egy üzenetet, hogy szeretlek, azután lelép? Mindjárt megmondom én, hogy ki az. Drew 'majd jól tökön rúglak, amikor legközelebb találkozunk' Callahan. Továbbléptem. Illetve ezt mondogatom magamnak. De az élet nem áll meg, csak mert a szívem megállt, úgyhogy teszem a dolgomat. Egészen sokáig kihúztam a háromezer dollárral, amit azzal kerestem, hogy egy héten keresztül eljátszottam, én vagyok ennek a szarházinak a barátnője. Még maradt is belőle valamennyi a takarékszámlámon. Vettem belőle pár menő karácsonyi ajándékot Owennek, az öcsémnek. És anyámat is megleptem valamivel a szeretet ünnepén. Õ viszont nem vett nekünk semmit. Semmit az égvilágon. Owen az iskolai kézműves-foglalkozáson csinált nekem egy kisebb tálkát. Nagyon büszke volt rá, amikor odaadta. Egy kicsit zavarba is jött, főleg amikor nagy felhajtást csaptam körülötte. Becsomagolta vidám karácsonyi csomagolópapírba, meg minden. Nagyon meghatódtam, hogy vette a fáradságot, és saját kezűleg gyártott nekem valamit. A tálka a komódomon áll, a fülbevalóimat tartom benne. Legalább egyvalakinek fontos vagyok, értik? Anyának nem adott semmit. És ez – amilyen gonosz kis boszorkány vagyok – végtelenül hízelgett nekem. Január állítólag a gyógyulás ideje. Új év, új célok, fogadalmak, nevezzük, ahogy akarjuk, amikor az embernek teli kellene lennie várakozással, amiért hatalmas, ismeretlen lehetőségek várnak rá. Igyekeztem pozitív hozzáállást tanúsítani, amikor beköszöntött az új esztendő, mégis bőgtem. Az óra elütötte az éjfélt, én meg ott voltam tök egyedül, és patakzott a könny a szememből, miközben bámultam a tévében, ahogy leereszkedik a kristálygömb a Times Square-en. Szánalmas, magányos lány voltam, aki telesírja a párnáját, mert hiányzik neki a pasi, akit szeret. Eltelt már a hónap java része, és nagyjából megvagyok. Tegnap este azonban belém hasított a felismerés. Ahelyett, hogy rettegve várok minden újabb napot, ki kellene élveznem őket. El kellene gondolkodnom rajta, hogy mihez akarok kezdeni az életben, azután nekiállni megvalósítani. Ha tudnék, elmennék innen, de nem hagyhatom magára Owent. El sem tudom képzelni, mi lenne vele nélkülem, de nem is akarom megtudni. Úgyhogy maradok. Megfogadom, hogy kihozom a legtöbbet ebből az életből is, amit most vagyok kénytelen élni. Torkig vagyok a nyomorral. Torkig vagyok az önsajnálatban való dagonyázással. Torkig vagyok azzal, hogy a legszívesebben megráznám anyámat, hogy eszébe jusson végre, van két gyereke, akikkel nem ártana foglalkoznia egy kicsit. Ó, és az is, hogy keríthetne magának valami munkát. Ne abban merüljön már ki az élete, hogy

álló nap alszik, aztán álló éjszaka mulat Lúzer Larryvel. És torkig vagyok azzal is, hogy egy gyönyörűséges, de elcseszett pasi után siránkozom, aki ott kísért a gondolataimban, akárhová megyek. Igen, legfőképpen ezzel vagyok torkig. Kitörlöm az agyamból a csüggeteg gondolatokat, és odamegyek a bokszhoz, ahol egy vendég várja, hogy fölvegyem a rendelését. Néhány perccel ezelőtt jött be, magas férfi, gyors mozgású, és túl jól van öltözve azokhoz képest, akik egy átlagos csütörtök délután a La Salle-ba járnak. Éjszaka egy tűt sem lehet itt leejteni, zsúfolásig megtelik a hely egyetemistákkal, akik eszméletlenre isszák magukat. Na de napközben? Leginkább szerencsétlen alakok jönnek, akiknek nincs hová menniük, és néhanapján ebédelni is betéved valaki. A burger egész tűrhető itt, az idevonz pár embert. – Mivel szolgálhatok? – kérdezem, amikor megállok az asztal előtt, lehajtott fejjel lapozva a jegyzettömbömön. – Esetleg a figyelmeddel? Erre a kérdésre – hú, milyen bársonyosan mély hang – már fölpillantok a jegyzettömbről. A legkékebb szempárba nézek, amelyet valaha láttam. Még Drew-énál is kékebb, ha ez lehetséges. – Öö, elnézést. – Óvatosan rámosolygok. Ettől a férfitól azonnal belém száll az idegesség. Naaaagyon jóképű. Több mint gyönyörűséges, sötétszőke haja a homlokába hullik, az arcberendezése klasszikus. Erős áll, kiugró járomcsont, egyenes vágású orr – mint aki egy óriásplakátról lépett le. – Választottál már? Elmosolyodik, feltárva egyenletes, fehér fogait, én pedig becsukom a számat, nehogy véletlenül tátva maradjon. Fogalmam sem volt róla, hogy egy férfi ilyen gyönyörű lehet. Mármint Drew is gyönyörű – ezt elismerhetem, még akkor is, ha baromi pipa vagyok rá. De ez a pasas… a nyomába sem érhet senki. Túlságosan tökéletes az arca. – Egy Pale Ale-t kérek. – Állával az elrongyolódott étlap felé int, amely előtte hever az asztalon. – Az előételek közül mit javasolnál? Ezt nem gondolhatja komolyan. Fajom emez ideális hím példányának a burgeren kívül semmiféle ételt nem javasolnék, amit a La Salle-ban szolgálnak föl. Isten őrizzen, még baja esik tőle. – Mihez volna kedved? – kérdezem erőtlen hangon. Szemöldökét felvonva kézbe veszi az étlapot, végigfutja, majd rám emeli a tekintetét. – Nachos? Megrázom a fejemet. – A marhahúst soha nem sütik át rendesen. – Fogalmazhatnék úgy is, hogy belül rózsaszínű marad. Eléggé undorító. – Héjában sült burgonya? – Összehúzza a szemét. Válaszul én is összehúzom a magamét. – Az annyira kilencvenes évekbeli, nem gondolod? – És a csirkeszárny Buffalo módra? – Ha arra vágysz, hogy folyamatosan lángoljon a szád… Hallgass ide. – Körülpillantok, nincs-e valaki – nevezetesen a főnököm – a közelben. – Ha ebédelni akarsz, van egy kávéház innen nem messze az utcában. Szuper szendvicseik vannak. Elneveti magát, és megcsóválja a fejét. Elborít a telt, rezgő hang, fölmelegíti a bőrömet, de nyomában rögtön ott egy nagy adag gyanakvás. Nem szokásom így reagálni férfiakra. Az egyetlen kivétel, aki ilyen reakciót tud kiváltani belőlem, az Drew. Ő pedig nincs itt… Akkor meg miért vagyok még mindig annyira elakadva vele? Talán mert még mindig bele vagy esve, mint ló a gödörbe? A legkevésbé alkalmas pillanatban előtolakodó gondolatokat az agyam egy hátsó zugába száműzöm.

– Tetszik az őszinteséged – mondja a férfi, és végigmér hűvös kék szemével. – Akkor csak egy sört kérek. – Okos döntés. – Bólintok. – Máris hozom. Elindulok hátra, belépek a pult mögé, és ahogy magamhoz veszek egy üveg Pale Ale-t, fölpillantok. Észreveszem, hogy a férfi engem néz. És nem is fordítja el a tekintetét, amitől kínosan érzem magam. Nem úgy bámul rám, mint egy perverz, hanem csak… mint aki nagyon kíváncsi. Zavarba hoz. Fölhorgad bennem egy kis harag. Talán valami láthatatlan tábla lóg a nyakamban, amin az áll, hogy „Hé, könnyűvérű vagyok”? Pedig nem vagyok az. Jó, elkövettem néhány hibát, rossz helyen kerestem a figyelmet, de arról nincs szó, hogy kilóg a csöcsöm a ruhámból vagy a seggem a szoknyám alól. Nem riszálom direkt a csípőmet, nem nyomom ki a mellem, ahogy annyi lánytól látom. Akkor meg miért van, hogy ahány pasival csak találkozom, mindegyik mintha szégyenérzet nélkül méregetne, akár egy darab húst? Úgy döntök, hogy elegem van ebből a bunkó viselkedésből. Visszamegyek az asztalához, és hangos koppanással leteszem elé a sörösüveget. Éppen fordulnék, hogy szó nélkül otthagyjam – dugja föl magának az aprót –, amikor megkérdezi: – hogy hívnak? Hátrapillantok a vállam fölött. – Mit érdekel az téged? – Ó, mennyi eszem van! Ha nagyon magamra haragítom a pasast, simán ki is rúghatnak miatta. Nem értem, mi ütött belém. Majdnem olyan reménytelen vagyok, mint az anyám. Ő elszabotálta a munkáját azzal, hogy ivott, és minősíthetetlenül viselkedett. De nekem legalább csak a rémes viselkedést lehet a szememre vetni. Ha farba tudnám rúgni magamat, most megtenném. A férfi elmosolyodik, és megvonja a vállát, mint aki föl sem veszi arrogáns megjegyzésemet. – Kíváncsi természet vagyok. Megfordulok, szembekerülök vele, és ugyanolyan figyelmesen nézek rá, ahogy ő énrám. Jobb kezének hosszú ujjai rákulcsolódnak a sörösüveg nyakára, a másik keze az összekaristolt, foltos asztalon nyugszik. Egész lényéből nyugalom, megfontoltság sugárzik, és egy kicsit visszaveszek a harciasságomból. – Fable-nek{1} – vallom be, és felkészülök a reakciójára. Amióta az eszemet tudom, a nevem számtalan vicc és otromba megjegyzés kiapadhatatlan forrása. Õ azonban nem poénkodik. Továbbra is semleges az arckifejezése. – Örülök, hogy megismerhetlek, Fable. Én Colin vagyok. Bólintok, nem tudván, mit kellene mondanom. Ennek a férfinak a társaságában felszabadultnak érzem magamat, ugyanakkor fel is kavar a közelsége, és összezavarodom ettől a kettősségtől. És határozottan kijelenthetem, hogy nem illik ebbe a környezetbe. Túl jól öltözött, és körüllengi valamiféle tekintély, amely a magasabbrendűséggel határos, mintha ő fölötte állna mindennek – és ez valószínűleg így is van. Ordít róla az előkelőség és a gazdagság. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá. – Nos, Fable – mondja, miután megitta a sör felét. – Föltehetek neked egy kérdést? Toporgok, körülpillantok a bárban. Ügyet sem vet ránk senki. Állhatok itt akár negyedórát is, beszélgethetek Colinnal, a titokzatos vendéggel, senki sem tenne szemrehányást. – Persze. – Egy ilyen nő, mint te, miért dolgozik egy ilyen lepra helyen? – Egy ilyen pasas, mint te, miért sörözik egy ilyen lepra helyen? – vágok vissza, mert egy pillanatig sértve érzem magam. De azután ráébredek… hogy ez valójában bók volt. És nőnek nevezett. Ez nem szokásuk a férfiaknak velem kapcsolatban. Én sem szoktam nőként tekinteni magamra.

Megdönti felém az üveget, mintha az egészségemre akarna inni. – Ez talált. Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy azért jöttem ide, mert téged kerestelek? Hogy meglepődnék-e? Inkább kirázna a hideg. – Nem is ismerjük egymást. hogy kereshettél volna engem? – Talán másképpen kellene fogalmaznom. Abban a reményben jöttem ide, hogy találok itt valakit, akit elcsábíthatok. – Felvont szemöldököm láttán elneveti magát. – Van egy éttermem a városban. A Kerület. Hallottál már róla? Hallottam. Flancos hely, ahová a gazdag egyetemisták járnak, akik sose fogynak ki a pénzből, amit elverhetnek ételre, italra, szórakozásra. Vagyis nem nekem való hely. – Igen. – Voltál már ott? Lassan megrázom a fejemet. – Nem. Hátradől a székén, engem néz, szemhéja lassan ereszkedik, ahogy tüzetesen szemügyre vesz… engem. Semmi sem kerüli el a figyelmét, és érzem, hogy kínomban lángol az arcom. Ez a pasas egy seggfej. – Gyere el velem ma este az étterembe. Megmutatom. – Szája sarka fölfelé görbül, de nem mosolyog. Nagy a kísértés. De persze megesküdtem magamnak, hogy végeztem a férfiakkal, vagyis tudom, hogy nem lenne jó ötlet. – Köszönöm, de nem érdekel. – Én most nem randevút kértem tőled, Fable – mondja halkan, ragyogó szemmel. Hátralépek, körülnézek. Jobb lesz minél távolabb kerülnöm ettől a pasastól. Gyorsan. De amikor újra megszólal, a szavaitól földbe gyökerezik a lábam. – Állást ajánlok.

Drew – Beszélgessünk Fable-ről. Egyszeriben feszült leszek, de bólintok. Minden erőmmel igyekszem közönyösnek tűnni, mint akit hidegen hagy az új beszédtéma. – Mire kíváncsi? A pszichiáterem figyelmes, rezzenéstelen tekintettel néz rám. – Még mindig rosszul érinti, ha meghallja a nevét. – Dehogy – hazudom. Játszom a flegmát, de háborog a lelkem. Egyszerre rettegek tőle, és vágyom rá, hogy halljam Fable nevét. Találkoznom kell vele. Muszáj találkoznom vele. Mégsem tudom rávenni magam, hogy megkeressem. És ő egyértelműen lemondott rólam. Meg is érdemlem, hogy már nem érdeklem. Én kezdtem, én mondtam le róla először, nem igaz? Sokkal inkább magadról mondtál le. – Fölösleges hazudnia nekem, Drew. Nincs abban semmi rossz, ha még mindig nehéz. ‒ Dr. Sheila Harris elhallgat, a mutatóujjával ütögeti az állát. – Arra nem gondolt még, hogy fölvegye vele a kapcsolatot? Megrázom a fejemet. Mindennap erre gondolok, életem minden egyes pillanatában, de tökéletesen hiábavaló lenne. – Gyűlöl engem.

– Ezt nem tudhatja. – Azt tudom, hogy az ő helyében én gyűlölném magam. Magamba fordultam, őt kizártam; mindig ezt csinálom. Könyörgött, újra meg újra, hogy ne csináljam. Megígérte, hogy mindig ott lesz nekem, történjék bármi. – Mégis otthagytam. Egy idióta üzenettel, amit aránytalanul sokáig írtam, elrejtve benne egy titkos üzenetet, amelyet az okos, világszép barátnőm azonnal meg is talált. De már nem a barátnőm. Nem formálhatok rá igényt. Elfordultam tőle. És most… Elveszítettem. – De miért is zárta ki az életéből? Tudja, ezt még sosem mesélte el nekem. A pszichiáterem imádja, ha kemény kérdésekkel bombázhat, de hát elvégre ez a dolga. Én viszont ettől még nem szívesen válaszolok rájuk. – Ezt az egy módját ismerem annak, hogy feldolgozzam az élményeimet – ismerem be. Az igazság nap mint nap arcul csap. Mindig elfutok. Az annyival könnyebb. A magam jószántából kerestem föl Harris doktornőt. Nem gyakorolt rám nyomást senki. Miután visszajöttünk Carmelből, miután otthagytam Fable-t azzal a béna levéllel, úgy magamba fordultam, mint még soha. Elcsesztem a játékot a pályán. Elcsesztem a jegyeimet. Jött a téli szünet, és elmenekültem. A szó szoros értelmében elmenekültem egy kunyhóba, amit egy erdő közepén béreltem Lake Tahoe-ban egy kedves idős házaspártól. Hogy mi volt a tervem? Téli álmot aludni, mint a medve. Kikapcsolni a telefonomat, begubózni és összeszedni magam. De nem is gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz egyedül maradni a gondolataimmal. Kísértettek az emlékeim, a jók is meg a rosszak is. Gondolkodtam a „bombán”, amit a mostohaanyám robbantott bele a képembe. Gondolkodtam apámon, és hogy vajon milyen hatást tenne rá, ha kiderülne az igazság – már ha tényleg ez az igazság. Gondolkodtam a húgomon, Vanessán és a halálán. Meg azon, hogy talán nem is a húgom… De leginkább Fable-en gondolkodtam. hogy milyen dühös volt, amikor megjelentem nála, mégis beeresztett. hogy milyen volt, amikor megérintettem, milyen volt, amikor ő érintett meg, és hogy neki mintha mindig sikerülne lebontani a magam köré emelt falakat, és megpillantania az igazi énemet. Közel engedtem. Azt akartam, hogy közel jöjjön hozzám. Azután elhagytam. Egy levéllel, amelynek végül semmi értelme sem lett, mert Fable mindent elkövetett ugyan, hogy megmentsen, de ellenálltam neki. Pontosan két SMS-t küldött. A másodikkal meglepetést okozott, mert azt hittem, hogy amilyen makacs, nem fog tovább próbálkozni, miután az elsőre nem válaszoltam. De hogyan is válaszolhattam volna? Az ő üzenete tökéletes volt. Én meg úgyis csak elbaltáztam volna. Úgyhogy jobbnak láttam, ha egyáltalán nem is írok. Hangüzenetet is hagyott. Még mindig őrzöm. Néha, amikor tényleg kurvára magam alatt vagyok, újra lejátszom. Hallgatom halk, sírós hangját, a hihetetlen szavakat, amiket nekem mond. Mire véget ér az üzenet, szó szerint fáj a szívem. Valóságos kínszenvedés végighallgatni, mégsem bírom rávenni magam, hogy töröljem. Pusztán a tudat, hogy megvan még az üzenete, hogy egy utolsó percre még fontos voltam neki, jobb érzés, mintha kitörölném a szavait, a hangját, és úgy tennék, mintha Fable nem is létezne. – Ebben szeretnék segíteni. hogy fel tudja dolgozni az élményeit – mondja Harris doktornő, felriasztva tűnődésemből. – Tudom, milyen sokat jelent magának Fable. És reménykedem benne, hogy egyszer elmegy hozzá, és bocsánatot kér tőle. – Mi van, ha nem akarok bocsánatot kérni tőle? – vágom oda neki a szavakat, de nem bírnak jelentéssel. Sajnos egyszerűen képtelenség elmagyarázni, mekkora rakás szerencsétlenség vagyok. – Akkor ezzel a problémával is foglalkoznunk kell majd – mondja szelíden. Így folytatódik ez még negyedórán keresztül, majd végre elszabadulok, és kisétálok a hideg, tiszta

téli délutánba. Az alacsony hőmérséklet ellenére a nap melengeti a bőrömet, ahogy megyek a járdán a platós terepjáróm felé. Harris doktornő rendelője a belvárosban van, egy jellegtelen épületben, és pokolian remélem, hogy senki ismerőssel nem futok össze. Alig néhány sarokra van az egyetemváros, és a diákok ennek az utcának a kis üzleteibe, kávéházaiba és vendéglőibe járnak. Nem mintha annyi barátom volna, de akkor is. Mindenki a barátomnak képzeli magát. Pedig valójában senki sem az. Egyetlen személy kivételével. – Hé, Callahan, várj! Megtorpanok, és ahogy hátrapillantok a vállam fölött, látom, hogy az egyik csapattársam fut utánam, holdvilágképén hatalmas vigyorral. Jace Hendrix egy balfasz, de általánosságban rendes fickó. Nekem soha nem tett keresztbe, nem mintha más tett volna. – Szia. – Intek neki, majd zsebre dugom a kezem, és várom, hogy odaérjen hozzám. – Ezer éve nem láttalak – mondja Jace. – A múltkori kudarcos meccs után lényegében eltűntél. Megvonaglik az arcom. Az a múltkori kudarcos meccs csakis az én lelkemen szárad. – Egy kicsit ki voltam akadva miatta – vallom be. A pokolba, el sem hiszem, hogy beismertem a kudarcomat, de Jace nem csinál belőle nagy ügyet. – Ja, te is, meg mindenki más is, haver. Figyelj, mit csinálsz a hétvégén? Letaglóz, hogy Jace ilyen könnyedén félresöpri a kijelentésemet – sőt egyetért vele. – Mi lesz hétvégén? – – Logan születésnapja. Abban az új étteremben lesz a buli, amelyik most nyílt meg pár saroknyira. Hallottál már róla? – Jace-t láthatóan izgalomba hozza a dolog, szó szerint ugrándozik. Kíváncsi vagyok, mi lesz a nagy szám. – Valamit hallottam. – Megvonom a vállamat. Mit érdekel engem? Úgy hiányzik a társasági élet, mint púp a hátamra. Ekkor azonban eszembe jutnak Harris doktornő szavai. hogy szeretné, ha nyitnék a külvilágfelé. És úgy viselkednék, mint általában az emberek. – Szóval ott lesz a buli. Van különterme meg minden. Én még nem jártam ott, de azt mondják, az összes pincérnő valami fantasztikus, az italok szuper jók, és tele vannak alkohollal, Logan szülei pedig lefoglalták a különtermet. Az a hír járja, hogy esetleg sztriptíztáncosnőket is bérelnek erre a jeles alkalomra. Logan most lesz huszonegy, nem akarjuk, hogy bármiben hiányt szenvedjen. – Jace felvonja a szemöldökét. – Nem hangzik rosszul – hazudom. Nekem kínzásnak hangzik. De nem tehetem meg, hogy nem megyek el. Legalább annyi időre, hogy megmutassam magam, utána meglelépek. Lesz miről beszámolnom az agyturkásznőnek. Adhat egy piros pontot, amiért erőszakot tettem magamon. – Eljössz? – Jace arcára döbbenet ül ki, és tudom is, hogy miért. Szinte semmilyen közös programban nem veszek részt a srácokkal, főleg az utóbbi néhány hónapban, amikor lényegében köddé váltam. – El. – Bólintok, bár fogalmam sincs, honnan lesz rá erőm, hogy nyilvános helyen mutatkozzam, de muszáj elmennem. – Komoly? Ez király! Alig várom, hogy elmondhassam a fiúknak. Mindenkinek hiányoztál. Jó időre eltűntél, de mind tudjuk, hogy az utolsó pár meccs elég kemény volt neked. Mindannyiunknak kemény volt. – Jace arca ünnepélyes kifejezést ölt, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nem palira vesz-e éppen. De aztán ráébredek, hogy halálosan komolyan gondolja. Vicces, hogy kizárólag magamat hibáztatom azokért a vereségekért, de közben fogadni mernék, hogy valószínűleg az összes többi fiú is ugyanígy magát okolja.

– Mondd meg a srácoknak, hogy alig várom már, hogy találkozzunk. – Könnyen jönnek a szavak a számra, mert ez az igazság. Elég volt az önsajnálatban való dagonyázásból. Nem kéne vég nélkül szoronganom a múlt miatt, szoronganom az apám, a ribanc mostohaanyám és egy kislány miatt, aki azért halt meg, mert azzal voltam elfoglalva, hogy az anyjával dulakodom, és sokadszorra kérem nyomatékosan, hogy ne fogdosson. Ez az egyik olyan dolog, amit nagyon bánok, hogy nem mondtam el részletesen Fable-nek. Azt, hogy mi is történt pontosan azon a napon. Tudom, azt hiszi, hogy enyelegtem Adele-lal. A helyében én is ezt gondolnám. Pedig az volt az a nap, amikor megmondtam Adele-nak, hogy soha többet. Akármivel próbálkozik is, engem nem fog érdekelni. Vége. Azon a napon lettem szabad. És azon a napon lettem tulajdon bűntudatom foglya. Életfogytig. – Akkor ott találkozunk. Szia, Drew. – Jace int, megfordul, és fütyörészve továbbindul a dolgára. Én csak állok, mint aki gyökeret eresztett, nézek utána, ahogy távolodik, amíg apró ponttá nem zsugorodik a messzeségben, és közben arra gondolok, bárcsak én is ilyen gondtalan lehetnék. Ha a legnagyobb problémát az jelentené az életemben, hogy milyen jegyeket kapok, melyik lányt fűzzem be legközelebb, és hogy mennyire fel vagyok villanyozva a pár nap múlva esedékes nagy buli miatt. Lehet, bár nem biztos, hogy megpróbálhatnék belefeledkezni a hétköznapi dolgokba. Elhitethetném magammal, hogy semmi más nem számít, csak a haverok, az iskola, a bulik. A doki azt állítja, hogy addig nem fogok előrelépni, amíg szembe nem néztem a múltammal. De ugyan mit tud ő a múltamról?

Második fejezet Darabokra tört a szíve, de soha senki nem fogja észrevenni. Ismeretlen

Fable – Na szóval. – Owen beleszürcsöl a gigászi adag üdítőbe, amit a benzinkútnál vettem neki, ahol hazafelé menet megálltunk, hogy megtankoljam anya tragacsát. – Ehetek ingyen abban a csehóban, ahol melózni fogsz? Megrázom a fejemet. – Az nagyon flancos hely. Kölyköket nem látnak szívesen. – És akkor még finoman fogalmaztam. Az az étterem a legkevésbé sem való gyerekeknek. Ami azt illeti, ha jobban meggondolom, nekem se való, de hajlandó vagyok adni neki egy esélyt. Colin azt mondja, hogy egy rakás pénzt megkereshetek borravalóból, bár én ezt kötve hiszem. Gondolataim visszatérnek Colinhoz. Azt az éttermet csak úgy neki adta a kőgazdag apucija, hogy legyen mivel játszania. Ennyit tudtam meg tőle, amikor első alkalommal elvitt oda, hogy megmutassa. Kedves pasi. Jóképű. Sármos. Azontúl, hogy főnök–beosztott stílusban tárgyalok vele, igyekszem kerülni, amennyire csak tudom. Végül elfogadtam az állásajánlatát, bár ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Az a vicces, hogy a La Salle-ban viszont még nem is adtam be hivatalosan a felmondásomat. Nem is akarom, amíg nem tudom biztosan, hogy beválik ez az új meló, mert csak így tudom garantálni, hogy folyamatosan csordogáljon a lóvé. És mint mindig, számomra a lóvé csordogálása a legfontosabb. Nem úgy, mint anyánknak, akit abszolúte hidegen hagy ez a téma. Owen méltatlankodó képpel kidülleszti a mellkasát. – Most viccelsz? Nem vagyok gyerek. Tizennégy éves vagyok, baszd meg! Rácsapok a karjára, mire feljajdul. – Kimosom a szádat! – figyelmeztetem, mert, ó, istenem, jobb, ha vigyáz a szájára. És ugyan mikor szállították le négy évvel a nagykorúság korhatárát? Csakis álmában. – De most komolyan, Fable, nem tudnál becsempészni? – Owen nyilvánvaló ingerültséggel ingatja a fejét. – Úgy hallottam, hogy oltári csajok járnak oda. Nem akarom, hogy az öcsikém oltári csajokról és hasonlókról meséljen. Elég baj az is, hogy pár napja, amikor bepakoltam a mosógépbe, egy zacskó füvet találtam a farmernadrágja zsebében. Megmutattam anyának, aki csak megvonta a vállát, majd elkérte a zacskót. Utána kinyitotta, jó mélyen beleszagolt, és arra a következtetésre jutott, hogy príma minőségű anyag. Tudom, hogy magával vitte, amikor később átment Larryhez, és bármibe lefogadom, hogy azt szívták, és betéptek tőle. Még most sem tudom elhinni. hogy lettem én ilyen normális és stabil, amikor az anyám ekkora… gyerek? Nem tehettél mást. Hát nem az a sajnálatos igazság?

– Figyelj, ott úgy nagyjából ötven dolcsi egy tányér kaja. Oda párok meg hasonlók járnak. Van egy bárja, de oda meg huszonegy alatt senkit sem engednek be – magyarázom. Komolyan ez a legszebb, legelegánsabb étterem, amit életemben láttam, pláne ahol dolgoztam. A személyzet viszont nem kimondottan barátságos. Inkább sznobnak mondanám őket. Tutira kibeszélnek a hátam mögött, én vagyok a fehér proli, helyi csaj, aki betolakodott az ő elit soraikba. Leszarom. Engem csak a borravaló érdekel. És hogy Colin hisz bennem. Rég volt, amikor valaki hitt bennem. Azt hittem, Drew igen, de minél hosszabb ideje nem része az életemnek, annál inkább bizonyítva látom, hogy egy nagy hazugság volt az egész. Csak túlságosan beleéltük magunkat a sztoriba. – Még maradékot sem hozhatsz haza, hm? – Owen kérdése kizökkent a gondolataimból. Rápillantok, látom a képén az önelégült vigyorát. Ahogy telik az idő, egyre jóképűbb. Nem is sejtem, hogy van-e barátnője, vagy nincs, de őszintén remélem, hogy legalább egy kis ideig vár még az ilyesmivel. Egy kapcsolattal csak a baj van. – Az olyan undorító. – Égnek emelem a szememet. A La Salle-ból sokszor vittem neki haza burgert. Ami azt mutatja, hogy tökéletesen elkényeztettem. – Hát az tuti, hogy anyától kurvára nem fogok enni kapni. Bocs – teszi hozzá gyorsan, amikor meglátja, milyen szemmel nézek rá a káromkodás miatt. – És már annyira gáz, hogy folyton Wadeéknél lógok. Hétszentség, hogy már utál az anyukája. Elönt a bűntudat. Muszáj elvállalnom ezt a munkát. Mindkét állásomat meg kell tartanom, ami azzal jár, hogy nem lehetek együtt Owennel. hogy vacsorát főzzek neki, kikérdezzem a leckéjét, ráparancsoljak, hogy takarítsa el a szemétdombot a szobájából. A lakás háromszobás, ami ritka, de egy egyetemi városban erre van igény, és egyre magasabb a lakbér. Tekintve, hogy anyánk soha nem tartózkodik ott, így csak ketten vagyunk Owennel, megfordult a fejemben, hogy keresnem kellene egy másik lakást. Két személyre. Anya ki fog akadni, ha elmondom neki. Neki nem érdekes, hogy az ideje nagy részét Larryvel tölti. Nem érdekes, hogy szinte soha nincs velünk, nincs állása, és nincs miből lakbért fizetnie. Akkor is mérges lesz, és meg fog sértődni, mintha ki akarnánk tenni a szűrét Owennel. Bár lényegében ez történik. Nem akarom, hogy továbbra is velünk lakjon. Nem mutat jó példát. Owen nem érzi vele jól magát, és én sem. Végeztem vele. De valami okból mégis félek szembeszállni vele. Semmi kedvem fölöslegesen drámázni. Pedig anya azt aztán imádja. Imád drámázni. Pittyen egyet a telefonom, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Megnézem, látom, hogy az új főnököm küldte. Rossz érzés fog el, miközben olvasom. Mit csinálsz? Beírom, amit egy jó alkalmazottól elvárnak. Készülök dolgozni menni. Na, de hát ez az igazság. A környéken vagyok. Szívesen elviszlek. Nagyon hosszú ideig bámulom a szöveget, ügyet sem vetek Owenre, aki nyafogni kezd, hogy akkor ő most mit fog vacsorázni. Mi a fenét akarhat Colin? Mit keres egyáltalán ezen a lerobbant környéken? Elképzelni sem tudom. Hacsak nem arról van szó, hogy miattam jött ide… Még egy óra van hátra a műszakkezdésig,

írom neki vissza. Kifizetem túlórában. Ne kéresd magad. Felsóhajtok. Bepötyögöm a választ: Adj öt percet. – Indulnom kell – mondom Owennek, ahogy a hálószobám felé veszem az irányt. Még nem öltöztem át az éttermi egyenruhámba, már ha egyáltalán lehet annak nevezni. Kötelező jelleggel mindegyik pincérnő a legborzalmasabb cuccokat hordja, amiket valaha láttam. Legalább négy különféle szerelés van, és attól szexik, hogy mindent megmutatnak, mert kilóg belőlük az ember melle, és szorosan a testére simulnak. Kétségtelenül kölcsönöznek némi szexepilt a viselőjének. Nem is túl kurvás vagy ilyesmi, de ha rossz szögben hajolok le benne, segget villantok. Éppen venném le a ruhámat a vállfáról, amikor észreveszem, hogy Owen ott téblábol az ajtóban. – Mi van? – kérdezem tőle. Vállat von. – Mit szólnál hozzá, ha kivarratnám magam? Megfordult velem a világ. Szentséges isten, honnan szedi ezeket az ötleteket? – Először is, még csak tizennégy éves vagy, tehát törvényesen nem varrathatsz. Másodszor, még – csak tizennégy éves vagy. Mi lehet az, amit egy életen át a testeden akarsz viselni? – Nem t’om. – Megint vállat von. – Csak gondoltam, az olyan menő. Különben meg, neked is van tetkód, akkor nekem miért nem lehet? – Talán mert én felnőtt vagyok, te meg még nem? – Karácsony előtt néhány héttel, amikor még azt képzeltem, hogy lehet közünk egymáshoz Drew-val, akkor csináltattam. A leghülyébb tetoválás, amit csak el tudnak képzelni. Valamiért azt hittem, hogy ha megcsináltatom, hogy ha örök életemre a bőrömbe varratok Drew-ból egy darabkát, akármilyen jelképeset is, akkor valamiképpen visszatér hozzám. Nem jött be. És most nem tudok megszabadulni tőle. Hála istennek, hogy legalább kicsi. Talán át tudnák rajzolni, ha akarnám. De egyelőre nem akarom. – A testedre varrattad egy csávó nevének kezdőbetűit, és az oké, én viszont nem kérhetek a hátamra egy művészi sárkányt vagy hasonlót? Ez milyen már? – Rázza a fejét, piszkosszőke haja a szemébe hullik. A legszívesebben lekevernék neki egy pofont. De a legszívesebben átölelném, és megkérdezném, hogy hová tűnt az az ennivaló, egyszerű kissrác, aki alig egy éve volt. Mert az hétszentség, hogy most már nincs itt. – Az más. – Elfordulok tőle, lerántom a ruhát a vállfáról. – Át kell öltöznöm, úgyhogy értékelném, ha kimennél. – Amúgy meg ki az a csávó? Nem is mondtad el. – Senki. – A szó súlyosan hullik alá az ajkamról. Nem mindig volt senki. Életem legrövidebb, legsűrűbb pillanatában a mindenem volt. – Nem senki. Összetörte a szívedet. – Owen hangja megtelik haraggal. – Csak tudjam meg, ki az, szétrúgom a seggét. Nem tehetek róla, elmosolyodom. Szeretne megvédeni… ez olyan megható. Egy csapat vagyunk, Owen meg én. Csak egymásra számíthatunk, senki másra. Kilépek a lakásunk ajtaján, mert végképp nem szeretném, ha Colin bekopogna, és találkozna Owennel. Vagy ami rosszabb, belülről látná ezt a nyomorúságos kérót. Nem tudom, ő hol lakik, de tuti, hogy szuper hely. Ha a háza csak feleolyan király, mint az étterme, akkor is fantasztikus lehet.

Amint lelépek a lépcsőről, látom, hogy már ott vár egy csillogó fekete Mercedesben, járó motorral. Annyira új a kocsi, hogy még rendszáma sincs. Hátralépek, amikor kinyitja az ajtót, és kiszáll: észbontó mosolyú, csillogó kék szemű, szőke isten. Megkerüli a kocsit, és lendületes mozdulattal kinyitja nekem az utasülés ajtaját. – A hintó előállt. Tétovázom. Hiba lesz, ha beszállok vele a kocsiba? Nem Colintól félek, hanem inkább attól, hogy milyen helyzetbe hozom magam. Flörtöl velem, de észrevettem már, hogy lényegében mindenkivel flörtöl, aki neki dolgozik – és a vendégekkel is. De soha nem lépi át a határt; mindig udvarias, és tudja, hogy szükség esetén mikor vonuljon vissza. De nem ébresztek-e benne hamis reményt, ha hagyom, hogy bevigyen az étterembe? Tök véletlenül a lakásom közelében jár, és aztán egy füst alatt engem is elfuvaroz? Aligha… Az ki van zárva. – Külön azért jöttél ide, hogy engem felvegyél? – szegezem neki a kérdést abban a pillanatban, hogy visszaül a kocsiba, és becsukja az ajtót. Amikor felém fordul, hogy rám nézzen, szörnyen közel kerül egymáshoz az arcunk. Szuper az autó, de kicsi, és túl intimnek érződik a helyzet. Colinon drága parfüm és bőrcucc illata érződik, és futólag megfordul a fejemben, vajon bele tudnék-e szeretni. Rögtön tudom is, hogy nem. A szívem még mindig valaki másért dobog. Olyasvalakiért, aki nem is létezik. – Te aztán nem beszélsz mellé, igaz? – kérdezi Colin, és csillog a szeme a kocsibelső félhomályában. – Jobb, mint összevissza hazudozni, nemde? – Fölvonom a szemöldökömet. Nevetve rázza a fejét, miközben sebességbe teszi a kocsit. – De. Tényleg itt volt dolgom a környéken, Fable. És eszembe jutott, hogy te is itt laksz, ezért küldtem neked SMS-t. Tudom, hogy nem mindig van kocsid. Még csak három műszakot dolgoztam le az éttermében, és máris tudja rólam ezeket az apróságokat. Ez most jó főnökre vagy beteges leselkedőre utal? – Anyám ma ideadta a kocsiját. Elindul a parkolóból, és kifordul az útra. Egyik kezével lazán tartja a kormányt, a másikat a két első ülés közötti karfán nyugtatja. Minden mozdulata könnyedségről árulkodik. Nem is, inkább magabiztosságról. Akármiről legyen szó, azt a benyomást kelti az emberben, hogy mindent meg tud szerezni az élettől, és mindent meg is érdemel. Ezt irigylem tőle. Én nem is remélhetem, hogy egyszer ilyen magabiztos leszek. – Mit csináljunk, menjünk vissza, hogy az anyukád kocsijával jöhess? – Mély hangjában derültség bujkál. Magában nyilván jól szórakozik a káromra. – Nem. – Felsóhajtok. Ez baromság. Mit csinálunk? – De hazafelé nem lesz kocsim. – Majd hazahozlak. Nem fárasztom magam a válasszal. Hallgatok, akárcsak ő, miközben suhanunk az úton, tépkedem a bőrt a körmöm mellett. Száraz a bőr a kezemen, rondák a körmeim, és eszembe jut a többi lány, akinek tökéletes a manikűrje és a pedikűrje. Én meg úgy nézek ki, mint a kicsit még mindig rongyos Hamupipőke, aki végre kiszabadult a konyhából, és bekerült a csillogó, gyönyörű hercegkisasszonyok közé. Lehet, hogy én se nézek ki olyan rosszul, de ha egy kicsit megdörzsölnek, előtűnik a kopott valóság. Megcsappant az önbizalmam az új melóhelyen. És ez nagyon rossz. – Csúnya szokás – mondja Colin, megtörve a sűrűsödő csendet. – Meg kellene csináltatnod a

körmeidet. Na jó, ezzel betelt a pohár. Micsoda pofátlanság! – Nem engedhetem meg magamnak. – Én állom. – Szó sem lehet róla – vicsorgom. Felajánlása még jobban kihoz a sodromból. Elereszti a megjegyzésemet a füle mellett. – És ha már elkezdted, egy hajstylisthoz is elmehetnél. Azt is állom. Túl van hidrogénezve a hajad, sérültnek tűnik. Van bőr a képén…! Akkora barom ez a pasas. Miért is fogadtam el ezt az állást? Ja, igen, a pénz miatt. A kapzsiság lesz a vesztem, tudom én. Máris két totálisan hülye döntésbe hajszolt bele. – Ki vagy te? A divatrendőrség? – Nem, hanem a főnököd, és A Kerületben tartanunk kell magunkat egy bizonyos színvonalhoz. – Akkor minek vettél föl? Tudtad, milyen vagyok. – Láttam benned a lehetőséget – mondja halkan. – Te is, Fable? Te is látod? Nem válaszolok. Mert amit hallani akar, az hazugság. Nem.

Drew Órán ülök, bár nincs kedvem hozzá. Az őszi szemeszter csúcsgáz bukása után most könnyebb tanrendet válogattam össze. Miért kockáztatnám, hogy megint megbukjak, vagy leadjak órákat? Cserében a nyári szünetben kell pluszkurzusokat fölvennem, de nem érdekel. Hová mehetnék? Haza nem, az egyszer biztos. Legalább amíg a kampuszon vagyok, valamennyire normálisnak érzem magam. Megfeledkezhetem apámról és Adele-ról, meg arról, amit Adele mondott nekem. Azóta nem is beszéltem vele, hogy felhívtam, és mindent, de mindent elmondattam vele. Apámmal se sokat tárgyaltam. Tudja, hogy van valami bajom, de nem erőlteti. Én is tudom, hogy neki is van valami baja, de én sem erőltetem. Mi értelme lenne? Igazán tudni akarom, hogy mi a probléma? Nem. Robotpilóta üzemmódban élem túl a napot, egyik óráról ki, a másikra be. Minél tovább vagyok egyedül, annál jobban bezárkózom. Eszembe jut a Jace-nek tett ígéretem, hogy most szombaton elmegyek Logan születésnapi bulijára, és elfog valamiféle pánik. De muszáj odatolnom a képemet. Harris doktornő azt mondta, úgy kell viselkednem megint, mint aki él, és ebben igaza van. De attól még halálosan félek. Most kommunikációóra van, amit egy hatalmas előadóban tartanak, és van egy lány, mindennap a közelében ülök. Alacsony termetű, hosszú, szőke haja van, és annyira emlékeztet Fable-re, hogy szinte fáj. De vágyom a bűnhődésre. Szeretek a közelében ülni. Eljátszom a gondolattal, hogy nem ő az, hanem valaki más, visszafojtom a lélegzetemet, amikor fordítja a fejét, és mindig kész lennék meglepődni, amikor rájönnék, hogy tényleg Fable ül mellettem. Aztán jön a csalódás, amikor mégsem. Ez a lány nem az, aki szeretném, hogy legyen. Soha senki nem lesz az. Az előadó csak mondja a magáét, de nem figyelek rá. Előveszek egy papírlapot, és írni kezdek. Egy levelet írok, amit soha nem fogok odaadni egy bizonyos valakinek. De muszáj elmondanom neki az érzéseimet, különben felrobbanok. Amint a papírhoz ér a tollam, folynak belőle a szavak, és nincs

fölöttük hatalmam. Pocsékul érzem magam, Idegesen járok fel s alá: Lehet-e helyrehozni tettem. Lapátra teszel-e? Elutasítod bocsánatkérésem? Cáfolj és vádolj! Utálom magam, hogy térdre Kényszerülök érted. Ordítok. Reménytelen? Bámulom a buta kis versikét, amelyet soha nem fog elolvasni a lány, akit szeretek. Kis hullámos vonalakat rajzolok mellé. Egy szabályos F-et, pont úgy, ahogy az általános iskola első osztályában tanították írni. A keresztneve kezdőbetűje. Fable. Fabula. Mese. Történet. Ő az én történetem. Őérte akarok élni, lélegezni, meghalni, és ő még csak nem is sejti, mennyire betölti a gondolataimat. Olyannyira betölti, hogy kiszorít minden mást. Inkább ülök valamilyen órán, és neki írogatok szerelmes verseket rejtett üzenetekkel, mint hogy arra figyeljek, mi zajlik a valós életemben. Micsoda rakás szerencsétlenség vagyok! Fontos vagy, Adj esélyt, hogy Boldoggá tehesselek, s Lehessek újra Együtt veled. Csak nincs hozzá elég bátorságom, hogy megmondjam neki. Nézem ezt az újabb versikét, amit neki írtam, és lassan elönt az önutálat. Nem vagyok elég jó neki. Meg sem tudom mondani neki szemtől szemben, hogy valójában mit érzek iránta. – Te költő vagy? Amikor felnézek, látom, hogy az ál-Fable mosolyog rám. Ráncba szalad a homlokom. Nem stimmel az arca. Barna a szeme. És nem olyan szép, bár kétségkívül vonzó. Nem értem, hogyan gondolhattam, hogy hasonlít Fable-re. – Tessék? – kérdezem tőle. A firkálmányaimat tartalmazó papírlap felé int a fejével. – Nem is figyelsz az előadásra. Verset írsz? Innen úgy néz ki. Letakarom a kezemmel a papírlapot, hogy elrejtsem a szavakat fürkész szeme elől, és nézem az arcát, szuggerálom, hogy jobban hasonlítson Fable-re. De akkor sem hasonlít rá. Ez a lány egyáltalán nem olyan, mint ő. És utálom érte. – Jegyzetelek. Elmosolyodik. – Ne félj. Nem fogok árulkodni, amiért nem jegyzetelsz. – Pedig de – erősködöm makacsul, védekezőn, mert ezeket a szavakat senki más nem olvashatja. Csak én és az a lány, aki sosem fogja látni őket. – Nem kell parázni – suttogja. Összeszűkül a szeme, mintha keresztüllátna rajtam, olvasna a gondolataimban, és rám tör a vágy, hogy elfussak. – És védekezni sem kell. Nem szólok semmit.

Hogyan is védekezhetnék, amikor igazat beszél? – Hé, te nem Drew Callahan vagy? – Félrebiccenti a fejét, arcán hirtelen érdeklődés látszik. – A szupermenő irányító? Tele van gúnnyal a hangja. Az egész egyetemet cserbenhagytam a szezon végén, amikor az utolsó meccsen hibát hibára halmoztam. Szétestem, ezt tudja mindenki. Ennek a lánynak a szemében is látom a megvetést, érzem, ahogy sugárzik a testéből, és tudom, azt gondolja, micsoda lúzer vagyok. Felkapom a hátizsákomat a lábam mellől, és belegyűröm a papírlapot a könyvemmel együtt. Felállok, a hátizsákot fellódítom a hátamra. – Ő már nincs többé – motyogom a lánynak, majd elmenekülök. Az előadás közepén. De magasról leszarom. Megyek, meg sem állok. Amíg ki nem érek a szabadba, ahol mélyet lélegzem az éles, hideg levegőből; süt rám a nap, jönnek-mennek körülöttem a hallgatók, ahogy vakon török előre. Hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja, de nem törődöm vele. A jelek szerint annyiféle ember ismer, én viszont nem ismerem őket. Ez az én elcseszett történetem, akármennyire nem akarom is, hogy ez legyen. Rezegni kezd a zsebemben a telefonom, és amikor előveszem, látom, hogy apám hív. Általában hagyom, hogy bejelentkezzen a hangposta, de most valamilyen mazochista indíttatásból kedvem támad rá, hogy beszéljek vele. Fölveszem. – Drew. – Meglepetést hallok a hangjában. – Mi újság? – Megtévesztően közönyös a hangom. Színésznek kellett volna mennem. Annyira jól meg tudom játszani, hogy normálisan élem az életemet, hogy az hihetetlen. – Arra gondoltam, mi lenne, ha elmennék hozzád, és találkoznánk. – Megköszörüli a torkát, és még telefonon keresztül is érzem, mennyire kínos ez neki. – Vannak bizonyos… ügyek, amikről szeretnék beszélni veled. Görcsbe rándul a gyomrom, és biztosra veszem, hogy mindjárt kidobom a taccsot. Komoly a hangja. Ijesztően komoly. – De miről? – Nos, ezt inkább személyesen mondanám el, de… akár most is elárulhatom. – Vesz egy mély lélegzetet. Én is veszek. – Adele és én elválunk. Úgy érzem, mintha fejbe kólintottak volna, és kis csillagok köröznének a fejem körül, mint a rajzfilmekben. Körülnézek, észreveszek egy padot, és ahogy lerogyok rá, fájdalmasan oldalba ver a hátizsákom. Megrándul az arcom. – Micsoda? Miért? – Ezt végképp személyesen mondanám el. Ráérsz ezen a hétvégén? – Persze. – Eszembe jut Logan bulija. – Illetve van programom szombat estére, de le tudom mondani. – Nem akarom felforgatni a terveidet. – Apámat rendszerint a legkevésbé sem szokták érdekelni a terveim, ezért most nem tudom mire vélni a figyelmességét. Nem rá vall. Felzaklatta, hogy elválnak? Örül neki, vagy nem örül? Természetesen rögtön Adele-t hibáztatom mindenért. – Nem forgatsz föl semmit, apa. Hidd el. Csak egy hülye buli lesz. – Harris doktornő ki lesz akadva, de nem számít. Apámnak most szüksége van rám. Különösen ha tényleg ott akarja hagyni Adele-t. Nem lenne szabad örülnöm neki. Sajnálnom kellene apát. De ez a helyes lépés. Az a nő beteg, és nem akarom, hogy tovább mérgezze az életemet. És az apámét se. Továbbá – és ez persze totális önzés a részemről – azt sem akarom, hogy kiderüljön a titkunk. Még azt sem tudhatom biztosan, hogy nem hazudott-e Adele a titkáról. Ez az, ami a leginkább

megrémít. Mi igaz, és mi nem igaz? Már semmiben sem lehetek biztos. – Mit szólnál hozzá, ha pénteken odamennék, veled tölteném az estét, aztán szombaton már jönnék is haza? Így nem kell lemondanod a szombat esti programodat – javasolja apa. – Maradhatsz az egész hétvégére, ha van hozzá kedved. – Szeretném, ha maradna. Hiányzik. – Régebben közel álltunk egymáshoz. Mielőtt betöltöttem a tizenötöt, amikor is a nevelőanyám rájött, hogy sokkal érdekesebb vagyok a számára, mint az apám valaha is volt. Felnőtt vagy már, Andrew. Annyira jóképű, annyira nagy és erős… Lehunyom a szememet, határozottan elhallgattatom csábító hangját az agyamban. – Majd meglátjuk, hogy alakul – mondja apám. Én is így gondolom, ezért egyetértek vele. És amikor befejezzük a beszélgetést, egy kicsit könnyebb a szívem. Nem olyan ködös a fejem, és kivételesen eltölt a remény. Gondosan őrzöm az érzést a nap hátralévő részében.

Harmadik fejezet Ha eljön egyszer az a nap, amikor nem lehetünk együtt, tartsd meg a szívedben, és én örökre ott maradok. Micimackó

Drew Apám pénteken déltájban érkezett, és az egyik felkapott belvárosi kávéházba tértünk be ebédelni, amely tele van egyetemistákkal és a környékbeli üzletek dolgozóival. Kicsi, zsúfolt helyiség, kicsik a kerek asztalok is. Egymáshoz ütődik a térdünk, mert mind a ketten magasak vagyunk, és hihetetlenül sutának érzem a helyzetet. Nemigen mondok mást az udvarias semmiségeken kívül, mert apámnak van nagy híre. Na, persze. Én is tudnék nagy hírt mondani, de azt most nem fogom a nyakába zúdítani. Lehet, hogy egy életre megsebezném vele. Jóvátehetetlenül tönkretenném a kapcsolatunkat. Ezt nem kockáztatom meg. Miután a pincérnő kihozza az ebédünket, apám végre előáll a nagy bejelentéssel. – Tegnap beadtam a válókeresetet. Adele valamikor a jövő héten fogja megkapni. Fölemelem a fejem, hogy ránézzek, és látom, hogy jelentőségteljesen mered rám. Mint aki mindenre rájött. Egy pillanatra megrohan a félelem, hogy talán tényleg. De azután beledöfi a villáját a salátájába, amit a szendvicséhez rendelt, és enni kezd. Mintha semmiség volna, amit az imént közölt. – És ő hol van most? – kérdezem, miután nyeltem egyet. Nem tudom rávenni magam, hogy kimondjam a nevét. Fable örülne neki. Ha alkalma nyílna rá, biztos vagyok benne, hogy kikaparná a szemét annak a szajhának. – Még otthon, a házban. Megkértem, hogy költözzön el, de nem hajlandó. – Apa megtörli a szája sarkát a szalvétájával. – Még nem tudom, hogyan fogom ezt elrendezni. Nem rúghatom ki – egyelőre. Voltaképpen nincs hová mennie. És ő volt a gyermekem anyja. Lehetséges. Nagyot nyelek. – Te hová fogsz menni? Megvonja a vállát. – Jelenleg szállodában lakom. Adele le fogja leplezni magát. Van egy tervem. – Hirtelen elmegy az étvágyam. Ha ebből csúnya válás lesz, és engem is belevonnak valahogy, nem hiszem, hogy ki fogom bírni. – Milyen terved van? Ismét jelentőségteljesen, egyenesen a szemembe néz, ami rettentően feszélyez. – Van valakije. Tudom, érzem, csak bizonyítékom nincs rá. Forogni kezd a gyomrom. Ha a mi régi viszonyunkra céloz, nem tudom, mit fogok csinálni. Istenem, olyan régen volt! Lehetetlen, hogy nekem bármi közöm volna az ő mostani problémájukhoz. – Tudod, ki az? – Nem. Csak néhány hónapja tart, de biztosan tudom, hogy viszonya van. És azt is tudom, hogy nem ez az első.

A francba. Igaza van apának. Nem ez az első. És mivel én már évek óta nem voltam vele, tuti, hogy nem én voltam az egyetlen az életében. Sokkal valószínűbb, hogy csak az első a pasasok hosszú sorában. A figyelemtől kivirul. Úgy kell neki az élethez, mint más embernek az oxigén. – Sajnálom, apa. – Tényleg sajnálom. Azt, hogy szenvednie kell, és hogy egy gonosz, hűtlen, erkölcstelen perszóna jutott neki feleségül. Apának fogalma sincs, mekkora kárt okozott az a kígyó a családunkban. Apa nem tud semmiről. Neki is meg vannak a maga hibái. Tudom, hogy nem tökéletes – egyikünk sem az –, de ezt akkor sem kívánom neki. De persze ő választotta ezt a nőt. Most kénytelen szembenézni a házassága széthullásának következményeivel. – Ne sajnáld. – Apám legyint, félresöpörve az aggodalmait. – Ostoba liba, és végül elfogytak a lehetőségei. Akárkivel dug is félre, ha jól sejtem, az illető a countryklubban dolgozik. Szóval még le is alacsonyodik. Szuper. Apának biztos roppant kínos. – És azt hiszem, fiatal – folytatja. – A kis kurva úgy öltözik, mintha húszéves volna, és olyan zenéket hallgat, amik csak egy buta kamasz lánynak tetszhetnek. Néhány héttel ezelőtt rajtakaptam, amint Justin Bieber-es pólóban valami fiúbandára tornázik. Ahhoz azért öreg már, hogy ilyesmiben mutogassa magát. Miféle nő öltözködik így az ő korában? A legszívesebben nevetnék, de uralkodom magamon. Nem azon nevetnék, hogy apám felbosszantotta magát. Hanem azon, hogy milyen kétségbeesetten igyekszik az a szajha, és hogy a jelek szerint a fiatal fiúkat szereti. Nevethetek rajta, de dührohamot is kaphatnék tőle. Undorító. – Miből gondolod, hogy van valakije? – Nem vagyok benne száz százalékig biztos, de felfogadtam egy magánnyomozót. Most mindenhová követi. Kideríti az összes szaftos titkot. Esélye sincs a kis kurvának. De nekem sem, ha a magánnyomozó azt a szaftos titkot is kideríti, amelyhez nekem van közöm. – Remélem, nem visszafelé fog elsülni. – Már hogy sülhetne el visszafelé? Nem én vagyok az, aki rosszban sántikál. Hanem őnagysága. – Én egész házasságunk alatt hűséges voltam hozzá. Jó barátom, a bűntudat mélyen befészkeli magát a lelkembe. Eltolom a tányért. Nem örülök neki, hogy apám ezt mondja. Tulajdonképpen szinte jobb lenne, ha bevallaná, hogy ő is megcsalta Adele- t. – Komolyan, apa? Tudod, hogy velem lehetsz őszinte. Nem fogom továbbadni, elhiheted. – Komolyan. – Arckifejezése kemény; kék szemében, amit örököltem tőle, hideg tekintet. – Szerettem. Mélyen legbelül még most is szeretem. De most már abban sem vagyok biztos, hogy ő szeretett-e egyáltalán valamikor. Mióta hűtlen hozzám? Ki érintett még a dologban? Milyen messzire ment a hazudozással? – Nyilvánvaló megvetéssel ingatja a fejét. – Becsapott. Bohócot csinált belőlem a barátaink előtt. Mit tudhatom én, lehet, hogy ezzel a kis selyemfiúval játszadozott, valahányszor én üzleti ügyben kihúztam a lábamat a városból. – Úgy beszélsz, mint aki bosszút akar állni rajta. – Nem tudom, hogyan reagáljak. Nem tudom, mit mondjak. Attól, amit ő mond, elfog a rémület. Rákényszerítheti Adele-t, hogy bevalljon neki olyasmiket, amikről jobb lenne, ha örökre hallgatna. Nem emlékszem, láttam-e már ilyennek az apámat. – Lehetséges, hogy akarok is. – Felnevet, de dühös a hangja, mintha a torkából szakadt volna ki. – Lehetséges, hogy azt szeretném, ha szenvedne. hogy azt gondolják róla, hogy egy hülye kis kurva. Mindent megadtam neki. Amikor megismertem, tökéletes volt. Szép, szórakoztató, figyelmes, az ágyban fantasztikus. Elfintorodom. Erről végképp nem akarok hallani. – Ez nem tartozik rám.

– Ugyan, Drew. Nem vagy már gyerek. Ne érezd magad feszélyezve egy ilyen megjegyzéstől. – Figyelmesen néz rám. – Most jut eszembe, nem is említed a kis barátnődet. Együtt vagytok még? A testem megmerevedik, ahogy eszembe jut Fable. – Szakítottunk. – Ez nem teljesen fedi a valóságot, de mivel tulajdonképpen soha nem is jártunk, mi mást mondhatnék? – Milyen kár. – Apám szavaiban szemernyi őszinteség sincs. – Bár egy percig se gondoltam, hogy ilyen lány illene hozzád. – Mi a fenét akarsz ezzel mondani? – fortyanok föl, és a kezem ökölbe szorul. – Nagyon jól tudod, hogy mit akarok mondani. Az efféle lányt mellékesen megdugja az ember, de nem tartja meg. Olyan gyorsan állok fel, hogy a székem nekiütközik a mögöttem ülő embernek. Forr a vérem, dühödten meredek apámra, de csak vörös ködöt látok. – Fogalmad sincs, mit beszélsz. Fable az egyik legrendesebb ember, akit ismerek. Lojális, kedves, aranyos… Apa a szemembe néz, tekintetéből süt a megvetés. Jelenetet rendezek, és ez nem tetszik neki. Engem viszont a legkevésbé sem érdekel. – Ha olyan nagyszerű, miért nem vagy vele? Könnyedén mondom ki az igazságot. – Mert nem vagyok neki elég jó. Minden további nélkül távozom az étteremből.

