.FRANK-BERTOLT RAITH.
.Mítosz vagy fikcio.í Fordította: Szijártó Zsolt
A
mitizálásának kísérlete, mellyel a berlini protagonisták egy fatális, neokonzervatív gondolatmenet mellett kötelezik el magukat. Hogy feltárjuk, miben áll a vita „tulajdonképpeni” min√sége, mindenekel√tt emlékeztetni kell a posztmodern építészet szituációjára vonatkozó — éppenséggel jogos, ám fokozódó mértékben felületessé váló — diagnózisra, mely az „Új Berlini Építészet” utáni kutatás f√ motívuma volt. Azok az építkezések, amelyek a Postdamer Platzon, a Friedrichstraße mentén vagy az Alexanderplatzon várhatók, mennyiségüket, s√t min√ségüket tekintve már nem a történelmi város — alig vagy már egyáltalán nem meglév√ — szövevényébe illeszkednek be: a Berliniek által „kritikai rekonstrukció”-ként jelölt eljárásmód alapjában véve a belváros újjáépítését jelenti. Az utóbbi ötven év erre vonatkozó javaslatai — Speer Germania- terveit√l egészen a Hans Scharoun „újjáépítési tervéig”, amelyet a Speer-féle terv szöges ellentéteként szokás emlegetni, ám eredményében hasonló városrombolással járt volna — elrettent√ példaként állnak el√ttünk. Mégis, az IBA tapasztalatai is — melyek Den Haag belvárosában éppúgy megismétl√dtek, akárcsak a Lampugnani által kárhoztatott frankfurti Saalgasseban2 — azt mutatják, hogy a min√ségi építészet egymagában még nem jelent biztosítékot a város egészének megnyugtató kialakítására; s√t a feldarabolt épülettömbök preferálása — az egyes épületek min√ségi felépítése ellenére (vagy éppen emiatt) — katasztrófához vezethet. Ebben a korban mind azok a látszólag semleges, „objektív” kritériumok, mint a funkció vagy a konsrukció, mind az olyanok, melyek a tradícióra, illetve — akárcsak az Új Épületek — általánosan elismert közös reményekre támaszkodnak,
z „Új Berlini Építészet” ködös jelensége körüli vitát könny∫ lenne azzal elintézni, hogy megrendelésekért, befolyásért folytatott szokványos, kevés figyelmet érdeml√ összecsapásról van szó; ám fél√, hogy a polarizáció átterjed azokra az utóbbi id√ben differenciáltan zajló diskurzusokra is — mint a 20-as évek „Másfajta modernségének”1 feldolgozása vagy az építészet jelenlegi gyakorlata. A berlini vita jogos alapja túlnyomórészt már elt∫nt, máskülönben nem maradhatott volna rejtve, hogy mind a Lampugnani és Kollhoff körüli csoport, mind Hoffmann-Axthem alapjában konzervatív szemszögb√l érvelnek, azaz — más szavakkal — a „progresszív”, a nyitott jöv√be kiváncsisággal pillantó magatartás már régóta nincs jelen e diszkusszióban. Ez az egyoldalúság valósággal arra predesztinálja az ún. „Új Berlini Építészet”r√l folyó vitát, hogy általánosan a német társadalom helyzetének tükörképét nyújtsa. Így az is természetes, hogy az építészetelmélet újfajta népszer∫sége, mely a tömegtájékoztatásban (Spiegel, Zeit, Frankfurter Rundschau) megmutatkozik, nem annyira valamilyen új felismerésb√l ered, hanem ahhoz a politikai diskurzushoz kapcsolódik, amely az újraegyesített Németország önmeghatározása körül zajlik, s amelynek halvány el√játékának utólag a történészvita bizonyult. Azt, hogy mennyire alkalmas ez a vita a politikai összecsapás helyettesítésére — mely ilyen nyitottsággal Németországban aligha volna megvalósítható — végs√soron magából az érvelési struktúrából kiindulva válik érthet√vé. Nem annnyira az újabb berlini épületek és a harmincas évek építészete közötti állítólagos formális rokonság hívja ki a kritikát, noha ennek interpretációját sem volna szabad bizonyítottnak tekinteni, mint inkább a berliniség
87
Frank-Bertolt Raith
elveszítették a formát létrehozó erejüket, s így az ambicionált építési módok összességükben túlságosan könnyen összefüggéstelen „divatbemutatóvá”, „a hiúságok vásárává” válnak. Bármilyen paradox megállapításnak is t∫nik els√ pillanatra, de az összefüggéstelenségb√l létrejött szabadság egyet jelent a tartalmi specifikum elvesztésével; az individualitás — ahogy ezt a berlinieken kívül mások is felfedezték — aligha az „anything goes” tetszés szerinti felruházásában, hanem egy jelentésteli összefüggésben áll: egy szabály szignifikáns módosításában. Egy ilyesfajta, a jelentést megalapozó dialógus nélkül a formák nem rendelkeznek tartalommal, s a kötelez√ er√ hiányát egy kedvelt téma (“árkád”, „udvar”, „kapu”, stb), jobb esetben valamely nagy név, a sztárépítész autoritása fedi el. Ahogy Kollhoff joggal megjegyzi, mindez a marketingnak megfelel√, saját magukat mégis elértéktelenít√ „csúcspontok” felsorolását eredményezi.
