Miraut kutya nem eladó

LOUIS PERGAUD

Miraut kutya nem eladó EGY VADÁSZKUTYA TÖRTÉNETE

A mű eredeti címe: Le roman de Miraut, chien de chasse Fordította Kováts Miklós, Szirányi István Borítóján Színák János felvétele © KovátsMiklós, 1988 Hungarian translation Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Budapest, 1988 IBSN 963 11 6102 1 TARTALOM

2

ELSŐ RÉSZ Első fejezet A longevernei* dombokon vagyunk, a vadorzó Lisée portáján, a kandallós szobában, mely a falu fölé magasodó dombra néz, ahol Rocfontaine felől az új út kanyarog. Guelotte, a gazdasszony csak most gyújtja meg a vén lámpát. Már rég beesteledett, de hogy takarékoskodjék az olajjal, nem törődött a sötéttel, és apró házi munkákkal piszmogott a derengő fényben, mely a kandalló rácsán szűrődött ki, és az egész helyiséget elárasztotta valami csendes rejtelemmel, mely lassan mindent álomba ringatott. * Az idegen nevek kiejtése a kötet végén külön jegyzékben található A rézlámpában a kanóc ide-oda billent az eresztékein, s vörösen kezdett égni; majd óvatos, sárga, bizonytalan fényével kirajzolta a bútorok körvonalait. Az asszony meglengette a lámpást a nagy időket látott urasági ingaóra előtt mely egykedvűen tiktakolt a sarokban , és bár egy szál magában volt, jól kieresztette a hangját: − Nyolc óra! Uramisten, és még nincs itthon! Micsoda egy tekergő! Lefogadom, hogy most is tökrészeg! Csak a malackának ne történjen semmi baja! Egy percre elhallgatott, és magában találgatta, mi oka lehet a késésnek. Szörnyű gyanúja támadt. − Ha rögtön elkezdett inni, ahogy megérkezett, és ki se ment a vásárba, képesnek tartom arra is, hogy az utolsó fillérig eligya a pénzt, és ne vegyen semmit! − Ó, mért nem mentem vele én is! − De még nagyobb disznóságra isképes! − Egy részeg alak mindenre képes! Például, ha nekiáll verekedni, és a zsandárok szedik fel! És mi lesz akkor a kis malaccal? − És hozzá kell számítani, hogy a legutóbbi kihágási ügy óta milyen szemmel néznek rá! 3

− Pedig hányszor, de hányszor a szemébe mondtam, hogy az átkozott vadászataival előbb vagy utóbb börtönbe kerül, mi pedig koldusbotra jutunk. − Megesküdött, mikor a vadászat közben nyakon csípték azok a szemét csendőrök, hogy abbahagyja és többé meg se próbálja! − Hát persze hogy letett erről az átkos szenvedélyéről; különben nem adta volna el a puskát, a kutyáját, a patronokat meg az egész hóbelevancot. Azóta nyugton van, és ha valaki megsúgja neki, hol látott nyulat, nem ugrik rögtön, mint a macska, ha parázsra lép. − Még elgondolni is szörnyű, hogy ráment több mint ötven frank! Tíz darab csengő ötfrankost kellett lefizetnünk ennek a feneketlen gyomrú illetékbeszedőnek, éskét hónapig száraz kenyéren és krumplin éltünk! − Uramisten, csak nem itta el a malac árát ? Philoment kellene megkérdeznem, ő is ott volt az asszonnyal a vásárban, és már biztosan hazajött; talán ő tudna valamit mondani. De Guelotte, mikor már indulni akart, arra gondolt, hogyha Lisée megjön, míg ő távol van, ugyancsak rossz néven veszi az eljárását, ordítozni kezd, végigkáromolja az összes szenteket, talán a tányérokat is a falhoz csapkodja, így aztán mégis jobbnak látta bevárni, míg hazaér, ami már nem késhet soká, ha jól számolja. A vaskályha szellőzőlyukai vöröslöttek, mint a lázas szemgolyók, visszfényük a hasas kredencen táncolt, meg a faragott ágylábakon. A nagy fazék fedelét, amiben a tehenek tápszere főtt, meg-megemelte a gőz, s a fémes kattogás pokolbéli dobolásnak hatott. Mique, a macska nagyot nyújtózott a párnáján, a kanapé végén, felpúpozta a hátát, és akkorát ásított, hogy a bajsza is előreállt tőle. Előbb az első lábain rugózott, majd a hátsókon, míg végül is szépen leült, félig lehunyta a szemét, a farkát meg szép szabályosan a mancsai elé kanyarította. Guelotte mama félrehúzta a lángról a leveses fazekat; a forró és tisztára súrolt kemenceajtó úgy ragyogott, mint egy kisgyerek arca. Haragja egyre dagadt, kétségek közt hányódva mérgelődött. − Micsoda gazember, részeges, disznó alak! dünnyögött szüntelenül. A hiábavaló várakozás egyre jobban felmérgesítette, félretette a józan 4

óvatosságot, és néhány goromba pofont is kockáztatva nekikészült, hogy látványos jelenettel fogadja hazatérő párját, egy cseppet se válogatva meg a kifejezéseket. Az öreg óra már a kilencet ütötte. A nagyméretű réz számlap, amely egy huncut, gömbölyded arcra emlékeztetett, szinte bújócskázott a megfoghatatlan jelen idővel, a hasas óratok üvegfala felett pedig Gambetta szenvtelen képe trónolt egy hatalmas betűkoszorúban: „A főellenség − a klerikalizmus!" Lisée ragaszkodott hozzá, hogy feltűnő helyen legyen az arckép, mert hűséges republikánusként ezzel akarta bosszantani az öreg plébánost akivel különben igencsak jó viszonyban volt , ha véletlenül ez a derék ember néhanapján arra vetemedett, hogy figyelmeztesse, törődjön lelke üdvösségével, teljesítse keresztényi kötelességeit, és a húsvéti gyónást-áldozást se mulassza el. Az óramutató nem állt meg. Fél tíz! A vásározók már mind hazaértek. Csak Lisée nem! Guelotte kinyitotta a ház ajtaját, tölcsért csinált a tenyeréből, úgy hallgatózott, kémlelt kifelé. Az este csendjét azonban egyetlen lépés se verte fel; az út fehéren sejlő szalagja elhagyottan kanyargott a susogó nyárfák magasra nyúló sorai közt. Visszament, jól becsapta az ajtót, és dühében még a súlyos acélreteszt is betolta a falmélyedésbe, mely a retesz fészkéül szolgált. − Ha most állítasz be, majd ácsoroghatsz egy sort odakinn, te nyavalyás! − morogta. Majd megtanulod, mikor kell hazajönni! A nagy fazék teteje még erősebben gurgulázott, mintha ő is mérgelődne. Az egerek a plafon és a felette levő padlózat közt nagy csatazajjal rohangáltak, és megzavarták Mique álmát, aki egy percre támadó állásba merevedett, szeme kitágult és villogott. De mikor rájött, honnan az ismerős zaj, és arra is, hogy hosszú tapasztalata szerint az egerek most kívül esnek karmai hatáskörén, újra felvette nemtörődöm tartását, sejtelmes pillantását. A kályha mögött, egy zsákdarabon gondtalanul aludtak a kismacskák. − Holnap rosszra fordul az idő, az egyszer biztos jósolgatott Guelotte, aki egy percre elfeledkezett a mérgéről. Eső jön vagy hideg szél; mindig megjön, ha hancúroznak „a patkányok" ! − Ez a borostömlő még mindig nem jön! Ó, Jézusom, könyörülj minden 5

szegény asszonyon, akinek részeges a férje! Csak nem történt vele valami nagy baj? Akkor aztán ápolhatom, járhatok az orvoshoz, patikushoz, és szórhatom a pénzt! − Ó, csak nem sóztak rá egy elfajzott, rossz malacot, amelyiknek nincs étvágya? Néha olyan koszladt állatot fog ki az ember, amelyik nem is eszik, meg hízni se tud. Dörömböltek az ajtón, ettől felriadt, és félbeszakadt magános morfondírozása. Uramisten, én reteszeltem be az ajtót! Szitkozódni fog, ha meghallja, hogy húzom a reteszt, pláne, ha be van szíva! Jobb, ha rögtön én támadok neki! Egy lépéssel az ajtónál termett, csendesen visszahúzta a tolókát, és szélesre tárta az ajtót. Philomen, a vadász állt ott a feleségével. Visszahozták a kis zsákot tele sóval, aminek hazahozatalát Lisée még reggel a kocsijukra bízta, egyszersmind szerették volna megnézni az új kis malacot, melyért a gazda a vásárba ment. − Mia szösz, Lisée még nincs itthon? csodálkozott a látogató. − Nincs felelt rá Guelotte, egyre nyugtalanabbul. De hát hol váltatok el Rocfontaineben? Mikor láttad utoljára? − Becsületemre − mondta Philomen , ha jól emlékszem, a Terminus kávéházban; úgy van, biztos, hogy ott. A velransi Pépével megittunk egy litert, tán kettőt is, és persze vadászatról beszélgettünk. Ez az átkozott Pépé tizenkilenc nyulat ejtett már el a főidényben, és azt állítja, nem adja két tucatnál alább! Hiába, akármit is mondanak, ő az első! Ha hozzászámítjuk Lisée-t meg magamat is, dicsekvés nélkül mi vagyunk a legjobb puskások a vidéken. Egyébként nem akarta elhinni, hogy Lisée abbahagyta a vadászatot. − Ha nem te magad állítanád ezt, teljes életnagyságban, meg hogy eladtad a flintádat és az öreg Taiaut kutyát, semmiképpen sem hinném! − Hát mit akarsz magyarázta neki Lisée , egyszer már elkaptak; azóta a csendőrök is és Martét, a főerdész is rajtam tartják a szemüket; én pedig ismerem annyira magamat, hogy nem bírtam volna megállni, és megint csak lefogatom magam. Akkor pedig megint ugyanaz az ábra: újabb kihágási 6

jegyzőkönyv, további 30 frank, hogy a puskát megtarthassam, otthon meg a vénasszony sápítozása, hogy koldusbotra jutunk. Inkább elkótyavetyéltem mindent. − Atyaúristen erősködött Pépé , énnekem sohase volna hozzá elég erőm! A nyulak ott Longeverneben most jót nevethetnek magukban! − Ne is emlegesd, cimbora, csak a szívemet fájdítod! − Itt tartottunk, mikor az asszony bejött értem, és ott kellett őket hagynom. Kimentünk a vásártérre, és vettünk a télre egy anyajuhot két kis bárányával. − Két óra felé visszamentem a vendéglőbe, hogy megtöltsem az otthagyott zsákotokat sóval, de közölték, hogy Lisée már nincs ott; Pépével ment el valakihez. Úgy hittem, a malac miatt, de már nem tudtam megvárni, mert indulnunk kellett hazafelé az asszonnyal. − És Lisée nem volt részeg, mikor ott hagytad ? − szorongott Guelotte. − Á, dehogy, biztosan állíthatom. Nem maradt szomjan persze, hiszen felhajtottunk egykét litert, de ittasságról szó sem lehetett, ilyet senki sem mondhat. − Én pedig telis-tele vagyok szorongással, hogy megint valami ostobaságot csinált! − Ugyan, miféle ostobaságra gondolsz? − Honnét tudjam? A részeg ember...! De hát üljenek le egy percre. Most már nem késhet soká. Isznak egy csésze kávét vagy inkább egy kis szíverősítőt? − Iszunk egy kortyot, legalább koccinthatunk. Philomen felesége Mique mellé ült a kanapéra, és simogatni kezdte, míg az ura lovaglóülésben a székre telepedett. Ráérősen tisztogatta a pipáját, kiveregette a szék támláján, aztán előbányászott a nadrágzsebéből egy fekete zsinórral szegett zacskót, egy szárított disznóhólyagot, ebben tartotta a dohányt, és nagy szakértelemmel, teljes odaadással tömte a pipát. A mellényzsebből két csempészett gyufaszálat vett elő, szétszedte őket, mert össze voltak alul ragasztva, végighúzta a nadrágszárán, és rágyújtott vele, miközben elmondta, 7

menynyire lenézi a fináncregulákat. − Éljen a Vercel-féle igazgatás. Ha nem jutnánk hozzá ehhez, hogy meggyújtsuk vele az államit, azt jó soká dörzsölgethetnénk, míg lángra lobban. Ezenközben a felesége megérdeklődte, mennyit tojnak Guelotte tyúkjai, meg hogy hány utódot fialt a vemhes anyanyúl. Philomen szabályos füstkarikákat eregetett, a kályha szelíden duruzsolt, a percek egyhangú hullámzásában folydogált az idő, kintről egy moccanás se hallatszott. Guelotte egész felélénkült a szomszédasszonnyal folytatott trécselésben, és megfeledkezett arról, hogy az óra mutatója egyre csak halad. Mire háromszori rágyújtás után a pipa végképp kialudt, a pohárban pedig egy csepp se maradt, éppen tízet ütött az óra. Philomen kettőt csapott a combjára, és felkelt. — Tíz óra van már! méltatlankodott. — Mi a fenét csinálhat ez az átok Lisée?! Gyerünk, legfőbb ideje az alvásnak! Holnapra az eke elő van készítve, egy jókora parcellát kell felszántani, és a munka magától nem megy. De a déli harangszó után újra benézek, hadd lássam a malackádat. − Két malacot is láthat majd felelte Guelotte újra felgyűlő mérgében. — Egy kicsikét és egy nagy disznót, aki a kicsit hozza. Bizony isten nem tudom, melyik a disznóbb kettőjük közül! Ó, micsoda részeges kapcabetyár, micsoda piszok fráter! A küszöbön állva, míg világot bocsátott a távozó vendégek lába elé, folyton váltogatta a búcsúszavakat és köszönetét a legerősebb szidalmakkal, melyek a részeges férjet illették, aki képtelen napvilágnál hazajönni. Eltelt megint egy óra, aztán egy fél. Guelotte lehevert a kanapéra, és megpróbált aludni, de nem sikerült. Erre felkelt, minden öt percben odament az ajtóhoz, és figyelt, nem hangzike az úton a lépések zaja. Végül beletörődve a helyzetbe s magában dünnyögve elővette a kötését, de közben folyton egytagú szavakat horkantott, melyekből sejteni lehetett, miként fogadja majd férjét, ha hazajön. Amikor egy szöges cipőtalp alatt megcsikordult a küszöb előtti kövezet, 8

kiugrott a konyhába, lámpával a kezében, hogy kellő világítást szolgáltasson a gazda érkezéséhez. Kinyílt az ajtó, s alaposan beszíva ott pompázott Lisée az ajtónyílásban. Malacot nem hozott, de cserzetlen bőrszíjon egy kétlövetű Lefaucheux puska lógott a bal vállán, a jobb kezében egy madzagot tartott, melynek másik végét egy három-négy hónapos kiskutya rángatta teljes erőből a fazekak felé. − Vissza, Miraut, a szentségedet, ide gyere, te kis dög! Neked se lehet sürgősebb dolgod, mint nekem nyögte ki Lisée, akinek nehezen forgott a nyelve. − És hol a kismalac ? − Nem találtam olyat, amilyen kellett volna, de láthatod, újra van puskám és kutyám. Tovább nem tarthat ez a nevetséges állapot: egy Lisée, aki nem jár ki vadászni! Ugyan már! Guelotte szoborrá dermedt, és sápadt arccal hol férjére, hol a kutyára meredt. − Adj enni ennek az állatnak rendelkezett Lisée , látod, hogy milyen éhes! − És hol a pénz? szakadt ki végre a szó Guélotte-ból. − De hát éppen most mondom, hogy megvettem a puskát meg a kutyát. − Uramisten, uramisten! Édes Jézusom, könyörülj szegény fejemen! − siránkozott az asszony a kezét tördelve. Mekkora szerencsétlenség egy ilyen részeges férj! Egy szép napon mehetünk koldulni, s a legnagyobb nyomorban fogunk éhen dögleni! − Elég legyen, a szentségit, mert fogom magam, és visszafordulok! fenyegette Lisée. − De mit fogsz inni a télen, te részeges alak, ha ma elittad az összes pénzünket, és miből fog valami nekem is jutni? − Majd megszoptatod saját magadat bölcsködött Lisée. − Jó, jó, csak gúnyolódj, te csibész, te csavargó, te piszok fráter! Ha nincs malac, nem lesz szalonna, nincs sonka, kolbász. Majd száraz kenyeret eszel, te széltoló. 9

Ez a fogadtatás nem nagyon ízlett Lisée-nek, kezdett elege lenni a szitkokból és a vészes jóslatokból. A sok szesz, ami benne fortyogott, felébresztette régi harci kedvét. Éppen ideje leinteni az asszonyt, amit néhány éles és eleven kifejezéssel meg is tett, mert hangjából kétségek nélkül ki lehetett venni, milyen tettek követik majd a szavakat. − De hát mi jut majd nekem a kenyér mellé? szólt újra az asszony, már csak a hasára gondolva. − Az istenit! majd sz...t eszel! dörgött rá Lisée. Erre elhallgatott. − Adj enni a kutyának, de tüstént! − Te rühes dög! mérgelődött az asszony, és jól oldalba rúgta a kutyát. Így vonult be Miraut a Lisée-portára.

10

Második fejezet Mique macska, aki annak idején együtt nevelkedett a vén Taiaut kutyával, szép szelíden fogadta a kiskutyát. A fáradt és éhes Miraut, amint belefetyelte a kis cserépszilkéből a mosogatólével feleresztett levest, a „másodöntést", ahogy Guelotte szokta emlegetni, odament az alvó kiscicákhoz, és húsos orrával körbeszaglászta őket. Amint átjárta a kályhából áradó langy meleg és a kis eleven, egészséges testek melege, melyek iránt teljes bizalommal viseltetett, habozás nélkül melléjük heveredett, és nyomban el is aludt. A macskamama kíváncsi lett a jövevényre, akit még sosem látott, feltápászkodott, és kifeszített nyakkal, tágra nyitott szemmel, kíváncsian figyelt minden mozdulatot, ami a szobában lejátszódott. Bizonyára meghatotta, milyen magától értetődő bizalommal bújt a kiscicák mellé, megérezte, hogy fiatal és jóindulatú, anyai szíve befogadta a kiskutyát, aki bár sokkal nagyobb és erősebb a kiscicáknál, ilyen kedves velük szemben is. Mique tudta már, kivel van dolga, kiismerte a fajtáját, és befogadta. Könnyedén leugrott a kanapéról, és odasétált az egy kupacban alvó trióhoz. Recés nyelvével végignyalogatta Mitist és Moute-ot, saját kölykeit, majd miután jó alaposan körülszaglászta, kétszer-háromszor végigpásztázta a szőrt a kiskutyus koponyáján is, amire az fel se ébredt, sőt még gondtalanabbul hevert két kis fogadott testvére mellett. Ezek után Mique egy kicsit rendbehozta magát, fényesre nyalogatta bársonyos szőrét, és megnyugodva a gyerekek felől, csendben, békében indult az éjszakai vadászatra, átlopakodva a macskaablakon, az istállók, a csűr, a színek felé. Lisée is elfogyasztotta a levesestálból a fazéknyi káposztale vest, amit Guelotte melegentartott a tűzhelyen, aztán még egy jókora darab szalonnát se tagadott meg magától, egyfontnyi kenyér társaságában, s minderre felhajtott egy fél kancsó murcit. Teli bendővel és kissé elnehezült fejjel levetkőzött, rázuhant az ágyra, és egy perc múlva már úgy horkolt, mint egy lyukas fújtató. A legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül az igazak álmát aludta. A mérges, bősz Guelotteeközben felment az emeleti szobába, és egyedül 11

feküdt le. Természetesen igencsak feszült volt a hangulat az ébredés után. Kijózanodva Lisée-t némileg zavarta, hogy semmit se beszélt meg előre az asszonnyal; egy kissé merész dolog volt másra költeni a malac árát, annál is inkább, mert egyáltalán nem lett volna ilyen sürgős újra beszerezni egy puskát és a kutyát. De hát a fenébe is, előbb vagy utóbb úgyis meg kellett szereznie a pénzt, ami ehhez a feltétlenül szükséges vásárláshoz kellett. Kicsit előbb vagy később, végül is... Mindazonáltal, minthogy az este alaposan beszívott, kissé hibásnak érezte magát. Guelotte asszony gondoskodott róla, hogy az aggályai eloszoljanak. Az első hajnali harangszóra, a tyúkokkal egy időben kelt, lejött az emeletről, és belépett a kandallós szobába, de Lisée, a további nyugalom érdekében, még alvást színlelt. De az asszony olyan erővel csapta be az ajtót, és úgy csattogott facipőjével a padlón, hogy erre a süket is felébredt volna, így Lisée is kénytelen volt kinyitni a szemét, de úgy vélte, hogy tekintélyét csak úgy tudja fenntartani, ha kellőképpen méltóságos és szigorú képet vág. Az asszony észrevette az összeráncolt homlokot. Szívesen újra kezdte volna a tegnap esti jelenetet, elmondta volna a férjét mindenféle disznónak és csavargónak, de tudta, hogy vadászunk keze gyorsan jár, meg hogy a nemrégi csetepaté után nem lesz még békülékeny kedvében, s túl nagy a kockázat, ha túllépne bizonyos határokat − melyek, sajnos, nincsenek pontosan kijelölve −, végül kifogna néhány pofont, sőt néhány fenéken billentést is, hogy el ne feledje, hogy egy orvvadász éppen úgy úr a maga házában, mint a szénégető; hogy a férjnek kell a nadrágot hordania, szóval a férfi, az istenfáját, az férfi. Ezért inkább Miraut-t pécézte ki, aki, őszintén szólva, jogos kritikának tette ki az oldalát vagy inkább a fenekét, amennyiben sürgős szükségletei támadván az éjszaka, nagymértékben és nemcsak egyféleképpen igyekezett megkönnyebbülni. A kredenc lábánál egy illatos rakás meredezett, egy kiskutyához képest meglepő méretekben, a kredenctől egész a konyhaajtóig pedig egy pompás patak húzódott, néhol kis tavakkal, szigetekkel, félszigetekkel tarkítva.

12

Amint Guelotte meglátta ezt a szörnyűséget, elöntötte agyát a düh, és ahelyett hogy kitartott volna a helyzethez illő csendes duzzogás és bosszúvágy mellett, nekitámadt a vétkes kutyának és a gazdának is, aki a fő felelősséget viseliebben az egész gyalázatos ügyben. − Na, most láthatod, mit művel a girhes kutyád, jól elintézte a lakást! Rövidesen itt is istálló lesz majd! Nem volt elég rákölteni az élelem árát, a te segédleteddel az egész ház le fog zülleni! − Hé, miről van szó? Lisée úgy tett, mintha mély gondolatokba merült volna. − A rühes kutyádról beszélek, erről a piszkos dögről, de ki is söprűzöm innen, meglátod! Nekirontott az alvó bűnösnek, és nagy lendülettel oldalba rúgta. − U, u, vau! vonított panaszosan a kiskutya, és félreugrott, kismacska pajtásai pedig, akik szintén felriadtak, felpúpozták a hátukat, zsenge bajuszkájukat meregették, dühösen vicsorogtak, azt hívén, hogy a gazdasszony a szobában lévő összes állatra haragszik. − Nézd csak tódította Guelotte, nyilvánvaló rosszindulattal , még a kismacskákat is elijeszti. Biztosra veszem, hogy itthagynak majd minket, és a házat felfalják az egerek! − Hagyj már békén, a szentségedet felelte Lisée, akit felháborított az igazságtalanság és alattomosság −, és ne a védtelen állaton töltsd ki a bosszúdat! Ha itt intézte el a dolgát, nem ő hibás, hanem te. Nyitva kellett volna hagynod a konyha ajtaját, és biztos, hogy kiment volna az istállóba vagy a színek alá, hiszen a macskaablakon nem fér ki. Különben is nagyon tiszta egy állat, azt mondták. Éjszaka hallottam is nyüszíteni, biztosan ki akart menni. − És mért nem engedted ki? − Mért, mért! Ki emlékezik arra! Ha tőled kérdeznék, te se tudnál mit válaszolni! Nos hát folytatta Lisée elszántan és fenyegető hangon, miközben kilépett az ágyból , ki vele, ha akarsz még valamit, de vésd jól az eszedbe, hogy velem gyűlik meg a bajod, ha bántod a kutyámat, mikor nem csinált semmit! Ez a kedves, szelíd állat egész éjszaka együtt aludt a macskákkal a legkisebb kellemetlenség nélkül. Te pedig azzal jössz, hogy ő rémíti el őket, 13

mintha nem te lennél az oka, gonosz némber, hisz úgy visítozol, mint egy koca, torkán a késsel. Kezdd csak újra, ha ki akarod húzni nálam a főnyereményt! − Ó, édes Jézusom fohászkodott Guelotte −, az embert csaknem kiverik egy kutya miatt a saját otthonából! Te disznó morgott a fogát összeszorítva −, ezért még megfizetsz, de nemcsak egyszer! Délben, mikor Lisée és neje teljes némaságban végeztek a krumpliebéddel, egy vasalt bakancs csikordult meg a konyhaajtó küszöbén, az ajtót pedig nagy zajjal benyitották. A kismacskák, akik a kanapén elnyúlva játékosan pofozgatták egymást, nagy szemet meresztve megálltak, Miraut pedig, aki a gazda széke mögé dobált krumplihéjat eszegette, rögtön felemelte az orrát. − Brr, vau, vau! hangja még egy kicsit félénk és bizonytalan volt. − Mit hallok? szólt Philomen, egy ideges, sovány, élénk és tettre kész emberke, aki az új kismalacot akarta megnézni, ahogy meg volt beszélve. − Ott áll a malac! mérgeskedett Guelotte,miközben a szemével az ura felé csippentett. − Szóval egy kutyát hoztál? kérdezősködött a nagy vadász, két ujja közt sodorgatva nagy szőke bajuszát. Elég jónak látszik. Nem zavartatja magát a kópé, huncut a pofácskája, látszik rajta, máris otthon érzi magát. − De mennyire, hisz már ő az úr a háznál, ez a kis korcs — kezdte az asszony újra. − Te nem vagy köteles ünnepelni szakította félbe Lisée. − Gyere ide hozzám, kicsi Miraut! − Úristen, egész szép kis állat szólt Philomen. − És milyen okos! tette hozzá Lisée. — Azt hiszem, nagyon jó fej lesz belőle. Pépé révén jutottam hozzá. A rocfontaine-i Dagi fajtiszta szukája szülte, miután összeeresztették egy fajta kopóval, de hidd el, kitűnő kopó volt, egy remek kutya, egy bámulatos vadászkutya. Ha az ilyen keverék kopó sikeres, nemigen lehet a sarokba szorítani. − Mutasd csak a pofácskádat, kiskutyám! − Na lám, a pofája fekete, ő maga jó felépítésű, a fogai szilárdan állnak, 14

kettős fülcimpája van, a lába csupa ideg, a koponyája pedig kissé csúcsos, ami jó fajtára utal. − És nézd, micsoda farok folytatta Lisée , ez aztán a szépség! Gyönyörű egy állat! − Szép a bundája is, ez a fehér és pirosas-barna foltokkal az oldalán, igazán ritka! − Egyébként is sokat fog érni, hisz ez az alom legjobb kölyke! Maga az anyjaválasztotta ki. Úgy bizony, mert mikor a kutya megkölykezett, a Dagi, aki igazán jól kiismeri magát ezekben a dolgokban, és csak a jó kölyköket akarta meghagyni, kicsalta egy percre az anyjukat a konyhába, és a picinyeket átköltöztette a szomszéd szobába, egy zsákot terített alájuk. − Végül is tudod te, mit csinál ilyenkor egy anya? − Hallottam már róla. − Szóval, mikor visszaér a vackához, és nem találja ott a porontyait, lázasan keresni kezdi, és hamarosan rájuk is bukkan! − Hamarosan? Nekem mondod? Valahányszor megkölykezett Cybele, ahogy a Bellone előtti kutyámat hívták, és én a kölyköket megfojtottam, jó három láb mélyen kellett elföldelnem őket, különben előkaparta és visszacipelte volna a vackukra, pedig már egyikükben sem volt élet. De mondok mást! Ez a kedves kutyám egyszer már nagyon közel volt a szüléshez, mégis velünk jött vadászni. A mozgás, a futás annyira megrövidítették az idejét, hogy a hajtás kellős közepén szülőgörcsöt kapott. A konok kutya világra hozta két kölykét, jól elrejtette őket, és utánavetette magát a többi kutyának, miután pedig mindnyájan hazatértünk, visszament arra a helyre, ahol három órával azelőtt elhelyezte őket. Méghozzá kétszer kellett fordulnia, mert csak egyenkint cipelhette haza a kölyköket, a nyakuk fölötti bőrt a foga közé szorítva. Az egyik megdöglött, de képzelheted, milyen kis vasgyúró volt a másik. Megmaradt, és fel tudtam nevelni. Ez volt az, amelyiket ajándékba adtam a sanceyi doktornak, egy remek nyomkövető kutya. − Igen, igen kezdte újra Lisée −, de tudod-e, hogyan lehet rájönni, melyik lesz a legjobb szimatú, melyiket érdemes megtartani? 15

− Persze, emlékszem rá, várj csak... − Őregem, úgy kell eljárni, ahogy már kezdtem mondani a Dagiról, mert az anya utánuk jön, hogy visszavigye őket a szülőfészkébe. Ez az a pillanat, mikor az embernek teljesen az állat ösztöneire kell hagyatkoznia. Az anya persze szeretné a kölyköket egyszerre elvinni, de rájön, hogy erre nem képes; olyasmi ez, mint mikor a lyukon csak egyenkint lehet átbújni, így aztán szagolgatja, nyalogatja, pofozgatja, újra nyalogatja, végigszimatolja mindegyiket, míg végül aztán döntésre jut. Nos, öregem, amelyiket ilyenkor elsőként emeli ki a fogával, biztosra veheted, hogy ez a legértékesebb valamennyi közül, egy hibátlan, jó szimatú kiskutya, a teste tömör, de hajlékony, biztos a lába, szóval egy mintapéldány. Nos, az anya Mirautt kapta fel elsőnek a kölykök közül. Ezért döntöttem végül is mellette. Egyébként tisztában voltam vele, hogy ráérek kutyát keresni, de hogy ilyen kutyát fedezzen fel az ember, az nem esik meg vele mindennap, különben is azt mondta a Dagi aki igazán rendes fickó, Pépé régi barátja, és tudja, mi az, ha valaki él-hal a vadászásért szóval azt felelte, mikor faggatóztam, mennyit kér a kölyökért: − Ugyan Lisée, ne bolondozz, nem vagyok én kutyakereskedő! Te pénzért adnál egy kutyát, egy kölyökkutyát egy vadászembernek, akinek éppen szüksége van rá? − Én soha − feleltem , de hát a tisztesség... − Hó, hohó, majd fizetsz egy palack jóféle bort, az első nyulat pedig, amelyet a puskád elé hajt, majd együtt lakmározzuk fel, Pépét is beleértve. Rendben? − De mennyire! válaszoltam, és megszorítottuk egymás pracliját. − De itt van száz sou tettem hozzá , vegyen rajta a lányod, amit akar, mert úgy látom, hogy eléggé elszorítja a kis szívét, hogy meg kell válnia a kiskutyától. De nyugtasd meg, nálunk is jól meglesz, jóltartjuk; nálam egy kutya a barátom is, és ha észreveszem, hogy egy csirkefogó hozzá mer nyúlni a kutyához — mert akad szép számmal olyan ember, aki örömét leli az állatkínzásban , jól megszorongatom a torkát. − Szörnyen igazat beszélsz − helyeselt neki Philomen. Ha tudnám, ki volt 16

az a disznó, aki tavaly egy vasvillával megszúrta a Bellone kutyát, visszaszolgálnám neki a szúrást, de kamatostul! − Egy kutyát minden ok nélkül elverni, akár olyan semmi okkal, hogy kinyalta a macska tányérját, vagy kihalászott a fészekből egy tojást, a legnagyobb durvaság, sőt gyávaság! Ha az én kutyám valami ostobaságot követ el, én kész vagyok rendbe tenni; sohasem tagadtam meg, hogy megtérítsem a kárt, ha annak rendje-módja szerint rábizonyították. De az állataimmal ugyanúgy vagyok, mint a gyerekeimmel; nem tűröm, hogy másvalaki kezet emeljen rájuk. Csak én dönthetem el, mikor szolgáltak rá egy legyintésre vagy verésre, mindenki tudja, hogy nem is kímélem őket, ha kiérdemelték; de mi jól tudjuk, mit csinálunk, ha elverjük őket, és nem kell attól tartani, hogy sebesülést okozunk, vagy bármily kevéssé, de megnyomorítjuk. − Úgy van! De mit szólnál egy pohárkához ? javasolta Lisée. — Még meg se köszöntem neked, hogy hazaliferáltad a zsák sómat. És hogy vagy megelégedve a birkáddal? − Nagyon is elégedett vagyok, hisz tudod, milyen olcsón jutottam hozzá. Van miből kiteleltetnem a báránykáival együtt; tavasszal már felnőtt birkaként lehet őket eladni; így busásan visszafizetik a vételárat, ráadásul az anya nekem marad... De te, úgy látom, szereztél egy puskát is. − Denis apó Lefaucheux-jét vettem meg; ő szegény már nem tud vadászni, annyira meggyöngült a látása, és megromlottak a lábai, de a puska majdnem új: a csövek szilárdak, a závárzat olyan finoman kattan, mintha ezüstcsengő szólna, és bal oldali lövésre van beállítva, ezért lehet vele messziről is jól célozni. − Sokat fizettél érte? − Harminc frankot; szinte semmit. Ha meggondolom, hogy én harmincötért adtam el a régit, ráadásul meg csak egy áldomást fizettem a Jakabnak, aki ott fenn lakik a hegyoldalban, és ott vadászgat, engedély nélkül... szóval az a régi ennek a puskának a közelébe se érhetett. Láthatod, a legkisebb ok se volt rá, hogy az asszony rikácsolni kezdjen velem, mint egy tyúk, amelyiket forró vízzel kopasztanak. − Ugyan már, az asszonyok... 17

− Egészségedre, öregem! − Most a tiédre, öreg cimbora! − Miraut, te csibész, mikor fogsz leszokni a papucsom rágcsálásáról? − Ajaj, szóval felfalja a harisnyákat, a papucsot meg a zsebkendőket?! Lesz még mit hallgatnod ez ügyben! − Meg tudok rá felelni, de az asszony végül is megtanulja, hogy ne hagyjon mindent szanaszét heverni! Ha a kutya már megette a vásznai felét, a maradékot talán rendesen elrakja. − Csak próbálja a koszos kutyád a holmimba dugni az orrát! szólalt meg fenyegetően Guelotte. Philomen csak mosolygott, Lisée nem felelt, csak füttyentett egyet, mire a kutya, ahogy felálltak, máris ott ugrált nagy vidáman a nyomukban. − Gyerünk, öregem, gyerünk, Miraut! szólt Lisée −, most megmutatom neked a leendő birodalmadat, mert az erdőbe megyünk rőzséért. Nincs jobb az erdei levegőnél, ha valakinek a kába fejét ki kell szellőztetni. Ezzel nagy vidáman nekiindultak.

18

Harmadik fejezet − Képzeld − mondta Guelotte a szomszéd vénlánynak, a nyakigláb Phémie-nek, mikor Lisée Miraut-val és Philomennel eltávozott , képzeld, megint idehozott egy rühes kutyát az a részeges alak! − Hát nem nagyon esik meg a szíve rajtad! − mondta egyetértéssel a másik, aki csak a tyúkjait szívelte otthon is. − Ha megvolna hozzá a módunk! De máris egyik bajjal a másikat kell kifoltoznunk. Ó, Jézusom, ó, te jóságos isten, megint eljár majd vadászni, kiváltja az engedélyt, jönnek a büntetések, egy csomó pénzbe kerül a puskapor, az ólom, a mindenféle felszerelés, le fogják fülelni a tilalmi időben, mert ahogy én ismerem, ez a tuskó nem állja meg, hogy akkor is kijárjon. Erre a hosszú Phémie, ez a vénlány sőt a jogos feltevés szerint elgyötört szűzleány, ahogy Philomen emlegette − megrezegtette a golyváját, mint egy kacsa a telt bögyét, kis madárfejével bólogatott, és kibökte a csúnya nők aranyigazságát, amit egyébként a tények az ő számára valószínűleg sohasem tudtak igazolni: − Ezek a férfiak mind nagy disznók! De aztán rögtön a drága kis csirkéit emlegette, és némi halvány aggodalmát fejezte ki majdani létbiztonságuk felől, tekintettel ennek az új fiatal és veszedelmes ragadozó szomszédságának hírére. − Ezek a fiatal kutyák mindent összeharapdálnak és felfalnak! Nagyon félek, hogy ez a piszok dög ott fog ólálkodni az én portám körül, megrémíti a tyúkokat, nem tudnak majd tojni, szétzavarja, sőt meg is fojtja őket. Te is tudod, hogy a Vernois apó Turc nevű kutyája, valahányszor erre jár, végigszimatol az istállókban, és kifosztja a fészkeket; így bőven kijut neki az omlettből. − Csak nem fog az ő kutyájuk ilyesmire vetemedni remélte Guelotte,és úgy érezte, sötét felhők gyülekeznek a ház felett. − Ó, ezek a kölyökkutyák, te is tudod, mennyire szemmel kell tartani őket tódította az öreglány , nem lehet őket magukra hagyni. Ha meglátod, hogy a fészkek után szimatol, rakd el jól egy fütykössel, különben lőheted! Az urad 19

jobban tette volna tegnap, ha részegeskedés helyett hazahozza a malacodat. − Ó, én szegény fejem! sopánkodott Guelotteszomorúan. − És mi lesz, ha rászokik a csirkehúsra, a házinyulakra, sőt a birkákat hajkurássza! A tanítónak a Cibeau kutya miatt akit aztán eladott azoknak a besanconi úriembereknek évente több mint száz frankot kellett megtérítenie. Hiába van valakinek pénze, hiába foglalkozik a hivatali ügyiratokkal, és körmöl a bíró számára, mégis meg kellett szabadulnia attól a ronda dögtől, különben az emberek tovább gyártották volna ellene kéthetente a bejelentéseket és feliratokat, míg át nem helyezik. Guelotte sápadozott. Ennyi baj eshetősége, a várható komplikációk rémképe, melyet a rosszmájú Phémie még sötétebbre festett, végképp fellázította férje úgynevezett botorsága és önzése ellen. − A kedvtelései miatt dühöngött , a puszta kedvtelése miatt fogunk ilyen rémes helyzetbe kerülni! Hozzáteszem, hogy meg se kérdezte, mi az én véleményem! Az utolsónál is utolsóbb vagyok tehát! Ilyen egy barom! Ekkora gazember! De még nem jutott messzire ez a piszkos kutya meg a gazdája! Én csak híg löttyöt és vízben főtt krumplit lökök oda nekik; ha meghíznak, nem én tehetek róla! − Azon iparkodj, hogy elpusztuljon ez a dög hergelte a vén piszkafa −, megy az könnyen! Elmondom, mit kell csinálni: egy darab vajon vagy hájon pirított szivacsot kell neki adni; mert az egészen összemegy, ha megsütik, és finoman illatozik, mint egy sült, úgyhogy egy ilyen kákabélű gyanakvás nélkül egyből bekapja; a gyomornedvek viszont újra felduzzasztják az egészet, hamarosan ez tölti ki az egész gyomrot, és minthogy semerre sem tud kijönni belőle, megfullad a nagy étkű! Aztán még teneked kell kutakodnod, mitől nyiffant ki a drága kutyuska, ki merte bántani! Guelotte töprenkedett. Az világos, hogy a javasolt módszerrel könnyen megszabadulhatna a kellemetlen jövevénytől, mégis fennállhat némi veszély, akármit is állít Phémie. Lisée szerette a kutyáit. Vadászéveinek hosszú során volt már mindenféle fajtájú és színű kutyája. Volt, amelyiket sok éve már egy farkas harapott agyon, egy másikat a vaddisznó öklelte fel, egy harmadik úgy végezte, hogy túl közel került már a 20

nyúlhoz, hajtás közben, és mindketten egy szakadékba ugrottak; vadászgazdája csak kötéllel tudott lemászni a tetemekért. Volt köztük, amelyik a mennydörgés közben is tovább hajtott, és senki se látta többé: elveszett-e vajon, ellopták, megölték? Nem lehet tudni. Lisée mindig el volt keseredve, ha ilyen csapás érte; néha valóságosan megsiratta ezeket a derék kutyusokat, akik őszinte és vidám cimborák voltak, és ha csak módja volt, baráti kegyelettel eltemetteőket a gyümölcsös szögletébe, ahol az új tavaszokon egyre zöldebb és dúsabb lett a pázsit. De soha, soha életében nem volt olyan dühös, mint amikor az öreg Finaud kutya ott haldokolt a lába előtt, mert megmérgezték. Ezt soha nem felejti! Ma is, ha szóba kerül a dolog, homlokán kötélként dagadnak ki az erek, ökle összeszorul, mint egy kalapácsfej, készen lesújtani! Ki volt a gazember, aki aljasul megölte a kutyát, feltétlenül ki kellett nyomoznia. Aprólékos, de csendes és óvatos vizsgálódás során − ravasz kérdéseket tett fel a patikusnak és a hentesnek, és sok más adatot is egybegyűjtött egy csomó cáfolhatatlan bizonyíték szólt a tettes ellen, ez ellen a varangy ellen, aki megéteti az állatokat, mert olyan gyáva és képmutató, hogy nem mer nyíltan szembeszállni velük. Aztán türelmesen kivárta a maga idejét, odáig halasztva a bosszút, míg az ügy szinte elfelejtődik, és az alak már nem is gondol rá. Aztán egy szép este, mikor a méregkeverő odaát járt a szomszéd faluban, Lisée észrevétlenül kisétált az út és az erdő szögletébe, s ott őrködött. Mikor az a másik megjelent, nyíltan elébe ment az úton, megnevezte magát én vagyok az, Lisée −, szemébe mondta, mit s hogyan csinált, felsorolta a bizonyítékokat, gyilkosnak és gyávának nevezte. Aztán lekent neki jó néhány pofont, és elkapta a nyakát. És ekkor a dühös indulat úgy szakadt fel szíve mélyéről, mint a zuhatag, mely sokáig el volt torlaszolva, és olyan kivételes verést hajtott végre a gazfickón, úgy megrugdalta és megbotozta, hogy az félholtan, sántán, összetörve, félvakon lapult utána több mint két hétig, és mikor mutatkozni mert, egy szót se szólt az egészről. Ezután persze egyetlen kutyát se mérgeztek meg többé a faluban: használt a lecke.

21

Ha Mirautt is megmérgeznék! Lisée-nek egy percnyi nyugta sem volna, míg meg nem tudja, ki a tettes. Túl nagy a kockázat; még nagyobb pokol lenne az élete, mert ez esetben egyetlen napot se úszna meg szidalmak, pofonok, jól irányzott rúgások nélkül. Meg aztán hiába nem szereti az ember az állatot − gondolta Guelotte −, mégse nagyon mulatságos dolog végignézni, amint kínjában ott vergődik, ott hörög, mikor a fájdalom a beleit csavarja, és úgy mereszti ránk a szemét, hogy az agyat elönti a vér, és szinte elvész a józan ész. Ó, a vén Finaud kutya! Egy láthatólag gyümölcsöző falubeli körútról tért haza, kövéren mint egy töltött hurkabél. Persze, amikor szellentett, nem volt az a kimondott rózsaillat, úgyhogy aznap estére az istállóban kerestek neki helyet, hadd emésszen ott csöndben. − Jól belakmározott nevetett Lisée −, valószínű, hogy tehénhagyatékot vagy birkabelet zabált fel. De amikor másnap reggel a vadász kiment az istállóba elkötni az állatokat, hogy kimehessenek az itatóhoz, már sokkal szomorúbban nézett ki a dolog. Bár már nagy fájdalmai voltak, a kutya megadóan hallgatott, és oda akart hozzá menni, hogy mint rendesen, a térdéhez dörgölődzve köszöntse, a kezét nyalogatva, apró vakkantások kíséretében. De az első lábaival is csak nagy kínnal tudott feltápászkodni, a hátsó fele már béna volt, a lábai elmerevedtek. Atehetetlen kutya dühösen és kétségbeesve hosszan vonított fájdalmában és haragjában. Erre Lisée elképedt, és hátat fordítva a teheneknek, karjába vette a kutyát, átment a kandallós szobába, ráfektette egy párnára a tűz mellé. Itt aztán alaposan megvizsgálta, belenézett nyitott torkába, felhúzta a szemhéját, nézte hosszan a szemét, mely még aránylag tiszta volt. Mindjárt rájött a dologra. − A hétszentségit! A kutya meg van mérgezve! Fejd meg gyorsan a teheneket, hogy egy kis friss tejet tudjak neki adni. Finaud nagy nehezen lefetyelt már csak a tejből, ami nem volt eléggé hatékony a méreggel szemben, és visszazuhant a fájdalmas gyengeségbe; szőre felállt, szemét fokozatosan elöntötte a vér, zavaros lett a tekintete, 22

lázasan lihegett, s közben reszketett a hidegtől. − Mit ehetett, édes jó istenem marta magát Lisée, csak tudnám! Közben megjött Philomen. − Meg kell hánytatni — rendelkezett.— Megyek egy kis ricinusért. Gyakran nagyon hatásos, nekem pedig mindig van otthon. Lisée szétfeszítette az öreg kutya merevedő állkapcsát, a szomszéd pedig irgalmas szeretettel töltögette a betegbe az olajat, egy nagy pohár felét. Sajnos, már késő volt. A húsdarabban nyelt méreg, kétségkívül sztrichnin, csak késleltetve kezdett hatni, mikor már megkezdődött az emésztés. Akkor kellett volna mellette lenni és rájönni a dologra és rögtön cselekedni. De hogy került volna erre sor? Valószínűleg erős görccsel kezdődött, de egy kutya nem panaszkodik a görcs miatt. Ha a fájdalomnak nincs számára látható, megfogható oka, csodálkozik, de némán. Ahhoz nagyon kegyetlen kínoknak kell jönniök, hogy időnként felvonítson. A tetanuszhoz hasonlító görcsös krízisek egy időre ritkultak, ahogy lenyelte az olajat, a szeme is mintha feltisztult volna. Finaud segítség nélkül lábra állt, még a farkát is csóválni próbálta, gazdájára függesztve tekintetét. De rögtön vissza is zuhant, míg Lisée és Philomen meg néhány időközben odasereglett jó barát nagy komolyan körbeállták. Ha ezeket az összeráncolt homlokokat látjuk, a nyugtalan tekinteteket, a megremegő érdes kezeket, megértjük, hogy a valóságos vagy látszólagos durvaság ellenére mennyi jóérzés sarjadzik a cserzett bőr alatt a kemény, paraszti szívekben. Mikor újra elérkezett a krízis, és a kutya az újabb görcsök miatt vonítani kezdett, harmatos lett a szemük, és furcsán csillogott; ott érzett bennük a düh és a fájdalom; némelyikük a bajuszát harapdálva nyelte csendben a könnyeit, mert nem merte kifújni az orrát, nehogy holmi anyámasszony katonájának látsszék. Mikor tizenkét órai kegyetlen haldoklás után, este hat óra felé, rémes görcsök közepette kiszenvedett az öreg Finaud, úgy ment ki mindegyikük szótlanul, meggörbült háttal, felhúzott vállal, elkábulva a kínlódás látványától, ami ellen egyikük se volt felvértezve; Lisée pedig fejét kezébe temetve ült a kanapén, és csendben siratta a kutyáját. Ó, ezt nem! Guelotte nem akart többé ilyen jeleneteket a házban, meg aztán egy vadászkutya, főként, ha be van már idomítva, pénzt is ér. Nem, 23

csak az kell, hogy pillanatnyi nyugalom nélkül piszkálja mindkettőjüket, a két ellenséges szövetségest: a férjet és a kutyát, egymásnak kell őket ugrasztani, békétlenséget kelteni köztük, Lisée-t felbőszíteni Miraut ellen, ki kell használni a barátságtalan érzéseket, melyeket az idomítás vált ki a kutyából, és ezzel bosszantani a gazdát, hogy elmenjen a kedve tőle, míg el nem pusztítja vagy elajándékozza, esetleg eladja, ami hozna is valamit a konyhára. Ó, majd ő megtalálja a módját! Először is, ezentúl ott hagyja a kutya piszkát, takarítsa el a gazda, ha akarja. A leves pedig soványka lesz. És ha ez az átok kutya tényleg nekiesne az ágyneműnek, a cipőknek meg a ruháknak? Vagy a csirkéket hajkurászná és tojás után vizslatna! Mindig kéznél lesz a seprőnyél meg az ostor, a gazda pedig egy mukkot se szólhat, mert ez is hozzátartozik a neveléshez; az ember nem engedheti, hogy mindenestül felzabálják. Aztán meg jó trükkösen, olyan kárt is csinál majd ő maga, amivel a kutyát lehet vádolni! Hogy mit? Még nemtudja, de majd kitalálja! Mindenképpen őneki kell felülkerekednie, a betolakodónak pedig, aki egy részeg napnak köszönheti az ittlétét, el kell tűnnie. Lisée nem szereti a jeleneteket; hát most hallgathatja a panaszokat, melyekkel bőven fog szolgálni a felesége, igazi jeremiádákat, ahogy őkelme szokta emlegetni addig, míg torkig leszel velük, jóember, csak várjál! Szereti maga körül a tisztaságot, hát majd talál kutyaszőrt a ruháin, hogy kefe után fog kapkodni, ha pedig mégis rábukkannának néhány összemarcangolt ruhadarabra, azok pont az ő zsebkendői, nadrágjai, holmijai lesznek, aztán mehet javíttatni, akihez akar, a drágalátos barátjához például, akitől idehozta a kutyát. Majd meglátjuk, ki fog előbb ráunni a kutyára, ki fogja előbb szóba hozni, hogy vissza kellene vinni a részeges Pépéhez, vagy még inkább ahhoz a semmirekellő Dagihoz Rocfontaine-be.

24

Negyedik fejezet Nem kellett Lisée-nek kétszer se mondania, hogy menjenek sétálni. Miraut, amint észrevette, hogy a gazda kifelé indul, máris rohanni kezdett, olyan lendülettel, hogy belegabalyodott a vadász lábaiba, és majdnem felbuktatta, Guelotte nagy örömére, aki vihogni kezdett. − Csak sikerülne feldöntenie, hogy behorpadjon az orrod, azt szeretném már látni! De a békés Lisée oda se hallgatott. Ránevetett a kutyusra, és fölé hajolva talán csak azért, hogy mérgesítse a feleségét, s az orra alá dörgölje, hogy egy cseppet sem szereti kevésbé a kutyát szinte atyai gügyögéssel szólongatta: − Hát nemörül a kis kutyuli, hogy sétálni megy Lisée papával? − Hrauu felelte rá Miraut, és végignyalintott az arcán. − És megkergetjük a nyulacskákat? − Vau, vau válaszolt a kis kutya. − Vén szamár röhincsélt az asszony, míg kiléptek az ajtón, egyikük szökdécselt, torkában vidám vakkantást tartogatva, a másik csendesen belemosolygott a hegyes szakállába. Miraut jól értette Lisée szavainak fő tartalmát. Megértette, hogy most elmennek, lehet futkározni és játszadozni. Az, hogy a gazda egyenesen az ajtó felé indul, igazolta ezt a csodás kilátást. A kölyökkutya kétfajta szót nagyon gyorsan megtanul:azt, amellyel enni hívják, és azt, amellyel kiengedik ugrándozni. Ezek a szavak engedik meg a fiatal háziállatok két legfontosabb szükségletének, az evés és a mozgás igényének a kielégítését, ösztöneik szinte szakadatlanul olyan tevékenység végrehajtása felé hajtják őket, melyek ezzel a két dologgal állnak kapcsolatban. Később persze sorra kifejlődnek más készségeik is a sokféle feladat elvégzésére; Miraut például odáig jutott, hogy minden ajtót ki tudott nyitni, ha nem volt kulcsra zárva, ugyanakkor nem volt hajlandó megtanulni, hogy be is csukja. Aztán az is lehetséges, hogy már az anyja mellett, az ő leckéinek hála, felismerte az emberek locsogásszerű beszédében azokat a bűvös szavakat, melyek nyomán megtelik az ételes szilke, vagy megnyílik az út a szabadba. 25

Lisée ugyancsak meghatódott ennyi eszesség láttán, mely a legszebb reményekre jogosította a kutya kibontakozó képességei tekintetében. Úgy látta jónak, ha most a kis utcán bemennek a falu közepébe, aztán végigjárják a főutcát, hogy a kutyus egészében kitapasztalhassa, milyen környéken fog élni. Kinyitotta az ajtót, de a kilépés némi bonyodalmakkal járt. Amint Miraut szélsebesen kirohant az udvarra, az összes baromfi, elrémülve a váratlanul felbukkanó ismeretlentől, menekülni kezdett, felrepült nagy zajjal, rikácsolva, a kakas pedig felborzolta a tollait, kifeszítette a taraját, dühösen és ellenségesen kukorékolt, miközben azért ő isóvatosan meghátrált. Miraut ugyancsak el volt képedve, de el is volt ragadtatva a rikácsolástól és a sereges meneküléstől, és annyira felbátorodott, hogy rohangálása mármár támadásba csapott át, de a gazda kiáltása megállította. − Ide jössz, te csibész! A tyúkokat békén kell hagyni. Azonnal ide gyere! Miraut megérezte, hogy hibázott, és odasündörgött; egy megbocsátó simogatást remélve, Lisée lábához dörgölőzött, aki barátságosan megbúbolta, mire máris tovább ugrándozott. Egy kis rudacska felkeltette a figyelmét, felkapta és a szájában tartva, emelt fejjel vitte a legközelebbi tehénlepényig, mellyel habozás nélkül fel akarta cserélni. − Te kis mocsok! Nem hagyod ott azonnal?! szidta Lisée. Miraut kissé elcsodálkozott a gazda furcsa ízlésén, de otthagyta a tehénlepényt, aminek olyan finom volt az illata, és más után kezdett szimatolni, de hirtelen hátrahőkölt, mereven és mozdulatlanul állt, szinte kővé dermedve. − Gyere ide, mi van veled? szólt a gazda. Miraut nem moccant. − Jössz vagy nem, te lustaság?! kiáltott rá Lisée. De Miraut most oda se figyelt a gazda szavaira, és annyit se mozdulva, mint egy fatuskó, szinte megigézve állt ott, valami szörnyűség hatása alatt. − Mi van? Mi a csuda van ott? kérdezte a vadász, és ő is arra nézett, amerre Miraut bámult egyfolytában. − Ó, hát te vagy az, vén Bellone szólt örvendezve. Gyere ide, hozzám, Bébé! Hát persze, ti még nem ismeritek egymást. Gyere csak közelebb, majd 26

én összeismertetlek benneteket. − A nőstény kutya ránevetett a vadászra, kivillantva pompás, kétsoros tépőfogait, és összeráncolva a pofáját, majd ide-oda csapkodva a farkával, remegő tomporral odament a kutyakölyökhöz. Ez volt Philomen kutyája, aki gyakran vadászott együtt az öreg Taiaut kutyával meg a gazdájával, és teljes joggal csodálkozott az új jövevényen. Lisée megsimogatta, és odahívta Miraut-t. Szinte lekushadt és jobbrabalra tekerőzött, ahogy közeledett hozzájuk, ami egyaránt utalt jó és visszás érzelmekre. A szuka hátán úgy meredezett a szőr, mint a búzakalász szakálla, és fogait vicsorítva gőgösen végigmérte a másikat. − Jól van, jól csitítgatta Lisée , nos, te is látod, hogy ez még kölyök, nem kell bántani, hát épp azt mondom, hogy ez még gyerek, és majd jól ki fogtok jönni egymással. Miraut csak nagy titokban szaglászott a szuka felé, az pedig megőrizve szigorú és komor méltóságát, aprólékosan végigvizslatta a kölyök minden porcikáját. Felhúzott orra egyszerre tanúskodott lenézésről, meglepetésről, de rokonszenvről is, és sorra szimatolta a pofáját, hogy megtudja, mit evett, a hasát, hogy a fekvőhelyéről meg a társaságáról szerezzen értesülést, egész a hátsó feléig, hogy biztos legyen benne, melyik nemhez tartozik. Miután két további kiegészítő vizsgálattal véglegesen meggyőződött, hogy fiú, szőre lesimult, tanúsítván, hogy kétségei, haragja, félelme elszállt. Kegyesen azt is megengedte, hogy Miraut, aki számára félelmes tekintélyt képviselt a nagy kutya, megnyalogassa a pofáját. − így már minden rendben szólt végül Lisée, barátságosan ütögetve a kiskutya koponyáját , most már igazi jó pajtások vagytok. És útjára engedte a szukát, hadd menjen tovább csavarogni, remegő farokkal, árkon-bokron keresztül, eldobott csont után kutatva, meg mindenféle jó falat után, melyek szaga és íze többé-kevésbé vonzó. Ők pedig folytatták sétájukat. A falu valamennyi kutyája, Tatét plébános mopszlijától kezdve a fűszeres felemás újfundlandijáig lelkiismeretesen odajött, hogy ismerkedésül végigszaglásszon Miraut hátulján. Mindegyikük előkerült, szemük, pofájuk egy kis meglepetésről árulkodott 27

némelyik alázatosan, tétován vagy ellenkezőleg, keményen és rámenősen, kiki az alkata és az ereje adta önbizalma szerint! Számtalan helyen kellett megállniok, s Lisée nagy boldogan beszédbe elegyedett a szomszédokkal; mindenütt kifejtette, miért érezte szükségét, hogy újra kutyát szerezzen. Mindegyik ismerkedés kedvezően végződött a kis jövevény számára, kivéve a legutolsót, mely némi bonyodalommal járt. Souris, Laure néni mopszlija, aki már egészen a zsémbes vénkisasszonyt formázta, Lisée és kenyerespajtása feltűnését a szokásos dühös vakkantások össztüzével fogadta. Miraut pedig, aki a többi új ismerős kedvező fogadtatásán felbátorodott, odament hozzá, hogy barátságosan üdvözölje. Kihúzott mellel, farkát csóválva, derűs tekintettel közeledett, mire a másik még dühösebb lett, és ajkát gonoszul összehúzva nekirontott, hogy megharapja, arra számítva, hogy ezen a zsenge kölykön megtorolhatja mindazt a sértést és bántalmat, mely a többi kutya részéről éri állandóan. A Longeverneben honos kutyák ugyanis majdnem mindig szabadon, kinn a friss levegőn éltek, és a szagát se bírták ennek a folyton a szobában üldögélő, dohos és pisiillatú kutyának. A mit sem sejtő, védekezésre nem is gondoló Miraut minden bizonnyal kénytelen lett volna néhány harapást elszenvedni annál is inkább, mert Lisée, aki aznap már, éppen századszor magyarázta barátjának, Julot csizmadiának a kutya származását, észre sem vette a háborúságot , ha a körútjáról megtérő Bellone kutya, akire már nem is gondoltak, nem csatlakozik Lisée-hez, megérezve, hogy az majd kimegy az erdőbe is. Éppen jókor érkezett, hogy az erejével visszaélő mopszli álnok, éppen nem lovagias támadását megakadályozza. Nagy morgással, felmeredő szőrrel, félig nyitott, támadásra kész szájjal egy pillanat alatt Miraut elé ugrott, és hatalmas állkapcsával fenyegetve megállította Souris rohamát, sőt teljes harci dühvel rárontott az orvtámadóra, és jól belemart a hátsó felébe. Ennek se kellett több, és nagy vonítással menekülni kezdett a szukával a nyomában, aki továbbra is keményen harapdálta hátulról. Erre az egész szomszédság összesereglett, annyira meglepett, sőt kissé meg is zavart mindenkit ez a váratlan és önzetlen közbelépés. A hálás Miraut pedig odament a védelmezőjéhez, és végignyalta a pofáját 28

Bellone nyugodt méltósággal tűrte a hálálkodást. Hátsó lábára ült, de a szeme még szikrázott, és idegesen csapkodott a farkával. − Látod állapította meg Lisée , a szuka máris érzi, hogy ebből a kutyából kemény legény lesz, de jó cimbora is, akivel még sokszor fog együtt vadászni. Úgy védi, mintha az anyja volna. − Ha a te kutyád is nőstény volna szólt közbe a másik −, akkor nem kelt volna a védelmére. Ezek a dög szukák egymás szagát se bírják, a hímek pedig jól kijönnek egymással. − Kivéve, ha a közelben éppen tüzel egy szuka. − Igen, de ilyenkor a hímek is összekapnak − mondta a csizmadia. De még ők is jobbak az embereknél, mert ha vége az ügynek, már el is felejtik, míg nem egy férfit ismerek, és te is biztosan, akik ma is ölre mennének ezekért az átkozott szajhákért, akik már olyan hervadtak, mint a rothadó fatönk, s már a ruhamosásra se jók, pusztán amiatt, ami harminc éve történt. − De azért vannak olyan kutyák is, akiknél tovább tart a dolog − magyarázott Lisée. így például Vernois Turc kutyája és Salans Sámsonja sem állják egymást, s valahányszor találkoznak, jól megtépik egymást. − Ezen nincs mit csodálkozni; ők a legerősebbek ezen a vidéken. Ha bármelyik szuka tüzelni kezd, ők is ott teremnek, és minthogy az összes többi kan szép csendben félrehúzódik az agyaraik elől, mindig ők ketten maradnak a küzdőtéren. így nem felejthetik a dühüket, mert mire az egyik ügynek vége volna, máris kezdődik a másik, ahogy a vörös tyúkról szóló dalban, ennek sincs soha vége. − Ezek a kutyák, ha akarják, képesek éppen olyan disznóságokra, mint az emberek mondta ki Lisée a végkövetkeztetést. És továbblépkedve maga mögött hagyta a falut, s a mezőn át az erdő felé vette az útját. Miraut előtte ugrándozott, félrelökött minden kis göröngyöt, minden fánál megállt egy pillanatra. Mögöttük kullogott Bellone, aki néha félénken rápislantott a vadászra, hogy nem akarja-e hazazavarni. Minthogy még benne voltak a vadászati évadban, és Philomen úgyis akadályozva volt a vetési munkák miatt a vadászengedély használatában, nem bánta, ha a szuka velük tart, abban reménykedve, hogy így Miraut még hamarább kiismeri magát, és ezzel máris megkezdődik az igazi vadászkutya 29

neveltetése. Miraut egyre csak ugrándozott, beleszagolt minden vakondtúrásba, időnként meg hozzárohant, teljes lendülettel fúrta magát a lábai közé, és gyengéden harapdálta. Aztán Bellone-t pécézte ki magának, hol a torkának ugrott, hol a pofájának, a lábait harapdálta, majd ledöntötte. A szelíd kutya ugyan kissé ideges lett, de bölcsen belátta, hogy a fiataloknak ki kell magukat tombolniok, és hagyta, hadd ugráljon, csak néha mordult egyet. Amikor pedig elege lett az egészből, jó tempóban futni kezdett, hogy így vessen véget az ugrándozásnak, mert megharapni nem akarta. A kis kutya nyomába szegődött, és felvette a tempót, de ő még messze volt attól, hogy átvegye egy ilyen gyors és izmos állat iramát. De rögtön hátra is nézett, hogy Lisée is nekilódulte; persze a vadász a pipáját szutyongatva, elgondolkozva, békésen haladt tovább kényelmes, egyenletes lépteivel. Miraut erre panaszosan vonított, mindkettőjüktől messze, nem tudta, melyikükhöz igazodjék, aztán dühösen ugatott mindkét irányba, mire a gazda jól kinevette a határozatlanságért meg a dühöngésért is, aztán egy szóval, egy barátságos mozdulattal magához intette. − Gyere ide, gyere már, te kis buta! Miraut még egyszer rápillantott az anyakutyára, aki már messze járt az erdő szélén, és orrával szinte a földet érve próbált szimatot fogni; még egyszer egy dühös vakkantást küldött a hűtlen barát után, de máris megfeledkezett róla. Vidáman csaholgatott, és odarohant a gazdához, hogy végignyalja kezét, csak úgy menet közben. Beértek a vágásba. A kutyakölyök, bár a gazda nyomát követte, teljesen bele-kuszálódott az ágakba és indákba, és úgy üvöltött mérgében, hogy Lisée kénytelen volt ölbe venni és kicipelni az irtásra, negyven-ötven méternyire az erdőszéltől, ahol rőzsét szándékozott gyűjteni. Letette a földre, a kutya még várt, mert azt hitte, most egy kis játszadozás következik. De mikor azt kellett látnia, hogy a gazda csak a száraz gallyak összegyűjtésével foglalkozik amelyek szép sorban fekve mutatták, merre jártak tavasszal a favágók , aztán meg nem is ad neki belőlük, hogy legyen mit harapdálnia, végül is beleunt a várakozásba. Néhányszor még odament Lisée-hez, és a csizmáját harapdálta, 30

de mikor kénytelen volt tudomásul venni, hogy a kedveskedését figyelemre se méltatják, és ezzel semmit sem ér el, nekidurálta magát, hogy visszamegy a mezőre. Miután most már óvatosan kerülgette az ágakat, néhány perc alatt kiért az erdőből, és azzal kezdett szórakozni, hogy nekiment a vakondlyukaknak. A könnyen követhető vakondnyom, a folyosóból áramló illatok merész felfedezőutakra csábították, fölébresztették benne a vadászösztönt, magasra szították ifjonti hevületét. Nagyokat szusszantva kezdett ásni és túrni a lábával és orrával, úgyhogy hamarosan kivájt egy fél lábnál mélyebb gödröt. Közben le-ledugtaorrát a lyukba, még hangosabban szuszogott meg ugatott, de aztán mikor a rémült vakondok elmenekült, és az illattal együtt a zsákmány is elenyészett, otthagyta a vakondokjárást, hogy rögtön egy másikat kezdjen ostromolni. Lisée, míg a rőzsenyalábokat kötözgette, nagy vidáman nézte, hogyan dolgozik. Miraut a legszebb hagyományokat folytatja. A legtöbb valamirevaló kölyök így kezdi. Először a madarak után futkosnak, a vakondot akarják kiakolbólítani, de nemsokára, ha valóban jó vérből születtek, ezeket az állatokat békén hagyják, és az igazit kezdik hajkurászni. Nevetve, vihogva ingerkedett a távolból kis társával. − Gyerünk, kapd el a bársonyfülűt! Mi az, csak nem szalasztod el? Ohó, aranyom, ez már az igazi vadászat, de meg is van hozzá a lábad! Perszevégül is, mikor a sok kaparászástól a pofája egészen fekete lett, a torka pedig tele földdel, megunta a hiábavaló nyomozást, az eredménytelen munkát, és holtra fáradva visszajött az erdőbe. Egy köteg rőzse szélmentes árnyékában felfedezte a gazda ledobott zubbonyát és ingét, és kis kölyök kobakjában úgy gondolta, hogy ez százszor jobb fekvőhely, mint a nedves föld. Habozás nélkül ráfeküdt karikába gömbölyödve, és máris az igazak álmát aludta. − Micsoda kis csibész − kiáltott fel Lisée, mikor összeszedelőzködés közben, ebben a helyzetben találta Miraut-t , éppen olyan nagy kópé, mint a szülei. Várj csak, kisöreg, a gazdasszony majd jól megfizetteti veled, ha kabáton és ingen akarsz heverni. Egészen meghatódott a kedves látványtól, meg attól, hogy milyen okos ez 31

a derék kiskutya, és nagyot cuppantott a feje búbjára, aztán elindult vele hazafelé.

