Miskolci Egyetem 2000

A VÁLLALATELMÉLETEK ÁLTALÁNOSÍTÁSA: TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLET Doktori dolgozat

KAPÁS JUDIT

Miskolci Egyetem 2000.

1. BEVEZETÉS

4

1.1. A téma jelentősége, a témaválasztás indoklása

4

1.2. Célkitűzés

6

1.3. Kutatási módszer

7

2. A MODERN VÁLLALATELMÉLETEK ÉS ELŐZMÉNYEIK

9

2.1. Bevezetés

9

2.2. A vállalatelmélet tárgyköre és az elméletek klasszifikálása

11

2.3. A modern vállalatelméleti kritika alapja: a standard árelmélet vállalata

15

2.4. A szerződéses vállalatelméletek és előzménye 2.4.1. A szerződéses vállalatelméletek előzménye: Coase elmélete 2.4.2. Szerződéses elméletek 2.4.2.1. A szerződéses elméletek általános jellemzése és klasszifikálása 2.4.2.2. Teljes szerződéseket feltételező elméletek 2.4.2.2.1. A vállalat mint szerződések nexusa elmélet 2.4.2.2.2. Formális ügynök-megbízó elmélet 2.4.2.3. Nem teljes szerződéseket feltételező elméletek 2.4.2.3.1. Tranzakciós költségek elmélete 2.4.2.3.2. Új tulajdonosi jogok elmélete 2.4.3. A szerződéses elméletek összefoglalása

18 18 19 19 22 22 25 26 27 32 34

2.5. Evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet 2.5.1. Bevezetés és általános jellemzés 2.5.2. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szintetizálása 2.5.2.1. Az erőforrás-alapú elmélet hozzájárulása 2.5.2.2. A kompetencia-elmélet hozzájárulása 2.5.2.3. Evolúciós elmélet hozzájárulása 2.5.2.4. A vállalat mint információ-feldolgozó egység 2.5.2.5. A modern osztrák iskola hozzájárulása 2.5.2.6. A vállalatelméleti kérdésekre adható válaszok 2.5.2.6.1. A vállalat létének oka 2.5.2.6.2. A vállalat határai 2.5.2.6.3. A belső szervezet 2.5.3. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet összefoglalása

36 36 37 37 40 42 44 45 49 49 51 53 54

2.6. A modern vállalatelméletek egymáshoz való viszonya

57

3. AZ ÚJFAJTA MEGKÖZELÍTÉS IGÉNYE A VÁLLALATELMÉLETBEN

60

3.1. A modern vállalatelméletek kritikája a szakirodalomban 3.1.1. Az elméletek erős és gyenge pontjai 3.1.2. A tranzakciós költségek elméletének kritikája 3.1.3. A többi szerződéses vállalatelmélet kritikája 3.1.4. Az evolúciós-kompetencia-alapú elmélet kritikája

60 60 62 64 66

3.2. Újfajta kritika

68

3.3. Következtetéseim az újfajta kritika alapján

72

1

4. ÚJ NÉZETEK A VÁLLALATELMÉLETBEN, AZAZ AMIRE A TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLETI MODELL ÉPÍTKEZHET

79

4.1. Újabb elméleti kiegészítés a vállalat határainak és az autoritásnak a pontosabb definiálása terén 79 4.2. A változás és a nem teljes szerződések kölcsönös kapcsolatának bemutatása

81

4.3. A piac és a vállalat komplementaritása

81

4.4. A vállalati kompetencia fogalmának kitágítása

82

4.5. A szerződéses elméletek magyarázó apparátusának kiterjesztése új területekre

83

4.6. Dinamikus képességek elmélete

84

4.7. Dinamikus tranzakciós költségek elmélete 4.7.1. A vállalat határai a dinamikus tranzakciós költségek alapján 4.7.2. A vállalat létének oka a dinamikus tranzakciós költségek alapján

84 85 88

5. A TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLET FELTEVÉSEI ÉS ÉPÍTŐKÖVEI 90 5.1. Az elmélet kiinduló feltevései 5.1.1. Az aktorok tudására vonatkozó feltevés 5.1.2. Az aktorok magatartására vonatkozó feltevés 5.1.3. A piaci környezetre vonatkozó feltevés 5.1.4. Az idő koncepciója 5.1.5. A feltevések kölcsönös kapcsolatrendszere

90 91 93 100 104 106

5.2. A többdimenziós vállalatelmélet építőkövei 5.2.1. A vállalat a piaci folyamatokban 5.2.2. Az építőkövek a modern vállalatelméletekben 5.2.2.1. Szerződéses elméletek 5.2.2.2. Evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet 5.2.3. Az építőkövek szerepe a többdimenziós vállalatelméletben 5.2.4. Az építőkövek kapcsolatrendszere

109 109 111 111 113 115 116

6. A TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLET MODELLJE

118

6.1. A modell váza

118

6.2. Mag dimenzió 6.2.1. A tudásprobléma megoldása a vállalatban 6.2.2. A tranzakciós költség probléma megoldása a vállalatban 6.2.3. A mag dimenzió a többdimenziós vállalatelméletben

119 120 125 127

6.3. Vállalkozási dimenzió

128

6.4. Piaci dimenzió

135

6.5. Idő dimenzió

140

6.6. A vállalatelméleti kérdések módosítása

143

7. ÖSSZEFOGLALÁS

146

7.1. Új tudományos eredmények

146

2

7.2. A kutatási eredmények jelentősége és további kutatási irányok

151

IRODALOM

153

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

172

3

1. BEVEZETÉS

1.1. A téma jelentősége, a témaválasztás indoklása A vállalat a piacgazdaság fontos intézménye, magatartásának megértése az egész közgazdasági elmélet szempontjából alapvető. Bár a vállalatok piaci magatartását a közgazdászok már régóta elemzik – és a vállalattal foglalkozó alkalmazott közgazdaságtudományi ágak (vállalatgazdaságtan, szervezetelmélet) hosszú múltra tekintenek vissza –, az ún. vállalatelmélet viszonylag új, ám napjainkban egyik leggyorsabban fejlődő területe a közgazdaságtannak.1 A vállalatelmélet a vállalatnak mint olyannak a magyarázatát kívánja nyújtani, míg az említett alkalmazott közgazdasági tudományok adottságnak tekintik azt, és valamely szempontból történő elemzését adják. A vállalatelmélet tehát elméletileg magyarázza meg azt a vállalatot, amelyet a vállalatgazdaságtan vagy a szervezetelmélet leír. Azt is mondhatjuk, hogy egy szinttel mélyebbről vizsgálja/tekinti a vállalatot, mint az alkalmazott tudományok. Azok

az

elméletek

(modern

vállalatelméletek),

amelyeket

ma

vállalatelméleteknek tekintünk, a 70-es évektől bontakoztak ki. Mivel a gazdaságban mindenfajta allokációs és disztribúciós döntést szervezetek (vállalatok) hoznak, és ezek a döntések hatással vannak a piaci folyamatokra, sőt a döntéseknek makroökonómiai konzekvenciái is lehetnek/vannak, meglepő, hogy csak ilyen későn kezdett el a közgazdasági elmélet magyarázatot keresni a vállalatelmélet kérdéseire. A vállalatelmélet a mikroökonómia egy fiatal ága, amely sok izgalmas és máig még megválaszolatlan problémával áll a kutatók előtt. A vállalatelméleti kutatások jelentőségét tovább növeli az a tény, hogy jelentős ösztönző hatással bír a közgazdaságtudomány

más

területeinek

(szervezetelmélet,

vállalatgazdaságtan,

játékelmélet) fejlődésére is. A vállalatok tanulmányozásának egyik legfőbb ösztönzője, hogy a vállalatok a gazdaságok prosperitásában és növekedésében központi szerepet játszanak. Két ok miatt is ésszerűnek tűnik tehát, hogy megértsük e dinamizmus mögött meghúzódó erőket. Lényeges kérdés egyrészt annak a folyamatnak a megértése, Ezt az állítást alátámasztja az a tény, hogy a világ jelentős közgazdasági folyóirataiban nagy számban jelennek meg vállalatelméleti tanulmányok, sőt az utóbbi 15-20 évben több, mára már jelentőssé vált új folyóirat is elindult, 1

4

hogy a gazdasági fejlődés hogyan függ a vállalattól, másrészt a gazdaságpolitikai döntések megalapozottsága is megköveteli a vállalati magatartás megértését, a vállalatelmélet támogat(hat)ja a gazdaságpolitika döntéseit az iparpolitika, a vállalkozásfejlesztés terén. A témaválasztásban több tényező is motivált. Egyfelől, szakmai érdeklődésem tágabb területe a mikroökonómia, ezen belül a vállalatok tanulmányozása. Másfelől, egy másik terület, a vállalati stratégia elméletének kutatása során (Kapás 1997, 1998c) arra a megállapításra jutottam, hogy a stratégiai menedzsment létező paradigmáinak hiányosságai alapvetően abból fakadnak, hogy nem áll mögöttük egy koherens vállalatkoncepció. Kutatásomnak ebben a szakaszában világossá vált számomra, hogy a vállalati stratégia tartalmáról nem lehet úgy gondolkodni, hogy ne lennének válaszaink a vállalatelmélet kérdéseire, azaz a stratégiai menedzsment is egyre inkább igényli nézeteinek vállalatelméleti megalapozását. A stratégia elméletének kutatása tehát egy ponton túl új mederbe terelte addigi kutatásaim irányát. A fentieken túl azért is kezdtem vállalatelméleti kutatásokba, mert egyértelmű volt számomra, hogy a közgazdasági elméletnek több olyan területe is van, amelyek kutatása vállalatelméleti jártasságot igényel. Ilyen például a fúziók és akvizíciók elmélete, a vállalatfinanszírozás elmélete, a vállalati hálózatok elmélete. Vállalatelméleti kutatásaim viszonylag korai szakaszában már megállapítottam, hogy a vállalatelmélet gerincét képező kérdéseket a modern vállalatelméleti irányzatok nem tudják általános értelemben megválaszolni, ezért a kérdéses tudományág fejlődése jelentős mértékben függ attól, hogy sikerül-e a tudományos kutatásnak a hagyományos („egydimenziós”) szemléleten túllépnie, és olyan irányban fejlődnie, amely új megközelítést hoz. A szakirodalom tanulmányozása arról győzött meg, hogy a vállalatelmélet fejlődését napjainkban is alapvetően az egyes vállalatelméleti irányzatok saját berkein belül történő fejlődése képviseli. Feltárva azonban ezen elméletek korlátait, úgy tűnik, hogy a vállalatelmélet fejlődése szempontjából a leginkább ígéretes útnak az elméletek kölcsönös egymáshoz való közeledése (közelítése) mutatkozik, ami a hagyományos megközelítéstől eltérő („többdimenziós”) vizsgálatot igényel. Ez újabb

melynek témája a tágabban vett vállalatelmélet. Ezenkívül sok nemzetközi tudományos konferencia szerveződik e téma köré.

5

ösztönzést adott vállalatelméleti kutatásaimnak, megszabva egyúttal azt az irányt, amelyben munkámat tovább folytattam. Összefoglalva, úgy gondolom, hogy választott témám több szempontból is jelentős: (1) Fontos magának a vállalatelméletnek a fejlődése miatt, mivel egy viszonylag friss, új elméletről van szó, amely az alapmodellek kidolgozása után „finomításra” vár. (2) A vállalkozásfejlesztés terén segíti a gazdaságpolitikai döntések szakmai előkészítését és meghozatalát. (3) A közgazdasági elmélet más területeinek (vállalati fúziók elmélete, vállalatfinanszírozás elmélete) fejlődéséhez is hozzájárul(hat). (4) Mivel néhány alkalmazott közgazdaságtudományi ág (pl. vállalatgazdaságtan, szervezetelmélet) intenzíven ráépül a vállalatelméletre és alkalmazza annak nézeteit, a vállalatelmélet e tudományágak számára is fontos.

1.2. Célkitűzés Dolgozatomban a modern vállalatelméletek általánosítására teszek kísérletet a többdimenziós vállalatelmélet keretében. Szándékaim szerint egy olyan elméletet vázolok fel, amely összebékíti a létező modern elméletek egymással rivalizáló nézeteit, megteremti a kapcsolatot közöttük, miközben ki is egészíti őket, és így a valóságot nagyobb relevanciával írja le, mint a létező elméletek. Dolgozatommal azt szeretném sugallni, hogy nincs szükség gyökeresen új gondolatokra, – csak gyökeresen új megközelítési módra – annak ellenére sem, hogy számos kritika illetheti a létező elméleteket. Bemutatom, hogy a már meglévő elméletek egy általánosabb elmélet specifikus eseteiként kezelhetőek, és adott feltételek esetén a valóságot jól leírják. Az általánosítás eredményeként kialakított vállalatelméletet többdimenziós vállalatelméletnek nevezem. Ennek kidolgozása során arra törekedtem, hogy az elmélet szigorú feltevéseket vagy megszorításokat ne tartalmazzon, és a vállalatelméleti kérdésekre minél általánosabb érvényű válaszokat adjon. Dolgozatom az alábbi szerkezet szerint épül fel. A következő (2.) részben a szakirodalom alapján a modern vállalatelméleteket tekintem át, világosan elkülönítve a két ágat, a szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméleteket. A 3. részben a szakirodalomban megfogalmazódott kritikákat foglalom össze, majd ezek

6

problémái kapcsán – egy újfajta kritikai megközelítést bevezetve –, az integrált vállalatelmélet iránti igényt vázolom fel. A 4. részben azokra, a vállalatelméletben már megfogalmazott, de meglehetősen fragmentált, egymással kapcsolatban nem, vagy alig álló elméletekre utalok, amelyek kiinduló alapjai a többdimenziós vállalatelméletnek. Az 5. részben a többdimenziós vállalatelmélet feltevéseit és „építőköveit” mutatom be. A 6. részben fejtem ki a többdimenziós vállalatelmélet modelljét. A dolgozat befejező (7.) részében összefoglalom azokat az új tudományos eredményeket, amelyeket megfogalmaztam, szólok a többdimenziós vállalatelmélet jelentőségéről, valamint felvázolom további kutatásaim irányát.

1.3. Kutatási módszer Dolgozatomban a társadalomtudományok egyike, a közgazdaságtudomány elméletével

foglalkozom.

A

többdimenziós

vállalatelmélet

kidolgozásával

a

vállalatelmélet mint tudományos elmélet módosítása, illetve továbbfejlesztése volt a célom. „A társadalomtudományi elmélet végső soron arra törekszik, hogy a társadalmi élet szabályszerűségeinek leírására logikus és tartósan fennálló összefüggéseket állapítson meg.” (Babbie 1995:48-49). Ez meghatározza az alkalmazható tudományos módszereket. Az elméletalkotás két módszere közül munkám során a deduktív elméletalkotás módszerét használtam. A saját elmélet készítésére a tudományelmélet nem szolgál pontos leírással, de Babbie (1995:81) mégiscsak nyújt egyfajta receptet, melyet én is követtem: (1) Határozza meg a témát. (2) Határozza meg azt a területet, amellyel az elmélet foglalkozni kíván. (3) Azonosítsa és definiálja pontosan a főbb fogalmakat és változókat. (4) Gyűjtse össze, amit a változók közötti kapcsolatokról tudni lehet (a tételeket). (5) Ezekből a tételekből logikus okfejtéssel jusson el a saját kutatási témájára vonatkozó következtetésekhez.

7

Vegyük sorra kutatásom fázisait a fentiek szellemében! A téma meghatározása (témaválasztás) – vállalatelmélet – közvetlenül szakmai érdeklődésemből adódott, ezen belül a szűkebb területet – a létezőktől általánosabb vállalatelmélet kidolgozása – az alapvető szakirodalom áttanulmányozása, majd rendszerezése nyomán határoztam meg. A vizsgált területre vonatkozó fogalmak és változók azonosítását és definiálását két ütemben végeztem el: (1) egyrészt a modern vállalatelméletek és azok előzményei, valamint a kapcsolódó egyéb közgazdasági (modern osztrák közgazdasági iskola, evolúciós

közgazdaságtan)

és

szociológiai

(beágyazottság-elmélet)

elméletek

szakirodalmának tanulmányozása során, (2) a másrészt a létező vállalatelméletek összehasonlító elemzése és újfajta kritikája nyomán bizonyos fogalmak újradefiniálása is szükségessé vált (például tranzakciós költség). A szakirodalom tanulmányozása nem csak a fogalmak és változók meghatározását segítette, hanem a kutatott terület tudományos tételeinek megismerését is. A létező elméletek kulcsproblémáinak azonosítása kutatásom irányát egyértelművé tette: plauzibilis alapfeltevések (axiómák) megvonása után azokból, a szakirodalomban megfogalmazott tételek felhasználásával, logikailag vezettem le a többdimenziós vállalatelméletet. Dolgozatomban a tételekből nem fogalmazok meg a tapasztalati valóságra vonatkozó hipotéziseket. Úgy gondolom, ez a munka újabb jelentős kutatást igényel, amely meghaladja e dolgozat kereteit, viszont további lehetőséget biztosít a téma művelésére.

8

2. A MODERN VÁLLALATELMÉLETEK ÉS ELŐZMÉNYEIK

2.1. Bevezetés A közgazdaságtan mindezidáig nem adott egyértelmű definíciót a vállalatra. Valójában persze sok meghatározás létezik, de ezek egyike sem általános és teljes.2 Nézetem szerint olyan komplex dolgok esetében, mint amilyen a vállalat is, nincs feltétlenül szüksége a tudománynak definícióra ahhoz, hogy állításokat fogalmazzon meg az adott dologról.3 A vállalat tisztán induktív alapon történő definiálásának nincs is jelentősége (Casson 1997:78), a vállalatelmélet sem igényli ezt. Nézetem szerint a vállalat tudományos elemzéséhez elegendő néhány legalapvetőbb jellemzőjében, az ún. „vállalatszerű tulajdonságokban” egyezségre jutni. Úgy vélem, két olyan jellemző emelhető ki, amelyben a közgazdászok egyetértenek: (1) A vállalatok végzik a gazdasági tevékenység (termelés) legnagyobb részét (Penrose 1959, Chandler 1962, Fourie 1993). (2) A vállalat egy komplex intézmény (Behrens 1985). Dolgozatomban én is csupán ezekből indulok ki. A vállalatelmélet tárgykörének precíz meghatározása előtt annyi előre bocsátható, hogy feladata a vállalat koncepcionalizálása. Tekintettel a vállalat fent említett jegyeire, a vállalatelmélet eredendően egy multidiszciplináris tan, hiszen a vállalat mint komplex intézmény nem csak közgazdasági, hanem szervezeti, szociológiai, pszichikai, kognitív, jogi, politikai aspektusokkal is rendelkezik. A vállalat megértése tehát megköveteli, hogy ne csak egyetlen tudomány felől közelítsük meg. Azt gondolom azonban, senki sem vitatja azt a tényt, hogy a vállalat legfontosabb aspektusa a közgazdasági, ezért az ún. vállalatelmélet kidolgozása abban az értelemben, ahogy a 2 Nem könnyű arra a látszólag egyszerű kérdésre válaszolni, hogy mi a vállalat. Bizonyítja ezt az a tény, hogy az egyes szerzők különböző jellemzőket emelnek ki. Chandler (1992b) például négy jellemvonással határozza meg a vállalatot: (1) jogi egység, (2) adminisztratív egység, (3) képességek, fizikai és likvid tőke együttese, (4) javak termelésének és elosztásának eszköze. Moore (1992) szerint a vállalat eszközök kollekciója, Casson (1997:80-99) pedig nyolc jellemző alapján definiálja a vállalatot. A sor még folytatható lenne, találkozni fogunk újabb meghatározásokkal az elméletek tárgyalásakor is. Nem célom e helyen e definíciók hiányosságait elemezni, de könnyen belátható, hogy ezek nem általános meghatározások, elegendő csupán a szervezet egy új típusára, a virtuális vállalatra gondolni. 3 Véleményem szerint a vállalatelméletnek nemcsak, hogy nincs szüksége a vállalat definíciójára, de az nem is fogalmazható meg – ha tartjuk magunkat a definícióval szemben támasztott követelményekhez –, minden próbálkozás hiányos lesz a vállalat komplexitása miatt.

9

következő pontban meghatározom – annak ellenére, hogy az egy multidiszciplináris tan4 –, mégiscsak a közgazdászok feladata. A kapcsolódó tudományterületek nézeteinek beépítése természetesen elengedhetetlen. Véleményem szerint tehát a vállalattal való foglalkozás nem a közgazdászok privilégiuma, de a releváns nézetek integrálása, szintetizálása, azaz az ún. vállalatelmélet felállítása az ő feladatuk. A jogtudomány, a szociológia, a pszichológia, a szervezetelmélet (a felsorolás természetesen nem teljes) alapvetően részproblémák megértését segíti elő. A vállalatelmélettel foglalkozó közgazdásznak ahhoz, hogy az egyes tudományterületek hozzájárulását integrálni tudja, a közgazdasági ismereteken túl a fent említett tudományterületeken is bizonyos jártassággal kell rendelkeznie. Napjainkban nincs egyetlen, többcélú5 vállalatelmélet. A létező elméletek a valós világ valamilyen absztrakcióját adják egyfajta megközelítésből, és mind partikuláris jellemzőkön alapulnak. Azt gondolom, hogy az ún. vállalatelméletnek egy olyan közgazdasági elméletnek kell lennie, amely oly módon integrálja magába a kapcsolódó tudományterületek vállalatra vonatkozó megállapításait, hogy az, mint egy keret, a többi tudományterület számára is viszonylag nagy mozgásteret biztosíts a továbbfejlődésre, miközben a kapcsolat, az összhang a nézetek között továbbra is fennmarad. A fentiek fényében „jobb” elméletnek tekinthető az a vállalatelmélet, amely ezt a multidiszciplináris megközelítést alkalmazza. Fontosnak tartom azonban hangsúlyozni, hogy dolgozatomban közgazdasági elmélettel foglalkozom, nem célom a vállalat szociológiai, szervezetelméleti, stb. megmagyarázása, de az említett tudományterületek vállalatra releváns nézeteit „egy szálon hozzáfűzöm” a közgazdasági jellemzőkhöz. Ezek után a szál kibontása, a téma részletes kidolgozása már az adott tudományterület feladata.

Williamson (1993a), a szerinte még csak a formálódás fázisában lévő, általa „szervezet tudományának” nevezett vállalatelméletet úgy írja le, mint amely a közgazdaságtudomány, a jogtudomány és a szervezetelmélet nézeteit integrálja. 5 Többcélú vállalatelmélet alatt azt értem, hogy az elmélet az említett tudományok számára teljes mértékben elfogadható, megközelítésüknek és logikájuknak megfelelő, azaz a vállalat közgazdasági, szociológiai, jogi, szervezeti, stb. magyarázatát egyformán jól képes nyújtani. 4

10

2.2. A vállalatelmélet tárgyköre és az elméletek klasszifikálása A modern vállalatelméletek a 70-es évektől bontakoztak ki. Ezek egyrészt Coase (1937) nyomdokain épültek fel (szerződéses vállalatelméletek), illetve a 80-as évektől egy új irányzat alakult ki, az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet6. A két vállalatelméleti ág egyike sem homogén, s különösen igaz ez az evolúciós-kompetenciaalapú elméletre. De míg a szerződéses elméletek explicit formában léteznek, meglehetősen kiforrott nézetek jellemzik őket, és hatalmas irodalmuk van, addig a fiatalabb evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet sokkal kevésbé kidolgozott, jórészt implicit formában létezik, és tulajdonképpen csak napjainkban formálódik igazi vállalatelméletté. Természetesen már korábban, a modern vállalatelméletek kialakulása előtt is fogalmazódtak meg vállalatelméletek (Knight 1921, Coase 1937, Cyert és March 1963, Penrose 1959). Ezek akkor születtek, amikor a tárgykör még nem volt egyértelműen, explicit

módon

kulcsfontosságúak

meghatározva. a

modern

Ennek

ellenére

vállalatelméletek

ezek

az

kialakulása

intuitív

elméletek

szempontjából.7

Paradoxonnak tűnhet, hogy a vállalatelmélet tárgyköre explicit módon csak 1989-ben Homström és Tirole (1989) nyomán fogalmazódott meg8, és vált általánosan elfogadottá, jóllehet a modern vállalatelméletek már a 70-es évek elején megjelentek. Kijelenthető, hogy ma egyetértés van a közgazdászok között a vállalatelmélet tárgya tekintetében, ezt a szerződéses elméletek által megfogalmazott „nagy kérdések” képezik.9 Holmström és Tirole (1989) nyomán10 tehát úgy határozható meg a vállalatelméletet, mint a közgazdasági elmélet azon ága, amelynek az alábbi kérdéseket kell megválaszolnia: (Általában vállalatelméletnek tekintünk egy elméletet, ha legalább A szakirodalom eltérő elnevezéseket használ a szerződéses elméletek mellett létező egyéb elméletekre vonatkozóan, és az egyes elnevezések alatt szűkebb vagy tágabb tartalmat ért. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet elnevezést azért tartom a legjobbnak, mert ez a szóösszetétel utal az elmélet két legfontosabb jellemzőjére: (1) a vállalatot dinamikusan szemléli (evolúciós) és (2) létét kapcsolatba hozza a tudással (kompetencia). 7 Intuitív vállalatelméleteknek nevezem azokat a jelentős elméleteket, amelyek a vállalatelmélet tárgykörének explicit megfogalmazása előtt születtek meg, szándékolt vállalatelméletnek azokat, amelyek utána jöttek létre. 8 Holmström és Tirole (1989) a szerződéses vállalatelméletek áttekintése kapcsán foglalták össze, hogy azok tulajdonképpen mely kérdésekre is kerestek választ. 9 A többdimenziós megközelítésben, ezeket a hagyományos kérdéseket is górcső alá véve, a vállalatelméleti kérdések újrafogalmazását is szükségesnek tartom. Minderről a 6.6. pont alatt fogok szólni. 10 Holmström és Tirole (1989) valójában csak az első két kérdést fogalmazta meg, a harmadik Foss-tól (1993a, 1997b) származik. 6

11

egy kérdésre választ tud adni, de egyre inkább elvárjuk, hogy mindhárom lentebb felsorolt kérdést megválaszolja. Nagyobb relevanciával rendelkezik az az elmélet, amely több kérdésre választ tud adni.) (1)

Mi a vállalatok létének oka? Hangsúlyozni kell, hogy a vállalat mindenekelőtt egy intézmény, amely a piac mellett létezik. A vállalat létének kérdése azért merült fel a szerződéses elméletekben, mert egymás mellett két intézmény, a vállalat és a piac is végzi a tranzakciók megszervezését. A vállalat létét tehát meg kell okolni, hiszen elvileg bármely tranzakció lebonyolítható lenne a piacon is. Ugyanakkor ennek a fordítottja is elképzelhető: minden tranzakció lebonyolítható lehet egyetlen vállalaton belül is. A valóságban egyik eset sem áll fent, a két intézmény egymás mellett létezik, és így világos, hogy alapos okai vannak a vállalat (és a piac11) létének. Tisztázni kell, hogy a két intézmény alternatív és/vagy komplementer koordinációs mechanizmus-e. A vállalat létének megmagyarázásakor az elméletnek nem az empirikus vállalati magatartást kell leírnia, hanem olyan érvet kell felhozni, amely szükségszerűvé teszi a vállalatot.

(2)

Mi determinálja a vállalat határait? A vállalatok mérete, termék- és tevékenységi köre jelentősen eltér, valamint a vállalat és a piac tiszta intézményei mellett a kettő között elhelyezkedő ún. hibrid intézményeket (pl. franchising, hosszú távú szerződés) is találunk. A vállalat határainak problémája arra vonatkozik, hogy milyen tevékenységeket koordinál a vállalat, melyeket a piac, és melyeket valamilyen hibrid forma. Felvetődik az a kérdés is, hogy a vállalat határai probléma kizárólag a vállalaton belül megszervezett tranzakciók körére vonatkozik-e.

(3)

Mi határozza meg a belső szervezetet? A vállalatok változatos szervezeti struktúrákban működnek, eltérő belső mechanizmusokat alkalmaznak, így a magyarázatnak ki kell terjednie a vállalati

12

struktúra jellegére, a szervezet tagjai közötti kommunikáció módjaira, a szervezeti tanulás

lehetőségeire.

Tulajdonképpen

a

szervezeti

struktúra

három

mechanizmusát (kognitív mechanizmus, ösztönzési rendszer, koordinációs mechanizmus) kell megmagyarázni. Az első benyomás alapján furcsának tűnhet, hogy azokat a kérdéseket, amelyeket

ma

a

vállalatelmélet

alapkérdéseinek

tekintünk,

a

szerződéses

vállalatelméletek fogalmazták meg, és például az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet kialakulásának legkorábbi szakaszában az általa feltett kérdések nem érintették a szerződéses elméletek által megfogalmazott „nagy kérdéseket”. Ennek az oka az, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet csak napjainkban és csak fokozatosan vált/válik vállalatelméletté, kiemelkedve az evolúciós közgazdaságtanból és a stratégia menedzsmentből. Az elmélet gondolati csírái még nem alkottak „igazi” vállalatelméletet, hiszen a „nagy kérdésekre” nem tudtak választ adni.12 Úgy gondolom, azzal, hogy elfogadjuk a fent említett kérdéseket, mint a vállalatelmélet kérdéseit, nem akarunk egy elméletet egy másik elmélet által felállított mérce szerint vizsgálni, ami persze nem lenne helyénvaló, hanem egyszerűen elismerjük azt a tényt, hogy a vállalatelmélet „nagy kérdéseit” a szerződéses elméletek fogalmazták meg. Az, hogy a másik vállalatelméleti ág fejlődése során képessé vált a fenti kérdések megválaszolására, éppen azt bizonyítja, hogy „igazi”, és nem ad hoc elmélettel van dolgunk. A modern vállalatelmélet két irányzata eltérő gyökerekből indult. A szerződéses vállalatelméletek Coase 1937-es nagy jelentőségű és általános referenciává vált cikkében megfogalmazott gondolatok nyomán – bár időben meglehetősen nagy időeltéréssel követve Coase cikkét – formálódtak/formálódnak, és erőteljesen kötődnek a

A piacot a szerződéses elméletek eleve adottnak tételezik fel, nem akarnak magyarázatot adni létezésére. Jól példázza ezt Williamson (1975:20) „kezdetben volt a piac” nézete. Véleményem szerint viszont a piac létét ugyanúgy meg kell okolni, mint a vállalatét. A későbbiekben erre a problémára még kitérek a 6.4. pontban. 12 Annak, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet a szerződéses elméletekhez hasonlóan nem termelt ki ún. „nagy kérdéseket”, több oka is van. Egyrészt, a szerződéses elméletek Coase nyomán több szálon indultak el, s az egyes elméletek valójában a három közül csak egy vállalatelméleti kérdés megválaszolásában lettek erősek (pl. a tranzakciós költségek elmélete a vállalat határait, az ügynök-megbízó elmélet a belső szervezetet tudja a legjobban megmagyarázni). A három vállalatelméleti kérdést tehát a szerződéses elméletek is csak összességükben tudták kitermelni. Másrészt, az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet legelőször egy tapasztalati tényre, a vállalatok heterogenitására koncentrált. Ezt a problémát a szerződéses elméletek meglehetősen elhanyagolták. Ma már látszik, hogy ez a kérdés nagyon is szorosan kapcsolódik a vállalat létének megmagyarázásához. Harmadrészt pedig teljesen természetesnek tartom azt, hogy egy elmélet fejlődése olyan folyamatnak tekintendő, amely során az elmélet által vizsgált kérdéskör is kibővül. (Kapás 1999e) 11

13

neoklasszikus (orthodox) közgazdaságtanhoz. A másik vállalatelméleti ág több gyökérből eredeztethető: (1) egyrészt az evolúciós közgazdaságtanból (Nelson és Winter 1973, 1974, 1982) bontakozott ki, (2) másrészt jelentősen épít a svéd közgazdászok (Pelikan 1988, 1989a, 1989b; Eliasson 1990a, 1990b) kompetencia-elméletére, (3) harmadrészt a stratégiai menedzsment legújabb megközelítése, az erőforrásalapú elmélet (Barney 1986a, 1986b, 1986c; Collis és Montgomery 1995; Grant 1991, 1996; Hall 1993; Hunt 1997; Hunt és Morgan 1995; Mahoney és Pandian 1992; Mahoney 1995; Peteraf 1993; Prahalad és Hamel 1990; Wernerfelt 1984) nézeteire is támaszkodik, (4) negyedrészt a modern osztrák közgazdasági iskola (Hayek 1937, 1945, 1946, 1978; Mises 1949; Kirzner 1973, 1992) számos gondolata is szükséges, (5) s végül a vállalat információ-feldolgozó egységként való megközelítése (Marschak és Radner 1972; Bolton és Dewatripont 1994) is hozzájárul az elmélethez. Nem lehet azt állítani, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet egy homogén, jól strukturált, rendszerezett elmélet lenne.13 Sokkal inkább még maga is kidolgozásra és a fent említett összetevőkből történő „összegyúrásra” vár. A fentiekből következően a szerződéses elméleteket viszonylag egyszerű a szakirodalom alapján bemutatnom – bár több águk és hatalmas irodalmuk létezik –, viszont az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletet jórészt „össze kell raknom”, mivel annak nincs kidolgozott elmélete. Mielőtt azonban a két vállalatelméleti irányzat legfontosabb nézeteit felvázolnám, szükségesnek tartom a standard neoklasszikus közgazdaságtan (árelmélet) vállalatelméletének az áttekintését. Mindez különösen a szerződéses elméletek megértése miatt fontos, mivel azok saját nézeteiket a standard árelmélet nézeteivel szemben hangsúlyozzák, de a másik vállalatelméleti ág is visszautal bizonyos kérdésekben az árelméletre.

13

Az erőforrás-alapú elmélet heterogenitásáról lásd: Foss (1997c, 1997e).

14

2.3. A modern vállalatelméleti kritika alapja: a standard árelmélet vállalata A szó igazi értelmében vett vállalatelméletek azok az elméletek, amelyek meg tudják magyarázni a vállalat létének okát, a vállalat határait és belső szervezetét. Ronald Coase 1937-es „The Nature of the Firm” című meghatározó fontosságú cikke állapította meg elsőként, hogy a standard neoklasszikus vállalatelmélet alapján a vállalat létének nincs oka, így az nem vállalatelmélet. A közgazdasági irodalom ennek ellenére használja a „standard neoklasszikus vállalatelmélet” elnevezést. Megkülönböztető elnevezés hiányában és is ezt teszem, de fontos hangsúlyozni, hogy ez valójában nem vállalat-, hanem árelmélet.14 Az 1940-es évek elejére a standard neoklasszikus vállalatelmélet dominánssá vált, és még ma is uralkodik a mikorökonómia tankönyvekben. Ez az az elmélet, amelynek kritikája alapján kialakultak azok a fontos közgazdasági nézetek, melyek a modern vállalatelméletek kiindulópontjaiként, illetve alapfeltevéseiként szolgálnak. Maguk a modern vállalatelméletek már nem fogalmaznak meg explicit kritikát a standard neoklasszikus elmélettel szemben, ám az a hat új közgazdasági elem, amely az utóbbi 30 évben a vállalatelméletbe (közgazdaságtanba) beépült, közvetetten mégiscsak kritizálja a standard elméletet azáltal, hogy irreális alapfeltevéseinek helyébe lép. Ezek közül az első ötöt Rumelt és szerzőtársai (1991) is kiemelték, de az utóbbi években az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet fejlődése nyomán véleményem szerint elkerülhetetlen egy hatodik elem hangsúlyozása is. A hat új közgazdasági elem a következő: (1) bizonytalanság, (2) információs aszimmetria, (3) korlátozott racionalitás, (4) opportunizmus, (5) eszközspecifikusság, (6) kompetencia (tudás). Közülük bármelyik önmagában is lényeges konfrontációt jelent a standard neoklasszikus modellel szemben. A különböző modern vállalatelméletek ezek közül más-más elemeket hangsúlyoznak és építenek be, ezekrőlről az adott elméletek tárgyalásánál lesz szó.

A 30-as évek közgazdászai számára nem volt releváns az a kérdés, hogy miért léteznek vállalatok, ugyanis egyensúlyban – amelyre ők koncentráltak – semmilyen szerepe nincs sem a vállalatnak, sem a piacnak. Ennek fényében Coase (1937) kérdésfeltevése meglehetősen szokatlannak és idegennek tűnhetett a korabeli közgazdászok számára. Ugyanakkor ez a tény Coasénak a közgazdasági elmélet fejlődésében játszott szerepére és érdemeire is ráirányítja a figyelmet.

14

15

A standard neoklasszikus vállalatelmélet alapfeltevése a teljes (szubsztantív) racionalitáson alapuló optimalizálás (profitmaximalizálás) lehetősége. A standard elmélet a vállalatot technológiai értelemben ragadja meg, amelyet a termelési függvény jellemez. A termelési függvény alapján adott a lehetséges termelések halmaza, ebből a vállalat (a vezető) a maximális profitot biztosító termelési szintet határozza meg. Csak egyetlen döntési elv jellemzi tehát a vállalatot: a profitmaximalizálás. Az, hogy melyik output biztosítja a maximális profitot, a környezeti feltételektől (kompetitív viszonyok esetén az input- és output áraktól) függ. Az elmélet szerint, a teljes racionalitás feltevése alapján, az output meghatározásához szükséges információkkal költségmentesen rendelkezik a vállalat, kognitív korlátok nem lépnek fel az információ-feldolgozás terén, annak költségei sincsenek, így mindig hatékony állapot érhető el. A standard elméletben a vállalat egy „fekete doboz”, melynek belső folyamatai érdektelenek, egyetlen funkciója, hogy az inputokat outputokká transzformálja. A vállalat így sem nem intézmény, sem nem szervezet, csak egy anonim aktor a piacon. A standard elmélet nem vizsgálja tehát a szervezeti problémákat és a döntéshozatali folyamatot, a vállalati magatartást függetlennek tekinti a vállalat belső struktúrájától, illetve a tulajdonosi rendszertől. Ebben a gondolati körben a piaci szerződés tökéletesen megold minden koordinációs és ösztönzési problémát. A standard árelmélet tökéletes decentralizációt ír le, ahol a szereplők teljesen közömbösek egymás számára, nem törődnek egymás létével és döntéseivel15 (Demsetz 1988). Az autoritás és a parancs nem játszik szerepet az erőforrások allokációjában, azt kizárólag az árak és a technológia határozzák meg. Ily módon a standard elmélet végeredményben azt írja le, hogy az árrendszer hogyan tud szabályozni egy decentralizált gazdaságban. A vállalat az árelméletben egy olyan kapocs amely az exogén tényezők változásának hatására az árban és a mennyiségben bekövetkező változások megmagyarázását segíti (Marshall 1925)16. Pigou óta azonban a marshalli reprezentatív vállalat fogalma megváltozott, s így a standard neoklasszikus vállalatelmélet teljesen 15 Granovetter (1985) alulszocializált modellnek nevezi ezt a világot, ugyanis a tökéletes piacon az aktorok között nincsenek társadalmi kapcsolatok. 16 Marshall-tól (1925) származik a reprezentatív vállalat fogalma. A reprezentatív vállalat a populáció (iparág) lényeges tulajdonságait akarja megjeleníteni, nem egy egyedi, nem egy tipikus, inkább egy képzeletbeli vállalat, amely az iparág reprezentatív jellemzőit tartalmazza. Marshall a vállalatok közötti változatosság kezelésére mint analitikus eszközt vezette be ezt a fogalmat (Foss 1994a).

16

azonos vállalatok feltételezéséből indul ki, és az iparágat a vállalatok egyszerű összegzésével építi fel.17 A Pigou-i elmélet sohasem akart olyan vállalatelmélet lenni, amely a vállalatot mint szervezetet vagy intézményt fogja fel. A standard neoklasszikus vállalatelmélet két tartópillérre épül: az egyik a már említett döntési szabály (profitmaximalizálás), a másik az egyensúly léte. A modellben a vállalat mindig egyensúlyi állapotban van, ily módon az elemzés statikussá válik. Ebben a keretben a környezeti feltételek megváltozására való reagálás folyamata nem mutatható be, csak az egyensúlyi végállapot. A fentiek alapján megállapítható, hogy az árelmélet egyetlen vállalatelméleti kérdést sem tud megválaszolni: (1) A vállalat létének nincs oka (ahogy ezt Coase is megállapította), hiszen a piaci tranzakciók biztosítják a Pareto hatékonyságot. A technológiai skálahozadék pedig önmagában nem magyarázza meg a vállalat létének okát, csak arra a kérdésre ad választ, hogy miért nagy egy vállalat. (2) A vállalat határait az elmélet feltételként kezeli. A tisztán neoklasszikus termelési költségek önmagukban nem képesek megmagyarázni a vállalat határait. (3) A „fekete doboz” belső folyamatairól egyáltalán nincs szó az elméletben. A vállalatot tehát egy végletekig leegyszerűsített formában találjuk a standard neoklasszikus elméletben, amely valójában azt írja le, hogy nagyon tiszta feltételek esetén milyen lesz a vállalat magatartása egy idealisztikus világban (De Alessi 1983). A standard neoklasszikus közgazdaságtan vállalatelméletét már a 40-es évek végétől18 sok kritika érte. A támadások fő vonala a standard modell irrealisztikus feltételezéseire irányult. A kritikus hangok olyan elméletet követeltek, melyek predikciói a valóságot pontosabban írják le. Az 50-es évektől a standard neoklasszikus vállalatelmélet kritikájaként megfogalmazódó intuitív vállalatelméletek között két fontos elmélet is megszületett, amelyek jelentősen hozzájárultak a modern vállalatelméletek fejlődéséhez: a vezetői (managerial)19 (Baumol 1959, Marris 1964, Williamson 1963) és a magatartási (behavioral)20 (Simon 1957a, 1957b; Cyert és March A mikroökonómia tankönyvekben leírt vállalat tehát nem az eredeti marshalli, hanem Pigou nézeteire épül. Marshall (1925) elméletének értékeléséről és jelentőségéről lásd: Foss (1994a). 18 1946-47-ben hat cikk jelent meg az American Economic Review hasábjain, melyek fő kérdése az volt, hogy el kell-e vetni a marginális eleméletet. Lásd: Machlup (1967). 19 Ezekben az elméletekben a vezetők céljait azonossá teszik a vállalat céljaival. 20 A magatartási elmélet a vállalaton belüli döntéshozatali folyamat vizsgálatára teszi a hangsúlyt, a vállalat szervezeti jellegét emeli ki, s elvet mindenféle maximalizáló magatartást. Ez az iskola vezeti be a közgazdasági elméletbe a korlátozott racionalitás, a „kielégítő” keresése (satisficing), és a szervezeti ellenállás fogalmakat. 17

17

1963) elmélet. A támadásokkal szemben Machlup 1967-es cikke jelentette a legfontosabb védvonalat a standard neoklasszikus elmélet mellett. Szerinte a magatartási és a vezetői vállalatelméletek a standard neoklasszikus elmélethez képest más elemzési szintet képviselnek, így nem riválisai a standard elméletnek.

2.4. A szerződéses vállalatelméletek és előzménye

2.4.1. A szerződéses vállalatelméletek előzménye: Coase elmélete21 A modern vállalatelmélet alapjait Ronald Coase rakta le azzal, hogy elsőként határozta és válaszolta is meg azokat a kérdéseket, amelyeket ma a vállalatelmélet kulcskérdéseinek tekintünk. Coase 1937-es klasszikussá vált cikke a „The Nature of the Firm”, szerződéses alapon közelítette meg a vállalatot, s ezzel a szerződéses vállalatelméletek általános referenciájává vált. Coase tehát mindhárom vállalatelméleti kérdést felvetette: 1) a „felfedezni, hogy miért is léteznek egyáltalán vállalatok a specializált cseregazdaságban” (ibid. p. 20.) kérdés a vállalat létének okára, 2) a „tanulmányozni azokat az erőket, amelyek meghatározzák a vállalat méretét” (ibid. p. 23.) probléma a vállalat határaira, 3) a „menedzsment csökkenő hozadéka” (ibid. p. 23.) pedig a belső szervezetre vonatkozik. Coase nagy érdeme, hogy megállapította, az árelmélet alapján a vállalat létének nincs oka. A neoklasszikus árelmélet szerint a tranzakciók lebonyolításának ideális mechanizmusa a piaci koordináció. Ha ez így van, akkor miért léteznek vállalatok – tette fel a kérdést Coase (ibid. p. 19.). Megállapította, hogy a piaci koordinációs mechanizmus (árrendszer) használatának költsége van. Ezzel megszületett a tranzakciós költség fogalma, bár maga Coase nem használta ezt a kifejezést az 1937-es cikkében. Coase a tranzakciós költségek két fajtáját említette meg: (1) az a költség, amibe a releváns árak felfedezése kerül, (2) a tárgyalás és a szerződéskötés költségei. Szerinte, ha bizonyos piaci tranzakciókat belsővé teszünk, azaz vállalaton belül szervezzük meg őket, ezen költségek csökkenthetőek (ibid. p. 21.).

18

Coase úgy látta, a vállalat és piac alternatív koordinációs mechanizmusok a tranzakciók megszervezésére, azaz egymás helyettesítői. A vállalatok léte azt bizonyítja, hogy bizonyos tranzakciók megszervezésében a vállalat jelenti az erőforrások hatékony allokációját a piaccal szemben. A vállalat határaira vonatkozóan megállapította, hogy a vállalat addig nő, amíg egy újabb tranzakció megszervezésének költsége egyenlő nem lesz ugyanezen tranzakció piacon való megjelenésének, vagy egy másik vállalat megszervezésének költségével (ibid. p. 23-24.). A harmadik vállalatelméleti kérdésről, a belső szervezetről említést tett ugyan cikkében, de ezzel nem foglalkozott részletesen. A Coase által megfogalmazott teória szerint tehát, ha nem lennének tranzakciós költségek, akkor csak a piac koordinálna, a szervezetek (vállalatok) létének oka így a tranzakciós költségekben keresendő. Azzal, hogy a piacot és a szervezetet egymás alternatíváinak tekintette, szigorú különbséget tett közöttük, de más típusú koordinációs mechanizmusról nem szólt. Véleménye alapján a vállalat a piactól abban különbözik, hogy a piacon az egyének között önkéntesek a tranzakciók, míg a vállalaton belül az autoritás alapján történnek. Ezzel a vállalatot azonosította a többszemélyes, hierarchián alapuló struktúrával (Pitelis 1998). Coase nézetei több mint harminc évig nem fejlődtek tovább, ő maga is azt írta (1972:63), hogy gondolatai ismertek voltak ugyan, de nem használták azokat. A Coase-i nyomokon a 70-es évekig nem is történtek újabb lépések.

2.4.2. Szerződéses elméletek

2.4.2.1. A szerződéses elméletek általános jellemzése és klasszifikálása 22 A ma domináns vállalatelmélet szerződéses alapon közelíti meg a vállalatot, úgy tekinti azt, mint sok fél közötti szerződést. Fő hipotézise, hogy a vállalat explicit vagy Itt csak Coase (1937) legfontosabb nézeteit foglalom össze. A dolgozatban a továbbiakban számos helyen utalok nézeteire egy-egy probléma kapcsán. 22 Ez a rész jelentős mértékben támaszkodik korábbi tanulmányaira (Kapás 1998a, 2000a). 21

19

implicit szerződéses jellege a specializált termelési tényezők közötti tranzakciós költségeket hivatott minimalizálni (Holmström és Tirole 1989). E vállalatelmélet szerint tehát a vállalat optimális megoldást jelent különböző szerződéses szituációkban. A szerződéses vállalatelméletek elnevezése alatt hatalmas irodalom értendő, amelynek csoportosítása nem egyszerű és nem egyértelmű.23 Ezek az elméletek mind kapcsolódnak Coase (1937) nézeteihez, az általa felvetett problémát azonos gondolati keretben, de más-más konkrét módon fejlesztették tovább. Az elméletek négy nagyobb, (viszonylag) homogén csoportja különíthető el24: (1) a vállalat mint szerződések nexusa elmélet, (2) formális ügynök-megbízó elmélet, (3) tranzakciós költségek elmélete, (4) új tulajdonosi jogok elmélete. A szerződéses vállalatelméletek azonos nyelvezetet és elemzési keretet használnak, számos fontos kiindulópontjuk azonos, és az alapmodellek kidolgozása után napjainkban erős konvergenciát mutatnak. Mind megtartották a standard neoklasszikus elmélet hatékonysági elemzési keretét, viszont a modell irreális feltételezéseit reálisabbakkal cserélték fel, így valamilyen módon szemben állnak a tökéletesen kompetitív modellel. A reálisabb kiindulópontot a valós világban jellemző információs tökéletlenség és -aszimmetria feltételezése jelenti. Tökéletlen információk esetén a Pareto hatékonyság nem biztosított, vagyis a piac tökéletlen. Ezek a piaci tökéletlenségek jelentik a vállalat létének okait a szerződéses vállalatelméletekben. A szerződéses elméletek úgy tekinthetők, mint amelyek a Coase által felvetett tranzakciós költségek különböző fajtáira koncentrálnak, Coase ugyanis nem azonosította explicit módon azokat. A tranzakciós költségek a szerződés előkészítésekor, megkötésekor vagy végrehajtása során léphetnek fel, s a különböző elméletek ezek közül egyre vagy többre koncentrálnak. Coase (1937) az ex ante tranzakciós költségeket hangsúlyozta, Williamson (1975, 1985) bekapcsolja az ex post tranzakciós (irányítási25) költségeket is (tranzakcióspecifikus beruházások esetén). A szerződések nexusa elmélet azokat az ex post tranzakciós költségeket (monitoring A sokféle csoportosítás egyik oka, hogy ezek az elméletek nagyon „közel állnak” egymáshoz, gyakran hangsúly kérdése, hogy hol húzunk vonalat közéjük. Az általam követett klasszifikálás alapja Foss (1993c, 1996a). 24 Természetesen nem minden vállalatelméleti kérdés kap ugyanolyan hangsúlyt az egyes elméletekben. Az elméletek különböznek abban, hogy a három kérdésből melyeket tudják (jól) megválaszolni. A későbbiekben még részletesen szó lesz erről. 25 Az irányítási költség (governance cost) nem piaci tranzakciós költség, hanem a tranzakció vállalaton belüli megszervezésének költsége. A williamsoni értelemben a tranzakciós költség vonatkozhat a tranzakció piacon, illetve vállalaton belüli megszervezésének költségére is. 23

20

költségek, mérési költségek26) hangsúlyozza, amelyek ex ante megállapodásokkal csökkenthetőek. Az új tulajdonosi jogok elmélete (Hart 1995) olyan ex post tranzakciós költségeket emel ki, amelyek elkerülhetőek, ha a tulajdonosi jogok megfelelően vannak elosztva. A formális ügynök-megbízó elmélet az ex post monitoring költségekre koncentrál. A szerződésekkel kapcsolatban az elméletekben két feltételezés jelenik meg: (1) A szerződés nem teljes27, azaz bizonytalan világban a szerződés megkötésekor nem látható előre, és így nem is foglalható szerződésbe a jövőben bekövetkező minden lehetséges állapot, vagyis nem lehet előre lefektetni a felek minden lehetséges kötelezettségét (Hart 1995). Ez esetben a felek gyakran szükségesnek tartják a szerződések újratárgyalását is. (2) A szerződés teljes, azaz a felek olyan szerződést tudnak írni, amely az összes lehetséges jövőbeli állapotra vonatkozóan meghatározza kötelezettségeiket. A szerződések természetéről vallott felfogás tulajdonképpen úgy tekinthető, mint eltérő kiindulópont az Arrow-Debreu modelltől. A szerződéses vállalatelméletek az említett modell két alapfeltevésétől (a teljes szerződés és a szimmetrikus információk feltevése) térnek el. A nem teljes szerződések az első feltevést vetik el, így azt állítják, hogy a komplex szerződések létrehozása költséges. A teljes szerződések a második feltevést utasítják el, vagyis azt gondolják, hogy a felek ex ante beépített ösztönzőkkel teljes szerződést tudnak írni, ha információs aszimmetria és eltérő kockázati preferenciák léteznek. Ezek a szerződések bár teljesek, mégis különböznek az ArrowDebreu modell szerződéseitől. A tranzakciós költségek és az új tulajdonosi jogok elmélete nem teljes szerződésekről, a szerződések nexusa elmélet és az ügynök-megbízó elmélet teljes szerződésekről beszél. Akár ilyen, akár olyan szerződésekről legyen is szó, a szerződéses vállalatelméletek a hatékony szerződések megtalálását állítják középpontba, és a problémákat ösztönzési problémaként mutatják be. Az eltérő megközelítések

A mérési költségekről (measurement cost) lásd: Barzel (1982). A modern vállalatelméletek megjelenése előtt már Simon (1952) is nem teljes szerződésként fogta fel a foglalkoztatási szerződést. Szerinte a szerződés abban az értelemben nem teljes, hogy nem lehetséges olyan szerződést írni, amely teljes mértékben meghatározná, mit kell az alkalmazottnak tennie különböző helyzetekben. Az alkalmazott tehát egy nyitott szerződést fogad el azt remélve, hogy azok az utasítások, amiket kapni fog, beleférnek az ún. „elfogadási zóná”-ba. 26 27

21

alapvetően komplementerek, és bizonyos lépések az integráció irányába már meg is történtek (Holmström és Milgrom 1994).

2.4.2.2. Teljes szerződéseket feltételező elméletek A teljes szerződéseket feltételező elméletek sarokköve az a nézet, hogy a kimenetek ellenőrzése nem lehetséges, és/vagy a felek nem tudják a teljesítményt minden releváns szituációban mérni, vagy erkölcsi kockázat, vagy ellentétes szelekció (adverse selection), azaz ún. „lemons” probléma (Akerlof 1972) áll fent. Ebben a keretben olyan szerződéses konstrukció (fizetési séma, részesedési rendszer) felállítása a feladat, amely megfelelő ösztönzést szolgáltat, és kizárja a felek diszkrecionális magatartását. Ezeket a szerződéseket azért tekintjük teljesnek, mert (1) teljes körűen specifikálják az összes fél kötelezettségét minden lehetséges jövőbeli esetre, (2) illetve a lehető legjobb eredmény elérését teszik lehetővé a rendelkezésére álló információk keretein belül.

2.4.2.2.1. A vállalat mint szerződések nexusa elmélet Coase (1937) cikkében a vállalatot mint a munkaadó és a munkavállaló közötti tartós szerződést írta le. Ezt a megközelítést viszi tovább a szerződések nexusa elmélet28, amely szerint a vállalat esszenciája a szerződéses kapcsolatokban áll (Jensen és Meckling 1976:310). Az az állítás, hogy a vállalat nem más, mint szerződések halmaza, azaz egy jogi fikció, elsőként Alchian és Demsetz (1972) cikkében bukkant fel. Míg Coase különbséget tett a vállalat és a piac között, addig a szerződések nexusa elmélet ezt nem tudja megtenni: a vállalatot, mint szerződések nexusát azonossá teszi a piaccal. A piac és a vállalat csak a szerződések természetében különbözik, azaz az egyetlen különbség közöttük az, hogy a vállalatban az inputtulajdonosok hosszú távra szerződnek (Alchian és Demsetz 1972), s a vállalaton belüli szerződések nyitottak és folyamatosak. Nem meglepő tehát, hogy Alchian és Demsetz (1972), Fama (1980) és 28

Az irányzat elnevezése Jensen és Meckling 1976-os cikkéből származik.

