Mit mérnek a nemzeti számlák?

Mit mérnek a nemzeti számlák? Hüttl Antónia PhD, egyetemi magántanár E-mail: [email protected]

A szerző néhány, a nemzeti számlák egészét végig kísérő ellentmondást emel ki: azt, hogy az olyan alapfogalmak, mint az új érték, a jövedelem és a tőke nem csak a megszokott módon értelmezhetők; lényeges érvek szólnak a más, alternatív fogalomhasználat mellett. Semmiképpen sem akarja azt sugallni, hogy létezne jobb megoldás a jelenleg alkalmazottnál. Csak arra kívánja ráirányítani a figyelmet, hogy a módszertan kölcsönös engedmények eredménye, és nem létezik tökéletes metodika. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy valójában nem a statisztikai módszertan, hanem a közgazdaság-elmélet olyan látens hiányosságairól van szó, amelyek a fogalmak statisztikai mérésre alkalmassá tétele kapcsán kerültek a felszínre. Írásában négy témát tárgyal: 1. A termékadók elszámolása halmozódást visz az új értékbe. A halmozódásmentes új érték a termelési tényezők költségszintje lenne. 2. A javakat és szolgáltatásokat a fogyasztói hasznosság arányában értékeljük, miközben az új érték a termelésben keletkezik. A termelés és a fogyasztás időpontja között az árak változását a készlettartási különbözetben számoljuk el. Alternatív módszer lehetne, ha csak a végső fogyasztás képezné az új értéket (beleszámítva az értékcsökkenést, de kihagyva a felhalmozást). 3. Nem tekintjük költségnek az eszközökön képződő készlettartási veszteséget, ugyanakkor a várható veszteség fedezésére képzett tartalék jövedelem. Ez a féloldalas szabály felülértékeli a növekedési ütemet, és félretájékoztatja a döntéshozókat. 4. A többtényezős termelékenység beleillik a nemzeti számlákba. Ilyen becsléseket széles körben készítenek, bár a gazdaságelméletek nem támasztják alá, mit is fejez ki az aggregált szintű tőkeinput. TÁRGYSZÓ: Nemzeti számlák.

Statisztikai Szemle, 89. évfolyam 10–11. szám

Hüttl: Mit mérnek a nemzeti számlák?

1099

A több mint fél évszázados fejlődés nyomán a nemzeti számlák olyan szintre

jutottak, ahonnan nehéz lesz folytonosan tovább haladni. A módszertan közelmúltban lezárult legújabb felülvizsgálata kétségtelenül nagy előrelépést tett a rendszer konzisztenciájának erősítése terén. A felülvizsgálat kapcsán külön munkacsoportok vettek nagyító alá számos, eddig elnagyoltan kezelt részletkérdést, és a munka kétféle kimenettel zárult: vagy az eddigieknél részleteiben konzisztensebb módszertant dolgoztak ki, vagy – megállapodás híján – a témát további kutatást igénylő feladatok közé sorolták (SNA 2008). Bármi legyen is a kutatások kimenete, a nyitott témák többsége csak egy-egy nagyon speciális területet érint. A rendszer egésze kiforrott. A felülvizsgálatot követően a nemzeti számlák nyomon követik a teljes újratermelési ciklust, így elmondható, hogy minden – potenciálisan társadalmilag szervezhető – gazdasági jelenséget felölelnek. Ezért erősen korlátozottak a további fejlesztési lehetőségek akár a rendszer bővítéséről akár a belső konzisztencia elmélyítéséről van szó. Ez az állítás annak ellenére igaz, hogy az elmúlt időszakban felerősödtek a nemzeti számlákkal szembeni kritikák, amelyek elsősorban azt nehezményezik, hogy azok fő aggregátumai erősen leszűkítve vagy akár torzítva fejezik csak ki a társadalmi jól-lét alakulását. Nagy nemzetközi visszhangot váltott ki az a jelentés, amelyet a gazdasági és társadalmi fejlődés méréséről készített a több Nobel-díjas közgazdászból álló bizottság (Stiglitz–Sen–Fitoussi [2009]). Tagjai két szempontból kritizálták a makrogazdasági statisztikákat és ezen belül a fejlődés fő mércéjének tekintett bruttó hazai termék (GDP) indikátorát. Egyfelől azért, mert a GDP nem, vagy kifejezetten torzítva értékel számos, társadalmi szempontból fontos tényezőt. Ilyen például az, hogy a mutató érzéketlen a jövedelmi egyenlőtlenségekre, így előfordulhat, kedvezőnek mutat akár szélsőségesen nem Pareto-optimális növekedési pályát is. A nemzeti számlák olyan árarányokkal értékelik a létrehozott javakat és szolgáltatásokat, amilyen arányban az egyéni fogyasztók hajlandók a rendelkezésre álló jövedelmüket elkölteni különböző javak és szolgáltatások vásárlására. Kizárólag az számít, az egyéni fogyasztó számára mennyivel hasznosabb a kenyér a cipőhöz képest (vagy fordítva), de az nem, hogy a szegényeknek nagyobb hasznot jelent az első kiló kenyér és az első pár cipő, mint a gazdagoknak a sokadik termék. Ezért a kimutatott új érték nagyságát nem befolyásolja, hogy szétnyílik-e vagy összezárul a jövedelmi olló, holott társadalmi szinten ez nyilvánvalóan nem közömbös kérdés. Másfelől előhozták azt az ismételten felmerülő kritikát, hogy a környezetterhelés kívül marad a nemzeti számlák által lefedett jelenségek körén. A szabad javak használatát nem számoljuk el költségként, még akkor sem, ha azok nem megújulók, ezért a hosszabb