Fable – Megváltoztál. Végigsimítok újonnan festett hajamon, és közben megakad a szemem frissen festett körmeimen. Ugyanolyan ragyogó élénkpirosak, mint a számra felvitt rúzs színe, és úgy érzem magam, mint akit kicseréltek. De igyekszem közönyösnek mutatkozni. Mintha számomra mindennapos lenne az ilyesmi. A jóképű fiatalember, aki történetesen a munkaadóm, fogja magát, és késő délután előzetes bejelentkezés nélkül elvisz egy felkapott és igen drága fodrászszalonba, és állja a teljes átváltoztatásom költségét. Egész idő alatt ott áll mellettem, arcán elégedett vigyorral, mintha az ő érdeme volna az átalakulásom. Aminthogy nagyjából így is van. Meg kellene sértődnöm. Azzal, hogy Colin elvitt a szalonba, lényegében azt közölte, hogy nem nézek ki elég jól ahhoz, hogy nála dolgozzam. hogy meg kell változnom – külsőleg legalábbis. Titokban azonban hízeleg is, hogy ilyen figyelmes. Senki más nem törődik velem. Mindenki csak úgy… elvárja, hogy el legyenek intézve a dolgok. Anyám, az öcsém, a régi főnököm a La Salle-ban – igen, végül csak beadtam a felmondásomat. Drew is figyelmes volt velem egy kis ideig, de őt túlságosan lefoglalják a maga problémái, nem jut rá energiája, hogy az enyémekkel is foglalkozzon. Hiányzik. Utálom, hogy hiányzik, de nem tudok mit csinálni. Furcsa, hogy jön valaki az ember életében, és ilyen rövid idő alatt örökre megmaradó emléket hagy maga után. Kitörölhetetlen nyomot hagyott a szívemben, én pedig kitörölhetetlenül ráírattam a nevét a bőrömre. Hülyeség olyan férfira vágyni, aki nem vágyik énrám. – A hajad… sötétebb szőke. – Jennifer rám mosolyog, helyeslően bólint. – Tetszik. Jobban áll. Colin szuper főnök, de szemét kis cafkákat alkalmaz az éttermében. És most kezdek rájönni, miért

olyan szemetek – versenyben állunk egymással, nemcsak azért a címért, hogy ki a legjobb pincérnő A Kerületben, és ebből kifolyólag kinek gyűlik össze a legtöbb borravalója a műszak végére, hanem azért is, hogy ki a legkívánatosabb pincérnő Colin szemében. Ami kibaszott nagy hülyeség, minél tovább gondolkodom rajta. Úgyhogy kizárom az agyamból a felismerést. A kizárást amúgy is tökélyre fejlesztettem. Ez ideig Jennifer volt hozzám a legkedvesebb, de ő volt az új lány a placcon, amíg én meg nem jelentem, tehát valószínűleg hálás, amiért a többiek friss húst kaptak, akit utálhatnak. Olyan egzotikus, már-már titokzatos módon szép, ami szerintem vicces egy kicsit, tekintve, hogy milyen szokványos, hétköznapi neve van. Hosszú, tök egyenes fekete haja van, nagy barna szeme, olívaszínű bőre, és olyan hihetetlenül magas, hogy belefájdul a nyakam, ha sokáig nézek föl rá. Szóval egészen más, mint én. Minden tekintetben tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak. – Colin csináltatta meg a hajadat? – kérdezi, miközben az asztalokat terítjük az esti műszakra. Én az ezüstneműt rakom ki, ő a frissen eltörölgetett poharakat, és annyira meghökkenek a kérdésétől, hogy egy pillanatra tátott szájjal sóbálvánnyá válok. Elég ideig ahhoz, hogy folytassa. – Nem gáz beismerni. Engem is elvitt egy vágásra és egy miniátalakításra, amikor beléptem. – Mosolyog, arcán pirosító. – Colin szereti a szárnyai alá venni és kikupálni a vadócokat. – „Kihozni belőlünk, ami bennünk szunnyad”, így mondta nekem. Jennifer szavaitól egy picivel kevésbé érzem magam kivételezettnek, és a legszívesebben pofon vágnám magam. – Szerinted ez nem… – Furcsa egy kicsit? – kérdezi bánatos mosollyal. – Aha. – Végzek az ezüstnemű kipakolásával, és most Jennifert nézem, ahogy gondosan elhelyezi az utolsó vizespoharat is, hogy pontosan a helyén álljon. Tökéletesek az asztalterítők, tökéletesen vasaltak és makulátlanul fehérek, az asztalok közepén pedig egy-egy úgyszintén tökéletes ezüsttál áll, tele frissen vágott, a tavasz színeiben pompázó virágokkal. Csupa élénk rózsaszín meg levendulalila, meg fehér, ők adják a kifinomult eleganciát a máskülönben egyszerű környezetnek. Ilyen az egész étterem. Szexi, de visszafogottan elegáns. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy imádnak ide járni a szép emberek. – Colin szereti azt képzelni magáról, hogy mindannyiunk számára ő a szőke herceg fehér lovon. hogy kimentett minket a nyomorból, és új életet kaptunk tőle – magyarázza Jennifer. Bosszúsan ráncolom a homlokomat. Már csak egy olyan pasas hiányzott az életemből, aki hősnek képzeli magát. A Drew-val való kapcsolatomban nekem volt hőskomplexusom, és mire jutottam vele? Semmire. De mi a francért van az, hogy mindenről ő jut eszembe? El kell engednem magamtól, egyszer s mindenkorra. – Ez nevetséges – mondom. Jennifer megvonja a vállát. – De hát ez az igazság, nem? Hol dolgoztál eddig? Én a külvárosban egy lepukkant bárban, és a vendégek egyfolytában fogdostak. Gyűlöltem. Jó egy hónapja egy este beállított Colin, szép ruhában, ápolt külsővel, bár ló nélkül. Jóformán könyörgött nekem, jöjjek át hozzá dolgozni, de nem bíztam benne. – Még sötétebbé válik a szeme, bizonyára súlyos titkai vannak. – Ez nem sokkal karácsony előtt történt, amikor eléggé le voltam égve, és tök egyedül éltem. Befogadott, én meg vissza se néztem azóta. – Befogadott…? hogy érted ezt? – Nála lakom. – Elkapja rólam a tekintetét. – Nem én vagyok az első. És nem is én leszek az

utolsó. Hű! Olyan ez a pasi, mint Pán Péter, mi meg úgy követjük csapatostul, mint a hipnotizált kisegerek. Most hülyén érzem magam, amiért olyan baromi különlegesnek meg kivételezettnek tartottam magam attól, hogy foglalkozik velem. Pedig csak egy voltam azoknak a lányoknak a hosszú sorában, akiket a szárnyai alá vett. Én szkeptikus vagyok, mit csináljak, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem valami hátsó szándék vezérli-e. – Kilenctől zártkörű rendezvényünk lesz. – Tenerria lép be az étterembe; maga a testet öltött profizmus. Ő a műszakvezető, mivel együtt dolgozott Colinnal már az előző éttermeiben is. Colin magával hozta, hogy segítsen neki beindítani A Kerületet, de nem tudom, hogy itt akarja-e tartani, vagy egyszer majd máshová viszi. Baromira tisztelem T-t, ahogy mindenki hívja, de kurvára félek is tőle. – Az előzetes foglalás szerint tizenöt egyetemista futballista, akik egy huszonegyedik születésnapot fognak ünnepelni, úgyhogy kössétek föl az alsóneműt. A lejelentett létszám alighanem emelkedni fog. Meghűl a vér az ereimben. Futballisták! Lehet, hogy Drew is jön a ma esti rendezvényre? Nem sűrűn jár társaságba, és az utolsó hír szerint, amit hallottam róla – mert ebben a városban imádnak pletykálni –, el is utazott. – Ma este odadoblak a farkasoknak, Fable – folytatja Tenerria, és mosolyra húzódik ragyogó piros szája. Mindannyian az új „egyenruhánkat” viseljük, amit Colintól kaptunk korábban: fekete rövidnadrág, fehér csipkefelső, alatta fekete melltartó. A fekete magas sarkú, amiben csak óvatosan tipegek, a sajátom. Colin még ugyanolyan rúzst is kiosztott nekünk, hogy passzoljunk egymáshoz. – Te és Jen fogtok kiszolgálni a zártkörűn. Van plusz egy fő csaposunk is, hogy ne legyen fennakadás. Eszi az idegesség a gyomromat. – Rendben – mondom erőtlen hangon. Ha futballistákat kell kiszolgálnom, folyton eszembe fog jutni Drew. Ezenkívül valószínűleg piszkálni fognak, mert igen, pirulva vallom be, hogy volt dolgom jó párral. Semmi nagy ügyre nem kell gondolni, főleg csak csókolózás meg tapogatózás volt, de akkor is. Még akkoriban történt, amikor romokban hevert az önbecsülésem, és azt hittem, hogy csak az ő figyelmükre vagyok érdemes. Annyira kínos! Remélem, nem lesznek velem bunkók. De leginkább azt remélem, hogy Drew nem lesz ott. Na jó, ez nem igaz. Egy icipicit remélem, hogy Drew is eljön. Bár fogalmam sincs, mit mondanék neki. Rohadj meg, amiért átgázoltál a szívemen! Hmm, igen. Ez tényleg jól venné ki magát. – Hogy tetszik az új szerkó? – kérdezi T. Végigpillantok magamon. A rövidnadrág nagyon rövid, de legalább nem ruhában kell lenni, amiben folyton azon izgulnék, hogy nem látszik-e ki a sejhajom. A csipkefelső pedig simán átlátszik, mégsincs olyan érzése az embernek, hogy a csöcse ki van téve a kirakatba. Mindig attól félek, hogy megfázom, de egész este rohangálni fogok, úgyhogy efelől most nyugodt lehetek. – Tetszik. – Nekem is – szól közbe Jen, és odalép mellém. – Jobban szeretem a sortot, mint a ruhát. Könnyebb mozogni benne. – Szerintem is. – Egyetértően bólintok. – Miért hozott Colin új ruhát? És még egyforma rúzst is? – Most, hogy hangosan föltettem a kérdést, ráébredek, milyen hülye helyzet ez. Miért csinálja ezt valaki? – Szereti, ha egyformán nézünk ki, de mégis máshogy. Ha belevisszük az egyéniségünket a ruhába,

értitek? – T végigméri Jent meg engem is. – Tudom, hogy csak most kaptátok meg a cuccot, de amikor a következő műszakban megint fölveszitek, legyen rajta valami, ami feldobja egy kicsit. Megmutat valamennyit az egyéniségetekből. – És ha nem engedhetem meg magamnak? – Muszáj megkérdeznem. Szinte soha nincs kidobni való pénzem. A legnagyobb luxus, amit megengedtem magamnak, az átkozott tetoválás volt, annak a pasinak a monogramja, aki ejtett. A méregdrága cipő, ami most rajtam van? Drew ajándéka. Ez volt rajtam azon az őrült estén a countryklubban, amikor először csókolt meg. Már abba is beleborzongok, ha csak visszagondolok rá, milyen érzés volt, amikor a szája hozzáért a számhoz. – Fable, menj el valamelyik olcsó üzletbe a plázában, és akár egy háromdolláros nyakláncot is választhatsz. Van ott egy Target meg egy Walmart is. – T megcsóválja a fejét, és megy a dolgára. – Fejezzétek be a terítést. Negyedóra múlva nyitunk. Jennel szorgalmasan terítünk, törölgetjük a poharakat, gyújtjuk a gyertyákat, és söpörjük a szõnyegtelen fapadlót. Bejön Colin, halkan mond valamit Jennek, amit nem hallok, aztán elkapja a tekintetemet, és elindul felém. – Sokkal jobb – mondja, ahogy megáll közvetlenül előttem, és összefonja a karját a mellkasa előtt. Fekete nadrág van rajta fekete pólóval, ami feszül széles vállán és mellkasán. Sötét ruházata csak kiemeli arany haját, arany bőrét és kék szemét. Áá! Utálom, hogy ilyeneket figyelek. És utálom, hogy úgy mér végig, mintha a tulajdona volnék. De azért hízeleg, hogy szemmel láthatóan tetszem neki. A legszívesebben úgy illegetném magam, mint egy kislány, amikor megdicsérik. Beteges dolog, tudom. – Ott voltál tegnap, amikor átszabtak. – Órákat vett igénybe. Kilenc is elmúlt már, amikor végre távoztunk a szalonból. Nagy szerencse volt, hogy tegnap estére nem osztottak be, Colin meg, lévén ő a főnök, úgy jár be az étterembe, ahogy úri kedve tartja. Még haza is vitt. Most meg úgy viselkedik, mintha nem látta volna tegnap este az eredményt. Ki érti ezt? – Az igaz. Ott voltam. De ez más, ma este itt látni. A közegedben. – Az állával int felém. – Tetszik az új egyenruha? Úgy tűnik, ez itt a legfontosabb téma. – Kicsit átlátszik, de igen, tetszik. – Örülök neki. – Kinyújtja a kezét, és ahogy elmegy mellettem, megszorítja a karomat. – Szép a cipőd – veti oda a válla fölött. Kis mosolyra húzódik a szám, és ahogy felpillantok, azon kapom Jennifert, hogy összehúzott szemmel bámul rám. Megfordul, és elmegy, mielőtt bármit mondhatnék, csak nézem távolodó hátát, és fogalmam sincs, mi volt ez az egész. Nem értem, miféle fura kis szerelmi háromszögbe keveredtem bele.

Negyedik fejezet A gondolatától is irtózom, hogy másé vagy. Drew Callahan

Drew Abban a pillanatban felordítanak, és a nevemet kiabálják, ahogy belépek A Kerület különtermébe, ahol Logan a buliját tartja. A csapattársaim egytől egyig seggrészegek már, pedig még csak tíz óra. Látom a zavaros szemükön és a kivörösödött arcukon, hallom a harsány hangjukon. De hát legalább örülnek, hogy itt vagyok. Azt hittem, az ellenségüknek tekintenek. A seggfejnek, aki eljátszotta az esélyüket a döntőben. Pedig közel voltunk, annyira közel voltunk, hogy már mindannyian kezdtünk megittasulni a győzelemtől. Aztán megismerkedtem egy lánnyal, együtt utaztunk haza, és utána hagytam, hogy ami ott történt, összezavarja a fejemet. Hülye voltam. Logan odajön hozzám, megölel, és meglapogatja a vállamat. Dől belőle a szeszszag, ezért eltolom magamtól, és ekkor váratlanul ott terem mellettem Jace, a kezembe nyom egy sört, és azt mondja: fenékig. Engedelmesen teszem, amit mondanak, és nem is bánom, hogy legalább néhány órára megszabadulhatok a gondjaimtól. Az apámmal való találkozás elég feszültté vált abban a pillanatban, hogy megsértette Fable-t. Őrültségnek tűnik, tekintve, hogy nem is vagyunk már együtt, de akkor sem hallgathattam tétlenül, hogy ilyen szemét módon sértegesse. Az az igazság, hogy Fable mindannyiunknak fölötte áll, és nem engedem, hogy apám besározza a nevét, még ha csak előttem is. A kudarcba fulladt ebéd után az kötötte le minden idejét, hogy Adele hívogatta, SMS-eket küldözgetett neki, azután megint hívogatta. Nekem mindez nem hiányzott, úgyhogy távol tartottam magamat apámtól. Ez azt jelentette, hogy hiába utazott ide, alig voltunk együtt, mígnem végül ma reggel bejelentette, hogy haza kell mennie, mert „üzleti ügyek” jöttek közbe. Lószart. Az üzleti ügyek azt jelenti, hogy Adele. Nem tettem apának szemrehányást, egyszerűen bólintottam, és hagytam, hadd menjen. Megígértem neki, hogy hamarosan újra összejövünk. Na, persze. A közeljövőben nem sok esélyét látom egy boldog összeborulásnak. – Jól eltűntél – mondja Logan, miközben leül mellém, kezében itallal. Lóg a feje, mint akinek nehezére esik megtartani, és én fejcsóválva, vigyorogva nézem, és bele-beleiszom a sörömbe. Sierra Nevada, ebben a városban ez a legnépszerűbb sör – és nagyjából ez az egyetlen, amit megbírok inni. A többinek olyan az íze, mint a mosogatóléé. – Itt voltam – mondom egy vállrándítás kíséretében. – Meghúztam magam. Kevesebb órát vettem föl ebben a félévben. Muszáj pihennem egy kicsit. – Értem én, haver. És figyelj, ne hagyd, hogy az edző telebeszélje a fejedet. Nem a te hibád volt, hogy akkorát zakóztunk az idény végén. – Logan arca elkomolyodik. Mármint annyira, amennyire mattrészegen lehetséges elkomorodnia. – Mind hibásak vagyunk benne, érted? Iszom egy újabb, ezúttal nagyobb korty sört. Innom kell, mert a beszélgetés komoly téma felé kanyarodott. – Úgy gondolod? – Mert lehet, hogy csak elő akarja csalogatni a nyulat a bokorból.

– Úgy hát. – Lelkesen bólogat, bár kissé bizonytalanul. – Örülök, hogy itt vagy, haver. Sose jársz el velünk. Most olyan kivételesnek vagy minek érzem magam, hogy eljöttél a születésnapomra, meg minden. Nem mindennap lesz huszonegy egy olyan seggfej, mint én. Felnevetünk. – Ahogy mondod. Igazi seggfej vagy. – Pedig nem. Logan rendes srác. Különben sem bírtam volna tovább otthon gyötrődni a gondolataimmal. Kezdtem az őrületbe kergetni magam. Logan elvigyorodik. – Többet kéne eljárnod velünk. Csak várj, amíg meglátod a pincérnőket, akik egész estére a mieink. Kurva dögös csajok. Az egyiket mindenki ismeri, szőke grupi, fantasztikus a segge. A másik magas és sötét hajú. Úgy néz ki, mint egy modell. Kellemetlen érzés fog el, amikor a szőkéről beszél, de igyekszem nem törődni vele. Mekkora az esélye? És rengeteg szőke grupi dongja körül a csapatot. – Csinosak, mi? – Megjátszom, hogy érdekel. – Hogy csinosak, az nem kifejezés. Tök ellentétei egymásnak, és kurva dögösek! – Logan egy koppanással a szék támlájának dönti a fejét. – Be kell csajoznom – mondja a mennyezetnek. – Huszonegy évesen még nem is szexeltem. A mai nap méltó megünneplésére dugnom kell. – Meglep, hogy nincs itt egy lány se. – A csapattársaim az őrült bulikról híresek, amiken félpucér lányok kelletik magukat. Részben ezért nem járok el velük – páni félelemmel tölt el, ha rám mászik egy félpucér nő. Rettegek tőlük, mert mindig olyasvalamit akarnak tőlem, amivel nem szolgálhatok. Az érdeklődésem, az időm kell nekik. Hagyjuk a francba! Egyetlen félpucér nő létezik, akit tárt karokkal fogadnék, ha rám akarna mászni. De az gyűlöl. – Á, a lányok majd később jönnek. – Logan elmosolyodik, és becsukja a szemét. – Illetve mi megyünk hozzájuk. Ígérd meg, hogy velünk jössz. – Öö… – Borzalmasan hangzik. – Logan résnyire nyitja a szemét. – Ígérd meg. Üvölteni fogok, jelenetet csinálok, ha nem ígéred meg. – Jól van, na, elmegyek. – Sejtésem sincs, mibe egyeztem bele, de jó nem lehet, abból ítélve, hogy mekkora vigyor terült szét Logan képén. Különben meg valószínűleg akármit mondok, úgyis üvölteni fog, és jelenetet csinál. Magas, sötét hajú lány lép be a különterembe, és mosolyra húzódik telt, piros szája, ahogy kezdi kiosztani az italokat a súlyos tálcáról, amit a kezében tart. Miután a tálca kiürült, odajön hozzám, rám szegezi sötétbarna szemét. – Á, új arc. Látom, söröd már van, kérsz még valamit? Valamit enni vagy inni? – Hozz neki egy rövidet – mondja Logan, már kásás hangon. – Egy tequilát. Patrónt. A lány várakozón néz rám, de közben Loganhez beszél. – Csak egy tequilát, születésnapos? – Hozzál akkor nyolcat. Mi a franc? – Nem fogom magam seggrészegre inni. Nem érdekel, hogy születésnapod van. – Ne légy már ilyen ünneprontó. – Logan legyint. – Hozzál nekünk nyolc Patrónt, szépségem. Hé, mit csinálsz később? Nem akarsz velünk jönni, amikor továbbmegyünk a következő helyre? A lány elneveti magát, és megrázza a fejét. – Bocsi, dolgozom hajnali egyig. De azért kösz a meghívást. – Azután megint rám néz. – Esetleg még egy sört?

– Jól van. – Megrántom a vállamat. Bedobok egy felest, meg még egy sört, és azzal végeztem. A részeg ember nem ura önmagának, és azt nem szeretem. A lány sarkon fordul, és a termet megtöltő vendégeket kerülgetve elindul kifelé. Jó páran elismerőn néznek utána, halk füttyök hallatszanak. Amint kilép a teremből, mindenki róla kezd beszélni. A seggéről, a cickójáról, a szép arcáról. – Szopós szája van – állapítja meg Jace, mint aki mindent tud a világ dolgairól. Egyetértőn bólintok, de már ettől is hülyén érzem magam. Szedj össze néhány pasast, töltsd fel őket alkohollal, és segghülye lesz mindegyik. – Csak várj, amíg meglátod a másikat – élénkül fel Logan. – Annak van aztán szopós szája. És úgy értesültem, hogy használta azt is, meg mást is néhány szerencsés flótáson, akik ma este itt jelen vannak. Nevetés hullámzik végig a különtermen. Logan elég hangosan beszél, és egyszer csak tudom. Kétséget kizáróan tudom, hogy Fable-ről van szó. Beismerte nekem, amikor együtt voltunk. hogy randizott pár csapattársammal, bár hozzátette, hogy nem mentek nagyon messzire. Hazudott? Próbálta jobb színben feltüntetni magát, hogy ne tartsam kurvának? Nem tartom kurvának. Kurvának tartottad, amikor fizettél neki, hogy eljátssza, hogy a barátnőd. Pontosan ezért választottad. Elhallgattatom ezt az idegesítő hangot a fejemben, és kiiszom a söröm maradékát. Az alkohol máris kifejti áldásos hatását, szétárad az ereimben, zsibog a fejemben. Magas Barna Csinos kisasszony viszonylag hamar újból megjelenik, egy mosoly kíséretében odanyújtja nekem a következő sörömet, majd látványos mozdulatokkal felsorakoztatja Logan előtt a Patrónnal csordultig teli nyolc tequilás poharat. Logan rögtön elveszi az egyiket, és felém emeli. – Rajta, Callahan. Fogom az egyiket, és miután még néhányan csatlakoznak hozzánk, koccintunk, Loganre emeljük, és végül egyszerre hajtjuk föl. A tequila végig égeti a nyelőcsövemet, és nevetve elfintorodom, amikor Logan már nyomja is a kezembe a következő poharat, de azt is bedobom. Csak percek kellenek, és már nem érzek fájdalmat. Leszarom a problémáimat, jól vagyok. Leküldtem három tequilát két sörrel, és semmi sem árthat nekem. Semmi az égvilágon. Mígnem az a lány, akit a világon mindenkinél jobban szeretek, belép az ajtón, és úgy néz ki, ahogy a legszebb álmaimban elképzeltem.

Fable Győzködöm magamat, hogy ki van zárva, hogy Drew itt legyen. És amikor belépek a különterembe, ahol a születésnapi bulit tartják, hogy felváltsam Jent, aki most pihen egy kicsit, kit látnak szemeim? Drew-t. Lélegzetelállítóan jól néz ki, és ugyanúgy meg van döbbenve, mint én… és részeg. Látom a szemén, az arcán, azon, ahogy imbolyogva felugrik, mint aki oda akar jönni hozzám. De aztán mintha észbe kapna, mintha eszébe jutna, hol van. Visszaül a helyére, nevet azon, amit a mellette ülő srác mond, de a pillantását le nem veszi rólam. A legszívesebben odarohannék hozzá. A legszívesebben elrohannék előle. Szent isten, nem így képzeltem el azt, amikor végre megint találkozunk!

– Jól nézel ki, Fable. – Az egyik futballista méreget – azt hiszem, Tadnek hívják, vagy Tynak? Szája sokat sejtető mosolyra görbül. Sokat sejtetőre, igen, mert ő a múltam egyik szégyenteljes pillanata. Éppen csak leérettségiztem, vágytam rá, hogy örömet szerezzek másoknak. Kijártam a futballedzésekre, ültem az oldalvonalnál a tűző nyári napon a rövidnadrágomban és alig valamit takaró felsőmben. Tad, Ty, vagy hogy hívják, randira hívott, én igent mondtam, és az lett a vége, hogy első és utolsó randevúnk alkalmával leszoptam a kocsijában. Nem vagyok rá különösebben büszke. De akkoriban az a figyelem éltetett, amit ilyenkor a férfiaktól kaptam. Annyira ki voltam éhezve, annyira buta voltam. Az a seggfej utána persze nem hívott többet. Nem mintha újra elmentem volna vele. Egyetlen suta oboázás bőven elég volt, köszönöm szépen. – Kösz. – Mosolygok, úgy teszek, mintha nem ismerném. – Kérsz valami mást is? – Az tuti. – Közelebb jön hozzám. Magas, széles vállú, csupa izom, sötét haját egészen rövidre vágatta, szemében kéjvágy. Hátralépek, de elkapja a karomat, és magához húz. Lehajtja a fejét, a fülemhez hajol, és megkérdezi: – Mit szólnál később megint egy oboához? Ahogy kiszabadítom magam a szorításából, olyan mérhetetlen düh hullámzik rajtam végig, hogy beleremegek. – Kopj le – morgom, és elfordulok. Hallom reszelős nevetését, miközben utat török magamnak a különtermet megtöltő, kidolgozott izomzatú sportolók között. Mindeközben a lehetőségekhez mérten igyekszem elkerülni Drew-t. Érzem magamon a tekintetét. Tudom, hogy lát engem, hogy figyel, de nem akarok odamenni hozzá. Mit mondanék neki? Mit csinálnék? Két dolgot szeretnék egyszerre: a karjába vetni magamat, és bevinni egy jobbhorgot a tökéletesen formált állára. Megkér, hogy segítsek neki, azután faképnél hagy. Ír egy levelet, hogy szeret, azután nem fogadja a hívásaimat, nem válaszol az üzeneteimre. Faragatlan tuskó. Seggfej. Egy bunkó seggfejbe vagyok szerelmes, és a fenébe is, fáj ezt beismerni. Összeszedem magam, fölveszem a rendeléseket, begyűjtöm az üres üvegeket és poharakat, téblábolok és húzom az időt, hogy ne jussak el a bal hátsó sarokba. Néhány perc múlva kimenekülök a fülledt helyiségből, és pár pillanatra nekidőlök a falnak, hogy lélegzetet kapjak. Erre nem számítottam, illetve egy kicsit mégis. Azt hittem, nem lesz nagy ügy, ha újra látom, de tévedtem. Reménytelen helyzetben vagyok. Utálom Drew-t, amiért nem jött oda hozzám, ugyanakkor hálás is vagyok érte. Biztos úgyis csak valami nagy hülyeséget csináltam volna. Például könyörögtem volna, hogy legalább azt mondja meg, miért. Még akkor is csak ezen jár az eszem, amikor néhány perccel később a bárpultnál állok, és várom, hogy kiadják a rendeléseimet. Miért hagyott el? Miért nem hívott vissza egyszer sem? Miért nem küldött SMS-t? Ez lett volna a legkevesebb, amit megtehet. Ír egy üzenetet, hogy vége. Elengedtem volna. Fájt volna, dühös és szomorú lettem volna, de azzal a helyzettel megtudtam volna birkózni. Sokkal jobb lett volna annál, ahogy bánt velem. A seggfej. Miért, seggfej? Talán ezzel kellene odaállítani elé. De ismerve Drew-t, elrohanna. Abban jó. Az elrohanásban. Az italokkal megpakolt tálcával visszamegyek a különterembe, de az idegességtől reszket a lábam. Odabent még duhajabb a hangulat, mint néhány perccel korábban, amikor kijöttem, a fiúk

folyamatosan szekálnak, trágárul és harsányan beszélnek. Mindenki ehet-ihat, amennyit akar, Logan szülei állják ugyanis a buli költségeit, mert milliárdosok, akik Marin megyében laknak, és mérget mernék venni rá, hogy ma este pár óra leforgása alatt kéthavi fizetésemnek megfelelő összeget fognak felszámolni nekik. Õrület. – Na, Fable. – Megint Ty az. Hallottam, hogy valaki így szólította, nem Tadnek. Jó, hogy ilyen maradandó emlék, még a nevére sem emlékszem. – Megígértem Logannek, hogy különleges szülinapi ajándékot fogsz neki adni. Forgatom a szememet, és édesen rámosolygok a születésnaposra. Őt nem fogom megsérteni. A szülei egy vagyont költenek el itt, úgyhogy ünnepelhet, amennyi belefér. – Ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani, Ty. Logan fölnevet, és le sem veszi rólam a tekintetét. Dülöngélve áll, a szeme véreres, látom rajta, hogy be van rúgva, mint az albán szamár. Bár nincsen ebben semmi meglepetés, tekintve, hogy most lett huszonegy éves. Az ő köreiben afféle rituálénak számít, hogy kegyetlenül elhajolva ünneplik a huszonegyedik születésnapot. – Azt mondtam, hogy tutira el tudok intézni egy szopást, csak neki. – Ty mosolyog, de csak a szája, a szeme nem. – Te fogod leszopni. A mosolyom lehervad, helyette megvetés ül ki az arcomra. Szeretnék bemosni egyet az önelégült pofájába ennek a seggfejnek, de uralkodom magamon. Még csak egy hete dolgozom itt. Nem rúgathatom ki magam. Ahhoz túl jó itt a fizetés. És sokkal elegánsabb hely, mint a La Salle. De ugyanolyan barmok járnak ide is. Nem szabadulok meg tőlük, akárhová megyek. – Nagyon vicces – mondom, mint aki nem szívja mellre a dolgot. Elfordulok tőlük, össze akarom szedni az üres poharakat és üvegeket, Ty azonban utánam nyúl, és megragadja a karomat. Megint. Nem tudok továbbmenni. Rámeredek a vállam fölött, és megrántom a karomat. – Eressz el. – Mondd, hogy benne vagy. – Határozott a hangja, tekintete mint a jég. – Ígérd meg, hogy leszopod Logant. Ma van a születésnapja. Ez a legkevesebb, amivel meglepheted. – Nem. – Megpróbálom kiszabadítani a karomat, de olyan a szorítása, mint a satu. – Vedd le rólam a kezedet. – Addig nem veszem, amíg meg nem esküszöl, hogy leszopod. Gyerünk. Ne csinálj úgy, mintha nem szoptad volna le az egész csapatot. – Kemény a hangja, ahogy még közelebb lép hozzám. – Ígérd meg, Fable. Ígérd meg, hogy leszopod. Megbicsaklik a térdem. A legszívesebben tökön rúgnám. Nem tudom elhinni, hogy így beszél velem. hogy úgy néz rám, mintha szét akarna tépni. Micsoda perverz állat! – Ty, hagyd békén – mondja Logan félénken. – Pofa be! – Ty le sem veszi rólam a tekintetét, csak közelebb húz magához, de mivel nem akarok menni, megbotlom. Irtózom attól, hogy hozzáérjek. Borsózik tőle a hátam. – Ne játszd meg a szende kislányt, Fable! Tudod te, hogy kell letérdelni, és leszopni a faszt, nem igaz? A szavaitól felforr a vérem, és már nyitom a számat, hogy megmondjam neki a magamét, amikor váratlanul égnek mered minden szőrszál a testemen. Valaki áll mögöttem. Érzem a melegét, az erejét. Az illatát. Tiszta, friss, egyszerűen mennyei… Drew. – Engedd el, Ty, különben darabokra töröm az összes kurva csontodat. – Mély a hangja, fenyegető. Én nem húznék vele ujjat, ha velem beszélne így. Vibrál a hangja a dühtől, és végigfut a hátamon a hideg. – Bánj tisztelettel a hölggyel. Ty elenged, és lök rajtam egy kicsit. Csóválja a fejét, és nevet, bár nem jókedvében. Inkább

haragjában. – Nem hölgy ez, hanem egy kis kurva. És téged meg mióta érdekelnek a csajok, Callahan? Mindig gyanúsnak találtalak, hogy nem a fiúkat szereted-e. – Ne légy hülye – kezdi Logan, mire Ty rámered. Elakad a lélegzetem, zsibog az egész testem, amikor Drew a derekamra helyezi az egyik kezét, hogy elvigyen onnan. Majd ráveti magát Tyra. – Drew, ne! – kiabálok, miközben elugrom az útból. Az egyik pillanatban még mindenki jól érzi magát, a következőben meg elszabadul a pokol. Mindegyik fiú Drew és Ty felé szalad, akik már dulakodnak, és megpróbálják bevinni az első ütést. Megragadom Drew farmerjának egyik övbújtatóját, kiabálva kérem, hogy hagyja abba, és amikor egyszer csak végre felpillant, szépséges – és vad – kék szeme összeakad az enyémmel. – Elég! – ismétlem, kétségbeesetten igyekezve, hogy nyugodt maradjon a hangom. – Légy szíves, hagy abba, mielőtt baj lesz. Ellöki magától Tyt, kiegyenesedik, és a keze fejével megtörli a szája sarkát. Tekintete rám tapad, érzékelhető hullámokban sugárzik belőle a harag, én pedig nyelek egy nagyot, és igyekszem megőrizni a hidegvéremet. De azt meg kell hagyni, hogy Drew Callahan szédületesen néz ki, amikor dühös! – Azt mondta rád, hogy kurva vagy – motyogja, és szemében lángra kap a harag szikrája. Azt hiszem, soha nem láttam még ennyire dühösnek. – Sokan mondják rám, hogy kurva vagyok – motyogom én is, és kigyúl az arcom a szégyentől. Mert ez igaz ugyan, és nem vagyok rá büszke, de aki kurvaként viselkedik, ne csodálkozzon, ha időnként lekurvázzák. – De engem kibaszottul idegesít, Fable. – Ahogy kimondja a nevemet, gyönyörűséges érzés – hullámzik végig rajtam, és elgyengül a lábam. Annyira hiányzott, és most, hogy itt áll előttem, még ha ilyen rémes körülmények között kellett is találkoznunk, olyan boldogság tölt el, hogy attól félek, menten elsírom magam. Visszapislogom a könnyeimet, és baromi hülyén érzem magam. – Nekem nem kell szőke herceg fehér lovon. – Vicces, ma este már másodszor kerülnek szóba a nemes lelkű hercegek. És hazudok is. Igenis szükségem van rá, hogy valaki eljöjjön értem, és megmentsen. És azt szeretném, ha ő lenne ez a valaki. Drew. – Persze. Nem kell. Erősebb vagy akármelyikünknél, igaz? Nálam biztosan erősebb. – Elfordul, és minden további nélkül faképnél hagy. Tátott szájjal bámulom távolodó hátát, és nem értem, mi a fenével provokáltam ki ezt a megjegyzést. Mit követtem el, hogy ennyire haragszik rám? Hát nem ő hagyott el engem? Nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni. Nem fogok utánamenni, és megkérdezni, hogy mi a fene baja van. Nem fogom megkérdezni, hogy jól van-e. Nem fogom megkérdezni, hogy szóba áll-e még azzal az elfajzott nővel, aki így szétcseszte az agyát. Dühödten fogom az üres tálcámat, összeszedem a sörösüvegeket, és felpakolom őket. Ide-oda gurulnak a tálcán, egymásnak ütköznek. Végre megjelenik Jen, akinek fogalma sincs róla, mi játszódott le itt néhány perccel ezelőtt. Megkönnyebbülten mosolygok rá, ahogy jön felém. – Miért van itt ilyen csend? – kérdezi. – Ketten majdnem összeverekedtek. – Úgy döntök, nem említem meg, hogy miattam robbant ki a botrány. Jen forgatja a szemét, és segít leszedni az asztalokat.

– Nem lep meg. Ha összezárunk egy rakás tesztoszteron-túltengéses pasast, addig verik a mellkasukat, amíg be nem bizonyítják, hogy melyikük a legnagyszerűbb. Nem válaszolok. Folytatom a rendrakást, majd kiosonok a különteremből a bárhoz, ahol a szemetesbe zúdítom a tálca tartalmát. Nagy kielégülést okoz, ahogy az üvegek csörömpölnek. Ingerült vagyok, bárkinek leharapnám a fejét, aki akár csak rám néz. Az istenit! Meghalok egy cigiért. – Mi bajod? – T bukkan elő a semmiből. – Öö… – Nem tudom, mit válaszoljak. Panaszkodni nem akarok, nehogy úgy nézzen ki, hogy nem tudom ellátni a munkámat. Azt sem akarom elmondani, hogy mi történt, mert esetleg megkérdezi, hogy min kaptak össze, és hogy kerültem én a képbe. Ezért inkább csak megvonom a vállamat. – A férfiak mind hülyék. Na. És ez még igaz is. T arcán együtt érző kifejezés jelenik meg. – Hát, tényleg azok. Figyelj. Menj ki pár percre, higgadj le. Úgy nézel ki, mint aki mindjárt felrobban. – De most tartottam szünetet… – Majd én beállok helyetted. Kapsz öt percet. – T rám mosolyog, megveregeti a karomat, és elindul a különterem felé. Nekem pedig nem kell kétszer mondani, rohanok, hogy rágyújthassak.

Ötödik fejezet Nincs olyan hibád, amitől kevésbé szeretnélek. Ismeretlen

Drew Eltűnt. Az egyik pillanatban még itt van velem egy teremben, ugyanazt a levegőt szívja, mint én, aztán Ty Websternek muszáj lemennie undorító disznóba, és megsértenie. Azt a lányt, akit szeretek. Azt a lányt, akivel olyan rég nem lehettem együtt, hogy a puszta látványától elakad a lélegzetem, és sajog a szívem. Csak azt tettem, amit bármelyik férfi megtett volna, hogy megvédje a barátnőjét. Elkaptam Tyt. Azt terveztem, hogy kiverem belőle a szart is, de a többiek ránk rohantak, és szétválasztottak minket. Fable is. Merőn nézett, megragadott, és próbált elhúzni Tytól. Hagytam magam. Belenéztem a szemébe, engedtem halk könyörgésének. Csak miatta hagytam futni Tyt. Csak miatta rúgtam volna szét Ty seggét. Még akkor is, ha igazából többé már nem a barátnőm. És ez kinek a hibájából alakult így? – Haver, bocsánatot kell kérned Tytól. – Logan hajol az arcomba, most valamivel mintha józanabb volna. Azt hiszem, a vita mindenkit kijózanított egy kicsit. – Nem hagyhatom, hogy a barátaim összeverekedjenek a születésnapomon. – Mondd meg neki, hogy először ő kérjen bocsánatot Fable-től, aztán beszélhetünk. – Megrázom a fejemet, nyoma sincs már benne a korábbi zsibogásnak. Ami nagy kár, mert segített felejteni, még ha csak rövid időre is. De neki akkor be kellett jönnie a terembe. Szép és szexi, pont olyan, amilyennek egy lánynak lennie kell. Bár valami megváltozott rajta. Úgy nézett ki, mint az én Fable-öm, de valahogy… valahogy mégsem ő volt. – Ki a fene az a Fable? – Logan értetlenül ráncolja a homlokát. – Az a pincérnő, akit lekurvázott. – Alig bírom kimondani a szót, annyira felhúztam magam. Logan felsóhajt. – Tudod, milyen Ty. Semmibe veszi a csajokat. – Hát, ez esetben jobb, ha tanul egy kis tiszteletet. – Mielőtt kísértésbe esem, hogy befejezzem, amit Tyjal elkezdtem, otthagyom a különtermet, és elindulok egy keskeny folyosón, ahonnan, látom, egy ajtó kivezet a szabadba az étterem hátuljába. Le kell higgadnom. Összeszednem a – gondolataimat. Talán le is lépek. Tudom, senki sem ragaszkodik már a jelenlétemhez. Kis híján összeverekedtem az egyik csapattársammal egy lány miatt, akit mindenki kurvának tart, és én ezt nem bírom elviselni. Csajok ne álljanak a barátság útjába, meg hasonló baromságok. Nem számít, hogy már nem vagyunk együtt, nekem mindig Fable lesz az első. Meglököm az ajtót, kilépek, és egy szűk utcában találom magam. A levegőben cigarettafüst eltéveszthetetlen szaga terjeng, és ahogy jobb felé pillantok, meglátom Fable-t. Egy oldalára fordított óriási rekeszen ül, és úgy szívja azt a rákkeltő vackot, mintha az élete függne tőle. – „A dohányzás halált okozhat, tudtad?” – Ezt mondtam neki azon az estén, amikor a

countryklubban vacsoráztunk. Azon az estén, amikor először csókoltam meg, először éreztem az ízét, először tapasztaltam meg, milyen érzés megérinteni a testét, hogy milyen lihegős kis hangokat hallat, amikor gerjedni kezd benne a vágy. Megsemmisítő pillantást küld felém, és rám fújja a füstöt. – Akkor menj el, hogy ne kelljen belélegezned a rákkeltő levegőmet. Állok, mintha gyökeret eresztettem volna. Nem merek közelebb lépni hozzá, nehogy elzavarjon a fenébe, amit pedig megérdemelnék. – Örülök, hogy megtaláltalak. Szeretnék beszélni veled. – Tényleg? – Felvonja a szemöldökét, cigarettája az ujjai között fityeg. – Mit mondhatnál még? Vettem az egyértelmű üzenetedet, amikor hallgattál, mint a sír. – Igazad van. Hülye húzás volt. Totálisan rászolgáltam, hogy haragudj rám. – Veszek egy mély lélegzetet. – Figyelj, tudom, hogy elrontottam. Nem lett volna szabad otthagynom téged. – Nem egyszerűen otthagytál. Több mint két hónapig nem hallattál magadról. Valószínűleg így maradt volna, ha most véletlenül egymásba nem botlunk, igaz? Soha többet nem akartál találkozni velem? – Lehajol, és a lábánál lévő hamutartóban elnyomja a cigarettáját. Csak meredek rá, nem tudok betelni vele azok után, hogy ennyi ideig távol voltam tőle. Gyönyörű, ki van rám bukva, és olyan… Istenem! Azt sem tudom, mit gondoljak. Most, hogy újra látom, olyan érzés, mintha több millió helyen parányi áramütést kapna a testem, egyszerre bénít meg és sarkall tettekre. Egyszerűen… lehengerel. Csak azt tudom, hogy kell nekem. Most még inkább, mint bármikor máskor. – Nem tudom, mit akartam csinálni – mondom végül. – Jellemző. Úgy érzem magam, mint egy baba. Mint egy buta, szép kis baba, ami senkit sem érdekel, megfeledkeztek róla, otthagyták a polcon. Nagy néha neked vagy valaki másnak eszébe jut, hogy levegyen a polcról, és játsszon velem egy kicsit. Csak pont annyit, hogy feltámadjon bennem a remény, hogy azt higgyem, fontos vagyok valakinek. Utána megint megfeledkeznek rólam. Mintha nem is léteznék. – Hátradobja a fejét, és mered fölfelé a sötét égboltra. – Anyám nem volt magánál, amikor Fable-nek nevezett el, nem gondolod? Senki sem veszi komolyan, hogy létezem. – Én komolyan veszem – suttogom. Annyira komolyan, hogy fáj, amikor nem érinthetem meg. Annyira szeretném a karomba zárni, hogy majd’ belehalok. Fable csak áll, karját összekulcsolja maga előtt, amitől a melle felnyomódik abban a pokolian szexi melltartóban, amit tisztán látok a vékony fehér csipkefelső alatt. Ez a szerelés elveszi az eszemet. Egyszerre szeretném letépni róla és a vállára borítani egy kabátot, hogy ne láthassa így rajtam kívül más férfi. – Nekem ez nem megy, Drew. Nem tudok úgy csinálni, mintha semmit se jelentene, hogy ennyi idő után újra látlak, amikor az az igazság, hogy kettétört a szívem. – Nevetés szakad ki belőle, bár nem jókedvében. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha távol tartjuk magunkat egymástól. Túlságosan megvisel, hogy itt állsz előttem. Meghűl bennem a vér. Megfagy. Nem tudom elhinni, hogy Fable ezt mondja. Küzdök a pánik ellen, amely el akar borítani, és közelebb lépek hozzá. – Fable… Hátralép, és úgy tűnik, fél, mint akinek nincs hová menekülnie, és ettől szar alaknak érzem magam. – Jobb lenne, ha elmennél. Lépek felé még egyet, mire ő tovább hátrál, majd nekiütközik a mögötte lévő falnak. Csapdába esett, ezt tudja is, én meg csak arra tudok gondolni, hogy hála istennek, amiért nem tud elfutni előlem. – Nem akarod, hogy elmenjek. – De igen, akarom. – Bólint, arca elszánt, de a hangja erőtlen.

Még közelebb megyek, és már beléptem a személyes terébe. Beborít, elkábít testének melege, az illata, és két tenyeremet a falnak támasztom a feje fölött, közrefogva a karommal. Csapdába zártam, és ahogy lenézek bájos, dühös, fölfelé fordított arcára, csak az jár az eszemben, hogy most mindennél jobban vágyom rá, hogy megcsókoljam, és hogy lenyaljam az ajkáról azt a ragyogó piros rúzst. – Meddig dolgozol? – kérdezem, a hangom mély, a gondolataim… pajzánok. Haza akarom vinni. Meztelen lesz. Az ágyamban. Lehetetlenségnek tűnik, mivel leromboltam azt a törékeny valamit, ami kialakult közöttünk, de nagyon remélem, hogy mindent jóvátehetek. Abból, ahogy reszket a teste, tudom, hogy nem jutott még túl rajtam. Abból, ahogy rám néz, tekintetében vággyal, tudom, hogy van még esélyem. – Nagyon sokáig, már nem találkozhatunk. – Kinyújtja a karját, és meglök. Ahogy karcsú keze a mellkasomhoz ér, felszisszenek, mintha megégetett volna. De a francba is! Olyan, mintha tényleg megégetett volna. hogy ennyi idő múltán újra hozzám ért, olyan, mintha billogot égetett volna belém. Mintha egyetlen érintéssel kifejezésre juttatta volna tulajdonosi igényét. Fogalma sincs róla, hogy hónapok óta csakis az övé vagyok. Gondolkodás nélkül előrehajolok, számmal az övét keresem, ő azonban az utolsó pillanatban elfordítja a fejét, és csak az arcát csókolom meg. Remeg a teste, reszketegen szedi a levegőt, én pedig becsukom a szememet, és mindenáron szeretném lecsillapítani megvadult szívemet, miközben az arcát simogatom az ajkammal. – Ezt rendesen elbaltáztam, ugye? – suttogom bele a bőrébe. Fable bólint, vesz egy mély lélegzetet, és keze lehullik a mellkasomról. – El. – Mondd meg, hogyan tehetném jóvá. – Tudnom kell, nem hagyhatom, hogy azt gondolja, köztünk mindennek vége. Továbbra is elfordítja az arcát, mintha félne a szemembe nézni. – Már késő. Nem tudod jóvátenni. Vé-vége… köztünk vége mindennek. Elveszem a kezemet a falról, hogy két tenyerembe foghassam az arcát, és erővel magam felé fordítsam. Rám néz azzal a nagy, rémült szemével, és egy pillanatra elveszek. Olyan, mintha visszarepültünk volna az időben a szüleim vendégházába, amikor valami hatalmas dolog küszöbén álltunk. Komoly dolog előtt. A tenyeremben tartottam ezt a lányt, ő pedig engem. De mivel inamba szállt a bátorság, hagytam kicsúszni a kezem közül, és most itt a következménye. Valahogy… más lett. Néhány hét leforgása alatt teljesen megváltozott az élete. És én semmilyen szerepet nem játszottam benne. Fable továbblépett, míg én leragadtam. Nyomasztó a felismerés. – Vissza kell mennem dolgozni – suttogja. – Neked meg vissza kell menned a barátaidhoz. Megsimogatom az arcát, ujjaim követik állának finom vonalát. Lehunyja a szemét. Észreveszem torkának apró mozdulatát, amikor nyel egyet, és ahogy lehajolok, ezúttal sikerül úgy megcsókolnom, ahogy annyira vágytam rá. A szám az övén, az ő leheletét lélegzem, ízlelgetem az ajkát, a mögötte lévő édes, titokzatos mélységet. Fable szája azonnal elnyílik, amit kihasználva benyomulok a nyelvemmel, és megtalálom az övét. Nyögés szakad ki belőlem, Fable pedig megszakítja az első csókunkat. Egyszerre nyitjuk ki a szemünket, és csak meredünk egymásra szótlanul, majd Fable tekintete újra a számra vándorol, és én tudom, hogy mit szeretne. Én is azt akarom. Nem tudunk ellenállni egymásnak. Ez a pillanat rá a bizonyíték. Csinálnom kell valamit, mondani

valamit, hogy ne szakadjon meg ez a kapcsolat. Szükségem van erre a lányra. Neki pedig szüksége van rám. Tudom. – Fable. Minden rendben van? Mind a ketten odafordulunk. Egy pasas áll nem messze tőlünk, nagy és félelmetes, talpig feketében, pillantása engem méreget élesen. Látom rajta, hogy szívesen szétrúgná a seggemet. Szuper. Rosszkor érkezett, és az érzés kölcsönös. – Igen, rendben. Már megyek is vissza dolgozni. – Fable eltol magától. Hátralépek, hagyom, – hogy elmenjen. Csak így. Fable rám se néz, ahogy visszamegy az étterembe. Egy szót sem szól se hozzám, se ehhez a pasashoz, akivel ott maradunk kettesben, egymást méregetve vasvillatekintettel. Idősebb nálam, a húszas évei végét taposhatja, és testesebb is. Én viszont magasabb vagyok. És szélesebb. El tudnék bánni vele, ha verekedésre kerül a sor. Nevetséges, hogy ilyesmi jár a fejemben. – Ki a franc vagy? – kérdezi higgadtan, de éle van a hangjának. – Én ugyanezt kérdezhetném – vágok vissza. Összefonja maga előtt a karját. – Fable főnöke vagyok. A szentségit! Nem akarom veszélybe sodorni az állást. Ez egy jó hely, sokkal jobb, mint a La Salle, és fogadni mernék, hogy Fable sokkal szívesebben dolgozik itt. És azt is bármibe lefogadnám, hogy többet is keres. – Én meg a barátja. A pacák fölvonja a szemöldökét, és kurtán felnevet. – Komolyan? Furcsa, hogy nem beszélt rólad tegnap este, amikor együtt voltunk. Annyira megdöbbent, amit ez a seggfej mond, hogy mire megtudnék szólalni, már el is tűnt.

Fable Sietve visszamegyek a különterembe, és örülök, hogy Drew nem jön utánam. Annak még jobban örülök, hogy Colin se. Jó lenne, ha ki tudnék lopózni a mosdóba, hogy rendezhessem a gondolataimat, vehessek néhány mély lélegzetet, meg hasonlók, de vissza kell mennem, hogy segítsek Jennek. Nem lenne tisztességes T-re hagyni, hogy elvégezze helyettem a munkát, amikor neki az éttermet kellene felügyelnie. De nem bírom abbahagyni a remegést. Ha mélyet lélegzek, érzem Drew illatát. Ismerős illata megtelepedett a bőrömön és a ruhámon. Összeszorítom a számat, belülről végighúzom rajta a nyelvemet. Istenem, még az ízét is érzem. Magammal hoztam minden porcikámon, és nem tudom, hogy fogom én ezt kibírni. A szavakat, amiket mondott, azt, ahogyan a testem reagált rá, amikor megérintett, amikor megcsókolt… Kívánom. De mégsem. Megjáratta velem a poklot, ennek ellenére elég egy pillantást vetnem rá, elég néhány elsuttogott szó a szájából, és el vagyok veszve. Kétséget kizáróan Drew Callahan a gyenge pontom. Olyan, mint valami kábítószer, amivel nem tudok betelni. Ő az én szenvedélybetegségem, és ha őszinte vagyok magammal, a közeljövőben nem tervezem, hogy leszokom róla. Ahogy besurranok a különterembe, látom, hogy Jen egyedül áll az ajtóhoz legközelebb eső sarokban. T már biztosan elment, és hirtelen furdalni kezd a lelkiismeret.

– Jól vagy? – kérdezi tőlem Jen, ahogy megyek felé. Halk kérdésétől kiszakadok a Drew körül forgó belső világomból, és megnyugtatóan rámosolygok. – Jól. Csak… elfáradtam. – Már menni készülnek. – Jen figyelmesen néz rám sötét szemével. – Mesélték, miket mondtak. Ezek seggfejek, Fable. Ne is törődj velük. Nagyszerű. Tehát továbbra is az volt a téma, hogy mekkora kurva vagyok. Az új munkatársam és lehetséges barátnőm előtt. – Lehet, hogy igaz, amit beszéltek. – Megfeszítem a vállamat, kiegyenesítem a gerincemet. Igyekszem tartani magamat, de valószínűleg átlátni rajtam, mint a szitán. – Nem érdekel. – Jen megvonja a vállát. – Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Azt hiszem, tudnám kedvelni ezt a lányt. Akár barátnőmnek is el tudnám képzelni, és nem emlékszem, mikor volt utoljára közeli barátnőm. Figyeljük a fiúkat, ahogy vonulnak ki a különteremből. A többség kihívóan megbámul minket, ahogy elhaladnak mellettünk. A születésnapos az egyetlen, aki majdhogynem bocsánatkérő pillantást vet ránk, amikor odajön hozzánk, azután egy-egy százdolláros bankjegyet nyom a tenyerembe meg Jenébe is. Nahát. Ettől egy kicsit elviselhetőbb lett ez az egyébként elviselhetetlen este. De nem sokkal. – Máshol folytatjuk a bulit. Itt már untuk magunkat. – Ty közvetlenül előttem áll meg, és az arcomba fújja sörszagú leheletét. Undorodva elfintorodom. – Nem akarsz velünk jönni? Hozhatnád a barátnődet is. Mind a ketten jól fogjátok érezni magatokat, nekem elhiheted. – Húzz el, te barom – mormogja Jen, megdöbbentve Tyt. És engem is. Vigyorogva Jen felé biccentek a fejemmel. – Hallottad, mit mondott a hölgy. Viszlát. Meredten néz minket egy hosszú, néma pillanatig, remegő orrcimpával, majd távozik a különteremből. Egyedül maradunk Jennel. – Mekkora állat! – mondja Jen a fejét csóválva. – Nem tudom elhinni, hogy ennyire… – Alpári? Bunkó? – Mindkettő. Egy undorító gennylabda. Kár érte. – Hogyhogy? – Nekiállok rendet rakni; Jen szintén. – Nem néz ki rosszul. Kárba vész az a helyes képe. – Megvonja a vállát. – Megfigyeltem, hogy általában a jóképűek a legnagyobb seggfejek. Van benne igazság. Colin jelenik meg az ajtóban, és úgy csap le rám a tekintetével, mintha napok óta keresett volna. – Ki volt az a fickó, akivel beszélgettél? Meghökkent a kérdése, a hangszíne. – Mit számít az? – kérdezek vissza óvatosan. Jen figyel minket; látom a szemem sarkából. Semmi kedvem úgy megtárgyalni ezt a témát, hogy ő is hallja. – Jen, magunkra hagynál bennünket pár percre? Esetleg kimehetnél addig segíteni a bárban – javasolja neki Colin, de pillantását le sem veszi rólam. Jen szó nélkül kimegy, magunkra maradunk. Az étterem zaja elhalkul, egyik lábamról a másikra állok, várom, hogy lehulljon a guillotine. Ki fog rúgni. Pont azon a napon, amikor már lett annyi önbizalmam, hogy beadjam végre a felmondásomat a La Salle-ban. Gondolom, vissza tudom könyörögni a régi állásomat, ha muszáj.

– Nem szeretem, ha a modortalan barátok az éttermem alkalmazottai körül sündörögnek – mondja Colin. Halálra váltan hallgatom, amit mond. – Barátok? Kiről beszélsz? – Arról a fickóról, akivel odakint rajtakaptalak. Azt állította, hogy a barátod. Nyílik a szám, de hang nem jön ki rajta. Még mindig nem tértem magamhoz azután, amit Ty mondott Jennek meg nekem, és először azt hittem, róla beszél Colin. Ő viszont arra céloz, hogy együtt látott kint Drew-val. Drew átölelt, magához szorított, csókolóztunk. – Már nem – szólalok meg végül, mert ez a kapcsolat részemről lezártnak tekintendő. Talán nem is volt köztünk igazi kapcsolat. De hogy Drew azt mondja, hogy a barátom? Ez… érthetetlen. – Akkor jó lenne, ha ezt neki is a tudomására hoznád. Nemrég még ott szobrozott kint. Mintha rád várna. – Colin arcán leplezetlen felháborodás. Nem akarja, hogy behozzam a munkahelyemre a magánéleti problémáimat. Nem is hibáztathatom érte. Úgy érzem, ezt nagyon elcsesztem. – Elnézést. Kimehetek megnézni, hogy itt van-e még? Szólok neki, hogy menjen el. – Micsoda rossz kifogás! Csak látni szeretném még egy pillanatra. – Feltétlenül küldd el. – Colin az ajtó felé int a kezével. Elindulok, de Colin a karomnál fogva megállít, mielőtt kiléphetnék az ajtón. – Ha ebből probléma lesz, te is probléma leszel. Ez világos, ugye? Bólintok, és zavaromban a legszívesebben elfutnék. De fölemelem a fejemet, és belenézek a szemébe. A tudtára akarom adni, hogy egy pasi miatt nem fogom kockára tenni az állásomat. Nincs az a pasi, aki miatt megérné. – Világos. Bocsánatot kérek. Többet nem fog előfordulni. – Ajánlom is. – Megszelídül a hangja, szorítása is enyhül a karomon, és lassan elereszt. – Kedvellek, Fable. Nem lenne jó, ha elveszítenélek a magánéleti problémáid miatt. Aúú! Fáj a szókimondása, de szembe kell néznem azzal, hogy ma este elég sok bajt okoztam. Miattam verekedtek majdnem össze. Igaz, részegek voltak a pasik, de a vita miattam robbant ki. Utolér a kurvás – vagy nem annyira kurvás – múltam, és belekavar a jövőmbe. Végigsietek a hátsó ajtóhoz vezető keskeny folyosón, és ahogy kilépek a kis sikátorba, látom, hogy egyedül vagyok. Drew nincs ott. Elnézek a parkoló felé, hát ott van a többi gyökérrel. Valami hülye oknál fogva úgy érzem, hogy elárult. Nem is igazán kedveli azokat a fiúkat. Mindig úgy érezte, hogy nem tud beilleszkedni közéjük – ezt akkor ismerte el, amikor azt az egy hetet együtt töltöttük. Akkor meg mit csinál? Miért van velük? Hitetlenkedve figyelem, ahogy beszáll valamelyik fiú autójába, a parkolóban hagyva a luxusterepjáróját. Úgy látszik… elmegy velük. Döbbenetes. Idegesítő. Gondolkodás nélkül visszatérek az étterembe, és megkeresem Colint. Elöl találok rá, a hoszteszpultnál. Odamegyek hozzá, megkocogtatom a vállát, mire szembefordul velem. – Rendeződött a probléma – mondom több meggyőződéssel, mint amennyit érzek. Most hazudok Colinnak, mert valójában nem beszéltem Drew-val, de nem járok messze az igazságtól. Kizárt, hogy Drew visszajöjjön, és tovább molesztáljon. Nem fogom hagyni. – Beszéltél vele? – Kétkedőn felvonja a szemöldökét. Bólintok. – Persze. Megmondtam neki, hogy ne fárassza magát azzal, hogy visszajön. hogy nem akarunk

balhét. Colin elgondolkodva néz rám. Mint aki egy szavamat se hiszi. És milyen igaza van. – Ha visszajön, mérges leszek. Rád is, rá is. – Tudom. – Nagyot nyelek. – Nem szeretem a balhét az étteremben. Nem szeretem, ha az alkalmazottak egymással járnak, és nem szeretem, ha féltékeny barátok meg barátnők itt ólálkodnak, hátha rajtakapják valakivel a szívszerelmüket. Torkig vagyok ezzel a baromsággal. Az egyenes úton kell járnod, Fable, ha itt akarsz dolgozni. Tudom, azt nem írhatom elő, hogy mit csinálj a szabad idődben, de munkaidőben? Amit én fizetek? Olyankor elvárom, hogy tartsd magad a szabályaimhoz. Micsoda kiképző őrmester! Meglep, hogy miket mond, és hogyan viselkedik. Rendszerint olyan laza. – Értem. Elnézést. Többet nem fog előfordulni. – Colin bólint, és egyetlen szó nélkül otthagy. Tulajdonképpen garantálni tudom, hogy ez még egyszer tényleg nem fog előfordulni, mert annyira ki vagyok bukva Drew-ra, hogy soha az életben nem akarom többet látni. Elment azokkal az állatokkal. Elment, hogy keféljen, meg ki tudja, még miféle hülyeségeket csináljon azokkal a begerjedt, részeg barmokkal. Mit csinálnak az ilyenek szombat esténként? Isznak, flörtölnek, meg hasonlók. Könny szökik a szemembe, de visszapislogom. Drew nem a tulajdonom. Csak percekkel ezelőtt történt, hogy visszautasítottam. Szabad ember, azt csinál, amit akar. Akkor meg miért vagyok ennyire kiborulva? Miért érzem úgy, hogy valamiért továbbra is hozzám tartozik?

Hatodik fejezet Ne add fel, csak mert nehéz az élet. Fable Maguire

Drew Egy sztriptízklubba vittek, a város szélén, egy jellegtelen kis épületbe, amelyen látványosan villogott a neon az amúgy sötét, hideg éjszakában. Aranyásók, így hívják a helyet. Hallottam már róla, de még nem jártam itt. Rendes körülmények között tiltakoztam volna, lelépek, akármi. De amikor Jace megkérdezte, nem akarok-e eljönni velük ide, örömmel ráálltam. Még mindig nem tértem magamhoz azután, amit Fable rohadék főnöke mondott. A főnökével. Fable a főnökével kavar. Nem akarom elhinni. Még mindig megvagyok semmisülve. Térdre kényszerültem. Nem tudom, mit gondoljak. Gondolkodni sem bírok. Elmondhatatlanul fáj. Úgyhogy eljöttem onnan. Elfutottam a probléma elől, ahogy szoktam. Az a vicces, hogy most emberekkel veszem körül magamat. Olyan fiúkkal, akiket ismerek, és akiket szeretnék a barátaimnak tartani. Az jut eszembe, hogy vajon büszke lenne-e rám a pszichiáterem, hogy a tagadásnak legalább ezen a részén változtattam. Tagadhatatlanul egy kicsivel részegebb vagyok, mint amikor megérkeztem, és még mindig haragszom – Tyra, amiért megsértette Fable-t. Fable-re, amiért eltolt magától. Nem győzhetek. Elkerülhetetlen volt, hogy újra lássuk egymást. De hogyan is készülhettem volna fel arra a sokkra, hogy ott fogom látni, és ennyire szép lesz? Olyan dühös vagyok, amiért azt képzeltem, hogy még mindig az enyém, amikor ő már továbblépett. Belém hasít a fájdalom, de nem fojtom el, ugyanúgy szívom magamba, ahogy a testem szívja magába az alkoholt. Gyűlölöm, amikor az érzelmeim teljesen átveszik az irányítást. Rendszerint érzéketlen vagyok az ilyesmire. Miután kibírtam mindazt, ami a múltban történt velem, most már könnyedén állítok föl korlátokat, és teszek úgy, mintha minden rendben volna – vagy legalábbis hogy semmi sem számít. Fable azonban számít. Illetve valamikor számított. Most tehát duzzogok, mint egy kisgyerek, miközben bámulom a színpadon vonagló félmeztelen lányokat; testük közszemlére téve, arcukon unott kifejezés – azt a benyomást keltik, hogy sokmilliomodjára csinálják ezt, és szívből utálják, ami valószínűleg így is van. Tele van a klub, úgy látom, mi vagyunk itt a legfiatalabbak, és folyik a sör. Egyenesen le a torkomon, amilyen gyorsan csak nyelni bírom. – Jól szórakozol? – Logan bök oldalba. Az arca szétesett, és részegebb, mint én – így is van rendjén, tekintve, hogy ő az ünnepelt. Akár annyira ki is üthetem magamat, mint ő, hát nem? Nincs mit vesztenem, és legalább alkoholba fojtom a bánatomat. Jaj nekem. Micsoda szívszorító történet! Megrántom a vállamat. – Jó a sör. Logan elröhögi magát. – Szar a sör. De a csajok jók. Mindnek szuper cicije van. – Fejével egy sötét bőrű lány felé int, aki tőlünk úgy öt-hat méterre táncol. – Ty be fogja szervezni nekem egy privát táncra.

Ronda képet vágok. Tynak már a neve is ingerel. Mostanáig a lehető legmesszebb ültünk egymástól, nem is kommunikáltunk. Talán így a legjobb, mert ha a közelembe téved, esetleg még bemosok neki. És addig ütöm, amíg mozog. Csak utána éreznék némi elégtételt. Bár hogy miért akarom megvédeni Fable-t, amikor egy másik pasassal kefél, mialatt én az ő elvesztését gyászolom, azt nem értem. Bassza meg! – Biztosan neked is be tudna szervezni egy lányt – folytatja Logan. – Ne, a fenébe is! Nem akarom. – Megrázom a fejemet, és egyetlen húzásra felhajtom a maradék sörömet. Iszonyú melegem van. Forog velem a világ. Kezdem elveszíteni a kontrollt, de most kivételesen a legkevésbé sem érdekel. – Ha nem akarod, én annál nagyobb kedvvel fogom megszervezni neked. Ahogy megfordulok, Tyt látom, kezében sörrel, arcán gúnyos vigyorral. Szeretném lepofozni a vigyort a tenyérbe mászó pofájáról, de higgadt maradok. Közönyös. – Miért pazarolnád rám a pénzedet? Magadnak vegyél. Ty felnevet. – Látni akarom, ahogy zavarba jössz, Callahan. Tudom, hogy nem ez a te világod. Már az is kurvára meglepő, hogy egyáltalán eljöttél velünk. De az mégjobban meglepett, hogy egy hülye csaj miatt akartál verekedni. Hallgatok. Engem is meglepett, de ezt nem kívánom az orrára kötni. – Ismered Fable-t? Voltál vele, vagy mi? – Ty megrázza a fejét. – Én egyszer elvittem egy körre, még régen. Eléggé felejthető volt. Ha most itt részletezni kezdi nekem ezt az állítólag felejthető kört, beverem a pofáját. – Nem ismerem annyira – szólalok meg végre, minden szót megnyomva, mivel hazudnom kell. – De nem viselkedünk tiszteletlenül egy nővel, Ty. Bunkóság. – Sose állítottam, hogy nem vagyok bunkó. – Ty képéről lassan lehervad a mosoly. – Ezért fizettem ki neked máris a táncosnőt, cimbora. Egy csinos kis szőkét, aki hasonlít a közös csajunkra. – Int a fejével, mire odafordulok. – Szia. – A lány vidáman, őszintétlenül rám mosolyog, és egy pillanatra meghökkenek. Első ránézésre tényleg hátborzongatóan hasonlít Fable-re, valahogy úgy, ahogy az ál-Fable csoporttársnőm, de jobban megnézve látom, hogy a nyomába sem ér annak a lánynak, akibe szerelmes vagyok. Ez az ál-Fable magasabb és vékonyabb, rövidebb a haja, és csúnya a bőre. Körmei hosszúak, és neonrózsaszínre vannak festve. Hátradobja a haját a válla mögé, és kitolja a mellkasát, amitől duzzadó mellbimbója átüt neonrózsaszín bikinifelsőjének vékony anyagán. Ty a hátamra teszi a kezét, és a lány felé tol. – Nem is köszönsz az ajándékodnak? Tiszteld a nőket, meg hasonló baromságok, mi? Seggfej! – Nem kell táncolnod – mondom a lánynak, ügyet sem vetve Ty gúnyos vigyorára. Körülpillantok, keresem Logant, de már rég elment. Valószínűleg a saját táncosnőjével van elfoglalva. A lány összevonja a szemöldökét. – Ő már kifizetett. Ez a dolgom. – Akkor tartsd meg a pénzt – mondom neki, és a kezemet kinyújtva megfogom a karját, hogy elvigyem máshová. Majd úgy csinálunk valahol, mintha táncolt volna, de nem itt, mindenki előtt. A lány megrázza a fejét, és a szabad kezével megérinti a mellkasomat. – Nem tetszem? Jól megnézem az alkohol ködén keresztül. Ha hunyorítok, akár össze is téveszthetném Fable-lel. Simogatja az alkaromat, amibe beleborzongok. – Gyere – mormolja mély hangon.

