Tóth Ádám Szabad bölcsészet BA, filozófia szakirány 4. évfolyam
Mit jelent Kant ismeretelméletében az, hogy a tér transzcendentális értelemben ideális, empirikus értelemben viszont reális?
E dolgozat célja a Kant által a térre vonatkoztatott két fogalom, a transzcendentális idealitás és az empirikus realitás jelentésének tisztázása. A kifejtést a két fogalom minél pontosabb magyarázatával kezdjük, ennek során pedig elsősorban A tiszta ész kritikájának ide vonatkozó szöveghelyeit hívjuk segítségül. Ezután – részben az említett mű, részben a róla szóló tanulmányok és kommentárok alapján – a tér szembeállítása következik olyan más dolgokkal, melyek az idealitás – realitás fogalompár mentén kirajzolódó skálán vagy alacsonyabban, vagy magasabban helyezkednek el. Ezen összevetés kiváló eszközül szolgál arra, hogy még jobban megértsük a tér Kant által neki tulajdonított ontológiai-ismeretelméleti státuszát. Végül pedig a predikátumok elemzése után magát az alanyt vesszük szemügyre, megvizsgálva, hogy mit is kell – a kanti mű alapján – téren értenünk, és remélve, hogy ezzel még világosabbá sikerül tennünk a kijelentést, miszerint a tér transzcendentálisan ideális, empirikus értelemben pedig reális. Mindezek során jelentősen több szó esik majd az empirikus realitásról, véleményünk szerint ugyanis ennek helyes megértése sokkal nagyobb erőfeszítést kíván, mint a térről tett másik állításé. A tisztázás érdekében hasznos a problémát egy olyan irányból megközelíteni, amely a Transzcendentális esztétikával, pontosabban annak célkitűzésével és eredményével függ össze. Kant ebben a szakaszban érzéki megismerésünk kritikai vizsgálatát szándékozik elvégezni, ez pedig a tér (és az idő) mibenlétének kérdését is magában foglalja. Mindezen kutatások végén Kant arra a konklúzióra jut, hogy a tér pusztán érzékelésünk sajátos természetéhez kötődő szemléleti forma, melyről ekként az is kiderül, hogy nélküle semmiféle külső, érzéki (tárgy)tapasztalat nem lehetséges. És ez az a pont, amely hozzásegíthet a fenti meghatározások megértéséhez.
1
Ha alaposabban szemügyre vesszük az alábbi Kant-idézetet, világossá válik, mit is ért empirikus realitás alatt. „Így tehát vizsgálódásaink arra tanítanak, hogy a tér reális (azaz objektív érvény illeti meg) mindama jelenségek vonatkozásában, melyekkel mint rajtunk kívül lévő tárgyakkal találkozhatunk (…) Egyszóval fenntartjuk, hogy a tér empirikus értelemben (minden lehetséges külső tapasztalat vonatkozásában) reális (…).”1 Ha ezeket meggondoljuk, először is láthatóvá válik, hogy a kérdést: „Megilleti-e a teret az empirikus realitás?”, a következő módon fogalmazhatjuk át: „A jelenségekről mint jelenségekről objektíve érvényes módon állíthatjuk-e a térbeliséget?” Másodszor, immár az sem kétséges, hogy e kérdést eleve értelmetlen föltennünk, hiszen korábban a tér már a jelenségek mint jelenségek lehetőségi feltételeként mutatkozott meg. Akkor pedig semmi értelme afelől kételkednünk, hogy egy jelenséget mint ilyet ténylegesen megillet-e a térbeliség, hiszen ahhoz, hogy egyáltalán létezhessen, eleve szüksége van a térre. Azaz a fenti kérdéssel egy olyan adott dolog egy bizonyos tulajdonságának megléte felől érdeklődnénk, melynek már pusztán ahhoz, hogy adódhasson, szüksége van e tulajdonságra. Ha hasonlattal szeretnénk kifejezni a dolgot, a következőket mondhatjuk. Képzeljünk el egy templomot, melynek szigorú rendszabályai közé tartozik az a kikötés is, hogy a nők csak hajukat kendő alá rejtve léphetnek be. Ha ezt tudjuk, illetve