1100

Hüttl Antónia

távon fenntarthatónál kedvezőbbnek mutatkozik a növekedés. A kutatás menetében egy további érv merült fel a számlarendszerrel szemben: a nemzeti számlákra épülő előrejelzések alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy előre jelezzék a pénzügyi válságot. Abból a szempontból egyik kritika sem jogos, hogy a nemzeti számlák ezen hiányosságai mindig is ismertek voltak, legfeljebb a felhasználók széles köre számára nem volt közismert. Helyesebben a nemzeti számlák adatainak könnyű hozzáférhetősége sok felhasználót arra késztetett, hogy az adatokat a relevanciájukat, értelmezési körüket meghaladó módon használja. A jól-lét méréséhez a társadalomelméleti alapok tisztázásán keresztül vezet az út, erre nem a nemzeti számlák fokozatos bővítésén és fejlesztésén keresztül lehet haladni. A rendszer értelmezési keretén belüli továbbfejlődési lehetőség erősen behatárolt, az értelmezési keret kibővítésének iránya és módja viszont túl képlékeny. Ezért a jelen tanulmány egyik témával sem foglalkozik. Ehelyett arra vállalkozik, hogy rávilágítson néhány a nemzeti számlák koncepcionális hátterével kapcsolatos anomáliára, vagyis a jelenleg használt rendszer gyenge pontjaira. Bár szűk szakmai körökben ilyen felvetések időről-időre előfordulnak, minthogy exponálásuk elbizonytalanítaná mind a statisztikusokat, mind a felhasználókat, ezért nem kapnak széles körű nyilvánosságot. De azt gondolom, hogy a kétséges pontok ismerete is szükséges a módszertan tudatos használatához. A nemzeti számlák hivatalosan elméletmentességüket hangsúlyozzák. Úgy fogalmaznak, hogy „kellően rugalmasak ahhoz, hogy megfeleljenek különböző közgazdasági elméletek vagy modellek követelményeinek feltéve, hogy azok elfogadják a termelés, fogyasztás, jövedelem stb. azon alapfogalmait, amelyekre a nemzeti számlák épülnek” (SNA 2008 (1.30)). Az igaz, hogy az elméleti háttérhez szükséges ismeret nem sokkal több, mint ami a termelésről, fogyasztásról, jövedelemről, beruházásról és néhány más fogalomról egy alapfokú tankönyv összefoglalója lehetne. Az elméleti háttér azonban két szempontból is nélkülözhetetlen. Egyrészt ez rendezi össze a gazdasági jelenségek számszerűsítését, biztosítja a konzisztenciát és koherenciát. Másrészt segíti a felhasználókat az adatok szakszerű használatában anélkül, hogy el kellene mélyülniük a részletes módszertani útmutatásokban. Az elméleti háttér nélkülözhetetlen, és minthogy mind a statisztikusok, mind a felhasználók által a tanulmányaikból ismert neoklasszikus és általános egyensúlyelméleti alapfogalmakat használja, így magától értetődőnek tűnik. Helyesebben a neoklasszikus és általános egyensúlyelméleti paradigma kínálja azt a lehetőséget a számszerűsítésre, amelyet a nemzeti számlák kihasználtak. Az elméleti háttérre alapozva a nemzeti számlák fő aggregátumai megfeleltethetők a közgazdaságtan olyan alapvető kategóriáinak, mint a GDP volumenindexe a gazdasági növekedés széles körben elfogadott fogalmának, háztartási szektorban a jövedelemelosztás után keletkező egyenlegező tétel az elmélet szerint a fogyasztói Statisztikai Szemle, 89. évfolyam 10–11. szám

Mit mérnek a nemzeti számlák?

1101

választás tárgyát képező „szabadon” rendelkezésre álló jövedelemnek. Bár az elnevezés szerint „nemzeti” számlákról van szó, a piacok – mint egy „területre” koncentrálódó gazdasági kapcsolatok – mellett a piacgazdasági elméletekben kevesebb figyelem fordul a nemzeti szemléletű aggregátumok felé.1 Minthogy kevésbé kiforrott a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon elmélete, ezért kevésbé elterjedten alkalmazzák az ilyen tartalmú statisztikákat.2 A közismert elméleti fogalmak használata mellett a nemzeti számlák másik nagy előnye a konzisztencia. Az, hogy következetesen azonos elszámolási elveket alkalmaznak a rendszerbe tartozó összes statisztikai adat előállításakor. A konzisztenciára épül a koherencia, ami azt jelenti, hogy a nemzeti számlák az újratermelési ciklust számszerűen is végigvezetik. Bemutatják, milyen célokra kerül felhasználásra a megtermelt, importált javak és szolgáltatások értéke. Jogcímek és szektorok szerint nyomon követik a termelésben keletkezett jövedelmek elosztását. A jövedelemelosztást követően a szektorok fogyasztásra és felhalmozásra szánt kiadásai megegyeznek az adott célra rendelkezésre álló termékek értékével: például a háztartások fogyasztási kiadásainak a fogyasztási cikkek értékével, a termelők beruházási kiadásának a beruházási javak értékével. Azt is megköveteli a koherencia, hogy a rendelkezésre álló jövedelmekből levonva a fogyasztásra és reáleszközök felhalmozására történő kiadásokat eljussunk a pénzügyi megtakarításoknak a pénzügyi nyilvántartásokban kimutatott értékéhez. A számszerűsített modellekkel végzett gazdaságpolitikai hatásvizsgálatokhoz elméletileg összeillő és számszakilag koherens adatrendszerek szükségesek. A nemzeti számlák ehhez nyújtják a statisztikai bázist. Rima és szerzőtársai [1995] történelmi összefüggésekben több oldalról támasztják alá azt az állítást, miszerint a közgazdaságtan jelenlegi főáramlata tekinthető a társadalomtudományok egyetlen olyan ágának, amely képes az egyébként csak a természettudományokra jellemző logikai következtetésekre. Arra, hogy felhasználva az arisztotelészi logikát, igaz premisszákból, igazolt módszerek alkalmazásával, valós következtetésekhez juthassunk. Minthogy a gazdaságpolitikát elsősorban a jövőre vonatkozó következtetések érdeklik, rendkívül fontos, hogy a logikai érveléssel a közgazdaságtan képes a „mi fog bekövetkezni” típusú állítások megfogalmazására. Ez a gazdaságpolitikai előrejelzések ismeretelméleti alapja. A nemzeti számlák a 1 A nemzeti jelző az adott piacokon megjelenő gazdasági alanyokat sorolja be tartós gazdasági érdekeltségük szerint rezidenseknek vagy nemrezidenseknek. A nemzetgazdaság a rezidens egységek összessége. A rezidensek magatartása elsősorban a jövedelemelosztás és a pénzügyi megtakarítások terén meghatározó. A hazai termék a rezidens termelők által létrehozott új érték, a – régebben nemzeti terméknek nevezett – nemzeti jövedelem a rezidens egységeknek, mint termelési tényezőknek a termelésből származó jövedelme. 2 Ha jól meggondoljuk, akkor a kormányzati gazdaságpolitika-alkotáshoz fontosabbak lennének a nemzeti szemléletű mutatók, mint a hazai tartalmúak. A termékadók a rezidens végső fogyasztókat terhelik (ezért adómentes az export). A rezidens háztartások megtakarítása kiszámíthatóbb forrás az államadósság finanszírozásához, mint a külföldi befektetők. A foglalkoztatáspolitikának elsősorban a rezidens munkaképes lakosságnak kell munkalehetőséget kínálnia, és nem a külföldi ingázóknak.