22

Cheung (1983) azt állítják, hogy a „vállalat” fogalomnak nincs a piactól eltérő tartalma: „…úgy tekinthetjük a vállalatot és a piacot, mint a piac egymással versenyző formáit….” (Alchian és Demsetz 1972:795). Ebben az értelemben „a vállalat tulajdonlása egy irreleváns koncepció” (Fama 1980:290), „senki sem tulajdonosa a vállalatnak, mint entitásnak” (Alchian és Woodward 1987:119), csak az egyes inputoknak lehetnek tulajdonosaik, és ők lépnek szerződéses kapcsolatokba a vállalat keretében. A szerződések nexusa elmélet alapján a vállalat koncepcióját nagyon nehéz megragadni: nem egy individuum, hanem egy olyan jogi egység, amelynek gazdasági konzekvenciái vannak. Alchian és Demsetz (1972) a vállalat létét a csoporttermelés során megjelenő ösztönzési problémával – melynek oka az információs aszimmetria és az opportunista magatartás – magyarázzák. Mivel a munkások határtermékének mérése problémás, lehetőség van a potyázásra, azaz a szerződésben vállaltnál kisebb erőfeszítés végzésére. Erre a mérési problémára a megoldást a monitor személye jelenti, akinek joga az alkalmazottak felvétele és elbocsátása (a határtermékük megfigyelése alapján). A monitor csak úgy lehet érdekelt a monitoring tevékenységben, ha ő kapja meg a maradványjövedelmet. Az elmélet tehát a vállalat létét tulajdonképpen azzal magyarázza, hogy a vállalat lehetővé teszi a szerződés utáni mérési költségek (measurement cost) csökkentését. Alchian és Demsetz (1972) szerint a Coase-i különbség az autoritáson és az ármechanizmuson alapuló allokációk között csak felszíni, a vállalat és a piac között a felek közti hatalom tekintetében nincs különbség: „A vállalat nem tulajdonosa minden inputnak. Nincs hatalma olyan parancsra, autoritásra, amely különbözne a piaci szerződéstől...” (Alchian és Demsetz 1972:777) A vállalat tehát egy speciális szerződéses megállapodás, amely a tulajdonosi jogok és a monitoring tevékenységre való specializáció miatt csoporttermelés esetén megoldja a hatékonysági problémát. A monitort a csalástól az óvja meg, hogy ő a maradványjövedelem tulajdonosa, így a monitoring tevékenység optimális szintű lesz. Jensen és Meckling 1976-os cikke sok tekintetben Alchian és Demsetz gondolatainak a kiterjesztését jelenti, beépítve az elemzésbe az ügynök-megbízó

23

problémát. Jensen és Meckling (1976) nem gondolják, hogy a vállalat szempontjából a csoporttermelés a leglényegesebb29, ők radikálisabb verziót fogalmaznak meg, mint Alchian és Demsetz (1972): „A vállalat lényegét a szerződéses kapcsolatok jelentik, de nem csak a munkavállalókkal, hanem a szállítókkal, vevőkkel, hitelezőkkel, stb. Az ügynöki és a monitoring költségek problémája minden fent említett szerződés esetében létezik, függetlenül attól, hogy van-e közös termelés (Alchian és Demsetz értelmében)30, azaz a közös termelés az egyének vállalattal kapcsolatos magatartásának csak kis részét képes megmagyarázni.” (Jensen és Meckling 1976:310) Szerintük a vállalat az ügynöki költségeket31 minimalizálja. Az ügynöki költségekre koncentrálva Jensen és Meckling (1976) meghatározzák azt az optimális saját vagyon-adósság tőkestruktúrát is, amely ezeket a költségeket minimalizálja. A szerződések nexusa elmélet 70-es években lerakott alapjait a 80-as években Fama (1980), valamint Fama és Jensen (1983a, 1983b) jelentősen továbbfejlesztették, de kritizálták is Jensen és Meckling (1976) gondolatait. Holmsröm (1982) Alchian és Demsetz kritikájából indult el, és a pénzbeli ösztönzők szerepét vizsgálta a csoporttermelés során. Barzel (1987a) cikke egy újabb hozzájárulás a szerződések nexusa elmélethez, amelyben a szerző Hart és társai elméletéhez (Hart 1995, Grossman és Hart 1986) közeli megállapítást tesz: ha erkölcsi kockázat esetén a csaló fél hozzájárulása a járadéktermeléshez jelentős, akkor hatékony megoldást jelent az, hogy őt teszik meg a maradványjövedelem (Hartéknál a reziduális ellenőrzési jog) tulajdonosává. Barzel tulajdonképpen az Alchian és Demsetz (1972) által felvetett maradványjövedelemtulajdonlás kérdését közelíti meg a két szerzőtől eltérő módon. Kiemeli, hogy a rutin tevékenységeket könnyű ellenőrizni, így díjuk is könnyen meghatározható, viszont „a

Alchian és Woodward (1987, 1988) szintén azt állítják, hogy nem a csoporttermelés a vállalat lényege, hanem a szerződéses kapcsolatok összessége. 30 A beszúrás tőlem származik. 31 Az ügynök-megbízó viszonyban felmerülő költségeket (agency cost) Jensen és Meckling (1976) alapján három csoportra oszthatjuk: (1) A megbízó monitoring költségei: az a költség, amibe az ügynök magatartásának az irányítása kerül. (2) Az ügynöki elkötelezettség (bonding) költségei: az a költség, amelynek célja azt bizonyítani a megbízó felé, hogy az ügynök nem fog károkat okozni a megbízónak, vagy károkozás esetén kártalanít. (3) Reziduális veszteség: a megbízó által elszenvedett veszteség, amely abból származik, hogy az ügynök nem olyan döntéseket hozott, mint amiket a megbízó hozott volna. 29

24

vállalkozó32 tevékenységének mérési nehézsége magyarázza azt, hogy az ő jövedelme a maradványjövedelem lesz” (Barzel 1987a:109). Ugyanezt a problémát veti fel Alchian és Woodward (1987, 1988) is, amikor az inputtulajdonosok között aszerint tesznek különbséget, hogy a vállalat (csoport) teljesítményétől milyen mértékben függ az adott inputtényező értéke.33 Megállapítják, hogy az az inputtulajdonos válik a vállalat irányítójává, akinek a tulajdonában lévő input értéke leginkább függ a vállalat teljesítményétől. A

szerződések

nexusa

elmélet

az

ügynök-megbízó

elmélet

pozitív

megközelítését foglalja magába – amely opportunizmus esetén a szerződéses viszony vizsgálatára koncentrál –, ettől eltérő elemzést végez a formális ügynök-megbízó elmélet.34

2.4.2.2.2. Formális ügynök-megbízó elmélet Ez az elmélet egy időben indult el a szerződések nexusa elmélettel, de csak a 80as években vált az alapmodell kiterjesztetté35. A szerződéses vállalatelméletek között ez az elmélet az, amelyik legkevésbé képes a vállalatelmélet kérdéseire válaszokat adni. Figyelme kizárólag az ügynök-megbízó relációban fennálló, az információs aszimmetria miatt létező problémák megoldására koncentrál. A formális ügynök-megbízó irodalom abból a feltételezésből indul ki, hogy a világállapotok egy része nem figyelhető meg, vagy nem ellenőrizhető. Az erkölcsi kockázat úgy jelenik meg, hogy az ügynök olyan akciókat végez, amelyek kimenete véletlenszerű ugyan, de azért ellenőrizhető, míg maga a cselekedet nem. Ilyen szituációban előtérbe kerül a kockázatmegosztás és az ösztönzés problémája: a feleknek olyan szerződést kell írniuk, amelyben a megbízó által ajánlott fizetési rendszer az ügynök cselekedeteinek megfigyelhető következményein alapszik. Ennek érdekében a 32 Barzel (1987a) a vállalkozó fogalmat használja. Meg kell azonban jegyeznem, hogy vállalkozó alatt valójában a menedzsert érti. Dolgozatom 5.2.2.1. pontja alatt részletesen szó lesz erről a problémáról. 33 Azt az erőforrást nevezik „vagyonnak”, amelynek értéke a csoport teljesítményétől legnagyobb mértékben függ. (Alchian és Woodward 1987:119) 34 Az ügynök-megbízó elmélet két ágának a jellemzését lásd: Jensen (1983). 35 A kiterjesztések az alábbi kérdésekre vonatkoznak: (1) Az ügynök több feladatot is ellát: Holmström és Milgrom (1991). (2) Több ügynök tevékenykedik: Holmström (1982). (3) A munkaszerződésnek több aspektusa

25

szerzők, intenzíven használva a matematikai eszközöket, optimális szerződéses sémákat dolgoznak ki. Általában az ilyen szerződés második legjobb lesz. Az elmélet első klasszikus írása Ross 1973-as cikke, amely bemutatta az ügynökmegbízó problémát, s az elnevezés is tőle származik. A másik klasszikus tanulmány Holmström (1979). Az ő érdeme, hogy felhívta a figyelmet azokra az információs rendszerekre (például számviteli rendszer), amelyekkel még akkor is javítani lehet a szerződésen, ha a megszerzett információk tökéletlenek, mert segítik az ügynök magatartásának figyelését. Mindez természetesen nagyon fontos lépés a vezetői információs rendszer elméleti megközelítésében. Az ügynök-megbízó elmélet alapján nincs ok a vállalat létére, és nem érthető meg az sem, hogy miért tesz belsővé egy tranzakciót a vállalat, ugyanis az a hatékony fizetési séma, amit az elmélet kidolgoz, akár egy külső szállító esetén is teljesen azonos lehet a vállalaton belüli fizetési sémával, azaz az ügynök-megbízó elmélet alapján nem tudunk különbséget tenni a vállalaton belüli és kívüli tranzakciók között. Az elmélet tehát az első két vállalatelméleti kérdésre nem tud választ adni, viszont lényegesen hozzájárul a vállalat belső szervezetének és a részvényes-tulajdonos viszonynak a megértéséhez.

2.4.2.3. Nem teljes szerződéseket feltételező elméletek A nem teljes szerződéseket a tranzakciós költségek és az új tulajdonosi jogok elmélete nem azonos módon fogja fel. Előbbi a szerződés adaptációs szerepét, míg utóbbi az ösztönzés szerepét hangsúlyozza (Saussier 1998). Ebből következően az új tulajdonosi jogok elmélete nem tekinthető a williamsoni elmélet tökéletesen formalizált változatának, a két elmélet ugyanis nem ugyanazokon a feltevéseken alapszik.36

számít: Holmström és Milgrom (1994). (4) Az ismétlődés (dinamika) beépítése, amely csökkenti az erkölcsi kockázatot, és javítja a monitoring tevékenységet: (Rubinstein 1979). 36 Számos oka lehet annak, hogy a szerződések nem teljesek (Saussier 1998): (1) Átváltás (trade-off) áll fent az információ figyelembevételéből eredő haszon és annak költsége között, ezért bizonyos információkat szándékosan nem szereznek meg a felek. (2) A szerződés a lexikai korlátok miatt nem teljes. (3) A korlátozott racionalitás miatt a felek bizonyos változókat negligálnak. (4) Sok változó valószínűségét a felek nem látják előre (igazi bizonytalanság). (5) Információs aszimmetria áll fent a felek és harmadik fél (pl. bíróság) között.

26

2.4.2.3.1. Tranzakciós költségek elmélete A tranzakciós költségek elméletét a szakirodalom Williamson elméletével szokta azonosítani,37 a következőkben én is ezt a nézetet követem. A tranzakciós költségek elmélete az új intézményi közgazdaságtan mikro elemzést nyújtó ágát képviseli (Williamson 1993c:111), amely

„…a gazdasági szervezetet úgy tekinti, mint egy

szerződéses problémát” (Williamson 1985:20). Williamson (1971, 1975, 1985, 1996) Coase-i alapokra építkezve, a közgazdaságtan, a szervezetelmélet és a jog nézeteit felhasználva, jól felépített elméletet hozott létre. Kijelenthetjük, hogy a vállalat szerződéses elméletei közül a tranzakciós költségek elmélete rendelkezik a legnagyobb irodalommal és hatással. Williamson (1993a) szerint Coase 1937-es cikkéből három gondolat lényeges, amelyekre saját elméletét is építi: (1) A piac és a vállalat alternatív koordinációs mechanizmusok, ugyanazt a gazdasági célt szolgálják. (2) A tranzakciós költségek különbségei okozzák azt, hogy az aktorok az egyik vagy a másik koordinációs mechanizmust választják. (3) A piac és a vállalat szerződéses természete jelentősen különbözik, leginkább abban, hogy a munkaszerződések a vállalaton belül rugalmasabbak. A tranzakciós költségek38 a szerződéses vállalatelméletek mindegyikében szerepet játszanak, viszont – ahogy az elnevezés is jelzi – a tranzakciós költségek elméletében jelentőségük sokkal nagyobb. Williamson – legelőször elfogadva Coase (1937) meghatározását, majd Arrow (1969:48) definícióját39 – két fajta tranzakciós költségeket különböztet meg, a mérési40 (measurement) és az irányítási (governanace) költségeket (Williamson 1993a), melyek közül ő ez utóbbira koncentrál. A tranzakciós költségek természetének, okainak bővebb elemzésével Williamson nem foglalkozott,

Ennek több oka is van: (1) Williamson elmélete a legkidolgozottabb. (2) Más szerzők is a williamsoni alapra építkeznek. (3) Williamson nézetei a leginkább alkalmazhatóak más diszciplinák számára. 38 A tranzakciós költségnek nincs tiszta definíciója (Hodgson 1993). Bár Williamson intenzíven használja ezt a fogalmat, nem definiálja adekvát módon. Egy analógiát szolgáltat: „A tranzakciós költségek a fizikai rendszerek frikcióinak gazdasági megfelelői.” (Williamson 1985:19) 39 Arrow (1969) szerint a tranzakciós költség „a gazdaság működtetésének költsége”. 40 A mérési költségek – csoporttermelés esetén a technológiailag elválaszthatatlan termelés során lépnek fel – Alchian és Demsetz (1972) elméletében játszanak szerepet. 37

27

abból indult ki, hogy tranzakciók akkor lépnek fel „ha az áru vagy a szolgáltatás technológiailag elkülönült egységek között áramlik” (Williamson 1981:1544). 41 Williamson szándékai szerint a vállalat mint termelési függvény elmélettel szemben a tranzakciós költségek elmélete a vállalat mint irányítási struktúra elméletet kívánja megteremteni. Nézeteire erősen hatottak Barnard (1938) és a Carnegie iskola (Simon, March) nézetei. Három új közgazdasági elemet emelt be elméletébe: a korlátozott racionalitást, az opportunizmust és az eszközspecifikusságot42. Az első kettő magatartási feltevés. Két olyan emberi tulajdonság emelhető ki, amely a szervezetre is jelentős hatással van: a kognitív képesség és az önérdekkövetés (Simon 1985). Williamsonnál a korlátozott racionalitás vonatkozik a kognitív feltételekre, az opportunizmus pedig az önérdekkövetésre. A korlátozott racionalitás elvét Simontól veszi át: „Az emberi agy képessége a komplex problémák megfogalmazása és megoldása terén nagyon kicsi azon problémák méretéhez képest, amelyeknek megoldása a valós világban objektíven racionális megoldást kíván.” (Simon 1957b:198) Williamson is kiemeli azt a simoni nézetet, miszerint a magatartás „a szándékok szerint racionális, de a valóságban csak korlátozottan az” (Simon 1957a:xxiv). Ezzel arra utal, hogy a korlátozottság nem magára a racionalitásra vonatkozik, hanem a kognitív képességekre. Simon nézeteiből két konklúziót von le: (1) A komplex szerződések nem teljesek. (2) A szervezet célja a korlátozott racionalitással való „gazdálkodás” (economizing). (Williamson 1990a) A másik magatartási feltevés, az opportunizmus, az önérdekhajszolás egy erősebb formája, „az egyéni érdek csalárd módon való hajszolása” (1993b:102). Ez azt jelenti, hogy az egyén csal, vagy szándékosan megtéveszti a másik felet, s ebből következően bizonyos mértékű óvatosságra és bizalmatlanságra szükség van a felek között.43

41 A tranzakciós költségek fajtáit részletesen Dahlmann (1979) mutatja be. Három típust különít el a cserefolyamat három szakaszának megfelelően: (1) keresési és információs költségek, (2) alku és döntési költségek, (3) a betarttatás és a politikaformálás költségei. 42 Az eszközspecifikusság szerepét elsőként Klein és szerzőtársai (1978) hangsúlyozták. A három szerzőnél az eszközspecifikusság a kisajátítható kvázi-járadékkal (Pareto-i járadék) kapcsolatos. 43 Az opportunizmus két fajtájáról lásd részletesen: Alchian és Woodward (1988).

28

Az elméletébe beemelt harmadik elem, az eszközspecifikusság arra vonatkozik, hogy egy adott eszköz milyen mértékben vihető át egy alternatív felhasználási területre anélkül, hogy értéke csökkenne.44 Ez az elsüllyedt (sunk) költséggel van kapcsolatban: nagyfokú eszközspecifikusság esetén magas az elsüllyedt költség. Az említett három feltevés közül Williamsonnál az eszközspecifikusság válik kulcsfontosságú elemmé – amely teret ad az opportunizmusnak (Foss 1994c) –, bár ő maga a korlátozott racionalitást tartotta elmélete sarokkövének (Williamson 1988b:360). Az eszközspecifikusság jelentőségét az támasztja alá, hogy az opportunizmus alapvetően akkor jelent problémát, ha a felek valamelyike specifikus beruházást tett a tranzakció előtt. Williamson elméletét meglehetősen nehéz röviden összefoglalni, többek között azért is, mert nézetei jelentős fejlődésen és hangsúlybeli változásokon mentek át45. Ennek ellenére az alábbiakban megkísérlem összefoglalni legfontosabb nézeteit: (1) Az elemzés egysége a tranzakció. (2) A tranzakciók megszervezésének általános elve a hatékonyság (economizing), ami nem csak a termelési, hanem az irányítási költségekre is vonatkozik. Ennek megfelelően a különböző tranzakcióknak jellemzőik szerint46 különböző hatékony irányítási

formák

felelnek

meg.

Ezeket

mutatja

be

(közepes

mértékű

bizonytalanságot feltételezve) a következő táblázat. beruházás specifikussága nem specifikus alkalmi tranzakció gyakorisága

ismétlődő

piaci irányítás

közepes

specifikus

piaci irányítás bilaterális irányítás egységesített (hosszú távú irányítás (vertikális szerződés) integráció)

1. sz. táblázat: Hatékony irányítási formák Forrás: Williamson (1985)

Az eszközspecifikusság fajtáit lásd: Williamson (1991a). Lásd: Baudry (1999). 46 Az egyes tranzakciók alapvetően három ismérvben különböznek egymástól: gyakoriság, bizonytalanság mértéke, tranzakcióspecifikus beruházás iránti igény. (Williamson 1985) 44 45

29

(3) A szerződő feleket az előrelátó szerződéskötés jellemzi. Mivel a komplex szerződések nem teljesek, az opportunizmus miatt a szerződésbe, Williamson terminológiája szerint, „védvonalat” (safeguard) építenek be, azaz a felek ex ante védekeznek a szerződésben az ex post opportunizmus ellen. A védelmet a tranzakció

jellemzőinek

megfelelő

irányítási

forma

megválasztása

jelenti

(Williamson 1979, 1985, 1987). (4) Minden irányítási struktúrának saját megkülönböztető logikája van, és a szerződéses jog meghatározott típusa támogatja (Williamson 1991a). A klasszikus szerződéses jog a piacra, a neoklasszikus a hibrid formára, a „perek elkerülése” (forbearance)47 a szervezetre vonatkozik (1988a, 1991a, 1993c). (5) A vállalat azért létezik, mert a piacon a tranzakciós költségek miatt kudarcok lépnek fel. A vállalat célja a tranzakciós költségek csökkentése, a szervezet nem más, mint egy olyan intézmény, amely a költségeket minimalizálja (economizing). (6) „A hierarchia az a szervezeti forma, amit a legutolsó megoldásként kell választani” (Williamson 1993c:134). Ez a nézet „a kezdetekben volt a piac” (Williamson 1975:20) állításhoz kapcsolódik, amely már Coase (1937) cikkében is megtalálható volt. Williamson ez alatt azt érti, hogy: „Helyénvaló feltételezni, hogy a tranzakciókat mindaddig a piacon szervezik meg, amíg a piaci csere komoly tranzakciós költségekkel nem jár. Az is mondható, hogy kezdetben volt a piac.” (Williamson 1981:1547) Williamson legújabb írásaiban a piac-hierarchia-hibrid formák mellett egy negyedik forma, a közintézmény (public bureau) is megjelenik, amelyet a vállalatnál is kevesebb piaci elemet tartalmazó irányítási formának tekint a szerző (Williamson 1998c).

A „perek elkerülése” (forbearance) a szervezet implicit szerződéses joga. Problémák esetén nem fordulnak bírósághoz a felek, hanem a vállalaton belül oldják meg a vitát. Ebben az értelemben „a hierarchia a saját legutolsó helyen igénybe vett jogorvoslati lehetősége” (Williamson 1993c:124). 47

30

(7) Williamson a 90-es években írt tanulmányaiban eltávolodik a „vállalat és a piac mint alternatív koordinációs mechanizmusok” nézettől. Határozottan azt állítja, hogy a vállalat nem a piac kiterjesztése, hanem egy másfajta eszköz (Williamson 1991b). Nézete szerint a piac azért nem képes utánozni a vállalatot, mert nem alkalmazhat parancsot, és mert egy teljesen másfajta szerződéses jog támogatja. Mivel „a szervezet a legutolsó bíróság” (Williamson 1993a:46), a vállalat használhatja a parancsot (fiat), míg a piac nem.48 Úgy gondolja, hogy a hierarchiának a parancs (fiat) miatt előnye van a piaccal szemben.49 (8) Williamson (1993c, 1998c) szerint a hierarchia és a piac között átváltás (trade-off) létezik. Ez a nézet azokból az új gondolatokból és új hangsúlyokból következik, amelyek 90-es évekbeli írásaiban jelentek meg. Az irányítási formákat Williamson újabban a változásra nyújtott megoldásuk alapján különíti el. Elfogadja Hayek (1945:523) megállapítását, hogy „…a gazdasági problémák mindig és kizárólag valamely változás következtében lépnek fel.” Az adaptációra adott válaszok között Barnard (1938) és Hayek (1945) javaslatát is helyénvalónak tekinti.50 Véleménye szerint (Williamson 1991b, 1993c) a tranzakciók jellemzői határozzák azt meg, hogy az autonóm vagy a kooperatív adaptáció, esetleg a kettő keveréke-e a megfelelő, de mindkettő fontos az egész gazdasági rendszer hatékonysága miatt. Williamson konklúziója, hogy a különböző irányítási formák (piac, szervezet, hibrid forma) különbözőképpen alkalmasak az autonóm vagy a kooperatív adaptáció lefolytatására (Williamson 1993c): a piac jobb az autonóm adaptáció terén, nagy erejű ösztönzőket nyújt, és kevésbé jellemzik a bürokratikus torzulások (Villiamson 1991b). A 2. sz. táblázat bemutatja, hogy a piac és a szervezet az alábbi öt jegy vonatkozásában különböznek egymástól: ösztönzők, adminisztratív kontroll, autonóm és kooperatív adaptáció mértéke, az alkalmazható szerződéses jog jellege.

Megjegyzem, hogy Alchian és Demsetz (1972) nézete ezzel éppen ellentétes. Ehhez a gondolathoz még visszatérek a 3.1.2. pontban, amikor az elmélet kritikájáról lesz szó. Ez a nézet azért fontos, mert a piac és a vállalat komplementer megközelítését vetíti előre. 48 49

31

Jellemző Ösztönzők Adminisztratív kontroll Autonóm adaptáció Kooperatív adaptáció Klasszikus szerződéses jog

Piac ++ 0

Irányítási struktúra Hibrid forma + +

Hierarchia 0 ++

++ 0 ++

+ + +

0 ++ 0

++ erős/nagyon jellemző/azonos; + közepes/közepesen jellemző/bizonyos jegyekben azonos; 0 gyenge/nem jellemző/teljesen eltérő 2. sz. táblázat: A különböző irányítási struktúrák jellemzői Forrás: Williamson (1991a)

(9) Az irányítási intézmények beágyazódnak az intézményi környezetbe, a környezeti változások eltolódást okoznak a hatékony irányítási módokban (Williamson 1992). Az intézményi környezet paramétereit a szerződő feleknek figyelembe kell venniük az irányítási forma kiválasztásakor, mert azok befolyásolják a struktúra költségét (Williamson 1992). Ezzel Williamson elismeri, hogy Granovetter (1985, 1990, 1992) beágyazottság-elméletéhez meg kell találnia a kapcsolatot a vállalatelméletnek.

2.4.2.3.2. Új tulajdonosi jogok elmélete51 Hart, Grossman és Moore elmélete úgy tekinthető, mint Williamson elméletének formalizálása52 (Foss 1993c, 1997d), bár a két elmélet között jelentős különbségek is léteznek. Maguk a szerzők is leszögezik, hogy elméletük Coase (1937), Klein és szerzőtársai (1978) illetve Williamson (1979) elméletén alapul (Grossman és Hart 1986:691). A tulajdonosi jogok azért fontosak a szerződéses elméletekben, mert befolyásolják az egyének magatartását, különösen nem teljes szerződések esetén, ugyanis nem teljes szerződések és tökéletlen információk esetén nem minden tulajdonosi jog határozható meg.

Barnard (1938) szerint a szervezet az adaptáció eszköze (kooperatív adaptáció), Hayek szerint pedig a piac a legfőbb tere az adaptációnak (autonóm adaptáció) (Williamson 1993c). 51 Gyakran egyszerűen nem teljes szerződések elméletének is nevezik az új tulajdonosi jogok elméletét. Mivel Williamson is a nem teljes szerződésekre építi elméletét, így célszerűbbnek láttam a ritkábban használt elnevezést (tulajdonosi jogok elmélete) használni. A „régi” tulajdonosi jogok elméletétől (Furubotn és Pejovich 1972, Demsetz 1967) való különbözésre utalok az „új” jelzővel. 52 De nem tökéletes formalizálás, ahogy azt Saussier (1998) hangsúlyozza. 50

32

A szerződéses elméletek ezen irányzata elsősorban arra irányítja figyelmét, hogy mely tranzakciók kerülnek a vállalaton belülre és kívülre, ezen belül is kiemelt figyelmet szentel a vertikális integráció okainak megértésére. A központi feltevés a szerződések nem teljes voltára53 vonatkozik, valamint elfogadják Williamson opportunizmusra vonatkozó feltevését is. Williamsonnal ellentétben viszont nem feltétlenül a korlátozott racionalitásból vezetik le azt a tényt, hogy a komplex szerződések nem teljesek.54 A tulajdonosi jogok elmélete Williamsonhoz hasonlóan eszközspecifikusság esetén vizsgál. Az új tulajdonosi jogok elméletének egyik klasszikus írása Grossman és Hart (1986), melyben a szerzők a tulajdonosi jogok két fajtáját különítik el: (1) reziduális ellenőrzési jog55, (2) speciális ellenőrzési jog (ibid. p. 692). A két jog közül ez előbbi játszik szerepet a magyarázatokban: „A tulajdont a reziduális ellenőrzési jogok határozzák meg.” (Grossman és Hart 1986:692) „Tranzakciós költségek és nem teljes szerződések estén az ex post reziduális jogok azért fontosak, mert az eszköz használatán keresztül befolyásolják az ex post alkupozíciót és a többlet elosztását.” (Hart 1995:12) Hart és társai szerint ezek a jogok határozzák meg a vállalat határait, azaz a vállalatot úgy definiálják, mint a közös tulajdonban lévő eszközök együttesét (Hart és Moore 1990:1120). Az új tulajdonosi jogok elméletében a piaci szerződés és a vállalat közötti választás kérdése annak a problémának megválaszolására redukálódik le, hogy nem teljes szerződéseket feltételezve nagyfokú eszközspecifikusság esetén hogyan kell a reziduális ellenőrzési jogot hatékonyan allokálni. Az eszközök tulajdonlása azért fontos, mert az eszközspecifikus beruházások megvalósulása attól függ, hogy kinek a tulajdonában van az eszköz. Ha valaki eszközspecifikus beruházást tesz, miközben az adott eszköz nem az ő tulajdonában van, Williamson szavaival kifejezve A nem teljes szerződések okairól teljes részletességgel ír Hart (1995). Hart (1990) hangsúlyozza, hogy a szerződések nem teljes voltának a korlátozott racionalitás mellett oka lehet az is, hogy a felek ugyan képesek a jövőbeli következmények előrelátására, de nem tudják olyan világosan leírni azokat a szerződésben, hogy harmadik fél (bíróság) ellenőrizni tudja a szerződés betartását. Ez pedig nem korlátozott racionalitást, hanem korlátozott írási vagy kommunikációs képességet jelent. Az új tulajdonosi jogok elmélete tehát nem fogadja el, hogy a korlátozott racionalitás szükséges feltevés. 55 A reziduális ellenőrzési jog azt jelenti, hogy a szerződésben meg nem határozott esetekben is termelési döntést hozhat a jogosult (Hart és Moore 1990:1120). 53 54

33

kizsákmányolásnak (hold-up) van kitéve. Ez esetben a hatékonysági megfontolások azt kívánják meg, hogy annak a félnek a tulajdonában legyen az eszköz, aki a legjelentősebb szerződés előtti eszközspecifikus beruházást tette, vagyis akinek a kvázi-járadék képződéséhez való hozzájárulása a legnagyobb (Grossman és Hart 1986, Hart 1988, Hart 1990). Hart és kollégai úgy vélik, hogy a reziduális ellenőrzési jog birtoklása feltételezi a vállalat eszközeinek a tulajdonlását is, ezért tudják definiálni a vállalat határait. Kiemelendő Williamson eltérő felfogását a nem teljes szerződésekről Hart és társai koncepciójához képest, az alábbi táblázatban (3. sz.) összehasonlítom a két megközelítést. elmélet

magatartási feltevés új tulajdonosi szubsztantív jogok elmélete racionalitás

tranzakciós költségek elmélete

korlátozott racionalitás/ opportunizmus

információs feltevés aszimmetrikus információk a felek és harmadik fél között aszimmetrikus információk minden fél között

környezeti feltevés kockázat

bizonytalanság

a nem teljes a szerződés szerződés oka szerepe a releváns a beruházási változók nem torzulások ellenőrizhetőek minimalizálására szolgáló ösztönzési eszköz korlátozott a tranzakciós racionalitás költségek minimalizálására szolgáló adaptációs eszköz

3. sz. táblázat: A tranzakciós költségek- és az új tulajdonosi jogok elméletének összehasonlítása Forrás: Saussier (1998)

2.4.3. A szerződéses elméletek összefoglalása A 4. sz. táblázatban összefoglalom a szerződéses vállalatelméletek legfontosabb jellemzőit.

34

szerződések nexusa elmélet vállalat koncepciója

formális ügynök-megbízó elmélet

jogi fikció

(nincs)

szerződés

közös tulajdonban lévő eszközök együttese nem teljes

teljes erkölcsi kockázat, maximalizálás

központi költség

monitoring és mérési monitoring költség, az költség (ex post tranzakciós ösztönzési rendszer költségek) felállításának költsége monitoring tevékenység ösztönzési rendszer

szerzők mit tud a legjobban megmagyarázni • vállalat léte • vállalat határai • szervezet

Alchian és Demsetz, Jensen és Meckling, Cheung, Fama a vállalat létét, ha az inputok, a technológia és az output adottak

tulajdonosi jogok elmélete

hatékony irányítási forma

magatartási feltevés

magyarázó tényező

tranzakciós költségek elmélete

opportunizmus, maximalizálás

korlátozott racionalitás, opportunizmus, maximalizálás irányítási költség

maximalizálás, opportunizmus, korlátozott racionalitás nem szükséges tranzakciós költség általában

eszközspecifikusság

reziduális ellenőrzési jog

Ross, Holmström, Milgrom Williamson

Hart, Moore, Grossman

a vállalat belső szervezetét, a vállalat határait, ha az a vállalat létét és határait, ha ha az inputok, a technológia inputok, a technológia és az az inputok, a technológia és és az output adottak output adottak az output adottak

4. sz. táblázat: A szerződéses vállalatelméletek összefoglalása

35

2.5. Evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet

2.5.1. Bevezetés és általános jellemzés A modern vállalatelméletek másik nagy ágát – a szerződéses elméletek mellett – az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet56 jelenti. Ez a vállalatelméleti ág a fiatalabb, heterogénebb, és tulajdonképpen explicit formában még meg sem fogalmazták. Amint már szó volt róla (2.2. pont alatt), több elmélet „összegyúrásából” alakíthatóak ki azok a nézetek, amelyek a vállalatnak a szerződéses megközelítéstől gyökeresen eltérő koncepcióját adják. Ez a vállalatelméleti ág elveti a szerződéses elméletek hatékonysági, egyensúlyi elemzési keretét, és a dinamikus aspektusok, valamint a bizonytalanság57 szerepét hangsúlyozza. Ezzel a vállalatot egy dinamikusan változó, egyensúlytalan környezetben képzeli el, és olyan szervezetnek tekinti, amely kompetenciákkal (rutinokkal) rendelkezik. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet középpontba állítja az innováció, a tanulás és a tartós versenyelőny problémáját, és a vállalatot saját történelmének fényében tekinti (path-dependency). Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet radikálisan szemben áll a neoklasszikus közgazdaságtan optimalizáló (profitmaximalizáló) feltevésével. A korlátozott racionalitásból kiindulva általában valamilyen szabálykövető magatartást tételeznek fel a szerzők, néhányan elfogadják Simon „satisficing” elméletét.58 A másik feltevés a bizonytalanságra vonatkozik. A szerződéses elméletek (pl. Williamson, Hart) is beszélnek bizonytalanságról, de ők valójában a knighti kockázatra gondolnak, az A szakirodalomban általában két ágra bontják ezt az elméletet, evolúciós és képesség (kompetencia)-alapú elméletre. A két elmélet egymáshoz való viszonyát nem egyszerű meghatározni, a szakirodalomban is zavar tapasztalható ebben a kérdésben. Hodgson (1998a, 1998b) szerint az evolúciós vállalatelmélet egyben kompetencia-alapú elmélet is, de a többféle kompetencia-alapú elmélet nem mindegyike evolúciós. Tovább nehezíti a tisztánlátást, hogy a képesség-alapú elmélet elnevezéssel párhuzamosan is többféle elnevezés használatos: erőforrás-alapú elmélet, tudás-alapú elmélet, kompetencia-alapú elmélet, dinamikus képességek elmélet. Ezek az elnevezések hangsúlybeli különbségekre utalnak, gondolataik nagyon közel állnak egymáshoz. 57 A bizonytalanságot knighti (1921) értelemben kell felfogni, azaz a döntéshozó előtt a döntési kimenetek valószínűség-eloszlása nem ismert. 58 Elsőként Alchian (1950) hangsúlyozott hasonló gondolatokat: bizonytalan környezetben nem helyes profitmaximalizáló magatartást feltételezni. Kiemelte, hogy a vállalat célja ugyan a profit, de nem a maximális, hanem a kielégítő profit. A vállalat hosszú távon a „kielégítő profit keresése” folyamatában az aspirációs szintjeit emel(het)i, ami a profit utáni hajsza megnyilvánulásának tekinthető (profit-seeking), de mindez nem jelenti a profit maximalizálását. 56

36

evolúciós-kompetencia-alapú elméletre viszont az „igazi” bizonytalanság (knighti bizonytalanság) feltevése jellemző. Ennek a napjainkban kibontakozó vállalatelméletnek a kialakulása a 80-as évek közepétől59 számítható, de gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza. Három korai szerző munkásságát kell megemlíteni: Knight, Penrose és Richardson tevékenységét. Tekintettel arra, hogy nem történeti áttekintést kívánok adni az elméletekről, az említett szerzők hozzájárulását az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélethez az elmélet kifejtésekor integráltan mutatom be.

2.5.2. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szintetizálása

2.5.2.1. Az erőforrás-alapú e l mélet hozzájárulása Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet egyik bázisa a stratégiai menedzsment új paradigmája, az erőforrás-alapú elmélet.60 Valójában „az” erőforrásalapú vállalatelméletet nem is létezik, tulajdonképpen az utóbbi 15 évben e témában megjelent cikkek szerteágazó, gyakran egymással is rivalizáló nézeteit értjük alatta (Foss 1997e).61 A stratégiai kutatók figyelmét azok a kutatási tapasztalatok irányították a termékpiacokról az erőforráspiacokra, amelyek azt bizonyították, hogy a vállalatok eltérő teljesítményében az iparági jellemzők csak kis szerepet játszanak.62 Az erőforrás-alapú elméletek közös alapfeltevése, hogy a vállalatok, csakúgy mint az egyének, nem minden tevékenységet tudnak egyformán jól csinálni, vagyis 1982-ben jelent meg Nelson és Winter nagy hatású könyve, 1984-ben pedig Wernerfelt és Rumelt cikke. A versenyelőnyök erőforrás-alapú megközelítése ma már domináns a stratégiai menedzsmentben. Az elmélet kifejlődését egy gyakorlati kérdésre (Hogyan lehet járadékot elérni hosszú távon?) való válaszkeresés indította el. Lásd: Kapás (1999a, 1999b). A stratégia-alkotásban – az industrial organization elmélet termékpiaci megközelítésével (Porter 1980, 1985, 1990, 1991) szemben – az erőforráspiac jelentőségére a figyelmet elsőként Wernerfelt (1984) és Rumelt (1984) hívták fel. 61 A legfontosabb cikkek az alábbiak: Grant (1991, 1996), Mahoney (1995), Mahoney és Pandian (1992), Markides és Williamson (1994, 1995), Sanchez és Heene (1997), Prahalad és Bettis (1986), Peteraf (1993), Amit és Schoemaker (1993), Hunt és Morgan (1995), Hunt (1997), Black és Boal (1994), Hall (1993), Wernerfelt (1984), Barney (1986a, 1986b, 1986c, 1991), Prahalad és Hamel (1990), Rumelt (1984), Lippman és Rumelt (1982), Dierickx és Cool (1989), De Gregori (1987), Collis és Montgomery (1995), Madhok (1996), Conner és Prahalad (1996), Kogut és Zander (1996). 62 Rumelt (1991) szerint az iparági struktúra a vállalatok teljesítménykülönbségében csak kb. 8-15%-ban játszik szerepet. 59 60

37

erőforrásaik és képességeik heterogének, de az egyes erőforrások hatékonysága is eltérő. Az elmélet azt hangsúlyozza, hogy az erőforráspiacon kialakuló tökéletlenség vezet a (Ricardo-i) járadékhoz63. Ebből következően a szerzők feltárják és elemzik azokat

a

tényezőket,

amelyek

az

erőforráspiac

tökéletlenségét

okozzák.64

Legáltalánosabban megfogalmazva, azoknak az erőforrásoknak a piaca válik tökéletlenné, amelyek nehezen imitálhatóak és nehezen helyettesíthetőek, továbbá nem tárgyai a piaci adásvételeknek (Grant 1991). Ez alapján az erőforrás-alapú elmélet azoknak az erőforrásoknak a kiépítését és kihasználását javasolja, amelyekről feltételezhető, hogy tartós járadék alapjai lesznek. Az ilyen erőforrásokat stratégiai erőforrásoknak nevezzük (Amit és Schoemaker 1993, Markides és Williamson 1995). A járadéktermelő erőforrások Amit és Schoemaker (1993) nyomán az alábbi tulajdonságokkal rendelkeznek: (1) szűkösek, (2) komplementerek, (3) nehezen imitálhatóak, (4) korlátozottan helyettesíthetőek, (5) a piacon nehezen adhatókvehetők, (6) tartósak, (7) illeszkednek a többi erőforráshoz és a szervezethez. Ha egy erőforrás a fenti kritériumok mindegyikének megfelel, akkor: (1) társadalmi jellegű abban az értelemben, hogy vállalati folyamatok, interakciók eredménye, és így a vállalati közegbe beágyazott, (2) komplex, (3) implicit (tacit)65. A stratégiai erőforrások66 a szervezeti tanulás és tudás szülöttei, ebből következően a szervezet múltja, történelme lényeges szerepet játszik kialakulásukban (path-dependency). Ezek az erőforrások vállalat-, és nem egyénspecifikusak, ezért nem vihetők át könnyen egyik vállalatból a másikba. Az ún. alapkompetenciák (core competences)67 – melyek a versenyelőny és a tartós járadék közvetlen alapjai – kialakulása az ilyen erőforrásoknak köszönhető. A fenti nézetek két irányban fejlődnek tovább: egyrészt a stratégiai menedzsment keretében, másrészt a vállalatelméletben. Az evolúciós-kompetencia-

A Ricardo-i járadék az erőforrás szűkösségére vezethető vissza. Barney (1986b) a termékpiaci stratégiák jellemzőiből vezeti le az erőforráspiac tökéletlenségét, Lippman és Rumelt (1982) az imitáció és a belépés bizonytalanságával magyarázzák azt. 65 Michael Polanyi (1958) hangsúlyozta elsőként, hogy bizonyos fajta tudás – termelési tudás is – nem artikulálódik szavakban vagy más könnyen átadható formában. Az ilyen tudás angolul „tacit”, csak hosszú időszak alatt tapasztalati tanulással (learning by doing) szerezhető meg (Dierickx és Cool 1989, Markides és Williamson 1994, 1995). (A „tacit” tudást magyarra implicit tudásnak fordítottam.) 66 Ezek (a teljesség igénye nélkül) az alábbiak: reputáció, márkanév, fogyasztói lojalitás, a vezetők és a beosztottak közötti bizalom, a szállítókkal kialakított jó viszony, vállalati kultúra, kollektív tanulási képesség, vezetői team. 67 Prahalad és Hamel (1990) szerint az alapkompetencia (core competence) „a szervezeten belüli kollektív tanulás, főként a különböző termelési képességek koordinálása és a sokféle technológiai irányok integrálása terén”. 63 64

38

alapú vállalatelmélet a stratégiai erőforrás fogalmát veszi át, természetesen általános értelemben. A továbbiakban a stratégiai erőforrások között azokra a kompetenciákra (tudás) koncentrálunk, amelyek a piacon nem szerezhetőek meg, implicitek (tacit), és amelyeket magának a vállalatnak kell kifejlesztenie. Az a nézet – amely a stratégiai menedzsment erőforrás-alapú megközelítéséből is kiolvasható –, miszerint a vállalat erőforrások kosara (Rumelt 1984), már jóval korábban Penrose (1959) könyvében is megfogalmazódott. Egyetértés van a közgazdászok között abban, hogy az erőforrás-alapú vállalatelmélet legkorábbi gyökerei Penrose munkájában találhatóak meg.68 Ő volt az első, aki a „fekete doboz belsejébe behatolt” (Pitelis és Wahl 1998). Nézeteit a meglehetősen heterogén erőforrás-alapú elmélet egyik ága felhasználja ugyan (Foss 1997c), de a stratégiai menedzsmenthez közelebb

álló

szerzők

nem

alapoznak

azokra,69

pedig

könyvében

olyan

vállalatkoncepciót ír le, amely elméletileg támasztja alá az erőforrás-alapú megközelítést. Penrose (1959) a vállalatot szervezeti keretben létező termelő erőforrások együttesének tekinti: „A vállalat termelő erőforrások kollekciója, amelyben a különböző felhasználási területek közötti elosztást adminisztratív döntések határozzák meg.” (Penrose 1959:24.) Szerinte a vállalat létének oka abban áll, hogy létre tudja hozni az implicit, társadalmi közegben kifejlesztett, specifikus tudást, amely a legértékesebb erőforrás. (Úgy gondolja ugyanis, hogy a piac nem rendelkezik a tudás tárolásának képességével.) Penrose tapasztalatnak (experience) nevezi ezt a tudást, melynek fő jellemzője, hogy hosszú időszak alatt halmozódik fel.70 A tapasztalat nem transzferálható, implicit és társadalmi elemeket tartalmaz, következésképpen a piacon nem szerezhető meg (Piteleis és Wahl 1998). A tényezőpiac tehát Penrose szerint is tökéletlen, s ez vezet a

Foss (1998a) azonban felhívja a figyelmet arra, hogy Veblen néhány nézete (például, hogy a vállalat egy történeti egység, melyet csoporttudás jellemez) is összecseng a vállalat erőforrás-alapú megközelítésével, bár Veblen nem hozott létre vállalatelméletet. 69 Furcsa paradoxonnak tűnhet, hogy a stratégiai menedzsment erőforrás-alapú elmélete alig hivatkozik Penrose (1959) nézeteire, jóllehet annak a tárgykörnek az elméleti alapjait, amelynek részleteivel az említett elmélet foglalkozik, ő rakta le. 70 Penrose (1959) két fajta tudást különböztet meg: (1) objektív tudás, amely független az adott egyéntől vagy csoporttól, és könnyen átadható, (2) tapasztalat, amely nem transzferálható. 68

39

cégek heterogenitásához, s járul hozzá a tartós versenyelőnyhöz annak ellenére is, hogy a versenytársak megpróbálják a sikert imitálni. Láthatjuk tehát, hogy ezek a Penrose-i nézetek köszönnek vissza a fentebb leírt erőforrás-alapú elméletben is. E gondolatok jelentőségét az evolúciós-kompetenciaalapú vállalatelmélet számára az adja, hogy a stratégiai eszközök szerepének, kiépítésének és tulajdonságainak megértését segítik.

2.5.2.2. A kompetencia-elmélet hozzájárulása Bár a stratégiai menedzsment erőforrás-alapú elmélete alapján a vállalat legkritikusabb

erőforrásának

kompetenciáját

tartjuk,

a

svéd

közgazdászok71

kompetencia-elméletére, amely a kompetencia közgazdasági megértését támogatja, viszonylag kevés hivatkozás történik a szakirodalomban. E méltatlanul elhanyagolt elmélet számos nézete konzisztens az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélettel, és így jól alkalmazható annak kidolgozásakor. A vállalati kompetenciákat először is az egyéni kompetenciákra kell visszavezetni72 (Pelikan 1988, 1989a). De az nem egyenlő az egyéni kompetenciák összegével, attól több (Pelikan 1988, 1989a), mert nem csak az egyéni kompetenciák, hanem ezek összekapcsolódásának módja is hatással van rá. Ez azt jelenti, hogy a szervezeti kompetencia társadalmi jellegű, és a szervezeti struktúrában testesül meg. A vállalati inputok között egyedül a kompetencia rendelkezik a fenti tulajdonsággal, ezért tekintendő a legkritikusabb erőforrásnak.73 Pelikan (1988, 1989a, 1989b) elméletének legfontosabb megállapításai a kompetencia közgazdasági jellemzőire vonatkoznak. Szerinte a kompetencia gazdasági információ, amelytől a többi szűkös gazdasági információ transzferálhatósága függ, de amelyet magát nem lehet transzferálni és megbízhatóan mérni.74 A kompetenciaHárom közgazdászra kell gondolni: Pelikan, Eliasson és Carlsson. Vagyis a szervezeti jellemzők alapvetően az egyének tulajdonságaitól függenek. A többdimenziós vállalatelmélet kidolgozása során én is erre a nézetre építek, feltevéseim (5.1. pont) ezt tükrözik. 73 Mások is az erőforrások egyikének tekintik a kompetenciát, például Winter (1987), aki szerint a kompetencia vállalatspecifikus eszköz, amely a tanulás révén változik. 74 Carlsson és Eliasson (1991) úgy határozzák meg a kompetenciát, mint a vállalat azon képességét, hogy ki tudja aknázni a termelési lehetőségeit, valamint azonosítani és bővíteni is tudja azokat. Végeredményben ez azonos tartalmat jelent Pelikan felfogásával. 71 72

40

elmélet definíciója szerint a kompetencia az a ritka erőforrás, amely egyénspecifikus, implicit (tacit), és mint ilyen, döntő meghatározója az egyén magatartásának.75 Az egyén tanulással bővítheti kompetenciáit, kivéve a „legmélyebb szinten lévő kompetenciát” (gazdasági tehetség, vagy más néven tanulási képesség), amely eleve adott és hosszú távon sem változik (Pelikan 1988). Ezzel Pelikan egyértelművé teszi, hogy a kompetencia nem csak arra vonatkozik, hogy valamit jól tudunk csinálni (explicit tudás), hanem arra is, hogy valamit jól meg tudunk tanulni (implicit tudás). Fontos gondolat a svéd kompetencia-elméletben – amelyet más szerzők is hangsúlyoznak –, hogy a vállalat kompetenciái legnagyobb mértékben a vezető, de végső soron a tulajdonos kompetenciájától függenek (Eliasson 1990a, 1990b).76 Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet számára a kompetencia (tudás), mint erőforrás szűkössége alapvető fontosságú nézet, mert a kompetencia szűkössége a végső oka annak, hogy a vállalatok nem tudnak optimalizálni. (A szerződéses elméletekben azért lehetséges a maximalizálás, mert nem tekintik szűkösnek az eleve adott kompetenciát, azaz az újabb kompetenciák megszerzésére való képességet.) A fentiek alapján megállapítható, hogy Pelikan a vállalat tudását döntően az implicit tudással azonosítja.77 Ez a tudáskoncepció szorosan kapcsolható az erőforrásalapú elmélethez: a hosszú távú járadék az implicit tudásnak köszönhető, azaz az implicit tudás a kritikus tudás (stratégiai eszköz). Ez a tudás csak tapasztalati tanulással (learning by doing) szerezhető meg, és nem transzferálható. Ezenkívül Pelikan elsőként utalt egy olyan problémára (eleve adott kompetencia versus tanulással megszerezhető kompetencia), amely a későbbi irodalomban is nagy figyelmet kapott, és elemzésünk szempontjából is fontos.78 Pelikan e nézetéből egy fontos következtetés adódik a racionalitásra vonatkozóan, melyre a többdimenziós vállalatelmélet kapcsán még visszatérek: az egyének racionalitása eltérő mértékben és irányban korlátozott (Pelikan 1989a:283). 76 Pelikan (1989b) és Eliasson (1990a) hangsúlyozzák, hogy a vállalatvezetők értékelését a részvénypiac végzi el, ezért a végső kompetencia a tulajdonosoknál van, s arra vonatkozik, hogy tudnak-e kompetens vezetést toborozni. 77 Ez kétségtelenül a tudás szűkebb értelmezését jelenti. Lásd részletesen: Kapás (1999c). 78 A létező tudás kifejtése és az új tudás kifejlesztése közötti választásnak a problémáját több szerző is elemzi (Kogut és Zander 1992, March 1991, Cohen és Levinthal 1990, Foss és Christensen 1996). Kogut és Zander a kombinatív képességek fogalmat vezeti be a fenti dilemma kapcsán, March a kifejlesztés (exploration) és a kiaknázás (exploitation) fogalmakat, Cohen és Levinthal az abszorpciós képességek fogalmát használja, Foss és Christensen pedig a szervezet e téren megnyilvánuló képességeit koherenciának nevezi. (Szükséges megjegyezni, hogy Dosi, Teece és Winter (1990) értelmében a koherencia mást jelent.) Valamennyien arra utalnak, hogy az új tudás kifejlesztése és a létező tudás kihasználása között átváltás (trade-off) létezik, mindkettő fontos a szervezet számára, de mindkettő szűkös erőforrások felhasználását jelenti, így egymás „riválisai”. A köztük lévő egyensúly megtalálása elsődleges fontosságú a szervezet túlélése és prosperitása szempontjából. Mindannyian elismerik, 75

41

2.5.2.3. Evolúciós elmé l et hozzájárulása Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet harmadik bázisa tágabb értelemben az evolúciós közgazdaságtan, szűkebb értelemben Nelson és Winter (1973, 1974, 1982) elmélete. A két szerző nem a vállalatot mint olyant akarta megérteni, hanem a technikai változás és a gazdasági növekedés kapcsolatát. (Szerintük a vállalat csak a fenti kapcsolat elemzéséhez szükséges koncepcionális eszköz.) Kiindulópontjuk a korlátozott racionalitás, amelyből Williamsontól eltérően nem a maximalizáló magatartást, hanem egyfajta szabálykövető magatartást vezetnek le: „Az emberi racionalitás ’korlátozott’: A valós világ döntési problémái túl komplexek ahhoz, hogy megértsük őket, és így a vállalatok nem tudnak maximalizálni az észlelt alternatívák között. Viszonylag egyszerű szabályokat és eljárásokat (rutinok) használnak a cselekvés vezérlőjeként a korlátozott racionalitás miatt, ezek a szabályok és eljárások nem lehetnek túl bonyolultak.” (Nelson és Winter 1982:35) A rutin tehát a vállalat magatartásának a szabályos, előre jelezhető aspektusait tartalmazza, amely alatt a szerzők valójában a vállalat képességeit (kompetenciáit) értik. Nézetük szerint a rutin magatartás az egyéneknek és a vállalatoknak a komplexitásra és a bizonytalanságra adott válasza.79 Nelson és Winter nagy érdeme, hogy a vállalatot nem csupán az információs problémára adott válasznak tekintik – ahogy azt a szerződéses elméletek teszik –, hanem a tudás tárolójának is: „Valójában egy adott vállalat egy adott időben nagyon specifikus termelési tudás hordozója, olyan tudásé, amely gyakran olyan jellemzőkkel bír, amelyek az azonos iparágban működő, látszólag hasonló vállalatoktól is megkülönböztetik őt.” (Nelson és Winter 1982:175) Bár a két szerzőnek nem vállalatelmélet megalkotása volt a célja – a vállalat az ő elméletükben csupán más jelenségek megértéséhez szükséges kapocs –, de leírásukból végső soron mégis kiolvasható egy vállalatkoncepció80: a vállalat specifikus termelési tudás hordozója, amely a termelési feladatot létező rutinjai által hajtja végre.

hogy a kritikus tudás nem a szubsztantív, technikai tudás, hanem az a tudás, amelyik fel tudja ismerni, hogy a szervezeten belül és kívül hol található használható komplementer tudás. 79 Vesd össze ezt a gondolatot Heiner (1983, 1985) nézeteivel. A kérdésre még visszatérek az 5.1.2. pontban. 80 Könyvük 3. és 4. fejezetében írják le a vállalatra vonatkozó koncepciójukat.

42

Nelson és Winter (1982) elméletének három kulcsfogalma – a rutin, a keresés (search), és a szelekció – az evolúciós dinamizmust vezeti be a vállalatelméletbe. A szerzők valójában az iparági növekedést (dinamizmust) írják le, amelyben a piaci verseny (szelekciós mechanizmus) a fő vezérlő erő, és a keresés hozza létre a variációkat, amelyek a szelekcióval együtt az evolúciós változás alapját jelentik.81 A kérdéses elméletben a vállalat tehát egy olyan egység, amely képes új rutinok megszerzésére, azaz tanulásra82, s fontosak szervezeti jellemzői is. Ugyanakkor azonban csak eszköz az iparági folyamatok megmagyarázásában, hasonlóképpen, mint a standard neoklasszikus vállalatelméletben, bár kétségtelen, hogy nem olyan személytelen, mint ez utóbbiban. A két szerző elméletének legjelentősebb hiányossága, hogy: (1) a vállalatot kizárólag úgy tekinti, mint amelyet csupán a rutin tevékenység jellemez, és (2) nem világos, hogy milyen bizonytalanságról van szó az elméletben (Fransman 1994). Nelson és Winter erősen leegyszerűsített és vázlatos képet adnak a vállalatról – amit természetesen az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet továbbfejlesztett és árnyalt –, de nagy érdemük, hogy a szerződéses vállalatelméletek által elhanyagolt, pusztán adottságként kezelt termelési technológia fontosságát hangsúlyozzák. Hasonlóképpen nagyra kell értékelnünk elméletükben azt is, hogy a piaci folyamatok (szelekciós mechanizmus) szerepét hangsúlyozva, implicit módon előrevetítik azt a gondolatot, miszerint a vállalatelméletnek szoros kapcsolatban kell állnia a piaci folyamatok elméletével.83

81 Modelljükben a vállalat egy exogén módon meghatározott környezetben működik. A modell logikáját egy dinamikus sztochasztikus rendszer adja, amely a következő módon működik: Adott az iparágban működő vállalatok rutinja és tőkeállománya. Minden vállalat döntési szabályokkal rendelkezik, amelyek alapján a felhasznált inputok és az output meghatározódnak. Ezek után a piac meghatározza az árakat, és ezen keresztül adottá válik minden cég profitja. Kielégítő profit esetén a vállalat nem változtat döntési szabályain. Ha a profit a vállalat számára nem kielégítő, a vállalat új rutinokat akar megszerezni. Az új rutinok felkutatása (search) imitáció vagy innováció révén lehetséges. Amennyiben sikertelenség esetén a vállalat nem tud új rutinokat megszerezni, a piaci versenyben elbukik. 82 A vállalaton belüli tanulási folyamatnak már Penrose (1959) is nagy fontosságot tulajdonított. Ezt írja: „Az egyik legfontosabb feltételezés a vállalatok növekedési elméletében, hogy a ’történelem számít’. A vállalat növekedése alapvetően egy evolúciós folyamat, és a kollektív tanulás kumulatív növekedésén alapul, céltudatos vállalati magatartást feltételezve.” (Penrose, 1959:XIII.) Penrose (1959) tehát nem csak az erőforrás-alapú elmélet egyik jelentős előfutára, hanem az evolúciós közgazdaságtané is: a dinamikus, egyensúlytalan környezetben működő vállalat víziója evolúciós gondolatokon nyugszik. 83 A többdimenziós vállalatelmélet kifejtésekor (5.2. pont) részletesen szólok arról, hogy a vállalatelmélet számára nélkülözhetetlen a piaci folyamatok elmélete, azaz a vállalatot megragadni csakis úgy lehet, mint „aki” aktív résztvevője és alakítója a piaci folyamatoknak.

