Szabó Dénes Makó, 1947 „A karvezetőnek egy keréken is kell tudni pörögni!” „Minden pillanatban készen kell állni!” „Alapvetően az énekkar tanítja az embert”
Mit gondolsz, Budapesten is elérted volna azt, amit itt, Nyíregyházán? Gyakorlatilag biztosan. Bár Budapesten erős a konkurencia harc, nem biztos, hogy engedték volna, hogy idáig fajuljon a dolog. Komolyra fordítva a szót: itt sem volt ez annyira egyszerű, mint amilyen könnyűnek tűnik. Sokáig kellett árnyékban maradni ahhoz, hogy ne alakuljon ki olyan visszafordíthatatlan ellenállás, amit ne lehessen kezelni. Ezért Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, - / Félreálltam, letöröltem.1 Miért pont a zene érdekelt téged? Bármi más jöhetett volna az életembe a zenén kívül. Református lelkész család negyedik gyermeke voltam. Ahogy visszatekintek, sok reményt nem fűztek hozzám. Az első gyermekükre még nagyon odafigyeltek a szüleim, hegedűre íratták, a következők zongoráztak, engem már be sem írattak egy ilyen nehéz hangszerre. A szomszédban élt a kántor öccse, aki klarinétozott. Ő tanított, bár semmi kedvem nem volt hozzá. Bújócskázni, fogócskázni, sárkányt eregetni, labdázni, birkózni, kézen állni, fa tetejére mászni, padláson bujkálni szerettem. Nem akartam klarinétozni. Ügyes diplomáciával mindig rávettem, hogy inkább ő játsszon, mert azt olyan jó volt hallgatni! Feltehetőleg a szüleim nem is gondolták túl komolyan zenei tanulmányomat egészen addig, míg a hatalom „fura ura”, az akkori kommunista párt nem kezdett egyre erősebben odafigyelni a dolgokra. A helyi iskola kommunista pártjának titkára volt az osztályfőnököm. Egyszer bejött az osztályba és feltette a kérdést: ki az, aki templomba jár? Megfagyott a légkör. Én, mint református pap-gyerek úgy gondoltam az a minimum, hogy felállok. Kívülem még egy gyerek jelentkezett.’56 után volt ez pár évvel. Az osztályfőnököm -talán ennek köszönhetően nyolcadik osztályban azt írta a papíromra, hogy továbbtanulásomat nem javasolja. Mindenesetre ez az ember nem volt akkora úr, hogy apukám népszerűségét meghaladja Makón, ezért a szüleim ennek dacára a makói József Attila Gimnázium reál tagozatára írattak be. Talán azt gondolták rólam, hogy mérnök leszek. Ezek után humán orosz tagozatra vettek fel. Nem volt ez egy rossz osztály, és nagyon jó orosz tanárunk volt. Közben az idősebb nővéremet, aki mindvégig kitűnő tanuló volt, és nagyon szorgalmas, az előbb említett hatalom nem engedte egyetemi továbbtanulását. Ez nagy feszültséget okozott a családban. Végül egy kecskeméti szőlészeti és borászati technikumban folytathatta a tanulmányait más papgyerekekkel együtt. Úgy láttam, a szüleim bizalma megrendült a helyi döntéshozókban. Megelégelték a helyzetet és azt mondták, Makón a hatalom túlpolitizált, menjen a gyerek egy ideológiailag semlegesebb
1
Arany János: Epilógus. 1877
helyre. Egyik napról a másikra átvittek Szegedre, a Konzervatóriumba, a Zeneművészeti Szakközépiskolába. Akkor már a klarinét helyett egy ideje Szegeden tanultam fuvolázni, nem túl nagy lelkesedéssel. 13 évesen vonattal utazgattam egyedül Makó és Szeged között. Az utazási idő másfél óra volt 30 km-en, a mai ember számára fölfoghatatlan körülmények között, ami nem volt rossz lecke. Sokféle emberrel találkoztam, láttam, egyesek hogyan élnek. Mindenütt rettenetes szegénység. A közerkölcsök még jók voltak, volt, hogy éjjel 10kor értem haza, egyedül. Azt gondolom, szegedi tanulmányaim ellenére, a szüleim nem sok reményt fűztek a zenetanulásomhoz, mégis nagyon nagy hálával tartozom nekik ezért a döntésükért. Osztálytársam lett Onczay Csaba, Matuz István. Matuz nemrégiben utánanézett, szerinte az egész országban nem volt még egy olyan osztály az elmúlt hatvan évben, ahonnan három Kossuth-díjas nőtt ki. Ez csak a szegedi Tömörkény Gimnáziumnak ebből az osztályából lehetett. Itt nagyszerű, inspiráló légkör vett körül, sok elszánt, tisztességes emberrel, akiknek volt tartásuk, akik otthonról is hoztak magukkal valamit. De voltak köztük hozzám hasonló „menekült” gyerekek is. A zene egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen lett számunkra. Hangversenyekre, színházba, operába jártunk. Nagyszerű zenei élet volt akkor Szegeden, Vaszy Viktor idejében. Láttam a Tannhausert2, az Angelica nővért3, a Pillangókisasszonyt4, a Végzet hatalmát. Lehet, hogy kicsit az is belejátszott kulturális érdeklődésünkbe, hogy hangversenyek és színházi előadások esetén még takarodóra sem kellett hazaérnünk. Ezt a nagy szabadságot mi nagyon jól használtuk ki, igaz néhányan áldozatai lettek, de nem ez volt a jellemező. Aki nagyon gyenge erkölcsű volt, az a színházig sem jutott el. Irigylésre méltó, alkotó, szabad életem volt ott. A fuvolatanárom egy jogász ember, Dr. Sebestyén István, autodidakta zenész volt, később a főiskolai tagozatot is ő vezette. Megjárta a hadifogságot, talán még a Gulágot is. Kedves, jó ember volt, jó fuvola tanszakot hozott létre. Elhatároztad, hogy fuvola tanár leszel? Nem, soha semmit nem határoztam el. Két hétre előre sem. Mindég a körülmények alakították a sorsomat, és igyekeztem azokat jól használni. És most? Most sem. Mondhatnám, református hívő ember módjára, hogy hiszek a predesztinációban … Mindig hagytam a sorsot dolgozni. Egyszer ugyan próbáltam ellene tenni, de akkor sem sikerült! Mi volt az? Mivel másodikban, tizenöt évesen kerültem a konziba, nem volt meg az éveim száma a továbbtanuláshoz. Azt mondták, érettségi után még egy évig ott kell maradnom ún. szakmai évre. Matuzt meg úgy vették fel az Akadémiára, hogy csak egy évvel később kezdhetett. Keló Pali is ottmaradt. Volt tehát egy plusz évünk. Boldog légkörben éltünk, amit mindenkinek kívánok. Nagyon szegények voltunk, sokat éheztünk, de a lét nem határozta meg a tudatot.