1102

Hüttl Antónia

gazdaságpolitikai előrejelzések készítéséhez azzal járulnak hozzá, hogy a tényadatokat a fő tételek/premisszák szerint rendezik össze, ezzel lehetővé téve azok verifikálását. A nemzeti számlák főleg a következő gazdaságelméleti alapfogalmakra hivatkoznak: termelés, fogyasztás, érték, jövedelem, megtakarítás, kamat, kockázat, adó, támogatás stb. A tőke fogalmát sokáig tudatosan kerülték a módszertanok, azért, mert a gazdaságelmélet azt több értelemben is használja. Helyette az eszközök különféle csoportjait különböztették meg, állóeszközöket, pénzügyi eszközöket, készleteket, nem termelt eszközöket stb. De a számlák korábbi változatából sem maradt ki teljesen a tőke elnevezés, vannak tőkeadók és tőketranszferek is, megkülönböztetve a rendszeres, folyó és az egyszeri, felhalmozási célhoz kötött jövedelem-tranzakciókat. Újabban a tőkeszolgálat elszámolása kapcsán került elő a tőke, mint a termelésben használt eszközök szinonimája. A hivatkozott alapfogalmak a mikrogazdaságtanból származnak, amely különféle gazdasági kapcsolatokban/tranzakciókban vizsgálja a gazdasági alanyok magatartását, de nem foglalkozik azzal, hogy összekapcsolja a tranzakciók sorozatát. Azáltal, hogy a nemzeti számlák a gazdasági események makrogazdasági hatásainak bemutatásakor összekapcsolják az egyes mikrogazdasági kategóriákat, szükségképpen szembesülünk a fogalmak közötti, az elmélet szintjén rejtve maradó inkonzisztenciákkal. Például azzal, hogy a termelés vagy a fogyasztás időpontjához igazodva értékeljük-e az eseményeket. Minthogy az árak folyamatosan változnak, a kimutatott érték függ a számbavétel időpontjától. Különösen jelentős lehet az eltérés azon cikkek esetén, amelyekkel az árutőzsdén kereskednek, ilyen például a gabona, a kőolaj és más ásványkincsek. Mivel a nemzeti számlákban az egyszer már elszámolt termékek későbbi értékváltozása nem számít bele az új értékbe, lényegesen más nagyságú értéket mutathatunk ki a termelés és a fogyasztás időpontjában. Továbbá vannak olyan, a mikrogazdaságtanban érvényes fogalmak és tételek, amelyek makroszinten egy az egyben nem alkalmazhatók. Jó példát szolgáltatnak erre a tőke és a jövedelem fogalmának anomáliái, amire a későbbiekben visszatérünk. A nemzeti számlákban használt alapfogalmak egy részét – mint a preferenciák, a termelési technológiai döntések, a piaci csere – a mikroökonomia kimerítően tárgyalja; másik csoportját anélkül használja, hogy azt szabatosan definiálná. Ilyen a kamat, a jövedelem, a beruházás, a megtakarítás. Hicks azt mondja, hogy „ezek alapjában véve végül is nem logikai kategóriák, hanem durva közelítések, amelyeket az üzletember arra használ, hogy eligazodjék…” (Hicks [1978] 206. old.). Így a nemzeti számlák módszertanára hárul, hogy a számszerűsítés kapcsán behatóan specifikáljon bizonyos puha gazdaságelméleti kategóriákat. A továbbiakban az anomáliák négy témakörét tárgyaljuk. Nem állítható, hogy teljes lenne a lista.



1103

1. Halmozódásmentes-e a termelésben keletkezett érték? A közgazdaságtan egyik alapkérdése az értékelmélet, azaz, hogy mi a közös ismérv, ami meghatározza a termékek (javak és szolgáltatások) cserearányait. Kezdetben az értéket a hasznosság fogalmával azonosították, és ezt tekintették az emberek gazdasági jólétének, az anyagi boldogság numerikus mértékének. A mai közkeletű elméletek a hasznosságot a fogyasztói preferenciákra egyszerűsítik: egy termék anynyira hasznos, amennyit egy fogyasztó hajlandó érte fizetni. A kinyilvánított preferenciákból következik az a tétel is, hogy a fogyasztói árarányok nem önkényes számok, hanem a fogyasztóknak a termékek határegységeire vonatkozó értékítéletét fejezik ki. Az árarányok azért fontosak a nemzeti számlákban, mert ezek jelentik a súlyokat ahhoz, hogy az egyébként különböző használati értekkel rendelkező termékeket összesíthessük. Ez teremti meg az alapot a közgazdasági értékkel bíró makrogazdasági aggregátumoknak, annak, hogy a GDP az – egyéni fogyasztó szempontjából – optimális fogyasztói választások eredményét mutassa. Ugyanakkor a gazdaságelmélet a fogyasztók fizetési hajlandóságával – vagyis meglehetősen pragmatikusan – értelmezi a fogyasztói preferenciákat, amiből az következik, hogy a nemzeti számlák makrogazdasági aggregátumaival sem társítható valamiféle széles értelmű társadalmi jólét. Az érték szintjét a nemzeti valuta egysége határozza meg, ez az ármérce lényegében tetszőleges lehet. Ezért az érték nominális szintje önmagában érdektelen, csak az összesítéshez használt értékarányok fontosak. A hasznosságot kizárólag az egyedi fogyasztók értékítélete szabja meg. Nem befolyásolja az értéket, hogy az állam mennyire téríti el az árakat támogatások formájában. Ami például azért szükséges, mert az egoista egyéni értékítélet figyelmen kívül hagyja, hogy egyes alapvető javak és szolgáltatások mindenki számára elérhető áron hozzáférhetők legyenek. Ezt a célt szolgálja többek között a tömegközlekedés állami támogatása. Az értékarányokban kizárólag a fogyasztók által viselt költségek számítanak. A termékadókat az egyéni fogyasztók az árban megfizetik, így azok az érték részét képezik, a terméktámogatások viszont nem az egyéni fogyasztók kiadását képezik, ezért kevésbé számítanak értékesnek a támogatások következtében olcsóbban beszerezhető termékek. Az elmélet szerint piaci egyensúlyi helyzetben az ár egyaránt tükrözi a fogyasztók marginális preferenciáit és a termelők határköltségeit. A termékadók és terméktámogatások közbeiktatásával felborul a piaci egyensúly: más árat fizetnek a fogyasztók és más árat realizálnak a termelők. Elvben választhatnánk, a határköltségek vagy a határpreferenciák arányait használjuk az aggregáláshoz. Két nyomós érv is szól a fogyasztói preferenciák mellett. Egyrészt az, hogy a fogyasztói preferencia a neoklasszikus elmélet sarokköve, és ennek jóval szélesebb társadalmi értéktartalma van, mint a klasszikus elmélethez visszanyúló termelői költségarányoknak. A másik,