Csábosan. Nem lenne szabad engedelmeskednem, de hagyom, hogy odavezessen egy székhez, és meglöki a mellkasomat, így nincs más választásom, le kell ülnöm. Tehetetlenül rogyok le, forog velem a világ, és ahogy megszólal a zene, a nő a színpadon mozogni kezd. Akárcsak az előttem álló lány. Egy pillanatig hagyom, hogy elragadjon a képzeletem. Nem egy idegent látok, hanem Fable áll előttem. Nekem táncol, gyönyörű, ahogy mozog, ajka igéző mosolyra húzódik, szeme ragyog, ahogy belém fúrja tekintetét. Megbűvölve meredek rá, kiszárad a szám, feszül és forró a bőröm… Hallom Ty eltéveszthetetlen röhögését, és visszazökkenek a valóságba. A lány mosolyog rám, két keze a vállamon, alig takart mellét a képembe nyomja, miközben a zene ritmusára vonaglik és forog. Ringatja és felém lendíti a csípőjét, miközben hátranyúl, és gyakorlott kézzel kioldja bikinifelsője mindkét kapcsát, mire az lecsúszik a melléről, és a földön végzi. Kis melle van és nagy bimbója, nem is hasonlít a Fable-ére. Persze hogy nem is emlékeztet Fablere. Le kell szoknom róla, hogy minden nőt Fable-höz hasonlítok. Hiba. A pokolba is, betegség. Ki kell gyógyítanom magam belőle, mégpedig gyorsan, mert Fable-nek már van valakije. Ettől a gondolattól kis híján kidobom a taccsot. – Nyomd a cickóidat a pofájába! – kiabálja neki Ty, mire a lány nevetve hátradobja a haját, és az arcomnak nyomja a mellét, ahogy Ty utasította; bőre az enyémhez simul. Izzadság, olcsó parfüm és alkohol szaga árad a pórusaiból, és elfintorodom. Ez a lány össze sem hasonlítható az én nőmmel. Nem is hasonlít egy olyan lányhoz, aki engem érdekelhetne. – Bejössz nekem – suttogja a táncoslány, én pedig hátrahajtom a fejemet, miközben nézzük egymást. – Nincs kedved megvárni munka után? Egy óra múlva végzek. Lassan nemet intek a fejemmel. – Nem hiszem. – hogy ilyen hamar fel akar szedni, arra gondolok, hogy valószínűleg nem most csinálja először. Lebiggyeszti a száját. – Fogadok, hogy van barátnőd. Igaz? Mindegyik rendes, jóképű fiúnak van. – Igen, van barátnőm. – Egy bérelt barátnőm, akinél egy hónappal ezelőtt elvesztettem a jogomat. De könnyebb rámondani, mint magyarázkodni. Biggyesztéséből homlokráncolás lesz. – Gondolom, a haverod, aki vette neked a táncot, az szabad, nem? Nincs az a lány, aki sokáig kibírná vele. Jó megfigyelő ez a csaj. legfeljebb három percet táncolt nekem, és ennyi idő alatt mind a kettőnket kiismert. – Jól mondod, szabad. A lány vág egy grimaszt. – Hát persze hogy az. A szám véget ér, vele a tánc is, és a lány ellép tőlem, ajkán halvány mosollyal. Egészen mostanáig észre sem vettem, hogy a rúzsának pont olyan a színe, mint a bikinijének és a körmeinek. Teste ragyog a hátulról rávetülő fényben, ami hátborzongató, természetellenes hatást kelt. – Igazi úriember vagy. – Lehajol, és fölveszi a bikinifelsőjét a földről. – Ezt vedd bóknak. – Kösz – mondom erőtlenül, a székemhez szögezve. Még mindig szédülök. Iszonyú sokat ittam, és szinte félek felállni. Esetleg összerogyok. – A táncot is, a bókot is. Rám villant egy mosolyt, megfenyeget az ujjával, azután elindul Tyhoz. Ty rögtön úgy ragadja meg, mintha az ő tulajdona, valami tárgy volna. Ujjait szétterpeszti a lány hátán és fenekén, és magához

szorítja. A lány még föl sem vette a bikinifelsőjét, Ty máris fogdossa, és a fülébe sugdos. A lány eltolja magát tőle, és kísértést érzek, hogy odamenjek, és megmondjam neki, hogy meneküljön ettől a baromtól, de aztán hallom, hogy kuncog, és rájövök, hogy egyáltalán nem bánja. Tetszik neki Ty. Magamtól elundorodva felállok, körülnézek a helyiségben, és várom, hogy csillapodjék a szédülésem. Olyan sötét van, és annyi pasas van itt lent a klubban, hogy nem tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól. Kizárt, hogy ebben a tömegben megtaláljam a haverjaimat. Le kell lépnem innen a fenébe. Haza kell mennem, de olyan messze vagyok a lakásomtól, ami persze a város túlsó végében van. A kocsim meg az étteremnél, ahol Fable dolgozik. Most megnézhetem magam. Előhúzom a zsebemből a mobilomat, és összevont szemöldökkel bámulok a képernyőre. Miért is ne? Rá fogok parancsolni magamra, hogy beírjam azt az egyetlen szót, amellyel talán célt érek. De lehet, hogy ettől a szótól világgá rohan. Valószínűleg így lesz. Nem érdemlem meg, hogy segítsen rajtam. Eldöntöm, hogy nincs más út, és mielőtt a golyóim hangyányira zsugorodnak, és örök időkre visszahúzódnak a testembe, bebillentyűzök tíz betűt, amely kiadja azt a szót, amely boldoggá tesz, és amely ott kísért a gondolataimban.

Fable A zsebemben éppen akkor kezd rezegni a telefonom, amikor ki akarok blokkolni. Későre jár, az étterem a legutolsó pillanatig tele volt, és rettenetesen fáj a lábam. Megnézem, kaptam-e üzenetet, és elakad a lélegzetem, amikor meglátok egy szót, amely mintha az egész képernyőt betöltené. Pillecukor. Felbuzog bennem a harag. hogy merészeli leírni ezt a szót? Mi a fenét akar? Már megint segítségre van szüksége? Van bőr a képén…! De aztán elfog az aggodalom, és elpárolog a mérgem. Mert mi van akkor, ha bajba került? Azoknak a seggfejeknek a társaságában van, akiket nem igazán kedvel, és valószínűleg nem lenne szabad bíznia bennük. Mi van akkor, ha csináltak vele valamit, és most vérbe fagyva hever az út szélén? Istenem, ma este megint elragad a túlfűtött képzeletem! Dühös vagyok magamra, amiért aggódom érte. Gyorsan beírok egy kérdést, és azonnal el is küldöm, mielőtt meggondolhatnám magam. Hol a pokolban vagy? Pillanatokon belül megérkezik a válasz. Aranyásók. Áá! Azt kéri, hogy szabadítsam ki egy sztriptízbárból? Megölöm. Azt képzeli, hogy elmegyek érte oda, az isten háta mögé? Nincs is kocsim. Néhány pillanat múlva újabb üzenet érkezik tőle. Az étteremnél hagytam a kocsimat.

A homlokomat ráncolva nézem az imént érkezett szavakat. Ezt nem tudom megtenni. Nem lenne szabad. Ha elmegyek érte, feléled bennem a remény, márpedig Drew-val kapcsolatban nekem semmilyen reményt nem lenne szabad táplálnom. Egyszerűen nem érdemli meg, hogy kínlódjak miatta, és akár csak a kisujjamat mozdítsam érte. Hát nem? De nincs kulcsom, pötyögöm be végül, jobb kedvre derülve. hogy vezessem a kocsiját slusszkulcs nélkül? – Elvigyelek? Ahogy felpillantok, Colint látom magam előtt, jóképű arcán nyugtalanság. Pityeg egyet a telefonom. Elolvasom Drew üzenetét, amelyben pontosan leírja, hová szokta eldugni a pótkulcsot a kocsiján. Egyre nagyobb a kísértés, hogy a segítségére siessek, függetlenül attól, hogy tudom, mekkora nagy marhaságot csinálnék. – Fable? – Igen, öö, köszönöm, hogy felajánlod, de nem, megoldom. – Mosolygok, mert időközben rájövök, hogy Colinnak előttem kell távoznia, ha nem akarom, hogy lássa, amint elhajtok Drew kocsijával. Nem mintha tudná, hogy a kocsi Drew-é, de Colin okos pasas. Azonnal átlátna a szitán. – Biztos? – Kinyújtja a kezét, és megérint, ujjaival végigsimítja a karomat, de nem reagálok rá. Tegnap talán reagáltam volna. A fenébe, talán még néhány órával ezelőtt is, mielőtt Drew simán vissza nem lopta magát az életembe, de most már semmit sem érzek Colin iránt. Abszolúte semmit. Bólintok, és még szélesebben mosolygok rá. – Biztos. Haza tudok menni. De aranyos vagy, hogy felajánlottad. – Rendben. Jent elviszem. Találkozunk holnap? Az lesz az első vasárnapom az étteremben. A műszakom délután kezdődik, és még normális időben fogok végezni, mert összesen csak négy órára vagyok beosztva. Izgatottan várom. Owennel máris vannak terveink. Vagy egy közös reggeli, ha ki tudom rángatni az ágyból azt a lusta disznót, vagy egy késői vacsora, miután végeztem. Akár még egy mozi is beleférhet, ha lesz kedvünk hozzá. Szeretnék valami különlegességgel kedveskedni az öcsémnek. Megérdemli. Mostanában alig voltam vele, anyáról nem is beszélve. Owen így csak elkallódik, ezért muszáj törődnöm vele. Egy tizennégy éves gyerek még ne lépjen rossz útra, pláne az én öcsém ne. – Igen, jövök holnap. Sziasztok. – Figyelem, ahogy Colin és Jen elmennek. Vajon van köztük valami? De ha igen, akkor minek flörtöl velem Colin? Minek flörtöl bárkivel? Nem értem, mi zajlik a háttérben. Azt sem értem, mi zajlik köztem meg Drew között, úgyhogy jobb, ha nem ítélkezem. Negyedóra elteltével megérkezem az Aranyásók parkolójába, ahol az épület oldalához hajtok, és ott találom Drew-t a falnak támaszkodva. Felsőteste előregörnyed, két keze mélyen a farmerja zsebében, feje lehorgasztva. A jelek szerint meg sem hallotta, hogy megálltam előtte a kocsijával. Leeresztem az utasoldali ablakot, és halkan füttyentek. Drew felnéz, tekintete találkozik az enyémmel. – Na, elvigyelek? – kérdezem, minden erőmmel igyekezve, hogy fesztelen legyen a hangom, de hallom, hogy mégis megremeg egy kicsit. Drew is hallja vajon? Remélem, nem. Ellöki magát az épület falától, odaballag a kocsihoz, és behajol a nyitott ablakon, két karját az ajtóra fektetve.

– Szóval megtaláltad a kulcsot. – Írtam, hogy meg. – Küldtem neki egy üzenetet, amikor elindultam, hogy jövök. Máris elfelejtette, vagy mi? Beleszagolok a levegőbe, érzem a sör jellegzetes szagát. Ivott. És mindig megváltozik, amikor iszik. Bár nem feltétlenül rossz értelemben. Nem úgy, ahogy azok a pasik, akiket anyám szokott kifogni. Azok bunkók, és néha a tenyerükkel adnak nyomatékot a szavaiknak. – Kösz, hogy eljöttél értem. – Ellöki magát a kocsitól, és meghúzza a kilincset, hogy kinyithassa az ajtót, és beszállhasson. Elhelyezkedik az utasülésen, feltekeri az ablakot, magára húzza a biztonsági övet, és becsatolja, azután csukott szemmel hátradől az ülésen. – Hálás vagyok érte. Ennyi? Ez minden, amit kapok? Semmi „Ó, egek, Fable, te egy istennő vagy”, semmi vallomás a holtig tartó szerelemről? Ez utóbbira persze nem számítok, de a fenébe is, több mint két hónapig nem beszéltünk egymással, nem is találkoztunk, aztán pár óra leforgása alatt hirtelen a legkülönfélébb érzelmeket éltük át. Azt hiszem, ezt én nem fogom bírni, pláne hogy úgy viselkedik, mint akit egyáltalán nem kavar fel, hogy viszontlát. – Mondjam, merre kell menni hozzám? – kérdezi, amikor kikanyarodom a parkolóból. – Öö, úgy tervezem, hogy én hazamegyek. – Semmi kedvem a lakásához fuvarozni. hogy megyek utána haza? – Nem tudok vezetni. Teljesen kivagyok. Mindenféle értelemben, tenném hozzá szívesen, de tartom a számat. – Na és? Ha hazaviszlek, engem ki visz haza? – Hívd fel a pasidat. – Megvonja a vállát, de a hangjában hallatszik a megvetés. – A pasimat? – Megállok egy piros lámpánál, és feléje fordulok. Nyitva van a szeme, és engem néz bizalmatlanul. – Kiről beszélsz? – Arról a fickóról, aki megzavart minket. A kibaszott főnöködről, Fable. Vagy fogalmazzak inkább úgy, hogy a főnöködről, akivel baszol? Ó. Te. Jó. Isten. Honnan a pokolból szedte ezt? – Az lenne a legjobb, ha most megállnék, és kiraknálak az út szélére. – Csak rajta. Felhívom a rendőrséget, hogy elloptad a kocsimat. Ki ez az ember? Olyan pillantást vetek rá, amivel ölni tudnék, amivel mindig a frászt hozom Owenre, valahányszor így nézek rá. – Úgyse mernéd. Állja a tekintetemet. – Próbáljuk ki. Zöldre vált a lámpa, mire olyan erővel taposok a gázpedálra, hogy mindketten belepréselődünk az ülésünkbe. A kocsi kilő, csikorognak a gumik az aszfalton, grimaszolok. Drew szitkozódik magában, de nem érdekel. Ügyet sem vetek rá, hagyom, hogy repítsen az úton a kocsi motorjának ereje, kiszellőzzenek a fejemből a gondolatok, és végül csak a sebességet érzékeljem. Mégsem tudok uralkodni az agyamon, bármennyire szeretnék. Egymást kergetik benne a kérdések. Miért gondolja Drew, hogy Colinnal járok? Miért rendelt magához SMS-ben, ha így gondolja? Esküszöm, valami olcsó parfüm szagát érzem a ruháján. A gondolattól, hogy egy másik lánnyal volt, hogy megérintett egy hülye sztriptíztáncosnőt, még ha csak egy pillanatra is, annyira feldühít, hogy még keményebben nyomom a gázpedált. – Mind a kettőnkkel végezni akarsz? Higgadt hangja felriaszt a gondolkodásból, és ráébreszt, hogy eszetlen tempóban hajtok. Följebb engedem a lábam a gázpedálon, és lassítok.

– Bocsánat – mormogom zavartan, amiért hülyét csináltam magamból. Rendszerint ez történik velem, amikor Drew társaságában vagyok. Az út hátralévő részében hallgatok, csak Drew szól, hogy hol kanyarodjam el a lakása felé. Ahogy haladunk, egyre rendezettebb a környék. Elönt az irigység, miközben nézem az utat szegélyező fákat, a tökéletesen gondozott gyepet, még a tél közepén is színpompás virágok foltjait. A városnak ezen a részén kertépítők gondozzák az udvarokat, amelyek mindegyike maga a tökély. Nem úgy, mint a mi környékünkön, ahol az udvarok hepehupásak, a gyepet barna foltok csúfítják. Ahol én lakom, ott nem nőnek szép virágok. Az én lakótelepemen jobbára csak gondozatlan bokrok burjánzanak. De legalább eltakarják a rondaságokat. – Szép hely – mondom, miután beállok a parkolóhelyre, ahová Drew irányít. Természetesen fedett. És a lakóparkot kapu védi, nehogy betévedjen az aljanép. Például én. Biztos vagyok benne, hogy én az aljanéphez tartozom. – Muszáj felhívnod a pasidat, hogy jöjjön érted? – kérdezi halkan. Szinte fenyegetőn. Kikapcsolom a motort, és feléje fordulok, remélve, hogy látszik az arcomon a hitetlenkedés. – Nincs pasim. Erre felvonja a szemöldökét. – Szóval a tag, aki lényegében azt mondta nekem, hogy kopjak le, nem a pasid? – Nem. A főnököm. Ennyi. – Lassan megrázom a fejemet; mérges vagyok, amiért magyarázkodnom kell. – Akkor miért mondta, hogy tegnap este vele voltál? Tátva marad a szám. Hihetetlen, amit Drew mond. – Micsoda? – Ezt állította. Megkérdezte, ki vagyok, mire azt válaszoltam, hogy a… barátod. Erre nevetett, és megkérdezte, hogy hol a fenében voltam tegnap este, mert te vele voltál. – Drew szája keskeny vonallá válik. – Vele voltál? Istenem, igen! Szörnyen hangzik. Nem szívesen ismerném be az igazságot, de hazudni sem akarok Drew-nak. Ne legyen köztünk több hazugság. Csak az őszinteség jöhet szóba. – Igen – vallom be erőtlenül. Nem akarom elmondani neki, hogy Colin elvitt egy szépségszalonba, és kifizetett nekem egy teljes átalakítást, amit Drew, úgy látszik, még csak észre sem vesz. Elfordítja tőlem a fejét, érdesen kifújja a levegőt. Megfeszül az álla, észreveszem, hogy enyhén megrándul, és tudom, hogy tökre ki van akadva. – Ismerd el, Fable. Továbbléptél. Nem hibáztatlak érte. Én basztam el ezt az egészet, amikor nem válaszoltam az üzeneteidre. Miattam történt. – Mi történt miattad? Nem járok a főnökömmel, nem úgy voltunk együtt, ahogy gondolod. Semmi közöm sincs hozzá. Újra rám néz. – Nincs? – Nincs – mondom lassan, a fejemet rázva. – Nem járunk. A főnököm. Nem szokásom lefeküdni a főnökömmel. Drew nem szól semmit, de hallgatása ugyanúgy megtölti a kocsi belsejét, ahogy egy végtelen szóáradat megtöltené. – Figyelj, te hagytál el, nem emlékszel? Végre tudom élni tovább az életemet, el tudok szakadni tőled, erre te fogod magad, és elesemesezed nekem azt a hülye kódot. Hát, tudod, van bőr a pofádon. Nem is értem, miért fárasztottam magam azzal, hogy elrohanok érted. És a szememre hányod, mint egy féltékeny barom, hogy járok valakivel… – A végére kell járnom a dolognak, tudnom kell, mi az igazság. Muszáj tudnom. Túl régóta hányódom kétségek között, túl régóta várok rá, túl régóta szeretem

és gyűlölöm, túl régóta akarom megölni, máskor meg megmenteni. Végeztem. Most vagy színt vall, és kiderül végre az igazság, vagy továbbra is körbe-körbe járunk a végtelenségig, ami egyszerre megőrjít és felvillanyoz. – Nem tudom, mit gondoljak – szólal meg végül. – Attól, amit mondott, mindenféle megfordult a fejemben, és teljesen… kiakadtam. – Nincs jogod, hogy szemrehányást tegyél. – Veszek egy mély lélegzetet. Lehet, hogy Drew elhamarkodottan vont le következtetéseket, de kezdek arra a véleményre hajlani, hogy ehhez Colin is hozzájárult, amikor arra célozgatott, hogy van köztünk valami. Ami egyáltalán nem igaz. – Kinek hiszel? Egy olyan pasasnak, akit nem is ismersz, vagy nekem? Felnéz, pillantása találkozik az enyémmel. Csillog a szeme, és én a legszívesebben odahajolnék hozzá. Megérinteném. Megcsókolnám. – Neked – suttogja. – Neked hiszek.

Hetedik fejezet Tégy csodát. Úgy férkőzz be a szívébe, hogy hozzá sem érsz. Ismeretlen

Fable Megdöbbent, amit Drew mond, és csak ülök ott, és bámulom. Nem tudom, mit mondjak, hogyan reagáljak. Azt hiszem, még nem múlt el a sokk, hogy ott ülünk a kocsijában. Kettesben. Mintha meg sem történt volna az elmúlt két hónap, és pontosan ott vagyunk, ahonnan elindultunk. De ismerem az összes titkát. Illetve a legtöbbet. És szörnyűségesek. Ő is ismer néhányat az enyémek közül, nem mintha olyan sok volna. Én kezdettől fogva nyitott könyv voltam előtte. Az a kevés titkom, amit nem ismer, nem olyan életbe vágó, mint az övéi. Anyám egy iszákos, állástalan lúzer. Apám soha életemben nem kereste velem a kapcsolatot. Drew mindezt már tudja rólam. Ja, és az öcsém lóg az órákról, füvet szív, de nem tudok mit csinálni vele. Owenről nem sokat tud Drew. Se a szorongásaimról és a félelmeimről, meg arról, hogy miért vagyok még mindig itt, ebben a tetves kisvárosban. hogy úgy érzem, nekem kell gondot viselnem az öcsémre, mert az anyámnak van ennél fontosabb elfoglaltsága. Egyetlen dolog van, amit teljes egészében én irányítok, és az én magam vagyok, meg az, ahogyan az életemben adódó eseményekre reagálok. Jelen pillanatban csak a Drew-ra adott reakcióimat tudom irányítani. Úgyhogy csak ülök és várok. Várom, hogy ő szólaljon meg először, mert én nem fogom megtörni a csendet. Neki kell megtennie a következő lépést. Hiába konganak a fejemben a vészharangok, azt szeretném, hogy tegye meg azt a bizonyos első lépést. – Fable, én… – Elhallgat, nagyot nyel. – Tök részeg vagyok, nem tudlak hazavinni. Csalódás hullámzik végig rajtam. Ennyit az első lépésről. – Majd hívok egy taxit. – Mintha megengedhetném magamnak, de mi a fenét csinálhatnék? – Ne. – Megrázza a fejét. – Szeretném, ha velem maradnál. Ma éjszaka. Azt üvölti minden a bensőmben, hogy rohanjak el nagyon-nagyon messzire. Van azonban egy cérnavékony hangocska is, amely azt mondja, hogy maradjak. Alhatok a kanapéján, aztán holnap reggel kipihenten fogok ébredni, mert az éjszakát egy fedél alatt töltöttem azzal, akit szeretek. Nem fogunk csinálni semmit. Esetleg beszélgetünk. Esetleg kihúzom belőle, hogy miért kért tőlem segítséget azzal a csodálatos, tragikus verssel, és aztán miért nem válaszolt az üzeneteimre, miért nem hívott vissza. Igen, továbbra is kíváncsi vagyok az okokra. – Nem lenne szabad – suttogom. – Légy szíves. – Megköszörüli a torkát. – Semmi sem fog történni. Megígérem. Lehunyom a szememet, és összecsap bennem a józan ész és a vágy. Önmagammal csatározom, és ez nem tetszik nekem. Lehet, hogy azt akarom, hogy történjen valami. Lehet, hogy gyötrelmes, mocskos, észbontó szexre vágyom Drew Callahannel. De amilyen úriember, tartani fogja magát az ígéretéhez. Baromi lovagias egy pasi.

Pedig ma este nem lovagiasságra vágyom. Hanem kedvességre. Szenvedélyre. Arra vágyom, amit Drew-tól kaphatok. Édes, forró csókokra, hihetetlen gyönyörre… – Beszélgethetünk. – Kinyújtja a kezét, és ráteszi a karomra. Meleg a tenyere, és ujjait kicsit érdesnek érzem, ahogy simogatja a bőrömet. Azonnal reagál rá a testem. Bizsereg minden porcikám, és megugrik a szívverésem. Arra gondolok, hogy nem sokkal korábban Colin is megérintett, de akkor semmi sem történt. Arra gondolok, hogy Drew elég, ha csak rám néz, és a legszívesebben máris ledobálnám a ruháimat, és felfedném előtte a lelkem legmélyét is. – Miről beszélgessünk? – El kell mondanom neked, hogy… hogy mi miért volt. – Megszorítja a karomat, mire összeszorítom a szememet, mert elborítanak az érzelmek. Istenem, olyan finom az érintése. – Bocsánatot kell kérnem, amiért olyan szemét módon bántam veled. A bocsánatkérés az első lépés a jó irányba. Lehet, hogy csak ámítom magam, de szeretném tudni, mit akar mondani. Hallani akarom a magyarázatát. – Rendben. Szívesen meghallgatom, ahogy bocsánatot kérsz. – Azt akarod, hogy most kimondjam? – Igen, az első bűnödért. – Bólintok. – Több is van? Rápillantok, hogy lássam, komolyan kérdezi-e. És olyan édes, ahogy visszanéz rám, ahogy mosolyog. – Mi az, hogy! – mondom, ismét bólintva. – Az elsőt most akarom hallani. Mielőtt kiszállunk a kocsiból. Erőt vesz magán, arcára rendkívül ünnepélyes és komoly kifejezés ül ki. – Fable. Bocsánatot kérek. – Fölemeli a kezemet, és csókot lehel a kezem fejére. Ahogy a bőrömhöz ér az ajka, elgyengül a térdem, pedig nem is állok. Tovább ront a helyzeten, hogy olyan komolytalanul viselkedik. Nem szabad elfelejtenem, hogy részeg. Nincs megfelelő elmeállapotban. – Na, most gyere be velem. Nem fogok próbálkozni, ígérem. – A mutatóujjával ikszet rajzol a – mellkasára. – Cserkész becsületszavamra. – Tényleg voltál cserkész? – Nem. – Elmosolyodik. – De bízhatsz bennem. Tudom, hogy bízhatok. Egyfelől azt szeretném, hogy békén hagyjon, és megemészthessem mindazt, ami ma este történt, másfelől mindennél jobban vágyom rá, hogy leteperjen. Össze vagyok zavarodva. Mindig ez történik velem, ha együtt vagyunk. Kiszállunk a kocsiból, és tiltakozás nélkül megyek előtte a parkolón keresztül. Szó nélkül hagyom, hogy a lakása ajtajához vezessen, bár érzem a jelenlétét a hátam mögött. Valósággal felszisszenek, amikor a derekamra teszi a kezét, hogy a megfelelő irányba tereljen. Addig el sem veszi onnan, amíg oda nem értünk az ajtóhoz. Mintha szüksége volna a testi kapcsolatra. Nekem is szükségem van rá. Amikor kinyitja a zárat, int, hogy menjek előre. Belépek a csendes, sötét lakásba. Drew felkapcsolja a lámpákat, és feltárul egy szoba, amely egy kanapét, egy hozzá illő fotelt és egy lapos képernyős tévékészüléket leszámítva üres. Nincsenek képek, nincsenek csecsebecsék, nincs rendetlenség. Nincs benne semmi az alapvető szükségleti tárgyakon kívül. Hiányzik belőle az otthonosság érzése. Mintha nem élő ember lakna itt, hanem az a Drew, akit az

első találkozásunkkor megismertem. Annak a valakinek nem voltak érzései, és úgy viselkedett, mint akire semmi sem tud hatást gyakorolni. Egy ember érzelmek nélküli kagylóhéja volt. Szeretem azt gondolni, hogy pár nap leforgása alatt megváltoztattam. hogy megtanítottam érezni. hogy megnyissa magát, és szembenézzen az érzelmeivel, a szükségleteivel és az igényeivel. hogy nekem köszönhetően tanulta meg, hogy merhet újra ember lenni. Szembefordulok vele, figyelmesen nézem az arcát. A tekintete üres, a haja kócos, és sápadt az arca. Fáradtnak tűnik, és egy kicsit dilisnek is. Mégis szeretném megérinteni. Hozzáérni borostás arcához, ujjammal követni kifejező szája vonalát… – Van kedved beszélgetni? Kérdése váratlanul ér. Ő maga nem úgy néz ki, mint aki ég a vágytól, hogy beszélgessen. Hanem inkább mint aki alig várja, hogy bezuhanhasson az ágyába. – Neked van? – Vannak dolgok, amiket el kellene mondanom neked, igen. De részeg vagyok, és valószínűleg úgyis csak összezavarnék mindent. – Halk a hangja, és a tenyerével végigsimít az arcán: pontosan azt teszi, amiről egy pillanattal korábban én ábrándoztam. A szó szoros értelmében viszket a kezem, hogy kinyújtsam a karom, és megérintsem. – Lehet, hogy előbb ki kellene aludnunk magunkat. – Még nem tudnék szembesülni a mondandójával. Túl van terhelve az agyam, jobb lenne, ha megnyugodhatna valamelyest. Továbbá félek is egy kicsit attól, hogy mit akar mondani. Mert mi lesz, ha nem fogok örülni annak, amit hallok? Mi lesz, ha most csak azért kedves hozzám, mert azt akarja megmondani, hogy vége? Ekkor azonban eszembe jut, milyen féltékeny volt Colinra. Meg az, ahogyan rám nézett. Valószínűleg nagy hiba lenne lefeküdni vele ma este. Elég erős vagyok hozzá, hogy ellenálljak neki? És ő elég erős hozzá, hogy ellenálljon nekem? Továbbra is működik közöttünk a vonzerő, mintha láthatatlan fonál húzna minket egymáshoz mind közelebb, amikor ugyanabban a helyiségben tartózkodunk. – Alhatok a kanapén? – intek kezemmel a kanapé felé. Jó nagy, és elég kényelmesnek látszik. Grimaszolva rázza a fejét. – Szó sem lehet róla. Én alszom a kanapén. A tiéd az ágyam. Jaj, istenem! Nem alhatok az ágyában. Érezni fogom az illatát. Abban a pillanatban el fog szabadulni a képzeletem, ahogy lefekszem a matracra, abban a minutumban, ahogy a fejem a párnát éri. Időtlen idők óta nem voltunk együtt, és most, hogy ilyen közel van hozzám, a legszívesebben rávetném magam, és soha, de soha nem ereszteném el. – Inkább a kanapét kérem. – Reszket a hangom. Mélyet lélegzem, hogy uralkodni tudjak az érzelmeimen, de ki vagyok bukva. Teljesen szétestem. Könny csorog az arcomon, szipogok. Utálok sírni. Ritkán szoktam. – Fable. – Mély hangja még a szokásosnál is mélyebb, végigrobajlik a testemen. Lehorgasztom a fejemet. Nem akarom, hogy lássa hiábavaló könnyeimet. – Nézz rám. Megrázom a fejemet. – Nem. Ujjait az állam alá csúsztatja, és fölfelé billenti a fejemet, így nincs más választásom, rá kell néznem. Szeme sötét, ahogy a hüvelykujjával letörli az arcomról a könnyet. – Te sírsz. Nagyot pislogok. – Nem. Nem sírok. Hüvelykujjával végigsimít az államon, körme hozzáér az alsó ajkam széléhez.

– Utálom magam, amiért miattam sírsz. Becsukom a szememet, a könnyek, amelyek nem apadtak el, megtapadnak a szempilláim között. – Én csak… Már nem tudom, mit gondoljak erről az egészről. Rólad. Rólunk. – Ne haragudj. – Közelebb lép. Valósággal éget a testéből áradó meleg. Aztán a homlokomra tapad a szája, ajka óvatos csókban végigsimítja a bőrömet. – Annyira sajnálom. – A halántékomra is ad egy puszit. – Nem tudtam, mit mondjak, miután elmentél. Szégyelltem magam mindenért, ami történt, mindenért, aminek tanúja lettél. Jobbat érdemelsz. – Megpuszilja az orrom hegyét. Gondolkodás nélkül átölelem, lehorgonyzom magam. Nagy, meleg és erős a teste, és rögtön könnyebb a szívem, hogy újra ilyen közel érzem magamhoz. – Nekem te kellesz – suttogom. – Mikor fogod már fel? Hosszú, gyötrelmes pillanatokig hallgatunk. Homlokom az állának támasztva, két karom lazán a dereka körül. Ő is átölel, egyik kezét a csípőmön nyugtatja. A másikkal a hajamon matat, hátrasimítja, ujjai köré tekeri a hosszú szálakat. Felsóhajtok gyengéd érintésére. Azt szeretném, ha soha nem érne véget ez a pillanat. Azt szeretném, ha elfelejthetnénk minden bajunkat, és csak arra figyelhetnénk, hogy együtt legyünk. – Én nem érdemellek meg téged – szólal meg végül. – Te olyan könnyen elfogadsz engem, nem számít, milyen erővel tollak el magamtól. Tudnod kell, hogy nem szántszándékkal teszem. Hanem azért, mert… mert nem tudok máshogy megbirkózni a helyzetekkel, csak úgy, hogy elfutok előlük. Õszintesége hallatán majd’ megszakad a szívem. – De azért kezdem megtanulni, hogy attól, hogy elfutok, nem oldódik meg a problémám. – Mély lélegzetet vesz. – Járok terápiára. Egy pszichiáterhez. Sokat segít. Megkockáztatom, hogy felnézek rá, és összeakad a pillantásunk. Fél tőle, hogy ettől a beismeréstől esetleg faképnél hagyom, látom rajta. – Örülök neki. Valaki megszervezte neked? – Feltárt valamit az apja előtt? Vagy továbbra is egyedül cipeli a titkai súlyát? – Nem, magam intéztem. Sokat beszéltünk arról, ami történt. És rólad. – Rólam? – Meg vagyok döbbenve. Azután, hogy olyan könnyedén otthagyott, azt hittem, tökéletesen meg is feledkezett rólam. – Természetesen rólad. – Lefelé húzza az ujját az arcomon, és reszketve fújom ki a levegőt. – Fogalmad sincs róla, milyen fontos vagy nekem, ugye? Lassan megrázom a fejemet. – Amikor elmentél, azt hittem, lezártad a kapcsolatunkat. Azt hittem, túltetted magad rajtam. – Sohasem fogom túltenni magam rajtad. – Drew összeszorítja a száját. Talán csak nem azért, mert még mondana egyebet is? Nekem volna mit mondanom. De nem mondom. Mégegyszer nem fogom elhamarkodottan kimutatni az érzelmeimet. Azok után semmiképpen, amiken keresztülmentünk. Nagyon félek. Úgyhogy egyszerűen csak beismerem. Nagyjából úgy, ahogy ő. – Én sem tettem még magam túl rajtad – suttogom. Mielőtt mondhatnék még mást is, közelebb ránt magához, és a számra szorítja a száját. Ajka puha, nedves, és nagyon, nagyon mohó. Azonnal megnyílok előtte, nyelvünk összeér, fojtott nyögései felkorbácsolják bennem a vágyat. Mindkettőnkben felkorbácsolják. És ezzel el is vesztem.

Drew

Végre. Újra csókolhatom, ízlelhetem, ölelhetem. Olyan jó érzés, annyira kurva jó, hogy Fable itt van velem. A lakásomban, újra az életemben. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt az ajándékot, de többet nem fogom elereszteni. Nem mehet el. Soha. Ahhoz túlságosan nagy szükségem van rá. Ahhoz túlságosan szeretem. Meg is akartam neki mondani. Megírtam neki abban az utolsó levélben, amit az utolsó együttlétünkkor hagytam ott neki. Most, hogy itt áll előttem, elpárolgott a bátorságom. Félek, hogy visszautasít. Vagy hogy visszautasítja a szavakat, amelyekkel az érzelmeimet mondom el. Ezért inkább megcsókolom. Inkább megmutatom neki, mit érzek, ahelyett hogy elmondanám. – Vigyél a szobádba – suttogja a számba, miután megszakítja a csókunkat. – Vigyél az ágyadba, Drew. A fenekénél fogva fölemelem, ő pedig a derekamra kulcsolja a lábát, karját a nyakam köré fonja. Szinte súlytalan; lágy, formás teste tökéletesen simul az enyémhez, ahogy elindulok vele a hálószobám felé, miközben folyamatosan csókolgatja és nyalogatja a nyakamat. Ettől iszonyatos merevedésem támad, és nem tudom, hogy fogom kibírni azt a gyötrelmet, hogy nem lehetek benne már a következő másodpercben. A fenébe, nem akarom elsietni. Ki akarom élvezni minden pillanatát, lassan akarok előrehaladni. Mintha minden álmom valóra vált volna azzal, hogy most megint Fable-lel lehetek, és ízlelgetni akarom. De Fable hozzám dörgölőzik, a nyakamat érő forró leheletétől meg-megborzongok, és tudom, hogy nincs erő, ami vissza tudna tartani. Túlságosan gyorsan fog megtörténni. Együtt rázuhanunk az ágyra, de vigyázok, nehogy agyonnyomjam, hiszen olyan picike. És tökéletes. Hihetetlenül tökéletes, ahogy elhúzódom tőle, és tetőtől talpig végigmérem. Hosszú haja szétterül a párnámon, mellkasa gyorsan emelkedik-süllyed. Csipkefelsője nemigen rejti el az alatta viselt fekete melltartót, és látom lapos hasának pihés bőrét. Megőrülök, ha nem csókolhatom és nyalhatom meg ott. Falatnyi fekete sortja csak kiemeli karcsú derekát, csípőjének ívét, lába hosszúságát. Föltérdelek, hogy többet lássak belőle. Kinyitja a szemét, telt ajkát észveszejtően csábos mosolyra húzza. Nálam beválik. Fable egyetlen pillantással, egyetlen szóval, egyetlen érintéssel le tud venni a lábamról. – Mire vársz? – Felém nyúl, ujját beakasztja a farmerom övbújtatójába, és maga felé húzza, de ellenálok. – Először nézni akarlak. Arca enyhén rózsaszínűre pirul. – Később annyit nézhetsz majd, amennyit csak akarsz. Gyere ide, Drew. Kérlek. – Ez a szerelés… – Megrázom a fejemet. – Elveszi az eszemet. – Elneveti magát. – Látnád a többi szerelést, amit egyenruhaként kell viselnem, amikor dolgozom. Utálnád őket, ha ez nem tetszik. Fellobban bennem a féltékenység, de elfojtom. – Amíg nem fogdosnak a vendégek, nem zavar. Elhal a nevetése. – Féltékeny vagy? – Ha rólad van szó? Naná. – Kezemet becsúsztatom a csipkefelső alá, ujjaimmal a hasát cirógatom. Fable beszívja a levegőt, bőre reszket az érintésem nyomán. Feljebb csúsztatom a kezem, és a melltartója elöl lévő kapcsát babrálom. – Az enyém vagy. Tudsz róla, nem? Bólint, tekintetét egy pillanatra sem veszi le rólam.

– Csak… csak nem voltam benne biztos. Azután, ami történt köztünk. Én mindig a tiéd akartam lenni, de te elhagytál. Egy pillanatra becsukom a szememet. Haragszom magamra, amiért akár csak egy másodpercre is kételyt ébresztettem ebben a gyönyörű, tökéletes lányban. – Fájdalmat okoztam neked, amit nagyon bánok. Kárpótolni foglak érte, Fable. Esküszöm neked. A melltartó kapcsa gyorsan megadja magát, és alig várom, hogy minden ruhadarab lekerüljön róla. Pucéran akarom látni, kíváncsi vagyok, csakugyan olyan gyönyörű-e, amilyenre emlékszem. Újra felnevet, ahogy türelmetlenül cibálom le róla a ruhát, és igyekszem segíteni neki, de csak ügyetlenkedem. Ellöki a kezemet, és lassan teljesen levetkőzik. Kiszáradt szájjal, kővé dermedten bámulom, amikor végre anyaszült meztelenül látom magam előtt. Basszus, még sokkal lélegzetelállítóbb, mint ahogy emlékeztem. Sötét van, alig látok valamit, ezért odahajlok az ágyam fölött lévő ablakhoz, és megrántom a reluxa zsinórját, hogy résnyire megnyissam a lapokat. Odakint gyenge a köd, beereszti a hold fényét, amely ezüstös ragyogásba vonja Fable-t, miközben a szoba nagy része továbbra is feketeségbe burkolózik. Tekintetem végigjárja Fable testét, meg-megpihen a fontos, szép részleteken. – Tetszik, amit látsz? – Szétnyitja a lábát, mint aki az őrületbe akar kergetni. Nagyot nyelek. – Igen – mondom rekedten. Fable felül előttem, két melle himbálózik a mozdulattól, füstös-rózsaszín bimbói ágaskodnak, és képtelen vagyok levenni róluk a szememet. Két kezébe fogja az arcomat, odahúz magához, és puha csókot lehel a számra. Újra meg újra megcsókol így, én pedig odanyúlok, két tenyerembe fogom a mellét, és a hüvelykujjammal simogatom a mellbimbóit. Érintésemtől ívbe feszül, csókjaink mind vadabbak, mohóbbak, mígnem falom a száját, és lejjebb csúsztatom az egyik kezemet, hogy a lába között állapodjon meg. Nedvességet érzek, Fable benedvesedett tőlem, és én ettől felnyögök. Muszáj beléhatolnom. Leugrom az ágyról, ledobálom magamról a ruháimat, miközben tudom, hogy Fable minden egyes mozdulatomat szemmel tartja. Kihúzom az éjjeliszekrényem fiókját, és előveszek belőle egy óvszert. Az óvszereket annak reményében vettem, hogy egy szép napon újra összejövünk Fable-lel. A pokolba is, legalább a reményt nem veszítettem el. Feltépem a zsugorfóliát, és fölteszem magamra az óvszert. Egy másodpercet sem akarok késlekedni. Annyira vágyom rá, hogy Fable-ben legyek, úgy érzem, menten szétdurranok. Vágyakozó, önkéntelen sóhajt hallok, és ahogy megfordulok, látom, hogy Fable engem bámul. – Mi baj? Fable fölkapja a tekintetét, hogy a szemembe nézhessen, és arcára némi zavar ül ki. – Neked van a leggyönyörűbb tested a világon. Tudsz róla, ugye? Nem, de attól, ahogy ő néz rám, elhiszem neki. Tőle elég néhány elejtett szó. – Zavarba akarsz hozni? Mosolyogva nemet int a fejével. – Csak még aranyosabb vagy, amikor zavarba jössz. És szexibb. Olyan a tested, mint egy istennek, Drew Callahan. Ha nem sietnénk ennyire, órákon keresztül találnék rajta felfedeznivalót. – Tényleg? – Visszatérdelek az ágyra, és fölé hajolva ráereszkedem. Szemtől szembe kerültünk, testünk tökéletesen egy vonalban. – Ígéretesnek hangzik. – Azt elhiszem. – Fable bólint, tenyerét a mellkasom közepére helyezi, majd elindulnak lefelé az ujjai. Érintésétől csupa libabőr leszek. – Imádnád minden pillanatát. – Biztos? – Szép lassan nekinyomom a csípőmet az övének. Ezzel valószínűleg súlyos hibát követek el, tekintve, hogy milyen közel járok már így is a robbanáshoz.

– Mmm-hmmm. – Ívbe hajlik alattam, mint egy macska, nekidörgölőzik a férfiasságom legvégének, és esküszöm, ha mégegyszer ezt csinálja, én kész leszek. – A kezemet használnám, és az ujjaimat, és a számat, és a nyelvemet. Egészen addig, amíg könyörögni nem kezdenél, hogy hagyjam abba, és adjam meg végre a kegyelemdöfést. Nyöszörögve fogadom a bejelentését. – Máris a kínok kínját élem át. – Akkor hadd segítsek. – Lenyúl, ujjaival körülfogja a farkamat, és maga felé irányítja. Lassan belesüllyedek Fable-be, ahol megfüröszt lucskos melege, mélyen befészkelem magam, és igyekszem mozdulatlanul tartani magam, hogy kiélvezzem, mennyire könnyen, mennyire szépen magába fogad a teste. – Hiányoztál – suttogom a szájára, majd megcsókolom. – Olyan nagyon-nagyon. – Nekem is hiányoztál. – Reszket a hangja, remeg az egész teste, én pedig lassan kihúzom magam belőle, csaknem teljesen, majd újra visszatolom. Mindketten felnyögünk az érzéstől, majd további édesen gyötrelmes, hosszú percekig folytatjuk e lassú mozgás tortúráját. Újra meg újra belédöfök, aztán csaknem teljesen kihúzom magam, de végül újra visszasüllyedek belé. Elképesztő érzés újra vele lenni. Máris kezdődik a bizsergés a tarkómon. El fogok menni, és nem is akárhogyan, de biztosnak kell lennem benne, hogy Fable is jön velem. – Fable – súgom a nevét a fülébe, miközben egyre keményebben döfködöm. Lassacskán úgy érzem, hogy elvesztettem az irányítást a tulajdon testem fölött. Fölemészt a vágy, hogy eleresszem magam. És hogy Fable is ugyanazt érezze, amit én. – Közel vagy? – Lenyúlok magunk közé, és amikor megérintem a lába között, reszelős sóhaja elárulja, hogy jó helyen tapogatózom. – Kérlek, mondd, hogy már közel vagy. – Nagyon, nagyon közel. Jaj, istenem, Drew. Iii-gen… Jóságos ég, gyönyörű ilyenkor! Csupa vágy és sürgetés. Szó szerint kapaszkodik belém, én pedig feltérdelek, és kétoldalt megragadom a csípőjét, hogy mélyebben hatolhassak belé. Fable egyre hangosabb, szexi kis butaságokat suttog, amiket alig értek, és amikor eltalálok benne egy különösen mély pontot, teljesen elveszíti alattam az eszét. Testét remegés rázza, és feje hátrahanyatlik, ahogy elvész a gyönyörben. Ettől magam is szédületes orgazmust élek át, csaknem megvakulok tőle. Rázuhanok Fable-re, testem még rázkódik, és hosszú, csodás percekig tartanak az orgazmus utóhatásai. Fable átölel, magához szorít, két kezével simogatja a hátamat. Megnyugtat, de egyúttal újra fel is éleszti bennem a gerjedelmet. – Agyonnyomsz – mondja végül a mellkasom alól. Sietős bocsánatkéréssel legördülök róla, majd fölkelek, hogy az óvszert kidobhassam a szemétbe, mielőtt bebújok a takaró alá, és újra magamhoz nem ölelem Fable-t. Most, hogy visszatért az életembe, szinte lehetetlen lesz elengednem a közelemből. Ez persze nevetséges és kivihetetlen gondolat, de a fenébe is, egyszer már eltávolodtam tőle, és amiatt kis híján elveszítettem – őt is, meg magamat is. Ezt nem kockáztathatom meg újra. – Tudom, hogy beszélnünk kellene, de nagyon fáradt vagyok – mondja ásítva. – Nem beszélhetnénk inkább holnap? – De. – Továbbra is a karomban tartom keskeny vállát, és puszit nyomok a homlokára. Én is fáradt vagyok. Jóllakott. Kielégült. A szextől ideges leszek, mindig is így voltam vele. Kísért a múlt, és tilalmassá teszi az aktust. Szégyenteljessé. Rendszerint igyekszem is kerülni. Úgy általában kerülöm a nőket, mivel mindig olyasmit akarnak tőlem, amit nem tudok megadni nekik.

Fable-lel azonban más a helyzet. Vele sosem érzem ezt. Vele sosem érzem szégyenletesnek az intim együttlétet. Mindig tökéletes. Előtte készséggel lemeztelenítem magam, testileg is, lelkileg is. Feltárom magam, mindent megmutatok neki, aminm van, mindent, ami vagyok. Nincsenek félelmeim, amikor vele vagyok. Szárnyaló érzés. Felszabadító. Kisebbfajta csoda.

Nyolcadik fejezet Mindent megtennék, hogy a mindened lehessek. Drew… vagy Fable?

Fable Azt hiszem, végre valóra vált az a mese, amelyet kislánykorom óta képzeltem magamnak. Ebben a pillanatban benne élek, éppen öltözködöm, és arra készülünk Drew-val, hogy átlustálkodjuk a vasárnap délelőttöt. Finoman ébreszt, úgy, hogy keresztül-kasul összepuszilja az arcomat. Puha kis csókok ezek, és nevetgélek tőlük, mert Drew szája csiklandozza az arcomat. Amikor becsúsztatja közénk a kezét, és a hasamat kezdi csiklandozni, hangosabban nevetek, összegabalyodik a lábunk, egymásnak simul a testünk. Ez lassú, finom reggeli szexhez vezet. De a lassú, finom reggeli szex előtt még fölfedezem a testét, ahogy ígértem. Feltérképezem az ajkammal és a nyelvemmel, és a kezemmel, és az ujjaimmal. Képzelhetik a meglepetésemet, amikor a bordáin ráakadtam egy tetoválásra, elegáns betűkkel írt sorokra. Egy bekezdés, vagyis inkább egy vers szófüzére. Az ujjammal követem a szavakat, próbálom kihámozni a jelentésüket. Forró szerelemtől ég A testem. Boldog vagyok, Lelkem tiéd, Egyetlenem. Megdöbbent, hogy ez a tőrőlmetszett sportbajnok Drew Callahan kivarratta magát. Méghozzá azután, hogy együtt voltunk. – Mit jelent? – kérdezem tőle, miközben mindegyik betűt megsimítom a mutatóujjammal. Szemmel láthatóan meglepődik a kérdésen. – Olvasd el mégegyszer – mondja csendesen. – Lassan. Lassan elolvasom újra, és ráébredek, hogy a sorok első betűje a nevemet adja ki. Ahogy a pillecukros levélben, amit otthagyott nekem. Elképesztő. Lehengerlő. Annyira meghatódom, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és amikor Drew lecsókolja őket, rápotyognak az arcomra. – Neked írtam ezt a verset – mormolja a számnak, mielőtt megcsókolja. – Költőt csináltál belőlem, Fable. Istenem, olyan édesen romantikus, hogy szeretnék örökre elveszni benne. Együtt zuhanyozunk, ami újabb kellemes szexbe torkollik, utána azonban annyira kimerültnek érzem magam, hogy alig bírok megállni a lábamon, amikor kikászálódunk a fürdőkádból. Drew szárazra simogat egy törülközővel, de az ujjai utat találnak még vizes lábam közé, és újabb földcsuszamlásszerű orgazmusban részesít. Tökéletesen nevetségesen viselkedünk. Nem bírjuk levenni egymásról a kezünket. De én így szeretem. Drew-t szeretem.

A tegnap esti sortomat veszem vissza, a béna csipkés felsőhöz viszont elég hideg van, ezért Drew kölcsönadja az egyik régi pulóverét. Belebújok, és nevetve állapítom meg, hogy majdnem a térdemig ér. Tudom, hogy hülyén nézek ki benne, Drew azonban azt állítja, hogy aranyos vagyok benne, azután a karjába kap, és megcsókol. Megint. Hosszan. Olyan hosszan, hogy végül kénytelen vagyok ököllel ütögetni a mellkasát, hogy muszáj hazamennem és megnéznem az öcsémet, mielőtt újra egymásnak esünk. Arcára kiül a nyilvánvaló csalódás, de tiszteletben tartja a kívánságomat, és elindulunk lepukkant lakásom felé. Minél közelebb érünk, annál idegesebb vagyok. Mi lesz, ha anyám otthon van? Semmi esetre sem szeretném, ha találkozna Drew-val. legalábbis egyelőre, mert ha ennek köztünk lesz folytatása, előbb vagy utóbb meg kell ismerkedniük egymással. De egyelőre nem akarok ezzel foglalkozni. Anyám hihetetlenül gyökér tud lenni a részeg, proli viselkedésével, meg azzal, ahogy önmagán kívül nagy ívben tesz mindenre és mindenkire. Drew azt hiszi, hogy az ő családja a legelbaszottabb a világon – hát tényleg elbaszottak, ne áltassuk magunkat –, de az én anyám sem egy főnyeremény. Az a hátborzongató, hogy egyfolytában attól félek, hogy idővel én is olyan leszek, mint ő. Észre se venném. Annyi mindenben hasonlítunk, bár nem szívesen ismerem be. Amikor befordulunk a lakótelepünk parkolójába, látom, hogy nincs ott anyám kocsija, hála az istennek. Iszonyúan megkönnyebbülök, és rögtön jobban érzem magam. Drew feljön velem a lakáshoz, bár mondom neki, hogy menjen csak nyugodtan haza, mivel délután úgyis dolgoznom kell. De amilyen úriember, ragaszkodik hozzá, hogy az ajtóig kísérjen. Azt hiszem, igazság szerint fél elereszteni. Ugyanígy érzek én is. A táskámból kihalászom a kulcscsomómat, és már dugnám a zárba, amikor kivágódik az ajtó. Úgy megijedek, hogy elejtem a kulcsot. Owen áll a küszöbön melegítőnadrágban és egy ócska pólóban, a haja mint a szénaboglya. Rám veti magát, és olyan erősen szorítja a derekamat, hogy alig kapok levegőt. – Hol voltál? – kérdezi, és megráz, amikor elereszt végre. – Betegre aggódtam magam miattad! – Azt hittem, a haverodéknál vagy. – Kitörése meglep. Ez aztán a szerepcsere. Nem is emlékszem, – mikor láttam utoljára ilyen zaklatottnak. – Egész éjszaka egyedül voltam itthon. Anya elment Larryhez. Azt hitte, haza fogsz jönni. Én is azt hittem. Küldtem neked SMS-t, hívtalak, de nem vetted fel. A fenébe. – Biztos kipurcant a telefonom. – Lehajolok, hogy fölvegyem a kulcsomat. Gyenge kifogásnak hangzik, de ez az igazság. Owen átnéz a vállam fölött, tekintete megállapodik Drew-n. – Ez meg ki a frász? Nahát, miért ilyen ellenséges a hangja? Ölni lehetne azzal a pillantással, amellyel Drew-ra néz. – Öö… – Nem tudom, mit válaszoljak. Suta helyzet. Nem számítottam rá, hogy itthon lesz az öcsém. – Várj egy kicsit. – Owen megkerül, hogy odaléphessen Drew elé, aki toronyként magasodik fölébe. – Te vagy Drew Callahan, nem igaz? Ó, a szentségit. Nem is gondoltam rá, hogy az öcsém felismerheti, de hát Drew az egyetemi csapat egyik sztárjátékosa. Itt a városban valóságos celebeknek számítanak. – Igen. – Drew kedvesen, melegen rámosolyog. – Te meg biztos Owen vagy. – Ja. Te vagy az a seggfej, aki összetörte a nővérem szívét. – Owen minden figyelmeztetés nélkül hátrahúzza a karját, és állon vágja Drew-t. Aki rögtön ki is fekszik tőle.

– Ó, istenem! – Megragadom Drew vállát, de már tápászkodik is fel, arcán hitetlenkedő kifejezés. Hála istennek nem látszik mérgesnek. Inkább döbbentnek. Én is meg vagyok döbbenve. – Mi az isten volt ez? – kérdezem Owentől, aki a keze bütykeit dörzsöli, mintha fájnának. A kis szarházi! Nyilván fájnak is. De meg érdemli ezért a húzásáért. – Őmiatta szenvedtél annyit pár hónapig. De ezt kurvára nem tudom elhinni. Te Drew Callahannel kavarsz? – Owen rámutat Drew-ra. – hogy a szarba történt ez? – Vigyázz a szádra! – Ezenkívül semmi más nem jut eszembe. Nem tudom, mit válaszoljak neki. Azt semmi esetre sem akarom az orrára kötni, milyen körülmények között ismerkedtem meg Drew Callahannel. Nem tartozik rá. – Ha sumákban vele lógsz, akkor nem értem, miért kéne. Ez a pasas nem semmi, Fable. Tök híres. – Owen a fejét rázza. – Mekkora hülye vagyok! hogy nem adtam össze kettő meg kettőt, mikor ott van a lábadon a monogramja. – Hogy érti azt, hogy ott van a lábadon a monogramom? – Drew pillantása a lábamra esik. Még a tegnap esti fekete magas sarkú van rajtam, és nappali fényben világosan látszik a tetoválás. Ami azt illeti, tegnap este meg ma reggel is világosan látszott, csakhogy Drew-t valószínűleg nem érdekelte semmi, ami a combomnál lejjebb helyezkedett el. Egy szív egyszerű rajza díszíti a bal lábfejemet, a közepében egy összekapaszkodó D meg C. Drew és az együtt töltött hét emlékére. Meg az iránta érzett szerelmemére. Egy meggondolatlansági rohamomban csináltattam. Bizonyítani akartam neki, hogy szeretem annyira, hogy örökre a bőrömre varrassam a neve kezdőbetűit. De nem láttam többet. Egy bolond szív bolond ötlete volt. Nem egészen így képzeltem a pillanatot, amikor majd felfedezi a tetkót. Különben is, ahhoz a vershez képest, amit ő írt nekem, az én tetoválásom tök közhelyes. Nincs jelentése. – Rögtön hálaadás után varratta magára – magyarázza Owen, miközben vasvillaszemmel mered Drew-ra. – És nem mondta meg, mit jelent a DC. Azt hazudta, hogy ez a kedvenc városa, de persze kurvára tudtam, hogy csak hülyére akar venni. Kinek néz engem? Ki se tette a lábát Kaliforniából. Bocs, Fabes – teszi hozzá, amikor látja, hogy kiakasztott a csúnya beszéddel. – Tetoválást csináltattál. Rávarrattad a lábadra a monogramomat. – Drew hitetlenkedve csóválja a fejét. – Miért nem szóltál róla? Miért nem mutattad meg? Megrántom a vállamat, mert semmi kedvem az öcsém előtt megvitatni ezt a témát. – Butaság. – Dehogy butaság! – Sietve odalép hozzám, megfogja a kezemet, és újra a lábamra néz. Látom, hogy bepirosodott az álla, egy kicsit mintha meg is dagadt volna. Nem tudom elhinni, hogy ekkora erővel ütötte meg az öcsém. Persze hozzáadódott a meglepetés ereje. – Nagyon tetszik. – A tetoválásod sokkal érdekesebb – suttogom neki, ahogy az öcsém szeme láttára átölel a jobb karjával. Valósággal égeti a hátamat Owen pillantása, de nem törődöm vele. – Drew, te egy verset írtál nekem. – Te pedig örök időkre a lábfejedre varrattad a monogramomat, Fable. Azt hiszem, ugyanazon a hullámhosszon vagyunk. Szorosan átölelem, és nevetek, mert nem tudom, mi mást csinálhatnék. Owen megköszörüli a torkát, emlékeztetve, hogy végső soron miatta vagyok itt. Elhúzódom Drew-tól, és bátorítón rámosolygok. – Mit szólsz, találkozzunk ma este? Miután leadtam a műszakot? – Aha. – Drew mosolyog, kék szeme ragyog. – Jól hangzik. Odamenjek érted?

– Igen, az lenne a legjobb. – Odahajol, és megint megcsókol, mint aki nem tud betelni velem. – Nyolckor végzek. – Hogy mész munkába? – Majd kitalálok valamit – mosolygok rá. Drew elindul, de a válla fölött még egyszer rám néz, majd lemegy a lépcsőn a kocsijához. – Mi a fene volt ez? – tudakolja Owen, amikor berángatom a lakásba, és becsukom az ajtót. – Mire gondolsz? – Bedugom a kezemet a sportpulóver elülső zsebébe, és mélyen beszívom Drew illatát. Istenem, de jó szaga van! Lehet, hogy soha nem adom neki vissza ezt a pulóvert. És az is lehet, hogy soha nem fogom kimosni. Talán undorító, de akkor is így lesz. – Te Drew Callahannel jársz? Ő a pasid? – Owen szeme óriásira nyílik. – Ez őrült jó, Fabes. Totális szupersztár a gyerek. Egyetemi legenda. És te vele jársz? Megvonom a vállamat. – Nem tudom, hogy lehetne leírni, ami köztünk van, de igen. Vele járok. Azt hiszem. – Szent szar. – Owen nevetni kezd. – Ezt el kell mondanom a haverjaimnak. Wade téglát fog szarni! Anya tudja? – Nem, senki sem tudja. Egyelőre nem akarom, hogy bárki tudja. – Azt szeretném, ha még néhány napig Drew csak az én kis titkom lenne. Ha kitudódik, hogy együtt járunk, lehet, hogy páran furcsán néznének rám. – Mi a fenéért? Ez egy oltári csávó! – Owen elfintorodik. Valószínűleg eszébe jut, mennyit gyötrődtem miatta. – Hát, vagy nem is, ha azt vesszük, mennyire szemét lehetett veled, amikor úgy ki voltál bukva. Sose láttalak még olyannak. Mi történt akkor köztetek? – Bonyolult. – Legyintek, mint aki lezárta a múltat. Majd pont az öcsémnek fogom elmesélni a részleteket! – Amúgy is arról beszéljünk inkább, hogy behúztál neki. Mit képzelsz magadról? – Az király volt! Még mindig kurvára fáj a kezem. Bocs. – Sikerül meglegyintenem a fejét, mielőtt észbe kapna és elhajolna. – Még most sem tudom elhinni, hogy bevittem egy jobbhorgot a nagy Drew Callahannek, és nem rúgta szét érte a seggemet. – Azt hiszem, teljesen megdöbbent, hogy egy kisfiú támadt neki – mondom szárazon. Owen megrázza a fejét. – Már nem vagyok kisfiú, Fabes. Mikor veszed már észre? Forgatom a szememet, de tartózkodom a megjegyzéstől. Hadd higgye, hogy tizennégy évesen felnőtt. Egy nap úgyis rájön az igazságra. – Mindjárt éhen halok. Akarsz még elvinni valahová reggelizni? – Naná! De hogy megyünk? Nincs járgányunk. Nem kellett volna elengedni a szépfiúdat, vele elvitethettük volna magunkat. – Abba a kisvendéglőbe, ami itt van az úton, gyalog is elmehetünk. Nincs messze – javasolom. Négyszemközt akarok beszélni az öcsémmel, úgy, hogy Drew se legyen fültanúja. Alig várom, hogy Drew-val megint együtt legyek, de csak lassacskán szabad beeresztenem abba a káoszba, ami a szűkebb családomban uralkodik.

Drew Voltak már olyan boldogok, hogy méterekkel a föld felett jártak, aztán pár perc múlva óriásit zuhantak? Igen. Velem is ez történt. Egész délelőtt hihetetlenül éreztem magam. Mintha tényleg méterekkel a föld felett jártam volna.