2
Richard Wagner egyik háromfelvonásos operája. 1845 (Suor Angelica) Giacomo Puccini egyfelvonásos operája, a Triptichon második része. 1918 4 (Madama Butterfly) Giacomo Puccini háromfelvonásos operája. 1904 3
A nélkülözés nem gátolt minket abban, hogy jól érezzük magunkat. Csodálatos emberek vettek körül: Dr. Nagy István, aki a zenetörténetet tanította, Bódás tanár úr, aki zongorázni tanított, Dellei Jóska bácsi, később Gregor Jóska… Az, hogy nem volt ennivaló, nem számított, boldogok voltunk. Fantasztikus esti beszélgetések részesei lehettünk… …és jött a szünet. Nyári munkára a Duna-Tisza-közi Növénytermesztési Intézetbe jelentkeztem gyümölcs fenológus5 munkára. Reggel 6-tól este 7-ig a gyümölcsöst jártam, s terv szerint szeptemberben Sebestyén tanár úrnál kezdtem volna a főiskolát. Jött azonban valami őrült rendelet, miszerint az összes fuvolásnak Miskolcra kell mennie, mert ezentúl az ország bizonyos főiskoláin csak bizonyos fúvós hangszert tanítanak majd . Ha valaki belegondol, látja, milyen őrültség ez. Ha egy városban csak egyfajta fafúvós hangszeres van, hogyan lesz ott szimfonikus zenekar? Hogyan tanítanak majd ott kamarazenét? stb. De ezt ebben az egy évben végigvitték. No, ekkor próbálkoztam, hogy ceglédi lakosként, Budapestre kerüljek, -mert Budapest kivétel volt- de nem sikerült. A felvételit megelőző napon a szovjet hadsereg éppen Cegléden vonultatta végig a páncélos hadosztályát, és mivel mi az állomás mellett laktunk, éppen az ablakunk alatt haladt el a harckocsi sor. Egész éjjel remegett a ház. Alvásról szó sem lehetett. „Nessun Dorma!” Reggel felkeltem, fogtam a fuvolámat és elmentem Miskolcra felvételizni. Bár a nyár nagy részét a meggyesben töltöttem, fuvola alig volt a kezemben és még ez a felvételi előtti éjszaka is ilyen „harciasra” alakult. Végül is felvettek. Nem volt ez nagy vigalom. Szeged után Miskolc! Közben kiderült, hogy Miskolcon tanul fuvolázni az a lány, akit én egy ével korábban a zeneakadémián már láttam. Ő volt Ágnes6, aki ma is a feleségem. Így már nem is volt olyan nagy baj ez a váltás. Ennek ellenére Miskolcot sosem szerettem meg. Lassan kezdett ott is kialakulni egyfajta összetartás az évfolyamtársaimmal. Néhányan hétvégén közös zenehallgatásokat tartottunk, de még mindig nem tudtam mi leszek. Tanárom Pálvölgyi József volt. Nem volt vele felhőtlen a viszonyom, aminek valószínű én is oka voltam, nem akartam Szegedet felejteni. A fuvola mellett általános iskolai énektanári és szolfézs tanári diplomát is kaptunk. Hamarosan kiderült, hogy a tanításhoz van érzékem. A Tanácsköztársaság évfordulója tiszteletére rendezett tanítási versenyt megnyertem, ezért nem kellett diploma tanítást végeznem. Általános iskolában Gajdos Edit volt a gyakorlat vezető tanárom. Kiváló pedagógus volt! Friedrich Józsefné, Iza nénivel is ott találkoztam, ő a zeneiskolai részt tanította, igazi nagy varázsló volt. Ki volt Miskolcon a karvezetés tanárod? Reményi tanár úr7. Ő azt mondta, meg kell tanulni a karvezetés alapjait. Kettőben így vezénylünk, háromban így, négyben pedig így! Hosszú ideig biciniumokat vezényelgettünk, a beintéssel és a leintéssel foglalkoztunk. Ez elég alapos munka volt, ahogy visszaemlékszem. Én ugyan nem akartam karvezető lenni, de világos volt, hogy van itt egy ember, aki a szakmát tanítja. Lehet, hogy engem nem érdekel a szakma, de ő jól tanít. Az igaz, hogy amikor kiálltam az énekkar elé, kiderült, hogy van valami érzékem ehhez a dologhoz. De eszembe sem jutott, hogy a karvezetéssel foglalkozzam. Nekem megfelelt a fuvolázás. Ágnes már a 5
fenológia: a növény- és állatvilágnak az időjárástól kiváltott életmegnyilvánulásaival és azok periodikus változásaival foglalkozó tudományág 6 Csudlai Ágnes, Szabó Dénesné 7 Reményi János
miskolci színházban fuvolázott, amikor végeztem. Éreztük, hogy nehéz lesz állást találni, hisz két dudás egy csárdában… De nagy szerencsénk volt, mert engem kineveztek Sárospatakra fuvolatanárnak. Miskolc és Sárospatak nincsenek olyan messze egymástól, gondoltuk. Június közepén a Bodrog parti városban még csak egy düledező épület volt, ott kellett volna szeptemberben kezdeni a tanítást. Közben Szitha Miklós, a Miskolcon megismert barátom augusztusban felhívott, hogy Nyíregyházán van két fuvolatanári állás. Határozott ember lévén, kiadta az utasítást: Jönnötök kell, eljegyzés ekkor, esküvő ekkor… Nem tiltakoztam, és mentünk Nyíregyházára! Itt Vikár Sándor volt az igazgató. Kiderült, hogy igazából csak egy állás van, az is inkább fuvola-szolfézs. Még tavasszal kaptam egy levelet a Főiskola8 akkori tanszékvezetőjétől, Tarcai Zoltántól, hogy jöjjek a Nyíregyházi 4-es számú Általános Iskolába tanítani, ahol ének-zene tagozat volt. Reményi javasolt neki engem. Ezt az ajánlatot mereven elutasítottam, egy - ma már tudom – nagyon csúnya küllemű levélben. Azonban ahogy augusztus végén idejöttünk, láttuk, hogy ez az állás még mindig betöltetlen. Eldöntöttük, ha már itt vagyunk, belevágunk. Ágnes ment a zeneiskolába szolfézst tanítani és lett egy fuvolás tanítványa is, én meg elkezdtem az általános iskolát. Egy év múlva azonban elvittek katonának. Ez a 70-es árvíz idején volt. Hiába tiltakoztunk, menni kellett. Először azt hittem, ez csak tréfa. A katonazenekarhoz kerültem. Eleinte a hírszázadnál voltunk, ahol a Morze jeleket kezdték nekünk tanítani. Pillanatok alatt kiderült, hogy az ott lévő öt zenész kiművelt hallásával utcahosszal jobb, mint a többi katona. Nem is akartak elengedni. A fenyegető hír hallatán cselhez kellett folyamodnunk, ettől kezdve a teszt írásakor azon versenyeztünk, ki tud több hibát ejteni. A taktika bevált: visszamehettünk a zenekarba. Belső indíttatásból, meg hogy több alkalommal kaphassunk kimenőt, hangszeres kamaraegyütteseket és énekkart is szerveztünk. Elindultunk a Ki mit tud?-on is többféle kategóriában. A hangszereseket állampolgári bejelentésre mint profikat, diszkvalifikálták, de a 12 tagú kamarakórus a döntőig menetelhetett. No, itt aztán voltak amatőrök. ’72-ben végül nem mi mentünk Szocsiba, ennek ellenére szép emlék maradt. Alighogy bevonultam, pár nap múlva megszületett Barbara lányom. Két évig alig látta az apját. Nagyon nehezen éltünk, albérletben, adósságokkal. A katonaság után visszajöttem a Kodály iskolába, ahol nagyon zavaros helyzet fogadott. Amíg katona voltam, két év alatt tönkrement a tantestület. Mindenki rosszul érezte magát, klikkek harcoltak egymással. A helyzet normalizálására új igazgatót neveztek ki az iskola élére, Nemes Sándort. Ő is szeretett focizni, ezért gyorsan jó kapcsolatba kerültünk. Megkérdezte Tarcai Zoli bácsit, hogyan kell egy jó zenetagozatos iskolát működtetni. Korábban úgy volt, hogy a tanár első és második osztállyal kezdett. Aztán araszolt felfelé, majd mikor nyolcadikban végeztek, újra kezdte. Zoli bácsi azt mondta, ez így nem jó! Virágzó zenei életet kell teremteni, egyesíteni kall az erőket. Kell egy kiskórus meg egy nagy. Rám bízták a nagykórust. Ekkor rájöttem, hogy nem tudok vezényelni. Otthon gyakorolgattam. Megtapasztaltam, hogy az elmélet és a gyakorlat egészen más. Zoli bácsi egyszer csak bejelentette, hogy jön Bárdos Lajos. Születésnapi koncertet kell csinálni, van rá egy hónap. 80 gyerek volt a nagy énekkarban, köztük jó néhány mutáló kamasz, ráadásul nem túl lelkesek. Tőlük sajnos meg kellett válnom, mert nagyon rövid volt az idő. Szerintem azóta is neheztelnek rám és nekem sem jó emlék. A koncert után Bárdos tanár úr nagyon elégedett volt. Énekeltük a Tünde nótát9 , a Gazda- dícsérőt10, amit nem nagyon szerettem, és egy