43

2.5.2.4. A vállalat mint információ-feldolgozó egység A vállalat információ-feldolgozóként történő felfogását az alapozza meg, hogy egyik legfontosabb feladata az új információkhoz való alkalmazkodás. Ebben a megközelítésben a vállalat lényege a külső tényezőkre adott koordinált válasz. A vállalat mint információ-feldolgozó nézet Marschak és Radner (1972) elméletén alapul. Ez a teória, bár egyidőben indult a szerződések nexusa és a tranzakciós költségek elmélettel, azoktól teljesen különbözik: eltekint az ösztönzési problémától, vagy azt gondolja, hogy az megoldott, így feltételezhető, hogy a vállalat tagjai ugyanazokat a célokat követik. A kérdéses elmélet az információ megszerzését, feldolgozását és a szervezet tagjainak ez irányú képességeit modellezi. Bizonytalan, gyorsan változó környezetet tételez fel (ebből következik, hogy a szerződések nem teljesek). A hatékony alkalmazkodáshoz a vállalatnak erről a környezetről folyamatosan kell az információkat gyűjteni és feldolgozni. Az elmélet szerint az „információ-figyelő és -feldolgozó” képesség is egy ritka erőforrás.84 A szervezet előnye abban áll, hogy a korlátozott racionalitás miatt olcsóbban tudja az információk gyűjtését és feldolgozását elvégezni, mint a piac. A vállalat egész pontosan egy kommunikációs hálózat (Bolton és Dewatripont 1994), aminek az a célja, hogy minimalizálja az információ-megszerzés és a kommunikáció költségeit. A szerzők szerint a kommunikáció azért költséges, mert idő szükséges ahhoz, hogy a tagok észleljék a mások által küldött információkat. A kommunikációs költségek minimalizálása érdekében minden tagnak csak egy meghatározott típusú információt kell kezelnie, majd ezeket az információkat a kommunikációs hálózat aggregálja. A specializáció csökkenti a kommunikációs költségeket, de egyben a hálózatot (vállalat) is életre hívja. Tehát átváltás (trade-off) áll fent a specializáció és a kommunikáció között, és ez segít meghatározni a hálózat (vállalat) optimális nagyságát. Bolton és Dewatripont (1994) azt is hangsúlyozzák, hogy a hatékony hálózatnak hierarchikusnak kell lennie, mert csak a centralizáció küszöböli ki az információk duplikációját. A három vállalatelméleti kérdés közül az információTulajdonképpen a vállalat mint információ-feldolgozó egység elméletet akár egybe is olvaszthatnánk az erőforrás-alapú elmélettel. Mégis célszerű külön kezelni, mert bár ez az elmélet is a ritka, értékes erőforrás stratégiai jellegéből indul ki, de ezen erőforrások közül csak egyre, az információ-feldolgozó képességre koncentrál.

84

44

feldolgozó elmélet a vállalat belső szervezetének a megmagyarázása terén a legerősebb. Jelentős hozzájárulás még ehhez az elmélethez Aoki (1986) és Cremer (1990) munkája. A vállalat mint információ-feldolgozó egység elmélet szorosan illeszkedik Nelson és Winter (1982) elméletéhez: a korlátozott racionalitás nem csak az egyének, hanem a szervezet szintjén is fontos, amely nem tud emlékezni minden információra, ezért szabályokban (rutin) kódolja azt. Ugyanakkor azonban ez az elmélet kapcsolódik a szerződéses elméletekhez is, mivel a költségminimalizáló, hatékony információfeldolgozó vállalat megtalálását állítja a középpontba.

2.5.2.5. A modern osztrák iskola hozzájárulása 85 A vállalat legfontosabb (stratégiai) erőforrására, a tudásra vonatkozó nézeteket a modern osztrák közgazdasági iskola fogalmazta meg. Bár az osztrák iskola nem hozott létre vállalatelméletet (O’Driscoll és Rizzo 1985:123), ennek ellenére számos osztrák nézet kapcsolható a vállalatelmélethez,86 melyek között a legnagyobb jelentőséggel a tudásra vonatkozó nézetek bírnak. Ezeket Hayek (1937, 1945) fogalmazta meg. A hayeki tudásprobléma a tudás szétszórt jellege miatt áll fent. Lényege a következő: „A racionális gazdasági rend problémájának sajátosságát az jelenti, hogy azoknak a körülményeknek az ismerete, amelyekre építünk, koncentrált és integrált formában sohasem létezik, hanem csak az egyes elkülönült egyének között szétszórt, részleges, sokszor egymásnak is ellentmondó ismeretek formájában. A társadalom gazdasági problémája tehát nem pusztán „adott” erőforrások allokálásának a problémája, amennyiben adottnak azt tekintjük, ami egyetlen elme számára adott, amely azután ezen „adatok” birtokában képes a problémát tudatosan megoldani. A probléma inkább az, hogy miként biztosítsák a társadalom egyes tagjai által ismert erőforrások legjobb hasznosítását olyan célok érdekében, amelyek relatív fontosságát csak maguk az egyének ismerik. Röviden: a probléma az, hogy miként hasznosítsák azt a tudást, aminek a maga összességében senki sincs birtokában.” (Hayek 1945:78)

Ez a rész jelentősen támaszkodik Kapás (1999d) tanulmányára. A modern osztrák iskola nézeteinek vállalatelmélethez való kapcsolására a figyelmemet Foss (1997a, 1998c) tanulmányai irányították. Az ún. kalkulációs vitában az alábbi témák kerültek felszínre, amelyek a vállalatelmélet szempontjából is fontosak: a tudás, az ösztönzők, a tulajdonosi jogok szerepe. A kalkulációs vitáról lásd: Hayek (1995), Yeager (1993), Salerno (1993, 1998), Herbener (1991), Kirzner (1996). 85 86

45

A tudás szétszórt jellege miatt koordinációra van szükség, és bármely gazdaság előtt álló alapvető probléma abban áll, hogy hogyan tudja ezt a koordinációt úgy megvalósítani, hogy az a legjobb eredménnyel járjon. Hayek a koordinációs problémát tehát a tudásmegosztottság problémájaként mutatta be. Nagy érdeme, hogy megkérdőjelezte a tökéletes tudás feltevését, és középpontba állította a tudáshiány és a bizonytalanság problémáját. A hayeki tudásproblémát sokan félreértve úgy értelmezik, hogy a tudás azért fontos, mert az információ költséges. Ez a nézet jellemzi a szerződéses vállalatelméleteket. Valójában a koordináció a tudás szétszórt jellege miatt fontos, a tudáshiány nem szüntethető meg az információ megszerzésének költségei árán sem, és ez az igazi tudáshiány okozza azt, hogy a szereplők tévedhetnek is. A tudáshiánynak pozitív tartalma van Hayeknál: kölcsönös igazodási folyamatokat indít meg, és ez maga a piaci folyamat (Boehm 1989). Hayek általános értelemben fogalmazta meg a tudásproblémát, úgy definiálva, hogy az egész gazdaság előtt áll. Nyilvánvaló azonban, hogy ez a probléma a vállalatok szintjén is jelentkezik az előbbivel azonos tartalommal, csak más formában: a vállalatnak a tagjai között szétszórt tudást kell koordinálnia. A koordináció előfeltétele közös kódok, nyelvezet és szabályok, azaz közös tudásbázis87 kialakítása oly módon, hogy szinergia jöjjön létre. Ez a közös tudásbázis az egyéni tudások interakciói által alakul ki, de nem egyenlő az egyéni tudások összességével. Kirzner (1973) Hayek gondolatait továbbfűzve úgy gondolja, hogy nem csak az a probléma, hogy tudjuk, a tudás szétszórt, hanem inkább az, hogy nem tudjuk, mit nem tudunk, azaz tudjuk, hogy újdonságok fognak kialakulni, és tudjuk, hogy ezeknek a körvonalait nem tudhatjuk. Ebben a keretben az aktoroknak a vállalkozói felfedezési folyamatra88 kell támaszkodniuk. Az osztrák elméletben tehát a fő problémát a tudás szétszórtsága képezi. Mivel a tudás (szubjektív módon) feldolgozott információ (Minkler 1993a), ezért a tudás nem csupán szétszórt, hanem szubjektív módon szétszórt. Ennek a nézetnek a vállalatelmélet szempontjából kulcsszerepe van. Véleményem szerint a hayeki tudásprobléma nélkül nem lehet általános keretben gondolkodni a vállalatelméleti Cremer (1990) ezt a közös tudásbázist nevezi vállalati kultúrának. A felfedezést (ami az eddig nem ismert profitlehetőségekre vonatkozik) az különbözteti meg a kereséstől (ami olyan információ tudatos beszerzésére vonatkozik, amiről az egyén tudja, hogy korábban nem rendelkezett vele), hogy a felfedezés meglepetéseket is tartalmazhat.

87 88

46

kérdésekről (a vállalat létének oka, a vállalat határai, belső szervezet), mindhárom kérdés megválaszolásához szükségesek a hayeki nézetek.89 Hayek alapján az állapítható meg, hogy a vállalat nem csak a Coase (1937) által felvetett tranzakciós költségek miatt létezik, hanem azok hiányában is található olyan ok, amely szükségszerűvé teszi a vállalat létét. Ez az ok pedig abban áll, hogy a piac nem képes koordinálni minden szétszórt tudást, illetve a vállalat relatíve jobban tudja koordinálni a szétszórt, szubjektíven birtokolt implicit (tacit) tudást. A kalkulációs vitában az osztrák iskola egyik fő következtetése az volt, hogy a tervezés jelentős korlátokkal rendelkezik (Kirzner 1987). A vállalatra vonatkozóan ebből az következik, hogy a vállalat (tervezett rend)90 is korlátok közé kényszerül. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a vállalat létének nincs alapja, csupán azt, hogy a vállalat nem eredendően áll a piac felett – ahogy azt Langlois (1992a) is hangsúlyozza –, hanem csak bizonyos esetekben – amikor „jobb” tervezési képességre van szükség – valósít meg jobb koordinációt a piacnál.91 A „jobb” tervezési képességre dinamikus, nyitott világban van szükség, Teece (1984) szavaival élve akkor, ha a változás, az innováció az egész rendszerben változtatásokat igényel92. A hayeki tudásprobléma a vállalat létének megértését nem csak az említett innováció esetén teszi lehetővé – tehát nem csak az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletbe illeszthető be –, hanem általános értelemben is. Hangsúlyozni kell, hogy a vállalaton belül sem valósítható meg a szétszórt tudás tökéletes koordinációja, de ez a koordináció bizonyos esetekben jobb, mint ha a piacon történne. Azokat a tevékenységeket tehát, amelyek „jobb” koordinációt igényelnek, a vállalatnak kell koordinálnia, és nem a piacnak.93 A szétszórt tudás vállalaton belüli tökéletlen koordinációjának az okát világítja meg Sautet (2000), valamint Sautet és Foss (1999). A hayeki tudásproblémával hierarchikus szervezeteken belül is számolni kell, ugyanúgy mint a piacon: a vállalaton 89 Vagyis nem csak az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletnek, hanem a többdimenziósnak is építenie kell a hayeki nézetekre. 90 Hayek (1973) a koordináció két formáját tervezett rendnek (vállalat) és spontán rendnek (piac) nevezte. 91 Langlois (1992a) két esetet említ: (1) A vállalkozói lehetőségek az egész rendszerben, és nem csak annak egy elemében követelnek meg változást, azaz a változás rendszerbeli (systemic) Teece (1984) értelmében. (2) A szükséges új képességek a létező piacokon nem szerezhetőek be ugyanolyan olcsón, mint ahogy azokat a szervezet ki tudja fejleszteni. Ez a két eset tulajdonképpen az implicit (tacit) tudás megszerzésére vonatkozik. Az explicit tudás megszerzése terén a tudás jellege miatt a piac általában előnyt jelent a vállalattal szemben. 92 Teece (1984) az innováció két fajtáját különböztette meg: a rendszer minden elemében változtatásokat igénylő innováció (systemic), illetve az autonóm innováció, amely csak egy adott rendszerelemben kíván változtatást. 93 Ezek a tevékenységek, Richardson (1972) terminológiáját használva, a hasonló és a közeli komplementer tevékenységek. Lásd erről részletesen a 2.5.2.6. pont alatt.

47

belül is minden egyén szubjektív, lokális és részben implicit tudással rendelkezik. Ebből következően a vállalaton belül mindig létezik olyan tudás, amely adott helytől és körülménytől függ, és a vezetés nem ismeri. A két szerző szerint a fő probléma az, hogy a menedzsment „kettős hayeki tudásproblémával” áll szemben: a vezető nem csak a piaci profitlehetőségekre vonatkozóan nem tudja, hogy mit nem tud, hanem alkalmazottai tudását sem ismeri a profitlehetőségekre, vagy a belső problémákra vonatkozóan.94 Ennek egy gyakorlati implikációja, hogy – mivel az alkalmazott tudása a tervek megvalósításáról pontosabb és szélesebb, mint a főnöké95 – az alkalmazott más következtetésre juthat arról, hogy mit kellene tenni, mint a főnöke. Ezt alátámasztja Hayek alábbi gondolata, amelyet a kalkulációs vitában fogalmazott meg: „Ha elfogadjuk, hogy a társadalom gazdasági problémáját elsősorban az adott helyen és időben a változásokhoz való adaptáció jelenti, akkor el kellene fogadni azt is, hogy a végső döntést azoknak az embereknek kell meghozniuk, akik ismerik a körülményeket, akik közvetlenül ismerik a releváns változásokat és azokat az erőforrásokat, amelyek azonnal elérhetőek. Nem gondolhatjuk, hogy ez a probléma megoldható lenne úgy, hogy minden tudást a központi testület felé kommunikálnánk, amely miután integrálta a tudást, meghozza a döntéseket.” (Hayek 1945:83) Hayek idézett gondolatai arra hívják fel a figyelmet, hogy a vállalaton belül a tudás centralizációjára (koordinálására) és decentralizálására egyaránt szükség van. Ez a probléma pedig a vállalat belső szervezetével kapcsolatos. Összefoglalva, az osztrák iskola a tudás alábbi öt aspektusát írja le, melyek fontosak a vállalatelmélet számára96: (1) A tudás empirikus, mert Hayek (1945:52) szerint a szereplők alapvetően „az idő és a hely adott körülményeinek megfelelő tudást” akarnak megszerezni. A tapasztalati tudás olyan információkból áll, amelyek jelentése csak időlegesen áll fent. (2) A tudás privát, azaz az egyének olyan tudással rendelkeznek, amellyel mások nem. A kettős hayeki tudásproblémára még visszatérek a 6.2.1. pontban. Ez azért van így, mert a bizonytalanság miatt az egyének kevesebb feladatra koncentrálnak, és így adott területen több tudást halmoznak fel. Ebből az következik, hogy a beosztottak jobban ismerik a lokális környezetet, mint a főnökök. 96 A jellemzők megvonásához felhasználtam O’Driscoll és Rizzo (1985:102) megállapításait. 94 95

48

(3) A tudás implicit, azaz nem kommunikálható vagy transzferálható más egyének felé. Az implicit tudás képességek formáját ölti, és szokásokban, szabályokban testesül meg. (4) A tudás keresése meglepetéseket hozhat. A meglepetés olyan dolgok felfedezését jelenti, amelyre az egyén nem számított előre. (5) A fenti négy tulajdonság magával hozza, hogy a tudás szétszórt is. A szétszórt tudás pedig knighti (strukturális) bizonytalanságot okoz. A fenti öt jellemvonás Hayek (1945) tudáselméletéből és Shackle (1972) meglepetés teóriájából olvasható ki. Az osztrák iskola nézetei alapján világos, hogy a gazdasági magatartás lényege nem a maximalizálás – ahogy azt a szerződéses vállalatelméletek gondolják –, hanem a környezet megértése, a releváns környezeti változók definiálása, a bejövő információk értelmezése, és végül ezek alapján a megfelelő akció kiválasztása és végrehajtása. A meglepetések miatt a tanulásnak magába kell foglalnia az új típusú problémák kezelését lehetővé tevő új gondolati keretek kialakítását is (Dosi és Marengo 1994). Ezek a nézetek pedig előrevetítik a vállalkozó szerepének beépítését a vállalatelméletbe.97

2.5.2.6. A vállalatelméleti kérdésekre adható válaszok

2.5.2.6.1. A vállalat létének oka A fent elemzett elméleteket integrálva körvonalazható az evolúcióskompetencia-alapú vállalatelmélet. Ez az elméleti ág a vállalat megmagyarázásában kulcsszerepet tulajdonít a kompetenciákban megtestesülő tudásnak, melynek két fontos aspektusát emeli ki: a tudás szétszórt (Hayek 1945) és implicit (tacit) (Polanyi 1958). E két jellemvonás alapján az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szerint a szervezet elsőrendű feladata a szétszórt tudás koordinálása. Ez a koordináció közös

Ezt a problémát részletesen fogom tárgyalni a többdimenziós vállalatelmélet kifejtésekor az 5. és a 6. pontok alatt. 97

49

(shared) tudásbázis98 létrehozását jelenti, amit a tanulás generál és tart fent. (A közös tudásbázis létrehozása azért lényeges, mert a knighti bizonytalanság feltevése miatt az ágensek különböző világképeket osztanak.) Az elmélet szerint a vállalat bizonyos fajta tudás koordinálása terén előnnyel rendelkezik a piaccal szemben (Malmgren 1961).99 A legkritikusabb erőforrás, az implicit tudás (kompetencia) legfontosabb jellemzője – ahogy arról már szó volt –, hogy nem kommunikálható, és így nem lehet piaci szerződés tárgya. Ebből következik, hogy bizonyos kompetencia (a knighti „vállalkozói döntés”) használata egyénspecifikussága miatt megköveteli, hogy tulajdonosa vállalatot hozzon létre (Knight 1921), ha jövedelmet akar szerezni belőle.100 A fentieket összefoglalva, az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szerint a vállalat létének oka a szétszórt tudás és tanulás koordinálására való igény, azaz a vállalat azért létezik, mert hatékonyabban tudja koordinálni a kollektív tanulási folyamatot, mint a piac. A piac hatékonysága elsősorban az implicit (tacit) tudás termelése, tárolása és használata terén marad el a vállalat hatékonyságától. Hangsúlyozni kell tehát, hogy a vállalat nem eredendően áll a piac felett, hanem csak bizonyos szituációkban képes olcsóbban kifejleszteni és koordinálni a képességeket (Langlois 1992a)101. Véleményem szerint a vállalat hatékonysági előnye a piaccal szemben az alábbi területeken jelentkezik (Kapás 1999d): (1) kollektív tanulási folyamat koordinálása (2) társadalmi tudás transzferálása (3) szétszórt implicit tudás koordinálása, integrálása és használata (4) tanulás révén új tudás létrehozása (5) „magasabb rendű szervezőelvek” biztosítása102 A közös (shared) tudás azt jelenti, hogy az ágensek azonos tudással rendelkeznek valamiről. A vállalatok a tudást különböző eszközökkel tudják koordinálni: parancs, vezetői információs rendszer, rutinok, közös mentális eszközök. Malmgren (1961) felismerte a közös mentális eszközök szerepét a vállalaton belüli tudás koordinálásában. Kreps (1990a) vállalati kultúraként értelmezi ezeket a mentális tényezőket. Szerinte a vállalati kultúra segít koordinálni a szétszórt tudást azáltal, hogy vállalatspecifikus közös tudást hoz létre. 100 Ezzel ellentétes Coase (1937) nézete. Szerinte Knight elfelejti, hogy „abból a tényből, hogy bizonyos emberek jobb ítélettel vagy jobb tudással rendelkeznek, még nem következik, hogy ebből csak akkor tehetnek szert jövedelemre, ha aktívan részt vesznek a termelésben. El is adhatják a tanácsukat vagy a tudásukat. El lehet képzelni olyan rendszert, ahol minden tanácsot vagy tudást a piacon vásárolnak meg. Tehát lehetséges úgy is jövedelmet szerezni a jobb ítéletből vagy tudásból, hogy aktívan nem veszünk részt a termelésben, hanem szerződést kötünk olyan emberekkel, akik termelnek.” (Coase 1937:27) Coase szerint tehát mindenféle tudás adható-vehető a piacon. 101 Lásd: 91. lábjegyzet. 102 A „magasabb rendű szervezőelvek” fogalmát Kogut és Zander (1992) vezették be. Szerintük a vállalat előnye a piaccal szemben abból ered, hogy a vállalat biztosítani tudja ezeket, míg a piac nem. Egyetértek Foss (1996b) véleményével, miszerint nem teljesen világos, hogy a két szerző mit ért ezen elvek alatt, valamiféle közös kódokra, 98 99

50

A vállalat létének a fentiek szellemében történő megokolása nem tisztán közgazdasági. Az említett érvekben szervezeti, szociológiai, politikai aspektusok is szerepet kapnak,103 ami nézetem szerint inkább érdeme e vállalatelméleti ágnak, mint hiányossága.

2.5.2.6.2. A vállalat határai Ha a vállalat határait a kompetenciákkal hozzuk kapcsolatba, egy dinamikus elméletet alkotunk, hiszen azok szükségszerűen változnak, ha változnak a vállalat kompetenciái (rutinjai).104 A vállalat kompetenciái több síkon is determinálják a belsővé tett tranzakciók körét. A szakirodalomban az egyes szerzők egy-egy konkrét oldalról elemzik ezt, változatos

megközelítések

léteznek,

eltérő

hangsúlyokkal.

A

következőkben

bemutatandó megközelítések egyike sem képes önmagában megmagyarázni a vállalat határait, több tényező és szempont egyidejű figyelembevétele szükséges a vállalat konkrét helyzetének és környezetének függvényében. Az alábbiakban összefoglalom, hogy a kompetenciák milyen kapcsolatban állhatnak a vállalat határaival.105 (1) Richardson (1972) a termelést tevékenységekre bontja, és három típusát különíti el: hasonló, komplementer és eltérő tevékenységek. A hasonló tevékenységek végzése ugyanazt az általános képességet igényli a vállalat részéről. A komplementer tevékenységek összekapcsolódnak a termelés során, ezért egymáshoz kell illeszteni őket. Richardson úgy gondolja, hogy a vállalati szervezeten belül a hasonló és a értékekre, közös nyelvre gondolhatnak. A „magasabb rendű szervezőelvek” kapcsán a vállalat létének okát Kogut és Zander (1992, 1996) abban látják, hogy a vállalat a koordinációt és a kommunikációt nem csak fizikailag egy helyen bonyolítja le, hanem egy mentális közegben, amely a tudás létrehozása és transzferálása terén gyorsabb és hatékonyabb, mint a piac. Nagyjából hasonló tartalomra utal Cremer (1990) és Kreps (1990a) a vállalati kultúra kapcsán. Dosi és Marengo (1994) szintén hangsúlyozzák a magasabb rendű szabályok jelentőségét. A magasabb rendű szabályok szerintük azok, amelyek nem az eredeti információkból következnek, és rutinokként automatizálódnak. 103 Foss (1996c) megjegyzéséből a „magasabb rendű szervezőelvek” kapcsán implicit módon az következik, hogy a vállalat létét szigorúan közgazdasági alapon kell megokolni. Nézetem szerint ez nem helyénvaló álláspont. Tekintettel arra, hogy a vállalat nem pusztán gazdasági intézmény, hanem egy olyan komplex szervezet, amely társadalmi, szociológiai, politikai aspektusokkal is rendelkezik, létezésének nem kizárólag gazdasági okai vannak. 104 Ebben a keretben az a kérdés, hogy hol húzódik a vállalat határa, hasonló ahhoz a kérdéshez, hogy hol húzódik az esőerdő határa (Winter 1993). 105 Jelentősen támaszkodom korábbi megállapításaimra (Kapás 1999e).

51

közeli komplementer tevékenységek106 végzése történik. Ezzel teljesen összecseng Langlois (1988) nézete is, miszerint a cég olyan tevékenységeket végez, amelyek azonos képességeket igényelnek. Teece (1986a) a fenti fogalmat másképp ragadja meg: ő a komplementer eszközöknek egy speciális fajtáját, az ún. co-specializált eszközöket107 hozza kapcsolatba a vállalat határaival. (2) Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet a vállalat múltbeli útjának nagy szerepet tulajdonít a további lehetőségek terén (path-dependency), vagyis azt vallja, hogy a korábbi kompetenciák meghatározzák a jövőbeli lehetőségeket. Teece, Rumelt, Dosi és Winter (1994) megállapítják, hogy ezek a lehetőségek közel állnak a vállalat korábbi tevékenységeihez, azaz a vállalatok tevékenysége koherenciát mutat. Mindezzel azt állítják, hogy „a történelem számít” a vállalat határainak meghatározódásában.108 (3) Korábban megállapítottuk, hogy a tudás vállalatspecifikus, így legfeljebb csak magas költségekkel kommunikálható más vállalatok felé. A tudástranszfer magas kommunikációs költségei miatt hatékony megoldás a vertikális integráció (Foss 1997b, Langlois 1988, Silver 1984). A tudás kommunikálása terén nem csak a magas kommunikációs költségek jelentenek problémát, hanem az is, hogy a tudás vállalatspecifikus volta miatt egy vállalat általában nehezen érti meg, hogy mit akar tőle egy másik vállalat valamely szerződés keretében. Ez a probléma a vállalat kognitív képességeivel kapcsolatos. Eliasson (1990a) az ilyen szituációt úgy jellemzi, hogy „fogadói kompetenciahiány” lép fel. Ezekben az esetekben a piaci tranzakció helyett a vállalat inkább maga végzi azt az adott tevékenységet. Az integráció tehát a kompetenciák nem kommunikálható, specifikus, nem szerződhető jellegéből következik.

A komplementaritásnak nem feltétlenül kell technikainak lennie. Közgazdasági értelemben akkor beszélünk komplementaritásról két eszköz között, ha az egyik eszköz akkumulálása által elérhető jövedelem egyenes arányban változik a másik eszköz mennyiségével, és fordítva. A technikai és a közgazdasági komplementaritás gyakran egybeesik. (Richardson 1972) 107 Co-specializált eszközről akkor beszélünk, ha kölcsönös függés áll fent az innováció és a komplementer eszköz között (Teece 1986a). 108 A szerződéses elméletekből teljesen hiányzik a vállalat mint történeti egység szemlélet. 106

52

(4) Grant (1996) szerint a vertikális és horizontális határokat a tudás használatának relatív hatékonysága határozza meg. Sok tudás nem termékspecifikus, és termékkör gazdaságosság (economies of scope) jellemzi, azaz a tudás többféle területen való felhasználása hatékonyságjavulást jelent. Teece (1980, 1982) mutatta be elsőként, hogy a vállalat általános célú tudásbázisa diverzifikációhoz vezethet. (5) Az implicit (tacit) tudás létrehozása során csökkenő hozadék érvényesül, ezért nem fordul elő, hogy egy vállalat annyit invesztáljon a tanulásba, hogy végül az egész iparágat átvegye (Eliasson 1990a). (6) A vállalat méretének növekedésével a vezető feladata egyre nehezebb, egyre „jobb” vezetői kompetencia szükséges a bonyolultabb feladatok ellátásához. A kompetencia viszont ritka erőforrás, minél „jobb” kompetenciáról van szó, annál szűkösebb, ezért hatékonyan vezetett óriásvállalat létének a priori kicsi a valószínűsége (Pelikan 1988). Hasonló gondolatot fogalmaz meg Dosi, Teece és Winter (1990) is. Ők úgy gondolják, hogy a vezetők kognitív korlátai szűkítik a termékkört, azaz a méretet. A fentieket összefoglalva megállapítható, hogy a vállalat határait az alapkompetenciái (core competences) formálják, melyeket hosszú idő alatt halmoz fel a cég, implicitek (tacit), nem vihetők át könnyen más vállalatba, és melyeket Pelikan szavaival élve a „legmélyebben lévő” kompetenciák korlátoznak.

2.5.2.6.3. A belső szervezet A szervezeti struktúra (ösztönzési rendszer, kognitív és koordinációs mechanizmus)109 evolúciós-kompetencia-alapú megmagyarázása terén az utóbbi évtizedben jelentős előrelépések történtek. A knighti bizonytalanság feltevése nyomán a szervezet tagjai a környezet különböző interpretációjával rendelkeznek, ezért a szervezetben lennie kell egy olyan 109

A szervezeti struktúrát Cohendet és szerzőtársai (1998) bontották az említett három elemre.

53

mechanizmusnak, amely ezeket összebékíti. Ezt a feladatot a koordináció látja el. A koordinációra az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet sokkal nagyobb figyelmet fordít, mint a szerződéses elméletek.110 A koordináció előfeltétele közös kódok, nyelvezet és szabályok, azaz közös tudásbázis kialakítása. Ez a közös tudásbázis az egyéni tudások interakciói által alakul ki, de nem egyenlő az egyéni tudások összegével, mint ahogy arról már szóltam. A vállalat tudásbázisa társadalmi intézmény jelleget (norma, kultúra, nyelvezet) ölt111, és lehetővé teszi a koordinációt. A szerződéses vállalatelméletekben a vállalat kognitív képességei adottak, így nincs helye a tanulási folyamatnak, amely azokat módosíthatná. Ezzel ellentétben az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletben a kognitív aspektusok rendkívül fontosak. Mivel ez a vállalatelmélet dinamikus elmélet, azt vallja, hogy a vállalat kognitív képességei is változnak, s ebben nagy szerepe van a tanulásnak. A tanulás a rutinok (kompetenciák) módosításának és az új kompetenciák kifejlesztésének a folyamata, amely egy kumulatív folyamat, és függ a vállalat múltbeli útjától (pathdependency). Azonban magához a tanuláshoz is megfelelő kompetenciával kell rendelkeznie a vállalatnak.112

2.5.3. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet összefoglalása A fentiek alapján megállapítható, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet a modern vállalatelméleteknek a szerződéses elméletek mellett létező, de attól gyökeresen különböző ágát képviseli, amely a szerződéses elméletektől eltérő módon magyarázza a vállalatok létét, határait és belső szervezetét. Bár ez a vállalatelmélet explicit formában még nincs kidolgozva, de az utóbbi 15 évben a korábban meglehetősen heterogén nézetek egyre inkább egy irányba mutatnak és körvonalazódnak. A szerzők egy része a két vállalatelméleti ág komplementaritását hangsúlyozza (Dosi és szerzőtársai 1990, Foss 1993a, 1994d, 1997d, Hodgson 1998a, Ennek az az oka, hogy igazi bizonytalanság (az egyének másképp érzékelik a környezeti változásokat) és korlátozott racionalitás (a kommunikáció és az információ-megszerzés és -feldolgozás korlátozott és nem költségmentes) esetén még akkor is szükség van az egyének közti koordinációra, ha egyébként feltételeznénk, hogy minden egyén teljes mértékben azonosul a szervezeti célokkal (Cohendet és szerzőtársai 1998). 111 Cremer (1990) szervezeti kultúra alatt ezt, az alkalmazottak nagy része által ismert tudásbázist érti. 110

54

1998b, Langlois 1994c), mások radikálisan szakítanak a szerződéses vállalatelméletekkel (Conner 1991, Kogut és Zander 1996). Azt a nézetet azonban mindkét tábor hívei elvetik, hogy a vállalatot tisztán szerződéses alapon lehet interpretálni. Szerintük a vállalat a tudás tárolója, amelyben a vállalat történelmi fejlődése által meghatározott tudásbázisa a többiekétől eltérő hatékonyságot tesz lehetővé. Az általuk használt kulcsfogalmak: tudás, kompetencia, képesség, implicit tudás. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet dinamikus elmélet, amely a vállalatot tanuló egységnek tekinti, amelyben – a knighti bizonytalanság miatt – sem a lehetőségek, sem a döntési szabályok nem adottak előre, hanem maguk is a tanulás és az adaptáció folyamatában alakulnak ki. Itt az innovatív tevékenység a szerződéses elméletekben elképzelt tanulástól eltérően másfajta tanulást igényel: az aktoroknak a környezet új prezentációját kell felépíteniük, és olyan új képességeket kell kifejleszteniük, amelyek képessé teszik őket az állandóan bővülő lehetőségek kiaknázására. A tanulás tehát nem csak tények megtanulását jelenti, hanem magába foglalja az adaptációs és a probléma-megoldó eljárás felfedezését is.113 Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet visszaemeli az elméletbe a termelés szerepét. Demsetz (1988) hangsúlyozza, hogy a szerződéses vállalatelméletek azért nem veszik figyelembe a termelési költségeket a vállalat határainak meghatározásakor, mert azt feltételezik, hogy a termelési tudás költségmentes. Ezzel szemben az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet azt vallja, hogy minden egyes vállalat olyan termelési tudást hordoz, amely lényegesen különbözik a többi vállalatétól, azaz a termelési tudás vállalatspecifikus. Ebből következik, hogy a vállalatok még ugyanazon tevékenységek végzésénél sem ugyanazokkal a költségekkel szembesülnek (Penrose 1959, Richardson 1972).114 Ennek oka, hogy a termelési tudás jórészt implicit (tacit) és szétszórt a csoport tagjai között, és e tudás koordinációját a vállalatok különböző módon oldják meg.

Ezt nevezi Pelikan (1988) a legmélyebben lévő (eleve adott) kompetenciának, amely korlátozza a tanulás révén megszerezhető kompetenciát. 113 Ez az ún. dinamikus kompetencia-elmélet (Teece és szerzőtársai 1997) az alapokhoz képest a vállalat lényegének egy jóval árnyaltabb megközelítését nyújtja. Részletesen szó lesz róla a 4.6. pontban. 114 Hasonló kijelentés a modern osztrák közgazdaságtan radikális szubjektivista vonulata részéről is megfogalmazódik: a különböző múlttal rendelkező vállalatok különböző termelési költségekkel fognak működni, mert kompetenciáik különböznek (Schakle 1970:29-30). 112

55

Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet több „új nézetet” hozott, melyek az egész vállalatelmélet további fejlődése szempontjából is nagy jelentőségűek. Ezeket az alábbiakban foglalom össze (Kapás 1999e): (1) A vállalatokat heterogéneknek tekinti jellemzőik (méret, technológia, magatartás) és teljesítményük (profitabilitás) terén is. Ezt a változatosságot nem csak reális feltevésnek véli, hanem az evolúciós dinamizmus vezető erejének is. (2) A vállalatot a kollektív tanulás és adaptáció színtereként fogja fel. Az elmélet szerint a profit utáni hajsza egy állandó variációs mechanizmust generál, amely során az innováció (search) biztosítja, hogy új jellemvonások keletkeznek. (3) Új megközelítésbe helyezi az irányítási rendszert (elsősorban Williamson felfogásához képest). Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szerint olyan irányítási rendszerre van szükség, amely koordinálni tudja a szétszórt tudást és tanulást. (4) Megmagyarázza a vállalati dinamizmust, azt a folyamatot, amelyben az új kompetenciák kialakulnak, és ezen keresztül érthetővé válik a vállalatok különbözősége. (5) A vállalati tevékenységre ható társadalmi intézményeket endogénként kezeli, kapcsolatot teremtve ezzel Granovetter (1985, 1992) beágyazottság-elméletével.115 Elfogadja azt a nézetet, hogy a társadalmi struktúra, kultúra, rutin minden egyéni akciót megelőzve létezik, és részben korlátozza és irányítja azokat.116 Hangsúlyozza, hogy a tudás társadalmi közegben jön létre és reprodukálódik, valamint hogy elválaszthatatlan ettől a közegtől, és nem vezethető vissza kizárólag az egyénekre.

A vállalat tudás alapú megközelítésének szükségszerűen a beágyazottság-elmélet talaján kell állnia, s ez több perspektívából is belátható: (1) Hayek nyomán elfogadjuk, hogy a tudás mindig adott időben, adott társadalmi kontextusban létezik. Az, amit a vállalat tenni tud, specifikus társadalmi kontextusban fejlődött ki, tehát a vállalat tudása a szélesebb társadalmi közegbe beágyazott. (2) Az, hogy az implicit tudás milyen mértékben képezi a vállalat tudásbázisát, szélesebb társadalmi és intézményi keretektől is függ (Lam 1998). 116 A beágyazottság-elméletnek az evolúciós vállalatelméletbe történő beépítése megtalálható Sornn-Friese (1998) tanulmányában. 115

56

Mivel a tudás társadalmi közegben jön létre, ezért a vállalat történelme jelentősen befolyásolja jövőbeli útját (Kogut és Zander 1996). Ebből következően a vállalat egy társadalmi-történelmi entitás.

2.6. A modern vállalatelméletek egymáshoz való viszonya A szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletek egymás riválisainak tekinthetők abban az értelemben, hogy azonos kérdésekre keresik a választ (Foss 1993c). Az elmélet felépítése során alapvetően különböző magyarázó apparátust és eltérő nyelvezetet használnak, amelyek nem vihetők át egyik elméletből a másikba. Például a szerződéses elméletek által használt fogalmaknak (tranzakciós költségek, tulajdonosi jogok, eszközspecifikusság, információs aszimmetria, ösztönzők) nincs megfelelőjük az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletben, és ez fordítva is igaz. Nem meglepő tehát, hogy a két vállalatelméleti ág alapvetően a saját medrében fejlődik. Legújabban azonban néhány szerző (Foss 1993c, 1994d, 1997d, Foss és Foss 1998b, Dietrich 1991, Hodgson 1998a, 1998b, Langlois és Foss 1999, Teece 1982) a két ág komplementaritását hangsúlyozza, kiemelve, hogy mindkét elmélet gazdagabbá válhat a másik bizonyos nézeteinek átvételével. Ennek jegyében több olyan elmélet is született, amely valamelyik vállalatelméleti ág nézeteit a másik ág gondolataihoz közelíti, hangsúlyozva ezzel a komplementaritást.117 Úgy gondolom, hogy a komplementaritás felvetése annak a ténynek az implicit elismerésén alapul, hogy egyik elmélet sem általános elmélet. A komplementaritás igényének felvetése az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet oldaláról indult el. Azt hiszem, hogy ez nem véletlenül alakult így. A szerződéses elméletek viszonylag homogén, jól kidolgozott elméletek, amelyek napjainkban a „finomítás” és „alkalmazás” fázisában vannak, azaz az alapvető nézetek és modellek megalkotása után a modellek bővítése, tesztelése, további alkalmazások

Ezek a következők: dinamikus tranzakciós költségek elmélete (Langlois 1992a, Langlois és Robertson 1995), tulajdonosi jogok elméletének a dinamizálása (Foss és Foss 1998b). Ezekre részletesebben kitérni a 4. fejezetben fogok.

117

57

kidolgozása történik.118 Ez a vállalatelméleti ág jelentős kritikát a kibontakozó evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélettel szemben nem fogalmazott meg. Ellenkező „magatartást” mutat az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet. Ennek az ágnak a formálódásához, nézetei kikristályosodásához nagymértékben hozzájárult a szerződéses elméletekkel szemben megfogalmazott kritika. A több elméleti gyökérből kifejlődő evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet kritikai pozíciója tehát az elmélet fejlődését azonnal összekapcsolta a szerződéses elméletekkel való komplementaritás explicit vagy implicit hangsúlyozásával is. Paradoxonnak tűnhet, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet saját nézeteinek kialakításához a másik vállalatelmélethez való kapcsolódás kidolgozása is hozzájárult, így a szerződéses elméletektől eltérően – amelyek saját medrükben fejlődtek ki –, néhány ponton azonnal kapcsolódott a kritizált elmélethez is. Ezt a „magatartást” a vállalatelmélet egészének fejlődése szempontjából rendkívül fontosnak tekintem. Ennek ellenére a modern vállalatelméletek két ágának elkülönítése továbbra is megalapozott. Az okok nézetem szerint az alábbiak: (1) A szerződéses vállalatelméletek nem keresik a kapcsolatot az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélettel. (2) Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet egyik ága szintén saját medrében fejlődik, részproblémák elemzésével foglalkozik.119 (3) Másik ága, amely a szerződéses elméletekkel való komplementaritás felé mutat, csak egy-egy szűk területen teremti meg a kapcsolódást a két vállalatelméleti ág között, meghagyva így az elméletek két pólusát. A komplementaritás hangsúlyozása tehát nem képvisel akkora erőt, amely a két vállalatelméleti irányzat elkülönülését feloldaná. Következésképpen a jelenlegi vállalatelméleti kutatások legnagyobb része a két vállalatelméleti ág saját berkein belül történik, anélkül, hogy közöttük bármilyen intellektuális érintkezés lenne. Dolgozatom következő részeiben bemutatom, hogy a vállalatelmélet fejlődése szempontjából legígéretesebb útnak a két vállalatelméleti ág integrált fejlődése mutatkozik. Ez az irány természetesen rá kell, hogy épüljön az evolúciós-kompetenciaalapú vállalatelmélet komplementaritást hangsúlyozó ágára, de annak nézeteit meghaladó, új koncepciókat is alkalmaznia kell. A következő fejezetben hangsúlyozni A legtöbb empirikus tesztelés a tranzakciós költségek elméletére vonatkozik, pl.: Monteverde és Teece (1982), Armour és Teece (1978). Jelentős alkalmazások: Teece (1985) és Teece (1986b). 119 Például: a tanulás elméletének továbbfejlesztése (Marengo 1992a, 1992b), evolúciós dinamizmus elemzése (Jovanovic 1982). 118

58

fogom, hogy a két vállalatelméleti ág külön utas fejlődése részkérdésekben természetesen jelentősen gazdagítja a vállalatra vonatkozó ismereteinket, de mivel egyik elmélet sem tud komplex választ adni a vállalatelmélet kérdéseire (lásd a 3.2. pont alatt), nézetem szerint az egész vállalatelmélet fejődése jelentős lendületet csak azzal vehet, ha új megközelítést alkalmaz. Az új megközelítés iránti igény kifejtésével egyben annak lényegét is előrevetítem. A következő (harmadik) fejezetben tehát a modern vállalatelméletek azon problémáit

vázolom

fel,

amelyek

véleményem

szerint

a

létező

elméletek

megközelítésétől eltérő utat követelnek meg annak érdekében, hogy az egész vállalatelmélet fejlődése új irányt vehessen. A vállalatelméletnek azért kell új mederben formálódnia, mert a bemutatandó problémák miatt a két vállalatelméleti ág saját utas fejlődése

nem

vezet

a

vállalatelméleti

megválaszolásához.

59

kérdések

általánosabb

érvényű

3. AZ ÚJFAJTA MEGKÖZELÍTÉS IGÉNYE A VÁLLALATELMÉLETBEN

3.1. A modern vállalatelméletek kritikája a szakirodalomban

3.1.1. Az elméletek erős és gyenge pontjai Azt, hogy a két vállalatelmélet alapvetően egymás riválisa, alátámasztja az 5. sz. táblázat. A táblázatból kitűnik, hogy a két irányzat erős, illetve gyenge pontjai nem valamely általános kritérium szerint erősek vagy gyengék, hanem relatívak, egymás „értékeihez” képest jelentenek erősségeket vagy gyengeségeket. Az alábbi táblázatban összefoglalt pontok a szakirodalomban nagyrészt megfogalmazódnak a különböző szerzők munkáiban, most ezeket összegyűjtve mutatom be. A szerződéses elméletek kritikája nagyrészt az evolúciós-kompetencia alapú elmélet nézeteinek megfogalmazása során bontakozott ki a szakirodalomban.120 A kritikák túlnyomó része a szerződéses elméletek legnagyobb hatású és ma is intenzíven fejlődő ágára, a tranzakciós költségek elméletére vonatkozik, de természetesen a többi elmélet is kritika tárgyát képezi. A következőkben bemutatom az egyes elméletekre vonatkozó kritikák fő gondolatait, majd ezekkel szemben – a kritikák kritikájaként –, egy újfajta kritikát fogalmazok

meg.

Hangsúlyozni

fogom,

hogy

a

modern

vállalatelméletek

kulcsproblémájának feltárása csak ezen az újfajta kritikán alapulhat.

A legjelentősebb kivételek ez alól, azaz a szerződéses elméletek saját berkein belüli kritikák az alábbiak: (1) Coase (1988d) élesen kritizálja az eszközspecifikusság és az opportunizmus hangsúlyozását a ma domináns Williamson-Hart elméletekben. Szerinte sem az eszközspecifikusság, sem az opportunizmus feltevése nem szükséges ahhoz, hogy jó elméletünk legyen a vállalat létének okáról. (2) Demsetz (1988) szintén kritikus hangokat üt meg, és dinamikus aspektusokat hangsúlyoz. (3) Milgrom és Roberts (1992) olyan elmélet kibontakozását szorgalmazza, amelyik nagyobb figyelmet szentel a változó technológiának és az evolúciós megfontolásoknak. 120

60

Evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet

Szerződéses vállalatelméletek

„erősségek”

„gyengeségek”

Beépít az elméletbe fontos, a valóságban szerepet játszó nem szerződéses kapcsolatokat, elemeket (erkölcs, kultúra, „nem kézzelfogható” szabályok) is. Dinamikus elmélet, így képes bemutatni a változást, az innovációt és a szervezeti tanulást. Nem tekinti adottságnak a termelést és a technológiát, hangsúlyozza ezek szerepét a vállalatok különbözőségében. A vállalatot, mint történeti egységet ragadja meg. Elveti a metodológiai individualizmust. Dinamikus környezetet tételez fel, figyel a tranzakciók társadalmi beágyazottságára. Megkülönbözteti azokat az erőforrásokat (kompetenciákat), amelyek nem képezhetik piaci tranzakció tárgyát, és így tartós versenyelőnyt biztosítanak. A vállalkozónak hangsúlyosabb szerepet tulajdonít. Nézetei a tudásintenzív vállalatokra121 is relevánsak.

A vállalatot kizárólag szerződéses alapon közelíti meg. Statikus elmélet, a komparatív statikát alkalmazza. A termelési technológiát külső adottságként kezeli. Nem fordít figyelmet a vállalat fejlődési útjára. A metodológiai individualizmus talaján áll. Statikus környezetet tételez fel, a környezetet adottságként kezeli. Minden erőforrást a piacon adhatónak-vehetőnek gondol.

Teljesen kiiktatja a vállalkozót az elméletből. Figyelme kizárólag a nagy, diverzifikált, (fizikai) tőkeintenzív vállalatokra irányul. Implicit módon elismeri, hogy a vállalatot alkotó A vállalat céljának csak a profit nagyságát tekinti, egyének külön célokkal rendelkezhetnek. elhanyagolva a vezetői és az egyéb célokat. Nincs erős magatartási feltevése. Erős magatartási feltevést (opportunizmus) használ. „gyengeségek”

„erősségek”

Kevésbé kiforrott és formalizált elmélet. Gyenge az elmélet predikciós képessége, tulajdonképpen csak ex post megállapításokat tesz. Nem tudja megmagyarázni a tulajdonosi szerkezetet. Keveset mond a vállalaton belüli konfliktusok megoldásáról. Nem fordít figyelmet a vállalatot alkotó egyének közti viszony elemzésére. Nem figyel a vezetés és a tulajdonlás szétválásának a problémájára.

Homogén, kidolgozott elmélet. Erős az elmélet predikciós képessége. Nagy figyelmet szentel a tulajdonosi szerkezetnek. A vállalaton belüli konfliktusok, érdekviszonyok megoldására javaslatokat tesz. Nagy figyelmet szentel viszony elemzésének.

a

tulajdonos-menedzser

5. sz. táblázat: A modern vállalatelméletek erős és gyenge pontjai

A tudásintenzív vállalatok megkülönböztető jegyei Mahnke (1997) alapján a következők: (1) Nem a fizikai, a technológiai vagy a pénzügyi tőkétől függenek, hanem sokkal inkább a tagok szakmai tapasztalatától. (2) A vállalat függ az egyéntől, és nem fordítva, mint ahogy az a nagy iparvállalatoknál jellemző. (3) A reputáció nagyon fontos. (4) A termelési folyamat kevéssé standardizált, magas fokú nem rutinszerű problémamegoldást igényel, és magas fokú a termék fogyasztóra szabottsága. Mindezek következtében (1) az alkalmazottak teljesítményének figyelése nagyon nehéz, vagy lehetetlen, (2) a magasan képzett alkalmazottak szakértők az adott feladat végzésében, ezért a munkájuk nem tűri a közvetlen ellenőrzést, (3) mivel a humán tőke tulajdonosa maga az egyén, így a hagyományos foglalkozási viszonytól eltérő formák alakulnak ki.

121

61

3.1.2. A tranzakciós költségek elméletének kritikája Igazán sokszínű és szerteágazó kritika a szerződéses elméletek vonatkozásában a tranzakciós költségek elméletével szemben fogalmazódott meg. Ez nem meglepő, hiszen a szerződéses vállalatelméletek között ez a legnagyobb hatású. Az alábbiakban összefoglalom az elméletben leginkább kritizált elemeket (Kapás 2000c): (1) Az elemzés egysége a vállalat kell, hogy legyen (Nelson és Winter 1982, Chandler 1992b), és nem a tranzakció. De magának a tranzakciónak a fogalma sincs egyértelműen meghatározva (Kay 1992:319-320). (2) Az elmélet „majdnem minden technológiai szempontot kizár az elemzésből: a technológiai determinizmust tranzakciós költség determinizmussal helyettesíti” (Englander 1988:339). (3) Az opportunizmus feltevése túl erős feltevés (Hill 1990, Moschandreas 1997), a tranzakciós költségek elméletének sine qua non-ja (Moschandreas 1997:41)122, s nem kapunk magyarázatot arra a mechanizmusra sem, amely létre hozza vagy csökkenti azt (Hart 1989). Ezenkívül az elmélet nem konzisztensen alkalmazza az opportunizmust (Dow 1987). (4) Williamson elmélete fél lábbal már kilépett a neoklasszikus hagyományokból, és a Coase (1937) elméletében meglévő „ontológiai feszültséget”123 viszi tovább (Foss 1994c).

122 Williamson elméletében a vállalat alsóbbrendű a piaccal szemben, „a hierarchia az a szervezeti forma, amit a legutolsó megoldásként kell választani” (Williamson 1993c:134). Ezzel szemben a valóságban más a helyzet: hatékony, jól működő, energikus vállalatok vesznek bennünket körül. Mindez azt bizonyítja, hogy „a vállalat nem azért létezik, mert a piacon kudarcok vannak” (Ghoshal és Moran 1996:31). Újabban azonban Williamson (1991a) azt is hangsúlyozza, hogy a hierarchiának a parancs (fiat) miatt előnye van a piaccal szemben. Kétségtelen, hogy ez csak egy gondolati csíra a piac és a vállalat komplementaritásának elismerése terén, az erre vonatkozó nézetek az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet alapján jóval árnyaltabbak, megítélésem szerint mégis jelentős Williamson e megállapítása, mert ezzel teljesen eltávolodik a Coase-i tradíciótól a piac és a szervezet egymással szembeni megítélése terén: felveti a komplementaritás lehetőségét. 123 Foss (1994c) kiemeli, hogy Coase elmélete alapvetően neoklasszikus vonásokat mutat, de szerinte más is kiolvasható elméletéből: a vállalat egyik legfontosabb előnye a piaccal szemben, hogy bizonytalanság esetén rugalmasságot biztosít, és az előre nem látott változások kezelését jobban oldja meg, mint a piac. Ez a nézet pedig

62

(5) A tranzakciós költségek elmélete nem alkalmazható a vállalatvezetésben124, (Ghoshal és Moran 1996), mert nem ismeri fel, hogy a hatékonyságnak statikus és dinamikus aspektusai is vannak (Noteboom 1992). „Economy is the best strategy” – állapítja meg Williamson (1991c:76), és ezzel a statikus (rövid távú) hatékonyságot hangsúlyozza, eltekint az innovációhoz kapcsolódó tevékenységektől, amelyek csakis dinamikus értelemben lehetnek hatékonyak.125 (6) A williamsoni elmélet nem képes ex ante megokolni, hogy miért éppen az adott irányítási struktúra valósul meg (Dow 1987)126, ezzel az elmélet prediktív jellege megkérdőjelezhető. (7) Az elmélet nem számol az irányítási forma előnyeivel (Madhok 1996). (8) Problémás a bizonytalanság koncepciója: Williamsonnak a knighti bizonytalanságra kell gondolnia elmélete felépítésekor, ugyanis nincs értelme a szerződés utáni intézményeknek, ha nem feltételezzük a nem várt változást (Foss 1994c). (9) Ellentmondásos a korlátozott racionalitás és a profitmaximalizálás egyidejű feltevése (Dow 1987).127 (10) A tranzakciós költségek elmélete az emberi motivációkat alulszocializált128 formában mutatatja be, és hiányzik a történelmi-evolúciós szemlélet (Pratten 1997).129 nem neoklasszikus, hanem heterodox. Ily módon Coase elméletében feszültség áll fent a neoklasszikus nézetek (zártság) és a heterodox nézetek (nyitottság) között. Foss ezt nevezi ontológiai feszültségnek. 124 A tranzakciós költségek elmélete az alábbi üzenetet küldi a vállalatvezetőknek: mivel az irányítási forma hatással van a vállalat teljesítményére, így a vezetőknek döntéseik során a tranzakciós költségeket célszerű figyelembe venniük (Williamson 1993c:119). 125 Maga Williamson (1985:143-144) is azt írja, hogy : „.. a gazdasági szervezetek tanulmányozása gyors innováció közepette sokkal nehezebb kérdéseket vet fel, mint a jelenlegiek.” 126 Dow (1987:14) elfogadja, hogy a tranzakciós költségek elmélete az egyes irányítási struktúrák normatív összehasonlításának jó eszköze, de Williamson véleményével ellentétben, szerinte az elmélet nem ad magyarázatot arra, hogy miért adott struktúrák alakultak ki: az az állítás, hogy X tranzakciót Y irányítási struktúrában kell megszervezni tautológia, ugyanis ha a tranzakció jellemzői nem maradnak változatlanok miközben egy irányítási struktúrát egy másikkal felcserélünk, akkor a tranzakciós költség fogalma elveszti értelemét. 127 Williamson szerint a felek a korlátozott racionalitás miatt nem tudnak teljes szerződéseket kötni. Ha ezt elfogadjuk, akkor hogyan tudnak előre egy hatékony döntési mechanizmust kiválasztani (Dow 1987:27). A felek nem tudhatják előre, hogy milyen tranzakciós költségek fognak fellépni, mert ennek tudása feltételezné, hogy teljes szerződéseket is lehetne kötni, amit viszont a legelején már kizártunk.