Még az sem vette el a jókedvemet, hogy Fable öccse behúzott nekem, bár továbbra is fájt az állam. Van erő abban a srácban, azt meg kell hagyni. Hazamentem a lakásomba, az ágyra vetettem magam, és beletemettem az arcomat abba a párnába, amin Fable aludt az éjszaka. Éreztem az illatát, betöltötte a fejemet. Nagyon kívántam. De megvan a saját élete. Munkába kell mennie, gondját kell viselnie az öccsének. Megértem, tudomásul veszem. Iszonyú hálás vagyok neki, amiért visszafogadott, és megadja nekem a lehetőséget, hogy kárpótoljam, amiért annyi fájdalmat okoztam neki. Úgy nyomott el az álom, hogy az ő illatába burkolóztam, az ő arca lebegett a szemem előtt. Most a mobilom csörgésére ébredek, és remélem, hogy ő hív, de nem. Az apám az. Nagyszerű. – Mi újság? – Igyekszem vidámságot vinni a hangomba, de tartok tőle, hogy hamisan cseng. Tegnap délben találkoztunk. Mi történhetett, hogy huszonnégy óra elteltével máris hív? – Tegnap este sokáig beszélgettünk Adele-lal – mondja komor hangon. Görcsbe rándul a gyomrom. Már a neve hallatán is rosszul vagyok. – Igen? – Istenem, mit mondhatott apámnak? Vajon mit? – Meggondoltam magam a válással kapcsolatban. A rohadt életbe! Pont amikor úgy tűnt, hogy végre örökre eltűnik az életünkből az a nő. – Miért? – Esküszik rá, hogy sohasem volt hűtlen hozzám. hogy az egész csak rosszindulatú pletyka, amit bizonyos nők terjesztenek a countryklubban, akik nem szeretik. – Apa hallgat egy sort, mély lélegzetet vesz. – Higgyek neki? – Ezt nem nekem kell eldöntenem – vágom rá gépiesen, mert a pokolba is, én nem óhajtok részt vállalni a döntésében. Egyébként pedig tudom – saját tapasztalatból –, hogy nem volt hűséges apámhoz. Istenem, rögtön elhányom magam. – Teljesen összezavar. Felhívott, amikor mentem haza a veled való találkozás után, és mikor megtudta, hogy hol jártam, kiborult. Ragaszkodott hozzá, hogy azonnal menjek oda. Úgyhogy hazamentem, és… rám vetette magát. Lehunyom a szemem, és azt kívánom, bár abbahagyná az apám. – Meg volt bolondulva. Mintha nem tudna betelni velem. Tudom, hogy nem vagy kíváncsi a részletekre, de évek óta nem volt ilyen jó vele a szex. Nem értem. Egyszerűen nem értem ezt a nőt. – Apa, a szexszel próbál magához láncolni. – Ideges a hangom, és végtelenül feszültnek érzem – magam. Nem akarom hallani ezeket a részleteket. Lehet még rosszabb? Főleg azt nem akarom hallani, hogy akkor vetette rá magát apámra, miután megtudta, hogy velem volt találkozója. Mit jelent ez? Csak azt tudom feltételezni, hogy talán énrám gondolt, miközben… Bassza meg. Végig sem akarom gondolni. – Ez alighanem így van. – Apa készséggel egyetért velem. – De ha így folytatja, lehet, hogy még nem akarnám elengedni. Micsoda idióta! A legszívesebben megmondanám neki, de tartom a számat. Ez az ő problémájuk, semmi közöm hozzá. – Hát ebben neked kell döntened. – Csak ennyit mondok. – Figyelj. Sokat beszélgettünk tegnap este, Adele meg én. Azt szeretné, ha nyáron hazajönnél. Azt mondja, hiányzol neki, és szeretné, ha több időt töltenél velünk. És szerintem igaza van. Nem vennéd fontolóra? A kedvünkért? A válasz egy nagy büdös nem, de most nem leszek bunkó az apámmal. Még érzékeny emiatt az

egész „elváljak, vagy ne váljak el” ügy miatt. És ez az Adele, ahogy megpróbál visszasunnyogni az életembe! Ahogy megpróbál rávenni, hogy menjek haza. Hülyének néz ez engem? – Most mennem kell, apa. Hívj fel máskor is, ha beszélgetni akarsz. – Legalább mondd azt, hogy gondolkodni fogsz rajta, fiam. Adele szeret téged, és hiányzol neki. Mintha kicserélték volna, amióta Vanessa meghalt. Tudod te is. Te visszahozhatnál egy kis boldogságot az életébe. – Szia, apa. – Bontom a vonalat, mielőtt folytathatná. Nem bírnám ki. Elment az étvágyam, pattanásig feszültek az idegeim. Fölveszek egy edzőcipőt, és elindulok futni, hogy kiszellőztessem a fejem, de továbbra is csak azon jár az eszem, hogy apám együtt marad Adelelal. hogy Adele rá akar beszélni, hogy hazamenjek a nyárra, és töltsem velük a szünidőt. Nem mehetek oda vissza. Rettenetes volt a hálaadás is. Még mindig nem emésztettem meg teljesen, amit mondott. Nehezemre esik értelmezni a vallomását. Tényleg lehetséges, hogy a húgom valójában… a lányom? Elhatalmasodik rajtam a pánik, megállok a járda közepén, és körülnézek. Baromira szeretném, ha most tudnék beszélni valakivel. Bárkivel. Fable. De ő dolgozik. Délután van, és háromkor vagy négykor kezdődött a műszakja. A fenébe is, már nem emlékszem, hánykor. Különben sem tehetem meg, hogy most, miután visszatértem az életébe, még ekkora terheket is rápakolok. Ha nem vasárnap volna, felhívhatnám Harris doktornőt… De nem érdekel. Előrántom a telefonomat a melegítőnadrágom zsebéből, és hívom a számát. A harmadik csengetésre veszi föl. – Meglep, hogy vasárnap hív – mondja üdvözlés helyett. – Jól van? – Nem igazán – ismerem el, és hálás vagyok, amiért nem utasít rendre, hogy szabadnapon nem – illendő zavarni. – Felhívott az apám. – Hmm. Nem hangzik valami jól. Szerencsére meginnék egy kávét. Volna kedve csatlakozni hozzám, mondjuk, húsz perc múlva? Elönt a megkönnyebbülés. Mekkora szerencsém van, hogy pont Harris doktornővel hozott össze a sors! Lehet, hogy nem szokása vasárnap délutánonként a klienseivel kávézni, de muszáj kibeszélnem magamból ezeket a dolgokat. Nemcsak a rosszat, azt, ami apám körül történik, hanem a Fable-lel töltött éjszakát és délelőttöt is. – Ott leszek – mondom, miután megadja egy közeli Starbucks címét. – És milyen érzéseket váltott ki magából az, amit az apjától hallott? Belekortyolok a jeges kávémba. – Én azt szeretném, ha elválna. Ha az a nő örökre eltűnne az életemből. – Azt hittem, Adele már nem része az életének. – A doktornő azzal a bizonyos tekintetével néz rám. Amellyel emlékeztet rá, hogy felnőtt vagyok, és én irányítom, hogy mi történik velem. – Nem is. De azt szeretném, ha az apám életéből is kilépne. Amíg Adele a felesége, addig elválaszt minket az apámmal. És én nem akarok találkozni vele – mondom olyan határozottsággal, amilyet érezni szeretnék. – Ez a maga döntése, és jogában áll így dönteni. Tudja, hogy fájdalmat fog okozni az apjának, ha magyarázat nélkül megszakítja velük a kapcsolatot. – Beleszív a szívószálába, arcán tökéletes nyugalom, de tudom, mi a célja. – Kizárt, hogy elmondjam apámnak, mi történt köztünk Adele-lal. Meggyűlölne érte. – Megrázom a fejemet. – Nem kellene meggyűlölnie. Maga a fia. Gyerek volt, amikor elkezdődött. Akkor is gyerek volt még, amikor véget vetett neki. Aki hibázott, az Adele. Nem gondolja, hogy ezt az apja is belátná? –

kérdezi lágy hangon. Fogalmam sincs róla. Félek megkockáztatni. – Azt látná be, amit akar. Azt hinne, amit akar. – Tényleg ennyire kevéssé bízik az apjában? Hm. Ebből a szempontból sosem néztem még a helyzetet. – Nem arról van szó, hogy nem bízom benne. Hanem hogy… hogy Adele mindent ki tud csavarni. Mestere a manipulációnak, és évek óta játszik velünk. – Túl sok hatalmat tulajdonít neki. Ezt ő is érzi, és fölöttébb élvezi – mutat rá Harris doktornő. Megvonom a vállamat. – Lehetséges. Könnyebb elkerülni Adele-t, mint szembenézni az igazsággal. – Tudja, mi a véleményem arról, hogy állandóan elmenekül a problémái elől. Nem egészséges. És előbb vagy utóbb úgyis utolérik. – Iszik még egy kortyot az italából, majd félretolja a poharát, és az asztal peremére fekteti a két karját. – De eleget foglalkoztunk a rossz dolgokkal. Most beszéljünk a – jókról. Beszéljünk Fable-ről. Egyszerre elmosolyodom, nézem a poharamat, és húzogatom az ujjamat a párában, ami kiült rá. – Azt már mondtam, hogy együtt töltöttük az éjszakát. – Sokat beszélgettek? – Bocsánatot kértem tőle. – Miért? – Amiért otthagytam. – Rápillantok a doktornőre. Kezd kiürülni a Starbucks; már hat felé jár. Az emberek többsége otthon van, vacsorához készülődik, vagy ilyesmi. – Többet kellene beszélgetnünk. – Ezt jó ötletnek tartom. El fogja neki mondani, hogy miért menekült el? Úgy veszem észre, hogy Fable jót tesz magának – állapítja meg Harris doktornő halvány mosollyal. – Azt hiszem, sohasem láttam még magát ilyen boldognak. Kiszélesedik a mosolyom. – Igen, jót tesz nekem. Szerelmes vagyok belé. – hogy hangosan kimondtam a szavakat, még valóságosabbnak tűnnek. És félelmeteseknek. – Neki is megmondta? – Még nem. – Miért nem? – Mi van, ha ő nem szeret? – Az a legnagyobb parám, hogy őszintén megnyílok Fable előtt, de ő nem viszonozza a szerelmemet. Vagy ami még szörnyűbb lenne, kinevet. Bár a lelkem legmélyén tudom, hogy ilyet soha nem tenne. A lelkem legmélyén azt is tudom, hogy valószínűleg ugyanazt érzi irántam, amit én őiránta. Könnyű leírni, hogy szeretlek, verset költeni róla, virágos mondatokban megvallani soha el nem múló szerelmemet. De egészen más ugyanazt szemtől szemben elmondani. Már az is félelmetes, hogy hangosan kimondom az agykurkászom előtt. – Ha az ember szeret valakit, folyamatosan kockára teszi az érzelmeit. Ha megtalálja az igazit, azt, akivel lenni akar, akkor ezért a személyért megéri kockáztatni. – Harris doktornő elhallgat, figyelmesen néz rám. – Mit gondol, Fable-ért megéri kockáztatni? – Igen – vágom rá gondolkodás nélkül. Elmosolyodik. – Ha komolyan így gondolja, akkor Fable örömmel hallja majd a vallomását, Drew. Fogadni mernék, hogy neki úgyszintén az a véleménye, hogy magáért megéri kockáztatni.

Kilencedik fejezet Félünk túlságosan szeretni, nehogy kiderüljön, hogy a másiknak semmit sem jelentünk. Eleanor Roosevelt

Fable Az étteremben viszonylagos nyugalom van, ahogy Jen szerint vasárnap esténként általában. Lassan telik a műszakom, a négy órát tizenkettőnek érzem, főleg mivel nincs folyamatosan dolgom, amitől gyorsabban szokott telni az idő. Ránézek az órára, és látom, hogy fél nyolc. Végre. Félóra múlva találkozom Drew-val. Alig várom már. Csak kár, hogy itt van Colin is. Nem akarom, hogy lássa, amint beszállok Drew-hoz. Megígértem neki, hogy nem lesz semmi dráma, és hogy távol tartom innen Drew-t. Honnan tudhattam volna, hogy csókolózni fogunk – meg egy csomó más dolgot is csinálunk –, és kibékülünk? Komolyan azt hittem, hogy a kapcsolatunk a múlté. Kész. Vége. Ráadásul annyira dühös voltam rá. Haragudtam, amiért úgy tért vissza az életembe, mintha semmi sem történt volna, és csak összezavart. Megcsókolt, azt mondta, hogy hiányoztam neki. Pont ezeket a dolgokat akartam hallani, de nem így. Egy romantikus kapcsolatot nem úgy szokás helyrehozni, hogy a munkahelyén rohanják le az embert. Furcsa, hogy pár óra leforgása alatt minden teljesen megtud változni. Úgy érzem magam, mint akinek fenekestül felforgatták az életét. Jó értelemben. – Izgatott vagy – jegyzi meg Jen, ahogy elmegy mellettem. Idegesen toporgok a tűsarkúmban. Kicsit nehéz, tekintve, hogy milyen magas. Ma este a fekete ruhát viseljük. A testünkhöz tapad, és combközépig ér, de persze mindig felcsúszik. Ez alatt mindig száras bugyit hordok, nehogy egy mozdulat közben megmutassam mindenem, amim van. Kíváncsi vagyok, mit szól majd Drew ehhez a ruhához. Nekem tetszik, ahogy kiemeli a mellemet, és most egy különleges melltartót vettem fel hozzá, csak Drew kedvéért. – Be vagyok sózva – magyarázom, ami elég hülyén hangzik, de hát ez az igazság. – Miért? – Felvonja a szemöldökét, és keresztbe fonja maga előtt a karját. A bár közelében álldogálunk a hoszteszpultnál, ahol nem lát minket az a pár vendég, aki az étteremben ül. – Van – köze a tegnap esti sráchoz? Ó, a fenébe. Úgy látszik, itt nincsenek titkok. – Talán. Jen elmosolyodik, és a fejét rázza. – Colin meg fog ölni. – Ó, hagyjál már. – Csak legyintek rá, de a gyomromba beleáll az ideg. Mi lesz, ha Colin megharagszik rám, amiért Drew-val vagyok? Nem mintha beleszólhatna a magánéletembe, azt azonban megígértem neki, hogy nem lesznek pasiproblémák. – Aggódik érted. Azt gondolja, hogy még gondot okozhat a srác, aki tegnap este itt bulizott.

Különben ki az? Valahogy ismerősnek tűnt. Nem mondom meg neki. Elég baj nekem, hogy Owen teljesen odavan tőle, hogy Drew-val járok. Már ha használhatjuk ezt a szót. – Nem ismerheted – hazudom, mert ebben a kisvárosban mindenki hallotta legalább egyszerkétszer a nevét. – Hm. Hát én a helyedben nem verném nagydobra a dolgot – figyelmeztet Jen. Oké, ez most már kezd az agyamra menni. – Egyébként mi köze Colinnak a magánéletünkhöz? Ez azért egy kicsit furcsa, nem gondolod? Végtére is, ő a főnökünk. Nem fél átlépni a határt? – Hidd el, mindig ügyel rá, hogy ne csináljon semmi helytelent – siet Jen a védelmére, ami nem lep meg. Hiszen Colinnal él. Ha már a helytelen viselkedésnél tartunk… de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem? – Nem akarja, hogy gubanc legyen a melóban. Korábban voltak balhék az éttermeiben, főleg az alkalmazottaival. Szigorúan kiköti, hogy az alkalmazottak nem randevúzhatnak. Ó, igen, persze. Akkor miért él vele Jen? – És biztos kíváncsi vagy rá, hogy mi van kettőnk között, de semmi. Abszolúte semmi – folytatja Jen, mintha olvasna a gondolataimban. – Csak volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy lakjam nála, amíg össze nem szedem magam. – Tényleg milyen kedves – mondom, mire Jen a szemét forgatja. – Biztos azt hiszed, hogy titokban szerelmi kapcsolat van köztünk. – Ha azt mondod, hogy nincs, akkor nincs. – Megvonom a vállam. – De… vigyázz, Fable. Rokonszenves vagy nekem. Te vagy itt a legrendesebb csaj, mert mint nyilván rájöttél már, csupa szemét bunkóval dolgozunk együtt. – Ezen jót nevetünk. A többi lány lényegében keresztülnéz rajtunk. Ma este szerencsére csak T dolgozik még velünk, de ő profibb annál, hogysem szemétkedjen. – Viszont Colin úgy veszi, hogy próbaidőn vagy, és elég egy rossz húzás, már kis is rúghat. – Nem lesznek rossz húzásaim – nyugtatom meg. Nem engedhetem meg magamnak. Szükségem van erre az állásra. – Helyes. – Jen elmosolyodik, és megveregeti a karomat. – Megyek, megnézem az asztalomat. Nézek utána, ahogy elindul, és azon tűnődöm, nem szerelmes-e titkon Colinba. Igazán nem tehetek neki szemrehányást, ha igen. Odavagyok Drew-ért, és szerintem ő a legjobb pasi ezen a bolygón, de azt nem tagadom, hogy Colin állati jóképű. És sármos. Megértem, hogy minden lány töri magát, hogy bevágódjon nála. Egy rövid ideig én is eljátszottam a gondolattal, hogy lehetnék a barátnője. Rendkívüli vonzereje van, ezt nehéz lenne tagadni. De most Drew-ba vagyok fülig szerelmes, nem érdekel senki más. Most az egyszer viszonylag biztos vagyok az érzéseimben és a Drew-val való kapcsolatomban. A „viszonylag ” itt a kulcsszó, mert nem igazán tudom, hogyan nevezhetném azt, ami közöttünk történik. Jó lenne meghatározni. Ma este beszélgetni fogunk, Drew és én. Le fogok ásni ennek a kapcsolatnak a mélyére, és rá fogok jönni, hogy mi ez kettőnk között. Ha csak eszébe jut témát váltani, amikor erről beszélgetünk, esetleg szétrúgom a valagát. Az utolsó félóra gyorsan elrepül, és örülök, hogy Drew nem jön be értem az étterembe, akármilyen sekélyesen vagy bután hangzik is ez. Colin azonban ott őgyeleg a hoszteszpultnál, és kérdő tekintetet vet rám, amikor elköszönök tőle, és indulok az ajtó felé. Nem ér váratlanul, amikor megkérdezi, hazavigyen-e, és könnyedén ráfelelem, hogy kösz, nem, majd kinyitom az ajtót, és kilépek a sötét, ropogósan hideg éjszakába. Kiszúrom Drew kocsiját a parkolóban, és sietve elindulok felé. Izgatottság hullámzik végig rajtam,

amikor látom, hogy kinyitja a vezetőoldali ajtót, és kiszáll. Farmer van rajta, meg csuklyás pulóver, és állati jól néz ki. – Szia – köszön, amikor közelebb érek hozzá, és féloldalasan rám mosolyog. – Jó a kabátod. Ez ugyanaz a pufikabát, ami azon az éjszakán volt rajtam, amikor megkért, hogy játsszam el a barátnője szerepét. Bár nagyon utálom, de ez a legmelegebb kabátom, és ma este baromi hideg van. Úgy döntöttem, nem leszek hiú, mert nem akarok kockára fagyni, és ezt vettem föl, amikor elindultam munkába. – Köszi. Utálom – mondom nevetve, mire ő is elneveti magát. – Olyan pufi. Úgy nézek ki benne, mint egy kis golyó. – Egyáltalán nem nézel ki benne golyónak – mondja, miközben szemügyre vesz. – Tulajdonképpen úgy nézel ki benne, mintha semmi se volna rajtad alatta, ami persze lehetetlen. Hacsak nem álmodom, és mindjárt kiderül, hogy tényleg meztelen vagy alatta. Megborzongok. Nemcsak a hidegtől, hanem a szavaitól és a szemében lobogó tűztől. – Álmodj csak. Sajnos csalódást fogok okozni. – A fenébe. – Nevetve megfogja a kezemet, odahúz magához, és gyorsan, forrón megcsókol. – Mehetünk? Bólintok. Annyira hozzá tudnék szokni, hogy munka után eljön értem a barátom, édes csókkal és szexi bókokkal vár. Utána elmegyünk hozzá, és mindketten pucérra vetkőzünk. Igen, az maga lenne a beteljesült álom. Beszállok a kocsiba, és elindulunk a lakására, bár előtte megkérdezi, hogy nem akarnék-e inkább hazamenni, hogy Owen ne legyen egyedül. Nagyon aranyos tőle, hogy ilyen figyelmes, de megnyugtatom, hogy Owen a haverjánál tölti az éjszakát. Valami iskolai projekten dolgoznak, amivel holnapra kell elkészülniük, és Wade anyukája megígérte nekem, hogy a körmükre fog nézni. Igazán kedvelem azt a hölgyet. Olyan rendes Owennel – és velem is. Azt hiszem, tudja, hogy anyánk szart se törődik velünk, azért ott segít nekünk, ahol tud. Karácsonyra ajándékot vittem neki, hogy lássa, mennyire hálás vagyok, és gyakorlatilag sírt, amikor átadtam neki. – Nem vagy éhes? – Drew rám pillant a szeme sarkából, de továbbra is az utat figyeli. – Én mindjárt éhen halok. – Tudnék enni, azt hiszem – mondom vállat vonva. Nem hiányzik a kaja, nekem bőven elég, hogy Drew itt van velem. Olyan jó érzés, hogy a közelemben tudhatom, és hogy csak az enyém. – Van kedved elmenni valahová? Vagy házhoz is rendelhetjük. – Rám néz, amikor megállunk egy piros lámpánál, szemében továbbra is ég a tűz. Öö, akarom húzni az időt? – Rendeljünk valamit inkább – javasolom. – Mondjuk, pizzát? – Legyen akkor pizza. – A kezemért nyúl, ujjait összefűzi az enyémekkel. – Szeretnék beszélni veled pár dologról. A szorongástól összeszorul a gyomrom, és tudom, hogy az érzéseim kiülnek az arcomra. Drew biztatóan megszorítja a kezemet, amikor nem mondok semmit. – Semmi rosszról velünk kapcsolatban. Az apámról van szó. Meg … tudod. Délután rendkívüli találkozót kellett kérnem a pszichiáteremtől. – Nem is tudtam, hogy hajlandók soron kívül is fogadni. – Tényleg rossz lehet, amit el akar mondani. – Az enyém egészen szuper. Kedvelnéd. Ő kedvel téged – mondja, és elengedi a kezemet. Hiányzik az érintése, akármilyen bután hangzik. – Tényleg? – Aha. Sokat meséltem neki rólad. Örül, hogy megint része vagy az életemnek.

Drew nem tűnik nagyon feldúltnak, ami jó jel. Örülök, hogy van valaki, akivel objektíven megbeszélheti a gondjait. Ha nekem nyílna meg arról a szemét nevelőanyjáról, én csak őrjöngeni tudnék. Nagyon, nagyon utálom. Az út hátralévő részében csip-csup dolgokról beszélgetünk. Elmesélem, hogy nem volt nagy forgalom az étteremben, hogy mióta dolgozom ott, és hogy lett egy barátnőm. Azt is elmesélem neki, hogy elmentünk reggelizni Owennel, aki nagyon megbánta, hogy behúzott neki. Na jó, ez utóbbi hazugság. Az öcsémnek dagad a melle a büszkeségtől, hogy kiütötte Drew-t, de ezt mégsem mondhatom meg neki. Micsoda tuskó viselkedés ez, így élvezni, hogy behúzott az új barátomnak, amiért megkeserítette az életemet? A lelkem mélyén persze nagyon meghatónak találom, hogy az öcsém azonnal a védelmemre kelt. Olyan aranyos. És ez azt mutatja, hogy nem hiába papolok neki. Néha nagyon fel tud húzni, és sokszor az a benyomásom, hogy elengedi a füle mellett, amit mondok neki, pedig igazából hallgat rám. Szeret engem, és fontosnak tartja, hogy jól alakuljon az életem. Ahogy én is nagyon szeretem, és én is azt akarom, hogy jól alakuljon az élete. Hát, kettőnk közül valószínűleg én védelmezem jobban a másikat, de hát én vagyok az idősebb. Bennem nagyobb a felelősségtudat. Nekem kell vigyáznom rá. – Igazán jó testvér vagy – mondja Drew, miközben befordul a lakópark parkolójába. – Remélem, hálás az öcséd, hogy ennyi mindent megteszel érte. – Szerintem hálás. – És az anyukád? Egyből védekező állást veszek föl. – Mi van vele? Drew leparkolja a kocsit, és leállítja a motort. – Ő is hálás azért, amit csinálsz? – Ha engem kérdezel, szerintem sokszor elfelejti, hogy mi is a világon vagyunk. – Keserű a hangom, de nem tehetek róla. Ha eszembe jut anyám, rögtön elfog a keserűség. Olyan ez, mint az instant kávé, csak rosszabb. – Sosincs velünk. Hálaadás előtt kirúgták a munkahelyéről, és most egyfolytában a lúzer pasijával lóg, ahelyett, hogy Owennel törődne, vagy ne adj’ isten dolgozna. – Még nem talált másik munkát? – kérdezi Drew hitetlenkedve. – Nem olyan könnyű, ha valaki semmihez sem ért. – Akkor ki fizeti a lakásotok bérleti díját? – Akivel beszélsz. – A hüvelykujjammal a mellkasomra bökök. – És a rezsit? A kaját, és amit még fizetni kell? – Azt is én. Csóválja a fejét, tekintetében nyilvánvaló a tisztelet. – Miért vagy te ilyen kurvára bámulatos? Szavai nyomán melegség árad szét bennem, de igyekszem nem odafigyelni rá. – Csak azt teszem, amit muszáj. Ne csinálj belőlem hőst. – A te korodban mindenki más lelépne. Komolyan. – Szerintem nem – kezdem, de félbeszakít. – Szerintem meg igen. Még csak húszéves vagy, Fable. És a világ terhét hordod a válladon. Te – viseled gondját az öcsédnek, te fizeted a számlákat. Állandóan dolgozol, és igyekszel, hogy ne csapjanak össze a fejed fölött a hullámok. – Megcsóválja a fejét. – Csodállak. Olyan erős vagy, akárhogyan bánik is veled az élet.

– Nem választhatok – mondom. Megvonom a vállamat. – Küzdök, hogy életben maradjak. – Tanulhatnék tőled, elhiszed? – Áthajol a két ülést elválasztó karfán, két tenyerébe fogja az arcomat, és odahúz magához egy kiadós csókra. – Mindig választhatunk. És te azt választottad, hogy maradsz. Ezt soha ne fitymáld le. Az emberek többsége ész nélkül elfutna a felelősség elől. Én biztosan. Belenézek a szemébe, látom kéksége mélyén a csodálatot, a szenvedélyt és… és még valamit. – Alábecsülöd magad, Drew. Mint mindig… – Jó. Régebben mindig elfutottam. De miattad, Fable, miattad maradni akarok.

Drew Amint Fable belép a lakásomba, lehúzza a cipzárját, és utált pufikabátját az ajtóhoz legközelebb eső székre hajítja. Feltárul egy rövid fekete ruha, ami olyan szorosan simul az alakjára, hogy esküszöm, majdnem lenyelem a nyelvemet, amikor meglátom. Fable-nek bámulatos teste van, és bár alacsony, mégis végtelenül hosszúnak tűnik a lába. Erős kísértést érzek, hogy lassan lefejtsem róla azt a ruhát, és megcsináljak vele minden kéjenc dolgot, amin azóta képzelgek, hogy délelőtt magára hagytam az öccsével. Ehelyett megkérdezem tőle, milyen feltétek legyenek a pizzán, és leadom a rendelést. Miután leteszem a telefont, Fable bejelenti, hogy szeretné levenni ezt a ruhát, és valami kényelmesebbe bújni, ezért felajánlom az egyik pólómat. Jön utánam a hálószobába, és édes illata körbevesz, ahogy megáll mellettem, majd együtt nézzük át a fiókjaim tartalmát. Amikor előhúzom neki a pólót, hitetlenkedve bámulom, ahogy minden további nélkül hanyagul áthúzza a fején a ruháját, és a padlóra dobja. Ott áll előttem fekete csipke melltartóban meg fekete bugyiban, ami inkább sortra emlékeztet ugyan, valamiképpen mégis hihetetlenül szexi, és nyújtja a kezét felém, meg-megmozgatva az ujjait, jelezve, hogy kéri a pólót. Némán adom oda neki, mert úgy kiszáradt a szám, hogy megszólalni sem tudok, ő pedig belebújik. Egy régi, halványkék pólót választott, az elején valami hawaii mintával. Még valamelyik borzalmas családi nyaralásról származik, amikor a nagy szigetre jártunk, de azóta alig hordtam, mert egy olyan időszakra – és személyre – emlékeztet, amit – és akit – inkább elfelejtenék. Fable-en viszont nagyon tetszik. Szinte elvész benne – az alja leér nagyjából a combja közepéig. Pontosan tudom, mi rejtőzik ez alatt az óriási póló alatt, ami csak még kívánatosabbá teszi. Állati dögös ez a csaj. Kívánom. De várok, tőlem telhetően igyekszem türelmes lenni. Úgy kell beszélnünk egymással, mint két felelősségteljes felnőtt, akik komoly kapcsolatot kívánnak kezdeni egymással. És ennünk is kell, mert egész nap alig ettem valamit, és most majd’ kilyukad a gyomrom. Alig félóra múlva megérkezik a pizza, és a kávézóasztalom előtt, törökülésben eszünk, miközben valami ostoba vígjátékot nézünk a tévében. Mindkettőnknek jól jön ez a kis kikapcsolódás azután, hogy milyen komoly témák kerültek szóba a kocsiban. Nem ott akartam ilyesmiről beszélgetni, de így alakult – persze nem mintha megbántam volna. Remélem, hitt nekem, amikor azt mondtam, hogy bámulatos. Tényleg csodálom azért, ahogy a sok nehézség ellenére éli az életét. Olyan kurvára erős, miközben én majdnem egész életemben gyengének éreztem magam. Elmerültem az önsajnálatban, futottam a problémáim elől, és nem jutottam sehová. Attól, hogy Fable-lel voltam, még ha csak arra a rövidke egy hétre is, örökre megváltoztam. Rájöttem, hogy én is lehetek erős. Lehet, hogy néha visszaesem, és újra előjönnek a régi reflexek,

de most, hogy Fable visszatért az életembe, tudom, hogy ezen az új úton kell járnom. Mindig erősnek kell lennem. Mire betermeljük a pizzát, véget ér a vígjáték, mivel csak nagyjából a felénél kapcsolódtunk be. Mind a ketten tudjuk, hogy most már nincs más hátra, beszélgetnünk kell. Fable hallgat, az élénkpiros körömlakkot szedegeti le rövid körmeiről. Haja az arca elé hullik, és ahogy nézem, ráébredek, hogy más lett az árnyalata. – Sötétebb a hajad – szólalok meg egyszerre. Fable halvány mosollyal felnéz. – Észrevetted végre. – Mikor lett más? – Pár napja. – Figyelmét a körmei helyett nekem szenteli. – Megígéred, hogy nem leszel mérges? Hú, ez rosszul kezdődik. – Megígérem. – A főnököm kérte, hogy festessem át. Azt mondta, a régi színnel olyan prolis voltam. Elönt a düh. – Egy seggfej az a pasas. – Minél többet tudok meg róla, annál kevesebbre tartom. – Nem, tényleg nem, mert tudod, mire jöttem rá? Arra, hogy igaza volt. Én természetes szőke vagyok, de a gimiben melíroztatni kezdtem. Annyit hidrogéneztettem, hogy teljesen szétroncsolódtak a szálak. Úgyhogy Colin elvitt egy szalonba, levágatott néhány centit, és sötétebb színt választott. Most önmagam új kiadása vagyok. – Nekem a régi kiadás is tetszett – mondom mereven. – Már nem sminkeled magad annyira. – Arról azután szoktam le, hogy hazajöttem Carmelből. Tudod, a szemfesték csak arra kellett, – hogy elrejtőzzem mögötte. – Megrázza a fejét. – Tetszik az új Fable? – Nekem mindegyik Fable tetszik – válaszolom. – A régi is, az új is. Akármelyik. Elmosolyodik, és ültében közelebb fészkelődik hozzám. – Olyan aranyos dolgokat mondasz. – Minden szót komolyan gondolok. – Tudom. – Megkapaszkodik a dohányzóasztal peremében, és feltérdel, miközben a térde hozzáér a combomhoz. – Ezt szeretem benned. Soha, de soha nem hallgatod el a véleményedet, amikor rólam van szó. Odafordítom a fejemet, elkapom a pillantását. Eltűnődöm, hogy milyen magától értetődő természetességgel használta azt a szót, hogy „szeretem”. Rögtön eszembe jut, amit Harris doktornő mondott. hogy Fable-ért biztosan megérné kockáztatni, ha tényleg szerelmes vagyok belé. És tudom, szemernyi kétségem sincs felőle, hogy szerelmes vagyok belé. Le sem tagadhatnám. – Mondd el, mi történt ma – suttogja, és szép zöld szeme csillog a lámpa ránk vetülő sejtelmes fényében. – Az apáddal. Felsóhajtok, mert jobban örülnék, ha nem kellene erről beszélnünk. De tudom, hogy a kapcsolatunknak az őszinteségen kell alapulnia. – Pár nappal ezelőtt apám ideutazott, hogy meglátogasson. Fable meglepődik. – Tényleg? – Igen. Bejelentette, hogy elválik Adele-től. Szeme résnyire szűkül Adele nevének hallatán, és ez tetszik nekem. Elképesztő, hogy azonnal a védelmemre kel, amint meghallja annak a nőnek a nevét, aki helyrehozhatatlan pusztítást okozott a lelkemben. – Ez jó döntésnek hangzik. – Az is. – Nagyot sóhajtok. – Aztán apa felhívott ma délután, és közölte, hogy meggondolta magát.

– Miért? – Úgy mesélte, hogy miután hazament, akkor… hogy is mondjam… kibékültek. – Nem megyek bele a részletekbe, ahogyan apám. Gondolom, Fable nem akarja hallani azt a sok baromságot, amit én is a legszívesebben kitörölnék az emlékeim közül. – Lehetek őszinte? – kérdezi Fable. – Légy szíves. – Kíváncsi vagyok a véleményére. – Apád egy idióta, ha visszamegy hozzá. Halkan elnevetem magam. – Hidd el nekem, ezt már én is tudom. – – Miért gondolkodik rajta egyáltalán? – Fable az orrát ráncolja, és ettől olyan édes, hogy odahajolok, és nyomok rá egy puszit. – Mert Adele a manipuláció nagymestere, és ismeri apám gyenge pontját. – Ami nyilvánvalóan nem más, mint a szex, valamint egy rahedli ígéret, amit később tutira nem fog betartani. – Szóval apád fölkeltette benned a reményt, hogy az a perszóna örökre eltűnik az életedből, de aztán gyorsan le is hűtött, amikor közölte, hogy mégis marad minden a régiben. – Fable hátradől a sarkára, ökölbe szorított kezét az ölében nyugtatja. Úgy néz ki, mint aki mindjárt behúz valakinek. – Te erre pánikba estél, felhívtad a pszichiáteredet, és kértél tőle egy rendkívüli vasárnap délutáni találkozót. Ez egy csodadoktornő, ha engem kérdezel. Kicsit olyan, mint a csodabarátnőm, de ezt nem mondom ki hangosan. Mivel érdemeltem ki, hogy nemcsak egy, de két olyan nő is került az életembe, aki így támogat? – Ahogy mondod. – Nagyon sajnálom, Drew. – Előrenyújtja a kezét, megérinti az arcomat, ujjai finoman cirógatják a bőrömet. – Segített, hogy végigbeszélted vele a dolgot? – Igen. – Behunyom a szememet, mert annyira kellemes, ahogy simogatnak az ujjai, és még egy kicsit élvezni akarom. Érzékelem, hogy közelebb jön, és könnyedén, mintha egy tollpihével cirógatna, ajkával végigsimít az ajkamon, én pedig tökéletesen mozdulatlanná dermedek, mert félek moccanni is, nehogy megtörjem a ránk ereszkedő varázslatot. – Segítene, ha velem is megbeszélnéd? – Újra megcsókol, szája elkapja az alsó ajkamat, és kicsit meghúzza, mielőtt elereszti. Istenem, ez fantasztikus volt! Mennyei volt vele a tegnap éjszaka és a ma délelőtt, de akkor siettem, mert égtem a vágytól, hogy beléje kerüljek. Csakhogy ő ennél többet érdemel. Neki kijár, hogy órákon keresztül csókolgassák. – Mindig segít, ha veled beszélhetek. – Kinyújtom a karomat, mielőtt Fable elhúzódhatna tőlem; a szemem továbbra is csukva, ennek ellenére pontosan tudom, hol van. Tenyerembe fogom a tarkóját, és magamhoz húzom; szánk egy vonalba kerül, érzem forró, édes leheletét a számon. – De lehet, hogy jobb lenne, ha majd csak később folytatnánk. Most eleget beszéltem. Fable a mellkasomra helyezi a kezét, ujjai belekapaszkodnak a pólóm anyagába. – Ha szex ürügyén próbálsz kibújni a komoly beszélgetés alól, lehet, hogy tiltakozni fogok. Résnyire kinyitom a szememet, és látom, hogy mosolyog rám. – Komolyan? Lassan rázza a fejét, ujjait a pólóm szegélye alá csúsztatja, hogy a hasamhoz jusson. – Nem komolyan – mormolja, majd hozzám hajol, és szájával megint finoman elkapja az ajkamat. Beszélgetnünk kellene. Tudom, hogy úgy lenne helyes. Még annyi mindent kellene megosztanom vele. De nem tudok gondolkodni, amikor itt van előttem, megérint, megcsókol. Szeretnék beléfulladni. Úgy is lesz. Csak egy kis időre. Nyelvemmel megérintem az övét, mire az ajka azonnal szétnyílik,

hogy bebocsásson. Erősebben szorítom a tarkóját, még jobban magam felé húzom, amitől kicsit hátrahajtja a fejét, és feltárul előttem a szépséges nyaka. Fable nyöszörög gyönyörűségében, én pedig megszakítom a csókot, és számmal felfedezőútra indulok a torkán, illatos bőrét nyalogatva és harapdálva. Fable a nevemet suttogja, és hangjára mintha nyílvesszőt lőnének a farkamba. Erre vártam egész nap. Egész nap azon képzelegtem, hogy ezt művelem vele. A megszállottja vagyok. – Lehet… – Elakad a lélegzete, amikor megharapom a fülcimpáját. – Lehet, hogy kellene még beszélgetnünk egy kicsit, mielőtt ezt… mielőtt ebbe belefogunk. – Mibe fogunk bele? – Fölemelem a fejemet, hogy kedvemre bámulhassam szépséges arcát. Arca rózsaszínű, ajka duzzadt, tekintete homályos. Csak ugratom, és ezt ő is tudja. Kis mosolyra húzódik a szája sarka. – Tudod, mibe. – Miközben a pólóm alatt felcsúsztatja a kezét, körmei finoman végigszántják a bőrömet, és beleborzongok. – Rossz fiú vagy, Drew. Nem is gondoltam volna rólad. – Te hozod ki belőlem. – Magamhoz húzom, ő pedig az ölembe ül, és lábát a csípőm köré fonja. Azt hiszem, ez a kedvenc pózunk. Abban biztos vagyok, hogy nekem ez a kedvencem ma este, amikor csak azt a száras bugyit és a pólómat viseli. A farmeremen keresztül is érzem a belőle áradó tüzet, és felnyögök, amikor hozzám dörzsöli magát. – Hmm, mi egyebet tudnék még kihozni? – Meghúzza fölfelé a pólómat, mire fölemelem a karomat, és hagyom, hogy levegye rólam. Tekintete mohón visszatér a mellkasomra, és közben megnyalja az ajkát, én pedig elfojtom kitörni készülő nyögésemet. Végezni akar velem ez a nő. Tudom. – Hiányoztál. – Meglep, hogy ezt hallom, de látom a szemén, hogy önmagát is meglepte vele. – Veled vagyok. Látlak. Megérinthetlek. Nehezen fogja föl az agyam, hogy itt ülünk együtt, és ez nem álom. – Biztos, hogy nem álom. – Megérintem az arcát. Ujjammal finoman követem a szája vonalát. Reszket; érzem a finom remegést az ujjaim alatt, száját a számhoz húzom, és egy hosszú, néma pillanatra összeforrunk. Nincs nyelvezés, nincs szenvedélyes, vad csókolózás. Csak összeér a szánk; lélegezzük egymás lélegzetét, ahogy magunkba szívjuk a másikat. Szükségem van erre az összekapcsolódásra. És azt hiszem, neki is szüksége van rá. Lehet, hogy túlságosan nagy szükségünk van egymásra. De most nem tudok aggódni emiatt. Mert most itt van a karomban az a nő, akit szeretek, itt vagyunk összefonódva.

Tizedik fejezet A szerelem igazi próbája a bizalom. Dr. Joyce Brothers

Fable Dudorászva lépek be a lakásomba. Nem szoktam dudorászni. De olyan oltári boldog vagyok, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban dalra tudnék fakadni. Tekintve, hogy repedtfazék-énekhangom van, azt hiszem, jobb, ha csak dúdolom azt a dalt, amit a rádióban hallottam, miközben Drew hazahozott. Érzem a számon, hogy mosolygok, és végigsöprök rajta az ujjaimmal, mintha el tudnám távolítani róla a mosolyt. De nem. Amikor hozzáérek a számhoz, eszembe jut, hogyan csókolt meg Drew, amikor kiszálltam a kocsijából. Hogyan nézett rám, amikor megkérdezte, tudnánk-e találkozni este. Nekem ma szabadnapom van, neki viszont be kell mennie az óráira. El akarta lógni a mai napot, hogy együtt lehessünk egész nap, de én nem engedtem. Ilyen szigorú, parancsolgatós barátnő vagyok! A lakásban sötét van, a nappaliban az összes függöny behúzva, minden redőny leeresztve, pedig kint ragyog a nap. Végigjárom az ablakokat, és mindenhol széthúzom a függönyöket, felhúzom a redőnyöket. A mosogató roskadozik a szennyes edénytől, és szidom magamban Owent, megjegyezve, hogy mosogattassak el vele, miután hazaér az iskolából. Amikor kilépek a folyosóra, feltűnik, hogy nyitva van a hálószobám ajtaja. Baljós előérzetem támad, borsózik a hátam. Sosem hagyom nyitva az ajtómat. Mindig gondosan becsukom. Ha kulcsra lehetne zárni, azt is megtenném. Nem azért, mintha nem bíznék Owenben vagy anyában. Hanem azok miatt a bunkók miatt, akiket anya hazahoz, bár az utóbbi időben ugyanazt a bunkót hozza mindig. És az öcsém barátai sem Grál-lovagok. Emlékszem a fiúkra kisközépiskolából. Meg persze a lányokra is. Én is pont ugyanolyan voltam, mint ők. Mind loptunk ész nélkül, piperét meg édességet a helyi szupermarketból. De kis hülyék voltunk! Képzelhetik a megrökönyödésemet, amikor megállok a küszöbön, és anyámat látom a szobámban, amint a komódom tetejét beborító limlomban kotorászik. Csípőre teszem a kezemet, megköszörülöm a torkomat, mire aprót sikkant, és a szívére tett kézzel felém pördül. – Fable! Mikor jöttél haza? – A kezével legyezi az arcát, mint valami déli úrhölgy, aki mindjárt – elájul a rekkenő hőségben. – A frászt hoztad rám. – Akkor jó. – Állammal felé intek. – Mit csinálsz itt? Rondán néz rám, úgy látszik, a déli úrhölgy hirtelen köddé vált. – Semmi „szia, anya, hogy vagy”? Mióta vagy ilyen neveletlen? – Nagyjából azóta, hogy feléje se nézel a gyerekeidnek. – Belépek a szobámba, máris kimerülve a veszekedéstől. Egyszerre oda a virágos jókedvem, és nem marad utána más, csak a mihaszna anyámmal való rémes kapcsolatom szürke valósága. – Mit turkálsz a holmim között? – Elhagytam valamit. – Magasra emeli az orrát, ami biztos jele annak, hogy hazudik. – Nem találom az egyik gyűrűmet. Mintha szokásom volna ellopni a ronda ékszereit. – Mit akarsz ezzel mondani?

– Te vetted el? – Miért venném el az ócska ékszereidet? – Úgyis biztos zaciba vágta vagy eladta mindet. Nincs már semmije, ami értéket képviselne. Persze nekem sincs, de nekem soha nem is volt. A szobámban tartom viszont az összegyűjtött borravalót. Egy pulóver zsebében van, a szekrényem mélyén. – Istenem, hogy te milyen undok vagy – motyogja az anyám, és fejét csóválva elindul az ajtó felé. – Képtelen vagy normálisan beszélni velem. – Nem jöhetsz be a szobámba, hogy csak úgy átkutasd a holmimat! – kiáltom utána. Jó lesz, ha megtudja, hol a határ. legfőképpen pedig azt lenne jó tudnia, hogy nem látjuk szívesen. – Dehogynem. – Szembefordul velem, arcán felháborodott kifejezés ül, zöld szemében, amely teljesen olyan, mint az enyém, csak már kicsivel fakóbb, és jóval fáradtabb, haragos tűz. – Ez az én lakásom. Az én nevemre szól a bérleti szerződés. Itt minden cucc az enyém. Itt minden cuccot én vettem. Minden jogom megvan hozzá, hogy átkutassam. – Na ne viccelj. A bútorokat rokonoktól és barátoktól kaptuk. Itt minden cucc, a ruhák, az olcsó ékszerek, minden, amit látsz, a tiéd? – Körbemutatok az ujjammal. – Abból a pénzből vettem őket, amiért én dolgoztam meg. És lehet, hogy a szerződésen a te neved szerepel, de én vagyok az, aki a számlákat minden hónapban kifizeti. Úgyhogy ne játszd itt nekem az önérzetes tulajt, aki bármit elvehet tőlem csak azért, mert véletlenül az anyám. Felnőtt vagyok. Nem vagyok a tulajdonod. Remegve fújom ki a levegőt, magam is meglepődve a kirohanásomon. El sem akarom hinni, hogy mindezt én mondtam. Hónapok óta gyűlt bennem. A fenébe is, évekig! És most olyan dühös vagyok, hogy szó szerint reszketek. Hol van Drew csodadoktornője, amikor szükségem volna rá? – Hogy van pofád így beszélni velem? – suttogja anya rekedt hangon, feszülő állal. – Nincs még egy ilyen hálátlan kölyök a világon. Jól van, ha így felvitte az isten a dolgodat, hogy nélkülem is boldogulsz, akkor menj, és lakj, ahol akarsz. – – Pont az járt a fejemben, hogy neked kéne elköltöznöd. Egyedül nem vagy képes fenntartani ezt a lakást, ne is áltasd magad. Még állásod sincs. Én legalább kifizetem a bérleti díjat, és gondját viselem Owennek. – Gyűlölöm az anyámat. Mostanáig nem is sejtettem, mennyire gyűlölöm, de most ez a beszélgetés, az, amiket mond, ahogy viselkedik, mindent előhoz. Egy szörnyeteg. Utálatos nő, aki fütyül rám is meg Owenre is. Kizárólag magával foglalkozik. – Nem rúghatsz ki a saját lakásomból. – Kihúzza a vállát, és félresöpri az arcából hidrogénezett haját. Anyám fáradtnak látszik. Öregnek. Kicsinek és gonosznak. Üveges a tekintete, nem kizárt, hogy részeg. Vagy be van tépve. Undorodom tőle. Ránézni is alig bírok. Ugyanakkor… sajnálom is. Mégiscsak az anyám. Csak negyvenkét éves, és nézzenek rá, mire jut az elcseszett életével és az elcseszett pasijával. Semmire. Éveken keresztül az volt a legfőbb parám, hogy én is úgy fogom végezni, ahogy ő. Csakhogy én egyáltalán nem olyan vagyok, mint ő. Nekem céljaim és álmaim vannak. Csak addig teszem őket félre, amíg Owen elég nagy nem lesz ahhoz, hogy gondoskodni tudjon magáról. – Menj vissza Larryhez, anya. Lakj nála, és hagyj minket békén Owennel, oké? Pénz kell? Amiatt forgatod fel a szobámat? Adok neked pénzt. Csak… szállj le rólunk. – Kimegyek a konyhába, ahol a táskámat hagytam, beletúrok, kihalászom a pénztárcámat, és előveszem a tegnap esti borravalóból összegyűlt bankók kötegét. – Nem ezt kerested véletlenül? – kérdezem tőle, amikor kijön utánam a konyhába, és feléje nyújtom a pénzt. Kirántja a pénzt az ujjaim közül, és a farmere elülső zsebébe gyömöszöli. – Nem fogom visszautasítani.

Szuper. Arra se veszi a fáradságot, hogy megköszönje. Igazán remek asszony. – Esetleg megvárom, hogy Owen hazajöjjön. – Anya nekidől a konyhapultnak, és igyekszik közönyös képet vágni. Tudom, hogy igazából engem akar bosszantani. Megint. – Szeretnék többet lenni a kisfiammal. Nehezemre esik, de visszafogom magam, és nem forgatom a szememet. – Iskola után a barátjáékhoz megy. – Hogy értve? – Úgy értve, hogy egy iskolai projekten fognak dolgozni az osztálytársával. Még órákig eltart. – Hazudok, mint a vízfolyás. Tegnap este dolgoztak a projekten. De nem akarom, hogy anya itt rontsa a levegőt, kivárja Owent, és a frászt hozza rá. Owen nem szeret vele lenni. Elég szomorú, ha egy gyerek kellemetlenül érzi magát a tulajdon anyja társaságában, mert az csak nagy ritkán bukkan fel az életében. – Nagyszerű. Szóval én se vagyok vele, meg te se vagy vele – miféle balhékat fog csinálni, ha egyikünk se ér rá vele foglalkozni? Hülye kölyök – motyogja a fejét rázva. Ezzel betelik a pohár. hogy merészeli Owent bírálni? – Gyerek még. Mit vársz tőle, ha nem felügyeli senki? – – Na és te hol vagy? – szegezi nekem vádlón a kérdést. – Én dolgozom! – robban ki a szó belőlem. – De te hol a pokolban vagy? Á, tudom, iszol meg drogozol a bunkó pasiddal. És lehet, hogy átalszod az egész napot, amikor munka után kéne járnod? Vagy itthon kéne lenned, tudod, hogy törődj a fiaddal? Ne az én hibám legyen már, hogy te szar anya vagy! Nem én tehetek róla, hogy van jobb elfoglaltságod. Már megint felhúztam magam. Ezt csak ő tudja elérni. Senki más. Általában meg tudom őrizni a hidegvéremet, ha vita van. Gondolkodás nélkül kész vagyok megvédeni másokat, de nem szokott fölmenni bennem a pumpa. Ezenkívül a végsőkig lojális vagyok. Az anyám iráni lojalitásom évekkel ezelőtt megszűnt. Rá nem lehet számítani. Senkinek. Mindig eljátssza, hogy ő az áldozat, és mindig mást hibáztat. Nem hajlandó elismerni, hogy egy lusta disznó, és anyaként is leszerepelt. Én pedig készséggel emlékeztetem mind a kettőre. – Nem fogom tűrni a pimaszságodat. Az anyád vagyok – mondja nyomatékosan. – Akkor viselkedj úgy. – Nyugodt a hangom. Baljósan nyugodt. Összefonom magam előtt a karomat, mintha azt várnám, hogy játszani kezdje a szerepet, amely az életformája kellene hogy legyen. Természetesen tudom, hogy esze ágában sincs beleélni magát. – Ezt én nem hallgatom tovább. – Felkapja a táskáját a kávézóasztalról, a vállára lendíti, és rám egy pillantást sem vetve az ajtó felé veszi az irányt. – Elmehetsz a pokolba, Fable. Bevágja maga mögött az ajtót, én pedig összeomlok. Egyszerűen… egyszerűen összeroppanok, és vigasztalhatatlanul sírok, mint egy kisbaba. Összekuporodom a kanapén, kezemet az arcomra szorítom, a könnyeim a tenyeremet áztatják. Az egész testemet rázza a zokogás. Olyan dühös vagyok, olyan frusztrált, olyan… Áá! Annyiféle érzelem kavarog bennem, leltárba se tudom szedni őket. Percek leforgása alatt a mennyországból a pokol legmélyebb bugyrába kerültem, és egyszerűen nem bírja tovább a szívem meg az agyam. Dühös vagyok ugyan, mégis jólesik sírni. Kiürül belőlem a sok elfojtott sérelem és ki nem élt érzelem, amelyeket mostanáig csak gyűjtögettem magamban. Fogalmam sincs, mennyi időt töltök így, annyit sírok, hogy megfájdul a mellkasom, és szúr a szemem, végül kimerülten hátravetem a fejemet, és felbámulok a mennyezetre.

Az anyám gyűlöl, és én is gyűlölöm őt. Ezzel meg kell békélnem, el kell fogadnom. Owent is meg kell védenem tőle. Lehet, hogy komolyan el kell kezdenem új lakást keresni, mert kinézem anyából, hogy kitalál valamit, és kiebrudal minket innen. Van mit csinálnom, de hol ebben az újdonság? Mindenre és mindenkire én viselek gondot. Egészen mostanáig meg sem fordul a fejemben, hogy akár segítséget is kérhetnék Drew-tól. Elég egyetlen SMS, egyetlen egyszerű szó, és mindent eldob, rohan segíteni. Vagy még se? Mennyire utálom magam, hogy egy szemernyit is kételkedem benne.

Drew Éppen javában tervezgetem, milyen különleges estét fogunk együtt tölteni Fable-lel, amikor az a személy hív telefonon, akivel mindenkinél jobban rettegek beszélni. Annyira belemerülök a keresgélésbe, hogy megtaláljam a megfelelő helyet a ma esti vacsoránkhoz, hogy rá se nézek a képernyőre, hogy ki keres, csak fogadom a hívást, és szórakozottan beleszólok, hogy halló. – Andrew. – Bassza meg! Adele hangjának hallatán jeges borzongás fut végig a gerincem mentén. – Hihetetlen, hogy fölvetted. – Véletlen volt, hidd el. – Már veszem is el a készüléket a fülemtől, hogy bontsam a vonalat, de hallom, hogy kétségbeesetten ismételgeti a nevemet, és könyörög, hogy ne nyomjam ki. Amilyen hülye vagyok, visszateszem a telefont a fülemhez, és némán várom, hogy mi a közlendője. Mi az istent tud nekem mondani? Miért adom meg neki a lehetőséget, hogy bármit elmagyarázzon? Az apám kedvéért? Mert az hétszentség, hogy nekem soha többé nincs mit tárgyalnom vele. Azután semmiképpen, amit bejelentett azon a napon, amikor Fable-lel elutaztunk Carmelből. Vanessa nem a húgod volt, Andrew. Hanem a lányod. Becsukom a szememet, amikor előjönnek az emlékek. hogy micsoda diadalmas hangon tette Adele ezt a vérlázító bejelentést. Beszélgettem Vanessáról Harris doktornővel. Ismeri Vanessa halálának körülményeit, hogy mekkora bűntudat gyötör, amiért magára hagytam. hogy az én lelkemen szárad a halála. hogy talán a nevelőanyámmal folytatott viszonyból fogant. A húgom, a lányom… A fene egye meg, még mindig nem tudom, mit higgyek. Mindemellett attól is félek, hogy ha Adele kitálal apámnak, apám meggyűlöl azért, amit tettem. A válástól való félelmében sokféle őrültségre képes lehet az ember, csak hogy egyben tartsa a házasságát. Aminthogy azért is elkövethet borzalmas dolgokat, hogy örök időkre véget vessen neki. Adele-nál semmit sem lehet tudni. Halálosan félek attól, hogy kiadja a titkaimat, és akkor én leszek a leggonoszabb fiú a világon. Mindenáron szeretném elkerülni, hogy az apámnak csalódnia kelljen bennem. Ezzel persze már elkéstem. Számtalanszor csalódnia kellett bennem, de hány olyan dolgom van, amiről még csak nem is tud! – Édesapád el akar hagyni – mondja végül Adele. – Résnyire kinyitom a szememet, és vakon bámulom magam előtt a laptop képernyőjét. – Azt hittem, már kibékültetek. – Tudom, hogy nálad járt a hétvégén. A kérdésem az, hogy miért. Nem is vagytok már bizalmas viszonyban. Beszéltél neki rólam? Mit mondtál? – Meg van rémülve – és most is csak magával foglalkozik. Jellemző.

– Rólad szinte nem is beszéltünk azon kívül, hogy dióhéjban összefoglalta, hogy problémáitok vannak egymással, és ő eldöntötte, hogy beadja a válókeresetet. – Hitetlenkedve hallgatom magam, amint magyarázkodom neki, de akármilyen betegesen hangzik is, közös a titkunk. Mindketten nagyon sokat veszíthetünk, ha napvilágra kerül. – Hazudsz. Rá akarod beszélni, hogy váljon el tőlem, de én ezt nem fogom hagyni, Andrew. Te pontosan ugyanolyan bűnös vagy a köztünk kialakult viszonyban, mint én. Nem fogom egyedül elvinni a balhét. – Hangja halk és jeges, csöpög belőle a méreg. – Amiért el akar válni tőled, annak semmi köze sincs a mi… hozzánk. – Az utolsó szót alig bírom kinyögni. Adele-lal sohasem voltunk egy pár. Pontosabb úgy fogalmazni, hogy behálózott, és én tehetetlen voltam vele szemben. – Az a probléma, hogy te félredugtál valami profi golfossal. Szinte felhördül. Szóval ez talált. – Ezt mondta neked? – Nem értem, mit magyarázkodom itt. – Az isten verje meg, miért fecsegek még mindig ezzel a nővel? – Most leteszem. Ne hívj többet. Mielőtt egyetlen szót szólhatna, bontom a vonalat, és messzire elhajítom a telefont, ami nekivágódik a falnak, majd kielégítő koppanással a szőnyegre hullik. Illetve mégsem vagyok elégedett. Dühös vagyok. Magamra vagyok dühös, amiért fogadtam azt az átkozott hívást, és végighallgattam a nyafogását. Adele-ra is dühös vagyok, amiért felhívott, pedig világosan megmondtam neki, hogy soha többet nem állok szóba vele. De persze én is megszegtem a saját szabályomat, nem? Akkor miért okolom, ha én ugyanolyan hibás vagyok? Pittyen a telefonom a földön, ahová esett, és rettegve megyek oda megnézni, hogy Adele küldött-e üzenetet. De nem. Vége van már az órádnak? Hiába vagyok dühös, elmosolyodom, és válaszolok Fable-nek. Igen. Mi újság? El tudnál jönni értem? Éppen írom be a választ, amikor újabb SMS érkezik. Megértem, ha nem érsz rá. Csak… jó lenne találkozni. Elfog a nyugtalanság, és visszaírok, hogy adjon tíz percet. Lent vár a lépcsőnél, amely a lakásuk ajtajához visz, odakanyarodom mellé. Beszáll a kocsiba, becsapja az ajtót, és úgy mered előre, mintha nem bírna rám nézni, engem pedig szép csendben elfog a rémület. – Jól vagy? – Parkolóállásba teszem az automata váltót, és közben tiszta ideg vagyok. Fable nagyon furcsán viselkedik. Kiszakad belőle egy sóhaj, és lassan rázza a fejét. – Összevesztem anyámmal. – Most? – Pár órája. – Lehorgasztja a fejét, bámul maga elé az ölébe. – Szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez. De még szörnyűbb, hogy nem is bánom. – Pár órája? Fable, miért nem hívtál hamarabb? Megvonja a vállát.

– Nem akartalak zavarni. Szent ég. Hát még mindig nem érti? A világ végére is elmennék a kedvéért mindazok után, amiket értem tesz. Amiért ennyire önzetlen, amiért mindig, mindig örömmel segít… Kinyújtom a karomat, meg fogom a vállát, és gyengéden megszorítom. – Ha nem engeded, nem tudok segíteni. Fable reszketve kifújja a levegőt, és végre rám néz. Sápadt arcán semmi érzelem. – Megszoktam, hogy mindent egyedül oldjak meg, tudod? Soha nem állt mellettem senki. Igazából nem. – Owen sem? – Ő nem számít, mert még gyerek. – Hát, nem mondhatod, hogy tegnap nem védett meg, amikor engem padlóra küldött – mutatok rá. Halványan elmosolyodik, és a szemét forgatja. – Elképesztő volt, amit csinált, mi? – Még mindig sajog az állam. – Tenyeremmel végigsimítom a helyet, ahol Owen ökle az arcomat érte. – Ne haragudj. – Fable egyáltalán nem tűnik bánatosnak, úgyhogy hagyom a dolgot. Ha az én nővérem volna, akinek valami bunkó összetöri a szívét, én is ugyanezt csinálnám. – Fable. – Megint felém kapja a pillantását. – Számíthatsz rám. Mindig. Tudom, ezt még nem bizonyítottam, de fogom. Esküszöm. Most megígérek neked valamit. – Megköszörüli a torkát, idegesen néz rám. – Mit? Átnyúlok a két ülés közötti karfán, megfogom a kezét, és összefűzöm az ujjaimat az övéivel. – Akármi történik is, ettől a naptól kezdve mindenben számíthatsz rám. Ha szükséged van rám, már repülök is. Elnyílik a szája, mintha mondani akarna valamit, de azután fájdalmasan újra összeszorítja. – Szeretnék hinni neked, komolyan. De félek tőle, hogy megint elhagysz. És nem tudom, hogy azt kibírnám-e. Megszorítom a kezét. – Hogyan bizonyíthatnám be, hogy nem foglak elhagyni? Mondd meg. Megteszem. – Bármit megteszel? – Bármit. – Vadul bólintok, sajog a szívem. Ha most visszautasít, akkor vesztettem. De házhoz jöttem a pofonért. Fable most rettentő sérülékeny. Újra felbukkantam az életében, összeveszett az anyjával, betegre aggódja magát az öccse miatt… Annyi teher van a vállán. Az ember csak egy bizonyos súlyt bír el, azután összeroppan. Hangosan kifújja a levegőt. – Úgy akarok csinálni, mintha teljesen normális kapcsolatunk volna. Félelmek és stressz nélkül. El akarom felejteni, hogy milyen az anyám, hogy miből fogom kifizetni a számlákat, hogy hol találok új lakást… – Álljunk csak meg – szakítom félbe. – Új lakást keresel? – Gondoltam rá – ismeri el. – Itt magas a bérleti díj, mert háromszobás, de az anyám úgysincs itt soha. leginkább tárolásra használja, másra nem. Olcsóbbat akarok keresni, csak Owennek meg nekem. Agyamban egymást kergetik az ötletek, de mindnek az a lényege, hogy Fable és az öccse odaköltözik hozzám. Az arcomba nevetne, ha fölajánlanám. Mikor is jöttünk össze újra – már ha lehet így fogalmazni? Pár napja? Kizárt, hogy odaköltözne hozzám.