A látszólag állandó min√ségek rögzítésével a Berlin jöv√jér√l sz√tt álmok a várost olyan mítosszá stilizálják, amely — Roland Barthes-tal szólva — megszünteti „létrehozása emlékét”5. Ha egy történeti cselekvést kvázi-természetszer∫ folyamatként értelmezünk, akkor elhalványul az el√zetes tervezés, az „értéktételezés” aktusa, amire — gyaníthatóan — még Berlin esetében is szükség volna6. Mégis, milyen megnyugtató, hogy a város „fejl√dik”, „növekszik”. Lampugnaninak a „nem fogyasztói típusú építészetre”7 vonatkozó reménye — melyet nemcsak az adott cél vonatkozásában, hanem magukhoz a formákhoz való viszonyában is definiálni kell — éppúgy magában foglalja a „természet-ellenességb√l egy pszeudo-természetbe történ√ átmenetet”8, akárcsak a k√b√l épült Berlin mítosza. Ez a mítosz nem a város történetileg mindig specifikus állapotáról szól, hanem egy történelem nélküli s∫rítmény jelenik meg benne. A város elb∫völ, mint egy olyan terület, amely — úgy t∫nik — nem az intencionális cselekvéseknek köszönheti létrejöttét; olyan, saját logikával és kontinuitással rendelkez√ területet jelöl, amely képes arra, hogy az emberi cselekvéseket kötelez√ érvény∫, látszólag egységes keretbe helyezze el. Azok a jogos és szükségszer∫ kérdések, mint Heinrich Klotzé — mely mítoszokkal kell feltölt√dni az építészetnek, a jelent√ség vagy a hatalom mítoszával?9 — a Berliniek szemszögéb√l fölösleges s roszszul feltett kérdéseknek t∫nnek. A részletekben rejl√ tartalmi dimenziót azzal helyettesítik, hogy a hely kontinuitását bizonyítják. A mitizáláson keresztül a felel√sség kikapcsolására irányuló kísérlet következetesen megismétl√dik az építészet szintjén: A „Berlini Építészet” mítoszának alávetve kell a város — szemmelláthatóan nem önmagától jelentkez√ — homogenitását biztosítani. E „regionalizmus” irányába ható kényszer révén az építészet azon túl, hogy olyan szerepbe kényszerül, amely a megrendelések révén jellemezhet√ premodern kiskorúság állapotára emlékeztet; az ellenkez√ oldalon is rejtett, a „gyógyító”, kvázi-vallásos funkcióra irányuló reményekkel konfrontálódik, melyeken csaknem szükségszer∫en zátonyra kell futnia. Az „Új Egyszer∫ség” épületei — „a rend szigeteiként a z∫rzavar áradásában”10 — újra úgy viszonyulnak az építészethez, mint egyfajta moralizáló, ám hatásában totalitárius nevelési eszközhöz. A „Berlini Építészet” — mely Fritz Neumeyer szerint a „puritán elegancia, a sz∫kösség és a szigorú formák révén”11 jellemezhet√ — azon túl, hogy önkényesen jár el, nagyon sok kérdést felvet: akárcsak a 20-as, 30-as évek kísérletei, melyekre nem a törté-
BERLINI ÉPÍTÉSZET?