8 9
Nyíregyházi Főiskola 1934
nagyon izgalmas kis ciklust, a Kutamént . Ettől kezdve mese nem volt, nekem ezt kellett csinálni. Jött az Éneklő Ifjúság, rengeteget énekeltünk. ’74-től kezdve általában elsők lettünk. A városi és megyei vetélkedőkön a legjobbak voltunk. A Megyei kupát is mindig mi nyertük, ezért meg is szüntették, mondván: ha mindig csak a mi nevünk van fölírva, annak nincs is értelme. De a gyerekek nagyon jók voltak, egyre több örömet kaptam tőlük. Zoli bácsi tevékeny közreműködésével rendkívül jó kórus élet volt az egész megyében. Rendszeres zenei általános iskolai találkozók, ahol A 70-es évek közepén már a Forr a világ11-ot is el lehetett énekelni. Megrendítő pillanatok születtek. Beszéd nélkül is volt ereje, hatása és értelme a mű utolsó szakaszának: Szabad Nép! Akkor még megvolt a Magyar Rádió Éneklő Ifjúság c. sorozata. Felmenő rendszerben működött, objektíven zsűrizték a felvételeket. ’75 nyarán jött a levél, hogy bejutottunk az első hat énekkar közé. Így kerültünk Zánkára, készült velünk lemezfelvétel, egyenes adásban énekeltünk a Rádióban. A Ceremony of Carolsból12 énekeltünk három tételt. A későbbiek során a Cigánysiratót és a Bolyongást is. Ezek azért már fajsúlyosabb művek voltak. ’77-ben és ’79-ben is megnyertük ezt a versenyt. Végül a Zánka-i kórustáborozást is megszüntették, mondván: mindig ugyanazok a kórusok mennek oda. Ettől kezdve a zsűrizés sem volt objektív, kezdtek begyűrűzni az egyéni érdekeltségek. Minket ez igazából nem érdekelt, nem törődtünk vele, volt dolgunk bőven. Zoli bácsi koncerteket szervezett és mindig kijelölte, melyik esten ki, mit énekeljen, volt itt Kodály-est, Bartók-est, és egyebek. Dolgoztunk, nem vitáztunk. Zoli bácsit te ennyire elismerted, hogy vakon bíztál benne, vagy ő mindig olyan jó műveket választott? Nem választott mindig jó műveket. De eszembe sem jutott volna vitázni vele. Akkor még több énekkar is volt, szétosztotta a műveket. Gebri József, aki fagottos volt eredetileg, a Krúdy Gimnáziumban nagyszerű ifjúsági vegyeskart vezetett. Ma is jó szívvel emlékeznek rá kórusa egykori tagjai. Fehér Ottó és Ottóné a főiskolán kiváló nőikart vezetett. Ottó átvette Zoli bácsitól a felnőtt vegyeskart, a felesége a szakmunkásképző intézetben egy 100-tagú fiú kórust szervezett. Nem kis dolog volt ez! A Vasvári Gimnáziumban Démuthné Ferenczi Zsike tanított, szintén nagyon eredményesen. Én voltam a gyerekkari referens, s ebben a minőségemben nagyon jól éreztem magam. Nyíregyházán nagyszerű énekkari élet volt akkoriban, Zoli bácsi szellemi irányításával. C. Szalai Ágnes írt is erről annak idején Nyíregyházi csoda címmel. Egyszer azzal kerestek meg a gyerekek, hogy ők a nyolcadik osztály után nem akarják abba hagyni az éneklést. Küldtem őket a többi ifjúsági kórusba. Egy darabig ment is ez. De folyton jöttek vissza, majd 86-ban a Debreceni Verseny13 25., jubileumi versenyére meghívták az elmúlt időszak legeredményesebb énekkarait versenyezni, köztük a nyíregyházi gyermekkart. Ráadásul a költségeket is állták. Közben a gyerekkarral Finnországba készültünk azon a nyáron egy nagy világ fesztiválra. Akkor még azt hittem, hogy a gyerekek nem terhelhetők annyira, hogy egy nyáron két versenyen is részt vegyenek. Eszembe jutott, hogy egy évvel korábban egy hangverseny után a már végzett diákok az aulában elénekelték a
10 11
12 13
1952 Kodály Zoltán – Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz. 1936 Benjamin Britten, op. 28. Bartók Béla nemzetközi Kórusverseny
Pünkösdölőt14 vezénylés nélkül. Oldalról hallgattam és azt gondoltam, ez jobb mint amikor korábban vezényeltem. Kotta nélkül énekeltek, zengett-zúgott, nagyon jó volt. Gondoltam, ha a művészeti bizottság megengedi, ifjúsági nőikari kategóriába benevezem ezt a nem létező énekkart. Párkai tanár úr volt a bizottság vezetője, és elfogadták a nevezésünket. Írtam a végzett diákoknak, és az első márciusi próbán ugyanúgy, mint annak idején kis diákkorukban, csillogó szemmel, hittel ültek a próbateremben több mint 80-an. Döbbenten néztem őket, mert tudtam, csak 40-en versenyezhetnek. Magas lázam volt éppen, csak beszéltem, beszéltem, nem mertem elindítani az éneklést. Aztán csak beintettem a 150. genfi zsoltárt15. Olyan jól sikerült, hogy szerintem máig sem énekelték jobban. Fejből, állva, gyönyörűen. Elhatároztuk, hogy ezentúl hétvégeken találkozunk. Rengeteg kortárs zenét kellett megtanulni, gondoltam, majdcsak kopnak, kimaradoznak. De nem nagyon koptak. A középiskolások kötelező építőtábora ellenére is ötvenvalahányan maradtak. Így abban egyeztünk meg, hogy annak a 40 embernek aki az elődöntőben énekel, úgy kell teljesíteni, hogy a döntőben legyen lehetőség a kimaradtaknak is énekelni. Hát ez sikerült, s első díjasként még a Nagydíjért is énekelhettünk. Erre nem számítottunk, de volt a tarsolyunkban annyi Kodály mű, hogy ebből 20 percnyi a Nagydíj elnyerésére is elegendő volt. Ez 1986-ban volt. Másnap kérdeztem tőlük, hogy legyen tovább, mert nyertünk 100.000 ft-ot. Akkor ez nagyon sok pénznek számított. Elég gyorsan elhatározták, hogy a pénzt nem osztjuk szét, ők maradnak, folytassuk a munkát. És visszajártak, nagyon lelkesek voltak. Jött az érettségi, mondtam nekik, hogy akkor ne tartsunk próbát. Azt mondták: az érettségi nem a tanár úrra tartozik! Mi szeretünk énekelni, csak tessék jönni. Ez a mai napig is egy szeretet énekkar, Ők a Pro Musica leánykar. Volt olyan lány, aki a saját szalagavatójáról is eljött az énekkarra. Ötkor feltűzték a szalagját, 6-8-ig énekkaron volt, majd visszament. Ez nagy tanulság volt nekem. Úgy éreztem magam mint Aladdin, aki a palackból kiengedte a szellemet és utána a szellem uralkodott rajta. Máig is tart ez a dolog, nem én vezetek, ők diktálnak. Én csak szolgálom ezt az ügyet. Igaz, néha felbosszantanak, de az ügy olyan lendülettel mozog, amiből nem lehet csak úgy kiszállni. Péntek este és szombat délelőtt próbálunk. Ma már van 40 éves tagunk is. Megértem azt, aki nagyon szeret énekelni, mert nincs annál nagyobb boldogság. Mikor nemcsak amatőr módon énekelget, hanem pontosan érzi, hogy ő ezt világszínvonalon tudja, ez eksztatikus élmény. Mikor jó szerző jó művét énekli, ha tiszta az akkord, és még mögötte is történik valami, akkor megszületik egy titokzatos áramkör, amelyben előadó és hallgató egyaránt felfokozott lelki élményben részesül. Hálásan mondhatom, kiváló karirodalom áll rendelkezésünkre, ez neveli a jobbnál jobb magyar énekkarokat. Nem végezted el a Zeneakadémiát, mégis elsőként kaptál Kossuth díjat ebben a kategóriában és a legsikeresebb karnagy vagy az országban… Magyarországon nagyon sok kiváló karnagy volt és van. A siker kérdése sohasem foglalkoztatott. Még fuvolásként sem. Semmi ilyenféle vágyam nem volt. Azt gondoltam, Sebestyén tanár úrral én szépen elfuvolázgatok, aztán majd tanítok egy zeneiskolában és ha szerencsém lesz , még valami zenekarban is játszhatok. Aztán általános iskolai tanár lettem. A tanítás mellett a fuvolázást hosszúideig nem hagytam abba. Alakítottunk Nyíregyházán egy jó fúvósötöst és a szimfonikus zenekarban is évtizedekig fuvoláztam. Mindig a közösség részeként zenéltem. Az az igazság, hogy soha nem akartam mindenáron az élre állni. Az