63

(11) Williamson a szervezetet alsóbbrendűnek tekinti a piacnál, és elsősorban a szervezet hiányosságaira, és nem erényeire koncentrál (Ghoshal és Moran 1996).130

3.1.3. A többi szerződéses vállalatelmélet kritikája Alchian és Demsetz (1972) elméletével kapcsolatban számos kritika fogalmazódott meg. Ezek nagy része a vállalatot szerződéses alapon megközelítő szerzőktől származik (Williamson, Jensen és Meckling 1976), és természetes módon csak korlátozott kritikai erőt képvisel. A leginkább kritizált elem, hogy a két szerző a csoporttermeléssel azonosítja a vállalatot. A legkomplexebb bírálatot Holmström és Tirole (1989) fogalmazzák meg. Szerintük több probléma is felmerül Alchian és Demsetz (1972) elméletével kapcsolatban. Ezek a következők: (1) Nem világos, hogy a monitornak miért kell az adott vállalat alkalmazottjának lennie, és miért nem végezheti a monitoring tevékenységet egy monitoring szolgáltatásokat nyújtó vállalat alkalmazottja, vagy miért nem képesek az alkalmazottak ellenőrizni egymást. (2) A legtöbb esetben nem a tulajdonos a monitor (kivétel: kisvállalat). (3) A horizontális fúziókat nem lehet megérteni a monitoring perspektívából. (4) A monitoringprobléma nem kizárólag a részvénytársaságok esetében van jelen, azaz nem megkülönböztető jegye a részvénytársaságnak, partneri viszonyban (partnership) is létezik. (5) Alchian és Demsetz (1972) a csoporttermeléssel azonosították a vállalatot, jóllehet a valóságban léteznek olyan vállalatok, amelyekre ez nem áll fent (például konglomerátumok). Azzal, hogy a vállalatot a piac egyik formájának tekinti a két szerző, homályossá válnak a vállalat határai a szerződések nexusa elméletben (Langlois és Robertson 1995). Komoly kritika éri Jensen és Meckling (1976) elméletének az esszenciáját is. A vállalat nem tekinthető a piac egyik formájának (Fransman 1994), s ezt Coase (1937)

Lásd erről: Granovetter (1985). Pratten (1997) szerint csak korlátozottan sikerült Williamsonnak az intézményi környezetet beépítenie elméletébe: az irányítási struktúra választása az intézményi környezettől függetlenül és elválasztva történik, és nincs elemezve a közöttük lévő hatás. Ez azt jelenti, hogy Williamson az egész társadalmi-történelmi környezetet adottnak feltételezi. Elismeri ugyan, hogy az intézményi környezet, amibe az irányítási formák beágyazódnak, a történelem terméke (Williamson 1993c), de bármennyire is hangsúlyozza az utóbbi években a beágyazottság szerepét, valójában elmélete nem kerül szerves kapcsolatba Granovetter elméletével. 130 Williamson a szervezet hátrányának tekinti azt, hogy benne az ösztönzők alacsony erejűek (Williamson 1989) és nem olyan előnynek, ami kiaknázható (Ghoshal és Moran 1996). 128 129

64

sem így gondolta. Ő ugyanis egyértelmű különbséget tett a vállalat és a piac között: a piacon a szerződések, a vállalatnál az utasítások koordinálnak. A formális ügynök-megbízó elmélet valójában csak a vállalat belső szervezetére vonatkozóan tud magyarázatot adni. Ha a vállalatelmélettel kapcsolatban érvényesítjük azt az igényt, hogy mindhárom vállalatelméleti kérdésre képes legyen választ adni, akkor ez az elmélet nem tekinthető vállalatelméletnek. Ezzel a kijelentéssel a létező legerősebb kritikát fogalmazzuk meg a formális ügynök-megbízó elmélettel szemben. A későbbiekben úgy fogom tekinteni ezt az elméletet, mint amely adott szituációkban a vállalat egy bizonyos problémáját relevánsan elemzi, és így jelentős mértékben hozzájárul a vállalat megértéséhez, de nem önálló vállalatelmélet. Az új tulajdonosi jogok elmélete miközben formalizálta Williamson rendkívül gazdag elméletét, sok mindent fel is áldozott belőle (Kreps 1996). Ezen elmélet szerint Pareto-i hatékonyságjavulás csak a reziduális ellenőrzési jog reallokálásával lehetséges, míg Williamson szerint a szervezeti struktúra változásai is jóléti hatásokkal járnak. Az, hogy az ex post irányítási megfontolások nem játszanak szerepet azzal a ténnyel kapcsolatos, hogy a tulajdonosi jogok elmélete a foglalkoztatási szerződéseket elhanyagolja. Annak ellenére, hogy különbséget tesz az alkalmazott és a szerződéses munkás között, az alkalmazottak nem válnak az elmélet részévé. A gondolatrendszer két dolgot is túlhangsúlyoz: (1) a tulajdonosi jogok allokálásának problémáját, pedig bizonyos elosztási szabályok ugyanezt megtehetik (Tirole 1999), (2) a specifikus eszközök tulajdonosi jogok általi védelmét, ezt a feladatot szerződéses kapcsolatok is teljesíthetik (Holmström és Roberts 1998). Különösen sebezhető az új tulajdonosi jogok elmélete, ha a fizikai eszközöknél fontosabbak a vállalat intellektuális eszközei (tudás). Harti értelemben a tudásintenzív vállalat nem is azonosítható. Le kell szögezni tehát, hogy a vállalat fizikai eszközökkel való azonosítása nem határozza meg egyértelműen a vállalat határait, a vállalat harti definiálása csak az esetek egy részében állja meg a helyét. Több szerző is kétségbe vonja, hogy a reziduális jog határozná meg a tulajdont (Demsetz 1988, Foss és Foss 1999b). Foss és Foss (1999b) szerint léteznek olyan ellenőrzési jogok, amelyek bár a szerződésben le vannak fektetve, még sem kényszeríthetőek ki a magas mérési költségek miatt. Ezek a kisajátíthatósági ellenőrzési jogok (appropriable control rights), amelyek közvetlenül befolyásolják a felek 65

magatartását,

mert

meghatározzák

az

eszköz

használatával

megszerezhető

maradványjövedelmet. Ez a jog nem azonos Harték reziduális ellenőrzési jogával, amely a szerződésírás magas költségeiből ered. Foss és Foss (1999b) a kisajátítás ellenőrzése és az ellenintézkedések magas költségeivel magyarázzák a kisajátíthatósági ellenőrzési jogok létét. Szerintük a tulajdonosi jogokat az e jogból eredő veszteségek minimalizálása határozza meg. Az új tulajdonosi jogok elmélete a koordináció eszközének egyedül a szerződést és az ösztönzőket tekinti, annak ellenére, hogy elismeri, a tudás nem teljes, mert a szerződések nem teljesek (Langlois és Foss 1999). Ez pedig másfajta koordinációs eszköz igényét is felveti, amit az elmélet nem ismer el.

3.1.4. Az evolúciós-kompetencia-alapú elmélet kritikája Míg a szerződéses elméletek kritikáját többnyire a vállalatról más alapon (evolúciós-kompetencia alapon) gondolkodó szerzők fogalmazták meg, addig az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet kritikája a nézetek finomítása során az ugyanezen táborba tartozó közgazdászok részéről hangzik el.131 Az egyik legfontosabb probléma ezzel az elmélettel kapcsolatban, hogy a szerződéses elméletekhez képest kevésbé kidolgozott és formalizált (Foss 1997c), a nézetek sok tekintetben még heterogének132, és kevesebb alkalmazás és tesztelés történt. Az elmélet egésze még jelentősen magán hordozza a stratégiai menedzsment hagyományait (Kapás 1999b, 1999e). Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szerzői (Conner 1991, Foss és Foss 1998a, Langlois és Robertson 1995, Cohendet és szerzőtársai 1998) gyakran hangoztatják, hogy e vállalatelmélet magyarázó ereje a vállalat határainak és a vállalatok heterogenitásának kérdésében nagyobb, mint a szerződéses vállalatelméleteké, mert itt a szerződéses elméletekben a megértéshez szükséges feltevésektől (opportunizmus, ösztönzési probléma) függetlenül történik a magyarázat. A vállalat belső szervezete 131 Ennek oka abban keresendő, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet most tart az explicit megfogalmazódás fázisában, és az elmélet fejlődése részben az önkritikán keresztül megy végbe.

66

(különösen az ösztönzési és a monitoring rendszer) megmagyarázása terén viszont az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet ereje a formális ügynök-megbízó és a tranzakciós költségek elméletéhez képest gyengébb. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletben a vállalati hierarchia szerepe rejtve marad (Cohendet és szerzőtársai 1998), valamint nem foglalkozik az elmélet a tulajdonlás és a vezetés szétválásának a problémájával sem. Az ösztönzési rendszernek az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletbe való beépítése még nem történt meg, a vezetői elem és a hierarchia beépítése terén az első lépéseket Loasby (1991) és Witt (1998a, 1998b) tette meg. Nem mentes a problémáktól a vállalat létének megokolása sem. Általánosságban elmondható, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletben a vállalat létének okaként megnevezett tényezők szükségesek, de nem elégségesek a vállalat létének megokolásához. Foss (1996b) felhívja a figyelmet arra, hogy az eszközök feletti közös tulajdon nem következik a vállalat „magasabb rendű szervezőelveiből”. Téves azt hinni, hogy a „magasabb rendű szervezőelvek” minőségileg különböznek a piaci szervezőelvektől, ebből következően azt kellene megmagyarázni, amit Arrow vetett fel: miért van több ezekből a vállalaton belül, mint a piacon (Arrow 1974). Foss (1996b) szerint sem Conner (1991), sem Kogut és Zander (1996) nem képesek ezt megmagyarázni. Erősen vitatható tehát, hogy az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet a szerződéses elméletek által használt elvektől függetlenül, önmagában más alapokon olyan érvet tudna felhozni, amely szükségszerűvé teszi a vállalat létét.133 Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet kiegészíti Grossman és Hart (1986) új tulajdonosi jogok elméletét is: ha a hosszú távú szerződések nem teljesek, a kultúra és egyéb „magasabb rendű szervezőelvek” útmutatást nyújtanak arra vonatkozóan, hogy a menedzserek hogyan reagáljanak a szerződésben nem definiált esetekben (Foss 1996b). A kritikák kapcsán tehát meglehetősen erősek azok a hangok, amelyek a két vállalatelméleti ág komplementaritását hangsúlyozzák, és ebből a szempontból tárják fel evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet hiányosságait.

Ezzel kapcsolatban Casson (1997:112) megjegyzi, nem lehet eldönteni, hogy vajon ugyanazt az elméletet különböző szerzők különböző módon interpretálják-e, vagy különböző elméletekről van szó, amelyek közel állnak egymáshoz. 133 A „magasabb rendű szervezőelvek” úgy tekinthetőek, mint járadékot szolgáltató specifikus eszközök. Foss (1996b:474) szerint azért van ezekből több a vállalaton belül, mint a piacon, mert a vállalat ezen eszközök megszervezését a legkisebb tranzakciós költségekkel végzi el. Ez a nézet pedig a szerződéses elméletek logikáját is használja. 132

67

A szerzők az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet jelentős érdemének tartják, hogy dinamikus elmélet, amely képes az innováció, a tanulás elméleti beépítésére, és a vállalatot saját történelmének a fényében, a társadalmi közegbe beágyazva mutatja be. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ezek az érdemek relatívak. Amíg a vállalatelmélet felépítése előtt nem tisztázzuk feltevéseinket a környezetre, az aktorok magatartására vonatkozóan, addig nem állíthatjuk, hogy az evolúciós-kompetenciaalapú vállalatelmélet „jobb”, mint a szerződéses vállalatelméletek. Az a kritika, amelyet az alábbiakban kifejtek – és amely más megközelítésből értékeli a vállalatelméleteket, mint a létező kritikák –, alapot ad arra, hogy tisztázzuk azokat a feltevéseket is, amelyekből kiindulva az általánosabb vállalatelmélet felvázolható.

3.2. Újfajta kritika Nézetem szerint az egyes elméletekre vonatkozó fent bemutatott kritikák egyoldalúak abban az értelemben, hogy az elméleteknek csak egy-egy elemét veszik górcső alá, és mint kritikák egymástól függetlenül is megállják helyüket, s ilyen alapon soruk akár folytatható is lenne. A legfőbb gond tehát ezekkel a kritikákkal az, hogy a kritizált elméletnek csak egy-egy részelemét (pl. a tranzakciós költségek elmélete esetében az opportunizmus feltevése, vagy a technológiai szempontok kizárása, stb.) kérdőjelezik meg, de az elmélet egészét kiegészíthetőnek, átalakíthatónak tekintik a kritizált elem megváltoztatásával. Ez azt jelenti, hogy az elmélet alapállását, eredeti megközelítésmódját nem kívánják megváltoztatni. Ezt a kritikai álláspontot „toldozgatás-foltozgatás” pozíciónak tekintem. Véleményem szerint más megközelítésben kell kritizálni (értékelni) a vállalatelméleteket. Ez az újfajta kritika az elmélet legalapvetőbb fogyatékosságának feltárására törekszik, és ebből eredezteti a további kritikákat. Úgy gondolom, hogy csak ez az újfajta kritika ad alapot arra, hogy általánosabb vállalatelméletet dolgozzunk ki. A 5. sz. táblázat kritikai megközelítése félrevezető lehet: azt sugallhatja, hogy a szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletek „erősségeinek” az összefűzéséből egy „jobb” vállalatelmélet bontakozhat ki. Ez azonban nem így van,

68

nyilvánvalóan nem lehet különböző elméletek „jó” oldalainak az egyszerű egymás mellé illesztésével egy új, „jobb” elméletet létrehozni. A kritika új alapokra helyezésével ezt is szeretném megmutatni. A modern vállalatelméletek kritikáinak tanulmányozása nyomán arra a következtetésre jutottam, hogy a két vállalatelméleti ág saját utas fejlődése nem képes minden elméleti problémát megoldani. A „toldozgatás-foltozgatás” módszere nem emeli ki az elméleteket abból a keretből, megközelítésből, amelyben vannak, így a következőkben felvázolandó elméleti kulcsproblémák megoldása ezzel a módszerrel nem

valósítható

meg.

A

vállalatelméleti

kérdések

általánosabb

érvényű

megválaszolásához tehát új megközelítés szükséges, olyan, amely nem csupán az elméletek

egy-egy

részelemét

fejleszti

tovább

vagy

pontosítja,

hanem

a

„gyökérproblémára” ad megoldást. Ez az új megközelítés, amit többdimenziós vállalatelméletnek nevezek, a modern vállalatelméletek újfajta kritikáján alapul. Tanulságos felidézni magának Coasénak az önkritikáját, amit fél évszázaddal 1937-es cikke megjelenése után írt: „Azt hiszem, hogy cikkem (The Nature of the Firm) legfőbb gyengesége abból fakad, hogy a munkaadó-munkavállaló kapcsolatot a vállalat alaptípusaként kezeltem. Ez nem ad teljes képet a vállalat lényegéről. De azt hiszem, még ennél is fontosabb, hogy félrevezeti figyelmünket … az a mód, ahogy gondolataimat kifejtettem, azt hiszem, a vállalat szerepének nem megfelelő nézetéhez – amely szerint a vállalat termelési tényezők szolgáltatásait vásárolja meg – vezetett, valamint ahhoz a nézethez, hogy a vállalat választ az őt alkotó szerződéses formák között. Annak következtében, hogy a vállalatra a közgazdászok úgy tekintettek mint a felhasználandó inputok vásárlójára, elhanyagolták a vállalat legfontosabb tevékenységét, az üzlet vitelét (running a business).” (Coase 1988d:3738) Az én olvasatomban Coase ezzel elismeri, hogy a vállalat szerződéses elméletei nem adják a vállalat adekvát megközelítését. Hasonló probléma merül fel az evolúcióskompetencia-alapú

vállalatelmélettel

szemben

is,

amely

szintén

számos

fogyatékossággal rendelkezik. A fentebb ismertetett kritikákkal szemben én más alapon közelítem meg a modern vállalatelméletek problémáit. Teóriám vállalatelméletek

szerint

a

legnagyobb

szerződéses

és

fogyatékossága

az

evolúciós-kompetencia-alapú („gyökérproblémája”),

hogy

„egydimenziós” elméletek. Ez alatt azt értem, hogy a vállalatelmélet által

69

megválaszolandó kérdésekre csak egy nézőpontból keresik a választ. Vizsgálatuk csupán arra irányul, hogy milyen probléma megoldására ad lehetőséget a vállalat. Nézetem szerint minden további kritika az elméletekkel szemben egyenesen következik egydimenziós jellegükből, és csak eme alapkritika részletezését jelenti. A modern vállalatelméletek tehát egyetlen dimenzió mentén adnak választ a három vállalatelméleti kérdésre. Ezt a dimenziót „mag” dimenziónak nevezem, mert a vállalat által megoldott probléma lényegi aspektusára vonatkozik. A szerződéses elméletekben ez a központi „mag” a tranzakciós költség probléma, az evolúcióskompetencia-alapú vállalatelméletben pedig az implicit (tacit) kompetencia (tudás) használata és az új tudás létrehozása. Más dimenziók nem szerepelnek az elméletekben, pedig a fehér foltok és zavarok ezek hiányából fakadnak. Kritikám sarokköve tehát az, hogy a szerződéses elméletek kizárólag tranzakciós költség alapon, az evolúciós-kompetencia-alapú elmélet pedig kizárólag kompetencia alapon értelmezik a vállalatot. Ebből a kizárólagos megközelítésből következik az „egydimenziós” alapállás, amely számos fontos aspektus elhanyagolásához vezet. Melyek ezek a negligált aspektusok (dimenziók)? Az egyik a rövid és a hosszú táv megkülönböztetésével kapcsolatos. A modern vállalatelméletek egyike sem képes a vállalatot mindkét időtáv esetében értelmezni, magyarázni: a szerződéses elméletek a vállalatelmélet kérdéseire csak rövid távon, az evolúciós-kompetencia-alapú elmélet pedig csak hosszú távon érvényes magyarázatot tudnak adni. A modern vállalatelméletek tehát nem képesek az időtávokat kezelni, azaz nincs idő dimenziójuk. Vizsgáljuk meg ezt közelebbről! Rövid távon a környezeti változások előre jelezhetőek, azaz a szereplők nem tudják ugyan, hogy melyik állapot fog a jövőben bekövetkezni, de valószínűségeket tudnak párosítani az egyes állapotok bekövetkezéséhez (knighti kockázat). Ebből a valószínűségi bizonytalanságból következik, hogy a maximalizáló magatartás releváns feltételezés lehet rövid távon. A maximalizálás pedig lehetővé teszi a hatékony, egyensúlyi megoldás kiválasztását. A szerződéses elméletek hatékonysági és statikus (egyensúlyi) megközelítése a fenti magyarázat alapján az idő dimenzió hiányából fakad. A második negligált aspektus (dimenzió), a vállalkozó szerepének teljes kiiktatása, is

70

egyenesen következik az idő dimenzió hiányából: ha rövid távon adottságokkal számolva optimalizálni lehet, akkor nincs hely a vállalkozói tevékenység számára.134 Ezzel szemben az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet hosszú távú vállalatelmélet, hiszen a knighti bizonytalanság feltételezése csak hosszú távon reális. Ebből következik a maximalizáló magatartás elvetése, és helyébe másfajta (nem maximalizáló) magatartás (például satisficing, szabálykövetés) állítása. A változás, az innováció, a tanulás – amiket az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet rendkívüli módon hangsúlyoz – csak hosszú távon értelmezhető fogalmak. Az evolúcióskompetencia-alapú vállalatelmélet tehát gyors, drasztikus környezeti változások közepette elemzi a vállalatot. A dinamika, az egyensúlytalanság és a vállalkozó szerepének a beépítési lehetősége – hasonlóképpen, mint a szerződéses elméletekben – itt is az idő dimenzió hiányából fakadnak, csak ez esetben az idő dimenzió hiánya nem ellehetetleníti, hanem lehetővé teszi például a vállalkozás beépítését az elméletbe. Nyilvánvaló, hogy általában ilyen környezetet feltételezni túlzás, rövid távon a környezet bizonyos stabilitásával lehet számolni. Míg az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet túldimenzionálja a változásokat, addig a szerződéses elméletek viszont egyáltalán nem számolnak azzal, ezáltal túldimenzionálják a stabilitást, így statikus elemzést végeznek. Az idő dimenzió hiánya a modern vállalatelméletekben tehát azt jelenti, hogy nem tudják a vállalatot saját magyarázó apparátusukkal rövid és hosszú távon is megmagyarázni. Mindezekből egy harmadik negligált aspektus (dimenzió) is következik – ezt Coase (1937) és Alchian és Demsetz (1972) nézetei is előrevetítik –, amely arra a problémára vonatkozik, hogy a vállalat és a piac egymást helyettesítő vagy kiegészítő koordinációs mechanizmusok-e, illetve hogy valamelyik mechanizmus a másikat megelőzően létezik-e, vagyis, hogy mi a viszony a piac és a vállalat között. A vállalatelméletnek a vállalat megmagyarázása során szükségszerűen szólnia kell a vállalat és a piac kapcsolatáról is. A vállalatnak eme aspektus szerinti vizsgálatát piaci dimenziónak nevezem. Nézetem szerint az, hogy a modern vállalatelméletek nem képesek a vállalatelmélet kérdéseire általános érvényű válaszokat adni, az elméletek egydimenziós jellegéből következik. Sőt az egydimenziós jelleg egyben azt is jelenti, hogy az elméletek 134

Részletesen fogok foglalkozni ezzel a problémával az 5.2.2.1. pontban.

71

további saját mederben történő „finomítása” sem tud változtatni ezen, jóllehet bizonyos

részletkérdésekben

hozzájárul

a

vállalatra

vonatkozó

tudásunk

gazdagodásához. A vállalatelmélet további fejlődésében a legígéretesebb útnak tehát nem a két vállalatelméleti ág külön utas fejlődése mutatkozik, hanem egy attól eltérő, általam többdimenziósnak nevezett irányba történő fejlődés. A többdimenziós vállalatelmélet kísérlet egy általánosabb vállalatelmélet megfogalmazására.135 Nézetem szerint ez nem egy új, harmadik vállalatelmélet, azaz nincs szükség gyökeresen új nézetekre – csak újfajta megközelítésre – ahhoz, hogy általánosabb válaszokat tudjunk adni a „nagy kérdésekre”.

3.3. Következtetéseim az újfajta kritika alapján A fent kifejtett kritika, amely a modern vállalatelméleteket a szakirodalomban fellelhető kritikától eltérő logika alapján bírálja, kritikai alapállásomnak tekinthető. Ezen a bázison olyan következetéseket vonok le, amelyek a többdimenziós vállalatelmélet kidolgozásához vezetnek el. Kritikai pozícióm lényege, hogy a szerződéses vállalatelméletek alapvetően rövid távú vállalatelméletek, míg az evolúcióskompetencia-alapú vállalatelmélet hosszú távú. Arra is utaltam már, hogy a modern vállalatelméletek további kritikája logikailag közvetlenül következik ebből a megállapításból. Az alábbi (6. sz.) táblázatban összefoglalom, hogy az egydimenziós megközelítés következtében milyen problémák fogalmazhatók meg a modern vállalatelméletekkel kapcsolatban. (A szerződéses vállalatelméletek elnevezés alatt jelen esetben döntően a legnagyobb hatású elméletre, a tranzakciós költségek elméletére gondolok, a táblázatban a vállalat koncepciójára vonatkozó megállapítás ugyanis a teljes szerződéseket feltételező elméletekre nem igaz.)

135 Abból indulok ki, hogy az az elmélet, amely általánosabb érvényű válaszokat tud adni, a valóságot nagyobb relevanciával írja le, és így „jobb” elmélet.

72

elmélet

szerződéses vállalatelméletek

evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet

időtáv

rövid táv

hosszú táv

Az időtáv következményei bizonytalanság koordinációs probléma tudás tanulás magatartási feltevés egyensúly vállalat lényege piac koncepciója vállalaton belüli környezet környezeti változások központi aktor vállalkozás elmélet jellege információs/tudásprobléma következménye

parametrikus bizonytalanság (kockázat) ösztönzés tökéletlen, de nem privát tudás (csak információs probléma) nem lehetséges korlátozott racionalitás maximalizálás (Bayes-i magatartás) fennáll hatékonyság keresése (tranzakciós költségek minimalizálása) a piac alternatívája a vállalatnak a vállalati rendszer egyetlen elemében történik változás (autonóm innováció) átmeneti sokkhatások (ismétlődőek) menedzser nincs értelme ortodox keresés (search)

strukturális bizonytalanság (igazi bizonytalanság) szélesebb körű: tudás koordinálása tökéletlen, privát tudás (tudásprobléma) lehetséges korlátozott racionalitás szabálykövetés egyensúlytalanság implicit tudás használata és új tudás létrehozása a piacnak más képességei vannak, mint a vállalatnak a vállalati rendszer minden elemében változás történik (rendszerbeli innováció) tartós sokkhatások vállalkozó szükséges heterodox felfedezés

6. sz. táblázat: A modern vállalatelméletek egydimenziós jellegének következményei

Milyen következtetések adódnak a fenti táblázatból? (1) Az a mód, ahogyan a bizonytalanságot, a koordinációs problémát, a tudást, a tanulást kezelik az elméletek; amilyen magatartási és egyensúlyi feltevéssel élnek; ahogy a vállalatot és a piacot koncepcionálják; amilyen külső és belső környezetet feltételeznek; amilyennek a központi aktort leírják; és amilyen elméleti „stílust” alkalmaznak; ez mind a vállalat adott idő távú (de kizárólag rövid, illetve hosszú távú) szemléletéből adódik. Ezek a nézetek egyenesen következnek az egydimenziós szemléletből, és egymással kölcsönhatásban állnak. Vizsgáljuk meg ezt kölcsönhatást elsőként a szerződéses elméletek szemszögéből!

73

Rövid távon a környezetben átmeneti jellegű sokkhatások136 történnek. Semmilyen sokkhatást nem lehet közvetlenül megfigyelni, így a piaci helyzetre vonatkozó értékelések szükségszerűen mindig szubjektívek, de az átmeneti jellegű sokkhatások megfigyelése viszonylag több objektív elemet tartalmaz (Casson 1997). Ez a relatíve objektív megfigyelhetőség a sokkhatások ismétlődő jellege miatt azt eredményezi, hogy a megfigyelő, kellően nagyszámú eset megfigyelése nyomán, rendelkezik a kimenetek valószínűség-eloszlásával. Ennek ismerete nem jelent igazi bizonytalanságot (knighti kockázat), az ismert valószínűségek alapján ugyanis minden gazdasági probléma kizárólag kalkulációs jellegű, azaz a várható hasznosság (profit) maximalizálása lehetséges, még akkor is, ha a korlátozott racionalitás talaján állunk.137 Mivel kalkulációs jellegű problémával állunk szemben, így érthető, hogy miért a menedzser a központi aktor: az ismétlődő környezeti változásokra vonatkozó információk gyűjtése és értékelése, valamint ezek alapján a döntések meghozatala nem más, mint egy szakma, a menedzseri szakma. Mivel a menedzser nem rendelkezik minden információval a sokkhatásra vonatkozóan, ezért ösztönözni kell arra, hogy optimális szintű erőfeszítéseket tegyen az információk megszerzésére (search) – tehát az ösztönzés jelenti az egyetlen koordinációs problémát –, de a megfelelő ösztönzési rendszer esetén a hatékony állapot és az egyensúly elérhető. A szerződéses elméletek néhány változó kivételével mindenről azt feltételezik, hogy azokat mindenki tudja (common knowledge), ezzel kizárják azt, hogy a tudás privát is lehet.138 Nem gondolják ugyan, hogy az ágensek tökéletes tudással rendelkeznek, de feltételezik, hogy tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy tudásuk nem teljes, ezért például keresési tevékenységet folytatnak annak érdekében, hogy tudáshiányuk (ignorance) csökkenjen. Ebben az adott cél-eszköz struktúrában történő információkeresési tevékenységben nincs szükség tanulásra, az egyedüli probléma az információk beszerzése (keresés), új 136 Casson (1997:76) a környezeti változások két fajtáját különbözteti meg: (1) Átmeneti jellegű sokkhatások azok, amelyek ismétlődnek, és az esetek nagyobb számára nézve relevánsak. Kezelésük rutin tevékenységet követel meg. (2) A tartós sokkhatások új vállalatok alapítására és a létezők radikális átalakítására ösztönöznek, improvizációt követelnek. 137 Meg kell jegyezni, hogy a korlátozott racionalitás értelmezése nem egyértelmű, sok esetben zavaró, hogy az egyes szerzők más tartalommal hivatkoznak rá. Az 5. fejezetben részletesen kitérek majd erre a problémára, e helyen elegendő csak annyit leszögezni, hogy a szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet szerzői nem azonos tartalommal töltik meg a korlátozott racionalitás fogalmát. 138 A szerződéses elméletekben a privát információ, és nem a privát tudás feltevése van jelen. A privát információ költségek árán megszerezhető. Ez az információs probléma ekvivalens az adatok gyűjtésének problémájával. Ezzel szemben a hayeki privát tudás mások által nem szerezhető meg. A vállalat tudásáról lásd részletesen: Kapás (1999c).

74

keretek felállítása (vállalkozás) fel sem merül. A fentiekből következően a vállalattal szemben – amely hatékony megoldást jelent bizonyos tranzakciók megszervezésére – a piac alternatív koordinációs mechanizmus, azaz alapvetően ugyanazt a feladatot látja el, mint a vállalat, csak más típusú tranzakciók esetén biztosítja a hatékonyságot. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet hosszú távú szemléletéből másfajta következmények származnak. A tartós sokkhatások – amelyek igazi bizonytalan környezetet jelentenek, hiszen a változás egyszeri jellege miatt valószínűségek nem határozhatóak meg – megítélése szubjektív, implicit (tacit) tudást követel meg, így ez a „feladat” nem lehet piaci csere tárgya, ahogy azt már Knight (1921) is megállapította. Az ilyen hatásokra való improvizálás a vállalkozó feladata (Casson 1997). A vállalkozói tevékenység új cél-eszköz rendszer felállítását jelenti, „felfedezések” sorozata (Kirzner 1973), tanulást (tévedést) tesz szükségessé. A probléma tehát, amellyel a vállalkozó szembe találja magát nem információs jellegű, azaz nem oldható meg még több információ megszerzésével, hanem tudásprobléma139 (Hayek 1945), azaz a szétszórt tudás koordinálása képezi a gazdasági (koordinációs) problémát, és nem az ösztönzés. A vállalat tehát az implicit (tacit) tudás használatának és az új tudás kifejlesztésének (innováció) a helye, és másfajta képességekkel rendelkezik, mint a piac. Ebben a keretben a korlátozott racionalitásból a szerződéses elméletek magatartási feltevésétől eltérő magatartás következik: bizonytalan világban az aktorok nem tudnak maximalizálni. A szerződéses vállalatelméletek statikus, egyensúlyi világával

szemben

az

evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet

dinamikus,

egyensúlytalan világot ír le, amelyben a vállalat megértése lehetetlen, ha a piaci folyamatokból kiragadjuk. (2) Tekintettel arra, hogy azok a feltevések, amelyekkel a modern vállalatelméletek élnek, az adott időtávot illetően plauzibilis feltevések, el kell ismernünk, hogy az adott kereteken belül ezek az elméletek a vállalat jó elméletei. Azzal okoznak problémát a (3.1. pont alatt bemutatott) kritikák, hogy olyan dolgokat próbálnak számon kérni ezeken az elméleteken, amelyek az adott elmélet logikájába

139

A hayeki tudás problémát a 2.5.2.5. pontban mutattam be.

75

nem illeszkednek.140 Ezáltal a kritikák az elméletek fejlődését az integráció, a komplementaritás hangsúlyozása irányába vitték el.141 Úgy tűnik, hogy a vállalatelméleti szerzők azt az álláspontot tették magukévá, hogy a vállalatelmélet annál „jobb”, minél nagyobb mértékben ötvözi a két vállalatelméleti ág nézeteit. Ennek az elvárásnak a jegyében olyan elméletek születtek, amelyek részterületeken bemutatják a két vállalatelméleti ág komplementaritását, de nem képesek szakítani azzal, hogy továbbra is csak egy időtávra értelmezzék a vállalatot.142 Az egyes elméletek belső feszültségei143 is annak tulajdoníthatóak, hogy a modern vállalatelméletek nem deklarálják explicit módon (talán azért, mert ez a tény csak mostanra lett egyértelmű), hogy a vállalatelmélet kérdéseire melyik időtávot tekintve tudnak válaszokat adni. E deklaráció hiányában az egyes elméletek önmagukhoz képest előre szaladtak, azaz olyan elemeket próbáltak beépíteni, amelyek az ő (időtáv szerinti) megközelítésükbe nem illeszkednek, de önmagukban persze az egész vállalatelmélet szempontjából lényeges kérdések. Véleményem szerint tehát explicit módon ki kell jelenteni, hogy a szerződéses vállalatelméletek rövid távú, az evolúciós-kompetencia-alapú elmélet pedig hosszú távú vállalatelmélet. Ezek után nincs helye olyan próbálkozásoknak, amelyek például a tranzakciós költségek elméletébe hosszú távú jelenségeket (például tanulás) akarnak beépíteni. A vállalatelméletek integrálását mindezek fényében másképp gondolom megvalósíthatónak, mint ahogy azt a jelenlegi kísérletek teszik: elismerem, hogy a modern vállalatelméletek egyes elemei átvihetőek a másik vállalatelméleti ágba, és ezek jelentősen hozzájárulnak a vállalatelmélet fejlődéséhez.144 De nem lehet egyedül ez az az út, amely az általánosabb vállalatelmélet felé visz. Az általános vállalatelméletnek az időtávokat kezelnie kell, de ez csak úgy lehetséges (amint a fenti táblázatból is kiderül), ha a magatartási feltevéseket, a bizonytalanság értelmezését, és a többi táblázatban szereplő elemet is úgy értelmezzük, hogy abba a rövid és hosszú táv kezelése is beleférjen. Nincs szükség tehát gyökeresen új közgazdasági nézetekre ahhoz, hogy a vállalatelméleti kérdésekről általánosabb keretben gondolkodjunk: a modern A legtöbb szerző a dinamikus elemek (tanulás, innováció, stb.) hiányát kéri számon a szerződéses elméleteken. Lásd: Foss (1993a, 1993c). 141 Ezeket az új gondolatokat a 4. fejezetben részletezni fogom. 142 Például a 4. fejezetben bemutatandó elméletek, a dinamikus tranzakciós költségek elmélete kivételével. 143 Elsősorban a Williamson elméletében meghúzódó feszültségre gondolok, melyről a 3.1.2. pont alatt szóltam. 144 Sikeres példák erre a 4.2., a 4.4., 4.5. és a 4.7. pontok alatt leírt elméletek. 140

76

vállalatelméletek egy más struktúrába (többdimenziós keretbe) helyezve jó alapot nyújtanak az általános vállalatelmélet számára. (3) Nézetem szerint ez az általánosabb vállalatelmélet szükségszerűen többdimenziós kell, hogy legyen, azaz a modern vállalatelméletek „mag” dimenziós megközelítésén kívül – amely a vállalat által megoldott probléma lényegére vonatkozik – más dimenziók mentén is szemlélnie kell a vállalatot. (Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy egymás mellé fűzzük ezeket a vállalatelméleteket.) A 5. és 6. sz. táblázat alapján megfogalmazott nézeteim szerint a vállalatot az alábbi dimenziók mentén kell szemlélni145: (1) Mag dimenzió Arra ad választ, hogy milyen probléma megoldását biztosítja a vállalat. (2) Vállalkozási dimenzió Azt vizsgálja, hogy a vállalkozás, mint emberi magatartás hogyan és miért kapcsolódik a vállalathoz. (3) Piaci dimenzió Arra vonatkozik, hogy milyen viszonyban áll a vállalat a piaccal, s rendelkezik-e piaci jellemzőkkel. Coase kérdése (miért léteznek vállalatok) akár meg is fordítható: miért létezik a piac. A probléma tehát azt jelzi, hogy a vállalat megértéshez a piac és a vállalat viszonyának megértése is hozzátartozik. (4) Idő dimenzió A vállalatelmélet kérdéseire olyan válaszokat kell adni, amelyek ugyanazzal a magyarázó apparátussal rövid és hosszú távon is megmagyarázhatóvá teszik a vállalatot.

A többdimenziós vállalatelmélet modelljét dolgozatom 6. fejezetében fejtem ki. Az említett dimenziók felsorolása e helyen azért szerepel, mert azokat a táblázatokból levont következtetések alapján állapítottam meg.

145

77

A többdimenziós vállalatelmélet kidolgozása előtt tisztázni kell a kiinduló feltevéseket. Ez azért is különösen fontos, mert például a korlátozott racionalitás, illetve a bizonytalanság alatt eltérő tartalmat értenek az egyes elméletek. A modell alapfeltevéseit az 5. fejezetben fejtem ki. De ezt megelőzően a következő fejezetben azokat az elméleteket szeretném röviden bemutatni, amelyek – bár egymástól elkülönülten és az enyémtől többnyire eltérő célok miatt fogalmazódtak meg, de – jó néhány nézetét az általam bevezetett többdimenziós megközelítés alkalmazza. Azt gondolom, hogy ezekről az elméletekről három ok miatt kell feltétlenül szólni: (1) Ezek jelentik ma a vállalatelméleti kutatások új irányait, így egy olyan dolgozat, amely a kérdéses témával foglalkozik, nem hagyhatja figyelmen kívül őket. (2) Ezek az elméletek a többdimenziós vállalatelmélet „alapjainak” tekinthetőek abban az értelemben, hogy számos nézetük felhasználható annak kidolgozásakor. (3) Ezen új irányok felvázolása segít kiemelni a többdimenziós megközelítés „másságát” a jelenlegi új utakkal szemben.

78

4. ÚJ NÉZETEK A VÁLLALATELMÉLETBEN, AZAZ AMIRE A TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLETI MODELL ÉPÍTKEZHET

A szakirodalomban már megfogalmazódtak olyan nézetek, amelyek jól illeszthetőek a többdimenziós vállalatelmélethez. Ezek az elméletek különböző szándékok miatt születtek: korábbi elméletek kiterjesztése, kritika, integrálási szándék, stb. Bár egymástól függetlenül jöttek létre, így nem igen van kapcsolat közöttük, mégis összekapcsolhatja őket a többdimenziós logika. A többdimenziós vállalatelmélet tulajdonképpen felértékeli ezeket az elméleteket azáltal, hogy egy olyan vállalatelmélet struktúrájában alkalmazza őket, amely általánosabb megállapításokat tud tenni a vállalatról, mint a modern vállalatelméletek. Azt a gondolatot, hogy a két vállalatelméleti ág integrált fejlődésére lenne szükség, több szerző is hangsúlyozta már (Foss 1994d, 1997d, Pitelis 1998, Teece 1982, Langlois 1992a, 1993, Langlois és Robertson 1995, Malmgren 1961, Madhok 1996, Noteboom 1992, Dietrich 1991, Loasby 1999), sőt értékes lépések is történtek az integráció irányába, amelyekről a későbbiekben még lesz szó. Ezek a lépések azonban mégsem jelentettek áttörést a vállalatelmélet megközelítési módjában, csak egy-egy konkrét vonatkozásban tudták a kapcsolatot megteremteni a két vállalatelméleti ág között. A lentebb bemutatandó nézetek természetesen nagyon jelentős hozzájárulások a vállalatelmélet fejlődéséhez, de mivel egymástól gyakorlatilag függetlenek, a vállalat komplex magyarázatát nem adják. Az alábbiakban tehát azokról a legfontosabb új teóriákról lesz szó, amelyek többdimenziós keretben összekapcsolhatóak, és ezáltal értékesebbé válnak.

4.1. Újabb elméleti kiegészítés a vállalat határainak és az autoritásnak a pontosabb definiálása terén 1. Alghion és Tirole (1997) egy olyan elméletet dolgozott ki, amely a szervezeten belül a formális autoritás (döntési jog) allokálására, valamint a formális és reális autoritás (döntések feletti effektív kontroll) szétválására vonatkozik. Ebben az

79

elemzésben kulcsfontosságú tényező az információs aszimmetria. A formális autoritás a megbízónál van, míg a reális autoritás az ügynökhöz kerülhet, például akkor, ha a megbízó, aki a formális autoritás miatt túlterhelt, és kevés ideje van minden tevékenységre vonatkozóan az információk beszerzésére, elveszti effektív kontrollját bizonyos tevékenységek fellett. Egy szervezetben a formális autoritás delegálása az ügynök (beosztott) felé megkönnyíti az ügynök részvételét a szervezetben, és arra ösztönzi őt, hogy a releváns információkat az adott tevékenységre vonatkozóan megszerezze. Ugyanakkor a delegálás a megbízó számára költséges, mert irányítási veszteség (control loss) lép fel. Vagyis átváltás (trade-off) áll fent, így a megbízó azokat a tevékenységeket delegálja, amelyek számára relatíve nem fontosak, de amelyek az ügynök számára relatíve fontosak. A szerzők bemutatják azokat a tényezőket is, amelyek növelik a beosztottak reális autoritását: széles ellenőrzési terület, sürgősség, a teljesítmény mérhetősége, sok megbízó léte. A két szerző kerete lehetővé teszi a kollektív korlátozott racionalitás és az ösztönzők integrálását, valamint a kommunikációs korlátok endogén módon való kezelését. Alghion és Tirole (1997) tehát az ügynök-megbízó keretet alkalmazza az autoritás bemutatására, kiszélesíti az alapmodellek által megfogalmazott gondolatokat. A vállalat belső szervezetének egy olyan reális problémáját elemzik, amely – bármilyen alapon is gondolkozunk a vállalatról – nem kerülhető meg. 2. Rajan és Zingales (1998) a szervezet „puha” aspektusait (hatalom, képességek) integrálja a tulajdonosi jogok elméletébe, és ezzel az alkalmazottak és a szervezet kapcsolatának a jobb megértéséhez járul hozzá. Megállapítják, hogy ha az alkalmazott kritikus erőforrásokkal is együtt dolgozik és specializálódik az adott erőforrásra, akkor értékessé teszi magát. Mivel a specializálódott munkás saját humán tőkéje önmaga ellenőrzése alatt áll, hatalom birtokosává válik, bár nem rendelkezik reziduális ellenőrzési joggal. A két szerző elmélete lehetővé teszi a tulajdonlás és az ellenőrzés szétválása, a szervezeti struktúra megtervezése, és ennek kapcsán a munkamegosztás kérdéseinek behatóbb elemzését.

80

3. Kreps (1990a) a vállalati kultúra fogalmának közgazdasági értelmezése terén tesz jelentős előrehaladást.146 Nem szakít a vállalat institucionalista felfogásával, de jelentős lépéseket tesz a „puha” aspektusok vállalatelméletbe történő beépítése terén. A szervezeti kultúra szerepét abban látja, hogy az alkalmazott és a munkáltató közötti fogoly-dilemma játék a szervezeti kultúra által válik ismételt játékká.

4.2. A változás és a nem teljes szerződések kölcsönös kapcsolatának bemutatása 1. Foss (1996e) megállapítja, hogy a nem teljes szerződéseket feltételező szerződéses elméletek tulajdonképpen dinamikus keretet igényelnek, hiszen a nem teljes szerződés feltételezi a nem anticipált változás létét. Másrészt, a nem teljes szerződés miatt szükség van a koordinációra és a tanulásra is. Tehát a szerződés nem teljes volta lehetővé teszi, hogy a vállalat tanuljon, kompetenciáit kifejlessze, új opciókat hozzon létre. Ez az érv a két vállalatelméleti ág komplementaritása mellett szól. 2. Foss és Foss (1998b, 1999a), valamint Foss, K. (1998) kiemelik, hogy a vállalat létének oka úgy is megfogalmazható, hogy a tanulás olcsóbb a vállalat határain belül. Ez pedig azért van így, mert a reziduális tulajdonosi jogokkal rendelkező vezetőnek nem kell állandóan újratárgyalnia a szerződéseket a nem várt események esetén. A vállalat tehát a tanulás tranzakciós költségét csökkenti technológiailag függő rendszerek esetében, s azért létezik, mert komplex termelési technológia esetén jobb mechanizmust biztosít a kísérletezésre. Hasonló gondolatot fogalmaz meg Metcalfe (1995) is, amikor azt állítja, hogy a vállalat nem csak egy allokációs intézmény, hanem a kísérletezésé is.

4.3. A piac és a vállalat komplementaritása Több szerző (Fourie 1993, Foss 1996a, Pitelis 1998, Ghoshal és Moran 1996, McNulty 1984) is hangsúlyozza, hogy a vállalatnak másfajta képességei vannak, mint a 146

A vállalati kultúra jelentőségét a közgazdaságtan (vállalatelmélet) számára ismereteim szerint elsőként

81

piacnak.147 A szerződéses elméletek nézetével szemben – miszerint a vállalat a piaci kudarcok miatt létezik, valamint a piac és a vállalat alternatív koordinációs mechanizmusok148 – ezek a szerzők felismerik, hogy a vállalat vagy más funkciót (termelés) lát el mint a piac, vagy kiegészíti azt, vagy valamit jobban csinál, mint a piac. Az említett szerzők a vállalat előnyét a tudás és az információ megszervezése, fejlesztése kérdésében, valamint az innovációs képességek terén hangsúlyozzák. A piac és a vállalat közti legfőbb különbség e nézetek szerint abban áll, hogy a hatékonyságot és az adaptációt teljesen más módon valósítják meg (Ghoshal és Moran 1996), egyik sem a másik kapcsolatainak folytatása.

4.4. A vállalati kompetencia fogalmának kitágítása A két vállalatelméleti ág integritása azzal is megteremthető, ha belátjuk, hogy egyik elmélet magába foglalja a másikat. Ezen az úton indultak el azok a szerzők, akik a szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletek komplementaritását azáltal próbálják igazolni, hogy a kompetenciát szélesebb tartalmú fogalomnak tekintik, amely a szerződéses elméletek által magyarázott elemekre is vonatkozik. Pitelis (1998) szerint a tranzakciós költségek csökkentésének képessége is a vállalati kompetenciák egyikének tekinthető. Hasonló gondolatot fogalmaz meg Dow (1987) is, amikor összekapcsolja a piaci szelekciót a tranzakciós költségek elméletének fő nézetével: Williamson szerint a piaci versenyben mint szelekciós folyamatban a hatékony irányítási struktúra alapján történik a szelekció. Az irányítási hatékonyság tehát csak egy a lehetséges szelekciós kritériumok között, úgy is felfogható, mint egyfajta túlélési képesség (kompetencia).

Malmgren (1961) vetette fel. 147 Ez a gondolat – mint ahogy arról már szó volt – Williamsonnál is megjelent. 148 A szerződéses vállalatelméletek mellett Arrow (1974) is osztja azt a nézetet, hogy a vállalat alternatívája az árrendszernek. Arrow szerint a vállalat abban jobb, mint az árrendszer, hogy a közös termelés termelékenységi előnyét ki tudja használni, több információt tud megszerezni, mint bármely tagja, valamint a tagjai kísérletezhetnek, vagyis az egyének korlátait a vállalat leküzdheti. További előny szerinte az is, hogy a vállalat specializált nyelvezetet alakíthat ki.

82

4.5. A szerződéses elméletek magyarázó apparátusának kiterjesztése új területekre 1. Újabban olyan új problémák felvetése és magyarázata is előtérbe kerül, amelyek a korábbi elméletek magyarázó erejét szélesítik ki. Ezek egyike a reputáció vizsgálata (Kreps 1990a). Mahnke (1997) a tudásintenzív vállalatok irányában szélesíti ki a vizsgálatot. Szerinte a monitoring tevékenység tudásintenzív vállalatoknál is megfigyelhető, de eltérő formában, mint ahogy azt Alchian és Demsetz (1972) leírták: a monitoring tevékenységet a csoport kényszeríti ki, anélkül, hogy valamelyik tag a maradványjövedelem tulajdonosává válna. A csoportban az egyén saját jó hírnevének a megőrzésére törekszik, így a reputáció miatt nincs szükség külső monitorra. Tudásintenzív vállalatnál tehát kulcsfontosságú eszköz a reputáció. Kreps (1990a) is pontosan ezt mondja, amikor azt állítja, hogy a vállalat a reputáció tárolója.149 2. A Williamson által olyannyira hangsúlyozott eszközspecifikusság nagyobb körben válhat a magyarázatokban kulcselemmé, ha hangsúlyosabban gondolunk a humán tőke specifikusságra150. Tudásintenzív vállalatoknál, ahol az eszközspecifikusság mint humán tőke specifikusság jelenik meg, ennek fokozott jelentősége van (Mahnke 1997). 3. Dahlmann (1979) tranzakciós költségre vonatkozó definíciója151 alapján a tranzakciós

költség

fogalma

átvezethető

az

evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelméletbe is. Dahlmann alapján minden tranzakciós költség tulajdonképpen tudásköltség152, mert tudáshiányból fakad Foss (1997b). Ezzel a szerződéses vállalatelméletekbe is beültethető a tudás jelentősége.

149 Természetesen ez alapján jogos lehet az a kérdés, hogy miért nem tudnak az egyének piaci szerződések által reputációt kiépíteni és fenntartani. 150 Maga Williamson is az eszközspecifikusság egyik fajtájának tekinti a humán tőke specifikusságot (Williamson 1993c). Igazi hangsúlyt azonban sohasem kapott elméletében a specifikusság e formája. 151 A definíciót lásd a 41. lábjegyzet alatt. 152 Ezt a problémát részletesen fogom tárgyalni a 6.2.2. pont alatt.

83

4.6. Dinamikus képességek elmélete Teece és szerzőtársai (1997) dinamikus képességek elmélete Penrose (1959) és a Penrose elméletére ráépült képesség (tudás)-alapú elméletek továbbfejlesztésének tekinthető. A szerzők elfogadják azt a nézetet, hogy a vállalat tudást megtestesítő képességek halmaza, valamint, hogy a vállalat tudása magatartási szabályaiban tárolódik, és a problémamegoldás reprodukálja és változtatja azt. A szerzők azáltal fejlesztik tovább a képesség-alapú elméletet, hogy megmagyarázzák az új képességek endogén létrehozását is. Tulajdonképpen azt vizsgálják, hogy a vállalatok hogyan és miért építenek ki új képességeket gyors technológiai változások közepette. Dinamikus kompetenciák alatt a versenyelőny új formáinak kiépítésére vonatkozó képességet értik. Felhívják a figyelmet arra, hogy az erőforrás-alapú elmélet statikus szemléletben nem állja meg a helyét, mert a gyorsan változó környezetben a kompetenciákat meg kell újítani (schumpeteri „kreatív destrukció”). Valójában a dinamikus képesség a „magasabb rendű eljárásokra”153 vonatkozik.

4.7. Dinamikus tranzakciós költségek elmélete Langlois (1992a, 1993), valamint Langlois és Robertson (1995) dolgozták ki és vezették be a dinamikus tranzakciós költségek fogalmát, amely jelentős mértékben hozzájárult a vállalatelmélet fejlődéséhez. Véleményem szerint a dinamikus tranzakciós költségek elmélete képviseli az eddigi legígéretesebb utat a vállalatelmélet fejlődésének új mederbe terelése terén. Az elmélet sikeresen kapcsolja össze a tranzakciós költségek elméletét az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélettel, így a két vállalatelméleti ág integritásának kidolgozása terén ez az elmélet tekinthető a legkidolgozottabbnak. A többdimenziós vállalatelméletnek is jelentős mértékben támaszkodnia kell erre az elméletre. Az elmélet elsősorban a vállalat határainak a magyarázatát helyezi új megközelítésbe: a vállalat határait az idő múlásának kontextusában kívánja

84

megmagyarázni. Langlois (1992a) bekapcsolja az idő múlását, reális időt154 feltételez az O’Driscoll és Rizzo (1985) által kidolgozott értelemben. Hangsúlyozza, hogy az idő múlásával a képességek is változnak a tanulás miatt, ezért a képességek, a tudás átadása során is költségek lépnek fel. Ezt a költséget nevezi Langlois dinamikus tranzakciós (irányítási) költségnek. Ez különbözik a hagyományos tranzakciós költségektől. Az alapvető eltérés abban áll, hogy nem az ösztönzési vagy a kommunikációs probléma hívja őket életre, hanem az új képességek megszerzése során felmerülő koordinációs probléma: a dinamikus tranzakciós költség az a költség, amely a termelési tudás megszerzése és koordinálása miatt létezik. Tulajdonképpen annak a költsége, hogy a vállalat nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekre szüksége lenne egy adott időpontban. A dinamikus tranzakciós költségek tehát a változás miatt lépnek fel.155 Ezek olyan költségek, amelyet a korábbi magyarázatok a vállalat határairól teljes körűen negligáltak.156

4.7.1. A vállalat határai a dinamikus tranzakciós költségek alapján Dinamikus, egyensúlytalan állapotban a vállalat határai tulajdonképpen megállapíthatatlanok, mert állandóan mozognak. A kérdés ezért nem is az, hogy abszolút értelemben hol húzódnak a vállalat határai, hanem, hogy milyen tényezők hatására tolódnak el (Hodgson 1998a, 1998b). A dinamikus tranzakciós költségek elmélete képes ilyen értelmű magyarázatot adni a vállalat határaira. A „magasabb rendű eljárásokról” részletesen szóltam a 2.5.2.6. pontban. O’Driscoll és Rizzo (1985) reális idő koncepciója alapján Langlois szerint a reális idő koncepció a hosszú távra vonatkozik, a hosszú táv pedig a szervezetben és a tudásban történt progresszív változásokat jelenti, annyi időt, amely alatt elégendő tanulás történhet ahhoz, hogy az alkalmazkodások csak kicsik legyenek és csak az előre látható exogén változások nyomán következzenek be. A reális idő problémáról részletesen lesz szó az 5.1.4. pontban. 155 Langlois és Robertson (1995) kiindulópontnak tekintik Hayek (1945:523) azon nézetét, miszerint „a gazdasági problémák mindig és kizárólag a változás következményei”. 156 Dinamikus tranzakciós költség például a licenc vagy franchise partner betanításának, vagy a szállító felkészítésének költsége. A következő módon látható ez be. A saját termeléssel szemben mindig alternatívát jelent, ha egy másik céget győzünk meg arról, hogy termeljen egy adott terméket, és meg is tanítjuk erre. Természetesen a partner meggyőzésének és betanításának is vannak költségei, de ezek a költségek nem tranzakciós költségek. Az viszont kétségtelen, hogy ezek a költségek információs- vagy tudásköltségek. Képzeljünk el egy olyan helyzetet, hogy nincsenek tranzakciós költségek, és a vállalat egyedüli előnye a többi vállalattal szemben abban áll, hogy termelési költségei alacsonyabbak. Ez esetben nincs ok arra, hogy a vállalat saját maga végezze az adott tevékenységet, ugyanis költségmentesen licencszerződést kötve eladhatja tudását másoknak. Ha mégis megtartja az adott tevékenységet, az azt jelenti, hogy a licencszerződés költségbe kerül, azaz 153 154

85

Langlois és Robertson (1995), integrálva a tranzakciós költségek- és az evolúciós-kompetencia-alapú elmélet nézeteit, olyan elméletet dolgozott ki, amely rövid és hosszú távon is megmagyarázza a vállalat határait. A szerzők újítása éppen az, hogy e két, egymástól független magyarázat között megteremtik a kapcsolatot. Kiindulópontjuk a következő: A vállalat képességeit két elkülönülő, változó részre osztják: (1) az a rész, amely specifikus, szinergikus, nem imitálható és a piacon nem megszerezhető képességekből áll (intrinsic core), (2) az a rész, amely nem egyedi, és a piacon is megszerezhető kiegészítő képességekből (ancillary core) áll. A vállalat határa – az a mérték, amennyire a kiegészítő (ancillary) képességeket internalizálja, vagy a piacon szerzi meg a vállalat – két tényezőtől függ: (1) relatíve mennyire erősek a vállalat képességei azokhoz a képességekhez képest, amelyek megvásárolhatóak a piacon (például a termelési költségek tekintetében), (2) a képességek megvásárlása, illetve vállalat általi kifejlesztése terén milyenek a tranzakciós (irányítási) költségek. Az 1. sz. ábra X tengelyén a tevékenységek köre szerepel, az Y tengelyen pedig a költségprémium. A dC függvény azt mutatja meg, hogy mekkora költségprémium jut egy outputegységre, ha a vállalat integrál egy adott tevékenységet. (A költségprémiumot az outputpiacon történő megvásárláshoz képest kell érteni.) Ha ez a prémium negatív, akkor a belső szervezet költségelőnnyel rendelkezik. A vállalat addig tesz belsővé eltérő (dissimilar) tevékenységeket, amíg a költségprémium zérussá nem válik, ez a B pontban következik be. Az OB szakaszon lévő tevékenységek tehát a vállalat határain belül helyezkednek el, a többi a piacon. Meg kell jegyezni, hogy bizonyos tevékenységek esetében a belső szervezet költségelőnye végtelen abban az értelemben, hogy ezek a tevékenységek – legalábbis rövid távon – a piacon nem imitálhatóak. Ezek azok a specifikus képességek, amelyek a piacon nem szerezhetőek meg, és a vállalat belső magját (intrinsic core) alkotják. A belső magot az ábrán az OA szakasz reprezentálja.

mégiscsak létezik valamilyen tranzakciós költség. (Langlois és Robertson 1995) Ezt nevezi a két szerző dinamikus tranzakciós költségnek.

86

költségprémium

dC

O

A

B tevékenységek

1. sz. ábra: A vállalat belső magja Forrás: Langlois és Robertson (1995) (Silver (1984) módosítása)

Az ábráról leolvasható, hogy ha változatlannak tekintjük a piacon megszerezhető képességek körét, akkor a marginális bürokratikus (irányítási) költségek csökkenése az integráció irányába hat, a piaci tranzakciós költségek csökkenése pedig az integráció ellenében. Ha a képességek korlátlanok lennének, akkor az irányítási költségek egymagukban is meghatároznák a vállalat határait. A szerzők legfontosabb nézete, hogy a tranzakciós költségek hosszú távon elvesztik jelentőségüket: idővel ugyanis az aktorok, akik mindig hasonló tranzakciókat bonyolítanak le, megtanulják a tranzakciók tipikus kimeneteit. Ha a tranzakciók ismétlődnek: (1) a szerződések „önkikényszerítővé” válnak a reputáció miatt, (2) a kizsákmányolás (hold up) és az erkölcsi kockázat csökken a kölcsönösség és a kooperáció miatt. (Langlois és Robertson 1995) A magyarázatnak egy másik aspektusa is létezik: ha a környezetben a változás csökken, a magatartás egyre inkább rutinszerűvé válik, a rutin tevékenységet pedig sokkal könnyebb ellenőrizni és mérni. De nem csak a tranzakciós költségek tűnnek el hosszú távon, hanem az irányítási költségek is. A

87

tevékenységek rutinszerűvé válásával csökkennek a szerződés költségei – nem abban az értelemben, hogy csökkennek a szerződésírás költségei –, mert a szerződések szükségtelenné válnak: „holnap mindent úgy csinálnak, mint tegnap” (Langlois és Robertson 1995:33). Ebben az értelemben hosszú távon a belső menedzsment költségei is csökkennek, hiszen csökken a döntéshozatal költsége. Ezért hosszú távon a vállalat határait kizárólag a vállalat piachoz viszonyított képességei határozzák meg. Az idő múlásával a vállalat egyre több képességgel rendelkezik, egyre több tevékenység válik rutinszerűvé, így teljes vezetői képessége és szabad vezetői képesség is nő. Ez ceteris paribus eltolja a dC görbét lefelé, és így nő az OB szakasz hossza. Másrészt, az idő múlásával a piac is egyre több képességet halmoz fel, azaz a többi vállalat képességei is bővülnek. Idővel a technológiák elterjednek, tanulással megszerezhetővé válnak a rövid távon a belső magba (intrinsic core) tartozó képességek is. Az idő múlása tehát ceteris paribus felfelé tolja el a dC görbét, és így csökkenti az OB szakasz hosszát.157 A két szerző végkövetkeztetése az, hogy hosszú távon a vállalat határait a képességei határozzák meg, de hosszú távon ezek is változnak. A 7. sz. táblázat összefoglalja a fenti megállapításokat.

rövid táv hosszú táv

specifikusság mértéke

tranzakciós költségek

magas alacsony

magas alacsony

adott képesség elérhetősége koncentrált elterjedt

adott képesség használata kevés sok

internalizálás relatív költsége alacsony magas

vertikális integráció mértéke magas alacsony

7. sz. táblázat: A tudás elterjedésének hatása a vállalat határaira Forrás: Langlois és Robertson (1995)

4.7.2. A vállalat létének oka a dinamikus tranzakciós költségek alapján A dinamikus tranzakciós költségek elmélete a három vállalatelméleti kérdés közül a vállalat határainak megmagyarázása terén hozott szemléletváltást a vállalatelméletben. A vállalat létének megokolására nem fordít figyelmet az elmélet, de néhány következtetés azért e téren is levonható Langlois és társa gondolatrendszeréből. Ezzel eljutunk Stigler (1951) klasszikus feltevéséhez: hosszú távon a képességek teljesen elterjednek a piacon, ami vertikális dezintegrációhoz vezet.