A
berliniek e posztmodern dilemma helyes diagnosztizálására válaszul a városi építészet megújításával, a városiasság rekonstrukciójával kísérleteznek. Tevékenységük egészében feltétlenül emlékeztet a német jobboldali gondolkodás tradíciójára: nem is annyira az a tény, hogy kutatásaik alapjául a város egy specifikus, egyáltalán nem magától értet√d√, formális képe szolgál — a tradicionális európai városközpont, ellentétben például a városi régiókkal —, mint inkább az a mód, ahogy e választás jelent√ségét Lampugnani másképphangzó állításai ellenére is3 ki akarják vonni a megvitatás alól. Itt már nem a vita kezdetének legalábbis szerencsétlen módját kellene újra megbélyegezni — Koolhass keser∫ kritikája, mely szerint Berlin pontosan abban a pillanatban vált f√várossá, „amikor politikailag, ideológiailag és m∫vészileg” legkevésbé volt ebben a helyzetben4, figyelmeztetés marad — hanem az érvelés bels√ struktúráját kell az elemzés kiindulópontjának tekinteni. Az összecsapás hevessége nem annyira a városról alkotott, divergáló képekre vezethet√ vissza, mint a városi valóság kommunikatív, szimbolikus szintjeinek szisztematikus háttérbe szorítására. Egy város mint egész több épületeinek összességénél, saját identitással, kontinuitással rendelkezik; egy tipikus, megszokott helyet meg kellene óvni attól, hogy tetszés szerintivé, jelentésnélkülivé váljon.
88
Mítosz vagy fikció
neti irányultság a jellemz√, hanem egy adott helyre vonatkoztatott (nemzeti vagy nacionalista) jelleg∫ m∫vészettörténet melletti elkötelezettség. Nem tárgyalja részletesebben a Berlini Építészet kritériumait — egy építész születésére, munkásságára vagy legalább a Berlinben álló épületek összességére vonatkozó kérdéseket —, sem azt a különösen ebben a században fontos problémát, miképp lehetséges lehatárolni a „Berlini Építészetet” a német építészettörténett√l. A gyakran emlegetett „porosz stílusnak” egy Franciaországból eredeztethet√, forradalmi jelleg∫ klasszicizmus szolgál alapjául, mely nemzetközi jelenség; gondoljunk csak Alste Onckenre, aki a Harmadik Birodalommal szembehelyezkedve 1935-ben David Gilly nemzeti jelleg∫ kultuszát hozta létre. Ezen túl e stílus „újrafelfedezése” sem kizárólag berlini jelenség, ahogy azt az osztrák Kaufmann publikációi is mutatják. A berlini építészettörténethez éppúgy hozzátartozik Raschdorff pöffeszked√ székesegyházának wilhelmiánus pompája, mint Ludwig Hoffmann impresszionista, ám némileg mesterkélt építészete. Hogyha a jellemz√ként posztulált formai szigort szerencsétlen módon egy mindig ugyanolyan porosz szellemmel kapcsolják össze — Sawadenak a poroszsághoz kapcsolódó hitvallását kell itt megemlíteni12 — akkor a konstrukció teljesen átlátszóvá válik: a katolikus Rajna-vidékr√l származó Mies, a Dél-Németországban el√készületeket folytató svájci Salvisberg, no és Fahrenkamp...? A „Berlini Építészet” feloldódik egy minden specifikum nélküli általánosságban. Ez a történelem megalapítására tett kísérlet akkor válik mégis bosszantóvá, amikor kit∫nik, hogy a Berliniek az általuk szükségesnek tartott jelentéstételezést — a „remitologizálás” projektjeként?13 — éppenséggel önmaguknak követelik. Lampugnani például egy beszélgetés során már expliciten fontolóra vette azt a kérdést, „hogyan juthatunk el újra egy (ezúttal m∫vészi) konvencióhoz”14, s √ maga azt a végkövetkeztetést vonja le, miszerint: „Nekünk kell konvenciókat kitalálnunk.”15 Ezzel olyan gondolkodásmódot újít meg, amely ismer√s lehet a német konzervativizmus történetéb√l: példaképül nem a tradícióhoz köt√d√, szerényen a meg√rzést el√térbe állító konzervativizmus szolgált, hanem annak agresszív, forradalmi változata. Moeller van der Bruck nemcsak a „porosz stílust” vázolja fel, éppoly éles szemmel veszi észre azt is, hogy „konzervatívnak lenni annyit tesz, hogy olyan dolgokat teremtünk, amelyek érdemesek a meg√rzésre”16. Ha tudjuk azt, hogy — állítólag — már nem létezik a „közvetlen egyszer∫ség”, ebb√l a tényb√l kikerülhetetlenül követ-