14 15
Kodály Zoltán, 1929 Kodály Zoltán, 1936
egyéni érvényesülés idegen volt számomra. A karrier szó számomra ma már nagyon rossz csengésű, élet ellenes dolognak tartom. No, de aki negyven vagy nyolcvan éneklő ember előtt áll, annak bizony döntenie kell, mert az fog történni, amit ő akar illetve mutat… Nincs más választása. Engem egyszer odaállítottak – szerintem Tarcai Zoli bácsi – és ettől kezdve nem volt választási lehetőségem. Feladatot adtak, amit meg kellett csinálni. De hogy én azon tüsténkedjek, hogy kerüljek előrébb – soha nem jutott az eszembe. Így a Zeneakadémia sem. Zoli bácsi azt mondta egyszer: jó lenne, ha a Párkai Pistához járnál! Ez a Népművelési Intézet tanfolyama volt, nem is akármilyen. Amikor oda jártam, éppen nagyon jó időszak volt. Emiatt minden pénteken hiányoztam az iskolából. Ezt a szakmai továbbtanulást azonban az iskola nem támogathatta, mondván, nem fűződik érdeke hozzá. Támogatási lehetősége csak a marxista esti egyetemre lett volna. Ahhoz mindenféle kedvezmények jártak volna. Saját pénzemen jártam Budapestre a tanfolyamra, ahol gyakran izgultam a magas követelmények miatt, de nagyon csodáltam Párkai tanár urat. Félelmetes volt a szakmai felkészültsége, látta ki-ki hibáját, faragta le a rossz mozdulatokat. A negyedik év végén, a vizsga után volt egy kívánságunk a Tanár úrhoz, kértük, vezényeljen el egyet a kötelező művek közül. Jól emlékszem, egy Monteverdi ötszólamú madrigál volt. De ahogy vezényelt, én jószerivel énekelni sem tudtam a varázstól. Alig mozdult a keze, mégis megszólalt a zene. Néha csak felhúzta a szemöldökét és csodálatossá vált az egész. És egészen más volt mint ahogyan mi, unalmasan vezényeltük. Megszólalt a mű! Lenyűgöző volt! Ez a négy év nagyon fontos volt az életemben. Földes tanár úr tanította a zenetörténetet, sajátos módon közelített ritkán hallható művekhez. Persze, nem volt ez végig egyszerű. A első év egy kéthetes bentlakásos kurzussal záródott, ami belépője volt a folytatás lehetőségének. Én viszont beneveztem a gyerekekkel a debreceni versenyre. Döntenem kellett: kurzus, vagy a beígért versenyre való felkészülés. A verseny maradt. Ezért szeptemberben nem kezdtem el a második évet, Párkai tanár úr üzent: mondják meg a Szabónak, hogy elfogadtam vizsgának a debreceni vezénylését, jöjjön! Úgyhogy kis késéssel folytathattam. Ezért lettem karvezető. Szerintem, tanár úr szeretett engem. Elég sokat tanítasz, itt, a Kodály iskolában is húsz fölött van a heti óraszámod, és tanítasz a Debreceni Egyetemen is, karvezetést. Minden órára pontosan eltervezel mindent? Hogy pontosítsunk: 6 osztályban tanítok itt, heti 3 és fél órájuk van, ehhez jön 4 óra Cantemus énekkar, és 4 óra Pro Musica leánykar. Ehhez jön még a debreceni munka. Az óra tervezésről: 40 év után már nem kell mindent előre kitalálni! Az eltelt negyven év alatt a súlypontok máshova tevődtek. Az ember a gyakorlattal egyre jobban rájön arra, mi az, ami fontos és mi az, ami kevésbé. Igaz, a tananyag változik, új könyvek jelennek meg, de ezek nem befolyásolják az alapvető elképzelést. Mert ahogy Arkhimedesz mondta: adjatok egy fix pontot és a Földet is kimozdítom sarkaiból! Ha az ember ismeri a fix pontot, akkor ahhoz a tananyagot százféle módon tudja feldolgozni. Csak a fix pontot nem szabad eltéveszteni. Ehhez képest mindent lehet, egyet nem: hogy a gyerek unatkozzon az órán. Nem lehet, hogy a gyerek ne legyen foglalkoztatva. Nem lehet, hogy ne találjon százféle érdekességet. Az órának van eleje, közepe, vége, ezt mindig tudni kell. Hosszú évekig, talán évtizedekig is óráról órára mindig leírtam előre, mit akarok csinálni. Percnyi pontossággal, ahogyan én ezt Gajdos Edittől és Iza nénitől tanultam. Nemcsak a feladat volt leírva, hanem az is, mit akarok
ezzel elérni és hány percet szánok rá. Alapvetően nagyon pontosan próbáltam is ezt betartani, de nem mindig lehetett. Világosan látszott, hogy ha egymás után következik mondjuk öt precízen megtervezett óra, akkor a hatodiknál nem kell semmit sem leírni és az lesz a legjobb. Az öt óra fegyelmezett és pontos levezetése után a hatodik óra a felszabadult, örömteli improvizálás órája, amiben a legtöbbet lehet elérni. De sok felszabadult óra után már nem lehet tanítani. Mese nincs, a gyereket istápolni kell! Gajdos Edit ezt jól tudta! A gyakorló tanításokon annak idején ő osztotta be ki mikor tanít. De kb. minden negyedik órát mégis ő tartott meg, hogy a gyerekek kezelhetőek maradjanak. Az ő órája utáni első gyakorló tanító mindig brillírozott. Okosak, ügyesek voltak a gyerekek. A negyedik órában már semmit nem tudtak. Ilyenkor Edit mindig rendet teremtett, aztán kezdődött részünkről a leépítés! Alapvető dolog: az órának mennie kell! Hogy ebben mennyi a hallásfejlesztés, mennyi a készségfejlesztés, mennyi az új anyag közlése, mennyi az élmény, azt mindig az adott szituáció dönti el. Hétfőn másként kell tanítani mint csütörtökön. Ezt minden pedagógusnak tudnia kell. Amit vasárnap este kitalálok, az hétfőn nem fog működni, más cseleket kell bevetni. A gyerek két semmittevő nap után nem fog úgy teljesíteni mint később. Én pl. nem nagyon szoktam hétfőn osztályozni. Hétfőn reggel ½ 8-kor kezdődik a munka. Szinte minden perc ki van töltve, még az elhullott másodpercek is bosszantanak. Egyszerre több feladatot párhuzamosan szervezve: órát előkészíteni, levezetni, gyerekek lelkivilágát gondozni, minden problémájukat komolyan véve azonnal intézkedni, intézményt vezetni, nem könnyű feladat. Mondhatnám, izgalmas akadályverseny, sok-sok sikerélménnyel és természetesen kikerülhetetlen kudarcokkal. Így tart ez egészen szombat délig. Tankönyvet használsz? Néha igen, a hatodikost és a hetedikest. A nyolcadikost már nem. Azt nem tartom olyan jónak. Nálunk a gyerekek nem vásárolnak tankönyvet, én adok nekik a régiekből. Két könyvük van, egy otthoni, amit év végén összeszedek, és egy itt van bent az osztályban. De alapvetően nem használunk könyvet annak ellenére, hogy a dolgok a tankönyv alapján történnek. Úgy érzem, hogy a hallás alapján kikényszerített tudás az értékesebb, tehát nem kottából olvastatok, hanem leírjuk részenként a dallamokat, aztán ezt később elővesszük. Órákon gyakran jutalmazol, különféle színű Kodály – bélyegeket kapnak a gyerekek. Fontosak ezek a varázslások? Szerintem nagyon fontosak, mert az órán a relaxációnak ez egy jó módja. Nem kell reszketniük! Ha sikerül, kap valamit, ha nem, akkor nem. De vannak különböző színek, amelyeknek különböző az értéke, és ez motiválja őket. Ez egy apró dolog, amellyel a figyelmet és a sikerélmény iránti orientációt ébren lehet tartani. Én ezt a homlokukra, az orrukra, az arcukra ragasztom, amit aztán gyűjtenek a füzetben és be lehet váltani őket ötösre. Az osztályzással hogy állsz? Üzenem a törvényhozóknak: az osztályzást nem kell kiiktatni az iskolából. Az egyes az egyik fontos motiváló eszköz! Ez fájdalmas dolog. Értem a törekvést, hogy az iskola mennél több boldogság színtere legyen, de azt is tudni kell, hogy a boldogság a jól elvégzett munkából