1104

Hüttl Antónia

inkább gyakorlati érv, hogy míg a piaci cserében a termékek fogyasztói ára közvetlenül megfigyelhető, addig a költségek többnyire csak a vállalat egészének szintjén, esetleg tevékenységekre bontva ismertek. Termékszintű költségkalkulációk nem készülnek rendszeresen, ezekre statisztikai megfigyelés nem szervezhető. Ráadásul a költségeket nem a számviteli, hanem a nemzeti számlák szerinti metodikának megfelelően kellene kimutatni.3 A bruttó hazai terméket így a fogyasztói árarányokkal súlyozott terméktömeg értékével azonosítjuk. Ez a termékadók beszámítása miatt halmozódást tartalmaz. A termékadók a piaci termékek értékének részét képezik, majd ugyanaz az értékösszeg, mint állami bevétel, finanszírozza a közszolgáltatásokat, amelyek – költségszinten vett – értéke szintén beleszámít a bruttó hazai termékbe. A termékadókat tehát kétszer vesszük számba: a piaci termékek adójában és a közszolgáltatások értékében. Ennek következtében a kimutatott értéktömeg függ az adószerkezettől: amennyiben a termékadók aránya nő a jövedelemadókkal szemben, akkor ennek hatására úgy tűnik, mintha nőne a bruttó hazai termék értékösszege.4 A jövedelemadók elszámolása során – szemben a termékadókéval – nem lép fel a halmozódás. A jövedelemadókat a termelési tényezők jövedelméből fizetik, és nem közvetlen összetevői az új értéknek. A termelési tényezők jövedelme a munka és a tőkeszolgálat ellenértéke. Ahogy a munkabérből fogyasztási cikkeket vásárolnak, a tőkehozamból beruházási eszközöket, úgy a jövedelemadók finanszírozzák a közösség egésze által – egyénileg vagy közösségi alapon – fogyasztott közszolgáltatásokat.5 További problémaként jelentkezik, hogy míg a fogyasztói választás és a termékadók széles körben elfogadott elvekre épülnek, addig a terméktámogatásokra a gazdaságelmélet alig fordít figyelmet. A terméktámogatás negatív termékadó, de nehezen található olyan kapaszkodó, amely segíti az elhatárolást abban a kérdésben, mi számít terméktámogatásnak a sokféle, országonként eltérő és időben is változó költségvetési támogatási forma közül. A támogatások nagy része termékspecifikus: akár a tömegközlekedésről, akár bizonyos energiafajták vagy a kultúra támogatásáról van szó. Abszurd, hogy az új értéknek – a támogatás mértékéig – nem része az állam által 3

A nemzeti számlákban nem termelési költség például a fizetett kamat, hanem az a pénzügyi eszközökön keletkező működési eredmény (profit) része. Költség csupán a kamat részeként elszámolt pénzközvetítői szolgáltatási díj (financial intermediation services indirectly measured – FISIM). További eltérés, hogy a felhasználás időpontjában érvényes áron számolják el a költségek között a vásárolt anyagokat, félkész termékeket. Az infláció miatt ez az ár többnyire magasabb, mint a számvitelben kimutatott beszerzési érték. A nemzeti számlákban az állóeszközök becsült értékcsökkenése is lényegesen eltérhet a számviteli nyilvántartástól. 4 Ezt a torzítást kiszűrik a bruttó hazai termék volumenmérésekor, miután az adókulcsok változása árváltozásnak, és nem volumenváltozásnak minősül. 5 Ahhoz, hogy tényleg halmozódás mentes legyen az új érték, tulajdonképpen nem a termelés határköltségei, hanem a termelési tényezők határköltségei arányában kellene összesíteni a javakat és szolgáltatásokat. Vagyis nem ideális a nemzeti számlákban használt egyik árfogalom sem: az alapár és a beszerzési ár sem. Azonban nincsenek olyan megalapozott módszerek, amelyek alapján a termékekre vetítve felosztható lenne a termelési tényezők jövedelme.



1105

preferált, vagyis támogatás formájában finanszírozott termék. Ezt elkerülendő, semmit nem kellene terméktámogatásnak tekinteni, hiszen az állam éppen azért nyújt támogatást, mert a terméket társadalmi szempontból fontosnak, értékesnek tartja. Ebben az esetben azonban ellentmondásba ütköznénk, és két össze nem illő értékelési elv keveredne, ugyanis nemcsak a fogyasztók preferenciái alakítanák az értékarányokat, hanem a számukra kiadást nem jelentő támogatások is. Emellett felerősödne az a másik ellentmondás is, miszerint a költségvetési újraelosztás növelésével emelhető a GDP szintje. Ha nőnek a termékadók, ez emeli a kimutatott új érték szintjét. A termékadókból származó költségvetési többletbevételből több jut terméktámogatásra, és ez az összeg is beleszámítana az új értékbe. Mindezeket az ellentmondásokat egyedül az tudná feloldani, ha a nemzeti számláknál áttérnénk arra a gyakorlatra, hogy ne a fogyasztói árarányokat, hanem a termelői határköltségek arányait tekintsük az érték arányainak. Ebben az esetben a GDP-t a termékek tényezőköltségeinek összege adná ki. Ez kizárólag a munka és a tőke díjazását tartalmazná, nem halmozódnának a termelési adók. Azonban – mint már szó volt róla – ez a kiút különböző elvi és gyakorlati okokból nem járható.