kezik, hogy saját magunknak kell létrehozni ilyen, kés√bb meg√rzésre méltó állapotot. Berlinnek újra Berlinné kell válnia! S akárcsak a 20-as évekbeli, úgy a jelenlegi kísérleteknnek is egy „Új Mitológia” szolgál alapjául: ez a felvilágosodást a kezdetekt√l kísér√ próbálkozás olyan m∫vészet-mítosz létrehozására irányul, amely az ész analitikus, végs√soron önromboló erejét újra bekapcsolja a kozmosz egységes — „otthont-teremt√” — összefüggésébe17. Mégis, az „Új Berlini Építészet” azzal, hogy formáinak legitimáló, vallásosnak mondható funkciót tulajdonít, a felvilágosodás dialektikájának foglya marad. Végs√ soron azt a modern követelést sem utasíthatja el, mely szerint a világot a saját kezünkbe kell venni, s ha szükséges, ebben a tradíciónak — a „végzetnek” — is segítségére kell lennünk. Ez az önteltség végleg felold a történelem ténylegesen fellelhet√ nyomaival szembeni kötelezettség alól — s f√ként gazdaságilag el√nyös magatartást jelent!
MÍTOSZ VAGY FIKCIÓ?
„B
erlin” és a „Berlini Építészet” mítoszának hátteréb√l szemlélve a megkívánt „kritikai” magatartás — a történelmi specifikum meg√rzésének értelmében, melybe beletartozik a rombolások történelme is — komédia. Az „organikus konstrukció” a diffúz kontinuitás középpontba állításával elködösíti saját álláspontját, és megakadályoz minden „belegondolást”, hogy Benjaminnak már a történészvitában is felhasznált fogalmát alkalmazzuk. Mégis, amennyiben figyelmen kívül hagyjuk az olyan politikai magatartást, amely a transzcendentális keretek tudatos újraalkotásával kísérletezik, akkor a „kritikai rekonstrukció” még hiábavalóbb vállalkozásként jelenik meg: ugyanis a történeti város léte már századunk els√ felében törékennyé válik. A mítosz fikciónak bizonyul, mégpedig olyannak, amely megkísérli saját fikció voltának tudatát elnyomni. A „kritikai rekonstrukció” rég elveszített harcot vív. Nem annyira azokon az eltér√ koncepciókon futott zátonyra, amelyek úgy tekintenek a városra, mint egy szoborra (a város mint táj vagy önmagában vett város formájában), mint inkább bels√ okok miatt: láthatóan elveszett a tradicionális európai várost létrehozó dualitás a szövevény és a monumentum, az egyedi épület és a közösségi épület között. E hierarchikus viszony feloldódását — melyben az tükröz√dik vissza, hogy a mind kérdésesebbé váló
89
Frank-Bertolt Raith
ni Tradicionalisták példaképüknek18 tekintik Peter Behren (1920-as évekbeli) alexanderplatzi épületeit, mondván, egy városi tér éppen az építészet nyújtotta védelem segítségével kvázi-önálló alakzatként elrendezhet√ — ez a benyomás az óváros akkoriban még létez√ s∫r∫ szövevényének háttere el√tt még jelent√sebb lehetett. Ily módon, elrendezett térként a nyilvános tér nem id√tlen, mitikus alakban lép fel, hanem egy specifikus élettervet testesít meg: építészet és városépítés átjárja egymást. Nem szükségszer∫, hogy az építészet és a városépítés összekapcsolásával az építészet kiterjessze uralmát a város egész m∫vészetére, mint ahogy az sem következik egyenesen ebb√l, hogy egy átfogó, funkcionalista „építéstervezés” mindkett√t megszüntesse: berlini viszonylatban érdemes volna az 1977-es nyári