fakad. Az iskolai követelményeket megkerülni nem lehet. A követelmények az életben is jelentkeznek. És aki az iskolában nem tanulta meg ezek teljesítését, egész életében boldogtalan marad. Mese nincs, az értékelés a pedagógusra van bízva. Sok-sok ösztönző dicsérettel, de mindig fel kell mutatni a negatív példát is. A jót, a kiemelkedőt a rossz hitelesíti. Én egyest ritkán adok, de van azért ilyen osztályzat is. Törvény nem tiltja. De más az értéke az ötösnek, ha van egyes is. Aki tanult dialektikát, annak tudnia kell, hogy meleg csak akkor van, ha hideg is van. Nem tudom, az elmúlt 20 évben miért találták ki, hogy csak meleg van? Jó csak akkor létezik, ha van rossz is. Hetente legalább kétszer a gyerekeknek is bebizonyítom. Megtanulunk valamit, majd azt kérem tőlük, háromszor énekeljük el. És aki a harmadik énekléskor is eltéveszti, az egyest kap. Ebben a pillanatban ez a feladat megoldódik, és csodák-csodája, senki nem kap egyest. Ahhoz, hogy a pedagógia jól működjön, ahhoz nem lehet az értékeket felelőtlenül összemosni. A pedagógusnak ezt meg kell tanulni. Azt hiszem, ezt a főiskolákon nem tanítják, ahogyan azt sem nézik meg, hogy a felvételiző hallgató rendelkezik-e alapvető pedagógiai képességekkel. Olyan ez, mintha nem néznénk meg, hogy a százméteres síkfutóknak megvan-e mind a két lába. Elértük a pedagógus szakmában, hogy bárki taníthat függetlenül attól, van-e érzéke hozzá vagy sem. Lehetne mérni valahogyan az alkalmasságot? Nem én kapom a pénzt a pedagógiai főiskolák pedagógia tanszékeinek vezetéséért, én csak azt mondom, hogy nekik már rég ki kellett volna találniuk azt a szituációs rendszert, amellyel meg lehet vizsgálni, hogy a leendő pedagógus hogyan reagál különféle élethelyzetekre, szituációkra, jelenségekre. Biztos vagyok benne, hogy a mai pszichológia ezt már ragyogóan tudná modellezni. Nem is tudom, hogy maradhatott ki a felvételiből ez a rész. De ha a Karinthy Tanár úr kérem-re16 gondolunk, tudjuk, hogy minden tantestületben megvannak a sajátos személyiségek. Sokszínű a paletta. De azt kell világosan tudni, hogy amikor a pedagógus bemegy az osztályba, minden percben döntési helyzetbe kerül. Aki nincs döntési helyzetben, az nem pedagógus. Az csak nézi a vázlatát és a visszajelzésekre nem reagálva, gépiesen teszi a dolgát. Ez nem pedagógia. A pedagógusnak az osztály aznapi, akkori lelki állapotára kell reagálni, feladatot adni és a feladatot számon kérni, reagálni rá, korholni, dicsérni, függetlenül attól, hogy tegnap milyen volt az eredmény. Tegnap tegnap volt, ma más van. Tudni kell, hányszor korhol, hányszor dicsér. Éreznie kell, hol a határ, ahol ő, mint egy keskeny ösvényen, mit kell csináljon. Bárhova lendül át a dolog, mindig visszahat és káros lesz. Ezt az érzékeny egyensúlyt a pedagógusnak az óra minden percében fent kell tudni tartania. Tudni kell, mikor kell fékezni, mikor kell a gyeplőt elengedni, mikor kell egy viccet elmondani ahhoz, hogy az óra megint élővé váljon. Ezért én rendkívül alkotónak látom a pedagógus munkáját, ez egy gyönyörűséges, szép dolog, ugyanakkor hallatlan felelősség is. Amint mondtam: minden percben döntenie kell. Senki nincs ott aki tanácsot adna, aki segítene. Hamarosan úgy is kiderül, hogy a döntése jó, vagy rossz. Minden nap tudom, hány rossz és hány jó döntésem volt. A rossz döntéseket a következő napokban rendbe kell tenni, fel kell oldani. Tehát akár bocsánatot kérhet valamilyen módon a tanár?
16
Karinthy Frigyes, 1916
Igen. A debreceni egyetemen tíz éve tanítasz. Megváltozott-e azóta a gondolkodásod a munkáról? Régebben hosszú ideig tanítottam középiskolában is, a Zrínyi Gimnáziumban, a Kossuth Gimnáziumban, majd a konziban is. Ez akkor maradt abba, mikor elkezdtem az egyetemi munkát. Így van rálátásom a tanítás teljes rendszerére. Emellett, a Pro Musica révén állandó kapcsolatban voltam és vagyok a középiskolásokkal, sőt az egyetemistákkal is. A kérdésre a válaszom: azt gondolom, hogy nem. Az más kérdés, hogy akiket én az elmúlt tíz évben tanítottam, azok közül hányat tartok alkalmasnak arra, hogy tanítson. Ez gyakran elgondolkodtat. Nem tudom, hogy ők egyáltalán akarnak –e tanítani. Az igazság az, hogy én se tudtam 1969-ben. Gyakran mondom, hogy ez itt egy boldog sziget. Sok ilyen kellene! Kodály százéves álma is ez volt, minden iskola énekes iskola legyen. Akkor vajon miért nem ilyen? Gyakran gondolok rá, sokat foglalkoztat, szívesen segítenék annak, aki vállalja a munkát, mert a munkát el kell végezni. Talán ez a legnagyobb probléma. Ki az ma, aki hajlandó ezt a munkát elvégezni, ki az aki képes rá, ki az akinek a tudása meg van hozz, ki az aki motivált ebben a kérdésben. Mert az úgynevezett Kodály módszer, ez az eszme rendszer, ez a filozófia bizonyítottan működőképes. Olyan embereket kell keresni, akik ezt híven szolgálják. Akik át tudják lépni saját hiúságuk keretét és nem az egyéni megdicsőülés motiválja őket, hanem képesek szolgálni a velük szemben álló embereket. Hány olyan karvezetőt ismerünk, aki azt hiszi, hogy a vele szemben álló gyerekek csak arra valók, hogy fényezzék az ő dicsőségét. Ezért se embert, se Istent nem ismerve, rabszolgaként dolgoztatja énekkarosait. Akiknek nincs más dolguk, mint őt szolgálni. A dolgot meg kell fordítani. Amikor elérjük azt, hogy a miniszter és a tanár tudomásul veszi, hogy ő a szolga, akkor áll helyre a rend. A szolga nem megalázott, kisemmizett embert jelent, bármennyire is ezt érzik a magyar pedagógusok. Kétségtelen, hogy ők a nemzet napszámosai, kiszolgáltatva sokak kényére, kedvére. Én azt a pincért szeretem, aki megtartja méltóságát, és pont ezzel a méltósággal tudja megemelni az én jelenlétem rangját. Ismerek pár ilyet. Akinek nem megalázó a munka, hanem azt mondja, hogy ha én magas színvonalon teszem a munkám, büszke vagyok rá, és ettől a kiszolgált ember is jobban érzi magát. Ezt a tanítás folyamatában is meg kellene érteni. A karvezetőnek és az énektanárnak tudnia kellene, hogy a vele szemben álló énekesek neki nem beosztott szolgái, hanem ő szolgálja tudásával, tapasztalatával, megszerzett ismereteivel a kórust, hogy nekik jobb legyen. Ez alapvető. Sok önjelölt művészt láttam, akik csak önmagukat tartották fontosnak. Így nem működik a Kodály-i gondolat. Meg kell találni azokat az embereket, akik ezt hit szerint vallják magukénak. Keresem ezeket az embereket! Természetesen az egyetem egy más világ, egyre jobban látom, hogy nekem következetesen kell képviselnem az általam üdvözítőnek tartott vonalat. Ezzel együtt türelemmel és békésen figyelem a hallgatók tevékenységét, örülök, ha fejlődést látok, ha azt érzem, hogy meg tudtam érinteni őket. Karvezetést és karirodalmat tanítok. A bevált Párkai módszerrel, azaz, a zenétől idegen mozgások leépítését, melyek a dilettantizmus és az amatőrizmus jellemzői. Ezeket le kell faragni. Bonyolult dolog ez. Évek óta tartok karvezető mesterkurzusokat nemcsak Nyíregyházán, de a világ más pontjain is, főleg Japánban. Gyakran tapasztalom, hogy az énekkar egész jó lenne, ha a karvezetője felkészültebb lenne. Sokan azt gondolják, csak ki kell állni és kalimpálni. Ez ennél egy kicsit bonyolultabb szakma. A tanítás során, annyi negatív dolgot látok, annyit figyelmeztetek hogy lassan már engem is gátol a munkámban.