– De most nem akarok ezeken stresszelni – mondja határozottan, miközben kiszabadítja a kezét az enyémből. Legyint egyet, mintha egy mozdulattal el akarná tüntetni az összes gondját. – Unom már, hogy állandóan aggódom, hogy szorongok a pénz miatt, meg amiatt, hogy mit csinál Owen, hogy jók-e a jegyei, hogy hazudik-e nekem vagy sem. Nem akarok azzal foglalkozni, hogy hol jár és mit csinál éppen az anyám, és hogy miért gyűlöl minket annyira. – Nem gyűlöl… – De, gyűlöl – ismétli meg Fable, a szavamba vágva. – Különösen engem. Púp vagyunk a hátán. Ha el tudna tüntetni minket, valószínűleg nem habozna. A fenébe! Folyton az én problémáimon rágódunk, pedig Fable legalább annyira ki van bukva, mint én. Ahogy így elmondja, tényleg egy világklasszis szemétláda lehet az anyja. – Ne is törődj vele. Már én se törődöm. – Elmosolyodik, de a szeme szomorú marad. – legalább egy kis ideig játsszuk azt, hogy normálisak vagyunk. hogy nincsenek problémáink, titkaink, hogy könnyű az életünk, és simán csak két ember vagyunk, akik odavannak egymásért. És máris teljesen odavagyok érte. Azt hittem, ő is értem. – Ha ezt szeretnéd, akkor ezt kapod. Bármit megadok, amit csak akarsz. Kiszélesedik a mosolya, felragyog a szeme is. Így már jobb. – Köszönöm – suttogja. Mivel nem bírom már tovább, megérintem. Ujjaimat a hajába fűzöm, hogy feje a tenyerembe simuljon, majd a magaméhoz húzom a száját. – Mit köszönsz? – Hogy elfogadsz. És hogy boldoggá akarsz tenni. – Lehunyja a szemét, amikor megcsókolom; nézem az arcát, sűrű szempilláit, pici orrát. – Valószínűleg kerülgetjük az elkerülhetetlent, de most nincs kedvem súlyos témákon rágódni. Irigylem azokat, akiknek nincsenek problémáik. – Problémái mindenkinek vannak – mutatok rá. Kinyitja a szemét. – Olyan súlyosak, mint az enyéim? Olyan súlyosak, mint a tieid? – Mondasz valamit.

Tizenegyedik fejezet Sohasem fogom elfelejteni, miket mondtál nekem. Nem azért, mert számítottak, hanem azért, mert egy bizonyos módon éreztem magam tőlük. Ismeretlen

Fable Drew állta a szavát. Megegyeztünk, hogy egy kis ideig azt játsszuk, hogy teljesen átlagos szerelmespár vagyunk, és attól a pillanattól kezdve így is bánt velem. Nem beszéltünk anyámról, az apjáról, Adele-ról, a gondjainkról, a múltunkról. Semmiről. Együtt töltöttük az elmúlt huszonnégy órát, és nem csináltunk mást, csak beszélgettünk. Meg csókolóztunk. Rengeteget, hosszan, élvezettel. Ami persze tapogatózáshoz vezet, ami pedig szexhez. Rengeteg szexhez. Ki se tettük a lábunkat a lakásából azóta, hogy eljött értem. Felhívtam Owent, hogy minden rendben van-e. Megint Wade-éknél volt. Megkérdezte, hogy Drew-val vagyok-e, és megmondtam neki, hogy vele. Azt mondta, szurkol nekem, de egyúttal figyelmeztetett is. Owennek baromira tetszik, hogy egy futballistával járok. Az viszont nem, hogy az a futballista egyszer már összetörte a szívemet. Ellentmondásos érzelmek kavarognak benne – ahogy valószínűleg mindnyájunkban. De most félresöpröm az ellentmondásokat, és csak jó dolgokra koncentrálok. Arra, hogy Drew velem van. Rajtam. Bennem. Izgató szavakat suttog a fülembe, amikor magához húz. Arra, hogy olyan tisztelettel ér hozzám, arra, ahogy ölel, miközben alszunk. Nem mintha olyan sokat aludtunk volna… Sikerült elcserélnem a mai műszakomat, hogy még egy teljes napot tölthessek Drew-val, de holnap már vár a valóság. Neki meg órákra kell mennie. Mielőtt dolgozni megyek, még Owennel is foglalkoznom kell egy kicsit. Drew-nak meg az agykurkásszal van találkája. Néha kimondottan utálom a valóságot. Ha folyamatosan együtt vagyok Drew-val, nem tudok gondolkodni. Amióta ilyen intenzíven visszakerült az életembe, lényegében folyamatos izgalmi állapotban vagyok, és nem tudok uralkodni magamon. Soha nem voltam ennyire… szexéhes. Ha ránézek, csak az jár az eszemben. Furcsa, hogy egy futó pillanatig azt hittem, Colin iránt is tudnék érezni valamit. Amit Drew iránt érzek, össze sem hasonlítható azzal a vonzalommal, amit Colin kiváltott belőlem. Most egy étteremben vagyunk Drew-val. Elfogyott nála minden kaja, de farkaséhesek voltunk, úgyhogy végül rávettük magunkat, hogy eljöjjünk. Meg úgy gondoltam, nem árthat, ha kimegyünk néha az emberek közé, mint a normális párok, és nem csak meztelenül hempergünk az ágyában éjjel-nappal. Most, hogy elválaszt minket az asztal, elég gyorsan ráébredek, hogy totálisan túlértékelik azt, hogy a normális párok emberek közé járnak. – Mit kérsz? – Drew lehajtott fejjel olvassa az étlapot, haja a homlokába hullik. Azon tűnődöm, vajon mikor járt utoljára fodrásznál. Szeretem, ha hosszúra hagyja a haját. Könnyebb belefúrni az ujjaimat, és megragadni, amikor megcsókolom. – Nem tudom. – Nehezen szedem a levegőt, szinte pihegek, de Drew észre sem veszi. Könyökét megtámasztja az asztalon, és a mutatóujjával szórakozottan dörzsölgeti a halántékát, nekem meg

eszembe jut, hogy mit csinált korábban azzal a mutatóujjával. A mellbimbóimat rajzolta körbe azzal az ujjal, bedugta a lábam közé, megmártotta a lucskomban, azután a szájába vette, lenyalta, hogy érezze az ízemet, és közben le sem vette rólam a tekintetét… Mocorogni kezdek a széken, mint egy nimfomániás. És Drew még mindig nem vett észre semmit. – Nem azt mondtad, hogy éhes vagy? – Fölnéz, elkapja a tekintetemet. – Mihez volna kedved? Hozzád, vágnám rá a legszívesebben, pedig alig egy órája, hogy utoljára együtt voltunk. Mi ütött belém? Néhány hónapig nélkülöznöm kellett Drew-t, erre most úgy viselkedem, mint aki egyetlen pillanatra sem bír meglenni nélküle. – Nem tudom. – Kinyitom az étlapot, hogy felmérjem a választékot. Nem jártam még ebben az étteremben. Drew lakásához esik közel, és én ritkán járok ebben a városrészben. – Mit javasolsz? – Fable. – Mély, halk hangjára felkapom a fejem, és látom, hogy engem néz. Sötét szemöldökét összehúzza, száját értetlenül csücsöríti. – Minden oké? Most már mindkét könyökével az asztalra támaszkodik, és összekulcsolja a kezét. Szeretném, ha azok a kezek rajtam lennének. Hosszú ujjú, fekete inge a karjára tapad, kiemeli dudorodó bicepszét, széles vállát, széles mellkasát. Teste minden négyzetcentiméterét felfedeztem az elmúlt néhány napban, mégsem tudok betelni vele. Nem tudom elhinni, hogy tényleg az enyém ez a pasi. És azt sem tudom elhinni, hogy én az övé vagyok. – Nem vagyok nagyon éhes – vallom be. Még összébb vonja a szemöldökét. – Te akartál idejönni. Megvonom a vállamat, mert bután érzem magam. Pillantásom a kezére tapad. Olyan nagy keze van. Hosszú ujjakkal, széles tenyérrel, ami egy kicsit érdes, egy kicsit puha. Imádom, amikor hozzám ér, néha finoman, máskor erővel. Azt szeretem a legjobban, amikor az ujjaira csavarja a hajamat, és meghúzza. Ó, istenem, de szeretem, amikor azt csinálja… Magamon akarom érezni a kezét. Most. – Hát, mégsem vagyok olyan éhes, mint gondoltam. – Fel-le liftezik a gyomrom az izgalomtól. Nem akarok enni. Drew-t akarom. Rendesen rá vagyok kattanva. Mintha a lehető legtöbbször akarnék vele lenni, mielőtt kicsúszik a kezem közül, és örökre elveszítem. De nem fogom elveszíteni. Mind a ketten akarjuk ezt a kapcsolatot. Ezt nem szabad elfelejtenem – és el is kell hinnem. – Furcsa vagy. – Nyugtalanság felhőzi a szemét. – Haragszol rám? Valami rosszat csináltam? Ahogy lélegzik – attól jön rám. – Nem haragszom. Csak, öö… – Elhal a hangom, és totál idiótának érzem magam. – Csak mi? – Csak nézem a kezedet – vallom be egy kis sóhajjal. Beismerhetem hangosan, hogy fel vagyok izgulva? Olyan nevetségesen hangzana. Sötét szemöldöke szinte a haja vonaláig felugrik. – Miért? Kipirul az arcom. Megint fészkelődöm a széken. – Mert… mert az jár a fejemben, hogy mit csináltál vele nemrég. A nyugtalanság eltűnik, pajkos mosoly veszi át a helyét, amitől az egekbe szökik a testem hőmérséklete. Áthajol az asztalon, és olyan mély hangon, hogy az keresztülvibrál a testemen, és a két lábam között állapodik meg, azt mondja: – Akkor lehet, hogy az lenne a legjobb, ha visszamennénk hozzám, és újra azt csinálnám. Ó, istenem, ennél jobb ötletet nem is hallottam még. – Igen, lehet.

Egy pillanatra sem fakul meg a mosolya. Sőt, még szélesebb lesz. Az én csendes, bizonytalan Drew-m határozott szexistenné alakult ált. – Nem akarsz előbb enni valamit? Megrázom a fejemet. – Nem rendelhetnénk megint pizzát? Majd utána? – Tegnap este is azt ettünk. – Csak most máshonnan. Tudod, a változatosság kedvéért. Vagy esetleg kínait? Imádom a kínait. Rekedtes hangon fölnevet. – Azt mondtad, azért kell legalább egy kis időre eljönnünk otthonról, mert kezdünk túlságosan rászokni egymásra. – Ezt mondtam volna? – Őszintén szólva nem emlékszem rá. Na és, mi van, ha rászokunk egymásra? Hiszen még mindig azt játsszuk, hogy normális emberek vagyunk, akik szeretnek szexelni egymással, és nincsen semmi különösebb problémájuk, hát nem? Kíváncsi volnék, szexelt-e így Drew valaha is az életében. Ilyen gondtalanul és ilyen… normálisan. – Ezt. – Bólint. – Lehet, hogy nem bánom, ha túlságosan rád szokom – ismerem be halkan. Azt a szót még nem mondtuk ki, hogy szeretlek. Nekem még nincs hozzá bátorságom. Lehet, hogy neki se menne. Ami butaság, tekintve, hogy mennyire elemészt az iránta érzett szerelem. Drew egészen egyszerűen… bámulatos. Édes. Figyelmes. Szórakoztató. Okos. Szexi. Értek a nyelvén. Ő meg az enyémen. Egymásnak vagyunk teremtve. Talán túl tökéletesek is vagyunk egymás számára. És olyan nem igazán létezik. Lehet, hogy csak színjáték az egész. Akárcsak a hálaadási szünetben együtt töltött hét. Bár az hamisnak is érződött. Szürreálisnak. Voltak benne igazi, döbbenetes pillanatok, de többnyire csak a szerepünket játszottuk. Lehet, hogy most is csak megjátsszuk magunkat, bár én igyekszem önmagamat adni. Igyekszem nem gondolni a ránk váró problémákra, a fájdalmakra, a nehézségekre. legalább egy kis időre el akarom felejteni őket. Nemsokára úgyis a nyakunkba zúdul minden. Egyelőre azonban nincs kedvem szembesülni a valósággal. Drew átnyúl az asztalon, és megfogja a kezemet. – Én nagyon örülök, hogy rád szoktam. Olyan széles mosoly a jutalma, hogy belefájdul az arcom. Mind a ketten rászoktunk a másikra. Most az egyszer tudom, hogy nem vagyok egyedül. – Menjünk haza, és játsszunk „felelsz vagy mersz”-et – javaslom, mert bolondos jókedvem lett. – De nem véresen komolyat. Csak olyan kis könnyedet. – „Felelsz vagy mersz”-et? Felcsigáztad az érdeklődésemet. – Nem fogsz csalódni – mondom kacéran. – Szexes „felelsz vagy mersz” lesz. Drew egy egészen kicsit megfeszül, én pedig megszorítom a kezét. Őszintének kell lennünk egymással, és bár a szex terén egészen elképesztő a kapcsolatunk, érzem, hogy néha visszafogja magát. Meg is értem. Többé-kevésbé. Ebben a tekintetben tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak. Régebben bárkinek odaadtam magam, hogy egy időre érezzek valamit, mindegy, mit. Ő viszont inkább bezárkózott, hogy ne érezzen semmit. – Fable… – Hangja elhalkul, mosolya lehervad. – Nem biztos, hogy nekem ez már menne. – Nem lesz benne semmi őrültség, megígérem. – Ráhajolok összekulcsolt kezünkre, a számhoz emelem, és hosszan csókolom a keze fejét. – Nem erőltetünk semmi. Csak játék lesz. – Csak játék? – Hüvelykujjával végigsimítja a kezemet, amire az egész testem reagál. – Mindig csak játék – suttogom.

Drew Kíváncsi vagyok, mi a célja Fable-nek ezzel a „felelsz vagy mersz” játékkal, amiről beszélt. Olyannyira kíváncsi, hogy rendelés nélkül távozunk az étteremből, a pincérnő furcsálkodó pillantásától kísérve. Ugyanakkor ideges is vagyok egy kicsit, mert eléggé zavarba tudok jönni, ha a szexről kell beszélni. Fable az első lány, akit igazán megkívántam. Helyrehozhatatlan kárt okozott bennem, ami Adele-lal történt. Szexeltem azóta, de mindig nagyon gyors volt az aktus. Nem jelentett semmit. És soha nem voltam kétszer ugyanazzal a lánnyal. Idővel túl bonyolulttá vált. Úgyhogy kerülni kezdtem a lányokat. Könnyebb volt így. Egy kicsit felszabadított az egyezségünk, hogy játsszuk a normális szerelmespárt. Most el tudom engedni – legalább egy kis időre – azokat a problémákat, amelyeken folyamatosan rágódom, és kiélvezem a Fable-lel töltött időt. Szinte ki se kelünk az ágyból. Majdhogynem folyamatosan meztelenek vagyunk. És kurvára hihetetlen ez az egész. – Játsszunk sztriptízes „felelsz vagy mersz”-et – javasolja Fable, amikor belépünk a lakásomba. Olyan vidáman mondja, hogy kitör belőlem a nevetés. – Sztriptízes „felelsz vagy mersz”-et? – Megvakarom a fejemet, miközben becsukom és kulcsra zárom az ajtót. Szembefordul velem, ragyogó mosolyától elakad a hangom. – Bevallunk valamit, azután leveszünk magunkról egy ruhadarabot. – De hát nem eleve az volt a terv, hogy levetkőzünk? – De, igen, csakhogy így sokkal érdekesebb lesz. – Fable megfogja a kezemet, hátravezet a hálószobába. Lehúz magával, így mindketten az ágy szélére ülünk. Ünnepélyes arckifejezéssel felém fordul, gyönyörű zöld szeme csábítóan néz rám. – Nos, akkor én kezdem. Be kell vallanunk valamit, amit még nem csináltunk az ágyban. Vagy olyasvalamit, amit mindig ki akartunk próbálni. És amikor elmondtuk, leveszünk magunkról egy ruhadarabot. Mehet? Fogalmam sincs, hová akar ezzel kilyukadni, de kíváncsi vagyok, hogy miket fogmondani. – Mehet. – Tökéletes. Na. – Hangosan kifújja a levegőt, és lesüti a szemét. – Lámpalázasabb vagyok, mint gondoltam. Ha ő ideges, mit szóljak majd én? A szex terén sokkal nyitottabb nálam. Bár minél többet vagyok vele, annál jobban fejlődöm. – Csak én fogom hallani – emlékeztetem, és amikor felpillant, biztatón rámosolygok. – Nem fogok ítélkezni fölötted. – Tudom – mondja halkan. – Hát jó, vágjunk bele. Kezdjünk neki. Még sosem csináltam hátulról. – Értetlenséget színlelek. Forgatja a szemét. – Tudod… kutya-pózban sose csináltam még. Istenem, ez így olyan közönségesen hangzik. Iszonyatosan izgatóan hangzik, de fegyelmezem magam, és komolyra veszem a figurát. – Ezen biztosan tudunk segíteni. Majd én csinálom veled hátulról, kutya-pózban. Arca cuki rózsaszínűre pirul, lerángatja magáról a cipzáras sportpulóverét, és a padlóra dobja. Csak egy ujjatlan fehér felsőt visel, alatta fekete melltartót. Jesszusom, de dögös! – Biztosan. Oké, te jössz. – Öö… – Számtalan dolgot tudnék bevallani. – Ne légy szégyenlős. – Fable angyalian, édesen rám mosolyog. – Halljuk. Ki vele! Valami

egyszerűvel kezdd. – Sose töltöttem még lánnyal egy egész éjszakát. Mármint előtted. – Lerántom magamról a pulóveremet, és a Fable-ére hajítom a padlón. – Ó. – Hozzám hajol, és gyors puszit nyom a számra. – Örülök neki, hogy én vagyok az első – mormolja a számnak, majd elhúzódik tőlem. Nekem sok mindenben ő az első. Szégyellném is bevallani, mennyi mindenben. – Sosem szexeltem még a szabadban. – Vágyakozó kifejezés suhan át az arcán. – Pedig annyira romantikus lenne. A csillagok alatt, és hűs szellő cirógatná a forró bőrömet. Mondjuk, a tengerparton… – Csupa homok lenne a fenekünk – egészítem ki, mert nem tehetek róla, de mindig ez jut eszembe a tengerparti szexről. Fable belebokszol a karomba. – Olyan izé vagy. Elrontod a romantikus hangulatot. – Tudhattad, hogy így lesz. – Dörzsölöm a karomat, és nézem, ahogyan leveszi az egyik zokniját. – Csak az egyiket? – Egy vallomás egy ruhadarabot ér, nem? – Tudálékos képpel megvonja a vállát. Ezt megjegyzem. De hát akarok én annyi mindent bevallani? – Sose szexeltem még telefonon. – Én is leveszem az egyik zoknimat, ahogy ő. – Én sem. – Leveszi a másik zokniját, és vihog. – De hülyék vagyunk! – Te találtad ki – mutatok rá. – Igen, igen. – Fable az alsó ajkát rágja. – Ez most durva lesz. Félek, hogy kiakadsz, ha elmondom. – Most már nincs visszaút. Be kell vallanod – sürgetem. A fenébe, most én következnék, de hagyom, hogy ő mondja. – Jól van, te akartad. – Mély lélegzetet vesz. – Mostanában azon gondolkodom, hogy pirszinget tetetek a mellbimbómba. Meg vagyok döbbenve. – Komolyan mondod? Fable bólint, és lehajtja a fejét, haja az arcába hullik. – Hát nem durva? De, egy kicsit. Tele van meglepetésekkel ez a lány. De tetszik. A fenébe is, tetszik. Nagyon. – Szerinted nem fog fájni? – Biztos fog, de egy kis fájdalmat kibírok. – Még mindig le van hajtva a feje. – Azt hallottam, hogy jó érzés, amikor közben húzgálják… tudod, mi közben. Oké, a csajom az őrületbe akar kergetni. Korábban soha eszembe nem jutott, hogy egy bimbópirszing szexi lehet, de ha elképzelem, ahogy a nyelvemmel és a számmal mozgatok egy pici ezüstkarikát, és hallom Fable nyögéseit… A puszta gondolatától merevedésem támad. – Te tetetnél pirszinget a mellbimbódba? – kérdezi, és amikor fölemeli a fejét, találkozik a pillantásunk. – Öö, nem hiszem – nyögöm ki, majd megköszörülöm a torkomat. – Csak úgy eszembe jutott. Szerintem én se fogok tetetni a magaméba. – Lassan felhúzza a trikója alját, és ahogy leveszi, feltárul izmos hasa és izgató fekete szatén melltartója. Szeretném megölelni és megcsókolni Fable-t. A fenébe ezekkel a vallomásokkal. – Te jössz – suttogja. Nézem a dekoltázsát, és izzadni kezdek. – Sose, öö… sose próbáltam még a csúnya beszédet szex közben.

– Az nem ugyanolyan, mint a telefonszex? – A homlokát ráncolja. – Nem egészen. – Hmm. – Mutatóujjával megütögeti összecsücsörített száját. – Szóval azt mondod, hogy szeretnéd, ha odahajolnék hozzád, és belesúgnám a füledbe, hogy le akarom szopni a farkadat? Nagyot nyelek. – Hú, Fable… Kiszélesedik a mosolya. – Azt tutira bírnád, nem igaz? – Négykézlábra áll, és odamászik hozzám, orrával megsimogatja az arcomat, száját a fülemhez viszi. – Drew – suttogja –, tudod, hogy attól is elönt a lucsok, ha csak nézlek? Megint nagyot nyelek, karomat a dereka köré fonom, hogy közelebb húzhassam magamhoz. – Meg akarsz ölni? – Lehet. – Felnevet, de pokoli szexin, én pedig lebirkózom, és ráfekszem, hogy ne tudjon kiszabadulni. Csípőmet az övének nyomom, mire elsötétül a szeme. – Úú, látom, kezdek az agyadra menni. – Ez a „felelsz vagy mersz” hülyeség. Mindennek van határa. – Fölemelkedem, leveszem az – ingemet, és közben elégedetten látom, hogy szinte felfal sóvár pillantásával. Egyáltalán nem feszélyezi, ha látom, mennyire felizgatom, és ez tetszik nekem. – Azt hiszem, meg kellene néznem, mennyire vagy lucskos. Gyönyörteli kis hang hagyja el a száját. – Hát akkor láss hozzá, nézd meg!

Tizenkettedik fejezet A szerelem egyetlen lélekből áll, amely két testben lakik. Arisztotelész

Fable A butuska, szexi „felelsz vagy mersz” után tovább játszunk egymás testével, és elhúzódó csókok meg vágykeltő simogatások közepette levetkőztetjük a másikat. Szeretem, amikor Drew ilyen játékos. Vicces, aranyos, és pokolian szexi. Amikor azt mondta, hogy meg kellene néznie, mennyire vagyok lucskos, bennem elszabadult és felforrósodott minden. És amikor lerángatta rólam a melegítőnadrágomat, majd becsúsztatta az ujjait a bugyim pántja alá, majdnem ott helyben elmentem. Drew-val vagyok, meztelen a testünk és a lelkünk – még soha nem volt részem ilyen élményben. Soha életemben nem éreztem még magam ennyire közel egy másik emberhez, mint ebben a pillanatban Drew Callahanhez. Moccanni sem tudok alatta, csapdába estem, de semmi pénzért nem lennék máshol. Puha haja a mellkasomat cirógatja, ahogy gazdája lehajol a testemre, s ettől mindenütt jólesőn megborzongok. Mindenemet bejárja a szája, keres, kutat, én meg úgy érzem magam, mintha egy felhőn lebegnék, teljesen el vagyok veszve, túlságosan lefoglalnak az érzések… – Nézz rám, bébi. – Kinyitom a szememet, mert meglep a becézés. Nemigen szokott máshogy szólítani, csak a nevemen. – Engem nézz – suttogja. Úgy teszek, ahogy kérte; elakad a lélegzetem, mert gyengéd csókokkal szórja tele a két mellem közötti völgyet, a hasamat, és mindeközben nem engedi el a pillantásomat. Kinyújtom a karomat, beletúrok a hajába, simogatom a fejét, és ő csókokkal halmozza el a mellemet, majd a szájába veszi az egyik mellbimbómat, és gyengéden meghúzza. Lehunyom a szememet, mert teljesen a hatalmába kerít az élmény, hogy ajka ilyen intim módon érinti a bőrömet, és magamhoz szorítom. Széttárom a lábamat, hogy jobban elférjen az a nagy teste, ahogy nekem nyomja magát. Pontosan ez volt a vágyam, hogy így legyünk együtt. Falak és korlátok nélkül. Úgy tűnik, végül ő is ugyanúgy ki tud nyílni előttem, mint én őelőtte, és nagyon élvezem. Szeretem. Drew most a két tenyerén megtámaszkodik a fejem mellett a matracon, és fölém emeli a felsőtestét. Elkapom a pillantását, és amikor meglátom, milyen kifejezés ült ki az arcára, úgy verdes a szívem, mintha el akarna repülni. Úgy néz ki, mintha tépelődne valamin, és nem tudná eldönteni, mit is csináljon. – Mi baj? – kérdezem tőle. Félek, hogy olyasmit fog mondani, ami megtöri a pillanat varázsát. – Be kell vallanom valamit. – Lehorgasztja a fejét, mint aki mélységesen zavarban van. – Ezt én még sosem csináltam. Ráncba szalad a homlokom. – Öö, nem szívesen mondok neked ellent, de biztos, hogy csináltuk már. Együtt. Nem is egyszer. Kuncog, és újra rám néz. – Úgy értettem… a fenébe, nem is tudom, hogy mondjam el. – Mást is be akarsz vallani, Drew? – Kinyújtom a karomat, megérintem az arcát, és ujjaim

elidőznek állának finom vonalánál. Szeretem, amikor csók közben a borostája finoman dörzsöli a bőrömet. Izgató. Drew-val kapcsolatban minden izgató. – Ne félj. Mondd ki bátran. Lehajol, száját a fülemhez érinti, és ahogy beszél, lehelete melegíti az arcomat. – Sosem csókoltam még lányt ott lent – suttogja. Oké, ettől ledöbbenek. Kicsit eltolom magamtól, hogy újra a szemébe nézhessek. – Komolyan mondod? – A legkomolyabban. – Bólint. Észreveszem, hogy elpirult, és összeszorul a szívem. Istenem, elképesztően jól néz ki, és csak az enyém. Az enyém, az enyém, az enyém. Úgy csinálunk, mintha tökéletesen normális szerelmespár volnánk, pedig dehogy vagyunk. Eléggé el van cseszve mind a kettőnk élete. De engem nem érdekel, hogy Drew-nak mennyire elcseszett az előélete, és hogy mennyire kicsinálta az az undorító nő, akinek még gondolni sem akarok a nevére, nemhogy kimondani. Drew akkor is kell nekem. Állandóan. Elmondhatatlanul. Tudom, hogy sérült. Azt is tudom, hogy majd’ beleszakad, annyira szeretne túljutni a problémáin és újra ép lelkű ember lenni. De leginkább azt tudom, hogy szüksége van rám. És nekem is őrá. Szeretem. És Drew is szeret engem. Bár egyszer sem mondtuk még ki, a szívem mélyén tudom, hogy ez az igazság. – Ha nem akarod, nem muszáj. – Igyekszem kiutat kínálni neki, mert a legkevésbé sem szeretném, hogy úgy érezze, erőltetek bármit is. Eleget erőszakoskodtak már vele az életében. Megviselte a „felelsz vagy mersz” játék. Tudtam, hogy így lesz. De azt hiszem, ugyanakkor segített, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz. Szexi mosolyra görbül a szája, amitől egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek. – Ó, dehogynem akarom, Fable. El sem tudod képzelni, mennyire akarom. Most rajtam a sor, hogy zavaromban elpiruljak, és érzem is, hogy felforrósodik az arcom. – Akkor mire vársz? – Csak… figyelmeztetni akartalak. Arra az esetre, ha esetleg rosszul csinálnám. – Leereszkedik rám, teste betakarja az enyémet, szája a nyakamnál. Ott csókolgat és harapdál, az őrületbe kerget azzal, ahogyan hozzám ér, én pedig becsukom a szemem, és beleveszek az érzésekbe. De ővele meg is találom magam. Valamiért nyugtalanítja, hogy rosszul fogja csinálni, de nem tudja, hogy akármit művel, nem tudja elrontani. hogy bármit csinál, bármit mond, bárhogyan ér hozzám, az egész egyszerűen annyira tökéletes, hogy az már ijesztő. Soha nem akarok mást rajta kívül. Soha nem lesz szükségem másra. Drew a kezével és a szájával, a nyelvével térképezi föl a testemet… Istenem, a nyelvével! Nyalogat mindenütt, ízlelget, kóstolgat, míg vonaglani nem kezdek alatta, míg az egész testemben szét nem terjed a tűz. Olyan könnyedén húzza végig az ujjait a combom belsején, hogy beleborzongok. A várakozástól egész testemben reszketek, ahogy megcsókolja az érzékeny bőrt a hasamon, a csípőmön, a combomon… És amikor végre, végre megkapom az első óvatos csókot ott lent, a lábam között, hangosan felnyögök, amitől szinte elszégyellem magam. De mégsem. Hogyan is szégyellhetném magam, amikor a férfi, akibe olyannyira szerelmes vagyok, egymás után ajándékoz meg a gyönyör leírhatatlan pillanataival? Most éppen OTT kutakodik a nyelvével, és amikor egyik hosszú ujját mélyen belém dugja, újabb reszketeg sóhaj szakad föl belőlem, miközben ívben megfeszül a hátam. Ez már túlságosan sok. Ez még nem elég. Egyszerre szeretnék elélvezni és elnyújtani az élvezetet, és amikor Drew fokozza a tempót, tudom, hogy veszélyesen közel állok ahhoz, hogy szilánkjaimra hulljak szét.

– Mondd, hol csináljam, bébi – suttogja belém, miközben remegek és zihálok, és ujjaimmal a hajába kapaszkodom. – Mondd meg, hogy szereted. – Feljebb – nyögöm ki, mire följebb mozdul, és nyelve a klitoriszomat mozgatja, ujja pedig továbbra is mélyen bent van a testemben. Ó, istenem, ez az. Tökéletes, egyszerűen tökéletes, ahogy izgat, ahogy nyal. Ezt. Kurvára. Eltalálta… Reszketeg sóhajjal szakad ki belőlem a neve, miközben elélvezek. A hullámok újra meg újra átvonulnak rajtam, elborítanak, elmossák a gondolataimat, és nem marad egyéb, csak az érzések. És akkor megérzem. Drew-t. Fölém tornyosul, nagy kezével kétoldalt a csípőmet markolja, ahogy elhelyezkedik, és minden figyelmeztetés nélkül mélyen belém nyomul. Az első lökéskor eláll a lélegzetem, tökéletesen mozdulatlanná merevedem, ahogy Drew teljesen kitölt belül. Lehajtja a fejét, szája lecsap az enyémre, és érzem a saját ízemet az ajkán, a nyelvén. Nem érdekel. Istenem, csak még jobban feltüzel, és testünk a következő pillanatban már vadul mozog, ahogy újra meg újra egymásnak, egymásba feszülünk, mind feljebb jutunk a csúcs felé, mígnem mindketten zihálunk, verítékezünk, összegabalyodva vonaglunk. Drew a homlokomhoz szorítja a homlokát, érzem forró leheletét az arcomon, és ahogy kinyitom a szememet, azt látom, hogy engem néz. – Fable. – Nagyot nyel, behunyja a szemét, és akkorát sóhajt, hogy meztelen mellkasa összeér az enyémmel. – Olyan kurva jó benned lenni. Teljesen kész vagyok. Ő is. Úgy érzem, hogy mind a ketten menthetetlenül meghalunk, ha nem élvezünk el ebben a szent pillanatban. Egyszerre. Az első számú orgazmus már a múlt ködébe vész. Küszöbön áll a kettes számú orgazmus, és a lábammal átfogom Drew derekát, hogy mélyebbre csússzon bennem. Lökései egyre vadabbak, egyre gyorsabbakká válnak, én pedig vele mozgok. Mormolva biztatom, a körmeimmel simogatom a hátát, két tenyeremet izmos fenekére tapasztom, hogy még mélyebbre tolhassam. Olyan szorosan összetapadunk, mintha egymás állandó testrészeivé váltunk volna. Hallottam már ilyeneket. hogy két test eggyé vált, és nem lehetett megállapítani, hol kezdődött az egyik, és hol végződött a másik. Mindig úgy gondoltam, hogy az ilyesmi csak hülye romantikus túlzás. De ebben a pillanatban most így érzem magam Drew-val. Mintha egymásba fonódott volna a testünk, és olyan szorosan eggyé vált volna, hogy soha, de soha többé nem lehetne szétválasztani minket. Az ő szíve az enyém is. És az én szívem az övé. Rálehelem a nevét az ajkára, ahogy remegni kezdek. Ez az orgazmus más, mint az előző. Lassan kezdődik a hasamban, átsugároz az izmaimon, a véráramomon, mígnem egész testemben remegek. Drew mozog tovább, döfköd belém keményen, még keményebben, engem egyre vadabb orgazmusba hajszolva, és végül megfeszül fölöttem, ahogy őt is elemészti a saját orgazmusa. Lenyűgözve nézem feszülő izmait, végighúzom a kezemet a vállán, aztán le a mellkasán. Forró a bőre, húsa kemény, és könny gyűlik a szemem sarkába, ahogy feltolulnak bennem az érzelmek, amelyeken nem fogok tudni uralkodni. Annyira erős bennem a késztetés, hogy kimondjam, mit érzek iránta, hogy úgy érzem, szétrobbanok. De nem akarom, hogy én mondjam ki először. Az igaz, hogy leírta egy levélben, de soha, soha nem mondta ki hangosan. Azt akarom, hogy kimondja. Azt akarom, hogy ő mondja ki először. Összeszorítom a szememet, mélyeket lélegzem, igyekszem lecsillapítani száguldó szívemet. Drew hosszú csókot nyom a homlokomra, majd elhúzódik, és fölkel az ágyból. Feltételezem, hogy megy kidobni az óvszert, bár észre sem vettem, mikor húzta föl. Én az oldalamra fordulok, átkarolom

magamat, és felhúzott térddel összekucorodom. Érzelmi zűrzavar tombol bennem. Mi a fene történt? Az elmúlt napokban rengeteget szexeltünk, de most úgy érzem magam, mint akin egy kamion hajtott át. – Hahó. – Kezét pucér vállamra teszi. – Jól vagy? – Aha. – Továbbra is a hátamat fordítom felé, miközben visszafekszik mellém az ágyba. Átkarolja a derekamat, magához húz, hogy a hátam hozzásimuljon. Még mindig kapkodva szedi a levegőt. Mélyebbre fúrom magam a párnába, és halk sóhajjal becsukom a szememet, amikor az ujjaival gereblyézni kezdi a hajamat. Imádom, amikor ezt csinálja. És ezt ő is tudja. – Zavar? Ami, öö, ami velem történt? A semmiből jön a kérdés. Megfordulok a karjában, hogy láthassam az arcát, belenézhessek a szemébe. – Miről beszélsz? – Arról, ami kiderült rólam. Amikor ott voltál velem apáméknál. Zavar? – Persze hogy zavar, de nem úgy, ahogyan te gondolod. – Megérintem az arcát, kierőszakolom, hogy rám nézzen. – Szörnyű, amit átéltél. Szörnyű, amit csinált veled az a nő, és hogy még neked van miatta bűntudatod. Nagyon átérzem a gyötrelmedet. Még friss a fájdalmad, és azt kívánom, bárcsak meg tudnám szüntetni valahogy. – Meg is szünteted. Melletted élő embernek érzem magam. hogy nem baj, ha ilyen szabad vagyok, mint most. Ha együtt vagyunk. Szexuálisan. – Lehunyja a szemét, mélyeket lélegzik. – Melletted normálisnak érzem magam. Milyen önző vagyok, várom, hogy kimondja, hogy szeret, amikor benne még mindig kavarognak az érzelmek. Fél, hátha elítélem, amiért bántalmazták. Igen, bántalmazták. Nevezheti ő ezt viszonynak, vagy hogy a pokolba is fogalmazott, de Adele akkor is molesztálta. Bárcsak Drew is belátná. – Drew. – Beletúrok hosszú hajába. – Akármi történt vagy történik, együtt vagyunk. Nem fogok elfutni. Akármit fedezünk föl, akármi történik, melletted állok, és támogatni foglak. Kinyitja a szemét. – Nincs előtted több titkom. legalábbis nem tudok róla, hogy volna. Lecsupaszítottam előtted a lelkemet. Nem rejtegetek semmit. – Én sem – vallom be halkan. – És itt vagyunk. Együtt. – Együtt. – Halványan elmosolyodik. – Mondhatok valamit? Zavar, hogy nem tudod. Ki kell adnom magamból. Rám telepszik az idegesség, bár próbálok nem tudomást venni róla. – Micsodát? – Tudom… – Kifújja a levegőt. – Amikor Vanessa meghalt, tudom, azt hiszed, hogy bent voltam a házban Adele-lal… de nem azt csináltuk. Veszekedtünk. – Igen? – Minden erőmmel azon vagyok, hogy semleges maradjak, de forrósodik bennem a düh, mint fazékban a lassan gyöngyöző tej, ami félő, hogy bármelyik percben kifuthat. – Azt magyaráztam neki, hogy most már hagyjon békén. Megpróbált rábeszélni, hogy, öö, szóval, tudod, de nem hagytam magam. – Újra lehunyja a szemét, csinos arcán fájdalom. – Csak nem akartam, hogy azt gondold rólam. hogy a nevelőanyámmal kavartam, mialatt Vanessa megfulladt. Nem úgy történt. Egyáltalán nem. Megszakad érte a szívem. Drew fájdalma egy élő, lélegző valami, és úgy szeretném megszabadítani tőle. Átkarolom, vadul az övéhez szorítom a testem, és feljebb csúszom a matracon,

hogy feje a mellemen pihenhessen. Számat a homlokára tapasztom, és megcsókolom, miközben feltartóztathatatlanul pereg a könny az arcomon. Olyan szörnyű, amit az a nő művelt vele. Gyűlölöm! Ugyanúgy kapaszkodik belém, ahogyan én őbelé, arcát pucér mellembe temeti, és esküszöm, nedvességet érzek a bőrömön. Mintha sírna. Amitől persze csak még jobban bőgök. – Szeretlek – mormolja a bőrömbe. – Annyira szeretlek, Fable. Kettéhasad a szívem, részben a fájdalmától, részben a gyönyörű, annyira vágyott vallomás miatt. – Én is szeretlek. Soha nem éreztem még magam teljesebb embernek.

Drew – Megmondtam neki, hogy szeretem – jelentem be minden átmenet nélkül. Harris doktornő bólint, arcáról semmiféle érzelmet nem tudok leolvasni. Szokás szerint. – Fable mit mondott? – Azt, hogy ő is szeret. – Lenézek a kezemre, eszembe jut a reggel. Amikor ébresztésképpen végigcsókoltam Fable meztelen testét, és a kelő nap fénye aranyos ragyogásba vonta a bőrét. Lustán eggyé vált a testünk, suttogva elmondott szerelmi vallomásaink teljesen feltüzeltek. Tökéletesen ért véget a két nap, amelyen eljátszottuk, hogy nem létezik a kinti világ. Most mind a ketten visszazökkentünk a valóságba. – Maga hisz neki? Meglep a doktornő kérdése. – Igen, azt hiszem. – Hm-hm. A fenébe. – Az ember nehezen hiszi el, hogy valaki önmagáért szereti, amikor ez a valaki látta az összes hibáját, és ismeri az összes titkát. – De ettől nem éppen hogy hihetőbb? Fable mindent látott. Mindent tud. Mégis magával akar lenni? – Lehetséges. – Megvonom a vállamat, és témát váltok. – Néhány napja felhívott Adele. – Mit akart? – A szememre hányta, hogy mindenfélével telebeszélem apám fejét, mert azt akarom, hogy – elváljanak. – És így van? – Nem. Megmondtam apámnak, hogy ezt a döntést neki kell meghoznia. Én nem fogok tanácsot adni neki abban, hogy hogyan bánjon a feleségével – válaszolom felindultan. Érzelmileg teljesen összezavarodom, valahányszor eszembe jut az a nő. Kimerítő. – És továbbra is szent a béke közöttük? – Nem tudom, azóta nem beszéltem apával, hogy felhívott azzal, hogy esetleg még sem válik el. – Azt nem mesélem el Harris doktornőnek, hogy Fable-lel eljátszottuk, hogy normális szerelmespár vagyunk, és nem törődtünk senkivel. Úgyis biztosan azt mondaná, hogy csak halogatjuk az elkerülhetetlent, és megvádolna, hogy irreális elvárásokra épülő, egészségtelen kapcsolatot akarok kialakítani. Igen, számtalan agykurkásznál jártam fiatalabb koromban, mielőtt az igazi rémálom elkezdődött. Ismerem a forgatókönyvet. De ezzel a mostanival szerencsére igazán jól kijövök. Megért. Nem

erőszakos, és nem ítélkezik. – Nehéz, ugye, fenntartani egy kapcsolatot? Gondolja, hogy a maga különleges problémái ellenére támogatni tudná Fable-t, ha szüksége lenne magára? Aú! Egyike a kemény kérdéseknek, amelyekről a doktornő híres. – Szeretném azt hinni, hogy támogatni tudnám. Fable erős. Néha az az érzésem, hogy erősebb nálam, mármint érzelmi téren. – De nincsenek neki saját problémái? Mert, tudja, mindannyiunknak vannak gondjaink. És emlékszem, mesélte, hogy nem kimondottan ideális a családi élete. Hátradőlök a széken, kinyújtom a lábamat. – Az anyja önző, és mindig máshol jár. Van egy tizennégy éves öccse, és Fable sokat aggódik miatta. – Elmesélem Harris doktornőnek, hogyan ütött ki Owen, amikor rájött, hogy én vagyok az a tag, aki állítólag összetörte a nővére szívét. Ezt elfelejtettem elmesélni a legutóbbi találkozásunkkor, mert annyira lefoglalt apám bejelentése, hogy mégsem akar elválni. – Kezdem érteni, mi vonzza magukat egymáshoz – állapítja meg Harris doktornő. Ahogy fölnézek, látom, hogy mosolyogva néz rám. A homlokomat ráncolom. – Hogy érti? – Valamelyest hasonló tapasztalatokat éltek át. Mind a ketten felbomlott családból származnak, mind a ketten súlyos felelősséget cipelnek a vállukon, valamint fölösleges bűntudatot. Magának van pénze, neki viszont nincs, úgyhogy ebben különböznek. Maga elfut a problémái elől, ő viszont, annak alapján, amit maga elmesélt róla, inkább szembenéz velük. – Ő a legerősebb ember, akit ismerek. – Bárcsak feleannyi erőm volna. – Nem gondolja, hogy néha ő is gyengének érzi magát? Én eddig Fable-t mindig csak erősnek láttam. – Nem tudom. – Én biztos vagyok benne, hogy néha gyengének érzi magát. Magának szüksége van rá, igaz? Így aztán meg sem fordul a fejében, hogy neki is ugyanúgy szüksége van magára? Nem lehet könnyű élete. Kötelezettségei vannak, munkahelye, egy öccse, akinek gondját viseli, és az anyja, akinek szintén gondját viseli. Maga kinek a gondját viseli, Drew? Nagyot nyelek. – A magamét. – Senki mással nem kell törődnöm. Én nem tudom más gondját viselni. Tudjuk, mi történt Vanessával. Akkor halt meg, amikor nekem kellett volna vigyáznom rá. – Dolgozik? Miért kérdezi ezt tőlem? Úgyis tudja a választ. – Nekem a tanulás a munkám. Meg a futball. – De ebben a félévben kevesebb tárgyat vett föl. És a futballidénynek vége – mutat rá gyengéden Harris doktornő. – Most bűntudatot akar ébreszteni bennem, amiért nincs a vállamon annyi felelősség, mint Fableén? – Úgy érzem, mintha szándékosan fel akarna dühíteni. – Nem – mondja lassan. – Arra próbálom rányitni a szemét, hogy Fable-nek valószínűleg szüksége lesz magára. Mit gondol, lesz rá ereje, hogy támogassa? – Nem tu… – Elharapom, amikor észreveszem, milyen sokatmondó pillantást vet rám Harris doktornő. – Igen, fogom tudni támogatni. Muszáj. Szeretem. Ez természetes, ha két ember szereti egymást. Segítenek egymásnak. – Úgy van. Egy kapcsolat sosem könnyű, különösen olyanok számára nem, akik még mindig… még mindig sebzettnek érzik magukat.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy ön szerint még sebzett vagyok? – Rögtön védekező állásba vonulok. – Egyáltalán nem. Azt mondtam: az olyanok, akik sebzettnek érzik magukat. Még mindig annak érzi magát? Hallgatok. Azt hiszem, ez többet mond minden szónál. – Csak mert maga sebzettnek érzi magát, még nem biztos, hogy Fable is annak tartja. Ő látja magában a lehetőségeket. Látja a maga erejét, és tökéletesen hisz magában. Különben nem lenne magával. Így van? – Remélem. Harris doktornő leteszi az iPadjét, amin jegyzetelni szokott, és rám mosolyog. – Ne felejtse el, hogy a kapcsolata Fable-lel még a korai, euforikus, mézesheteki szakaszban tart. Szeresse. Rajongja körül. De sose felejtse el, hogy ott kell állnia mellette jóban és rosszban egyaránt. És ez most meglehetősen szubjektív vélemény lesz, Drew: meggyőződésem, hogy ez a lány illik magához. Segít magának gyógyulni. Alig bírom visszafogni a mosolyomat. – Azt akarja mondani, hogy áldását adja Fable-re? A doktornő elneveti magát. – Tudja, nem lenne szabad ilyeneket mondanom. Megsértem az objektivitás szabályát. De azok alapján, amiket mesélt róla: a leghatározottabban igen.

Tizenharmadik fejezet Ha kell nekem, harcolnom kell érte. Drew Callahan

Fable Késő délután dudorászva lépek be az étterembe, és ráköszönök a nagyképű csajra, aki a hoszteszpultnál áll. Leesik az álla, én meg jókedvűen rámosolygok, és örülök, hogy kizökkentettem a szemét kis játékából. Ma semmi sem tudja elrontani a kedvemet. Tökrészeg vagyok Drew-tól. Hátramegyek a blokkolóórához, és látom, hogy Jen már beöltözve ücsörög a kis személyzeti pihenőben, kezében egy Starbucks frappéval, és engem figyel. – Méltóztattál munkába jönni? – kérdezi. – Elcserélek valakivel egy műszakot, és már le is írsz? Ez nem igazság. – Beteszem a táskámat az egyik öltözőszekrénybe, ahol biztonságban tudhatjuk a holminkat, és elfordítom rajta a zárat. Nem fordulok Jen felé, mert nem akarom, hogy kritikus szemmel végigmérjen. – Colin beszélni akar veled. Kérte, hogy szóljak neki, ha megjöttél – mondja halkan. Megpördülök, az ereimben megfagy a vér. – Ki fog rúgni? – Nem. – Jen nem szolgál bővebb magyarázattal. – Akkor mit akar? – Meg fogja kérdezni, hogy komolyan veszed-e ezt a melót. Nagy jövőt jósol neked, Fable. Azt szeretné, ha egyszer majd a következő szintre lépnél. – Hogy a fenébe érti ezt? – Hagyjon már békén! Én csak egy sima pincérnő vagyok. Igen, az eddigi tapasztalataim alapján mesés a borravaló. Jobb, mint bárhol, ahol eddig dolgoztam. De A Kerületben nemigen nyílik lehetőség az előrelépésre. Ne nézzenek hülyének. – Tudod, hogy T mindig megy vele, segít neki megnyitni az új éttermeit, betanítani a személyzetet. Colinnak óriási tervei vannak. Egy csomó Kerületet akar nyitni szerte az államban, aztán pedig a nyugati parton; létrehozni egy láncot. És több olyan ember kell neki, aki a többieket betanítja. – Még csak pár hete vagyok itt – mutatok rá hitetlenkedve. – Mondtam már, hogy szerinte nagy jövő előtt állsz. – – Te régebb óta dolgozol neki. Miért nem téged választ betanítónak? Vagy valamelyik másik lányt, aki itt dolgozik? – Én nem… nem szeretek utazni. – Hm, van valami, amit nem mond el, látom rajta. – És a többi lány, ők csak azért vannak itt, mert szeretnek szépen kiöltözni és pasikat felcsípni. Nekik arra kell ez az állás, hogy keressenek némi zsebpénzt, és hogy ne legyen nagyon mérges anyuci meg apuci, amiért végigbukdácsolják az egyetemet. Nincsenek ambícióik a vendéglátóiparban. – Jen megrázza a fejét. – Hát, nekem sincsenek ambícióim a vendéglátóiparban – vágok vissza. És nem is akarok életem végéig egy étteremben dolgozni! Utálom. Azért csinálom, mert nem értek máshoz. – Akkor mik a terveid? Furcsa, de fogalmam sincs. Folyton arról beszélek, hogy reménykedem, álmodozom, és szeretnék

lelépni ebből a tetves kisvárosból. De hogy igazából mit szeretnék csinálni? Mi akarok lenni, ha nagy leszek? A leghalványabb fogalmam sincs róla. – Megjött már… ó. – Colin megtorpan, ahogy belép a helyiségbe, és meglepődik, hogy ott lát. – Fable. Éppen téged kereslek. – Hallottam hírét. – Kimondom, nem tudom visszafogni magam, és Jen csúnyán is néz rám miatta. – Van egy perced? Szeretnék beszélni veled. – Mosolyog, testtartása laza, egész lényéből könnyed báj árad. Istenien néz ki a sötét farmerében és fehér, végig gombos ingében, amelyet kívül hord, az ujját pedig feltűrte, így látszik erős, napbarnított alkarja. Lehet, hogy szerelmes vagyok Drew-ba, de egy jó pasit azért még észreveszek. – Bajban vagyok? – kérdezem, mert biztosra akarok menni, hogy Jen nem hazudott. – Egyáltalán nem – vágja rá kedvesen. Felvonom a szemöldökömet, jelezve, hogy nem egészen hiszek neki. – Nem kellene már terítenem a vacsorához? – Egyelőre Jen terít. Különben is, csak néhány percedet fogom elrabolni. Utána annyi poharat törölgethetsz, amennyit csak akarsz. – Nevet, majd közelebb lép, és kezét hátul a derekamra teszi, úgy terel az irodája felé, de később sem veszi le rólam. Abban a pillanatban elhúzódom tőle, ahogy belépünk az irodájába. Becsukja mögöttünk az ajtót, megkerüli az íróasztalát, és ujjával egy üres székre mutat. – Foglalj helyet. Leülök a szék peremére, és megtámasztom a cipősarkamat a fapadlón. Ma este megint a csipkeblúz/fekete sort szerelést viseljük, és tudom, hogy amikor munka után Drew eljön értem, valószínűleg rám fogja vetni magát. Amilyen rossz kislány vagyok, alig várom már. – Mi volt az a műszakcsere, Fable? – kérdezi Colin, miután leült az asztalához. – Valami közbejött. – Megvonom a vállamat. – Személyes ügy. Colin felvonja a szemöldökét. – Minden rendben van? – Á, persze. Minden rendben. – Nincs ellene kifogásom, hogy az alkalmazottaim műszakot cseréljenek, feltéve, hogy valaki elvégzi a munkát, és hogy nem lesz belőle rendszer. De azért vannak fenntartásaim. – Összefűzött karját az íróasztal lapján nyugtatja, és komoly képpel néz rám. – Jól érzed itt magad? Meghökkenek a kérdés hallatán. – Öö, igen. Megkeményedik a tekintete. – Igazán? – Hová akarsz kilyukadni? Hiszen még csak pár hete vagyok itt. Ha nem vagy velem megelégedve, akkor rajta, rúgj ki. – Még előrébb húzódom a szék szélén, hogy szükség esetén már rohanhassak is. – Automatikusan a legrosszabbra számítasz, igaz? Kezd nevetségessé válni ez a kis megbeszélés. – Figyelj, mondd, amit mondani akarsz, essünk túl rajta. Ma este nincs kedvem játszmázni. – Jól van. Állj le ezzel a nyegle stílussal, és elmondok mindent, amit tudnod kell. Leesik az állam. Hihetetlen, hogy így kioktat. De igaza van. Elég nyeglén beszéltem vele. – Miről van szó? – kérdezem elgyengülve. – Tudom, hogy még csak néhány hete dolgozol itt, de jó benyomást tettél rám. Nagyon jót. Csak egyszer kell elmondani, mit és hogyan csinálj, és már csinálod is. A vendégek kedvelnek. T szerint fantasztikus vagy, és az ő véleményét mindenkiénél többre értékelem. – Colin áthajol az íróasztalán,

mint aki valami fontosat készül mondani. – Szeretném megemelni az óraszámodat, de akkor nem, ha folyton cserélgeted a műszakjaidat. – Nem fogom cserélgetni – vágom rá gépiesen. Elmosolyodik. – Tehát elvállalod az emelt óraszámot. – Természetesen. – Kapsz egy hatvannapos próbaidőt. Ha az letelik, és elégedett vagyok a munkáddal, automatikusan megemelem a fizetésedet. Felszalad a szemöldököm. – Komolyan? – Komolyan. – Bólint. – Azt tervezem, hogy a következő egy-másfél évben további éttermeket nyitok Sacramento körzetében. Szükségem van olyanokra, mint T, akik kiképzik az új alkalmazottakat. Érdekelne ez téged? Olyan vagyok, mint Jen. Szóba sem jöhet, hogy elutazzam, amíg Owen iskolába jár, anya pedig sosincs otthon. De hát nem mondhatok nemet, igaz? A vendéglátóipar hosszú távon abszolúte nem érdekel, de szükségem van egy stabil, jól fizető állásra, főleg akkor, ha tényleg ki akarok venni egy lakást Owennek meg magamnak. Amit Colin ajánl, az olyan, mintha minden pénzzel kapcsolatos álmom valóra válna. – Hát, öö, lehet. – Kitérő válaszom egyáltalán nincs ínyére a főnökömnek. Összevont szemöldökkel, csúnyán néz rám. – Figyelj, van egy öcsém, és a kapcsolatunk anyámmal eléggé… bonyolult. Rögtön kisimul az ábrázata. – Mindent meg fogunk vitatni, ha felmerül a lehetőség, hogy további oktatókra van szükségem. Igazság szerint az új éttermek terve egyelőre nem más, mint terv. – Kiváló terv – mondom erőtlenül, mert tényleg az. Ebben a pasasban aztán van ambíció, és csak csodálni tudom érte. – Az, majd meglátod. – Olyan ragyogó mosolyt villant rám, hogy egy pillanatra elvakít. – Most menj vissza, és segíts Jennek. Három foglalásunk van ma estére, mind nagy parti. Nyögve felállok, és sietve távozom az irodájából. Máris fáj a lábam, pedig jószerével még el sem kezdtem a munkát. – Dolgozol holnap? Kiveszem a táskámat az öltözőszekrényből, és hangos csattanással becsukom a fémajtót. Elcsigázottnak érzem magam. Kemény volt a ma esti műszak, alig várom, hogy hazaérjek, és belezuhanjak az ágyba. – Nem, hála istennek. – Én sem. Figyelj. – Jen körbepillant, mint aki attól fél, hogy rajtakapnak minket, amint beszélgetünk. Fura, tekintve, hogy egyedül vagyunk a helyiségben. – Történtek bizonyos dolgok az életemben, és belehalok, ha nem ereszthetem ki a gőzt, érted? Szóval nem volna kedved eljönni velem holnap este valahová, hogy igyunk egyet? Egy csajbulira? Az első reakcióm az, hogy nemet mondok. Egyetlen estét sem akarok Drew nélkül tölteni, ami nevetséges és önző dolog, de a fenébe is, csak most jelent meg újra az életemben. Minden szabad pillanatomat vele akarom tölteni. De aztán meglátom a reménykedő, aggodalmas kifejezést Jen arcán. Nincs más barátnője, akit elhívhatna? Vagy ő is olyan, mint én, és egyáltalán nincsenek barátnői? – De, persze – vágom rá, mielőtt lebeszélhetném magam róla. – Hová akarsz menni?

A mosoly megéri azt a néhány órát, amit távol fogok tölteni Drew-tól. Azt hiszem, ennek a lánynak nagyobb szüksége van a barátságomra, mint hiszem. – Nem is tudom. A La Salle-ba? Finoman belebokszolok a karjába. – Ez jó. Ki van zárva. – És a Jake’s? Az mindig tömve van. – Hát… tudod, hogy még nem töltöttem be a huszonegyet. – Régebben volt egy hamis igazolványom, de elhagytam. Körülbelül egy éve, amikor valami lúzer sráccal randiztam, az egyik klubban a kidobó aláíratott velem egy papírt, hogy lássa, egyezik-e a kézírás, és nem egyezett. Annyi volt. Kitépte a kezemből, és azóta nem vettem a fáradságot, hogy felhajtsak egy újat. – Úgyhogy velem nem sokra mész egy ivászaton. Jen elneveti magát, és megrázza a fejét. – Elfelejtettem. Hát, tudod, ahogy viselkedsz, sokkal idősebbnek gondolnának húsznál. Olyan vagy, mint egy öreg lélek. – Nem is tudom, hogy ezt most bóknak vagy sértésnek vegyem. – Felhúzom az orromat. Jen megint nevet. – A leghatározottabban bók. Elmehetünk vacsorázni. Én iszom, te megnézed. – Fúú, az szuper lesz! – mondom gunyorosan, de nem gondolom komolyan. – Holnap dobok egy SMS-t a részletekkel. – Jen a vállára veti a retiküljét, és közben engem néz. – Nem bánod, ugye? Tudom, hogy van az a srác, akivel jársz. Hirtelen kínosan érzem magam. Még senkivel sem akarok Drew-ról beszélgetni. – Néhány órát kibírok nélküle. – Talán. – Bizti? – Lágy hangja és huncutul csillogó szeme elárulja, hogy költői a kérdés, ugyanakkor biztosan aggasztja, hogy esetleg faképnél hagyom egy pasi kedvéért, bár ilyesmi nem áll szándékomban. Nem kell Drew társaságában lennem minden ébren töltött pillanatomban. Ámbár néha csakis erre vágynék. Rossz érzés távol lenni tőle. Ami butaság, tekintve, hogy csak pár napja bukkant fel újra az életemben, de annyira intenzív a kapcsolatunk, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. – Az ábrándos pillantásaidból ítélve úgy érzem, hogy ez a srác különleges lehet. – Jen megbök a könyökével. – Holnap este majd mesélsz róla. – Aha – bólogatok nevetve, de erősem kétlem, hogy mesélni fogok róla. A kapcsolatom Drew-val túl különleges ahhoz, hogy egy újdonsült barátnővel vitassam meg.

Drew Nézem, ahogy Fable kilép az étteremből. Ugyanazzal a lánnyal van, akivel Logan bulijának idején dolgozott együtt. Magas, sötét hajú, a bőre olívaszínű, vagyis minden tekintetben tökéletes ellentéte Fable-nek. Kicsit vicces látni őket, ahogy élénken beszélgetnek. Az egyik jin, a másik jang. Összeszorul a szívem, amikor látom, hogy Fable nevet, és a fejét rázza. Boldognak tűnik. Sosem láttam még ilyen boldognak. Szeretném azt hinni, hogy részben nekem is köszönhető ez a vidámság. Mert én biztosan neki köszönhetem, hogy olyan boldog vagyok, mint még soha az életben. Integetve elköszön a barátnőjétől, és átvág a parkolón a kocsim felé. Újra megdöbbent, milyen szép, és egyre szélesebb a mosolya, ahogy közeledik felém. Megint abban az átkozott rövidnadrágban van, ami hihetetlenül rövid, és ez alkalommal fekete harisnyát vett föl hozzá. Iszonyatosan hosszúnak tűnik benne a lába.

És iszonyatosan dögösnek. Ellököm magam a kocsi oldalától, és félútig elé megyek. Átkarolom, és magamhoz vonom egy gyors csókra. Az enyémhez képest meleg a teste, mivel vagy tíz perce állok már itt. Az enyémhez dörgöli az orrát, majd elhúzódik tőlem. – Megfagysz – mormolja. Már a hangjától fölmelegszem. Szó nélkül kinyitom előtte a kocsi ajtaját, és megmarkolom a fenekét, úgy tolom be, amitől felsikolt. Bevágom az ajtót, megkerülöm a kocsit, és alig várom már, hogy hazavigyem hozzám, bár fogalmam sincs, hová szeretne menni. Valószínűleg haza kell mennie. Elvégre kötelezettségei vannak. Nekem meg nincsenek, mint az agykurkászom kedvesen rámutatott. – Hová? – kérdezem szándékosan semleges hangon, miután beülök a kormány mögé. – Az lenne talán a legjobb, ha hazamennék. – Nem néz a szemembe, és nem értem, miért. – Rendben van. – Sebességbe teszem a kocsit, elindulok, és kikanyarodom a parkolóból az utcára. – Nehéz napod volt? – Kimerítő. Hála istennek, hogy holnap nem dolgozom. – Csináljunk valamit. – Nekem nincs egyetem, ő szabadnapos. Tökéletesen kielégítene, ha egész nap ágyban maradnánk. – Öö, ami a holnapot illeti. – Tétova a hangja. Sőt egy kicsit ideges. – A barátnőm, Jen, akivel együtt dolgozom… Megkért, hogy holnap este menjünk el együtt valahová. Vacsorázni, iszogatni. Ilyesmi. Nem bánod, ugye? Dehogynem bánom. Ha rajtam múlna, soha nem mehetne el mellőlem, de hát az teljesen abnormális lenne. Ráadásul féltékeny barom módjára gondolkodom. – Nem bánom. Elvégre nem vagy a tulajdonom. Erősen figyel. Érzem magamon a szemét, bár előrenézek. – Csak pár óráról van szó. Az az érzésem, hogy Jennek nemigen vannak barátnői. Nekem sincsenek. Jó végre olyasvalakivel lenni, aki nem azt képzeli, hogy a pasijával akarok dugni a háta mögött. Most muszáj ránéznem, olyan keserű a hangja. – Régebben ezt csináltad? Más lányok pasijával dugtál a hátuk mögött? Jeges pillantást vet rám. – Nem. – Kiszakad belőle egy sóhaj. – Na, jó. Egyszer hibáztam. De csak mert a pasi hazudott, letagadta, hogy barátnője van. Ez még kisközépben történt, a srác egy évvel fölöttem járt. Állati jóképű volt. Népszerű. Benne volt a futballcsapatban, egy kicsit olyan volt, mint te, csak gyengébb kiadásban. Randiztunk párszor. De mindig sumákolt, soha nem vitt nyilvános helyre, nem találkozhattam a barátaival, de nem érdekelt. Teljesen belé voltam zuhanva. Rossz vége lesz ennek a történetnek. Érzem. – Mint én, csak gyengébb kiadásban? – Ezek szerint egy típusra bukik? Az a gyengéje? Azt akarja mondani, hogy én is ahhoz a típushoz tartozom? – Tudod, hogy értem. – Legyint. – Ő volt nekem az első. Megengedtem neki, hogy elvegye a szüzességemet, mert hülye voltam, és azt hittem, ettől közelebb kerülünk egymáshoz, és majd ő is totálisan szerelmes lesz belém. Aztán rögtön azután, hogy szexeltünk, kiderült, hogy van barátnője. Engem csak kihasznált, mert az a lány nem akart lefeküdni vele, ezért aztán elkapta az első kis libát, akinek nem volt ellene kifogása. Sajnálom, hogy ez történt vele, ugyanakkor dühít is, hogy ilyen meggondolatlanul viselkedett. – Mennyi voltál, tizenöt, amikor lefeküdtél azzal a pasival?