szemeszter eredményeire emlékezni, amikor egy Ungers körüli csoport — amelyhez ma már alig elképzelhet√ módon mind Koolhaas, mind Kollhoff hozzátartozott — valamilyen asszociatív szemléletmód hatása alatt Berlint önálló elemek, alakzatok összességeként képzelte el19. A diszkontinuitás hangsúlyozásával Berlin — aligha magától értet√d√, illet√leg „természetes” módon — „városon belüli városokra”, egyedi színterekre esik szét; a tereket kialakító szándék megragadhatatlannak t∫nik. A fragmentizáció végs√soron azt jelentheti, hogy egy építészetileg megragadott teret, egy jellegzetes utcát, egy negyedet teszünk meg az építészet tárgyává; azaz a fikcionális tárgytulajdonítás semmi esetre sem zárja ki a felosztott telkeket, ezt a kis részekb√l álló, a meg√rzésre méltó, flexibilis struktúrát. A városépítészet szintjén érvényesül√, a fikcionalitásra irányuló stratégiával szemben az építészet szintjén a nyilvános tér és a valamely tárgyhoz kötött építkezés közötti hierarchia eltolódása figyelhet√ meg. A tradicionális városi tér — ahogy Léon és Wohlhage berlini World-Trade Centere példaszer∫en mutatja — már nem rendszerez√ alapként jelenik meg, melynek létezése és formája el√feltételezhet√; a létrejött tér inkább az épület egy mellékes vagy demonstratív gesztusának köszönhet√. A valamely tárgyhoz kötött építészet egy fölöttes közösségi lét reményére reflektál, mely alapjaiban túlságosan veszélyeztetett, semhogy hosszabb ideig töretlen kifejezésmódot taláhatott volna magának. A monumentum és a textúra dualizmusa meghátrál a morfológiai min√séggel rendelkez√, mindig valamilyen tárgyhoz kötött építészet el√l. Mindkét pozícióban közös, hogy a várost mesterséges képz√dménynek tekinti. Ha nyomon követjük
„közösség” fogalmát széttörik a metafizika-kritika támadásai — az egalizáló szándékú modernség programszer∫en képviseli, logikailag mégis csak a posztmodern multikulturális korszaka, az egyes élettervek sokszín∫sége és kötelezettségnélkülisége zárja le. A legitimáló „metaelbeszélések” elvesztése egyrészt azt jelenti, hogy a nyilvános térnek a tradicionális európai jelensége egy specifikus, mégis elmúlt társadalom termékének t∫nik — s a felülr√l jöv√, alakító beavatkozás nélkül „növekv√” perifériákra vetett pillantás meger√síti, hogy a nyilvános tér rekonstrukciója egy saját tevékenységére reflektáló, alakító gyakorlat eredménye. Másrészt azt is jelenti, hogy mindenfajta, az infrastrukturális el√készületek funkcionális követelményein túlnyúló, tartalmi vonatkozásokat el√térbe állító várostervezés elismerte kvázi-természetes bázisának elvesztését, ebb√l következ√en azt, hogy egy „m∫ként” legyen szemlélhet√. Az utca, a tér vagy a negyed nemcsak a társadalmi élet kommentár nélküli lenyomatát adják, hanem reményeket testesítenek meg, elképzeléseket kommentálnak, s ideális esetben talán új lehet√ségeket is nyitnak. A városépítés tartalmi dimenziójának visszenyerése egy tudatosan megtervezett kifejezésmód segítségével — akárcsak más m∫vészetek esetén — csupán törés, tudatos fikció, vagy „mintha”típusú gondolkodás formájában lehetséges. Azok a Berlinben — és az országban máshol — eltervezett kísérletek, melyek a nyilvánosságot a város formális szinten zajló helyreállításán keresztül próbálják megmenteni, épppoly felületesnek és jelentés nélkülinek bizonyulnak, mint Hoffmann-Axthem próbálkozása, aki a városi élet társadalmi alapelveihez kíván visszanyúlni. Itt az a probléma vet√dik fel, hogy ezek az alapelvek tartalmilag aligha képviselnek olyan általános érvényt, hogy bel√lük a város formájára következtethetnénk.