Vajon jól csinálom? Jó helyen van a kezem? Jó ez a mozdulat? Segíti a zenét? Nehéz, összetett szakma ez, amit ha nem gyakorlunk napról napra, akkor nem csinálhatjuk jól. Pontosan úgy kell ezt gyakorolni mint a zongorázást vagy a fuvolázást. Ha nem ezt tesszük, akkor buta marad a kezünk. Tudom ezt magamról is. Ha egy hétig nem vezénylek, ami ritkán fordul elő, akkor az első alkalommal csapnivaló a kezem. Süket, rossz, nincs együtt a zenével. Külső szemlélő ezt nem biztos, hogy látja, de a gyerek azonnal lereagálja: máris nem úgy énekel, ahogy kell. Ez érdekes, az ember azt hinné, hogy olyan ez mint a biciklizés… Ha az ember három évig nem biciklizett, ha felül rá, érzi, hogy nem olyan mint máskor. Nem fog azonnal egy keréken pörögni. A karvezetőnek egy keréken is kell tudni pörögni! De vannak „spiritiszta” dolgok is, mert számos olyan karnagyot ismerek, akiknek a kórusa jól szól, de a látvány elfogadhatatlan. Párkaival láttunk egyszer egy ilyen külföldi karnagyot, tőle kérdeztem, hogyan értelmezzem ezt? Párkai azt mondta: de a kórus jól szól! Ha valakinek állandó énekkara van, akkor a „fogyatékosságokat” szellemi dolgokkal, beszéddel ki lehet küszöbölni. Vagy be lehet tanítani az énekkart, hogy ne a kezére figyeljen, hanem más dolgokra. De ez nem követendő példa . A legutóbbi kurzusomon 17 karvezető volt a világ minden tájáról. Van egy titkos szavunk: gumicsont. Ezt a karvezetők nem értik, megegyeztünk ha ezt mondom, az énekesek csak azt énekelhetik, amit a karvezető vezényel. Ilyenkor a karnagyok döbbenten néznek rám, nem értik mi történt az énekkarral . Pedig azok csak azt énekelték amit ő mutatott . Alapvetően az énekkar tanítja legjobban a karvezetőt. Amíg nincs visszajelzés, nehezen javulnak a dolgok. Akkor okosodik meg az ember keze, mikor az énekkarral szembeáll. Gyorsan rájön, mi az amit rosszul csinál. Nehéz, de szép mesterség ez.
Énekórákon gyakoroljátok-e a kórusműveket? Ez egy érdekes kérdés. Soha nem gyakoroltattam a kórusműveket az énekórákon. Azt kell tudni, hogy a direkt tanítással, az ismétlések szakadatlan folyamatával nem tudom előre vinni a művet. A mű akkor fog gyorsan alakulni, ha az énekórán az énekórai anyaggal foglalkozom. Kultúrát adok, tisztességet, becsületet tanítok, hallás fejlesztéssel képessé teszem arra, hogy értse a többszólamúságot, írás- és olvasás készségét fejlesztem, amivel képessé teszem arra, hogy az énekkari anyagot elolvassa. Ez az a befektetett energia, ami látszólag független a kórustól, sokszorosan térül meg az énekkari foglalkozásokon. Be kell látni: énekórán énekórát kell tartani! Ha ezt így csinálom, a kóruspróba tízszeresen lesz eredményes. Az énekóra egyébként egy fantasztikus terület. Nem szabad beáldozni. A mai kultúraoktatás nehéz helyzetének okát sokan a heti egy énekórában látják… A heti egy énekóráról majdnem az a véleményem, mint az iskolai nyelvtanításról. Vagyis: egyáltalán semmi értelme nincs. A gondolkodás teljes hiányát mutatja, ha valaki azt gondolja, hogy heti egy órában érdemes éneket tanítani. Nem érdemes! Inkább ne legyen. Főleg nem úgy, hogy az alsó tagozatban az énekórát a tanító néni tanítja, akinek nincs ehhez képesítése, csak úgy gondolja, egy órát majdcsak megtart valahogy.