32

Ötödik fejezet Bár eredendően nem volt gyanakvó természet, Miraut igen csak hamar megtanulta, hogy a háziasszonyban ne bízzék, mert valahányszor elébe került, sose mulasztotta el, hogy emlékezetessé tegye a találkozót, mégpedig nem egy fehér kis kaviccsal, ahogy a boldogságot szokták jelölni, hanem a kutya hátsó felére mért jókora rúgással. Miraut az elsőt meghökkenve fogadta, mert eddig soha nem kapott verést. így aztán lehetőleg elkerülte. Ha észrevette ezt a söprűs hatalmasságot, rögtön a tekintetét igyekezett kilesni, mert a rosszindulat legkisebb jelére vagy akár egyetlen kétséges szemvillanásra rögtön elsomfordált, de legalábbis gondoskodott egy visszavonulási lehetőségről. Persze a másik fél is rájött, hogy milyen praktikával kerüli el a kutya a találkozást, s mivel egyáltalán nem volt szándékában elásni a csatabárdot, igyekezett kijátszani az éberségét. Úgy tett, mintha a házimunkával volna elfoglalva, de egyre közelebb került a kutyához, aki a macskákkal játszott, vagy a sarokban aludt, és álnokul, egy szó nélkül hirtelen rugdosni kezdte facipőjével az oldalát. Guelotte persze óvatosabb volt, ha Lisée is otthon tartózkodott, és csak akkor fenyítette a kutyát, ha volt valami tényleges ok a büntetésre, így például legalább annyi, hogy a gazfickó már megint ott lábatlankodik, meg hogy a kanapé teli van szőrrel, továbbá folyton kinyalja a macskák tányérját, és a helyüket is bitorolja a kályha alatt. Pedig a három kölyök igazán jól kijött egymással. Gyakran megtörtént, hogy miután mulatságból jól összeharapdálták egymást, nagyot kergetőztek az asztal meg a kredenc alatt, végigugrándozták a kanapét meg a székeket, sőt ártatlanul fenyegető morgások és nyivákolások közepette végigkarmolászták egymás pofáját, meghúzogatták egymás farkát. Ezek után a két cica kis buksi fejét a mellére hajtva, testvériesen összebújva szunyókált Miraut mellett, mint valódi jó barátok. Mique, az anyamacska, Mirautt éppen úgy szerette, mint saját kölykeit, talán egy fokkal még jobban, tekintve, hogy tőle eltűrt olyan hancúrozást is, amit a gyerekeinek nem engedett meg. A kutyus néha például azzal szórakozott, hogy a macskából a bolhákat szedegette ki. Talán azt hihette, hogy ezzel egy különleges kegyet gyakorol. 33

Felhúzta a bőrt az orrán, csattogtatta a fogait, míg hátulról kezdve szépen végigment a macska oldalán meg a gerincén; a szőrt néha a bőrrel együtt fogta a szájába, amire Mique csendesen miákolt, figyelmeztetésül, hogy hagyja abba. Máskor vadul húzni kezdte a macska farkát, sőt elkapta a nyakán a bőrt, és vadul megrázta, és a macska még csak nem is tiltakozott. Mástól biztosan nem tűrte volna ezt a bizalmaskodást; hegyes fogaival és éles karmaival rögtön helyre tett volna mindenki mást, ha ilyesmire jött volna kedve. Mirautval elnéző, szerető mamaként viselkedett, mint egy nagyon csintalan fiúval, aki szíve mélyén jó, és felnőve erőtől fog duzzadni. Biztos hálás is volt neki, hogy olyan vigyázva bánik a kölykeivel. − El fogja törni a macska derekát! visítozott egyszer Guelotte asszony, mikor meglátta Miraut-t, amint jó erősen rázza a derék anyamacskát, az pedig kéjesen elnyújtózva még a szemét is becsukta. Odarohant a „bűnöshöz", jól elverte, majd rátámadt a férjére, aki hiába védte a kutyát, hivatkozva a macska békés türelmére. − Csak nem akarod azt állítani, hogy nem bántotta ? Ha nem is öli meg, végül elüldözi a háztól ezt a remek egérfogót! Elvándorol a földekre, mint Phémie macskája, akit egy róka tépett szét, vagy férget nyel, és abba pusztul bele, csak azért, mert egy ilyen koszos kutya került a házba. De ezt már nem hagyom annyiban! Ide hoztál egy kutyát, rendben, most itt él, hát maradjon, de én a macskámat biztonságban akarom látni, mert biztosan ő a hasznosabb, így neked kell elzárnod a fattyúdat. Lesz még elég ideje szaladgálni, ha majd vadászni jár, én már belefáradtam a sok rugdosásba. Ott a szín, tegyél le neki egy kis szalmát, ott még kedvére szaladgálhat is, ha annyira viszket neki. Lisée a békesség kedvéért engedett, és elfogadta – hogy amikor nem tartózkodik itthon, és nem tudja Miraut-t szemmel tartani, bezárja a kutyát a nagyobbik színbe, amelyik a tehénistálló mellett van. Mindjárt másnap, mikor elment segítségül Francois-hoz, a planches-i gazdához, Miraut megismerhette a rabság örömeit. Guelotte vállalta, hogy átviszi a kiskutyát a fészerbe, persze a gorombaságban lelte örömét, s amint Lisée belebújt a cipőibe, rákiáltott a kutyára: 34

− Gyerünk, te dög, eredj a vackodra! De gyorsan! A kutya, aki abban reménykedett, hogy a gazdájával mehet, nem nagyon hallgatott a parancsszóra, és megpróbált bebújni a kályha alá, kis macskapajtásai mellé. − Nem engedelmeskedsz, te koszfészek ?! üvöltött tovább az asszony. És megpróbálta a búvóhelyén is megrugdalni a fapapucsával a rá se hederítő kutyának az oldalát meg a tomporát. − Most láthatod mondta a férjének , milyen elvetemült, nincs mód engedelmességre bírni! Az volt egy igazi jó vásár, mikor hazahoztad! Még most is azt hiszed, hogy majd hallgat rád vadászat közben? − Az állat éppen olyan, mint az ember vágott vissza Lisée. − Mindenre meg lehet tanítani, ha valaki tud vele bánni. E tekintetben is gyakran többet ér, mint egy asszony, mert belőled, bármivel próbálkoztam, soha semmi jót nem tudtam kifacsarni. Megmaradsz elvetemült nőszemélynek! − Már megint itt vagyunk! Szóval én vagyok az oka, hogy a kutyád nem hallgat a szóra? − Hogy nem hallgat ? Ide figyelj! − Miraut, gyere ide, kiskutyám, gyere szépen! − fuvolázta Lisée. Miraut megérezte, hogy a gazda a pártját fogta, és bár fél szemmel az asszonyt figyelte, nem készül-e valamire, lassan, lelapulva, farkával a padlót csapkodva, nyakát megfeszítve odasomfordált az urához, és a kezét nyalogatta. − Gyere, szépségem, gyere csak velem— szólongatta Lisée —, tudod, hogy én nem bántalak, gyere, menjünk lepihenni! Megfogta a nyakörvet, s miközben simogatta, kiment vele a helyiségből, de Miraut nagyon ideges volt, úgy csapkodott a farkával, mintha sejtené, milyen alattomosan elbánnak most vele. Bementek a konyhába, áthaladtak egy kis kamrán, így jutottak a raktárul szolgáló fészerbe, és hátukban ott érezhették végig az asszony gyűlölködő és sanda tekintetét. − Milyen szép párocska! − vihogott. Én aztán igazán jól ki vagyok stafírozva! 35

− Sokkal jobb dolgod van, mint amit érdemelnél torkolta le a vadász. Lisée odavitte Miraut-t a szalmacsomóhoz, amit a számára készített, és gyengéd erőszakkal lefektette, hosszan cirógatta, míg elálmosodott. Akkor felkelt, hogy távozzék. Ez viszont egy cseppet se tetszett a kutyusnak, mert rögtön felkelt, követte az ajtóig, sőt vele együtt ki is akart menni. Lisée kénytelen volt újra visszavinni és ráparancsolni, hogy feküdjön nyugodtan. De amikor újra megindult az ajtó felé, Miraut minden porcikájában remegve újra felállt, és könnyes szemmel, melyben a félelem mellett gyengéd epekedés csillámlott, könyörögve nézett rá, hogy vigye magával. − Itt maradsz! szólt rá erélyesen Lisée. S hogy enyhítsen egy kicsit a parancs kissé nyers hangján, újra győzködött vele: − Maradj nyugton, kicsikém, kérlek! Miraut csak az utóbbi szavak kedveskedő árnyalatát értette el, és abban a hiszemben, hogy a gazda megszánta, és visszavonja az utasítást, újra az ajtó felé rohant; de Lisée gyorsan kiment, az ajtó egyet kattant, mire a kutya egyedül maradva a kietlen helyiségben, keservesen vonítani kezdett, hörgött, üvöltött, csaholt kétségbeesésében. − Na, hallod jött elő az asszony , micsoda lármát csap ? Az egész falu azt fogja hinni, hogy egymást mészároljuk. − Megtiltom, hogy még egyszer hozzányúlj a kutyához! − rendelkezett Lisée. Ha te békén hagyod, lassan megnyugszik. Egyébként nem árt, ha megtanulja, hogy az életben nem csinálhatjuk mindig azt, amihez kedvünk van, aztán meg ha bömböl egy kicsit, az csak erősíti a hangját. Az egyedül maradt Miraut nem vigasztalódott meg egyhamar. A bezárt ajtó mögött egyfolytában ugatott és vonított, míg csak bele nem fáradt. Egyszer-egyszer megállt közben és fülelt, talán az járt a fejében, hogy az egész csak egy rossz tréfa, s mindjárt érte jönnek és kiszabadítják. De amikor hallotta Lisée cipőit kopogni a keményre döngölt ösvényen, végre megértette, hogy annak rendje-módja szerint be van zárva. Őrjöngő düh öntötte el az agyát, nekiugrott az ajtónak, és teljes erőből marta, harapta, 36

aztán az ablak felé ugrált, hogy bármi áron kijuthasson. Mikor már minden hang és ezzel együtt minden remény elenyészett, hosszas csaholásba kezdett; a hangjából hol gyermeki fájdalom, hol őrjöngő harag, hol vad düh áradt. Végül azonban kimerülve, fájó szívvel visszacammogott a szalmaágyhoz, a lábával kissé széjjel túrta, egy kis mélyedést kapart ki, aztán elkezdett keringeni, megfordult és visszafelé tekergett, míg végül karikába gömbölyödve lefeküdt és elaludt. Mikor körülbelül egy óra múlva, továbbra is magára hagyatva felébredt, és rájött, mi történt vele, mielőtt elaludt, felhívásként ugatott egyet, azt remélve, hogy Lisée közben hazatért, és most érte jön. De hiába figyelt feszülten, a ház felől csak a gazdasszony facipőjének kopogását hallotta. Jobb, ha nem erősködik, gondolta, és nem tereli magára ennek a veszélyes hatalmasságnak a figyelmét, ezért elhallgatott, és azt nézte, hogyan juthatna ki saját erejéből a rabságból. A falakkal nem sokat törődött; mert noha soha senki nem mondta neki, tudta, hogy azokkal nem tudna mit kezdeni, viszont fadarabot már harapdált, és többfajta botot is cipelt már a szájában, így hát tudta, hogy ez az anyag kikezdhető, és jó erős fogakkal átlyukasztható. De azt is láthatta, hogy Lisée sohasem áll oda az ajtót harapdálni, ha ki akar menni, és mivel a látszólag figyelmetlen állatok is okulnak a szemük előtt játszódó látványból, felállt az ajtóra támaszkodva, mintha a gazdát utánozná, és a lábai segítségével próbálta kinyitni. De a zár működését még nem értette, így az ajtó meg se moccant; vadul kaparászott, megint csak semmi, és a fogát is hiába mélyesztette bele, az ajtó nem nyílt ki. A tetejébe Guelotte hangját hallotta, aki szitkozódott: Hohó, ez a piszkos dög nem nyugszik békében, na várj csak! Egy kattanás, az ajtó kitárult, és ostorral a kezében ott állt az asszony, teli mérges indulattal. Addigra Miraut lesunyt fejjel visszavonult már, és elbújt egy kiszolgált jászol alatt, az ócska holmik között, mire az asszony diadalmasan suhintott egyet azostorral, és gyorsan újra elbarikádozta az ajtónyílást. 37

Nagy ostobaság volna újra ezen az oldalon próbálkozni, gondolta Miraut, tehát az utcai ajtó felé fordult. Itt is ugyanazt próbálta, mint a másikon, de a kulcsra zárt nehéz ajtószárnyak meg se moccantak. Pedig olyan közel volt a kutya a külvilághoz. Jól hallhatta a tyúkok neszezését, akiket ugyancsak idegesített az ő szuszogása, és nagy óvatosan az ajtó közelébe helyezkedtek, majd szaporán pityegtek, a kakas pedig vadul csapkodott a szárnyaival. Ilyenközel van az áhított cél, ő pedig tehetetlen! Panaszos üvöltés szakadt ki a torkából. Nekitámaszkodott a falnak a mellével, hogy elérje az ablakot, majd nagy lendülettel felugrott, de csak felhorzsolta az orrát meg a mancsait, úgyhogy teljesen elcsüggedve leheveredett a szalmára. De ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy rohangásszon, elfogta a fickándozás, tombolás kényszere, muszáj volt szaladni, valamit a szájába kapni. Szép lassan apránként mindent szemügyre vett, ami csak található volt körülötte. Elsőnek egy fadarab keltette fel az érdeklődését, bekapta, megharapdálta, és a szalmakupacra ejtette; aztán egy régi, kemény, penészes, poros csontot kurkászott fel, amit nagy gonddal letisztogatott, és aztán vadul összeharapdált; felborította a kosarakat, felugrott a bicegő asztalra; a kutatás, felfedezés láza annyira hatalmába kerítette, hogy minden zugot átkutatott, szimatolt, kaparászott, jobbra-balra ugrált, mindent elmozdított a helyéről, mindent felborított, szájába vett, összeharapdált, nagyokat ugrott, néha vakkantott egyet, és csak akkor hagyta abba, mikor már teljesen fáradt lett, kimerült és gyenge; most már jólélekkel pihent le a vackán, hogy az igazak álmát aludja, felfrissült lélekkel a csodálatos és szörnyű rendetlenség közepette, melyet saját kedvére teremtett.

38

Hatodik fejezet − El kell menni a kutyáért, és odaadni neki az ételét rendelkezett Lisée, ahogy hazajött. − Menj csak magad a vacak kutyádért! − feleselt az asszony. − Te mindig ilyen semmittévő vagy szúrt oda neki Lisée. Ezzel valóban sikerült megsértenie Guélotte-ot, aki dühösen felpattant. − Én volnék semmittévő? Szégyelld magad, te hitvány, ha ilyesmivel próbálsz előjönni. Egész nap egy percet se álltam, csak dolgoztam. − A nyelveddel vágta rá Lisée. − No jó, megyek, kiengedem a rohadt kutyádat, mert úgy igaz, hogy egyesegyedül már csak ő számít, én magam már csak a szolgátok vagyok, mindkettőtök szolgája! Indult a másik helyiségbe, ahonnét a szín ajtaja nyílott. Miraut felébredt a zajra, fülelni kezdett, rájött, ki lépked ott, és meg se moccant a szalmán. Mikor kinyitotta az ajtót, Guelotte égnek emelte karjait, és bár egymaga állt ott, az egész világot hívta tanúságra! − Jézus, Mária, Szent József! Hát ezt is lehet! Nézzétek, milyen nagytakarítást végzett nekem ez a disznó! Ilyet még elképzelni se lehet! Ó, Istenem, édes Jézusom, mi lesz velünk ? Így kiabált, visítozott, szájalt, őrjöngött, míg csak Lisée, aki éppen a bakancsát vetette le, harisnyában oda nem rohant, magában töprenkedve, milyen házi szörnyűséget követhetett el a kutyus, hogy így szidják. Miraut meglapult, nyugtalanul szimatolt, szeme egész elkerekedett félelmében, farkát a földhöz csapkodta, az ajtó felé pislogott, annyira tartott a veréstől. Lisée közben odaért az asszony mögé. Ahogy körülnézett, nevetésre fakadt, de akkorát nevetett nagy vidáman, hogy a hasa rengett bele, a csorba fogai pedig kilátszottak az ínye mögül. − Ó, uramisten, te jó Isten, ez már valami! Micsoda felfordulás! Hogy tudta ezt megcsinálni?

39

Miraut vackán egész gyűjtemény volt látható. A szalmaszálak között az odahurcolt csonton és fadarabokon kívül volt ott villanyél, öreg nadrág, egy fél véka körte, három-négy rongyos nyúlbőr, egy facipő, az öntözőkanna rózsája, három ócska papucs, két régi seprű, néhány lyukas kosár, egy szintén lyukas zsák, egy pár zokni, egy hordóabroncs, egy régi kis koffer, de nagyon régi, hiszen ezzel vonult be annak idején Lisée a katonai szolgálatra. − Ez valami pompás! Úgy látom, ő sem vesztegette az idejét. − Te disznó, te dög, csirkefogó, te rohadék! – őrjöngött Guelotte. Ó, szegény nyúlbőreim, szegény három bőröcske, ez a disznó szétszaggatta és szétrágcsálta őket, három teljes nyúlbőrt! Darabja pedig hat sou-t is ér! − Hol tartottad őket? érdeklődött Lisée. − Föl voltak akasztva a gerendára, a plafonon. − Ne próbáld ezt velem elhitetni! − Pedig így igaz! Esküszöm rá! Nézd csak a kampót, rajta maradt néhány foszlány, a szakadás pedig egész friss! Lisée nem tagadhatta a nyilvánvaló tényt, Miraut a plafonról szedte le a nyúlbőröket. De ezt túl nehéz elhinni. Hogy jutott oda fel? Még ha egy kissé le is csüngtek, akkor se... A kutya közben egyre csak nyugtalanul verdesett a farkával. Végül Lisée csak rájött, hogyan tevékenykedett a kutya. Miraut-nak fel kellett ugrania az asztalra, onnét rohamozhatta meg a bőröket, amelyeket ugrás közben kapott a foga közé, és velük együtt zuhant le. − Hányszor kellett ezt megpróbálnia, míg sikerült? Rejtély, de a nyúlbőrök bizonyára óriási kísértést jelentettek a számára. − Lesz majd kedve a vadakhoz is vonta le magának a tanulságot a vadász. − Reszkessenek a vadnyulak! Gyere, kicsikém, egyél valamit! Ifjúság − bolondság. − És mi lesz a nyúlbőreimmel? szájaskodott Guelotte. − A te nyúlbőreid! Szarok a bőreidre. Majd legközelebb a csűrben fogod felakasztani, a tetődeszka belsejére; oda nyilván nem megy majd utánuk! Az asszony elhallgatott, de amikor Miraut elment mellette, a híres 40

nyúlbőrök fejében jól oldalba billentette a klumpájával. És minthogy még ezzel sem töltötte ki eléggé a bosszúját, gyorsan kijelentette: − Itt kell maradnia ebben akoszban, aludjon a hordóabronccsal meg a seprűnyéllel együtt; mert én aztán nem fogom ennek az undokságnak kitakarítani a vackát. − Jól van, jól van! szólt rá Lisée, hogy lecsitítsa. Miraut eközben már javában hancúrozott Mitisszel, az egyik macskakölyökkel; a bolháit csipegette a hasán, miután hátradöntötte az orrával, a cica pedig mind a négy lábával kapálózott, hogy fel tudjon állni, de vigyázott, hogy fel ne sértse a kutya bőrét. A gazda szétválasztotta őket, és Miraut orra elé dugta a gőzölgő ételt. A kutya hangosan lefetyelte a levest, ezt a teljesen átlátszó löttyöt, amiben csak a forró víz képviselte a levest, de továbbra is éhesen kerengett az asztal lábai körül, azt lesve, hogy a gazda odadob-e neki egy darab kenyeret, répát, egy kis szalonnabőrkét vagy csontot. − Mit mórikálja itt magát ez a feneketlen gyomrú — morgott Guelotte −, ennek semmi sem elég?! A kutya szépen kikerülte, és felbátorodva a gazda barátságos szavaitól és a simogatásától, odalopakodott mellé, az orrát a combjára fektette, a térdét pedig a mellső lábával vakargatta, mintha azt akarná kifejezni: El ne feledkezz rólam! Így is maradt, míg csak megkapta a jó falatokat, de mikor a vadász beszüntette az osztozkodást, és ezt láthatóan ki is fejezte azzal, hogy üres kezét az orra előtt összedörzsölte, elkezdett szaglászni szerteszét a szobában, de végül lehasalt és nyugton maradt. Ügyet se vetettek rá, csak az ebéd végén érezték kissé gyanúsnak, hogy túl nagy csöndben van, és amikor Guelotte felállt, hogy leszedje az asztalt, rémülten látta, hogy a kutya nyála csorog nagy boldogságában, a gigája ki-be jár, szemét félig behunyja a kéjtől, ugyanis a mellső mancsában egy félcipőt tartott, melyet lelkiismeretesen rágcsált. Dühösen felkiáltott és odarohant:

41

− Irgalmas egek! Ez az ünnepi cipőm! rikácsolta. A bőr fele már szépen át volt lyuggatva, mint egy szűrőkanál, és néhány darabka már hiányzott belőle. − A fogai bántják próbálta Lisée Miraut-t menteni. De Miraut akkor már vonított a furkósbot alatt, amelyet az asszony felkapott a megleckéztetésére, és mikor a gazda háta mögé menekült, annak kellett az ütéseket elhárítani, miközben az asszonyt csendesítgette, bár neki se volt ínyére, hogy mentegesse a kártevést, ami biztos költségbe veri a csizmadiánál. De végtére méregbe gurult ő is, és szörnyű veszekedés tört ki a házasfelek között, melynek során Guelotte megesküdött, hogy elmegy a háztól, ha azon nyomban ki nemdobja a kutyát. De Lisée rendíthetetlenül, megnyugodva hallgatta, sőt gúnyolódott vele, ugyan hol tudná megpihentetni fáradt csontjait, mire ő rögtön engedett a követeléséből, és csak ahhoz ragaszkodott, hogy büntetésből egész délutánra zárják be a kutyát a fészerbe. Így aztán rögtön visszavitte Miraut-t a fekhelyéhez, aki persze torkaszakadtából ugatni kezdett, miután sikertelenül próbálkozott az ajtókkal. A sok háborúságtól elpilledve lehevert, de csak addig, míg csillapíthatatlan szabadságvágya fel nem piszkálta, és kezdte újra végigbogarászni börtönének a nyílásait. A fészer hátul az istállóval érintkezett. Az odanyíló ajtóban elzáró füllel takarva egy macskalyuk volt kivágva. Mique macska akinek a kedvéért szerkesztették aszerint, hogy távozott vagy megjött, belökte a fejével, vagy a lábával húzta félre, hogy kinyissa, és át tudjon bújni rajta. A szimatoló, nyomozgató Miraut megállt ennél a lemeznél, amely nem zárt olyan szorosan, mint a nyílászáró deszkák, és sokféle illat tudott áthatolni rajta. Amint meglökte az orrával, a csappantyú engedett, majd ahogy a lábát odatette, ide-oda lengett, és felfedte a lyukat, úgyhogy jól be lehetett látni az istállóba. Újszerű, lenyűgöző, titokzatos látvány volt, vagyis tele csábítással. Miraut még jobban betolta a lemezt, és bedugta a lyukba a fejét. Egyre izgatottabb lett, de a nyakán fekvő csappantyú, mely állandóan azzal fenyegetett, hogy 42

visszazuhan, még jobban idegesítette. Hirtelen ráharapott mindkét állkapcsával, és minden erejével megrántotta. Mivel egy rozsdás szögön kívül csak egy hitvány madzag tartotta, hamar engedett, úgyhogy a meglepődött kutya a fenekére pottyant. Egy pillanatra belekábult, de nem sok időt töltött azzal, hogy rájöjjön a hirtelen változás okaira, mert a szabaddá vált nyílás kellőképpen izgalmas volt. Miraut belátott az istállóba, ahol szép sorban álldogáltak a tehenek a jászolhoz kötve, és most nagy bamba szemekkel őt bámulták, de el nem bődültek; még egy csomó, idáig ismeretlen dolgot láthatott, melyek erős illata rendkívül izgatóan hatott rá. De hogy lehet átjutni a lyukon? Próbálta bedugni a fejét, a nyakát, a szügyét, de nem jutott át. Olyannagy volt a kísértés, hogy mindenáron át akart jutni. Erős harapásokkal nekiállt szétrágni, letördelni a nyílás széleit. Rágta, rágta, míg végül kígyóként elnyúlva átfért rajta. Ó, micsoda illatok; táguló orrcimpákkal szívta be a sokféle szagot, a trágya szagát, a tehenek illatát, a baromfik páráját; és még leghátul is volt valami, valami mozgott a rácsok mögött. Az illat pedig finomabb volt, mint a többi! Egy csapat rémült házinyúl bámult rá pirosan csillogó, nagy, kerek szemekkel. Óvatosan dugta a rácshoz az orrát, kíváncsian, de gyanakodva, és félve egy kicsit ezektől az ismeretlen lényektől, nehogy megharapják. Egy öreg kan, amelyiket nyilván felmérgesített az aprólékos szimatolás, nagyot dobbantott a hátsó lábával. Akkorát csattant, hogy a megrémült Miraut egy hatalmasat ugrott hátrafelé, minek következtében vigyázatlanul az egyik tehén lábához csapódott. Az pedig meglepetésében és ijedtében jól oldalba rúgta a kutyát, aki az újabb rémülettől és fájdalomtól vonítani kezdett. Erre viszont a nyulak zavarodtak meg, falkába verődtek, és mintha eszüket vesztették volna, ugráltak, körbeforogtak a rács mögött, dobogtak, lökdösődtek, sőt éles vinnyogással egymást harapdálták. A tarka forgatag láttán Miraut máris megfeledkezett a fájdalmáról, odaszaladt,a számára érthetetlen zűrzavar rendkívüli módon felkavarta, felizgatta. Jobbrabalra ugrándozott, a hosszú fülű kis állatok hullámzását 43

követve, és lassan úgy fellelkesült, hogy először csak vakkantott, aztán kieresztette a teljes hangját, repesve a boldogságtól, kitágult, csillogó szemekkel, még a nyála is kicsordult nagy örömében, ugrásra készen, ha valamelyik kimerészkedne a ketrecből. Odaugrott, hátrált, kényére-kedvére ugrándozott, s ezzel még jobban összekavarta és megkergette az eszelősen ugrándozó nyulakat. A tehenek méla bőgéssel szemlélték az egészet. A tyúkok, bár már aludni tértek, lerepültek a rudakról, a jászolra meg a tehenek hátára telepedtek, de azt se tudták, hová meneküljenek; a kakas felborzolta a tollait, és dühös kukurikúba kezdett, mire a kutya végképp nem tudta, merre füleljen, hová szaladjon, mert azt hitte, hogy ezek mind az ő pajtásai, akik játszani akarnak vele; örömében fel-le ugrándozott, nagyokat csaholt, akkorákat ugatott, mintha legalábbis vadnyulakat látna maga előtt. Az egyik tyúkot, amely az esztelen kavargásban ráesett a hátsó felére, ösztönösen úgy megharapta, hogy az rögtön elnyúlt a kövön. Nem volt képes már lábra állni, keservesen csipogott, mire mindegyik állat, ki-ki a saját hangján egyre jobban rázendített az istálló falai közt. Ez az óriási zenebona felkeltette Phémie figyelmét, aki szaladt értesíteni a szomszédasszonyt. A két nő bement a fészerbe, rögtön meglátták, milyen károsodás érte az ajtót, de a fő látvány Miraut maga volt az istállóban, lángoló szemeivel, összeérő füleivel, duzzadó farkával, ahogy repeső örömmel táncolt a nyúlketrec előtt, amelyben a nyulak észvesztve pörögtekforogtak, mialatt a tyúkok bambán bámulták az átharapott nyakú jércét, amely haláltusájában rángatózó nyakából rekedt glu-glukatpréselt elő. Rájött-e Miraut, mikor ott állt előtte a két asszony, hogy valami rossz fát tett a tűzre? Nem tudhatjuk. De az biztos, hogy ahhoz semmi kétség sem fért, hogy most alaposan elhúzzák a nótáját; úgyhogy rögtön iszkolni próbált az asszonyok mellett, egyenest a kijárat felé, de hasztalan. Phémie elkapta a nyakörvet, és hatalmas karjaival erősen fogta, miközben Guelotte ököllel csépelte a fejét, aztán, kezét fájlalva, oldalba rugdosta. Ennek végeztével előszedett egy kötelet, és a bűnöst alaposankikötötte a fészerben, aztán visszamentek körülnézni, miben esett károsodás. A rémült nyulaknak alig volt már lélegzete, égő piros szemük alatt úgy fújtattak, mintha asztmások volnának; a tyúkocska pedig már csipogni és 44

hörögni se tudott; kihűlőfélben feküdt a padlókockán. − Hát nagy szerencséd lesz, ha a nyulacskáid nem döglenek meg − állapította meg Phémie , ami a tyúkokat illeti, ez volt az első, de nem az utolsó; ha ezek egyszer belekóstolnak... − Uramisten, uramisten sopánkodott Guelotte −, ez volta legszaporább tojóm! − Ide figyelj tanácsolta a másik , ha egyszer az a részeges urad nem akar megszabadulni ettől a rühes kutyától, csináld, amit már mondtam neked: etesd meg szivaccsal. Egykettőre megszabadulsz tőle, és senki sem fog gyanakodni. − Valóban ez látszik a legjobb megoldásnak — állt rá a gazdasszony —, rögtön megpirítok egyet a számára. Visszatértek a konyhába, a tyúkot a lábánál fogva magukkal vitték. Guelotte előkeresett egy darab szivacsot, a serpenyőt is odatette a tűzre, de amikor a vajat is beletette, hogy felengedjen, váratlanul megérkezett Lisée. − Nicsak, nicsak! szólt vidáman. Úgy látszik, egy kis lakmározás folyik itt, ha nem vagyok itthon; van, aki mindent megad magának! így aztán nem kell csodálkozni, ha ilyen jól nézel ki! Mi a csudát kotyvasztotok itt kettesben? − Nézd csak meg, mit művelt a korcs kutyád vágta rá az asszony −, megnézheted az istállóajtót meg a nyulak fejét! − De mondd csak meg, mit készültél sütni? Úgy látszik, te átkozott haspók, hogy a kutya rosszalkodása egy cseppet sem akadályoz meg abban, hogy a hasadra gondolj! Ez már sok! Minden csak a zabálás! − Nos hát, meg se mukkansz? örülhetsz, legalább jó raguleves lesz belőle, úgy sem tudtad, mit eszel a kenyérkéd mellé! Ez aztán a jó kis menü! − Te pedig − fordult mosta hosszú Phémie-hez − szerezd meg nekem azt az örömet, hogy rögtön eltűnsz a láthatárról; kezdem unni a rémtörténeteidet s mellé a bakugrásaidat. Ezután nagy mérgesen eloldozta Miraut-t, magában morogva. − Ha szabadon kinn járhatna, semmi bajt se okozna ez a kutya. 45

Guelotte persze egy világért se vallotta volna be, mit akart a serpenyőben sütni, így inkább lenyelte a mérgét; de mivel tartott tőle, hogy az ura mégis megsejt valamit, jól eldugta a szivacsot, és késő estig csak a háztartási munkáknak szentelte magát. Már nem követelte, hogy Miraut-t éjszakára zárják be a fészerbe, belenyugodott, hogy ott alszik a szobában. Ő maga pedig szomorúan és némán harisnyát kötött a kályhasarokban, mint aki megadta magát a sorsának, és csak akkor ment fel az emeletre lefeküdni, mikor meggyőződött róla, hogy Lisée már lepihent és mélyen alszik.

46

Hetedik fejezet Guelotte másnap reggel már talpon volt, amikor Lisée kikászálódott az ágyból. Csak úgy átabotában kapta magára az ujjast meg a nadrágot, fejébe csapta a sapkát, hogy rögtön indul körülnézni a kertben, leszedni a gyümölcsöt, beleszimatolni a levegőbe, milyen lesz az idő! Előhúzta a facipőt, melynek kiállt az orra az ágy alól. Felvette a balt, és a jobb lábát is belecsúsztatta már a szíj alá, amikor ösztönösen gyorsan ki iskapta, mert valami hideget és nedveset érzett. Odahajolt: sárgászöld folyadékkal volt félig telve a cipő. Zavartan még közelebb hajolt, megszagolta... Az asszony, aki éppen ebben a pillanatban lépett be, máris faggatózott: − Most meg mi a baj ? Csak nemtörted el a klumpádat ? − Á, dehogy felelte Lisée , de valami víz van benne. Hogy lehet ez? − Víz volna benne? Miket kukorékolsz itt össze? Hogy képzeled, hogy a facipőbe víz került? Itt nem esik az eső, te pedig még mindég részeg vagy! Közelebb lépett, s felkiáltott: − Micsoda tökfej! Remekül sikerült, csak éppenséggel nem víz az, te ostoba, hanem pisi! Minden bizonnyal a te kutyulid öntözte meg a cipődet. Szép rendesen elintézte, s mondhatom, ez az első alkalom, hogy örömet szerzett nekem ez a bestia. Bárcsak naponta megismételné! Lisée zavartan forgatta kezében a klumpát, egyre a folyadékot nézegette. − Dugd bele az ujjad, és kóstold meg − vihogott Guelotte −, talán attól elmúlnak kétségeid! − Ki tudhatja mondta Lisée hitetlenkedve −, hogy a kutya volt-e, vagy valamelyik macska? Egy kutya ennél többet pisil. − Ha úgy látod, hogy keveset hagyott a cipődben, szólj neki, hogy tegyen rá még egy adaggal! És csak nevetett, nevetett teli szájjal, és kijelentette, hogy az egész falunak elmeséli ezt a históriát. − Miraut szólt Lisée szinte teljesen meggyőzve −, ide gyere! 47

A kutya vidáman, gyanútlanul szaladt hozzá. A gazda felhúzott szemöldökkel, meglehetősen gorombán kapta el a nyakörvet, és hiába ágaskodott és prüszkölt, kényszerítette, hogy dugja bele az orrát a pisis facipőbe, s eközben haragosan kieresztve a hangját, jól meg is szidta. − Te kis disznó, te mocskos, tudod, mit csináltál, hé ?! Csak még egyszer kapjalak rajta! s fenyegetőleg rázta felé a karját. A kutya csak annyit értett az egészből, hogy haragosan szidják, a padlót verdeste a farkával, félénken lekushadt, csodálkozva, hogy a máskor mindig nyugodt gazda hogyan bánhat vele úgy, ahogy az asszony szokta. Lisée nem verte meg; ilyen kis vétségért nem jár komoly büntetés, hiszen nem rosszindulatból, inkább csak tudatlanságból származott a hiba. Mikor elengedte, a kutya még mindig óvakodva lépdelt, félénken nyalogatta a gazda himbálózó kezeit, de mindenképpen szerette volna újra kiérdemelni a szeretetet és bizalmat, amire oly nagy szüksége volt, bár a saját esze szerint semmivel nem szolgált rá, hogy megvonják tőle. − Szóval többé nem csinálod, hékás! mondta neki megbékülve a gazda. Miraut eszelős boldogsággal csapkodott a farkával, szinte kígyóként tekerőzött a hátsó fertályán, és rohant utána a gyümölcsösbe, ahová − a gondosan kitisztított és megtörölt cipővel a lábán egy nagy kosárral a karján indult. − Ha ilyen olcsón megúszta, számíthat rá, hogy újra megteszi— vihogott az asszony mosogatás közben, és szíve mélyén mérges volt, hogy ilyen hamar kibékültek. Miraut engedelmesen ballagott Lisée mögött, gondosan figyelte a legkisebb mozdulatát is. A gazda végigjárta a körte-és almafákat, felszedte az éjszaka lehullott gyümölcsöt, és belezúdította egy nagy hordóba, melynek tartalma lassan erjedezett, míg sor kerül a lepárlásra, hogy a finom pálinka elkészüljön. Ezt látva, a kutya is szaladt az almákért, megharapdálta, gurigázott velük, azt hívén, hogy Lisée is ilyen játékkal szórakozik. Délután kimentek a földekre. Mirauthosszasan szimatolt a kőfalak mentén, melyek más kutyák 48

pisiszagát őrizték, végigbóklászta a barázdákat, nagy élvezettel falatozott a széttaposott vakondokokból, megrohamozott egypár kiszáradt ürülékcsomót, melyet saját jó szimata révén fedezett fel egy-egy kedvező széllökésben. Fölvert a fészkéről néhány pacsirtát, és lélegzetfogytáig kergetett − gazdája nagy mulatságára egy csomó hollót, melyek élelmet keresgéltek a földön. De ezek vén kópék voltak, nem nagyon féltek tőle. Szinte rosszmáj úan, ingerkedve néhány lépésre közelükbe engedték, és csak az orra előtt rebbentek fel, miközben nagy károgás közepette rondán sértegették, amire ő éktelen csaholással válaszolt. Közel jöttek a földhöz, pont annyira, hogy felugorva se érje el őket, majd szépen elkanyarodtak, és egy pihenő társuk közelében leszálltak, mert a kutya most már arra vadászott, az pedig szépen végigvitte vele ugyanazt a csalóka játékot. Végül azonban belefáradtak ebbe a játékba, és mivel emiatt nem tudtak elég magot gyűjteni meg férget kikaparni, az egyik holló jelére felkerekedtek, és magasan repülve egy síkföldi tanya körül a földekre telepedtek, miután óvatosan, nagy körültekintéssel köröztek felette. Miraut égre tartott orrával csak nagy nehezen szaladt a nyomukban, hamarosan el isvesztette őket a szeme elől, és visszakullogott Lisée-hez; a nyelve szinte a földig lógott, és fújtatott, akár egy fóka. − Na, most jobban érzed magad? nevetett a vadász. − Majd megtanulod, hogy a hollók nem a vadászkutyák számára vannak teremtve. Mikorestefelé hazatérve végigmentek a falun, Miraut viszontlátta Bellonet, és a lábait meg a füleit harapdálva üdvözölte, aztán Turckel is találkoztak, aki a molnár szépen csengettyűző kocsiját kísérte idáig. Az ismerkedés megtörtént, miután a kellő helyeken kölcsönösen megszaglászták egymást, a másik merev volt, és ellenséges, a mienk szerény és engedékeny, de azért kellően őrizte méltóságát, mert a gazdával volt. Aztán látták Berger-t, aki csak egy pillanatra állt meg, mert éppen vacsorázni hívták; ezzel szemben Tom nem fukarkodott a baráti megnyilvánulásokkal meg a legkülönbözőbb játékokkal, amiből vagy túlfinomult udvariasságára, vagy túlzott ártatlanságára lehetne csak következtetni, s ami révén ott termett mellettük Bárbet is, akit hosszú, gyakran csatakos szőre miatt neveztek így; aztán a házuk küszöbéről Souris 49

ugatta meg őket nagy dühösen, mikor odaértek. Lisée oda se figyelt ezekre a dolgokra, de Miraut számára mindez ugyanolyan fontos volt, akár az esti leves vagy Guelotte gorombaságai. Minthogy az emberekkel már megismerkedett, a gyerekek pedig túlságosan is kényeztették kiváló tulajdonságai és kölyök volta miatt, minden nyitott udvarból szemrevételezte a konyhákban uralkodó élelmezési helyzetet; gyorsan kinyalogatta a macskák tányérját, melyet rendszerint egy sarokba tesznek le, beleivott a malacok itatójába, ügyesen kapkodta a kenyérdarabokat, amit felé dobtak, végignyalt a gyerekek kezén, akik hívogatták és megsimogatták, de a gazda füttyjelére rögtön nála termett. Mikor beérte, körbeugrándozta, felugrott, hogy az arcát is megnyalja, mintha azt akarná közölni, hogy itt vagyok, nem vesztem el, ne félj, aztán megint elszaladt, hogy újabb hasznos látogatásokat tegyen. Hazaérve Lisée kissé füstölgött magában, és bevárta a kutyát. − Hát így vagyunk, te kis csavargó, nem tudsz rendesen mellettem jönni! Jól vigyázz, mert előbb vagy utóbb jól megdögönyöznek a seprűnyéllel, ha mindenbe beleszimatolsz, és megzabálod, amit nem is neked szántak. A prédikáció nem nagyon hatott Miraut-ra, de szépen bementeka házba. Finom sültcsirkeillat lengedezett az egyik serpenyő tájékáról, és Lisée, aki éhes volt, mint egy farkas, csendben hálát rebegett, hogy kis pajtásának volt annyi magához való esze, hogy a gazdasszony előzetes hozzájárulása nélkül jól elintézte a baromfiudvar egyik szárnyas lakójának a dolgát. Sohase jutna belőlük egy finom falat efféle kis balesetek nélkül gondolta. S hálából meg kötelességérzetből utánanézett, milyen a kutya étele, hogy nem túl forró-e, s jól a lelkére kötötte az asszonynak, hogy csak kevés sót tegyen bele, vagy inkább semmit, mert − ahogy kifejtette a fűszerek, a só, a bors, melyekkel az emberek ínyenckednek, elrontják a vadászkutya szaglását. Aztán letelepedett az asztalhoz. Jókedvében megeresztett a leves után néhány kiszólást a csirkék és a házinyulak rovására, ami hamar felszította az indulatokat, és élénk szidalmakat csalt ki a feleségéből. − A helyedben vágott vissza a férfi, széles jókedvében , nem ennék a csirkéből, hanem elsiratnám, és végigimádkoznám a De Profundist, meg elmondanék néhány rózsafüzért a lelke üdvösségére. 50

− Nahát, még a vallásból is gúnyt űzöl, te vén bűnös, majd a pokol tüzén fogsz pirulni, és az nagyon jó lesz! − Csak te ne légy ott is mellettem, akkor nem bánom. A beszélgetés most más irányba kanyarodott, miután Guelotte ledobott egy marék csontot a földre, amit előzőleg már leszopogatott. − Ne add azt a csontot a kutyának figyelmeztette Lisée , nem neki való; de meg sem eszi. − Nem neki, hanem a macskáknak szántam; de más már nem is hiányzik, minthogy az úrfi ne méltóztasson megenni. − Ne is mondta Lisée , mert nincs bennük velő. − Szóval a rajtuk lévő húst kell felszolgálnom ő uraságának, én pedig, hogy meg legyen elégedve, a csontokat fogom rágni, veled együtt? − Ezt nem mondtam, de a csontokat ne add neki. − Hát szeretném én látni, hogy ne egye meg a csontot! kezdte újra az asszony egészen nekitüzesedve. − Ha otthagyja, holnap majd nyelheti az éhkoppot, de levest nem kap! Miraut, ahogy meghallotta a padló koccanását, rögtön odafutott, és falánkan bekapta az egyik csontot, már kezdte ropogtatni, de mintha megundorodott volna, kiköpte a szájából. − Na, mit mondtam kiáltotta diadalmasan Lisée. − Hát jó, majd ürücombot veszek ennek a dögnek! De Miraut, aki változatlanul éhes volt, közben visszasomfordált, végigszaglászta és nyalogatta a csontokat, végül pedig rászánta magát, hogy elrágja és megeszi őket. − Haha − vihogott most az asszony , hozzá se nyúl! hát akkor mit csinál most? − Furcsa álmélkodott Lisée , első eset, amit látok, hogy egy vadászkutya megeszi a csirkecsontot, pláne egy fajkutya, valami egyébnek is kell itt rejtőznie. − Ó, hát megvan! kiáltott fel egy perc múlva -. Persze, hiszen a csontokon rajta maradt valami a finom fehér mártásból, azt nyalogatja, ezért hajlandó 51

megenni. Deakkor is jobban örülnék, ha hozzá se nyúlna. − A te fajkutyád! Egy vérbeli sárga, csak úgy becsületszóra! Ez aztán a tiszta faj, mondhatom! Majd egy remek korcs lesz belőle, egy vacak keverék kutya, amellyel hagytad magad befűzni a részeges barátaidtól. Szép kis barátaid vannak! − Elég legyen! szakította félbe Lisée, nem tűrve a szidalmakat. Azért jár a szád, mert a kutya véletlenül megölt egy tyúkot, és te még rá is kapatod, hogy egyen belőle. Aztán majd jössz nekem siránkozni, ha egyszer egy másiknak is kitekeri a nyakát! − Ha még egyszer erre vetemedne fenyegetőzött Guelotte , esküszöm, hogy furkósbottal verem agyon. − Én pedig ígérem neked, hogy ha hazatérve itt látom a furkósbotot, a hátadon fogom széttörni! − Goromba fráter! Gyilkos! üvöltött az asszony, és felállt az asztaltól. − Aki bottal ver, bot által vész el, ahogy Krisztus urunk mondta. Csak keresztényi kötelességemet fogom teljesíteni − bölcsködött Lisée, kissé átalakítva a jelen körülményekre a Biblia szavait. − Sajnos, arra nincs esély, hogy lenyeljen egy labdacsot vagy elgázolja a szekér, ahogy a Martinék kutyájával történt, nekem nem lesz ilyen szerencsém! Rossz pénz nem vész el! − Jobb lesz, ha rendbe teszed a cipőmet meg a ruhámat holnapra. Tudod, hogy reggel korán Baume-ba kell mennem. A kocsi meg van rakva, Philomen kölcsönadja a lovát. Tegyél zabot a tarisznyába, én tíz font szénát felkötök, így nem kell abrakot fizetnem a fogadóban. − A pénzt majd eliszod, s majd megint egy kutyát hozol haza. a malac helyett. − Egy biztos szögezte le a véleményét Lisée , nem fogok hazahozni még egy asszonyt! Éppen elegem van egy olyan boszorkányból, mint te. És jól figyelj — tette hozzá , nem szeretném, hogy a kutya be legyen zárva, míg nem vagyok itthon; nem akarom, hogy egész nap ugasson, még megvesz tőle. Egy kutyakölyöknek szüksége van a szabad levegőre; hadd futkározzon kedvére; van elég hely a ház előtt meg a kertben. 52

− Oda mehet, ahová akar. Mit törődöm vele! Ha véletlenül agyonverik, nekem az lesz az örömünnep!