157

88

A vállalat csak bizonyos esetekben felsőbbrendű a piaccal szemben, azaz nem alternatívája annak. A képességek centralizált ellenőrzésének a felsőbbrendűsége abban áll, hogy képessé teszi a vállalatot arra, hogy a vállalkozói lehetőségek érdekében kifejtse azokat a képességeket, amelyeket egyébként csak magas költségekkel tudna kifejteni. Langlois (1994c), valamint Langlois és Robertson (1995) szerint a vállalat az alábbi esetekben felsőbbrendű a képességek kifejtése, koordinálása és létrehozása terén: (1) a vállalkozói lehetőségek a rendszer minden elemében innovációt igényelnek, (2) a szükséges új képességek a létező decentralizált piacon olcsón nem szerezhetőek meg. Viszont ha a fenti két feltétel valamelyike, vagy mindkettő nem áll fent, akkor a vállalat előnye és létének jogossága a piaccal szemben már nem áll fent.

89

5. A TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLET FELTEVÉSEI ÉS ÉPÍTŐKÖVEI

5.1. Az elmélet kiinduló feltevései A többdimenziós vállalatelmélet, amely a modern vállalatelméletekkel szemben a vállalat általánosabb elméletét kívánja nyújtani, szigorú feltevésekkel nem élhet. A feltevéseknek a lehető legáltalánosabbaknak és plauzibiliseknek kell lenniük ahhoz, hogy az azokra épülő elmélet általános legyen. A kiinduló feltevések ilyen értelmű meghatározása azonban nem mentes a problémáktól. Először is, a vállalatelmélet csak alkalmazza azokat a nézeteket, amelyek a kiinduló feltevéseket jelentik, nem tárgya (feladata) e nézetek kidolgozása. A feltevések tisztázásához tehát tanulmányozni kell a közgazdasági és esetleg más elméletek azon ágait, amelyek az adott problémával foglalkoznak. Nem tekintem tehát feladatomnak, hogy új nézeteket alkossak e téren, csupán megpróbálom a közgazdaságtudomány által megfogalmazott nézetekből azokat „kiemelni”, amelyek egy általánosabb vállalatelmélet kidolgozásához szükségesek. Másodszor, a feltevéseket világosan, explicit módon le kell fektetni. Az előzőekben láttuk, hogy komoly problémákat vet fel, ha nincs pontosan definiálva valamely feltevés (például a korlátozott racionalitás, vagy a bizonytalanság). Harmadszor, mivel minden döntés egyének döntése (a vállalat nem dönt, csak a vállalatot alkotó egyének), és a vállalat magatartása az egyének döntése alapján határozódik meg, így a feltevéseknek az egyének jellemzőire kell irányulniuk. A modern vállalatelméletek szakirodalomban fellelhető kritikája (3.1. pont), de különösképpen az általam megfogalmazott újfajta kritika (3.2. pont) alapján a többdimenziós vállalatelméletnek nézetem szerint az alábbi kérdésekben kell a feltevéseket megvonnia: (1) az aktorok tudására, (2) az aktorok magatartására és (3) a piaci környezetre vonatkozó feltevések, valamint (4) az idő szemlélete. Úgy vélem, e négy feltevés terén a szakirodalomban megtalálhatóak azok az elméletek, amelyek reális kiindulópontot jelentenek az általánosabb vállalatelmélet számára. A következőkben sorra veszem a feltevéseket.

90

5.1.1. Az aktorok tudására vonatkozó feltevés A

modern

vállalatelméletek

közül

az

evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet fordít kiemelt figyelmet a tudásra (kompetenciára), ennek jelentőségét a szerződéses elméletek nem ismerik fel. Pedig ez egy olyan kérdés, amely a vállalat rövid vagy hosszú távú szemléletétől függetlenül létezik, azaz a rövid távú szerződéses elméleteknek is kezelniük kellene. Nézetem szerint a szerződéses elméletekkel szemben jogos kritika az, hogy a tudást nem tekintik valóságosan tökéletlennek, szétszórtnak és bizonytalannak, s ezzel a koordinációs problémát leegyszerűsítik (Foss 1994b, 1997a, 1998c, Kapás 1999d). A jogos kritika alatt azt értem – amire a 3.3. pontban is utaltam –, hogy csak olyan elemet kritizálhatunk egy elméletben, amelyet annak feltétlenül tartalmaznia kellene, és nem olyat, amely egy másik megközelítés (jelen esetben időtáv) szerint merül fel. A tudáshiány kiiktatása a szerződéses elméletekben valóságos problémát jelent, ez vezet ahhoz a nézethez, hogy a vállalat és a piac alternatívák. Ez pedig még rövid távon is egyoldalú és torz magyarázatot ad a vállalatról. Már utaltam az előzőekben arra, hogy Williamson elméletének a „vállalat mint piaci kudarc” kerettől való eltávolodása is annak jele, hogy az elmélet saját bevallása szerint sem képes megfelelő magyarázatot adni a vállalat létének okaira. Milgrom és Roberts (1992) nagy jelentőségű könyvükben – amely döntően az ösztönzési és szerződéses problémákat tárgyalja, és a vállalatelmélet uralkodó irányzatának egy kiváló összefoglalását adja – is tükröződik a tudásprobléma megkerüléséből adódó feszültség. A szerzők ugyanis elismerik, hogy a legfontosabb gazdasági probléma a koordináció, valamint nagy jelentőségűnek tartják a szervezeti kommunikációt, illetve a közös nyelv kiépítését is. Megkérdőjelezik az optimalizálás lehetőségét, elismerik, hogy az aktorok ugyanannak a környezetnek eltérő (szubjektív) képével rendelkeznek, és elfogadják a szabálykövető magatartást (Metcalfe 1995). Milgrom és Roberts (1992) tehát, miközben kiállnak a vállalat szerződéses megközelítése mellett, azt is elismerik, hogy a vállalat több, mint szerződések halmaza: egyfajta koordinációt is megvalósít. Ugyanakkor éppen ez a koordinációs funkció nem magyarázható meg a szerződéses elméletekben. Milgrom és Roberts (1992) nem oldják fel ezt a feszültséget, ahhoz meggyőződésem szerint explicit módon fel kellett volna ismerniük a tudáshiány jelentőségét. A két szerző könyvének a végső üzenete – amely 91

Loasby (1995) szerint a következő: „A közgazdaságtan, a szervezetek és a menedzsment komoly tanulmányozása még csak most kezdődik” (Milgrom és Roberts 1992:594) – azonban a szerződéses elméletek egyik legkomolyabb kritikájaként is felfogható. Bár a szerződéses elméletek elismerik, hogy az aktorok tudása nem tökéletes (teljes), mégsem jelenik meg bennük a tudáshiány, ugyanis azt feltételezik, hogy minden aktor ugyanazt tudja, vagy ugyanazt nem tudja. Ez valójában csak információs problémát, és nem tudásproblémát jelent.158 A szerződéses elméletek a neoklasszikus információelmélet (Stigler 1961) alapján valójában csak az információt tekintik szűkösnek. Ezekben a privát információ, és nem a privát tudás feltevése van jelen. Például az ügynök-megbízó elméletben az ügynök és a megbízó ugyan nem azonos dolgokat tud, de a lényeg az, hogy költségek árán a megbízó is megtudhatja mindazt, ami az ügynök birtokában van. Ez pedig privát információt (költségek árán megszerezhető), és nem privát tudást jelent. A leírt információs probléma ekvivalens az adatok gyűjtésének problémájával. Ezzel szemben a hayeki privát tudás mások által nem szerezhető meg. A fentiek szellemében azt gondolom, hogy a modern osztrák iskola (Hayek 1937, 1945) tudásra vonatkozó nézetei elengedhetetlenek a vállalatelmélet számára. Nemcsak az evolúciós-kompetencia-alapú (hosszú távú) vállalatelméletnek kell építenie a hayeki nézetekre, hanem a többdimenziós vállalatelméletnek is. Hayek (1945) a tudásprobléma megfogalmazásával egy olyan kérdésre hívta fel a figyelmet, amely bármely gazdaság legfőbb problémája. Véleményem szerint ez nem hagyható figyelmen kívül akkor sem, ha a vállalatról akarunk gondolkozni. A 2.5.2.5. pontban már bemutattam a hayeki tudásproblémát, amely a tudás szétszórt jellege miatt áll fent. Hayek nem elemezte a tökéletlen tudás okait, ő magát a problémát adottnak tekintette. Loasby (1999) alapján azonban tudjuk, hogy a tudás szükségszerűen nem teljes és szétszórt,159 ebből eredően tévedésekre ad lehetőséget, de koordinációval javítható (Loasby 1999:10). Az információ és a tudás nem azonos dolgot jelent. Az információ tényeket, javaslatokat, szimbólumokat foglal magába, és az integritás elvesztése nélkül átadható, ha a szintaktikai szabályok ismertek. A tudás pedig (szubjektív módon) feldolgozott információ. (Minkler 1993a, 1993b) 159 Ennek okai a következők: (1) Az indukció tökéletlen. (2) A problémák komplexek. (3) Az egyének kognitív képességei korlátozottak. (4) A környezet állandóan és exogén módon változik. (5) Az egyének kezdeményezései kölcsönhatásban állnak. (6) Az egyének céljai konfliktusban állhatnak. 158

92

A többdimenziós vállalatelméletnek szem előtt kell tartania a tudáshiányból eredő problémákat, hiszen ez a fentiek alapján megkérdőjelezhetetlenül fennáll: az elmélet kiinduló feltevéseként kezelem tehát azt a tényt, hogy a tudás tökéletlen, szubjektív módon szétszórt, és elfogadom Pelikan (1988, 1989a, 1989b) legfontosabb nézetét is, amely szerint a legmélyebb szinten lévő kompetencia (gazdasági tehetség, vagy más néven tanulási képesség) szűkös erőforrás, eleve adott és hosszú távon sem változik. Az osztrák iskola tudásra vonatkozó nézeteinek elfogadása a szubjektivizmus160 elfogadását is megköveteli. Véleményem szerint a vállalatelméletnek a szubjektivizmus azon felfogására kell építkeznie, amire Kirzner és a többi osztrák közgazdász utal: az egyének szubjektív preferenciákkal, hitekkel, jövőképekkel és értékítéletekkel rendelkeznek, és ezek alapján cselekszenek, de egyébként a piaci problémák objektíven léteznek, felfedezésüktől függetlenül.161 A szubjektivizmusból következik, hogy az emberi akciók nem állhatnak csupán a maximalizálásból, a környezet megértése, az információk értelmezése, az éberség is beletartoznak,162 mentális elemek is befolyásolják (Denzau és North 1994). A tudás szétszórt jellege a szubjektivizmuson keresztül tehát az egyének magatartására vonatkozóan is konzekvenciákkal bír, következésképpen meg kell vizsgálni az egyének magatartását.

5.1.2. Az aktorok magatartására vonatkozó feltevés A modern vállalatelméletek mindegyike él valamilyen feltevéssel a racionalitásra vonatkozóan, s legtöbbjük a korlátozott racionalitás talaján áll.163 Az elméletek elemzése során (2. pont) nyilvánvalóvá vált, hogy a szerződéses és az evolúcióskompetencia-alapú vállalatelméletek nem azonos tartalmat tulajdonítanak a korlátozott Witt (1992) bemutatja, hogy a szubjektivizmus nem csak az osztrák, hanem az evolúciós közgazdaságtanban is elfogadható. 161 Kirzner (1992, 1995) leírja, hogy az osztrák iskolán belül is léteznek különbségek a szubjektivizmus tartalmát illetően. Említést tesz a radikális szubjektivizmusról (Lachmann 1986, Shackle 1972) is, melynek képviselői szélsőségesen fogják fel a szubjektivizmust: csak azokat a jelenségeket tekintik piaci problémáknak, korlátoknak és lehetőségeknek, amiket az egyének azoknak hisznek. Ezt a nézetet a többi osztrák közgazdász nem fogadja el. 162 A tudás szubjektivitását már Knight is hangsúlyozta: „…az emberek különböznek azon képességeikben, hogy korrekt ítéleteket formáljanak a környezet jövőbeli eseményeit illetően. Ez a képesség nem homogén, bizonyos emberek egyfajta problémák kezelésében kiválóak, mások másfajtáknál, végtelen változatosságban.” (Knight 1921:241) 160

93

racionalitásnak.164 Ez abban nyilvánul meg, hogy formailag azonos kiindulópontból eltérő

következtetésekre

jutnak:

a

szerződéses

elméletek

a

maximalizálást

(optimalizálás), az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet pedig a maximalizálástól eltérő magatartásokat (leginkább a szabálykövetést) vezetik le a korlátozott racionalitásból. Az, hogy az egyes vállalatelméleti ágak a korlátozott racionalitásból milyen magatartási következtetésre jutnak, ahhoz kapcsolódik, hogy a vállalatot milyen időtávon képesek megmagyarázni. Azt gondolom tehát, hogy sem a maximalizáló, sem a szabálykövető magatartást nem helyénvaló a vállalatelmélet kiinduló feltevéseként elfogadni. Már Simon (1978a) is hangsúlyozta, hogy az egyszerű hasznosság- vagy profitmaximalizáló magatartás165 csak az olyan helyzetekre alkalmazható, amikor az akciók esetében nincs (igazi) bizonytalanság, és a szereplők akciói között nincs kölcsönhatás. Természetesen ilyen szituáció elképzelhető, s akkor fordulhat elő, ha adott cél-eszköz struktúrában kell választani. A következőkben ezt értem rövid táv alatt. Hosszú távon Simon szerint nem lehet maximalizálni, és nincs konszenzus abban a kérdésben sem, hogy mi tekinthető optimálisnak. Ez esetben Simon (1975, 1978a, 1978b, 1979) a „kielégítő keresését” (satisficing)166 tekinti racionális magatartásnak. Simon a satisficing elvet a szubsztantív racionalitásra vonatkozó kritikájából vezeti le, amely a komplexitáson alapul. A szubsztantív és a procedurális racionalitás megkülönböztetését a középpontba helyezve azt javasolja, hogy az optimalizálásra (szubsztantív racionalitás) kisebb hangsúlyt fektessünk, és inkább az alkalmazott eljárás hatékonyságára figyeljünk (procedurális racionalitás). A satisficing tehát véleménye szerint egy racionális eljárás.

Kivételek ez alól: a szerződések nexusa és az ügynök-megbízó elmélet. A korlátozott racionalitásnak többféle modellje létezik a közgazdaságtanban. Ezek kiváló leírását adja Laville (1998). 165 Az egyszerű hasznosság- vagy profitmaximalizáló feltevést később a várt szubjektív hasznosság maximalizálási feltevésével cserélték fel, ez azonban nem jelent eltérő magatartási formát. 166 A satisficing modellben a keresés addig tart amíg az egyén az első olyan alternatívát meg nem találja, amely meghalad egy előzetes aspirációs szintet. Természetesem maga az aspirációs szint is fokozatosan igazodik a keresés során az addig megtalált értékek ismeretében. Ez az eljárás is felfogható egyfajta optimalizálásnak, ha számolunk a keresés költségeivel (Baumol és Quandt 1964). A satisficing elmélet alapja Lewin tapasztalati pszichológia elmélete. A pszichológiai kutatások azt mutatták, hogy az aspirációs szintek nem statikusak, hanem emelkednek vagy csökkennek a változó tapasztalatok alapján. Olyan környezetben, amelyben a tapasztalatok jó alternatívákat adnak, az aspirációs szintek nőnek. A hosszú távú egyensúlyban az is lehetséges, hogy a dinamikusan adaptálódó aspirációs szintek általi választás egybeesik az optimális választással, figyelembe véve a keresés költségeit is. A satisficing elmélet tehát arra mutat rá, hogy hogyan lehet ésszerű kalkuláció elvégzése mellett tökéletlen információk esetén elvégezni az optimalizáló eljárást. (Simon 1979) 163 164

94

Nézetem szerint valójában a satisficing magatartás sem különbözik a maximalizálástól, ugyanis mindkettő elfogadja, hogy az információk költségek árán beszerezhetőek: a maximalizálás, azaz a neoklasszikus információelmélet (Stigler 1961) explicit módon, míg a satisficing elmélet implicit módon ismeri el az információk költséges megszerzését. Az egyetlen különbség a két magatartást leíró elméletben az, hogy más elv alapján képzelik el a keresés befejezését. Az alapvető probléma tehát mindkét magatartás esetén az – és ezért nem lehet egyik magatartási feltevés sem alapja a többdimenziós vállalatelméletnek –, hogy nem ismerik el az aktorok tudásának tökéletlenségét. Az előző pontban megkérdőjelezhetetlennek tekintettem ezt a tényt, így az említett két magatartás bármelyikének az általános értelmű elfogadása ellentmondana a tökéletlen tudásnak. Az evolúciós-kompetencia-alapú elmélet több szerzője is (Nelson és Winter 1982, Langlois 1986, 1990, 1997) a szabálykövető magatartást vezeti le a korlátozott racionalitásból: „Evolúciós elméletünkben a vállalatokat úgy tekintjük, mint akiket a profit motivál, és akik a profit emelésének módjait kutatják, de a vállalatok akcióit nem az endogén módon adott és jól definiált lehetőségek közti profitmaximalizálás vezérli. … Hasonlóképpen modellünk nem alkalmaz maximalizálási számításokat a vállalati magatartás jellemzésére. Vállalatainkat sokkal inkább az jellemzi, hogy adott időben bizonyos képességekkel és döntési szabályokkal rendelkeznek. Az idő múlásával ezek a képességek és szabályok a szándékos problémamegoldás és véletlen események eredményeként módosulnak.”(Nelson és Winter 1982:4) Az aktorok viselkedésében mutatkozó mintákat vagy szabályszerűségeket nevezzük szabályoknak. Ez nem jelenti azt, hogy az egyének tudatában is lennének ezeknek a szabályoknak. Több szerző (Kaisla 1998, Heiner 1983) is kiemeli, hogy a szabályok a bizonytalanság miatt léteznek, tulajdonképpen megkönnyítik a konfliktusok megoldását. A szabálykövető magatartás alapja, hogy a különböző szituációk között bizonyos hasonlóságok léteznek. Az egyének nem mint egyedi szituációkra reagálnak a valóságban, hanem hajlamosak azonos jellemzőkkel rendelkező kategóriákat kreálni, azaz az adott szituációt mindig besorolják valamelyik kategóriába, bár minden szituáció egyedi abban az értelemben, hogy teljesen azonos módon nem ismétlődik meg.167 „Ahhoz, hogy a tévedések és próbálkozások általi tanulás működhessen, az organizmusnak valahogy, explicit vagy implicit módon, csoportosítania kell a helyzet-problémákat úgy, hogy egy csoportba valamilyen releváns 167

95

Minél bizonytalanabb a környezet, a szabályoknak annál rugalmasabbaknak kell lenniük azért, hogy az előre nem látható változásokhoz alkalmazkodni lehessen (Vanberg 1993). A szabálykövető magatartás valójában azt jelenti, hogy az aktorok nem helyzetenként maximalizálnak, hiszen nem ismerik az adott szituáció lehetséges kimeneteit, hanem a múltból származó magatartási mintákat alkalmazzák (Kaisla 1998). Az előre jelezhető magatartás alapja tehát a bizonytalanság (Heiner 1983). Heiner (1983) nézete alapján az egyének – mivel kognitív képességeik korlátozottak – arra kényszerülnek, hogy csökkentsék választásaik skáláját, és ez magatartásukat szabályossá és előre jelezhetővé teszi.168 Szerinte éppen azért lehet a magatartást előre látni, mert a racionalitás korlátozott. A szabálykövető magatartás169 sok esetben adekvát leírását adja az egyének magatartásának, mégsem lehet kiinduló feltevése a többdimenziós vállalatelméletnek. Úgy gondolom, hogy a szabálykövetés is, hasonlóan a maximalizáló vagy a kielégítő keresése

magatartásokhoz,

tulajdonképpen

hatékonyságkereső

magatartásnak

tekinthető. A három magatartásforma közötti lényegi különbség abban áll, hogy a hatékonyságkeresést, amely kalkulációs természetű feladat, más módon modellezik. Ez a legfőbb problémája ezeknek a magatartásformáknak. Nézetem szerint el kell fogadnunk, hogy az aktorok magatartását nem csupán kalkulációs jellegű megfontolások alakítják. Az egyének az emberi természetből eredően kreatívak, használják képzelőerejüket. Az általánosabb vállalatelméletnek az emberi magatartás ezen elemeit nem szabad negligálnia. Plauzibilis magatartási feltevésnek tehát csakis az olyan feltevést tekintem, amely a kalkulációs jellegű elemeken kívül az ösztönök, a kreativitás, a képzelőerő megnyilvánulásának is teret enged. Úgy vélem, hogy Mises szempont szerint hasonlóak kerüljenek. Az ilyen csoportosítás valójában a magatartás szempontjából releváns értelemben magába foglal egy feltevést arról, hogy mi teszi ezeket a helyzeteket hasonlóvá vagy különbözővé. Az ilyen csoportosítások jelentik a szabálykövető magatartás gyökereit, akár ösztönökre, szokásokra vagy tudatosan elfogadott szabályokra gondolunk is. Ezek határozzák meg a csoportosító egyén számára, hogy melyek a visszatérő helyzetek, azaz olyan helyzetek, amelyek bizonyos irányba mutatnak. A magatartási szabályok ebben az értelemben standard receptek arra, hogy hogyan kell megbirkózni bizonyos típusú helyzetekkel. Feltevésen alapuló megoldások bizonyos típusú visszatérő problémák megoldására.” (Vanberg 1993:186-187) 168 Heiner (1983) szerint a magatartás elemei az alábbiak: (1) Abból indulunk ki, hogy a simoni korlátozott racionalitás miatt az egyén kompetenciái és a környezet komplexitása között rés áll fent, (2) ezért az egyén nem tud teljes bizonyossággal optimálisan választani, és a tévedés lehetősége sem zárható ki. (3) Az egyén a rés miatt szűkíti választásai skáláját, ezáltal csökkentheti tévedései lehetőségét is. (4) A fentiek vezetnek a magatartási szabályok kialakulásához. 169 Langlois (1986) bemutatja, hogy az egyének bizonytalan és rutin helyzetekben is szabályokat követnek. A két esetben azonban másfajta szabálykövetés történik: rutin szituációkban a szabályok nagyon konkrétak és specializáltak, míg bizonytalan helyzetben általánosak és absztraktak azért, hogy sokféle jövőbeli esetben használhatóak legyenek.

96

(1949) „emberi cselekedet” (human action) koncepciója pontosan ilyennek írja le az egyének magatartását, így kis korrekcióval Mises nézeteit tekintem a többdimenziós vállalatelmélet magatartásra vonatkozó kiinduló nézeteinek. Mit is jelent Mises (1949) szerint az emberi cselekedet (human action)? „Az emberi cselekedet céltudatos magatartás” – ez nagy formátumú könyvének első mondata. Az emberi cselekedet olyan tevékenység, amellyel az egyén helyzetét javítani szeretné. Mises szerint ez egyidejűleg két elemet foglal magába: (1) hatékonyságkereső magatartást (maximalizálás), (2) vállalkozói elemet, amely hiányzik a tisztán hatékonyságkereső magatartásból. Az én interpretációmban az (1) alatt említett hatékonyságkeresés tágan értelmezendő, úgy mint kalkuláción alapuló magatartás, amely az előzőek szellemében a maximalizáláson kívül a satisficing és a szabálykövető magatartást is magába foglalja. Az emberi cselekedet két elemének megfelelően az egyén kétféle feladatot végez el: (1) azonosítja a releváns cél-eszköz keretet (vállalkozói elem), (2) az adott cél-eszköz kereten belül a lehető legjobb eredmény elérésére törekszik (szűk értelemben hatékonyságkeresés, tág értelemben kalkuláció). Mises kiemeli, hogy e két tevékenységmotívum egyetlen, integrált emberi tevékenységet jelent, azaz minden emberi cselekedetben egyszerre van jelen e két elem. Hogyan értékeljük Mises emberi cselekedet koncepcióját? Mises nagy érdeme, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az egyének döntései nem csupán mechanikus kalkulációk, és az emberi cselekedetek nem pusztán passzív reakciót testesítenek meg. Azzal, hogy minden cselekedetben elkülönít egy vállalkozói elemet is, az emberi cselekedetek humánus, kreatív, aktív jellegét hangsúlyozza, amelytől az ember természeténél fogva nem fosztható meg. A vállalkozói elem beépítésével az emberi döntések már nem csupán kalkulációs jellegűek. Nem gondolhatjuk persze, hogy éles határ húzható az emberi cselekedet két eleme közé, éppen ellenkezőleg. Minden cselekedetben egyszerre van jelen mindkét elem, de a konkrét körülményektől függ az, hogy súlyarányuk a cselekedeten belül mekkora. Az emberi cselekedet tehát általánosan írja le az egyén magatartását. Ha a döntéshozó a körülményeket viszonylag jól ismeri, akkor alapvetően információs problémával áll szemben (de tudása ekkor sem tökéletes), és jól tud kalkulálni. Ez a döntéshozatali eljárás azonban nem adekvát, ha olyan szituációkra gondolunk, amelyekben a tudás tökéletlen és szétszórt jellege a 97

meghatározó. Ilyen világban az emberi cselekedetekben fokozottan szükség van a vállalkozói elemre. Az emberi cselekedetben a maximalizálás és a vállalkozás azért jelenik meg egy időben, mert a tudás, nézetem szerint, nem abszolút értelemben tökéletlen: különböző területeken a tudás eltérő mértékben tökéletlen, azaz a tudáshiány intenzitása a gazdaság különböző területein nem azonos mértékű. Rövid távon, lassan változó, egyszerű környezetben, stabil fogyasztói preferenciák, stb. esetén a tudáshiány a legkisebb mértékű. Ebből következően ilyen környezetben alapvetően kalkulációra van szükség, de még ekkor is szerepe van az ösztönnek, képzelőerőnek, azaz a vállalkozói elemnek, hiszen ez az emberi természetből következik. Ha a környezet változása gyors, és minden változó gyorsan módosul, az emberi cselekedetben a vállalkozói elem válik dominánssá, de arról szó sincs, hogy a kalkuláció megszűnne. Mises szerint az emberi cselekedet a választást jelenti, ez pedig, úgy gondolom, kizárja, hogy a jövő determinisztikus legyen. Az emberi cselekedetet az a vágy mozgatja, hogy az egyén javítson helyzetén: olyan szituációt érjen el, amelyet ő egyénileg elképzel, és nagyobb kielégülést jelentő állapotnak tekint: „Az értékítélet mindig szükségszerűen szubjektív.” (Mises 1949:395) Ebből következően nem létezik egyetlen ideális döntési szabály. Hogyan is lehetne teljesen egyedi eseteket valamely legjobb elv szerint megítélni? (Wubben 1995) A misesi emberi cselekedet és a szubjektivizmus tehát elválaszthatatlanok egymástól. A szubjektivizmus talaján állva azt is el kell fogadni, hogy az egyén szubjektív jellemzőitől (mentalitás, pszichika, stb.) is függ, hogy valamely szituációban magatartása milyen mértékben tartalmazza az emberi cselekedet két elemét. A szubjektivizmusból az is következik, hogy a korlátozott racionalitás „mértéke” az egyes egyéneknél eltérő, hiszen kognitív képességeik is különbözőek.170 A szerepelők nem csak különböző információkkal és tudással rendelkeznek, hanem ezeket különböző módon kategorizálják, interpretálják és dolgozzák fel. Nem csak a preferenciák, hanem a hitek és a tervek is szubjektívek (Knudsen és Foss 1999).

Mivel a kognitív keretek az egyéneknél különböznek, a tudás tökéletesen nem transzferálható, hibák lépnek fel, ez a fogadói kompetenciahiány (Eliasson 1990a). Következésképpen a tudás szétszórtsága nem szüntethető meg (az eltérő kognitív keretek miatt). 170

98

„… a megszerzett információt … interpretálni kell. …Ez szellemi akciókat igényel, és minden ember más módon hajtja ezt végre.” (Lachmann 1986:50) A korlátozott racionalitás szubjektivitását elismerve el kell fogadnunk Langlois (1997) nézetét, miszerint nem maga a racionalitás korlátozott, hanem a kalkulációs képesség. A többdimenziós vállalatelméletnek éppen azért kell a misesi emberi cselekedetet elfogadnia, mint magatartási feltevést, mert az plauziblis, és általános értelemben írja le az emberi magatartást.171 Ezzel elfogadom Mises (1949:19) azon nézetét is, hogy minden emberi cselekedet szükségszerűen racionális, de szubjektív értelemben: azaz nem lehet abszolút mérce alapján megítélni az emberi akciókat172: „Az emberi cselekedet végső célja a cselekvő ember vágyainak kielégítése. Nem létezik más megelégedettségi standard a nagyobb vagy kisebb megelégedettség mérésére, mint az egyén értékítélete, amely különböző embereknél különböző, és azonos embereknél is különböző eltérő időpontokban.” (Mises 1949:14) Mindezek alapján a korlátozott racionalitás azon felfogását, mely szerint a „racionalitás” a korlátozott, túl erős feltevésnek kell tekinteni. Egyetértek Langlois (1990) nézetével, miszerint olyan definícióra van szükség, amely korlátozott kognitív képességek és korlátozott tudás fennállása esetén is alkalmazható. Mises (1949) fent ismertetett koncepciója megfelel ennek az elvárásnak. Felfogása szerint az egyén szubjektív értelemben racionális lehet akkor is, ha hibázik, téved, vagy rosszul informált annak terén, hogy mi az a ő érdeke. Langlois (1990) szerint éppen ezek a korlátok vezethetnek oda, hogy az egyén nem képes komplex optimalizációs problémákat megoldani, de e korlátok miatt az egyén még korlátlanul racionális (és nem korlátozottan racionális), csak korlátozottan „képes”. Ebben a megközelítésben a racionalitás azt jelenti, hogy az egyén – adott tudás és információ-feldolgozó képesség esetén – amit csak tud, mindent megtesz saját érdeke szerint.173 Véleményem szerint a Már most utalok arra, hogy az emberi cselekedet koncepció megköveteli – amely a modern vállalatelméletekben hiányzik – a vállalkozáselméletnek és a piaci folyamatok elméletének a vállalatelmélettel való összekapcsolását. Erről a későbbiekben még lesz szó. 172 Ez pontosan azért van így, mert az emberi akciók a kalkuláció mellett egyidejűleg magukba foglalnak egy szubjektív vállalkozói elemet is. 173 Ez a nézet tulajdonképpen Popper helyzetelemzés koncepciójával cseng össze, miszerint az egyén akkor racionális, ha a körülményeire tekintettel ésszerűen cselekszik, azaz a helyzet határozza meg az egyén számára legjobb akciókat. 171

99

fenti koncepció általános értelemben írja le az emberi magatartást – melybe a konkrét helyzettől függően a maximalizálás, a satisficing, a szabálykövetés, vagy a vállalkozás is belefér –, ezért helyénvaló magatartási feltevése a többdimenziós vállalatelméletnek.

5.1.3. A piaci környezetre vonatkozó feltevés A piaci környezetre, azaz a bizonytalanságra vonatkozó nézetek – hasonlóan a korlátozott racionalitás értelmezéséhez – az egyes vállalatelméletekben nem azonosak. Mindkét vállalatelméleti ág utal a bizonytalanságra, de eltérő tartalmat ért alatta. Az eddigiekben a bizonytalanság kifejezést az egyes elméletek kapcsán abban az értelemben használtam, ahogy azt az adott elmélet gondolja, legfeljebb Knight (1921) nézetei alapján minősítettem őket. Az elméleti tisztánlátás azonban megköveteli, hogy definiáljuk a bizonytalanság fogalmát és típusait. A bizonytalanság elemzése több szerzőnél is megtalálható (Knight 1921, Mises 1949, Shackle 1972, Loasby 1976, O’Driscoll és Rizzo 1985). A legkiterjedtebb elemzést azonban Langlois (1986, 1992a, 1994a) adja, leginkább az ő terminológiáját használja a szakirodalom (Minkler 1993a, 1993b, Harper 1996, Langlois és Robertson 1995). Langlois megközelítését egyrészt azért tartom követendőnek, mert az említett szerzők kategorizálása tulajdonképpen megfeleltethető az ő kategóriáinak, de a legfőbb érvem az ő bizonytalanság koncepciója mellett, hogy az alkalmas kiinduló feltevés a többdimenziós vállalatelmélet számára is. Langlois (1986) bizonytalanság koncepciója nem csak abban segít, hogy világosan megértsük,

mit

értenek

a

szerződéses

és

az

evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelméletek bizonytalanság alatt, és hogyan illeszkedik ez a bizonytalanság koncepció elméletük logikájába, hanem abban is, hogy általános értelemben közelítsük meg a bizonytalanságot.174 Langlois (1986) a bizonytalanság két formáját különbözteti meg: a strukturális és a parametrikus bizonytalanságot. Parametrikus bizonytalanság esetén a döntéshozók nem tudják, hogy az összes lehetséges akció kimenete közül melyik fog bekövetkezni, de ismerik magukat a

Kétségtelenül nagy érdeme Langlois-nak, hogy az egyes vállalatelméletekben gyakran említett és a magyarázatokban központi szerepet játszó bizonytalanság formáit egyértelműen tisztázza, és ezek alapján logikussá válnak az egyes elméletekben az adott bizonytalanság koncepció alapján levont következtetések.

174

100

lehetséges akciókat, a lehetséges kimeneteket, valamint a kimenetek bekövetkezésének valószínűségeit. Ilyen környezetben a döntéshozók az előttük álló probléma struktúrájáról (természetéről) tökéletes tudással rendelkeznek, azaz strukturális tudásuk tökéletes. Parametrikus tudásuk viszont tökéletlen, azaz a döntéshozók a probléma bizonyos paramétereit nem ismerik tökéletesen. Ez viszont csak információs problémát okoz (az információ költségek árán beszerezhető), vagyis újabb információk beszerzésével a paraméterek becsléseit javítani lehet. Ezek után a várható érték kiszámításához használható a valószínűség-eloszlás, azaz tulajdonképpen ugyanúgy lehet optimalizálni, mintha tökéletes bizonyosság lenne. Ebben a világban tehát minden probléma kalkulációs természetű. A szerződéses (neoklasszikus) vállalatelméletek a bizonytalanság alatt a fent leírt parametrikus bizonytalanságot értik. (A parametrikus bizonytalanság knighti kockázatot jelent.) A parametrikus bizonytalanság tökéletes összhangban áll azzal a nézettel, hogy az aktorok tudása tökéletes. A tökéletes tudás tartalma nem jelenthet mást, mint hogy az aktorok tudása strukturális értelemben tökéletes, azaz az aktorok az előttük álló probléma struktúráját tökéletesen ismerik. Az, hogy bizonyos paramétereket nem ismernek tökéletesen, nem tudásprobléma, hanem információs probléma. Az aktorok racionalitására vonatkozó nézetek tehát a parametrikus bizonytalanság feltevéséből következnek. A

bizonytalanság

erősebb

formáját

Langlois

(1986)

strukturális

bizonytalanságnak nevezi. Ennek két fő jellemzője: a jövőbeli események struktúrájának tökéletlen tudása és a bizonytalanság endogén jellege. Ha az aktorok a jövő struktúráját nem látják előre, akkor nem tudják az összes lehetséges akciót és azok kimeneteit felsorolni, illetve a kimenetek bekövetkezésének valószínűségeit sem ismerik.175 Mivel nem lehetséges minden releváns jövőbeli esetet előre látni, így hosszú távú szerződésben sem lehet ezeket specifikálni, következésképpen a szerződések gyakran csak rövid távúak és implicitek lesznek.176 A bizonytalanság endogén jellegének hangsúlyozása fontos elem a strukturális bizonytalanság koncepciójában. Ez arra utal, hogy a bizonytalanságot maga a gazdasági Shackle (1979:24) az ilyen szituációkat úgy jellemzi, hogy az előre látott valószínűségek nem teljesek és nem egészíthetőek ki, azaz a valószínűségeket még elvileg sem lehet kiszámolni.

175

101

rendszer és folyamatok hozzák létre, és nem szüntethető meg. Az egyéneknek döntéseik meghozatalakor előre kell látniuk a többiek előrelátását, azaz a döntések a várakozások várakozásain alapulnak, mivel az egyének szimultán hozzák döntéseiket. A strukturális bizonytalanság tehát a hayeki értelemben vett tudásproblémát hozza létre, azaz a tudáshiány nem szüntethető meg újabb információk beszerzésével. Gyorsan változó, egyensúlytalan környezetben az egyének eltérő előrejelzésekkel rendelkeznek, ezek alapján eltérő várakozások alakulnak ki. Világos, hogy ilyen környezetben senki sem tudhatja ex ante az előrejelzések eloszlását (az átlagvéleményt), csak feltételezések léteznek ezekre az előrejelzésekre vonatkozóan. Mindezek alapján nem lehet előre tudni, hogy egy akció optimális-e, sőt az optimális fogalmának strukturális bizonytalanság esetén nincs is értelme. A strukturális bizonytalanság tehát a bizonytalanság endogén jellege miatt nem szüntethető meg, míg a parametrikus bizonytalanság stratégiai döntésekkel kivédhető. A strukturális bizonytalanság feltevése az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletre jellemző. Abban a logikai keretben, amelyben ez a vállalatelméleti ág mozog, a strukturális bizonytalanság adekvát feltételezés. De ugyanez mondható a szerződéses vállalatelméletek esetében a parametrikus bizonytalanság feltevésére is. A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a bizonytalanság két okból fakadhat: (1) Nem áll rendelkezésre minden információ, ami a biztos kimenetelű döntéshez szükséges lenne. (2) Az elérhető információk mellett az aktorok kalkulációs és kognitív képességei korlátozottak. A bizonytalanság első formája tehát az információk nem teljes voltából ered, a második pedig a tudás hiányos voltából (Dosi és Egidi 1991), ezek megfelelnek a parametrikus és a strukturális bizonytalanságnak.177 Korábban már megállapítottam, hogy a modern vállalatelméletek a vállalat adekvát magyarázatát adják, de nem általánosan, hanem csak bizonyos időtávot 176 Langlois érvelése alapján a szerződések nem teljes voltának okára Williamson (1985) érvelésétől – mely szerint a szerződések a korlátozott racionalitás miatt nem teljesek – eltérő magyarázatot kapunk: a szerződések a strukturális bizonytalanság miatt nem teljesek. Ez az ok pedig a korlátozott racionalitást megelőzve létezik. 177 Langlois (1986) koncepciójától eltérő megközelítést használ Dosi és Egidi (1991). A két szerző más ismérv mentén különbözteti meg a bizonytalanság formáit, ők Simon (1978a) szubsztantív és procedurális racionalitása alapján szubsztantív és procedurális bizonytalanságot különítenek el. A szubsztantív bizonytalanság a környezetre vonatkozó információk hiányából fakad, míg a procedurális bizonytalanságot a problémamegoldás során jelentkező heineri kompetencia rés hozza létre. Bár ez a kategorizálás nem feleltethető meg egyértelműen Langlois kategóriáinak, de bizonyos kapcsolat létezik közöttük: a gyenge szubsztantív bizonytalanság megfelel a parametrikus bizonytalanságnak, az erős szubsztantív és a procedurális bizonytalanság pedig a strukturális bizonytalanságnak. Azt gondolom, hogy Dosi és Egidi (1991) bizonytalanság koncepciója nem mond ellent Langlois (1986) koncepciójának, hanem kiegészíti azt.

102

feltételezve. A rövid távú szerződéses elméletek természetes módon nem tételezhetnek fel strukturális bizonytalanságot, hiszen a strukturális bizonytalanság nem rövid távra vonatkozik. Értelmetlen dolog tehát azt számon kérni a szerződéses elméleteken, hogy miért nem fogadják el a strukturális bizonytalanság tényét. (Megfordítva ugyanez az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletre is igaz.) A fenti gondolatmenettel azt szeretném kifejezni, hogy nem az a kérdés, a strukturális vagy a parametrikus bizonytalanság feltevése-e plauzibilis. A bizonytalanság mindkét formája plauzibilis feltevés lehet, attól függően, hogy milyen távra vonatkozik az elemzés. Nézetem szerint tehát rövid távon (adott cél-eszköz struktúrában) a parametrikus bizonytalanság, hosszú távon (a cél-eszköz keret változása esetén) pedig a strukturális bizonytalanság feltevésével kell élni. A többdimenziós vállalatelmélet számára ez az elfogadható feltevés. A bizonytalanságra vonatkozó elképzelésünket azonban ki kell egészíteni: a strukturális bizonytalanság nem lehet korlátlan (Mises 1949, Harper 1996). Ha ez így lenne, akkor a piaci események tisztán csak véletlenek lennének, s ez nem tenne lehetővé céltudatos emberi akciókat. A korlátozott strukturális bizonytalanság feltevése a céltudatos emberi akciók logikai előfeltétele, csak korlátozott bizonytalanság esetén képes az egyén kreatívan cselekedni és értelmes választásokat tenni. Erre vonatkozóan Loasby az alábbiakat írja: „Ahhoz, hogy a választás igazi legyen, nem lehet sem véletlen, sem előre meghatározott. Kell, hogy legyenek alapjai a választásnak, de azoknak inadekvátoknak kell lenniük; szükséges, hogy a választás következményeit bizonyos valószínűséggel előre lássuk, de nem tökéletesen.” (Loasby 1976:5) A bizonytalanságot különböző intézményi keretek korlátozzák (Hayek 1973, Loasby 1976). Először is, minden társadalomban léteznek bizonyos rendszabályok (informális szokások és társadalmi normák), amelyek uniformitást és szabályosságot kölcsönöznek a társadalmi jelenségeknek. Másrészt, a tulajdonosi jogok, a szerződések, a pénz és más piaci intézmények spontán módon csillapítják a jövő strukturális

103

bizonytalanságát. Harmadrészt, a vállalkozó különböző irányítási struktúrákkal (például vállalat) szervezi meg a tranzakciókat, amelyek szintén csökkentik a bizonytalanságot.178

5.1.4. Az idő koncepciója Az idő problémája nem az időtávok problémája, hanem arra a kérdésre vonatkozik, hogy az idő múlásával – amely megkérdőjelezhetetlen – tud-e számolni az elmélet vagy sem. Nem vita tárgya az sem, hogy az emberi akciók követik egymást az időben, nem történhetnek egyidőben, csak egymás után (Mises 1949).179 Ki lehet jelenteni, hogy a szerződéses (neoklasszikus) elméletek nem tudnak számolni az idő múlásával, az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet viszont megpróbálja azt. A modern elméletek időszemlélete tehát nem megfelelő, illetve finomításra szorul. Nézetem szerint akár rövid, akár hosszú távon, akár általánosan akarjuk a vállalatot megmagyarázni, az idővel számolni kell. Az idő szemlélete terén az osztrák iskola két reprezentánsa, O’Driscoll és Rizzo (1985) járultak hozzá jelentős mértékben a tisztánlátáshoz. A két szerző az idő szemlélésének két koncepcióját különbözteti meg: a newtoni, illetve a reális idő koncepciókat. Bár a két szerző nézeteit közvetlenül nem tartom alkalmazhatónak a többdimenziós vállalatelmélet számára, de jó kiindulópontot jelentenek. Elsőként tehát megvizsgálom O’Driscoll és Rizzo (1985) idő koncepcióját, majd meghatározom saját álláspontomat a kérdésben. A neoklasszikus közgazdaságtan az idő newtoni koncepcióját fogadja el, amely szerint az idő térbeli, a múlását egy vonal menti mozgás írja le. O’Driscoll és Rizzo (1985) szerint az alábbiak jellemzik a newtoni időt: (1) Az idő homogén, azaz egy időintervallum pontosan ugyanolyan, mint egy másik, semmi új nem történik. Ez kizárja a strukturális változások létét. (2) Az idő végtelenül osztható, az időintervallumok

tetszőlegesen

kicsik

lehetnek.

Ebben

a

felfogásban

az

alkalmazkodások azonnal végbemennek. A newtoni rendszer statikus állapotban van,

178 A belső hierarchia azért csökkenti a bizonytalanságot, mert közös szervezeti nyelvet és kommunikációt hoz létre, amely segíti a tudás transzferálását (Cremer 1993). 179 „Az emberi akciók mindig a jövőre irányulnak, fontos és szükséges a jobb jövő tervezése és az arra irányuló akció.” (Mises 1949:100)

104

nem tud endogén változást létrehozni. Minden pillanat időleges egyensúlyban van, így csak az vizsgálható, hogy milyen új egyensúly alakulna ki, ha egy alternatív exogén adathalmaz állna fent. (3) Az idő független tartalmától. Nincs közvetlen kapcsolat az időintervallumok között, azaz egyik időpillanatnak sincs hatása a többire. (Ez például azt is jelenti, hogy nem lehet erőforrásokat felhalmozni egy időben, amit később használunk.) Milyen következtetésekre juthatunk a fentiekből? Egyrészt a szereplők nem növelhetik strukturális tudásukat az idő múlásával, nem tudják megváltoztatni az előttük álló probléma természetét, a döntések statikus természetűek. Másrészt a tanulás determinisztikus, azaz adott tudás alapon megy végbe, az egész tudásfüggvény eleve létezik és az időn kívül áll. Ebben a keretben az idő szűkös, a döntéshozónak ugyanúgy takarékoskodnia kell az idővel, mint a többi szűkös erőforrással. A reális idő koncepció az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet keretébe illeszthető be. O’Driscoll és Rizzo (1985) nyomán Langlois (1992a), Langlois és Robertson (1995) illetve Harper (1996) is elfogadják a visszafordíthatatlan reális idő koncepciót. Az idő irreverzibilitásának legfontosabb konzekvenciája, hogy a múlt és a jövő különböznek, nem csak abban a tekintetben, hogy az egyik visszafelé, a másik pedig előre van, hanem abban is, hogy a múlt nem változtatható meg, míg a jövő alakítható (Hicks 1976). A reális időben a jövő nem vezethető le logikusan a jelenből (Harper 1996), az új üzleti gondolatok (új termékek, új technológiák, új szervezeti sémák) nem jelezhetőek pontosan előre.180 Az idő tehát újdonságokat, meglepetéseket tartogat a szereplők számára, vagyis az idő múlása kreatív evolúciót jelent, azaz a folyamatok megjósolhatatlan változásokat produkálnak. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy minden gazdasági folyamat magába foglalja a tudás növekedését, amely egy endogén erővé válik. A reális idő koncepció alapján az időnek nem az események egymásutánisága a lényege: O’Driscoll és Rizzo (1985) az egyének által szubjektíven észlelt események folyamának tekintik. Ezzel az idő szubjektivista koncepcióját adják. Szerintük a reális idő azt jelenti, hogy a jelent a jövőhöz az egyének tapasztalatai és várakozásai kötik.181 Mindez nem jelenti azt, hogy csak a jövőre vonatkozó tudás lenne tökéletlen. Hicks (1976) megjegyzi, hogy a múltra vonatkozó tudás is tökéletlen, de más módon. 181 Harper (1996) a szubjektivista idő koncepcióval szemben az idő objektivitását hangsúlyozza, vagyis szerinte az idő független az egyénektől. 180

105

A többdimenziós vállalatelméletnek számolnia kell az idő múlásával, azaz a reális idő talaján kell állnia, el kell fogadni, hogy az akciók mindig a jövőre irányulnak (Mises 1949). Az akciók jövőre irányultsága csakis a reális idő koncepció talaján érthető meg, ugyanis a jövőre irányuló akció pontosan azt jelenti, hogy az események nem pusztán kapcsolat nélkül követik egymást az időben – mint ahogy a newtoni időkoncepció gondolja –, hanem a jelenbeliektől függenek, azaz oksági relációban állnak egymással (Hicks 1976). Úgy gondolom azonban, hogy a reális idő nincs olyan merev ellentétben a newtoni idővel, mint ahogy azt O’Driscoll és Rizzo (1985) vélik, azaz módosítani kell e két időkoncepció tartalmát. A newtoni idő nem azonosítható a rövid távval – O’Driscoll és Rizzo (1985) ezt sugallják –, ahogy a reális idő koncepció sem azonosítható a hosszú távval. A rövid távú szemlélet nem zárja ki azt, hogy az egyes időpillanatok közötti kapcsolatot elfogadjuk. Attól, hogy az idő folyásában egy pillanatot ragadunk ki, még nem kell azt feltételezni, hogy ez az időpillanat az előző időpillanatoktól tökéletesen független. Az egyes időpillanatok nincsenek tökéletes determinisztikus viszonyban (ez ellentmondana a bizonytalanságnak), de tökéletesen indeterminált viszonyban sem lehetnek (ez korlátlan bizonytalanságot jelentene), vagyis bizonyos mértékű determináltság fennáll az egyes időpillanatok között182. Azt gondolom tehát, hogy a többdimenziós vállalatelméletnek el kell fogadnia azt a tényt, hogy az idő múlása szerepet játszik az egyének (vállalatok) döntéseiben, hiszen azokat a múltbeli tapasztalatok alapján hozzák, és így az egyes időpillanatok kapcsolódnak egymáshoz. Ez nem zárja ki azt, hogy az idő folyamában kiragadjunk egy időpillanatot (időintervallumot), amely rövidsége miatt jobb előrelátást tesz lehetővé, mint egy hosszú periódus. A reális időt ebben a felfogásban értem, és nem O’Driscoll és Rizzo (1985) tökéletesen szubjektivista felfogásában.

5.1.5. A feltevések kölcsönös kapcsolatrendszere A többdimenziós vállalatelmélet kiinduló feltevéseinek a fentieknek megfelelően a tudásproblémát, az emberi cselekedet (human action) koncepciót, a bizonytalanságot

Ebből az következik, hogy az idő tökéletesen szubjektivista felfogása, amit O’Driscoll és Rizzo (1985) képvisel, nem tartható álláspont. 182

106

(rövid távon a parametrikus, hosszú távon a strukturális bizonytalanságot) és a reális idő koncepciót tekintem. Ezek a feltevések kölcsönös kapcsolatban állnak egymással, bármelyik fennállása magával vonja a többi fennállását is. Vizsgáljuk meg a feltevések összefüggéseit! Az idő reális (dinamikus) koncepciója szerint az időt mint események folyamát fogjuk fel. Implicit módon ebben a gondolatban jelen van, hogy újdonságok alakulhatnak ki, és hogy a szereplőket Shackle-i meglepetések érhetik. Emiatt a jövőbeli események hosszú távon nem jelezhetőek előre, azaz a jövő kereteit, struktúráját nem láthatjuk előre (strukturális bizonytalanság). Mindez azt jelenti, hogy az aktorok tudása nem tökéletes, akcióikban a vállalkozói elem dominál. Rövid távon a problémák struktúrái adottak, de bizonyos paramétereket nem ismernek a szereplők, legfeljebb becsülni tudják azokat (a becslés szubjektív is lehet). Az objektív vagy szubjektív valószínűségek ismertében a probléma megoldása kalkulációt igényel, azaz az emberi cselekedeten belül a hatékonyságkeresésen van a hangsúly. Rövid távon, adott kereteken belül viszonylag jól előre jelezhető, hogy egy következő időpillanatban a legnagyobb valószínűséggel mi fog történni. Az idő múlása tehát rövid távon is szerepet kap, nincs szó tökéletes determináltságról, viszont alkalmazható a valószínűségi becslés. Ez pedig a bizonytalanság gyengébb formáját, a parametrikus bizonytalanság fennállását jelenti. A tudásproblémát ez esetben sem zártuk ki, hiszen a tudás szubjektíven szétszórt jellege összhangban áll az elmondottakkal, csupán a tudásprobléma intenzitása kisebb, mint hosszú távon. A szubjektivizmus elfogadásából következik a strukturális bizonytalanság elfogadása is, hiszen ha minden egyén szubjektív meggyőződése alapján vesz részt a piaci tranzakciókban, akkor ez a többi egyén számára – mivel az egyének egymás szubjektív értékítéleteit nem ismerhetik – növeli a környezet kiszámíthatatlanságának mértékét. Ilyen perspektívában másfajta tanulásra van szükség, mint amilyet a neoklasszikus elméletek elgondolnak, tehát a feltevések meghatározzák a tanulás183 jellegét is. A tanulás valójában a bizonytalansággal kapcsolatos: legáltalánosabb értelemben az emberi magatartás során megnyilvánuló bizonytalanság a jövő előrejelzéséhez, az akciók kiválasztásához és ellenőrzéséhez szükséges tudás nem teljes A tanulás elméletének kiterjedt irodalma létezik, témánkhoz kapcsolódnak Cohen (1991), Cohen és Levinthal (1989), Levinthal és March (1993), Levinthal (1992) tanulmányai.

183

107

voltából ered. Ha azt akarjuk elemezni, hogy hogyan viselkednek az egyének bizonytalanságban, akkor azt kell megvizsgálni, hogy hogyan tudják csökkenteni tudáshiányukat. A tudás növelése pedig nem más, mint a tanulás, azaz a bizonytalanság körülményei közötti döntéshozatal egyik központi aspektusa a tanulási folyamatra vonatkozik (Dosi és Egidi 1991). Mivel a tudáshiány strukturális bizonytalanságban (hosszú távon) a legnagyobb, így az a tanulás, amely az új keretek meghatározását célozza, a tanulás hosszú távon adekvát formáját jelenti. Ez a tanulás jelentős mértékben igényli az emberi akciókban a vállalkozást. Rövid távon a tudáshiány alapvetően információhiányt jelent, amely másfajta tanulást követel meg: adott kereteken belül kell a legjobb eredményt elérni, azaz az emberi magatartás alapvetően a kalkuláción alapul. A szubjektivizmusnak nemcsak a tanulásra, hanem a tudásra vonatkozóan is komoly konzekvenciái vannak: bizonyos szituációkat „interpretációs kétértelműség” jellemez, azaz különböző szereplők ugyanabból az információs halmazból eltérő, esetleg egymásnak ellentmondó tudást szűrhetnek le (Fransman 1994).184 A szubjektivizmus alapján könnyen elfogadhatóvá válik az is, hogy a valóság különböző szubjektív érzékelése miatt a vállalkozók és a menedzserek nem ugyanazokkal a kognitív keretekkel rendelkeznek, így eltérő döntéseket hoznak. A szubjektivizmus teret enged a kreativitásnak és az egyéni választás autonómiájának, amely pedig magával hozza, hogy a választások jövőbeli konzekvenciái nem jelezhetőek tökéletesen előre. (O’Driscoll és Rizzo 1985) A fentiek alapján megállapítható, hogy a tudáshiány és a tudás szubjektíven szétszórt jellege, valamint az emberi akciók jellemzői, a bizonytalanság jellege és az idő múlásának elismerése kölcsönösen meghatározzák egymást. Mivel a tudáshiány intenzitása sokféle lehet és a bizonytalanság mindkét fajtája előfordulhat, ezért az emberi akciókban egyszerre jelen levő vállalkozói és hatékonyságkereső (kalkuláló) elemek különböző kombinációkban fordulhatnak elő. A fentiekben meghatározott alapfeltevések azért plauzibilisek, mert az ezekre épülő többdimenziós vállalatelmélet úgy tud választ adnia a vállalatelméleti kérdésekre, hogy egyetlen lehetséges szituációt sem zár ki. Ez a magyarázat arra, hogy egy adott környezetben (iparágban) működő vállalatok miért reagálnak különböző módon ugyanarra a környezeti változásra. 184

108

5.2. A többdimenziós vállalatelmélet építőkövei A többdimenziós vállalatelmélet építőkövei közé azokat az elméleteket sorolom, amelyek nem részei ugyan magának a többdimenziós vállalatelméletnek, de szorosan kapcsolódnak hozzá, nélkülük az nem megalapozott. E teóriák kapcsolatba hozása a többdimenziós vállalatelmélettel magukból a kiinduló feltevésekből következik. Véleményem szerint három elmélet áll szoros kapcsolatban a vállalatelmélettel: a piaci folyamatok elmélete, a vállalkozáselmélet és a beágyazottság-elmélet. Az alábbiakban azt szeretném demonstrálni, hogy a vállalatelméletek általánosítása nem valósítható meg az „építőkövek” felhasználása nélkül.185

5.2.1. A vállalat a piaci folyamatokban A vállalatelmélet nem lehet elszigetelt a magasabb szinten (iparág) lezajló folyamatok

magyarázatát

adó

elméletektől,

hiszen

ahhoz,

hogy

plauzibilis

megállapításokat tehessünk magáról a vállalatról, a piac működéséről is megfelelő elmélettel kell rendelkeznünk. Korábban vita tárgyát képezte az a kérdés, hogy mit kell a vállalatelméletnek megmagyaráznia. Egyes közgazdászok szerint nagyobb egységek, pl. iparágak magatartását kell tanulmányoznia, mások az egyedi cég működésének elemzését hangsúlyozták. A 2.1. pontban már szóltam arról, hogy a vállalatelmélet tárgyköre explicit módon Holmström és Tirole (1989) írása nyomán vált egyértelművé. Ennek ellenére még ma is gyakran vállalatelméletnek aposztrofálnak olyan elméleteket, amelyek az iparág szintjén lezajló folyamatokat írják le.186 Azt gondolom, hogy ez nem véletlenül fordul elő, arra utal, hogy a vállalatelmélet szorosan kapcsolódik a piaci folyamatok elméletéhez: a vállalatelméleti kérdések megválaszolása megköveteli a vállalatnak a piaci folyamatokban való kezelését. A vállalatelmélet kidolgozása tehát nem történhet egy elméleti vákuumban. Mivel a vállalat a piacon működik, magatartásának megértése nem képzelhető el 185 Nézetem szerint a vállalatelmélet és az említett három elmélet közötti kapcsolatteremtés egyike azoknak az utaknak, amely jelentősen hozzájárulhat a vállalatelmélet további fejlődéséhez. A téma implikációi kapcsán a 7.2. pontban is fogok erre utalni. 186 Talán a legismertebb példa erre Nelson és Winter (1982) elmélete.