2. Az újratermelési ciklus statikus ábrázolása A nemzeti számlák – neoklasszikus mintára – a gazdasági jelenségek statikus leírását adják. Az újratermelési ciklust, mint egymás mellett, egyidejűleg végbemenő tranzakciók sorozatát ábrázolják. Valójában a tranzakciók láncolata időben egymást követi: a termelés után néha csak évekkel később következik a fogyasztás vagy a felhalmozás. A gabonát hosszú ideig raktározhatják, mielőtt kenyeret sütnének belőle. Az állóeszközöket több éven keresztül használják a termelésben. Minthogy az árarányok időben változnak, ezért nem mindegy, melyik időponthoz igazítjuk az elszámolást. Ismeretes, hogy a mikrogazdasági elszámolások kétféle számbavételi időpontot különböztetnek meg: az eredményszemlélet a reálgazdasági események bekövetkeztének időpontjához, a pénzforgalmi számbavétel a pénzfolyamatok időpontjához időzíti az elszámolást. Rövid és középtávon a kétféle elszámolás eltérő képet mutathat a gazdálkodásról. A makrogazdasági statisztikák eredményszemléletben készülnek. Mivel a pénzmozgások hektikusan alakulhatnak, és a reálfolyamatok elemzésére, előrejelzésére az eredményszemléletű adatok alkalmasabbak. Egy termékkel kapcsolatos tranzakcióknak az újratermelést nyomon követő teljes sorozatát a nemzeti számlák egyetlen közös időpontban számolják el, holott azok eltérő időpontban történnek. Gyakori, hogy a megtermelt áruk sokáig készleten maradnak, mielőtt a fogyasztókhoz kerülnek. Ezért az eredményszemléleten belül is több időpont közül választhatunk. Két kiemelt időpont az új érték vagy a termeléStatisztikai Szemle, 89. évfolyam 10–11. szám

1106

Hüttl Antónia

sitényező-jövedelem keletkezése. Amennyiben elfogadjuk, hogy az értéket a fogyasztók kinyilvánított preferenciái mérik, akkor az érték a végső fogyasztás (vásárlás) idején, a fogyasztók által abban az időpontban kinyilvánított árarányokon képződik. Ha a tranzakciókat a jövedelem keletkezéséhez kötjük, akkor a termelés időpontjában érvényes árarányok relevánsak. A kétféle szemlélet közötti eltérés főleg a beruházás elszámolásában ütközik ki. Amennyiben a fogyasztói preferenciák számítanak, akkor a beruházási javak nem képeznek új értéket, az csak a beruházási javakkal termelt fogyasztási javakban megtestesült értékcsökkenésen és a tőkehozamon keresztül jön létre. Más szóval, zárt gazdaságban új értéket csak a végső fogyasztás képez.6 Ugyanakkor komoly hátránya a fogyasztás időpontjához illeszkedő értékelésnek, hogy csak késleltetve jelzi a gazdasági növekedést, mert nem értékeli a beruházásokat. Ezért kevésbé alkalmas gazdasági előrejelzések készítésére. A jövedelemszemléletű elszámolás a termelési folyamathoz kapcsol minden jövedelmet és költséget. Ebben a szemléletben a beruházási javak termelése jövedelmet generál, költséget az értékcsökkenés képez. Ezzel a szemlélettel van összhangban az ún. újrabefektetett jövedelem, amely a vállalkozás és tulajdonosa közötti jövedelemkapcsolatokat úgy követi nyomon, hogy csakis a termelés időpontjában mutatja ki a keletkezett tőkejövedelmeket (és veszteséget) a tulajdonos számláján. Más jövedelemmozgás nem létezhet a tulajdonos és a vállalkozás között. Ebben a módszertani szabályban a nemzeti számlák nem következetesek: a termelés időpontjához, a jövedelem keletkezéséhez igazítják az elszámolást, holott, ha a fogyasztói preferenciák mérik az értéket, akkor az valójában a végső fogyasztás időpontjában képződik. A benzin annyit ért, amennyiért az autósok a benzinkútnál megveszik, és nem annyit, amennyi a benzin ára a kőolaj-finomítás időpontjában. A gabona ára nem az aratáskor, hanem a kenyérsütéskor érvényes ár. Az árak termelés és fogyasztás időpontja közötti változását a nemzeti számlák a készlettartási nyereség tételben mutatják ki, de ez nem számít be a makrogazdasági aggregátumok értékébe. A fogyasztás időpontjához igazodó elszámolás esetén nincs készlettartási nyereség, mivel a végső fogyasztáskor fizetett áron értékeljük a termékeket, tehát a készlettartási nyereség is része az új értéknek. Elméleti érvek miatt, ám elsősorban a statisztikai megfigyelhetőség lehetőségeihez alkalmazkodva, a nemzeti számlák hibrid módszert alkalmaznak, miután a fogyasztói preferenciák arányában, de a termelés időpontjában mutatják ki az új érték keletkezését. Ugyanakkor nem következetesen, mert az újrabefektetett jövedelmet csak részlegesen, a külfölddel való kapcsolatban mutatják ki. A termelésben létrehozott új érték és a fogyasztói haszon azonosságából az is következik, hogy minden termelés végső soron növeli a fogyasztói hasznot. Amennyi6

Nem lenne szükséges megkülönböztetni a jövedelmek bruttó-nettó szemléletű mutatópárjait attól függően, hogy jövedelemnek tekintjük-e azt, vagy sem. Új értéket kizárólag a végső fogyasztás teljes értéke képezne, beleszámítva a termékekben megtestesült értékcsökkenést.