53

Nyolcadik fejezet Lisée még sötétben kelt fel, és hamar elkészült az útra másnap reggel. Miraut is felkelt vele együtt, mindenüvé elkísérte, az istállóba, a csűrbe, Philomenhez, mindenre odafigyelt. Pontosan kitalálta, hogy a gazda útra készül, és természetesen azt remélte, hogy ő is velemehet; annál nagyobb volt a meglepetése, mikor azon vette magát észre, hogy mintha figyelmetlenségből történt volna, ő is be van zárva a macskákkal együtt a kandallós szobába, Lisée pedig befogott és útnak indult. Nagyokat ugatott, azt hívén, hogy csak ottfelejtették; de a nagy kerékzörgésben, ahogy a jó Cadi nagy iramban nekiindult, nem lehetett hallani. Mindenesetre, ő ezt hitte; valójában Lisée éppen hogy nem figyelmetlenségből zárta be Miraut-t a macskákkal együtt. − Nagy botorság ugyanis egy fiatal vadászkutyát magával vinni, ha az ember kocsit hajt, különösen mostanság − magyarázta , mikor az utat megfertőzi ez a rengeteg bicikli, motor, autó és más koszos jármű, melyek egyszerre csak ott teremnek, figyelmeztetés nélkül elgázolják az állatokat, és úgy elfüstölnek, hogy teljesen reménytelen megtalálni és ráismerni a gazfickókra, akik a bajt okozták. Volt Lisée-nek egy kutyája, pedig ő mindig nagyon óvatos volt, amelyik fedezni akarta magát a hátulról érkező hintó elől, s a saját kocsijuk kereke zúzta össze a lábát; de hát az idő tájt autóról még alig esett szó. Másrészt pedig nagyon könnyű elveszteni egy kölyökkutyát, aki kíváncsi, folyton szimatol, könnyen elterelhető a figyelme, mindenkiben megbízik különösen könnyű, ha még szép is. Mert mindenütt akadnak „kutyabarátok", szemtelenek és lelkiismeretlenek, akik a legkisebb pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználva félrecsalják a kutyust, hurkot vetnek a nyakába, és csendben és láthatatlanul elviszik valahová, s többé sehol sem találni. Guelotte fejében ott kerengtek haloványan ezek a megfigyelések és okoskodások, melyeket idehaza annyiszor fejtegetett Lisée, s valami halvány reménytől kecsegtetve, mikor úgy gondolta, hogy Lisée már egy jó 54

kilométerre lehet a falutól, a folyton kifelé törő kutyának kinyitotta az utcára nyíló kaput, s egy rúgással útnak indította. − Menj csak utána, ha kedved tartja, és maradj is ott az úton, ha lehet. Miraut nem vesztegette az idejét, körbeszaglászott az udvaron, szimatot fogott, és habozás nélkül nekiiramodott, mint a nyúl. És tíz perc múlva, mikor Lisée a kocsi mellett baktatva a velrans-i malomházakhoz közeledett, elmélázva Cadi csengettyűjének szavára − Cadi oly büszkén emelgette a fejét , hirtelen két mancsot érzett a térdhajlatán. Meglepetésében villámgyorsan megfordult, hát ott állt Miraut, aki féktelen örömében összevissza csaholt, csendesen vakkantgatott, gyengéden gurgulázott, farka fel-le járt, egész testében remegett, szemében öröm csillogott, hogy ilyen gyorsan rátalált a gazdára. − Azt a szentséges fűzfánfütyülőjét! káromkodott egyet Lisée, s nagyban vakarta a fejét. Te kis csirkefogó, mihez kezdjek most veled? − Biztos túl hamar engedett ki az a nyavalyás asszony, méghozzá szándékosan, az egyszer biztos! Kifundálta, hogy utánam fogsz eredni, ó, ez a bestia! így megszabadul tőled, és az sem nagyon izgatja, hogy útközben bajod eshet. Kissé elkedvetlenedve simogatta a kutyát, bár bensejében boldog volt, hogy ilyen hűségesen ragaszkodik hozzá, s azon töprengett, tovább vigye-e magával Miraut-t Velransba, ha úgyis útba esik. Beköszön Pépéhez, a jó baráthoz, nála hagyja egész napra a kiskutyát, és visszaúton megint magához veszi. De mikor arra gondolt, hogy Pépé el is mehetett hazulról, meg hogy az idegen környezetben a kutya újabb szökést kísérelhet meg, elvetette ezt a megoldást. − Micsoda ostoba helyzet − morogta , mégsem fordulhatok veled vissza Longevernebe, itthagyva az út közepén a kocsit meg a pacit. − Csak jönne szembe valaki, aki a mi falunkba igyekszik! Ezen rágódva Lisée folytatta az utat a velransi malom felé. − Ójjé, megvan! kiáltott egy perc múlva , nem gondoltam rá, hogy ma csütörtök, a gyerekek ma nem mentek iskolába; adok két sout a molnár 55

kölykeinek, s boldogan hazaviszik Miraut-t. Hamarosan odaértek a malomházhoz, amely félúton fekszik Longeverne és Velrans között. Lisée megállította a kocsit, kopogás nélkül benyitott, üdvözölte a jelenlévőket, s míg kihozták a pohár bort a koccintáshoz, előadta az esetet, és azon nyomban meg is kötötték az üzletet. Miraut-nak, akit jól megkötöttek, ott kellett maradnia, míg a gazda eltávozott. Hiába csaholt, vinnyogott, hiába rángatta a kötelet. A fiúk csak egy jó óra múltán indultak vele hazafelé, miután telitömték a zsebüket elemózsiával. Guelotte mindkét keze tele volt munkával, mert befűtötte a kemencét, és éppen azzal foglalatoskodott, hogy a dagasztó-teknőből kibuggyanó tésztát cipókra ossza, szakajtóba tegye, mikor egyszer csak azt látja, hogy nyílik az ajtó, s két kamasz törtet befelé sebbel-lobbal, lépést tartva a kutyus iramával, akit pórázon vezettek. − Hazahoztuk a kiskutyát mondták egyszerre. Lisée bácsi járt ott nálunk a malomban, és ő kért meg rá minket. − Csukjátok be azonnal az ajtót! rivallt rájuk Guelotte. Lehűl a tészta, és nem kel meg a kenyerem. Ennek is ez a rohadt dög lesz az oka. Ó, bárcsak tovább ment volna az urammal, míg egy jámbor tolvaj nagy ostobán magával nem viszi! Ezalatt a két fiú bár egészen más fogadtatásra számítottak, azt remélve, hogy a háziasszony megkínálja őket egy kis mézeskaláccsal vagy egy almával - szépen leoldotta a madzagot, megsimogatta a kutyust, s sarkon fordult, még egy istenhozzádot se szólva egy ilyen raplis nőszemélynek. Jól bevágták az ajtót, s elmentek. Miraut a friss levegőtől s a reggeli kirándulástól alaposan megéhezett, s mivelkénytelen volt tudomásul venni, hogy a tálkája bizony üres, s hiába nyalogatja újra meg újra, a kidudorodó szakajtókat kezdte kerülgetni, és megpróbált az orrával befurakodni a fűzfaszakajtó széle meg a tésztát fedő kendő közé. − Takarodsz azonnal a fenébe, te piszkos tolvaj! üvöltött rá Guelotte. Előkapott egy hímzőrámát, azzal püfölte a kutyát, aki keservesen vinnyogott, és az ajtón kezdett kaparászni. Rögtön ki is nyitotta neki, Miraut pedig a földre kushadva félrehúzódott, a hátsófelét behúzta, hogy kivédje a szokásos 56

rúgást, mely mindig kijárt neki, mint az útvám, ha az asszonnyal akadt dolga. Magánosan bolyongott a ház körül. Aprólékosan felkutatta a kertet, végigpásztázta a kőkerítést, talált is néhány kiszáradt csontot, és jobb híján, lelkiismeretesen rágcsált rajtuk. Ezen elfoglaltságában Mique zavarta meg, aki nagy büszkén sétált haza, a fogai közt egy egérrel. Miraut el akarta tőle venni, de a macska ezúttal egy pillanatnyi tréfára se volt hajlandó, s ezt gyorsan tudtára is adta egy csattanós pofonnal, mely kizárt minden további vitát vagy válaszadást. A vadászat az vadászat; ha a zsákmányról van szó, megszűnik a barátság, sőt a rokonság is. Ezt majd Miraut is meg fogja tanulni. Most csalódottan ereszkedett a hátuljára, és kifelé bámult az utcára. Félelmében, tehetetlenségében, egy kis tombolásra áhítozva, s talán dühében, hogy elszakították a gazdájától, s ez a düh mindenre és mindenkire kiterjedt kezdte megugatni a járókelőket; férfiakat, asszonyokat, még a gyerekeket is. A felnőttek ügyet se vetettek rá, de a kicsik félve menekültek, hátrapislogva, hogy nem üldözi-e őket. Mikor a gazdasszony észrevette, mi folyik ott, szitkozódva kirohant az ostorral a kezében, és esküdözött, hogy agyonveri, ha még egyszer meg merészeli ugatni a szomszédokat, és megrémíti a gyerekeket. Erre tovább sétált, körbejárta a trágyadombot, de semmit se talált. Tovább menve Phémie ajtaja elé ért, aki a söprűt rázta felé. Mindezek után, mivel rájött, hogy a gazdasszony nem óhajt az ő gyomrára gondolni, elhatározta, hogy maga fog gondoskodni így vagy úgy a megélhetéséről, s először egy kis élelmezési őrjáratot bonyolít le a faluban. De ez fekete nap volt a számára. A legtöbb ház zárva volt, a kölykök pedig, akiknek a zsebe tele volt jókora kenyérszeletekkel, melyből apránként falatoztak, nem akartak neki adni, hiába próbált hízelkedni, mert a két Brenot fiú elmesélte a többieknek, hogy hogyan ugatta meg őket az imént. Azért bejutott egy-két konyhába, kinyalta a macskák tejesszilkéjét, ivott egy kis korpalevet, egyistállóból viszont kikergették, ahol túl közel szimatolt a kotlósokhoz; végül belefáradva az eredménytelen körútba, hazasomfordált, abban reménykedve, hogy az asszony mégis készített neki egy kis ételt. Ugyan! Most kizárólag a kenyértésztának szólt a figyelem. Minden ajtó nyitva állt, Guelotte vörös volt, mint a főtt rák, kócos haja a homlokán 57

röpködött, két kézre fogott egy hosszú nyelű lapátot, s egymás után húzogatta ki vele a kemence tátongó nyílásán a jól megtermett cipókat, melyeket gondosan belerakosgatott a dagasztóteknőbe, ami már szép tisztára volt vakarva és törölve erre a célra. A helyiséget betöltötte a meleg kenyér illata, s ez még inkább felkorbácsolta a kutyakölyök éhségét; de a sütőlapát hosszú nyele, ez a hatalmas, kemény rúd tiszteletet parancsolt Mirautnak, aki az ismert okokból amúgy is csak tisztes távolból kerülgette a gazdasszonyt. De amikor az asszony kész lett a nagy munkával, helyére tette a hosszú rudat, szépen végigkefélte a cipókat, és belerakott a kemencébe egy ölnyi ágfát, hogy jól kiszáradjon a következő sütésig, Miraut nem dacolt tovább, odalépkedett a szilkéjéhez, s esdekelve nézett fel a háziasszonyra, miközben sűrű, rövid kaffogást hallatott. − Úgy ám, éhes a dög; nagyon helyes, dögölj meg, ha akarsz. Eriggy a gazdádhoz, tőle kérjél, ha egyszer utána caplattál! Miraut nem valami tökéletesen fogta fel ennek a szövegnek az értelmét, s mikor továbbra is fájdalmas pofával könyörgött, a feldühödött nő újra kizavarta a szobából, de még a házból is. − Eriggy, tűnj el, de gyorsan! Szerezzél magadnak ennivalót, ha olyan okos és ravasz vagy; eriggy vadászni, ha egyszer az a mesterséged! A sok szóból Miraut legfeljebb annyit értett, hogy felszólították a konyha haladéktalan elhagyására, ezt viszont tökéletesen felfogta, s mikor az asszony a mondandóját azzal illusztrálta, hogy felkapta a seprűnyelet, nem várta meg, hogy az kapcsolatba kerüljön a veséjével vagy a tomporával, hogy gyors engedelmességre késztesse. Elcsigázva, éhen-szomjan megpróbált aludni egy kicsit. Keresett magának egy csendes sarkot, felment a csűr oldalán felrakott töltés tetejére, ahová erősen sütött a nap, s a Lisée rakományából lehullott szalma-és szénaszálakon karikába gömbölyödött, az orrát a hátsó lábán pihentette. Oda se figyelt a szekerek zörgésére, a legelőről hazatérő tehenek bőgésére, sem az egyéb zajokra, melyek nem érintették jelen kínzó szükségleteit, de mikor a csűr falánál Bellone szusszantott, bár csak egy leheletnyit, rögtön felébredt szunnyadozásából, és felemelte a fejét. 58

Bellone a barátja volt, s igazi hatalmasság. Neki csak hasznára lehet. Hisz már az alattomos Souris kutyával szemben is megvédte, mikor először járt arra! Leugrott, hogy kedveskedő riszálással üdvözölje, a lábán és a nyakán harapdálta, s minthogy nagyon éhes volt, az orrát is megszaglászta. Amaz bizonyára rátalált valahol egy kidobott nyúlgyomorra vagy egy másféle kellően szagos tetemre, mert a lehelete izgatóan és kellemesen csiklandozta Miraut orrcimpáját, annyira, hogy Bellone száját kezdte nyalogatni. De a szukanem érzett kedvet, hogy ilyen − szerinte hiábavaló játszadozásban vegyen részt, s minthogy Miraut-nak eszébe se jutott, hogy vele menjen az erdőbe, csak azt láthatta, hogy máris átrepül a külső kerítésen, s az erdő szöglete felé üget, ahol azt a nyulat szerette volna kiugratni, melynek már néhány lépés távolságból ismerte a járását, a szokásos búvóhelyét. Az idő kínos lassúsággal telt. A gyomra hangosan korgott. Járkált egyet, majd leült, aztán újra csak keresgélt, aztán megint vaktában elindult. Eközben már jó későre járt. Miután rendben elintézett mindent, és szerényen ebédezett a kocsmában, Lisée hazafelé tartott. Ezúttal a kismalac is vele volt. Cadi az üres kocsival jó iramban haladt a hazai istálló felé. Mikor beért Velrans-ba, megállt egy percre, hogy beszóljon Pépéhez, ahogy megígérte, mikor mentében összetalálkoztak. − Csak nem mész tovább egy koccintás nélkül − nyilatkoztatta ki a nagy vadász , ezzel nagyon megsértenél. Cadit néhány percre kikötötték a kapu egyik kövébe erősített vaskarikához, de Lisée erősen szabadkozott, hogy csak rövid időre maradhat. − Tudod, nem időzhetek sokat; a ló Philemoné, aztán meg velem van a kismalac. Ebben az időjárásban pedig az esték igazán nem langyosak, nem mehetek bele az éjszakába, mert egy állat hamar megfázik. Arra a hírre, hogy Lisée malacot vett, Pépé de ezt tette volna bármelyik gazda kijelentette, hogy szeretné megnézni. Egy zsákba volt bekötve, és néha egyet röffentve adta tanújelét az elégedetlenségének, amiért meg van fosztva a szabadságától. Kioldották a zsineget, s a malac kidugta a fejét a zsák száján. 59

− Herélt kan malac magyarázta Lisée. − És kellően biztosítottak, hogy rendesen ki van herélve? − kérdezte nyugtalanul a jó barát. Tudod, hogyha rosszul végzik a miskárolást, a húsa élvezhetetlen lesz, és erősen húgyszagú. − A Fannie becsületszavát adta, mikor megvettem mondta Lisée. Pépé azért igazi szakértőként megvizsgálta, megtapogatta, a szájába is belenézett. Nagyon helyes kis malac volt, kövérkés, rózsás orral, szőkén, selymesen göndörödött a szőrzete. − Nem néz ki rosszul − mondta , igazán jóvágású, de amíg nem látja az ember, hogyan hízik, nem lehet teljesen biztos. − Így igaz helyeselt Lisée , megtetszett a pofája, s alkudozás nélkül megvettem. Most eggyel több állatom van odahaza, a kutya, az asszony, a három macska, számoljuk csak össze: Miraut az egy, a feleségem kettő, Mique három, a két kölyök, Mitis és Moute, az öt, és ez itten, de mi legyen ennek a neve ? − Ha egyszer ilyen jó kávésfindzsaképe van, hívjad Caffot-nak; igaz, hogy valamikor a leprabetegeket nevezték így, de nem kell kényeskedni, ez nagyon megfelel egy malacnak. − Szóval hat lelkes állat akad a tanyánkban, a tyúkokat nem számítva; Miraut majd azokat is összeszámolja. Ebben maradtak, s a két koma bement a konyhába, hogy kitárgyalja a kutyákat, a vadászatot, vadnyulakat, rókákat, s közben kiürítsen egy palack jóféle óbort. Pépé idén már a huszadik nyúlnál tartott; ezt némi büszkeséggel közölte Szent Hubertben való sorstársával, de aztán Miraut felől érdeklődött. Lisée meg volt vele elégedve, nagyon is; nagy élvezettel mesélte utóbbi tetteit, azt a következtetést vonva le, hogy jó vadászkutya lesz belőle, s végül bánkódva szólt arról, hogy az a hitvány felesége nem osztja meg vele ezeket az érzelmeket a kutya iránt, sőt mindkettőjüknek neki, a gazdának is igyekszik minél jobban megkeseríteni az életét. − Hát igen tódította Pépé , ezek a nők mind egyformák; csak a pénzt nézik. Milyen boldogok volnánk, ha meg tudnánk lenni nélkülük. 60

De ő nem is szidta túlságosan a feleségét aki éppen nem volt otthon −, mert csak azon években vált elviselhetetlenné, mikor rájárt a rúd a vadászokra, és nem vitt haza annyi vadat, hogy legalább a kétszeresét kitegye az engedély árának. Lisée a jó bor hatására derűsebben látta a világot, és kijelentette, hogy Guelotte ellenséges érzülete, melyet tán a vásár napján az ő túl hosszas távolléte idézett elő, meg fog szűnni, és különben van ő olyan úr a háznál, hogy a kellő időben rendet teremtsen. Szép jóestét kívánva búcsúzkodtak, és Cadi egyenletes trappolással visszatért Lisée-vel Longeverne-be. . Rögtön, ahogy beértek, visszavitte a lovat és a kocsit Philomenhez, egyben — ahogy illendő egy ilyen szívesség elfogadásakor— meghívta a komát, hogy vacsorázzon őnáluk, s az asszonyt is, hogy dolga végeztével csatlakozzon a férjeurához, és fogadjon el egy csésze kávét. Mindezek után, Caffot zsákjával a vállán, aki teli szájjal röfögött, végre hazament. − Mi a fenét moncsolhat itt nálunk ez a satrafa? morogta, mikor észrevette a konyhaablakon keresztül, hogy Phémie benn a feleségével tanácskozik. Fogadni mernék, hogy már megint Miraut van a dologban. Úgy is volt. A malacot jóformán még le se rakta, még egyetlen szót sem szólhatott, mikor a nő már az orra előtt lengetett egy csirkét, mely kissé meg volt roppantva, az egyik combja átharapva, és beleüvöltött a képébe: − Fizesd meg a tyúkomat, ezt a jó kis tyúkot, melyet a te ronda kutyád gyilkolt le! A többi tyúkot meg elriasztotta, máris hiányzik kettő vagy három, s ezeket isköteles vagy megfizetni! Ha kutya kell neked, fizess is! − Egy pillanat csitította Lisée , biztos vagy benne, hogy az én kutyám végezte ki? − Hogy biztos vagyoke benne? Neked aztán van bőr a képeden! Hisz ott van a bíróné, aki látta, ahogy hajkurássza őket, meg ott a papnak a szolgálója, meg a Tintinnél szolgáló lányok, akik éppen kint voltak mosni, s a Ronfou gyerekek, akik kiszedték a szájából. Egy bokorban volt elrejtőzve, már félig meg is kopasztotta, már nekiállt, hogy felfalja, amit az is bizonyít, hogy csak nagy nehezen tudták a szájából kiszedni. Nézd meg, itt van a 61

fogainak a nyoma. Még most is azt mondod, hogy nem igaz ? Mert én hazug vagyok, a többieknek pedig káprázott a szeme? − Mennyit ér az a tyúk? − Ez volt a legjobb tojó, mindennap tojt egy tojást. − Nem azt kértem, hogy litániázz itt nekem; mondd meg, mit kérsz a tyúkodért! − És most, hogy egy tucat tojásért húsz sout is adnak... − ... sze, majd kifizetem neked az összes tojást, amit a halála napjáig tojt volna, meg azt a hadsereg csibét, amit kikölthetett volna, meg azoknak a kiscsibéit, egész a tizenkettedik nemzedékig ! Egy tyúk, az egy tyúk, a szentségit! Mennyit kérsz ?" − Négy frankot! üvöltötte a vénlány. − Egy ilyen teremtményért, amelyik még egy kilót se nyom? vágott vissza Lisée. Azt már nem! De véletlenül nem velem akarsz szórakozni? Jó, ha harmincöt sout megér. Kapsz három frankot, vagy nemkapsz semmit. − Ilyen borzalom! siránkozott Phémie, miközben gyorsan zsebre vágta a három pénzdarabot. Hogy egy ilyen tetves kutya!... De kerüljön csak a szemem elé, le is töröma derekát! − Gondold meg jól ajánlotta Lisée , mert aztán kereshetsz Rockfontaineben békebírót, aki ilyen csip-csup ügyekkel hajlandó foglalkozni. − Egyébként mondta a vénlánynak, aki már kifelé indult, kezében a tyúkkal −, azt hiszem, kifizettemneked a tyúkot, méghozzá jó drágán, talán jogos, hogy az enyém legyen, nem gondolod? Légy olyan szíves, hagyd itt nálunk! − Ahogy parancsolod; csak meg akartam pucolni. − Legyen csak az én gondom − felelte a vadász, s azon nyomban megparancsolta a feleségének, hogy azonnal kopassza meg, és tegye föl sütni. Eggyel többféle ennivaló lesz, ha Philomen átjön magyarázta. Guelotte, mivel ki se ereszthette a mérgét, majd szétpukkadt, és a malacról is megfeledkezett, amely még mindig benn röfögött a zsákban.Így aztán Lisée otthagyta az asszonyt, fogta a malacot, és betette az ólba. Bőven öntött moslékot a vályúba, s miután megnézte, van-e elég szalma a 62

fekvőhelyén, visszament a konyhába. Éppen most érkezett meg Philomen. − Úgy hiszem — mondta Guelotte nagyhangon a férjének —, nem tarthatod itt továbbra is ezt a ragadozót, aki tyúkokra adta magát. Ehhez nem vagyunk elég tehetősek! − Majd meglátjuk mondta halogatólag Lisée , előbb meg fogom büntetni. És miután elmondta Philomennek az előzményeket, átmenteka fészerbe, ahol a kutya ki volt kötve. A szegény állat, akit kegyetlenül elvertek, a két ember közeledtére föl sem mert állni. Remegett, a szőre meredezett, lassan csapkodta a földet a farkával, fejét leszorította a szalmára, vöröslött a szeme, telve aggodalommal. Philomen, aki alaposan végignézett rajta, közbeszólt, ahogy Lisée nekiállt volna a goromba fenyítésnek: − De hiszen ez a kutya olyan üres, mint egy furulya szögezte le. Biztosan nem evett egy falatot se tegnap este óta. − Ó, az isten tegye akárhová! Bizony hogy így van! káromkodott egyet Lisée. — Ó, ez az átkozott tehén! Hagyja éhezni az állatot! Így igazán nem csoda, ha tyúkok után futkos, ha egyszer huszonnégy órája üres a bendője. És még hogy a kutya bűne volna! Na várj csak! Visszamentek a konyhába. − Megmondanád, hogy milyen ételt kapott a kutya? − Milyen ételt? Biztos, hogy adtam neki! − S mi volt az, ha szabad kérdeznem? − Még egyszer kérdezem, mi volt benne, te undok ribanc! − Hát volt is nekem időm, mikor sütnöm kellett, meg előkészíteni az ólat a malacnak, meg rendbe tenni a házat, vacsorát főzni... − Nos, rendben, adj ide egy kenyeret, majd odaadom neki én; de ha még egy szót mersz szólni a csirkéről, ezzel gyűlik meg a bajod! És ujj heggyel rámutatott vasalt bakancsának a szögletes orrára. − Ha a kutyának teli lett volna a hasa, eszébe se jutott volna felfalni egy csirkét. Majd én megtanítalak, mi történik, ha az állatokat éhen hagyod 63

pusztulni.

64

Kilencedik fejezet Philomen részletesen indokolt javaslatára Lisée úgy döntött, hogy Mirautt jól be fogja zárni, valahányszor úgy adódik, hogy nem lesz módjában érdemlegesen szemmel tartani viselkedését és cselekedeteit; mert hiszen az állatoknál, akárcsak az emberi fajtánál, az első tapasztalatok döntően meghatározzák a későbbi szokásokat, és amazoknál annál parancsolóbban, mert a kialakulásban még nagyobb szerepet játszanak az érzékeik. Ahogyan az a tehén, mely egy ösvényt tör magának a sövényen keresztül, mindannyiszor arra akar menni, ha hasonló alkalom adódik, ugyanúgy Miraut mindig újra át fogja érezni azt a heves vágyat, hogy a nyulakat körbe kergetve megtáncoltassa, mint azt az első nap tette, s ezentúl a tyúkoknak is lesz tőle félnivalójuk. A verésnek és a büntetésnek, melyeket ezek miatt ki kellett állnia, nem lesz elég ereje, hogy elriassza az ismétléstől, s ezt könnyen beláthatjuk, hiszen a házinyúl és a baromfi képzetéhez sokkal erősebben tapadt ő benne az élvezet, a játék, az üldözés, a küzdés, a hódítás és a táplálkozás képzete, mint a csínyekért kiállt verésnek az emléke. Az előző önmagából fakadt, ösztönzőleg és saját akaratához kapcsolódva, az utóbbi inkább akaratlan, melyet nagyon gyenge szálak fűztek az előbbihez, legfeljebb némi egymás után történés. Épp ezért nem lehetett semmi fegyelmező hatása azoknak a rúgásoknak, melyekben Guelotte minden ok nélkül oly bőven részeltette. Ha tehát egy tyúk került a szeme elé, csak arra áhítozott, hogy megkergesse és elkapja. E pillanatban be volt zárva a fészerbe, s a szalmavackán, körülvéve a szorgos munkával összehordott legkülönbözőbb tárgyakkal, semmi más nem járt a fejében, mint hogy miképpen szabadulhatna ki onnan. Lisée nem tartózkodott a közelben. Az istállóba vezető ajtót jó erősen beszögelte, s arrafelé már hiába próbálkozott volna a kutya kitörni. Maradt az utcára néző oldal, amerre vagy az udvari ajtó kirágásával, vagy az ablakon át lehetne kijutni, de ez a nyílás a padló fölött jó ötlábnyira volt kivágva. Mirautban dúlt a tettrekészség, egy pillanatnyi habozás nélkül megpróbált feljutni az ablakhoz. Jó párszor felugrott, de minden eredmény nélkül; egyszer ugyan sikerült elkapnia az első lábával az ablak belső peremét, de a 65

saját súlya alatt nagyot puffant a földön. Az ugrálásba belefáradva az ajtót kezdte rohamozni. Jó erős tölgyfából készült, de mit számított az Miraut-nak, milyen minőségű fából faragták. Az a fáradozás, mely egy gondolkozó ember előtt túl nagynak, végtelenül hosszúnak, szinte céltalannak látszik, és már a kezdés előtt elvenné tőle a kedvét, nem fékez meg egy kutyát, azt a kutyát, mely a szabadulásáért harcol, egy fiatal kölyköt, mely szüntelenül rohangálni szeretne, és még jóformán semmit vagy majdnem semmit sem tanult meg a házi fegyelemből. Miraut harapdálni kezdte az ajtó bal sarkát, amerről kis levegőt érzett beáramlani a küszöb és az ajtórekesz között. Nehéz munka volt ez neki, mert egy kutya leghatásosabban oldalról tud rágni és harapni. A kikezdhető rész oly kicsiny pont volt, hogy csak kínlódott vele. Az első fogaival tudott csak dolgozni, a metszőfogakkal, s ehhez vissza kellett húzni az ajkait, félregyűrni az orrát, ezt a macskánál és kutyánál egyaránt oly érzékeny és kényes testrészt, amihez nem szabad soha hozzányúlni, ha nem akarjuk őket kínozni, s csodálatos szimatukat meg akarjuk őrizni. Miraut tehát nekiállt harapdálni a szegélylécet, a nyálával kissé megpuhítva rágta, rágta a fogaival. Egy óra alatt alig egy centiméternyit tudott elfoszlatni, midőn a konyhaajtót hallotta csapódni. Óvatosságból otthagyta a munkát, és visszafeküdt a vackára. Tudta vagy érezte inkább, hogy amibe belefogott, nem tetszhet a gazdáinak, akiknek pedig engedelmességgel tartozik. Ha ott lettek volna, nem is csinál ilyesmit. Távollétükben és a büntetéstől messze azon iparkodott, hogy ösztöneit szabadon követve, szembeszálljon a méltánytalan állapottal. A beszűrődő zaj eszébe idézte, milyen félelmes fegyver a seprűnyél, ezért várt, de mivel nem történt semmi, újra nekikezdett a munkának. Odakuporodva, csak saját érzésével elfoglalva, olyan buzgón munkálkodott, hogy másodszor már nem hallotta az ajtó nyitását. Vonítva ugrott hátra, mikor a dühöngő Guelotte jót húzott rá a bottal, az meg visszament, és torkaszakadtából üvöltött: − Gyere, nézd mit csinált már megint; éppen a külső ajtót rágja át!

66

Lisée bejött, és kénytelen volt tudomásul venni a kártevést. Olyan nyilvánvaló volt, hogy értelmetlen lett volna tagadni, azzal vágta el a szitkokat, hogy mindjárt nekiáll, és az ajtót meg a megrágott sarkot behúzza egy bádogcsíkkal, amint előzőleg az istállóajtót is kijavította. Hozzá is kezdett azon nyomban, Miraut-t meg kiengedte, hadd szaladgáljon az udvarban az ő szeme előtt. De a vadászunknak jó szeme volt; ahogy észrevette, mennyire kitágulnak a kutya orrlyukai, amint egy csirke kerül a szeme elé, azonnal igyekezett felkelteni benne a kötelességtudást. Olyan hangon szólította a nevén, hogy Miraut félénk engedelmességgel visszasompolygott hozzá, megnyalta a kezét meg az állát, s ezzel tanúsította odaadását, így kért bocsánatot, melyet el is nyert egy barátságos, de komoly fejbólintás képében. Mindez nem akadályozta meg, hogy másnap a fészer nagy ablakán az egyik üveg annak rendje-módja szerint ki ne legyen törve, tehát a kutyakölyöknek sikerült, a jó Isten tudja miképpen, mivel az ajtónak már nem támadhatott, feljutni az ablakhoz és azon keresztül meglépni. Két óra múlva a környékbeli gyerekek fogták közre Miraut-t, miután halálra rémítette Phémie kapirgáló tyúkjait, úgyhogy nevezett úgy visongott, mint a görény, azt állítva, hogy három vagy négy darab hiányzik a csapatból, s az egyiket ez a vadállat biztosan máris szétszaggatta, mert a lába most is vértől csatakos. Ez a tény valóban pontosan így volt: Miraut lába vérben úszott. Óriási csetepaté tört ki Guelotte, Phémie és az éppen betoppanó Lisée között, a két nő igyekezett egymást túlkiabálni. A fiúk máris hozták a bűnöst, aki erőteljes ellenállást tanúsított, és csak vonszolni engedte magát, a vadász viszont rögtön felfedezte, hogy a kutya lába be van hasítva. Most ő gurult dühbe, azt hívén, hogy meg akarták ölni az ő Miraut-ját, s már arra készült, hogy minden teketória nélkül lekever egy nyaklevest Phémie-nek, de a felesége még időben közbelépett, és közölte, hogy a kutya maga vágta meg magát, mikor kitörte a fészerben az ablakot. − Akkor hát vágott vissza Lisée , miről kornyikál ez a vén kopasztott tyúk? Hiszen nem attól lett a kutya véres, hogy megevett egy csirkét! Eriggy, 67

vedd számba a tyúkjaidat, s csak aztán gyere ide morgolódni! A számbavétel megtörtént, megvolt Phémie összes tyúkja. Az persze igaz, hogyha ez alkalommal egyetlen halál se következett be, az nem Miraut-n múlott. Guelotte most nem állt oda szitkozódni, nem csinált jelenetet. Nagy ravaszul okulva az előző tapasztalatokból − szépen fuvolázva próbálta meggyőzni az urát. Lisée is ellentmondásos érzésekkel volt teli, szívesen megbüntette volna a kutyát, de sajnálta is. Sós vízzel lemosta és gondosan bekötözte a kiskutya sebes lábát. Az vinnyogott, mert szívesebben vette volna, ha hagyják, hogy maga nyalogassa ki a sebét. — Figyelj ide, Lisée! − mondta az asszony. Most már te is látod, hogy nem maradhat nálunk ez az állat. Ki tudja, miféle ügyekbe fog még minket belerángatni. Ugye, már idáig több mint hat frankba kerültek a tyúkok, és ha így rákapott, mikor fogja abbahagyni? Nem is a sajátunkra gondolok, hanem a szomszédokéra, hiába fizetsz értük többet, mint amit érnek, mégis mindenki haragudni fog rád, és majd úgy tesznek, mintha ők tennének szívességet azzal, hogy elfogadják tőled a pénzt. Kérve kérlek, szabaduljál meg tőle! Ennél okosabbat nem tehetsz, hidd el nekem! Lődd le, nyomjál az oldalába egy jó négyes töltényt, ha mint mondtad, nem adhatod el, mert ezzel Pépét és a Dagit sértenéd halálra. − Az se lenne tiszta dolog, megölni; különben is még kölyök, meg lehet nevelni szabadkozott Lisée, de magában szilárdan el volt szánva, hogy semmiképpen se válik meg tőle. -Várjunk még egy keveset! Ezentúl állandóan rajta tartom a szemem, s ha észreveszem, hogy a jércék felé kacsingat, azonnal oldalba vágom a „fenyítékkel", míg csak meg nem érti, hogy tilos hozzájuk nyúlnia. Megérkezett Philomen, a felborzolódott közhangulattól meg az ellentmondó hírektől kissé izgatottan, ugyanis egyrészről azt terjesztették, hogy Miraut kivégezte Phémie összes baromfiját, másrészről, hogy egy bizonyos valaki (nem nevezték nevén) sarlóval elvágta a kutya egyik lábát. Lisée tájékoztatta a valós tényekről, mire Philomen elgondolkozott. − öregem kezdte hosszas bevezetés nélkül −, ez az ügy ugyancsak 68

meghökk…kentő. Bárhol tűnik majd el egy tyúk, biztosra veheted, hogy a kutyádat fogják vádolni, s hiába lesz ártatlan, neked kell majd bizonygatnod, hogy semmi köze a dologhoz, hogy nem is lehetett, az emberek viszont mindenáron azt fogják állítani, hogy ő tette. Még olyat is el tudok képzelni, hogy egy gazember leöli a szomszéd tyúkját vagy éppen a sajátját, meg is zabálja, s majd idejön, hogy a te kutyádat vádolja a gyilkossággal. − Látod, mindenki minket fog megrohanni szólt közbe Guelotte. − Úgy van, öregem, nyisd ki a szemed! De azt is tudjuk, hogy nemigen akad olyan kölyökkutya, ha fajkutya, ha van benne egy kis tűz, hogy amikor nem ügyelünk rá, el ne kezdjen vadászni egy másik állatra; van, amelyik a macskákra, ami egyébként nem érdekes, mert azok meg tudják magukat védeni, felszaladnak egy fára; van, amelyik a házinyulakra vadászik, s az üregi nyúl odúját is kitakarítja; a harmadik a birkák után veti magát, ami már veszélyes ügy, mert ha nagyon elvadul, képes egy juhot is leteríteni, ami egyszerre több mint százfrankos kiadással jár; szóval még mindig az a legjobb, ha csak jércékről van szó. Figyelj rám, mit ajánlok: mivel egész napokra nem lehet bezárni, mert belebetegszik, ha pedig nincs szigorú felügyelet alatt, baromfikra kezd vadászni, nem tehetsz mást, minthogy szájkosarat kötsz rá, ha magára kell hagynod. Léon holnap átmegy Vercelbe, bízd meg, hogy vegyen egyet a szíjgyártónál, Chachánál; egy ilyen eszközzel, ami csak negyven souba kerül, minden gondod megoldódik, és végleg megnyugodhatsz. − Ó, én szegény fejem, kidobni megint negyven sout ennek a dögnek a kedvéért tajtékzott Guelotte, miután egy sokkal gyökeresebb megoldásban reménykedett, míg Philomen támogatására számíthatott. Lisée megfogadta a koma tanácsát, és harmadnap reggel, egy nap előzetes elzárás után, felrakta Miraut-ra a szájkosarat. Minthogy a gazda ügyködött vele, különösebb berzenkedés nélkül ráhagyta, bár némileg elcsodálkozott a sok szíjon, melyek szinte befogták az orrát és befonták a száját. Mivel az új szíjnak kellemes szaga volt, rögtön megpróbálta elharapni, de az állkapcsát természetesen nem tudta használni. Lisée kinyitotta neki az ajtót, abban a hiszemben, hogy azonnal rohanni fog az udvarra, de ő nem nagyon sietett kifelé; valami nagyon lekötötte a 69

figyelmét, sőt erősen zavarta. A mancsával az orrához kapott, s megpróbálta az egyik szíjat kiakasztani, de a karmaival is alig tudta megkarcolni a bőrt, s a mancsa is lecsúszott. Bár erősen félrekancsított, nem tudott rájönni, mi az, ami körbefogja az orrát és a pofáját; de ahogy hozzáért, érezte, hogy valami kellemetlen dolog, s az orrával azt is érezte, hogy olyan anyagból van, amit jó volna elrágni; mindenesetre valami rossz érzés uralkodott el rajta; s nemsokára csak azzal törődött, hogyan tudná eltávolítani ezt a zavaró nyűgöt a fejéről. Dörgölőzve hízelgett Lisée-nek, mintegy arra kérve, hogy szedje le róla ezt a kényelmetlen szerkezetet.Lisée persze nem engedett a kívánságának. − Látod, öregem, mivel jár, ha tyúkot akar valaki zabálni! Miraut, aki ezt nem értette meg vagy nem akarta elérteni, panaszosan vinnyogott, sírt, ugatott, de hagyták, hadd vinnyogjon meg ugasson. Erre megpróbálta saját erejéből leszedni a szájkosarat. Nekidörgölte a pohárszéknek, az ajtófélfának, az asztal lábainak, minden éles szögletnek; felhúzta az orrát, megpróbált beleharapni, aztán megint csak a lábával próbálta megdolgozni, lekuporodva, orrát a földnek feszítve, hogy biztosan meg legyen támasztva, és húzta, dörzsölte, sírt, mérgelődött, ellankadt, morgott, szinte megtébolyult a hiábavaló küszködéstől. Aztán a hátára dobta magát, és a két mellső lábával szédületes tempóban kezdte kalapálni kétoldalt a pofácskáját, arra törekedve, hogy lepattintsa vagy legalább meglazítsa a szörnyű szíjakat, melyek olyan könyörtelenül befogták a száját. Alig egy óra leforgása alatt szinte teljesen kigyomlálta kétoldalt a pofáján a szőrt, úgyhogy néhol csak a csupasz bőr maradt, s bőven vérzett is; tovább kaparászott egy másik szíjon, szinte megszállottan vakart és vakart volna még tovább, ha Lisée, aki időközben hazaért, észre nem veszi, milyen csúnyán megdolgozta a képét, s attól tartva, hogy megkergül, gyorsan le nem veszi róla a szájkosarat. − Elég ennyi mára − gondolta. Holnap újra ráadom, s így apránként hozzászokik. Másnap azonban, mihelyt becsatolta a szíjakat a tarkóján, a kutya teljes erővel tépdeste a pofáját, s közben vonított. 70

Nyilvánvaló volt, hogy nem lehet így hagyni; össze fogja magát marcangolni. Lisée erősen bosszankodva megint levette róla, s próbálta magát megnyugtatni: − Nos hát, ma úgyis itthon vagyok, majd vigyázok rá. És nekiállt felszedni a káposztát a kertben, a kutya pedig boldogan ugrándozott körülötte, hogy végre szabad, és lerázta a kínzó szerszámot. Jó ideig ott maradt, a földet kaparta, a burgonyaszárakat harapdálta, ideoda cipelte a babkarókat, úgyhogy a vadász nyugodt volt felőle, és már nem is törődött azzal, hogy állandóan meggyőződjön a jelenlétéről. Csendben dolgozgatott, pipával az agyarában, amikor Phémie tűnt fel, mint egy boszorkány a kert felé vezető ösvényen, egyik kezében egy átharapott nyakú, döglött csirkével, a másik kezével madzagon Miraut-t vonszolva. Most aztán Lisée úgy érezte, hogy a vér elönti az agyát, elsápadt, s úgy összeszorította a fogait, hogy a pipaszár eltörött, a káposztafejet, melyet éppen felvett, jó erősen megmarkolta. Ezt látva Phémie begyulladt. Esze ágában se volt rikácsolni és átkozódni, ő is fehérre sápadt, dadogott, mintha elnézést kérne. − Visszahoztam neked. Pedig ez itt nem az enyéimből van, a plébániáról való. Láttam a szolgálóval, hogyan kapta el, de már túl későn értünk oda. Ő kért meg, hogy hozzam ide, hogy lásd te is, és büntesd meg érte; azt nem tudom, hogy a kárt meg kell-e térítened. − Hálásköszönetem bökte ki Lisée. Többet nem szólt, hanem megragadta a kutya nyakörvet, ledobta a káposztát, és a döglött tyúkot a másik kezébe fogva, mint egy újfajta korbáccsal, magával a bűnjellel verte el szörnyű erővel Miraut-t. Arra persze vigyázott, hogy kényes részeket ne sértsen; így a kutya — veszélyeztetés nélkül — tudni fogja, hogy az ütések a tyúktól jöttek, s ha továbbra is nekitámad az ilyen madárkáknak, az ő bőre fogja bánni. Mikor averés abbamaradt, más következett. − Na, te disznó, ha ennyire szereted a tyúkokat, ezt itt magaddal hurcolhatod. Többet fogod cipelni, mint szeretnéd; s ha annyira oda vagy a szagáért, most annyit szagolhatod, hogy torkig leszel vele. Na, várj csak! 71

Akkoraztán egy erős kenderzsineggel rákötözte a csirkét a kutya szügyére. A nyakát átdugta a nyakörvön, a csirkelábak előremeredtek a kutya mellső lábai közt, de ezeket is jól felkötötte egy másik madzaggal a kutya hátához, s azzal büntette Mirautt, hogy három napon át hurcolnia kellett a csirkét a világ szeme láttára, beleértve a többi kutyát is. Ő pedig, Lisée, állandóan ott volt mellette, szidta, és olyanokat morgott a fülébe, hogy ő csak egy hitvány, komisz alja kutya, egy kutya csirkefogó, aki még az akasztó kötelet sem érdemli meg, de egy töltényt se, hogy lepuffantsák, egy piszkos trágyarakás, akivel senki se fog törődni, míg meg nem döglik, ha még egyszer újra kezdi. Három napig, ahogy megmondta, Miraut kénytelen volt velejárni, a rákötözött tyúkkal a hasán, s a gyerekek csapatba verődve követték őket, röhögve kiáltoztak a kutya után. Miraut szégyenkezett, mert a kutyák ismerik a szégyenérzetet, ha a szemérmet nem is, és átérzik, ha gúnyolják őket. Lesunyta a fejét, igyekezett elbújni a gazda lábszárai közt, tekintete fátyolos volt, s ha nem figyelt rá senki, igyekezett megszabadulni a kényelmetlen tehertől. De a madzagot nem sikerült elszakítania, s ha közben az orra hozzáért a csiklandós tollazat-hoz, nagyokat tüsszögött és vonított. Lisée hajlíthatatlan volt. − Addig fogod cipelni, te disznó, míg meg nem rohad, s úgy bűzlik, mint egy régi kvárgli. Akkor aztán megtanulod! De én döntöm el, mikor lesz ebből elég! A kutya szörnyen megutálta a baromfit, melyet magával cipelt, ahogy a fegyencek avasgolyót, a puszta érintés is idegesítette, a szaga émelyítette, s hogy minél kevésbé érintkezzen vele, szétterpesztett lábbal járt, s hogy ne kelljen szagolnia, az orrát felemelte az égre, amennyire csak tudta. A negyedik nap reggelén aztán csendben és titokban akarmai és mancsai segítségével, bár azóta se tudni, miképpen, de sikerült a kötelékétől megszabadulnia. Mikor Lisée érte ment a fészerbe, a tyúkot egészében találta a kutyától legmesszebb eső sarokban. Miraut pedig nyugtalanul pislogott hol a tyúkra, hol a gazdájára. Miután alaposan ellenőrizte, hogy bele se harapott a csirkébe, a vadász odament Mirauthoz, s végre-valahára gyengéden szólt a szegény kiskutyához, aki erre tétován, félénken felkelt, és óvatosan végig merte nyalni a durva nagy kezet, mely a combok mentén a kockás nadrágon nyugodott. 72

− Hát így próbálkozz újra! szólt hozzá erős hangon, de harag és fenyegetés nélkül, miközben szigorúan bökött a mutatóujjával a döglött csirke felé. Így köttetett meg a béke Lisée és Miraut között, s így gyógyult ki ez utóbbi véglegesen abból a szenvedélyéből, hogy tyúkokra vadásszon, melyek ugyancsak méltatlan vadak egy olyan híres vadászkutya figyelmére, amilyenné Miraut-nak kell válnia egy szép napon.

73

Tizedik fejezet Csendes, őszi alkonyat volt. Az este nagy léptekkel közeledett, fokrólfokra elsötétítve a kék égboltozatot, melyen lassan feltűntek a csillagok. Egyetlen szellőcske se zavarta a langyos légkört, a kéményekből szelíden gomolygott a füst, könnyű pára fátyolába burkolva a cikornyás háztetőket. A tehenek nyakában vidáman szóltak a kolompok, amint a legelőről hazatérve az itató felé siettek; Martin kovács kalapácsa ezüstösen és ütemesen csengett az üllőn. Ezek a különböző zajok békés, harmonikus zsongássá vegyültek, mintegy a falu eleven lélegzeteként. Az egész napi munkától cseppet se fáradtan Lisée, a vadász — olykor orvvadász egy öreg körtefa tönkön lovagolt, s a lábait kétoldalt terpesztve és pipáját szíva merengett. Miraut sokkal fáradtabb volt az egész napi rohangászástól, s teljes súlyával ránehezedett ültében a tomporára. Mozdulatlanul ült, csak néha-néha pislantott egyet, szemeit a gazdára függesztve, aki hatalmas füstfellegeket eregetett elválhatatlan pipájából. Lépés hangzott a kert felőli ösvényen, s a kutya, aki felis mertea jó barátot, rögtön felkelt, és kedvesen fickándozva üdvözölte Philoment, Bellone gazdáját. Felugrott a mellére, megnyalintotta a kezét. − Légy üdvöz, édes öregem! üdvözölte Lisée. − Átjöttem, elszívok egy pipát, míg a vacsora elkészül − mondta Philomen, és helyet foglalt egy századoktól megfeketedett, kiszögellő, vastag gerendán, mely állandó ülőhelyként szolgált. Elkezdtek bölcselkedni a szükséges munkálatokról, a kicsépelt gabona tulajdonságairól, mely egyébként nem fizetett most rosszul, a szántás-vetésről, melyre jó idő járt. Aztán arról, hogy hová mennek fát dönteni, ha lesz rá idejük, s hol szeretnék feltörni a szűz talajt majd télidőben. Miraut visszaült. A kinti zajok elcsitultak. Egy percre a beszélgetésben is szünet állt be. A teljes csendben a vén torony elütötte a hat órát, majd következett az ütésekkel váltakozva három csengettyűszó, mely az esti imádságra hívott. S rögtön utána súlyosan zuhant a nehéz ércnyelv a harang bronzköpenyére, és valóságos hangzuhatag örvénylett a nyomában. 74

Ott ülve továbbra is, Miraut megremegett; fülei felmeredtek, s néhányszor megrázta a fejét, majd égnek emelt orral teljes torkából vonított, panaszos megadással a végkimerülésig. − Hallgass, kicsikém, hallgass, nincs semmi baj! próbálta Lisée csitítani. De ő a harangszó minden újabb hullámára teljes erővel újra kezdte, s a vonítás vége szinte zokogásként hatott, aztán pedig szomorú, vigasztalan jajgatásként, mintha gyereksírás volna. − Ez igazán különös szögezte le Lisée , eddig sohase vonított, ha harangszót hallott. − Talán soha nem figyelt oda úgy, mint ma este. Hallgasd csak, most milyen nyugodt az este, most csak ezt a hangot halljuk, valósággal átjárja az agyunkat, mint ahogy a szivacsot átitatja a víz; mintegy hangzuhanyt veszünk, mely a fülünket hegyi patakként ostromolja. Én egy cseppet sem csodálkozom, hogy bántja Miraut-t. − Szóval minden kutya nyüszít, ha harangszót hall, de nem vallásos érzületből. A fenébe is, ők aztán fütyülnek a vallásra, s ha vonítanak, annak az az oka, hogy fájdalmat okoz a fülükben. − Még szerencse fűzte hozzá Lisée , hogy aránylag ritkán hallják meg: a legkisebb dolog, a legcsekélyebb szagocska, néha valami látvány − de ez nem olyan gyakran, minthogy a fülük élesebb, mint a szemük − elvonja a figyelmüket. − Most is úgy történt, hogy mi éppen elhallgattunk, a levegő mozdulatlan volt, a konyha felől nem érkezett semmiféle illat a tűzre tett levesből, viselkedésünkben, mozdulatainkban semmi se kötötte le a figyelmét, ezért hallotta és hallgatta ez a szegény kutyus teljes erővel a baljós harangjátékot, mely nekünk azt is elárulta ráadásul, hogy holnap vagy legkésőbb holnapután megjön az eső. − Amíg egy kutya fiatal, egyetlen érzékelés teljes figyelmét leköti; csak később, idősebb korában képes, mihozzánk hasonlóan, megosztani a figyelmét, vagyis egyszerre hallani és szimatolni. − Az sem igaz, ahogy azt Phémie hiszi, hogy azért vonítanak a harangszóra, mert a halottakra gondolnak, hiszen pontosan ugyanolyan keservesen vonítanak, ha a teliholdat látják felkúszni az égre a Cóte fölötti 75

hegy mögül. De ki ismeri ennek a vonításnak az igazi okát? − Ez aztán nem könnyű, hisz nem bújhatunk a bőrükbe, s talán ők maguk se tudják igazában. Egy biztos, hogy nem örömükben vonítanak. − Én úgy hiszem vette át megint a szót Philomen , hogy a harangszó bántja a fülüket és az orrukat, és hogy a hold járása a fák ágai közt, ahogy a lombok fölé emelkedik, rémíti el őket, hiszen az első esetben mozdulatlan ülnek ott, míg a másodikban izgatottan, nyugtalanul szaladgálnak és közben vonítanak. Egyébként is, ha a hold magasan fenn jár az égen, és nincs olyan támpont, melyen szembetűnik a mozgása, a kutyák oda se figyelnek. − Én azt is megfigyeltem mondta Lisée , hogy elsősorban a házőrző kutyák ugatják meg a holdat, s a mi kutyáink, szóval a vadászkutyák kezdenek vonítani a harangszóra. − Ez nem is olyan meglepő − mondta Philomen. A házőrző kutyák, melyek nem sokat mozognak a házikójuk körül, érzékenyebbek a mozgásokra; a mieinknek az orra és a füle érzékeny különleges mértékben; egyébként a fülnek és az orrnak valami belső összeköttetésben is kell állniok. Ha a harangszó, mint ma este, teljes erővel beletalál Miraut dobhártyájába, ez minden bizonnyal tovább rezdíti az orrában a hártyákat, s talán ugyanolyan hatást vált ki benne, mint egy vadállat szaga, például a farkasé, de lehet, hogy egy holttest szagára emlékezteti. Sőt az is elképzelhető, hogy csípésként hat rá; mi, emberek például, tüsszentünk, ha belenézünk a napba, pedig, ugyebár, nem az orrunkkal látunk. − Szerencse tréfálkozott Lisée , hogy őkelme nemtüsszög, ha ránk néz. öregem, a földön mindenki kiválik valamiben : a sasnak ott a szeme, a kutyának az orra, a nyúlnak a füle, az asszonyoknak... szóval nem az eszük, az biztos. De micsoda remek alak lehetne az a férfi, aki egyesíteni tudná magában a sas látását, a kutya szimatát, a nyúl hallását, ha persze ennek megfelelő esze is van hozzá. − Ó, ti istenek! Máris látom magunkat, ahogy az ösvényen szimatolunk, vagy a határmezsgyén húzódó fal réseiben, hogy megtaláljuk a vadnyúl tanyáját. − Én pedig ismertem egy Velransba való pasast, aki képes volt erre. Azt állította, hogy ugyanolyan rafinált, mint a kutyája, s ha az szimatot fogott, ő 76

is vele ment négykézláb, s vele kotorászott, szimatolt, szippantott, hogy beletanuljon. De nemigen hagytak rá időt neki, mert megállapították, hogy kissé gyagya, bevitték a dole-i „menedékhelyre", és ott is tartották. Később azt is beszélték, hogy ennek az intézménynek az egyik őre intézte el véglegesen a dolgát, mikor nagyon megszomjazott. Ez az őr ugyanis részeges volt, minden keresetét elitta, s minthogy minden hulláért harminc sout kapott, ha megásta a sírt, időnként kinyiffantott egy-egy ápoltat, hogy legyen miből innia. Nyáron persze naponta legalább egy hullát temetett; a drága doktor urak úgy vélték, hogy a nagy meleg miatt sűrű a halálozás. Csak jó sokára jöttek rá a kis csalafintaságra; s hogy eltussolják az ügyet, a derék őrt minősítették át ápoltnak, s ezzel le volt zárva az egész ügy. − Kipurgáltad már Miraut hasát? szakította félbe Philomen. − Ez ideig még nem vallotta be Lisée , de önmagát purgálja; nem múlik el egy nap se, hogy ne harapdálna egy kis tarackfüvet. − Ez valóban jó, de nem elégséges. A te helyedben azért jobban félnék, hogy megbetegszik; s annál jobban kell gondozni, minél idősebb, minél nemesebb fajta. − Tudom, tudom, de mit csináljak? − Te mondtad, hogy nem nagy dolog kipróbálni egyet-mást, bár sokszor a legnagyobb óvatosság sem elég eredményes; én a helyedben azért bizonyos időközökben megitatnám kénvirággal, tejben vagy kávéban elkeverve. Általában szépen le szokták nyelni. − A legjobb orvosság mégiscsak az, ha jó erős, munkabíró, igaz, hogy gyakran ez sem védi meg semmitől. − A leves be van keverve jött jelenteni Guelotte. − Velünk vacsorázol? invitálta Lisée. − Köszönöm szépen, kedves öregem, de az asszony vár otthon; majd lesz rá másik alkalom. Jó éjt, a viszontlátásra! − Viszlát, öregem! mondta Lisée, miközben kiverte a pipáját, és indult a konyhába, maga elé engedve a kutyát. Aztán bekövetkezett, amit Philomen megjósolt, s amitől Lisée úgy tartott. 77

A feketekávés és kénvirágos kúrák ellenére egy szép reggelen Miraut a gazda szólítására, ahelyett hogy vidáman felugrott volna, négy lábával szanaszét rúgva a szalmát, csak nehézkesen és vonakodva kelt fel. Szegény kis szemei, melyek tisztán szoktak csillogni, most szomorúan vöröslöttek, az orrából valami színtelen váladék csöpögött, mintha besűrűsödött nyál volna. − Az istenfáját! rágta magát Lisée , most itt a baj! Csak ne váljon súlyossá, csak bele ne pusztuljon! Miraut azért a fél tálkáját kilefetyelte a leveshez tejet is öntött a vadász, hogy táplálóbb legyen , de utána nem akart kimenni az utcára, mint máskor, hanem felálló, csapzott bundával sietett összekuporodva visszafeküdni a szobában jó meleget árasztó kályha mögé. Másnapra bőségesen folyt az orra, csipásak lettek a szemei, s minden étvágya elszállt, ahogy a láza felszökött. S bár langyos volt az idő, reszketett. A gazda tejben kénvirágot próbált vele lenyeletni. A kutya nagy vonakodva megitta a tejet, de a tányér alján ott hagyta a sárga port. Akkor Lisée felidézte magában, milyen gyógymódokat szoktak alkalmazni ilyen esetekben. Többfélét is tudott, s azzal kezdte, hogy elment Julot-hoz, a csizmadiához, hogy készítsen számára egy szuroktapaszt. Hazatérve leborotválta hátul Miraut koponyáját, a hegyes csont alatt, mely a nyakcsigolyák felett domborodik, és rászorította a tapaszt, mely jól ragadt. − Úgy mondják, ettől meggyógyulhat − mondta Julot is. Mindenesetre én szívesen állok rendelkezésedre, mert ha meg nem is könnyebbül tőle, rosszat se tesz neki. A szurok sajnos nem hatott. Miraut lesoványodott, fájdalmai voltak, egyre szomorúbb lett és nehézkesebb. Az orra azelőtt friss volt és hideg, most forró, a nyelve kiszáradt; fújtatott, ahogy Lisée mondta, vagyis a lélegzése olyanná vált, mintha egy fújtatót nyomkodtak volna jó erősen. És állandóan vacogott. Néha fájdalmai ellenére felkelt az aláterített zsákról, felrakta a mancsát a tűzhely szélére, hogy szemtől szembe kapjon egy kis meleget, s akár egy beteg kisgyerek, oldalt lógatta szegény beteg fejecskéjét; vöröslő, zavaros, homályos tekintete a semmiben kalandozott vagy rámeredt valamire, anélkül hogy látta volna. 78

Makacs székrekedés jött rá, majd kimerítő hasmenés, de az egész napot szinte mozdulatlanultöltötte, összegömbölyödött, egész kicsire húzta össze magát, az izmait állandó remegés tartotta görcsben, a gerince felett ráncok torlódtak, úgy nézett ki, mint egy eszelős kis öreg, aki fél mindentől, mindenkitől. Ezután következett a halálos egykedvűség, semmi se tudta kiragadni szunyókálásából vagy lázálmából. Mitis, Moute és az öreg Mique macska, látva, mennyire szenved és sínylődik, nem is próbáltak vele játszani, de időnként közelről megszaglászták, s mivel eltűnt hajdani jó, egészséges szaga, nem is nyalogatták végig, viszont gyakran mellé feküdtek, szorosan a melléhez, hogy egy kicsit felmelegítsék. Ő meg csak nézte őket fénytelen, reménytelen szemekkel. S hallgatott konokul. A baj benne fészkelt, s minden kín, melynek egy állat nem ismeri fel az okát s ha az az ok megszűnvén, a kín fennmarad −, némaságra kárhoztatja. Ha egy kutya, macska vagy egyéb háziállat − mert a vadállatok tudnak hallgatni ordít vagy vinnyog, üvölt vagy morog, mikor beleütközik valaki, vagy ráüt, vagy megégeti, leönti, vagy rálép, azt mindenki természetesnek tartja; az ordítás jelenthet segélykérést, panaszt, ijesztést vagy harcrakészséget; de ha a fájdalom forrása láthatatlan, ha az ok nem világos, ő is csendben van. Mindenkinek nincs módjában végignézni, hogyan szenved ki egy megmérgezett kutya, de ki nem látott már olyan szerencsétlen állatot, melyet elgázolt egy autó, villamos vagy kocsi. A gázoláskor félelmesen üvölt, de öt perc múlva, ha már fölszedték, és egy kis szalmára fektették, nagyban nyalogatja magát, ha egyáltalán képes még rá, és csendben szenved, sőt hal meg. Nekik nincs szükségük bölcselkedőkre, hogy megtanulják a sztoicizmust. Bármilyen erős volt Miraut testi és lelki romlása, egyáltalán nem jajongott, még akkor sem, mikor Guelotte, aki egy pillanatra se hagyta abba az ellenségeskedést, s tiszta szívéből kívánta, hogy mihamarabb megdögöljön kihasználva Lisée távollétét , gorombán kidobta az utcára. Gyors rúgásokkal erőszakkal kisöpörte, ahogy az asszony nevezte, a helyéről, azt remélve, hogy egyszer és mindenkorra megszabadul így tőle. Szerencsére aznap nem volt hideg, és amikor a vadász hazatért, be kellett 79

engedni a kutyát is. Lisée pedig vigasztalan volt. Hosszú órákat töltött az ő Miraut-ja mellett, fejét kezébe fogva, simogatva, ráterített egy kimustrált inget, takargatta, mint egy gyereket, szétfeszítette az állkapcsait, hogy erővel lecsúsztasson a torkán néhány korty tejet vagy egy falat húst, amit aztán a szegény állat gyakran azonnal kihányt. Se az ápolás, se az orvosságok nem segítettek. Mit lehet tenni a betegség ellen? Maga a betegség olyan bizonytalan és meghatározhatatlan valami, mint az a sokféle zavar, mely belőle következik. S honnét jön? Nem lehet tudni. De azt sem, hogyan lehet valakit kigyógyítani belőle. Igaz, az állatorvosok, a kuruzslók meg a patikusok összekotyvasztanak szirupokat meg többféle porból pirulákat, de ezek kutyagumit se érnek. Egyetlen nyilvánvaló eredményük az, hogy a tallérokat átszivattyúzzák a mi zsebünkből az ő bukszájukba. Akkor már érdemesebb a parasztokra és mezei vadászokra hallgatni e tárgyban, akik erről a titokzatos betegségről a legfurább feltevéseket vallják, a legsajátosabb elképzeléseket. Egyesek szerint például egy féreg okozza a betegséget, melyet ugyan még senki se látott, s amely pokoli székhelyéül nem a gyomrot, hanem a farok végét választotta. Épp abban áll a tudomány, hogy ki kell onnét szedni, de úgy kiszedni, hogy a beteg állat ne károsodjék! Mások szerint viszont a betegséget a vér átváltozása okozza. Hogyan, miért változik? Rejtély. Megint mások azt állítják, hogy az egész oka egy hurut; a gerincvelő megbetegedése, növekedési zavar, megfázás − soha senki nem tudta még eddig megjelölni a valódi okot, se a megfelelő gyógyszert. Miraut láthatóan már a legrosszabb bőrben volt, mikor egy Velransba való gazda járt arra, s mikor meglátta, azt javasolta Lisée-nek, hogy azonnal vigye el a falubeli Kalaiehoz, aki tudja, milyen bűbájjal lehet ebből a betegségből kigyógyítani a kutyákat. Miraut bőre akkor már tele volt vörös foltokkal, szőre összecsomósodott, teli volt gennytüszőkkel és varratokkal, annyira, hogy Guelotte szerint undor volt benntartani ezt a dögöt a kandallós szobában. A verlansi gazda tovább magyarázott. Hogy Kalaie nem kér ezért a tevékenységéért semmit; hogy egy hétig szokott foglalkozni egy kutyával, a legnagyobb titokban folytatja a kezelést, s határidőre gyógyultan szolgáltatja 80

vissza a beteget. Az egész az ő titka, melyet a nagyapjától örökölt, aki az ínrándulásokat is meg tudta gyógyítani meg a bőrbetegségeket, s ez így öröklődik tovább a családban. Ő is úgy tesz, mint azok a parasztok, akik titkos gyógymódokat alkalmaznak, ha hisznek bennük, de nem bízzák senkire a titkot, s nem is ajánlkoznak soha gyógyításra; ő se utasít el soha egy beteg állatot, viszont ő sem fogad el pénzt s ez volt az egyik elemi feltétele, ha valaki beteget hozott - soha semmilyen körülmények között, térítésként sem. Lisée még aznap délután befogta Cadit Philomen kocsijába, s átvitte Miraut-t Velransba. A lovat bekötötte Pépé istállójába— aki megerősítette a látogató állításait , skettesben vitték Miraut-t a csodadoktorhoz. Kalaie, egy jómódú és barátságos gazda, megvizsgálta a kutyát, s azon minutumban egy matracot terített le neki a konyhában a tűzhely alatt; aztán megkínálta a vendégeket egy pohárkával, és az esőkről, szép időről, a vetésről meg a trágyázásról kezdett beszélgetni, no meg politizált. Minthogy ő hívő és gyakorló katolikus volt, nem nagyon egyeztek a vélekedései Liséevel, de emiatt nem kellett Mirautt félteni, hogy nem lesz elég lelkiismeretes a kezelés; a kutya különben nem volt se szocialista, se reakciós, s szerencsére nem nyilvánított véleményt az egyházi és állami ügyek szétválasztásának kérdésében. Így a diskurzus nagyon udvarias keretek közt folyt; egy ponton teljes volt az egyetértés, nevezetesen abban, hogy minden képviselő és szenátor, legyen radikális vagy klerikális, hazug és csaló, s ebben megegyezve amiből is kitűnt, milyen józanul és becsületesen hord az eszük , nagy parolázás közepette búcsúzkodtak. − Mához kilenc napra gyere érte kötötte lelkére Kalaie, − s kocsira se lesz szükség, a saját lábán is el tud majd menni, szavamat rá! Lisée kétségek és remények közt hányódva ment haza Longeverne-be, s a következő hét aránytalanul hosszúnak tűnt számára. Akár a kelések kifakadása hozta a kedvező fordulatot, akár Kalaie gyógymódja volt valóban ilyen hatásos, a nyolcadik napra Miraut meggyógyult. Felkelt, ugrándozott, evett; tekintete tiszta lett, újra vidám és eleven; a szőre kifényesedett, visszatért a jó étvágya. 81

− Csak adj neki jó sok sűrű levest, és két héten belül olyan kövér lesz, mint egy malac mondta Kalaie Lisée-nek és Pépének. − Erről jut eszembe, mi van Caffot-val kérdezte türelmetlenül ez utóbbi. Soha nem említed a malackát. − Nagyon is jól van, ahogy egy valódi sziámi fajtához illik; ha van mit ennie, boldog. Csupán azt hiszem, Miraut sohasem fogja megkedvelni. − Nocsak! − Igen, mert mikor a kutya odament a vályúhoz, amiből szürcsölt, hogy megszaglássza, ráprüszkölt és az orrába szimatolt, amilyen goromba jószág, és Miraut, aki mindig udvarias, ezt nem fogja neki megbocsátani; de hát ennek nincs jelentősége. Viszont gyerünk, igyunk meg egy lityit valahol! Kalaie, drága öregem, tudom, hogy te egy fillért se fogadsz el, és nem is erőltetem, de becsületemre, óriási szívességet tettél velem. Azt nem utasíthatod vissza, hogy velünk gyere a kocsmába egy koccintásra; s ha a politikában nem is árulunk egy gyékényen, ettől te még belevaló fickó vagy, én pedig nagyon begurulnék, ha te Longeverneben járnál, és nem ugranál be hozzánk egy pohár borra s egy pillantást vetni a kis betegedre. − Ugyan már, semmi az egész — jelentette ki Kalaie. Földiek között az ilyesmi magától értetődik. Elmentek tehát a kocsmába, és a politizálásnak köszönhetően többször egy litertis benyakaltak, amire Pépé ragaszkodott ahhoz, hogy kóstolják meg az ő borát is, ami után Kalaie is elérte, hogy a harmadik ülés őnála legyen, mert az ő borának minőségét is el kell bírálni, úgyhogy mire a három atyafi teljes egyetértésben, szesztestvériségben, sőt olyan részegen, mint a csap, elköszönt egymástól, már igencsak későre járt az idő. De tegyük hozzá mindjárt, Lisée mentségére, hogy virágos kedve részben az örömből fakadt (Miraut meggyógyulása miatt). Eközben Longeverne-ben Guelotte, akárcsak az első este, aggódva és idegeskedve várta az ember hazajöttét, s abban reménykedett, hogy bűbájosság, orvosságok ide vagy oda, a kutya ez időre már megdöglött. Majd belezöldült a méregtől, mikor meglátta az urát, aki éppen úgy, mint a múltkor, részegen és vidámabban, mint valaha, megjelent a kutyulival, az pedig megéhezve a hosszú úton, rögtön körbeszaglászta a konyhában az 82

összes serpenyőt és fazekat. − Disznó alakok! ordított az asszony. Hiába, rossz pénz nem vész el! Nekem aztán sosincs egy kis szerencsém. Többet nem szólt, hanem sötét dühvel felrobogott az emeleti szobába, és lefeküdt, nem törődve azzal, hogyan látja el magát a gazda és kutyája. Lisée úgy állt bosszút, hogy percek alatt bőséges és gazdag levest készített Mirautnak, melyből nem hiányzott a zsír és a kenyér. Sőt úgy gondolva, hogy egy lábadozónak ez nem elég, kinyitotta a kredencet, és felfedezett egy jókora darab szalonnát, mely legalább fél fontot nyomott, s melyet az asszony a másnapi ebédhez tett félre. − Nesze! kiáltott Miraut-nak, s odadobta a szalonnát , egyél, kis kutyám, majd megtanulja ez a boszorkány, mikor nyissa ki a száját! Holnap majd ő fog böjtölni.