109

anélkül, hogy a piaci folyamatokra vonatkozóan ne rendelkeznénk elmélettel, és ezt ne alkalmaznánk a vállalatelméletben. A vállalatelmélet tehát ráépül a piaci folyamatok elméletére187, amely természetes szövetségese. A piaci folyamatok bekapcsolásának három fontos előnye van a vállalatelmélet szempontjából: (1) a vállalatot, mint egy aktort tekinthetjük a folyamatokban, (2) elkülöníthetjük az árrendszer, illetve a vállalat szerepét az egyensúly kialakulásában, (3) mivel a piaci folyamatok elmélete a gazdasági cselekvéseket az időben vizsgálja (Langlois 1994c), így lehetővé teszi a vállalat reális időben történő megragadását. A piaci folyamatok jelentik a keretet a vállalkozás számára, amelynek megmagyarázása nem képzelhető el a piaci folyamatok negligálása esetén. Azáltal tehát, hogy a vállalatot behelyezzük a piaci folyamatokba, lehetővé válik, hogy a vállalkozást is összekapcsoljuk a vállalatelmélettel. A többdimenziós vállalatelméletnek nem kell iparági folyamatokat megmagyaráznia, de az iparági (piaci) folyamatok olyan konzekvenciákkal járnak az egyedi vállalatra nézve, amelyekkel a vállalatelméletnek a vállalat megmagyarázásakor számolnia kell. A piaci folyamatok elmélete és a vállalkozáselmélet úgy tekinthető, mint az érem két oldala (Kirzner 1973). A vállalatelmélet mindkét elmélet „támogatását” igényli, ebben az értelemben tekintem őket a vállalatelmélet építőköveinek. E kettőhöz – ha elfogadjuk, hogy a vállalat nem ragadható ki a piaci közegből – társítani kell a beágyazottság-elméletet (Granovetter 1985, 1990, 1992) is, hiszen a piaci környezetet részben társadalmi tényezők alakítják. A többdimenziós elméletnek azért válik a beágyazottság-elmélet építőkövévé, mert a vállalat piaci folyamatokba való behelyezésével el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a vállalatok a „gazdasági intézmények társadalmi szerveződései” (Granovetter 1992:3). Az építőkövek és a többdimenziós vállalatelmélet összekapcsolódásának bemutatása előtt – annak szükségszerűségét kiemelendő – szólnom kell arról, hogy a szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú elméletek ezt nem, vagy csak részben valósítják meg.

A piac mint folyamat felfogás a modern osztrák közgazdasági iskola központi gondolata. Mises (1949:257) ezt írja: „A piac nem egy hely, nem egy dolog vagy egy kollektív entitás. A piac egy folyamat, amelyet a munkamegosztásban együttműködő különböző egyének akcióinak összjátéka működtet.” 187

110

5.2.2. Az építőkövek a modern vállalatelméletekben A modern vállalatelméletek nézeteinek ismertetése (2. rész) során explicit módon nem szóltam arról, hogy milyen kapcsolatban állnak a piaci folyamatok-, a vállalkozás- és a beágyazottság-elmélettel. Ez a kapcsolatrendszer azonban mindkét vállalatelméleti

ág

nézeteiből

kiolvasható.

Nézzük

elsőként

a

szerződéses

vállalatelméleteket!

5.2.2.1. Szerződéses elméletek A szerződéses elméletek nem tudják a vállalatot a piaci folyamatokba behelyezni. Ez teljes összhangban áll azzal a perspektívával, amelyben ezek az elméletek a vállalatot szemlélik. A tökéletes strukturális tudás (parametrikus bizonytalanság) feltevésén alapuló hatékonyságkereső magatartás eredményeként mindig egyensúlyi állapot alakul ki. Az idő newtoni szemlélete – azaz az a tény, hogy az idő múlásával nem lehet az elméletben számolni – lehetetlenné teszi, hogy a vállalatot a piaci folyamatokba beágyazva tekintsük, ugyanis a piac folyamat jellegének elismerése megköveteli az idő múlásával való számolást. E vállalatelméleti ág esetében nem az okozza a fő problémát, hogy rövid távú vállalatelméleteket foglal magába – amelyek a vállalatelméleti kérdésekre csak rövid távon érvényes válaszokat tudnak adni –, hanem az, hogy a vállalatot nem a piaci folyamatokba beágyazva tekinti.188 Ezzel a szerződéses vállalatelméletek a hagyományos neoklasszikus egyensúlykoncepció talaján állnak: azonnali igazodást feltételezve képtelenek magának a piaci (igazodási) folyamatnak a bemutatására, csak a hatékony végállapotokat tudják leírni. A piaci folyamatok negligálása együtt jár a vállalkozói tevékenység negligálásával.189 A szerződéses vállalatelméletekben a vállalkozó számára egyáltalán nincs hely, Baumol szavaival élve: „Az elméleti vállalat vállalkozás nélküli – Dánia Az előzőekben már utaltam arra (5.1.4. pont), hogy a rövid távú szemlélet nem zárja ki feltétlenül azt, hogy az idő múlásával számoljunk, azaz a piaci folyamatba behelyezzük a vállalatot. 189 Többféle vállalkozáselmélet létezik, ezek összefoglalását lásd: Kapás (2000d). Ezek részleteibe e helyen nem szükséges belemenni, elegendő a vállalkozás általános jellemzőinek a megállapítása: a vállalkozás a változással kapcsolatos tevékenység. A vállalkozó állandóan új cél-eszköz rendszert állít fel (míg a menedzser adott cél188

111

hercegét kihagyták a Hamlet tárgyalásából.” (Baumol 1968:66)190 Nem nehéz megmagyarázni, miért van ez így: a bizonytalanság gyengébb formájának feltételezése esetén minden döntés csupán kalkuláció kérdése, ezeket az optimalizáló döntéseket pedig a menedzserek hozzák. Ebből következik, hogy a vállalkozók számára nem létezik semmilyen szerep, funkció. A vállalkozó negligálása kapcsolódik az egyensúlyi megközelítéshez is (Pasour 1989). A neoklasszikus elméletek egyensúlyi állapotban írják le a vállalatot. Egyensúlyban pedig nincs verseny, és nincsenek profitlehetőségek, így a vállalkozó nem illeszthető be ebbe a keretbe, s hangsúlyozni kell, hogy nincs is szükség rá: ha a döntéshozó a körülményeket (cél-eszköz keret) tökéletesen ismeri, optimális döntéseket tud hozni ezen körülményekre tekintettel. A szerződéses vállalatelméletek vállalkozói elméletének hiánya végső soron a tudással kapcsolatos feltevésekre vezethető vissza: a fő problémát az okozza, hogy a tudás szétszórt és szubjektív jellegét nem ismerik el, e helyett az információra helyezik a hangsúlyt. Ebben a rendszerben pedig a mechanikus, passzív kalkulátor nyilvánvalóan a menedzser – a szerződéses vállalatelméletek menedzsment teóriát foglalnak magukba (Boudreaux és Holcombe (1989) –, ezért ha említik is a vállalkozót, azonosítják a menedzserrel.191 A vállalkozás teljes kiiktatása a vállalatelméletből192 egyenesen következik a vállalat piaci folyamatokból való kiragadásából. A piaci folyamatok negligálása oda vezet, hogy ezek az elméletek a társadalmi-gazdasági környezetből kiragadva szemlélik a vállalatot. Az egyetlen kivétel ez alól Williamson elmélete, amely hangsúlyozza a társadalmi közeg szerepét és a beágyazottság tényét, de azáltal, hogy exogénnek tekinti a társadalmi közeget, amelyhez a vállalatnak alkalmazkodnia kell, nem képes elméletét szerves kapcsolatba hozni a beágyazottság-elmélettel.193

eszköz struktúrában tevékenykedik), új gondolatokat valósít meg, tevékenységében nagy szerepet játszik a képzelet. 190 Baumol 1968-ban írta a fenti sorokat, amikor még a mai modern szerződéses vállalatelméletek meg sem fogalmazódtak. Ő a standard árelmélet vállalatára gondolt. Megállapítása azonban az árelmélet néhány irreális feltételezését reálisabbra cserélő, de szintén hatékonysági elemezést végző szerződéses elméletek vállalatára is igaz. 191 A menedzser funkcióinak jó leírását adja Loasby (1982). 192 A szerződéses vállalatelméletek tehát nem rendelkeznek vállalkozói dimenzióval, s ez komoly hiányosságnak tekinthető. 193 A beágyazottság felemás szemléletéről a williamsoni elméletben a 3.1.2. pont alatt már szóltam.

112

5.2.2.2. Evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmé l et Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet sem építette be explicit módon a vállalkozói tevékenységet és a beágyazottságot rendszerébe,194 viszont gondolati kerete lehetővé teszi a piaci folyamatok-, a vállalkozás-, és a beágyazottság-elmélet összekapcsolását a vállalatelmélettel. Ez az összekapcsolás az evolúciós-kompetenciaalapú vállalatelméletet formáló öt elmélet (2.1. pont) közül két gyökérelmélet segítségével valósítható meg195: (1) A modern osztrák közgazdasági iskola (Kirzner 1973) tulajdonképpen a piaci folyamatok elmélete, melyben a vállalkozásé a fő szerep.196 (2) Penrose (1959) elmélete egy „vállalkozói” vállalatelmélet, amely a vállalkozást a vállalat természetes és szükségszerű tevékenységeként kezeli.197 Az

említett

két

elmélet

harmóniáját

az

evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelmélet nézeteivel az biztosítja, hogy mindkét gondolatrendszer dinamikusan Ennek az a magyarázata, amire már a 2.2. és a 2.5.1. pontok alatt is utaltam, hogy ez egy fiatal vállalatelméleti ág, amely napjainkban fogalmazódik meg explicit módon. 195 Természetesen nem szabad Schumpeter (1934) és Knight (1921) vállalkozói elméletéről sem elfeledkezni, közvetetten az ő nézeteik is kapcsolhatóak az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélethez. 196 Kirzner (1973, 1997) a piaci folyamatok alakulásában a vállalkozónak tulajdonítja a legfontosabb szerepet. Szerinte minden vállalkozó tervvel rendelkezik a piaci cserére vonatkozóan. Ezek a tervek a jövőbeli árakra és mennyiségekre vonatkozó várakozások alapján jönnek létre. Ha a gazdaság egyensúlyban lenne, akkor mindenki meg tudná valósítani a terveit, de ekkor nem létezhetne profit, azaz a vállalkozó számára sem lenne hely. Kirzner abból indul ki Hayek (1937) alapján, hogy az egyének tudása tökéletlen és privát, így a tudásbeli különbségek miatt az egyének a javakat különbözően értékelik. Szerinte: „… A piaci folyamat … egy olyan sorozat, amelyet a résztvevők kezdeti tudáshiánya mozgat. Maga a folyamat a tervek szisztematikus változtatásából áll, amit azon piaci információk árama generál, melyeket a tervek résztvevői szabadítanak fel – azaz a piaci folyamatot a tervek piaci tesztelése generálja.” (Kirzner 1973:10) A tudásbeli különbségek tehát olyan akciókhoz vezetnek, amelyek csökkentik azokat. A vállalkozó arbitrazsőrként jár el: észreveszi azokat az eltéréseket, amelyek az erőforráspiac és a fogyasztók igényei között fennállnak. Maga a vállalkozó Kirzner szerint nem hoz létre változást, csak felismeri és kihasználja, ha a piacon változások történtek. Kirzner (1973) úgy gondolja, hogy a vállalkozás lényege az éberség, amely arra vonatkozik, hogy a vállalkozó felfedezi azokat a lehetőségeket, amit mások idáig még nem fedeztek fel: „A vállalkozás nem abból áll, hogy megragadjuk a földön heverő tízdollárost, amit valaki már felfedezett, hanem abból, hogy felfedezzük, hogy az a földön hever és megragadható.” (Kirzner 1973:47) Dinamikus gazdaságban szerinte bármely időpillanatban léteznek profitlehetőségek, mert az egyéni tervek nincsenek tökéletes összhangban. A piac koordinálatlansága esetén a vállalkozónak információkat kell gyűjtenie és értékelnie kell azokat. Amikor a szereplők új információkat szereznek meg, terveiket megváltoztatják. Mivel a tudás állandóan módosul, így a piac is folyamatosan változik: a szüntelen változó tudás állandóan egyensúlytalanságot okoz, és új profitlehetőségeket hoz létre. Ha a piaci verseny megszüntet egy lehetőséget, a tudás megváltozása újat hoz létre. Ebben a folyamatban a profit fokozatosan eltűnik, ahogy egyre több egyén fedezi fel azt a tudást, ami az adott stratégia folytatásához szükséges (Jacobson 1992). 197 Penrose (1959) szerint a vállalkozás a vállalat egyik funkciója, amely az új gondolatok bevezetésével kapcsolatos, különös tekintettel az új termékekre, technológiai változtatásokra, új vezetők alkalmazására, a vállalat szervezetében történő alapvető változtatásokra, a tőke emelésére (Penrose 1959:31). A vállalkozó szubjektív percepcióit és meglátásait hangsúlyozza, mikor ezt írja: A vállalat lehetősége „mindazon termelési lehetőségeket foglalja magába, amelyeket a vállalkozó lát, és amelyekből előnyöket szerezhet” (Penrose 1959:31). Penrose azért tudott hiteles vállalkozáselméletet alkotni, mert a vállalkozást a vállalat természetes és szükségszerű tevékenységeként kezelte. (Nézeteinek jelentőségét hosszú ideig (a 80-as évekig) nem ismerték fel, pedig könyve mestermű (Foss 1998b).) 194

113

vizsgál, csakúgy, mint az evolúciós közgazdaságtanra erősen ráépülő evolúcióskompetencia-alapú vállalatelmélet. A piac folyamat jellegének és egyensúlytalanságának elismerése a vállalatról való gondolkodásunkat – a szerződéses elméletek statikus megközelítésével szemben – szükségszerűen dinamikus kontextusba helyezi át. A kérdéses vállalatelmélet nem „olvasztotta magába” sem az osztrák vállalkozói elméletet, sem Penrose elméletét, a hangsúly csupán azon van, hogy ezek az elméletek beilleszthetőek (lennének) a vizsgált elméletbe.198 Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet tehát felismeri a vállalkozás és a piaci folyamatok jelentőségét – valamint a beágyazottságét is –, s igyekszik azokat beépíteni elméletbe, de ez nem jelenti azt, hogy ez már meg is történt. Valójában ez a vállalatelméleti ág sem tudja megfelelően kezelni

a

vállalkozói

tevékenységet.199

Meggyőződésem

szerint

egyedül

a

többdimenziós vállalatelmélet teremti meg annak a lehetőségét, hogy a piaci folyamatok és a vállalkozás integrálódjanak a vállalatelméletbe. Ennek alapja a modell egyik kiinduló feltevésekét kezelt misesi emberi cselekedet koncepció, amely hozzájárul a vállalkozás pontosabb megértéséhez, s így lehetővé teszi a piaci folyamatok és a vállalkozás korrekt kezelését a vállalatelméletben. A szerződéses elméletekkel összehasonlítva, a vállalat társadalmi-gazdasági környezetbe való beágyazottságára az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet nagyobb figyelmet fordít (2.5.3. pont). A vállalat történelmi útjának elismerése – amit az elmélet hangoztat – magával vonja Granovetter (1985, 1992) azon nézetének elfogadását, miszerint a társadalmi kapcsolatok, struktúrák, kultúrák, rutinok bizonyos értelemben minden emberi cselekedetet megelőzve léteznek, részben irányítják azokat azáltal, hogy korlátokat képeznek. A vállalat útjának adott pálya menti fejlődése (pathdependency) csakis a beágyazottság talaján érthető meg.200 Mindezeken túl a beágyazottság-elmélet a vállalatok heterogenitásának megértését is segíti.201 Igazán szorosan integrált viszonyba azonban a beágyazottság-elmélet sem kerül az evolúciós-

Az osztrák iskola és Penrose nézeteire alapozva az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet mai szerzői közül Witt (1998a, 1998b) járul hozzá a vállalkozó szerepének evolúciós megközelítéséhez. Elve a „kognitív vezetés”, amely elfogadtatja a szervezet tagjaival a vállalkozó üzleti koncepcióját. 199 Ehhez a vállalkozásnak az eddigieknél pontosabb tartalmat kell adunk, ez pedig csakis a többdimenziós vállalatelmélet kertében valósítható meg. A 6.3. pont alatt fogom ezt részletesen tárgyalni. 200 Az a nézet, hogy a vállalatok saját életüket élik, ami korlátozza a jövőjüket, az ún. lock-in jelenség (Arthur 1989, David 1985) tanulmányozásához vezetett. 201 A beágyazottság-elmélet által szolgáltatott érv: azonos gazdasági és technikai feltételek esetén a végeredmény jelentősen különbözhet, ha eltérőek a társadalmi feltételek. 198

114

kompetencia-alapú vállalatelmélettel, a kapcsolódást csupán néhány, egymástól elkülönült ponton építették ki.202 Az intenzívebb kapcsolatot a többdimenziós vállalatelmélet képes megteremteni azáltal, hogy már a kiinduló feltevések szintjén hidat ver a beágyazottság-elmélet felé.

5.2.3. Az építőkövek szerepe a többdimenziós vállalatelméletben A többdimenziós vállalatelmélet szerves kapcsolatban áll a piaci folyamatok elméletével,

a

vállalkozás-

és

a

beágyazottság-elmélettel,

mindhárom

gondolatrendszerre szüksége van saját nézeteinek kialakításához. A modern vállalatelméletek fentebb elemzett problémái is arra hívják fel figyelmünket, hogy az általános vállalatelméletnek intenzíven támaszkodnia kell ezekre az építőkövekre. Mivel támasztható alá ez az állítás? Nézzük a választ a három elmélet vonatkozásában! (1) Piaci folyamatok elmélete Csak a piac mint folyamat koncepciója ad lehetőséget az egyedi vállalat megértésére és az emberi cselekedetben mindig meghúzódó vállalkozói elem bekapcsolására. Az osztrák iskola megtanította nekünk, hogy a piaci verseny egy dinamikus folyamat (Hayek 1946, Kirzner 1973), melynek nem a végső állapota fontos, hanem maga a folyamat. Ahhoz, hogy az egyensúlytalan piaci folyamatot meg tudjuk magyarázni, szükség van a vállalkozás elméletére: Kirzner (1973) már bebizonyította, hogy a piaci folyamatok nem tudnak működni, ha minden piaci szereplőt maximalizáló, nem vállalkozói magatartású egyénnek tételezünk fel, akik csak mechanikusan reagálnak az általuk kontrollálhatatlan külső körülmények okozta változásokra. (2) Vállalkozáselmélet Arra, hogy a vállalatelméletbe a vállalkozói tevékenység beépülhessen, az osztrák iskola egyensúlytalan piaci koncepciója ad lehetőséget: csakis egyensúlytalanságban van mód a vállalkozói „felfedezésekre”. A vállalkozás egyenesen következik a szubjektivizmusból is: 202

Jelentős kísérletet képviselnek e téren Sorrn-Friese (1998, 1999) tanulmányai.

115

„A vállalkozó azt hiszi, hogy igaza van, miközben mindenki más téved. A vállalkozás lényege a különbözés – különbözőnek kell lenni, mert adott szituációt másképp fogunk fel. Ez teszi a vállalkozót fontossá.” (Casson 1982:14)

(3) Beágyazottság-elmélet A beágyazottság-elmélet – miszerint a gazdasági cselekvés mindig társadalmilag meghatározott

–

összecseng

az

aktorok

magatartására

vonatkozóan

tett

alapfeltevésemmel: az egyén cselekedete tükrözi azt a szituációt, amelyben megvalósul. A reális idő talaján azonban az is egyértelművé válik, hogy a társadalmi struktúra nem pusztán előfeltételt jelent az emberi akcióknak, hanem ezek reprodukálják és alakítják is azt, így a társadalmi struktúra nem határozhatja meg az egyéni akciókat. (Csak az akció pillanatában állítható, hogy a társadalmi struktúra adott az egyén számára.) Maga a társadalmi struktúra is ki van téve tehát a változásnak, azaz nem tekinthető fixnek – ahogy Williamson gondolja –, s nem sorolható kizárólag a környezethez. A piac folyamat jellegének elfogadásából adódik, hogy a társadalmi struktúra az összes egyén akciójának következtében változik meg, vagy alakul át, ily módon az egyéni akciók és a társadalmi struktúra kölcsönhatásban állnak.

5.2.4. Az építőkövek kapcsolatrendszere A fentiekben taglalt három elmélet önálló elmélet, de mind szorosan kapcsolódik a vállalatelmélethez. Úgy gondolom, hogy az elméletek kapcsolatai nem egyirányúak, hanem kölcsönös kapcsolatrendszerről van szó. Ez azt jelenti, hogy mindegyik elméletnek támaszkodnia kell a többi három elméletre nézetei megfogalmazásakor. Véleményem szerint ezek az elméletek implicit módon elfogadva Hayek (1945) nézetét a gazdasági probléma lényegéről – miszerint a szétszórt tudás koordinálása jelenti a gazdasági problémát – különböző oldalakról világítják azt meg. Ennek megfelelően a piaci folyamatok elmélete magával hozza a vállalkozáselméletet és a

116

beágyazottság-eleméletet, melyek mind szükségesek az általános vállalatelmélet számára. A piac folyamat jellegének elismerése – amely a feltevésekből egyenesen következik – megköveteli, hogy értelmezzük a vállalkozói tevékenységet, hiszen az egyensúlytalan, bizonytalan piaci folyamatok az emberi cselekedeten belül a vállalkozói elem szerepét értékelik fel. Másrészt pedig a piaci folyamatok, amelyek az egyének közti interakciók által formálódnak, egyben társadalmi és személyes kapcsolathálót hoznak létre, amelybe minden egyes egyén tevékenysége beágyazódik. Ez a kapcsolati háló értelemszerűen befolyásolja az egyének gazdasági akcióit. A piaci folyamatok elismerése tehát természetes módon magával vonja, hogy a beágyazottsággal számoljunk: minden vállalat be van ágyazódva más vállalatok és szervezetek olyan közösségébe, amelyek egymáshoz a piacon kölcsönösen alkalmazkodnak. A többdimenziós vállalatelmélet kiinduló feltevéseinek és építőköveinek tisztázása után magának a többdimenziós vállalati modellnek a részleteire térek rá. A modell kifejtése során bemutatom, hogy a feltételrendszer és az építőkövek hogyan teszik lehetővé a vállalatelméleti kérdések általános értelmű megválaszolását.

117

6. A TÖBBDIMENZIÓS VÁLLALATELMÉLET MODELLJE

6.1. A modell váza Az előzőekben a modern vállalatelméletek elemzése és újfajta kritikája nyomán arra a megállapításra jutottam, hogy legjelentősebb fogyatékosságuk egydimenziós jellegükből fakad. Az egyetlen dimenzió, amely mentén ezek az elméletek a vállalatot elemzik a vállalat által „megoldott” probléma lényegére (a tranzakciós költségek csökkentése, illetve az implicit (tacit) tudás használata és kifejlesztése) vonatkoznak. Ezt a dimenziót mag dimenziónak neveztem el. A kritikák nyomán arra a következtésre jutottam, hogy általánosabb vállalatelméletet tudunk kidolgozni, ha a vállalatot még három dimenzió, vállalkozási, idő és piaci dimenziók mentén is szemléljük. A többdimenziós megközelítés lehetővé teszi, hogy a vállalatot egyidejűleg több aspektusból is tekintsük, olyanokból, amelyek nélkül a vállalat komplex megértése nem képzelhető el. Ebben a szemléletben a vállalat a piaci folyamatokba és a társadalmi közegbe beágyazottan jelenik meg. Az előző részben lefektettem a többdimenziós vállalatelmélet kiinduló feltevéseit. Szándékaim szerint erős feltevésekkel nem élek, hiszen az korlátozná a modell érvényességi körét. Az a négy dimenzió, amely mentén a vállalatot tekintem, a vállalatelméletet a piaci folyamatok elméletével, valamint a vállalkozás- és a beágyazottság-elmélettel is kapcsolatba hozza. Ebben a részben mindezekre alapozva magát a többdimenziós vállalatelméleti modellt mutatom be. Elsőként a vállalatnak az egyes dimenziók mentén történő leírását adom, majd a többdimenziós elmélet talaján a vállalatelméleti kérdések módosítását is szükségesnek tartom megtenni. A többdimenziós vállalatelméleti modellben a vállalatot tehát az alábbi dimenziók terében vizsgálom:

118

(1) Mag dimenzió Milyen probléma megoldását biztosítja a vállalat? A tranzakciós költségek csökkentését, és/vagy a szétszórt implicit (tacit) tudás használatát és új tudás (kompetencia) kifejlesztését? (2) Vállalkozási dimenzió Hogyan kapcsolódik az emberi magatartásban mindig fellelelhető vállalkozás a vállalathoz? Milyen kapcsolat áll fent a kalkuláción alapuló magatartás (hatékonyságkeresés), a vállalkozás és a szabálykövetés között? (3) Piaci dimenzió Milyen viszonyban áll a vállalat és a piac? Alternatívái vagy kiegészítői egymásnak? Rendelkezik-e piaci jellemzőkkel a vállalat? (4) Idő dimenzió A vállalatelméleti kérdésekre adott válaszoknak rövid (adott cél-eszköz rendszerben) és hosszú távon (a cél-eszköz struktúra változása esetén) is meg kell magyarázniuk a vállalatot. A többdimenziós vállalatelmélet a vállalatot ebben a négydimenziós térben helyezi el, melynek minden dimenziójában a koordináta értékek a [0,1] intervallumba esnek. A modell kifejtésekor szólni fogok arról, hogy az egyes dimenziók mentén milyen értékekkel jellemezhető a vállalat általános esetben, illetve a modern vállalatelméletek szerint milyen értékek jellemzik a vállalatot.

6.2. Mag dimenzió A mag dimenzió arra vonatkozik, hogy milyen probléma megoldását segíti elő a vállalat. A szerződéses vállalatelméletek szerint a vállalat azért létezik, mert csökkenti a tranzakciós költségeket és segít megoldani az ösztönzési problémát. Az evolúcióskompetencia-alapú vállalatelmélet a vállalat lényegét a szétszórt implicit (tacit) tudás

119

koordinálásában és új implicit tudás létrehozásában látja. Mindkét megközelítés tiszta abban az értelemben, hogy kizárólag csak az adott probléma megoldását látja a vállalatban. Az ilyen végleteken nyugvó szemléletmód azonban torz képet ad a vállalatról. A 4. fejezetben tárgyalt új elméletek is arra hívják fel figyelmünket, hogy a vállalat sokkal komplexebb problémák megoldását adja, mint ahogy azt a modern vállalatelméletek gondolják. Teóriám szerint a vállalat egyidejűleg adhat megoldást a tranzakciós költségek csökkentésére és a senki által a maga teljességében nem birtokolt implicit tudás hatékony használatára. E két feladatot tehát egyszerre oldja meg a vállalat. Természetesen a két probléma eltérő intenzitással állhat fent konkrét esetekben. A két véglet, amelyeket a két vállalatelméleti ág reprezentál, speciális esetek, tiszta feltételek fennállása esetén valósulnak meg. Általánosabb szituáció az, amikor a tranzakciós költségek csökkentésére és a szétszórt implicit tudás koordinálására is szükség van. A vállalat tehát a két feladat egyidejű megoldását végzi el: csökkenti a tranzakciós költségeket és koordinálja a szétszórt tudást. Mire alapozva állítom ezt?

6.2.1. A tudásprobléma megoldása a vállalatban Az 5.1.1. pont alatt kifejtettem, hogy a gazdaságban meglévő tudás elkerülhetetlenül szubjektív, tökéletlen, bizonytalan és szétszórt203 (Hayek 1937, 1945). E feltételezés bázisán – elfogadva azt, hogy minden tevékenység szükségszerűen igényel implicit (tacit) tudást is, amely nem lehet piaci szerződés tárgya204 – elkerülhetetlen, hogy az implicit (tacit) tudást vállalati, és ne piaci keretben koordinálják. A vállalatnak tehát fontos szerepe van a szétszórt tudás koordinálásában (Foss 1997a, 1998c, 1999). A szerződéses elméletek azért nem képesek a 203 A tudás elterjedése sem szünteti meg a tudás szétszórt jellegét, mert az a tudás, amit valamely kontextusban szereztek meg, elveszti ezt a kontextust, ha a tudást kommunikálják. Következésképpen nem mindenki érti meg a kommunikált tudás tartalmát. (Erre utalt Eliasson (1990a) a fogadói kompetenciahiány kapcsán.) Így el kell vetni a tudás végső egyensúlyi állapotának fogalmát. 204 Elsőként Knight (1921) fogalmazott meg hasonló gondolatot. Szerinte a vállalkozói értékítélet (entrepreneurial judgment) nem lehet piaci adásvétel tárgya, mert oly mértékben implicit (tacit), hogy csak az egyén fejében létezik. Knight nézeteinek az értékelését lásd: Gunning (1993), Langlois és Cosgel (1993), Foss (1993b, 1996d). Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet egyik gyökérelmélete, az erőforrás-alapú elmélet (2.5.2.1. pont) irányította a figyelmet a piacon nem adható-vehető erőforrások – melyek legfontosabbika az implicit tudás – fontosságára.

120

tudásproblémát kezelni, mert ez túlmegy a hagyományos információs aszimmetrián, és magába foglalja a gazdasági realitás eltérő reprezentálását és a tudáshiányt is. Az igazi tudáshiány azt jelenti, hogy az aktorok nem tudják, hogy mit nem tudnak (Kirzner 1997). Ebben a szemléletben az egyének eltérő mentális keretekkel rendelkeznek. A szétszórt tudás a szubjektív tervek koordinációját követeli meg, és értékessé tesz olyan intézményeket, mint például a vállalat (Malmgren 1961), amelyek segítik a tervek koordinációját. Ez a koordináció szélesebb körű, mint amiről a szerződéses elméletekben szó van. A tudásprobléma tehát életre hívja a vállalatot. Érdemes itt felidézni Hayek (1945) nézetét, amelyet a kalkulációs vitában fejtett ki: „…nem arról szól a vita, hogy szükség van-e tervezésre vagy nem. A vita arról szól, hogy a tervezést központilag végezzük, vagy osszuk meg az egyének között.” (Hayek 1945:520) A kalkulációs vita válasza az volt, hogy a központi tervezésen alapuló gazdaság nem életképes. Ez a vita egy összehasonlító közgazdaságtani problémáról szólt, de mégis fontos konzekvenciák vonhatóak le a vállalatelmélet számára is: (1) A vállalatnak szüksége van a piacra, piaci árak hiányában ugyanis a vállalat nem tud kalkulálni (Klein 1996)205. (2) A vállalat a szétszórt tudás egyfajta koordinációját végzi el a piac mellett, azaz kizárólag a piac (az árrendszer) nem képes minden tudást koordinálni.206 A

vállalatok,

és

különösen

a

nagyvállalatok

hasonló

karakterű

tudásszétszórtsággal találkoznak, mint a szocialista gazdaságban a tervező (Ghoshal, Moran és Almeida-Cost 1995, Sautet 2000, Sautet és Foss 1999). Még ha feltételeznénk 205 Minden vállalkozó elsődleges döntéshozatali eszköze a gazdasági kalkuláció. Gazdasági kalkuláció alatt egyszerűen azt kell érteni, hogy a jelenbeli árakat és az anticipált jövőbeli árakat használjuk a jelenbeli költségek és a jövőbeli bevételek összehasonlítására. A gazdasági kalkuláció iránti igény jelenti a végső korlátot a szervezet mérete tekintetében (Klein 1996), ugyanis ha egy terméknél nincs piac, ami referencia lehet a kalkulációnál, akkor a hatékonyság torzul. Éppen ez az a gondolat, ami a modern elméletekből hiányzik: a vállalat méretét az korlátozza, hogy az intermedier termékek esetében is szükség van piacra. A kalkulációs problémát tehát nem a számítási nehézségekkel kell magyarázni, Mises sem ezt tette (Yeager 1993), ugyanis ha a központi tervező minden tudással rendelkezne, akkor sem tudna koordinálni gazdasági kalkuláció nélkül (Salerno 1998). Ez a probléma a vállalat keretein belül is megjelenik, erről a 2.5.2.5. pont alatt már szóltam, de az alábbiakban is utalok rá. 206 Szükséges megjegyezni, hogy ez az érv implicit módon azt feltételezi, hogy a piac és a vállalat alternatív koordinációs mechanizmusok, hasonlóképpen, mint ahogy Coase és Williamson is gondolták. De míg ők ketten a tranzakciók megszervezésének alternatíváit látták a piacban és a vállalatban, addig Hayek a tudástranszferálás alternatíváit. Hayek (1973) szerint az árrendszer mellett az intézmények is szállítják a tudást azáltal, hogy azok a rutin magatartások, amelyeket megtestesítenek, a környezethez történő hatékony adaptációnak tekinthetőek. A piac és a vállalat mint alternatívák álláspont (akár a Coase-Williamson-féle akár hayeki értelemben is tekintjük) nem tartható. Erről a későbbiekben még lesz szó.

121

is, hogy minden tudás centralizálható lenne, a vezető kompetenciája akkor sem lenne elég a tudás hatékony használatához (Pelikan 1988, 1989a, 1989b). Ebből az következik, hogy a tudás a vállalaton belül is hasonló módon szétszórt és szubjektív, mint az egész gazdaságban.207 Bár mindez elkerülhetetlen, hasznos vonás is: a tudás decentralizálása hatékony válasz az előre nem látott események lokális felbukkanására (Hayek 1945:83). A kettős hayeki tudásprobléma (Sautet 2000, Sautet és Foss 1999) éppen arra utal, hogy a beosztottak adott helytől és körülménytől függő tudását a vezetés soha sem ismerheti meg teljesen, mert Kirzner (1997) szavaival élve, nem tudja, hogy mit nem tud. Mindezek alapján a vállalat a piacon szétszórt szubjektív tudás koordinálásával a tudás használatának és új tudás kifejlesztésének társadalmi közössége. A tudás kapcsán az implicit (tacit) tudásra kell gondolni, amely tudás kifejlesztésének és használatának igénye megköveteli a vállalat létét, a piac ugyanis nem képes az implicit (tacit) tudás kifejlesztésére és koordinálására.208 Ugyanakkor a kettős hayeki tudásprobléma arra is felhívja figyelmünket, hogy a vállalat sem valósíthatja meg a szétszórt tudás tökéletes koordinációját, ugyanis a vállalaton belül sem lehetséges a tudás teljes centralizálása.209 Bár az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet (2.5. pont) szerint a vállalat legkritikusabb erőforrása az implicit (tacit) tudás, ennek jelentőségét nem helyes eltúlozni. Az ilyen tudás iránti igény ugyanis nem minden tevékenység esetében dominál, léteznek olyan tevékenységek is, amelyeknél az explicit egyéni tudás a meghatározó.210 Ez esetben az előző érvet nem lehet felhozni a vállalat létének megokolására. Kell lennie tehát olyan oknak is, amely akkor is magyarázatot ad a vállalat létére, ha az implicit (tacit) tudás iránti igény nem nyilvánvaló. Tekintsük például az alábbi esetet! Teherautósofőrök, akik feltevés szerint önállóan is folytathatnák a fuvarozási tevékenységet, ahelyett, hogy ezt tennék, egy 207 A tudás vállalaton belüli centralizációja hasonlóképpen lehetetlen, mint az egész gazdaság szintjén. Ez a tény veti fel a különböző szervezeti struktúrák (H forma, J forma, M forma) elemzését. Ezeket a szervezeti struktúrákat nem elsősorban abból a szempontból kell vizsgálni, ahogy azt Williamson (1985), Aoki (1990) és mások tették (tranzakciós költség megfontolások alapján), hanem aszerint, hogy hogyan képesek a tudást koordinálni és implicit (tacit) szervezeti tudást és tanulást létrehozni. 208Az implicit tudás kapcsán elsősorban a szervezeti, és nem az egyéni tudásra kell gondolni, ugyanis a problémák megoldása legtöbbször olyan komplex rutinokat igényel, amelyek meghaladják egy egyének képességeit (Dosi és Egidi 1991). 209 Sautet (2000), valamint Sautet és Foss (1999) az M formát a vállalaton belüli központi tervezés lehetetlenségére adott válasznak tekintik. Az M forma csak akkor felsőbbrendű a centralizált formánál, ha a decentralizáció új tudást hoz létre és a vállalat képes is használni ezt. 210 Lásd erről: Kapás (1999c).

122

fuvarozási vállalathoz csatlakoznak. (Példámban feltételezem, hogy a fuvarozási tevékenység végzésében az explicit egyéni tudás a meghatározó.) Ezen a ponton rövid kitérőt kell tenni, ugyanis felmerül az a kérdés, hogy az egyszemélyes önálló fuvarozót vállalatnak kell-e tekinteni. Több vállalatelméleti szerző (Fourie 1993, Hodgson 1993) is felvetette ezt a problémát, hiszen Coase (1937) a vállalatot csakis többszemélyes struktúraként értelmezte. A kérdést én nem úgy teszem fel, mint az említett szerzők, tudniillik, hogy vállalat-e az egyszemélyes vállalat, hiszen abból, hogy a valóságban egyszemélyes termelőegységeket vállalatoknak tekintenek, még nem következik, hogy ezek az elméletben is vállalatokként szerepeltethetőek. Külön kell választani tehát azt, hogy a vállalat egy valóságos, tapasztalati kategória, és azt, hogy egy elméleti konstrukció. A vállalatelméletnek csak azokat a termelőegységeket kell vállalatnak tekintenie, amelyek kialakulására vonatkozóan (legalább részben) közgazdasági érvet tudunk felhozni. A helyes kérdésfeltevés tehát úgy szól, lehetséges-e, hogy a vállalat egyszemélyes formában jöjjön létre. Az alábbiakban bebizonyítom, hogy az egyszemélyes önfoglalkoztatás nem kell, hogy szükségszerűen létezzen, vagyis ha az egyén az önfoglalkoztatást választja, akkor nem közgazdasági okok miatt teszi azt, azaz nem tudunk olyan érvet felhozni, amely szükségszerűvé tenné az egyszemélyes termelők létét. Visszatérve a példához, a sofőrök vállalatba tömörülése viszont szükségszerű. Mindez azt jelenti, hogy el lehet képzelni olyan gazdaságot, amelyben csakis többszemélyes vállalatok működnek, de olyat nem, amelyben csak egyszemélyes termelőegységek lennének. Természetesen olyan szituáció lehetséges, hogy egyszemélyes és többszemélyes termelők (vállalatok) egymás mellett léteznek. Kizárólag egyszemélyes termelőkből álló gazdaság azért nem létezhet, mert a termelők előbb vagy utóbb felfedezik (előrevetítik) a munkamegosztásból származó előnyöket, és ezen előnyök kiaknázására létrehozzák a vállalatot, vagy csatlakoznak egy már létezőhöz. Az nem képzelhető el, hogy a gazdaságban a specializációból származó előnyöket senki sem ismeri fel. Minden sofőr szembesül azzal a problémával, hogy a fuvarok megszerzése, koordinálása a teherautó vezetésétől eltérő feladat, és ezeknek végzését ő esetleg csak nehézségekkel képes ellátni. Bizonyára lesznek olyan makacs és önfejű sofőrök, akik valamilyen személyes érdek folytán önállóak maradnak, de a szubjektivizmus talaján állva, lehetetlen, hogy mindenki ilyen legyen. Azaz a vállalat eredendően többszemélyes termelőegység, mert csak több személy esetében származik 123

a munkamegosztásból előny, és ezt az előnyt az egyéni termelők egy része szükségszerűen fel is fedezi.211 Abban az esetben tehát, ha a vállalat tevékenysége nem igényel implicit (tacit) tudást – azt már beláttuk, hogy ez esetben a vállalat szükségszerűen kialakul és többszemélyes lesz – is található olyan ok, amely a vállalat létét szükségszerűvé teszi: ez a munkamegosztásból (specializáció) származó előny. Azt is mondhatjuk, hogy ez utóbbi ok minden mást megelőzve létezik, vagyis az implicit (tacit) tudás létrehozása iránti igény – amit az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet hangsúlyoz – sokkal inkább a már létező vállalatok határainak meghatározódásában játszik szerepet, és nem magának a vállalatnak a létében. Hasonló megállapítás tehető a szerződéses vállalatelméletek által hangsúlyozott tranzakciós költség szempontok kapcsán is: a tranzakciós költségek önmagukban nem teszik szükségszerűvé a vállalat létét, de fontos tényezők abban, hogy a tranzakciók mekkora és mely része zajlik a vállalaton belül. Ez a kérdés pedig a vállalat határaira vonatkozik. Fenti megállapításom, miszerint a vállalat az elméletben csakis többszemélyes struktúra lehet, és létének végső oka a munkamegosztásból származó előnyök felfedezésében áll, világossá teszi, hogy a mag dimenzió – amely a vállalat által megoldott problémára vonatkozik – tulajdonképpen a vállalatok létéből kiindulva vizsgál. Az a kérdés, hogy a már létező vállalatnak milyen problémát kell megoldania, a vállalat határaira vonatkozik. E téren pedig a tudás és a tranzakciós költség megfontolások is szerepet játszanak. A vállalat határainak e két tényező általi meghatározódását kiválóan leírja Langlois (1992a), valamint Langlois és Robertson (1995) elmélete (lásd: 4.7. pont). A két szerző teóriája azonban megoldatlanul hagyja a tranzakciós költségek elméleti problémáját. A dinamikus tranzakciós költségek fogalmának bevezetésével – bár eltávolodnak a hagyományos tranzakciós költség szemlélettől, de – nem nyújtják annak általános megközelítését, sőt inkább a két költség különbözőségét hangsúlyozzák.

Meg kell jegyezni, hogy a piacon is kifejlődhetne az említett specializáció. Példánk esetében lennének fuvarközvetítő, reklámozó és fuvarozó egyének is. A specializációból származó előny kiaknázása azonban koordinációt igényel a felek között. Ezt a koordinációt a piac nem tudja úgy elvégezni, hogy abból minden résztvevőnek szükségszerűen előnye származzon, ugyanis ha az árak koordinálják a specializált tevékenységeket, akkor egyes résztvevők „kizsákmányolhatják” a többieket. Tehát a közeli komplementer tevékenységek (a fentieket ilyeneknek tekintem) végzése megköveteli a vállalati keretet. Ezzel eljutottunk Richardson (1972) nézetéhez, csak más logika vezetett ide. 211

124

Véleményem szerint ha az alábbiakban kifejtendő értelemben fogjuk fel a tranzakciós költségeket, a két szerző elmélete még értékesebbé válik.

6.2.2. A tranzakciós költség probléma megoldása a vállalatban A tranzakció és magának a tranzakciós költségnek a fogalma nem egyértelmű a szakirodalomban. Sok szerző (Coase 1937, Demsetz 1968, Arrow 1969, Dahlmann 1979, Barzel 1985) megpróbálta definiálni ez utóbbit. Ezek a meghatározások részben átfedik egymást, részben különböző költségekre vonatkoznak. Coase (1937) „az árrendszer használatának költsége” alatt csupán azokra a költségekre gondolt, amelyek a piaci mechanizmus használatára vonatkoznak. Ez implicit módon azt jelenti, hogy a tranzakciót egy piaci kategóriának tételezzük fel. Williamson (1985) a tranzakciós költségnek szélesebb értelmet ad, mint Coase, mert azt a vállalaton belül is értelmezi (governance cost). Ebben a felfogásban a tranzakció technológiailag elkülönült egységek

közti

áramlást

fejez

ki

(Williamson

1986a:139).

A

szerződéses

vállalatelméletek tárgyalásakor bemutattam, hogy a különböző elméletek a tranzakciós költségek más-más fajtájára koncentrálnak (lásd: 4. sz. táblázat). A többdimenziós vállalatelmélet általános jellege megköveteli, hogy a tranzakciós költségeket a szerződéses vállalatelméletek hagyományos (szűk) értelmezésén túl tágabban értelmezzük. A definiálás nehézségeit és problémáit megkerülendő, a tranzakciós költséget ki kell vonni a szigorúan csak szerződéses megközelítésből, és általánosabb keretbe kell helyezni. A tágabb értelmezés azért is elkerülhetetlen, mert újabban többféle nem termelési költség hangsúlyozása is előtérbe került (lásd: 4.7. pont): Langlois (1992a, 1993) dinamikus tranzakciós költségekről, mások kommunikációs(Foss 1993c, Silver 1984), tudás-212 (Loasby 1998), stb. költségekről beszélnek. Ezek valójában mind a dinamikus tranzakciós költségek fajtái.213

Loasby (1998) szerint a tranzakciós költség valójában a tökéletlen tudás (az adott körülmények és az adott kapcsolatok tudásának) költsége. Tekintettel arra, hogy a vállalat tudása az adott közösség társadalmi normáiba és gyakorlatába van beágyazva (Boehm 1994), ilyen költségek mindig léteznek. 213 A dinamikus tranzakciós költség koncepciót a tranzakciós költség koncepció kiszélesítésének tekintem, de csak az alább említésre kerülő (1) irányban. A dinamikus és a hagyományos tranzakciós költség a tágan értelmezett tranzakciós költségek fajtái. 212

125

A tranzakciós költség általánosabb érvényű meghatározásának tekintem azt, ha valóban a csere költségének tekintjük, tágan értelmezve a cserét. Azaz a csere nem csak a piacon történhet, és tárgya nem csak jószág, hanem tudás, információ, stb. is lehet. Ez a meghatározás arra teszi a hangsúlyt, hogy a tranzakciós költség nem a termeléshez, hanem a cseréhez kapcsolódik. Ha így értelmezzük, akkor a szerződéses elméletek hagyományos tranzakciós költségein kívül tartalma két irányban tágítható ki: (1) Az egyik irányban a csere tárgya szerint bővítünk: a tudás centralizálásának, illetve decentralizálásának; a tudás átadásának, illetve megszerzésének költségei is tranzakciós költségek, hiszen a tudás esetében is léteznek cserék. Például ha egy vállalat licencszerződés keretében eladja egy termék gyártásának a jogát egy másik vállalatnak, akkor a hagyományos értelemben vett tranzakciós költségek (a szerződésírás költségei) mellett a licencátvevő megfelelő tudásszintre való felkészítésének költségei is tranzakciós költségek, ahogy ezt Langlois és Robertson (1995) is hangsúlyozzák. (2) A másik irányban a csere költségeit a vállalaton belül is értelmezzük. Ennek megfelelően tranzakciós költségnek tekinthető egy multidivizionális vállalat információs rendszere működtetésének költsége is, hiszen a divíziók között információk cseréje történik. Hasonlóképpen tranzakciós költség egy (nem Coase-i értelemben vett) tranzakció vállalaton belüli megszervezésének költsége is, ahogy azt Williamson is gondolja. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy minden vállalat tartalmaz piaci jegyeket is (a piaci dimenziót a 6.4. pontban fejtem ki), hiszen a vállalaton belül is történnek cserék (javak és tudás, illetve információk cseréje), és ezek költsége is tranzakciós költség. Eme általam használt tágabb tranzakciós költség koncepció akkor esik egybe a hagyományos tranzakciós költség fogalommal, ha a vállalaton belül nincs piac, és a tudás használatának nincs költsége. Az emberi cselekedet koncepció alapján az emberi magatartás egyidejűleg egy vállalkozói és egy kalkuláción alapuló elemet is magába foglal. Ennek megfelelően az előre látható és valószínűsíthető tranzakciós költségek csökkentése ugyanúgy része a kalkuláción alapuló magatartásnak, mint például az adott output előállítási (termelési) költségének csökkentése. Mivel a tranzakciós költségek előre látása ismétlődő szituációkban, adott cél-eszköz struktúrán belül (rövid táv) lehetséges, így a tranzakciós költség megfontolások elsősorban ezekben az esetekben játszanak szerepet. Új céleszköz rendszer felállítása esetén (hosszú táv), amelyet strukturális bizonytalanság 126

jellemez, a tranzakciós költségekre vonatkozóan sem lehet valószínűségi becslést alkalmazni. Ilyenkor, mivel nem lehet kalkulálni, a tranzakciós költség megfontolások is háttérbe szorulnak, de ez nem jelenti azt, hogy a tranzakciós költségek ne léteznének.

6.2.3. A mag dimenzió a többdimenziós vállalatelméletben A tranzakciós költség- és a tudásprobléma tehát egymástól függetlenül létezik, és egyidőben is fennállhat, azaz a vállalat egyszerre jelenthet megoldást mindkét problémára. A problémák intenzitása adott esetekben azonban nem azonos. Ez azt jelenti, hogy adott szituációkban a vállalat inkább jelenthet megoldást csak az egyik, vagy a másik problémára. Modellemben a mag dimenzió tengelyén a nulla pozíció azt jelenti, hogy a vállalat kizárólag a tranzakciós költségekre jelent megoldást. Ezt a helyzetet úgy is tekinthetem, mint a kompetencia (tudás) szempontok teljes kiiktatását a vállalat határainak és szervezetének megértésében. Az egyes érték azt reprezentálja, hogy a szétszórt implicit tudás koordinálásával magyarázzuk a vállalat határait, miközben tökéletesen eltekintünk attól, hogy tranzakciós költség megfontolások is szerepet játszanak.

A

fentiek

szellemében

megállapítható,

hogy

a

többdimenziós

vállalatelméletben a mag dimenzión vett érték sem nulla, sem egy nem lehet. E tengely mentén egyszerű elhelyezni a modern vállalatelméleteket: a szerződéses elméletek a nulla értéknél, az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet pedig az egyes értéknél helyezhető el.214 Tekintettel arra, hogy az aktorok magatartására vonatkozó feltevésem, a misesi emberi cselekedet koncepció, a szubjektív értelemben vett korlátozott racionalitás Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet egyes szerzői nem a fenti szélsőséges véleményt képviselik. Az elmélet kifejtésekor (2.5. pont) hangsúlyoztam, hogy ez a vállalatelméleti ág formálódása során jelentős mértékben építkezett a szerződéses vállalatelméletek kritikájára is. Ebből következően néhány szerző (például Langlois és Robertson 1995) nem csupán az implicit tudással hozza kapcsolatba a vállalat határait, azaz elméletük a mag dimenzión nem az egyes értéknél helyezhető el. A két szerző elméletét azon elméletek között említettem, melyek jelentősen hozzájárulnak a többdimenziós megközelítéshez, és valójában „túlmennek” az evolúciós-kompetenciaalapú vállalatelméleten. Ez azt jelzi, hogy tulajdonképpen az ún. tiszta evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet kiforrására nincs is szükség, hiszen magának e vállalatelméleti ágnak a fejlődése veti fel az általánosabb vállalatelmélet iránti igényt, így az már a formálódás fázisában letért a „tiszta” útról. Az viszont kétségtelen, hogy ez előbbi megállapításom nem tükröz általános véleményt, és több szerző (Madhok 1996, Conner 1991) is a „tiszta” utat képviseli.

214

127

talaján áll, amelybe a tévedések is beleférnek, sem a vállalat határai, sem a vállalati szervezet nem okolható meg kizárólag objektív tényezők által. Lehetséges, hogy a vállalat által belsővé tett tranzakciók köre és a szervezet jellege tévedések következménye. Álláspontom szerint ugyanis hosszabb távon a piaci folyamatokban nem feltétlenül korrigálódik minden hibás döntés.215 A hiba súlyosságától függ, hogy a korrekció megvalósul-e vagy sem. Ha a vállalatok többsége nem hoz olyan jellegű hibás döntéseket, amelyek hosszú távon is veszteségeket okoznak, akkor a hibásan döntő vállalatok tartósan fennmaradhatnak216, így a szelekció még hosszú távon sem feltétlenül vezet optimális megoldásokhoz.217 Nincs szó tehát arról, hogy akár a tágan értelmezett tranzakciós költség probléma megoldása, akár az implicit szervezeti tudás használata és létrehozása optimális lenne.