– Igen. – Hány pasival feküdtél le, Fable? – Na, most tényleg a féltékeny barom beszél belőlem. Pedig nem akarok ilyen lenni. Tudom, hogy ki kell beszélnie magából a múltat, és nem lenne szabad mellre szívnom. Nem lenne szabad, hogy fájjon. Akkor még nem is ismertem. Akkor még mind a ketten más emberek voltunk. De akkor is fáj, hogy ilyeneket tudok meg a múltjáról. Kár volna tagadni. – Eleve azt feltételezed, hogy égbekiáltóan magas a számuk, ugye? Igazán nem vártam tőled, hogy úgy ítélkezz fölöttem, mint mindenki más, akit ismerek. – Összefonja a karját a melle előtt. – Csalódtam benned, Drew. Azt hittem, te ennek fölötte állsz. Bassza meg! Most mit mondjak? Ezt kurvára elcsesztem. Most felhúzta magát. Szinte látom a gőzt, ahogy jön ki a fülén. És rám se néz. A lakásukig tartó út hátralévő részében előre, az útra szegezi a tekintetét, az álla feszes, szemét résnyire összehúzza. Pillanatok alatt sikerült tönkrevágnom a jókedvét, gratulálhatok magamnak. És miért? Mert azt képzelem, hogy én mondom meg, hogyan ossza be az idejét, és azt akarom, hogy velem legyen, ha éppen nem dolgozik? Ennyire bizonytalan vagyok magamban? Soha nem volt még igazi barátnőm. Soha nem voltam még senki pasija. Huszonegy éves vagyok, az istenit, és szart se tudok róla, hogy kell együtt járni valakivel, fingom sincs, hogy mitől működik egy kapcsolat. Ahogy bekanyarodom a lakótelepük parkolójába, Fable már fogja is a kilincset. Úgy látszik, azonnal ki akar ugrani, amint megállunk, ennyire nem bírja elviselni, hogy itt vagyok mellette. – Fable, várj. Rátaposok a fékre, várom, hogy mondjon valamit, de nem szól semmit. A hátát fordítja felém, a teste ugrásra kész, a szó szoros értelmében. Megbántottam, és ez borzasztó. – Ne haragudj – mondom neki halkan. – Nem akartam ítélkezni fölötted. Nincs is hozzá jogom. Te elfogadod az összes hibámat, hát az a legkevesebb, hogy én is elfogadom a tieidet. Vasvillaszemmel fordul felém. – Ha én elfogadom a hibáidat, te is elfogadod az enyéimet? Ennyi volna? Ha igen, nekem több kell tőled, Drew. Ez nem cserekereskedelem. Azt akarom, hogy bízzál bennem. Azt akarom, hogy elhidd, hogy veled akarok lenni, és csakis veled. És a múltam nem vethet árnyat sem a jelenünkre, sem a jövőnkre. Mindig követ a múltam, és tudod, mi van? A pletykák nagy részének egyáltalán semmi alapja sincs. Volt néhány rossz húzásom, követtem el néhány hibát, és a vége az, hogy oltári nagy férfifaló kurva vagyok. A gimiben, a gimi után… Hallgatok, szívom magamba a szavait. Nem hagyhatom, hogy zavarjon a múltja, hogy elsötétítse a jövőnket. Ha mégis hagyom, megásom a kapcsolatunk sírját. – Nem vagyok tökéletes – mormolja. – Senki sem az. De nem fogok fizetni a hibáimért, amikor csak megharagszol rám, vagy féltékeny vagy. Holnap este nem azért megyek bulizni Jennel, hogy más pasikkal flörtöljek, vagy valami. – Ezt egy percig se állítottam. Egy picit megenyhül a tekintete. – Akkor mi bajod? Miért viselkedsz így? – Nekem nem megy az ilyesmi. Elcseszem az egészet, de nem tudom, miért. – A kormányon dobolok az ujjaimmal, nem tudom, mit kellene mondanom, és iszonyúan ideges vagyok. Jelen pillanatban Fable-nél van az összes kártya. Be vagyok szarva, hogy esetleg azt fogja mondani, hogy nem pazarolja rám többet az idejét. – Tudod, nem folyamodhatsz örökké ehhez a kifogáshoz. Egy idő után egyszerűen rossz duma. – Mit csinálunk, Fable? – kérdezem hitetlenkedve. Megrántja a vállát. – Először veszekedünk, mint akik együtt járnak. A legszívesebben fölnevetnék, mégsem nevetek.

– Erre gondolok. Ránk. Mi történik közöttünk? – Ha ezt tényleg meg kell kérdezned, akkor az nagyon súlyos – válaszolja bizalmatlanul. – Tényleg együtt járunk? Egy pár vagyunk? Még nem is beszéltük meg. – Muszáj megbeszélnünk? Nem lehetne, hogy csak csináljuk? – Elfordul tőlem, és kibámul az ablakon. – Fáradt vagyok. Lehet, hogy ezt nem most kellene megbeszélnünk. Elönt a pánik. – De… – Azt hiszem, most jobb lesz, ha egyedül vagyok. Hullafáradt vagyok, és az elmúlt pár nap is elég kimerítő volt. – Kinyitja az ajtót, kiszáll a kocsiból, majd fölveti a fejét, hogy a szemembe nézhessen a még nyitott ajtón keresztül. – Holnap felhívlak, jó? Úgy érzem, örökre elmegy. Kiszárad a torkom, alig bírok megszólalni, annyira félek, hogy ez itt a vég. Amilyen szerencsés vagyok, soha többé nem látom. – Jó – nyögöm ki, mielőtt faképnél hagyna. – Hívj fel. Még megajándékoz egy parányi mosollyal, majd rám csapja az ajtót. Utána sarkon fordul, és elmegy. Viszi magával a szívemet.

Tizennegyedik fejezet Ha annyi virágom volna, ahányszor eszembe jutottál… örökké a kertemben sétálhatnék. Alfred, Lord Tennyson

Fable – Ébresztő! – Lerántom a takarót Owenről, de belekapaszkodik, próbálja visszahúzni, és elkínzottan nyöszörögve a hátára fordul. – Basszus, Fabes, mit keresel te itt? És muszáj úgy ébreszteni, mint egy kiképző őrmester? – Ha kiképző őrmester volnék, a füledbe fújnám a sípomat, és megparancsolnám, hogy azonnal fuss pár kört. – Megszurkálom a lábát a mutató- és hüvelykujjammal, majd visszaejtem rá egy kupacban a takarót. – El fogsz késni az iskolából. Résnyire kinyitja a szemét, és rápillant a roskatag éjjeliszekrényen álló órára. – Még hét óra sincs. Mi a francért keltél föl? Egyáltalán, minek vagy itt? Azt hittem, megint az új szívszerelmednél alszol. Hát igen, én is azt hittem. Még azon is elgondolkodtam, ne kérjem-e meg Drew-t, hogy most hozzánk jöjjünk, hogy Owen ne maradjon egyedül. De az a hülye vita romba döntötte a terveimet. – Itthon akartam lenni, hogy beszélhessek veled. – Leülök az ágya szélére, körülpillantok a szobájában. Egy katasztrófa, nem mintha az enyém sokkal szebben festene, de nálam legalább nem hevernek szanaszét büdös zoknik, és nem áll a szoba közepén, esküszöm, derékig érő halomban a koszos ruha. – Muszáj kitakarítanod ezt a disznóólat. Felül, és megvakarja a tarkóját. – Nem tudom elhinni, hogy a kedvemért lepattintottad a szépfiúdat. Ezek szerint kurva komoly dologról akarsz dumálni. – Miért muszáj folyton csúnyán beszélned? – Én meg úgy beszélek, mint egy anyuka. Már megszokhattam volna a káromkodásait. Különben meg nincs jogom ítélkezni fölötte. Én is csúnyán beszéltem éveken keresztül. Eleinte így lázadtam az anyám ellen, és azóta sem hagytam abba. – Le lehet szállni rólam. Te úgy káromkodsz, mint egy kocsis. – Elnyom egy ásítást, és megvakarja meztelen mellkasát. – Miről akarsz dumálni? – Gondolkodtam. – Egy elszakadt szálat piszkálok nyűtt takarójában. Olyan jó lenne, ha több pénzem volna, és vehetnék szebb holmit neki is meg magamnak is. – Másik lakást akarok keresni. – Hallgat egy ideig, és ahogy ránézek, látom, hogy döbbenet és hitetlenkedés ül az arcán. – El akarsz költözni? Itt akarsz hagyni tök egyedül anyával? – Dehogy. – Megrázom a fejemet. – Nem, nem, nem. Sose tennék veled ilyet. Azt szeretném, hogy elköltözzünk anyától. Azt szeretném, ha csak te meg én laknánk együtt. – Mivel nem szól semmit, folytatom. – Anya sosincs itt. Állandóan az új pasijával van, már munkája sincs, úgyhogy nem tud lakbért fizetni. Én állok mindent, és hidd el, elég megterhelő. Nem kapom zsákszámra a pénzt. Csak félállásban dolgozom, bár az új főnököm valószínűleg több munkát is tud majd adni. – Az szuper. – Az, de ez a lakás akkor is túl nagy. Biztos, hogy egy jobb környéken kevesebb pénzért találnék

egy két hálószobásat. hogy tetszik az ötlet? Benne vagy? – Én oda megyek, ahová te – mondja, de hallom a bizonytalanságot a hangjában. – De mi? – De… még csak tizennégy vagyok. Nincs erre valami törvény vagy ilyesmi? Már hogy nem kellene anyának téged kinevezni a gyámomnak, hogy veled lakhassak? – Mi szükség volna rá? Ne csináljunk úgy, mintha annyira velünk akarna lenni. Nem fogja érdekelni, hogy velem laksz. – De, lehet, hogy fogja. – Lehorgasztja a fejét, az ölébe gyűjti a takarót. Ó, istenem! Azt képzeli, hogy anya egy fikarcnyit is törődik vele. Hát persze, végül is gyerek még. Senki sem szembesül szívesen azzal, hogy az anyja magasról tesz rá. Én még most sem akarok szembenézni vele. De falat emeltem önmagam meg a fájdalom közé, és győzködöm magam, hogy az egész nem számít. hogy nincs szükségem anyára. – Owen. – Megfogom a térdét, mire fölemeli a fejét, és rám néz. Mind a kettőnknek olyan a szemünk, mint anyának, bár mindig is azt gondoltam, hogy Owené szebb. A létező legsűrűbb, legsötétebb szempillái vannak, amiket valaha láttam, de nem is értem, honnan szerezte őket, mert a haja színe meg piszkosszőke. Egyszer majd meg fognak őrülni érte a lányok, ha már most meg nem őrülnek. Jóképű az öcsém. Sármos és jó fej. Sajnálom azt a lányt, aki majd belezúg. – Azt akarom, hogy gyere velem. Nem szeretnék egyedül menni. – És Drew Callahan? Nem inkább vele akarnál összeköltözni? Nem gazdag? Vágok egy grimaszt. – Fogalmam sincs, mi lesz Drew-val. De te meg én? Testvérek vagyunk. Egy család. Nem foglak magadra hagyni. Nincs senkink egymáson kívül. – És anya mit fog csinálni? Nem gondolod, hogy mérges lesz? – Kétlem. Ezzel a megoldással nem kell többet aggódnia miattunk, és élhet a barátjával. Keresek egy szebb helyet, ami kisebb, és kevesebbe kerül. Ezen mindenki csak nyerhet. – Nem tudom elképzelni, hogy anya mérges lenne rám ezért az ötletért. Mit érdekli ez őt? Csak megkönnyíteném az életét. – De mi lesz, ha mégsem jön össze neki Lúzer Larryvel? Akkor hová fog menni? – Owen. – Megszorítom a térdét. – Nem tartozunk érte felelősséggel. Felnőtt nő. Tud vigyázni magára. Owen félrebillenti a fejét, csücsörít. Sokkal idősebbnek és gondterheltebbnek látszik, mint egy átlagos tizennégy éves gyerek. – Hát, csak aggódom érte. Megérted is aggódom. Elvégre én vagyok a férfi a háznál. Leesik az állam. – Ki mondta ezt neked? – Anya. Még nagyon régen. Azt mondta, hogy nekem kell vigyáznom mind a kettőtökre, és meg is ígértem, hogy fogok. Eddig nem csináltam valami jól, de esküszöm, hogy próbálom. Megszakad a szívem ezért a kölyökért. Annyi mindenen ment már át ilyen fiatalon. Túl sokat látott. Megragadom a vállát, és magamhoz húzom egy gyors ölelésre. Nem ölelem sokáig, mert tudom, hogy úgyis eltolná a karomat. – Vigyázni fogunk egymásra, oké? Nem csak az én dolgom, nem csak a tiéd. Megosztjuk egymás között. – Mindenben segítek neked, amiben kell, Fabes. Én veled vagyok. Megígérem. – Belém kapaszkodik, én pedig szorosan magamhoz ölelem, hogy élvezhessem még egy kicsit a közelségét. Úgy szeretem. Sajnálom, hogy őrlődnie kell anya meg énközöttem. – Menj, zuhanyozz le – mondom neki, miután fölkelek az ágyáról, és elindulok ki a szobájából. –

És ha suli után hazajöttél, takarítsd ki a szobádat. Borzalmas. Hallom a nevetését, ahogy a folyosón a konyha felé megyek. Félórája vagyok ébren, feküdtem az ágyban, bámultam a mennyezetet. Azon gondolkodtam, hogy ma elkezdek lakást keresni, beszélek róla Owennel, és talán ahhoz is összeszedem a bátorságomat, hogy anyával beszéljek az elköltözéséről. Mindent megteszek, hogy ne gondoljak Drew-ra. Egyébként mi történt tegnap este? A semmiből lett nagy veszekedés. Én próbáltam őszinte lenni vele, erre ő elővette a nagy macsó „különben meg hány pasassal dugtál már” dumát. Ha én elfogadom olyannak, amilyen, a hibáival meg mindennel együtt, akkor ő miért nem tud elfogadni engem? Ingerült leszek, ha csak rágondolok. Akkor meg jobb, ha nem gondolok rá. Kopogtatás hallatszik az ajtó felől. Ki a frász az hajnali hétkor? Odamegyek, kinézek a kukucskálón, de nem látok semmit. Kinyitom az ajtót, nézek balra, nézek jobbra. Sehol senki. Utána lenézek, és egy gyönyörű vadvirágcsokor áll vázában a vékony, kopott lábtörlőn. A legkülönfélébb színekben pompázik, bár a nevét egyik virágnak sem ismerem. Persze rögtön tudom, ki tette oda. Fölemelem a vázát, kijjebb lépek, és lenézek a parkolóba. De nem látom a terepjáróját. Egyáltalán semmi jelét nem látom annak, hogy itt járt, leszámítva a virágcsokrot a kezemben. Hogy a fenébe hozta fel ide úgy, hogy utána egyszerűen elpárolgott? Tudom, hogy a futballpályán gyors, na de ennyire? Hová tűnt? – Ki az isten kopogtatott… á, a szerelmed. Megfordulva a vigyorgó Owent látom egy pecsétes pólóban, aminek az elején valami ismeretlen és egészen biztos szar banda logója díszeleg, valamint koptatott, fekete, szűk szárú farmerban. Együtt megyünk vissza a lakásba. – Ebben akarsz iskolába menni? Lepillant magára. – Nem bálba készülök. Szállj le rólam. Hé, van cigid? – Owen! Ígérd meg, hogy nem dohányzol. – Bűntudatos képe mindent elárul. Ha nem volnának ilyen gyönyörűek a virágok, hozzávágnám a vázát, olyan dühös vagyok. – Nagyon fiatal vagy még ahhoz, hogy dohányozz. Borzalmasan rossz szokás. – Te is cigizel. – Nem állandóan. És le akarok szokni. – Hát, ez nem valami ütős érv. – Csak néha gyújtok rá – nyafogja Owen. – Megnyugtatja az idegeimet. – Micsoda baromság! Fogadni mernék, hogy ha kotorásznék egy kicsit a szobádban, még füvet is találnék. Igazam van? – Felvonom a szemöldökömet, hogy csak merjen ellenkezni. Szeme kitágul egy pillanatra, de aztán fensőbbségesen nemtörődöm hangnemet üt meg. – Á, ki nem szarja le? Úgy csinálsz, mintha te mindig egy szent lettél volna. Fogadok, hogy te is túl vagy már néhány spanglin. Hát, nem igazán. A drogok nem érdekelnek. Nagy ritkán elszívtam egy füves cigit a gimiben, de az én fő bűnöm a cigaretta volt. Voltak bulik, ahol eleresztettem magam. Hülyeségeket csináltam. Ezért kezdtem kerülni őket egy idő után. – Én húszéves vagyok, te meg tizennégy. Van különbség a között, amit én csinálok, meg a között, amit te. – Szar ügy – morogja Owen, miközben elindul a kanapé felé, amelynek háttámláján ott a pulóvere. – Elmentem. Leállítom a vázát a konyhapultra, de a virágok fölött érzett örömöm elpárolog, amikor rádöbbenek, hogy nemcsak az öcsémmel veszekedtem, hanem tegnap este Drew-val is. Kivel van itt a probléma, hm?

– Owen, figyelj, ne haragudj. – Megáll az ajtóban, mint aki várja, hogy további magyarázatot fűzzek hozzá. – Csak nem szeretném, ha te is elkövetnéd ugyanazokat a hülye hibákat, amiket én. Szeretném, ha tanulnál a példámból. – Fabes, úgyis azt csinálom, amit csinálok, ha a fejedre állsz, akkor is. Miért nem érted meg? – Szembefordul velem, hipófoltokkal teli, kopott fekete pulóverében úgy néz ki, mint egy cirmos cica. Ki mossa a ruháit ennek a gyereknek? Á, hát persze, ő maga. – Nem vagyok rossz gyerek. A jegyeim elég jók. Csak néha lógok a suliból. Rendes haverjaim vannak. Jó, néha cigizek. Jó, néha betépek, és egy időre elfeledkezem a bajaimról. Olyan rossz ez? Igen!, ezt szeretném kiabálni. Azt akarom, hogy tökéletes legyél, jól viselkedj, és soha ne kelljen aggódnom miattad. Ne legyen közöd droghoz, cigarettához, alkoholhoz, lányokhoz. Azt akarom, hogy örökre nyolcéves legyél. – Beszéljünk inkább később? – kérdezem. – Szerintem itthon leszek, amikor hazajössz a suliból. – Miről beszéljünk még? Már úgyis eldöntötted, hogy mit akarsz. Anya nélkül költözünk, nem tetszik, hogy dohányzom, és szerinted már elcsesztem az életemet. Nem érdekel. – Azzal kimegy a lakásból, és bevágja maga mögött az ajtót, én meg csak állok ott, olyan döbbenten, hogy tátva marad a szám. Szent. Ég. Elefánt vagyok a porcelánboltban. Miért megyek neki mindenkinek mostanában? Mi a franc bajom van? Elborít a megbánás hulláma, és lerogyok a nyikorgó bárszékre. Jól elcsesztem ezt a beszélgetést is! Világos, hogy bennem van a hiba. Én kezdeményezek vitát azokkal, akiket szeretek. Nem ez életem legokosabb húzása, az biztos. Végighúzom az ujjamat az egyik puha virágszirmon. Vidám napsárga, tökéletes ellentétben áll morózus kedvemmel. Nézzenek rám. Egy pasi virágot tesz az ajtóm elé, mégis lógatom az orromat. Nekem kellene bocsánatot kérnem tőle, mégis ő tesz egy szép gesztust. Soha nem kaptam még pasitól virágot. Soha. Ekkor megakad a szemem egy kis krémszínű borítékon, amelyet a szirmok közé süllyesztettek. Kihúzom, és reszkető ujjakkal kinyitom. Fable… Aranyos Bombanő Lélegzetelállító Ennivaló Ne haragudj. – Drew Vágyakozó sóhaj szakad ki belőlem. Azt hiszem, az a célja, hogy lassan szétessem, mert ő az egyetlen, aki össze is fog tudni rakni. Meggyilkolnak a szavai. Megsemmisítenek. És annyi reménnyel töltenek el, nem is értem, hogyan kételkedhettem benne egy pillanatig is.

Drew Lüktet a fejem, amikor felébredek, ködös az agyam. Az éjszaka nagyobb részében ébren feküdtem az ágyamban, újra meg újra lejátszottam magamban a beszélgetésünket Fable-lel. Nem bírtam rájönni, hol és miért siklott ki, de mivel világklasszis balfasz vagyok, nyilván én rontottam el.

Végül föladtam a vacakolást, hogy elaludjak, fölkeltem, magamra húztam néhány ruhadarabot, és lementem a közeli szupermarketba. Találtam egy gyönyörű vadvirágcsokrot, és különösebb töpreng és nélkül megvásároltam. Hát, lehet, hogy rózsát kellett volna vennem, mert az kétszer olyan drága, és állítólag romantikusabb, de az én szememben valahogy nem illett Fable-hez. A levélke már jobban megdolgoztatott. Nem akartam elszúrni. A „pillecukor” szó ez alkalommal szóba sem jöhetett. Fable megölt volna. Azt szeretném, ha megint ő írná nekem. Amikor először írta, majdnem lemaradtam róla. De ha valaha is használja még a titkos jelszavunkat, szeretném látni az édes meglepetést az arcán, amikor olyan gyorsan ott termek mellette, hogy felocsúdni sincs ideje. Inkább egy versikét írok neki a neve kezdőbetűivel. Nagyjából olyat, amilyet a tetováláshoz írtam, csak ez egyszerűbb. Kedvesebb. Csak róla szól. Miután hazaértem, eldőltem. Órák múlva úgy ébredtem, mintha másnapos volnék, és a napfény már elárasztotta a szobámat. Olyan érzés, mintha már a fele nap eltelt volna, és amikor megnézem a telefonomat, látom, hogy majdnem úgy is van. És látom azt is, hogy egy csomó üzenet érkezett egy bizonyos valakitől. Drew… Dögös Rögös Extra szexi Wow! Megdobban a szívem. Válaszul ő is verset írt nekem! Alig akarom elhinni. Gyorsan írok neki egy SMS-t: Tehát megtaláltad a virágot. Fable azonnal válaszol. Nagyon tetszik. Köszönöm. Mosolyogva válaszolok: Szívesen. Tetszett a vers? Az még jobban. Egy költő veszett el benned. Egyre szélesebb a mosolyom. Csak ha rólad van szó. Nem válaszol, és azon tűnődöm, hogy elcsesztem-e valamit. Azután megdühödök magamra, amiért állandóan azt hiszem, hogy elcsesztem valamit. Végül megjön Fable üzenete: Mit csinálsz? Még ágyban vagyok. Megállnak az ujjaim. Le merjem írni, amit szeretnék? Ó, a fenébe is. Rád gondolok. Elküldöm az SMS-t, gyorsabban ver a szívem. Remélem, már nem haragszik rám. Úgy szeretném látni. Meztelen vagy, Drew? Mert azt nagyon szívesen elképzelném.

Ennek olvastán kirobban belőlem a nevetés, és gyorsan válaszolok. Legyek meztelen? Egy szavadba kerül. Csak melegítő van rajtam, még alsónadrágot sem vettem föl. Megint majdnem elnevetem magam, hogy így gondolkodom. De erről eszembe jut, hogy ha már így áll a helyzet, akár ki is próbálhatnánk azt a telefonos szex/szex-SMS dolgot, ami néhány napja szóba került, bár nem egészen értem, mi benne a jó. Fablelel azonban bármire kapható vagyok. De csak ha te is levetkőzöl. Elég pár szó a kijelzőn, és máris merevedésem támad. Istenem, micsoda csaj! Ekkor csengetnek, és kővé dermedek. Ki a fene az? Odamegyek az ajtóhoz, és amikor kinyitom, földbe gyökerezik a lábam a döbbenettől, mert Fable áll a küszöbön, kezében a mobiltelefonjával. Léha mosoly játszik az ajkán, én pedig tetőtől talpig végigmérem. Élénk rózsaszínű pamutsortot visel fekete, hosszú ujjú pólóval, amely a mellére tapad, és óriásinak mutatja. Haját lófarokba fogta, de egy-két rakoncátlan szőke tincs az arcába hullik. Arcán nincs smink, csak a szájára kent egy kis szájfényt, amitől rendkívüli ragyogást kapott. És rendkívülien vonzó lett. Irtó dögös a csajom. Az ilyen rövidnadrágokat be kellene tiltani. Halálos fegyverek. Esküszöm, ha sokáig bámulom a lábát, megvakulok ekkora dögösség láttán. – Valami pasi őrült SMS-eket küldözget. – Felmutatja a telefonját. Látom a képernyőn az utolsó üzenetemet, alatta a válaszát. Ugyanolyan bűnös, mint én. – Azt akarja, hogy vetkőzzek vele meztelenre. Nekidőlök az ajtófélfának. Ha játszani akar, legyen. Benne vagyok. Lehet, hogy érdekesebb lesz tőle a kapcsolatunk. – Hm, érthetetlen. Miért akarna valaki meztelenre vetkőzni veled? Csípőre teszi a kezét. – Nem tudom. De te már majdnem meztelen vagy. Végigpillantok magamon, megvakarom fedetlen mellkasomat. Érzem a pillantását, és ahogy fölemelem a fejemet, látom, hogy nyíltan engem bámul. Ahogy az előbb én is leplezetlenül végigmértem. – Vehetem úgy, hogy elfogadtad a bocsánatkérésemet? Arckifejezése azonnal megváltozik. Kialszik a ragyogás abban a szép zöld szempárban, szájáról lehervad a mosoly. – Nekem kellene bocsánatot kérnem. Úgy érzem, mindenkibe csak belekötöttem. Elkapom a kezét, és berántom a lakásba, majd becsukom mögötte az ajtót. Lehetőséget sem hagyok neki a gondolkodásra, és pláne nem a menekülésre, hanem a testemmel nekiszorítom az ajtónak, kezemmel kétoldalt a csípőjét fogom. Meleg a bőre, érzem a belőle sugárzó forróságot pólója vékony rétegén át. Vágyom rá. Hogy alattam legyen, fölöttem, velem. Mindig. – Ki mindenkibe kötöttél még bele? – Ujjaimat a póló szegélye alá csúsztatom, hogy érezzem puha, rugalmas bőrét. – Az öcsémbe. – Reszketeg sóhajt hallat. – Ne haragudj a tegnap este miatt, Drew. Szeretem, hogy nem beszél mellé. Nincsenek se hosszan tartó félreértések, se neheztelés. Veszekszünk, vádaskodunk, bocsánatot kérünk, továbblépünk. – Te se haragudj. – Közelebb hajolok hozzá, beszívom samponja finom illatát. Fable-nek olyan jó szaga van. Mindig mindene olyan illatos. Meleg, illatos, puha, érzem a mellkasomon a hozzám

nyomódó mellét, két karja lazán átfogja a derekamat. – Legyen kibékülős szex? Mielőtt válaszolhatna, fölemelem a fejemet, és számat a szájára tapasztom. Ki vagyok éhezve édes ajkára, a nyelvére. Falom Fable-t, két tenyeremmel tartom az arcát, ujjaimat a hajába fúrom, szétzilálom a lófarkát. Nyöszörög a csókom alatt, keze lecsúszik melegítőalsóm laza derékpántja alá, és hallom gyönyörteljes morgását, amikor fölfedezi, hogy nincs rajtam alsónadrág. – Rossz fiú vagy – suttogja, és nyelvével megnyalja az alsó ajkamat, miközben letolja rólam a melegítőalsót, amely kupacba gyűlik a bokámnál. Kilépek belőle, félrerúgom az útból, és nyelvemmel lassan felfedezem belülről Fable száját. Soha senki nem nevezne rossz fiúnak, aki ismer. Ezt az imidzset meghagytam a többieknek, mindig elégedett voltam a jófiúságommal. A lányok a rossz fiúkat szeretik, úgyhogy én a becsületes, egyenes utat választottam. Ráadásul utálom rossznak érezni magamat. Ezt teszi az emberrel, ha tele van titkos szégyenérzettel. De Fable kedvéért örömmel vagyok rossz fiú, élvezem, ahogy kimondja. Nem lehet nem hallani a hangján, hogy ő is élvezi. Azt hiszem, szereti, ha kivetkőztethet önmagamból. Egy pillanatra sem veszem le a számat az övéről, de közben megmarkolom a fenekét, és fölemelem. Lábával átkulcsolja a csípőmet, kapaszkodik belém, lába közének forróság a valósággal égeti a farkamat rövidnadrágjának vékony anyagán keresztül. Vadul rángatom a sortot, és csak annyi időre teszem le Fable-t a földre, hogy lehúzhassam róla csipkés bugyijával együtt, de ő is segít. Máris megbánom, amint látom a földre hullani a falatnyi, finom csipkedarabot. legközelebb alaposabban szemügyre kell vennem az alsóneműt. De most túlságosan mohó vagyok, teljesen elragadott a hév, nincs időm a részletekre. Muszáj behatolnom Fable-be. Haladéktalanul. – Drew… – Lihegve súgja a nevemet a számba, miközben újra fölemelem, és azok a szexi lábak ismét átkulcsolják a csípőmet, bokája a fenekemen támaszkodik. – Érezni akarlak. – Már most is érzel, bébi. – Ó, istenem, igen, ő is érez engem, és én is őt. Olyan nedves és forró volt, a farkam hegye az ottani ajkát döfködi, és nem vágyom semmi másra, csak arra, hogy beléje vethessem magam. hogy addig dugjam, amíg már nem látok rendesen, és úgy élvezek, hogy gondolkodni sem bírok. – Úgy értem… ó, szent ég, nem tudok gondolkodni, ha ezt csinálod – suttogja, és megremeg a hangja, amikor szép lassan belédöfök. – Szedek fogamzásgátlót, Drew. – Szuper. – Ja, nem kell gyerek. Egymással is alig bírunk, mit kezdenénk egy kisgyerekkel. Megrántja a hajamat, hogy figyeljek rá. – Azt akarom mondani, hogy úgy gyere belém, ahogy vagy. Óvszer nélkül. Bámulok a szemébe, zihálva lélegzem, bőröm máris csillog a verítéktől. Pedig még nem is jártam benne. Annyira rá vagyok indulva, kész vagyok megtenni bármit, amit kér, el sem gondolkodom a javaslatán. Nyomulok előre. – Ez baromi jól hangzik – mondom, ahogy beléje csusszanok. – Ó, basszus. – Lehunyom a szememet, homlokomat nekitámasztom a Fable-ének, és hallom, ahogy a feje nekikoppan az ajtónak. De úgy veszem észre, nem esett baja. Őt is tökéletesen lekötik az érzéki tapasztalások, akárcsak engem. Óvszer nélkül abban a forró, szűk és nedves barlangban vagy milliószor intenzívebb az érzés. Ha csak egyet is löknék, biztosan gejzír módjára törne föl belőlem a gyönyör. Ezért inkább veszek egy mély lélegzetet, és mozdulatlanná dermedek. Fable olyan szűk, olyan forró, és ahogy megmozdul rajtam, felnyögök, és keményebben szorítom a csípőjét, hogy ne tudjon tovább mozogni. – Mi-mi baj? – Értetlenséget hallok a hangjából. Kinyitom a szememet, és látom nyugtalan

tekintetét. – Ha így mozogsz, kész vagyok. – Hogy mozgok? – Hát… csak úgy mozogsz. – Megint csinálja, egészen finoman megtolja a csípőjét, lába erősebben szorít, én pedig újra felnyögök, és elhúzom a homlokomat az övétől, hogy az ajtónak támaszthassam. – Nem bírom. – Miért? – Beletúr a hajamba, körmei könnyedén szántják a fejbőrömet. Beleborzongok. – Mert olyan gyorsan elmegyek tőle, hogy szégyellni fogom magam miatta. Fable lassan emeli-süllyeszti a testét, a lehetőségekhez mérten lovagol rajtam. – Azt akarom, hogy menj el gyorsan. Nézni akarlak, amikor nem vagy ura önmagadnak. Az olyan… – száját a fülemhez emeli, és reszketegen belefúj – extra szexi. Gyötrelmeim ellenére elmosolyodom, és fölemelem a fejemet, hogy ránézhessek. A nekem írt versét idézi, és ez nagyon tetszik. – Még csak most kezdtük. Veled mi lesz? – Menj el a kedvemért, Drew. – Most hozzám dörgöli magát, mire én ugyanezt csinálom, mintha nem tudnám irányítani magam. – Rengeteg időnk van még ma délután, hogy megismételjük, nem? – De – értek vele egyet, mert jelen pillanatban szinte bármivel egyetértenék, olyan kurvára fantasztikus érzés, ahogy körülfog, és a hosszú ujjú pólója meg a melltartója még rajta van, de közben alulról meg teljesen meztelen. Hogy mulasztásomat jóvátegyem, feltolom a pólóját, és feltárul fehér csipkés melltartója, amelyen át látni kemény, rózsaszín mellbimbóját. Felnyögök. Nem bírom már sokáig tartani magam. Ujjaimmal végigsimítok a melltartó szegélye mentén, és érzem az érintésem kiváltotta remegést finom, krémszínű bőre alatt. – Szeretlek, Drew – suttogja. Nézem, és megbabonáz az arckifejezése. Szeme csukva, és amint tovább simogatom, rágja az alsó ajkát, és tovább lovagol rajtam, én pedig lassan totálisan elveszítem a fejemet. – Én is szeretlek – mormolom duzzadt ajkának, mielőtt megcsókolom, és nyelvemmel benyomulok a szájába, valahogy úgy, ahogy lejjebb mélyen a testébe döfök. Megállás nélkül, újra meg újra, próbálva tudtára adni minden érzésemet, az iránta érzett szerelmet és vágyamat. Halk kiáltása elárulja, hogy közelebb van a csúcshoz, mint gondoltam, és gyorsítok az iramon, majd pillanatokon belül beléje ürítem magam. Ő is elélvez, teste szorosan tartja a farkamat, miközben ráng körülöttem, és kinyitom a szememet. Nézem, ahogyan darabjaira hullik, lenyűgöz a bőrét elöntő pír, a kéjes gyötrelem halk kis zajai, az illata, az érzelmei. Magamhoz ölelem, beletúrok összekócolódott hajába, hogy hozzáérhessek, hogy lecsillapíthassam zakatoló szívemet. Ő a mindenem, és ebben a pillanatban megesküszöm, hogy soha nem fogom elengedni.

Tizenötödik fejezet Állj ki azért, amit szeretsz. Még ha egyedül kell is állnod. Ismeretlen

Drew A mobilom szakadatlan csöngése ébreszt. Fölemelem a fejemet, és lepillantva látom, hogy Fable hozzám simulva mélyen alszik, melegen és meztelenül. Karja átvetve a hasamon, arca a mellemen, selymes-puha haja az arcomban. Nem, a fenébe is, nem akarom fölvenni a telefont. Akárki is az, várhat. Itt fekszik rajtam a csajom, és édesdeden alszik. Miért vetnék ennek véget a közeljövőben? A telefon abbahagyja a csöngést, de azonnal újrakezdi. Kinyúlok érte az éjjeliszekrényhez, hogy megnézzem, ki az. A kijelzőn az Apa szó villog. Fölveszem, de igyekszem halkra fogni a hangomat, hogy ne zavarjam Fable-t. – Szia. – Tudsz beszélni? – Zaklatott a hangja. Feldúlt és dühös. – Persze, egy pillanat. – Kibontakozom Fable öleléséből, aki mormog valamit álmában, miközben elhúzódom tőle. Nesztelenül kikelek az ágyból, fogom a melegítőmet, és belebújok, majd átmegyek a nappaliba. – Mi történt? – kérdezem. Lihegve kapkodja a levegőt, mielőtt megszólal. – Adele megcsalt. Tudom. Láttam a bizonyítékot. Kész. Végeztünk. Nem dőlök be többet a hazugságainak. Végigvetem magam a kanapén. A szavaitól megfagy a vér az ereimben. – Milyen bizonyítékot láttál? – Követtem. A countryklubba ment, azt mondja, golfleckét vesz. Szép kis lecke volt! – Felhorkan. – A profi golfossal találkozott, berángatta egy privát helyiségbe, és órákon keresztül bent voltak. Órákon keresztül. Amikor végre előjöttek, a pasas úgy vigyorgott, mint egy szarevő, Adele meg úgy nézett ki, mint akit rendesen megdugtak. – Felnyögött. – Kérdőre vontam őket. – Ó, apa! – Fáj érte a szívem. Amiért így szenved, és a megaláztatás miatt, amit elszenvedni volt kénytelen. És hogy képes volt kérdőre vonni Adele-t meg azt a pasast… Egek, biztosan tajtékzott haragjában. – – Adele dührohamot kapott, fiam. Tombolt. Sírt, hisztizett, a napot is letagadta az égről. Mindegyik szava hazugságvolt, mindegyik. – Most hol vagy? – Otthon. Kirúgtam. Eljöttem a countryklubból, hazasiettem, és kidobáltam a holmiját a gyepre. Jött utánam, nekem támadt az elülső udvarban, és szentségelt, hogy kihívja rám a rendőröket. Úgyhogy kihívtam neki őket én. Behunyom a szememet, és megdörzsölöm az arcomat. – Kihívtad a rendőröket? – Persze. És megkértem őket, hogy kísérjék ki a hölgyet a magánterületemről, mert magától nem

akart távozni. Tekintve, hogy egyedül az én nevem szerepel a jelzálog-szerződésen, azt hiszem, jogomban áll, még ha házasok vagyunk is. De igazából nem tudom. – Elhallgat. – Ma beszéltem az ügyvédemmel, és elindítjuk a válást. Most állítja össze a papírokat. Adele néhány nap múlva megkapja az értesítést. Végeztem vele. – Komolyan? – Szenvtelen a hangom, és tele van kétellyel. Nem tehetek róla. – Komolyan. Tudom, talán nehezedre esik elhinni, de most halálosan komolyan gondolom. Az a nő tökéletesen eljátszotta a bizalmamat, ezt már sehogy sem teheti jóvá. Nem tudok megbízni benne. Végeztem vele. Ha tudná, mi történt Adele és közöttem, valószínűleg velem kapcsolatban is ezt gondolná. Gondolni sem bírok rá. Fable-en kívül csak ő van nekem. – Azóta nem zaklatott? Mondjuk, az elmúlt huszonnégy órában? – Nem. Egyáltalán nem hívott. Gondolom, a seggfej golfoktatójával van. Hát csak hadd tapasztalja meg, milyen kellemes lesz az élete egy rabszolgamunkát végző hülye kölyök mellett! Nagyon gyorsan rá fog ébredni, hogy kár volt elbaszni miatta a házasságunkat. – Szinte csöpög apa hangjából a keserűség. Azt hiszem, soha életemben nem hallottam még ennyire dühösnek. – Ha ki akarsz kapcsolódni egy időre, gyere el hozzám, legyünk együtt. Tiéd a vendégszoba, vagy mehetsz szállodába. Lazulsz velem egy kicsit, kiszellőzteted a fejedet – ajánlom fel. Fable valószínűleg nem fog örülni neki. Nem rajong az apámért, de őmiatta majd később aggódom. Segítenem kell apának. Nagyon fel lehet dúlva. Emészti a harag, és az nem egészséges. – Igazán kedves vagy, hogy felajánlod, de semmi pénzért nem hagyom itt a házat. Amilyen szerencsém van, visszaköltözne, és soha nem tudnám kitenni. Házastársi jogra vagy valami hasonlóra való hivatkozással. Azt nem engedhetem meg. Egy tapodtat sem mozdulok – mondja elszántan. Visszafojtom a megkönnyebbülés sóhaját. – Hát, az ajánlat áll, bármikor meggondolhatod magad. – Köszönöm, fiam. Egyszerűen nem tudom elhinni… – Elhal a hangja, és érdessé válik a lélegzése. Istenem, remélem, nem sír. – Nem tudom elhinni, hogy így elbánt velem. Azok után, amiken keresztülmentünk, amiket átéltünk, fogja magát, és ezt csinálja. Hihetetlen. Nem tudok mit mondani. Nem tudom megvigasztalni. Azt szeretném, ha olyan gyorsan és olyan messzire futna Adele-tól, amennyire csak tud. De szereti. Érthetetlen, mégis szereti azt a nőt, és most szenved az árulása miatt. Képzeljék el, ha rájönne, hogy én mit műveltem vele! Vanessára gondolok. Még mindig nem tudom, mi az igazság. Nem állhatok oda Adele elé, hogy mondja meg az igazat. Nekem ezt mondaná, apának meg azt. Beteg, bolond nő. Még néhány percig beszélgetek apával. Vagyis inkább meghallgatom, ahogy méltatlankodik és hitetlenkedik a felesége árulása miatt, és a megfelelő pillanatokban a megfelelő hangokat hallatom. Nem képes abbahagyni. Már ismétli magát, ugyanazt mondja el újra meg újra, hangja tele van tűzzel, és olyan erős a dühe és a szomorúsága, hogy érzem, amint súlyos, nedves paplanként borul rám. De ekkor felnézek, és észreveszem Fable-t a folyosón. Haja kócosan szanaszét áll, a sötétkék ágytakarómat csavarta meztelen testére, tekintetében tétovaság. – Apa, mennem kell. Hívj fel, ha szükséged van rám. – Mielőtt válaszolhatna, bontom a hívást, és odamegyek Fable-hez, átkarolom és magamhoz húzom, bár a vastag ágytakarótól nem tudok egészen közel férkőzni hozzá. – Szóval ébren vagy. – Akkor ébredtem föl, amikor kikeltél az ágyból. – Kezét pucér mellkasomra teszi, simogatja a bőrömet. – Minden rendben van?

– Igen. – Azt kívánom, bárcsak ledobná az ágytakarót, hogy igazán megérinthessem. – Apám volt az. Úgy tűnik, mégis válik. Fable-nek megáll a keze. – Az jó, nem? – Naná. Örökre tűnjön el az életünkből az a nő. Bár apám egyszer már visszakozott. Nem tudom, most hihetek-e neki. – Mi történt, hogy megint válni akar? – kérdezi Fable. – Rajtakapta, hogy megcsalja. Követte, látta, hogy találkozik egy pasassal, utána pedig kérdőre vonta. – Apa úgy viselkedik, mint aki meghibbant, de, gondolom, ha az embert így átveri a palánkon valaki, akit szeret, akkor lehet, hogy úgy viselkedik, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. – Hű. Ez szörnyű… – Az. Apám… eléggé megviselt. – Végigsimítok a haján, próbálom megszelídíteni a rakoncátlan tincseket. Nagyon szeretnék témát váltani. – Jól áll neked az ágytakaróm. Fable a szemét forgatja, de az arca halvány rózsaszínűre pirul. – Szerintem bármire azt mondanád, hogy jól áll. – – Úgy van. – Ha lehetne, félretenném az összes problémámat, és belefeledkeznék Fable-be. Ő az egyetlen dolog, amit igaznak és normálisnak érzek az egész világegyetemben. – Mennem kell – mondja puhán. – Megígértem Owennek, hogy otthon leszek, amikor hazajön a suliból. Este pedig Jennel találkozom, és készülődnöm kell. Fellobban a féltékenység bennem, de elfojtom. Nevetséges vagyok. Akár egy macsó seggfej, aki soha nem ereszti el a közeléből a nőjét, és ez nagyon nem menő. Megbízom Fable-ben. Csak a pasikban nem bízom, akik az útjába akadnak. Mert nézzenek rá. Gyönyörű nő, és kizárólag az enyém. De elég egy hiba, és már el is veszítettem. Mi történt tegnap este is. Határozottan kitörlöm az agyamból a tegnap esti veszekedés emlékét. Fölösleges a hibáimon rágódni. – Jól van. – Megpuszilom az orra hegyét. – Egyébként hogy jöttél ide? Megvonja a vállát, huncut mosoly játszik az ajkán. – Jen eljött értem a lakásomhoz, hogy elvigyen fölvenni a fizetésemet. Onnan meg idejöttem. Kocogtam. – Kocogtál? – Fogalmam sem volt róla, hogy szeret futni. Persze, csúcsformában van a teste, de nem említette soha. És persze van még egy rakás dolog, amit nem tudok róla. Még mindig rejtély előttem. Meg akarom vizsgálni, szét akarom szedni, minden darabkáját meg akarom ismerni. – Aha. – Odahajol hozzám, száját a mellkasom közepére nyomja. A szívem kihagy egy ütemet, mintha szó szerint érezné a csókot. – Van egy csomó titkos tehetségem. – Azt elhiszem – motyogom, felizgatva az érintésétől. Olyan könnyen izgalomba jövök tőle, mintha időtlen idők óta nem lettünk volna együtt. Nevetve elhúzódik tőlem, és a hálószobám felé veszi az irányt. – Ha szerencséd van, talán ma este felfedezhetsz párat – szól hátra a válla fölött. – Ezt hogy érted? – kérdezem a homlokomat ráncolva. Megint nevet. Zene füleimnek, boldogsága szívemnek. – Majd meglátod. Órákkal azután is ezen töprengek, hogy elment.

Fable

Jól érzem magam. Nem is emlékszem, utoljára mikor éreztem magam ilyen jól. Jennel a belvárosban vacsorázunk egy új étteremben, ahol a világ legjobb előételét adják. Egyfolytában nevettünk, miközben ettük az isteni kaját, tudva, hogy Colin itt helyben legyilkolna minket, ha látná, mit művelünk. Cinkosok voltunk, és ez összehozott minket. Én eddigi életemben csak Owennel éreztem úgy, hogy egy csapat vagyunk, meg néha Drew-val. Bár Drew-val a kapcsolatunk még friss és törékeny, és néha úgy érzem magam, mintha tojáshéjon lépkednék. Ma este nem fogok óvatoskodni. Ma este szabadnak érzem magam. – Na, mesélj a félisten pasidról. – Jen sötét szeme csillog. Ahol vagyunk, az az itteni egyetemisták kedvelt helye. Kétszintes, az alsó szint egy nagyon laza étterem/burgerező, a felső meg egy hatalmas bár és táncparkett. Fiatalkorúakat nem engednek föl, amitől ki vagyok akadva. A szó szoros értelmében vonaglok a bokszban ültömben, mert a testem nem tud ellenállni a fentről fojtottan lehallatszó dum-dum zenének. – Mire vagy kíváncsi? – Szándékosan kéretem magam, és az üdítőmet kavargatom a szívószálammal. Jólesne valami erősebb. Jen egy kicsit már becsípett – abból látom, hogy kipirult az arca, és csillog a szeme. Már csak alig hat hónap van hátra a huszonegyedik születésnapomig, nem mintha annyira bulizós volnék, vagy ilyesmi, de jó lesz, ha végre bármikor leguríthatok egy italt, amikor csak akarok. – Hogy ismerkedtetek meg? Micsoda egyszerű kérdés, mégsem adható rá egyszerű válasz. – Az egy kicsit bonyolult. – Állati jól néz ki, hallod. És milyen népszerű, te kis hazudós. Azt mondtad, nem ismerhetem. Ebben a városban mindenki ismeri Drew Callahant. – Jen belekortyol az italába, szája mosolyra húzódik. – Jó az ágyban, vagy mi? Jennek a fejébe szállt a pia, és hülyeségeket beszél. Nem is tudom, mit válaszoljak erre a kérdésre. Én ahhoz vagyok szokva, hogy a lányok nekem esnek, amiért leütöttem a kezükről a pasijukat, nem ahhoz, hogy egy barátnő afelől érdeklődik, hogy milyen teljesítményt nyújt a barátom az ágyban. – Most elvörösödtél, úgyhogy tutira veszem, hogy fantasztikus. – Jen megrázza a fejét, és vágyakozó kifejezés jelenik meg az arcán. – Hiányzik a szex. Meghökkenek. Totálisan abban a hitben voltam, hogy kufircolnak Colinnal, ahogy az öcsém oly ékesszólóan mondaná. – Ez azt jelenti, hogy nincs kivel? – Nincs. – Jen megrázza a fejét. – Tudom, mire gondolsz. Fogadni mernék, hogy azt hitted, Colinnal járok. Erre nem mondok semmit, nem fogalmazom meg a gyanúmat. – Hát, nem járok vele. Csak barátok vagyunk. – Körbepillant, mintha valaki ólálkodna körülöttünk, és meghallhatná. – Ha elmondok valamit, megígéred, hogy nem adod tovább senkinek? – Persze. – Esküszöm, lóg a nyakamban egy tábla, amire rá van írva, hogy tudok hallgatni, mint – a sír. Jen színpadiasan áthajol az asztal fölött, és lehalkítja a hangját. – Colin volt a bátyám legjobb barátja. Felvonom a szemöldökömet. – Csak volt? Fájdalmas kifejezés suhan át az arcán. – A bátyám meghalt. Irakban.

– Ó. – Átnyúlok az asztal fölött, megszorítom a kezét. – Őszinte részvétem. Megvonja a vállát, de látom a szemén, hogy még mindig fáj neki. – Pár éve történt, és mindenki kiakadt tőle, főleg Colin. Danny halála… szóval, utána teljesen összeomlott a családom. Mindenkit nagyon megviselt, és én végül elmenekültem otthonról. Nem bírtam hazamenni. Egyszerűen elviselhetetlen volt körülöttem az a sok fájdalom és szenvedés. Így kötöttem ki itt. Elvállaltam mindenféle szar melót, hogy ne csapjanak össze a hullámok a fejem fölött. Ez ismerősen hangzik. legalább nem vagyok egyedül. Hála az égnek, amiért nekem legalább itt van Owen, meg bizonyos értelemben az anyám is. Anya kibírhatatlan, de legalább nem fordított nekünk teljesen hátat. – Néhány hónappal ezelőtt történt, hogy éppen gályáztam a munkahelyemen, és Colin egyszer csak… megjelent. A semmiből. Azt mondta, kifejezetten engem keresett, mert van egy állás, amit nekem szánt, és lakást is tud adni. Azt hittem, hogy ő is A Kerület alkalmazottja, érted? hogy ő ott az üzletvezető vagy ilyesmi. Amikor rájöttem, hogy az övé a kóceráj – hogy van egy csomó étterme, és kőgazdag –, hát alig akartam elhinni. Olyan sokra vitte az életben. – Félreérthetetlen volt Jen arcán az az ábrándos kifejezés. Súlyosan bele van zúgva a halott bátyja legjobb barátjába. Ezt egyébként is láttam rajta. Csak azt nem tudtam, hogy régről ismerik egymást. hogy ilyen régi és ilyen szoros közöttük a kapcsolat. – Szerelmes vagy belé? – kérdezem tőle halkan. – Mi? Dehogy! – Jen a fejét rázza, hirtelen leplezni próbálja az érzelmeit. De én keresztüllátok rajta, mint a szitán. – Olyan nekem, mintha családtag volna. Mintha ő is a bátyám volna – bizonygatja a szemembe nézve. – De ne mondd el senkinek, jó? Nem szeretném, ha az étteremben a többi lány megtudná. És Colin se örülne, ha megtudnák. Nem akarja, hogy azt higgyék, hogy kivételezik velem. – De hát nála laksz. Azt tudja mindenki. – Ez nem újdonság. Máskor is lakott már nála alkalmazottja. – Megvonja a vállát. – Egyszerűen odafigyel rá, hogy mindenki rendben legyen, és mindenkinek legyen tető a feje fölött. Érdeklődött felőled is, nem hagyta volna, hogy valami odúban lakj. – Tudja, hol lakom. – Elmesélem Jennek, hogy küldött egy SMS-t, aztán eljött hozzánk a – lakótelepre, és kocsival behozott az étterembe. – Na látod, milyen aranyos? Csak segíteni akart. Jen annyira odavan Colinért, hogy semmi rosszat nem feltételezne róla. Számomra viszont nem ilyen egyértelmű a szándéka. Nem mintha tisztességtelenül viselkedne, de azt meg kell hagyni, hogy gyanúsan figyelmes. Sokkal figyelmesebb, mint bármelyik másik főnök, akihez szerencsém volt. De lehet, hogy Jennek van igaza. Lehet, hogy csak igyekszik gondot viselni azokra, akiket a szárnyai alá vesz. Ezt nem róhatom föl neki. Olyan tényleg, mint egy oltalmazó báty. – Eleget beszéltünk rólam. Most térjünk át rád meg a szexi barátodra. – Jen fogja a poharát, kortyol egyet az italából, és újra locsifecsi hangulatba kerül. – Meglep, hogy ma este elengedett. – Megérdemlek néha egy csajos estét, nem? – Naná! Meg én is. Meg minden lány. – Jen elvigyorodik, amikor fentről gyors, pergő ütemű zene hallatszik, és újra táncolni kezdek ültömben. – Mondtam már, véletlenül ismerem a fenti kidobót? – Még nem. Komoly? – Abbahagyom az ülőtáncot. – Szerinted fölengedne? – Ha megígéred, hogy semmit sem rendelsz a bárból, szerintem rá tudnám dumálni. – Jen elneveti magát, amikor izgatottan összecsapom a kezemet. – Nem néztem ki belőled, hogy szeretsz táncolni, Fable. – Pedig imádok. – Csak ritkán nyílik rá alkalom. Mikor van nekem időm ilyen helyekre járni? Ja,

és kivel? – Sokat dolgozom, nemigen járok el. – Na, akkor előveszem a varázspálcámat, és meglátjuk. Szuper lesz. – Jen előveszi a zsebéből a telefonját, és írni kezd egy SMS-t, vélhetően a kidobó haverjának. Körülnézek a helyiségben, izgatottan várom, hogyan fog alakulni a dolog. Jen annyira kedves, annyira jó fej. Úgy örülök, hogy eljöttem vele bulizni ma este. Rám fér a kikapcsolódás. Meg hogy belekóstoljak a szabadságba, legyen egy barátnőm. Mivel Jen még mindig ír, én is előveszem a telefonomat, és küldök egy gyors üzenetet Drew-nak. Szinte azonnal válaszol. Jó a buli? Amennyire nélküled jó lehet. Lényegében ez az igazság. Hirtelen hiányozni kezd. Ugyan már. Mosolyogva pötyögök be egy kérdést. Szeretsz táncolni? Nem igazán. Halkan elnevetem magam. Nem lep meg a válasz. Drew nem az a táncos típus. – A kidobó be tud vinni minket – szólal meg Jen, felriasztva a merengésből. Vigyorogva pillantok fel a telefonomról. – Komolyan? – Halál komolyan. De most kell fölmennünk, mielőtt megtelik a terem, mert akkor már elküldik az embereket. – Jen a fejével a kezem felé int, amelyben a mobilomat tartom. – A félistennek írsz? Miért talál ki mindenki különféle beceneveket Drew-nak? Owennek szépfiú. Jennek félisten. Nekem meg úgy kéne hívnom, hogy Drew mackó vagy ilyesmi. Kitalálhatnék neki valamilyen cuki nevet, amit csak én használok. De biztos utálná. – Talán – mondom. Jen elmosolyodik. – Írd meg neki, hogy majd jöjjön érted. – Te hogy fogsz hazamenni? – Előtte még beugrom az étterembe – válaszolja Jen. – Colin épp most küldött egy üzenetet, hogy menjek be, ha nem gond. Á, hát persze. Colin csak csettint, és Jen már rohan is. Ez ismerős. Újra a mobilomnak szentelem a figyelmemet, és küldök egy üzenetet a félisten pasimnak. Gyere el, és nézd, ahogy táncolok. Hol vagy? Megírom neki, és ezzel zárom: Megírjam, mi van rajtam, hogy megismerj? Haladéktalanul jön a válasz: Bébi, én bárhol megtalállak. Olyan szélesen mosolygok, hogy belefájdul az arcom. A telefonomat begyömöszölöm a farmerom elülső zsebébe, és Jenhez fordulok.

– Menjünk fel.

Tizenhatodik fejezet Az az igazi szerető, aki akkor is megdobogtatja a szíved, amikor homlokon csókol, rád mosolyog, vagy csak néz maga elé. Marilyn Monroe

Fable A terem kicsi és sötét, zsúfolásig megtöltik a vendégek. Akkora a tömeg, hogy mozdulni sem bírok, de nem érdekel. A karomat a fejem fölé emelem, hadonászom a levegőben, a fölénk lógó lámpák a zene ütemére villognak. Széttáncolom az agyamat, a hajam csapzott, a lábam fáj. Micsoda este, eksztázisban vagyok, annyira jól érzem magam! Egyszerűen fantasztikus. Jen is táncol velem együtt, méghozzá meglepően jól, ösztönösen érzi a ritmust, és ettől én is ihletet kapok. Korábban körénk csoportosult néhány srác, és táncolni akartak velünk, de mi egymás felé fordultunk, mintha senki más nem érdekelne minket. Nem akartam szóba állni velük, de úgy látszik, Jen sem, vagyis szerencsére egy hullámhosszon voltunk. Egymással táncolunk, időnként bele-beleütköztünk egymásba, mert Jen be van csípve, és tulajdonképpen én is, bár nem alkoholtól. Végre úgy érzem, minden sínen van az életemben. Semmi sem áll az utamban. Lehet, hogy mindjárt nyálas nyolcvanas évekbeli slágereket fogok énekelni, mert úgy érzem, most semmi sem állíthat meg, és hasonlók. A pasik hátralépnek, félkörben megállnak körülöttünk, füttyögve és kiabálva biztatnak minket, meg hasonló baromságokat művelnek. Mi is adjuk alájuk a lovat, riszáljuk a csípőnket, homorítva rázzuk a mellünket. Pedig még csak különösebben szexin sem vagyok öltözve. Lazára vettem a figurát, farmer van rajtam, meg egy cuki kockás ing, amit egy leértékelésen vettem a Targetban, de nem gomboltam össze, hanem egy fehér ujjatlan póló van alatta. Úgy gondoltam, minek kiöltözni, amikor úgysem akarok tetszeni senkinek. Nem volt belekalkulálva, hogy jön a pasim is. Bár még nem érkezett meg. Jön egy újabb szám, ez most lassú, és hirtelen kiürül a parkett. Egymásra nézünk Jennel, szavak nélkül is értjük egymást, és levonulunk mi is. A bárpult felé vesszük az irányt. Jen a vékony testével ügyesen navigál a tömegben, valamiképpen azonnal magára vonja a csapos figyelmét, és mindkettőnknek rendel egy-egy pohár jeges vizet. Amikor odanyújtja nekem az enyémet, rögtön felhajtom majdnem az egészet, és a hideg víz jólesik kiszáradt torkomnak. A terem csaknem teljesen sötétbe borul, ahogy néhány pár összeölelkezve, lassan táncol, illetve a többség alig mozdul, csak lépegetnek aprókat, miközben inkább egymás testének felfedezésével vannak elfoglalva. Örülök a pihenőnek, ugyanakkor hiányzik Drew. A táncoló párokat látva valahonnan mélyről előtör bennem a vágyakozás. Egy órája táncolunk. Azt hittem, ennyi idő alatt ideér. Hol lehet? – Nemsokára indulnom kell. – Jen kisöpri izzadt haját a homlokából. – Most jön érted a barátod, vagy nem? – Azt hittem, jön. – Körbepillantok a teremben, de nem látok semmit. Túl sötét van. – Hah. – Jen belekortyol a vizébe. – Az kizárt, hogy itt hagyjalak egyedül, hogy megvárd.

Hazaviszlek. – Nem muszáj… Jen nem hagyja, hogy végigmondjam. – Én hoztalak el; haza is tudlak vinni. Túl van tárgyalva. – Szuper. Köszi. – Bólintok, merev a vállam. Nem hagyom, hogy bármi elrontsa a kedvemet. És nem is küldök Drew-nak SMS-t. Pontosan tudja, hol vagyok, mi a fene tart ilyen sokáig? Lehet, hogy megint felhívta az apja, és muszáj végighallgatnia. Lehet, hogy most nehéz időszakot él át az apja lelki fájdalma meg a válás miatt, és nem kéne ilyen önzőnek meg követelőzőnek lennem, hogy mikor jön már meg. Lehet… – Megiszom ezt, aztán mehetünk – mondja Jen, kiszakítva a spekulálásból. – Oké. – Kiiszom a vizemet, majd az üres poharat egy közeli asztalra állítom, ügyet sem vetve a körülötte ülő lányokra, akik csúnyán néznek rám. Bizonyára bunkó dolog volt, amit az előbb csináltam, de most nem érdekel. Ingerült vagyok. Hangosan suttognak, nyilván engem szidnak, és fel akarják hívni magukra a figyelmet, de azt várhatják. Ma este nem foglalkozom hülye picsákkal. Véget ér a lassú szám, feljebb állítják a fényeket, és a táncparkettet elönti a világosság. Megszólal a slágerlisták egyik legmenőbb száma, és a táncparkettet elözönlik a vendégek, köztük Jen meg én is, mert sodort minket a tömeg. – Még egy tánc! – kiáltja oda nekem Jen, én pedig egyetértően bólintok. A megsértődött lányok a közelben táncolnak, és lapos pillantásokat vetnek ránk, de én hátat fordítok nekik, mert szeretném kiélvezni ezt az utolsó számot. De fel vannak húzva az idegeim. A gonosz lányok elrontották a kedvemet, és jobb lett volna, ha lelépünk, mielőtt elkezdődött ez a szám. De Jen be van indulva, óriási mosoly ül az arcán, és úgy csápol a levegőben, mint aki teljesen el van varázsolva, huh. Elmosolyodom a gondolatra, és én is a fejem fölé emelem a karomat, őt utánozva. A zene lassan megteszi a hatását, átveszi az irányítást a testem fölött, és nem figyelek már semmire, csak a basszus lüktetésére és a szívhez szóló dalszövegre, amely keresztülfolyik a fejemen. Tudom, hogy mindjárt elragad a refrén, amikor hallom, hogy felsikolt mögöttem az egyik gonosz csaj. – Úristen! Az ott Drew Callahan? A vállam mögött hátrapillantva meglátom, ahogy a terem túlsó végében az ajtó mellett álldogál, mint aki csak most érkezett. Hunyorítva fürkészi a tömeget, nyilvánvalóan engem keres, amitől jóleső izgalom remegteti meg a gyomromat. Iszonyú jól néz ki a fehér ingében, aminek feltűrt hosszú ujja alól kilátszik erős, szexi alkarja. A farmer van rajta, természetesen, ami rátapad a combjára, és eszembe juttatja, micsoda izmok feszülnek alatta. Haja a szemébe lóg, de most félretolja, és ingerülten hátraveti a fejét. Összeszorítom a számat, és úgy sóhajtozom, mint egy iskolás lány, amikor megpillantja az első szerelmét. Olyan dögös pasim van, hogy mindjárt belehalok. De még nem vett észre. Ami azt illeti, elég pipának látszik, ahogy nyomul előre a tömegben, és tekintete ide-oda jár. Melegség árad szét bennem, miközben táncolok tovább, és fél füllel a csajokat hallgatom, akik Drew-t bámulják, és róla áradoznak. – Sose jár sehová – mondja az egyik csaj. – Úristen, annyira kurva jól néz ki, hogy el se hiszem. Nagy a kísértés, hogy megforduljak, és kikaparjam a csaj szemét, de visszafogom magam. Elvégre én lovagoltam meztelenül ezen a pasin délelőtt. Drew Callahan hozzám tartozik. – Ó, szent isten, erre néz! – visítja egy másik. Engem néz, és tüzes tekintete a terem túlsó feléből is megperzsel. Hátradobom a hajamat a vállam

fölött, kéjesen rámosolygok, és nagyon remélem, hogy nem nézek ki úgy, mint egy idióta. Drew azonnal édes mosollyal viszonozza. De nem indul el felém. Továbbra is hallom, ahogy a csajok róla áradoznak. Meg kell tudniuk, hogy ez a pasi az enyém. Mindennél jobban vágyom rá, hogy tudják, hogy az enyém. Ezért aztán nézem. És kívánom. De a világ minden kincséért sem mennék oda hozzá. Jöjjön ő ide hozzám. – Megjött a barátod! – kiabálja Jen a fülembe. Bólintok, de a szememet nem veszem le Drew-ról, és táncolok tovább a lüktető zenére. – Látom! – kiabálom vissza Jennek. – Úgy néz rád, mintha fel akarna falni – mondja nevetve Jen, majd eltávolodik tőlem. Forróság lobban föl a két lábam között. Drew tényleg totál úgy bámul, mint aki elevenen akar felfalni. Nem bírom tovább, feléje nyújtom begörbített mutatóujjamat, és az évezredes jellel adom tudtára, hogy oda kell jönnie hozzám. – Nézzétek, idejön! – visítja az egyik hülye csaj, amikor Drew elindul felém a tömött táncparketten. Lélegzet-visszafojtva várok. Drew magasabb, mint a vendégek többsége, kimagaslik közülük. Vagy talán azért, mert én csak őt látom, senki mást rajta kívül. Azt, ahogy az a fehér ing feszül a vállán és a mellkasán. hogy mennyire tetszik hosszabb hajjal. Ahogy néz rám, amikor megáll előttem, és tekintete egy hosszú pillanatra megállapodik a számon, majd újra a szemembe néz. – Szia – mondja, de alig hallom. Inkább olvasni vagyok kénytelen a szájáról. A szexi, imádni való, ellenállhatatlan szájáról. Átkarolom a nyakát, és édes csókot lehelek arra az ellenállhatatlan szájára. – Szia – suttogom, miközben ajkam az övét simogatja. Két nagy kezét a fenekemre teszi, és közelebb húz magához. Hallom a hátam mögül, ahogy a hülye picsáknak elszörnyedésükben gyakorlatilag elakad a lélegzete, mire hátrahajtom a fejemet, és diadalmasan fölnevetek. Annyira jó érzés, hogy kivételesen én vagyok az, akiért eljött a királyfi fehér lovon.