83

Tizenegyedik fejezet Miraut rohamosan összeszedte magát. − Fog rajta az étel, szépen gömbölyödik mondta Lisée Philomennek, aki bevallotta, hogy néhány jól ismert jel alapján ítélve az ő Bellone-ja is ez irányban szeretne tartani, de a gömbölyödésnek egész más lenne az oka. − Ilyen egy lotyó! méltatlankodott. Más se hiányozna! Ha tavasszal nem hord ki egy alom kölyköt, ősszel legalább három hétig tüzel, mialatt, a fene egye meg, nekem kell szigorúan őrködnöm. A környék összes kutyája ott posztol olyankor a házam körül, kicsik, nagyok vegyesen, vének és fiatalok, végigharapdálják az összes ajtót ezek a disznók. Ó, ha csak egy résnyi szabad utat találhatnának! Kész borzalom, az lenne mindennek a vége. Míg én vagyok ott, még csak elmegy, nyitva tartom a szemem és vigyázok, de ha ott kell hagynom a házat, állandóan félek, hogy egy koszos mopszli be ne furakodjon az ólba, és fel ne csinálja a szukát. Az őrzéshez nem lehet túlságosan megbízni az asszonyokban meg a gyerekekben. Tudom jól, hogy ha egy szuka félrelép, el kell pusztítani a születő kölyköket, de ez egyrészt eléggé kínos, másrészt ilyenkor a mama belázasodik, nem beszélve arról, hogy az ilyen terhesség rontja a fajt. Mert kedves öregem, ha én mondom, nekem elhiheted, hogy ha korcs kutya az apa, nemcsak a születő kölykök értéktelenek, de ez a szülés kihat a következőkre is: igen, mert a fajtatisztaság megsérült, már nem lehet szó teljes tisztaságról, a következő kiskutyák veszítenek a szépségükből és a kiválóságukból. Ezért figyelek annyira oda; nem szeretném, ha mégis megtörténne a dolog. − Csak hozd ide Bellonet, ha el kell menned hazulról! ajánlkozott Lisée. Miraut nem veszélyes még rá. Egyébként, mivel nem szeretnék vadászkutyákat megölni, mindig tartok a mopszlik és a korcsok részére egy csomó kiselejtezett serpenyőt meg öntözőrózsát, hogy a megfelelő helyre felszereljem. − Pillanatnyilag − mondta Philomen még nem hiszem, hogy veszélytől 84

kellene tartanom; a hátsó felén a vágás már vastagszik ugyan, és duzzadtabb az a szerve, de amíg nem vérzett, nem is engedi magát meghágni, már legalábbis általában, mert ezekben az átkozott szexügyekben az ember semmit se tudhat biztosan. − Úgy ám viccelődött Lisée , mert ez a vöröstintatartó. Miraut újra elfoglalta szokott helyzetét a házban, vagyis a gazda úgy dédelgette, mint egy gyengéd apa, sőt nagyapa, az asszony viszont egy rossz mostoha gyűlöletével üldözte, s amennyire tudott, védekeznie kellett a verés ellen. Ő egyébként megnyugvással fogadta e társadalmi helyzetet, el se tudta képzelni, hogy másképp is adódhatott volna számára, a gyerekkori emlékei túl messzi voltak, már rég elhalványodtak. Viszont hamar kialakult benne egy olyan képzet, hogy kevés kivételtől eltekintve mindenki, aki nadrágot hord, szövetséges és jó barát, s mindenki, aki szoknyát hord, alattomos és veszélyes ellenség, akitől mindig, mindenütt tartani kell és jó messzire elkerülni. Gyakran elkísérte Lisée-t a mezőre vagy az erdőbe, s ahogy finomult s egyben erősödött a szaglása, egyre inkább kezdte más is érdekelni, mint a hollók üldözése vagy a vakondok kiásása. Lisée nagy kedvvel tanítgatta a nyomkeresésre, próbálta irányítani, merre menjen, végigszalajtotta a kerítések mellett, rávette, hogy a sövényeket kerülgesse, átbújjon a bokrok alatt, húzza szét egy kicsit a tüskés bozót gubancát, ne menjen el figyelmetlenül a fal rései, az árkokon átvezető csapás meg az irtások vágatai mellett, mert a tapsifülesek ezeket a helyeket mind igénybe veszik, ha fészket keresnek, vagy az erdőbe menekülnek. A vadnyulak szaga, minél többször volt alkalma beszippantani, annál jobban felizgatta, sőt lázba hozta; ha egy nyomra bukkant, nagy erővel csapkodta a farkát, az állkapcsai összekoccantak, s a gazda szívbéli örömére egyszer végre olyan forró, rövid csaholás is kiszökött belőle, mely azt az emésztő vágyat fejezte ki, hogy szeretné szemtől szembe kapni vagy legalább szemtől farba azt a bundás polgártársat, melynek olyan különleges, izgató illata van. Bár az a mókus, melyet a földön pillantott meg, és nagy csaholással megkergetett, felugrott az első fára, s onnan bámult lefelé meglepetten, dühösen, sőt kihívóan, mégis kialakult az a tapasztalata, hogy csak az a vad a fontos, amelyiknek szőre van, és a földön fut, mert ennek az illata 85

csiklandozza az ínyét, szemben mindazzal, ami repül, annál is inkább, mert amazt nyomon lehet követni, legalább egy ideig, abban a reményben, hogy be is fogja. Lisée minden gyakorlatozás után megdicsérte, biztatgatta, simogatta, megjutalmazta egy darabka cukorral vagy sajthéjjal, melyeket lelkiismeretesen magánál hordott ilyen célra. De igazán meg volt elégedve a kutyával, s egyre inkább hitte, amit a barátai, Pépé, a Dagi és Philomen kezdettől fogva hangoztattak, hogy páratlan és kiváló vadász lesz belőle. A jó kutya ösztönösen tud vadászni − a közmondás szerint. A mi kutyánknak valóban nem volt szüksége rá, hogy más kutyákkal együtt járva tanulja ki a mesterségét. Teljes egymagában, kiváló szimata és hatékony ösztönei révén tanulta meg felismerni, melyik állatot kell neki meghajtania. Ha eljön az a nap, amikor egy szakállas koma hátuljára nyomhatja az orrát, mindent fog már tudni, s igazi nagy vadász lesz belőle; ha a gazdával meg Bellonenal szövetkezve kitanulta a jó vadászkutya mesterségének minden csínját-bínját, majd megnézhetik, akad-e olyan vad a járásban, amelyik őt be tudná csapni vagy fölé kerekedne. Erről álmodozott Lisée, miközben kis barátja ott ügetett mellette a longevernei ösvényeken, s minden göröngyöt, minden határkövet megszagolt, s rajtuk a különleges, csak a fajtájára jellemző szagokat kereste, s végül azért görnyedt némelykor egy-egy magános kő, facövek vagy fali szögletkő fölé, hogy egy kis testvéri sugárral frissítse fel az ismeretlen kolléga előző öntözését. − Lesz belőle valami! mondta a vadász Philomennek, mikor négy-öt nap múltán beszámolt neki arról, hogyan viselkedett Miraut odalenn a dombok alján, nem messze a Beche forrástól, mikor nyomra bukkant. − Igaz, ott lenn mindig megbújik egy koma − helyeselt Philomen, és közölte, hogy másnap átviszi hozzá Bellone-t, mert gabonát kell vinnie az IsteniKegyelem felé eső malomba, mert kell a liszt a sütéshez. − Rendben − mondta Lisée −, mindkettőt a fészerben fogom tartani. Odanyomtam egy kis bádogot az ajtó sarkára; nem fenyeget az a veszély, hogy az udvarlók, bármilyen mohók legyenek is, szét tudnák harapni; ami pedig Mirautt illeti, ahogy már mondtam, ő még túlságosan kis kölyök ahhoz, 86

hogy ilyesmire gondoljon. S valóban, másnap mint egy bűnöst, pórázon hozta át a szukát a domboldalra; a hímek csak jókora távolságról merték szemmel követni, annyiraféltek a vadász botjától. A két barátot egymásra hagyták. Miraut el volt ragadtatva a társaságtól, nyalogatta Bellone orrát, harapdálta a fülcimpáját. Azelőtt a szuka ilyesmit csak néhány másodpercig engedélyezett, s aztán egy rövid morgással tudtára adta, hogy elege van belőle, s indult is tovább, de most belement a játékba, ő is visszaharapdálta, s föl-le ugrált mellette és rajta, szájához kapta hol a lábát, hol a fülét vagy éppen a száját, s nemsokára úgy gondolva, hogy elég soká tartott az előjáték, megfeszítette a négy lábát, összecsapta a két fülét, félrehúzta a farkát, és várakozott. De Miraut, aki még kamasz volt, csak arra gondolt, hogy folytatni kell ezt a remek játszadozást, harapdálni, tekergőzni a szalmában, hancúrozni foggal-körömmel. Bellone szívesen ráállt az újabb játszadozásra, ismét addig a pillanatig, míg újra nőstényként nem kezdett viselkedni, jól a másik orra alá dugva a fenekét. A szaga érezhetően más volt most, mint a megszokott, s Miraut próbált rájönni az okára, nagy érdeklődéssel szaglászta végig, sőt mintegy a vizsgálódás kiegészítésére, finoman végig is nyalta. De fiús érdeklődése ezzel véget is ért, s csak a játékot, a hancúrozást kezdte újra meg újra, még legalább kétszer vagy háromszor. Ekkor aztán a szuka, mely eddigre nyilván alaposan felhergelődött, valami titokzatos ösztön parancsára, mely azt súgta, mutassa meg a kölyöknek, mit kellene tudnia, hátulról ráugrott, abba a pózba, ahogy az őutána ácsingózók csinálták volna, s mintha ő is kan kutya volna, élénken jártatta a farát. Miraut teljesen el volt képedve, semmit se értett az egészből, azt hitte, ez egy újfajta játék, s miután néhány percig hagyta a szukát mozogni, utána ő akarta megpróbálni ugyanazt. A szuka éppen erre várt. Miraut az első próbálkozást, egyéb szándék nélkül, mint játszadozást végezte. De mi is történt eközben? Talán a tüzelő szuka szaga ébresztette fel 87

szunyókáló érzéseit? Esetleg a ritmikus mozgás, bármennyire gépies is volt, fel tudta idézni az aktus mély és titokzatos okait? Ki tudja? De hamarosan valódi vággyal próbálta elérni azt, amit eddig csak játékból utánzott. Bár nem sok eredményt ért el, a szuka láthatóan szívesen segédkezett a próbálkozásoknál. A kis piros, erőtlen bütyök, melyet hasztalan próbált Miraut beirányozni, egyre kicsúszott, mire ideoda tekeredett dühében, a hátsó lábával rugdalódzott, tekergette a nyakát, rázta a fejét, miközben a szuka együgyű, ártatlan pofát vágott, mintha még várna valamire, valamire, aminek már itt kellene lennie, de nem jön. Miraut számtalanszor próbálkozott, újra meg újra ráugrott, de minden eredmény nélkül, a szuka fáradhatatlanul tűrte és hagyta. Ő pedig lázban égett, izgatott, sőt dühös volt, míg leesett, felmászott, újra meg újra leesett, aztán csaholni kezdett, hogy elüldözze a többi hímet, melyekről most, hogy új érzetek is keletkeztek benne, már kénytelen volt tudomást venni, hisz ott ólálkodtak a ház körül, s a bejáratot próbálták kiszaglászni. Mikor Lisée hazament odakint persze szétzavarta a kutyacsődületet , még mindig lázasan kísérletezett tovább, de látszott rajta, mennyire kimerült és legyengült. − Na lám, te kis disznó − mormogott magában Lisée −, nem nagyon zavartatod magad; ma már valóban nincsenek többé gyerekek. Jól nekiláttál, te ki csirkefogó, s persze az eredmény nulla. Te pedig menj onnan, te átkozott szuka, hisz a másik mindjárt beledöglik. Miraut ugyanis a legkisebb félelem, szégyenkezés vagy szemérmes elfogultság nélkül újra próbálkozott szerelmi kísérleteivel még néhányszor, a gazda szeme láttára. − Hohó! kiáltott rá Lisée nagy fejcsóválás közepette. Itt az újabb gazfickó, aki jó rámenős lesz! Ha bárhol a környéken tüzelni kezd majd egy szuka, ez máris ott lesz, nászra készen! Azonnal leszedte Belloneról, mert az ifjú udvarló talán inkább belehalt volna, mintsem otthagyja a másikat eredmény nélkül, amire egyébként sem ifjú kora, sem erői nem jogosították még fel. 88

− így tanulgatja az életet jelentette ki Philomen, mikor Lisée beszámolt neki a „gerlepár" fészerbeli ficánkolásáról. Fogadok, hogy ezek után felnőtt kutyafiként próbál viselkedni. − Meghiszem azt! helyeselt Lisée. Tegnap este már felemelte a lábát, hogy pislantson egyet, s nem sikerült. Ma este azonban szeretnék vele egyet kerülni a Béche felé. Úgy képzelem, hogy ma könnyen lehet szimatot kapni. Egy keveset esett, a vadnyulak pedig hamar útra kelnek, mert úgy látszik, a nap újra fennen akar ragyogni, és ha most találkoznánk egy nyúllal kinn az ösvényen... És valóban, Lisée négy óra felé elindult Miraut-val, a nadrágzsebben a nyesőollóval, mintha a cseresznyésbe mennének megnyesni a sövényt. Pedig, ahogy megmondta, a forráshoz ment, amerre néhány napja nyomot talált a kutya. Most se bizonyult rossznak a hely; ahogy az erdőszéli kerítést követte Miraut, máris izgatottan csapkodott a farkával, és erősen szaglászott, ami azt jelezte, hogy kétségtelenül egy vad járt itt. − Csak bátran biztatgatta Lisée valami furcsa hangon fuvolázva −, csak bátran be az erdőbe, kiskutyám, ott lesz biztosan az erdőben a bundás! − Erre, erre, Miraut! hívogatta, ha az ujjaival egy csapást vagy falnyílást akart jelezni. A kutya tanulékonyán ment be a fák közé, szimatolt, kaffogott, visszafordult, újra indult, visszament az előző szakaszra, egyre erősebben szaglászva, és kijött az erdőből, néhány szakaszt a mezőn tett meg, saját magától tovább ment az erdő szegélyéhez, azt követte egy darabig, egyedül megtalálta a következő rést, és bement rajta. − Ez a helyes, drágaságom dicsérte halkan Lisée , már érted a dolgot. Még komolyabbra fordult a dolog. Miraut hármat csaholt sorozatban, egyenesen előretartott, az összefonódó ágakat az orrával félretolta, s aztán hirtelen, hang nélkül, csapkodó farokkal behatolt egy tüskés bozót szövevényébe. A betörés után rögtön egy egész csaholássortűz harsant, s máris ott rohant a kiugró nyúl mögött, amely felfelé szaladt a domboldalon; s ezt a nyulat 89

Miraut ugrasztotta ki a vackából! Ó, micsoda gyönyörűség volt ez a kergetőzés! − Vau, vau, vauuu! Lisée alig tudott pár szót kinyögni, hebegett, dadogott, olyan gyorsan akart beszélni, annyira izgatott volt még aznap este is, mikor Philomennek számolt be a portyáról. — Hinnéd-e, öregem, hat hónapos korában teljesen egyedül képes egy nyulat kiugrasztani! Ó, drága barátom, ezt látni és hallani kellett volna, hogy csinálta meg szép sorjában, se többet, se kevesebbet nem csinált, mint egy tapasztalt kopó. Végighajtotta a Maguets felé, majd a Geys-n, s végül szépen az orrom elé hajtotta. − Nahát, a hétszentségit, ez aztán a vadászat! És milyen mennyei hangok! Mert a hangja is gyönyörű! A szentségit, micsoda torka van! Ha hagytam volna, szavamra, még mindig hajtaná! Micsoda pompás egy állat! Milyen boldog vagyok! Philomen, drága barátom, mi minden vár itt még a tapsifülesekre! Micsoda gyöngyszem! — Mindezek után, úgy vélem, helyes volna egy palackot felhörpinteni. S miközben a két atyafi sorra felemlegette néhai kutyáinak első vadászatát, s aztán egymásra licitálva a szebbnél szebb vadászhistóriákat, alaposan leszopták magukat Fricot kocsmájában, hogy méltóképpen ünnepeljék ezt az emlékezetes napot. Este tízkor a kocsmáros kitessékelte őket, mert tartott a zsaruk váratlan betoppanásától, s mikor már elbúcsúztak, és Lisée hazafelé tartott, még mindig lelkendezett, lázasan morfondírozott : „Hat hónaposán! Uramisten, micsoda kutya, micsoda szimat! Ha arra gondolok, hogy az a ronda nőszemély azt akarta, hogy adjak túl rajta, sőt hogy lelőjem!" A rövidebb kerti ösvényen ment, s a kandallós szobánál ért a házhoz; a szobában világos volt, de a színes függöny le volt húzva. Nocsak − gondolta −, most majd oda áll szájalni. De mi a fenét csinálhat ilyenkor, hogy még nem feküdt le? Odahajolt az ablakhoz, és egy függönyrésen át bekukkantott. Az elé táruló látvány egy pillanatra megdermesztette ámulatában, akár egy 90

tuskó, állt ott. De hamar felocsúdott, szörnyűt káromkodott a foga közt, és berohant az ajtón. − Na, most megvagy, te átkozott lotyó − mennydörgött −, most aztán rajtacsíptelek, te ördög! Nesze, ez a tied, meg ez is! ordítozta, s kétszer jó erősen fenéken billentette. Majd én elintézlek! Guelotte, minthogy valóban rajtakapták, nem is védekezett, s nem volt kíváncsi a fejleményekre. Hirtelen nekieredt, felszaladt a lépcsőn, eltorlaszolta az ajtót, minek hallatán Lisée, aki nem volt vérszomjas természetű, nem üldözte tovább, inkább a lefekvéshez készülődött, s közben tovább füstölgött. − Micsoda egy piszok alak! Belefordítja az éjjeliedényt a facipőmbe, hogy Mirautt vádolhassa, s elhitesse, hogy a kutya locsolta végig! Hogyan lehet valaki ilyen ocsmány barom! Azt a leborulós hétszentségit! Ilyen is csak egy nőnek juthat az eszébe!

91

MÁSODIK RÉSZ Első fejezet Amíg a vadászati tilalom hatályba nem lépett, Lisée mindig magával vitte a kutyát, ha a mezőn vagy az erdőben volt dolga. Apránként ránevelte, hogy a mezsgyét végigszimatolja, nem szalasztva el a nyulak hazatérő csapását, hogy a répaföldet vagy a krumpliföldet becserkéssze, a lóherést is átkutassa, meg a lucernást, aztán hogy úgy szaladjon a sövény mellett, hogy a vad a vadász felé legyen kénytelen menekülni. Miraut egyetlen bokrotsem hagyott ki többé a nyomozásból attól a naptól fogva, mikor talán már századszorra − a gazda utasítására egy olyan bokorra akadt, melyből egy ifjú vadnyúl ugrott ki a vackáról, és nem sok hiányzott, hogy tüstént nyakon csípje; végül csak meghajszoltahárom teljes órán keresztül. Mikor beállt a tilalom, vadászunk óvatosabb lett, akárcsak Philomen. Otthon tartották a kutyákat, hogy elejét vegyék a szóbeszédnek, a kellemetlenkedésnek, na meg a hivatalos jegyzőkönyvezésnek. De azért, minthogy a kutyák nehezen tűrik az állandó bezártságot, egy-egy este kiengedték Bellone-t. Ő annyira jól volt idomítva, és olyan engedelmes volt, hogy a gazda engedélye nélkül nem hagyta el a ház környékét. Amikor pedig Martét, a csendőrőrs parancsnoka holtra fá radva a napi járőrözéstől hazatért, Philomen, az öreg vadász, aki minden porcikáját jól ismerte a kutyának, ahogy az illik is egy maga vágású öreg harcoshoz, kiment hozzá az istállóba, és jóváhagyó bólogatás közepette csak annyit mondott neki: „Mehetsz!" Bellone elértette, és egy percet se időzve a ház környékén, egyenesen nekivágott az erdőnek. Egyik ilyen este eszébe juthatott Miraut, az ifjú bajtárs, s talán arra gondolt, mennyivel kellemesebb s talán gyümölcsözőbb, ha magával viszi az esti kirándulásra, egy kis szabad futkározásra. Végigjött tehát a falun, a kerteken, és egyszer csak ott állt a kapuban, amely mögött Miraut azzal szórakozott, hogy egy kőkemény sonkacsontot harapdálva a fogait élesítette. 92

Lisée is ott üldögélt a közelben. A szuka felhúzva az ajkait, ránevetett, és tiszteletteljes üdvözletként hozzádörgölődzött a farával, kedvesen végignyalintotta a tenyerét, majd jó szívvel fogadta Miraut hízelkedését és kis harapdálásait. Néhányszor viszontcsipkedte Miraut fülét, ahogy annak idején az öreg Taiaut kutyának szokta, csatára hívó jelként. S aztán röviden vakkantott, különös hangokat csalva ki a gigájából; amit Miraut azonnal elértett, de Lisée sem értett félre, hiszen elég régen ismerte a szokásait és szándékait. Jót nevetett a kecskeszakállába, melyet éppen marokra fogott, hogy szokás szerint simítson rajta egyet. Annak tudatában, hogy a koma jól átgondolt mindent, ha kiengedte a kutyáját, ő is eleget tett Miraut óhajának, aki tétován pislogott feléje, bár most is inkább Bellone felé fordult, aki néhány lépésnyire várakozott. − Eredj csak! Mehetsz! mondta, s az erdő felé biccentett. Miraut boldogan fogadta az engedélyt, de bántotta, hogy a gazda nem megy vele, s előbb odaszaladt hozzá, ráugrott és megnyalta, csak aztán, egy újbóli jóváhagyó jelre repült nyílvesszőként Bellone-hoz, aki a kerti sövény egyik nyílásánál várta. S miután megharapdálták egymás lábát, nyakát, fülét, s elmorogták kölcsönösen kutyabókjaikat, a két cimbora egyenesen az erdőirtás felé vette útját. Lisée újabb pipára gyújtott éppen, mikor Philomen megjelent. − Nos hát? csak ennyit szólt. − Minden rendben mondta Lisée , együtt mentek. Bellone érte jött, s nem kellett sokat csábítgatnia, de nem ám! Nekem csak rá kellett bólintanom. − Igazán szép pár jelentette ki a vadász. Egy órán belül valakinek ott a Béche vagy a Maguets felé ugyancsak fel kell kötni a nyúlcipőit, ha épen akarja hazavinni a bundáját! − Két hónap múlva itt a vadászévad fejtegette Lisée , nem árt, ha kicsit edzik a lábukat meg a torkukat, hogy ki ne nyiffanjanak egy hét alatt majd az igazi hajtásban. − Gondoskodtál a lőszerekről? kérdezte Philomen. 93

− Persze mondta Lisée —, ami a nyúlsörétet illeti, a hüvelyt meg a fojtást SaintÉtienne-ből hozatom, mert abban biztos lehetek, és megéri, még ha kicsit többe is kerül. A madársöréthez Besanconból hozatok a postakocsissal száz darab rendes hüvelyt, a hozzávaló fojtással; ami pedig a puskaport illeti, a jobb patronokba kettes számú szuperfinom kerül, a rendesekbe meg Kinkin ígért egy font svájci port, de a jobbik fajtából. De erről más előtt ne nagyon beszélj, mert nem szeretném, ha kellemetlensége támadna emiatt, na persze magamnak se kívánnám. − Én is tőle veszem − nyugtatta Philomen , a puskapora általában nem rossz, s ha csak rigóról, fenyőrigóról vagy szajkóról van szó, amelyekre közelről lövünk, mindig beválik. De ugyancsak enne a méreg, ha gyenge tölténnyel mennék a nyúlra; mert ha elszalasztanám, folyton az járna a fejemben, hogy pedig ez nekem volt kiosztva. − Figyelj csak! szakította hirtelen félbe Lisée, és a szájára tette az ujját. Messze, nagyon messze, alig kivehetően az éjszakai csendben a méhek zümmögése mögül újra és újra, ismétlődő ugatás hallatszott. − Rátaláltak egy nyúlra! − Nem, azt még nem, de hallgasd csak! S nemsokára valóban felharsant a viharos vadászüvöltés, s a két koma elrévedt szemmel, félig hunyt pillákkal, teljes csendben, óriási élvezettel hallgatta ezt a vad melódiát, s szívüket gyermeki öröm járta át, miközben hatalmas fellegeket eregettek a pipájukból. − Úgy bizony, most aztán rajta vannak szólalt meg Philomen egy kis idő múlva. Még jó sokáig hallgatóztak, a vadászzajok azonban lassan belevesztek az éjbe. Újra megindult a beszélgetés, de csak ímmel-ámmal, mert bármit is mondtak, közben mindketten feszülten füleltek az éji neszekre, s szinte egyszerre kiáltottak fel, félbeszakítva önmagukat: − Most körbe hajtják! S valóban tisztán ki lehetett venni, hogy a hajtás zaja előbb gyorsan közelített, majd megint elhalt. Philomen kijelentette: − Időnként már a nyakán vannak! Ma kedvükre ugathatnak is, mert az 94

őrsparancsnoknak ma este biztos nem lesz kedve őket hajkurászni, olyan elcsigázva ment haza, a napi járőrözésből, s most már vígan húzza a lóbőrt a hitestársa mellett. Megyek, öregem, én is követem a példáját. − S én nemkülönben mondta Lisée. Miután még abban is megállapodtak, hogy a postaköltség csökkentésére együtt rendelik a lőszereket, nagy parolázás közben elbúcsúztak, s Lisée bement a sötét konyhába, rátolta a reteszt, lefeküdt, s azon nyomban elaludt. Amikor éjféltájban elfogta a szükség, s csak úgy ingben kiállt a küszöb elé egy jót pislantani, újra tisztán hallotta ennek a tiszta júliusi éjszakának mély csöndjében a két kutya csörtetését, ahogy a fays-i erdőben veszett iramban hajtották a tapsifülest. − A mindenségit! Micsoda inuk van! − tört ki belőle önkéntelenül a bámulat. Nagy boldogan feküdt vissza: Másnap, mikor felkelt, Miraut az istállóajtó előtt feküdt, az eresz alatt egy marék szalmán. Annyi sár volt rajta, mint egy fél tucat pudlin, láthatólag nem volt még kedve, hogy megtisztálkodjék ; a farka jó három hüvelyk hosszúságban csupaszon vöröslött, a két combja, oldala is meg volt kopasztva, ami elárulta, milyen hévvel rohangált a bokrok közt, egy cseppet sem kímélve magát. A gazda megjelenésekor felkelt, és boldog kis csaholásokkal üdvözölte, fejével meg a lábához dörgölődzött. Ekkor vette észre Lisée, hogy tömött a hasa, mint egy hurkagömböc, s nem volt nehéz rájönnie, hogy Miraut vadászkifejezéssel élve nemcsak az üres bundát ejtette el. Néhány perc múlva Philomen is megerősítette e hitében, mert ahogy előadta, az ő szukája is ugyanilyen állapotban leledzett. − Ha üres hassal jön haza, odaáll a szoba ablaka alá, vinnyog és könyörög, hogy engedjem be a konyhába, s adjam oda neki, amit össze tudok kaparni a fazekak alján; de ha vadat ejt, nincs alkalmatlankodás, nincs mérgelődés; jót durmol egy sarokban, s esze ágában sincs követelőzni. − Hát így van ez Miraut-val is mondta Lisée. − Persze, most eggyel kevesebb nyúl vár ránk a tilalom megszűnésekor; 95

de ez nem baj, se az ő szempontjukból, se a miénkből. Jó, ha néha belekóstolnak egyegy nyúlba, mert ez növeli az önbizalmukat, meg tanulnak is vele, főként egy olyan fiatal kutya, mint a tied. Ez az első s mindjárt eredményes hajtás akkora kedvet ébresztett Mirautban, hogy néhány nap múlva ő kereste meg Bellone-t, és udvarolta körül, hogy menjenek vadászni. Valószínűleg sikertelennek vagy veszélyesnek ígérkezett az az este, mert Philomen, mikor a szuka apró vakkantások kíséretében a szokásos engedélyezést kérte, röviden és határozottan nemet mondott. A jól idomított szuka erre engedelmesen visszavonult a konyhaajtó mellett a párnájára, az engedetlen Miraut viszont eltökélten egyedül is nekivágott a vadászatnak. Most nem volt olyan szerencsés, mint az első vadászaton; rábukkant ugyan egy komára, s jó sokáig loholt a nyomában, de nem volt eléggé ügyes meg szerencsés, hogy nyakon csípje, s alaposan elnyúzva ment haza. Éjjel két órakor Lisée hosszas, dühös ugatásra riadt fel. Rögtön kiugrott az ágyból, ajtót nyitott a kutyának, az pedig kimerülten és éhesen sorra nyalogatta az összes fazekat, tálat, tányért, üstöt, vödröt és bográcsot, amit csak talált a konyhában, aztán lefeküdt aludni. Guelotte lamentált is eleget másnap reggel, hogy e miatt a rühes kutya miatt egész éjszaka le se hunyta a szemét, mert pont akkor ébresztette, mikor már elfogta az álom, meg hogy teljesen felforgatta a konyhát, és különben is nem kétséges, hogy ezek a kiruccanások egyszer majd gyászos véget érnek. A vadászidény feltartóztathatatlanul közeledett. A megrendelt muníció ahogy a szólás tartja szerencsésen révbe ért. A két vadász elosztotta egymást közt, miközben talán már ötvenedszer elmondták, hogyan kell szerintük betölteni a patronokat. Az engedélyezési papírokat időben elküldték az alprefektúrára a községi írnok, Jean segítségével. Lisée már előzőleg befizetett az illetékbeszedőnél huszonnyolc frankot az utalványért, amiből szörnyű házi perpatvar kerekedett a postás Blénoir jelenlétében, melyre Lisée régóta számított is, s amely viharra a két férfiú igyekezett a kelleténél nem több figyelmet fordítani. Végül a nagy nap előtti délután a vadász Miraut jelenlétében aki már igazán jól meg volt edzve csinálta készre a töltényeket, és széles 96

jókedvében még beszélgetett is a kutyával. Az öreg Denis puskáját, mely már szépen ki volt fényesítve és kellően lezsírozva, leakasztotta a fali fegyvertartó tábláról, melyen ezen kívül ott díszelgett három öreg tűzoltó- vagy nemzetőrségi szablya, egy török vagy arab tőr melyet kétségen kívül Besancon valamelyik negyedében készítettek, a Petit-Battant-ban vagy Rivotteban, hogy ne kelljen drága pénzért olyan messziről szállítani , aztán egy özönvíz előtti flinta, végül két egyszerű öreg karabély, az egyik kovás, a másik kapszlis. Mindkettőn szép fényes rézkengyelek díszelegtek, és óriási, széles csövük volt. Szinte gyermeki örömmel kattintgatta a fegyvert, ujjait a ravaszon meg a kakason tartva, s közben szólongatta Mirautt, aki hű társként időnként rácsimpaszkodott, lábát gazdája mellének támasztva, hogy végignyalintsa a szakállát. − Nos hát, jössz velem holnap egy kis kirándulásra? − Vauau! − ujjongott Miraut. − Látod, ez itten leterít majd egy illetőt − s kézbe vett az ott fekvő, gondosan behajtogatott négy patronból egyet. − Ugye, nem fog megijedni a kiskutya a puskalövésektől? De hiszen már nagy fiú! Miraut nyilván nem értette, mit beszél ilyen meghitt hangon, de a szavak általános hangulatát pontosan elértette, s örömét és készségét szüntelen vakkantgatással fejezte ki. Kedveskedve dörgölődzött a fejével, kaparászott a lábaival, idegesen verdeste a földhöz a farkát, s mindent meg akart nyalogatni nagy boldogságában. Lisée már rég megbeszélte Philomennel, hogy kétfelől fognak indulni, hogy az egész községi területet be tudják cserkészni, aztán fél kilenc tájban találkoznak korábban vagy később a vadászszerencsétől függően − a Fays-t lezáró vágásnál, hogy onnét már együtt járják be ezt a fontos vadászterületet, s ne tévesszék el a legjobb csapásokat. Estére ő maga készítette el Miraut ételét, jó sűrűre és tartalmasra, mert másnap, indulás előtt csak néhány kis falatot szánt neki, ugyanis a közhiedelem szerint s ez valóban igaz egy vadászkutya sokkal buzgóbb és figyelmesebb a hajtásban, ha a hasa nincs tele. Amint végzett mindennel, lefeküdt és békésen szunyókált, annak biztos tudatában, hogy akár az öreg 97

katonák fel tud ébredni pont akkorra, ahogy előre elhatározta. S valóban, másnap hajnalban fél négy órakor már talpon volt. Felöltözött, felhúzta a gondosan bezsírozott bakancsot, föléje vette a lábszárvédőt, aztán belebújt a jó nagy zsebekkel felszerelt vadászkabátba, felcsatolta derekára a tölténytartó övet, átitatott egy falat cukrot törköllyel, s félretette az indulásig, aztán amíg a kávé felforrt a spirituszfőzőn, Miraut-ért ment. A két barát alig bírta palástolni boldogságát a viszontlátáskor: gyengéd szavak s érzelmes vakkantás, kézsimogatás és szívélyes mancsolás váltogatta egymást; Miraut pedig tövig nyújtott nyelvvel végignyalintotta a gazda jobb arcát meg az orrát. − Hát csak végigtörölt a mosogatóronggyal − mormogta Lisée elnéző mosollyal, miközben egy kendővel törölgette az arcát. Miközben a reggelijét kortyolgatta, morzsolgatta, odadobott egy-egy darab kenyeret Mirautnak, aki röptében elkapta, és rágás nélkül lenyelte őket. Mindezek után nagy boldogan nekiindultak, és még jóval napkelte előtt kiértek a Cotards tetejére, ahonnét az indulást tervezték. Nagyon kedvező volt az idő. A nyugodt levegőben s a dús harmatban maradt bőven nyom a nyulak után, amerre csak megfordultak. Ahogy az irtás felőli falhoz értek, Miraut lemondott kedvenc szórakozásáról, mely abból állt, hogy felemelt lábbal tisztelgett minden egyes földkupacnál és kőnél, és teljes buzgalommal kereste a nyomot. Rá is talált egyre hamarosan, azt is megtalálta, hol tért ki a nyúl. Belevetette magát a bozótosba, s az eredmény se várathatott soká magára. Öt perc múlva a vackáról felvert nyúl már az erdei ösvényeken és árkokon át vágtatott, nyomában a kutyával. − Felfelé fog futni − vélte Lisée, aki ötven méterre a kerítéstől egy kis magaslaton posztolt− , mindig felfelé indulnak a komák. De ez a nyúl nem ment fel, hanem cikcakkban futott, mint egy kölyök, s mindig a bokrok alján maradt, s végül egy óriási kanyart írt le. Az üldözés pokoli iramban folytatódott. A kutya egészen nyilvánvalóan sarkában volt a nyúlnak, amire Lisée, aki már jól ismerte a tapsifülesek ügyeskedéseit, így okoskodott:

98

− A Béche felé fog kitörni az ösvényen, ott felvág, s Miraut a legelőn keresztül fogja felém hajtani. Iparkodott minél gyorsabban átérni arra a pontra, hogy idejében ott legyen, mert ilyenkor jobb tíz perccel hamarább érkezni, mint öt másodperc késéssel. S milyen jól érezte a vadász, hogy sietni kell! Még egy perce sem ért oda a földúthoz, egy bokor mellé, mellyel egybeolvadt, s máris megjelent a füles; teljes erővel futott, füleit hátracsapva, testében hosszan elnyújtózva, szó szerint a földre lapulva. − Remekül jön lövésre! − gondolta Lisée. − Semmi sem egyszerűbb, mint egy fejlövés, egy gyakorlott vadász ezt nem hibázhatja el. Lisée, aki valóban imádta a vadászást, többszörösen élvezte ezt a néhány pillanatot, mely még elválasztja ennek a hajtásnak a csattanójától. A nyúl iszonyú tempóban jött felé, ő pedig vállához szorítva a puskatust, fejét kissé oldalt billentve, csendesen bevárta, hogy lőtávolba érjen. S az előre gondosan kinézett ponton, harmincméternyire, de eggyel sem messzebb, mert ott már gyengül a lövés ereje, és eggyel sem közelebb, mert az már csak közönséges gyilkosság volna, meghúzta a jobb oldali ravaszt. A lövés óriási dörrenéssel verte fel a hajnal csendjét. A füles, mint egy rakéta, nagy ívben felrepült, majd nagy bukfenccel tizenöt-húsz lépésnyire a vadász elé gurult. Miraut épp akkor bukkant elő az erdőből, az ösvény felső részén vágtatott, és szörnyen meglepődött a mennydörgéstől. Egy pillanatra megállt hallgatózni, hiszen ez a rémes zaj a menekülő nyúl irányából jött. Érezte, hogy ebben a dologban valahogy Lisée is benne van, s egy másodperccel később már biztos is lehetett benne, mert odaért hozzá a gazda hangja, aki teli torokból szólongatta: − Gyere ide, kiskutyám, gyere, Miraut, ide gyere! Nem tért le a nyúl friss nyomáról, úgy fejezte be az üldözést, jól kieresztette ő is a hangját, s egyszerre csak ott volt a véres események színterén, Lisée mellett, akinek kezében még füstölgött a puska. Lisée teli szájjal nevetett, s mutatta neki a földön fekvő rőt és kinyúlt testet, melynek az orrlyukából vér csorgott. A kutya lázas izgalommal, késedelem nélkül 99

odarohant. − Csak csendesen, szépen, kiskutyám csillapította a vadász. − Nehogy szétszaggasd! Csak szépen, finoman! Akkorra már minden ellenségeskedést feledve, mintha Mitisszel vagy Moutetal játszana, Miraut gyengéden, hosszasan lenyaldosta áldozatát, sőt fölfelé és lefelé simítgatta a szőrét. De aztán, nyilván a vér szaga izgathatta, mohón szimatolt a has felé, s már kitátotta a száját, hogy úgy istenigazában beleharapjon. Lisée látta, hogy nem engedheti tovább, elrántotta előle a nyulat, melynek hátsó felét a vesék táján jól megnyomkodta, hogy kicsurogjon belőle a vizelet, és minden teketória nélkül beletette kabátja egyik hatalmas vadászzsebébe. De azért, hogy Miraut ne legyen teljesen megfosztva a zsákmányától, meg hogy ne veszítse kedvét a továbbiakban, az utolsó íznél levágta a nyúl négy tappancsát, és egyenként odadobta a kutyának, akinek torkában úgy eltűntek szőröstül-bőröstül, akár a kenyérdarabok. Miraut még várta a továbbiakat, de Lisée már csak dicsérte nagy örömében. − Hé te, most hát fel vagy avatva! De a kutyát nem érdekelte a szöveg, várt a zsákmányra. Erre odadobott neki egy darab kenyeret meg cukrot, de Miraut ezt figyelemre se méltatta. − Hóha, az uraságnak húsra fáj a foga! Nincs rossz ízlésed, te csibész! dörmögött a vadász, s a kutya által otthagyott eleséget összeszedegette. Várj egy kicsit, kedvesem, azt is ehetsz nemsokára! S a vadászat ment tovább.

100

Második fejezet Mint láttuk, aznap sikeres volt a reggel. Mindenfelől, messziről és még annál is messzebbről hallani lehetett a csörtetés és hajtás zaját; dörögtek a puskák. Gyakorlott vadászszemmel észre lehetett venni a szomszéd határban is a vizslák elől csapatosan felröppenő foglyokat, s azt is, hogyan szóródnak szét az erdő szélén. A fürjek szinte percenként bukfenceztek fel a söréttől. Lisée, mint afféle tapasztalt öreg, a lövések zajából is tudott következtetni. − No, ez Philomen, ez az első találata. Ez Pépé lesz; duplázott, s ez esetben csakis fogolyra, mert a nyulat egyből eltalálja mindig. Ohó! Gustave fürjre megy a Teuré mögött, az árnyékosban, azért lő annyiszor. Megesküdnék, hogy ez meg a Dagi odaát a rocfontaine-i határban; mintha még Miraut anyjának, Fanfare-nak az ugatását is hallanám. Ezenközben a kutyakölyök szorgalmasan ugrált a gazda zsebéhez, bogy legalább még egypárszor megnyalogathassa a fülest, melynek egyik oldalon a feje lógott ki, a másikon a lábai, helyesebben a csonkok, de belefáradt a hiábavaló ugrálásba, és ismét nekiállt nyomot keresni, méghozzá ismét az erdő szegélyén. Alig telt el egy félóra, megint kiugrasztott egy nyulat, de most kevesebb sikerrel, mint az előző alkalommal. Ez biztosan egy vén nyúl volt, már több őszt is megért. Ez aztán nem vesztegette az idejét ravasz kitérőkre az erdei ösvényekenés árkokban, hogy ezáltal kényszerítse az üldözőt nyomvesztésre; ez nem nézte, merre megy az út, átvágott a sűrűn és a Geys melletti bozóttal benőtt irtásnak tartott, távol a falutól és a tanyáktól, s mikor kiért a síkságra, a Sancey és Rocfontaine közti száraz, kavicsos országúton loholt, mert remélte, hogy itt nyomát veszti az üldöző. Lisée nemkerült lőtávolba, csak a zajokból sejtette, merre folyik a hajtás, és hogy jobban halljon, és biztos legyen, hogy merről érkezik a vad, felment a domb tetejére. 101

Amint az ugatás és kaffogás szabályos ismétlődéséből következtetni lehetett, a kutya tökéletesen rajta volt a nyúlon, míg a fák közt meg a mezőn voltak; csak pillanatokra tétovázott a hirtelen kanyaroknál, amikor a további irányt kellett meghatároznia. De mikor az úthoz, a kavicsréteghez ért, a szag megszűnt, ő pedig elhallgatott. De ott maradt, és makacsul kereste az eltűnt nyomot; körbejárta azokat a részeket, ahol valami kis illat még megmaradt, visszajött addig a nyomig, ahonnét a nyúl beszaladt ebbe az elátkozott övezetbe; s itt újra dühöngve csaholni kezdett. Lisée onnét föntről látta ezt, s úgy vélte, hogy mindketten csak az időt vesztegetik, mert ezzel a bundással már nincs mit csinálniuk. így aztán visszahívta Miraut-t. Az ugyanarra az eredményre jutott, mint a gazda, s ő is igyekezett vissza; de következetességből meg okosságból, hogy el ne tévedjen, és hogy rátaláljon arra a helyre, ahol Lisée-től elvált, egyszerűen visszafelé kezdett menni a csapán, amelyet idáig követett. Lisée meg akarta kímélni a kutyáját a felesleges szaladgálástól, ugyanakkor hozzá akarta szoktatni a kürtjelzéshez, ezért szájához emelte a bivalyszaruból faragott tülköt, és leadott egy sorozat éles, szaggatott hangjelet, melynek szüneteiben jó erősen odakiáltotta a kutya nevét, a szokásos hívó szóval körítve: „Ide, Miraut, ide hozzám!" s folytatta a tülkölést is azzal a célzattal, hogy kis társának agyában mihamarább összekapcsolódjon mindkét szokásos hívójelzés. Mivel a nyomon követett csapás elég szabad volt, s nem kötötte le teljes figyelmét, Miraut nagyon jól hallotta Lisée tülkölését és kiáltásait, azon nyomban meg is állt, s erősen hegyezte a fülét. A bivaly tülök újra megszólalt, s újra kiáltott Lisée: „Miraut, gyere ide!" Tökéletesen megértette; betájolta a jó irányt, elképzelve maga előtt egy egyenest a célig, s nyílként iramodott a hívó szó felé. De nehogy eltévedjen, megmegállt, újra betájolta magát, s rohant a legrövidebb úton a gazdához, akit persze látni nem látott. Az pedig hamarosan meghallotta a kis csengettyű gilinggalangját, abbahagyta a tülkölést, de továbbra is szólongatta Miraut-t a nevén, igaz, 102

hogy jóval csendesebben. Egy pár pillanat, s már ott is volt; bolond örömmel udvarolta körül Liséet, csodálatos kedvességeket morgott-vakkantott neki, miközben a csizmájához dörgölőzött, s első lábával a szakálla felé kapdosott, hátha végig tudja fésülni. A vadász, bár gúnyolódva emlegette az elszalasztott tapsifülest, megdicsérte, hogy olyan jól elértette a tülök hívó szavát, akár egy öreg kutya. Ez alkalommalMiraut szívesen nekilátott a nagy darab cukornak s a kenyérnek, amit nemrég még finnyásán ott hagyott. Mivel a nap gyorsan emelkedett, s kezdett jó meleg lenni, nem vesztegetve az időt a Fays felső sáncához tartottak, ahol a mindig pontos Philomen már várta őket, tarsolyában ő is egy derék nyúlfival. A két cimbora vidáman összenevetett. − Nos hát, megy még a lövészet? − Hol sikerült elejtened? És Szent Hubert két lovagja bőséges részletezéssel számolt be egymásnak a hajnali vadászat mozzanatairól, miközben bekaptak egypár falatot, s ittak rá egy jó pohárral. Bellone és Miraut nagyon komoly volt, éppen csak üdvözölték egymást, végignyalintva kölcsönösen az ajkukat, mely még a lelőtt nyúltól illatozott. Szépen leültek a fenekükre a gazdák mellé, akik még javában szellemeskedtek, és ki nem fogytak a friss vadászkalandok ecseteléséből. Figyelték, mint jár a kezük és az állkapcsuk, várták, hogy időnként odadobjanak egy darab sajtot vagy kenyeret, igazságosan, hol egyiknek, hol másiknak, ők pedig röptében elkapdosták. Ezután mindnyájan felkerekedtek, és beljebb mentek az erdőbe cserkészni. Két nyomra bukkantak, kétszer hajtottak fel egész a Fays-ig a derék kutyák, mindkétszer jó rámenősen, Lisée pedig szerencsésen a jó oldalon állt, úgy hogy tíz óra felé még egy vadnyulat sikerült lepuffantania. Elég későre járt már, a nap is derekasan sütött, a kutyákon kiütközött a fáradtság, úgyhogy hazafelé indultak a határban a krumpliföldeken keresztül, 103

miközben volt alkalmuk egynéhányszor eredményesen puskázni a fiatal foglyokra meg a fürjekre. − Kimész holnap is? − érdeklődött Lisée. − Meghiszem azt − mondta Philomen. -Az első hetet szabadságnak tekintem, s ugyancsak sürgős munka legyen az, ami miatt nem használom ki teljes egészében. − Barátom mondta Lisée −, pont arragondoltam, hogy megígértem Daginak meg Pépé komának, hogy lakomát csapunk az első nyúlból, amit Miraut hajt puskavégre. Ez a vasárnap éppen megfelel, s természetesen neked is helyed van a partiban. Ha tehát neked is jó, üzenek nekik. Hajnalban kimegyünk együtt vadászni, délben aztán iszunk egyet Miraut vadásztársunk felavatására. Pépé átjönne ide miértünk, Dagival meg egy pontosan megjelölt helyen találkozunk, s így négyen végighajthatjuk az egész erdő alját s az ormonti irtást. Négy ilyen kutyával, mint a mieink, szép kis koncertre számíthatunk. − Mindenben benne vagyok − helyeselt Philomen , s áthozok négy litert a tavalyi szüretből, ami kiválóan sikerült. Lisée még aznap valóban átküldött egy levélkét a Daginak, mely emígy volt megszerkesztve: Öregem Longeverne, 18.. szept. 1. Miraut remek kutya; ma reggel kettőt is a puskám elé hajtott. Számítok rá, hogy vasárnap átjössz, ahogy annak idején megbeszéltük, megízleled a nyúlpörköltemet, s iszol a kutya avatásán. Itt lesz Pépé és Philomen is. Találkozó legkésőbb reggel ötkor a blue-i útkereszteződésnél. Majd átfésüljük egész Ormont-t, mely szinte barnállik a sok nyúltól. Szívélyes parolával Lisée Vannak olyan falusiak, akik, ha írniuk kell, belezavarodnak és belevesznek a nyakatekert mondatokba („Azért írnék önnek, hogy megmondjam, hogy azt szeretném közölni... stb. stb"), de Lisée nem tartozott közéjük. Iskolába nem sokat járt, éppen azért arra törekedett, hogy úgy írjon, ahogy beszél. S minthogy nem volt fecsegő természetű, levelei mindig 104

csodálatosrövidséggel és tömörséggel íródtak. Pépé egy szomszéd révén kapta meg a járási székhelyen az üzenetét, miszerint késedelem nélkül elvárják reggel négy órára Lisée-nél egy jó kis vadászatra, s ő aztán nemis mulasztotta el a pontos megjelenést. Még alig ütötte el a három és felet, mikor már megérkezett Longeverne-be a kutyájával, Ravageot-val, egy aranyló fényben csillogó, barna bundájú, Szent Hubertfajtájú vérebbel, akinek a szeme békésen pislogott, de a lábai vitustáncot jártak; kiváló kutya volt, jó nyomkereső, de nem volt szabad ugráltatni vagy legorombítani, mert igen érzékeny volt az idegzete. Mirautval egy pillanat alatt létrejött az ismerkedés. Hím kutyák közt hamar megy ez, pláne egy hajnali vadászat napján. Már maga az a tény, hogy többen voltak együtt, legalábbis megduplázta a szokásos falánkságukat, úgyhogy a konyhában nekiestek minden serpenyőnek, s a felfordulás a tetőpontra hágott, mikor Bellone is odaért a gazdájával. Mialatt a három cimbora sorra parolázott és keresztbe-kasul szórta a jókívánságokat, a három kutya folytatta élelmezési kutatómunkáját. Egy morzsát sem hagytak ott, egyetlen csepp mosogatóiét sem kíméltek meg, s lám csak, a szimatoló Ravageot végül felfedezte a nyúlnak a bőrét, melyet Lisée előző este nyúzott le, miután a belsőséget nagy kegyesen Miraut-nak adta. A mennyezeti gerendán lógott egy szögön. Ravageot habozás nélkül hatalmas szökelléssel felugrott érte, megpöckölte, hogy lepottyanjon, és hogy a többiek hozzá ne férjenek, abban a pillanatban befalta teljes egészében, szőröstül-bőröstül, úgy, ahogy volt. Az egész nem tartott tovább tizenöt másodpercnél. Philomen épp akkor nézett oda, mikor nagy keservesen befejezte a nyeldeklést, a nyakát nyújtogatva, kiguvadt szemmel, vadul kancsalítva. − Uramisten, egyből lenyelt egy teljes nyúlbőrt, egy korty víz nélkül méghozzá! Ennek aztán van vér az ereiben, hogy nem fullad meg, de még csak nem is akad el a lélegzete! − Na és szólalt meg Pépé mi mindent lenyelnek ezek, mikor nem is látjuk! Azért támad mindig nevethetnékem, mikor a doktorok meg a tanítók a mikrobákról meg más ártalmas állatkákról papolnak, melyek szerintük a 105

betegséget terjesztik az emberek között. Jöjjenek csak és nézzék meg, miket eszik meg Ravageot a trágyadombról, s mit iszik a vályoggödrökből! És sose voltbeteg, sőt fütyül a mikrobákra, akárcsak én magam. A jó bor, az itteni jó levegő meg az erdei csatangolások mellett megéri az ember a nyolcvanat, sőt a százat is. − De azért a kutyádnak átkozott kemény a gyomra! Én utána nem csinálnám ezt a mutatványt akár tíz liter bor kíséretében sem! − Avégén majd egy szőrmesapkát fog neked kisz...ni tréfálkozott Lisée. Még bekaptak egy darab cukrot pálinkába áztatva, aztán késedelem nélkül nekivágtak a dombra vezető útnak, hogy időben odaérjenek a találkozóra. Gondjuk volt rá, hogy a három kutyát pórázon tartsák, mert különben, ha szabadjára eresztik őket, túl hamar felverték volna az első nyulat. Miraut most viszontlátta anyját, az öreg Fanfare-t, de nem nagyon ismerte föl, sőt egyáltalán nem ismerte meg; hisz elszakadásuk óta annyi minden történt vele! És mivel a kicsinyeit már réges-rég szétosztogatták, az anya sem lelt rá ebben az idegen szagú, furcsa viselkedésű, nagydarab kutyában a pici kutyakölyökre, melyet a múlt ősszel elvettek tőle. Valamennyi kutya összeismerkedett végre. Ravageot és Miraut lovagiasan viselkedett, Fanfaré meg szívesen vette kis hízelkedéseiket, melyeket egyébként nem vittek túlzásba. Bellone tekintetében erről már szó se volt; a két szuka ellenségesen méregette egymást, s a hátukon meredező szőrrel, vicsorgó fogakkal fenyegetőzve és szitkozódva morogtak egymásra. Amint azonban kiértek a vadászmezőre, és megkezdték a hajtást, alábbhagyott ez a gyűlölködés, félretették a nagy haragot. A vadászok és a kutyák nagyon jól ismerték a környéket. Mihelyt a kutyák jó nyomra találtak, csöndesen szimatoltak, és nagy körültekintéssel cserkészték be azt a helyet, ahol a nyúl tanyázott, hogy amikor sikerül őt kiugrasztani, feltétlenül a négy puska valamelyikének lőterébe kerüljön menekülés közben. Két nyúl némi kis manőverek után ott veszett a végzetes ösvényeken, de a harmadik, egy nagy selma, elmenekült, mielőtt kiugrasztották volna, s Philomen elképedve s a felültetett vadász mérgével volt kénytelen végignézni, miként száguld utána a négy kutya szélvészként az orra előtt, s tűnik el a messzeségben. 106

A vadászok egy ideig abban reménykedtek, hogy a nyúl előkerül; de ez minden bizonnyal egy nagymesternyúl volt, mert hiába akaszkodott nyomába a teljes kutyafalka, egész egyszerűen meglépett, azt se tudni, merre felé. Mint a villám, minősítette Lisée, mialatt a négy cimbora fülelt, és hiába várt a maga posztján. Egy jó óra múlva, mivel teljes volt a csend, nagy hopphoppokkal hívogatni kezdték egymást. Philomen posztjánál gyülekeztek, eszegettek és találgatták, mi történhetett. Az élelmet szépen elosztották egymás között, s a kutyáknak is félretettek valamit. A palackokat, kulacsokat szép sorban meghúzták, majd rágyújtottak a pipájukra, így várták a fejleményeket. Először Lisée hallott ki a fák susogásából és a marhacsorda kolompolásából valami kis távoli csengettyűszót. Erre mindnyájan a szájukhoz emelték a jelző tülköt, és teli tüdővel fújták az egyszerű, de nagy hangú szerszámot. A pokoli lárma egészen felélénkítette meg jókedvre derítette őket. − Ha van még itt nyúl a közelben, mit érezhet most? − Messzire nem futna, az szent! Végül is lógó nyelvvel futva feltűntek a kutyák a dombtetőn, s mivel ugyancsak közelgett az ebéd órája, megetették őket, s némi pihenőt engedve nekik, befelé indultak a faluba. A két zsákmányolt nyulat természetesen odaadták a vendégeknek, akik először szabadkoztak, s kérették magukat, s csak úgy fogadták el, hogy − mint mondták majd viszonozni fogják. − Hová gondoltok?! tiltakozott Lisée. És a Miraut? − Piha, az semmiség volt, öregem feleselt Dagi, miközben repesett az örömtől, hogy egy vadnyúllal térhet haza. A négy vadász a kutyák kíséretében diadalmenetben vonult be Longeverne-be, s Miraut volt az ünnepelt. Mindenki tudta, mért vonultak ma ki; mindenki ismerte őket a faluból személyesen, mindenki üdvözölte őket, amerre mentek, s a kutyakölyökről érdeklődtek. − És Miraut? − A lehető legjobbnak ígérkezik − mondta Pépé , és én értek hozzá 107

valamicskét. − Én egy pillanatra se kételkedtem ebben tódította Dagi. Mert végül is egy kutyának, különösen egy vadászkutyának egy faluban megvan a maga külön személyisége; ő is beletartozik a falusi közösségbe, s az általa szerzett dicsőség nemcsak a gazdájára sugárzik vissza, hanem a község minden lakójára, legyen az négylábú vagy kétlábú. Mirautnak jólesett a dicséret, méltósággal lépkedett a vadászok előtt, gazdája pedig meghatottan, szeretettel nézegette. Mikor a kocsmába értek, egy jó darab cukrot pálinkába mártva ünnepélyesen odaadott a kutyának, hogy ő is nyeljen egy kis étvágycsinálót. A két nyulat a kocsmaasztalra helyezték, s a vendégek nagy kíváncsian méricskélték őket, mennyit nyomhatnak, milyen a formájuk, milyen húsban voltak, mennyit érhetnek, hol érte őket a halálos lövés. A kutyák az asztal alatt feküdtek, s némi megvetéssel pislogtak a tolakodó fráterekre, akik ott tolongtak a zsákmány körül, s nem átallották meg is tapogatni azt, ami csak őket illette. Fojtottan morogtak, de minthogy a gazdáik cseppet se nyugtalankodtak, s nem tiltakoztak, úgy gondolták, hogy nem volna szerencsés jobban kimutatni nemtetszésüket, pláne a fogak és körmök felhasználásával. Az egyik Ronfou így se járt messze attól, hogy kihúzza a gyufát, miután tréfából úgy csinált, mintha az egyik nyulat a köpenye alá akarná dugni. Ravageot türelmetlenül felugrott, farkasszemet nézett vele, kitátotta a száját, s a többiek is odagyűltek, tettre készen, nem kevésbé erőteljesen vicsorítva a fogsorukkal. − Ha azt akarod, hogy beléd kapjanak, majd megbánod − szólt oda Philomen , hogy elhárítsa magáról a felelősséget. − Ó, hát nem valami barátságos! mondta a mi emberünk, miközben gyorsan visszatette a nyulat. Mit szólnának az epenoybeli öreg jegyzőhöz, aki mikor lopáson érték, ami elég gyakran előfordult, csak azt mondta, hogy az egész csak „tré-fázás" volt. − Talán ideje volna hazamenni az ebédre szólt közbe Lisée. Hiánytalanul összeszedték a nyulakat, Pépé kifizette az italt, s 108

felkapaszkodtak a domboldalra, ahol Guelotte már készen várta őket egy jó kiadós és gondosan elkészített ebéddel, jó képet vágva a dologhoz, bár szívében ugyancsak elátkozta őket. Az ebédet káposztaleves nyitotta meg, melyben egy egész sonka főtt, s embereink becsülettel kivették belőle a részüket, hatalmas étvággyal, mely az öt-hat órás kiadós mászkálás után, ott kinn az erdőn és mezőn, nem is volt csoda. Következett maga a sonka párolt káposztával, aztán sárgarépás birkagulyás, majd a remekbe sikerült nyúlpörkölt, mely általános elragadtatást váltott ki a vendégekből. Guelotte végül is kielégült háziasszonyi hiúságában, örömében szinte irultpirult, amit Lisée ügyes diplomáciával rögtön kihasznált, mert megkérdezte, hogy ettek-e már a kutyák is, mire az asszony rávágta, hogy éppen most készül kiadni a porciójukat. De még hátravolt a csirke és a saláta. A kávé előtt pedig kijárt még egy szelet pompás gruyére-i sajt és keksz. Miraut meg a többi kutya bőségesen el volt látva csonttal, kenyérrel, bőrkével, szalonnabőrrel, mindenféle potyadékkal, amit lelkiismeretesen bekebeleztek, s bőven kijutott nekik a dicshimnuszokból is, mivelhogy Philomen bora alaposan felszította a négy koma lelkesedését. Nekikezdtek a vadász-és kutyatörténeteknek, egyik csodásabb volt és nagyszerűbb, mint a másik, nagyokat mulattak rajtuk, de egyikük sem nyilvánította a legkisebb kételyt sem a hitelesség vagy valószínűség tekintetében; ha maguk a vadászok nem adnak hitelt egymásnak, akkor ugyan ki adjon? Végül is jött a kávé, a konyak, a kávéleöblítő pálinka, a pálinkaleöblítő pálinka, majd a „glória", a búcsúpohár. Aztán felálltak, hogy Guelotte rendbe tegye az asztalt, és közmegegyezéssel nekiindultak a kuglipálya felé, hogy sörbe játsszanak. Jó néhány flaskát kijátszottak és megittak, majd ittak néhányszor játék nélkül is, mert nagyon sokat ittak. Mikor ráuntak a sörre, kipróbálták a „sörhajtókat", majd megint kikötöttek az aperitifeknél. Ezek alapos nyakalása ellenére sem voltak túlságosan éhesek, mikor hazatértek Liséevel, hogy elfogyasszák vacsorára a jó kis húslevest. Aztán megint csak ittak, 109

s mire a Dagi meg Pépé, tarsolyukban a nyúllal, úgy éjfélfelé hazaindult, egyikük Rocfontaine, másikuk Velrans irányában, az út nem bizonyult elég szélesnek a tántorgó lépések alatt. Hiába erősködtek szíves invitálással a longeverne-iek, hogy töltsék ott az éjszakát, öntudatosan visszautasították, s nagy vidáman indultak neki az útnak, a kipihent, vidáman ugrándozó kutyákkal a lábuk körül, s teli torokból fújták a jól ismert vadásznótákat, például ezt: Hallod, hogy sír az őzsuta... vagy ezt, aminek Pépé nyaggatta a refrénjét; És a grófnő nyoszolyáján felsorakozott huszonnégy vadász...