abban is biztosak vagyunk, hogy a szabályokat teljes következetességgel hajtják végre, akkor ezek után a templomban állva teljesen fölösleges azon gondolnunk, vajon jól látjuk-e, hogy a mellettünk álló asszony haját kendő takarja. Ha nem így lenne, eleve nem is tartózkodhatna itt. A térre mint lehetőségi feltételre való utalással tehát egyszerre magyaráztuk és – legalábbis Kant szerint – alapoztuk meg a tér empirikus realitásának tételét. Kelemen János is a tér ilyen értelemben vett realitását, illetve annak következményét mondja ki a kategóriák, illetve a tiszta szemléleti formák különbségének összefüggésében: „A kategóriák transzcendentális dedukciója sokkal nehezebb vállalkozás, mint a tér és az idő objektív érvényességének, azaz empirikus realitásának bizonyítása. A térnek és az időnek mint szemléleti formáknak nincs is szükségük külön transzcendentális dedukcióra (…) A transzcendentális dedukció ebben az esetben - egyszerűen szólva - abban áll, hogy mivel a tárgyak mindenképpen térben és időben vannak adva, a tér- és időbeli feltételek eleve érvényesek rájuk.”2 John Éva Az ezerszög kalandjai című tanulmánya is erre mutat rá egy érdekes filozófiatörténeti probléma kontextusában. Az általa felvázolt, Kant elméletét illető 1 2
Kant, I.: A tiszta ész kritikája, 84. Kelemen J.: Az ész képe és tette. A történeti megismerés idealista elmélete, 230.
2
hagyományos félreértés, illetve okainak részletes bemutatása a jelenlegi témához nem tartozik hozzá, így csak annyiban említjük meg, amennyiben segítséget nyújt az itt tárgyalt fogalmak érthetővé tételében. E félreértés röviden úgy foglalható össze, hogy Kant több kritikusa is – a leibnizi hagyomány talaján állva és e hagyomány fogalmi hálójába kapaszkodva – a kanti szemléletet vagy egyszerű belső képként, vagy intuitív, azaz egyetlen szempillantás alatt történő, villámcsapásszerű megismerésként érti. E felfogás azonban – amellett, hogy ez alapján a matematika szemlélet által való megalapozhatósága is kérdésessé válik – megakadályozza „e szerzőket abban, hogy meglássák a sémafogalomnak a matematika megalapozásában játszott szerepét, és egyben a kanti szemléletfogalom legnagyobb újdonságát.”3 „Nem arról van szó, mint a hagyományos intuíciófogalom esetében, hogy egy kész tárgy adatik nekem, és azt egyetlen szempillantás alatt fogom fel. Még csak arról sem, hogy egy kész tárgy adatik nekem, de csak apránként vagyok képes felfogni azt.”4 Azaz mindkét megismerési mechanizmus, a (valamely tárgyról alkotott) belső kép, és az (egy adott dolog egyetlen pillanatban és a maga egészében való felfogásaként értett) intuíció is a tárgy adódását követően lép mozgásba, és ehhez az eleve adott tárgyhoz viszonyul ilyen vagy olyan módon. Így pedig éppen a kanti szemléletfogalom alapvető - és az előző bekezdésekben bemutatott - jellegét nélkülözik: „az ismeret tárgya sohasem készen adott, nekem kell létrehoznom: a séma mindig megelőzi a képet (…). A szemlélet nem a kész tárgyakra vonatkozó ismeretek egy fajtája, hanem a tárgy létrehozásának folyamata.”5 Most nézzük, hogyan érti Kant a térre vonatkoztatott másik meghatározást. „[A] tér ideális a dolgok vonatkozásában, ha az ész önmagukban veszi fontolóra őket, azaz elvonatkoztat érzékelésünk sajátosságaitól. (…) a tér (…) transzcendentális értelemben ideális, azaz tüstént semmivé válik, mihelyt eltekintünk minden tapasztalat lehetőségének feltételétől, és a magukban való dolgok tulajdonságaként tekintjük a teret.”6 Láthattuk, hogy a tér érzéki tapasztalatot megalapozó