1107

ben a megtermelt jószág az adott időszakban nem kerül fogyasztásra, akkor az a készleteket növeli, feltételezve, hogy azt egy későbbi időszakban használják fel. Értékeseknek mutatkoznak az eladhatatlan készletek is, bár a fogyasztók számára nem hasznosak.

3. Jövedelem és árfolyamnyereség A nemzeti számlák egyik erőssége, hogy összehozzák a keletkezett új értéket a jövedelemmel. Valójában az az elméleti érv szól a termelés időpontjához köthető új érték számbavétele mellett, hogy ezáltal alkalmazhatóvá válik az a neoklasszikus tétel, amely kimondja: a termelésben keletkezett új érték a termelési tényezők között kerül felosztásra. Végigvezetve a jövedelemelosztást, eljutunk a háztartások rendelkezésre álló jövedelméig, amelynek felosztása, a fogyasztás-megtakarítás közötti választás a mikrogazdaságtan egyik fő vizsgálati területe. A rendelkezésre álló jövedelem fogalmát Hicks vezette be: „…az az összeg, amelyet az emberek anélkül fogyaszthatnak el, hogy szegényebbé válnának”. Statikusan nézve: „valakinek a jövedelme egyenlő a munkából származó keresetével és a tulajdonból származó járadékával” (Hicks [1978] 207. old.). Dinamikusan tekintve a jövedelemben figyelembe kell venni a jövő keresetére és járadékaira vonatkozó várakozásokat. Bár az ex post és ex ante jövedelem megkülönböztetése rendkívül fontos a gazdaságpolitikában, de a nemzeti számlák általában kerülik a jövőre vonatkozó feltevéseket,7 és kizárólag a múlt tényeiből becsülnek. A tényadatokra alapozva, statikusan is többféleképpen operacionalizálható a szegényebbé válás. Jelentheti például a vagyon nominális vagy a reálértékének megőrzését. A nemzeti számlák elsősorban nominális jövedelemkategóriákkal dolgoznak, de az adatokból a reálértékek is előállíthatók. Sajátos szempont, hogy a nemzeti számlákban a vagyont növelő bevételek közül csak a tranzakciókból származó tételeket tekintik jövedelemnek. Az eszközök átértékelési nyeresége nem közvetlenül a termelésből származik,8 ezért a nemzeti számlák az átértékelési nyereséget/veszteséget kizárják a jövedelem fogalmából. Mikrogazdasági szinten a jövedelemtulajdonosok számára valójában közömbös, hogy bevételeik jövedelemből vagy az értékpapírjaik, ingatlanbefektetéseik átértékelési nyereségéből származnak. A nemzeti számlákban azért van szükség különválasztani a tranzakciókból, valamint az átértékelésből származó vagyonváltozást, hogy jö7

Ellentmond ennek az állításnak, hogy a nemzeti számlák az állóeszközök értékelését a hozamvárakozásokból vezetik le, ahogy arról szó lesz a termelési függvény tárgyalásakor. 8 Kivéve a részvények árfolyamnyereségét, mert hosszabb távon azt a profit alakítja.


1108

Hüttl Antónia

vedelem csakis termelésből származzon.9 Továbbá ezt az értékösszeget vezessük végig a jövedelemelosztásban, hogy fennálljon a jól ismert megtakarítás egyenlő felhalmozással azonosság. Ellenkező esetben, ha például a lakásárak csökkenése negatív tételként megjelenne a jövedelemszámlán, akkor előfordulhatna, hogy úgy tűnne, mintha nem lenne forrás a fogyasztás finanszírozására. Az átértékelési nyereség/veszteség kizárása aszimmetrikussá teszi a termeléssel kapcsolatos kockázat elszámolását. Nyilvánvaló, hogy a piaci áraknak átlagosan fedeznie kell a termelés kockázatát. Például olyan iparágakban, amelyekre a gyors technológiaváltás jellemző, a piaci árakban meg kell térülnie annak, hogy előfordulhat, a technológiai változás miatt ki kell selejtezni az egyébként még működőképes állóeszközöket vagy készleteket. Ilyenek többek között a divatcikkek és az informatikai termékek. A nemzeti számlákban a számbavétel féloldalas, a kockázatot fedező nyereség miatt magasabb a kimutatott új érték. A kár bekövetkeztekor az eszközök rendkívüli értékcsökkenése az átértékelési számlán jelenik meg, és nem a termelés költségeként. Így nem csökken a kimutatott új érték. A kábítószerek ára is azért magas, mert a termelés és elosztás során nagy a lebukás kockázata. A börtönbe kerülő terjesztők „veszteségét” azonban nem számoljuk el a költségek között. Az 2008-2009. évi pénzügyi válság is azért maradt sokáig rejtve, mert a megelőző években a hitelbőség gazdasági növekedést idézett elő, de a statisztikában a jövedelemtételek között a hitelállomány leértékelődése nem került kimutatásra, még abban az esetben sem, amikor azt a bankok a számvitelben elszámolták. Sőt, a kockázatok növekedése, és ennek nyomán a kockázatos adósoknak nyújtott kamatlábak emelkedése a pénzintézetek kibocsátásának értékét gyarapította. Amikor a hitelek bedőltek, akkor a bankok ugyan jelentős vagyonveszteséget szenvedtek, de ez nem mint termelési veszteség mutatkozott, és így nem váltotta ki a hazai termék csökkenését sem. Az értékpapírok árfolyamvesztesége az átértékelési számlán került leírásra. Ebben ez esetben az alkalmazás gyakorlati megfontolásai szólnának az árfolyamnyereség/veszteség elszámolása mellett, szemben az elméleti érvekkel, amelyek amellett szólnak, hogy szűkítsük le a jövedelmeket a tranzakciókból származó, vagyont módosító bevételekre/kiadásokra.

4. Az aggregált termelési függvény A termelési függvény zárja le az újratermelési ciklust, összekapcsolva a termelési tényezőket a termelésben keletkezett új értékkel. A termelési függvény a mikro9 Amennyiben a tulajdonos számláján elszámoljuk az újrabefektetett jövedelmet, a részvények árfolyama ekkor csak véletlen hatások miatt ingadozhat, az árfolyam tartósan nem változhat. A lényeges tételek közül kimarad a jövedelemszámlákról a reáleszközök, a kötvény és más előre rögzített kamatozású értékpapírok árfolyamváltozása.