110

Harmadik fejezet A következő vadászatok során, melyek közül nem egy igencsak emlékezetessé vált, a gazda tanácsait figyelve meg Bellone példáját követve, de főként saját kiváló szimatára és szinte csalhatatlan ösztöneire hagyatkozva Miraut alaposan kitanulta a vadászkutya mesterségének minden fogását és fortélyát. Hamar megszokta, hogy nem érdemes a földeken vagy a legelőn vesztegetni az idejét, hanem mindig a búvóhelyre vezető nyomokat kell keresni. Erre Lisée tanította, s gyorsan rájött, hogy a gazdának mindig igaza van; ugyanis ha figyelmesen követte a gazda tanácsait és parancsait, nagyon ritkán fordult elő, hogy nem akadt rá a tapsifüles vackára. Megtanulta, hogy a fiatal nyulakat szép nyugodt tempóban kell üldözni, mert nem menekülnek nagyon messzire, inkább ide-oda futkároznak, szökellnek, kanyarognak, visszafordulnak, és rákényszerítik az üldözőt, ha nem akarja szem elől téveszteni, hogy százszor jobban ügyeljen, mintha egy óriás baknyúllal vagy egy öreg nyúlanyával volna dolga. Megtanulta, hogy minden nyúl, ha le akar térni az útról, hogy nyomát veszítsék, nagyot ugrik a levegőbe, és négy lábát zárva hullik vissza, s mikor első ízben került zavarba egy hasonló nyakatekert ügyben, Bellone-tól tanulta meg, hogy jobbra térjen ki, majd balra az ösvénytől, míg rábukkan az újonnan húzódó nyomra. Úgyszintén csak rövid ideig okoztak neki gondot a különféle cseles nyomok meg trükkös nyomkeveredések, mert a szuka arra is megtanította, hogy azon pont körül, ahol a csapák összegubancolódnak, szűkülő és táguló ívben körözzön, míg rábukkan az igazira. Az sem maradhatott előtte titokban, hogy van olyan merész és fifikás nyúlkoma, amelyik végigrohan a sövény mellett, majd a másik oldal mellett visszatér, szinte párhuzamosan a vadászkutyával, amelyik mit sem tud erről, meg arról sem, hogy pár lépésnyire packázik vele a nyúl. Mirautnak ilyen esetben az orra mellett a szemét és a fülét is teljes figyelésre kellett beállítania. Megtanulta, hogy ha eldördül a puska, a jó vadászkutyának mindent félbehagyva, szédítő tempóban a puskát elsütő gazdához kell száguldania, mert a vadász, ha a kutyák éppen hajtanak, csak egy még fontosabb vadra lőhet, és a szőrrel borított vadásztársnak segítségre készen ott kell lennie, 111

akár arra van szükség, hogy üldözze és elfogja, akár arra, hogy megölje vagy megtalálja a golyótól sebesült zsákmányt. Hamar meg tudta különböztetni a tülkölésben a nyújtott hangokat, melyekkel a vadásztársak hívják egymást, meg a szaggatott futamot, mely neki szólt vagy Bellone-nak vagy Ravageotnak; nagyon gyorsan felismerte mialatt a szukák társaságában vadászott − az ugatás, csaholás változatos formáit, melyek jelzik, jó-e a szag, közepes vagy éppen rossz. Olyan jól eligazodott a füle után, mint egy öreg katona az ágyú hangja után, s ez a tapasztalat hamarosan kölcsönössé vált kutyatársaival. Röviden tehát, kitűnő kutyává nőtte ki magát, s nagyon szomorú reggelre kellett ahhoz ébredniök, vagy a nyomnak kellett nagyon elmosódottnak lenni, vagy azegész körzetben ki kellett fogyni a vadnak ahhoz, hogy ő ne tudjon egy nyomot se kiszimatolni és egyetlen nyulat se kiugrasztani. A módszerei változatosak voltak, aszerint hogy együtt mentek ki a gazdával vagy csak kettesben Bellonenal, mert elég gyakran megesett, hogy a gazda elfoglaltsága miatt vagy egymagában, vagy a szuka társaságában indult útnak. Kitűnően ismerte már, hol találhatók a jó helyek, jó környékek; az első vadászatok után szinte személyes ismerőse lett néhány tapsifüles, ha szabad így mondani, mert minden bizonnyal meg tudta őket a többiektől különböztetni különleges illatukról, egy mindenki másnak észrevehetetlen kis szagfoszlányról, ahogy Lisée gazda is felismerte a szóban forgó honpolgárt a választott kuckójáról vagy a jól behatárolható környezetről, melyben hosszabb ideje tanyázott. Egy jó kutya a nyulat köteles mindig visszahajtani a kezdő helyre. Miraut könnyen vagy nagy nehezen, de mindig tudta az utat, és néhány ritka esettől eltekintve mindig arrafelé tudta terelni az űzőbe vett tapsifülest, ahol Lisée várt lövésre készen. De azért jó néhány nyúllal meggyűlt a baja, mert pár hét elteltével az egyévesnél idősebb, felnőtt nyulak, akik már ismerték a vadászok szokásait, hamar rájöttek, hogy nem akármilyen ellenfelük akadt. Amint meghallották tanyájuk közelében a kis csengettyűt vagy Miraut sajátos vakkantásait, nem várták be, míg odajön, és felveri őket, mert 112

biztosan érezték, hogy akármilyen elővigyázatosan választották meg a búvóhelyet, előbb vagy utóbb odatalál. S nagy titokban teljesen zajtalanul elosontak; hátrasunyt fülekkel, hosszan elnyúlt testtel rohantak, amerre láttak, hogy minél távolabb kerüljenek, minél nagyobb terület legyen mögöttük, mert többet reméltek a távoli, ismeretlen környéken való üldözéstől is, mintsem nagy veszélyek közt hazatérni, melynek során a sorstársaikat gyakran érte villámcsapásszerűen egy váratlan puskalövés halálos mennydörgése. Miraut persze így is követte őket, egy vérbeli vizsla megszállottságával, türelmével és fáradhatatlanságával. Felkutatta távoli új vackukat, újra felzavarta s a végkimerülésig üldözte őket, s minthogy ő nagyon erős volt, nem sok jó várt a nyúlra, hacsak nem volt távfutó, ha nem rendelkezett acélinakkal, ha nem talált ki eredeti, csalhatatlan trükköket. Miraut előbbutóbb utolérte, elroppantotta a gerincét, és belakmározott belőle. Ezen nem is sokat gondolkozott. A hajtás közben megéhe zett, a hosszadalmas futás kifárasztotta, de tűzbe is hozta, fel is dühítette, így aztán a széttépett nyúlból hamar kirángatta azon melegében a zsigereket, és szinte rágás nélkül nyelte. A vért lenyalogatta, a bordákat összeroppantotta az állkapcsával, kibontotta a húsos gerincet, s folytatta aztán az első részeknél. Gyakran otthagyta mégis a fejét, ha maró éhsége még nem csillapodott, és gyorsan belekapott a combokba, s az utolsó falatig lenyelte a tömör húsokat. így aztán néha mesebeli lakmározást vitt véghez, melynek végeztével teli gyomorral, degeszre tömött hassal, kiszimatolva a jó irányt, nehézkes ügetéssel indult vissza Longevernebe. Ritkán használta' az országutat vagy a kocsiutakat; jobban szerette a kis erdei ösvényeket vagy a nyílt mezőn a sövények, kerítések alját, a gabona árnyékát, hogy rejtve legyen a gyanús idegenek elől. Miraut jól megjegyezte, hogy a Guélotte-féle némberektől tanácsos őrizkednie, még kevésbé szabad bíznia idegen falvakban, a mindkét nembeli kölykökben, akiket egy tisztességes kutya nem is ijesztgethet, pláne nem haraphat meg, s akik a szelídségért cserébe minden csudával megdobálják vagy megsebesítik. Kezdetben, ha túl nagy volt a nyúl, és hamar eltelt vele, otthagyta a maradékot, némileg idősebben és tapasztaltabban, többször éhesen maradva, nyilván rá kellett jönnie, hogy ez a legnagyobb ostobaság; így aztán, ha nem 113

ette meg az egészet, a fogai közt elvitte Longeverneig a megmaradt hátsó részt a zsákmányból. Nagyfokú gonoszságra vallott volna, ha valaki ilyenkor el akarta volna kapni. Azért akadtak, akik üldözőbe vették, de neki megvolt a magához való esze, tudta, mikor tanácsos elfutni, elbújni a sövény mögé, a földhányásokat meg a tömött bokrokat kerülgetni, behatolni az erdőbe, ami a legbiztonságosabb, sérthetetlen hely a két lábon járó rablók elől. Amint a falu közelébe ért, mintegy ötszáz méternyire egy puhább földterületen, legtöbbször a krumpliföldön gödröt ásott, beletemette a húst, gondosan beföldelte, majd békésen hazaballagott. Aztán másnap vagy harmadnap szedte ki, ahogy az étvágya kívánta; Guelotte ugyanis továbbra is pikkelt rá, és a nagy csavargások után elég gyakran megfeledkezett az esti ételéről, ha véletlenül Lisée nem avatkozott erélyesen közbe. A vadász egyébként fel se tételezett ekkora élelmességet a kutyájáról. A szó szoros értelmében elképedt, mikor egy szép napon meglátta, hogy egy kis szimatolást tettetve egy pompás nyúlgerincen falatozik. Persze Miraut járt rosszul a felfedezéssel, mert a gazda úgy vélte, hogy ő már bőven kivette a részét a nyúlból, s minden teketória nélkül elvette tőle a maradékot, s otthon jól megmosva bevágta egy serpenyőbe. Ez jó tanulság volt a kutyának; ettől fogva gondosan vigyázott, hogy senki ne lássa, ha a rejtekhelyet felkeresi. De azért nem minden hajtás végződött teljes sikerrel, s Miraut egy-egy fárasztó nap után gyakrabban ért haza elcsigázva, üres gyomorral, mint szerette volna. Egy ilyen napon aztán folyton kiabált a gazdasszony, mert egy ilyen dögöt, mint mondta, sohase lehet kielégíteni. De azért a legtöbb nyúl a végzete szerint kénytelen volt megadni magát. Akadt viszont egy nyúlkoma, aki az egész vadászidényben csak ugratta Lisée-t meg a kutyát. Lisée szitkozódása szerint „egy ronda disznó, aki igazi varázsló", de Miraut is nagyon jól ismerte ezt a különleges állatot. Egy öreg bakról volt szó minden bizonnyal ő volt Longeverne-ben meg a környéken a szőrcsuhások fejedelme −, aki egyszép napon, senki sem tudja, miért és hogyan, a Fays feletti sűrűbe tette át székhelyét, egy ösvényekből, erdővágásból s mindenféle egyéb keresztezésből álló valóságos 114

labirintusba. Párharcuk egy szép, zúzmarás novemberi reggel kezdődött, mikor a bakancs sarka pengett a kemény földön, s a kutya már ötven lépésre a vacoktól könnyen szimatot fogott, és nem sokat teketóriázva, néhány hozzáértő mozdulattal már ott is termett, hogy elkapja a komát. A tapasztalt erdőjáró megértette, hogy egy igazi mesterrel va n dolga; kiugrott a vackáról, s hosszan elnyúlt testtel a földhöz lapulva, remegő bajusszal, kifehéredett szemekkel rohanni kezdett, miközben kitörését a szokásos sűrű csaholás kísérte. Miraut, bármilyen jó futó volt is, nem tudta sokáig rajta tartani a szemét, mert ez a kurta farkú, akinek bizonyára kellő tapasztalata volt már az emberekről és a puskákról, ügyelt arra, hogy futás közben minden rejteket, minden lehetséges fedezéket kihasználjon, öt perc is eltelt ilyen pokoli vágtában, s a kutyaugatás több mint egy kilométerre mögötte maradt, tehát időt nyert. A nyúl most cseles ugrásokat végzett, duplákat, kanyarokat tett, majd egy nagy kerülővel, mely kevésbé ügyes üldözőt alaposan megtévesztett volna, visszalopakodott az erdő alsó részéhez vezető úton, a felé az útkereszteződés felé, ahol ezek a buta emberek szokták bevárni az ő sorstársait, de amerre ő maga óvakodott valaha is betenni a lábát. Mihelyt két-három puskalövésnyire megközelítette ezt a veszélyes helyet, megállt, leült, meredt fülekkel hallgatózott, pisilt egyet, majd beugrott az erdőbe, az új irtás felé szaladt és eltűnt. Miraut nem vesztegette idejét a koma trükkös ugrásaira, s hamarosan odaért ő is, majd továbbhaladt az irtás mentén, egész föl az új ültetésig, már túl az erdő árkolásán, s néhány átugrást kiszimatolva nem vesztegette erre sem az időt, hanem a bevált módszer szerint körbejárta a helyet, hogy ráakadjon az élő nyomra. De nem akadt rá. Szűkebbre vonta a kört, újra semmi, kitágította, megint csak semmi, minden csapást külön bejárt, de semmi nyomot nem talált. Erre Miraut megdöbbent és feldühödött, ugatott és vonított, ordított és hörgött, ahogy eddig sohasem viselkedett, amivel sikerült alaposan elképeszteni Lisée-t, aki azonnal odasietett, s szinte magához sem tudott térni, amiért az ő csodakutyája, ez a pompás állat a 115

rendkívüli szimatjával, csavaros cseleivel most első ízben kudarcot vallott. Az erdőszélen nem volt egyetlen bokor sem, az irtást pedig nemrég tisztogatták; szépen fel volt nyírva, akár a tarló aratás után. A kutya meg a gazdája végigjárták a kerítés mindkét oldalát, minden követ, minden zugot kikémleltek, megnézték a meghagyott fák tövét, a széldöntött törzseket, a magnak hagyott fákat, régieket és frisseket, de az égvilágon semmit se találtak. Így kullogtak el üres kézzel. Két nappal később Miraut újra kiugrasztotta az állatot, és Lisée most annál az útnál várt rá, ahová előző alkalommal visszatért, de a füles most másik utat választott, s ugyanúgy eltűnt a szemük elől, mint két napja, s nagyjából ugyanazon a környéken. Újabb két nap múlva minden ugyanúgy történt. − Hagyd a csudába az egészet! mondta Philomen Lisée-nek, mikor az őt is hívta, hogy megtapasztalja ezt a különleges jelenséget. Én is ismerem ezt a pimaszt, vagyis hogy látni sohase láttam, de vadásztam már rá; vele szemben tehetetlenek vagyunk. De Lisée megmakacsolta magát. S hacsak nem volt más dolga, mindennap visszatért oda Miraut-val. Végül már az első percben odament erre a különleges leshelyre, hogy valahogy végére járjon a dolognak. De azon a napon a nyúlbak, mely elég idős volt ahhoz, hogy ne csak a fülére bízza magát, hanem a szemét is nyitva tartsa és az orrát is használja, visszatért ugyan a vágáshoz, de nem jött be, hanem eltűnt valahol a messzeségben, valahol nagyon messze, a magasságos mennyekben, ahogy a vadász elkáromolta magát. Az egész vadászidényben Lisée és Miraut főként erre a kísértetnyúlra fenekedett, ezt a nyúlvarázslót üldözte, akit senki se tudott elérni, sőt látni se, aki kidöglesztette a legerősebb kutyát is, s túljárt a legokosabbak eszén is. De valahányszor Lisée felment az irtás végibe, a nyúl nem is fordult arrafelé, ha pedig máshol állt lesben, épp ott tűnt el Miraut orra elől, aki szinte őrjöngve vonított dühében, a szeme kidülledt, a szőre égnek állt, s mikor lesunyt fejjel, behúzott farokkal visszasündörgött a gazdához, szinte beteg volt a dühtől és a méregtől, Lisée pedig hiába káromkodott jó 116

vastagon, mint afféle igazi vadász, nem segíthetett rajta. Végül aztán egy februári napon, mikor már két hete újra vadászati tilalom volt, és Lisée puskát se vitt magával, s csak úgy elrejtőzött egy hatalmas tölgyfa dereka mögött, úgy kétszáz lépésnyire a kritikus helytől, megoldódott a rejtély. Izgalmában erősen kezdett kalapálni a szíve, mikor megpillantotta a tapsifülest, amint éppen kiugrik a sűrűből, végrehajtja a cseles tánclépéseket és fordulatokat, s mindezt azon a helyen, ahol eddig is mindig keresték, aztán egy iszonyú nagy szökkenéssel feldobja magát a levegőbe, mintha az égbe akarna felkapaszkodni, mielőtt visszaesik. De épp ez az! Az irtás szép tiszta volt, hát akkor hol esett le a nyúl? Lisée a fa mögül hiába meresztgette a szemét, a nyúl eltűnt. Ezazért egy kicsit sok! Miraut eszeveszett dühvel hörögve − mert ezeket a hangokat már nem lehetett ugatásnak nevezni éppen akkor érkezett oda, s egymásra bámult a gazda és kutyája. Lisée biztos volt benne, hogy nem káprázott a szeme, és szinte fehéren az izgalomtól végigpásztázta a földet, minden hüvelyknyi területet aprólékosan végigbogarászott, ahová a vadnyúlnak vissza kellett esnie. Végül is ennek a nagy tönknek a töve volt a legközelebb eső hely. De ott nem volt semmi. Csak az égbe röpülhetett! Az orvvadász, a hitetlen Lisée sápadni kezdett és megremegett, tekintete ösztönösen feljebb emelkedett az ég felé, hogy választ kapjon, s ekkor... ó, a hétszentségit! A korhatag, öreg fatönkön, melyet már a favágók se méltattak figyelmükre, úgy négy-öt láb magasan a föld felett, néhány szürke árnyalatú hajtás között, melynek színébe tökéletesen beleolvadt s nyúl háti bundája, ott hasalt az örökös „zsákmány", lelapulva, hátracsapott fülekkel, lélegzetét visszafojtva, még szagot sem adva, szinte eggyé válva a fatönkkel. Hányszor állt már itt a vadász, puskával a kezében, egylépésnyire a nyúltól, a tönk körül nyomozva, s sohase jutott eszébe, hogy egy kicsit feljebb pillantson; hisz ismerte jól a mondást: a nyulak nem raknak fészket a fűzfára! − Na, most megtanultad, te ostoba dühöngött önmagára , hogy a puskát 117

mindig hozd magaddal, legalább a zubbony alatt rejtve! Felkapott egy husángot, hogy egy ütéssel agyoncsapja a nyulat; de ez holott az eddigi alkalmakkor soha meg se moccant most, mielőtt Lisée felemelhette volna a karját, pamm... rugóként pattant fel, s pokoli iramban elfüstölt, Miraut-val a sarkában. A kutya egész nap üldözte, de nem tudta befogni, s ő maga se jött meg a sötétség beálltával.

118

Negyedik fejezet Mérgesebben és elszántabban, mint valaha, a régóta felgyűlt dühtől és a hiábavaló üldözések érlelte gyűlölettől felszított lázban folytatta Miraut a vadászatot. De bizonyára meg volt írva, hogy ez a nyúl szerencsétlenséget hoz az üldözőire. Miraut véges-végig a nyomában volt, messze, nagyon messze követte, végig szorongatta, rácsaholt, végig ugatta, s messze túljárt annak a környéknek határain, amit valaha is bejárt, még a legkalandosabb, legbolondosabb csavargásokat is ideszámítva. Ennek a nyúlnak acélból voltak az inai. Több faluban is mesélték aznap este vacsora után a favágók, hogy egy egészen rendkívüli vadászatot láttak vagy hallottak, egy olyan kergetőzést, ahol a nyúl akkora volt, mint egy kecskegida, a kutya pedig óriás, és teljesen ismeretlen. A szolgálatban lévő járőrök fel voltak háborodva a féktelen és véget nem érő csörtetéstől, és szerették volna elkapni az ismeretlen kutyát, de eredménytelenül. Hiába vesztegették az idejüket. Miraut ismeretlen erdőkön, köztük magánparcellákon száguldott keresztül, árkot ugrott, patakokon gázolt át, keresztezett egy csomó utat és ösvényt, de nem tudta beérni a nyulat, sőt teljesen szem elől vesztette, mikor már nagyon messze járt az ő környéküktől, furcsa, sajátos talajon, a számára teljesen idegen ingoványon. A nap már nyugovóra hajolt, mire érzékelte, hogy nagyon éhes, a lábai elmerevednek, s irdatlan messzeségbe került az otthonától. Nagyon ésszerűen vissza is fordult, próbált tájékozódni, ezért beleszagolt a szélbe, aztán lassú ügetéssel elindult, de feltartva az orrát állandóan szimatolt, hogy legalább egy rágcsálni való csontra akadjon, valami könnyű zsákmányra, bármilyen finom vagy vacak élelemre, csak beraktározhasson valamit a gyomrába. Nemsokára egy útra ért, melyet az útpadka mellett haladva követett, s csakhamar felbukkant előtte egy falu. Ezt nagy ívben kikerülte, s rátalált néhány földből kifordított vakondokra, melyeket bekebelezett, s kényelmes tempóban továbbügetett. 119

Egy meglehetős hosszú útszakasz megtétele után, melynek során új meg új vidékeket, tanyákat meg falukat kerülgetett, egy olyan faluba érkezett sötétedéskor, mely ismerősnek tetszett neki, mintha Lisée-vel már jártak volna ott, meg a kis folyócska miatt is, amin feltétlenül át kellett kelni. A késő őszben félt a hideg víztől, de azt remélte, hogy a sűrű alkonyatban végigmehet a falun, bár teljesen ismeretlen volt neki minden, s a házak közt rossz emberekre akadhat. Rátért a főutcára, és amennyire csak tudta, összehúzta magát a kerítések alján, és óvatosan, gyanakodva iparkodott minél hamarább elérni a kis kőhidat, hogy száraz lábbal átkelhessen a vízen. Már majdnem célhoz ért, mikor egy játékosan kergetődző gyerekcsapat zsivaja visszariasztotta, s arra kényszerült, hogy néhány percre a közelben álló szemétdomb árnyékába húzódjék. Most volt az esti litánia ideje; néhány asszony jött arra nagy sietve, fejükön a virágsziromnak nevezett szép kendővel, kezükben az imádságoskönyvvel; mögöttük a gyerekek szállták meg a hidat, s azzal szórakoztak, hogy kavicsokat kacsáztattak a vízen. Egyszer csak felkiáltott az egyik gyerek, mert észrevette az óvatosan, tétován kémlelő Miraut-t, aki sáros volt, csapzott, éhes, kimerült, egyszóval gyászos és szánalmas látványt nyújtott. − Ott egy kutya! − Egy piszok kutya, amely nemidevalósi! tette hozzá a másik. − Talán egy veszett kutya tódította a harmadik , dobáljuk meg! S a szép, lapos kavicsokat, melyeknek a víz hátán kellett volna pattanniok, gyilkos nyalábban dobták Miraut felé. Bár szinte mindenütt elérték a kövek, nemcsak a hátán, a lábán meg a vesetájékon, a kutya némán s nagy iramban elfutott, nyomában a sikoltozó, ordibáló gyerekekkel, akik még örültek is, hogy élő célpontot kaptak, s a dobálódzásból hasznos, szinte hősi kalandba válthattak át. A kutya végigszaladt a falun, menekült az árkok és a sövények védelmében néhány száz méterrel túl az utolsó házakon, s ott meglapulva hallgatta üldözői nagyhangú, fenyegető kiáltásait. Ezek bátorsága egyébként némileg alábbhagyott a falu vége felé, s az utolsó viskóhoz érve megálltak, mert a sötétben nem merészkedtek ki a földekre. 120

Minthogy a sok futás, törődés meg az éhség elcsigázta, az ordítozás, a kőhajigálás pedig megfélemlítette, Miraut nem merte újra megkísérelni a hídon való átkelést. Ezt a környéket nagyon veszélyesnek találta, úgy érezte, mindenütt ellenség és kelepcék leselkednek rá, s bár most már teljes sötétség és csend honolt, félt, hogy rejtett csapdára bukkan, ezért nagyon óvatosan mozgott. Attól visszariadt, hogy átgázoljon vagy átússzon a folyón, hisz Longeverneben nem volt folyóvíz, s mint a legtöbb vadászkutya, Miraut is irtózott a hullámoktól meg a veszélyes hideg víztől. Egész éjszaka a falu körül koslatott, s valami akár felismerhetetlen ennivaló után kaparászott, szaglászott, nyomozott. Azt a szegényes maradékot, melyet a letarolt földeken, a kőkerítések zugaiban vagy a sövények sűrűje alatt talált, hamar felfalta, a házakhoz viszont nem mert közelebb menni, s a szemétdombokon se guberálhatott. így kénytelen volt még tovább kotródni az ellenkező irányban, egészen a következő faluig, amelyet barátságosabbnak gondolt, s a környékét alaposan végig akarta kurkászni. Eltelt két teljes nap, s a fáradságtól elcsigázva, kiürült gyomorral és fejjel már semmi mással nem törődött, mint hogy ennivalót szerezzen bármi áron. így hányódott három vagy négy nappalon és éjszakán át, magába roskadva a falu és a környező tanyák között, akár egy kormánya vesztett sajka, s csak azzal tudott már törődni, hogy elbújjon vagy elszaladjon, ha ember tűnt fel a közelben. Longeverneben ezalatt Lisée egészen kétségbeesett. Átment Philomenhez, és elmesélte a szerencsétlen vadászatot, nem titkolta bánatát sem, s a jó barát, aki nemrég még olyan könnyűszerrel jókedvre tudta deríteni, most elszontyolodva nem nagyon tudta megvigasztalni. Miraut beleeshetett egy verembe, fennakadhatott egy hurkon, mint annak idején Pépé egyik kutyája. Az a szerencsétlen, mikor átugrott egy árkon, egy nyúlnak szánt dróthurokba ugrott bele, s mikor a lehajlított bükkfacsemete, melyhez oda volt kötve a csúszóhurok, a kutya lendülete miatt felpattant, a nyomorult hirtelen ott találta magát felakasztva a nyakánál fogva. Még az volt a szerencse, hogy a drót a nyakörvre csúszott, s így nem szorult meg teljesen, s a szegény kutya, félig fuldokolva, legalább hörögni tudott. Vonított, hörgött szinte eszeveszetten hat teljes órán keresztül. Végül a környékbeli favágókat annyira idegesítette és felpiszkálta ez a furcsa zaj, 121

hogy odamentek. Mire kiszabadították, a kutya félőrülten menekült. Teljes nyolc napon át rázta a fejét, mintha még ott szorongatná a nyakát a dróthurok. Vagy talán egy zárt vadászterületen csípték nyakon Mirautt az őrök ? Mit csinálnak azok a kutyával? Annyi a szemét ember! Talán agyonlőtték, s a teteme most ott porlad egy erdő szögletében, vagy éppen hogy felismerték benne a kiváló vadászkutyát, letépték a nyakörvet, s jó messzire vitték, s jó haszonnal eladták? Sajnos arra gondolni se lehetett, hogyMiraut itt van valahol a környéken, mert akkor hazajött volna, vagy ha a járás bármelyik falujában volna megbújva, a bíró vagy bárki más írt volna már, hogy jöjjön érte. Az teljességgel elképzelhetetlen ugyanis, hogy egy vadásztárs ne vette volna gondjaiba a kutyát; ilyen szívességre mindig készen állnak a vadászok, puskások egymás iránt. Lisée mégis, minden rossz előjel ellenére mindennap várta a postást a levéllel, mely szerint Miraut-t valahol gondjaikba fogadták, s most várja, hogy érte menjen. A szomszéd falvakat már mind körbejárta, persze hiába, s türelmetlenül várta, mikor tűnik fel már Blénoir, a postás. Guelotte persze abban reménykedett, hogy végzett ezzel a ronda kutyával, s szép csöndben, vidáman nevetgélt magában, ugyanakkor pedig fennhangon szitkozódott, hogy jól kifizetődött ennyi pénzt költeni egy kutyára meg a nevelésére, hogy rögtön el is pusztítsák a háztól, amint befejeződött az idomítás, különben is, ezen nagyon is meglátszott, hogy nem fogja rendesen végezni, az ilyen állattal csak a baja gyűlik meg az embernek. Ezalatt Miraut kiéhezve, piszkosan, reszketve és megfélemlítve, búsan bolyongott a mezőkön, réteken, csalitokban, teljesen ismeretlen falvak között, melyeknek ugyancsak ismeretlen lakói, úgy érezte, rosszindulatúak, s álnokul veszélyesek rá. Már csak éhségtől mardosott gyomrára tudott gondolni, semmi másra, talán már Lisée-t s az otthont is elfeledte, talán már a Longeverne-be hazavezető utat se fogja keresgélni, mert emléke is elenyészett már. De aztán egy szép napon, mikor már teljesen ki volt merüle, mert sehol se fogadták be, mikor régóta nem evett már semmit, és annyira sáros volt, hogy egyetlen szál tiszta szőr sem akadt a testén, a falu szélén az országút mellett szinte egész élete megjelent előtte egy látomásban: megjelent a gazdája, Lisée is, akihez már sosem tud visszatalálni, s akit így 122

már sose fog viszontlátni − s erre elkezdett vonítani, vadul és kétségbeesetten, mint aki vesztét érzi. Leült a hátsó felére; vigasztalan, szánandó pofáját az égnek emelve hosszan, nagyon hosszan, bánatosan elnyújtva vonított, s a végén valósággal zokogásba csuklott a hangja. Erre a kétségbeesett kiáltásra, erre a gyászos hangra a falu összes kutyája elkezdett felelgetni gyors, dühös vagy félénk vakkantgatással, s a falu kölykei, akik szintén felfigyeltek a szokatlan hangokra, ott gyülekeztek a kétségbeesett állat ködében, de azért elég tisztes távolban. − Jé, egy elveszett kutya siratja a gazdáját! szólalt meg az egyik. − Ó, szegény kutya! − Ne adjunk neki egy darab kenyeret? kérdezte egymásik. − Csak elszaladna − vetette oda egy harmadik. A faluban mindenki hallhatta a jajkiáltást, s ha az emberektöbbsége nem is figyelt fel rá, hiszen egy parasztembert ilyet kis dolgok nem nagyon rendítenek meg, egy ember mégis akadt a faluban, Narcisse apó, egy öreg vadász, aki hegyeznikezdte a fülét a jajkiáltásra, s biztos, hogy más járt most afejében, mint a falubelieknek. − Na, nézd csak, egy vadászkutya! És rögtön szaladt nézni, nem ismerős-e véletlenül, meg hogy megetesse, s ha van rajta nyakörv, megnézze, hová valósi, hogy a lehető leggyorsabban hazajuttassa. Lassú léptekkel, éber tekintettel közeledett ahhoz a ponthoz, ahol Miraut még az eddiginél is keservesebben vonított, mintegy száz lépésre a gyerekhadtól. − Maradjatok itt, gyerekeim − mondta nekik, mikor el akarták kísérni −, maradjatok itt, mert megijed tőletek! Azt kell hinnünk, hogy egyes emberek adottságaiknál fogva eleve rokonszenvesek az állatoknak, de az is lehet, hogy nagy bajukban valami biztos ösztön irányítja őket titokzatosan, de az is lehetséges, hogy Miraut, erői fogytán, már mindenbe beletörődött. Szóval, amint Narcisse közeledett feléje, nem félt, s megérezte benne a jó barátot. Ahogy hallótávolságra ért, az öreg valóban nagyon kedvesen szólt hozzá, 123

ő aztán értett a kutyák nyelvén. − Tia, kiskutyám, tia, tia! Gyere ide, szépségem, nézzük csak, mi a baj! Egyre közelebb lépett a kutyához, aki nemcsak hogy nem futott el, hanem örvendezve megvonaglott, hogy köszöntse azt, aki olyan figyelmes hozzá. Narcisse apó megveregette a kutya feje búbját, megvakargatta az álla alatt meg a füle tövén, s e műveletek közben odahajolt a nyakörvhöz. Nehezen silabizálta ki a durva vésővel karcolt betűket az ócska pléhlapocskáról, mely két szegeccsel volt a szíjra felerősítve: „Lisée, földmíves, Longeverne". Erre nem bírta visszafojtani ámuló kiáltását, mert egyazon vidék vadászai s puskásai ismerik egymást; nemegyszer iszogatott együtt Lisée-vel a vásáron Vercel-ben vagy Baumeban, és hírből ismerte már kiváló kutyáját is, akiről Pépé zengedezett neki, a mindenit, nemis olyan régen! − Ez hát a Miraut! tört ki belőle. Mikor saját nevét hallotta ennek a kedves idegennek a zajából, Miraut szeméből csak úgy sugárzott a jókedv és bizalom, és kétszeresen kimutatta a barátkozás készséges jeleit, s mikor aférfi felszólította, hogy menjen vele, engedelmesen lépegetett mellette a házáig. − Ez a Longeverneben lakó Lisée kutyája − magyarázgatta Narcisse a szembejövőknek , ki tudja mióta bolyong elveszetten, s a szegénynek már alig van „emberi formája"; mindjárt megetetem, s azonnal írok a gazdájának, aki ugyancsak bánkódhat miatta. Minthogy világosan kiértette a gazdája nevét a szavakból, még tovább növekedett a kutya bizalma, s most már tökéletesen rábízta magát a megmentőjére, végleg felhagyott a panaszkodással. Amint hazaértek, Narcisse a leányával egy nagy tál tejbe áztatott ételt készíttetett, s letette a vendég orra elé, Miraut meg az utolsó cseppig hűségesen kilefetyelte; azalatt az istállóban friss szalmából fekhelyet készített neki, s amint a kutya kész volt az evéssel, odavezette. Miraut belegömbölyödött a szalmába, hogy jó legyen a fekvése, majd alaposan lenyalogattamagát, hogy a napok óta elhanyagolt toalettje ismét rendben legyen, és megtisztulva, megbékélve, teljes fél napot aludt egyfolytában, annyit se moccanva, mint egy valódi fatönk. 124

Másnap aztán Lisée, aki kétségbeesésében már a haját tépte, meg a szakállát, s átkozódott, hogy az a piszok nyúl biztosan boszorkány volt, aki elemésztette az ő kutyáját, délelőtt tíz órakor a következő levelet vette kézhez: Bémont, február 27. Kedves Lisée! Azért küldöm ezt a kis levelet, mert közölni szeretném, hogy a mai napon a Chambotte felé vezető út melletti tocsogóban szedtem fel a te Miraut kutyádat, amint végveszedelmében ott vonított. Igencsak tönkre volt menve. Megetettem, és jelenleg ajó meleg istállóban hortyog rendületlen nyugalommal. Gyere majdérte, ha lesz rá egy kis időd. Öreg cimborád. Narcisse Ui. Eddig idén tizenhetet lőttem. És te? Ahogy elolvasta Lisée, egy ugrással Philomennél termett, h ogy megnyugtassa s beszámoljon neki a kedvező hírről; de nem időzött ott sokáig, hazarohant, hogy felkészüljön, meri még aznap meg akarta járni az utat, s az jó pár lépés Longeverne-től Bémont-ig. Bekanalazta a maradék levest, megevett egy darab szalonnál kenyérrel, felhajtott egy pohárral a gyengébbikből, magához vett a biztonság kedvéért egy pórázt, arra az esetre, ha kellemetlenebb fajta csősszel találkozna, vagy a paragrafusokatszőröző zsaruval, s botjával a kezében fürge léptekkel indult Bémont felé. Velransba érve beszámolt Pépének az eseményekről, aki nem is tartotta fel sokáig, csak arra a percre, míg benyakalnakegyet, hiszen tökéletesen tisztában volt barátja türelmetlenségének okaival. Mikor Orcent-on ment keresztül, elmondták avadásznak, hogy körülbelül egy hete valóban láttak egy csapzott kutyát; a kölykök elzavarták, mikor át akart kelni a hídon; de később senki se hallott róla. Azt se tudták, kié, honnét jött; joggal hihették, hogy azóta rátalált a gazdájára. Mire Narcissehoz ért, Lisée már mindent értett, vagy majdnem mindent: Miraut, mikor elijesztették a hídnál, nem mert többé arra jönni, 125

csavarogni kezdett, Isten tudja,hányfelé, míg végül a hűséges barát megtalálta. Narcisse túláradó érzelemmel fogott vele kezet. Mindig igaz öröm a találkozás két vadász számára, ha éppen semmi okuk − s most is ez volt a helyzet a féltékenységre vagy irigységre. − Várj csak − mondta Narcisse , próbáljuk ki, hogy felismeri-e a hangodat. Bemegyek hozzá az istállóba, s ha bezártam az ajtót, kezdjél jó hangosan dumálni. Ahogy mindezeket megcsinálta, Lisée elkezdett beszélni. Mire Miraut, aki addig kedvesen tűrte Narcisse simogatását, elmeresztette a füleit, meredten figyelt, csillogó szemmel, majd nekirohant az ajtónak, és vadul rágta, kaparta, csaholtés vonított, hogy nyissák ki neki minél gyorsabban. − Ó, ó kiáltott nevetve Narcisse , ő van itt bizony, s mi ráismertünk! Igenis, kedvesem, máris viszontláthatod! S amikor kinyitotta az ajtót, csak nézte, hogy rohan Miraut Lisée-re: csaholva, sírva, ugatva, nyelvét kiöltve, hozzádörgölődzik, a mellének ugrik, a vállának, az ujjait harapdálja, a tenyerét nyalogatja, a szakállát szántja, a farkával veri a földet, jobbrabalra tekereg örömében, a gazda pedig hálatelt szívvel, egy kis könnycseppel a szeme sarkában csak nevet örömében. Erre aztán Narcisse teljes részletességgel elmesélte, mint szedte fel Miraut-t, s ragaszkodott hozzá, hogy a vendég náluk ebédeljen: e célból már megsüttetett egy darab kolbászt, s félretétetett egy fazék mélyén bizonyos vagdalt húst, melyről Lisée-nek hamarosan nyilatkoznia kell. A két férfiú asztalhoz ült, Miraut-val a sarkukban, aki most már egy lépésre se tágított a gazdájától, s míg az az asztalnál ült, szorosan mellé telepedett, pofáját a térdén nyugtatta, állandóan felbámult rá, s csak arra a néhány pillanatra hagytaabba a kedveskedéseket, mikor időnként el kellett kapnia a kolbászhéjat vagy a kenyérhéjat, amit felé dobtak. − Nesze kínálta Narcisse Lisée-t , kóstold most meg ezt a... házinyulat! − De ezt aztán nem itt a háznál nevelték jegyezte meg Lisée, ahogy vett belőle. − Hol puffantottad le? − A leshelyen, négy vagy öt napja, künn a Chambotte oldalában; a lövés 126

után meg se moccant. Erre föl aztán a két koma kezdte egymásnak elmesélni az évad valamennyi nyúlhistóriáját, s Lisée indíttatva érezte magát, hogy elbeszélje a boszorkányos nyúl esetét, mely majdhogynem romlásba döntötte Miraut-t, a legkiválóbb kutyát, mely különleges képességekkel rendelkezik a vadak felhajszolására, s nincs párja, ha egy bakot kell kergetnie egy teljes napon át. − Valóban ritka az ilyen kutya, mint amilyen a tied! − mondta lelkesen Narcisse. Nekem egy tacskóm van, de azért megjárja. Most künn van a fiaimmal, különben meg tudnám mutatni. Egyébként, tudod te is, jó vadásznak jó a kutyája is. Ha a te Mirautd egy kocavadász keze alá került volna, nem mondom, hogy semmit se érne, de elrontotta volna, az biztos; ha az ember jó kutyát akar, az orra előtt kell vadat ejtenie, méghozzá minél gyakrabban. Ismertem egy öreg auvergne-i vadászt, aki a minapában hunyt el; egy kis vityillót tákolt össze magának a községi erdőben, egyébként Mélo volt a neve. Sohase találkoztam még ilyen egy kóklerrel; barátom, ami a kutyákat illeti, nos, ennek a fickónak mindig csak korcs kis vakarcsok voltak a keze alatt, melyekre ügyet se vetett senki, a vadőrök meg a csendőrök a legkevésbé. És ezek a kis korcsok ugyanúgy fel tudták hajtani a nyulat, mint a többiek, mert ez a Mélo aztán értett az idomításhoz. Jól emlékszem például az egyik legutolsó kutyájára, egy meghatározhatatlan eredetű fekete korcsra, amelynek a Vaneau nevet adta. Egyszer, mikor egy mélyedésbe ereszkedtünk lefelé hármasban, ő, a kutya meg én, ez a Vaneau szagot fogott, és egy szempillantás alatt már ott volt a fészeknél, hogy kiugrassza a polgártársat. Persze azonnal a hátára ugrott, de ezúttal egy óriási bakkal volt dolga, s minthogy a kutya kicsi volt, a nyúl a hátán hurcolta több mint ötven méteren keresztül, míg az végül kénytelen volt elereszteni. Látod, Pépé is ilyen; akár egy pincsit vagy egy rattlert adnak a keze alá, jó vadászkutyát vagy hajtót nevel belőle, mert van hozzá tehetsége. Nem mindegy ám, hogyan bánnak egy kutyával, és persze mi is értünk hozzá valamit, de úgy azért nem, ahogy ő. A te kutyád pedig valami különlegesség. Mondd csak, elég gyorsan magamhoz vettem, mikor rájöttem, hogy a tied? − Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked, kedves öregem, ezt a szívességedet sohase fogom elfelejteni. 127

− Vadászemberek közt ez magától értetődik. Ha az emberek manapság nem volnának olyan önzők és rosszindulatúak, nem kellett volna szegénynek nyolc napig várnia, míg valaki felkarolja. − De legalább azt mondd meg, mennyivel tartozom az eltartásért? − Most tréfálsz? Ha mindez velem történt volna, neked lenne képed pénzt kérni tőlem? − Ugyan, öregem, csak nem képzeled! − Nos, akkor hagyjál engem békiben! Majd meghívsz egyszer egy pohárkára, ha Longeverne-ben járok, vagy ha találkozunk a vásárban. − Rendben van, de addig is igyunk valamit itt a kocsmában. − Bémont-ban nincs kocsma, de itthon is bedobhatunk egy pohárkával. Van nekem borom a pincében, asszony pedig nincs, hogy ránk károgjon. Tudod, hogy özvegy vagyok, a gyerekeim pedig nagyok. A lányom vezeti a háztartást, a fiúk pedig kinn dolgoznak az erdővágáson; az idén favágással akarják a kenyerüket megkeresni. S minthogy nem volt jobb dolguk, a két cimbora tovább ürítgette a poharat, miközben újabb kutyahistóriákat mesélgettek egymásnak. Végül, ahogy a nap leáldozott, Lisée útnak indult; de a sok érzelmi megrázkódtatás, na meg a bor kissé elnehezítették a mozgását, és meglassították a lépteit. Nagy titokban odacsúsztatott egy ötfrankost a nagylány kezébe, amiért olyan jó sűrű levest készített a kutyának, aztán legalább hússzor melegen parolázott Narcisse-szal, aki egy darabon elkísérte, és nekiindult Longeverne felé, Miraut-val a sarkában. Mindemellett, hogy meg ne hazudtolja azt a mondást, hogy „aki ivott, az fog is még inni", nem mulasztotta el, hogy betérjen a kocsmába Orcent-ban, ahol egyébként kijelentette, hogy az idevalósiak mind vademberek, aztán Verlansba érve meghívta még néhány palack italra kedvesPépé barátját. Guelotte csak úgy éjfél után egy órakor látta viszont, a részegségnek ugyanolyan fokozatában, mint aznap este, mikor először hozta haza Miraut-t. Minthogy eléggé ismerte férje kapacitását, s hogy nem egykönnyen rúg be, nagyjából ki tudta számítani, mennyit nyakalhatott, s következésképp − 128

ellentételként − mennyi pénzt adhatott ki. így hát, miután alaposan lehordta mindkettőjüket, megesküdött az urának, hogy szedi a sátorfáját, s elmegy ebből a házból, mert nem elég, hogy az a dög neki annyi kellemetlenséget okoz, de a tetejébe még kitűnő ürügyet is szolgáltat a részegeskedésre annak a korhely gazdájának. Mintha őnélküle nem volna erre elég alkalom!

129

Ötödik fejezet Elég sok idő telt el addig, míg Lisée ismét elszánta magát, hogy puskáját félbehajtva és a kabátja alá rejtve kimenjen a szabadba, egymagában vagy Miraut társaságában. Ezer és egy elfoglaltságot adott a tél és a tavaszelő; hosszú órákat töltöttek ezalatt egymás társaságában. A gazda a csűrben vagy az istállóban barkácsolgatott; felrakott egy szénatartót, megjavította a jászolt, a gyalupadon gereblyét vagy favillát készített, a kutya pedig mindenhová követte, akár egy hűséges árnyék, s vagy elszunyókált ott mellette, vagy nézte szép csöndben. Időnként, hogy megtörje a némaságot, Lisée társa orra alá dugta, amit éppen fabrikált: egy jól sikerült lőcsöt vagy villanyelet, és becézgetve így beszélt hozzá: − Nos, Mimirko, öreg cimbora, szerinted nem remek ez a munka? A kutya ráfelelt egy ásítással, hatalmasra tátva a száját, vagy felkelt, a farkát csóválta, a nadrágjához dörgölődzött, azt a hiábavaló reményét éreztetve, hogy egyszer már szeretné kiegyenesíteni a lábát, és kirándulni a környékre. Néha odatévedt Mitis vagy Moute, nagy óvatosan lépkedve vadászat közben, ahogy az egy vadászösvényen járó harcoshoz illik. Nekidörgölődztek Mirautnak, felpúpozott háttal doromboltak, kegyesen eltűrték, hogy végignyalogassa őket, vagy a bolhákat szedegesse a bundájukból, aztán mentek tovább. A házra mostanában békésebb napok virradtak. Guélotte szinte teljesen felhagyott a háborúskodással, csak ahhoz ragaszkodott, hogy Lisée az emeleti szobában aludjon, attól kezdve, hogy megjött Bémont-ból, mert hogy a disznó aznap este nagy szemtelenül a kutyát maga mellett altatta az ágy végiben. Az asszony persze másnap takarítás közben szőrszálakat talált a paplanon, és sáros piszkot az ágytakarón. Lisée elismerte, hogy ez valóban hiba volt, és hogy ilyesmi többé elő ne forduljon, Mirautt a biztonság kedvéért minden este a fészerbe csukták. Ettől függetlenül ebéd után a gazda időnként, de elég rendszeresen felment „kivenni a délidőt", azaz egyet szundítani, mielőtt újra munkához lát. Minthogy Mirautt legszívesebben mindig maga mellett tartotta, ha az asszony 130

benn járt a faluban, őt is felvitte magával az emeletre; de ha otthon volt, Lisée egy szót se szólt, csak bosszús arcot vágott, és egyedül ment fel lepihenni. Miraut minden furfangját latba vetette, hogy mégis felmehessen hozzá. Vágyának főként két dolog állott útjában; egyrészt a kis csengettyű, mely állandóan ott volt a nyakán, és ha mozgott, jelezte a jöttét, másrészt a csukott ajtók, melyeket ki kellett volna nyitni. Egyszer azonban, mikor a gazda már lefeküdt, s az asszony elment a boltba, sikerült mind a két ajtót kinyitnia, mégpedig úgy, hogy a mancsával lenyomta a kilincset, az orrával pedig benyomta az ajtót. A lenti ajtóval könnyen ment a dolog, mert belülről nyílt kifelé, és amint lenyomta a kilincset, máris engedett a nyomásnak; de a fenti ajtóval a lépcső tetején már hosszasan kellett bajlódnia, mert bár ugyanúgy nyílt, de most ő volt kívül. Hiába nyomta le a kilincs nyelét, vagy ahogy arrafelé mondják, a pislogót, s hiába nyomta közben az ajtót, nem nyílt meg. Végül az orrát dugta az ajtókeret meg az ajtó közé, s miközben félrehúzódott, rájött a megoldásra, amit igyekezett nem elfelejteni. Lisée, aki pokolian horkolt, egyszer csak nagy meglepetésére azt érezte, hogy egy puha és forró nyelv nyalogatja az orrát és a kezét; hirtelen tágra nyitotta a szemét, és meglátta Miraut-t. Azonnal nyugtalanul a lépcső felé sandított, gyengéd hitvesének váratlan rohamától tartva, de amikor semmi nesz se volt hallható, megnyugodott, és teljesen átengedte magát az elérzékenyülésnek meg az örömnek, hogy ez a derék állat saját magától rájött, milyen módon találhat őrá a harcias asszony tilalma ellenére. Hagyta, hogy bebújjon az ágyba, vakargatta és dünnyögött hozzá, Miraut pedig vidám vakkantással adta tanújelét, a maga módján, gazdájához fűződő érzelmeinek. Lisée óvatosságból, mielőtt hazajött volna a felesége, lement kis barátjával együtt, s igyekezett az ágyból eltüntetni, amennyire az lehetséges volt, a kutya otttartózkodásának nyomait. S aztán egész délután Guélotte jelenlétében valami diadalittas és csúfondáros kifejezés ült az arcán, ami ugyancsak izgatta az asszonyt, de hiába próbált rájönni az eredetére, sehogy sem sikerült megfejtenie.

131

Ettől kezdve, ahogy a gazdasszony elhagyta a kályhás szobát, Miraut felment, hogy ő is szundítson egyet Lisée mellett, s a vadász mindig boldogan vigyorgott, mikor meghallotta, hogy az ágy lábánál mocorog felugrásra készülődve. − Jól rászedtük az öregasszonyt nevetgélt. De egy nap aztán, mikor az asszony otthon maradt, Miraut nagy hirtelen kihasználta azt a pillanatot, mikor valamiért átment a konyhába, kicsapva a lépcsőre nyíló ajtót, és gyorsan mögéje osont. A munkába merült asszony visszajött, de ügyet se vetett rá, s nem is gondolt arra, hogy szemmel kéne tartani. Ekkor aztán végtelenül óvatosan, hogy a csengettyű meg ne szólaljon, macskatalpon járva, nyakát megfeszítve, fejét meg se moccantva megmászta a lépcsőt, és ugyanilyen csendben nagy ügyesen kinyitotta a másik ajtót is, felmászott az ágyra, s karikába gömbölyödve odafeküdt a gazda lábához, s míg Lisée jó hangosan húzta a lóbőrt, ő csak fél szemmel szendergett. Guélotte mindebből semmit se látott vagy hallott: Lisée hangos horkolása vezette később nyomra, egy jó óra múlva. Minthogy kissé megsokallta a déli alvást, felment, hogy felébressze, s eszébe se jutott, hogy csodálkozzék, amiért minden ajtó nyitva van. − Disznó társaság! süvöltötte, mikor megpillantotta a békés szunyókálókat. Lisée az álmot dörzsölgette a szeméből, Miraut azonban nagyon megszeppent, s elkerekedett szemeivel igyekezett a lehető legkisebbre összehúzódni. − Szóval ez az oka folyt tovább a szidalom −, hogy ilyen hamar piszkos lesz a takaró! Én csak töröm a fejem, mitől, ez a féleszű meg nyugodtan tűri! Miraut, akit jó néhány ökölcsapás kíséretében kihajított az ágyból, iparkodott nagy sebességgel lekarikázni a lépcsőn, hogy legalább a rúgásoktól megmeneküljön, Lisée pedig ártatlan képpel szabadkozott: − Érdekes, nemis hallottam, hogy feljött. Ettől kezdve a kutya még szorosabb felügyelet alá került; de ez nem akadályozta meg, hogy leküzdje az ellenfél ravaszkodásait és rendszabályait, és gyakran felmenjen a baráti társaság kedvéért az emeletre.

132

Időnként a faluban is körbejárt, meglátogatta a jobb szívű konyhákat, üdvözölte Bellone-t és Philoment, végigfürkészte a szemétdombokat, bejárt minden portát, de legszívesebben friss pataszarut evett a kedves Martin patkolókovács műhelye előtt. Ó, a friss szaru milyen fölséges csemege! A falu valamennyi kutyája tartotta a komaságot Martin kováccsal, s ha arra volt dolguk, el nem mulasztották, hogy beköszönjenek. Gyakran lehetett ott egy-egy lovat látni, a falba erősített vaskarikához kötve egy kötéllel, míg a patkolás sora rákerül. Miraut, akárcsak a többi kutya, nagy figyelemmel nézte a kovácsinast, ahogy megfogja a csüdnél a ló lábát és felemeli a patát, és serkenő étvággyal kísérte pillantásaival a patahántó járását, ahogy szép szabályos, átlátszó lemezkéket hasított le a patáról, meg a pataráspolyt, ahogy lepattintotta a jó illatú és aranyszínű szilánkokat. Barátságból, nehogy a jó kiskutyák kénytelenek legyenek esetleg egy oldalba rúgást elviselni a lovaktól, Martin felmarkolta a lehullott szarut, s odadobta Miraut meg a többi csemegézni vágyó kutya elé, rendszerint ezen szavak kíséretében: − Nesze, öregem, zabáld teli magad, de szellenteni ne ide gyere majd vissza! Mert nem volt nehéz a kipufogtatott gázok fojtó szagáról rájönni, mikor hajtott végre Miraut Martin műhelyénél egy kiadós portyát. Miraut tökéletesen felderítette saját házukban is az összes eleségforrást, úgyhogy Guélotte is abbahagyta az időnkénti koplaltatást, amikor rájött, hogy a kutya ilyenkor kiszolgálja saját magát. Jó hasznát vette annak, hogy megtanulta a szobaajtók nyitását ; bár a zárak és reteszek némileg bonyolultabbak voltak itt, de ezeknek is megtalálta a nyitját, és egyes napokon ugyancsak kitátotta a száját, mikor rátalált az ennivalóra, egypár karaj kenyérre, egy nagy tál káposztára, sőt tekintélyes oldalnyi szalonnára. Egyegy ilyen alkalommal parázs veszekedés tört ki a házban, de Lisée csattanós érvekkel, melyeket a cipő orrával támogatott, mindig meggyőzte az asszonyt, hogy egyáltalán nincs igaza, minden őmiatta történt, s az éhhalálra ítélt kutya helyében ő maga is pont így viselkedett volna. 133

Egy alkalommal egy langyos vízben pihenő kolbászt sajátított ki Miraut, melyet egy polcra tett fazék mélyén talált; legalábbis őt gyanúsították a gaztettel, bár egyetlen bizonyítékkal se lehetett a vádat alátámasztani. Guélotte hasztalan igyekezett rájönni, milyen módon sikerült ennek a nagydarab dögnek a majdnem színültig tele fazékból úgy kicsenni a fent nevezett kolbászt, hogy se az edényt nem döntötte fel, se a vizet nem loccsantotta ki, s ráadásul mindezt a legteljesebb csendben. Egy tejeskalács pedig, mely a ablakdeszkára volt kitéve hűlni, annyira összezsugorodott, hogy morzsa se maradt utána, s megint csak Miraut lett, teljes joggal, ennek a házi tolvajlásnak a gyanúsítottja, ugyanis a jó asszony az ő szakáll-szőrei közt a bűntárgyból származó maradványokat vélt fölfedezni. Lisée mindannyiszor, elvből, megvédte a kutyát az asszonnyal szemben, de az már amúgy sem merülhetett fel, hogy meg akarják mérgezni vagy másképpen elpusztítani. Miraut az eltelt idő alatt sok forró csatában kivívta magának otthon is, a falu színe előtt is a teljes polgárjogot. Amíg cudar volt az időjárás, Miraut nem esett kísértésbe, hogy kijárjon csavarogni az erdőbe s a mezőkre; de ahogy több lett a napsütés és felmelegedett az idő, már gyakran pislogott az erdő felé, s ha a gazdája kiengedte Bellonet, s az érte jött, nem sokat gondolkozott, hogy vele tartsone egy kis vadászkörútra. Ő nemigen indult el egymagában, az viszont előfordult, hogy a szuka kiment a szabad mezőre, ahol szimatot fogott, s ki is ugratta mindjárt a nyulat. Minthogy ösztönösen felfigyelt minden zajra, melyhez valami köze lehetett, Miraut sohase tévedett hasonló esetekben. Ha cimborája csaholását meghallotta, akárhol tartózkodott, bármit csinált, egy cseppet se habozott, rohant ki a házból, Lisée-t is faképnél hagyta, ha nem akaródzott kimennie, és röpült a hang nyomában. Amint közelebb ért, egy kicsit hallgatózott. Ha kiderült, hogy a hajtás elfelé vezet, kétszer olyan gyorsan futott tovább, és időnként ugatott egyet, hogy jelezze, ő is úton van; ha viszont éppen fordítva, feléje közeledett a vad, néhány pillanatig gondolkozott, majd a legnagyobb csendben elfoglalta azt a helyet, melyet a legalkalmasabbnak vélt, s akár egy 134

róka, lélegzetfojtva várakozott a nyúlkoma megjelenéséig, ráugrott, és egyetlen harapással eltörte a gerincét. Nem egy nyulat csípett el ily módon, de jó párat el is szalasztott, mert ha egy nyúl még nincs kimerülve, nem engedi meg ilyen könnyen, hogy beleharapjanak az oldalába. Ha történetesen sikerrel járt, akkor azon nyomban lenyúzta a zsákmányt, feltépte a hasát, felnyalta a vérét, elnyelte a belsőségeket, és nekiállt falatozni, míg oda nem ért a szuka. Néha persze, be kell vallani, ez nem ment ilyen simán, és Bellone dühösen és vadul morogva elvette az egészet, attól félve, hogy neki semmi se marad. Miraut az első esetben nem merte visszaharapni, de aztán rájött, hogy legfeljebb néhány ártalmatlan marást kockáztat, és tovább falatozott ő is a szuka mellett a húsból. Amikor pedig közösen fogtak be egy nyulat, teljes erőből kétfelé húzták, fejtől-faroktól, s aztán mindketten elfogyasztották azt a részt, mely a szakítás szeszélye nyomán nekik jutott. Nagy harcra sohase került sor közöttük, legfeljebb enyhe nézeteltérésre, egy kis fogcsattogtatással, egy kis morgással, s legfeljebb akkor, ha sovány volt a zsákmány. Viszont, ha volt bőven mit enni, az, aki előbb fért hozzá, jól belakmározott, a többit pedig könnyű szívvel otthagyta a másiknak; esetenként még hívogatta is, ha túl soká érkezett meg a lakoma színhelyére. Olyan eset is előfordult, hogy nemcsak ketten voltak az osztozáson. Többször harmadik orvvadász is csatlakozott hozzájuk, egy idegen vagy egy ismerős, valamelyik szomszéd falubeli vadász kutyája, aki a hangok nyomán jött oda, és részt vett az üldözésben, remélve, hogy neki is jut a zsákmányból. Természetesen hagyták, hadd csinálja, hadd ugasson ő is, mert az üldözés közben nincs idő rendreutasítani a hívatlan segélycsapatokat. De mindjárt másképp alakult a dolog, ha elkapták a nyulat, itt már másról volt szó, és az ügy a lehető legkomolyabbra fordult. Mintha összebeszéltek volna, Miraut és Bellone jelentőségteljes morgással felszólították a jövevényt, hogy másfelé menjen élelmet keresni. Ha az nem tágított, s legtöbbször így történt, mindketten egyszerre nekitámadtak, s néhány harapással úgy megtáncoltatták, hogy habozás nélkül eldöntötte, hogy bőgve-vinnyogva ugyan, de tüstént visszavonul. 135

A vesztes kutya azonban nem ment túl messze. Megállt az első bokor mögött, úgy ötven lépésre a lakoma színhelyétől, aggályosan végignézte a két szövetséges lakmározását, végig azt remélve, hogy nem eszik meg az egészet, és ott hagyják a félig elrágott csontokat vagy néhány bőrös-szőrös darabot, amit ő nagy élvezettel elfogyasztana. De ilyenkor Miraut és Bellone rémítő falánksággal állt oda zabálni, mintha kiéhezett farkasok volnának. Mintha az érintett harmadik jelenléte megkettőzné az étvágyukat − mely átlagos esetekben is rendkívülinek bizonyult , semmit se akartak otthagyni, és telitömték magukat: a szőrt, a csontokat, mancsokat, mindent lenyeltek. Még a véres színhelyet is felnyalogatták, minden darab földet, ahol végighúzták a vadat, aztán csak nagyon lassan távoztak, gondosan nyalogatva a szájuk szélét. Sőt ha az a szerencsétlen harmadik, irigyen és éhesen, nagy félénken odaténfergett, hátha talál valami ottfelejtettfalatot, ők ketten gyakran visszamentek, és közösen újból alaposan nekiestek, talán attól félve, hogy véletlenségből nem takarítottak el mindent az utolsó falásig.