mivolta egyenesen vezetett empirikus realitásának belátásához. Itt a tér egy másik, ezzel szorosan összefüggő tulajdonsága, nevezetesen az, hogy e feltétel-szerepet érzékelési képességünk a priori formájaként tölti be, transzcendentális idealitásához fog elvezetni. Hiszen abból, hogy a tér csakis elménkben lakozó tiszta szemléleti formaként létezik, az következik, hogy tehát a dolgokat mint magukban valókat, elménktől és rájuk irányuló szemléletünktől függetlenül nem illeti meg a térbeliség. Nem állíthatjuk tehát a térről, hogy transzcendentális értelemben is reális lenne. Ez utóbbi fogalom 3
John É.: Az ezerszög kalandjai. Egy gyakori félreértés Kant szemléletfogalmával kapcsolatban, 26. Uo. 5 Uo. 6 Kant, I.: A tiszta ész kritikája, 84. 4
3
eddig nem jött szóba, forduljunk itt ezért segítségért Henry E. Allisonhoz, aki a következőképp fogalmaz: „transzcendentális értelemben akkor és csak akkor reális valami, ha ugyanezeknek az érzéki feltételeknek a felhasználásától függetlenül lehet őket jellemezni és referálni rájuk. Transzcendentális értelemben tehát az elmétől való függetlenség vagy az, hogy valami az elmén kívül (ausser uns) van, az érzékiségtől és annak feltételeitől való függetlenséget jelent. [Az említett érzéki feltételek természetesen a szemlélet tiszta formáira, a térre és az időre utalnak.]”7 Tehát a dolgok mint jelenségek és tulajdonságaik, melyekkel jelenségként bírnak azért nem reálisak transzcendentálisan, mert esetükben semmiképp nem vonatkoztathatunk el a tértől mint szemléleti formától – lévén az jelenségként való létüknek elengedhetetlen feltétele. De akkor nyilvánvalóan a tér mint tulajdonság sem lehet olyasvalami, mely az érzéki tapasztalat szubjektív, a priori feltételeitől függetlenül megállna a lábán: hiszen - az idő mellett - ő maga egyike e feltételeknek. A két fogalom magyarázata után fontos most felhívni a figyelmet egy bizonyos nehézségre. Azt gondolhatnánk, a tér empirikus realitása pusztán annyit jelent, hogy a magánvaló dologban nem létezik semmi olyan, amihez a térnek mint szemléletnek igazodnia kellene, és amit a szemléletben igaz vagy hamis módon képezhetne le. Így az empirikus realitáshoz elegendő lenne, hogy ne létezzen semmiféle mérce, objektív vonatkoztatási pont, melyhez a tér szemléletként viszonyulhat. Ahogyan Reinhard Brandt fogalmaz:
A tér nem más, mint a szemlélet tiszta, szubjektív formája; a szemlélet bizonyossága közvetlen természetű, nincsen benne jelen a szubjektívnek és az objektívnek a megkülönböztetése, tehát mint olyan szükségszerűen igaz. Az euklideszi geometriának sajátja ez a közvetlen evidencia (illetve megfordítva: közvetlen evidenciánk Euklidesz tankönyvében rejlik). Mivelhogy nem létezik másik rajtunk kívüli tér, az euklideszi geometria apriori szükségszerűen érvényes a világ terére.8
Mindez persze igaz, de pusztán ez alapján nem állíthatjuk a tér (mint szemlélet) empirikus realitását. Ennek kimutatásául érdemes megvizsgálni néhány, a térhez látszólag hasonló, szintén az ember sajátos természetéhez tartozó „jelenséget” (utóbbi fogalmat persze nem a kanti értelemben véve). Ilyenek például az esztétikai ítéletek. Ezeket illetően lehet úgy gondolkodni, hogy ízlésítéleteink (az, hogy egy dolgot szépnek vagy csúnyának, kellemesnek vagy kellemetlennek tartunk, stb.) alapjául semmi olyan nem szolgál magukban a dolgokban, 7 8
Allison, H. E.: Kant’s Transcendental Idealism. An Interpretation and Defense. 7. Reinhard Brandt: Transzendentale Ästhetik, §§ 1-3 (A19/B33 – A30/B45). 103.