1109

gazdaságtanban releváns összefüggés, a technológiai döntéseket fordítja át a közgazdaságtan nyelvezetére. Azt az alapvetően műszaki-technikai döntést formalizálja, hogyan választja meg a vállalkozó a termelési tényezők, a tőke és a munka összetételét. A neoklasszikus elmélet az értékelmélet érvényességét kiterjeszti a termelési tényezőkre, azt állítva, hogy a tényezők áraránya a relatív szűkösségüktől függ. A fogyasztási javak csökkenő határhasznának analógiájára a volumen növekedésével csökken a termelési tényezők határterméke. Optimális egyensúlyi helyzetben a termelési tényezők árarányai megegyeznek a határtermékek arányaival. Az elmélet feltételezi, hogy a vállalkozók optimalizálnak, így a megfigyelt tényidősor optimális pályát jelöl ki. Makroszinten nincs értelme a termelési tényezők optimális kombinációjára vonatkozó kérdésfelvetésnek, hiszen nem egy adott tevékenységhez szükséges technológia megválasztásáról van szó. A nemzetgazdaságban egyidejűleg sokféle termelési tevékenységeket folytatnak, különféle tőke és munkaráfordítás mellett. A makroszintű, különböző technológiákat aggregáló termelési függvény inkább csak arra alkalmas, hogy átfogó módon jellemezze a nemzetgazdaság termelékenységét. A függvény analitikus alakja nem része a számlák sorozatának, a módszertan a termelési függvény változóinak a számszerűsítésére tér ki. A tőke és a munkainput jelenti a független változókat, az endogén változó a termelés, amelyet a hozzáadott érték fejez ki. A neoklasszikus elmélet szerint a keletkezett új értéket a termelési tényezők között, azok termeléshez való hozzájárulása arányában osztják fel. Ez azt is jelenti, hogy egyensúlyi helyzetben megegyezik az új érték és a tényező ráfordítások összege. Értékadatokból tehát értelmetlen a többtényezős termelékenység szintjét becsülni, hiszen az definíciószerűen 1.10 Ami vizsgálható, az a volumenek változásának üteme: összevetve az új érték volumenváltozását a termelési tényezőinput változásával.11 Ahhoz, hogy ezt kimutathassuk, független becslést kell készíteni egyfelől a termelés, másfelől a termelési tényezők volumenváltozásáról. Széles körben elfogadott módszerek léteznek arra vonatkozóan, hogyan mérhetjük a termelés/GDP volumenváltozását: piaci termelés esetén az értékindex és az árindex hányadosaként, nem piaci termelés esetén közvetlenül a volumenindex becslése tekinthető adekvát módszernek. Komoly elvi problémák merülnek fel azzal kapcsolatban, hogyan mérhető a termelési tényezők volumene. Első rálátásra úgy tűnik, hogy a munkainputot kifejezhetjük naturális mértékegységben, például a ledolgozott munkaórák számával vagy a teljes munkaidős egyenértékes létszámmal. Az egy (teljes munkaidős egyenértékes) 10 Felipe [2002] jó áttekintést ad a következő témáról: rendszerint az magyarázza a számszerűsített aggregált termelési függvények jó illeszkedését, hogy valójában egy azonosságot becsülnek. 11 Visszautalva a halmozódásmentes új értékről a korábban mondottakra, a termelést a termelési tényezők jövedelmével kellene mérni. Így a termelékenység növekedése valóban azt mutatja, mennyivel gyorsabban nő a keletkezett érték volumene a felhasznált tényezők volumennövekedéséhez képest. Kevésbé szemléletes értelmezés adható a termelékenységnek, ha a termelési értéket a termékadókkal növelt értékösszeg képezi.


1110

Hüttl Antónia

foglalkoztatottra jutó GDP a munkatermelékenység széles körben használt mutatója. A naturális mutató használata elfedi azt a problémát, hogy a foglalkoztatottak száma különböző minőségű munkafajtákat összesít, ami valójában torzítva méri a valódi munkainputot. Kiküszöbölendő ezt, a bérarányokat használhatjuk súlyként a különböző munkaminőségek összesítéséhez. Az ezzel összefüggő elméleti problémák tárgyalására a későbbiekben térünk vissza. Minthogy a tőkének nincs naturális mértékegysége, és azt kizárólag értékben fejezhetjük ki, a tényezőinputok mérésével kapcsolatos anomáliák is a tőkeinput számszerűsítése kapcsán kerültek felszínre. Tőkeszolgálatnak nevezzük a tőke termelésben való használatát. Mint szolgálat, az érték felbontható volumen- és árkomponensre. A tőkeszolgálat volumene a tőkeinput, ez jelenik meg a termelékenységi mutatóban. Az eszköz élettartama során úgy csökken az adott eszköz tőkeszolgáltatásának volumene, ahogy romlik az eszköz hatékonysága. Fontos felismerés, hogy az eszköz használata során nem feltétlenül azonos módon változik egy eszköz ára/értéke12 és hatékonysága. Jó példa erre a villanykörte: annak hatékonysága az élettartam végéig jórészt változatlan, a használt villanykörte mégsem ér annyit, mint az új. A módszert részletesen az OECD [2009] kézikönyv tárgyalja. Hasonlóan a termékek aggregálásához, a különböző eszközfajták inputját az árarányokkal súlyozva összesíthetjük. A tőke egységára azt az elmaradt egységnyi hasznot fejezi ki, amennyivel kevesebbet ér a jövő időszakban realizált hozam a befektetés mai áldozatához képest. Ez a diszkontráta vagy az elméletben használt elnevezéssel a természetes kamatláb. A neoklasszikus elmélet szerint, mint bármely más jószágét, a tőke egységárát is relatív szűkössége, azaz a határterméke szabja meg. Vagyis ahhoz, hogy megismerhessük a kamatlábat, először ismerni kellene a nemzetgazdasági tőkeállomány összesített értékét és annak határtermékét. Ugyanakkor a nemzetgazdasági tőkeállomány összesítéséhez szükségünk van a kamatláb ismeretére. Nem maga a szimultán összefüggés a probléma, hanem az, hogy nem bizonyított, a folyamat konvergál egy optimális egyensúlyi állapothoz (Cohen–Harcourt [2003]. A kamatlábak változásával hektikusan módosulhat az optimális tőke-munka arány. Ebből az is következik: nem feltételezhetjük a statisztikai módon megfigyelhető kamatlábról, hogy az jól közelíti az egyensúlyi kamatlábat. Lényegében hasonló problémába ütközünk a munkainput összegzésekor. A naturális létszámadatok használata ugyan elkendőzi az ellentmondást, de az összegzéshez súlyként használt bérarányok csak az összesített munkainput ismeretében határozhatók meg. Ahogy a kamatról, úgy a bérarányokról sem állítható, hogy konvergálnak az egyensúlyi ponthoz. Másképpen fogalmazva, a termelési tényezők inputját esetleges, értékarányokat nem tükröző súlyokkal tudjuk csak összesíteni. Ez nagymértékben gyengíti a teljes 12 Azért használhatjuk itt szinonimaként az ár és az érték fogalmát, mert nem az ár időbeni változásáról van szó, hanem az árnak az eszköz elhasználódását követő változásáról.