136

Hatodik fejezet Egy este, mikor a hosszú Francois a Planches-tanyáról bejött a faluba a szukájával, nagy felindulás támadt a környék hímnemű kutyatársadalmában. Az igaz, hogy a tanyásgazda éppen csak megfordult a környéken, megállni is alig állt meg, úgyszintén a szuka se, ennek ellenére szinte pillanatokon belül a kutyalovagok felkapták az orrukat; a küszöb mellől, ahol szunyókáltak, a szemétdomboknál, ahol turkáltak, a házak között, ahol csavarogtak, aprókat szippantottak a levegőből, aztán hosszan szimatoltak, összecsapták a fülüket, kidüllesztették a szemüket, és mikor jól elkapták a szelet, elindultak, s jöttek szép sorban egymás után, hogy belemerüljenek abba az illatárszalagba, melytől olyannyira felbuzogtak az érzékeik. Semmi se tartotta vissza őket. A gazda vagy az udvar iránti hűség, éhség és szomjúság, kötelességtudat meg becsületérzés most nem számított semmi. A fűszeres Tomja otthagyta a boltot, Berger, akinek ki kellett volna mennie a legelőre, egy hirtelen fordulattal otthagyta az egész tehéncsordát, Vernois Turcje kiugrott a molnár kocsijából; Miraut, ha szabad ilyet mondani, fapofával otthagyta Lisée-t, a gazdáját; Tatét tisztelendő mopszlija ott helyben levetkezett minden vallásos vagy erkölcsös nézetet, s még az öreg Laura kisasszony Sourisja is otthagyta a biztonságos konyhát, s elindult ő is, kocsányon ülő szemekkel, nyálcsorgatva a Planches-tanya felé vezető úton. A környékbeli tanyákról már ott kóválygott a ház körül az összes kan kutya, de jöttek a szomszédos falvakból is. Nem lehet tudni, hogy kaptak neszt, de jöttek nagy iramban, beleszimatolva a szélbe, előrenyújtott nyakkal, kétarasznyira kilógó nyelvvel. Egyedül a velrans-i malom öreg Sámson kutyája, aki már valóban nagyon öreg volt, s amellett nemrégiben szörnyen megsínylette a régi ellenségével, Turckel való verekedést, melynek során a fülei szinte cafatokban mállottak, egyedül ő tartotta jobbnak otthon maradni. De különben se lehet biztosra mondani, hogy abba a távoli épületbe, több mint egy óra járásnyira a tanyától, egyáltalán eljutott-e hozzá az illatüzenet, miszerint a környéken most kezd tüzelni egy nőstény kutya. Francois jóformán még kétszáz méternyire se hagyta maga mögött a falut, 137

mikor Turc, Miraut, Tom és Berger, hogy csak a legerősebbeket említsük, már ott is termettek, jobbról-balról közrefogták, miközben leplezetlenül kéjes vágytól csöpögő pillantásokat vetettek a szukára. − Na, nézzünk csak oda! fogta el a méreg, minthogy ez ideig nem is kapiskálta a dolgot. No lám, ha nem vigyázok, ez a buja dög még képes felcsináltatni magát! Na de majd én jól el fogom zárni! Kitépett egy husángot az út menti sövényből, jelentőségteljesen megcsóválta a feje fölött, s közben fenyegetőleg ráncolta a homlokát, hogy a kísérő falka ne merészkedjék még közelebb. Francois tisztában volt azzal, hogy egy tapasztalt udvarló nak nagyon kevés időre van szüksége a feltöltődéshez s a szerelmi tevékenység lebonyolításához. Turc például széltébenhosszában erről volt nevezetes. Lehet, hogy van olyan félénk kutya, mely agglegényként múlik ki, de ő aztán nem ebbe a csoportba sorolandó; de a többi kutya a menetben, ha kisebb volt is a híre, ugyancsak merész és vállalkozó kedvű fickó volt, kivéve persze Miraut-t, akinek− köztudomás szerint még nem sok alkalma volt kiállni a próbát. Ahogy a tanyaházhoz értek, Francois maga előtt beterelte a kutyát, s a botjával újra megfenyegette a csalódott udvarlókat, akik továbbra is nagy bátran és figyelmesen bámultak rá, és szemmel láthatóan eszükben sem volt megfutamodni. Amint az ajtók becsukódtak, először távolabb tekeregtek ide-oda, minden kis helyet bejárva többször is visszatértek egyazon helyre, nagy gonddal vizsgálgatva, kémlelve a kapukat, ajtókat, ablakokat, padlásablakokat, keresve az erőd gyenge pontjait, s megpróbálták kitalálni, hol lehet valójában elzárva a szuka. E közben folyton találkoztak, egymás útját keresztezték, s mereven megálltak, kiegyenesített lábakon, mintha sose látták volna a másikat. Felmérték egymást teljes egészében, termet és izom szerint, aztán, általában néhány pillanat múltán továbbmentek összeszorított állkapoccsal, egyetlen pofaráncolás nélkül, hogy külön-külön folytassák a keresést és nyomozást. A szerelmi zsákmány még ugyancsak messze volt, s túl korán lett volna megküzdeni azért, aminek az elnyerésében amúgy sem voltak túlságosan bizonyosak. Mindenesetre az ostromlók két jól kivehető kört alkottak: középen, közel a tanyához voltak a nagyok, az erősek, a 138

súlyosak; a rangidős Turc, a merész Miraut, a vidám Tom, a hallgatag Berger, aztán néhány ismeretlen a környező tanyákról és a szomszéd falukból; távolabb pedig a kicsik: a korcsok, torz mopszlik, amelyek éppen olyan tüzesek és elszántak voltak, mint a társaik, de többszörös okkal féltek amazoknak a fogaitól és karmaitól. Francois néha kijött bizonyos szükségleteinek az elintézésé re. Minthogy egyszer se mulasztotta el, hogy legorombítsa a kutyákat, s megfenyegesse a botjával, napvilágnál nem is mertek közelebb menni a házhoz − de éjszaka, a csendben és a sötétben odamerészkedtek, s teljesen körülfogták a tanyát. S most eltűntek közöttük a különbségek és sorompók, a pincsik, a középkutyák és szelindekek egyesültek és eggyéolvadtak abban a közös vágyban, hogy megostromolják ezt az erősen védett erődöt, elhódítsák a várúrnőt, mindnyájuk közös asszonyát. A szerelmes udvarlók külön-külön végigjárták Francois házának valamennyi nyílását, aprólékosan kipróbálták, lenyomozták, végigszaglászták; de a gazda, aki tisztában volt vele, mi a teendő, a lehető leggondosabban végigjárta saját maga, mielőtt nyugovóra tért, az összes ajtót, ablakot, becsukta a csapóajtókat, bezárta a szellőzőablakokat, meggyőződött, hogy az ablakok hibátlanul vannak-e betéve, s nem hiányzik-e valahol egy ablakszem. Egyetlen nyílást azonban szabadon hagyott, úgy ítélte, hogy nagyon pici, és úgyse lehet rajta bemenni, azt a négyszögű kis nyílást, mely az istállóajtó aljában volt kivágva, hogy a tyúkok reggel kijussanak rajta a mezőre. Ez a körülmény némi lehetőséget nyújtott a kis korcs kutyáknak. Egymás után próbáltak behatolni ezen a lyukon, de túlságosan szűk lévén, kénytelenek voltak egymás után meghátrálni. Souris viszont, akit utáltak, és a tetejében gyáva is volt, s így leghátulra szorult, egyre előrébb került, s mos próbálkozhatott. Olyan kis nyeszlett volt, hogy a feje és a váll a két mancsával könnyen befért, s bár a melle a küszöbnél szorult, úgy nekibátorodott a könnyű sikertől, hogy telje erővel befelé húzta magát, s oldalait és hasát összehúzva, hátsó lábait teljesen kinyújtóztatva végül is sikerült átjutnia, miközben a többiek kívül tomboltak, amiért neki sikerült, ott tolongtak a rés körül, szaglásztak és morogtak, attól félve, hogy épp e mögött az ajtó mögött található a szuka, s végül is ha nincs kalács, jó a 139

kenyér is alapon − pont ezzel nyomorulttal fog összeállni. De a szuka nem ott volt. Francois nagy elővigyázatosan egyhasználaton kívüli szobába csukta a földszinten, melynek egyetlen nyílása a szomszéd szobába szolgáló ajtón kívül egy lezárt ablak volt a falon, elég magasan a föld felett ahhoz, gondolta joggal, hogy ellenálljon az ostromlók próbálkozásainak, bármennyire ügyesek és fürgék legyenek is. Souris, végre bejutva nagy buzgalommal állt neki a kutatás nak, de nem talált semmit. Ráadásul a szokatlan mászkálás, szeles ugrabugrálás, a hangos szuszogás felidegesítette a ketrecbezárt házinyulakat, felébresztette a tyúkokat és a kakasokat, melyek elkezdtek kotkodácsolni, s erre a szárnysuhogástól meg lepett és felizgatott tehenek és borjak is felkeltek, kegyetlenül csörömpöltek a láncaikkal, és el-elbődültek dühükben. A marhák nem bőgnek minden ok nélkül, pláne éjszaka. Francois felébredt a különféle zajokra, és arra gondolt, hogyvalami nem közönséges dolog történik az istállóban, vagyegyik marhája beteg lett. Felkelt, belebújt a nadrágjába, felhúzta a bakancsot, az egyik kezébe egy égő lámpát fogott, a másikba egy botot, és kiment megnézni a teheneket. A lépések zajára Souris megrémült, s rájött, hogy legfőbb ideje elkotródni; rohant az ajtó felé. De a tanyásgazda észrevette, s minthogy a félhomályban nem látta, ki az, mi az, azt hitte, hogy egy bűzös ragadozó, egy nyest vagy görény, amelyik tyúkot akar rabolni, s teljes erőből utána vágta a furkósbotot, és szaladt feléje, hogy elkapja. Souris felvonított félelmében, mikor a füle mellett süvített a bot, mert el nem találta, és zavarában túlszaladt az ajtó helyén. Gyorsan megfordult, és betüremkedett elülső részével az ajtórésbe, hogy kiszökjön, de a művelet most se volt olyan egyszerű, csak nagy kínnal préselődhetett keresztül, s így mikor Francois odavilágított a lámpával, végre meglátta, hogy aki szökni akarván és ott lenn tekerőzik, mint egy giliszta, csak egy korcs kis mopszli. Nagy dühösen megragadta a tarkó mögött, a bőrénél fogva, visszarántotta a lyukból, s így lógatva vitte magával a konyhába, miután persze egy körtefa tuskóval teljesen eltömte a veszélyes nyílást. − Átkozott ronda féreg − szidalmazta −, ilyen egy szerencsétlen figura! Akkora csak, mint az öklöm, és ez akar megmászni egy akkora szukát, 140

amelyik tízszer nagyobb nála! Megállj csak, undok fajzat, hiába ágaskodsz, még a fenekét se nyalhatod ki! A fogságba esett Souris szipogott és szuszogott, összehúzta magát, amennyire csak tudta, farkával a lába között, s remegett mint a nyárfalevél, nem sejtvén, mi lesz most vele. − Na várj csak, a szentségit! Majd én megtanítalak a lányokhoz járni! fenyegetőzött a gazda. A kutyát egy időre kikötötte a pohárszék lábához, fogott egy ott kallódó öntözőrózsát, és ügyesen rászerelve egy drótot meg egy madzagot, a kutya farkához erősítette. Mikor kész lett, megragadta a kutyát a nyakörvénél fogva, kicipelte a ház küszöbéig, kinyitotta az ajtót, s egy erőteljes fenékbillentéssel kirepítette a fekete éjszakába. Ezután pedig egy hatalmasat csördített az ostorával s így kiabált, szavait a többieknek szánva: − Gyertek, csak gyertek, ti piszkok, ha azt akarjátok, hogy titeket is kiagyusztáljalak! Aztán bezárta az ajtót, és visszament lefeküdni. Az ostorcsattogás meg Souris eszeveszett csaholása meg a pokoli csörömpölés, ahogy a fémrózsát a kavicson húzogatta, az ostromló sereget általános, azonnali, bár csöndes visszavonulásra késztette. Souris, miután egy ideig menekült a pléhvel együtt, mely mint egy különleges ládikó ütemesen verte a fenekét, végül is megállt, minthogy tovább senki se üldözte, s megpróbálta a mancsával meg a fogaival leszakítani a csörömpölő szerkezetet. A többi kutya óvakodva közeledett, nézegették és szimatoltak, de csak nagyon rövid ideig méltatták figyelmükre, hiszen két perc se telt el, s ők a nem szűnő vágyakozástól hajtva, felbátorodva a nagy csendben, újra már a háznál voltak, keresve a bejáratot, s közben az ajtók fáját rágcsálták. Egész éjszaka így tevékenykedtek. Hajnalban, mikor a gazda újra megjelent, jobbnak látták, ha kijjebb tágulnak; de nem mentek nagyon messze. Mintha nem is éreznék az éhséget és szomjúságot, annyira csak a szerelem vágyával töltekeztek, ott tekeregtek körbe-körbe, fél szemüket állandóan a házon tartva, hogy észrevegyék, ha kijön valaki, s készen állva, hogy rávessék magukat, ha maga aszuka jelenne meg. Egyik sem kotródott el, 141

csupán néhányan, akik belefáradtak az ácsorgásba meg a hiábavaló kerengésbe, kinéztek maguknak egy tessék-lássék búvóhelyet a kerítés vagy a bokrok mögött, s ott feküdtek várakozva, hosszan elnyújtott lábakkal, akár a címerállatok, felemelt fejjel, vérző orrlikakkal, parázs szemekkel, készen arra, hogy a legkisebb neszre, az első szagra, bármilyen figyelmeztető jelre előrohanjanak. Mikor déltájban Francois kihozta a szukát, hogy az elvégezhesse a dolgát, minthamindnyájukat egyetlen rugó mozgatná, minden kutya talpra ugrott, egy csapatba tömörültek, és tágra nyitott, égő szemmel kísérték a gazda és a szuka mindenlépését és tevékenységét. Amikor pedig visszamentek a házba, az összes kan kutya szinte egyetlen gomolyagban rohanta meg a szuka által érintett helyeket. Az orrcimpák hevesen rácsaptak mindazon helyekre, ahol a szuka megállt, a sok kutya mind ott lefetyelt a nyelvével, szimatolt és szürcsölt, a nagy izgalomtól ki-be jártak az orrlukaik, a homlokukat összeráncolták, egymás után emelték fel hátsó lábukat egy szaggatott kis sugár erejéig, egymást lökdöstek, morogtak, még egymásra is vicsorítottak, hogy ki-ki a legjobb helyet foglalhassa el, hogy elsőként nyalakodhassanak, s a legjobb helyen pisilhessenek a szuka által megjelölt helyeken. A többség továbbra is ott maradt, és tovább cirkált, szaglászott a párolgó nyomokon, míg újra leszállt az éj, s megint megszállta a házat, mint előző este, persze most már Souris nélkül, akinek alapos okkal elment a kedve az egésztől, s visszalopakodott a faluba, hátsó felén az öntözőrózsával, a kölykök nagy örömére s asszonya nagy bosszúságára. Lisée ezekben a napokban nem idegeskedett Miraut távolléte miatt. Tudta, hogy most a környék egyetlen kutyája se jön elő, ha szólítják, s a távollét okát is jól ismerte. Csak azt csinálja, amit a többiek − gondolta.− A Bellonenal való esete óta mindig isúgy véltem, hogy kedvét leli majd az ilyesmiben. Eközben eltelt két nap és három éjszaka minden különösebberedmény nélkül, ha csak azt nem vesszük annak, hogy néhány éhesebb meg gyávább most már eltávozott, legalábbis egy időre; de az erősek, a kemény fickók mind ott voltak, igaz, hogy egyre fokozódó izgalomban és dühvel, mert ilyen soká tartják őket felpiszkálva hiába. Annyira szemtelenek lettek, hogy mikor Francois megint kihozta az ócska szukáját ahogy néha becsmérelte −, a 142

botsuhogás ellenére egyre közelebb merészkedtek. Annyira közel, hogy például Turc megkockáztathatott egy hódoló nyalintást, amivel a szukát egy cseppetse rémítette el, sőt az rögtön félrecsapta a farkát, hogy készen álljon bármely eshetőségre. Turc, aki olyan kész volt minden percben, akár egy házinyúl, és jól ismerte ezt a szukát is, oldalt húzódott, és felállt a hátsó lábaira, s míg Francois egy arra haladó kocsival volt elfoglalva, s nem figyelte a kutyáját, abban a hiszemben, hogy csak nem lesznek olyan pofátlanok... Már egyenesben volt a kan kutya, de ezt a többi kutya nem tudta elviselni; mérgesen, hogy előnybe került velük szemben, együttesen rárohantak a szerelmes kanra, kötelességüknek érezvén, hogy most visszafizessék neki azt a sok fenyítést, melyben addig külön-külön részesítette őket. Francois kihasználta a háborúskodás okozta zűrzavart, és gyorsan bemenekítette a szukát, aztán visszajött, és kedvtelve nézte végig a csatározást. A hét vagy nyolc kan kutya rémes gombolyaggá keveredett, ott marták egymást, ahol érték, morogtak, üvöltöttek, karmoltak és haraptak. Akik alulra kerültek, nyüszítettek, s igyekeztek a másik torkát elkapni és összeszorítani; akik pedig felül voltak, kieresztett karmokkal taposták az ellenfelet, és veszett dühvel próbálták leszorítani. Most már nemcsak Turc ellen fenekedtek; most már mindenki haragudott a többire; harc közben teljes volt a zűrzavar; ha sikerült egyet lebírni, otthagyták, s máris belekaptak a másikba ; s nagyon valószínűnek látszott, hogy a csata addig nem is fog bevégződni, míg valamennyien harcképtelenné nem válnak, legalább féligmeddig. Egy óra múlva már egyikük sem volt sértetlen; az egyik csak sántikálni tudott, miután a combját átharapták, és összezúzták néhány csontját; a másik vérző sebeit nyalogatta; egy harmadiknak át volt harapva a szája, a fülei leszaggatva, s nagy kínok közt vonaglott; Bergernek afarka végét csupasszá harapták; Tom egyik füle tépetten fityegett, mikor visszavonult. Az egész ügyből talán egyedül Miraut került ki komolyabb sérülések nélkül, pedig belevetette magát a verekedés legsűrűjébe, s teljes odaadással harcolt és harapta a többieket; kissé ugyan meggyapálták és összekarmolták, de végül is nem nagyon tudták megharapni; csupán a combján mutatkoztak enyhébb sebek. A nagy csetepaté alaposan lehűtötte a szerelmi hevületet, s a hadakozók 143

nagy része véglegesen elvonult. Az egész társaságból csak Turc, akinek az egyik lába szét volt roncsolva, s folyt a vére, maradt ott, továbbra is mindenre elszántan, meg Miraut, aki igyekezett, akárcsak a rivális, megfelelő fedezéket keresni a ritkás bokrok mögött, hogy háborítatlanul nyalogathassa a sebeit. A tanyásgazda hamarosan rájött, hogy az egész ostromló sereg megfutamodott, legalábbis ő azt hitte, mert a két rendíthetetlent nem vette észre, akik mindezek ellenére ott silbakoltak. Örült, hogy így alakult a dolog, s így végre nyugodtan kiengedheti a kutyáját. Rögtön be is ment érte a szobába, ahol az nagy vinnyogás és morgás közepette egyre nehezebben viselte el a bezártságot, s kiengedte az udvarra, ahol egyébként jól szemmel tudta tartani. Ő maga nekiállt fát fűrészelni, a kutyát meg egy hátsó zugba fektette, jó puha fűrészporra, egy rakás fahasáb árnyékába. A szuka, akinek persze sokkal jobban szolgált az orra, mint a gazdának, rögtön megszimatolta a két lovag jelenlétét, és feltűnés nélkül, szép titokban kisurranva Miraut felé indult, mert ő volt közelebb a házhoz. Ezután a két szerelmes nagy bölcsen több száz méterrel arrébb ment még, néhány védelmező sövényt is maguk és a gazda közé iktatva, mielőtt elkezdtek volna egymással foglalkozni. Turc azonban jól látott mindent, és néhány pillanat alatt ő is ott volt. Nagy gyakorlatának és kikezdhetetlennek vélt jogainak teljes tudatában nekiállt, hogy Mirautra ügyet se vetve, végrehajtsa azt a műveletet, mely egy órával ezelőtt nem sikerült. Ez a pimaszság nem nagyon tetszett emennek, s ezt gyorsan meg is értette vele, s a sérült kutyát, aki a lába miatt érezhető hátrányba került, olyan országos erővel elpáholta, olyan erősen összeharapdálta, hogy Turc, legyőzve és régi előjogaitól megfosztva, még erősebben bicegve, mint az előbb, elkotródott jó száz lépés távolságra, miközben a győzelmes Miraut a szeme láttára arathatta le fáradsággal és nagy türelemmel kivívott sikerének gyümölcsét. Nemsokára, a fűrészbak fölött hajladozva Francois fél szemmel a kutya felé pislantott, de csak a hűlt helyét látta a fekvőhelyen. − Ó, micsoda átkozott ringyó szitkozódott jó hangosan , biztos, most ő 144

szaladgál utánuk, hacsak nem lapul egyikük mégis itt a ház körül! S egy percet se vesztegetve nekiindult megkeresni, egy husánggal a markában. Egy jó negyedóra múlva talált rá a két bűnösre, ahogy hátulról összeragadva, nagy báván arra vártak, hogy szétválhassanak. A gazda dühösen káromkodott, és feléjük szaladt. A két szerelmi fogoly annyira megrémült, hogy egy nagyot rántva, erővel elszakadtak. − Te piszkos disznó! morogta Miraut felé csörtetve, aki persze nem várta be. De ahogy végiggondolta, hogy úgyis későn érkezett, s itt már nincs mit tenni, mert a dolog elvégeztetett, inkább elismeréssel adózott ennek a fickónak, aki végül is alaposan túljárt az eszén. − Hát az egész nem ér egy nagy rakást! Ha már belekezdtél, csináld, ameddig jólesik! Nincs semmi ok rá, hogy kevesebb részed legyen benne, mint az emberiség többi részének. Sajnos, így is, úgy is, te csibész, két hónap múlva rám vár majd az a keserves feladat, hogy elemésszem a te fiaidat. Hisz te magad nem vághatod agyon, vagy nem fojthatod vízbe őket! Ó, ha mégis... És emígy bölcselkedve Francois békén hagyta a két szerelmes kutyát. Ezek után Miraut hatalmát, minthogy tönkreverte Turcot, és ő lett a nagy csata győztese, senki se vitatta, s hamarosan ő lett a legfőbb gavallér az egész járásban.

145

Hetedik fejezet Az ősz beköszöntével ismét megkezdődött a vadászati évad, és Miraut meg Lisée újra átélhette a hajnali vadászatok tiszta örömét. Ez az év azonban a vadászoknak és a kutyáknak is igen rossz évnek mutatkozott. Több mint két hónap óta a könyörtelenül tűző nap szinte kiszivattyúzta az utolsó csepp nedvességet is a talajból, ami még gazdag aratást és nagyon jó minőséget ígért a szüretre, közben pedig még az altalaj is teljesen kiszikkadt. A források elapadtak, a patakokban alig folydogált egy kis víz. A mezők „kisültek", így mondták a parasztok; a másodvetésre semmi remény se maradt; az erdőben melyet szintén megviselt az aszály a túlérett, megbarnuló lombozat már a nyár végén lehullott, s sűrű avarként fedte a földet. Mikor végigment valaki egy árkon vagy egy tisztáson, mintha lovak dobogtak volna, a száraz talaj annyira felerősítette a hangokat. Egy béka ugrándozása, egy egér vagy cickány kaparászása, a fáról leröppenő rigó motoszkálása a levelek közt, ahogy magok meg férgek után kutatott − mindez olyan erős zörgéssel járt, mintha egy róka futott volna arra, vagy egy baknyúl ugrándozott volna ott. Reggel nyolc után már szóba se jöhetett a vadak kiugratása; a nyomkövetés már pár száz méterre az erdőn kívül lehetetlenné vált. Miraut és Bellone meg Lisée és Philomen kénytelenek voltak nem egy reggel üres tarisznyával hazamenni, hiába volt a világ legjobb szándéka, a kutyák minden elszántsága és pompás munkája. Hogy kihasználják a mélyedésekben rejtőző, alig felfedezhető gyenge harmatot, jóval a nap felkelte előtt jártak ki négyesben. A kutyák megszállottan szimatoltak, míg csak rá nem bukkantak itt vagy ott egy rossz kis nyomra; de az átvágást a nyúltanya felé még így se lehetett felismerni, annyira bizonytalanok voltak a csapák, zűrzavarosak is, s főként leheletnyi gyengék. M ost aztán sok alkalom adódott Miraut számára, hogy született vadászképességei kifejlődjenek és beérjenek. Minthogy az orra nem szolgáltatott mindig kellő jelzést, megtanulta a 146

szemeit is kihasználni, s az emlékezetére is tudott már hagyatkozni; bizonyos dolgokat össze tudott hasonlítani, előző vadászatokat pedig felidézni, s mindezek következményeképpen tudott határozni egy rejtekhely megpiszkálásáról vagy egy bozótos felderítéséről − egyegy másik helyett. Kizárólag az ő érdeme volt, hogy alkalmanként mégis sikerült egy-egy nyulat kiugrasztani. De ha a vadászok nem álltak megfelelő lőtávolságban, hogy a hajtás elején rögtön meglőjék a tapsifülest, ha annak maradt néhány perce, hogy kijusson a mezőre vagy egy kocsiútra, a dolog már be is fejeződött, egyszer és mindenkorra, Miraut és Bellone orrlyukai eltömődtek, s hiába tüsszögtek a nagy porban, le kellett mondaniok az üldözésről, arról nem szólva, hogy a borzalmas hőségben a nyelvük is kilógott, legalább hat hüvelyknyire. Bizony, nehéz mesterség a kutyáé. Az elmúlt évben szintén furán alakult a vadászidény. Abban az évben állandóan esett; a talaj annyira tele volt vízzel, hogyha egy nyomon elkezdte a szimatolást, az orrlyukai vízzel teltek meg, s egyfolytában prüsszögnie kellett öt teljes másodpercen keresztül. S ha egy vadászkutya ennek ellenére mégis tartani akarja a nyomot, az esőtől felburjánzó fű között is, mindhiába, mert a patakzó víz egyszerűen elmossa a nyomot, eltünteti a szagot, úgyhogy teljesen lehetetlen a vadat a puskacső elé terelni, a kiugrasztás közelébe, lett légyen az róka vagy nyúl. Igaz, hogy mindez bármily kínos volt is azokban a percekben, legalább a szomjúság nem kínozta a kutyákat, s ha csuromvizesen kerültek is elő a mulatságból, akár egy mosogatórongy, de volt annyi előnyük legalább, hogy egy óra múlva tisztán és megszáradva álltak ott. De a mostani szörnyű aszályban semmi, de semmi jó nem volt, sőt még új veszély is jelentkezett. A fák alatti bozótban viperák nyüzsögtek, miután egy kis frissességet és nedvességet keresve ide húzódtak be. Egy ilyen vipera ijesztette majdnem halálra egy balszerencsés napon Lisée-t. Látta, hogy Miraut rezzenés nélkül áll ott, mint egy igazi vadászkutyához illik, de el nem tudta képzelni, mi akaszthatta meg, hiszen az ő kutyája vadászat közben sose állt le. Na − gondolta , egy tüskésdisznó miatt bámészkodik; el se tudja képzelni, hogyan lehet hozzányúlni. Ez érthető. 147

De azért odament, hogy közelebbről lássa. Éppen legfőbb ideje volt. Egy óriási vipera nézett mozdulatlanul farkasszemet Miraut-val, aki ugyan nem volt hipnotizálva, csak feldühödve, és épp azon tanakodott magában, hogy ráugrik erre az ocsmány állatra, hogy elharapja a gerincét, míg amaz összetekeredve, felemelt fejjel habozás nélkül arra készült, hogy felpattanjon, és belemélyessze a fogát. − Ó, uramisten! Egy pillanatig sem tétovázott. Vállához kapta a puskát, és lőtt, úgyhogy Miraut, aki egyáltalán nem számított a dörejre, mind a négy talpáról egyszerre szökkent egyenesen fölfelé a levegőbe. − Hát ezt most megúsztad, barátom! örvendezett Lisée. S mutatta Philomennak, mit lőtt, aki éppen akkor ért oda. − Ezek a ronda hüllők teszik tönkre a kutyáinkat! méltatlankodott Philomen. − Ha egyszer megmarták őket, tulajdonképpen végük is van. Bele ugyan nem döglenek, hiszen gyakran meg lehet menteni az életüket, ha nem is az alkálival, ahogy azok a sarlatán méregárusok javasolják. Pedig ez a „balzsam" bagót se ér; hogy egyáltalán legyen valami hatása, kéznél kellene, hogy legyen, rögtön a kígyóharapás után. S még akkor se tudja megakadályozni, hogy a kutya el ne veszítse a szimatát. Volt nekem egy vadászkutyám, amelyet az erdőben egy ilyen kígyómarás ért; negyedóra múlva, öregem, felpuffadt, de egyre csak puffadt, méghozzá oly nagyon, hogy csak annyi látszott a lábaiból, mint egy vágásra érett, kövér malacnak. A szegény állat már teljesen érzéketlenné vált. És tudod, mit csináltam vele? Ez egy ősi gyógymód, mely elhiheted nekem, százszor többet ér, mint az állatorvosok hókuszpókuszai, akiknek sejtelmük sincs, az égvilágon semmi érzékük nincs az ilyesmihez, s akik, jól hallod, nem mások, csak egy nagy csapat szarrágó. Fogtam egy tüskés ágat, egy jó erős csipkebokorágat, melyen minden tüske rajta volt, s elkezdtem csépelni szegény kutyámat ezzel a szerszámmal jó erősen, mindenfelől, minden egyes porcikáját, úgy, hogy egyetlen darabka, egyetlen rész se maradt a bőrén, melyet a tüskék föl ne martak, szúrtak, szaggattak volna. Úgy feküdt ott mozdulatlanul, mint egy élettelen tuskó; mert ahogy már mondtam, nemérzett semmit. Aznap este 148

aztán erővel megitattam vele egy kis tejet. Négy vagy öt napig tartó mozdulatlanság és tompaság után a bőrén kis zacskók keletkeztek, valami színtelen folyadékkal telt hólyagok, melyek szép sorban kipukkadtak. Ettől a pillanattól kezdve kezdett megszűnni a puffadtság; a kutya meg volt mentve. Aztán egészen meggyógyult, s még azt se mondhatom, hogy az orra eltompult volna, viszont gyáva lett és ijedős; semmiképpen nem volt hajlandó ezután a sövények alján caplatni, pláne, ha száradó füveket is lehetett ott látni, mert éppen egy ilyen vadászaton marta meg az a vipera. Ebből is láthatod, hogy valami mindig visszamarad ilyenkor, s az a jó, hogy Mirautnak mégsem kellett egy ilyen megpróbáltatáson átesnie. Közben folytatták a menetelést; szépen felmásztak a Geys oldalán. Itt természetesen nem akadt hajtani való vad, de széttekintettek a sziklacsúcsról, ahonnan belátni a longeverne-i gazdag völgyet, mely önként tárja ki magát a művelésre és a gazdag aratásra, s egy ideig ezt a vidéket szemlélgették. − Ó, de le van tarolva, édes jó istenem, szinte csupaszra! sóhajtozott a két atyafi, ahogy végignéztek a földeken, ameddig csak elláttak. Ezalatt a kutyák is odajöttek, s a mélység felett az üres semmit szimatolták, nagy mérgesen, amiért ott alul semmit se láttak és éreztek. A kutya szeme tudniillik nem tud olyan hamar alkalmazkodni a különböző távolságokhoz, mint az emberé. Ez annyiban érthető, hogy általában a szem inkább csak a szaglószervük járulékos kiegészítője, s csak meglehetősen hosszas gyakorlás után jutnak el odáig, hogy tűrhetően használják azt is. Minthogy most kivételesen semmiféle adatot nem szolgáltatott az orra, Miraut zavarba jött, aminek jeleként hosszasan csaholt, csak úgy, bele a vakvilágba, s hangjában egyszerre bújt meg a fenyegetőzés meg a félelem. Bellone, aki ismerte ezt a környéket is, s akinek mindez már nem jelentett újdonságot, nem állt oda Miraut-val versenyt ugatni, s rövidesen újra nekiindultak, tovább felfelé a Geys-re. Ezen a napon Mirautra még más meglepetés is várt. A kényszerű tétlenség, a vakvéletlen, egy kis remény, hogy amire otthon nem tudnak rábukkanni, azt idegenben megtalálják talán mindez együtt vezérelte a Dagit és Pépét Ormont-ba, ahol aznap együtt vadásztak, 149

helyesebben csavarogtak. A váratlan találkozás kitörő örömet váltott ki mindenkiből. − Nos, találtatok valamit? − Persze, egy csomó kilométert. Ne is beszéljünk róla, öregem, szó se lehet ma vadászatról. − Hát rossz idő jár mostanság, az már igaz! − Egy szál fű se tud kikelni! − Legalább annyi hasznunk van belőle, hogy nem kell a másodvetéssel bajlódnunk. Mintha mind nyugdíjban volnánk. − Meg az a szerencse, hogy van elég szénánk, meg az aratás is jól fizetett. − Ettől még szomjan halhat az ember ezen a vidéken terelte másra a szót némi célzatossággal Pépé. − Én is éppen ezt akartam mondani tódította Lisée. − Semmi remény, hogy rábukkanjunk egy tanyára, ahol egy kis hűsítő borocska rejtőzik? − Dehogy nincs, csak útba kell ejtenünk Francois tanyáját a Planches-ban. Ő biztosan nem tagad meg tőlünk, de a kutyáktól se néhány kortyot, hiszen ha hihetek a szóbeszédnek, Miraut a lehető legjobb viszonyba keveredett a szukájával. − Az igazi jó kutyák mind... ragadozók − nevetett Pépé. Menjünk hát Francoishoz, mindjárt szomjan halok. Francois igazában csak az utasok, az arra vetődök kedvéért tartott bort, s mért pénzért vagy ingyen, aszerint hogy szegény vagy tehetős ember kopogott be hozzá. A régi jó szokás szerint azonban, amihez ugyancsak tartotta magát, a borral együtt odatett egy cipót és mellé a kést, minthogy az ősi falusi módi szerint a boritalhoz egy szelet kenyér is dukál. Lisée, aki időnként ingyen kisegítette a munkában, jó barátjának számított; így érthető, hogy Francois, amint meglátta őt és társait, rögtön sürgölődni kezdett, hogy „tisztességgel" vendégül lássa őket, ahogy arrafelé mondják. A felesége is elővett a szekrényből egy tiszta törlőruhát, és villámgyorsan áttörölgette a poharakat. Erre aztán Pépé nagy szívélyesen felszólította, hogy 150

férjének és saját magának is tegyen oda további két poharat, hogy mindnyájan koccinthassanak egymással. Ha négy vadász összejön, rendszerint vadászatról folyik köztük a szó; s ha négy vadász elkezd vadászdolgokról beszélgetni, könnyen érthető, hogy meglehetősen elhúzódik a beszélgetés. Egyre újabb liter borok kerültek az asztalra, s a nagy adomázás közben derekasan nekiálltak az iszogatásnak. Két-három óra múlva a szomjúságuk lassan csillapult ugyan, de feltámadt az étvágyuk. − Nem akadna nálad egy darabka szalonna meg egypár tojás, amit meg lehetne sütni? érdeklődött Philomen. − Hogyne volna! Amennyit csak akartok buzgólkodott továbbra is Francois. − Ha már ilyen szépen összejöttünk, s a nemjóját, ez nem esik meg mindennap, csaphatnánk egy kis murit! Nincs egy levágni való jó kis csirkéd? − kérdezte a Dagi. − Minden van, csak szólni kell − mondta Francois. − Akkor mutasd csak, hadd puffantsam le. − Csak ki ne engedd a kutyákat figyelmeztette Lisée −, mert ha Miraut, aki azelőtt megkívánta ezeket az átkozott szárnyasokat, meglátja, hogy lelősz egyet, nekiáll, és az összes többit kivégzi. Pár pillanat múlva a kutyák, miután kellő alapossággal elzárták őket, talpra ugrottak a puskalövésre, s teli torokból kezdtek ugatni, amit Frangois kölykei nagy hahotával kísértek. Egy kolbászt is hozzácsaptak a rögtönzött lakomához, melyből valóban olyan murit kerekítettek − egy közönséges hétköznapon −, amilyet nagy hirtelenében csak vadászok tudnak igazán. Ó, micsoda csodás és épületes vadászkalandok kerültek eközben terítékre! Persze a kevésbé megszentelt témák területén is éppen olyan színesen és jóízűen folyt a szó. Eközben Miraut, miután kutya bajtársaival együtt bekebelezte a lakoma maradékait, éppen azon ügyködött, hogy a maga sajátos módján kitörölje a fenekét. A szóban forgó lyukat erősen a földre tapasztotta, s farkát 151

felemelve, a két hátsó lábát keresztben egymás fölött kinyújtóztatva csak az első lábai segítségével kúszott előre, s így teljes súlyával lenyomtatva a hátsó felét a padlóhoz dörzsölte. − Mi lesz, ha szálka megy az ülepébe?! − ijedezett Francois. − Azt hiszed, nem nézte meg előre? Ez minden hájjal meg van kenve! − Emlékszem, hogy olvastam annak idején csatlakozott a témához Pépé Gargantua, az óriás királyfi történetét, aki azzal késztette álmélkodásra édes jó apját, hogy mennyi mindenféle seggtörlőt talált fel. Miraut is ez a fajta. Bár azért szeretném tudni, hogy az a bizonyos Gargantua, ha a keze helyett is csak lába lett volna, feltalálta volna-eezt a módszert, itt ni. Mikor Miraut a nevét hallotta emlegetni, odajött és felkapaszkodott az asztalra, hogy kikunyeráljon még egy csontot, kolbászbőrt, szalonnabőrkét. Kapott is, de mivel tovább kéregetett, ami már kezdett terhessé válni, Lisée, akinek a sok áldomás már ugyancsak felszította hangulatát, így szólt: − Bizonyára inni is óhajtasz egy csöppet, kedvesem. Nesze! S odatartotta a borral teli poharat, amit a kutya végigszagolt, aztán undorral elfordult. Most aztán jöttek az újabb históriák azokról a kutyákról és minden más szőrös és tollas jószágról, melyek a legkülönlegesebb és furcsább ételeket és italokat nyelték el, amit az ember egyáltalán el tud gondolni. − Mindig az a helyzet mondta Lisée , hogy az én kutyáim sose itták meg a bort; az asszony persze azt szeretné, hogy ebből a szempontból én is hasonuljak hozzájuk. − Mi lenne belőlünk szónokolt Pépé , ha a szőlőfürtök leve nem állna rendelkezésünkre, hogy nehéz sorunkban megvigasztaljon bennünket? Hát Noé apánk ugyancsak ördöngös egy fickó lehetett, ha egyszer ő hagyta ránk a szőlőtermesztést, s igencsak hálásnak kell lennünk érte. Minthogy Miraut közben visszatért sajátos foglalatosságához, Philomen ezt javasolta: − Mutass neki egy tükröt, majd el fog csodálkozni! Levették a falról a kis tükröt, s odaállították a földre, szembe a kutyával, aki először nem látott semmit, majd miután észrevette, hogy ott valami mozog, sőt saját mását is felfedezte, közelebb ment, hogy megszimatolja ezt 152

a számára ismeretlen lényt. Orrával nekiütközött az üveglapnak, s megérintette a szemközti lény orrát is. Amikor viszont semmiféle szagot se érzett, nem próbálkozott azzal, amivel egyes majmok szoktak, hogy a lap háta mögé nézzen, mert ő a maga részéről kialakította már a véleményét az egészről. Ha ismerte volna a Prédikátor könyvét, most ő is bizonyára azt mondta volna, hogy mindez csak káprázat, hiábavalóság és hiúság. Talán ezt is gondolta magában, vagy valami ilyesmit, mert eloldalgott a sarokba a többiek mellé, és lefeküdt. − Most elszégyellte magát ilyen téves következtetést vont le a Dagi, s rendületlenül ivott tovább. Öt óra felé, ahogy szürkülni kezdett, kifizették a cechet, mely fejenként csak negyven sout tett ki, s búcsút vettek Francoistól meg a feleségétől, miután a kislányoknak a markába nyomtak még tíz sout, tűpénzre, ami ellen persze az apjuk élénken tiltakozott. − Ez siralmas− morgott Pépé − , ma még egyszer se volt alkalmam elsütni a puskát. − Nekem igen− mondta Lisée , én a viperát lőttem agyon. − Ez aztán a vadászat! − Az ember csak azt teheti, amire megvan a módja − jelentette ki Lisée. − Csak az ökör lehet következetes. − Remélem, mi nem hasonlítunk a vernierfontaine-beliekre, már ahogy Cassard kapitány mesélte, ez a nem túlzottan finomkodó öreg róka, aki aztán kénytelen volt sok pimaszságot lenyelni éppen az alábbi kitételéért: − Kapitány úr szólt hozzá valaki , ugye hogy itt a faluban mindenki buzgó hívő? − Meghiszem azt vágta rá Cassard apó , elég öregek ahhoz, hogy ilyen tulkok legyenek! − Nem tesz semmit, de én mégis belebolondulok, hogy itt rozsdásodik a fegyver a kezemben. Fogadjunk, hogyha feldobod a sapkád a levegőbe, eltalálom! − Ez aztán valami! Én is fogadok a tiédre! − Rendben van; mindenki szép sorban feldobja a tökfödőjét, s a 153

szomszédja megcélozza. Négyes patronnal lövünk mindnyájan; aki a legkevesebb sörétet tudja csak a kalapba juttatni, az fogja fizetni az italt. − Csak nem gondolod, hogy feldobom nektek a sapkámat?! − tiltakozott Philomen. Majdnem tiszta új, még csak egy éve hordom. Az asszony ugyancsak kinyitná a száját! − Le vannak ejtve az asszonyok! A háború az háború! ordibálta Lisée. Megtöltötték a puskájukat, és szép sorban egymás után ki-ki rálőtt a koma sapkájára, melyet előzőleg kibéleltek egy jókora kaviccsal, hogy szép magasra szálljon. Az első durranásra a kutyák mindenhonnan odarohantak, abban a hiszemben, hogy egy nyúl menekült erre, melyet ők nem vettek észre, s teli torokból ugattak. A második lövésnél is rázendítettek, de közben igencsak csodálkoztak. A harmadiknál még jobban álmélkodtak, mikor látták, hogy Philomen egy vadászsapkát szed fel zsákmányként a földről. A negyediknél aztán a puskaporszagtól megmámorosodott Miraut, minthogy vadat továbbra se lehetett látni, azon morfondírozott, hogy a gazda egész egyszerűen becsavarodott. A Daginak kellett az újabb italt fizetnie; azon a sapkán éppen a Philomenféle új sapkán , amire neki kellett lőnie, csak két lyukat ütöttek a sörétek, míg a többi sapka a szó szoros értelmében szitává volt lőve. A hibát a puskára hárította, meg a túl régi puskaporra, de közben azt mondogatta, hogy két darab jól célzott ólomgolyócska bőven elegendő egy tapsifüles elejtéséhez.

154

Nyolcadik fejezet Mire a négy férfiú kijött a kocsmából, már jól benne jártak az estében. Az égen szikráztak a csillagok, enyhe volt a levegő, könnyű délnyugati szellő borzongatta a fákat a Cóte erdejében, s tisztán lehetett hallani, hogy hetet üt az óra a plébániatemplom tornyán, jó egy mérföldnyire onnan. − Ó-ó-ó! repesett Lisée örömében. Itt a jó felszél, ami majd meghozza az esőt; hisz legfőbb ideje volna igazán, ha a marhákat még ki akarjuk vinni a legelőre a fagyok beállta előtt, na meg ha el akarunk kapni még néhány nyulat, hogy legalább a vadászengedély árát behozza. Ebben a pillanatban Miraut, aki nagyokat horkolva szippantgatott bele a szélbe, elnyújtotta a nyakát, fel az égbe, s hosszan, baljósan felvonított. Ez a vonítás éppen úgy fájdalommal és rémülettel volt telve, mint az, amit akkor eresztett meg, mikor először hallotta meg a harangkongást, vagy amikor nem talált haza. Szinte azon nyomban, mintha megértették volna, miről van szó, Bellone, Ravageot és Fanfaré, az anyja, követve Miraut-t, ugyancsak észtvesztően vonítani kezdtek. − Mi ütött beléjük? álmélkodott a Dagi. − Nincs harangszó, s a hold is csak hajnali két óra felé fog felkelni, ahogy éppen tegnap nézegettem a kalendáriumban. Ekkor egy falubeli öreg szüle tűnt fel a vendéglő mellett, Baromé anyó. Jó éjszakát kívánt mindnyájuknak, s miután romló szemeivel egyenként végigmustrálta őket, s nagy nehezen ráismert Lisée-re meg Philomenre, kezdte faggatni őket, hogy az ő Clovis nevű fiacskája véletlenül nem velük volte Fricot kocsmájában. − Szavamra mondom, hogy nem válaszolt neki Lisée , csak mi négyen voltunk ott. Miért keresi? − Olyan későre jár már magyarázkodott a néni , s rá várunk a vacsorával. Arra gondoltam, hogy útközben hazafelé jövet a Tanevis-dombról, ahová felfogadták a kőrisfák legallyazására, betért egy pohár borra a vendéglőbe. − Biztos alányokhoz ment valamelyik tanyán, ott fent, a hegyoldalon − ugratta Philomen. 155

A kutyák továbbra is teli torokból üvöltöttek, s Pépé, aki kissé hátrább állt, és nem hallotta, miről folyik a szó, még mindig furcsállva a dolgot, egyszer csak jó hangosan felkiáltott: − Olyan, mintha egy halottat ugatnának! − Uramisten hányta magára a keresztet szegény öregasszony −, csak nem történt valami baj a fiammal! A véletlen egybeesés hatására, bár igazában semmi ok se volt arra, hogy elgondolkozzanak az egészen, Lisée és Philomen később úgy nyilatkozott, hogy már akkor valami szíven ütötte őket. Szinte azon nyomban kijózanodtak, a tőlük telhető legked vesebben igyekeztek a szülét megvigasztalni, s mindenki hazatért az otthonába, miután hosszasan búcsúzkodtak a Dagival és Pépével, akik semmi áron nem fogadták el egyikük vacsorameghívását sem, s szilárdan kitartottak amellett, hogy még idejében akarnak hazaérni. Miután szétváltak, a többi kutya elcsendesedett, csak Miraut volt továbbra is nyugtalan és ideges, többször is kikéredzkedett és folyton rákezdte a vonítást. Biztos, hogy valami szerencsétlenséget jelez mondta már Guélotte is. Lisée is kénytelen volt kibökni felesége előtt, mennyire aggódik, bár nem győzte hangsúlyozni, hogy minden bizonnyal alaposan téved, amikor azokra a buta dolgokra gondol, s egyébként is azt szeretné, ha tévedne. Szépen nyugovóra tértek, de egyikük se tudta lehunyni a szemét a folytonos kutyaugatás miatt. Tíz óra felé Lisée kiugrott az ágyból, és kilesett az ablakon. Egyáltalán nem volt meglepve, mikor lámpás embereket fedezett fel odakint, ahogy egymást szólongatva gyülekeztek több utcából is. − Megnézem, mi az − mondta gyorsan. Clovis Baromé még mindig nem ment haza, s anyja, szerencsétlenségtől tartva, annyira nyugtalan volt, hogy rávette a férjét meg a szomszédokat, hogy menjenek ki oda a Tanevisdombra, ahová délután a munka szólította a fiút. Lisée, miután megtudta, miről van szó, annyira felindult, hogy bement, gyorsan felrántotta bakancsát, ésMiraut-val együtt csatlakozott a keresőkhöz. 156

A kutya nem hagyta abba az ugatást, s többfelől válaszoltak is neki; Berger a legelő felől, Tom a bolt ajtajából, Turc a távolból, a malom irányából, s a többiek is mindenfelől; olyan baljós volt az egész. A kutya rögtön ügetni kezdett, alig tudtak a nyomában maradni félig gyalogolva, félig futólépésben. Jól kifáradva értek fel a dombtetőre, s továbbra is mindig a kutyát követve a felé a nagy zártkert felé tartottak, ahova Clovis Baromét a munkája szólította. A csillagfényes éjszakában már messziről jól kivehették a legallyazott kőrisfák szomorú, csontvázszerű alakzatát a többiek mellett, melyek még nem voltak megnyesve, amiből látható volt, hogy valamilyen okból a fiatalembernek félbe kellett szakítania a munkát. A nyugtalanság tovább fokozódott; mindenki futott már a kutya után, akinek a hátán minden szőrszál az égnek állt, s aki egyszer csak a félelemtől dermedten hirtelen megállt, s még keservesebben kezdett vonítani, mint eleddig. A fiatalember törött gerinccel ott feküdt a fa alatt, az arca helyenként véres volt, egyébként viaszsárga és hideg. Nyilván lezuhant a fáról, és meghalt. Fenn, szinte a fa tetején lógott egy törött ág, mely a fiú vigyázatlanságáról s a baleset okáról tanúskodott. Nem volt mit tenni, csak a holttestet kellett levinni a faluba. Két ember fölnyalábolta, akiket aztán sorban váltottak, s mindenki csendben, elgondolkozva haladt; nagyon szomorú menet volt. Az idős Baromé házaspárnak már csak ez az egy fia volt, mert az idősebbik a katonai szolgálat alatt meghalt mellhártyagyulladásban így a fájdalmuk igazán szívtépő volt. Ekkora bánat láttán senki se tudott a könnyeinek parancsolni, és Miraut továbbra is szomorú vonítással fejezte ki együttérzését, mert Clovis mindig szeretettel megsimogatta, ha feléjük járt. Aztán jött a temetés, s később kivéve persze a két öreget, akik sose vigasztalódtak meg lassanként a könyörtelen feledés. De Lisée kutyájának a faluban és mindenütt a környéken ugyancsak megnőtt a renoméja. Hiszen az értelmes állat jelezte elsőként a bajt, ő nem hagyta nyugodni az embereket, ő vezette a gazdáját s a többieket a tragédia színhelyére, s egyébként is mindvégig olyan finom együttérzésről tett tanúságot, melyre sok két lábon 157

járó ostoba fickó nem volna képes. − A Miraut az egy különleges kutya kezdték mondogatni. Guélotte-nak ez annyira jólesett, hogy abbahagyta a folytonos fenyítést meg a koplaltatást. A vadászévad végig rossz volt. A kutyákat annyira megzavarta, hogy nincs követhető nyom, hogy szinte belebolondultak, s elkezdtek mindenre vadászni, ami csak az útjukba került, főként macskákra, kandúrokra, melyek a szép, napos időben madárkákra áhítozva kimerészkedtek a mezőre, lesbe álltak a vizeknél, a források mellett, hogy saját számlájukra zsákmányt ejtsenek. A macskahajtás nem tartott soká, az első fánál, mely útba esett, már be is fejeződött. Mert a rémült cicus villámgyorsan felkapaszkodott rá, a második vagy harmadik elágazásnál visszafordult, s onnét meresztgetett hatalmas zöld szemeket a csalódott üldözők felé. Mikor a vadászok, nem ismerve a helyzetet, a kutyájuk után mentek, s kiderült, hogy miféle vadról van szó, persze hogy jól lehordták a kutyákat, még ha barátságosan is. Miraut rókára is vadászott, rókára, amely csak ritkán hagyja el az erdőt, nem megy ki az utakra, viszont bőséges, erős szagot hagy maga után, melyet igen könnyű követni. − Ha nincs kalács, együnk kenyeret hangoztatta Lisée , legyen inkább róka, mint semmi. A rókabőr ebben az időszakban még nem sokat ért, annak a felfogásnak ellenére, mely szerint attól kezdve értékes a róka bőre, hogy a hosszú farkú honpolgárok végigsétálhatnak a tarlón. Ott volt viszont a kitűzött díj, húsz sou a hímekre, negyven a nőstényekre. Persze a díj kedvéért a leölt hím rókákat, még ha olyan fickósak voltak is, mint egy bika, mind átkeresztelték nősténynek a községi írnok, a derék Jean közreműködésével, aki egyébként egyáltalán nem ismerte ki magát ezekben a dolgokban, sőt annyit se konyított hozzá, hogy bárki játszva átejthette. A rókavadászat nem tartott tovább, mint egy félóra, legfeljebb háromnegyed, s mivel általában nem lőttek rá, azzal végződött, hogy a koma visszament a rókalyukba. Jó néhány tanyát kikurkásztak ily módon, s Lisée meg Philomen megbeszélték, hogy odaállítják majd télen a csapdát, mikor a 158

bundák már sokat érnek. Ha rátalált a lyukra, Miraut rendszerint elkezdett erősen szaglászni és csaholni, sőt gyakran megpróbált behatolni a rókalyukba, de ehhez túl nagy volt és testes, a gazda meg egyenesen eltiltotta az ilyesmitől. Aztán ő maga is szívesen lemondott arról, hogy szemtől szembe vívjon meg a rókákkal, azóta, hogy egy öreg példány jól megharapta, pedig Lisée előzőleg már ellőtte a derekát. Ott feküdt leterítve, zihálva, szuszogva, hosszan elnyúlva, s várta a kegyelemdöfést, mikor a kutya idegesen, mérgesen odarohant és ráugrott. A róka utolsó erejével Miraut felé kapott, s ahol érte, beleharapott a jobb fülébe, és rögtön mereven rázárta az állkapcsát. Ha egy sebesült róka harap beléd, ne is álmodj arról, hogy elenged, bármivel is próbálod rákényszeríteni; Miraut is, mikor összezárult a róka szája, hiába próbálta lerázni, hiába ugatott, oly szorosan fogta, hogy egy jottányit se engedett. Lisée végül is, miután hiába kapkodott és fáradozott a kutya kiszabadítása érdekében, kénytelen volt meggyújtani egy marék aszalt füvet, s tüzesen belenyomni a vadállat torkába. Miraut pedig, miután kiszabadult, még dühösebben támadt újra az ellenségre, de most már nagyon vigyázott, hogy elkerülje a száját. A farkánál fogva ragadta meg, húzta, rázta kegyetlenül, tépte, míg amaz a törött gerincével nem tudta őt elérni, csak a fogait csikorgatta, és kidülledt szemeit meresztgette. Lisée aztán hamar véget vetett a sebesült állat szenvedéseinek, fejbecsapta egy furkósbottal. Aztán ott volt még a borzvadászat. Ezek az állatok nemigen jönnek elő a sűrűből, s minthogy sokkal gyengébben futnak, mint a kutyák, rögtön szembefordulnak, ha el akarják kapni őket. Miraut, okulva a saját kárán, ez esetben nem kísérletezett a támadással, szemben az iszonyú állkapcsokkal; csak keményen szemmel tartotta és hosszan ugatva jelzett Lisée-nek, hogy jöjjön oda; de ahogy meghallotta az ember lépéseit, a borz arrébb ment, aztán ötven lépéssel odébb újra kezdte az egészet, s így haladt szakaszról szakaszra, míg egyszer csak ott volt a vára bejáratánál, ahonnét aztán nem lehetett többé már előcsalogatni.