6.3. Vállalkozási dimenzió A többdimenziós vállalatelmélet emberi magatartásra vonatkozó alapfeltevése a módosított misesi emberi cselekedet (human action) koncepció (5.1.2. pont). Ez alapján a vállalkozás elválaszthatatlan attribútuma az egyéni magatartásnak. Olyan emberi akciót jelent, amely nem a kalkulációt (hatékonyságkeresés) foglalja magába, és amely jelentős mértékben az egyén szubjektív jellemzőinek függvénye. Erre a magatartásformára azért van szükség, mert a jelenben kell döntéseket hozni a 215 Ez a nézet különbözik az osztrák iskola (Hayek 1946, 1978) nézetétől, miszerint a piac korrigálja az egyéni terveket, és az egyensúly felé mozgatja az egyéni akciókat. E végső egyensúlyi állapot azonban csak teoretikus, a valóságban még az egyensúly elérése előtt megváltoznak azok a változók (ízlések, technológia, erőforrások), amelyek az egyensúlyt definiálták, és így elmozdul a vonzáspont is (Palermo 1998). (Palermo (1998) azt is megjegyzi, hogy Hayek és Kirzner semmilyen szigorú bizonyítékkal nem szolgált arra nézve, hogy a piaci folyamatok konvergálnak, ez egyszerű tapasztalati megfigyelés.) 216 A probléma tulajdonképpen azzal kapcsolatos, hogy milyen szelekciós kritérium szerint működik a piac. Több szerző is megfogalmazta véleményét ebben a kérdésben. Alchian (1950) szerint a túlélés kritériuma a pozitív profit, ez tulajdonképpen egy gyenge szelekciós mechanizmust feltételez. Friedmann (1953) szerint erős a szelekció, ezért csak a maximális profitot elérő cégek maradhatnak fent a piaci versenyben. A Friedmann által bevezetett elv, az ún. „as if” elv szerint valamilyen, nem specifikált szelekciós mechanizmusnak köszönhetően a megfigyelt magatartás úgy interpretálható, mintha valamely explicit optimalizációs folyamat (profitmaximalizálás) eredménye lenne. Williamson szerint a szelekciós kritérium a költségminimalizálási hatékonyság. Az említett szerzők csupán egyetlen dimenzió mentén képzelik el a szelekciót. Ezzel szemben Dosi (1995) többdimenziós szelekciót gondol el. Feltevéseimből egy gyenge szelekciós kritérium következik. Ennek az az oka, hogy a szubjektív korlátozott racionalitás (emberi cselekedet koncepció) és a tudásprobléma miatt az is elképzelhető, hogy egy piacon akár minden cég egyszerre is tévedhet. A céltudatos emberi cselekedet (Mises 1949) ugyanis összhangban van a tévedésekkel és próbálkozásokkal, mivel az egyének nem tudják, hogy akcióik elérik-e a kívánt célt, és eltérő véleménnyel vannak arról, hogy milyen magatartás lesz hatékony. (Loasby 1999)

128

bizonytalan jövőre vonatkozóan, vagyis (misesi értelemben) minden akció a jövőre irányul. E feltevésből következik tehát, hogy a többdimenziós vállalatelméletnek magába kell foglalnia a vállalkozást. Ezt a modern vállalatelméletek nem valósítják meg, ugyanis a vállalkozást nem tekintik olyan elemnek, amelyet feltétlenül be kellene építeniük elméletükbe. A szerződéses elméletek esetében nyilvánvaló a vállalkozói elem hiánya, erről már szóltam a 5.2.2.1. pont alatt. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet felismeri ugyan annak szükségességét, hogy a vállalkozói tevékenységet be kell építeni az elméletbe, de ezt a feladatot ez ideig nem végezte el. Annak, hogy a vállalkozás nem kerül intenzív kapcsolatba a modern vállalatelméletekkel, legfontosabb oka abban áll, hogy a vállalkozás értelmezése nem egyértelmű, sőt akár zavarosnak is tekinthető. Nézetem szerint csak akkor teremthető meg a kapcsolat a vállalkozás és a vállalatelmélet között, ha legelőször is a vállalkozás tartalmát tisztázzuk. Ezen ok miatt e ponton nyitni kell a vállalkozáselmélet irányába, és meg kell határozni a vállalkozás tartalmát.218 A tisztánlátás miatt szólni kell arról, hogy a vállalkozásnak két szintje létezik: az egyik az emberi cselekedetben meglévő egyéni vállalkozói elem, a másik a piacon megjelenő vállalkozás (Kirzner 1979:117). A két szint természetesen kapcsolódik egymáshoz: a piaci vállalkozás az egyének magatartásában megnyilvánuló vállalkozói elemek eredője. Mivel a vállalkozói elemet az egyén szintjén a magatartásban mindig megjelenő momentumnak tekintjük (az emberi cselekedet koncepció talaján), így a vállalkozás is természetes kísérőjelensége a piaci folyamatoknak. A többdimenziós vállalatelméletben a vállalkozási dimenzió nem az egyéni, hanem a piaci vállalkozásra vonatkozik, amely szerves kapcsolatba hozza a vállalatot a piaci folyamatokkal. (A piaci folyamatok, azaz a vállalkozás nélkül a vállalat nem érthető meg.) Ugyanakkor a vállalkozás kiterjeszthető arra a tevékenységre (képességre) is, amely a szervezet összes tagja által kifejtett vállalkozói tevékenység interakcióiból megvalósuló eredmény befolyásolására, alakítására irányul (Ionnides 1999:91).219 Ez olyan tevékenységeket foglal magába – például a monitoring vagy más vezetői funkciók –, amelyekre a szerződéses vállalatelméletek is figyelmet fordítanak, csak más A hosszú távú szelekciós mechanizmus és az optimalizáció kérdéséről lásd: Jovanovic (1982), Hodgson (1994). Elismerem, hogy ezzel eltérek a szorosan vett vállalatelmélettől, de a vállalkozás értelmezése híján nem lehet általános vállalatelméletet alkotni. 217 218

129

aspektusból: hatékonysági (kalkulációs) megközelítésben értelmezik őket. Nézetem szerint a belső vállalkozás csakis a misesi emberi cselekedet koncepció talaján állja meg a helyét abban a formában, ahogy Ionnides (1999) leírja. Hogyan látható ez be? Az egyének magatartásában mindig megnyilvánuló vállalkozói elem miatt nem lehet akcióikat előre kalkulálni, sőt gyakran még valószínűsíteni sem. Ebből következően a vezetői feladatok ellátása a beosztottakkal szemben is megköveteli a vállalkozást, azaz az improvizálást, a kreativitást a monitoring, az ösztönzés és a többi funkció terén is. A többdimenziós vállalatelméletben az emberi cselekedet feltevésén – a piaci és a belső vállalkozás megkülönböztetésével – a vállalkozás olyan értelmezése válik lehetővé, amely a lehető legtágabb értelemben, megszorítások nélkül ragadja azt meg. (Ez alapján megmagyarázhatóvá válnak a vállalatvezetők között a vezetői feladatok ellátásában megnyilvánuló hatékonysági különbségek is.) A vállalkozáskoncepciók220, amelyeket a 8. sz. táblázatban foglalok össze, tükrözik a piaci és a belső vállalkozás terén megjelenő sokféleséget.221 A táblázattal azt szeretném demonstrálni, hogy ezek az elméletek a vállalkozás más-más aspektusát hangsúlyozzák. Az egyes elméletek által kiemelt jegyek (a táblázat utolsó sora) alapvetően kiegészítik egymást, és nem rivalizálnak egymással. Nézetem szerint a vállalkozói

elméletek

összhangja

(komplementaritása)

megteremthető,

ha

továbbvisszük azt a gondolatot, amelyet Harper (1996:82) felvetett: a vállalkozás az ember gazdasági magatartásának egyike. Az emberi akciók több jellemzővel írhatók le: a bizonytalanság természete; az idő természete; az újdonságok és a komplexitás foka; a határozatlanság mértéke. Ezek a jellemzők adják azt a keretet, amelyben a vállalkozás is meghatározható. Ebben a megközelítésben a lehetséges emberi akciók sorának két végpontján a szubjektív hit szerinti cselekvés és a teljesen rutin tevékenység áll222, a vállalkozás a kettő között helyezhető el. Nem lenne szükség vállalkozói magatartásra, ha az egyének tudása Ionnides (1999) a vállalkozás eme fajtáját belső vállalkozásnak nevezi. Amit ő külső vállalkozás alatt ért, az megfeleltethető a piaci vállalkozásnak. 220 A vállalkozás közgazdasági elméleteinek összefoglalását lásd: Kapás (2000d). 221 A belső vállalkozásra egyedül Leibenstein elmélete vonatkozik, tehát a vállalkozáselméletek a piaci vállalkozás bűvkörében élnek. Ezért állítottam az előzőekben azt, hogy a többdimenziós vállalatelméletnek a vállalkozás tartalmának újragondolását kell ösztönöznie. A fent vázolt vállalkozáskoncepció persze csak egy váz – részleteinek kidolgozása a vállalkozáselmélet feladata –, azokat a fő gondolatokat tartalmazza csupán, amelyekre az általánosabb vállalatelméletnek szüksége van. 222 Harper (1996:82-90) szerint az innováció és a rutin tevékenység áll a két végponton. Ezzel a nézettel vitába szállok, a szubjektív hit szerinti cselekvés szélsőségesebb magatartási forma, mint az innováció. 219

130

tökéletes vagy valószínűsíthető lenne, azaz parametrikus bizonytalanság állna fent, ha nem merülnének fel újdonságok, egyszerű, zárt környezetben lennénk, és választásunk tárgyai tökéletesen determináltak és objektívek lennének. (Ez a keret jellemzi a szerződéses vállalatelméleteket.) Tekintettel arra, hogy ilyen feltételek nem állhatnak fent, mert a tudás tökéletlensége és szétszórtsága kizárja azt, ezért vállalkozói magatartásra mindig szükség van.223 A vállalkozásra a tudáshiány miatt van szükség (Ikeda 1990). Bár minden szituációban – eltérő intenzitással, de – szükség van az egyén magatartásában a vállalkozói elemre (5.1.2. pont), az ezek eredőjeként megnyilvánuló piaci vállalkozás leginkább komplex helyzetekben, nyitott, dinamikus, strukturálisan (de nem korlátlanul) bizonytalan világban, korlátozott determináltság esetén, tökéletlen tudást, szubjektivizmust és reális időt feltételezve jelenti a vállalati magatartás adekvát formáját. Már Hayek (1945:523) is kiemelte, hogy: „A gazdasági problémák mindig kizárólag a változás miatt lépnek fel. Amíg a dolgok ugyanúgy alakulnak, mint előtte, vagy úgy, ahogy várják őket, addig nem lépnek fel olyan problémák, amelyek döntést igényelnének, addig nincs szükség új tervekre.” (A hayeki „tervek” alatt a piaci vállalkozást kell érteni.) Mivel a piaci vállalkozást meghatározó jellemzők különböző mértékben fordulhatnak elő és kombinálódhatnak, így a vállalkozói tevékenység is a tevékenységek viszonylag széles spektrumát foglalja magába. A vállalkozás tehát nem jelent homogén tevékenységet, sok fajtája lehet, kezdve a kevésbé kreatív tevékenységektől (arbitrázs) egészen az innovációig. Ebben az értelemben tehát a 8. sz. táblázatban bemutatott vállalkozáselméletek nem riválisak, egyszerűen csak a széles tartalmú vállalkozói tevékenység más-más fajtáját írják le. Az a tény, hogy a piaci vállalkozás nem homogén tevékenység, kiinduló feltevéseinkből is levezethető. Az emberi cselekedet koncepció talaján elfogadott szubjektíven korlátozott racionalitás szoros kapcsolatban áll a tudással. A tudás befolyásolja az aktorok magatartását, de mivel szubjektív módon szétszórt, ezért adott szituációban a különböző egyének magatartása eltérő lesz. Ez azt jelenti, hogy az emberi cselekedeten belül a hatékonyságkereső és a vállalkozói elem nem azonos A neoklasszikus világ mellett nem lenne szükség vállalkozásra a radikális szubjektivisták (Shackle 1972, Lachmann 1976) által leírt világban sem, mert az általuk feltételezett tökéletesen előre jelezhetetlen világ a

223

131

módon jelenik meg. Nem tudunk tehát ex ante legjobb választást meghatározni egy adott szituációban, illetve minden választás legjobb, tekintettel az egyén szubjektív korlátozott racionalitására. A többdimenziós vállalatelméletben a vállalkozási dimenzió mentén a nulla érték a vállalkozói tevékenység teljes negligálását jelenti, ez jellemzi a szerződéses elméleteket. Az egyes érték azt demonstrálja, hogy a vállalat magatartását csak a vállalkozás jellemzi. Ez szintén szélsőséges álláspont, és feltevésünk, az emberi cselekedet koncepció ezt kizárja. A vállalkozási dimenzió mentén tehát a két szélső érték között helyezhető el a vállalat mindenkori magatartása. Ez azt jelenti, hogy bármely nulla és egy közötti értéknél valamilyen típusú vállalkozás (a széles skáláról) mindig tetten érhető a vállalat magatartásában. Az, hogy e skálán melyik „erősségű” vállalkozói tevékenységről van szó, a már említett tényezőktől függ. A fentiek alapján még strukturális bizonytalanságban is előfordulhat, hogy a vállalkozás nem az egyetlen lehetséges válasz a bizonytalanság kivédésére: a szabálykövetés224 is alkalmazható (O’Driscoll és Rizzo 1986:253). Valójában a szabálykövetés és a vállalkozás nem inkompatibilisek, mint ahogy azt sokan gondolják, ellenkezőleg, erősítik egymást. Bizonytalan világban az egyének szabályokat követnek (Heiner 1983), melyek intézményekben (vállalat) testesülnek meg. Ezek az intézmények stabilizálják a gazdasági tevékenységet,225 és keretet biztosítanak a vállalkozásra. Nézetem szerint bizonytalanság esetén éppen a szabálykövetés intézményi megjelenítői, a vállalatok (és más gazdasági intézmények) adnak lehetőséget a vállalkozásra.226 A bizonytalanság mértéke ugyanis nem teszi lehetővé, hogy kizárólag a vállalkozás keretében birkózzunk meg vele. A bizonytalanság egy részét ki kell kapcsolni, s erre szolgál a vállalat. Összefoglalva tehát megállapítható, hogy a vállalkozás elválaszthatatlan a vállalattól, a vállalati magatartás immanens része, sőt a vállalat lényege sem érthető meg nélküle. Tekintettel arra, hogy a bizonytalanság mértéke – amely legyőzésének egyik

korlátlan bizonytalanság miatt nem ad teret a vállalkozásnak. 224 A szabálykövetésről (adott típusú helyzetben az akcióknak csak viszonylag szűk köre valósul meg) már szóltam az 5.1.2. pont alatt.. 225 A szabályok hosszú távon jobb eredményhez vezetnek, mert csökkentik a kevés tudáson alapuló finomhangolásból származó hibákat (O’Driscoll és Rizzo 1986:258). 226 Ezt a nézetet implicit módon már Coase (1937) is vallotta: bizonytalanság hiányában a vállalat valószínűleg nem jönne létre.

132

eszköze a vállalkozás – szubjektív megítélés tárgya, a vállalkozás is sokféle, eltérő erősségű formában létezhet.

133

a vállalkozó előtt álló akciók relatív skálája a vállalkozói helyzet dimenziói

bizonytalanság idő

vállalkozói tudás

vállalkozói tanulási folyamat a vállalkozó tévedhetősége vállalkozói lehetőségek

determinizmus

(szűk Leibenstein (1966, 1968, 1975, 1987a, 1987b), Schultz (1975, 1980)

Knight (1921)

Kirzner (1973)

Harper (1996)

Leibenstein: nincs szó róla; Schultz: kockázat a vállalkozás ex post és ex ante szemlélete

strukturális bizonytalanság

a vállalkozás ex post és ex az észlelt ante szemlélete profitlehetőségek azonnali kiaknázása, a vállalkozás ex post szemlélete

reális idő; az észlelt profitlehetőségek nem azonnali kiaknázása, a vállalkozás ex post és ex ante szemlélete

Schultz: vállalatspecifikus tudás, a tudás megszerzése tudatos; Leibenstein: nem hangsúlyos nincs szó róla

potenciálisan objektív percepciók

privát, spontán módon felfedezett; a tudás megszerzése statikus és exogén

nincs szó róla

pszichológiai, exogén

potenciálisan objektív feltételezések; a tudás megszerzése részben spontán és részben tudatos kognitív-logikai, dinamikus, endogén folyamat a vállalkozó tévedhet, hamis feltételezései lehetnek objektíven léteznek; exogén változások és endogén emberi akciók okozzák; a vállalkozók nem feltétlenül fedezik fel és használják ki őket közepes, a determinizmus és a vak véletlen között nem

Schultz: ritka a siker; a vállalkozó nem tévedhet Leibenstein: nincs tévedés

nincs bizonytalanság

strukturális bizonytalanság

(definíció szerint) sikeres

Leibenstein: mindig léteznek az Xhatékonyság miatt, objektívek; Schultz: objektíven léteznek

objektíven léteznek; a strukturális bizonytalanság miatt mindig szükség van vállalkozókra

objektíven léteznek; exogén változások hívják életre őket; a vállalkozók mindenképpen felfedezik és kihasználják őket

gyenge

gyenge

gyenge

igen (de piacon nem szerezhető meg) megküzd a bizonytalansággal, vállalkozói értékítéletek

nem

a vállalkozói képességet igen (de ritka input) inputnak tekinti a vállalkozó fő Leibenstein: kiküszöböli jellemzője az X-hatékonyságot; Schultz: képzelőerő

éberség, vállalkozói ítéletek, időzítés

képzelőerő, tapasztalat, kritika a saját nézetekkel szemben

Schumpeter (1934) strukturális bizonytalanság (de nem hangsúlyos) a vállalkozás ex post és ex ante szemlélete

privát tudás

strukturális bizonytalanság

a vállalkozás ex post és ex szubjektívista idő ante szemlélete koncepció; az észlelt profitlehetőségek nem azonnali kiaknázása; a vállalkozás ex ante szemlélete privát tudás, a tudás privát tudás, tisztán dinamikus megszerzése szubjektív gondolatok; a tudás megszerzése dinamikus

kumulatív folyamat

kognitív, dinamikus folyamat

pszichológiai, exogén

kevés a sikeres vállalkozó

a vállalkozó tévedhet

a tévedés elismerése problémás

objektívek, mindig léteznek

bizonyos mértékig szubjektívek

szubjektíven léteznek; a vállalkozói képzelet endogén módon hívja életre

gyenge

közepes („a múlt számít”) nem

determinizmus teljes hiánya nem

képzelőerő, víziók

képzelőerő, eredetiség

nem képzelőerő, kezdeményezés, előrelátás

8. sz. táblázat: A vállalkozói szituáció jellemzői a különböző vállalkozáselméletekben Harper (1996) kiegészítve

134

Penrose (1959)

széles) Shackle (1970, 1972), Buchanan (1980), Buchanan – Di Pierro (1980) strukturális bizonytalanság

6.4. Piaci dimenzió Coase (1937) nyomán a modern vállalatelméletek, beleértve az evolúcióskompetencia-alapú vállalatelméletet is, a piac adottsága mellett akarják a vállalatot megérteni, azaz a magyarázatba a piacot nem kapcsolják be. A két vállalatelméleti ág érvelése azonban különböző: a szerződéses elméletek a vállalat megmagyarázásában referenciaként kezelik a piacot, míg a másik vállalatelméleti ág nem is utal a piacra, egyszerűen külső adottságként kezeli azt. A szerződéses elméletek kétféle álláspontot tükröznek. A szerződések nexusa elmélet (2.4.2.2.1. pont) a piac és a vállalat között nem tesz különbséget, a vállalatot is a piac egyik formájának tekinti. Coase és Williamson viszont azt feltételezve kezdik el a vállalatok elemzését, hogy a gazdasági szervezet alaptípusát a piac jelenti. Szerintük „kezdetekben volt a piac”, és a vállalat csak később emelkedik ki. Ez azt jelenti, hogy „a vállalat lényegét a piac prizmáján át akarják megérteni”, a végső referenciát a piac jelenti (Fourie 1993:41). Mindketten alternatív allokációs mechanizmusnak tekintik a két intézményt.227 Coase (1937) számára a vállalat lényege az árrendszer elnyomása. Az a kérdés, hogy miért létezik a vállalat, azonossá vált azzal a kérdéssel, hogy miért nem az árrendszer koordinálja a termelést. Véleményem szerint azt az anti-Coase-i kérdést is fel lehet tenni, hogy miért létezik a piac.228 Sőt Loasby szerint Coase (1937) eredendően rosszul tette fel a kérdést229: nem azt kell megmagyarázni, hogy miért léteznek vállalatok, amelyek csökkentik a piaci tranzakciós költségeket, hanem a vállalatot kell felhasználni a piac megmagyarázásában (Loasby 1999:87). Ha piacgazdaságról beszélünk, akkor miért ne lehetne beszélni a „szervezetek gazdaságáról” is (Simon 1991). A „szervezetek gazdasága” felveti azt a kérdést, hogy a gazdasági tevékenység nagy részét miért

227 Coase a vállalat létét, természetét és növekedését a külső piaci tranzakciók internalizálása érveléssel magyarázza. Williamson is követi ezt a gondolatot. 228 „A piac sokkal fontosabb annál, semmint hogy kezdetinek tételezzük fel.” (Loasby 1999:112) 229 Ez persze nem von le Coase érdemeiből a tekintetben, hogy korát messze megelőzte a „miért léteznek egyáltalán vállalatok?” kérdés feltevésével. A korabeli közgazdászok ugyanis a vállalatot adottságnak tekintették.

135

szervezetek (vállalatok) végzik, és milyen szerepet játszik a piac, amely összeköti a szervezeteket.230 E fenti dilemma a piac és a vállalat egymáshoz való viszonya kapcsán is jelzi, hogy a vállalatot nem lehet úgy megmagyarázni, hogy az érvelésből kihagyjuk a piacot. Tisztázni kell – legalábbis elviekben – a piac és a vállalat viszonyát. Nem az a kérdés, hogy melyik létezett előbb, ez valószínűleg tyúk vagy tojás probléma. El kell ismerni, hogy a vállalat és a piac elválaszthatatlanul együtt élnek, létezésük korrelációban áll. Elfogadom azt a nézetet, miszerint a vállalat és a piac is javak (Losaby 1999:112), és nem természetes adottságok. Nyilvánvaló, hogy e két „jószág” között hasonlóságok, de generikus különbségek is léteznek. Ezeket kell feltárni. Coase és Williamson a hasonlóságokra helyezték a hangsúlyt, ezzel a vállalatot egyfajta „tökéletlenségnek” tekintették a tiszta piachoz képest, hasonlóan, mint ahogy az általános egyensúlyelméletből is következik (Sawyer 1993). Ennek kapcsán joggal merül fel az a kérdés, hogy szabad-e a vállalat tipikus és megkülönböztető jegyeit egy másik kategória, a piac értelmében megmagyarázni, ahogy azt Coase és Williamson teszik (Fourie 1993). Elvezet-e ez a módszer a vállalat immanens, általános jegyeinek a megragadásához? A válasz: nem. Ha ugyanis a vállalatot kizárólag a piac értelmében akarjuk definiálni, akkor nem tudunk olyan attribútumot tulajdonítani neki, amely megkülönböztetné őt a piactól.231 Ha a vállalatot mint a piac egyik formáját egyfajta kvázipiacnak tekintjük, akkor a vállalatot mint társadalmi intézményt nem tudjuk azonosítani. De ha a vállalat természete nem eredeztethető a piacból, akkor mi a kapcsolata azzal?232 Az egyik legnyilvánvalóbb különbség közöttük éppen az, hogy a vállalat egy tartós társadalmi struktúra (Fourie 1993). Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet, miközben adottságként kezeli a piacot, hangsúlyozza, hogy a vállalatnak más képességei (is) vannak, mint a piacnak, A piacgazdaság a williamsoni „kezdetekben volt a piac” nézetet tükrözi, amelyben a piac az elsődleges, a „szervezetek gazdasága” viszont a vállalatok primátusából indul ki. Az elnevezés valójában az intézmények leírásának sorrendjét határozza meg. Simon (1991) felvetése nyomán arra a következtetésre lehet jutni, hogy egyik elnevezés használata sem helyénvaló, mivel a két intézmény kölcsönösen meghatározza egymást és kölcsönösen függ egymástól. 231 Meg kell jegyezni, hogy nem csak a vállalat piac értelmében történő értelmezése lehetséges, hanem fordítva is, a piac is megragadható a vállalat értelmében. Langlois (1993) például a Teece és szerzőtársai (1994) által megkülönböztetett egyik vállalati típussal, a vállalati hálózattal azonosítja a piacot. Nézetem szerint ez a megközelítés ugyanazon okoknál fogva nem tartható, mint az előbbi. (A vállalati hálózat kutatását egy olyan iránynak tartom, amely a többdimenziós megközelítés bázisán új lendületet vehet.) 232 E kérdés részletes elemzése meghaladja dolgozatom kereteit és szorosan vett témáját is. A kérdéssel csak jelezni szeretném, hogy a vállalatelméleti kutatások egyik iránya éppen ennek a kapcsolatnak a mély feltárása lehet. 230

136

azaz a két intézmény komplementer. Egészen szélsőséges álláspont az, amely szerint a piac és a vállalat eredendően és gyökeresen különböző dolgok (Fourie 1989:145), teljesen különböző funkciókat látnak el (Sawyer 1993). A legfőbb érv e mellett, hogy a vállalat tud termelni, a piac pedig nem. Úgy gondolom azonban, ebből a tényből még nem következik, hogy a piacnak és a vállalatnak kizárólag különböző funkciói lennének. Álláspontom szerint a piac és a vállalat részben helyettesítik egymást, de azt is fontos elismerni, hogy ki is egészítik egymást. Milyen téren érvényesül közöttük a helyettesítés? (1) Mindkettő lehetővé teszi, hogy „intelligensen viselkedhessünk strukturális bizonytalanságban” (Loasby 1999:117), azaz a tudáshiánnyal való megküzdés eszközei. A tudáshiány leküzdésének legalapvetőbb módja a tanulás. A piac és a vállalat is lehetővé teszi a tanulást, de más-más fajtáját támogatja.233 (2) A vállalat és a piac is eszközök a jövőbeli tranzakciók létrehozására és megőrzésére, tulajdonképpen a tranzakciók megszervezésének alternatívái, ahogy Coase és Williamson is gondolják.234 (3) Hayek (1937, 1945) nyomán a piac és a vállalat szintén alternatívák lehetnek, de nem a tranzakciók megszervezése, hanem a szétszórt tudás koordinálása terén.235 (4) A piac és a vállalat is azonos „anyagból” vannak, nevezetesen képességekből (Langlois 1994c).

A piac és a vállalat tanulás terén megnyilvánuló különbségeinek leírását lásd: Johnsen (1999). A Coase-Williamson-féle érveléssel, miszerint a piac és a vállalat a tranzakciók megszervezésének alternatív módjai, nem az a probléma, hogy ne lenne igaz, hanem az, hogy nem kizárólag ebben áll a kapcsolat közöttük. 235 Ez a nézet közvetlenül Hayek nézeteiből nem következik, sőt írásaiból ennek ellenkezője olvasható ki. Hayek az árrendszert (piac) tekintette a szétszórt tudás hatékony koordinációs mechanizmusának. Szerinte a piac a legjobb erőforrásallokációs mechanizmus, mert viszonylag olcsó kommunikációs hálózatot jelent (Hayek 1937:45, Hayek 1945:87). A változásokra adott adaptációban felsőbbrendűnek tekintette az árrendszert, mert az minimális információval dolgozik. Mindezek következtében a hayeki perspektíva alapján nincs szükség vállalatra. Hayek azonban egyáltalán nem foglalkozott vállalatelmélettel. A többdimenziós vállalatelmélet megközelítésében más kontextusba is áthelyezhetőek az eredeti hayeki nézetek, így juthatunk arra a megállapításra, hogy a szétszórt tudás koordinációját a vállalat is elvégezheti. 233 234

137

Milyen téren különbözik a piac és a vállalat? (1) A gazdasági hatékonyság a gazdaságban valahol már fellelhető tudás legjobb használatától függ, a gazdasági haladás pedig az új tudás létrehozásától. A piac képviseli a hatékonyság elérésének (a létező tudás használatának) mechanizmusát, a vállalat pedig az új tudás létrehozásának elsődleges forrása (Loasby 1999:127). Tehát a piac a hatékonyság elérése, a vállalat pedig az új tudás létrehozása terén rendelkezik komparatív előnnyel. (2) A vállalatnak szüksége van a piacra, hiszen minden vállalat függ más vállalatok (például a szállítók) képességeitől is. A piac biztosítja azt, hogy mások képességeihez hozzáférjünk.236 Ezenkívül a vállalatoknak azért is szükségük van a piacra, mert nagyszámban bonyolítanak le tranzakciókat.237 A piac viszonya a vállalathoz azonban más síkon határozható meg, nem úgy merül fel a kérdés, hogy szüksége van-e a piacnak a vállalatra: a piac csupán a már létező vállalatok közötti kapcsolatot jelenti, azaz a piaci kapcsolatok összekötik a vállalatokat. (3) A vállalat és a piac különböző mértékben következményei az egyéni terveknek. A vállalat hayeki értelemben „tervezett rend”, a piac pedig „spontán rend” (Hayek 1973). (4) Létezik olyan viszony, a foglalkoztatás, amely csak a vállalaton belül értelmezhető. A foglalkoztatás ugyanis nem jelenti a tranzakció internalizálását,

mivel

a

foglalkoztatási

viszony

csak

a

legelső

momentumában, az egyén vállalathoz való csatlakozásakor szerződés (Pitelis 1993:56.) Nincs tehát értelme vállalaton belüli és piaci foglalkoztatásról beszélni, az természetszerűleg vállalaton belüli dolog.

Cohen és Levinthal (1990) abszorpciós képességeknek nevezik azt, hogy a vállalat mennyire tud ezekhez a képességekhez hozzájutni. 237 Casson (1982:163-164) bemutatja azokat a tényezőket, amelyek piac hiányában a cserét akadályozzák. Ez alapján arra a következtésre jut, hogy a vállalat létrehozása összekapcsolódik a piacéval. 236

138

(5) A vállalat fontos jellemzője, hogy képes a tudással és az információval takarékoskodni. Ez azzal kapcsolatos, hogy a vállalat szabályokat követ. (Langlois 1992b) Mindezek alapján a vállalatot nem lehet úgy prezentálni, mint egyszerű piacot helyettesítő vagy szimuláló intézményt, a vállalat mint olyan nem származtatható a piacból, és nem lehet lényege az árrendszer elnyomása.238 Mivel a vállalat bizonyos értelemben helyettesítője a piacnak, vagyis a két intézmény hasonló jellemzőkkel rendelkezik,

ezért

szükséges

a

piaci

dimenzió

bekapcsolása

a

vállalat

megmagyarázásába. Ugyanakkor a különbségek, a két intézmény komplementaritása szintén a piaci dimenzió beépítése mellett szól, mert a vállalat megkülönböztető jegyeire irányítja figyelmünket.239 A 9. sz. táblázatban szembeállítom, hogy a modern vállalatelméletek, illetve a többdimenziós vállalatelmélet miként gondolkodnak a piac és a vállalat szerepéről a piaci folyamatok, valamint a vállalat oldaláról egyaránt megközelítve a problémát. A piaci dimenzió a többdimenziós vállalatelméletben arra a kérdésre vonatkozik, hogy rendelkezik-e piaci jellemzőkkel a vállalat, piac-e a vállalat. Az egyes érték azt jelenti, hogy a vállalat a piac egyik formája. Ezt kizárólag a szerződések nexusa elmélet vallja. A többi szerződéses elmélet, elsősorban Coase és Williamson elmélete egyhez közeli értékkel jellemezhető. Az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet a piac és a vállalat eredendően eltérő jellegét hangsúlyozva nulla értéket kap e dimenzió mentén. A többdimenziós vállalatelmélet – amely a fentiek alapján elismeri, hogy a vállalat és a piac hasonló és különböző jellemzőkkel, funkciókkal is rendelkezik – piaci dimenzión vett értéke nulla és egy között található.

238 Ez azt jelenti, hogy a vállalat mint olyan természete nem magyarázható meg tranzakciós költség megfontolásokkal. Coase (1937) valójában nem a vállalat általános jellemzőit, hanem csak bizonyos jellemzőit tudja megmagyarázni. 239 Nézetem szerint azok a szerzők (Sautet 2000, Mathews 1998), akik a vállalat és a piac eltérő természete mellett érvelnek, valójában a vállalat piaci dimenziójáról beszélnek, amikor azt hangsúlyozzák, hogy a vállalat létrehozása része a piaci folyamatnak.

139

piac szerepe

vállalat szerepe

szerződéses elméletek piaci folyamatok oldaláról

vállalat oldaláról

adott erőforrások hatékony allokációját biztosítja az árjelzéseken keresztül

a tulajdonosi jogok és az ösztönzők olyan szerződéses rendszerét biztosítja, amely adott korlátok (információs aszimmetria) között a legnagyobb eredmény elérését teszi lehetővé a tranzakciók megszervezésének alternatív módjai (a piac jelenti a referenciát)

evolúciós-kompetencia-alapú elmélet piaci folyamatok oldaláról vállalat oldaláról

felfedezésekre ad lehetőséget és elősegíti a tervek összhangját szelekciós környezet

megtestesíti a vállalkozást az implicit tudás használatának és új implicit tudás létrehozásának helye

többdimenziós vállalatelmélet piaci folyamatok oldaláról vállalat oldaláról

újdonságok kialakulását eredményezi, meglepetéseket is okozhat hozzáférést biztosít más vállalatok képességeihez

tanuló egység, az innovációs tevékenység bázisa csökkenti a tágan értelmezett tranzakciós költségeket és új szervezeti implicit tudást fejleszt ki

9. sz. táblázat: A piac és a vállalat szerepe

6.5. Idő dimenzió A rövid és hosszú táv elkülönítése szokásos a közgazdasági elméletekben. A vállalatelméletnek is kezelnie kell az időtávok problémáját. Az idő dimenzió bevezetése a vállalatelméletbe azt jelenti, hogy a vállalatot rövid és hosszú távon egyaránt meg tudjuk magyarázni ugyanazon feltevések bázisán, ugyanazzal a magyarázó apparátussal. Ehhez a vállalkozási, a mag és a piaci dimenzió kapcsán tett megállapításoknak olyanoknak kell lenniük, hogy mindkét időtáv tekintetében értelmezhetővé tegyék a vállalatot. Korábban már hangsúlyoztam, hogy a modern vállalatelméletek egydimenziós jellege abban nyilvánul meg, hogy a vállalatot csak az egyik időtáv tekintetében tudják megragadni.240 Ebből közvetlenül következik, hogy eltérő érveket és magyarázó apparátust alkalmaznak az adott időtáv esetében. Ha általános jellegű

140

megközelítést

alkalmazunk

(adott

feltevésrendszerre

építkezve)

–

amely

a

többdimenziós keretben valósítható meg –, az idő dimenzió tulajdonképpen automatikusan megjelenik. A mag dimenzió keretében megállapítottam, hogy a vállalat egyszerre jelent megoldást a tágan értelmezett tranzakciós költség problémára és az implicit tudás létrehozására és használatára. Hogyan jelenik meg ez a két probléma függetlenül az időtávoktól? Langlois (1992a, 1993), valamint Langlois és Robertson (1995) megállapították, hogy a tranzakciós költségek241 csak rövid távon játszanak szerepet. A szerzők a hagyományos tranzakciós költségekre kell, hogy gondoljanak, amikor azt állítják, hogy a tranzakciós költségek hosszú távon elvesztik jelentőségüket.242 A tágan értelmezett tranzakciós költségek nem szűnnek meg hosszú távon sem, hiszen a strukturális bizonytalanság körülményei között a szereplők tudása sohasem teljes, így tudáshiányuk csökkentésére folyamatosan törekszenek, ez pedig a tudás és az információk cseréjét követeli meg, azaz tranzakciós költségekkel jár. Beláttuk tehát, hogy a tranzakciós költség megfontolások rövid és hosszú távon is szerepet játszanak. Az viszont kétségtelen, hogy szerepük rövid távon lényegesen fontosabb, mint hosszú távon, tekintettel arra, hogy a hagyományos tranzakciós költségek hosszú távon már nem okoznak problémát. Ebből következően rövid távon a tranzakciós költségek csökkentésére való törekvés intenzívebb kell, hogy legyen, mint hosszú távon, így a kalkuláción alapuló magatartás (hatékonyságkeresés) rövid távon valószínűbb magatartás, mint hosszú távon. A szerződéses vállalatelméletek tulajdonképpen ezt az álláspontot sarkítják le azáltal, hogy kizárólag a hagyományos tranzakciós költségeket tekintik. A mag dimenzió alapján a vállalat által megoldott másik probléma az implicit szervezeti tudás kifejlesztése és a szétszórt tudás használata. Hasonlóan a tágan Részletesen szóltam erről a 3.2. pont alatt. Részletesen szóltam erről a 4.7. pont alatt a dinamikus tranzakciós költségek elméletének tárgyalásakor. 242 Ennek bizonyítékaként felidézem a 4.7.1. pont alatt már említett okokat. Ha a tranzakciók ismétlődnek (hosszú táv): (1) a szerződések „önkikényszerítővé” válnak a reputáció miatt, (2) a kizsákmányolás (hold up) és az erkölcsi kockázat csökken a kölcsönösség és a kooperáció miatt. A tevékenységek rutinszerűvé válásával csökkennek a szerződés költségei – nem abban az értelemben, hogy csökkennek a szerződésírás költségei –, mert a szerződések szükségtelenné válnak: „holnap mindent úgy csinálnak, mint tegnap” (Langlois és Robertson 1995:33). A fentiekből megállapítható, hogy a két szerző a tranzakciós költségek kapcsán a Coase-Williamson-féle értelemben vett tranzakciós költségekről beszél. 240 241

141

értelmezett tranzakciós költség problémához, ez is időtávoktól függetlenül létezik. Korábban már beláttuk, hogy a tudás szétszórtsága olyan jelenség, amely elkerülhetetlenül fennáll az egész gazdaság és a vállalat szintjén is. Mivel a vállalat a szétszórt tudás egyfajta koordinációját, és ez alapján új implicit tudás létrehozását végzi el, ez a magyarázat is független az időtávoktól. Fentebb a vállalkozási dimenzió kapcsán tett megállapításaim implicit módon magukba foglalják az idő dimenziót: a vállalat tevékenységében mindig jelen van a vállalkozás valamely fajtája, csak eltérő intenzitással. Az egyén és a vállalat akcióiban a vállalkozásra döntően hosszú távon, a cél-eszköz-környezet rendszer változása esetén van szükség. A piaci dimenzió terén tett megállapítások – miszerint a vállalat tartalmaz piaci jegyeket, de a piac is tartalmaz vállalatszerű jegyeket, azaz ezek a jegyek nem abszolútak – szintén függetlenek az időtávoktól, vagyis rövid és hosszú távon is megállják a helyüket. Az idő dimenzió mentén a nulla érték azt reprezentálja, hogy a vállalat az adott logika szerint csak rövid távon magyarázható meg. Ez a szerződéses vállalatelméletek esete. Az egyes érték a vállalat magyarázatát csak hosszú távon nyújtja, azaz a magyarázó apparátus és eszközök (dinamikus tényezők) csak hosszú távon teszik lehetővé a vállalat megértését. Ez az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletet jellemzi. A többdimenziós vállalatelméletben az idő dimenzió mentén mért érték e két szélső érték között helyezkedik el, de abszolút nagyságának nincs jelentősége243, hiszen maga az érték nem fejez ki semmilyen intenzitást a tekintetben, hogy a rövid vagy a hosszú táv milyen mértékben „van jelen” a magyarázatban. Az előbbiek szellemében így akár rögzíthető is az idő dimenzió mentén vett érték a többdimenziós vállalatelméletben.244

Az idő dimenzió ebben a tekintetben különbözik a többi három dimenziótól, mert azoknál az abszolút érték is számít, a szélső értékekhez viszonyítva a vizsgált elem meglétének intenzitását fejezi ki. 244 Kézenfekvő értéknek adódik a 0.5. 243

142

6.6. A vállalatelméleti kérdések módosítása A tárgyalt négy dimenzió mentén szemlélve a vállalatot általánosabb vállalatelmélethez jutunk, mint a modern vállalatelméletek. A fentiekben azt is bemutattam, hogy a szerződéses és az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelméletek a többdimenziós vállalatelmélet speciális eseteinek tekinthetőek bizonyos tiszta feltételek esetén. A többdimenziós megközelítés azért vezet általánosabb vállalatelmélethez, mert dimenziói közvetlenül a modern vállalatelméletek legalapvetőbb fogyatékosságából, az egydimenziós megközelítésből adódnak. (Részletesen szóltam erről a 3.2. pont alatt a modern vállalatelméletek újfajta kritikája során.) A többdimenziós vállalatelmélet kidolgozása kapcsán új megvilágításba kerülnek a szerződéses elméletek által megfogalmazott, és a vállalatelmélet nagy kérdéseinek tekintett kérdések is (2.2. pont). A három vállalatelméleti kérdés (miért léteznek vállalatok, mi determinálja a vállalat határait, mi határozza meg a belső szervezetet) funkcionális megközelítést tartalmaz (Rathe és Witt 1999). Ez azt jelenti, hogy a vállalat létének okára a vállalat funkciói által keresik a választ. Ez a funkcionális megközelítés kiszorít más aspektusokat, amelyeket pedig meg kellene magyarázni. A kiszorított aspektusok tulajdonképpen az általam a mag dimenzió mellé bevezetett dimenziók. A mag dimenziót úgy határoztam meg, hogy az a vállalat által megoldott problémát írja le. Ez nem más, mint amit Rathe és Witt (1999) funkcionális megközelítés alatt értenek.245 A többdimenziós vállalatelmélet dimenzióit az egydimenziós (mag dimenzió) megközelítés hiányosságaiból eredeztettem. Az alábbi (10. sz.) táblázatban bemutatom, hogy Rathe és Witt (1999) a vállalat fejlődési megközelítésében hogyan dinamizálják a vállalatelmélet hagyományos három kérdését. A hagyományos kérdések valójában statikus kérdések, ez érthető is, hiszen a szerződéses vállalatelméletek – melyek statikus elméletek – fogalmazták meg őket. A táblázatban bemutatott dinamizált kérdésekről megállapítható, hogy azok valójában a többdimenziós vállalatelmélet által a mag A két szerző a funkcionalista megközelítéssel szemben a vállalat fejlődési megközelítése mellett érvel. Chandler (1990, 1992a) nyomán tudjuk, hogy minden vállalat jelentős változásokon megy át élete során, a vállalatok időigényes folyamatokban alakulnak ki. Adódik a kérdés, hogy a változásoknak milyen szerepük van a vállalat természetében. A vállalat fejlődési megközelítése éppen azokat a fejlődési szabályosságokat kutatja, amelyek a vállalatok kialakulásában és változásában szerepet játszanak. (A fejlődési megközelítés szerint kell lennie valamilyen szabályosságnak abban, ahogyan a vállalatok a változásokra reagálnak.)

245

143

dimenzió mellé bevezetett dimenziókra vonatkoztathatóak/vonatkoznak.246 Vizsgáljuk meg ezt a kapcsolódást közelebbről!

1. kérdés

hagyományos (statikus) vállalatelméleti kérdések Miért léteznek vállalatok?

2. kérdés 3. kérdés

Mi determinálja a vállalat határait? Mi határozza meg a belső szervezetet?

dinamikus vállalatelméleti kérdések Milyen folyamat vezet az új vállalatok létrehozásához? Hogyan fejlődik együtt a piac és a vállalat? Milyen szabályosságok léteznek a belső szervezet fejlődésében, és mitől függ, hogy melyik utat választja a vállalat?

10. sz. táblázat: A három vállalatelméleti kérdés dinamizálása

Önmagában az a tény, hogy a hagyományos vállalatelméleti kérdések mellé azok dinamikus változatait is felsorakoztatjuk, az idő múlásával való számolást vonja magával. Mindhárom új kérdés utal tehát az idő dimenzióra: a változások, folyamatok csak akkor értelmezhetőek, ha számolunk az idő múlásával. Rathe és Witt (1999) kérdéseire tehát csak a többdimenziós vállalatelmélet keretében lehet válaszolni. Az idő dimenzió mellett a vállalkozási és a piaci dimenzió bekapcsolása is szükséges a dinamizált vállalatelméleti kérdések megválaszolásához. Az első kérdés a vállalkozói dimenzió problémája, mivel a vállalatok valamely vállalkozói gondolat köré szerveződnek (Witt 1998a, 1998b, Ioannides 1999), s létrehozásukban a vállalkozónak van kulcsszerepe. A második kérdés a piac-vállalat dichotómiára vonatkozik, s így a piaci dimenzió beépítésének szükségességét veti fel. A harmadik dinamizált kérdés a vállalkozói és a mag dimenziók segítségével válaszolható meg, hiszen a belső szervezet alakulására a vállalkozó és a vállalat által megoldott probléma természete hat. Ily módon a többdimenziós vállalatelmélet a statikusan megfogalmazott vállalatelméleti kérdések által negligált aspektusokkal is számol. Mindez azt jelenti, hogy kiszélesíti magukat a vállalatelméleti kérdéseket is. Első ránézésre talán furcsának tűnhet, hogy egy elmélet felvázolása után vonjuk meg azokat a kérdéseket, amelyekre az választ ad. A többdimenziós vállalatelmélet esetében azonban nem áll fent ellentmondás: az elmélet kiinduló kérdései ugyanis csak megközelítési módjukban, és nem tartalmukban különböznek az elmélet kidolgozása után leszűrhető kérdésektől.

246

Rathe és Witt (1999) természetesen az enyémtől eltérő cél érdekében módosította a vállalatelméleti kérdéseket.

144

Éppen az vezetett az eredeti kérdések dinamizálásához, hogy a többdimenziós megközelítés kitágította perspektívánkat. A fentiek fényében tehát a Holmström és Tirole (1989) által megfogalmazott vállalatelméleti kérdések dinamizált változatait javaslom használni. Nem arról van szó, hogy a hagyományos kérdéseket el kellene vetni, azok is releváns kérdések, de csak adott cél-eszköz-környezet struktúrában. Ha a cél-eszköz-környezet változik, a dinamikus kérdésekre adott válaszok magyarázzák meg a vállalatot. Tulajdonképpen a dinamizált kérdések magukba foglalják és kibővítik a hagyományos kérdéseket, így azokat nem vetjük el, ha a módosított kérdéseket tekintjük relevánsaknak.247 Az a tény, hogy a tudomány által vizsgált kérdések a tudomány fejlődése során módosításra, vagy finomításra szorulnak, teljesen természetesnek tekinthető.

Rathe és Witt (1999) az általuk módosított három vállalatelméleti kérdést mereven szembeállítják a hagyományos kérdésekkel. Valójában a két szerző a funkcionalista vállalatelmélettel szemben – amely alatt nem gondolhatnak másra, mint a szerződéses vállalatelméletekre, bár ezt nem teszik egyértelművé – a fejlődési vállalatelmélet javaslatával az evolúciós-kompetecia-alapú vállalatelméletet támogatják. Ily módon megmaradnak az egydimenziós megközelítésnél, hiszen a vállalat megmagyarázásában kizárólag a fejlődést biztosító tényezők (tudás, kompetencia) szerepét vizsgálják. Kérdéseiket a szerződéses elméletekkel szemben, azok kritikájaként mutatják be. Én viszont a fentiekben azt világítottam meg, feloldva a hagyományos és a dinamizált kérdések feszültségét, hogy kérdéseik – bár ők ezeket nem e szándékkal fogalmazták meg – valójában a többdimenziós vállalatelmélet kérdései.

247

145

7. ÖSSZEFOGLALÁS

7.1. Új tudományos eredmények A következőkben összefoglalom azokat az új vagy újszerű tudományos megállapításokat, amelyeket dolgozatomban tettem. (1) A modern vállalatelméletek legkomolyabb fogyatékossága, hogy egydimenziós elméletek. A szakirodalomban az egyes vállalatelméletekkel szemben megfogalmazódó kritikák az elméleteknek csak egy-egy részelemét kérdőjelezik meg, s az elmélet egészét kiegészíthetőnek, átalakíthatónak tekintik. A modern vállalatelméletek kritikáinak tanulmányozása nyomán arra a következtetésre jutottam, hogy a két vállalatelméleti ág saját utas fejlődése nem képes minden elméleti problémát megoldani. A „toldozgatás-foltozgatás” módszere nem emeli ki az elméleteket abból a keretből, megközelítésből, amelyben vannak, így az elméletek kulcsproblémájának megoldása ezzel a módszerrel nem valósítható meg. A vállalatelméleti kérdések általánosabb érvényű megválaszolásához tehát új megközelítés szükséges, olyan, amely nem csupán az elméletek egy-egy részelemét fejleszti tovább vagy pontosítja, hanem a „gyökérproblémára” ad megoldást. Ez az új megközelítés, amit többdimenziós vállalatelméletnek nevezek, a modern vállalatelméletek újfajta kritikáján alapul. Teóriám

szerint

a

szerződéses

és

az

evolúciós-kompetencia-alapú

vállalatelméletek legkomolyabb fogyatékossága („gyökérproblémája”), hogy egydimenziós elméletek. Az egyetlen dimenzió, amely mentén a vállalatot tekintik az általa megoldott probléma lényegére vonatkozik (mag dimenzió). Ennek megfelelően a szerződéses elméletek a tranzakciós költségek csökkentésében, míg az evolúciós-kompetencia-alapú vállalatelmélet a szétszórt implicit (tacit) tudás használatában és kifejlesztésében látják a vállalat lényegét. Az elméletek további kritikája ebből az újfajta kritikából eredeztethető, és csak eme alapkritika részletezését jelenti.

146

Az egydimenziós megközelítés miatt a modern vállalatelméletek további saját berkein belüli fejlődése sem vezet a vállalat általánosabb elméletéhez. (2) A többdimenziós vállalatelmélet dimenzióit – mag, vállalkozási, idő és piaci dimenziók – a modern vállalatelméletek hiányosságai alapján lehet megállapítani. A hiányosságok feltárásában a fenti újfajta kritika bázisán jelentősen lehet támaszkodni a modern vállalatelméletek egyik ága, a még csak napjainkban formálódó evolúciós-kompetencia-alapú elmélet nézeteire, melyeket többnyire a szerződéses elméletekkel szembeni kritikaként fogalmaz meg, illetve a vállalatelméleti irányzatok komplementaritását hangsúlyozó elméletekre. Ezek alapján a modern vállalatelméletek nem képesek a vállalatot mindkét időtáv esetében magyarázni (idő dimenzió hiánya), nem építik be a vállalkozást elméletükbe (vállalkozási dimenzió hiánya), és nem szólnak a vállalat és a piac kapcsolatáról (piaci dimenzió hiánya). (3) A többdimenziós vállalatelmélet általános jellege megköveteli, hogy a modell felépítése során szigorú kiinduló feltevésekkel ne éljünk. Ennek megfelelően a többdimenziós vállalatelmélet alapfeltevései: a tudásprobléma, az emberi cselekedet koncepció, a reális idő koncepció, és a bizonytalanság. A

modern

különösképpen

vállalatelméletek az

általam

szakirodalomban megfogalmazott

fellelhető újfajta

kritikája,

kritika

alapján

de a

többdimenziós vállalatelméletnek nézetem szerint az alábbi kérdésekben kell a feltevéseket megvonnia: (1) az aktorok tudására, (2) az aktorok magatartására és (3) a piaci környezetre vonatkozó feltevések, valamint (4) az idő szemlélete. A közgazdaságtudományból „kiemelhetőek” azok a nézetek, amelyek egy általánosabb vállalatelmélet kidolgozásához szükségesek. Ezek: a tökéletlen, szubjektíven szétszórt tudás (tudásprobléma), az emberi cselekedet (human action) koncepció, a reális idő feltevése, a parametrikus illetve a strukturális bizonytalanság feltevése.

147

(4) A többdimenziós vállalatelmélet építőkövei: a piaci folyamatok elmélete, a vállalkozásés a beágyzottság-elmélet. A többdimenziós vállalatelmélet építőkövei közé azokat az elméleteket sorolom, amelyek nem részei ugyan magának a többdimenziós vállalatelméletnek, de szorosan kapcsolódnak hozzá, nélkülük az nem megalapozott. E teóriák kapcsolatba hozása a többdimenziós vállalatelmélettel magukból a kiinduló feltevésekből

következik.

Három

elmélet

áll

szoros

kapcsolatban

a

vállalatelmélettel: a piaci folyamatok elmélete, a vállalkozáselmélet és a beágyazottság-elmélet.

A többdimenziós vállalatelmélet modellje a következő: (5) A mag dimenzió alapján a vállalat egyszerre jelent megoldást a tágan értelmezett tranzakciós költség problémára, valamint a szétszórt implicit (tacit) tudás használatára és kifejlesztésére. A gazdaság nem állhat csupán egyszemélyes termelőkből, mert a komplementer tevékenységek specializációjából származó előnyök csak többszemélyes (hierarchikus) struktúra (vállalat) keretében használhatóak ki úgy, hogy abból minden fél részesüljön. Ez a vállalat létének végső oka. Ez alapján a vállalat által megoldott probléma a már létező vállalat határainak kérdésére vonatkozik. A vállalat egyidejűleg a tágan értelmezett tranzakciós költség probléma megoldását és a szétszórt implicit tudás használatát, koordinálását is biztosítja. Egyik vagy másik probléma azért kerülhet előtérbe adott helyzetekben, mert a két probléma eltérő intenzitással áll fent. (6) A vállalkozási dimenzió szerint a vállalat magatartásában mindig fellelhető a széles spektrumú vállalkozói tevékenység valamely fajtája, a vállalkozás a vállalat immanens része. A vállalkozás – kiinduló feltevésünk, az emberi cselekedet koncepció alapján – a vállalati magatartás immanens része, amely a vállalat megértését összekapcsolja a piaci folyamatokkal. Különböző helyzetekben eltérő mértékben van rá szükség, leginkább strukturális bizonytalanság esetén. Mivel a piaci vállalkozást meghatározó

jellemzők

különböző 148

mértékben

fordulhatnak

elő

és

kombinálódhatnak, így a vállalkozói tevékenység is a tevékenységek viszonylag széles spektrumát foglalja magába. A vállalat mint olyan, azáltal, hogy szabályokat követ, a bizonytalanság egy részét kiiktatja, így ad teret a piaci vállalkozói tevékenységnek. A vállalkozás és a szabálykövetés tehát nem zárják ki egymást. (7) A piaci dimenzió alapján a vállalat nem érthető meg a piac bekapcsolása nélkül, mivel a vállalat és a piac helyettesítői, de kiegészítői is egymásnak. A vállalat nem lehet értelmezhető úgy, mint egyszerű piacot helyettesítő intézmény, a vállalat mint olyan nem származtatható a piacból. Mivel a vállalat bizonyos értelemben helyettesítője a piacnak, vagyis a két intézmény hasonló jellemzőkkel rendelkezik, ezért szükséges a piaci dimenzió bekapcsolása a vállalat megmagyarázásába. Ugyanakkor a különbségek (a két intézmény komplementaritása) szintén a piaci dimenzió beépítése mellett szólnak, mert a vállalat megkülönböztető jegyeire irányítják figyelmünket. (8) Az idő dimenzió arra vonatkozik, hogy a vállalatot adott feltevések bázisán, adott magyarázó apparátussal rövid (adott cél-eszköz struktúra) és hosszú távon (változó céleszköz struktúra) is meg lehet magyarázni. A vállalkozási, a mag és a piaci dimenzió kapcsán tett megállapításoknak olyanoknak kell lenniük, hogy mindkét időtáv tekintetében értelmezhetővé tegyék a vállalatot. A kiinduló feltevések bázisán mindhárom dimenzió esetében teljesül ez. (9) A többdimenziós vállalatelmélet a vállalat általánosabb elmélete, melynek a modern vállalatelméletek speciális esetei. Ebből következően a hagyományos vállalatelméleti kérdések általános verziói is megfogalmazhatóak. A szerződéses vállalatelméletek rövid, míg az evolúciós-kompetencia-alapú elmélet hosszú távon képesek a vállalat magyarázatát nyújtani. A többdimenziós vállalatelmélet új megvilágításba helyezi a szerződéses vállalatelméletek által megfogalmazott, és a vállalatelmélet nagy kérdéseinek tekintett kérdéseket is. A szélesebb tartalmú (dinamizált) kérdések az alábbiak: (1) Milyen folyamat vezet 149

az új vállalatok kialakulásához? (2) Hogyan fejlődik együtt a piac és a vállalat? (3) Mitől függ, hogy a vállalat melyik szervezeti fejlődési utat választja? A dinamizált kérdések magukba foglalják és kibővítik a hagyományos kérdéseket, így azokat nem vetjük el, ha a módosított kérdéseket tekintjük adekvátaknak.

150

7.2. A kutatási eredmények jelentősége és további kutatási irányok A többdimenziós vállalatelmélet modelljének felvázolásával az általánosabb vállalatelmélet struktúráját kívántam meghatározni. Ezen a kereten belül a modell természetesen továbbfejleszthető és részkérdések elemzése is elvégezhető. Mindez azt jelenti, hogy a kutatás nincs lezárva, továbbra is ezzel a témával kívánok foglalkozni. Dolgozatomban néhány ponton már utaltam is azokra a kérdésekre, amelyek kutatása új irányokat vehet a többdimenziós vállalatelméleti modell bázisán. Az alábbiak merültek fel a téma tárgyalása során: (1) A vállalkozói tevékenység pontosabb meghatározása és elemzése. (2) A piac és a vállalat kapcsolatrendszerének mélyebb feltárása. (3) A piaci folyamatok elméletének, a piac megértésének újragondolása a „piacot csináló” vállalat elméletének felhasználásával. (4) A vállalati szervezeti struktúrák elemzési és értékelési szempontjainak újragondolása. (5) A vállalati stratégia elméletének, valamint a vállalatelmélethez szorosan kapcsolódó stratégiai problémák (diverzifikáció, kihelyezés, stratégiai szövetségek, virtuális vállalat) kutatása. A fentieken túl, a többdimenziós vállalatelméletre alapozva újragondolhatóak és/vagy kiegészíthetőek azok a közgazdasági elméletek, amelyek erőteljesen igénylik a vállalatelméleti megalapozottságot. Közülük kettőt emelek ki, amelyek napjainkban váltak/válnak intenzíven kutatott területekké: vállalati fúziók és vállalati hálózatok elmélete. Természetesen úgy gondolom, hogy e kettőn kívül más elméleti utak is nyíl(hat)nak, olyanok is, amelyeket most még nem látok, de a kutatásaim során rájuk bukkanhatok. A dolgozatomban tett új vagy újszerű tudományos megállapításoknak alapvetően elméleti jelentőségük van, hiszen a közgazdasági elmélet egy adott ágában folytattam kutatásaimat, s megállapításaim is elméleti jellegűek. Úgy vélem, hogy a fent említett, vállalatelmélethez kapcsolódó elméleti területek továbbfejlődéséhez és

151

gazdagításához hozzájárulhat a többdimenziós vállalatelmélet. Téziseim legfontosabb jelentőségét azonban magának a vállalatelméletnek a továbbfejlesztésében látom. Ez természetes, hiszen bármely elméleti tudomány eredményei alapvetően magát az adott tudományterületet gazdagítják, nem vitatva persze, hogy más területek fejlődését is segítik. Mint minden elmélet, a többdimenziós vállalatelmélet sem ígéri azt, hogy a gyakorlat számára közvetlenül hasznosítható megállapításai lennének. Azt gondolom, modellem segít „ráérezni” arra, hogy hogyan kell a vállalatról mint olyanról gondolkodni, s nem arra szolgál, hogy a valós gazdaság vállalatai tevékenységük végzéséhez konkrét útmutatást kapjanak. Az eredmények elméleti jelentőségét hangsúlyozva, két olyan gyakorlati problémát mégiscsak látok, ahol elméletem közvetetten felhasználható: a vállalat adekvát

koncepciója

(1)

a

gazdaságpolitikai

döntéshozók

döntéseinek

(vállalkozásfejlesztés, iparpolitika, stb. terén) megalapozottságát növeli, és (2) a vállalati stratégia alkotóit segíti a helyes stratégia kidolgozásában. Bár dolgozatomban a kiinduló feltevések alapján logikai dedukció segítségével jutottam a következtetésekre, fontosnak tartom a felállított többdimenziós vállalatelméletből predikciók levonását és azok tesztelését is. Ennek keretében a későbbiekben kidolgozhatónak tartok egy olyan módszert, amellyel a modell érvényessége nem csak logikai úton igazolható, hanem empirikusan is tesztelhető. Végül, de nem utolsó sorban dolgozatom hozzájárulhat – a magyar közgazdasági felsőoktatásban jelenleg még hiányzó, de az angolszász régióban komoly szerepet játszó kurzus – a „Gazdasági szervezetek közgazdaságtana” című kurzus tananyagának kidolgozásához és a hozzákapcsolódó egyetemi jegyzet elkészítéséhez.