ÉPÍTÉSZET ÉS VÁROSÉPÍTÉS
M
ár a 20-as, 30-as évek Berlini Építészetében találhatunk olyan, az építészet és a város viszonyát elemz√ tanulmányokat, amelyek azzal foglalkoznak, hogy miképp szabadítható ki egy önmagát jelentéktelen tárggyá emancipált építészet csapdájából a nyilvánosság látszólag naturalista, ám végs√soron giccses ábrázolása — feltéve, hogy tekintetünket nem homályosítják el a berliniség mitikus állandói. A Berli-
90
Mítosz vagy fikció
az „Új Berlini Építészet” körül jelenleg zajló vitákat, vagy megvizsgáljuk a Potsdamer- és az Alexanderplatzra vonatkozó döntéseket, felmerül a kérdés, miképp merülhettek olyan gyorsan feledésbe ezek
az innovatív tradíciók: csak reménykedni lehet benne, hogy a realitás a Berliniség mitizálásának hallgatólagos redukciós kísérletét is helyre fogja hozni.
Jegyzetek 6. Fritz Neumeyer in: Neue Berlinische Architektur: Eine Debatte. Berlin– Basel–Boston 1994, 21. 7. Baumeister 1994/8, 47. 8. Barthes, Roland: Mythen des Alltags. Frankfurt/Main 1964, 130. 9. Arch+ 122, 27 10. Lampugnani, Vittorio Magnano: Die Neue Einfachheit. Mutmassungen über die Architektur der Jahrtausendwende. DAM Jahrbuch 1993, 11. 11. Neue Berlinische Architektur 18. 12. Neue Berlinische Architektur 149. 13. Neue Berlinische Architektur 22. 14. Neue Berlinische Architektur 50. 15. uo. 16. Bruck, Arthur Moeller van den: Das Dritte Reich. Hamburg 1931, 202. 17. V.ö. Frank, Manfred: Der kommende Gott. Vorlesungen über die Neue Mythologie. Frankfurt/Main 1982. u√. Gott im Exil. Vorlesungen Über die Neue Mythologie. II. rész. Frankfurt/Main 1988. 18. Neue Berlinische Architektur 153. 19. Cities Within the city, in: Lotus 19 1978, 82-97.
A Werk, Bauen+Wohnen cím∫ folyóirat az aktuális berlini szituációból ösztönzést merítve, különböz√ esszékben vitatta meg az építészet és a városépítés viszonyát. Olyan szerz√k kaptak itt szót, mint Dieter Hoffmann-Axthelm, Vittorio Magnano Lampugnani, Hans Kollhof, Dietmar Steiner. Az egész ütésváltás végül is az „Új Berlini Építészet” jelensége körül zajlott. Ez a tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a berlini vitát visszaemelje az építészet és a városépítés közötti viszony kontextusába. A szerz√ építész, s újabban a karlsruhei egyetemen a lakásépítési- és tervezési tanszék munkatársa. Doktori disszertációjának címe: Heroikus stílus. Tanulmányok a kés√i 20-as és korai 30-as évek német építészetér√l. (1994)
1. A „Másfajta modernség” Otto Rudolf Salvisberg m∫vének alcíme. 2. Werk, Bauen+Wohnen. 1994, 7/8, 48. (ld. e számunk ?? oldalán) 3. A Vádak helyett vitát cím∫ írás Lampugnani egyik utolsó megszólalása. (ld. e számunk ?? oldalán) 4. Koolhaas, Rem: Massakrierte Ideen. Nyílt levél a Potsdamer Platz zs∫rijéhez. Frankfurter Allgemeine Zeitung 240. 1991, 37. 5. Barthes, Roland: Mythen des Alltags. Frankfurt/Main 1964, 130.
Bernd Niebuhr terve a Spree–szigetre
91