1111

termelékenységi indikátor relevanciáját A múlt elemzésére alkalmas, de például olyan előrejelzésre nem, amely a vállalkozók optimalizáló magatartását feltételezve vetíti előre a termelékenység alakulását. Szemben azzal, hogy a GDP-ről állíthatjuk, a kimutatott értékösszeg az egyéni fogyasztói választás optimumát mutatja. A termelékenység mérése esetén nem feltételezhető, hogy a tőkeinput összesített értéke megfelel az optimális beruházói magatartásnak, a bérarányoké az optimális bérgazdálkodásnak. Mindazonáltal túl messzemenő lenne ebből levonni azt a következtetést, hogy használhatatlanok a termelékenységi mutatók. Az előzőkben tárgyalt ellentmondások nem új keletűek, hanem jórészt egyidősek a nemzeti számlák történelmével. Sőt, a termelt javak és szolgáltatások, valamint a termelési tényezők értékelése körüli nézetkülönbségek visszavezethetők a klasszikus és a neoklasszikus megközelítés közötti eltérésre. A termékek és szolgáltatások értékelését illetően a döntés a nemzeti számlák kidolgozásának kezdetén megszületett: a piaci árat a fogyasztók értékítélete jelenti. Ennek ellenére a nagy statisztikai hagyományokkal rendelkező országok más alternatív értékfogalmakat is alkalmaztak (Thage [1988]). A termelési tényezők értékelése csak újabban került a statisztikai metodika napirendjére, és még nem született végleges, egyértelmű döntés. Erősebben technikai jellegű problémát vet fel a következő két téma. A készlettartási nyereség bevezetése hidalja át az időeltérést a termelés és a fogyasztás között. A témát lezárták, bár a megoldás a felhasználók számára nehezen követhető és a készlettartás nagysága statisztikailag nem jól becsülhető. A tárgyalt témák közül az SNA 2008 felülvizsgálata során egyedül az értékpapírok árfolyamnyeresége került a további kutatásra érdemes feladatok közé. Itt, ha lesz előrelépés, az inkább az elmélet kárára történő megalkuvást fog jelenteni az adatszerzés megkönnyítése érdekében. A cikk semmiképpen sem akarja azt sugallni, hogy létezne jobb megoldás a jelenleg alkalmazottnál. Inkább csak arra kívánja ráirányítani a figyelmet, hogy a módszertan kölcsönös engedmények eredménye, és nem létezik tökéletes metodika. Ugyanakkor szükséges azt is hangsúlyozni, hogy valójában nem a statisztikai módszertan, hanem a közgazdaság-elmélet olyan látens hiányosságairól van szó, amelyek a fogalmak statisztikai mérésre alkalmassá tétele kapcsán kerültek a felszínre.

Irodalom BOS, F. [1994]: Economic Theory and National Accounting. 23th Conference of the IARIW. August 21–27. St. Andrews. COHEN, A. J. – HARCOURT G. C. [2003]: Whatever Happened to the Cambridge Capital Theory Controversies? Journal of Economic Perspectives. Vol. 17. No. 1. pp. 199–214. EC (EUROPEAN COMMISION) – IMF (INTERNATIONAL MONETARY FUND) – OECD (ORGANISATION FOR ECONOMIC CO-OPERATION AND DEVELOPMENT) – UN (UNITED NATIONS) – WB (WORLD


1112

Hüttl: Mit mérnek a nemzeti számlák?

BANK) [2009]: System of National Accounts 2008. New York. http://unstats.un.org/unsd/nationalaccount/docs/SNA2008.pdf FELIPE, J. [2002]: The Relevance of the Aggregation Problem for the Concept of Total Factor Productivity. 17th CEIES Seminar. March 4–5. Rome. HICKS, J. R. [1978]: Érték és tőke. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. OECD (ORGANIZATION FOR ECONOMIC CO-OPERATION AND DEVELOPMENT) [2009]: Measuring Capital, Second Edition. Paris. RIMA, I. H. (ed.) [1995]: Measurement, Quantification and Economic Analysis: Numeracy in Economics. Routledge. London, New York. STIGLITZ, J. E. – SEN, A. – FITOUSSI, J.-P. [2009]: Report by the Commission on the Measurement of Economic and Social Progress. Paris. www.stiglitz-sen-fitoussi.fr/documents/rapport_anglais.pdf THAGE, B. [1988]: Input-Output Tables and the Value Concept of the SNA. Second International Meeting on the Problems of Compilation of Input-Output Tables. March 13–19. Baden.

Summary The paper highlights some conceptual problems of the national accounts methodology. It argues that basic concepts, like new value, income and capital could be defined not only in the standard way. Different concepts may be supported by substantial arguments too. The purpose of the study is not to suggest the modification of the present methodology of national accounting. The intention is merely to attract attention to the fact, that the methodology of national accounts is an outcome of compromises, and there is no ideal methodology. It should be also emphasised, that the shortcomings presented in the paper are mainly caused by latent weaknesses of economic theory and these became explored when the loose economic concepts have been specified for statistical measurement.


Mit mérnek a nemzeti számlák?

Recommend Documents