152

IRODALOM Aghion, P. – Tirole, J. (1997) Formal and Real Authority in Organizations. Journal of Political Economy 105. 1:1-29. Akerlof, G. A. (1972) The Markets for Lemons: Quality Uncertainty and Market Mechanism. Quarterly Journal of Economics 84. 3:488-500. Alchian, A. A. (1950) Uncertainty, Evolution, and Economic Theory. Journal of Political Economy 58:211-221. Alchian, A. A. – Demsetz, H. (1972) Production, Information Cost, and Economic Organization. American Economic Review 62:777-795. Alchian, A. A. – Woodward, S. (1987) Reflections on the Theory of the Firm. Journal of Institutional and Theoretical Economics 143:110-136. Alchian, A. A. – Woodward, S. (1988) The Firm is Dead, Long Live the Firm. A Review of Oliver Williamson’s The Economic Institution of Capitalism. Journal of Economic Literature XXVI:65-79. Amit, R. - Schoemaker P. (1993) Strategic Assets and Organizational Rent. Strategic Management Journal 14:33-46. Aoki, M. (1986) Horizontal vs. Vertical Information Structure of the Firm. American Economic Review 76:971-983. Aoki, M. (1990) Toward an Economic Theory of the Japanese Firm. Journal of Economic Literature 26. 1:1-27. Armour, H. O. – Teece, D. J. (1978) Organizational Structure and Economic Performance: a Test of the Multidivisional Hypothesis. Bell Journal of Economics 9:106-122. Arrow, K. J. (1969) The Organization of Economic Activity: Issues Pertinent to the Choice of Market Versus Non Market Allocation. Megjelent: The Analysis and Evaluation of Public Expenditure: The PPB System. Vol. I. US Joint Committee. Washington, DC. US Government Printing Office. Arrow, K. J. (1974) The Limits of Organization. W. W. Norton: New York. Arrow, K. J. (1985) Informational Structure of the Firm. American Economic Review 75. 2:303-307. Arthur, W. B. (1989) Competing Technologies and Lock-In by Historical Events. Economic Journal 99. 1:116-131. Babbie, E. (1995) A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Budapest. Balassi Kiadó. Barnard, C. (1938) The Functions of the Executive. Cambridge MA: Harvard University Press. 1962. Barney, J. B. (1986a) Organizational Culture: Can It be the Source of Sustained Competitive Advantage? Academy of Management Review 11:656-665. Barney, J. B. (1986b) Strategic Factor Markets: Expectations, Luck and Business Strategy. Management Science 32. 10:1231-1241. Barney, J. B. (1986c) Types of Competition and the Theory of Strategy. Toward an Integrative Framework. Academy of Management Review 11:791-800. Barney, J. B. (1991) Firm Resources and Sustained Competitive Advantage. Journal of Management 17:99-120. Barzel, Y. (1982) Measurement Cost and the Organization of Markets. Journal of Law and Economics 25:27-48. 153

Barzel, Y. (1985) Transaction Costs: Are They Just Costs? Journal of Institutional and Theoretical Economics 141:4-16. Barzel, Y. (1987a) The Entrepreneur’s Reward for Self-Policing. Economic Inquiry 25:103-116. Barzel, Y. (1987b) Knights’ Moral Hazard Theory of Organization. Economic Inquiry 25:117-120. Baudry, B. (1999) L’apport de la théorie des organisations à la conception néoinstitutionelle de la firme. Une relecture des travaux de O. E. Williamson. Revue économique 50. 1:45-69. Baumol, W. J. – Quandt, R. E. (1964) Rules of Thumb and Optimally Imperfect Decisions. American Economic Review 54:23-46. Baumol, W. J. (1959) Business Behavior, Value and Growth. Harcourt Brace and World. New York. Baumol, W. J. (1968) Entrepreneurship in Economic Theory. American Economic Review 58. 2:64-71. Behrens, P. (1985) The Firm as a Complex Institutions. Journal of Institutional and Theoretical Economics 141:62-75. Black, J. A. – Boal, K. B. (1994) Strategic Resources: Traits, Configurations and Paths to Sustainable Competitive Advantage. Strategic Management Journal 15:131-148. Boehm, S. (1989) Hayek on Knowledge, Equilibrium and Prices. Wirtschaftspolitische Blätter 36. 2:201-213. Boehm, S. (1994) Hayek and Knowledge: Some Question Marks. Megjelent: Colonna, M. – Hagemann, H. – Hamonda, O. F. (szerk.): Capitalism, Socialism and Knowledge. The Economics of F. A. Hayek. Vol. II. Edward Elgar. 1994. Bolton, P. – Dewatripont, M. (1994) The Firm as a Communication Network. Quarterly Journal of Economics 115:809-839. Boudreaux, D. J. – Holcombe, R. G. (1989) The Coasian and Knightian Theories of the Firm. Managerial and Decision Economics 10. 2:147-154. Boulding, K. E. (1966) The Economics of Knowledge and the Knowledge of Economics. American Economic Review 58. May:1-13. Buchanan, J. M. – Di Pierro, A. (1980) Cognition, Choice, and Entrepreneurship. Southern Economic Journal 46. January:693-701. Buchanan, J. M. (1980) Resource Allocation and Entrepreneurship. Swedish Journal of Political Economy 5:285-292. Buzády, Z. (2000) Stratégiai szövetségek szervezetelméletei. Vezetéstudomány 7-8:2543. Carlsson, B. – Eliasson, G. (1991) The Nature and Importance of Economic Competence. IUI Working Paper No. 294. Stockholm. Casson, M. (1982) The Entrepreneur: An Economic Theory. Gregg Revivals. Aldershot. 1991. Casson, M. (1997) Information and Organization. Oxford: Oxford University Press. Chandler, A. D. (1962) Strategy and Structure. Cambridge: MIT Press. Chandler, A. D. (1990) Scale and Scope: The Dynamics of Industrial Capitalism. Cambridge: MIT Press. Chandler, A. D. (1992a) Organizational Capabilities and the Economic History of the Industrial Enterprise. Journal of Economic Perspectives 6. 3:79-100.

154

Chandler, A. D. (1992b) What is a Firm? A Historical Perspective. European Economic Review 36:483-492. Cheung, S. N. S. (1983) The Contractual Nature of the Firm. Journal of Law and Economics 26:1-21. Coase, R. H. (1937) The Nature of the Firm. Megjelent: Williamson, O. E. – Winter, S. G. (szerk.): The Nature of the Firm. Origins, Evolution, and Development. Oxford University Press, New York, Oxford. 1991. Coase, R. H. (1972) Industrial Organization: A Proposal for Research. Megjelent: Reprint: Coase, R. H.: The Firm, the Market and the Law. University of Chicago Press. 1988. p. 57-74. Coase, R. H. (1988a) The Firm, the Market and the Law. Chicago. University of Chicago Press. Coase, R. H. (1988b) The Nature of the Firm: Origins. Journal of Law, Economics and Organization 4. 1:1-18. Coase, R. H. (1988c) The Nature of the Firm: Meaning. Journal of Law, Economics and Organization 4. 1:19-32. Coase, R. H. (1988d) The Nature of the Firm: Influence. Journal of Law, Economics and Organization 4. 1:33-47. Coase, R. H. (1992) The Institutional Structure of Production. American Economic Review 82. September: 713-719. Cohen, M. D. (1991) Individual Learning and Organizational Routine: Emerging Connections. Organization Science 2:135-139. Cohen, W. M. – Levinthal, D. A. (1989) Innovation and Learning: The Two Faces of R&D. Economic Journal 99:569-596. Cohen, W. M. – Levinthal, D. A. (1990) Absorptive Capacity: a New Perspective on Learning and Innovation. Administrative Science Quarterly 35:128-153. Cohendet, P. – Llerena, P. – Marengo, L. (1998) Theory of the Firm in an Evolutionary Perspective: A Critical Assessment. Paper for the 2nd Annual Conference of the ISNIE, Paris, 18-19 September, 1998. Collis, D. J. – Montgomery, C. A. (1995) Competing on Resources: Strategy in the 1990’s. Harvard Business Review July-August:118-128. Conner, K. R. (1991) A Historical Comparison of Resource-Based Theory and Five Schools of Thought within Industrial Organization Economics: Do We Have a New Theory of the Firm? Journal of Management 17:121-154. Conner, K. R. – Prahalad, C. K. (1996) A Resource-based Theory of the Firm. Knowledge versus Opportunism. Organization Science 7:477-501. Cowen, T. – Parker, D. (1997) Markets in the Firms: A Market Process Approach to Management. London: Institute of Economic Affairs. Cremer, J. (1990) Common Knowledge and the Coordination of Economic Activities. Megjelent: Aoki, M. – Williamson, O. E. – Gustafsson, B. (szerk.): The Firm as a Nexus of Treaties. London: SAGE. Cremer, J. (1993) Corporate Culture and Shared Knowledge. Industrial and Corporate Change 2. 3:351-386. Cyert, R. M. – March, J. G. (1963) A Behavioral Theory of the Firm. Cambridge: Blackwell Publishers. 1992. David, P. A. (1985) Clio and the Economics of Qwerty. American Economic Review 75. 2:332-337.

155

Dahlmann, C. J. (1979) The Problem of Externality. Journal of Law and Economics 22. 1:140-162. De Alessi, L. (1983) Property Rights, Transaction Cost, and X-Efficiency: An Essay in Economic Theory. American Economic Review 73. 1:64-81. De Gregori, T. R. (1987) Resources Are Not They Became: an Institutional Theory. Journal of Economic Issues 21. 3:1241-1263. Demsetz, H. (1967) Toward a Theory of Property Rights. American Economic Review 57:347-359. Demsetz, H. (1968) The Cost of Transacting. Quarterly Journal of Economics 82:3353. Demsetz, H. (1988) The Theory of the Firm Revisited. Journal of Law, Economics and Organization 4. 1:141-161. Denzau, A. T. – North, D. C. (1994) Shared Mental Models: Ideologies and Institutions. Kyklos 47. 1:1-13. Dierickx, I. – Cool, K. (1989) Asset Stock Accumulation and the Sustainability of Competitive Advantage. Management Science 35. 12:1504-1511. Dietrich, M (1991) Firms, Markets, and Transaction Costs. Scottish Journal of Political Economy 38. 1:41-57. Dietrich, M. (1994) Transaction Cost Economics and Beyond. Towards a New Economics of the Firm. Routledge. London and New York. Dosi, G. (1995) Hierarchies, Markets and Power: Some Foundational Issues on the Nature of Contemporary Economic Organizations. Industrial and Corporate Change 4. 1:1-19. Dosi, G. – Egidi, L. (1991) Substantive and Procedural Uncertainty. Journal of Evolutionary Economics 1. 2:145-168. Dosi, G. – Marengo, L. (1994) Some Elements of an Evolutionary Theory of Organizational Competences. Megjelent: Englander, R. (szerk.): Evolutionary Concepts in Contemporary Economics. Ann Arbor: University of Michigan Press. Dosi, G. – Nelson, R. R. (1994) An Introduction to Evolutionary Economics. Journal of Evolutionary Economics 4:153-172. Dosi G. – Teece D. – Winter, S. G. (1990) Les frontières des entrepreprises: vers une théorie de la cohérence de la grande entreprise. Revue d’économie industrielle 51. 1:238-254. Dow, G. (1987) The Function of Authority in Transaction Cost Economics. Journal of Economic Behavior and Organization 8.13-38. Eliasson, G. (1990a) Business Competence, Organizational Learning and Economic Growth. IUI Working Paper No. 264. Stockholm. Eliasson, G. (1990b) The Firm as a Competent Team. Journal of Economic Behavior and Organization 13:275-298. Englander, E. J. (1988) Technology and Oliver Williamson’s Transaction Cost Economics. Journal of Economic Behavior and Organization 10:339-354. Fama, E. F. (1980) Agency Problems and the Theory of the Firm. Journal of Political Economy 88. 2:288-307. Fama, E. F. – Jensen, M. C. (1983a) Agency Problems and Residual Claims. Journal of Law and Economics 26:327-349. Fama, E. F. – Jensen, M. C. (1983b) Separation of Ownership and Control. Journal of Law and Economics 26:301-326.

156

Foss, K. (1998) Technological Interdependencies, Specialization and Coordination: A Property Rights Perspective on the Nature of the Firm. DRUID Working Paper No. 98-10. Copenhagen. Foss, K. – Foss, N. J. (1998a) The Knowledge-Based Approach: An Organizational Economics Perspective. Copenhagen Business School, IVS Working Paper No. 985. Foss, K. – Foss, N. J. (1998b) The Market Process and the Firm: Toward a Dynamic Property Rights Perspective. DRUID Working Paper No. 98-14. Copenhagen. Foss, K. – Foss, N. J. (1999a) Organizing Economic Experiments: The Role of the Firms. DRUID Working Paper No. 99-5. Copenhagen. Foss, K. – Foss, N. J. (1999b) Understanding Ownership: Residual Rights of Control and Appropriable Control Rights. DRUID Working Paper No. 99-4. Copenhagen. Foss, N. J. (1993a) Evolutionary Theories of the Firm: Reconstruction and Relations to Contractual Theories. Papers on Economics and Evolution. Max-Planck-Institut zur Erforschung von Wirtschaftssystemen, Jena. Foss, N. J. (1993b) More on Knight and the Theory of the Firm. Managerial and Decision Economics 14:269-276. Foss, N. J. (1993c) Theories of the Firm: Contractual and Competence Perspectives. Journal of Evolutionary Economics 3. 1:127-144. Foss, N. J. (1994a) The Biological Analogy and the Theory of the Firm: Marshall and Monopolistic Competition. Journal of Economic Issues 28:1115-1136. Foss, N. J. (1994b) The Theory of the Firm: The Austrians as Precursors and Critics of Contemporary Theory. Review of Austrians Economics 7. 1:31-64. Foss, N. J. (1994c) The Two Coasian Traditions. Review of Political Economy 6. 1:3761. Foss, N. J. (1994d) Why Transaction Cost Economics Needs Evolutionary Economics. Revue d’économie industrielle 68. 2:7-26. Foss, N. J. (1996a) Capabilities and the Theory of the Firm. Revue d’économie industrielle 77:7-27. Foss, N. J. (1996b) Knowledge-Based Approaches to the Theory of the Firm: Some Critical Comments. Organization Science 7:470-476. Foss, N. J. (1996c) More Critical Comments on Knowledge-Based Theories of the Firm. Organization Science 7:519-523. Foss, N. J. (1996d) The Alternative Theories of Knight and Coase. Journal of History and Economic Thought 18. 1:76-95. Foss, N. J. (1996e) Firms, Incomlete Contracts and Organizational Learning. Human Systems Management 15:17-26. Foss, N. J. (1997a) Austrian Insights and the Theory of the Firm. Advances in Austrian Economics 4:175-198. Foss, N. J. (1997b) The Classical Theory of Production and the Capabilities View of the Firm. Journal of Economic Studies 24. 5:307-323. Foss, N. J. (1997c) Equilibrium vs. Evolution in the Resource-Based Perspective: The Conflict Legacies of Demsetz and Penrose. DRUID Working Paper No. 97-10. Copenhagen. Foss, N. J. (1997d) On the Relations Between Evolutionary and Contractual Theories of the Firm. Copenhagen Business School, IVS Working Paper No. 97-4.

157

Foss, N. J. (1997e) The Resource-Based Perspective: An Assessment and Diagnosis of Problems. DRUID Working Paper No. 97-1. Copenhagen. Foss, N. J. (1998a) The Competence-Based Approach: Veblenian Ideas in the Contemporary Theory of the Firm. Cambridge Journal of Economics 22:479-495. Foss, N. J. (1998b) Edith Penrose and the Penrosians – or why there is still so much to learn from The Theory of the Growth of the Firm. Copenhagen Business School, IVS Working Paper No. 98-1. Foss, N. J. (1998c) Firms and the Coordination of Knowledge: Some Austrian Insights. DRUID Working Paper No. 98-19. Copenhagen. Foss, N. J. (1999) The Use of Knowledge in Firms. Journal of Institutional and Theoretical Economics 155. 3:458-486. Foss, N. J. – Christensen, J. F. (1996) A Process Approach to Corporate Coherence. DRUID Working Paper No. 96-7. Copenhagen. Fourie, F. C. V. N. (1989) The Nature of the Firms and Markets: Do Transaction Approaches Help? South African Journal of Economics 57. 2:142-160. Fourie, F. C. V. N. (1993) In the Beginning There Were Markets? Megjelent: Piteleis, C. (szerk.): Transaction Costs, Markets and Hierarchies. Oxford: Basil Blackwell. pp. 41-65. Fransman, M. (1994) Information, Knowledge, Vision and Theories of the Firm. Industrial and Corporate Change 3. 3:713-757. Friedman, M. (1953) The Methodology of Positive Economics. Megjelent: Essays in Positive Economics. Chicago. University of Chicago Press. Furubotn, E. G. – Pejovich, S. (1972) Property Rights and Economic Theory: A Survey of Recent Literature. Journal of Economic Literature 10:1137-1162. Ghoshal, S. – Moran, P. – Almeida-Costa, L. (1995) The Essence of the Megacorporation: Shared Context, not Structural Hierarchy. Journal of Institutional and Theoretical Economics 151:748-759. Ghoshal, S. – Moran, P. (1996) Bad for Practice: A Critique of Transaction Cost Theory. Academy of Management Review 21:13-47. Granovetter, M. (1985) Economic Action and Social Structure: The Problem of Embeddedness. American Journal of Sociology 91:481-510. Granovetter, M. (1990) A gazdasági intézmények társadalmi megformálása: a beágyazottság problémája. Megjelent: Lengyel, Gy.-Szántó, Z. (szerk.): A gazdasági élet szociológiája, Budapest, 1994. Aula Kiadó. Granovetter, M. (1992) Economic Institutions as Social Constructions: A Framework for Analysis. Acta Sociologica 35:3-11. Grant, R. M. (1991) The Resource-Based Theory of Competitive Advantage: Implications for Strategy Formulation. California Management Review 33. 3:114135. Grant, R. M. (1996) Toward a Knowledge-Based Theory of the Firm. Strategic Management Journal 17:109-122. Grossman, S. – Hart, O. (1986) The Costs and Benefits of Ownership: A Theory of Vertical Integration. Journal of Political Economy 94. 4:691-719. Gunning, J. P. (1993) Entrepreneurists and Firmists: Knight vs. the Modern Theory of the Firm. Journal of the History of Economic Thought 15:31-53. Hall, R. (1993) A Framework Linking Intangible Resources and Capabilities to Sustainable Competitive Advantage. Strategic Management Journal 14:607-618.

158

Hallwood, C. P. (1994) An Observation on the Transaction Cost Theory of the (Multinational) Firm. Journal of Institutional and Theoretical Economics 150. 2:351-361. Hannan, M. T. – Freeman, J. (1988) Organizational Ecology. Cambridge, MA: Harvard University Press. Harper, D. (1996) Entrepreneurship and the Market Process: An Inquiry into the Growth of the Knowledge. London: Routledge. Hart, O. – Moore, J. (1990) Property Rights and the Nature of the Firm. Journal of Political Economy 98. 6:1119-1158. Hart, O. (1988) Incomplete Contracts and the Theory of the Firm. Journal of Law, Economics and Organization 4. 1:119-140. Hart, O. (1989) An Economist's Perspective on the Theory of the Firm. Megjelent: O. E. Williamson (szerk.): Organization Theory. New York: Oxford University Press. 1990. Hart, O. (1990) Is “Bounded Rationality“ an Important Element of a Theory of Institutions? Journal of Institutional and Theoretical Economics 146:696-702. Hart, O. (1995) Firms, Contracts, and Financial Structure. Oxford University Press. New York. Oxford. Hayek, F. A. (1937) Economics and Knowledge. Megjelent: Individualism and Economic Order. London: Routledge and Kegan Paul. 1976. pp. 33-56. Hayek, F. A. (1945) The Use of Knowledge in Society. Megjelent: Individualism and Economic Order. London: Routledge and Kegan Paul. 1976. pp. 77-91. Hayek, F. A. (1946) The Meaning of Competition. Megjelent: Individualism and Economic Order. London: Routledge and Kegan Paul. 1976. pp. 92-106. Hayek, F. A. (1973) Law, Legislation and Liberty. Vol. 1.: Rules and Order. Chicago: Chicago University Press. Hayek, F. A. (1978) Competition as a Discovery Procedure. Megjelent: New Studies in Philosophy, Politics, Economics and History of Ideas. London: Routledge and Kegan Paul. Hayek, F. A. (1995) Két oldalnyi képzelgés a szocialista kalkuláció lehetlenségéről. Megjelent: Hayek, F. A.: Piac és szabadság: válogatott tanulmányok. Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Heiner, R. A. (1983) The Origin of Predictable Behavior. American Economic Review 73. 4:560-595. Heiner, R. A. (1985) Uncertainty, Signal-Detection Experiments, and Modeling Behavior. Megjelent: Langlois, R. N. (szerk.): Economics as a Process: Essays in the New Institutional Economics. Cambridge University Press. Cambridge. 1986. Herbener, J. M. (1991) Ludwig von Mises and the Austrian School of Economics. Review of Austrian Economics 5. 2:33-50. Hicks, J. R. (1976) Some Questions of Time in Economics. Megjelent: Hicks, J. R.: Collected Essays on Economic Theory. Vol. II. Oxford: Oxford University Press. 1982. pp. 282-300. Hill, V. W. L. (1990) Cooperation, Opportunism, and the Invisible Hand: Implications for Transaction Cost Theory. Academy of Management Review 15:500-513. Hodgson, G. M. (1993) Transaction Costs and the Evolution of the Firm. Megjelent: Piteleis, C. (szerk.): Transaction Costs, Markets and Hierarchies. Oxford: Basil Blackwell. pp. 77-100.

159

Hodgson, G. M. (1994) Optimization and Evolution: Winter’s Critique of Friedman Revisited. Cambridge Journal of Economics 18:413-430. Hodgson, G. M. (1998a) Competence and Contract in the Theory of the Firm. Journal of Economic Behavior and Organization 35:179-201. Hodgson, G. M. (1998b) Evolutionary and Competence-Based Theories of the Firm. Journal of Economic Studies 25. 1:25-56. Holmström, B. (1979) Moral Hazard and Observability. Bell Journal of Economics 10:74-91. Holmström, B. (1982) Moral Hazard in Teams. The Bell Journal of Economics 13:324-340. Holmström, B. – Milgrom, P. (1991) Multitask Principal-Agent Analyses: Incentive Contracts, Asset Ownership, and Job Design. Journal of Law, Economics and Organization 7. Special Issue: 24-52. Holmström, B. – Milgrom, P. (1994) The Firm as an Incentive System. American Economic Review 84. 4: 972-991. Holmström, B. – Roberts, P. (1998) The Boundaries of the Firm Revisited. Journal of Economic Perspectives 12:73-94. Holmström, B. – Tirole, J. (1989) The Theory of the Firm. Megjelent: Schmalensee, R. – Willig, R. (szerk.): Handbook of Industrial Organization, Vol. 1. Amsterdam: North-Holland. Hoványi, G. (1999) A vállalat mint tanulórendszer. Egy nyugati vállalatkoncepció kritikája. Közgazdasági Szemle 1:45-52. Hunt, S. D. (1997) Resource-Advantage Theory: An Evolutionary Theory of Competitive Firm Behavior? Journal of Economic Issues XXXI. 1:59-77. Hunt, S. D. – Morgan, R. M. (1995) The Comparative Advantage Theory of Competition. Journal of Marketing 59:1-15. Ikeda, S. (1990) Market Process Theory and “Dynamic” Theories of the Market. Southern Economic Journal 57. 1:75-92. Ioannides, S. (1999) Towards an Austrian Perspective of the Firm. Review of Austrian Economics 11:77-97. Jacobson, R. (1992) The Austrian Theory of Strategy. Academy of Management Review 17:782-807. Jensen, M. C. (1983) Organization Theory and Methodology. Accounting Review 58:319-339. Jensen, M. C. – Meckling, W. (1976) Theory of the Firm: Managerial Behavior, Agency Costs and Ownership Structure. Journal of Financial Economics 3:305-360. Jonavonic, B. (1982) Selection and the Evolution of Industry. Econometrica 50. 3:649659. Johnsen, H. C. G. (1999) Making Organisational Learning the Basis for an Austrian Theory of the Firm: Problems and Possibilities. Paper for the Workshop on Austrian Economics and the Theory of the Firm, Copenhagen, August 16-17, 1999. Kaisla, J. (1998) Market Process and the Firm: Some Indications of Rule-following and Entrepreneurship Under Genuine Uncertainty. DRUID Working Paper No. 98-17. Copenhagen. Kapás, J. (1997) On the Theories of Strategy. International Conference of PhD Students. Conference Proceeding, University of Miskolc, Miskolc. 1997. pp. 32-42.

160

Kapás, J. (1998a) Adalékok a modern vállalatelméletek kritikai összehasonlításához. Doktoranduszok Fóruma, Miskolc, 1998. november 6. Gazdaságtudományi Kar szekciókiadványa, Miskolc. pp. 23-31. Kapás, J. (1998b) Evolutionary Economics, Strategy and its Need for Computer Support. MicroCad ’98 International Computer Science Conference. Section Management Proceeding, University of Miskolc, Miskolc. 1998. pp. 107-112. Kapás, J. (1998c) A vállalati stratégia elméletei. Vezetéstudomány 11:47-55. Kapás, J. (1999a) Egy új vállalatelmélet: erőforrás-alapú megközelítés. Összefoglalás és diagnózis. Vezetéstudomány 2:35-43. Kapás, J. (1999b) A stratégiai menedzsment és a közgazdaságtan határán. MicroCad ’99 International Computer Science Conference. Section Management Proceeding, University of Miskolc, Miskolc. 1999. pp. 73-81. Kapás, J. (1999c) A vállalat tudása. Vezetéstudomány 6:2-11. Kapás, J. (1999d) A modern osztrák közgazdasági iskola nézeteinek alkalmazása a vállalatelméletben. Vezetéstudomány 11:22-32. Kapás, J. (1999e) Szükséges-e többdimenziós vállalatelmélet? Az evolúciós vállalatelmélet kritikai összefoglalása. Közgazdasági Szemle 9:823-841. Kapás, J. (2000a) Modern vállalatelméletek: összefoglalás és kritika. Debreceni Szemle 1:31-52. Kapás, J. (2000b) Multidimensional Theory of the Firm. MicroCad 2000 International Computer Science Conference. Section Management Proceeding, University of Miskolc, Miskolc. pp. 137-144. Kapás, J. (2000c) A tranzakciós költségek tana a vállalatelméletben. Vezetéstudomány 7-8:10-24. Kapás, J. (2000d) A vállalkozás közgazdasági elméletei – vállalatelméleti megközelítés. Vezetéstudomány 12. (megjelenés alatt) Kay, N. M. (1992) Markets, False Hierarchies and the Evolution of the Modern Corporation. Journal of Economic Behavior and Organization 17:315-333. Kirzner, I. M. (1973) Competition and Entrepreneurship. Chicago: University of Chicago Press. Kirzner, I. M. (1979) Perception, Opportunity, and Profit: Studies in the Theory of Entrepreneurship. Chicago: University of Chicago Press. Kirzner, I. M. (1987) The Economic Calculation Debate: Lessons for Austrians. Review of Austrian Economics 2:1-18. Kirzner, I. M. (1992) The Meaning of Market Process: Essays in the Development of Modern Austrian Economics. London, New York. Routledge. Kirzner, I. M. (1995) The Subjectivism of Austrian Economics. Megjelent: Meijer, G. (szerk.): New Perspectives on Austrian Economics. London: Routledge. Kirzner, I. M. (1996) Reflections on the Misesian Legacy in Economics. Review of Austrian Economics 9. 2:143-154. Kirzner, I. M. (1997) Entrepreneurial Discovery and the Competitive Market Process: An Austrian Approach. Journal of Economic Literature 35:60-85. Klein, B. – Crawford, R. G. – Alchian, A. A. (1978) Vertical Integration, Appropriable Rents, and the Competitive Contracting Process. Journal of Law and Economics 21. 1:297-326. Klein, P. G. (1996) Economic Calculation and the Limits of Organization. Review of Austrian Economics 9. 2:3-28.

161

Klein, P. G. (1998) Entrepreneurship and Corporate Governance. Copenhagen Business School, IVS Working Paper No. 98-15. Knight, F. H. (1921) Risk, Uncertainty, and Profit. Reprint 1964. New York: Augusts M. Kelley. Knudsen, T. – Foss, N. J. (1999) Dispersed Knowledge and Firm Organization: Fragments of an Austro-Evolutionary Approach. Paper for the Workshop on Austrian Economics and the Theory of the Firm, Copenhagen, August 16-17, 1999. Kocsis, É. (1999) Tanuló hálózatok. Vezetéstudomány 2:1-13. Kocsis, É. (2000) A hálózat fekete dobozáról – intézményi megközelítésben. Vezetéstudomány 5:2-12. Kocsis, É. – Szabó, K. (2000) A posztmodern vállalat. Tanulás és hálózatosodás az új gazdaságban. Budapest. Oktatási Minisztérium. Kogut, B. – Zander, U. (1992) Knowledge of the Firm, Combinative Capabilities, and the Replication of Technology. Organization Science 3. 3:383-397. Kogut, B. – Zander, U. (1996) What Firms Do? – Coordination, Identity, and Learning. Organization Science 7:502-518. Kreps, D. M. (1990a) Corporate Culture and Economic Theory. Megjelent: Alt J. E. – Shepsle, K. (szerk.): Perspectives on Positive Political Economy. Cambridge: Cambridge University Press. Kreps, D. (1990b) A Course in Microeconomic Theory, Part. V. Harvester Wheatsheaf. New York. Kreps, D. M. (1996) Markets and Hierarchies and (Mathematical) Economic Theory. Industrial and Corporate Change 5:561-596. Lachmann, L. M. (1976) From Mises to Shackle: An Essay on Austrian Economics and the Kaleidic Society. Journal of Economic Literature 14. 1:54-62. Lachmann, L. M. (1986) The Market as an Economic Process. Oxford: Basil Blackwell. Lam, A. (1998) Tacit Knowledge, Organisational Learning and Innovation: A Societal Perspective. DRUID Working Paper No. 98-22. Copenhagen. Langlois, R. N. (1985) Knowledge and Rationality in the Austrian School: An Analytical Survey. Eastern Economic Journal 9. 4:309-330. Langlois, R. N. (1986) Rationality, Institutions, and Explanation. Megjelent: Langlois, R. N. (szerk.): Economics as a Process: Essays in the New Institutional Economics. New York: Cambridge University Press. Langlois, R. N. (1988) Economic Change and the Boundaries of the Firm. Journal of Institutional and Theoretical Economics 144:635-657. Langlois, R. N. (1990) Bounded Rationality and Behavioralism: A Clarification and Critique. Journal of Institutional and Theoretical Economics 146. 4:691-695. Langlois, R. N. (1992a) Transaction Cost in Real Time. Industrial and Corporate Change 1. 1:99-127. Langlois, R. N. (1992b) Orders and Organizations: Toward an Austrian Theory of Societal Institutions. Megjelent: Caldwell, B. – Boehm, S. (szerk.): Austrian Economics: Tensions and New Directions. Boston: Kluwer. pp. 165-192. Langlois, R. N. (1993) Capabilities and Coherence in Firms and Markets. Paper for the Conference on Evolutionary and Resource-Based Approaches to Strategy. August 27-29, 1993. Copenhagen.

162

Langlois, R. N. (1994a) Risk and Uncertainty. Megjelent: Boettke, P. (szerk.): The Elgar Companion to Austrian Economics. Aldershot: Edward Elgar. pp. 118-122. Langlois, R. N. (1994b) The Market Process: An Evolutionary View. Megjelent: Boettke, P. – Prychitko, D. L. (szerk.): Market Process. Essays in Contemporary Austrian Economics. Aldershot: Edward Elgar. pp. 29-37. Langlois, R. N. (1994c) Do Firms Plan? Paper for the Conference “Frontières de la firme” January 28, 1994. Lyon. France. Langlois, R. N. (1997) Rule-following, Expertise, and Rationality: A New Behavioral Economics? http://www.ucc.uconn.edu/~langlois Langlois, R. N. – Cosgel, M. M. (1993) Frank Knight on Risk, Uncertainty, and the Firm: a New Interpretation. Economic Inquiry 31:456-465. Langlois, R. N. – Foss, N. J. (1999) Capabilities and Governance: the Rebirth of Production in the Theory of Economic Organization. Kyklos 52. 2:201-218. Langlois, R. N. – Robertson, P. (1995) Firms, Markets, and Economic Change: A Dynamic Theory of Business Institutions. London: Routledge. Laville, F. (1998) Modélisations de la rationalité limitée: de quels outils dispose-t-on? Revue économique 49. 2:335-365. Leibenstein, H. (1966) Allocative Efficiency v. X-efficiency. American Economic Review 56:392-415. Leibenstein, H. (1968) Entrepreneurship and Development. American Economic Review 58. 2:72-83. Leibenstein, H. (1975) Aspects of the X-efficiency Theory of the Firm. Bell Journal of Economics 6. 2:580-606. Leibenstein, H. (1987a) Entrepreneurship, Entrepreneurial Training and X-Efficiency Theory. Journal of Economic Behavior and Organization 8:191-205. Leibenstein, H. (1987b) Inside the Firm: The Inefficiencies of Hierarchy. Cambridge MA: Harvard University Press. Lewin, P. – Phelan, S. E. (1999) Firms, Strategies, and Resources: Contributions from Austrian Economics. Quarterly Journal of Austrian Economics 2. 2:3-18. Levinthal, D. A. (1992) Surviving Schumpeterian Environments: An Evolutionary Perspective. Industrial and Corporate Change 1. 3:427-443. Levinthal, D. A. – March, J. G. (1993) The Myopia of Learning. Strategic Management Journal 14:95-112. Lewis, T. R. – Sappington, D. E. M. (1991) Technological Change and the Boundaries of the Firm. American Economic Review 81. 4:887-900. Lippman, S. A. – Rumelt, R. P. (1982) Uncertain Imitability: An Analysis of Interfirm Differences under Competition. Bell Journal of Economics 13:418-438. Loasby, B. J. (1976) Choice, Complexity, and Ignorance. Cambridge: Cambridge University Press. Loasby, B. J. (1982) The Entrepreneur in Economic Theory. Scottish Journal of Political Economy 29. 3:235-245. Loasby, B. J. (1991) Equilibrium and Evolution. Manchester. Manchester University Press. Loasby, B. J. (1992) Market Co-ordination. Megjelent: Caldwell, B. – Boehm, S. (szerk.): Austrian Economics: Tensions and New Directions. Boston: Kluwer. pp. 137-164.

163

Loasby, B. J. (1995) Running a Business: An Appraisal of Economics, Organization and Management by Paul Milgrom and John Roberts. Industrial and Corporate Change 4:471-489. Loasby, B. J. (1998) The Organisation of Capabilities. Journal of Economic Behavior and Organization 35:139-160. Loasby, B. J. (1999) Knowledge, Institutions and Evolution in Economics. Routledge. London and New York. Machlup, F. (1967) Theories of the Firm: Marginalist, Behavioral, Managerial. American Economic Review 57. 1:1-33. Madhok, A. (1996) The Organization of Economic Activity: Transaction Costs, Firm Capabilities, and the Nature of Governance. Organization Science 7:577-590. Mahnke, V. (1997) Can Contractual Theories of the Firm Explain the Existence of Knowledge-Intensive Firms? Copenhagen Business School, IVS Working Paper No. 97-11. Mahoney, J. T. (1995) The Management of Resources and the Resource of Management. Journal of Business Research 33:91-101. Mahoney, J. T. – Pandian, J. R. (1992) The Resource-Based View within the Conversation of Strategic Management. Strategic Management Journal 13:363-380. Malmgren, H. B. (1961) Information, Expectations, and the Theory of the Firm. Quarterly Journal of Economics 75:399-421. March, J. G. (1978) Bounded Rationality, Ambiguity, and the Engineering of Choice. Bell Journal of Economics 9:587-608. March, J. G. (1991) Exploration and Exploitation in Organizational Learning. Organization Science 2. 1:71-87. March, J. G. – Simon, H. A. (1993) Organizations Revisited. Industrial and Corporate Change 2. 3:299-316. Marengo, L. (1992a) Coordination and Organizational Learning in the Firm. Journal of Evolutionary Economics 2:313-326. Marengo, L. (1992b) Structure, Competence and Learning in an Adaptive Model of the Firm. Papers on Economics and Evolution. Max-Planck-Institut zur Erforschung von Wirtschaftssystemen, Jena. Markides, C. C. – Williamson P. J. (1994) Related Diversification, Core Competences and Corporate Performance. Strategic Management Journal 15:149-165. Markides, C. C. – Williamson P. J. (1995) Corporate Diversification and Organizational Structure: A Resource-Based View. INSEAD Working Paper. Fontainebleau, France. Marris, R. (1964) The Economics of Managerial Capitalism. Free Press of Glencoe. New York. Marschak, J. – Radner, R. (1972) The Theory of Teams. New Haven: Yale University Press. Marshall, A. (1925) Principles of Economics. London. Macmillan. Masten, S. (1993) A Legal Basis for the Firm. Megjelent: Williamson, O. E. – Winter, S. G. (szerk.): The Nature of the Firm, Origins, Evolution, and Development. Oxford University Press, New York, Oxford. 1991. Masten, S. (1993) Transaction Cost, Mistakes, and Performance: Assessing the Importance of Governance. Managerial and Decision Economics 14:119-129.

164

Mathews, D. (1998) Management vs. The Market: An Exaggerated Distinction. Quarterly Journal of Austrian Economics 1. 3:41-46. Mátyás, A. (1996) A hagyományos közgazdaságtan bírálata és kutatási körének kiszélesítése az új intézményi iskola képviselői részéről. Közgazdasági Szemle 78:614-628. McNulty, P. J. (1984) On the Nature and Theory of Economic Organization: the Role of the Firm Reconsidered. History of Political Economy 16:233-143. Ménard, C. (1995) Markets as Institutions versus Organizations as Markets? Disentangling some Fundamental Concepts. Journal of Economic Behavior and Organization 28:161-182. Metcalfe, J. S. (1995) Economics, Organization, and Management: A Review of Milgrom and Roberts. Industrial and Corporate Change 4:491-497. Milgrom, P. J. – Roberts, J. (1992) Economics, Organization, and Management. New York: Prentice Hall. Minkler, A. (1993a) Knowledge and Internal Organization. Journal of Economic Behavior and Organization 21. 1:17-30. Minkler, A. P. (1993b) The Problem With Dispersed Knowledge: Firms in Theory and Practice. Kyklos 46. 4:569-587. Mises, L. (1949) Human Action: A Treatise on Economics. Third Revised Edition. Contemporary Books, Inc. Chicago. 1963. Monteverde, K. – Teece, D. (1982) Supplier Switching Cost and Vertical Integration in the Automobile Industry. Bell Journal of Economics 13:206-213. Moore, J. (1992) The Firm as a Collection of Assets. European Economic Review 36: 493-507. Moschandreas, M. (1997) The Role of Opportunism in Transaction Cost Economics. Journal of Economic Issues 31. 1:39-57. Nelson, R. R. (1991) Why Do Firms Differ, and How Does It Matter? Strategic Management Journal 12:61-74. Nelson, R. R. (1995) Recent Evolutionary Theorizing About Economic Change. Journal of Economic Literature 33:48-90. Nelson, R. R. – Winter, S. G. (1973) Toward an Evolutionary Theory of Economic Capabilities. American Economic Review 63. 2:440-449. Nelson, R. R. – Winter, S. G. (1974) Neoclassical vs. Evolutionary Theories of Economic Growth: Critique and Prospectus. The Economic Journal 84:886-905. Nelson, R. R. – Winter, S. G. (1982) An Evolutionary Theory of Economic Change. Harvard University Press. Cambridge. London. Nonaka, I. (1994) A Dynamic Theory of Organizational Knowledge Creation. Organization Science 5:14-37. North, D. C. (1986) The New Institutional Economics. Journal of Institutional and Theoretical Economics 142:230-237. North, D. C. (1991) Institutions. Journal of Economic Perspectives 5:97-112. Noteboom, B. (1992) Towards a Dynamic Theory of Transacting. Journal of Evolutionary Economics 2. 4:281-299. O’Driscoll, G. P. – Rizzo, M. (1985) The Economics of Time and Ignorance. Oxford: Blackwell. O’Driscoll, G. P. – Rizzo, M. (1986) Subjectivism, Uncertainty, and Rules. Megjelent: Kirzner, I. M. (szerk.): Subjectivism, Intelligibility and Economic Understanding:

165

Essays in Honor of L. M. Lachmann on his Eightieth Birthday. London. Macmillan. 1986. Palermo, G. (1998) Do Markets Work? A Critique of the Positive and Normative Contents of the Austrian Theory. Paper presented at the 3rd International Symposium on Evolutionary Economics and Mainstream. Organized by the Russian Academy of Sciences. 30-31 May 1998. Russia. Puschino. Pasour, E. C. (1989) The Efficient Market Hypothesis and Entrepreneurship. Review of Austrian Economics 3. 6:95-107. Pelikan, P. (1988) Economic Competence as a Scarce Resource – An Essay on the Limits of Neoclassical Economics and the Need for an Evolutionary Economics. IUI Working Paper No. 191. Stockholm. Pelikan, P. (1989a) Evolution, Economic Competence and the Market for Corporate Control. Journal of Economic Behavior and Organization 12:279-303. Pelikan, P. (1989b) Markets as Instruments of Evolution of Structures. IUI Working Paper No. 237. Stockholm. Penrose, E. T. (1959) The Theory of the Growth of the Firm. Oxford University Press. Oxford. 1995. Peteraf, M. A. (1993) The Cornerstones of Competitive Advantage: A Resource-Based View. Strategic Management Journal 14:179-191. Pitelis, C. N. (1993) On Transactions (Costs) and Markets and (as) Hierarchies. Megjelent: Piteleis, C. (szerk.): Transaction Costs, Markets and Hierarchies. Oxford: Basil Blackwell. pp. 262-276 . Pitelis, C. N. (1998) Transaction Costs and Historical Evolution of the Capitalist Firm. Journal of Economic Issues 32. 4:999-1017. Pitelis, C. N. – Wahl, M. (1998) Edith Penrose: Pioneer of Stakeholder Theory. Long Range Planning 31. 2:252-260. Polanyi, M. (1958) Personal Knowledge: Towards a Post-Critical Philosophy. London: Routledge. 1998. Porter, M. (1980) Competitive Strategy: Techniques for Analysing Industries and Firms. New York: Free Press and Macmillan. Porter, M. (1985) Competitive Advantage. New York: Free Press and Macmillan. Porter, M. (1990) The Competitive Advantage of Nations. New York: Free Press and Macmillan. Porter, M. (1991) Towards a Dynamic Theory of Strategy. Strategic Management Journal 12:95-117. Prahalad, C. K. – Bettis, R. A. (1986) The Dominant Logic. Strategic Management Journal 7:485-501. Prahalad, C. K. – Hamel, G. (1990) The Core Competence of the Corporation. Harvard Business Review May-June:79-91. Pratten, S. (1997) The Nature of Transaction Cost Economics. Journal of Economic Issues 31. 3:781-803. Radner, R. (1996) Bounded Rationality, Indeterminacy, and the Theory of the Firm. Economic Journal 106:1360-1373. Rajan, R. G. – Zingales, L. (1998) Power in a Theory of the Firm. Quarterly Journal of Economics LXIII. 2:387-432.

166

Rathe, K. – Witt, U. (1999) The “Nature” of the Firm – Functional vs. Developmental Views. Paper for the Workshop on Austrian Economics and the Theory of the Firm, Copenhagen, August 16-17, 1999. Richardson, G. B. (1972) The Organisation of Industry. Economic Journal 82. 327:883-896. Rizzo, M. (1994) Time in Economics. Megjelent: Boettke, P. (szerk.): The Elgar Companion to Austrian Economics. Aldershot: Edward Elgar. pp. 111-117. Ross, S. (1973) The Economic Theory of Agency: The Principal’s Problem. American Economic Review 63. 2:134-139. Rumelt, R. P. (1984) Towards a Strategic Theory of the Firm. Megjelent: Lamb, R. (szerk.): Competitive Strategic Management. New Jersey: Englewood Cliffs. Rumelt, R. P. (1991) How Much does Industry Matter? Strategic Management Journal 12. 3:167-185. Rumelt, R. P. – Schendel, D. – Teece, D. J. (1991) Strategic Management and Economics. Strategic Management Journal 12:5-29. Salerno, J. T. (1993) Mises and Hayek on Calculation and Knowledge: Reply. Review of Austrian Economics 7. 2:111-125. Salerno, J. T. (1998) Mises and Hayek Dehomogenized. Review of Austrian Economics 6. 2:113-146. Sanchez, R. – Heene, A. (1997) Reinventing Strategic Management: New Theory and Practice for Competence-Based Competition. European Management Journal 15. 3:303-317. Saussier, S. (1998) When Incomplete Contract Theory Meets Transaction Cost Economics: A Test of Contractual Choices. Paper for the 2nd Annual Conference of the ISNIE, Paris, 18-19 September, 1998. Sautet, F. E. (2000) An Entrepreneurial Theory of the Firm. London. Routledge. Sautet, F. – Foss, N. J. (1999) The Organization of Large, Complex Firms: an Austrian View. Paper for the Workshop on Austrian Economics and the Theory of the Firm, Copenhagen, August 16-17, 1999. Sawyer, M. C. (1993) The Nature and Role of the Market. Megjelent: Piteleis, C. (szerk.): Transaction Costs, Markets and Hierarchies. Oxford: Basil Blackwell. pp. 20-40. Schultz, T. W. (1975) The Value of Ability to Deal with Disequilibria. Journal of Economic Literature 13. 3:827-846. Schultz, T. W. (1980) Investment in Entrepreneurial Ability. Scandinavian Journal of Economics 82. 4:437-448. Schumpeter, J. A. (1934) A gazdasági fejlődés elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 1980. Shackle, G. L. S. (1970) Expectations, Enterprise and Profit. London: George Allen & Unwin. Shackle, G. L. S. (1972) Epistemics and Economics: A Critique of Economic Doctrines. Cambridge: Cambridge University Press. Shackle, G. L. S. (1979) Imagination and the Nature of Choice. Edinburgh: Edinburgh University Press. Silver, M. (1984) Enterprise and the Scope of the Firm. London: Martin Robertson. Simon, H. A. (1952) A Formal Theory of the Employment Relationship. Ecometrica 28:293-305.

167

Simon, H. A. (1957a) Administrative Behavior. New York: Macmillan. 1961. 2nd edition. Simon, H. A. (1957b) Models of Man. New York: Wiley. Simon, H. A. (1975) A Behavioral Model of Rational Choice. Quarterly Journal of Economics 69:99-118. Simon, H. A. (1978a) Rationality as Process and as Product of Thought. American Economic Review 68:1-16. Simon, H. A. (1978b) On How to Decide What to Do. Bell Journal of Economics 9:494-504. Simon, H. A. (1979) Rational Decision Making in Business Organization. American Economic Review 69. 4:493-513. Simon, H. A. (1985) Human Nature in Politics: The Dialogue of Psychology with Political Science. American Political Science Review 79:293-304. Simon, H. A. (1991) Organizations and Markets. Journal of Economic Perspectives 5:25-44. Slater, G. – Spencer, D. A. (2000) The Uncertain Foundations of Transaction Costs Economics. Journal of Economic Issues 34. 1:61-87. Sorrn-Friese, H. (1998) The Genesis and Progress of the Socially Embedded Firm. Copenhagen Business School, IVS Working Paper 98-13. Copenhagen. Sorrn-Friese, H. (1999) The Firm, Decisions Premises, and Economic Relationship: A Relational Approach to Economic and Industrial Organization. Paper for the DRUID Winter Conference, Holte, January 7-9, 1999. Stigler, G. (1951) The Division of Labor is Limited by the Extent of the Market. Journal of Political Economy 59. 3:185-193. Stigler, G. (1961) The Economics of Information. Journal of Political Economy 69. 3:213-225. Szabó, K. (1998) Kihelyezési hullám. A piac térhódítása a vállalati hierarchiák rovására. Közgazdasági Szemle 2:137-153. Szabó, K. (1999) A tudás globális piaca és a lokális tanulás. Közgazdasági Szemle 3:278-294. Szabó, K. (1999) Hálózatok hiperversenyben. Vezetéstudomány 1:15-26. Szabó, K. (2000) Társaságok a “gyorsító sávban”. Vezetéstudomány 2:2-13. Szakadát, L. (1995) Ronald Coase és a közgazdaságtan módszertana. Közgazdasági Szemle 11:1044-1051. Szakadát, L. (1996) Új idők - szelecskék. Az új intézményi közgazdaságtan magyarországi elterjedése. Közgazdasági Szemle 5:431-436. Tari, E. (1996) Vállalati stratégiai szövetségek. Közgazdasági Szemle 4:363-380. Teece, D. J. (1980) Economies of Scope and the Scope of the Firm. Journal of Economic Behavior and Organization 1:233-247. Teece, D. J. (1982) Towards an Economic Theory of the Multiproduct Firm. Journal of Economic Behavior and Organization 3:39-63. Teece, D. J. (1984) Economic Analysis and Strategic Management. California Management Review 26: 87-110. Teece, D. (1985) Multinational Enterprise, Internal Governance, and Industrial Organization. American Economic Review 75. 2:233-238.

168

Teece, D. J. (1986a) Profiting from Technological Innovation: Implications for Integration, Collaboration, Licensing, and Public Policy. Research Policy 15:285305. Teece, D. J. (1986b) Transaction Cost Economics and the Multinational Enterprise. An Assessment. Journal of Economic Behavior and Organization 7:21-45. Teece, D. J. – Pisano, G. – Shuen, A. (1997) Dynamic Capabilities and Strategic Management. Strategic Management Journal 18. 7:509-533. Teece, D. J. – Rumelt, R. – Dosi, G. – Winter, S. G. (1994) Understanding Corporate Coherence. Theory and Evidence. Journal of Economic Behavior and Organization 23:1-30. Tirole, J. (1999) Incomplete Contracts: Where Do We Stand? Econometrica 67. 4:741781. Vanberg, V. (1993) Rational Choice, Rule-Following, and Institutions – an Evolutionary Perspective. Megjelent: Mäki, U. – Gustafsson, B. – Knudsen, C. (szerk.): Rationality, Institutions, and Economic Methodology. London: Routledge. Vincze, J. (1993) Evolúció és közgazdasági elmélet. Közgazdasági Szemle 1:1-17. Wernerfelt, B. (1984) A Resource-Based View of the Firm. Strategic Management Journal 5:171-180. Williamson, O. E. (1963) Managerial Discretion and Business Behavior. American Economic Review LIII:1032-1057. Williamson, O. E. (1971) The Vertical Integration of Production: Market Failure Considerations. American Economic Review 61. 2:112-123. Williamson, O. E. (1975) Markets and Hierarchies: Analysis and Antitrust Implications. New York: The Free Press. Williamson, O. E. (1979) Transaction Cost Economics: The Governance of Contractual Relations. Journal of Law and Economics 22. 3:233-261. Williamson, O. E. (1981) The Modern Corporation: Origin, Evolution, Attributes. Journal of Economic Literature 19:1537-1568. Williamson, O. E. (1985) The Economic Institutions of Capitalism. New York: Free Press. Williamson, O. E. (1986a) Economic Organisation: Firms, Markets and Policy Control. Wheatsheaf. Brighton. Williamson, O. E. (1986b) The Economics of Governance: Framework and Implications. Megjelent: Langlois, R. N. (szerk.): Economics as a Process: Essays in the New Institutional Economics. Cambridge University Press. Cambridge. 1986. Williamson, O. E. (1987) Transaction Cost Economics: The Comparative Contracting Perspective. Journal of Economic Behavior and Organization 8:617-625. Williamson, O. E. (1988a) The Logic of Economic Organization. Journal of Law, Economics and Organization 41. 1:65-94. Williamson, O. E. (1988b) Technology and Transaction Cost Economics. A Reply. Journal of Economic Behavior and Organization 10:355-363. Williamson, O. E. (1989) Transaction Cost Economics. Megjelent: Schmalensee, R. – Willig, R. (szerk.): Handbook of Industrial Organization, Vol. 1. Amsterdam: North-Holland. pp. 135-182. Williamson, O. E. (1990a) Chester Barnard and the Incipient Science of Organization. Megjelent: Williamson, O. E.: The Mechanisms of Governance. Oxford. Oxford University Press. 1996.

169

Williamson, O. E. (1990b) A Comparison of Alternative Approaches to Economic Organization. Journal of Institutional and Theoretical Economics 146:61-71. Williamson, O. E. (1991a) Comparative Economic Organization: The Analysis of Discrete Structural Alternatives. Administrative Science Quarterly 36:269-296. Williamson, O. E. (1991b) Economic Institutions: Spontaneous and Intentional Governance. Journal of Law, Economics and Organization 7. Special Issue:159187. Williamson, O. E. (1991c) Strategizing, Economizing, and Economic Organization. Strategic Management Journal 12:75-94. Williamson, O. E. (1992) Markets, Hierarchies, and The Modern Corporation: An Unfolding Perspective. Journal of Economic Behavior and Organization 17:335352. Williamson, O. E. (1993a) The Evolving Science of Organization. Journal of Institutional and Theoretical Economics 149. 1:36-63. Williamson, O. E. (1993b) Opportunism and its Critics. Managerial and Decision Economics 14:97-107. Williamson, O. E. (1993c) Transaction Cost Economics and Organization Theory. Industrial and Corporate Change 2. 2:107-156. Williamson, O. E. (1994) Evaluating Coase. Journal of Economic Perspectives 8. Spring:201-204. Williamson, O. E. (1996) The Mechanisms of Governance. Oxford: Oxford University Press. Williamson, O. E. (1998a) Human Actors and Economic Organization. Paper for the 2nd Annual Conference of the ISNIE, Paris, 18-19 September, 1998. Williamson, O. E. (1998b) The Institutions of Governance. American Economic Review 88. 2. (May):75-79. Williamson, O. E. (1998c) Transaction Cost Economics: How It Works; Where It is Headed. De Economist 146. 1:23-58. Williamson, O. E. (2000) Strategy Research: Governance and Competence Perspectives. Strategic Management Journal 20:1087-1108. Winter, S. G. (1987) Knowledge and Competence as Strategic Assets. Megjelent: Teece, D. J. (szerk.): The Competitive Challenge. Ballinger. Cambridge, MA. pp. 159-184. Winter, S. G. (1993) On Coase, Competence, and the Corporation. Journal of Law, Economics and Organization 4. 1:163-180. Witt, U. (1992) Turning Austrian Economics into an Evolutionary Theory. Megjelent: Caldwell, B. – Boehm, S. (szerk.): Austrian Economics: Tensions and New Directions. Boston: Kluwer. pp. 215-244. Witt, U. (1998a) Cognition, Entrepreneurial Conceptions, and the Nature of the Firm Reconsidered. Paper for the 2nd Annual Conference of the ISNIE, Paris,18-19 September. Witt, U. (1998b) Imagination and Leadership – The Neglected Dimension of an Evolutionary Theory of the Firm. Journal of Economic Behavior and Organization 35:161-177. Wubben, E. (1995) Austrian Economics and Uncertainty: On a Non-Deterministic but Non-Haphazard Future. Megjelent: Meijer, G. (szerk.): New Perspectives on Austrian Economics. Routledge. London. pp. 106-145.

170

Yeager, L. B. (1993) Mises and Hayek on Calculation and Knowledge. Review of Austrian Economics 7. 2:93-109.

171

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezúton szeretnék köszönetet mondani témavezetőmnek, Dr. Kocziszky Györgynek, aki értékes megjegyzéseivel segítette a dolgozat elkészítését, és Dr. Muraközy Lászlónak, aki kutatásom technikai és anyagi feltételeit biztosította.

172