Drew Egy örökkévalóságig tartott, amíg el tudtam szabadulni otthonról. Apa kétszer hívott, hogy panaszkodjon Adele-ra, bár a legkevésbé sem vagyok kíváncsi a viselt dolgaira. Éreztem azonban, hogy apának jólesne, ha kibeszélhetné magából, ezért hagytam, hadd zúdítsa rám. Végül aztán az órára néztem, és észbe kaptam, hogy Fable már biztos órák óta vár abban a hülye klubban, ahová mentek. És biztos tök ki van akadva, hogy ennyit váratom. Végre odaérek, és bejutok, ami nem kis teljesítmény. Csak azzal az ígérettel engedtek be, hogy nem maradok, csak fogom a barátnőmet, és már húzunk is el. Iszonyú sor állt az ajtónál, a bejutásra várva. A beengedőcsávó elég hamar felismert, és mivel futballrajongó, nekem engedményt tett. Most egy forró, szexi nőt tartok a karomban, aki úgy mosolyog fel rám, mintha isten ajándéka volnék. Hozzám simul, ujjai a hajammal játszanak a tarkómon, teste meg a zene ütemére ring. Teljesen feltüzel. – Azt hittem, már nem is jössz! – kiabálja. Olyan hangos a zene, hogy alig hallom. Egészen közel hajolok hozzá. – Bocs, apám egyfolytában hívogatott – mormolom a fülébe. Bólint, illatos haja csiklandozza az arcomat, amitől hirtelen nagy lélegzetet kell vennem. – Sejtettem, hogy ez lehet.

A barátnője, akivel idejött, megérinti Fable karját, és szól, hogy mennie kell. Mind a ketten intünk neki, majd elindul, átfurakszik az emberek között, míg nem elnyeli a tömeg. A szám véget ér, és a következő még mindig gyors, bár nem annyira pörgős, mint az előző. Fable forgatja a csípőjét, dévaj mosoly az arcán. Észbontóan szexi. – Hiányoztál. – Mellét nekidörgöli a mellkasomnak, én pedig úgy érzem, hogy mindjárt – széthullok. Egyfelől a nemi izgalom miatt, másfelől a feszültség miatt, amit apa hülye válási ügye keltett bennem. Jobb lett volna, ha nem telefonál. Tönkretette a kedvemet. A csajom is érzi. Eltűnik a mosolya, felvonja a szemöldökét. – Mi baj? Vállat vonok, ma este nem akarok problémákon rágódni. Kizárólag Fable-lel akarok foglalkozni. – Felszívom mások bajait, átragad rám a feszültségük. Tudom, hogy ez nevetséges, de nem tudok vele mit csinálni. Megenyhül az arca, de benne is van egy kis feszültség. Most biztosan sajnál, és ezt nem akarom. Azt akarom, hogy gondtalan legyen, gyönyörű és játékos. Engem is felszabadít, amikor ilyen. – Azon segíthetünk – mondja, és csupa ígéret a hangja. Lehajtom a fejemet, hogy jobban halljam. – Tényleg? – Ó, persze. Meg kell tanulnod elereszteni az összes bajodat. – Suttogva beszél a fülembe, hangjának szexi vibrálásától áramütésként fut rajtam keresztül a vágy. – Az volt az első lépés, hogy ide utánam jöttél. Két kezemet a csípőjére teszem, és közelebb húzom magamhoz. Ordít a zene, nincs levegő, hatalmas a tömeg. De most, hogy Fable átöleli a nyakamat, és teste az enyémhez simul, úgy érzem, csak mi ketten vagyunk ebben a teremben. – Mihez az első lépés? – kérdezem értetlenül. Leáll az agyműködésem, amikor Fable-lel vagyok. Ujjait könnyedén végigjáratja a nyakszirtemen, megborzongok. – Ahhoz az első lépés, hogy úgy viselkedjünk, mint két normális ember, akik őrülten szerelmesek egymásba, és nem tudják levenni egymásról a kezüket – mormolja, majd rögtön megcsókol. Belefulladok az ízébe, a hozzám simuló bűnös teste érzésébe. Simogatom a fenekét, mire nyöszörög, és ettől a szexi kis hangtól elektromos áram halad végig rajtam, és merevedést okoz. A fenébe! El akarok menni innen. Túl sok itt az ember, őrültség ilyen játékba bonyolódni. Mindenfelől tömeg vesz minket körül, és megint új szám jön, egy népszerű szám, amit agyonjátszottak már a rádióban, de úgy látom, ez senkit sem érdekel. Többek között az én csajomat se. Kibontakozott az ölelésemből, most halvány mosoly játszik csókolózástól duzzadt ajkán, és mozogni kezd a zene ütemére. – Táncolj velem! – kiabálja túl a lármát. Megrázom a fejemet, pillantásom lesiklik a csípőjére. Ahogy mozog! Mintha táncosnőnek született volna. És látja is, hogy figyelem, és produkálja magát, csak nekem. Nézem, ahogy ringa csípője abban a szoros farmerban, ahogy előrenyomja a mellét, miközben a feje fölé emeli a karját. Melltartójának fehér csipkeszegélye kikandikál fent ujjatlan pólója alól, amelyet a kockás ing alatt visel. Gondolkodás nélkül elkapom Fable derekát, aki hozzám dörgölőzve tekereg. – Te nem táncolsz? – Felvonja a szemöldökét, mire válaszként ugyanezt teszem én is, miközben – mozdulatlanul állok, ő viszont tovább ringatózik. Csípője ide-oda mozog a tenyerem alatt, és ekkor Fable hátat fordít nekem, de a fenekét közben hozzám nyomja, amitől még nagyobb lesz az erekcióm. Hátrapillant a válla fölött, és hamiskásan rám mosolyog, de nem szól egy szót sem. Csak táncol közben, miközben fogom a derekát. Közelebb húzom magamhoz. Aztán még közelebb, míg a háta

teljesen hozzám nem simul, és átölelem, két tenyeremet a hasára szorítom. Lassan elindulok onnan lefelé, a combjáig, és esküszöm, érzem, hogy megremeg az érintésemtől. Felnéz rám, szeme tágra nyitva, szája csillog, mintha épp most nyalta volna meg. Játékot játszunk, amióta megérkeztem, és most szeretném elnyerni a jutalmamat. Õt. Rajta kívül nem kell más. Soha senki nem fog kelleni. Soha nem hittem a mesékben, még gyerekkoromban sem. A mamám halála óta csupa tragédiából áll az életem. Minden illúzióm romba dőlt, amikor tizenöt éves voltam. Régi önmagam kagylóhéja lettem, és többé nem képzeltem, hogy bárki képes lenne igazán elfogadni és szeretni. Olyan szánalmasan hangzott, amikor beismertem Harris doktornőnek, hogy szilárd meggyőződésem szerint egyedül fogom leélni az életemet, de ez volt az igazság. Úgy éreztem, hogy engem lehetetlen szeretni. Mert undorító vagyok. Szégyenletes. Ha Fable-lel vagyok, ezek a régi, rossz érzések lassan elpárolognak. Önmagamért szeret. Ismer minden egyes sötét, borzalmas dolgot, ami velem történt a múltban, de nem zavarja. Segíteni akar nekem, mellém állni, támaszt nyújtani, mindegy, milyen titkaim vannak. Egyszerűen engem akar. Valószínűleg túl gyorsan gondolkodom, és Fable ízlésének túl gyorsan akarok haladni, de ebben a pillanatban, ahogy a karomban tartom, és felmosolyog rám a válla fölött, szemernyi kétely nélkül tudom, hogy én ezzel a lánnyal az oldalamon akarom leélni az egész életemet. Olyan mélyen beépült az életembe és a szívembe, hogy elképzelni sem tudom nélküle a létezésemet. Ez egyszerre ilyen egyszerű és ilyen bonyolult. – Menjünk innen – suttogom a fülébe. Rábólint, haja hozzáér az arcomhoz. Fable-nek mennyei illata van, arca kipirult, és csak azon jár az eszem, hogy minél hamarabb haza kell jutnunk, ahol végre meztelenül magam alatt érezhetem. Kézen fogom, és amint elindulok vele a kijárat felé, észreveszek néhány nyilvánvalóan egyetemista lányt, akik minket néznek. Fable megfordul, odamutatja nekik a középső ujját, és kiölti rájuk a nyelvét. Erősen húzom a kezét, hogy menjünk már innen, mielőtt összeverekszik velük. – Ez meg mi a fene volt? – kérdezem tőle, ahogy megyünk le a hátsó lépcsőn, és kinyitom a parkolóba vezető ajtót. – Szemét módon viselkedtek velem. Mindenfélének elmondtak. De teljesen kiakadtak, amikor te megjelentél. – Elmosolyodik, és megszorítja a kezemet. – Azt hitték, rájuk mosolyogsz, amikor igazából rám mosolyogtál. Megcsóválom a fejemet. – Ki nem szarja le, hogy mit hisznek? – Én. Nekem fontos. Engem mindig lenéznek. Ha láttad volna őket; a bugyijukba élveztek, amikor megjelentél, és annyira jó volt tudni, hogy le se szarod őket. Mert miattam jöttél oda. – Odahúz magához, és lábujjhegyre emelkedik, hogy csókot nyomhasson az arcomra. – Olyan jó érzés, ha az egész világ látja, hogy az enyém vagy. Pontosan ezt érzem én is. Összefűzöm az ujjaimat az övével, szótlanul baktatunk a terepjáróm felé, és közben jár az agyam. hogy mondjam meg neki, hogy vele akarom leélni az életemet? Szóba hozzam-e egyáltalán, nem rémülne tőle halálra? A legkevésbé sem szeretném, ha úgy érezné, hogy rátelepszem. De elveszíteni sem akarom. Megnyomom a gombot a kulcs nélküli távirányítón, és beszállunk. Fable kiveszi a mobilját a zsebéből, és halk kis kiáltás szakad ki belőle, ahogy megérinti a hívás ikonját a képernyőn. – Hol vagy? – kérdezi rögtön attól, aki a vonal másik végén fölvette. – hogy érted, hogy üres? Figyelem az arcát, látom rajta az aggodalmat és az értetlenséget, látom, ahogy elfehérednek az

ujjpercei, annyira szorítja a telefont. Kiüt rajtam a libabőr a bizonytalanságtól, és majd’ megöl a kíváncsiság, hogy mi történt, és kivel beszél. Mert akármiről van is szó, jó hír nem lehet. – Mindjárt odaérek. Igen, Drew-val vagyok. Megkérem, hogy vigyen oda, oké? Úgyhogy maradj ott. – Elhallgat. – Max tíz perc. Nem kell pánikba esni, Owen. Mindjárt ott vagyunk. – Bontja a hívást, és felém fordul. Szeme tágra nyílt a rémülettől. – Owen otthon van. Azt mondja, üres a lakás. Felvonom a szemöldökömet. – Hogyhogy üres? – Úgy, hogy minden eltűnt belőle, kivéve pár személyes cuccunkat. A bútorok, a berendezés, a kaja a konyhából… eltűnt minden. – Gondterhelten rágja az alsó ajkát. – Betörtek? – Nem is értem, miről beszél. hogy történhet ilyesmi? – Nem, nem, az kizárt. – Rázza a fejét, és fölnevet, bár nem azért, mert olyan jól szórakozna rajta. Inkább fel van dúlva. – Azt hiszem… hogy anya volt az. Fogadni mernék, hogy összepakolta a holmiját a lúzer pasijával, és szépen elszállítottak mindent, csak nekünk felejtettek el szólni. Vágok egy grimaszt, ahogy kifordulok a parkolóból, és elindulok Fable-ék lakása felé. – Ki képes ilyesmire? – Az anyám. – Fejét nekidönti az ülés támlájának, és felsóhajt. – Meséltem, hogy szeretnék elköltözni onnan, és magammal vinni Owent, de anyámnak még nem volt bátorságom bejelenteni. De ez a probléma akkor most már megoldódott, nem igaz? – – De ez lényegében azt jelenti, hogy… elhagyott benneteket. – Már régen elhagyott bennünket. Én már túltettem magam rajta. Owen még nem. Ő még mindig azt hiszi, hogy anya szeret minket, és gondot akar viselni ránk. Kicsi még, de egyszer majd megérti. Olyan keserűség árad a hangjából, hogy belesajdul a szívem. Mind a ketten elég zűrös családból származunk. A szüleink magasról tettek ránk, de egészen máshogy nyilvánult meg a közönyük. Bárcsak meggyógyíthatnám Fable szívét! Hiába állítja, hogy már nem érdekli az anyja viselkedése, én tudom, hogy ez nem így van. Valószínűleg pokoli fájdalmat okoz neki. Nekem a mai napig fáj, hogy apám elhanyagolt, hogy nem foglalkozott velem. Anyám halála – néha azt érzem, hogy ő is magamra hagyott, pedig hát mit tehetett ő róla? Ennyire irracionális a gondolkodásom. Abba meg bele se menjünk, hogy Adele mit művelt velem. Teljesen el vagyok cseszve azoktól a játszmáktól, amiket túl sokáig űzött velem. Amint bekanyarodom egy parkolóhelyre, Fable már száll is ki a terepjáróból, és fut a ház felé. Megyek utána, de csak ráérősen, hogy legyen alkalma egy kicsit kettesben lenni az öccsével. Amikor végül belépek a lakásba, fejbe kólint a látvány. Gyakorlatilag teljesen kiürítették. A nappaliban egy árva bútordarab sem maradt. A kis étkezősarokból is eltűntek a székek meg az asztal. A konyhában tárva-nyitva az összes szekrényajtó. Owen és Fable a konyhapultot támasztja. Fable öleli az öccsét, aki a nővére vállába temeti az arcát. Fable-nek könnyes a szeme, de nem tűnik szomorúnak. Baromira ki van bukva. – Gyűlölöm – mondja Fable indulatosan. – Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálta. Elvitte az ágyamat, Drew. Owenét is elvitte. És az összes többi bútort is a szobánkból. Kiszórta a cuccunkat a fiókokból meg a szekrényekből, és otthagyta őket a padlón. – Hogy szervezte meg, hogy vihetett el ennyi mindent ilyen gyorsan? – Körülpillantok az üres helyiségben, nem tudom elhinni, hogy tökéletesen kiürült. Korábban csak egyszer jártam itt, de emlékszem, hogy dugig volt mindenfélével. – Vannak haverjai. Vagy a lúzer pasasának vannak haverjai. Fogadok, hogy rengeteg sört ígért

nekik, ha olyan gyorsan kipucolják a kérót, ahogy csak bírják. – Fable megrázza a fejét. – Hatkor már sem Owen, sem én nem voltunk itthon. Most meg már tizenegy is elmúlt. – Vagyis legalább öt órájuk volt. – Elképesztő, milyen gyorsan tud dolgozni az ember, ha muszáj neki. – Fable dühösen összeszorítja a száját. A szó szoros értelmében bizsereg a karom, hogy átöleljem. Szeretném magamhoz szorítani, azt suttogni a fülébe, hogy minden rendben lesz. De el van foglalva az öccse vigasztalásával, most Owen a legnagyobb gondja. A haszontalanság érzésétől eltelve elindulok a folyosón, és bepillantok Fable szobájába. Az is üres, leszámítva egy halom ruhát és a padlón szétszóródott apróságokat. Ugyanez a helyzet Owen szobájában is, csak ott oltári a rendetlenség. Az anyjuk szobájában semmi sincs. Ilyet őrületet még életemben nem láttam. Körvonalazódik a fejemben egy ötlet, egy tökéletes gondolat. Visszasietek a nappaliba, alig várom, hogy elmondjam Fable-nek. Ez a hibátlan megoldás nyomasztó problémájukra. – Szeretném, ha odaköltöznétek hozzám.

Tizenhetedik fejezet Az igaz szerelem nem könnyű, de harcolni kell érte. Ha egyszer rátalálsz, soha nem helyettesíthető. Ismeretlen

Fable Döbbenten hallgatom Drew szavait. – Ezt nem mondod komolyan. – Owen kibontakozik az ölelésemből, teste megfeszül. Szeme duzzadt, arca vörös a sírástól. Teljes pánikban volt, amikor felhívtam telefonon. Annyira kiborította az, amit anya művelt, hogy először nem is értettem, miről hadar. – Halál komolyan mondom. – Drew tesz néhány lépést felém, aztán megtorpan. Valószínűleg érzi Owen ellenségességét. Hatalmas hullámokban árad belőle. – Hely van. Owennek még saját szobája is lehet. – És hol fog aludni Fabes? – kérdezi erre Owen nyomatékosan, vadul oltalmazó hangsúllyal. Kezemet merev karjára teszem. – Ne légy ilyen. Drew csak segíteni akar. – Vagy csak kihasználja az alkalmat egy kis ingyen szexre. Odaköltözöl hozzá mint a kis barátnője, aztán meg majd nem mehetsz sehová, nem csinálhatsz semmit. Ne dőlj be neki. Én nem akarok hozzá költözni – mondja Owen ingerlékenyen. Nem egészen értem Owen ellenségességét. Bár elképzelhető, hogy akkor alakult ki benne, amikor a Carmelből való hazatérésünk után Drew faképnél hagyott, és én lelkileg összeomlottam. Nagy a kísértés. Úgy, de úgy szeretnék igent mondani. Bizonyítanom kell azonban a függetlenségemet, nem lenne helyes anyám lakásából Drew-éba költözni, és soha meg nem tapasztalni, hogy milyen egyedül élni. – Nem kell most döntenetek – mondja halkan Drew, esdeklő tekintettel. – De itt nem tölthetitek az éjszakát. Itt nincs semmi. Még aludni sem tudtok min. Igaza van. Bár tudom, hogy anya volt az, aki kirámolta a lakást, nem valami betörő, mégsem lenne kellemes itt éjszakázni. Minden helyiség kong az ürességtől. Ez rossz érzéssel tölt el. – Nem akarok itt maradni – mormolom Owennek, miközben meg fogom és megszorítom a kezét. – Különben sincs hová mennünk. Drew szép lakásban lakik, és van egy vendégszobája is. – Elhiszem, hogy kurva jó a lakása. De akkor se akarok odamenni – vág vissza Owen. Annyira – dühös, annyira rosszulesik neki, amit anya művelt velünk, megszakad érte a szívem. – Ne légy már ilyen. Na, a kedvemért. – Owen felnéz, összeakad a tekintetünk. – Szeretem – suttogom neki. – Bármit megtenne, hogy segítsen nekem. Nekünk. Tudom. Owen forgatja a szemét, és kirántja a kezét a kezemből. – Jól van. Aludjunk ott. De nem akarok odaköltözni, Fabes. Alig ismered. – Owen, elég legyen! – Most nincs türelmem a hisztijéhez. Drew rendes és nagylelkű velünk, nincs hátsó szándéka. Owen minden bizonnyal csak azért ilyen bunkó, mert így védekezik a helyzettel szemben, vagy így próbál megbirkózni vele, de most akkor sincs türelmem hozzá. Magam se fogtam még fel, mit művelt anya.

Egy életre megsebzett azzal, hogy megvonta tőlem a szeretetét. Owent is visszavonhatatlanul tönkretette azzal, hogy fizikailag is kivonult az életéből. Gyűlölöm. Annyira, hogy látni is alig látok, józanul gondolkodni meg pláne nem tudok. Ebben a helyzetben minden eddiginél nagyobb szükségem van Drew támogatására. Először Owent rendezzük el. Drew-nak van egy futonja a vendégszobában, amit valószínűleg dolgozószobának használ, már ha az íróasztalból meg a számítógépből indulok ki. Segítek Drew- nak kihajtogatni a futont, takarókat terítek rá, Drew pedig elmegy néhány párnáért. Nagyon otthonosan és kellemesen érzem magam itt, tudom, hogy hozzá tudnék szokni. De nem engedhetem el, most tartanom kell magam. Az öcsémnek szüksége van rám. Erősnek kell lennem, ki kell találnom, mi a fenét fogok kezdeni. – Nem kérsz valamit? – kérdezem Owentől, ahogy dacos képpel belép a szobába. – Egy pohár vizet, esetleg Tylenolt? – Idejövet sírt az úton a kocsiban, hallottam a szipogását a hátsó ülésről. Annyira szerettem volna megvigasztalni, de tudtam, hogy úgyis csak elutasítana. – Vagy nem ennél valamit? – kérdezi tőle Drew is, amikor megjelenik három puha párnával. – Nem kell semmi – válaszolja Owen mogorván. Csúnyán nézek rá, mire motyogva hozzátesz egy köszönömöt a kedvemért. – Van kedved beszélgetni? – kérdezem tőle halkan, miközben ellépünk az útból, hogy Drew a futonra hajíthassa a párnákat. Owen nemet int a fejével. – Jobban szeretnék egyedül maradni, Fabes. Aludni akarok, hogy elfelejthessem, mi történt. – Reggel, amikor felébredsz, úgyis ott lesz. Nem menekülhetsz előle – emlékeztetem. Nem úszhatjuk meg, bármennyire szeretnénk. Hiába minden. Ki kell találnom, mit csináljunk, hová menjünk. – Kösz, hogy emlékeztetsz. – Felsóhajt, megrázza a fejét. – Tudom, hogy haragszol anyára. De én… én nem. Félek, hogy történt vele valami. Nem veszi fel a telefont, és ez nem frankó. Próbáltam hívni anyát otthonról is meg a kocsiból is, ahogy jöttünk Drew-hoz. Rögtön bekapcsolt a hangposta. Küldtem SMS-t. Semmi reakció, pedig ennek több mint egy órája. Persze, mert mindent elkövet, hogy ne kelljen beszélnie velünk. Mit tehetnénk? Nem fogom ráküldeni a rendőröket. Elvégre az anyánk. – Nincs semmi baja. – Legyintek. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy minden a legnagyobb rendben van vele. Biztos söröznek, és jókat röhögnek azon, hogy milyen faszán kicsesztek velünk. – Holnap biztos jelentkezni fog. Ez hazugság. Fogalmam sincs, holnap fel fogja-e venni a telefont, ha hívom. Még az is lehet, hogy soha az életben nem látjuk többet. Én aztán a legkevésbé se bánnám. Annyira torkig vagyok a szemétségeivel. Unom az érzelmi hullámvasutat, amire felültet minket, valahányszor megjelenik az életünkben, aztán újra lelép. Én már régen felhúztam a falaimat, de Owen még védtelen, és majd’ belehal a vágyakozásba, hogy szeresse az anyja. hogy igazán szeresse. Csakhogy az anyjának fogalma sincs róla, hogy kell. És Owen erre még nem jött rá. Drew szó nélkül kimegy a szobából, és becsukja maga mögött az ajtót. Nagyon hálás vagyok neki, amiért ennyi mindent tesz értünk. Tapintatosan magunkra hagy minket, hogy beszélhessek az öcsémmel. Olyan nagylelkű hozzánk, mindkettőnket befogad az otthonába, és mindennel ellátja Owent, hogy kényelmesen érezze itt magát. Fantasztikus. És ha beszéltem Owennel, kimegyek Drew-hoz, és könyörögve fogom kérni, hogy öleljen át, és szorítson, szorítson.

Olyan nagy szükségem van most rá. De először Owennel kell foglalkoznom, akinek meg nagyon nagy szüksége van rám. – És ha mégis valami baja van? – kérdezi Owen remegő hangon. – Mi van, ha történt vele valami, és sebesülten fekszik valahol? Vagy… mégrosszabb…? Akkor mi van, Fable? Szavai nyomán megjelenik egy kép a fejemben – nem. Kizártnak tartom, hogy ő ebben a történetben áldozat volna. Neki ebben vastagon benne van a keze. Érzem a csontjaimban. – Tudom, hogy félted. De most őszinte leszek veled. Nem törődik velünk, Owen. Hiába szeretnéd. Túlságosan lefoglalja a mag a baja, meg sem fordul a fejében, hogy mennyire hiányzik neked. hogy mennyire szeretnéd, ha veled lenne. Inkább lelép, leissza magát, és ott lóga bárban a pasijával. Owen csak bámul rám, az arca vörös, szeme megtelik könnyel. – Nem tudsz te szart se. Lehet, hogy azért nem akar velünk lenni, mert tudja, mennyire utálod. Ez fáj. – Itt nem én vagyok a hibás. Azt se bírja elviselni, hogy ilyen közel állunk egymáshoz. Féltékeny, pedig mekkora ostobaság, és nem veszi észre, mennyire vágynál rá, hogy vele is ilyen közeli kapcsolatban legyél. Ő az anyánk, mégis úgy bánik velünk, mintha csak púp lennénk a hátán. – Lehet, hogy veled ilyen, de velem soha. Engem szeret! – Kiabál, könny pereg az arcán, dühödten letörli. – Hidd csak nyugodtan, hogy milyen szemét. De lehet, hogy most te vagy a szemét, Fabes. Erre nem gondoltál még? – Szóhoz sem jutok. Nem tudom elhinni, hogy ezt vágta a képembe. Nagyon közel állok hozzá, hogy szétessek, és a kurva életbe, erősnek kell mutatnom magamat. – Ki vagy borulva – mondom neki halkan. – Megértelek. Aludjunk rá egy jó nagyot, és majd holnap megbeszéljük, oké? – Tök mindegy. – Owen elfordul tőlem, négykézláb rámászik a futonra, elrendezi magának a párnákat, aztán magára húzza a takarókat. A hátát mutatja felém. Látszik, milyen feszült a teste a takarók alatt. – Szeretlek, Owen – mormolom, mielőtt becsukom magam után az ajtót. Válaszra sem méltat.

Drew Fel-alá járkálok a hálószobámban, várom, hogy Fable visszajöjjön. Ezer meg ezer kérdés kergeti egymást az agyamban, és félek bármelyiket föltenni. Csodálatos volt az esténk. És tessék, most itt van ez… Ha az anyjuk tényleg lerabolta a lakásukat, és lényegében mindent elvitt, amijük volt, nem hagyva mást a tulajdon gyerekeinek, csak a ruháikat meg pár személyes dolgot, hát akkor példátlanul önző és szívtelen. Owen valósággal belebetegedett. Fable annyira dühös, hogy attól félek, bármelyik pillanatban kitör belőle a harag, bár valami furcsa nyugalom lengi körül. Még sosem láttam ilyennek, bár az is igaz, hogy nem vagyunk együtt még olyan rég óta. A kapcsolatunk az első naptól kezdve olyan volt, mint egy hurrikán. Elképzelni sem tudom az életemet Fable nélkül. És tőlem telhetően igyekszem mindenben támogatni. Nem feltétlenül tol el magától. De igazából nem is von be. Egyébként mi a fenét tudnék tenni érte? Javasoltam neki, hogy hívja fel a rendőrséget, de olyan indulatosan vágta rá, hogy nem, hogy ez egyértelműen rossz ötletnek bizonyult. Tehetetlennek érzem magam. Senki sem tudja előkeríteni az anyjukat. Owen utál, és szemét disznónak tart, aki csak – újfent

– ki akarja használni a nővérét. Kizárólag abban tudok segíteni, hogy felajánlom nekik a lakásomat, de még ezzel kapcsolatban is azt érzem, hogy valahogy elcsesztem a dolgot. Nem csinálhatom jól. Most olyan vagyok, mint egy önző kisgyerek, de a fenébe is! Azt akarom, hogy Fable tudja, minden körülmények között számíthat rám. Én leszek az ő kősziklája, a támasza, az, amire szüksége van. Bármit megtennék érte. Azt hiszem, ő ezt sajnos még mindig nem tudja. Végeérhetetlennek tűnő percek után végre belép a hálószobába, és puhán becsukja maga mögött az ajtót. Válla előreesik, ahogy nekidől az ajtónak, arcán végtelen kimerültség. Szeretném megvigasztalni, de láthatatlan falat emelt maga köré. Azt üzeni vele, hogy köszöni szépen, egyedül is boldogul. Basszus. Márpedig én le fogom bontani azt a falat, akármeddig tart is. – Hogy van Owen? – kérdezem. – Utál engem. – Fable behunyja a szemét, furcsán elmosolyodik. – Engem hibáztat, amiért anya nem törődik velünk. Szerinte, ha nem lettem volna vele olyan undok, nem hagy ott minket. – Micsoda? – Ez kiabálva jött ki belőlem. Fable kinyitja a szemét, rám mered. – Sss! Még meg hallja. – Ellöki magát az ajtótól, odamegy az ágyamhoz, végigzuhan rajta, és fejét a párnák közé temeti. – Most nincs kedvem beszélni róla, Drew. Csak aludni szeretnék. Furcsán viselkedik, de nem fogom a szemére vetni. Feldúlt. Megint fenekestül felfordult az élete. – Nem akarsz átöltözni valami kényelmesebbe? – kérdezem. Rázkódik a válla, mintha nevetne. Még mindig nem fordul felém. – Ezzel a dumával próbálkozol? Akkor hadd szögezzem le előre: most nem vagyok olyan hangulatban. – Fable. – Azt hiszi, feltételeket támasztok. – Nincsenek hátsó szándékaim. De veled is törődnie kell valakinek. – Jól van. – A hátára fordul, kigombolja a farmerját, és lehúzogatja magáról. Jóllehet semmit sem akarok tőle – esküszöm, ez az igazság –, megbámulom a lábát, nem tehetek róla, a csipkés rózsaszín bugyijáról nem is beszélve, ami alig takar valamit. Nagyot nyelek, és lesütöm a szemem, hogy uralkodni tudjak magamon. Igazán nem illene perverz módon viselkednem, amikor Fable ilyen nehéz időszakot él át, de mit csináljak, ha csak ránézek, megkívánom. Ösztönös reakció. Amikor felnézek, már az ingét veszi le, és a padlóra dobja. Benyúl az ujjatlan trikó alá, kikapcsolja a melltartóját, és azzal a bűvészmozdulattal, ami csak a lányoknak megy, kihúzza a trikó alól. A melltartó fehér és csipkés, falatnyi anyag, és ez is a földre hull. Csak a trikó és a bugyi maradt rajta, mellbimbója átsejlik az anyagon, bőrén kiüt a libabőr, én pedig reszketegen felsóhajtok. Ráparancsolok magamra, hogy térjek észhez, és viselkedjek normálisan. – Fázol? Hozhatok még egy takarót… – Nem. – Megrázza a fejét, felpattan az ágyról, hogy visszahajtsa az ágytakarót meg a felső lepedőt, hogy bebújhasson alájuk. – Csak iszonyúan fáradt vagyok. Állok ott, nem tudom, mit csináljak. Nem tudom értelmezni Fable viselkedését. Azt tudom, hogy zaklatott, amire meg is van minden oka. Nem elég, hogy így kicseszett velük az anyjuk, most még Owen is ellene fordul. A hátát mutatja nekem, szőke haja kuszán szétterül; úgy szeretnék mellé feküdni. De félek, hogy elutasítana. – Nem jössz lefeküdni? – kérdezi halkan. Már döntött is helyettem. – De – válaszolom, és levetkőzöm, csak a bokszeralsómat hagyom magamon. Lekapcsolom a

lámpát az éjjeliszekrényen, befekszem az ágyba, magamra húzom a takarót, és azon tépelődöm, hogy átöleljem-e Fable-t. Arra jutok, hogy jobb lesz, ha csak fekszem a hátamon, és a fejem alá tett karral a mennyezetet bámulom. Fable hallgat, nem mozog, azt hiszem, már elaludhatott. – Drew? Ezek szerint még nem. – Tessék. – Köszönöm, hogy befogadtál minket. – Felém fordul, és én is feléje fordítom a fejemet, hogy találkozzon a tekintetünk. – Igazán nem lett volna kötelességed. – Mi a fene? – Ingerült vagyok. Komolyan azt gondolja, hogy magára hagynám ebben a nagy bajban? – De igen, kötelességem volt. Hová mentetek volna? Megvonja a vállát. – Kitaláltam volna valamit. Colin biztosan befogadott volna minket. Úgy hallottam, valóságos palotában lakik. Nyilván van egy csomó helye. Megáll az eszem! Nem tudom elhinni, miket hord össze. Az a hapsi egy fasz; amikor újra találkoztam Fable-lel, azt akarta beadni nekem, hogy van köztük valami, most meg Fable is azzal jön, hogy simán odaköltözött volna hozzá? – Nem akarok terhedre lenni – folytatja. – Holnap, mielőtt dolgozni megyek, elkezdek lakást keresni. – Miért csinálod ezt? – kérdezem olyan mély hangon, hogy úgy hangzik, mintha morognék. De az istenit neki, ki vagyok akadva. – Miért utasítod mindig vissza a segítségemet? Miért viselkedsz úgy, mintha nem lehetne rám számítani, hogy segítek, ha baj van? – Komolyan kérded? – Fölemeli a hangját. – Miért számítanék rád? Senkire sem számíthatok. Az égvilágon senkire. Mindig magamra voltam utalva. Nem fogok most rád akaszkodni. – És ugyan miért nem? Nem vagyunk együtt olyan régóta, hogy máskor is segíthettem volna, amikor baj volt. De most itt vagyok. Mindent felajánlok, amim van, hogy megpróbáljak segíteni, és erre te úgy viselkedsz, mint aki le se szarja. – Forr a vérem. Iszonyúan felhúzott ezzel a hozzáállással. A fejemben egy hang azt súgja, hogy ne szívjam mellre, de a picsába! Nem fogok kesztyűs kézzel bánni vele. Muszáj kiadnom magamból a mérgemet, különben felrobbanok, és akkor igazán elszabadul a pokol. – Megköszöntem – suttogja. – Ja, mintha pisztolyt tartottam volna a fejedhez, hogy kimondd – vágok vissza. Elkapom róla a tekintetemet, és újra a mennyezetet bámulom. Fable hallgat. Hallom, hogy mozog a lepedő és az ágytakaró. Odapillantok a szemem sarkából, és azt látom, hogy összekucorodott, és rázkódik a válla. Kiszakad belőle a zokogás, erre gyorsan befogja a száját. Istenem, sír! Biztosan azért, amiért állat módjára kiabáltam vele. – Gyere ide – suttogom, és a karomba veszem. Bújik készségesen, átöleli a derekamat, fejét meztelen mellkasomra fekteti. Könnye rám csorog, kisimítom a haját a homlokából. Vigasztaló szavakat susogok a fülébe, nagyon sajnálom, amiért így el van csüggedve. Keservesen sír, rázkódik tőle az egész teste. Mindjárt megszakad a szíve. – Nem… nem tudom, mi-mit csináljak – sírja. – Nem akarom elhinni, hogy földönfutóvá tett minket. hogy még csak nem is szólt, hogy el akar költözni. – Minden rendben lesz. – Egy tincset a füle mögé simítok, mutatóujjamat oldalt végighúzom a nyakán. – Esküszöm, amiben csak kell, segíteni fogok neked. Mély, reszketős lélegzetet vesz. – Ne hidd, hogy nem vagyok hálás. Csak… nem tudom, hogy viselkedjem. Hogyan fogadjam el

valaki segítségét. Mindig mindennel egyedül kellett megbirkóznom. Hihetetlennek találom, hogy valaki osztozni akar a terhekben. – Én itt vagyok, és segítek, amiben tudok. Fölösleges most rögtön lakást keresned. – Ujjamat az álla alá csúsztatom, és fölemelem a fejét. Arcát száradó könnyek csíkozzák, fekete foltok övezik a szemét. Nem mosta le a sminkjét, és most olyan elveszettnek, olyan árvának látszik, hogy odahajolok, és puhán megcsókolom a száját. – Nem kell sietni. Szánd rá az időt, hogy szuper lakást találj magatoknak. Örülnék neki, ha hosszú távon nálam maradnának, de nem akarok erőszakos lenni. Ha az öccse is velünk lakna, az eleinte… kényelmetlen lenne, de Fable-en kívül tényleg senkije sincs annak a gyereknek. – Oké. – Bólint, mint aki önmagát igyekszik meggyőzni. – Oké, igazad van. Rá kell szánnom az időt, nem szabad lecsapni az első lakásra, ami adódik. – Becsukja a szemét, összeszorítja a száját. – Nincs semmi bútorunk. Mindet elvitte. Még az én ágyamat is! Évekig azon a hülye ágyon aludtam. Még csak nem is volt kényelmes. Csupa hepehupa volt a matrac. Újra megcsókolom. – Az anyád bolond, bébi. Nem lehetett normális, ha mindent elvitt, méghozzá ilyen gyorsan. Őszintén szólva elképzelni sem tudom, hogy bonyolította le. – Én sem. Őrület. – Fable kinyitja a szemét. – Tényleg bolond az anyám. Évekkel ezelőtt feladtam, hogy értelmet találjak abban, amit csinál, aztán egyszer csak jön egy ilyen húzás, és fogalmam sincs, hogy történt. – Ne törd rajta a fejed. – Megint szájon csókolom, aztán kap egy csókot az arcára, az orrára, a homlokára is. – Majd holnap tovább gondolkodunk rajta. Most muszáj kialudnod magad. Bólint, szeme már csukódik is le, és karjával megszorítja a derekamat. – Ne haragudj. – Te ne haragudj. Nem lett volna szabad kiabálnom veled. – Azt hiszem, jót tett. – Már akadozik a beszéde, és arcát a mellemhez szorítja. – Olyan jó veled, Drew. Szeretlek. Megkönnyebbül a szívem. Megnyugodtam ezektől az édes szavaktól. – Én is szeretlek.

Tizennyolcadik fejezet Árnyékaink nagy részét saját ragyogásunk okozza. Ralph Waldo Emerson

Drew – Tehát odaköltöztek magához. – Csak átmenetileg – sietek leszögezni Harris doktornőnek. Tudom, mire gondol. Ugyanazt, amit mindenki más, bár nincs olyan sok ismerősöm. Túl gyors a tempó. De még csak alig egy hete, hogy az anyjuk lelépett. Nem dobhatom ki őket. Nincs hová menniük. Különben is, örülök, hogy Fable velem lakik. Owen kénytelen-kelletlen fegyverszünetet kötött velem. Tudom, hogy nem kimondottan rajong értem, de udvarias, rendben tartja a szobáját, és nem arcoskodik velem. Nem mintha ezt feltételeztem volna róla. Rendes gyerek. Fable nevelése. A doktornő az iPadjén jegyzetel. Biztosan arról ír, mennyire aggasztja, hogy együtt lakom Fablelel. – Jól kijönnek egymással? – Többnyire. – Neki nem hazudhatok. – Először feszült volt a hangulat, elsősorban Owen miatt. Nagyon bántja, hogy ezt művelte vele az anyja. – Ez érthető. – Először Fable-t hibáztatta. – Ez is érthető. Néha megesik, hogy másokat hibáztatunk, mert nem akarjuk elhinni az igazságot. – Jelentőségteljes pillantást vet rám. – Arra is hajlamosak vagyunk, hogy önmagunkat hibáztassuk. Én ne tudnám? Értem a célzást. – Megbeszélték maguk között, de azért egy kicsit még feszült a kapcsolatuk. Amiből egyenesen következik, hogy köztem meg Owen között is feszült egy kicsit. De összességében helyes gyerek. Nagyon sajnálom. – Emlékszem a kamaszkoromra. Az egész életem egy szempillantás alatt változott meg. Örökre oda lett az ártatlanságom, a gyerekkorom. Az anyja árulása Owent is örökre megfosztotta a gyerekkorától. – Előkerült az anyjuk? – Pár napja végül küldött egy SMS-t Fable-nek. – Amitől majdnem eldurrant az agya. Csak két – mondat volt, és Fable egy szemhunyásnyit sem aludt miatta egész éjszaka. Ne haragudj. Remélem, egyszer majd megérted. Fable azonnal kitörölte, és minden szörnyűségnek elmondta az anyját, ami csak eszébe jutott. – Eleve érzékeny volt a kapcsolata Fable-lel. Nem hárul most magukra szükségtelen stressz ebben a helyzetben? – Ha ezt túléljük, bármit túlélünk, nem gondolja? Harris doktornő kedvesen rám mosolyog. – Logikus. De egy ilyen jelentős lépés a kapcsolatuk kezdeti szakaszában akár le is rombolhat mindent. Nem fél tőle? hogy elveszíti Fable-t, pedig csak most kapta vissza? Mindig félek tőle, hogy elveszítem Fable-t. A nap huszonnégy órájában ettől félek. De rendszerint

elhessegetem a gondolatot, és mindig a jelenre koncentrálok. – Szüksége van rám. – És magának is őrá, nem igaz? – De. – Veszek egy mély lélegzetet. – Talán nem fogja helyeselni, amit mondok, de örülök neki, hogy nálam laknak. Nem vagyunk együtt sülve-főve, mert ő újabban teljes állásban dolgozik, nekem megott az iskola, de örülök, hogy… – Nem fejezem be a mondatot. – Minek örül? – kérdezi Harris doktornő. – Annak, hogy minden este velem alszik. hogy minden reggel mellette ébredek. Pusztán attól, hogy ott van velem, olyan béke szállt meg, amilyet szerintem soha nem tapasztaltam még az életben. – Hüvelykujjammal megdörzsölöm a térdemet. – Nem akarom, hogy elmenjen. – Előbb-utóbb el fog menni. Az a benyomásom, hogy Fable eléggé független személyiség, nem? – De, az. – Már nem is akarok Fable-ről beszélgetni. Gondolni sem akarok rá, hogy el fog menni, még akkor is, ha csak lakni fog máshol. Agykurkászom témát vált, mintha olvasna a gondolataimban. – Mi hír az apjáról? – Pont akkor hívott, amikor idejöttem. Nem vettem föl. – Furdal a lelkiismeret, amiért a hangpostára továbbítottam a hívását, de most nem volt kedvem végighallgatni a sirámait. Mert amikor hív, csak siránkozik vég nélkül. Panaszkodik Adele-ra, hogy mekkorát csalódott benne. hogy megalázta a barátaik meg a munkatársai előtt. hogy rajta, apámon röhög az egész countryklub, mert lecserélték egy fiatalabb pasasra. És így tovább, vég nélkül. Már nem érdekel. Mindenben támogatom, de még mindig nem indította el a válópert. Tudom, a lelke legmélyén arra vár, hogy Adele térden csúszva menjen vissza hozzá, és a bocsánatáért könyörögjön. És amennyire odavan Adele-ért, valószínűleg vissza is fogadná. Rosszul vagyok a gondolatára is. – Még mindig nem tudja? Az Adele-lal való kapcsolatomra gondol. Megrázom a fejemet. – Akkor Adele még nem árulta el? – Nem hiszem. – Jeges félelem szorítja össze a gyomromat, ha eszembe jut. – Az nem jutott még eszébe, hogy megelőzze Adele-t? – Amikor kérdőn felvonom a szemöldökömet, Harris doktornő folytatja: – hogy maga mondja el az apjának? – Az ki van zárva. – Csóválom a fejemet. – Soha nem lenne bátorságom ezzel elé állni. – Könnyebb lenne, ha magától tudná meg. Ha őszintén feltárná az apja előtt, óriási tehertől szabadulna meg. Ha az apja Adele-tól tudja meg, akkor Adele győz. Akkor megadta neki a lehetőséget, hogy ő mondja el az apjának, hogy olyan történetet kerekítsen az események köré, amelyek jobb színben tüntetik fel. Nézem a doktornőt, emésztem a szavait. Van abban valami, amit mond. De nincs bennem annyi bátorság, hogy kiálljak apám elé. – Majd gondolkodom rajta – mondom neki, csak hogy a kedvére tegyek. Harris doktornő elmosolyodik. – Ennek örülök. Amint kilépek a rendelőjéből, megnézem a telefonomat. Két nem fogadott hívás apámtól, egy Fable-től. Először Fable-t hívom. – Soha nem találnád ki, mi történt. – Izgatott a hangja. Boldog. – Mi?

– Azt hiszem, megtaláltam a tökéletes lakást. Ó, istenem, Drew, olyan szép! Két hálószoba, két fürdőszoba, egy újabb építésű lakótelepen. A bérleti díj elfogadható, a kaució nem vérlázító. Jen eljött velem megnézni, és gyönyörű. Már ellenőrizték a fizetőképességemet, és megígérték, hogy tartani fogják nekem a lakást, de péntekig ki kell fizetnem a kauciót. A francba. Elköltözik. – Hol a lakás? – Ha valami rossz környéken, akkor nem fogom hagyni, hogy odaköltözzenek. – Ez még jobb, mint maga a lakás. Nincs messze tőled. Max két mérföld lehet. Annak a bevásárlóközpontnak a másik oldalán van, amelyiknek a szupermarketjében te szeretsz vásárolni. – Elneveti magát. – Nincs semmi bútorunk, de nem is számít. Majd kitalálunk valamit. Vehetek a Goodwill bútorturkálójában. – Engedd, hogy segítsek – mondom automatikusan, mert nem tehetem meg, hogy nem mondom. – Nem – mondja halkan. – Máris rengeteget segítettél. A Kerületben fantasztikusan keresek. Óriási borravalókat kapok. Abból fogom kifizetni a kauciót, hogy a miénk legyen a lakás. Van valamennyi borravalópénzem nálad, csak nem elég. – Nem a bankban tartod a pénzed? – – A borravalót nem. Az főleg egy- meg ötdollárosokból áll. Egy régi szvetterem zsebében tartom. Tudtad, hogy majdnem ötszáz dollár volt ennek a szvetternek a zsebében az egyik szekrényben, amikor anya lerabolta a lakást? Hála istennek nem találták meg. Boldog, mert talált egy lakást, és nekem is örülnöm kellene, de nem tudok. Nem akarom, hogy elköltözzön. Hogyan mondhatnám meg neki, hogy ne higgye azt, hogy uralkodni akarok rajta, vagy ilyesmi? – Most hozzám mész? – Nemsokára. Be kell ugranom az étterembe a fizetésemért. Aztán Jen elvisz hozzád. Te hol vagy? – Én is megyek haza – mondom, miközben a terepjáróm felé tartok a parkolóban. – Á, szuper. Owen is megy nemsokára. Épp az előbb hívott, hogy őt is elviszi valaki kocsival. – Ha elköltöztök, másik suliba kell járnia? Fable felsóhajt. – Igen. De nem bánja. Azt mondja, a változatosság gyönyörködtet, bár a legjobb barátja hiányozni fog. Megígértem neki, hogy találkozhat vele, amikor csak akar. – Minden rendben lesz – nyugtatom meg. – Remélem. Nemsokára találkozunk, oké? – Leteszi, mielőtt megmondhatnám neki, hogy szeretem, és csak bámulom a telefonom képernyőjét, és azt kívánom, bárcsak kimondtam volna azokat a szavakat. Fable mellett érzelgős vénasszony lett belőlem. A telefonom szinte azonnal csöngeni kezd. Apa az. Fölveszem, és felkészülök a felesége gonoszságát ecsetelő elkerülhetetlen szóáradatra. – Szia, apa. – Hol van Adele? Találkoztál vele? A járda közepén földbe gyökerezik a lábam, és nekem ütközik egy járókelő. – Miért találkoznék vele? Mi történt? – Nem tudom. Ma… reggel beszéltünk. Aztán veszekedni kezdtünk, és ő hozott szóba téged. Azt mondta, találkoznia kell veled, és elvitte a kurva Jaguart. Nem találkoztál még vele? Odaért már? – Természetesen nem találkoztam vele. – Alattomosan kúszik fel bennem a félelem, lassan forogni kezd velem a világ. – Mit akar tőlem? – Fogalmam sincs. Azt mondta, hogy beszélni akar veled. – Elhallgat. – Ne utasítsd el, jó? Kérlek!

Hallgasd meg, akármit mond. Biztosan arra akar megkérni, hogy segíts neki megértetni velem, hogy ő meg én egymásnak vagyunk teremtve. – Öntelt a hangja, ami kicsit furcsa, tekintve, hogy még csak tegnap este is romokban hevert, amiért ilyen csapodár a felesége. Apa megint szépen bedőlt Adele-nak, hogy beszélni akar velem. Adele pontosan tudja, hogy én lennék a legutolsó, aki végighallgatná ezt a „mi egymásnak vagyunk teremtve” dumát. Nincs neki ahhoz kellő bátorsága, hogy befűzzön. Valami másról van itt szó. Olyasvalamiről, amire gondolni sem akarok. – Hívj fel, ha találkozol vele. Megígéred? – Megígérem – mondom, és bontom a vonalat. Hazafelé végig figyelek, nem tűnik-e föl valahol apa fényes fekete Jaguarja, de nem, sehol nem látom. Otthon tucatjával furikáznak az ilyen autók. Itt, ebben a kis egyetemi városban főleg Hondákat és Toyotákat látni, és egy ilyen kocsi óriási feltűnést keltene. Hála istennek az én környékemen sincs ott a Jag. Megkönnyebbülök, hogy ezt megúsztam, megyek a lakásomhoz, de meglepetten tapasztalom, hogy nincs kulcsra zárva az ajtó. Még nagyobb a meglepetésem, amikor Adele ott ül a kurva kanapén, mellette Owen, aki szemlátomást iszonyú kínban van. – Andrew! – Adele feláll, hosszú, sötét haját hátraveti a válla fölött. – Hát megjöttél! Becsukom az ajtót, és tekintetem rögtön Owenre vándorol, aki úgy pattan föl, mintha csak az érkezésemre várt volna. Kerüli a pillantásomat, ami egyből felidézi bennem a múltat. Eszembe jut, hogy Adele minden idejét velem töltötte. Hízelgett. Ettől először zavarba jöttem. Nem voltam szokva az állandó, szinte lehengerlő figyelemhez. Egy idő után azonban már vágytam rá. Adele pontosan tudta, hogy mit csinált, mestere volt a manipulációnak, és behálózott. – Hagyd békén a fiút! – figyelmeztetem, egy kicsit nyomatékosabban, mint terveztem, ami mindkettőjüket meglepi. – Ne merj hozzányúlni, Adele… komolyan beszélek. Adele önelégülten elmosolyodik, és hosszú, buja pillantást vet Owenre. – Nagyon édes fiúcska, Andrew… Nagyon emlékeztet rád, amikor ennyi idős voltál. Magas, jóképű, erős. Egy napon nagy szívtipró lesz belőle. Soha életemben nem éreztem mégkésztetést, hogy kezet emeljek egy nőre. Ebben a pillanatban azonban úgy érzem, hogy ha megfoghatnám a nyakát, addig szorítanám, amíg ki nem leheli a lelkét, és semmi sajnálatot nem éreznék iránta. – Menj a szobádba, Owen – mondom neki. Owen ellenvetés nélkül eliszkol, és úgy bevágja maga mögött az ajtót, hogy Adele összerezzen, majd idegesen nevetgél. – Fölöslegesen ijesztgeted azt a szegény gyereket. Nem csináltam vele semmit. Tudod, hogy engem csak te érdekelsz. – Közelebb jön hozzám. Érzem a testéből áradó alkoholszagot. Nyilván ivott. Kikerülöm, és elengedem a fülem mellett, amit mondott. Szokása szerint úgyis csak az a célja, hogy felcukkoljon. – Hol van apa Jaguarja? Elneveti magát. – Az utcán parkoltam, e mögött a ház mögött. Milyen ravasz vagyok, igaz? Tudtam, hogy elrohannál, ha meglátod a kocsit. Tudtam, hogy apád fel fog hívni, és szól, hogy jövök. Isten őrizz, hogy ő maga jöjjön. – Leül a kanapéra, majd végignyúlik rajta. – Szép lakásod van. De miért lakik veled a kis kurvád öccse? – Semmi közöd hozzá – vágom rá. – Ha mégegyszer kurvának nevezed Fable-t, nem állok jót azért, amit tenni fogok.

– Hú, de mérges vagy! Tudod, meglep, hogy még mindig együtt vagytok. Szerintem nem hozzád való. – Félrebillenti a fejét, és rám mosolyog. – Te sokkal, de sokkal csinosabb lányt érdemelsz, aki jobban illik hozzád. Te olyan nagy lehetőségek előtt állsz. Kár az idődet egy ilyen ostoba lányra pazarolni, mint Fable. Adele úgy köpi ki Fable nevét, mint valami mérget. Akárcsak Fable Adele nevét. – Vigyázz a szádra! Adele legyint. – Milyen terveid vannak, Andrew? A profi futballban fogod folytatni? Tudom, hogy ez az álmod. Szerintem sikerülni is fog. Mindig követted az álmaidat, és már fiatalon nagyon sokat elértél. Miről fecseg ez a nő? – Nem fogom megvitatni veled a jövőre vonatkozó terveimet. Menj el. Megjátszott döbbenetében tágra nyitja a szemét. – Nahát, Andrew, nem akarom elhinni, hogy ilyen hangnemet ütsz meg velem. Ennyire meg akarsz tőlem szabadulni? – Igen – válaszolom kertelés nélkül. Egy hosszú, kellemetlen pillanatig üres tekintettel meredünk egymásra, míg nem végül Adele szeme összeszűkül, és csípőre teszi a kezét. – El fogom neki mondani, Andrew. Mindent elmondok neki rólad meg rólam, hogy mit csináltunk. hogy mit hoztunk létre. Elmondom neki Vanessát. És semmiképpen sem állíthatsz meg. Úgy érzem, kiszalad a testemből az összes vérem. – Mit érnél el vele? – Meg akarok tisztulni. – Megvonja a vállát. – Be akarom vallani a bűneimet, Andrew. Te vagy az én legnagyobb bűnöm. Tudtad? Amit veled elkövettem, az a leggonoszabb dolog, ami a lelkemet nyomja. – Elég. – Ha rászoríthatnám a kezemet a fülemre, mint egy kisgyerek, hogy ne halljam, amit mond, meg is tenném. – Fejezd be. – Fáj az igazság, ugye? Hát képzeld el, mit érez majd az apád. Ó, össze fog omlani. Tönkreteszi őt is, meg a kapcsolatotokat is. Örökre elveszíted. – Elmosolyodik. – Én már elveszítettem. Mit számít, ha te is elveszíted? – Menj innen! – rivallok rá. Mikor megy már el? Fable bármelyik pillanatban hazaérhet, és nem akarom megkockáztatni, hogy összetalálkozzanak. – Most ne legyen olyan sürgős, hogy elmenjek. Igenis mindent be fogok vallani az apádnak, ahogy hazaérek. – Elindul az ajtó felé, kecsesen lépdel, fejét magasra tartja, mint egy királynő. Nagyon fárasztó lehet fenntartani magáról ezt a tökéletes képet. Én már csak tudom. Éveken keresztül csináltam én is. – Miért csinálod ezt vele? És velem? Azt hittem, szereted. – Nem értem, mi viszi rá. – Nem szeretem. Nem teljes mellette az életem. A szép ház, az autók, az ékszerek, a pénz miatt vagyok vele. Azt hiszem, évek óta nem szeretem már. Ez nem az én problémám. Ennek, amit most elmondott, semmi köze hozzám. Rossz hallani, hogy ilyen ridegen beszél az apámról, de az lesz a legjobb, ha túlteszem magam rajta, és kidobom ezt a ribancot. Ekkor azonban nyílik a lakás ajtaja, belép rajta Fable, de megtorpan, amikor meglátja, ki áll előtte.

Fable

Amikor megpillantom Adele-t Drew nappalijában, kis híján hanyatt vágódom. Szerencsére sikerül talpon maradnom, és nem csinálok hülyét magamból. És szintén szerencsére rögtön megtalálom a hangomat. – Mi az istent keres ez itt? – kérdezem, jelentőségteljesen Drew-ra pillantva. Adele felnevet azzal a gonosz nevetésével. – Látom, ugyanolyan tuskó maradtál, amilyen voltál. Nem rólad mintáznák az úrinő szobrát, igaz, Fable? – Én legalább nem játszom az úrinőt, mint te, aki előszeretettel molesztálsz tinédzser fiúkat. – Bevágom magam mögött az ajtót, és közben belém hasít a felismerés. Ránézek Drew-ra. – Hol van Owen? – A szobájában – mondja Drew kedvesen. – Ne félj, jól van. – Úgy kezeltek, mint egy közönséges pedofilt, aki az utcán szed föl kisgyerekeket, pedig nem is járhatnátok messzebb az igazságtól. – Adele melegen rámosolyog Drew-ra, amitől végigfut a hideg a hátamon. – Ő csábított el engem, tudod, Fable? Nézz csak rá. Mindig nagyon szép fiú volt. Ez a ribanc átlépett egy határt, és most én is át fogok. Nem tudom, mi ütött belém, miért ment el hirtelen az eszem, hogy ilyen őrültséget akarok tenni, amikor tudom, hogy meg kell majd fizetnem az árát. De nem érdekel. Olyan az egész, mintha lassított felvételen látnám, és előre tudnám, mit fogok csinálni, amikor pedig még hozzá sem kezdtem. Rávetem magam Adele-ra. Akkora erővel rántom le, hogy fájdalmában felsikolt, amikor a padlóra zuhan. Ráülök, rángatom hosszú, selymes haját, próbálok belekarmolni öntelt, szép arcába, mert mindig is erről álmodtam. A legszívesebben a szart is kiverném belőle, hogy olyan sebes és összetört legyen kívül, amilyen sebes és összetört Drew belül. De tudom, hogy még akkor sem lennék elégedett. – Fable, az istenért, hagyd abba! – kiabálja Drew, de rá se hederítek. Darabokra fogom szaggatni ezt a kurvát. Megragadom a haját, karmolom, és hátrahúzom az öklömet, hogy bemossak egyet az arca közepébe, de Drew ekkor elkapja a karomat, és nem engedi, hogy szétverjem Adele arcát. – Szállj le róla. Gyerünk! Reszketek a dühtől, a félelemtől és az adrenalintól. Mind a ketten lihegünk, ez a hang tölti be az egyébként csendes nappalit. Adele meredten bámul rám sötét, titokzatos szemével, és felmerül bennem a kérdés, hogy mi történhetett ezzel a nővel a múltban, hogy ilyen szörnyeteg lett belőle. – Fable. – Drew húzza a karomat, vagyis nincs más választásom, föl kell állnom Adele-ról. Drew ujjai szorosan a felkaromra kulcsolódnak, és együtt nézzük, ahogy Adele, arcán sötét, gyilkos kifejezéssel, feltápászkodik a padlóról. – Ki kell hívnom a rendőrség et! – mondja, és vádlón mutat rám az ujjával. – hogy följelentselek, te kis elmebeteg! – Egy ujjal sem ért hozzád – mondja Drew azon a félelmetes, fenyegető hangján. – Mit beszélsz? Rám mászott! – Adele előrenyújtja mind a két karját. Lehet, hogy esett rajta pár karmolás, de én nem látok semmit. – Nézd meg! – Menj innen. Menj innen, de nagyon gyorsan – mondja Drew, ügyet sem vetve az előrenyújtott karra. – Mielőtt olyat teszek, amit megbánok. Adele szeme egy pillanatra elkerekedik, aztán elindul. Úgy menekül a lakásból, mint valami terrorista, miután egy emberekkel zsúfolt helyiségben elhelyezett egy óriási bombát. Csapódik mögötte az ajtó, én pedig a kanapéra rogyok. Egész testemben remegek a haragtól. – Minek jött ide? – Felnézek Drew-ra. Elég nyomorultul fest. Szemöldökét összevonja, szája

keskeny, komor vonal. – Nem tudom. Talán hogy közölje: mindent el fog mondani az apámnak, ami közte meg köztem történt? Azt állítja, hogy Vanessával kapcsolatban is vallani fog. – Fáradtan leül mellém, hullámokban árad a feszültség a testéből. – Hívjam föl apát? hogy tőlem tudja meg? Harris doktornő szerint így lenne helyes. Nyitom a számat, de a szavak megakadnak a torkomban. Nem tudom elhinni, hogy így elragadtattam magam. hogy milyen hirtelen ráugrottam, hogy fájdalmat akartam okozni neki. Lehet, hogy a viselkedésem alapján kemény csajnak tűnök, de sosem ragadtatom magam tettlegességre. Az iskolában sem verekedtem soha. Az a nő teljesen kivetkőztet önmag amból. – Én nem dönthetek helyetted – mondom végül. Tudom, ez kegyetlenség, de nem akarok én lenni a felelős azért, hogy Drew elmondja az apjának, hogy mi történt, vagy hogy nem mondja el. Ezt a döntést neki kell meghoznia. – Igazad van. Tudom, hogy igazad van. – Hangosan kifújja a levegőt. – De nem tudom, hogyan mondhatnám meg neki. Félek. Átkarolom a vállát, szeretném megnyugtatni. De érzem a testében a feszültséget, és végül leeresztem a karomat. – Minden rendbe fog jönni – mormolom neki. – Ne hagyd, hogy az a ribanc rád ijesszen. – Mondani könnyű. – Rám néz. Tekintete komor, arca sápadt. – Mindent tönkre fog tenni, Fable. Tönkre akarja tenni az életemet. Értetlenül nézek rá. Még mindig túl nagy hatalmat tulajdonít neki. Azt hittem, ezen már túl van. De úgy látszik, Adele karmai még mindig mélyen vájnak belé. Halálra van rémülve. – Nem fogjuk hagyni, Drew. Én melletted állok, akármi történik. Segítek. Nem számít, mint mond Adele. – Mi lesz, ha továbbmegy? Mi lesz, ha… mi lesz, ha kitálal a médiának, vagy ilyesmi? Ha megpróbál rossz színben feltüntetni itt, az egyetemen. Azzal tönkretenne. Esélyem sem lenne a profi futball-ligában. – Ott szeretnéd folytatni? – Velem szinte soha nem beszél a futballról. Mintha külön kezelné az élete egyes részeit, és csak annyit mutatna meg belőlük, amennyit szerinte látnom kell. – Igen. – Lehorgasztja a fejét. – Fogalmam sincs, mi egyebet csinálhatnék. A fő szakom a közgazdaságtan, a mellék a pénzügy. De ezeket csak azért választottam, hogy kedvére tegyek apámnak. – Na. – A térdére teszem a kezemet, és megrázom egy kicsit. – Nem lesz semmi baj. Hidd el. Drew az enyémre teszi a kezét, és megszorítja. Nézzük egymást, miközben összefűzi az ujjainkat, és azután hozzám hajol, és megcsókol, de olyan puhán, olyan aranyosan, hogy a legszívesebben elsírnám magam. A másik kezével megérinti az arcomat, és a szavaitól, amelyeket a számnak suttog el, majd’ megszakad a szívem. – Annyira, de annyira szeretlek. Tudom, nagyon gyorsan történik minden, és rengeteg problémával kell megbirkóznunk, de ha ezt túléljük, akkor mindent túlélünk. Így van. Így kell lennie. Ha lehetne, most könyörögve kérném, hogy most azonnal vigyen ágyba. hogy belefeledkezhessünk egymásba, ha csak egy kicsi időre is. De most nem ennek van itt az ideje. Most mással kell foglalkoznunk. És Owen… – Hol van Owen? – kérdezem, miután befejezzük a csókolózást. Owen, mintha csak a szobája ajtaja mögött erre a végszóra várt volna, kilép, elindul a nappali felé, de megtorpan, amikor meglát minket szorosan egymás mellett a kanapén. Az öcsém előtt mindig visszafogtuk magunkat. Zavarba jövök előtte, ami persze butaság, de tudom, hogy Owen nem igazán

van oda érte, hogy Drew-val járok. Butaság ez is, nem kellene foglalkoznom vele. Szeretem ezt a férfit, aki mellettem ül. És azt a fiút is szeretem, aki előttünk áll. – Flúgos volt ez a nő. – Owen megcsóválja a fejét, és Drew-ra néz. – Azt mondta, hogy az anyád. Tényleg? Drew megdermed mellettem. – Nem. Az apám felesége. Anyám kiskoromban meghalt. – Várjunk csak. – Leveszem a karomat Drew-ról, felállok, és odamegyek Owenhez. – Találkoztál vele? Beszéltetek? – Adele már itt volt a lakásban, amikor hazajöttem – mondja Drew. – Owennel? Egyedül? – Meg vagyok rökönyödve. Mi. Az. Isten. – Ki engedte be? – Én – vallja be Owen megszeppenve. – Itt ácsorgott kint, amikor ideértem. Azt mondta, Drew anyja, és beszélni akar vele, úgyhogy beengedtem. – Ó, istenem. – Forog velem a világ. – Mennyi ideig voltál vele egyedül? – Nem tudom. Tíz percig? – Owen megvonja a vállát. – És akkor mi van? Dilis a nő, az hétszentség. De nem csinált velem semmit. Úgy viselkedtek, mintha tapizni vagy fogdosni akart volna, de nem volt semmi ilyesmi. Ránézek Drew-ra. Szó sem lehet róla, hogy meséljek Owennek… arról. – Most egy kicsit labilis az elmeállapota. Mindenki nagyon aggódik miatta. – Úú. Nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt mondtam. Egyáltalán nem aggódom miatta. Örülnék neki, ha eltűnne, és soha többé nem hallanék róla. – Olyan hangokat hallottam, mintha veszekedtetek volna vele – mondja Owen, és egyik lábáról a másikra áll. Szemlátomást feszélyezi a helyzet. – Nem nagyon kedveljük egymást. – Átkarolom Owen vállát, és kivezetem a konyhába. Témát kell váltanom, méghozzá gyorsan. – Jó hírem van. Képzeld, találtam kettőnknek lakást. – Komoly? Annyira örül, miközben mesélem neki a részleteket, de közben tudom, hogy Drew meg ott ül a nappaliban, egyedül a gondolataival. Kettőjük között őrlődöm. Boldog vagyok, hogy találtam egy lakást, ahol együtt lakhatok Owennel, de sajnálom, hogy itt kell hagynom Drew-t. Szükségem van a függetlenségre. De Drew-ra is szükségem van. És neki is szüksége van rám – most még inkább, mint eddig. Remélem, elégnek bizonyulok a számára. Remélem, elégnek bizonyulunk egymás számára.