4
ami ezen ítéletek objektív mércéje lehetne. Így azonban ilyen ítéletek meghozatalakor nem is lehetséges tévednünk: ha valamit szépnek vagy kellemesnek találunk, akkor az is. Ezektől azonban a tér (mint képzet, mint szemlélet) alapvetően különbözik: előbbiek a legkevésbé sem szolgálnak az érzéki tapasztalat létrejöttének feltételéül, utóbbi viszont nagyon is. Kant a mentális szféra egy másik csoportjával, a színekkel is e különbség mentén állítja szembe a teret: „Zamat és színek egyáltalán nem szükségszerű feltételek, nem olyanok, amelyek nélkül a tárgyak nem lehetnek számunkra az érzékek objektumaivá. Csak a különös szerveződéshez véletlenszerűen csatlakozó hatások formájában kapcsolódnak a jelenséghez. Ezért nem is a priori képzetek (…).”9 Továbbá: „Egy színről, sem egy ízről nem lehet a priori elképzelésünk sem, a tér azonban csak a szemlélet tiszta formáját érinti (…) és a tér minden fajtáját és meghatározottságát nagyon is a priori módon lehet és kell elképzelni (…) Egyedül a tér révén lehetséges, hogy a dolgok számunkra külső tárgyak.”10 A tér, illetve a vele az imént szembeállított másféle képzetek különbségét még világosabbá tehetjük, ha utóbbiakkal kapcsolatban úgy fejezzük ki magunkat, hogy ezek empirikusan ideálisak. Arra, hogy ez mit jelent, Allison így adja meg a választ:
Empirikus értelemben az „ideális” az individuális elme egyedi adatait jellemzi. Ez magában foglalja a kartesiánus-locke-i értelemben vett ideákat, vagy általánosabban a közönséges értelemben vett mentális szféra valamennyi tartalmát. A „reális” empirikus értelemben az emberi tapasztalás interszubjektív módon hozzáférhető, tér és idő szerint rendezett objektumaira vonatkozik. Empirikus szinten tehát az ideális – reális megkülönböztetés elkerülhetetlenül az emberi megismerés szubjektív és objektív aspektusát különíti el.11
Azaz mintha realitáshoz és idealitáshoz empirikus szinten a külvilággal való kapcsolat létrejöttét, illetve e kapcsolat hiányát köthetnénk. A tér mint szemléleti forma pedig úgy segít létrehozni e kapcsolatot, hogy létrejöttének elengedhetetlen feltételét képezi. Azután, hogy az empirikus realitás - transzcendentális idealitás – fogalompár jelentését megvilágítottuk, vizsgáljuk meg azt is, hogy amiről állítjuk ezeket, maga a tér, mi is valójában. A kérdés most persze nem a tér ontológiai státuszára, a tapasztaláshoz való viszonyára és hasonlókra vonatkozik, hiszen az eddigiekben ezekről volt szó. Amire most szeretnénk fényt deríteni, az inkább az, hogy amit eddig megtudtunk, hogyan is kell pontosan 9
Kant, I.: A tiszta ész kritikája, 85, 1. lábjegyzet. Uo. 11 Allison, H. E.: Kant’s Transcendental Idealism. An Interpretation and Defense. 6-7. 10
5
érteni. Amikor ugyanis azt mondjuk, hogy a térbeliség a jelenségek lehetőségi feltétele, objektíve érvényes predikátuma, felmerül a kérdés, vajon milyen mértékben, milyen értelemben határozza meg e tér a jelenségeket, ez pedig attól függ, milyen térfogalommal rendelkezünk. Altrichter Ferenc Szemlélet és fogalom című tanulmányában szintén ezen a módon kérdez rá a tér (és az idő) mibenlétére: „Közismert azonban, hogy [Kant] a szemlélet formáiként az időt és a teret határozta meg. De miféle időt és miféle teret - kérdezhetnénk?”12 Az