159

Mire megint eljött a vadászati tilalom, Lisée mindössze négy darab nyulat lőtt, ami ugyancsak kevés egy ilyen puskához mérve. Sose volt Miraut-val ilyen gyenge éve; viszont így adódott, hogy a következő nyáron szinte nyüzsögtek a vadak, s hogy helyreálljon valahogy a mérleg, Lisée néha ünnepnapon vagy egy baráti találkozóra készülve estefelé is kimerészkedett az erdőbe, hogy egyet dörrentsen a leshelyen, ahogy ő nevezte. Az ilyen tilos alkonyati kirándulásra sosem vitte magával Miraut-t, mert az ő ugatását meghallották volna a vadőrök, inkább gondosan bezárta és otthon tartotta ilyenkor. Ez persze nem gátolta a kutyát, hogy egyik-másik szép estén, amikor feltámadt a vadászszenvedélye, egyedül vagy Bellone társaságában el ne induljon portyázni. A dolog nem sokat számított, különösen éjszaka, mert a tövényesség képviselői nem viszik olyan túlzásba a szakmai buzgalmat, hogy még az alvás óráin is őrködjenek; de a nappali órákban az ilyesmi annál veszélyesebb volt. Vigyázott is Lisée, fél szemét állandóan kedves kutyáján tartva. De minden óvatosság és tilalom ellenére egy napon mégis csak elszökött. Bizonyára volt egy „biztos" nyula, és már előre kinézte magának a rejtekét, legalábbis pár perccel később már vad ugatással hajtotta felfelé végig a völgyön a tapsifülest. Az őrsparancsnok rögtön felfigyelt, öreg erdőjáró volt, kínosan becsületes, akinek szeme előtt mindig csak a szolgálat lebegett. Töretlen és erős volt, bár túl az ötvenen, bajusza hegyesre pödörve, bozontos a szemöldöke, egyszóval Martét apó fiatalon az orvvadászok réme volt, akiket éjjel-nappal irgalom és kegyelem nélkül hajkurászott. Elmondhatta magáról, hogy alaposan meg is csappantotta a számukat, persze Lisée-t, még ha le is puffantott hébe-hóba egy nyulat tilalmi időben, nem vette egy kalap alá azokkal a kapzsi gazfickókkal, akik annak idején szinte kifosztották az egész vidéket, szinte szabályosan végigpusztították az erdőket és mezőket. Ezzel együtt Martét nem szívesen hallotta, ha egy kutya a tilalmi időben vadászik, s ha volt is benne elnézés a földijei iránt, s kész is volt elnézni egynémely kihágást, ha az első ízben történt, világosan értésükre adta, hogy a következő esetben tisztsége következtében könyörtelenül el fog járni. Minthogy igazi jó erdészként ismerte minden vadászkutya hangját a 160

körzetében, Miraut vad csatakiáltását is biztonsággal felismerte, s rögtön ment Lisée-hez. − Meg tudja nekem mondani, hol van a kutyája? Lisée meg sem próbált ravaszkodni, megvakarta a füle tövét, és mentegetőzött. − Biztosítom, őrsparancsnok, hogy nem én tehetek róla. Egyszerűen elszelelt, én még csak nem is láttam. − Ebben nem iskételkedem, a mindenségit, még csak az kellene, hogy maga küldje ki szándékosan! De ezzel együtt megtörtént a kihágás, és kénytelen vagyok közölni, hogy fel fogom jelenteni. − Mindjárt az első esetben! Hisz tudja, őrsparancsnok úr, hogy én nem vagyok orvvadász. − Első eset, első eset! Nos, nem bánom. Egy vidékre valósiak közt nem kell mindjárt ölre menni. Induljon, és hozza vissza nekem ezt a kutyát, de jól vigyázzon, hogy meg ne ismétlődjék a dolog, mert akkor már csak a törvényt nézem, még ha szívem ellenére is, de akkor is első a szolgálati rend. Az én főnökeim nekem sem fogják elnézni, s különben is, ha én egy valakinél engedek, mindenkinél el kellene néznem. De azt már nem! − Tökéletesen megértem helyeselt neki Lisée, s máris kapta a bakancsát, hogy Mirautért menjen. Hazavitte, és hogy megakadályozza az újabb szökésben, egy kötél segítségével a nyakához erősített egy óriási hornyolt kugligolyót, hogy ne tudjon futni. Miraut két napig türelemmel viselte a béklyót, aztán a harmadik nap, mikor ismét csavarogni támadt kedve, elmarta a kötelet, otthagyta a golyót, és megszökött. Szerencsére Lisée elég hamar észrevette ezt, utána ment, elcsípte, hazavitte, sezúttal a biztonság kedvéért egy darab lánccal erősítette a nyakörvhöz a golyót. Sántikálva, szétterpesztett lábakkal, a golyót maga után vonszolva követte Miraut a gazdát aznap, mikor az az erdő szélére ment szénát kaszálni. A golyó ellenére, mely a talajon hengergőzött, belopakodott az erdőbe, s egyenesen egy nyúl-fiókát készült felverni a vackáról, mely régebbről ismert 161

lehetett már neki. Martét apó, aki szolgálati útján éppen arra járt, egyenesen Lisée-hez ment, mert ugyancsak meglepte ez az óvatlan és nyílt szembeszegülés az ő előírásaival. − Maga nem hallja, milyen lármát csap a kutyája? − Ó, a hétszenségit! Két perce még itt volt mellettem az óriási kugligolyójával a nyakában! Ketten mentek érte, s nem volt nehéz megtalálni a valóságos fegyencbéklyóval a nyakában, amivel mégis nekiállt vadászni. − Látom, hogy maga nem hibás szögezte le Martét. De micsoda szenvedély dúl ebben az állatban! Talán, ha egy lábnyi hosszú fahasáb volna a nyakába kötve, még nehezebben tudna mozogni, ugyanakkor kevésbé fárasztaná; meg kellene próbálni. Kipróbálták ezt a béklyót is. A járásban és a futásban ez valóban jobban akadályozta, mint a kugligolyó, mert szinte csak tipegni tudott mellette. De amikor egy napon fejébe vette, hogy vadászni megy, ez sem tartotta jobban vissza, mint a golyó. Sántikálva, botladozva elvánszorgott az erdőbe, ahogy azonban egy jó nyomra lelt, keresztben a szájába vette a fahasábot, hogy ne akadályozza a futásban, és inkább némán, de nekiállt a hajtásnak. Mikor egy ilyen hajtás alkalmával összetalálkozott az őrsparancsnokkal, az elámult az óriási állhatatosság s a szívós makacsság láttán. Hagyta, hadd vadásszon békén tovább, s visszament a faluba. − Most láttam a kutyát közölte Lisée-vel, miközben ittak egy pohárkával. És tudja, hogy mit csinált, hogy ne zavarja a fahasáb? A szájába fogta, és olyan gyorsanügetett a gazfickó, hogy képtelen lettem volna utolérni és elkapni. így viszont végső soron, ha meggondoljuk, nem tud egyet se vakkantani; én fedezve vagyok, hiszen csak azt mondhatom, hogy nem hallottam semmit, egyébként senki nem tud semmit az egészről, így tehát senki se akadékoskodhat. − Végül is, félelmes egy kutyája van, tudja-e?

162

Kilencedik fejezet Lepergett négy ősz egymás után, melyek során Miraut-ból igazi mester lett. Ismerte a vadászat minden csínját-bínját. Az egész határban nem akadt egyetlen nyúljárás, melyet ő nem ismert volna, egyetlen alkalmas fészek, melyről ne lett volna sejtelme, egyetlen földbe vájt barlang, melyről ne tudta volna, ki a gazdája. Pontosan tudta, hogy melyik sövény mellé, melyik bokor alá költözött új nyúl az új évadban, s hol rendezkedett be egy nyúlifjonc, melyik árok menedékén vagy éppen egy földhányás belsejében. Számon tudta tartani, hogy ezek a törzslakók mikor érzik magukat jobban kinn a szabad ég alatt a lucernásban vagy a lóherésben, mint otthon az erdő sűrű bozótjában. Tudta, melyik sövénynél lehet sokféle vadat találni, s azt is megjegyezte magának, hogy lombhulláskor, egy-egy nagy szél után a mély szántás fekete barázdáiban sok nyúlfi szokott meglapulni. Azt is jól ismerte, hogy az ellenfelek mi minden ravaszkodásra képesek, sőt kitalálta, időben megérezte a szándékukat. Rögtön, amint sikerült kiugrasztania egy nyulat, végig kellett gondolnia egy csomó szempontot, melyekkel még Lisée se lehetett tisztában. Például így: „Te fickó, amilyen fiatal vagy, te túl az erdőn majd kiugrasztod a nyomból, s egy nagy kanyarral balról vagy jobbról visszalopakodsz." Vagy más esetben: „Ó, megint egy régi ismerős, ma hol próbál majd álkiugrásokkal és kanyarokkal megtéveszteni a derék honpolgár?" A menekülés irányából rendszerint már tudta, hol próbálják a csapást elkeverni, merről kell közelíteni, hogy megtalálja az új nyomot. Ismerte a környék összes kutyájának a hangját; ha a Velrans felé eső határban jártak, tudta, hogy most tulajdonképpen a Ravageot vadászterületén tevékenykedik, ha pedig Rocfontaine felé mennek, az öreg Fanfaré csaholása kíséri. Minden vadra megvolt a maga sajátos hangja, sokféle színe zet volt az ugatásában, sajátos torokváltozatok, s Lisée az első hangnál, a nyomozás első pillanatában következtetni tudott ezekből: nyúl van előtte, vagy róka, borz vagy éppen mókus, átvonuló foglyokról vagy fürjekről van-e szó. S hasonlóképpen rögtön észre lehetett venni az egész magatartásán, ha jó reggelre ébredt; buzgó volt, vidám, folyton szimatolt és kutakodott; ha pedig rossz volt a nap, semmihez se volt kedve, folyton Lisée-re pislogott, s már a 163

mozgásán érződött valami rosszkedv, a csaholása is valahogy kesernyés volt ilyenkor. Ugyanígy ismerte már ha nem még jobban, mint a gazda − a nyulak kedvenc járatait, s amikor Bellone-nal kettesben vadászott, rendszerint a rókák szokása szerint manővereztek, mert a szuka volt a hajtó kutya, Miraut pedig a vadász (aki végül lecsap a nyúlra). Longeverne mindenestül az ő birodalma lett. Attól fogva, hogy Francois tanyája mellett megdöntötte Turc szerelmi uralkodását, a nőstény kutyák jámboran mind szolgálatára álltak, a kan kutyák pedig elismerték a hatalmát. És nem is bosszankodtak túlságosan előnyös helyzete miatt; különben se vesztettek sokat, hiszenő előtte ott volt Turc, Turc előtt pedig Sámson. Miraut ennél a két elődjénél nagylelkűbbnek és engedékenyebbnek bizonyult, ugyanis egyegy diadalmas kutyálkodás után, mindaddig, míg az ösztön újra fel nem piszkálta, bizonyos bölcs nemtörődömségről tett tanúságot, amit a többiek restelkedés nélkül siettek kihasználni. Ezek egyébként, ha ő feltűnt Martin kovácsműhelyénél, rögtön lemondtak javára a szaruadagjukról, átengedték neki mindegyik szemétdombnál a kurkászási jogot, sóvakodtak összekülönbözni vele. Ha találkoztak vele az utcán, felemelték az orrukat, a farkukat csóválták, alázatosan hozzá lépkedtek, elkezdték kölcsönösen − szaglászni egymást az orruknál meg egyebütt, s ahogy ennek alapján megérezték a hangulatát, néhány percig eljátszadoztak vele, harapdálták, meghempergették, sőt bár ártatlan módon még disznóbb játékokba is belementek. Ha véletlenül a harapdálás során valamelyikük kissé erősebben belevágta a fogát, ő kissé elkomorult, s rögtön abbahagyták a játékot harag nélkül, és mindenki ment a maga útjára. Miraut kitűnően ismerte a falu valamennyi háztartását, beleértve, hogy mikor, mely napon vagy órán milyen különlegességgel tudtak szolgálni. Bár kétségtelenül rendesen etették Lisée házában, s általában sosem volt igazán éhes, valamire rábukkanni mindig nagy öröm, mely még fokozódik is a kutatás borzongásában és a rátalálás izgalmaiban. Jóval többre becsülte az otthoni kásánál a kutyaízlés szerint sokkal ízesebb és fűszeresebb, már kissé porhanyós és szagos belsőségeket, amit a kerítés tövén talált, vagy a 164

szemétdomb aljáról nagy nehezen kibányászott méhlepényt, ami a tehenektől származott s ami már rothadni meg erjedni kezdett. Pontosan tudta, hol vannak a konyhaajtók mindig nyitva, hol szabad büntetlenül belelefetyelni a malacok vedrébe, melyben jó ízű, korpával és főtt krumplival besűrített levet találni; hol, melyik sarokban vagy melyik oszlop tövében van a macska tányérjában mindig egy kis friss tej vagy egy kis pörköltmaradék, melynek bekebelezéséért nem haragszik meg senki. Arról is pontos tudomása volt, hogy a falu végén álló nagy ház szemétdombján meg Fricot kocsmája mögött, a kuglipálya mellett mindig akadnak rágcsálni való csontok, étvágygerjesztő bőrök, szalonnabürkék, s ami a legfinomabb: ízletes lábszármaradványok. Gondosan kifigyelte, melyek az ellenséges táborok, ahol az emberek nem kedvelik az állatokat. Tudta már, hogy az itteni sajtkészítő ember jó szívvel van iránta, s tőle nem kell tartania, míg a felesége - persze a szoknyaviselő népség egyik díszes példánya! − távolról sem táplált irányában hasonló érzéseket, s ezért addig nem szabad a férfinál jelentkeznie, míg előzetesen meg nem győződik arról, hogy egyedül van-e, hacsak nem kívánja a szép kerek szelet gruyére sajt vagy az ínycsiklandozó serret kenősajt helyett a seprűnyelet beszerezni a bordái közé. Minden személyt ismert a környéken, s tudta, kik a barátok a járókelők közül, akiket barátságos vigyorral egy farrándítással, farkcsóválva, sőt hízelkedő nyalintással üdvözölt; megjegyezte magának, szinte falatnyi pontossággal, a gyermekek adakozókedvét, akiket egyébként véletlenül se bántott soha, sőt kedveskedve bökdösött, ha találkoztak. Szerették is őt mindannyian, s nemigen akadt köztük, aki a tízóraijából ne dobott volna oda neki egy darabka héját vagy belét, s mindig el voltak ragadtatva, hogy milyen ügyesen kapja el röptében. Ő pedig szívesen belement a kis játékaikba is, hagyta, hadd húzzanak a fejére egy csákót vagy sapkát, hadd terítsék rá a kendőjüket, s búcsúzáskor sorra pacsit kérjenek barátságos kézszorítással. Az ismeretlen idegenek iránt udvarias közömbösséget, méltóságteljes tartózkodást, enyhe fumigálást tanúsított, feltéve, ha a falusi szokások szerint tisztességesen voltak öltözve. A felöltős és keménykalapos urak iránt kimondottellenszenvvel viseltetett, míg a rosszul öltözött vagy éppen 165

rongyos emberekkel szemben a leghevesebb gyűlölettel, ami néhanapján egy-egy harapásban is kifejezésre jutott. A cilindertől is viszolygott, éppúgy, mint a koldustarisznyától; bár ez utóbbira nézve Lisée, amilyen derék ember volt, soksok okítással és szónoklással elérte, hogy próbáljon valami különbséget tenni. Legalább az öregeket hagyja békében, erre tanította Lisée, s ha azt nem is tudta elérni a kutyájánál, hogy az öreg kéregetőkkel szemben meglévő ellenszenvét gyökeresen irtsa ki a szívéből, de azt igen, hogy legalább engedje be őket az ajtón, ne vicsorgasson rájuk, míg végigmondják a Miatyánkot. De továbbra is könyörtelenül és vadul viselkedett a többiekkel szemben, ha fiatalok voltak és egészségesek, a vándorlegények, a csavargók, alkalmi árusok, vándoriparosok és kontárok, a nyúlbőrkereskedők, grafitgyűjtők seregével szemben, s kis híján egy csúnya ügybe, keverte a gazdáját, mikor nemcsaka lábszárvédőjét harapta ki egy dudával érkező úriembernek, hanem vele együtt egy kis húst is, mikor az túlzottan erősködött, hogy bekopog a csukott ajtón, mert üdvözölni szeretné Lisée-t és Guélotte-ot. A vérző harapással a lábán elkezdett kiabálni, hogy máris megy a bíróhoz, ha nem fizetnek kártérítést meg bánatpénzt, egy komoly összeget, de azonnal! Philomen, akit persze nem ismert, mikor nála érdeklődött ez ügyben, csak annyit közölt vele, hogy most érkeztek be a faluba a csendőrök, s rövidesen, a teljes törvényesség betartásával nekik terjesztheti elő a panaszát. Ez az egész egyébként tiszta kitaláció volt, de az illető, akinek talán nem volt teljesen tiszta a lelkiismerete, felhasználta az útbaigazítást, mert sürgősen eltűnt a környékről. Ettől függetlenül, ha Miraut-ban nem is voltak meg a pásztorkutyák ösztönei és szokásai, s a marháknak közelébe se szokott menni, attól még házőrző kutyaként kitűnően és megbízhatóan tudott szerepelni. Finom hallása és szaglása révén mindenki másnál gyorsabban megtudta, mi történik a ház körül. Ő, aki dühöngő ifjúsága idején annyi baromfit végzett ki, most ő védelmezte a házi szárnyasokat, méghozzá télen meg éjszaka a görények, nyestek ellen, napvilágnál pedig az ölyv és karvaly támadásától. A házinyulak egy cseppet se érdekelték már; mélyen lenézte, teljes joggal, gyenge, jelentéktelen szagukat, s ha a ketrecen kívül mellette szaladgáltak, akkor se támadt kedve, hogy utánuk kapjon. 166

Napközben, ha nem azzal töltötte az időt, hogy körbejárja a fal ut, akkor Lisée-hez csatlakozott; a csűr padlásán heverészett, a szalmán vagy az istálló szárnyékában. Ha jött valaki, vagy elment előttük, mindig jelezte egy vakkantással, hiszen a füle sohase csalta meg. Télen pedig, amikor a kályha mögött tanyázott a macskákkal, csak annyit lehetett látni, hogy felemeli a fejét, morog egyet jókedvűen, egykedvűen vagy mérgesen és meglepetve, aszerint hogy egy közeli barát, rokon, egy bármilyen szomszéd vagy egy idegen közeledett. Még azt is pontosan ki lehetett érezni, ha Philomen jött hozzájuk a kerten keresztül. Ekkor Miraut odáig ment az udvariasságban, hogy felkelt és eléje sietett, és már az ajtóban fogadta; ha koldus jött, akiben tolvajt szimatolt, alig lehetett féken tartani ; széttépte volna a belépőt, ha engedik. Ami a vénkisasszony Phémie-t illeti, azt még mindig nem vette be a gyomra; s bár Guélotte megtiltotta, hogy ugasson, ha odajött, de ez se tartotta vissza, hogy morogni kezdjen, ha felhangzott furcsa facipője jellegzetes csattogása, s hogy rá ne vicsorítson egyet, ha a gazda nem szögezte még rá a szemét, arra kényszerítve, hogy leplezze valódi érzéseit. A munkában és otthon tanúsított sok kiváló ténykedés oly szoros barátságot teremtett Lisée és Miraut közt, hogy kölcsönösen el is nézték egymás hibáit: az előzetes engedély nélkül felfalt nyulakat, melyekből nem hagyott illő részt a gazdának, másfelől a gazda hosszúra nyúló kocsmázásait, ha útközben voltak. Végül még Guélotte is, minthogy a baromfiudvart már újabb kellemetlenségek nem borították gyászba, s a pénztárcáját sem csapolták meg, befogadta a kutyát, sőt − igaz, hogy csak ritka jó pillanataiban − úgy viselkedett, mintha kedvelné is. Miraut hírneve lassan túlszállt a környék természetes határain. Már nemcsak itt a járásban tudtak róla, ahol az első gazdája, a Dagi, meg Pépé, aki végül is a keresztapja volt, magasztalta erényeit és hirdette a dicsőségét, de távolabb, a szomszéd járásokban, a kerület székhelyén, magában Besanconban is arról beszéltek a vadászok, hogy valahol messze, valami Longeverne nevű faluban él egy rendkívüli vadászkutya, egy valóságos csoda, kedves barátom, mert aki csak látta valaha is őt munka közben, tökéletesen el volt kápráztatva. Jöttek is, hogy megnézzék. Az összes nagyfejű a járásból: a jegyző, a járásbíró, az irodafőnök, az adótiszt, ha nyúlra fájt a foguk, nem röstellték, 167

mintha véletlenül történne, Longeverne-ben kikötni, s ha már ott járnak, egy jó kis hajtást javasolni Lisée-nek. Volt annyira minden hájjal megkent ő is, hogyha volt ideje, akk or belement a dologba, hogy magára ne haragítsa ezeket az irigy és rosszindulatú személyeket, pedig jól tudta, hogy a sok szép szólam nem őt magát illeti személyében, hanem csak Miraut gazdáját; s ha magára vonatkoztatva érzett is némi büszkeséget, azt alaposan lehűtötte az a tudat, hogy ezek a sokat dumáló urak rá se néznének, ha csak egy nyeszlett, vadászni nem tudó kutyája volna, nem egy ilyen mestervadász, melyet volt szerencséje és tisztessége saját birtokában tudhatni. Egyébként, ha Lisée-nek egyéb munkája miatt ott kellett hagynia a vadászatot, amint a kutya ezt észrevette, nem soká penészedett tovább a kalapos urak között, hanem fogta magát, és hazament. − Nem adná el a kutyát ? kérdezte egyszer csak a vadásztól Gouffé úr, a jegyző, egy nagyszájú, hazudós délvidéki, csalóka, mint a tenger habjai, aki a saját apját is eladta, ha egy ügyet a maga hasznára fordíthatott, de akit a parasztok nagyon tiszteltek irodai ismeretei miatt. Lisée nevetésben tört ki erre az ajánlatra. − Inkább a feleségemet bocsátanám áruba röhögött , sőt azt odaadom ingyen. − Van egy jó barátom Besancon-ban, egy bíró, aki szeretne egy jó vadászebet, s én sokat beszéltem már neki Miraut-ról. Tudja, ez egy milliomos, s biztos nagyon jó árat adna érte. Az egyik nap ide fog jönni az autóján, akkor elintézhetik a dolgot egymás között. − Soha az életben! tiltakozott Lisée. − Ugyan már, kedves barátom − békítgette Gouffé jegyző − , ilyet nem kell kijelenteni, hogy: „Te forrás, sosem fogok inni a vizedből!" Majd itt lesz vasárnap, meglátja, biztos vagyok benne, hogy elmegy akár ötszáz frankig is, és ötszáz ropogós frank az már egy szép summa, gondolja meg! − Én mindent jól meggondoltam vágott közbe Lisée −, mondja meg a bírójának, hogy csak marasztalja el továbbra is a szegény embereket a kis feslett nőcskék javára, hogy kedvébenjárjon a buta városi képviselőjének, nekem pedig hagyjon békét az én Miraut-mal! 168

− Csak lassan, ne izgassa fel magát; ez egy nagyon elbűvölő fiatalember, biztosan jól kijönnek egymással, majd meglátja. Guélotte ,aki fültanúja volt ennek a beszélgetésnek, óriási szemeket meresztett a vételi ajánlat hallatán, s a torka egészen kiszáradt a nagy izgalomban. Amíg ott volt a jegyző, fegyelmezte magát, de alighogy elment, rögtön nekitámadt az urának. − Jól meggondoltad a dolgot ? Ötszáz frank! Ennyi pénzen majdnem vehetnénk még két tehenet. Képzeld csak el, mennyi tejet vihetnénk a sajtkészítőbe, s mennyi pénz ütné a markunkat háromhavonként. Nem lehetsz ennyire makacs; a kutya mégiscsak egy állat, s ha pedig azt akarod, hogy kutyád is legyen, könnyen vehetsz egy másikat. − Fogd be a szád! dörgött rá Lisée. − Miraut nem egy kutya a sok közül, ő a barátom és a fiam is, hozzá vagyok nőve, és ő is hozzám; nem akarom még egyszer meghallani, hogy az egész ügyet szóba hozod; ha pedig az az alak a tökfödőjével együtt vasárnap ide merészel jönni, kijelentem, hogy bár udvariasan, de meg fogom neki mutatni, hogy egy parasztember, aki nincs senkinek lekötelezve, bőven felér egy bíróval. − Hiába, mindig csak egy buta szamár voltál! őrjöngött az asszony. Át se tudod gondolni, milyen jó vásárt csinálhatnál. .. − De most már elég! intette le Lisée. Vasárnap Gouffé jegyző kíséretében valóban megjelent már korán reggel a nagy kutyabarát, s meghívatta magát egy kis hajtásra Lisée-vel meg Mirautval együtt. A kutya első látásra nagyon megtetszett neki, Lisée pedig nagyon szívélyesen engedte, hadd csodálja csak vadászat közben az ő társa és barátja legjobb erényeit. A nábob meghívta Lisée-t délben a vendéglőbe, ahol a jegyző pompás ebédet rendelt, a legjobb fajborokkal tetézve. Lisée nagy gőgösen elhárította a meghívást, de Gouffé a szokásos rábeszélő képességét elővéve letromfolta: − Nos, kedves barátunk, ön volt olyan kedves, hogy eljött velünk vadászni, most nem utasíthat vissza minket... A vadász erre kénytelen volt velük asztalhoz ülni, s alaposan nekilátott ételnek-italnak. 169

Folyton vadászdolgokról beszéltek, de mihelyt a számukra fő kérdést akarták pedzeni, Lisée rögtön kitéri előle. Miután pedig, nagyon udvariasan válaszolva, olyan érzelmi okokat hozott fel, melyeket a másik láthatólag fel sem bírt fogni, s csak tovább erősködött, kezében lobogtatva a százfrankos bankókat, Lisée elsápadt, s kiabálni kezdett: − Nos, uram,megtisztelt engem a meghívással, és nagyon köszönöm az ebédet, de amennyire igaz, hogy ön egy milliomos, én pedig csak egy szegény paraszt vagyok, úgy nem lesz soha az öné az én kutyám! Ha önnek ötszáz frankot ér, számomrahatártalan az értéke. Tőlem nem lehet egy jó barátot megvásárolni, ahogy megveszik a képviselők szolgálatait, és esküszöm a saját életemre, hogy ez a kutya itt fog kimúlni az én házamban! Ezzel felállt, elköszönt a társaságtól, és ment egyenesen Verlans-ba, Pépéhez.

170

HARMADIK RÉSZ Első fejezet Bellone megöregedett. Erre, nagy szomorúan ingatva a fejét, Philomen hívta fel egy napon Lisée figyelmét, mikor a kutya tízéves lett. Kétségtelen, hogy ez még nem jelent aggastyánkort és teljes hanyatlást, mert mindig jóltartották, etették, gondozták. Még legalább két vadászati évadot végig tud majd csinálni, de eljött az idő, hogy gondoskodjék az utódlásáról. Az nem volt vitás, hogy ott fog elmúlni náluk, a házban, tisztességes halállal. Philomen, szemben azokkal a durva fráterekkel, akik igényt tartanak a vadász névre, s közben, mintha szeretetből tennék, lepuffantják a kutyájukat, mikor megöregszik és elgyengül, ő mindig szépen tartotta a kutyáit az utolsó percükig. Pedig ez nem mindig nagyon szívvidító dolog; a vénségtől sántítanak, és csurog a nyáluk; gyakran hullik a szőrük, gonosz rüh eszi a bőrüket, a fülük is gyakran elkezd folyni, amíg belesüketülnek, aztán megvakulnak; de ez mind nem volt fontos, mert továbbra is gondozták őket, s mindig volt számukra a mindennapi jókora tál kása mellett friss szalmából egy csendes fekhely az istálló egy védett, meleg sarkában, ahol ki tudták várni a végső utazást. Philomen hívta fel Lisée figyelmét arra is, hogy a szuka már csak némi nehézséggel tudja követni Miraut-t vadászat közben, hogy a szőre helyenként kezd kifakulni, a halántékán meg szépen őszül, a szemhéja megereszkedett és ráncos lett, az alsó ajka kissé lefittyent, s látni engedi az alsó állkapocs fogazatát, mely alatt az íny se olyan kemény már. Így aztán a következő tavaszon, mikor újra megindultak a nedvek, és pezsegni kezdett a vér, s Bellone-t is elfogta a szerelmes vágy, melléadták Miraut-t egy hétre, hogy tőle kapja utolsó kölykeit, melyek közül csak egy kis nőstény kutyát szándékoztak megtartani. Mert Philomen ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is fenn maradjon ez a kutyafajta, ez a különleges fajta, amit ugyan nem jegyeznek be a lelkes kutyabarátok törzskönyveibe, s így nem is tudnak róla sokan, mégis elsőrangú a szimatja, és fáradhatatlanul képes szaladni. Ez a kutya közepes nagyságú, karcsú termetű, nem túl szőrös, de nem is csupasz, kissé csúcsos 171

formájú a koponyája, erősek az ízületei. Piszkosfehér bundája, rajta barnás és szürke foltokkal legalábbis kellemes látványt nyújt, s a szőre, mely se nem selymes, se nem drótos, körülbelül félúton állhat a selyempincsi és a drótszőrű terrier szőre között. Philomen már gyerekkorában ezt a fajtát látta a háznál; édesapja, majd ő maga mindig meg voltak vele elégedve; nagyon intelligens állat, amellett eléggé tüzes, kitűnő nyomkereső és mellesleg némi undorral viseltetik a rókákkal szemben. Ezen a tavaszon tehát Miraut lett Bellone párja. A terhességet, mely Pépé szerint ugyanannyi ideig tart, mint a rókánál és a farkasnál, tehát kilenc hetet és három napot, semmi olyan tünet nem jelezte, melyet ilyenkor meg lehet figyelni a viselős állaton. Legalábbis, ha kínlódott is néha, senki se hallhatta, mert közérzetét se mozdulatokkal, se hanggal nem árulta el. Az első terhesség még kivált néha furcsa és eseti sajátságokat: magas lázat, véres és fekete folyásokat, állandó nyáladzást, hirtelen étvágytalanságot s a mérgezéshez hasonló számos tünetet, de ilyesmi a következő terhességeknél már nem szokott előfordulni. Bellone hamar elnehezedett. S mikor érezte, hogy közeledik a fiadzás napja - amit egyébként Philomen is észrevett bizonyos halványpiros vércsöppekről −, eltűnt szem elől, keresett magának az istállóban egy csendesebb és zártabb sarkot, kissé letaposgatta a szalmát, apróra törte, megpuhította, s szép titokban világra hozta hat kis kölykét, melyeket csak másnap reggel fedeztek fel a szép tiszta fekhelyen, melyet az anya már tökéletesen letisztogatott, ahogy a szülést is tökéletesen rendben egymaga lebonyolította, s utána szintén egymaga ellátta saját tisztálkodását, s tisztára nyalogatta saját kis szülötteit. Mikor a gazda rátalált, ott feküdt karikába gömbölyödve, a kicsik mind hozzá kuporodtak a jó meleg anyaölben, s időnként egymás hegyébe-hátába kapaszkodtak, hogy még több meleget kapjanak. Vadászunk egyenként kiemelte, hogy jól szemügyre vehesse őket, a mama eközben idegesen bámulta hol a felemeltet, hol az éppen visszatett kölyköt, de ellenkezés nélkül tűrte a műveletet. Szegénykék inkább valami hurkafélére emlékeztettek, farkukkal együtt tizenöt-húsz centis hosszúságukkal és tökéletes formátlanságukkal. A törzstől alig elkülönülő fejükön a szemük csukva volt, a szájuk halványan pihegett, 172

enyhén rózsaszín orruk is remegett, a fülecskéjük mint két kis csappantyú járt leföl, aszerint hogy a tulajdonos merre fordult. A bőrükön nem volt még semmiféle változat, vagy teljesen fehérek voltak, vagy feketék, csak az egyiken lehetett felfedezni néhány halványfekete foltocskát a sok fehérben. A lábacskájuk még oldalra volt nyújtóztatva, és alig látszott, meg gyenge is volt, s még csak úgy tudtak mozogni, mint a kövér kis hernyók, ha meg akarták ragadni a mamájuk hat csöcse közül valamelyiket. A hátsók voltak a duzzadtabbak, sezért ösztönösen, ha megint elérkezett a szoptatás ideje, erőszakosan lökdösődve azokhoz próbáltak nagy mohón hozzáférni. A mama az orrával taszigálta az ügyetlenebbeket a szabad emlőkhöz, s kis pofácskájuk hamarosan kezdett arcformára gömbölyödni. Időnként csókhoz hasonló cuppogást lehetett hallani, s amikor már mindegyikük felsorakozott az emlők mentén, jól lehetett látni, hogyan vesznek már részt pici tappancsaik az élet fenntartásában. A hátsó lábukkal igyekeztek jól megkapaszkodni, hogy megtartsák jó kis helyüket, a mellső lábacskákkal pedig felváltva ütemesen nyomkodták a mama mellét, hogy ezáltal könnyebben menjen a szopás, eközben kis farkincáik ide-oda jártak. Lisée is eljött, hogy segítse kiválasztani a kis nőstény kutyát, melyet Philomen meg akart tartani. Miraut is vele együtt érkezett. Négy nőstény volt, és két hím kölyök, s minthogy ez utóbbiakat eleve halálra szánták, most anélkül hogy az anya észrevette volna, ügyesen kilopták mellőle, s mindjárt végeztek is velük. Az anya mégis megérezhette, hogy valami nincs rendben a gyermekei körül, mikor az ottmaradtakat kezdte újra eligazgatni, és bizony eléggé nyugtalannak látszott. Ugyanekkor egy kicsit arrébb rakták a négy kislányt, hogy a mama kénytelen legyen a számára legfontosabbat közülük kikeresni, ahogy annak idején Miraut anyja, az öreg Fanfaré is tette. A mama nem sokat tétovázott, elsőként a fehér-feketét fogta a szájába, aztán szép sorjában visszaszállította a többit is. A két férfi ott állt mellettük, mikor az anya is visszafeküdt; körbefogta és nyalogatta picinyeit, s ekkor nyitott be az istálló ajtaján Miraut, aki semmit se értett az egészből, és meg akarta nézni, mi történik ott bent. Ő nem részesült abban a megtiszteltetésben, hogy nyugodtan megnézhesse a gyermekeit. Ahogy Bellone meglátta Mirautt, felállt, s vészjósló morgás közben rá vicsorította összes fogát, s világosan értésére adta, hogy semmi 173

köze a kis család fenntartásához és felneveléséhez. A boldog apa nem makacskodott.Tudnivaló, hogy egy kutyamama, míg kicsinyei vannak, egyáltalán nem szokott barátságos és engedékeny lenni; Philomen gazda és a vadászbarát Lisée kizárólagos joga volt, hogy hozzáérhessenek a kiskutyákhoz; rajtuk kívül senki, se a gazdasszony, se a gyerekek. Miraut mindezt rögtön megértette; mukkanás nélkül távozott arra, amerről jött, annál is inkább, mert apai érzés nem igen buzgott benne, még egy cseppnyi sem; egyszerű kíváncsiságból akarta közelebbről szemügyre venni, mi után érdeklődik oly nagyon a gazdája a barátjával együtt. Egy időre békén hagyták a kicsinyei közt az anyát, s néhány korty közben szépen várakoztak, míg fogja magát, kimegy, és ott hagyja a kölyköket, hogy akkor alkalmuk legyen véglegesen rendezni a kis család összetételét. Bellone jó két óra múlva ment ki valamit enni-inni a konyhába, s ekkor Philomen és Lisée egy óvatos vargabetűvel visszalopakodott az istállóba, és kiszedték azt a három kölyköt, melyeket feleslegesnek tartottak, részben, mert csak egyre volt szüksége a gazdának, részben, mert ha sokan vannak, lerontják, kimerítik a szoptató anyát. Philomen egy köténybe tette a három nyöszörgő újszülöttet, s sietett kifelé a komájával a másik ajtón, jó erősen bezárva maga mögött. S mialatt hátul a kertben Lisée kiásott egy elég mély gödröt, hogy oda temessék a kis halottakat, addig Philomen szép sorjában agyonütötte a három kölyköt, úgy, hogy egyszerűen hozzácsapta a fejüket egy nagy kőhöz. Azért egy kicsit elszorult a szíve, míg végrehajtotta az ártatlan lényeken ezt a háromszoros kivégzést, amit nem sokkal megelőzött már egy másik; de a mindennapok könyörtelensége kényszerítette a megtételére; s egyébként ezek az öntudatlan, még alig éledező kis kölykök abban a pillanatban nem nagyon szenvedhettek, s alig éreztek valamit. Az erős ütés rögtön megölte őket, a gyenge kis koponyacsontok rögtön széttörtek, az agy szétroncsolódott; egy cseppnyi vér gyöngyözött ki az orrlukacskák peremén; ebből állt az egész. Philomen még széttörölte cipőjével a földön a nedves nyomokat, melyek árulkodhattak volna, s beletemette a kis kölyköket a komája által ásott gödörbe. − Ronda egy munka!− morgott dühösen. S a szegény anyakutya legalább 174

két napig fog most lázban verítékezni, mert ha az első kicsempészéskor még alig vett is észre valamit, most aztán láthatja, hogy a legtöbb kicsijét hiába hívogatja, hiába keresi fájdalmában. − De ha csak egy is megmarad neki, meg fog vigasztalódni, és annál jobban fogjaimádni azt az egyet okoskodott Lisée. − Jaj, ha egyet se hagytunk volna meg neki, az már cifrább história lett volna! Jó három napig, édes öregem, eszelősen szaladgál ilyenkor az anya, s minden sarkot, minden zugot felkutat értük, még az ágyak alatt is, végtelen panaszos nyüszítés közepette. Mindenütt kaparász a földön, ahol észreveszi, hogy ott nemrég ástak, végigkurkássza az istállót és a csűrt, végigszimatolja a legkisebb lyukat is, a legszűkebb nyílást, hátha ott találja meg eltűnt kicsinyeit. Ilyen esetben még az is előfordul, hogy a közeli kan kutyát gyanúsítja, hogy az tépte szét s ette meg őket! Én már láttam, hogyan szaglássza végig egy ilyen kifosztott anyakutya a hímeket, s milyen rémesen összeharapdálja őket, nyilvánvalóan azért, mert róluk hiszi, hogy elkövették a sokszoros gyilkosságot, amire egyébként, sajnos, képesek is lennének, még ha adott esetben nem is vétkesek. − De hiszen a bak házinyulak is megeszik a kicsinyeiket! − Csakhogy ennek egész más az oka! bizonygatta Lisée. − A bakokon mindig rajta van a kandüh, mindig vágyban égnek; főleg amikor a nőstény szoptat, és nem engedi őket magára, és ilyenkor a bak, akár bosszúból, akár azért, hogy ne legyen oka a másiknak vonakodni, egész egyszerűen gyökeresen kiirtja a vonakodás okát; az egész nem más, mint közönséges szatírkodás. Ami Bellonet illeti, mikor szegény visszasietett a fekvőhelyéhez, és meglátta, hogy csak egy kölyök van ott, szörnyű aggodalom járta át. Vizsla tekintete végigpásztázta az összes zugot, a lábaival végigkaparászta a fekvőhelyet, s miután nem akadt rájuk, tovább kutatott az istálló egész területén, az etető jászlak mögött éppúgy, mint a pihenő tehenek lábai között. Ahogy megpillantotta a visszatérő Lisée-t és Philoment, akik persze közben gondosan megmosták a kezüket, hozzájuk szaladt, és végigszimatolta őket. Vajon gyanúba fogta őket? Könnyen lehet, hisz most minden gyanús volt előtte. Aztán hirtelen, talán attól félve, hogy az utolsó kölykét is elrabolják, visszarohant az alomhoz, és óvatosan, féltő gyengédséggel karikába 175

görbülve a kicsi mellé feküdt. A kiskutya felébredt, s rögtön az emlők után kapott, anyja pedig újra és újra végignyalogatta, s ha egy-egy pillanatra félbehagyta, lázas, nagy szemet meresztett a két emberre. Mérhetetlen nyugtalanság és fájdalom tükröződött tekintetében. A következő két napon, újabb szerencsétlenségtől tartva, makacsul ellenszegült, hogy kimenjen az istállóból; az enni-és innivalót oda kellett vinni a fekhelyéhez, amit tökéletesen tisztán tartott, mert hiszen amíg a kölykök kizárólag szopnak, és mást nem esznek, az anyjuk úgy takarít, hogy egyszerűen lenyeli a piszkukat. Néhány nap múlva a kutyaleányka, akinek apja tiszteletére a Mirette nevet adták, kezdte nyitogatni a szemeit. Tétova, kékesszürke szemecskéiben még szinte nyoma se volt az eleven életnek, inkább kicsiny, áttetsző golyócskák voltak, melyen ideoda járkált a fény, és melyekkel nyilván még nem láthatott. Ugyanakkor kis tömpe tappancsai hirtelen növésnek indultak, fejecskéje kezdetta nyakon önállóan formálódni, s a test többi részéhez képest aránytalanul nagynak hatott. A bőre gyorsabban nőtt, mint a húsa, úgyhogy a kis bunda, mely a nyakon és az ízületeknél ráncot vetett, a hasa alatt pedig megfeszült, túl bőnek látszott. Mirette egyébként bámulatosan mohón szopott, gyorsan átváltott egyik emlőről a másikra, miközben jó erősen nyomkodta őket jobbról-balról. És végül kissé bizonytalanul ingó lábacskáin megpróbálta körbejárni az alom egész területét. Mikor az anya első ízben magára hagyta, hogy lebonyolítsa étkezési és tisztasági ügyeit, s így nem érezte már maga körül azt a számára oly fontos enyhe, természetes melegséget, megpróbálta anyját szemmel követni, azokkal a csöpp szemeivel, melyek mélyen bennültek a kis párnás szemhéjak védelme alatt, szemmel követni legalább az ajtóig, s keservesen nyüszögött, mikor szem elől vesztette. De a bánat nem soká tartott; teli hassal szinte egy pillanat alatt álomba szenderült, ott, ahol épp volt, hol az oldalán, hol a hasán fekve, s hol az égre meredt a tátva maradt szája, hol a szalmába fúrta fejét. Oly mélyen tudott aludni, hogy csak akkor ébredt, ha az anyja visszament, talán a szagát érezte, mert valószínűleg először a szaglás érzéke fejlődik ki egy kutyánál. Ekkor még nem figyelt a tyúkok kodácsolására, még a tehenek bőgésére sem; a fények viszont már nem hagyták közömbösen. 176

Beletelt néhány hónapba, míg kialakult karcsú testformája s a végleges szőrzete, amely pont olyan volt, mint Bellone-é, az anyjáé. De ezen idő alatt rengeteg dologgal megismerkedett, például megtanult járni, tisztelni az ökrök patáját, kimenni, ha rájött a szükség, a tányérból kilefetyelni a tejecskét meg a levest, együtt a mamájával, aki még ekkor is szépen tisztára nyalogatta. De vakaródzni tudott már egyedül is, s mikor egy bolha − amivel a kölyökkutyák mindig jól el vannak látva − mászkált a szőrzetén, és megcsiklandozta, mulatságos volt nézni, milyen sietve kap oda pofácskájával, vagy milyen buzgalommal vakarja az érzékeny pontot. Egyébként hamarosan azt is megtanulta, hogyan kell fényesre tisztogatni a szőrét, s nem múlt el egyetlen nap se, hogy gondosan végig ne jártatta volna a nyelvét a teste egész felületén. Megismerkedett az emberekkel, a gyerekekkel, felismerte, kik tartoznak a házhoz, s nem mulasztotta el egyetlen napon se, hogy apró, de erős harapásokkal boldogítsa az anyját. Amikor már kimehetett az utcára, az öreg is vele ment, és jó tanítóként figyelmeztette a veszélyekre, nyakon csípte és magával rángatta, ha nem iparkodott elég gyorsan biztonságba ütni a kocsikerekek elől, más kutyákat pedig csak akkor engedett a közelébe, ha előbb meggyőződött szándékaik ártatlansága felől. Mirautnak, az apának, csak elég későn engedték meg, hogy megismerkedjék vele, vagyis hogy végigszaglássza minden porcikáját, mert ott volt a házban azon a napon, mikor a többi kiskutyát eltüntették, s bár őket magukat idáig elfelejtette az anya, Mirautval szemben mégis megőrzött valami homályos bizalmatlanságot. Miraut szeretettel foglalkozott saját gyermekével, de erős túlzás volna szeretetének kifejezését többnek beállítani, mint természetes szívélyességnek, azt hinni, hogy ebben az apaiérzelmek is jelen voltak. S mint ahogy a többi kutyakölyök, Mirette is úgy nőtt, növekedett, hogy közben összerágott rengeteg széklábat, szekrény-és ágylábat, szétmart jó néhány zoknit, cipőt, papucsot, felfalt egy csomó tollat, szőrt, szarut, vagyis mindent, aminek finom szaga meg íze volt, s mindebben sok örömét lelte most, mert a felnőttkor örömei még messze voltak, akárcsak akövetkező 177

vadászévad, amikor úgy december közepén először indulhat csatába, méghozzá apja és anyja szeme előtt.

178

Második fejezet Az évad kezdetén Mirette csak négy és fél hónapos volt, vagyistúl fiatal még, hogy részt vehessen a .. .cynegetikus portyákon, ahogy Theodule barátjuk nevezi a vadászatot, melyek túlságosan is kimerítenék. Majd ha betöltötte a hat hónapot, kiviszik őt is, hogy fokozatosan beleszokjon. Idén igen jónak ígérkezett a vadászat; jó idő járta, ahogy a vadászok mondják, s mindenütt csak úgy nyüzsögtek a vadak. Az első vasárnap máris sokat hozott; Lisée és Philomen két-két nyulat lőtt, s másnap mindegyikük még egyet. Másnap, kedden viszont Lisée kénytelen volt otthon marad ni valami halaszthatatlan dolog miatt, s így nem használhatta ki a bőséges harmatot. Délfelé rettenetes hírrel jött az egyik szomszéd: Philomen agyonlőtte a kutyáját. A koma, aki neki a dolgot mesélte, s aki azt egy szomszédtól hallotta, akinek viszont egy harmadik mesélte, annyira ellentmondó dolgokat tüntetett fel az esemény okaiként, illetve mozgatórugóiként, melyek közül az egyik mindenképpen lehetetlen volt, úgy hogy Lisée először azt hitte, hogy csak fel akarják ültetni. Az egyik változat szerint a vadászt annyira felmérgesítette a kutya állandó makacskodása, hogy dühében beleeresztette egy négyes patron teljes sörétkészletét, egy másik úgy tudta, hogy a kiugrasztott nyulat túl közel érte már a szuka, mikor a lövés eldördült, s így maradtak ott mind a ketten, végül a harmadik változat szerint Bellone vesztét egy baleset okozta, egy földre esés, melynek következtében kirepült a töltény, és pont arra, ahol szimatolt. Lisée annyira fel volt indulva, hogy szinte egy ugrással megtette az utat a Cóteról Philomenhez. A kutyakölyök nyugodtan aludt a küszöbön, a gyerekek körbeülték, és sopánkodtak, beszéltek hozzá, mintha fel tudná fogni az értelmét. − Soha többé nem láthatod az anyádat, de mi mindig szeretni fogunk téged. Lisée szíve elszorult. − Tehát valóban vége lett, mégse tréfa ez az egész − gondolta. 179

S ahogy eszébe jutott, milyen engedelmes volt ez a most kiszenvedett derék állat, aki a gazdája egyetlen intésére őt is hűségesen követte, mint egy második gazdát, szempillái akaratlanul is elkezdtek remegni, s muszáj volt gyorsan kifújni az orrát. Philomen felesége rögtön tudta, miért jött át. Bár őt kevésbé érintette a szerencsétlenség, a szemei mégis ki voltak sírva. A kutya együtt nevelkedett a legkisebb gyermekkel, aki szinte hozzánőtt a derék kutyamamához; az pedig soha, még véletlenül se bántotta egyik gyereket sem, sőt szívesen részt vett a játékaikban, hancúrozásaikban. − A gazda hol van? érdeklődött Lisée. − Fekszik az ágyon, a hátsó szobában. Lisée átment a sütőszobán, és benyitott az ajtón. − Nos, öregem szólította meg a barátját, aki az oldalán feküdt, arccal a fal felé, s hiába próbált elszunnyadni, hogy addig is megfeledkezzék a bajáról −, mondd el, hogy mi fáj. Hogy az ördögbe eshetett meg ez a dolog? Philomen, meghallva Lisée hangját, odafordította kisírt arcát, melyet a fájdalom végigbarázdált. − Te tudod, mitérezhetek magyarázkodott. Előtted nem titkolom, hogy sírtam, annyira erőt vett rajtam ez az érzés! Hogy én magam öltem meg! Ó istenem, istenem! Az az átkozott nyúl! − De meséld már el az egészet! kérlelte Lisée. A Chanet melletti cserjésben történt. Azt beszélték, hogy ott az egyik dombon tanyázik egy három-négy font súlyú fiatal nyúlbak, s Philomen ma reggel aztgondolta ki, hogy mivel Lisée nem tud jönni, hagyják ma békében az erdő alját, s hajtsák meg egy kicsit a bozótot. A kutya rögtön ráakadt a nyomra, s ő már fogta a puskát, hogy ha kell, lőjön.' A kutya hirtelen beugrott egy mogyoró-és csipkebokrokból álló sűrű bozótba, egy hang nélkül, fülét hátracsapva, a farka pedig úgy járt jobbrabalra, mint az órainga. Már meg is van, vélte a vadász, s a vállához emelte a puskát, s valóban, a kiugrasztott fiatal bak már ott is volt, úgy pattant ki a bozótból. Talán észrevette Philoment, ahogy éppen célzott? Nem lehet tudni. Az 180

viszont biztos, hogy miután két ugrást tett feléje, hirtelen visszafordult, szinte a saját nyomaira, s rohant visszafelé, de aztán a töltés másik oldalán. Philomen már rajta volt a puskával, s egyik szemét behunyva, oldalt hajtva az arcát, pontosan akkor húzta meg a ravaszt, mikor Bellone ugrott ki a bozótosból a nyúl nyomát kergetve. Ahogy meghúzta a ravaszt, már arra se volt ideje, hogy elfordítsa a puskacsövet, s a nyomot éppen keresztező kutya pont a fejébe kapta a nyúl helyett a töltény nagyobb részét. A jobb füle és szeme rögtön kifordult, és szörnyű hörgéssel a földre zuhant, görcsösen rángatódzott, miközben minden baj okozója, a tapsifüles alaposan felkötve a bocskorát, mint gondolhatjuk, elszaladt. Philomen ledobta a puskát, s szinte eszét vesztve térdelt a kutya mellé, aki rettenetes kínok között vonaglott. Mitévő legyen most? Vigye haza és ápolgassa? A lövés nemes részt talált, kigyógyítani nem lehet, minek hosszabbítsa meg a szenvedéseit ? S teljes kétségbeesésben fogta a puskát, és könnyező szemmel a másik oldalról is beleeresztett a fejébe egy töltényt. S ott feküdt Bellone, azon nyomban vége lett. Philomen otthagyta, elmentegy kapáért, és a Chanet-nak egy elhagyott zugában, melyet Bellone oly sokszor végigszimatolt, melyet együttesen annyiszor végigcserkésztek, kapart neki egy gödröt egy magyalbokor ernyője alatt. − Többé nem megyek vadászni, öregem − mondogatta Philomen −, nem én, soha az életben; olyan szívfacsaró ez az egész. Lisée a legjobb indulattal vigasztalgatta. − A kis Mirette hamarosan megnő, aztán itt van maga Miraut. Elég erős és csavaros eszű, hajt majd eleget a puskánk elé, mindkettőnknek. Majd kijárunk együtt, de ha én mással leszek elfoglalva, te minden cécó nélkül elviheted, hiszen terád majdnem ugyanúgy hallgat, mint rám. − Hogy majd őt is meglőjem, ahogy Bellone-t! − Ugyan, édes öregem, ez csak egy rémes baleset volt, s efelől egyikünk sincs biztosítva. Ilyen a sors, a balsors. Este gyere át hozzánk, iszunk egy pohárkával, az majd segít a borús kedvedet felderíteni. Miraut nagyon csodálkozott, hogy akárhányszor érte megy, nem találja 181

otthon Bellonet. Sokáig kereste, hívogatta, s legalább két héten át mindennap átment érte, végül azonban, egyéb napi elfoglaltságai közepette, úgy látszik, megfeledkezett róla, bár az ember soha nem tudhatja biztosan, mi játszódik le egy állat belsejében. Aztán a remekül induló, majd ettől a katasztrófától elsötétülő vadászidényt egy újabb szerencsétlenség terhelte. Egy héttel a kutya halála után Lisée és Philomen azt a hírt kapták, hogy Pépé eltörte a lábát. Először úgy beszélték, hogy a baleset vadászat közben érte, mert átmászott egy falon, de ebből egy szó se volt igaz. Akármilyen merész volt Pépé, éppen olyan megfontolt is, s egy ilyen tapasztalt vadász életében bármiféle baleset igen ritkán, szinte sohase fordul elő. A dolog teljesen ostobán odahaza történt vele. Miközben a cséplőmasináját javítgatta, megcsúszott egy lekonyuló deszkán, bár gyorsan leugrott, olyan szerencsétlenül ért földet, hogy a sípcsontja eltört. Az orvos, akit sürgősen odahívtak, helyretette a csontokat, az egész lábszárat beskatulyázta egy tartószerkezetbe, s legalább kéthavi ágyban fekvést rendelt neki. Majd szétvetette a méreg, ha arra gondolt, hogy így az égvilágon semmi hasznát se veszi a vadászengedélyének. A baljós híreknek ezzel még nem volt vége. Két baj után bekövetkezik a harmadik is. A következő héten Blénoir, a postás újságolta Lisée-nek, hogy Miraut anyja, az öreg Fanfaré, Dagi kutyája elpusztult, s azt se tudják megállapítani, hogy miben, a gazda azóta is csak siratja. Ez volt Lisée szívén a harmadik nagy seb. Pont a barátait, a legjobb barátait sújtja a balsors. Mindez határozottan rossz előjelként hatott. Gyászos előérzetei támadtak. − Ez az év a balszerencse éve, meglátjátok, hogy velem is fog valami történni jósolta, s némi aggályok közt várta is. De minden félelme és borúlátása ellenére a vadászidény számára is, Miraut számára is minden baj éskellemetlenség nélkül telt el. így aztán újra jobb kedve kerekedett. Elment Velrans-ba, meglátogatta Pépét, vitt neki ajándékba egy nyulat, amit mindjárt közösen el is fogyasztottak, s a következő idényre máris nagy közös vadászatokról 182

ábrándoztak. Dagit többször is meghívta, hogy menjen vele vadászni, míg Miraut unokahúga, vagyis az egyik tejtestvérének a lánya meg nem nő akkorára, hogy birtokába vegyen erdőt és mezőt. A vadászzsákmány szétosztásánál igen nagylelkűnek mutatkozott, ahogy illett is azzal az emberrel szemben, aki egy ilyen nagyszerű kutyával ajándékozta meg. A zsugori Guélotte persze dühöngött, hogy a nyulak nem az ő konyhájára kerültek, de hát a vendégbarátság az vendégbarátság, ő is tudott hallgatni, ha muszáj volt, sőt kellő szívélyességet tanúsítani akkor is, ha belül vérzett a szíve. Philomen, a nagy fogadkozások ellenére a vadászfogadalmak éppoly gyorsan feledésbe merülnek, mint az iszákosok esküvései kijárt felesbe vadászni a barátjával, ahányszor csak kedve szottyant, s így Mirette egyedül az apja vezérletével kezdte meg a portyázást. S szögezzük le rögtön, hogy az ifjú nőstény kutya méltónak mutatkozott szüleihez, s nemsokára egymagában is képes volt becserkészni, meghajtani és puskacső elé terelni a nyulakat. A tél folyamán Lisée a kályha mellől leste a rókákat, amelyeket egy-egy darab nyers hússal csalogatott oda. Úgy helyezte el a csalétket, mintha véletlenül heverne a fagyos hógöröngyökön, pedig nagyon pontosan úgy rakta, hogy odalásson az ablak négyszögéből. Jó párat lepuffantott ilyeténképpen, azon nyomban bevitte a házba, s másnap reggel már meg is nyúzta. Az őrsparancsnok vagy meg se hallotta, vagy nem törődött vele; egyébként is elég nehéz volna éjszaka megállapítani, hogy ki lőtt, hacsak nem áll oda lesbe, ami viszont ilyen hidegben elég nagy őrültség lett volna. Az pedig senkinek se jutott volna eszébe, hogy árulkodjék Lisée-re, aki különben pompás húsokat, fölséges rókacombokat szokott szétosztogatni a nagyszámú ínyenc között. Buzgóbb ügyfelei az ő tanácsai szerint egy dézsába tették a kapott húst, és leöntötték sós vízzel. Amikor a hús kiázott, a víz vörös lett, leöntötték, majd újat öntöttek rá másnap; ezek után kifagyasztották a vadhúst, majd pácba tették, s máris lehetett párolni a rókaragut. Ezek a buzgó hívek eskü alatt állították, nyilván, mert kedveskedni is akartak a nagy vadásznak, hogy sokkal jobb, mint a nyúlpörkölt. Ez a vélemény annyira elterjedt a környéken, hogy egy szép napon egy egész rókafarhúsból csaptak óriási lakomát, sok üveg bor kíséretében a 183

községi írnoknál, Jeannál, aki megrögzött agglegény volt, s aki mindenkit meghívott a faluból lakomázni, ha hozzájárulásként legalább két palack bort hoz magával; a vadászok természetesen minden hozzájárulás nélkül is hivatalosak voltak. A rókának becsülettel eleget is tettek, csak Miraut, aki szintén meghívott volt, utasította el nagy méltatlankodva, hogy hozzányúljon egy ilyen állat húsához meg a csontjához, s megvolt a véleménye az emberekről, akiknek se szaglásuk, se ízlésük, hogy ilyen nyugodtan bekebelezik a bortól szagló ócska mártással együtt a rossz szagú, hányingerkeltő húsokat. Időközben újra lezárult az idény. Lisée jó száraz helyen elrakta a töltényeket, a puskát nagy gonddal megtisztította és alaposan bezsírozta, már alig várva a következő idényt vagy egy kedvező, még ha nem is szabályszerű alkalmat, hogy újra elővehesse. Most, hogy már nem volt meg Bellone, hogy elcsábítsa, Miraut-nak nem nagyon akaródzott egymagában indulni vadászatra. Mikor beköszöntött a március, ott volt Lisée mellett a különféle munkákban, ott heverészett a gazda közelében, anélkül hogy kedve támadt volna nyulakat kergetni. Távozásai kizárólag annak voltak köszönhetők, hogy egyikmásik szuka tüzelni kezdett. De az ilyesmi már régóta megszokottá vált, a gazda egy pillanatig se nyugtalankodott ilyenkor, még ha sokára került is elő. De amikor kezdett az idő melegedni, a fák kirügyeztek, sőt leveledztek, úgy látszott, mintha Miraut kezdene felocsúdni egykedvűségéből, az orrát egyre gyakrabban tartotta feszülten az erdő felé. Minthogy azonban most nem volt rákötve se golyó, se fatuskó, mintha kisebb lett volna a kísértés, és jó sokáig ellenállt ösztönei hívó szavának. De minden ellenállás egyszer véget ér; aki egyszer vadászott, máskor is fog, ahogy inni fog még, aki már ivott, s egy szép este, anélkül hogy bárkinek jelezte volna, kiment a Cóte felé. Fél óra múlva már vad ugatás törte meg a békés alkonyi csendet. Minthogy még nem volt olyan késő, mindenki meghallotta,. aki még nem feküdt le, s kint levegőzött a ház kapujában. − Ez a fránya Miraut milyen cudarul hajt még ilyenkor is! − Nahát, parancsnok úr, ez aztán fütyül magára meg a vadászati tilalomra, 184

neki az nem számít! − okoskodott minden rosszmájúság nélkül Totome apó, mikor meglátta Martet-t, amint éppen fáradtan baktatott hazafelé. Ő pedig nagyon a szívére vette, azt hívén okkal vagy ok nélkül −, hogy ezek a megjegyzések az ő szolgálati tevékenységére céloznak, s rögtön elrohantLisée-hez. − Ön is hallja Mirautt; ott kinn vadászik a saját kedvtelésére a hegyoldalon, s ezt mindenki más is hallja. Én ezt nem hagyhatom annyiban; az a félnótás Totome a gügye képével máris kioktatott engem, mások jelenlétében. Megértheti, ha kénytelen vagyok szigorúan eljárni. Hamarosan nyugdíjba megyek, elő vagyok terjesztve a szolgálati érdeméremre; egy ellenem szóló bejelentés elég ahhoz, hogy töröljenek a listáról, s én hoppon maradjak. − Parancsnok − felelt nekiLisée , idén most fordul elő ilyesmi először; én egyáltalán nem szeretnék önnek kellemetlenséget okozni, de mégis arra kérem, hogy ne jelentsen fel. − Ó, hányszor mondtam neki szólt közbe Guélotte , hogy ez a ronda dög még bajt hoz ránk. De sohasem hallgat rám! Ha arra gondolok, hogy milyen jó árat ajánlottak ezért a kutyáért, ő pedig nem akarja eladni. − Én megértem szakította félbe Martét −, hogy egy ember ragaszkodik egy állathoz; az emberek ragaszkodnak az asszonyhoz is, holott gyakran, mondhatnám, mindig kevesebbet ér, mint egy kutya. − Na, látod mondta Lisée , ebből okulhatsz. A két férfi együtt távozott. − Várom magát otthon jelentette ki az őrsparancsnok. − Nem fekszem le, mert nem tudnék addig nyugodtan aludni, míg nem jön el, s nem hozza vissza a kutyát. Lisée, aki jól ismerte a nyulak valamennyi csapását és vándorlását, egy cseppet belehallgatott a hajtás zajába, s máris rátért arra az ösvényre, melyről biztosan tudta, hogy Mirautnak előbb-utóbb arra kell jönnie. Mikor már közeledni hallotta, tülkölt, s hívta a kutyát, ahogy akkor szokta, ha puskavégre kapta már a nyulat. A becsapott Miraut előrohant, s a cselnek köszönhetően a gazda el tudta kapni, s máris belefűzte az örvébe a póráz láncszemét. Mikor a kutya rájött, hogy miről is van szó, s arra kényszerül, hogy futni 185

hagyja a nyulat, erősen megvetette a négy lábát, s mindenáron az imént elhagyott csapás felé akart menni, így fejezvén ki erős rosszallását s feltett szándékát, hogy rá akar hajtani az egyszer már kiugrasztott nyúlra, akár tetszik a gazdának, akár nem. Miután Lisée sorra felsült a szelídebb módszerekkel, a simogatással, ígérgetéssel, a szelídségre és engedelmességre való hivatkozással, kénytelen volt erősebb eszközökhöz folyamodni, hogy kedve ellenére rákényszerítse, menjen vele haza. Mégis, mikor fegyvernek letört egy jó nagy ágat a mogyoróbokorról, Miraut, akit soha életében meg nem vert, s így annál inkább rettegett a veréstől, végül beadta a derekát, és lehorgasztott fejjel, a lába közé csapott farokkal kullogott a gazdája után, s csak magában tanakodott, milyen őrült gondolatok szállhattak meg Lisée koponyáját.