Tizenkilencedik fejezet Az igazság ritkán tiszta, és sosem egyszerű. Oscar Wilde

Adele Torkig vagyok vele, hogy bűntudatot kell éreznem amiatt, amit tettem. Nem irányíthatom, hogy kibe szeretek bele. Miért olyan nagy bűn, ha szerelmes az ember? A férjem évek óta elhanyagol. A fia annyira hasonlít rá… csak jobb nála. Fiatalabb. Több benne az élet. Édes, és mohón vágyik adni. Eleinte csak jó szórakozás volt. Amikor a férjet szexuálisan már nem érdekli a felesége, a feleségnek megrendül az önbizalma. Úgy érzi, keresztülnéznek rajta. Magára hagyják. Flörtölni kezdtem Drew-val, és ő reagált rá. Ó, kezdetben lehet, hogy egy kissé feszélyezve érezte magát, de minél többet beszélgettünk, minél több időt töltöttünk együtt, annál jobban tetszett neki. Annál jobban tetszettem neki. Most pedig gyűlöl. Nem tudom, hol romlott el. Nem értem, miért undorodik tőlem ennyire. Úgy szeretném, ha változtathatnék rajta. Úgy szeretném, ha belátná, hogy én csak a javát akarom. Olyan nagy lehetőségek előtt áll. Egy nap sztár lesz belőle. Ragyogó, fényes csillag, aki egy rövid pillanatig az enyém volt. De elhagyott, és soha nem akar visszatérni hozzám. Valahányszor őrá gondolok, valósággal letaglóz a csalódottság. Nem bírom elviselni. Tehát nem gondolok rá. Voltak kalandjaim. Rövid, semmit sem jelentő enyelgések szépséges fiatalemberekkel, akikkel egy ideig jól érzem magam. Jonah, a profi golfos a legújabb játékszerem, és bár fantasztikus az ágyban, meg nagyon figyelmes, de emellett fiatal és bolond, és szeret hencegni a barátainak, hogy egy idősebb nőt dönget. Pumának neveznek. Olyan durvák ezek a fiúk. Nem olyanok, mint az én Drew-m. Nem is: az én Andrew-m. Én vagyok az egyetlen, aki így szólítja. Az egyetlen, akinek szabad. Vezetek ebben az isten háta mögötti kisvárosban, ahol most lakik, amíg egyetemre jár, és állandóan eltévedek az egyirányú utcákban, miközben egy rendes szállodát keresek. A kampusz kellemes, a belváros eklektikus, van elég sok helyes üzlet és étterem. Ezektől eltekintve igazi porfészek. Ha Andrew itt marad azzal az ostoba, értéktelen lánnyal, semmire sem fogja vinni. Ha csak rágondolok arra a lányra, hányhatnékom támad. Még most sem akarom elhinni, hogy nekem támadt. Még most is fáj a fejbőröm, majdnem kitépte a hajamat. Ahogy rám nézett, amiket mondott! Gyűlöl. Nem baj. Én is gyűlölöm. Ellenem fordította az én szépséges fiúmat, és ha arra gondolok, hogy szexelni szoktak, hát a legszívesebben darabokra tépném azt a nőt. Andrew az enyém. Hozzám tartozik. Találok végre egy szállodát, bejelentkezem, és a férjem hitelkártyáját nyújtom át. Nem számít, mennyibe kerül. Az ár sosem számít. Andy nem tiltatta le a hitelkártyáimat, és az összes bankszámlánkhoz is hozzáférek még. Akármit csinálok, akármit mondok, visszafogad. Én vagyok a kedvenc kis értéktárgya, és aggodalommal gondol rá, hogy valaki más megkaparinthat. Nem enged el. Ez megnyugtató, ugyanakkor kiábrándító. Andyre az anyagi biztonságom miatt van

szükségem. Az izgalmakat és a szenvedélyt másoknál keresem. Kár, hogy a férjem már nem tudja biztosítani számomra ezt a fajta izgalmat. Bemegyek a szállodai szobába, viszem magammal a kisméretű útitáskát, amit erre a különleges alkalomra pakoltam össze. Remélem, hogy lakhatom Andrew-nál, de jelen pillanatban az a kis kurva, a barátnője meg annak az öccse lakik vele. Aki igen szemrevaló példány, mondhatom. Jóképű, fiatal, tele van energiával – megéreztem abban a pillanatban, ahogy megláttam. Nem feltétlenül az én esetem a szőke hajával és a zöld szemével meg a vékony alkatával és az arcoskodó rosszfiúságával. De szép jövő előtt áll. Nagyon szép jövő előtt. Táskámat az ágyra állítom, kicipzározom, és belenyúlok, majd előhúzom belőle a kis kézifegyvert, amelyet a férjem komódjáról vettem el. Ott tartja szükség esetére. Én ugyanezen okból hoztam magammal. Olyasmire készülök, ami örökre meg fogja változtatni az életünket, és nem tudom biztosan, hogyan fognak rá reagálni mások. Most méginkább örülök, hogy magammal hoztam, tekintve, hogy az a hülye liba még mindig Andrew-val van. Talán hiba mindent bevallani, de le kell tennem a vállamról ezt a terhet. Andy megérdemli, hogy tudja az igazságot. Andrew pedig kénytelen lesz szembenézni a következményekkel. Azt mondtam ugyan Andrew-nak, hogy Vanessa az ő gyereke volt, de nem tudom, így volt-e. Örülnék, ha igen. Sokkal szívesebben gondolok Andrew-ra mint apára. Sajnos nem bizonyosodtam meg róla. Nincs a kezemben megdönthetetlen bizonyíték, hogy ő volt az apa. De Vanessa már nincs többé, és talán hiú ábránd, hogy Andrew megajándékoz egy másik gyermekkel, de akkor sem adom föl a reményt. Bármennyire gyűlöl is. Bármennyire fél és undorodik is tőlem, még mindig azt szeretném, hogy az enyém legyen. Örökre.

Huszadik fejezet A hibák mindig megbocsáthatók, ha van bátorságunk beismerni őket. Bruce Lee

Drew Ha hajnali kettőkor csörög a telefon, és mély álomból riaszt, tudható, hogy nem jó hírrel keresnek. Felriadok a csörgésre, és vadul zakatoló szívvel nyúlok az éjjeliszekrényre a mobilomért. Fable elhúzódik tőlem álmában, az oldalára fordul, látom meztelen hátát. Rögtön fázni kezdek, hogy nincs mellettem. Lepillantok a telefon képernyőjére, és látom, hogy apa hív. Megint. Vonakodva fölveszem, és suttogva beleszólok. – Halló. – Drew. Istenem. – Erőlködve veszi a levegőt, én pedig elfojtom magamban az elkeseredett sóhajt. Annyira unom már ezt a drámázást, hogy nem bírnék elviselni még egy gyötrődő önmarcangolást, még egy sírós vallomást. – Igaz? Hirtelen megfagy a vér az ereimben. Az ember azt hiszi, hogy fel van készülve egy bizonyos eseményre, az igazságpillanatára, de amikor eljön, mégiscsak váratlanul éri. – Micsoda? – Adele elmondta, mi történt köztetek. – Hangja olyan halk, hogy szinte alig hallható. – Mondd meg : igaz? Nem tudom, mit akar tőlem hallani. Igen, igaz, vagy nem, nem igaz. Bassza meg, össze vagyok zavarodva. – Mit mondott? – Hogy éveken keresztül viszonyotok volt egymással. Mondd meg, fiam, tudnom kell. Hazudik? Kérlek, mondd, hogy hazudik. Nem akar szembenézni az igazsággal. Hát az jó, mert én sem. – Apa… – Ne beszélj mellé. Mondd ki. Igen vagy nem. Mély lélegzetet veszek, fáj a szívem, forog a gyomrom. – Én… – Mondd ki! Igen vagy nem. Ilyen egyszerű. Persze. Ilyen egyszerű beismerni a legmélyebb, legsötétebb titkodat. – Igen – mondom érdes hangon. Apa olyan hosszú ideig hallgat, hogy kezdem azt hinni, letette a telefont. De ekkor hirtelen torz hangok töltik meg a fülemet, de olyan szaggatottak és szánalmasak, hogy alig ismerem föl, mi az. Apa… sír. – Gyűlölöm – zokogja elcsukló hangon. – Mindent tönkretett. A házasságomat, a fiamat, a lányomat. Ó, istenem, mennyire gyűlölöm. Kikelek az ágyból, nem nézek Fable felé. Lehet, hogy időközben felébredt már, nem tudom, de most arra kell koncentrálnom, amit apa mond. Jelen pillanatban nagyon kell koncentrálnom. – Képtelen vagyok elhinni, hogy… viszonya volt veled. Viszonya. – Tompán fölnevet. – Molesztált

téged. Istenem, beteg ez a nő! Soha többé nem akarom látni. – Engem nem hibáztatsz? – Rárogyok a kanapéra, szédülök. Éveken keresztül abban a hitben éltem, hogy ha apa rájön az igazságra, meg fog vetni érte. – Téged? hogy hibáztathatnálak? Azt mondta, akkor kezdődött, amikor tizenöt éves voltál. Tizenöt éves! – Még jobban sír. – Ne haragudj, Drew. Én hoztam ezt a nőt a házunkba, és most már annyira, de annyira sajnálom. Fogalmam sem volt róla, mi történik. A kurva életbe, nem is sejtettem, mit művel veled. hogy lehetek ilyen hülye, ilyen önző? Ilyen vak? – Nem a te hibád, apa… – Itt állj meg, hagyd abba! Minden az én hibám. Jobban kellett volna figyelnem. Többet kellett volna törődnöm veled, de nem tettem. Utálom magam miatta. Cserbenhagytalak. – Vesz egy mély, reszketős lélegzetet. – Vége, fiam. Vége a házasságomnak. Már nem kell félned tőle, hogy az a nő továbbra is az életünk része marad. Többé nem látom szívesen a házamban, a szívemben, az életemben. Én is sírok. Potyognak a könnyeim, szipogok, igyekszem úrrá lenni az érzelmeimen. Az a szorító érzés, amely hónapokon – fenét, éveken – keresztül markolta a mellkasomat, most lassan, de biztosan fölenged. Apa ismeri az igazságot. És nem gyűlölt meg miatta. – Mikor mondta el? – Órákkal ezelőtt felhívott. Fogalmam sincs, hol van. Találkoztál vele? Odament hozzád? Istenem, torz lélek! Esküszöm, te vagy a mániája. – Találkoztam vele. Fable meg akarta verni, amikor kiderült, hogy Adele találkozott az öccsével. – Még együtt vagy Fable-lel? Azt hittem, szakítottatok. – Elhallgat egy pillanatra. – Várj egy kicsit. Tudja, hogy mi történt köztetek Adele-lal? – Igen. – Reszelősen suttogok. Apa hallgat egy ideig, mint akinek időre van szüksége, hogy megeméssze ezt az információt. – Akkor ez elég komoly lehet közöttetek. – – Akkor… akkor jött rá, amikor együtt otthon voltunk. – Adele nem titkolta az érzéseit. Az, hogy apámnak nem tűnt fel Adele beteges viselkedése, jól mutatja, mennyire nem figyelt ránk. – Egy barom vagyok. Remélem, egy nap megbocsátasz nekem. Szavai hallatán alig kapok levegőt. – Én… én ugyanezt remélem. – Nekem nincs mit megbocsátanom. Te ártatlan vagy ebben az egészben. – Megint sírva fakad. – Bocsáss meg, fiam. Mindenért. Beszélgetünk még egy kicsit, és megígérem, hogy nemsokára meglátogatom. Ha úgy megyek oda, hogy Adele nincs már ott, remélhetően eltűnnek az otthonomban kísértő szellemek is. Apának most szüksége van rám. Egyszer és mindenkorra el kell felejtenem azokat a szellemeket. Bontom a hívást, és visszamegyek a hálószobába. Fable a párnáknak dőlve ül az ágyon, az éjjeli lámpát a legkisebb fényerőre kapcsolta. Magára tekerte a lepedőt, meztelen válla csillog a halvány fényben, hosszú, szőke hajából egy tincset csavargat az ujjai körül, és a hajvégeket nézi. Gyönyörű. És olyan megértő, olyan elfogadó a titkaimmal kapcsolatosan. Nem tudom, mivel érdemeltem ki a bizalmát és a megbocsátását. Boldog vagyok, hogy része az életemnek. hogy mindenek ellenére velem akar lenni. – Minden rendben? – kérdezi fojtott hangon. Odamegyek az ágyhoz az én oldalamon, visszafekszem Fable mellé. – Apa hívott. – Mély lélegzetet veszek, magam elé meredek. Szinte félek ránézni Fable-re, pedig ő

tud mindenről. – Adele elmondta neki, mi történt. – Hogy fogadta? – Nem utál. Szörnyűnek tartja, amit Adele velem tett. – Látod? – Halk a hangja. – Én megmondtam, hogy a te pártodon lesz. Valóban megmondta. Nem hittem neki. – Hát igazad volt. – Mélyet sóhajtok, reszketve kifújom a levegőt. – Nem tudom elhinni, hogy ilyen megértő volt. – És… Vanessáról is beszámolt neki? A homlokomat ráncolva fordulok Fable felé. hogy feledkezhettem meg róla? – Őt nem említette. Tehát valószínűleg nem. Fable elereszti a hajtincset, amelyet eddig csavargatott. – Szerinted igaz? Tényleg a te lányod volt? Megvonom a vállamat. A dolognak ez a része érint a legrosszabbul. Nem is akarom elhinni. Az, hogy apa voltam… egészen felfoghatatlan. Nehezemre esik beszélni róla, még a terapeutámmal is. Inkább kerülöm a témát. Főleg mivel nem tudhatom, hogy valóban így van-e. Se bizonyítani, se cáfolni nem tudom. Vanessa nincs már. – Szeretném azt hinni, hogy hazudik, mert így egyszerűbb. – Fable közelebb húzódik hozzám, fejét a vállamra hajtja, én pedig átölelem. Lehunyom a szememet, és kimondom, azt, amit azóta nem sikerült, hogy Adele közölte velem a hírt. – Azon a napon, amikor hazajöttünk, és kitettelek a lakásotoknál, felhívtam Adele-t. Kértem, hogy mondja megaz igazat. Azt mondta… azt állította, hogy mivel apával nem tudott teherbe esni, úgy döntött, hogy megpróbálkozik velem. hogy összeszurkálta az óvszereket, és teherbe esett. Azt állítja, hogy rögtön elsőre sikerült. Az első alkalommal, a kurva életbe. Gyűlölöm. Gyűlölöm, amiért becsapta apát, és becsapott engem is. Gyűlölöm, amiért ezt művelte velem. Gyűlölöm, hogy olyan sokáig hagytam, hogy az határozza meg az életemet, ami közte meg köztem történt. – Sajnálom – suttogja Fable. Csukott szemmel az ujjammal követem lefelé a válla ívét, végig a karja vonalát. Muszáj állandóan megérintenem. Ha mellettem van, úgy érzem, biztonságban vagyok. Eszembe jut, milyen rövid idő alatt milyen nagy utat tettem meg. – Én is. De nem rekedhetek meg a múltban. Nem engedhetem, hogy ami a múltban történt, az egész életemre megnyomorítson. El kell engednem. Adele-t is el kell engednem, mindörökre. – Könnyű mondani. – Fable fölemeli a fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Időbe telik, Drew. De én itt vagyok. Igaz, elköltözöm a saját lakásomba, és tudom, hogy nem örülsz neki, de akkor is itt leszek neked. Esküszöm. – Nem lenne fontos elköltöznöd… – kezdem, de nem hagyja, hogy végig mondjam. – De, fontos. Veled nem lehetek független. Így nem. – Szeretnék gondoskodni rólad – suttogom. – Megengedhetem magamnak. Van pénzem. Soha semmiben nem szenvednétek hiányt, ha itt laknátok velem Owennel. Fable remegő szájjal rám mosolyog. – Tudom. És boldog vagyok, amiért segíteni szeretnél rajtam. De előbb azt kell megtanulnom, hogy hogyan gondoskodjam magamról. – Fölemeli a fejét, és szájával végig simítja az enyémet. – Meg kell mutatnom Owennek, hogy meg tudom csinálni. Megérintem a torkát, megremeg. Tenyeremet hátracsúsztatom a tarkójához, közelebb húzom magamhoz. Találkozik és összegabalyodik a nyelvünk. Hozzám simul, átöleli a nyakamat, és elválik

tőle a lepedő, így csak puha, pucér bőrt tapintok. A mai napon történtekre normális körülmények között úgy reagálnék, hogy elrohanok és elrejtőzöm. Eljátszanám, hogy nem is létezem. Minden mással foglalkoznék, csak azzal nem, hogy élek. És érzek. Most viszont kizárólag érzésekre vágyom. hogy érezzem Fable száját a számon, kezét a testemen, testét az enyémen. hogy ráfeküdve a matrachoz préseljem, kezemmel és ajkammal feltérképezzem a testét, belényomuljak, összekapcsolódjam azzal a személlyel, aki mindenkinél többet jelent nekem ezen a világon. Ahogy a szemébe nézek, miközben mélyen bele vagyok temetkezve készségesen kinyíló testébe, azt suttogom neki, hogy szeretem. A kedves, érzelmekkel teli mosolytól, amit cserébe kapok, egészen elolvadok. A tenyerén tartja a szívemet. És életemben először fenntartások nélkül átadom neki. Szabadon. Fable Maguire tulajdona vagyok. És tudom, hogy ő meg az én tulajdonom.

Fable Tegnap zajlott le életem egyik legőrültebb napja. Érzelmek egész vihara söpört rajtam végig, a legnagyobb boldogságtól a szörnyű félelemig végig játszva a teljes skálát. Megtaláltam álmaim lakását. Megpróbáltam szarrá verni azt a nőt, aki majdnem tönkretette azt a férfit, akit szeretek. A férfi, akit szeretek, majdnem térdre kényszerült, amikor az apja meg tudta legféltettebb titkát. Az után a nap után érzelmileg mind a ketten teljesen ki voltunk készülve. Ennek ellenére valahogyan mégis Drew karjában kötöttem ki, és nem volt már erőm megküzdeni a bennünket összekötő erővel. Ez az erő úgy vonz minket egymáshoz, mintha nem bírnánk létezni a másik nélkül. De hát így is van. Nem bírunk. Lassan, hangtalanul szeretkeztünk. Nem volt évődés, nem volt sürgetés. Testünk tökéletesen, gyönyörteljesen összekapcsolódott, míg ki nem dőltünk mind a ketten, és egymás karjában aludtunk el, mint valami romantikus filmben a főszereplők. Én vagyok a legszerencsésebb lány az egész világon. Tudom, a legtöbben bolondnak tartanának. Drew Callahan egyáltalán nem olyan, amilyennek ránézésre látszik. Titkai vannak. És problémái, súlyos problémái, amelyeket még nem oldott meg. Nem érdekel. Drew az enyém. Jóllehet fél éjszaka fenn voltam, korán kelek, és Owent is felébresztem. Készítek neki egy igazi reggelit, majd Drew terepjáróján iskolába viszem. Szükségem van a kocsira. Minden bútornál vagy egyébnél jobban kellene egy kocsi. Nem fuvaroztathatom magam örökké Drew-val vagy Jennel. Néhány nappal ezelőtt Colin említette, hogy ismeri az egyik helyi kereskedés vezetőjét, és segítene összehozni az üzletet. Lehet, hogy szaván fogom. Mosolyogva fordulok be Drew terepjárójával a neki kijelölt helyre, és leállítom a motort. Nem is tudom, mióta, most végre olyan emberek vesznek körül, akiket a barátaimnak nevezhetek. Jen, T, Colin… Drew. Nem hosszú a lista, de kezdetnek megteszi. Tudom, hogy nem tökéletes az életem, és lesznek még csatáim. Anyával a helyzet távolról sincs rendezve még. De most kivételesen úgy érzem, hogy jó helyen vagyok. Éjszaka komorra fordult az idő, de az esővel terhes sötét felhők sem ronthatják el a kedvemet. Feltámad a szél, meghajlítja a kis fákat, amelyeket a lakóparkba telepítettek. Amikor ki akarok szállni a terepjáróból, egy különösen erős széllökés ellenében neki kell feszülnöm az ajtónak.

Megnyomom a kulcs nélküli távirányítót, és elindulok Drew épülete felé, amikor utánam szól egy hang, egyenesen a legrosszabb rémálmomból. – Nocsak, nocsak. Odaköltözöl hozzá. A kocsijával jársz. Hát nem úgy tűnik, hogy minden klappol a látszólag tökéletes kis életedben? Megfordulva Adele-t látom magam előtt, arcán gonosz kis mosoly. Furcsán fest. Még a tegnapi ruháit hordja, a haja kócos, mintha nem fésülködött volna, és szeme tágra nyílt, ahogy engem bámul. Hatalmas, drága kinézetű, sötétbarna bőrtáska lóg a válláról, és féltőn szorítja magához. Furcsán szorítja. – Mit keresel itt? – Próbálom közönyösre fogni a hangomat, de egy kicsit megrémít ez a nő. Valami nem stimmel vele. – Téged. – Tovább mosolyog. Hátborzongató mosolya láttán végigfut a hátamon a hideg. – Na persze. – De, tényleg. Beszélni szeretnék veled. Talán elmehetnénk valahová. – A háta mögé int. – Itt áll a kocsim a sarkon. Menjünk. Mintha minden további nélkül beülnék mellé, mintha a legjobb barátnők volnánk. Ez a nő megőrült. Megrázom a fejemet, és elindulok Drew lakása felé. – Azt hiszem, inkább nem. – Adele elém lép, elállja az utat. Rámeredek. – Figyelj, nem akarok balhét. Engedj, hadd menjek, oké? – Nem. – Egyre szélesebb a mosolya. Most már komolyan aggódom. – Drew most nem siethet a segítségedre. Velem jössz. – Benyúl a táskájába, elővesz egy pisztolyt, és rám szegezi. Lassan pislogok, megadóan föltartom a kezemet, és hátralépek egy lépést. Ez a nő tényleg begolyózott. Vajon tényleg le fog peregni lelki szemeim előtt az életem, ahogy mondják, amikor azt hiszi az ember, hogy ütött az utolsó órája? És tényleg, velem éppen ez történik most. És rájövök, hogy szinte egyáltalán nem is éltem még. Nem fogom hagyni, hogy egy kapzsi, gyagyás kurva elvegye tőlem. – Ne csinálj jelenetet. – A szél az arcába fújja a haját, és amikor a szabad kezével félresöpri, elmozdítja a pisztoly csövét. Lépek hátra még egyet, és fontolóra veszem, hogy elfutok, de fogalmam sincs, hogy töltve van-e az a pisztoly, vagy sem. És hogy jól céloz-e Adele. Inkább nem kockáztatok. – Nem csinálok jelenetet – mormogom, igyekezve, hogy egyenletes maradjon a hangom. Nyugodt. – Mit akarsz tőlem, Adele? Hátraveti a fejét, és nevet. Minden, amit csinál, eltúlzott. – Mindent akarok, ami a tiéd. Vagyis nem feltétlenül mindent. Ronda kis kurva vagy, aki semmit sem érdemel, érted? Szavaiban annyi a gyűlölet, hogy megborzongok. De nem mozdulok. – Engedj el. Ha hagysz elmenni, elfelejtem, ami itt történt. – Nem. – Újra meglengeti a pisztolyt, és rám szegezi. – Tudod, mit akarok igazából? Azt szeretném, ha csak úgy… eltűnnél. Akkor sokkal egyszerűbb lenne az életem. Nem kellene többet amiatt aggódnom, hogy Andrew beleszeret egy kis lotyóba. Csak az enyém lenne. Mert ő az enyém, érted? Én alkottam meg. Én csináltam belőle azt a férfit, aki lett. Nem szállok vele vitába. Gyanítom, hogy úgysem mennék sokra. – A férjem gyűlöl – folytatja, láthatóan belemelegedve. – Hallottál róla? Hát persze hogy hallottál. Őszinte vagyok hozzá, hogy jobban megértsen, erre közli velem, hogy nem akar többet látni. A férjem szerint tönkretettem őt is meg a fiát is. És a lányomat is. – Könny csorog az arcán, halkan felzokog. –

És azt nem veszi észre, hogy ő meg engem tett tönkre? hogy mind a ketten tönkretettek Vanessa halála után? Az ő hibájuk, hogy meghalt. Majdnem – de csak majdnem – megsajnálom. Egy családtag halála szörnyű tragédia. Egy kisgyerek halála pedig megsemmisítő csapás. – Mind a két Callahan utál engem, és már nincs miért élnem. Az égvilágon semmi sincs. És ez az egész a te hibád, érted? – mondja Adele, mintha magától értetődne. Leesik az állam. És én még majdnem megsajnáltam. – Hogy lenne az én hibám? – Beléptél az életébe, és mindent elrontottál. Mindent. Miattad akarta Andrew feltárni az igazságot. Miattad hagyott el engem. Az enyém volt, te hülye kis kurva. Csak az enyém, amíg nem jöttél, és el nem loptad tőlem. Drew igazából soha nem volt az övé. De egy őrülttel nem lehet vitatkozni. – Te elpusztítottál engem, most én pusztítalak el téged. – Egyenesen rám céloz azzal a pisztollyal. – Menjünk Andrew kocsijával. Tetszik a gondolat, hogy olyasmiben történjen meg, ami az övé. Így aztán sosem fogja elfelejteni. Olyasmiben történjen meg – ó, istenem, miről beszél? – Nem megyek veled sehová. Kinyújtja a karját, a pisztoly veszélyesen közel kerül hozzám. – Most azonnal odamész, és kinyitod azt a kurva kocsit. Engedelmeskedem, és újra megnyomom a távirányítót, de most a rossz gombot. Azt, amelyik beindítja a riasztót. – Hülye liba – motyogja Adele, és közben kinyílik Drew lakásának ajtaja. Ott áll Drew egy szál melegítőben, amely lecsúszott a csípőjéig. Látom Adele szemében a mohó, kéjes vágyat, amikor ő is megpillantja. Azt hiszem, mindjárt hányni fogok. Drew-nak elkerekedik a szeme, amikor észreveszi a pisztolyt. Rám néz, szemében rémület, arcán komor kifejezés. – Mi a fene folyik itt? – Kapcsold ki azt a kurva riasztót! – rivall rám Adele, mire megnyomom a gombot, és a kocsi elhallgat. Ránézek Drew-ra, és egyetlen hosszú pillantással próbálok mindent a tudtára adni. És akkor eszembe jut. Pontosan tudom, mit kell mondanom, hogy ne legyenek kétségei a helyzet súlyossága felől. Nem mintha egy pisztoly nem volna elég komoly, mert szentséges isten, rossz nézni, hogy remeg Adele keze, ahogy hadonászik azzal a pisztollyal. És teljesen be van kattanva. Ennek a nőnek tényleg elment az esze – és velem akar megfizettetni minden bajáért. – Szia, Drew – mondom jó hangosan, és a fejemmel Adele felé intek. – Pillecukor.

Huszonegyedik fejezet Számíthatsz rám. Mindig. Drew Callahan

Drew Mielőtt kinyitottam az ajtót, felhívtam a 911-et. Nem tudom, mi vitt rá, hogy kilessek az elülső ablakon, de kurvára örülök, hogy eszembe jutott. Ott áll Adele, és Fable-re szegez egy pisztolyt – a szentségit!, majdnem azonnal kirohantam. De tudtam, hogy meg kell őriznem a hidegvéremet. Fable élete forgott kockán. Megfelelően kellett kezelnem a helyzetet. Bejelentettem a diszpécsernek, hogy egy bolond nő fegyverrel hadonászik a házam melletti parkolóban, és letettem. A bolond nő most engem néz. Emlékszem erre a tekintetre. Egy pillanatig úgy érzem magam, mintha megint tizenöt éves volnék. Csapdában vagyok, nincs hová mennem. Utálom magam amiatt, ami történni fog. Azt kívánom, bárcsak volna bennem annyi erő, hogy nemet mondjak neki. Felkúszik bennem az a borzalmas tehetetlenség, és egy hosszú, gyötrelmes pillanatra teljesen megbénít. És akkor az én csajom kimondja a varázsszót, amitől automatikusan akcióba lendülök. – Adele. Tedd le a pisztolyt. – Határozott a hangom. Nem akarom, hogy vitatkozzon velem. – Nem. – Remeg a hangja, akárcsak a mosolya, amit rám villant. – Tönkretette az életemet, Andrew. Minden az ő hibája. – Nem az ő hibája. Hanem az enyém. – Elindulok feléjük a járdán. – Sajnálom, amit veled tettem. Adele a homlokát ráncolja. Könnytől nedves az arca; szemében tengernyi szomorúság. Ez a nő teljesen összeomlott. Menthetetlenül. Mégsem érzek iránta szikrányi sajnálatot sem. Minden rosszat, ami történt vele, ő hozta magára. – Nem sajnálod. – Adele megrázza a fejét. – Egyikőtök se sajnál. Titeket nem érdekel, mi lesz velem. hogy mindent elvesztettem. Hová menjek most? Mihez kezdjek? Minden figyelmemet Adele-ra koncentrálom. Aggódom Fable miatt. Kiver a víz amiatt, hogy Adele rászegezi a pisztolyt. De nem engedhetem, hogy elhatalmasodjon rajtam a félelem. Meg kell mentenem a csajomat. – Egy válás még nem a világ vége. – De igen, az! – sikoltja Adele, és meglengeti a pisztolyt. – Nekem végem van. Nincs semmim. – Nincs miért élnem. – Tedd le a pisztolyt – mondom halkan. Félek tőle. Lopva oldalt sandítok Fable-re, aki mereven, feszülten áll. Szinte dacosnak tűnik. De látom a szemében a rémületet, látom, hogy egy kicsit remeg a szája. Pokolian fél. Akárcsak én. – Most simán le kellene lőnöm. Nem gyötrődnék többet miatta – motyogja Adele. – Ne! – Összeszorítom a számat, dühös vagyok magamra, amiért rákiabáltam. – Börtönbe kerülnél. Azt akarod? Börtönben akarod tölteni az egész hátralévő életedet? Adele vállat von. – Már nem számít. Már semmi sem számít. – Akkor engem lőj le – mondom, és Fable elé állok. – Ha lőni akarsz, engem lőj le. Ne Fable-t

hibáztasd. Neki semmi köze ehhez az egészhez. – De igen, minden az ő hibája. Ellopott tőlem, Andrew. Az enyém voltál. Hozzám tartoztál. És azután elhagytál. Találtál valaki mást. Hazahoztad, mindenkinek mutogattad. Csinos, fiatal, és akkor lehet veled, amikor csak akar. – Adele a mellkasomra céloz. – Gyűlölöm! – Engem gyűlölsz – mutatok rá. – Én utasítottalak vissza, én fordultam el tőled. Az én hibám. Fable a derekamra szorítja az ujjait. Ebből az érintésből erőt merítek, erősebb leszek tőle. Kitisztul a fejem, és jobban látom, mit kell csinálnom. Lassan kinyújtom a kezemet Adele felé. – Add ide a pisztolyt. Adele dühösen megrázza a fejét. – Nem. – Add ide. – A kurva életbe! – Mindkét karját maga elé nyújtja, két kézzel szorítja a pisztolyt, mutatóujja a ravasznál mozog. – Állj el az útból, Andrew! – Nem. Add. Ide. A. Pisztolyt. – Ó, istenem. – Adele hangja elcsuklik, reszket a karja, reszket a pisztoly is. – Ez így nem megy, Andrew. Téged nem lőhetlek le. Nagyon szeretlek. Ebben reménykedtem, bár a szavak tartalmával nem értek egyet. Adele nem szerelmes belém, hanem valami furcsa megszállottság fűti. – Akkor add ide a pisztolyt. – Nem lehet. Be kell fejeznem. – Leereszti a karját, a pisztoly az oldalánál lóg. – Nem hagytál más lehetőséget. Fable közelebb húzódik hozzám, fejét a hátamnak támasztja. Nem tudok másra gondolni, csak az ő biztonságára. Megfeledkezem magamról, megfeledkezem Adele-ról, megfeledkezem mindenről és mindenkiről. Az a fontos, hogy Fable-nek ne essen baja. – Milyen lehetőségről beszélsz? – kérdezem Adele-tól. – Erről. A te hibád, Andrew. Ezt sose felejtsd el. – Adele a szájába veszi a pisztoly csövét. És meghúzza a ravaszt.

Fable Drew felém fordul, arcát a hajamba temeti, és olyan erővel szorít magához, hogy nem jutok lélegzethez. Néhány pillanat múlva hallom a pisztoly dörrenését. Olyan hangos, hogy cseng a fülem tőle. Nem hallok semmit. Csak Drew-t érzem, aki szorosan ölel magához, mellkasa zihál, karja remeg. – A kurva életbe, lelőtte magát! – Azt hiszem, ezt mondja. Megpróbálok kibontakozni az öleléséből. De nem ereszt. A lakók sorra jönnek ki a lakásukból, nyilván a pisztolylövés keltette föl a figyelmüket. Lassan halkul a csengés a fülemben. Hallom a rémület hangjait, egy nő kiabál, hogy valaki hívja a rendőrséget. Drew azonban még ekkor sem ereszt el. – Ne nézz oda – suttogja a fülem mellett. – Ne lásd ilyen állapotban. Ne nézz oda, Fable. Aggodalom szorítja össze a szívemet. Ő szemtanúja volt, hogy Adele lelövi magát? Nem hiszem. Megfordult és magához szorított, mielőtt a pisztoly eldördült. De biztosan nem tudhatom. Istenem, remélem, nem látta.

Azt hiszem, nem bírna elviselni még több tragédiát és szomorúságot. Eleget szenvedett már. Valaki odajön hozzánk. Lépteket hallok, és amikor felnézek, egy pasast látok, aki velünk egykorú lehet. – Nem esett bajotok? – kérdezi. Drew fölemeli a fejét, és ránéz a pasasra. Látom az arcán a fájdalmat, a bánatot. És apró vérpöttyöket is látok a vállán. Jaj, istenem. – Jól vagyunk. Hívta valaki a mentőket? – Haver. – A pasas félrebillenti a fejét, hogy elnézhessen mellettünk, aztán rögtön el is kapja a pillantását. – Fölösleges a mentő. Nem lehet megmenteni. Még erősebben szorítom Drew derekát. – És a rendőrséget hívták már? – Igen, itt lesznek nemsokára – mondja a férfi komor arccal. Mintegy végszóra szirénázást hallok nem is olyan messziről, és egyre közelebb ér. Ki fognak hallgatni minket. Annyira nincs kedvem beszélni róla. Ma kell letennem a kauciót a lakásért. Dolgoznom kell. Normális, hétköznapi teendőim vannak. Csakhogy az életem elég távol áll a normálistól. Meg is halhattam volna. Akár én is fekhetnék a földön, vérbe fagyva. Drew megmentette az életemet. Elém állt, és azt mondta Adele-nak, hogy őt lője le. Hihetetlen, hogy mit tett értem. hogy kész volt feláldozni magát értem… elképesztő. Azért, mert ennyire szeret. Végre lazít ölelése erején, és egy kicsit elhúzódom tőle, hogy felnézhessek az arcába. – Te láttad, mit csinált? – kérdezem. Tudnom kell. Drew lassan rázza a fejét, tekintete egy pillanatra sem ereszti el az enyémet. – Azt láttam, hogy a szájába veszi a csövet, de elfordultam, amikor meghúzta a ravaszt. Nem bírtam volna végignézni. – Reszketve felsóhajt. – Gyűlöltem, Fable. De azt nem bírtam volna végignézni, ahogy kiloccsantja az agyát. Lehunyom a szememet, homlokomat Drew kemény mellkasának döntöm. – Köszönöm – suttogom. – Megmentettél. – Mindig meg foglak menteni. Efelől sose legyenek kétségeid. Végre, végre hiszek neki.

Huszonkettedik fejezet Két szerelmes ember, elzárva a világtól, az valami gyönyörűség. Milan Kundera

Hét hónap múlva

Fable Se Drew, se én nem hittünk soha a mesékben. Mind a kettőnknek meg voltak a magunk gondjaibajai, zűrös volt a családi hátterünk, és úgy gondoltuk, hogy ránk nem vonatkozhat a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Kezdetben cinikusak voltunk, és egyedül néztünk szembe a világgal. Aztán a mese úgy fordult, hogy már együtt vettük föl vele a harcot. Most pedig már ránk is áll, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Ülök a futballpálya oldalvonalánál, és őt nézem. Máris meleg van, pedig még csak kilencre jár az idő, és erősen süt a nyári nap. Lebarnultam, hiszen órákon keresztül szoktam ott ücsörögni, és nézem, hogyan edz Drew a csapatával. Kicsit ábrándosnak tűnik a pályán. Imádom nézni, amikor játszik. Annyira tehetséges, annyira jól tudja irányítani a társait és magát a játék menetét. Azt beszélik, hogy egyre nagyobb az esélye egy profi szerződésre az NFL-ben. Volt idő, amikor ettől pánikba estem volna – hogy elmegy, és engem itt hagy. Vagy hogy talán azt akarja majd, hogy menjek vele én is – és ettől is összetojtam volna magam. Most már mindig csak a mára koncentrálok. Nem esem pánikba. Ha eljön az ideje a döntésnek, tudom, hogy helyes döntést fogunk hozni. Közösen. Imádom, ahogy játék közben megizzad. Perverz volnék? Ó, látványosan előadom magam, amikor edzés után elkap és megölel, hangosan panaszkodom, hogy milyen ragacsos meg büdös. De nem igaz. Imádom ilyenkor. Jön felém, mert szünetet tartanak, fülig ér a szája. Felállok, és kap egy csattanós csókot, mielőtt odanyújtom neki a friss ásványvizes üveget. Elveszi, letekeri a kupakját, és néhány korttyal az utolsó cseppig leereszti a torkán. Mondtam már, milyen szexi, amikor iszik? Nem? Hát valahányszor látom, legyeznem kell magam, olyan forróság önt el tőle. – Bekented magad napvédővel? – kérdezi, miközben összenyomja a műanyag palackot, majd visszaadja. – Talán. Mutatóujjával megérinti az orrom hegyét. – Már rózsaszínű vagy. Kend be magad. Kissé túlzásba viszi az irántam érzett aggodalmat. Az Adele-lal történtek óta állandóan félt. Mindig vár az étteremnél, amikor lejár a műszakom, ellenőrzi, hogy elég naptejet kentem-e magamra – nem akarja a véletlenre bízni, hogy nem esik bajom. Nagyon hálás vagyok érte, nem is

tudja, mennyire. – Szeretnék lebarnulni – mondom neki. – Elég barna vagy már, bébi. – Végighúzza az ujját meztelen vállamon, és ettől megborzongok. – Tudod, mit szeretek most a legjobban a világon? Felvonom a szemöldökömet. Hová akar kilyukadni? – Mit? Közelebb hajol, szája a fülem mellett. – A fehéren maradt részeidet – suttogja. – És hogy én vagyok az egyetlen, aki láthatja őket. Elpirulok. Nem is értem, hogy lehet, hogy még mindig ilyen hatást gyakorol rám azzal, ahogyan rám tud nézni. – Rossz fiú vagy – mondom neki, amikor kiegyenesedik. Elvigyorodik. – Azért szeretsz. – Hátrapillant a válla fölött, hogy mit csinálnak a csapattársai. – Figyelj, jobb lenne, ha hazamennél. Kezd nagyon meleg lenni, ne ücsörögj itt tovább. Néhány óra múlva megyek én is, jó? Bólintok, bár szomorú vagyok, amiért hazaküld. De igaza van. Owen is itt van valahol, segít cipelni a felszerelést, ezt-azt megszervezni, vizespalackokat osztani, meg amit kell. Drew szerezte neki a munkát, bár ez inkább önkéntes alapon megy. Owen nem bánja. Örül, hogy egy csapatnyi menő futballista közelében lehet. És van mivel elfoglalnia magát. Addig se csinál rosszat. – Találkozunk később? – kérdezi Drew, és elkapja a kezemet, hogy magához húzhasson egy csókra. – Persze. – Ma nem dolgozom. A Kerületben továbbra is megvan a munkám. Colin fantasztikusan jó főnök. Azt hiszem, totál bele van zúgva Jenbe, de Jen vagy vak, vagy nem akarja észrevenni. Az az étterem a szaftos szexbotrányok melegágya. Én természetesen semmilyen módon nem vagyok érintett. Nálam ez a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” téma megy Drew-val, emlékeznek? – Ma este étterembe viszlek. Ne felejtsd el, oké? – Rám mosolyog, és én visszamosolygok rá. Mostanában nemigen jutott rá időnk, hogy eljárjunk otthonról. De nem is nagyon bánjuk. Szívesebben maradunk otthon, és filmet nézünk. Sokat enyelgünk a kanapén, legalábbis Owen folyton erre panaszkodik. Végül csakugyan elköltöztem abba a lakásba Owennel… és Drew-val. Azok után, ami a parkolóban, pont a lakása előtt Adele-lal történt, nem volt kedve tovább ott lakni. Én ajánlottam föl neki, hogy költözzön el velem, miután alaposan megtárgyaltam a dolgot Owennel, és megbizonyosodtam róla, hogy nincs ellene kifogása. Nem volt. Most úgy élünk, mint egy nagy, boldog család. – Hová megyünk? – Az meglepetés. – Elsötétül a szeme, arca rettentően elkomolyodik. – Szeretlek. Tudod, ugye? Felvonom a szemöldökömet. – Igen, tudom. Én is szeretlek. Nagyon. – Nagyon? – Nagyon-nagyon. – Akkor jó. – Elvigyorodik, és újra megcsókol, mint aki nem bír magával. – Hé, Callahan! Elég a smárolásból, gyerünk dolgozni! – kiabálja oda az egyik csapattársa, mire elnevetjük magunkat. Nézek utána, ahogy odakocog a többiekhez a pálya közepére, egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet. Olyan jól néz ki. Annyi mindenen ment keresztül, mégsem láttam még soha ilyen boldognak.

Elkísértem néhányszor Harris doktornőhöz, aki az utolsó alkalommal félrehívott, mert négyszemközt akart beszélni velem. Azt mondta, hogy szerinte miattam gyógyul Drew. hogy azért viselte ilyen jól Adele öngyilkosságát és utána az apja csaknem teljes idegösszeomlását, mert én feltételek nélkül és önzetlenül támogatom. Ez a legkevesebb, annak fényében, amit ő tesz értem. Anyámmal szinte teljesen megszakadt a kapcsolatunk. Engem ez nem ráz meg annyira, de Owen nagyon nehezen emészti meg az eltűnését. Nem tudja feldolgozni. Mivel Drew emlékszik rá, milyen az, amikor az ember dühös, sebzett tinédzser, rengeteg időt tölt az öcsémmel. Olyannyira, hogy egyik este, amikor már aludni készültünk, bevallotta, hogy ha mégsem jön össze neki a profi futball, arra gondolt, hogy marad az egyetemen, és olyan tanácsadónak fog tanulni, aki problémás kamaszokkal foglalkozik. Átkaroltam, és azt mondtam neki, hogy szerintem ez szuper ötlet. Õ a legkedvesebb, legjószívűbb ember, akit ismerek. Szellemes, intelligens, és pontosan tudja, mivel lehet engem megnevettetni. Bár morcos is tud lenni, ha valami nem úgy alakul, ahogyan ő szeretné. Ja, és olyankor is, amikor éhes. Eléggé rendmániás, én ezzel szemben eléggé trehány vagyok, vagyis emiatt veszekedtünk már párszor. Nekem minden hónapban azokon a napokon dühöngenek a hormonjaim, és kicsit kibírhatatlan vagyok, de ilyenkor igyekszik kitérni az utamból. Stresszes a munkám, és egyszer azt mondtam neki, hogy fogalma sincs, mitől stresszelek, mivel neki nincs igazi munkahelye. Ó, ettől aztán a plafonon van. De többször nem is jöttem ezzel. Okulok a hibáimból. Többnyire. Szoktunk veszekedni. De utána mindig kibékülünk – és ez általában békülős szexet jelent, ami fantasztikus. Néhány hónapja végül kutyapózban is csináltuk, és azóta teljesen odavagyok érte. De bimbópirszinget nem csináltattam. Azt Drew nem engedi. De pár hete ugyanazt tetováltattuk a jobb csuklónk belső felére. A nevünk összefűzött kezdőbetűit: D+F. Sokat nevetünk. Néha sírunk is. Ő igyekszik helyrehozni a kapcsolatát az apjával. Én megpróbálok megbékélni azzal, hogy anyám soha nem jön vissza. Nem tökéletes a kapcsolatunk. Drew Callahan sem tökéletes. Nekem azonban pontosan úgy jó, ahogy van.

Drew Tiszta ideg vagyok a ma este miatt, és nyolcmilliomodszorra gondolom végig, hogy helyes-e, amire készülök. Fel-alá járkálok a nappaliban, várom, hogy Fable kijöjjön végre a fürdőszobából, és közölje, hogy mehetünk. Néha lehetetlen kivárni, hogy kirittyentse magát, vagy mit művelnek ilyenkor a lányok. Megmondtam már neki, hogy én úgy szeretem, ahogy van. Sminkkel is, anélkül is. Csinos ruciban, ócska sortban-pólóban – tök mindegy, mi van rajta. Mindenféleképpen dögös. De aztán majd kiesik a szemem, amikor egy teljes óra múlva előjön, és elfelejtem, hogy milyen türelmetlen voltam. Neki ez a trükk nagyon megy. Meg még sok más trükk is. – Higgadj le. Megfordulva Owent látom, aki derűsen néz zöld szemével. – Hogy érted ezt? – kérdezem tőle. – Síkideg vagy. Nyugalom. Fabes kurvára örülni fog. – Tenyerével befogja a száját. – Meg ne mondd neki, hogy káromkodtam. – Nem fogom. – Csóválom a fejemet. Néha ki kéne mosni ennek a gyereknek a száját, de Fable-ét

is meg az enyémet is. hogy kérhetnénk rajta számon az illedelmes beszédet, ha mi is bort iszunk, és vizet prédikálunk. – De most komolyan, haver. Odalesz a meglepetésedtől. Imádni fogja. Bőgni fog. – Owen ingatja – a fejét. – Tutira bele lehetsz zúgva a nővérembe, ha máris rászántad magad erre a lépésre. – Nem tudok nélküle élni. – És ez az igazság. – Összetartozunk. Miért ne tegyük hivatalossá? Magabiztosan beszélek, pedig ki vannak feszítve az idegeim. A Kerületbe viszem vacsorázni, mert Colin – akivel időközben hihetetlen módon barátok lettünk – felajánlotta nekünk a kis különtermet. Kapva kaptam a lehetőségen, mert nem akarom, hogy a fél világ lássa, mit csinálok. És ha kosarat kapok? Nem fogok. Fable-t megelőzi az illata, ami könnyű, virágos illat, és azonnal vágyakozni kezdek a viselője után. Azután megjelenik Fable is, mosolyogva jön felém a folyosón halvány rózsaszín nyári ruhában, amitől még aranyosabbnak tűnik a bőre. Csak lábakat és karokat látok, a ruha anyaga pedig olyan vékony… Lényegében átlátszó, ha megfelelő szögben éri a fény. Fable. Megköszörülöm a torkomat. – Ugye nem ebben akarsz jönni? Megpördül, és pörög vele a harangszoknya, látni engedve a pucér, karcsú combokat. – Nem tetszik? – Kurvára tetszik. – Körülnézek, és örülök, hogy Owen időközben odébbállt. Hallom, ahogy kattan az ajtaja. Okos fiú. – De teljesen átlátszik. – Tényleg? – Bosszúsan néz végig magán. – De nem szeretnék átöltözni. Jobb kezemmel a zsebembe nyúlok, megfogom benne az aprócska dobozt. Én sem szeretném, ha átöltözne. Észbontóan néz ki. Viszont azt sem szeretném, ha más is látná ebben a ruhában. – Hová megyünk? – kérdezi, amikor nem szólok semmit. – Öö, A Kerületbe. Most még jobban ráncolja a homlokát. Ajjaj. – Na ne. Nekem az a munkahelyem. Inkább szabadulnék tőle, mint hogy szórakozni is oda menjek. Király módon elcseszem. Már látom. A szőnyeget tanulmányozom, húzogatom rajta a talpamat, jár az agyam, hogy kitaláljak valami mást. – Drew. – Felnézve látom, hogy összehúzott szemmel mered rám. – Mi bajod van? Jól vagy? Bassza meg! Inkább legyek rajta túl most, mint hogy az idegességtől még jobban elbaltázzam. Egyetlen szó nélkül odalépek hozzá, megfogom a kezét, és térdre ereszkedem előtte. – Mit művelsz? – suttogja tágra nyílt szemmel. Jéghideg a keze. – Fable, szeretlek. Azt szeretném, ha örökre a társam lennél. – Megköszörülöm a torkomat, látom, hogy remeg az ujja. – Nem túl régóta vagyunk együtt, de ha valami ennyire jó, akkor az ember azt akarja, hogy soha ne legyen vége. – – Szent isten. – Rekedt suttogás a hangja. Benyúlok a farmerem zsebébe, és előveszem belőle azt a kis dobozt, amely miatt azóta nincs egy nyugodt pillanatom, hogy egy héttel ezelőtt megvásároltam. – Mi ez? – Hadd mutassam meg. – Remegő ujjakkal nyitom fel a dobozka tetejét, feltárva egy eljegyzési gyűrűt egyszerű, kerek szoliter gyémánttal. – Kérlek, legyél a feleségem. Elkerekedő szemmel mered a gyémántra, leesik az álla. Végül fölemeli a pillantását, hogy rám nézzen; könny csillog a szemében. – Ezt most komolyan gondolod? Ez a lány egyszer az őrületbe fog kergetni. – A legkomolyabban. Szeretlek.

– Én is szeretlek. De hogy összeházasodjunk…? – kérdezi, miközben kinyújtja a kezét, és a mutatóujja hegyével megérinti a gyémántot. – Igen. Azt akarom, hogy örökké tartson. – Csak egy pillanatra engedem el a kezét, hogy kivehessem a gyűrűt a dobozából, és az ujjára húzzam. Remeg a keze, ahogy az ujjára húzom a gyűrűt, ami tökéletes méret. És tökéletesen mutat az ujján. És ez a tökéletes lány az én párom. Az arcához emeli a kezét, közelről csodálja a gyűrűt. – Ó, istenem, Drew, ez gyönyörű. – Te vagy gyönyörű – mondom. – De várom a választ. Ne hagyj kétségek között. – Igen. – Elvigyorodik, ahogy felállok, és magamhoz húzom. – Igen, igen, igen. Leszek a feleséged. Biztos vagy benne, hogy el akarsz venni? Odahajolok hozzá, megcsókolom. – Eléggé. – Tudod, hogy a sírba teszlek – mormolja lágyan. Homlokomat az övéhez szorítom, és belenézek szép zöld szemébe, átfogom karcsú derekát. – Miattad nem bolondulok meg – suttogom. – Miattad érdemes élnem. Neked köszönhetem, hogy jobb ember vagyok. És ha mellettem állsz mint feleség, legyőzhetjük az egész világot, bébi. Te meg én. Felsóhajt, puha csókban a számra forrasztja a száját. – Olyan romantikus vagy. Nem baj, ha bevallom, hogy versre számítottam? – A fenébe. – Teljesen kiment a fejemből. Elhúzódom tőle, beletúrok a másik zsebembe, majd előhalászok belőle egy gyűrött papírlapot. Ezzel megküzdöttem, gondosan megválogattam a szavaimat. Úgy terveztem, hogy előbb ezt adom oda neki, azután a gyűrűt. – Neked írtam. – Na ne. – Elveszi a papírlapot, és széthajtogatja. – De, de – mondom vigyorogva, és izgatottan várom, hogy elolvassa. Pillangók Illannak Lelkemről Lelkedre. Egy Csak a kérdés: Udvarlásommal Kiérdemeltem-e kezed? Oh, válaszod, Remélem: IGEN! – Ó, a fene egye meg! – Sírva fakad, csorog a könny szépséges arcán, és a szempillafestéke feketére csíkozza a bőrét. – Leázik a sminkem, a fene egye meg. Nevetek. Nem tudom visszafogni magam. – Tetszik? – Nagyon! – Most már patakzik a könny a szeméből, én pedig magamhoz húzom, és szorosan ölelem. – Szeretlek – suttogja a nyakamba. – Boldogok leszünk, Fable. Te és én. – Megcsókolom a homlokát. – Boldogok leszünk. – Igen, boldogok – ért egyet velem. Örökre.

Köszönetnyilvánítás Hosszú lesz a lista, de mindenkinek köszönetet kell mondanom, aki segített, hogy ez a könyv megszülessen. Elsőként a legfontosabbaknak, az olvasóimnak, akik e-mailt küldtek, üzentek Facebookon, Twitteren, a Goodreadsen stb., stb., és elmondták a véleményüket a könyvemről. Komolyan, komolyan szeretlek benneteket. A Drew + Fable iránt érzett szeretetetek nem ismer határt, és ezt nap mint nap hitetlenkedve újra megtapasztalom. MINDEGYIK olvasónak, aki tett egy próbát a Heti csajjal, aki megvette egy tökéletesen ismeretlen szerző regényét, és eléggé tetszett neki, hogy aztán elolvassa a Második esély pasit. Az író semmi az olvasói nélkül, úgyhogy köszönöm. Fantasztikus, mennyi támogatást kaptam egy csomó olvasótól és recenzenstől a Goodreadsen, és ez nagyon sokat jelentett nekem. Amikor veszitek a fáradságot, hogy összepárosítsátok az ismertetőket a gifekkel és a humoros kommentekkel (és a pillecukor-ismertetőkkel! elképesztő!), egyszerűen imádom. Annyira, de annyira, hogy el sem tudom mondani. Ó, és Amy Jennings – igazából te adtad meg a kezdő lökést ott a Heti csajnak, HÁLÁS KÖSZÖNET. És köszönöm azt is, hogy csatlakozhattam a Három M-ekhez. A Három M hölgyekre (és urakra), szeretlek benneteket, kis disznó madaraim! :) Az első véleményezőknek, akik szavamon fogtak, és kérték az ingyenkönyvet: Christynek a Tyhada Readsen, Beckynek a Reality Biteson (Becky, te vagy az egyik legnagyobb szószólóm), Annának az Anna Reads Romance-on, Lyrának a Defiantly Devianton, Momónak a Books Over Boyson, Carolenak a Life Over Fictionön, Nereydának a Mostly YA Book Obsesseden, Debbie-nek a Talk Supe blogon és Christine-nek a Shh Moms Readingen, szívből jövő köszönetem mindannyiótoknak. Különösen Christine-nek, amiért rászánta az időt, hogy megszervezze a blogturnémat. Nem is tudod, mennyit jelentett az nekem. Lenyűgöző a támogatásotok. Egyszerűen lenyűgöz, mennyien támogattok. Háromszoros hurrá minden könyvbloggernek, aki recenziót írt rólam, és/vagy kitett az oldalára – köszönöm szépen. Jó lenne, ha mindenkit felsorolhatnék, de valószínűleg olyan hosszú lenne a lista, mint a könyv fele – tudjatok róla, hogy nagyon hálás vagyok. Bibliofil Beccának a Heti csaj könyvtraileréért – úgy érzem, nem mondtam elégszer, mennyire tetszett. Pedig nagyon, nagyon tetszett. Sarah Hansennek a Heti csaj és a Második esély pasi fantasztikus borítójáért. És hogy aztán a Bantamnek tovább finomította őket, hogy még szebbek legyenek – nem tudlak eleget dicsérni téged és a tervezői tehetségedet. Lauren Blakelynek, amiért olyan szuper barátnő – rengeteg a közös bennünk, és ez kicsit félelmetes. Katy Evansnek, aki a legjobb kritikus partner, akit egy lány csak kívánhat ebben az életben. Sehol sem tartanék nélküled. Nyrae Dawnnak a szinte napi e-mailekért – régóta ismerjük egymást, és hálás vagyok a segítségedért. Az összes csodálatosan tehetséges szerzőnek, akit megismertem – isteniek vagytok, és elképesztő könyveket adtok ki. Megtiszteltetésnek érzem, hogy tagja lehetek egy ilyen rendkívüli és támogató közösségnek. Kati R.-nek, amiért annyit segített mindenfélével, és a jelen könyvvel kapcsolatos elragadtatott megjegyzéseiért. Szeretlek, és szükségem van rád, úgyhogy ne hagyj el soha. Örök hálám Kellynek az Inkslinger PR-nál – tudom, hogy ez szuper párosítás lesz, és izgatottan várom a közös munkát. Lehet, hogy most elpityeredem, de én… én egyszerűen nem tudom elhinni, mennyi támogatást kaptam ehhez a könyvhöz. hogy Drew + Fable ennyi olvasót megérintett, hogy nevettetek és sírtatok, és az öklötöket ráztátok, és a legszívesebben földhöz vágtátok volna az e-

olvasótokat/tableteteket/telefonotokat, amikor a Heti csajt olvastátok… el sem tudom mondani, milyen fantasztikus volt veletek ez az utazás. Nagyon remélem, hogy meg lesztek elégedve azzal a történettel is, amit a Második esély pasiban mesélek el. hogy úgy gondoltátok, Adele megérdemelte, amit kapott (bár én egy kicsit sajnáltam a vége felé – más is? vagy én voltam az egyetlen?). Hogy tényleg azt gondoltátok, hogy Drew + Fable boldog lehet együtt. Mert totálisan meg vagyok győződve róla, hogy boldogan élhetnek. Fable hatással van Drew-ra. Drew hatással van Fable-re. Lehet, hogy mind a kettejüknek el van cseszve az élete (melyikük is mondta ezt? azt hiszem, Fable), de előfordul, hogy kincset talál az ember. És az a véleményem, hogy velük is ez történt. Õrület, de olyan valódinak érzem őket. Mintha nem is én találtam volna ki az életüket, mert tökéletesen átvették az irányítást, amikor róluk írtam. Én csak az eszköz voltam, amely lejegyezte a történetüket. És bár a regénynek vége, és a szívemben az ő történetük is lezárult, Drew továbbra is ott suttog a fejemben. De Fable is. Olyan nehéz őket elengedni… és nem tudom, hogy el akarom-e engedni őket valaha. Szóval köszönöm. Köszönöm, hogy elolvastátok az én kis történetemet egy sebzett fiúról és egy sebzett lányról, akik csak akkor gyógyultak meg, amikor rátaláltak egymásra.

A szerzőről Monica Murphy fiúkról és csókolózásról szóló könyveket szeret írni. Olvasni is szeret fiúkról és csókolózásról szóló könyveket. Amikor nem a fiúkkal és a csókolózással foglalkozik, a férjével és a gyerekeivel tölti az idejét. Kaliforniában él.

monicamurphyauthor.com [email protected] www.facebook.com/MonicaMurphyAuthor www.facebook.com/DrewAndFableOfficial twitter.com/MsMonicaMurphy

Copyright © 2013 by Monica Murphy All rights reserved Hungarian translation © Szabó Olimpia, 2014 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014

ISBN 978-963-383-061-1

Felelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő Palkó Katalin Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása kizárólag a kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásával végezhető, kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeli engedélye szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához, többszörözéséhez, terjesztéséhez, digitalizálásához, feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó átvételéhez. A jelen kiadványt a mindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető Törvénykönyv is büntetni rendeli.

{1}

Az angol fable szó mesét jelent