ő válaszát a szemlélet tartalmának – melyet valamelyik érzékszervnek megfelelő konkrét érzetként ír le – bemutatása után találhatjuk, és a következőképpen foglalhatjuk össze. Az empirikus szemlélet formájának két fajtáját - a teret és az időt - párhuzamosan tárgyalva a térrel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy „A szemlélet tartalma - akár akarjuk ezt, akár nem mindig egy demonstratív jellegű „ott"-hoz, „itt"-hez vagy „külső"-höz, azaz valami térjellegűhöz is kötődik.”13 A továbbiakban tett állításai ezt a kiindulótételt pontosítják: a demonstratív jellegű „itt” nem sajátossága magának a szemlélet tartalmának, és nem is vezethető le abból; semmilyen sajátos érzetminőség nem kapcsolódik hozzá (amilyenek az egyes érzékszervekhez viszont kapcsolódnak: színek, szagok és hasonlók); mégis szükségképpen kapcsolódik minden konkrét érzéki észlelésünkhöz; méghozzá olyan módon, hogy ez az „itt” maga sosem lehet konkrét tárgya észlelésünknek. A probléma e leírással az, hogy nem teszi teljesen világossá, mi is az a tér, melyhez minden észlelésünk szükségszerűen kötődik. Már az első mondat is „itt”-ről, „ott”-ról, „vagy valami külső”-ről beszél, a későbbi állítások alanya is a demonstratív jellegű „itt”, és mindezek alapján azt gondolhatjuk, Altrichter Kant-értelmezése szerint szemléletünk csak valami olyasmit határoz meg, hogy a dolgok éppen itt vagy ott vannak (attól függően, hogy mi éppen hol vagyunk), nem pedig azt, hogy egyáltalán térben helyezkednek el. Emellett szól a szerző szóhasználata akkor is, amikor „perspektíváról”, illetve „emberi nézőpontról” beszél: „Ez az elrendeződés nem az önmagukban vett dolgokhoz tartozik, hanem az emberi észlelésben adott rendező elv, és az emberi nézőpont nélkül valóban nem létezhetne.”14 Továbbá: „Bármilyen dolog szemlélete, azaz észlelési reprezentációja csak a dolognak a most, az itt és az én által meghatározott perspektívából származó vetülete vagy megjelenése - olyan, mintha egy perspektivikus pillanatfelvétel lenne.”15 Ha e hasonlatot szigorúan értelmezzük, akkor ennek alapján a szemlélő ént úgy kell elképzelni, mint aki egy már meglévő térben (és időben) létező világban foglalna el egy sajátos nézőpontot, és csupán e világnak e perspektívából való szemlélete, 12
Altrichter F.: Fogalom és szemlélet, 9. Uo. 14 Altrichter F.: Fogalom és szemlélet, 11. 15 Altrichter F.: Fogalom és szemlélet, 12. 13
6
ebből az adott helyzetből, szemszögből való leképeződése lenne az elme – a szemléleti formák – alkotása. Ennek ellenére – mint már mondtuk – a fogalmazásmód nem egyértelmű, és Altrichter azt is látja, hogy Kant nem mindig az általa elemzett értelemben ír a térről. Rámutat, hogy A tiszta ész kritikájában folyton váltakozik egymással a demonstratív jellegű „itt” által meghatározott térfogalom „a newtoni fizikába bevezetett és ott használt háromdimenziós, euklideszi térrel”16. A Transzcendentális esztétikában pedig valóban számos kifejezés található, mely alapján azt gondolhatjuk, Kant az utóbbi módon meghatározott térről beszél és tesz állításokat. Már a transzcendentális eljárást bemutató első paragrafus is sokat elárul. A módszer – melynek célja az empirikus szemlélet tiszta formáinak elkülönítése – leírása során Kant a következőt írta:
Ha a test képzetéről leválasztom azt, amit az értelem gondol róla, (…) s ha ugyanígy elkülönítem tőle azt, ami az érzetekhez tartozik, (…) még mindig maradni fog valami az empirikus szemléletből, nevezetesen a kiterjedés és az alak. Ez utóbbiak ama tiszta szemlélet részei, mely mint az érzékelés puszta formája, a priori benne foglaltatik az elmében, anélkül, hogy az érzékek vagy érzetek bármiféle valóságos tárgya adva volna.17
Az idézetben szereplő két kifejezés, a „kiterjedés”, illetve az „alak” arra utal, hogy nem pusztán az „itt” vagy az „ott” a dolgok miáltalunk rájuk ruházott tulajdonsága – attól függően, hogy a térben éppen milyen helyzetet foglalunk el hozzájuk képest –, hanem az is, hogy egyáltalán kiterjedtség, vagyis térbeliség illeti meg őket. Egy valamivel későbbi mondat is e felfogásnak ad hangot: „Így hát csakis az ember szemszögéből beszélhetünk térről, kiterjedt dolgokról, stb.”18 A tér metafizikai és transzcendentális taglalása során is egymást követik az olyan megfogalmazások, melyek Kant ezen álláspontját fejezik ki. A második térargumentum egyik mondatának, mely szerint „Soha nem tudjuk elképzelni, hogy nem létezik tér, jóllehet felettébb könnyű elgondolnunk, hogy a térben nincsenek tárgyak.”19, szintén csak úgy van értelme, ha „tér” alatt a háromdimenziós, euklideszi teret értjük, nem pedig a demonstratív jellegű „itt”-et. Ha mindez nem lenne elég, rögtön ezután a tér olyan szemléletként van definiálva, melyet úgy kell elgondolnunk, mintha önmagán belül
16
Altrichter F.: Fogalom és szemlélet, 11. Kant, I.: A tiszta ész kritikája, 78. 18 Kant, I.: A tiszta ész kritikája, 83. 19 Kant, I.: A tiszta ész kritikája, 80. 17
7
tartalmazna végtelen sok képzetet – „minthogy a végtelen tér valamennyi része egyidejűleg létezik”.20 Vizsgálódásaink során tehát arra jutottunk, hogy a tér – méghozzá a háromdimenziós, euklideszi értelemben vett tér – mindenféle érzéki tapasztalat lehetőségi feltétele lévén empirikusan
reálisnak,
elménkben
rejlő,
szubjektív
szemléleti
formaként
pedig
transzcendentálisan ideálisnak bizonyult, e határozmányok pedig a tér ontológiaiismeretelméleti státuszát az idealitás-realitás skáláján a mentális szféra más elemei (színek, ízlésítéletek) fölött, de az elmétől létezésükben független dolgok (a magában való dolog) alatt jelölik ki.
Irodalomjegyzék
Kant, I.: A tiszta ész kritikája. Budapest, Ictus Kiadó, 1995. Altrichter F.: Fogalom és szemlélet. In Lehetséges-e egyáltalán? Márkus Györgynek tanítványai. (Szerk. Háy J.) Budapest, Atlantisz, 1994. 17–50. Kelemen J.: „Korlátozni” és „merni a tudást”. In Kelemen János: Az ész képe és tette. A történeti megismerés idealista elméletei. Budapest, Atlantisz, 2000. 221-265. Allison, H. E.: Kant’s Transcendental Idealism. An Interpretation and Defense. Yale University Press, New Haven – London, 1983. Reinhard Brandt: Transzendentale Ästhetik, §§ 1-3 (A19/B33 – A30/B45). In Mohr, Georg – Willaschek, Marcus (szerk.): Immanuel Kant: Kritik der reinen Vernunft. (Klassiker Auslegen; Bd. 17/18) Berlin, Akademie Verlag, 1998. 81-106. John É.: „Az ezerszög kalandjai”. Egy gyakori félreértés Kant szemléletfogalmával kapcsolatban. In Világosság 2008. 2. 15-26.
20
Kant, I.: A tiszta ész kritikája, 82.
8