Van, hisz a tanítóképzőben tanulta ezt… Maradjunk annyiban, hogy nincs képesítése. Nem a papírról beszélek: alapvetően nem ért hozzá. Ha a heti egy órában jól felkészült tanár tanít, akkor lehet értelme, de ha nem, akkor a tanító néni óraszámának kitöltésére való, alibi. Ugyanígy van a nyelvoktatás is, ennek 90 %-a felesleges, ezt a pénzt már régen másra kellett volna fordítani. Vagy pedig csináljuk rendesen. Tehát úgy gondolod, hogy az a tanító néni, aki alapvetően nem felkészült, nem jól tanítja az éneket, inkább tanítson két órában, mint egyben? Mostanában beszélnek a heti két óra visszaállításáról kormányzati szinten is, kérdezték az én véleményemet is. Azt mondtam, akkor kell vissza állítani a heti két énekórát, ha meg lesznek hozzá a feltételek. Ha egy gyerek alsó tagozatban alibi énekórákat kap, és csak ötödikben jelenik meg a szaktanár, az már késő, akkor az a szaktanár már nem tud mit csinálni. A gyerek addigra már leszokott az éneklésről, szégyenletes tevékenységnek tartja azt. Igaza van, mert szégyenletes is, ahogyan ő énekel. Ha rajtam múlna, én visszaállítanám a két énekórát. Egy csomó szakember teng - leng, nincs munkájuk. Ki döntené el, ki a jó szakember? Nem olyan nehéz ez a dolog. A főiskolákra lehetne bízni. Hogy a tanító néninek hogyan legyen teljes az óraszáma, az nem az én dolgom. Én csak azt tudom, hogy ez csakis heti két, vagy több órában működik, ének-szakos tanárral. Ha rajtam múlna, én forszíroznám az énekzene tagozatos általános iskolákat. Mert Magyarország mégiscsak Kodály országa! Ezért, akár Hungaricumként, rá kellene áldozni azt a másfél óra pluszt. Jól kellene csinálni! Ha valaki megnézi a mi iskolánkat, az azt mondja, igen, ennek van értelme. Mert itt a gyerekek az országos kompetencia mérés szerint matematikából, magyar nyelvből is az első helyeken vannak, szaktárgyi versenyeken a tagozatos iskolákat is rendszerint megverik, különórák nélkül. Ez azt mutatja, hogy a Kodály-i eszme működik a transzfer hatás révén, ahogyan ezt Kokas Klára is leírta. Sokkal teljesebb szellemiségű embert lehet nevelni ebben az iskolában, mint másutt. Ezért megérné az a plusz másfél óra. Nem akkora befektetés, amit ez az ország ne bírna el! Nálunk nem öncél az éneklés. A mi iskolánkban már 50 éve folyik az ilyen szellemű tanítás, és a végzett gyerekek bárhova is kerülnek utána, mindenütt a legjobbak lesznek. Ők határozzák meg a légkört mindenütt. Ha pedig ez így van, akkor mi szól ellene? Nem tudom eléggé kárhoztatni azt a gondolkodást, amely a minőség és a nem minőség között nem tud különbséget tenni. Ha nem a minőség kerül előtérbe, arra egy egész nemzet mehet rá. És ha ezt a közmédia még ki is szolgálja, akkor nagyon nehéz a dolog. Úgy gondolom, felelős embereknek kellene dönteniük ebben a kérdésben. Én nem korlátoznám a liberális szabadságjogokat, amíg ezek a jogok nem korlátozzák a közösséget. Nekem az osztályban minden alkalommal a közösség mellett kell döntenem. Ha szembe kerülök egy „individuális” gyerekkel, akkor bármennyire is szeretem őt, minden döntésemben a közösséget kell elébe helyeznem és ezt az egy „másként gondolkodót” meg kell győznöm arról, hogy rajta kívül vannak még mások is az osztályban. Az ő szabadságát a másik ember fogja adni. Ha nem tiszteljük a másik embert, akkor nem lesz szabadságunk. Vérrel verítékkel, ideig óráig ki lehet
kényszeríteni, de az én szabadságom igazából a másik emberben van. Ez a dolog társadalmi szinten néha vita kérdése, azonban az osztályban nincs erről vita! A társadalomba való beilleszkedést az alapoktatásban kell megtanulni. Ahogy Kodály mondta: nagyon fontos a kar! Mindenkinek karban kellene énekelnie. Itt tanulja meg a társadalmi szolidaritás alapjait. Ez így van! Már D’Artagnan17 is megmondta: Mindenki egyért, egy mindenkiért. Ez sem új gondolat, Kodály sem a spanyol viaszt találta fel, csak rávilágított arra, hogy van egy olyan terület, a kóruséneklés, ami a legegyszerűbben és a legmeggyőzőbben tudja megmutatni az embereknek, hogy közösségben hogyan kell viselkedni. Aki meg nincs benne a közösségben és magára szavaz, annak el kell fogadnia, hogy egyedül marad, és egyedül nagyon rossz. Széchenyi azt mondta: „Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.” 18 Nem én mondom ezeket, okos emberek találták ki. Mi lesz ezekkel a gyerekekkel, ha végeznek, 14 évesen? Nem engedték 12 osztályossá fejlődni ezt az iskolát. Folyamatosan csökken azoknak a száma, akik hivatásszerűen zenélnek. Mikor magasabb volt a zenetanárok presztizse, sokan mentek zenei pályára. Még én beszéltem le őket erről a pályáról, úgy éreztem, más tárgyakból jobbak voltak. Sokfelé vannak ma tanítványaim. A legkülönbözőbb irányú egyetemen tanulnak tovább, sok közülük orvos, jogász, mérnök, építész, tanár lett, de zenészek is szép számmal dolgoznak a világ különböző helyein. Azzal a tudással, amit itt a Kodály iskolában szedett össze egy-két egykori tanítványom, ma a világ más pontján akár egyetemen is taníthat. Ma kevesebben mennek zenei pályára. Míg 20-25 évvel ezelőtt a kitűnő tanulók mentek zenei pályára, ma inkább azok, akiknek nincs másra komoly esélyük. A nagy átlagot nézve a minőség jelentősen csökkent az utóbbi időben. Ez nem túl vigasztaló a jövőre nézve. Nem is feltétlenül zeneileg, inkább morálisan. Az iskola tanári kara mennyire a partnered? Elkezdődött itt is egy generáció váltás. Aki idejön, az mindig alapvetően magas színvonalon dolgozik. Többen a tanítványaim voltak. Ha valaki bekerül ebbe az iskolába annak megváltozik a véleménye a munkáról. Itt olyan magasak az elvárások, hogy aki idejön, annak be kell állnia a sorba, hisz látja, hogy a dolgokat meg kell oldani. Van itt egy belső rendszer (osztály koncertek, egyéb hangversenyek, látogatók, stb.) ami folyamatos munkára készteti az ének tanárokat. Nem engedheti meg magának senki, hogy egy évben két órára készüljön fel, csak a bemutatóra, hanem minden pillanatban készen kell állni. Van-e olyan területe a zenének, amelyet jobban szeretsz a többinél? Világosan látom, hogy az ismeretszerzés első szakaszában az ember könnyen választ magának kedvenceket. Nekem először Wagner volt a kedvencem. Aztán Beethoven, majd lenyűgöztek az impresszionisták, és sorolhatnám tovább. Belépett Bach, Mozart az életembe, aztán Haydn, Bartók és Prokofjev zenéje. Ma már nem tudok kedvenc szerzőt vagy zenét mondani, mert sok-sok kedvenc után kirajzolódik, hogy ez is jó meg az is, ez ezért, az meg azért. De mintha lenne valami elmozdulás a klasszicizmus irányába. Ez azt jelenti, hogy
17 18
A három testőr (Les Trois Mousquetaires). Alexandre Dumas regénye. „Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.” (Gróf Széchenyi István).
Bachot minden feltétel nélkül, mindig szívesen hallgatok. Furcsa, hogy ha beülök az autómba, a hosszú úton is ez a legjobb. Harmónia, egyértelműség, nyugalom: transzcendentális a művészete. Nemrégiben egy fogadásra várakozó nemzetközi társaságnak háttérzeneként a Bartók egynemű karainak hangfelvételét ajánlotta valaki. Meglepő és szokatlan ötlet volt, mégis minden teljesen rendben volt. A mindenség volt jelen. Olyan extra minőség, egyértelmű, szellemi magasság vett minket körül, amiből megérti az ember Bartók művészetének nagyságát. Az egyértelmű szerkezet, hangrendszer egyszer csak egy más világba röpíti az embert. Bizonyos zenék túllépik a konkrétumok határát. Ilyenkor válik az egész igazán naggyá. Bachhal már régóta, de újabban Palestrinával is így vagyok. Igaz, a Palestrina kórusművek „kiszerelése” nem mindegy. De ha a Tallis Scholars19 vagy a Cambridge-iek20 vagy a Capella Sixtina21 énekli, akkor Palestrina pont ilyen egyértelművé válik. De Thomas Tallis is ilyen, és még jónéhány reneszánsz szerző. Órákon persze szívesen és sikerrel tanítom én a Kiállítás képeit22 is, ám ha egyszer csak jön Bartók, pl. egy tizenvalahány órás repülőúton, akkor a Divertimento kiemelkedik az összes csatorna közül és uralkodni kezd. Pedig Pavarotti is énekel, és egyéb nagyszerű zeneművek is szerepelnek a műsoron. Mégis, újra és újra Bartókot hallgatom. Véletlenek során jön rá az ember, hogy Palestrina, Bach, Bartók mitől ilyen nagy. Ha nincs zenei általános iskola, akkor az a szép Kodály-i mondás, hogy A zene mindenkié – nem válik valóra. Ha nem tudnék olvasni, akkor nem olvastam volna el az Egri csillagokat. 23 A zene nyelvét meg kell tanulni, és sajnos ehhez idő kell. Nincs más lehetőségünk, mint Kodálynak szót fogadni: minél hamarabb kell elkezdeni a zenetanulást, és azt jó tanároknak, jól kell csinálni. Az a tűz, erő, egyértelműség, amit itt látok, megy tovább a saját gyermekeidben is? Mindkét gyermekem zenész lett, bár nem volt e mögött szándékosság. Ebben az iskolában minden gyermek hangszert választ valamikor, és hite, tehetsége, mentalitása szerint ezt hosszabb rövidebb ideig gyakorolja is. Barbara24 lányom hegedülni kezdett. Nem ezt szereti a legjobban, mert énekelni sokkal jobban szeret, mégis ebből él. Legnagyobb élményei az éneklésben vannak. Soma25 szintén hegedülni kezdett, a konziban is ezt folytatta, de az Akadémiára már karvezetés szakra ment. Ha szabad azt mondani, a Zeneakadémiát nem túl nagy lelkesedéssel végezte, mert közben ő már meglehetősen megfertőződött az énekhang szépségével, hiszen nyolcadikos korában már kis King’s Singers26 együttesük volt, amelybe én még besegítettem. Órán hallgattuk ezeket a nagyszerű felvételeket és ettől nem tudott szabadulni. Sikeresek voltak, akadémista korában már intenzíven foglalkozott ezzel. A Banchieri énekegyüttest vezette és vezeti jelenleg is. Lassanként igény lett arra is, hogy legyen egy Kodály-os vegyeskar. A korábbi városi vegyeskar éppen kezdett megszűnni. Ám úgy láttam, hogy a két kórusom mellett ez már túl sok lenne. Soma éppen végzett a Zeneakadémián, így ő lett a vegyeskar vezetője. Számára is izgalmas és nagy feladat ez. Itt az iskolában a fiú énekkart is ő vezeti, emellett a 19
The Tallis Scholars, UK King's College, Cambridge, UK 21 Capella Musica Pontificia Sixtina, Róma, Olaszország 22 Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij zongoraciklusa. 1874 23 Gárdonyi Géza regénye, 1899-1901 24 Szabó Barbara 25 Szabó Soma 26 The King’s Singers, London, UK 20
szakiskolában zenetörténetet tanít, de a szimfonikus zenekart is vezényli időnként. Sok dolga van. Úgy gondolom, Soma sokkal magasabban képzett ember mint én, az utódlás így jó kezekben van. Felesége, Ildikó ritka kivételes tehetségű énekes, a debreceni egyetemen végzett. Mi az a különlegesség, ami miatt a te kórusod megnyer minden versenyt? Nehéz kérdés. Talán a Kodály módszer miatt. Ennek a módszernek a segítségével a gyerekek a zene legapróbb részleteiben is pontosabb technikai felkészültséggel rendelkeznek, mint azok, akik más módszerrel tanulnak. Úgy látom, hogy az minőségi különbség, ahogyan a Kodály módszeres gyerekek intonálnak, ahogyan a hangszínt kikeverik. Ettől egy varázslatos, másfajta énekkari hangzás alakul ki. Talán ez az egyik oka annak, hogy ezeken a nemzetközi versenyeken gyakran őket választják a legjobbnak. Ez egy szakmai precizitás. Egyébként nem nyertünk meg az elmúlt 40 évben minden versenyt. Van néhány – nagyon kevés – kivétel. Ha nyerünk, ha nem, mindig elgondolkodunk. Ha nem, akkor azon, vajon mi lehetett az, ami a zsűri számára a másik kórusnál vonzóbb, vagy kedvesebb volt. Olyan fegyelem van a kórusomban, úgy figyelnek a tagok egymásra, hogy gyakran ez a mű elevenségének, vagy apró rezdüléseinek a kárára mehet. Amit nyerünk a precizitással, azt gyakran elveszítjük a másik oldalon, ahol inkább az egyéni érzelmekre lenne szükség. Ez egy nagyon szűk mezsgye. Időnként szeretném, hogy élénkebben énekeljenek, de ilyenkor gyakran eltévesztik a hangmagasságot, a pontos intonációt és ritmust. Itt kell folyton lavírozni, mikor mennyit engedünk az egyikből vagy a másikból, hogy a dolog eredményes legyen. Ha a zsűri délszaki, mondjuk olasz, spanyol görög, ott fontosabb a belcanto mint a nagy formák létrehozása. Ott a pillanatnyi kis elérzékenyülések, néhány különlegesen megvibrált hang többet jelent. Ők a lelkes, kifejező éneklést szeretik. Ha északi a zsűri, angolok, észtek, svédek, ők inkább a technikai perfekció által létrehozott nagy formákat kedvelik. Ilyenkor könnyebb a dolgunk. De hogy miért nyerünk? Azért, mert sokat dolgozunk! Vagy azért, mert szeretünk énekelni és ezt önként tesszük. Mert nálunk ilyen a munkatempó. Az énekkari próbán az elejétől a végéig dolgozunk. Lehet, hogy ez a titka. Nagy tanulság volt sok évvel ezelőtt, amikor Ágnes, a feleségem a miskolci színházban fuvolázott és nekem akkor a hátsó ajtón bejárásom volt oda. Illyés Fáklyalángját27 játszották, amit nagyon szeretek. Bessenyei28 volt Kossuth, ha tehettem, mindig megnéztem, egymás után többször is. Tudtam a szöveget és tudtam a színészek szándékait. Nagyon jó volt ezt napról napra követni. A III. felvonásban van egy nagy pillanat. Kossuthnak van egy szárnysegédje, aki Turinban megkeresi őt. Beszélgetnek, és a csúcsponton Kossuthnak rá kell ismernie az öregemberre. De ez az öregember valamit elrontott, nem jött ki a csúcspont, pedig az egész előző két felvonás ezt készítette elő. Jól emlékszem, ahogy Bessenyei kijött, tajtékzott, nem lehetett csillapítani a dühét. Azóta tudom, hogy ha valami nem abban a pillanatban van, amikor kell, az nagyon rossz. Lehet, hogy mi ebben az építkezésben jók vagyunk. Fönn tudjuk tartani a katarzist. Gyakran század másodperceken múlnak dolgok. Nem könnyű ez. Az iskolában nap mint nap ezt az építkezést csinálom. Fönn kell tartani a feszültséget, tudnom kell, mikor kell belépnem az osztályba, mikor nem szabad. Mikor kell jókedvűnek lennem, mikor szigorúnak. Jó lenne, ha a pedagógiai főiskolákon ilyenekkel is találkoznának a hallgatók. Többet kellene nézniük órákat.
27 28
dráma, 1952 Bessenyei Ferenc színművész (1919- 2004)
Pár nap múlva egy újabb versenyre indultok. Hogy áll a kórus, te hogy érzed magad? Ez a kórus magas felkészültségű tagokból áll. Bár gyermekkori kategóriában indulunk, az életkor felső határát meglehetősen magasan határozták meg. 17 évesek is jöhetnek. De a 17 évesek ma már nem gyerekek, eladósorban lévő lányok, szépek, okosak, fizikailag fejlettek. Érett a hangjuk is. Bizonyos külföldi énekkarok, akik nem általános iskolai keretek között dolgoznak, hanem mondjuk egy városból vagy egy tartományból jönnek össze, képzett hangokkal, meglehetősen nagy konkurenciát jelentenek számunkra. De ez inkább ízlés kérdése. Fáradhatatlannak tűnsz. Van szabadidőd is? Olyan ravasz vagyok, hogy ezt a - külső ember számára talán fölfoghatatlan - energiát én a gyerekekből szívom el alattomos módon. Elszívom az ő fiatalságukat, az elemeimet így töltöm fel naponta. A zenén kívül mi van még az életedben? Korábban sokat sportoltam, fociztam, rögbiztem a gyerekekkel. Aztán lett pár sérülésem, ma már nehezebben megy. Van egy nagyszerű baráti társaságunk itt, Nyíregyházán, többnyire zenészekből áll. Gondolati közösség is ez. Velük nagyon szívesen vagyok. Megtaláljuk az alkalmat, hogy együtt lehessünk, beszélgethessünk, akár hangversenyek után, agy bármilyen esemény kapcsán. Régóta összetartó csapat ez. Nem múlik el hét beszélgetés nélkül. Hívjuk egymást és megyünk, mert tudjuk, a másiknak valószínűleg szüksége van ránk.