186

Harmadik fejezet Mirautt aznap este szigorúan bezárták, s a fészerben kellett töltenie a másnap délelőttöt is. Csak délfelé szólították, hogy mehet enni. Biztosan még a tegnap esti ügy nyomta a szívét, mert egy kissé duzzogott. De azért, nyilván a szokásnak engedelmeskedve, kegyeskedett Lisée elé járulni, kétszer-háromszor a farkát is megbillentette köszönésképpen, de ennél többet nem adott ki magából, hanem a sarokba ment öreg barátjához, a Mique macskához, aki vénségében már rég lemondott az egérvadászatról, s napjait, éjszakáit azzal töltötte, hogy vagy künn a napon szunyókált, vagy benn a szobában aludt, összegömbölyödve a kemence lábánál. Miraut egyet mormogott, alig hallhatóan, de kedveskedve, az orrával kissé megbökdöste, a lábával egy kicsit meg is kapargatta, így szólítva fel, hogy engedjen neki is egy kis helyet ott a jó melegen. S amint a macska eleget tett a kívánságának, szorosan mellé feküdt, fejét a lábára hajtotta, s tágra nyílt szemekkel átengedte magát az elmélkedésnek, mely ezúttal bizonyára nem volt mentes az emberektől való idegenkedéstől. Lisée mindezt jól látta, kissé bosszankodott is miatta, de jobbn ak tartotta, ha most eltekint egy újabb kiadós oktatástól, melynek az lett volna a célja, hogy értse meg már végre: a vadászat bizonyos időszakokban meg van engedve, máskor viszont tilos. Arra se volt már szükség, hogy kitanítsa Miraut-t,óvakodjék az egyenruhás és csákós egyénektől, akik miatt sokszor nem lehet szabadon hajtani a vadat, mert a kutya már eddig is kimutatta irántuk törhetetlen és jogos ellenszenvét és bizalmatlanságát. Mindebből vajon arra kell-e következtetnünk, hogy Miraut ebben a tekintetben azt a paraszti és polgári előítéletet osztotta, mely szerint a csizmás népség izzadsága az egyik fél szerint ritka és nagyon drága, a másik szerint túlságosan is bőséges izzadsága visszavonhatatlanul eltávolítja ezeket a becsületes tisztviselőket a kényesebb orrú személyektől? Ezt nem hiszem. A szagok tekintetében, ahogy az ízlések meg a színek körül minden viszonylagos, Miraut-nak e fogalmak terén egészen eredeti, sajátos, az emberektől eltérő nézetei voltak. Én egyszerűen arr a gondolok, hogy ezeknek az embereknek a bizarr, 187

groteszk, vásári öltözködése, szokásai bántották természetes, egészséges ösztöneit. Szóval Miraut utálta a csendőröket és az erdőőröket; de persze nála, egy kutyánál, akinek semmi köze se volt az ostoba emberi szokásokhoz, és mentes volt a társadalmi kényszerektől, neki az ellenszenv annyit jelentett, hogy kerüljön el minden alkalmat, hogy elkapják a nyakörvénél fogva, s még inkább, hogy ne is kerüljön a szemük elé. Egyébként továbbra is mélyen meg volt arról győződve, hogy előző este a gazda gyűlöletesen visszaélt a hatalmával, mikor a hosszú tétlenség után megakadályozta, hogy a pompásan, erőteljesen indított vadászatot végigcsinálja. Mintha valamiféle bosszús indulat járná át a szívét, és a bosszúvágy is jelentkezne, mintha egyszer ahhoz volna kedve, hogy újra kirohanjon az első adandó alkalommal, máskor, hogy megfogadja, soha többé nem megy ki vadászni, bármilyen erősen hívogatnák is ezután. De az időt nem szabad kihagyni a számításból; a kényszer idővel csak még jobban felfokozza az ösztönöket, a megszokást, a vágyakozást. Újabban minden reggel bennhagyták a fészerben egészen az ebédelésig, s ezután engedték be a konyhába vagy a szobába, aztán elkísérhette Lisée-t, ha a faluba ment. Semmiféle panasz nem lehetett a magatartására, s a következő két héten egyetlenegyszer se próbált kiszökni a nagy kerítés hézagain át, hogy visszajusson az erdőbe. Akkor mégis hogy történt? Talán Guélotte tolta be rosszul a reteszt az istállóajtón, mikor este beengedte a teheneket? Vagy Lisée felejtette el bezárni az ajtót? Csak annyi bizonyos, hogy egy szép reggelen, ahogy a szalmaágyán gondolataiba volt elmerülve, sőt álmodozott, és hiábavaló ábrándokba merült, egyszer csak friss tavaszi fuvallatot érzett az orrán, mely igencsak különbözött a zárt hely poros levegőjétől, melyet börtönében szívni kényszerült. Jó oka volt tehát meglepődni. Felkelt, s odasétált az ajtóhoz, azt pedig félig nyitva találta. Rendesen kinyitni számára csak gyerekjáték volt, hisz le tudta nyomni a kilincset, és el tudta húzni a reteszt, úgyhogy a következő pillanatban már künn állt az udvaron. 188

Gyönyörű tiszta és enyhe volt a reggel. Először arra gondolt, hogy élelemért megy, oly régen nem járta végig alaposan, lelkiismeretesen a konyhákat s az érdemes sarkokat. Eljutott néhány szemétdombhoz, de aznap túlságosan is jó volt az idő a vadászatra. Oly erős volt a kísértés, hogy nem tudott sokáig ellenállni, s végül úgy döntött, hogy kimegy az erdőbe. De nem ment egyenesen oda, mintmáskor. Tudta, hogy akadhatnak olyan rosszkedvű két lábon járók, akik képesek megakadályozni vágya és akarata teljesülését, maga a gazda vagy másvalaki; úgyhogy míg benn járt a házak közt a faluban, továbbra is úgy viselkedett, mintha csak lófrálna vagy maradék után szimatolna; de aztán ahogy kiért a faluból levetette ezt az álarcot, s a kerítések árnyékában maradva, hogy észre ne lehessen venni, nagy iramban, a legrövidebb úton vágtatott fel a Béche felé. Ott akasztotta meg annakidején az első nyulat; ő ezt sohasem feledte, annál kevésbé, mert azóta is minden évadban új nyulat foghatott ki ott, mivel alig adta ki a páráját az előző nyúl, máris jelentkezett a következő, hogy elfoglalja a jó kis fészket. Amikor Miraut egymagában és saját hasznára vadászott, sokkal csendesebben viselkedett, mint amikor vele volt Lisée vagy Bellone. Ez utóbbi esetben ugyanis az ugatással főként figyelmeztette a társait, és jelzést adott a gazdának, a kezdet kezdetén pedig főként érzéseit fejezte ki hanggal, az örömöt, dühét, várakozását. Fiatalabb korában könnyen ugatásra állt a torka. Most már megkomolyodva, lecsendesedve ő is lenézte a felesleges hangoskodást, a vég nélküli lefetyelést, s bár most is rögtön lázba jött egy friss nyom vagy egy különleges rejtekhely felfedezésénél, uralkodni is megtanult önmagán, s ha úgy kívánta az érdeke, inkább befogta a száját. Különösen azóta, hogy csendben maradva közvetlenül a vackán tudott nyakon csípni egy nyúlfiat, mely a némaságtól félrevezetve, nem iparkodott időben meglépni, mint máskor, hasonló körülmények között ezóta kizárólag a vad üldözése közben ugatott. Ilyenkor aztán mindent beleadott, ahogy Lisée meghatározta, ugatott teljes torkából, teljes tüdővel, mert a közvetlen közeli nyomból felé szálló szag szörnyen izgatta, s feldühítette, hogy a vad a kelleténél egy pillanattal előbb pattant föl, s kimenekült a karmaiból, ideiglenesen legalábbis. Harci taktikája ma is pontosan egyezett a megszokottal. Ismerte ennek a 189

fülesnek a járását, mert már két ízben is volt hozzá szerencséje, először a vadászidény vége felé, akkor a fészkéről ugrasztotta ki, másodszor kinn a mezőn már rajta volt, de az volt az a szörnyű este, mikor a gazda olyan rosszkor lépett közbe, és félbeszakította a hajszát. Kellő harmat ült a növényeken, a tapsifüles pedig, aki az elmúlt két héten békén élhetett, s lassan letett az állandó gyanakvásról, hazatérve a vackára már nem is próbálta összezavarni a nyomait. Mirautnak így tíz percbe se telt, hogy kiugrassa, s a nyúl az üldözést megnyitó hatalmas ugatás elől, sarkában a kutyával, a Fays erdejének túlsó végében található tavalyi irtás felé menekült. Ha valóban van olyan nyúl, mely szerencsétlenséget, hoz a házra, ez ilyen volt. Ha Miraut előző este vagy másnap szökik ki, minden bizonnyal megmenekül, mert senkivel se találkozott volna csavargás közben. De pont ma Martét őrséből, sőt a legközelebbi őrsből a főparancsnok utasítására mindenki itt tartózkodott a longeverne-i irtáson, hogy megejtsék az éves favágó szemlét. A főnök kezében ott volt a jegyzőfüzet, s a Martét által az erdei mezsgyék közé jelölt beosztás szerint, az erdészek kiáltása nyomán feljegyezte, hogy mely fákat kell a kivágásra megjelölniük, és melyeket kell a favágóknak a fadöntések alkalmával megkímélniük. így elsősorban a szép egyenesre növő fiatal magfákat, a sűrű lombú, szélnek ellenálló törzseket, az előző irtáskor nagyjából húsz-huszonöt éve meghagyott ifjabbakat és a kétszer is erősebb öregeket. Ami pedig a hatvan-nyolcvan éves törzseket illeti, melyek már túl voltak a növekedés lehetőségén, külön megjelölték; ezeket fejszével fogják kivágni, együtt az ágas bokrokkal s a járás területén található szőlők vadhajtásaival. Ahogy felhangzott Miraut első ugatása, mind felkapták a fejüket, és sietve egybegyűltek. Erre vadászik egy kutya! Ennek aztán van bőr a képén! Szinte hihetetlennek tűnt az egész. Martét ugyan azonnal felismerte a hangot, de abban a reményben, hogy hamar véget ér a hajsza, és Lisée, ha felocsúdik, gyorsan nyakon csípi a 190

kutyát, úgy nyilatkozott, hogy nem biztos a dolgában, mert jó néhány kopónak pont ilyen a csaholása, de minthogy most épp elegen vannak, el kell kapni a bűnöst, s akkor le lehet olvasni a nyakörvéről a tulajdonos nevét. A vadőrök széthúzódtak a mezsgye mentén, és füleltek. A nyúlnak volt egy kis előnye, úgyhogy percekkel Miraut előtt futott el közöttük, mire a parancsnok, aki. észrevette, rögtön odahívta az embereket. A friss, dús illatú, könnyen követhető nyomon megjelent Miraut, gyors tempóban futva; azért a szemeit és füleit is nyitva tartotta, s így felfigyelt a vadőrökre, akik túl sokan mutatkoztak az ő vadászösvényén, s túl nagy érdeklődést mutattak a tevékenysége iránt, hogy fel ne keltsék a bizalmatlanságát e váratlan találkozást illetően. − Nicsak, már itt is van! kiáltott meggondolatlanul az, aki elsőnek látta meg a sűrű ágak mögött. Ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy igazolja mindazt a rossz vélekedést, amit Miraut a csákós és tölténytáskás fickók irányában táplált, s ha vissza nem is fordult csak nem hagy ott ostobán egy nyulat , egy jó nagyot került oldalvást, hogy a lesben állók ne láthassák s el ne kapják. Igaz, ami igaz, a sűrűben elég nehéz tisztán kivenni még a közelből is, ki fut vagy megy arra, hát még, mint most, ha az illető elég közepes termetű. A vadőrök, amint észrevették, hogy elkanyarodott, rohantak utána, s próbálták elvágni az útját, de ő már rég túl volt rajtuk, s olyan gyorsan elkerülte őket jobbról, hogy nem is látták többé; két perccel később, már a hátuk mögött harsant fel újra a vadászugatás. Ez mégis sok a jóból! A felsülés miatt nagyon mérgesek lettek, s követni kezdték ők is a nyomot, a hajtó hangja után igazodva, és feltették magukban, hogyha nem tudják bekeríteni, végigcsinálják a hajtást egészen a nyúl búvóhelyéig, csakhogy nyakon csíphessék a kutyát. A fiatal parancsnok egyike volt a legtüzesebbeknek. Miraut balszerencséjére a nyúl visszafelé kezdett futni a nyomon, s mikor az erdészek egy jó negyed óra múltán kivették a hangokból, hogy a hajtás megfordult, most már nagyon elővigyázatosan viselkedtek. Nem kiáltoztak, csak füttyengettek egymásnak, elrejtőztek a vastagabb fák mögé, s mikor a 191

kutya beérkezett az általuk elfoglalt területnek a közepére, egyszerre rohanták meg, hogy nyakon csípjék. A nagy vadászt ugyancsak meglepte a hirtelen roham, azonnal megállt, s óvatosan hátrafelé akart meglépni, de oldalt s mindenütt feltűntek a csákók, s mikor újra megfordult, egyenesen a parancsnok kezei közé került, aki jó erősen megragadta a nyakörvénél fogva. Mirautnak semmi oka se volt, hogy mint a gazdájának engedelmeskedjék ennek az egyénnek, aki meglehetősen furcsa módon látszott vele szemben viselkedni. Igyekezett hát elriasztani, kivicsorította a fogait, nagy erővel kapálódzott, s megpróbált belemarni őrzője combjába vagy lábikrájába. De hát nem olyan egyszerű elkapni annak az embernek a kezét vagy egyéb tagját, aki fülön csípett, ha jól megmarkolták a nyakörvedet. Martét, amint odaért a többiekhez, most már kénytelen volt a bűnöst felismerni a név egyébként könnyen leolvasható volt a plakettről , a kutya a markukban volt, méghozzá szilárdan. Hogy ne randalírozhasson tovább ilyen botrányt okozva, erősen megkötözték, s visszamentek befejezni az erdőszemlét. Ennek végeztével az erdészcsapatok két oldalról közrefogva hazakísérték Longeverne-be a nyüszítő, morgó, rókaként tekerődző, fulladozó Miraut-t. Lisée-t, aki túl későn vette észre, hogy a kutya megszökött, a csavargó kölykök már értesítették a feléje közeledő vészről. Guélotte pedig remegett dühében és félelmében, mikor az egyenruhás parancsnok mögött egy egész sereg vadőrt pillantott meg, amint a kölyköktől kísérve hazavezették a vétkes kutyát. Lisée kénytelen volt szép sorjában bediktálni a parancsnoknak anevét, a keresztnevét, foglalkozását, miközben az váltig hajtogatta, hogy fel fogja jelenteni. − És miért nem kötötte meg a kutyát? − kérdezte szemrehányóan. A kutyákra éppen úgy vonatkoznak bizonyos rendeletek, mint mindenki másra. Nem szeretném semmiképpen sem, hogy az én körzetemben bárki vadásszon vadászati tilalom idején. A vadőrök külön utasítást kaptak erre vonatkozólag; meg fogja bánni, akit rajtacsípünk. − Úgy látom egyébként tette hozzá szigorúan ez a szeretetre méltó férfiú 192

−, hogy ilyesminem első ízben fordul elő az ön háza táján. Az elődöm füzeteiben található bejegyzések szerint ön ellen már máskor is történtek följelentések. Azt javaslom, hogy jobban vigyázzon magára! Ezt csak leplezetlen fenyegetésként lehetett érteni, s világos figyelmeztetésnek arra nézve, hogy az erdészek ezentúl különleges figyelemben fogják részesíteni a kutyát és gazdáját. Alig voltak tizenöt lépésnyire, a kútnál, mikor Guélotte már vadul átkozódni kezdett: − Ó, uramisten, végünk van! Mi lesz így belőlünk ? Mennyi pénzbe kerül ez nekünk ? S az egész csak most kezdődik! Hát még ez is! Ha akkor rám hallgattál volna, ötszáz frankot kaptál volna a besanconi bírótól. így nemhogy kapnánk, még nekünk kell fizetnünk, mintha teli volnánk pénzzel! Ó, te disznó, te. féreg, te rühes dög! rohant felemelt ököllel a kutyára. − Kár a fáradságért szólt rá Lisée, aki most nem érezte feljogosítva magát, hogy legorombítsa az asszonyt , úgyse ért belőle semmit! Te ugyan mit tettél volna az ő helyében? Majdnem biztos vagyok benne, hogy én pontosan ugyanezt. Én is tudom, hogy milyen az, ha az embernek kedve támad egy kiruccanásra. A fenébe is, rémes lesz, de belátom, hogy ezentúl láncon kell tartanunk! Szegény Miraut kutyám! − Na lám, helyben vagyunk, pont ez kell most nekünk! Csak sajnáld! Mintha őt kellene sajnálni, nem pedig minket, mégpedig jómagamat! Micsoda ronda egy állat, ez nem hallgat senkire, nem ért meg semmit, csak megy a saját feje után, ránk csak bajt hoz, és nyomorúságot! Meglátod, igenis, meg fogod látni, hogy mi minden jön még ezután! Én már akkor megmondtam neked, mikor hazahoztad, hogy egyszer még miatta jutunk koldusbotra! Lisée már egy hét múlva megkapta az idézést a kerületi bíróságra azzal, hogy a kutya által elkövetett kihágásért ő tartozik felelősséggel. Egyáltalán nem számított arra, hogy a feljelentés ilyen csípősen lesz fogalmazva. A fő vadőr, az ifjú, tettrekész parancsnok ki akarta vágni a rezet, bizonyítani a buzgóságát, s mindezzel némi dicsőséget szerezni, ezért nagyon részletezőn, sok adattal kissé kacifántosán írta le a kutya tetteit és 193

viselkedését. „Április hónap 13-án, pénteken, délelőtt tíz óra harmincnégy perckor, a nevezett Corne de Fays térségben, körülbelül háromszázötvenöt méterre észak-északnyugatra a harmadik keresztmezsgyétől én és a következők, úgymint..." és következett itt az összes jelen lévő erdőkerülő neve. Az egész ilyen pontosan, aprólékosan, körülményesen volt előadva: A kutya elmenekült, a kutya ellenszegült, fenyegető magatartást tanúsított, morgott, harapni akart, szerencsére nevezett fővadőr nyugalma... stb. ... stb. A bíró igencsak szigorú volt, annál is inkább, mert mérges természetű és rosszindulatú ember volt, de sokszor nem engedhette szabadon érvényesülni e tulajdonságait. Hogy eleget tegyen néhány korrupt politikus óhajának − volt köztük részeges képviselő, tutyimutyi szenátor, bukott polgármester, elaggott főtanácsos , gyakran csak nagyon enyhe büntetést szabott ki a komolyan elmarasztalható bűnösökre is, mert hiába voltak igazolt szélhámosok, közismert csibészek, ugyanakkor szavazók is voltak, méghozzá befolyásos szavazók. Most viszont csak egy parasztember állt előtte, egy olyan paraszt, akiért senki se szólt neki egy jó szót, mert, ugye, ezek a bizonyos urak a járási székhelyről rögtön elszeleltek, ahogy hírét vették a feljelentésnek. Szóval itt van egy paraszt, aki vadászik, akinek van képe hozzá, hogy vadásszon, hogy nyulakra lődözzön, mintha ez a férfias sport nem kizárólag őket illetné, őt magát, a bírót, a kollégáit, a hivatalnokokat a törvény és az állam oszlopait, nemes répakereskedők és posztóárusok fiait és vejeit, szóval az egész köztársaságbeli arisztokráciát a maga földbirtokaival, járadékával, előkelőségével. Egy paraszt, helyesebbenegy orvvadász! Még szép, hogy nem nevezte Lisée-t visszaeső bűnözőnek, de így is a legmagasabb bírsággal marasztalta el, és a költségek kivetésében is nagy alaposságról tett tanúságot. S ez még nem minden. Ez a derék, komoly és igazságos főtisztviselő még aznap este részint közvetlenül, részint kedvelt és hűséges helyettese révén az összes csendőrőrsnek, a polgármestereknek és az erdészeteknek eljuttatott egy köriratot, mely előírja, hogy egy bizonyos Lisée urat, Longeverne-ből, mint veszedelmes orvvadászt tartsák szemmel, nem kevésbé a kutyáját, mely nem törődve a törvényekkel, rendeletekkel, határozatokkal és hatályos szabályokkal, minden évszakban kijár vadászni. 194

Lisée hang nélkül fizetett: tudta, mibe kerülhet még, ha ebben a kedves Franciaországban, a szabadság, egyenlőség, testvériség szép kis rendszerében valaki őszintén kimondaná, amit gondol, még ha nagy és nyilvánvaló igazságokról volna is szó. − Ha egyszer elkaptak, akkor elkaptak − okoskodott. Az ilyen szemét alakok mellett mi csak a rövidebbet húzhatjuk. Aztán szegény barátaira gondolt, akik sokkal nehezebb megpróbáltatáson estek át. − Na és? Az ilyen érvágás sose halálos! Még mindig jobb, mintha a lábamat törném!

195

Negyedik fejezet Újra nagyon sanyarú napok vártak Miraut-ra. A gazdasszony nem tudta neki megbocsátani, hogy negyven frankot kellett kifizetni a háztartásra szánt pénzből a büntetésre és az eljárási költségekre. Újra és újra kénytelen volt végighallgatni a szidalmakkal fűszerezett szenvedélyes szónoklatokat, melyeket gyakran rugdosás kísért. Sőt maga Lisée is, főként evés közben, meg szinte állandóan prédikációkkal volt elárasztva, amelyek ugyan telve voltak kevésbé ájtatos kitételekkel, de így is nehéz volt őket végighallgatni. Lisée hiába ismételgette az asszony előtt, hogy a jajveszékeléssel meg siránkozással nem megy semmire, még a kifizetett pénz se kerül vissza a harisnyaszárba, a felesége attól félt, és nem is alaptalanul, hogy majd jön egy újabb szökés, ami újabb feljelentést és büntetést idéz elő, s szerette volna mindenáron rábírni a ház urát és parancsolóját, hogy a gazdaság egyensúlyára veszélyes cselédtől megszabaduljanak. De mindig az a legsüketebb, aki nem akar valamit meghallani. − Egy eset még nem jelent megszokást mondta Lisée. − Hol akad olyan ember, aki ezen a sártekén legalább egyszer életében ne tette volna ki magát a törvény szigorának? − Engem például, aki becsületes embernek tartom magam, s aki soha semmi rosszat nem tettem senkinek, nem büntetett-e meg egyszer a békebíró húsz soura éjszakai csendháborításért? S te ellened, aki most itt óbégatsz, nem készült-e feljelentés, amikor a kút csorgójánál mostad le a piszkos kölyköket? S nem nekem kellett nyolc vagy tíz frankot gyönyörű érmékben leszámolnom, amikor összeszólalkoztál Castor feleségével ? De ezek az érvek, melyek az oldalbordájának fel kellett, hogy idézzék életének néhány pillanatát és legkínosabb eseteit, ezek sem tudták megnyugtatni és lecsillapítani. − Várjunk csak − vitatkozott tovább −, ha az ember kénytelen nagy balszerencséjében egyszer pénzt kiadni, ez nem jelentheti azt, hogy nagy vidáman hagyja magát másodszor és harmadszor is kizsebelni! Miraut most aztán igazán meg lett kötözve, hogy engedély nélkül ki ne tudjon menni. De hogy kissé enyhítsen ezen a goromba megoldáson, meg 196

hogy a láncra vert rab eleget tehessen természetes szükségleteinek, melyeket sohasem a házban szokott elintézni, Lisée mindennap eloldozta, s kiment vele az országútra vagy fel a domboldalra, míg az egészségügyi séta teljes eredményt hozott. Tíz lépésnél nem engedte messzebb, mert mióta ki volt tiltva az utcáról, s legfőképp az erdőből, a kutya egyre erősebb kísértést érzett a szabadulásra, a futás és a vadászat vágya teljesen betöltötte, s egyre jobban izzott a szívében. Aztán egy napon már mindennél erősebb lett ez az érzés. Oly türelmetlenné vált, hogy úgy érezte, az izmai szinte szétrepednek, ha nem könnyíthet rajtuk, lábai futni akartak, s Miraut őrjöngve rángatni kezdte a láncot, míg egyszer csak egy hirtelen és erős rántásra el nem szakadt, néhány láncszemnyire a nyakától. Hallatlan óvatossággal, hogy el ne árulja a csengettyűszó, minden ajtót kinyitott, s késedelem nélkül szaladt az erdőbe. Egyelőre csak szimatolt, és egyetlen hangot se adott, de a Roy nevű vadőr, aki a Béche-en átvezető ösvényen ereszkedett lefelé, hogy lerövidítse az utat Longevernebe, ahol az őrsparancsnok napi szolgálati utasításait kellett átvennie, meghallotta a kis csengettyű hangját. Martetval ellentétben, aki látható szigorúsága, kínos pontossága és szolgálati buzgalma ellenére jószívű és kedélyes volt alapjában véve, Roy vadőr pont azt a buta és rosszindulatú funkcionáriust testesítette meg, amely típust a köznyelv egyszerűen csak „nagy marhának" szokott titulálni, s ezzel valójában igazságtalanul megrágalmazzák az emlős háziállatoknak ezt az igen tiszteletreméltó, sőt nagyon is eszes osztályát. Roy elővigyázattal, nesztelenül közelebb lopakodott a lombok árnyékában. Felismerte, hogy Miraut az, s szinte repesett az örömtől. Ez most jó alkalom, hogy érdemeket szerezzen a parancsnoknál, hogy egy olyan feljelentést készítsen, melyet nem süllyeszthetnek el, mint már annyi másikat, melyeket kissé hebehurgyán, felettesei kedvét keresve fogalmazott. Szerette volna elkapni a kutyát és személyesen vinni vissza a faluba; de Miraut-t elkapni nem tartozott az egyszerű feladatok közé. Az okos állat, amint meglátta Royt, habozás nélkül kitérőt csinált, s apró ügetéssel, fél szemmel visszapillantgatva, távolabb ment. Roy ravaszkodva nagy kedvesen szólongatta: „Gyere ide, Miraut, gyere, kiskutyám", sőt kivett a táskájából egy darab kenyeret, és azt is feléje nyújtogatta, azt gondolva, hogy ilyen 197

közönséges csellel odacsalja. Miraut leplezetlen meg vetéssel pillantgatott erre a személyre, mintha lapos pislantásokkal valami ilyesmit akart volna Roynak mondani. − Te hülye, minek nézel te engem? S ha tudott volna beszélni, s ha ismerte volna a képviselőházi állapotokat, biztosan hozzátette volna még azt is: − Ide figyelj, te ostoba, te hülye, te tökkelütött, én nem választópolgár vagyok, akit egy darab kenyérrel meg lehet vásárolni! Royt dühítette ez a fumigálás, és sietett, sőt loholt, a végén már rohant, hogy nyakon csípje, Miraut pedig mindig csak annyira gyorsított, hogy fenntartsa köztük a kellő távolságot. A vadőr, miután a bokrok véresre marták a képét, a ruhája elszakadt, a sapkáját pedig elvesztette, abbahagyta az üldözést. Ahogy megállt, Miraut is megállt, még egyszer jól megnézte magának a pasast, majd kissé félrefordulva, egy bükkfa tövében felemelte a hátsó lábát, s mély lenézése, valamint tökéletes megvetése jeléül bőséges sugarat eresztett ki, aztán végképp otthagyta az emberét, csak előbb még egy kis száraz levélözönt zúdított feléje két hátsó lába segítségével. A teljesen kifulladt Roy egy percnyi késlekedés nélkül továbbment Longevernebe, ott is egyenesen Lisée-hez, s meglehetősen szemtelenül nekitámadt: − Mondja csak, hajlandó volna bemutatni a kutyáját? − Be-mu-tat-ni a kutyá-mat? szótagolta Lisée. -Miért óhajtja látni a kutyámat? − Az csak rám tartozik! Utasítom, hogy mutassa a kutyáját! − Utasít, engem! Ez egy kicsit gorombán hangzik, az az érzésem. A kutyám az istállóban van, de ön nem nézheti meg; ez egy jól nevelt és tisztességes állat, s nem szoktam bemutatni goromba, neveletlen frátereknek. − Ja úgy, nem hajlandó megmutatni. Én tudom az okát; némi nehézségei adódnának, ha valóban fel akarná mutatni! − Nehézségek! Ott van az ajtó mögött, de maga nem nézheti meg. Nem és nem! Magának megtiltom! És nincs joga az engedélyem nélkül bemenni. − Rendben van, egymagamban nincs jogom belépni, de elmegyek a 198

polgármesterért, s akkor majd meglátjuk! Ahogy mondta, valóban megkereste a polgármestert, s a törvény nevében felszólította, hogy kísérje el Lisée-hez, ahol törvényes eljárást akar lefolytatni. A polgármester nagyon utálta az ilyen ügyeket, de kénytelen volt ráállni, s Lisée a hatósági felszólításra kénytelen volt kinyitni a fészer ajtaját. Igencsak meglepődött, amint az üres fekhelyet meg az elszakított láncot megpillantotta. Egészen belesápadt. Tehát ez az alak idefelé jövet valahol az erdőben találkozott Miraut-val,s az egész jelenetet csak azért rendezte, hogy annál nagyobb csinnadrattával indíthasson eljárást ellene. Leverten jött ki. − Erről sejtelmem se volt. Elszakította a láncot, nézzék meg saját szemükkel, én nem tehetek róla. − Erre már nincs is szükség! − diadalmaskodott Roy.− A polgármester úr is hallotta, midőn bevallotta, hogy a kutya nincs itthon, én pedig tanúskodhatok, hogy kint láttam a Béche-ben vadászni. − Ha vadászott volna, a hangját is hallottuk volna vetette ellene Lisée. − Én pedig azt mondom, hogy vadászni volt erősködött a vadőr. Én hites testületi tag vagyok, és ön nem hazudtolhat meg engem. Le kell szögeznem, hogy ön rosszindulatú módon igyekezett megakadályozni, hogy eleget tegyek szolgálati hivatalos kötelezettségemnek, és végül kénytelen voltam a helyi hatóság segítségét igénybe venni. Ebben a pillanatban a távolból felharsant Miraut vadászugatása. Roy röhögni kezdett. − Hát ehhez mit szól? Vagy még most is tagadja? − Nem tagadtam semmit felelt Lisée , de az egészről nem volt tudomásom, ennyi az egész. − Az ügy fel van derítve, majd én továbbviszem − fenyegetőzött a másik, már távozóban. Mikor Guélotte meghallotta az ügyet, az egész rémes históriát, méghozzá odakünn a kútnál, ahol éppen a mosott ruhát öblítette, egyetlen ugrással otthon termett.

199

− Nem megmondtam neked! Hányszor megmondtam, ó, de hányszor! − őrjöngött. S újra kezdődött a siránkozás, lamentálás, átkozódás, egészen elárasztva, alámerítve szegény vadász fejét. Természetesen Miraut elpusztítása szóba se kerülhetett azóta, hogy megnőtt a pénzbeni értéke, sőt egyszer már vissza is utasítottak egy érte felajánlott tekintélyes summát. El kell adni a kutyát, nem maradt más megoldás! − Amíg itt lesz nálunk, ez már így lesz, állandóan folytatta Guélotte. − Sose fogjuk többé megúszni! Mindenütt ismernek már téged, rögtön nekünk fognak esni, a kutya miatt teljesen tönkremegyünk! A helyzet bizony súlyos volt. Lisée jól leszidta a kutyát, és megfenyegette, mikor estefelé beállított egy láncdarabbal a nyakörvén. Hogy még jobban biztosítsa magát, újra felkötözte az első lábai elé a fatuskót, mely még a járásban is akadályozta, nemhogy a futásban. De mintha valami őrület, vadászdüh tört volna ki a kutyán. A béklyó ellenére egy hét múlva megint kiszökött, ezúttal Teuré felé, az erdőbe. De ahogy beljebb hatolt a sűrűbe, bele kellett gabalyodnia az ágak szövevényébe, a lánc meg a fatuskó fennakadt, ráhurkolódott a vastagabb ágakra, illetve a fatörzsre, s saját maga ejtette magát foglyul az erdőben. Legalábbis azt kellett a későbbiekben feltételezni, hogy nagyjából így történt a dolog, ugyanis tanúja nem volt, aki beszámolhatott volna az egészről, hiszen csak jó tíz hónap múlva akadtak rá az ágakra csavarodott láncra, s a már szinte teljesen szétrohadt nyakörvre a tuskóval egyetemben. Vajon a szabadulásért küzdő Miraut-nak sikerült elszakítania, vagy szörnyű erőfeszítéssel ki tudta húzni a fejét a szűk nyíláson át? Ezt senki se tudja, az viszont bizonyos, hogy a szökés után két órával a rocfontaine-i csendőrök úgy találtak rá, hogy se nyakörv, se béklyó nem volt rajta, a feje és a nyaka is szabadon volt, és éppen befejezte a lakmározást abból a fiatal nyúlból, melyet egy kis izgalmas kergetőzés után ejtett el. . A csendőrök hármas feljelentést tettek, először is: csavargás címén, másodszor: a nyakörv hiánya miatt, harmadszor: tilos időben történő vadászat miatt. De minden erőlködés 200

ellenére se tudták elcsípni és hazavinni a kutyát; meglépett tőlük, rájuk hagyva a nyúl fejét és egyik lapockáját. Persze az ő tanúskodásuk is elég volt, s Lisée nem tagadhatott el semmit, hiszen annyian hallották a kutya hangját. Már felesleges részletezni, mi zajlott le otthon ezek után. Guélotte sírt, zokogott, üvöltözött, fenyegetődzött, szidta a kutyát, és könyörgött az urának, hogy bármilyen áron szabaduljon meg végre ettől a szörnyű vadállattól, késedelem nélkül írjon a gazdag úrvadásznak, aki a múlt évadban azt a szép summát kínálta érte. A kutya valóban tönkreteszi őket, pillanatnyilag az egész házban nem akadt már egy fillér sem; el kell adni egy tehenet vagy egy félig hizlalt malacot, hogy a következő büntetést kifizessék. Eközben Miraut nagy vidáman, a legkisebb félelmet se mutatva jött haza, mint a legderekabb kutya, akinek semmi se nyomja a lelkiismeretét, aki kizárólag azt teszi, amit tennie kell. Lisée alaposan megszidta, még kiabált is vele, de igazi meggyőződés nélkül, mert egyrészt ragaszkodott a kutyához, és mindenek ellenére nagyon szerette, másrészt bensejében fel is mentette, hogy van bátorsága cselekedni, ha a szíve úgy diktálja, mert olyasmit csinált, amihez neki magának nem volt elég mersze. Az elveszett nyakörv helyett persze kénytelen volt egy másikat beszerezni. Julot csizmadia alapos, lelkiismeretes iparosként a legjobb bőrből készítette, dupla erősen beszegte, s hogy teljes biztonságban lehessenek a kutya felől, megkötötték, és egy másik fadarabot erősítettek rá béklyónak. De a balsors balsors marad, a legaprólékosabb óvintézkedések se érnek semmit ellene; ha a végzet ránk tenyerel vaskezével, hiába kapálódzunk, jobb megadni magunkat, s hagyni lefolyni az eseményeket, mint egy gonosz áradást. Valami rémes végzetszerűséggel Miraut mindig olyankor szökött el, mikor a csendőrök vagy a vadőrök éppen Longeverne felé járőröztek. Éppen két csendőr vonszolta haza tizenkét nap múlva, jobbról-balról közrefogva, mint egy országúti rablót. − S még meg is köszönheti, hogy megtaláltuk szóltak nagy hetykén Liséehez. Ha nem vagyunk ott, a kutya ott döglött volna, ahol volt. S elmondták, hogy Miraut megint fennakadt a béklyójával egy sűrű 201

bokron, s már szorult a nyakán a kötél, mikor ők felfigyeltek a nyüszítésre, a kétségbeesett vakkantásokra. Az utolsó pillanatban mentették ki, s egyben el is fogták. − Ezúttal csak egyszerű csavargásért teszünk ön ellen feljelentést jelentették ki, mert ők se voltak érzéketlenek a sorozatos balszerencse láttán, s nem vitatták Lisée tökéletes jóhiszeműségét és tisztességét. Ez alkalommal a házat, itt fenn a domboldalon, dühös őrjöngés szállta meg. Guélotte már azt emlegette, hogy felköti magát a csűrben, vagy beleugrik a kútba, ha ezt az istencsapását nem tüntetik el a háztól. Piszkos csavargónak minősítette az urát, a legnagyobb gaztettekkel vádolta, azt állítva, hogy apránként szívja ki az ő vérét, hogy halálra kínozza, s közben mindenki rajta nevet a környéken, hogy a legnagyobb szégyen, ha valaki ennyire buta, s még sok más hasonlót. − Most rögtön követelte − írj a jegyzőnek, hogy közölje a barátjával, hajlandó vagy Miraut-t eladni! Lisée úgy tett, mintha beadná a derekát, lekörmölte a levelet, s ment vele, ahogy kijelentette, a postaládához, közben pedig eszébe se jutott feladni, arra gondolva, hogyha majd az első indulat elpárolog, s a történtek is kissé távolabb kerülnek az időben, az asszony nem gondol majd ilyesmire. De ezúttal Guélotte nem tágított, s egyfolytában csodálkozott, hogy nem jön válasz a levélre. Lisée azzal próbálta nyugtatni, hogy az úrvadász, ő legalábbis arra gondol, már kapott egy kutyát, vagy talán elment a kedve az egésztől. Már szinte helyreállt Lisée lelki békéje, mikor egy szép napon lentről, a völgységből érkezett kocsin egy illető, aki a lovát bekötötte a csárdába, s őutána érdeklődött. Hamarosan megjelent a háznál, s a szokásos udvariaskodás után egyenesen rátért látogatása céljára. − Úgy hallottam, eladja a kutyáját. Lisée egy pillanatra megmeredt a csodálkozástól, s mielőtt kinyitotta volna a száját, hogy tiltakozzék, az asszony máris igent mondott, helyette s az ő nevében is. Mihelyt Lisée összeszedte magát, rögtön tiltakozott, és kijelentette, hogyha egyszermásszor meg is fordult a fejében ilyen szándék, alaposan megfontolva a dolgot, elvetette ezt a könnyelmű elhatározást. 202

Az asszony elsápadt, és rémisztő szemekkel nézett rá. Lisée érezte, hogy mindjárt kitör a vihar, és felkészült a fogadására. − És miből fogod kifizetni üvöltött az asszony − a legutóbbi büntetést, azt mondd meg?! Majd talán eladod az egyik tehenet, ha pedig meg kell válnunk a leghasznosabb jószágunktól, majd jön a nélkülözés, és mindezt csak azért, hogy továbbra is itt dédelgesd ezt a dögöt, amelyik mindig csak bajt hoz a fejünkre! − Ez az egyetlen öröm az életemben mondta Lisée. Nekünk nem kell kuporgatni, minthogy nincsenek gyerekek a háznál, és eszemben sincs, hogy a pénzt meg a földet a te rokonságodra hagyjam, akik fütyülnek majd rám, ha egyszer nem leszek! − Jól van, te csak részegeskedj továbbra is, míg én beledöglök a sok munkába és nélkülözésbe! Az idegent feszélyezte ez a kínos jelenet, melyet ő idézett elő, s békítőleg így szólt: − Én jó árat adnék érte. − De én már visszautasítottam egy ötszáz frankos ajánlatot − mondta precízen Lisée , érti, uram, ötszáz frankot, nemrégiben, a múlt évben. − Ezzel aztán dicsekedhetsz! dühösködött Guélotte. Ön mennyit óhajt érte adni? kérdezte a látogatótól. − Ma már bizonyára a felét sem kapnák meg érte − bizonygattaaz illető. Egyrészt a kutya már idősebb lett, másrészt még messze van a vadászidény kezdete. − Jó, akkor várjuk azt meg! vágta rá gyorsan Lisée, azt gondolva, hogy így elodázhatja a dolgot. − De én hajlandó vagyok háromszáz frankot fizetni szólt az idegen. Gondolja meg! Egy kutyáért ez már valami! − Lisée könyörgött az asszony, hangot váltva, könnyekkel a szemében −, ha istent ismersz, könyörülj rajtunk, szánj meg engem! Sohase adódik még egy ilyen kedvező alkalom, gondolj arra, hogy el kellene adnunk a tehenet, amely naponta tíz liter tejet ad! S gondold meg, ezzel még nincs vége, mert a vadőrök már mind haragszanak ránk, már a csendőrök is rajtunk tartják a 203

szemüket, s a végén már mindent el kell kótyavetyélnünk, és tönkremegyünk az utolsó fityingünkig! − Hiszen könnyen vehet magának egy másikat! csábította a vevő. Egy könnycsepp jelent meg Lisée szemében, melyet igyekezett elmorzsolni, miközben jó hangosan kifújta az orrát, az idegen pedig így készségeskedett: − Nos, csapjon a tenyerembe, adjon rá kezet, akkor hát megegyeztünk! Igyunk rá egy kortyot a kocsmában, ott hagytam a lovat meg a kocsit.

204

Ötödik fejezet − De legalább nézze meg, hogy megismerkedjenek, mielőtt útnak indul vele! Lisée majd odavezeti a kutya vackához javasolta Guélotte. − Én már ismerem mondta a vevő. Lisée lassan kitárta a nagy ajtót, de oly nehéz volt a keze, mintha megbénult volna. Porig volt sújtva. így értek a fészerbe, ahol Miraut megkötözve, nyakán a tuskóval szunyókált. − Nos hát, itt van mutatott rá. Hozzá lépett, gyengéden megsimogatta, és néhány kedves szót mondott neki. Az idegen, vagyis az új gazda követte Lisée-t, s a kutya önkéntelenül is rávetette a tekintetét. Előtte Lisée-re nézett, de nem kelt fel, csak éppen kissé felemelte a fejét, és nagy szemeit szomorúan ráfüggesztette, ami nála a teljes bizonytalanság jele volt, a farkával idegesen, ütemesen dobolt a szalmaágyon. Amint megpillantotta ezt a másik emberi lényt, aki egész másképp volt öltözve, mint amihez ő hozzászokott, kalap a fején, felöltő a karjára csapva − valami fojtogató nyugtalanság szállta meg. Valami homályos előérzet nagy veszélyt jelzett, s minthogy mindennek ellenére Lisée volt a fő gyámolítója, most is nála keresett menedéket, felkelt és hozzádörgölődzött, nyalogatta a kezét, és vinnyogásával fejezte ki a félelmét. Ahogy a hollóknak, a macskáknak vagy az összes nagy ragadozó állatnak, ugyanúgy a kutyáknak is van egy tagolt és árnyalt nyelvezetük, melyen egymást tökéletesen megértik. Miraut emellett jól megtudta értetni magát Mique-kel, Mitisszel és Moute-tal, s ezek is gyakran szóltak hozzá. Röviden bár, de mindent el tudtak egymásnak mondani, amit akartak, se többet, se kevesebbet. Anélkül, hogy Lisée egy szót is szólt volna − mert ha bármily röviden említést tett volna a kényszerű elválásról, a kutya, aki mindent tökéletesen elértett, ami rá vonatkozott, ezt is pontosan felfogta volna , megérezte, talán a szomorú arckifejezésből, meg annak a másiknak az iparkodásából, hogy kedvező benyomást tegyen rá, hogy ezek valami titkos egyezséget kötöttek az ő rovására. 205

Ösztönösen ellépegetett az idegen simogató kezétől, s csak meresztgette rá nyugtalankodva a szemét, mely a csodálkozástól és a szomorúságtól óriásira tágult. Bármennyire is őszintének tetszettek a hozzá intézett kedveskedő szavak, Miraut bizalmatlansága nem hagyott alább, s ridegen elutasította a cukrot is, amit a barátság jeleként nyújtottak feléje. Lisée felszedte a cukrot a földről, és rávette a kutyát, hogy elropogtassa, de erre csak ímmel-ámmal volt hajlandó, s azt se tudta, mit nyel le. − Én azért mindennek ellenére leveszem róla a koloncot közölte a vevő, akinek Pitancet volt a neve, és a vagyonából élt Valban. De ezzel a felmentő cselekedettel, melyről azt hitte, hogy felé fordítja a kutya érzelmeit, sőt biztosítja a barátságát, ezzel csak még jobban felkeltette a gyanakvását, és elmélyítette a bizalmatlanságát. Nedves volt az orra, sötéten ragyogtak a szemei, és szinte ráfonódott a gazda lábaira, aki egyre csak simogatta, dédelgette, fogdosta, miközben halálos szomorúság töltötte el a közeli válás miatt. Néhány ölelés, simogatás után ott hagyta a szalmán, s ügyük végleges lezárására a két férfiú elvonult a kocsmába. − Honnét tudta meg, hogy muszáj eladnom a kutyámat? – faggatta Lisée. − Hitemre mondom adta meg a választ az úr −, csak akkor vehettem biztosra, amikor most Velransba értem, és a kocsmáros részletesen elmondta a dolgot. De be kell vallanom, hogy már régóta sejtettem, hogy egy szép napon kénytelen lesz tőle megválni, mert véletlenül mindannyiszor ott voltam a törvényszéken, mikor az ön ügyét tárgyalták, s így négyszemközt ki is jelenthetem, hogy a bírók elég ocsmányul bántak önnel. Hírből tehát régóta tudok a kutyáról, s minthogy idén ősztől én is szeretnék vadászni, azt mondtam magamban: „Te nem vagy elég ügyes, nem is értesz hozzá, szükséged van legalább egy remek kutyára!" így aztán a legutóbbi büntetése után elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, feljövök ide magához. Verlans-ban megmondták azt is, hogy önt nem lesz könnyű a dologra rábírni, de azt is, hogy a felesége hallani se akar róla, hogy a kutya továbbra is itt maradjon. Ezek után jöttem ide. − Ó, te szegény Miraut! sóhajtott Lisée. 206

− Legyen egészen nyugodt − biztattaPitancet úr , jó dolga lesz nálam. A háznál nincsenek gyerekek, se macskák, a feleségem pedig jól elviseli a kutyákat. − Egy ilyen derék kutya! emlegette újra Lisée. S miközben némi harapnivaló mellett felhörpintettek egy palack óbort, a vadász keserű, reménytelen hangulatában égig kezdte dicsérni a kutyát. − A behajtásban, uram, senki se versenyezhet vele; ha egyszer elkapta a nyomot, már rögtön nagyon oda kell figyelni, jól ki kell nyitni a szemet, és gyorsan el kell foglalni a megfelelő helyet! Mert ő nem tépi a száját; ha kéthárom csaholással jelt adott, az ember máris biztos lehet benne, hogy öt percen belül kiugrasztja. S a hajtásban! Ő aztán nem vesztegeti az időt a megtévesztő ugrások, a kanyarok és horgok követésére, egyáltalán nem. A nyulak már nem is próbálják ilyesmivel becsapni Miraut-t! S bármilyen legyen az idő, ő rátalál a vadra! Nagyon dörzsöltnek kell lenni egy nyúlnak, hogy Miraut ne tudja az ön puskacsöve elé hajtani! És csak mondta tovább: − A háznál, odahaza pedig többet ér, mint egy házőrző kutya. Fel tudja ismerni, kik a barátaink, a gyerekeket sohase bántja, de ha egyszer egy tolvaj próbálna belopakodni, ugyancsak megnézhetné magát! Valósággal széttépné, uram, így, ahogy mondom! − Ó, ha arra gondolok, mennyire hozzászoktunk egymáshoz,és most el kell válnunk! Pedig egyszer megesküdtem, hogy soha el nem hagyom. És képzelje, uram, minthogy az asszony sohase bírta szegényt elviselni, ez a vén gebe, Miraut mégis megtalálta a módját, hogy feljöjjön hozzám az emeleti szobába, egészen az ágyamba, miközben csak úgy nyitogatta az ajtókat. Mert jól ért az ajtónyitáshoz, vigyázzon erre, arra kérem, mert minden ajtót ki tud nyitni, ha szükségét érzi; így tudott jó néhányszor megszökni hazulról. De arra ne várjon, hogy be is csukja, ezzel már nem törődik. A csukott ajtó izgatja, a nyitott már nem, s egyáltalán, ha elérte, amit akart, saját gyönyörűségére, teljes tisztelettel legyen mondva, Pitancet úr, akkor fütyül a többire. − Remélem, elég hamar megszokik majd; minden állat hozzászokik a változásokhoz. 207

− Talán mindegyik igen, de Miraut, ő nem, ő más, mint a többiek. Életemben volt már elég kutyám, de soha, érti, uram, soha ilyen még nem volt. Szerencse, hogy kocsival jött, mert ugyancsak törhetné magát, míg gyalog el tudná vezetni. Egyhamar nem érne vissza Valba. − Gondolja? − hitetlenkedett Pitancet. Még a sajttal meg a cukorral se, amit időről időre odaadnék? − Talán másoknál, a kölyköknél ez hatna. De nála? Ollalla! Ha ő a fejébe vett valamit, nem lehet ellene tenni semmit; legfeljebb énrám hallgat, meg Philomen nevű barátomra, akivel húsz éve járok ki vadászni, meg még egy kicsit Pépé komámra, tudja, az a bizonyos velrans-i Pépé, aki minden évben oly sok nyulat tud ejteni. Senki más nem képes rá hatni. Azok a rockfontainei nagyfejűek gyakran jöttek ide vadászni (s egy sem akadt a piszkok között, aki támogatott volna a bíróságon); nahát, amikor Miraut észrevette vagy meglátta, hogy már nem vagyok ott a társaságukban, egy percig sem maradt velük, hanem tüstént utánam jött. De így van ez ma is. Inkább térdig, akarom mondani, csülkig engedné koptatni a lábát, vagy tövestül kiszaggatni a nyakát, mintsem egy lépést is tegyen akarata ellenére. A kocsin persze kénytelen lesz fennmaradni, de egy csöppet se lennék meglepve, hogyha később, a nagy távolság ellenére is megszökne és hazajönne. − Majdnem mindegyik visszamegy a régi gazdához, de ez elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, feljövök ide magához. Verlansban megmondták azt is, hogy önt nemlesz könnyű a dologra rábírni, de azt is, hogy a felesége hallani se akar róla, hogy a kutya továbbra is itt maradjon. Ezek után jöttem ide. − Ó, te szegény Miraut! sóhajtott Lisée. Csak néhány ide-oda utat jelent az új gazdának; és ha a régi helyen jól összeszidják, idővel beletörődnek az új helyzetbe, pláne, ha új gazdájuk szeretettel bánik velük. Ha történetesen Miraut elszökik, mielőtt teljesen megszokna minálunk, és visszajönne ide Longevérne-be, ugye befogadja, s én természetesen megtérítem az ellátásával kapcsolatos költségeket, de nagyon szeretném remélni, hogy ön semmi olyat nem tesz majd, ami kedvet csinálna neki egy újabb szökéshez. − Az túl nehéz volna nekem, hogy megfenyítsem − mentegetőzött Lisée −, hisz annyi szép órát éltünk meg együtt, s annyira szeret engem! De hát a 208

kutya már az öné, s én nem fogom visszacsalogatni. − Menjünk hát érte, közben itt az udvaron befogják a kocsiba a lovamat− állt fel Pitancet. Míg oda voltak, Miraut némileg megnyugodva visszafeküdt szalmaágyára, de gondolatai nyugtalanul csapongtak, ellentmondó érzések gyanú és félelem-kínozták. Most még Lisée hazatérésétől is tartott, persze nem tőle magától, hanem mert sejtette, hogy a másik is vele jön. Igaz, ha rosszat akart volna neki, nem várt volna oly sokáig, s ha egyszer eltávozott, talán már nem is jön vissza. De ki láthatott az agyába, milyen sötét gondolatokkal küszködhetett, ha csak azt lehetett rajta látni, hogy zaklatott a tekintete, szemhéjait összehúzza, hangosan szuszog, lábai enyhén remegnek, s makacs tekintettel egyre csak az ajtót leste. Rémülete fokozódott, mikor a kerti ösvény felől meghallotta a lépések zaját, melyekben rögtön felismerte Lisée és az idegen lépteit. S rémülete tetőzött, mikor az idegen hangról minden kétséget kizáróan megállapította, ki közeleg feléje. Felállt, a nyakát leszegte, a fejét előrenyújtotta, és mereven bámult a fészer ajtajára, mely csakhamar kinyílott, s megjelent benne a két ember. Lisée arca komor volt és zárkózott, ellentétben kísérője vidám arckifejezésével. Amikor mögöttük Guélotte vigyorgó képe is megjelent, Miraut már világosan érezte, hogy feláldozták és vesztére hagyják. Mi történik most vele? Nem tudta, mi következik, de úgy érezte, hogy olyasmi, ami még a bezárásnál, a verésnél is rosszabb. Félt, remegett, s mivel a rettegést bizonyos esetekben még nehezebb elviselni, mint magát a csapást, a félelem e pillanatban őrületesen felgyorsította a kutya szívverését. − Gyere ide, kiskutya, gyere szépen! hívogatta Pitancet nyájasan. − Gyere ide hozzám, nézd csak! és simogatta a feje búbját. Lisée pedig félrefordult, hogy ne lássák, amint a könnyeivel küszködik. − Ó, te nagy hólyag! vihorászott az asszony. Miattam bezzeg nem vágnál ilyen szomorú képet! Pedig ez csak egy kutya! Közben Pitancet eloldozta Miraut-t, beleerőszakolt egy darab sajtot − az ismerkedés céljából, mint megjegyezte − , aztán egyfolytában simogatta, hízelkedve vakargatta a füle tövén meg a torkán, s közben egyre hívogatta: 209

„Gyere velem, kiskutyám!" Miraut azonban egyértelműen Lisée mellett akart maradni, folyton őt bámulta óriási, kétségbeesett szemekkel, miközben sírt, nyüszített, halk, szomorú vakkantásokkal igyekezett meglágyítani a szívét. A vadász nem is bírta sokáig; letérdelt a kutyához, ráborult, átölelte, s így beszélt hozzá: − Ennek meg kell lennie, szegény öregem, nyugodjunk bele mindketten! A belenyugvás szép keresztényi tulajdonság, de Miraut-nak nem volt az esete, mert orrát minden eddiginél erősebben belefúrta kedves barátja vadászmellényébe, s közben a lábaival szinte véresre kaparta, ahol csak egy hüvelyknyi szabad felületet talált a testén. − Talán jobb volna bökte ki a vevő , ha nem bánna vele ilyen kedvesen! − Valóban állt rá Lisée , most már nem az enyém, s már semmi jogom az ölelgetésre. De vigye már, uram, vigye el innét, rettenetes nekem, de a kutyának is, ha ilyen soká tart a búcsúzkodás! − Hogy lehet valaki ennyire puha! dörmögte Guélotte. Lisée szörnyű tekintetet vetett rá, mire okosabbnak látta, ha befogja a száját. Nem is a veréstől félt, hanem attól, hogy a férfi képes visszavenni a szavát, és érvényteleníti a vásárt. Elindultak. De ahogy Lisée előre megmondta, Miraut makacsul ellenállt, s nem mozdult. Négy lábát keményen megvetette, nyakát leszegte, ellenállt melle izmaival, lábai minden inával, csontjainak minden ízületével, s minden egyes karmával erősen belekapaszkodott a földbe. − Eredj, te dög! rikácsolt Guélotte, s hátulról próbálta tolni. De az keményen ellenállt, farán kidagadtak az izmok, közben hörködött és zihált, mert elölről majd megfojtotta a nyakörv. − Nagyon kérem, vezesse el szépen a kocsihoz kérte Pitancet −, s hogy ne féljen meg ne is gyanakodjék, én a rendes úton megyek vissza a faluba, maga pedig menjen a kerteken keresztül. Lisée beletörődött, hogy a keserű poharat fenékig kell ürítenie, fogta a pórázt, miközben a vevő sietve távolodott. − Gyere, kicsi Miraut! hívta.

210

A kutya vadul forgó szemmel nézett a távozó idegen után. Aztán odasimult Lisée lábaihoz, kaffogott és vonaglott, s a vadász könnyen vezette végig a kerti ösvényeken. De mikor végül Fricot kocsmájánál lyukadtak ki, s Miraut megint ott látta azt az urat az indulásra kész fogat mellett, újra megvadult. Most értett meg mindent, és csak nézett Lisée-re szemrehányással teli, szomorú szemekkel, s makacskodva egyetlen lépést se volt hajlandó továbbmenni. Hogy a kocsihoz vihesse, a gazda kénytelen volt erőszakkal a karjára venni, így vinni, mint egy kisbabát. Letette Mirautt az ülés mellé készített szalmanyalábra, a kocsihajtó pedig fogta a kötelét, s először rövid száron, jó erősen az üléshez hurkolta, aztán meg a lámpatartó rúdhoz, hogy se az ülést ne tudja elrántani, se leugrani ne tudjon, mert így halálra zúzódhat, ha szerencsétlenségére a kerék alá zuhanna. Hogy ne figyeljen ezekre a szöszmötölésekre, Lisée mindvégig átölelve tartotta, csókolgatta és dünnyögött neki. Mikor minden szépen el volt rendezve, az új gazda gyorsan kezet fogott Lisée-vel, hogy siettesse a búcsút, és erőteljesen megcsapkodta a lovát az ostorral. Lisée meg ott maradt egy helyben némán, kábán, szomorúan, késégbeesve, nem válaszolt az embereknek, akik egymás után szólongatták, csak bambán bámult a távolodó, majd végleg eltűnő balsorshozó kocsi után, melyen az ő kedves Mirautja, akit ő aljas módon eladott, most ott vergődik megkötözve, és hiába csahol kétségbeesetten. Ezen idő alatt Velrans-ban Pépé, akinek lassan rendbe jött a lába, s így már járni is megpróbált két botra támaszkodva, éppen egy kis sétára indult. Lassan, apró lépésben haladt az út mentén. Egy közeledő kocsi zörgésére félreállt az út mellé, hogy utat engedjen, s elképedve nézte az ismeretlen embert, aki egy megkötözött kutyát vitt magával, mely teljesen csendben volt ugyan, de szomorú, gyászos pofáját mindig csak Longeverne felé fordította. − Hiszen ez Miraut! kiáltott fel, és kínzó nyugtalanság fogta el. − Mi a csuda történhetett ott fenn? Izgatottan ment haza, mindenféle gondolat megfordult a fejében, s azt 211

találgatta, mért nemközöltek vele semmit. Eközben Lisée Longeverne-ben a falnak fordulva hevert az ágyon, a feje zúgott, a szemét behunyta, s hiába próbált elaludni, hogy egy időre megfeledkezhessek nagy bánatáról.

212

Hatodik fejezet Mirautt egy nagy tányér étel meg egy gyapjúval kitömött vánkosciha várta Pitancet úr házában, Val községben. Minthogy Lisée nem volt már ott, és a táj, ahová került, teljesen ismeretlen volt, az emberek megidegenek, a kissé megszeppent kutya ellenkezés nélkül tűrte, hogy új gazdája kioldja a kötelékeit, és leszedje a kocsiról, miközben állandóan simogatta és kedveskedve szólongatta. Engedelmesen ment vele a konyhába, onnét az ebédlőbe, s tovább, végig az egész házon. A házigazda ugyanis azt szerette volna, hogy már az első pillanatban megismerje új birodalmát, és rögtön beleszokjék az egész ház légkörébe. Ez nem is volt hibás okoskodás. Az állat a természeténél fogva kíváncsi, s a friss benyomások általában hamar orvosolni tudják a bánatát. De hát Miraut ebben is különbözött testvéreitől. Morcos maradt, csak udvariasságból szippantott egyet jobbrabalra, végigsétált az összes helyiségen, és visszament a konyhába, ahol Pitancet úr szerette volna megetetni vele a kirakott ételt az asszony színe előtt, aki egyébként alig merte megsimogatni a kutyát. Odavezette a gőzölgő tálkához, melyből finom tej és olaj illata párázott. De Mirautt nem érdekelte az étel, éppen csak beledugta az orra hegyét a levesbe, beleszagolt, aztán unott képpel otthagyta. Tisztára nyalta magát, és az ajtóra bámult. − Na, azt már nem, öregem! szól rá Pitancet. Szeretnél meglépni, biztosan honvágyad van, ez érthető, de majd elmúlik. Gyere csak ide, ha megéhezel, itt találsz ennivalót. Kényszeríteni nem fog senki. Épp vacsoraidő volt. A házaspár asztalhoz ült, s jóformán csak a kutyával foglalkozott. Mindketten nagyon kedvükre valónak találták, meg nagyon kedvesnek és jól neveltnek, s remélték, hogy hamar hozzájuk szokik, meg az új környezethez. Azzal most is hiába próbálkoztak, hogy legalább néhány darabka kenyeret megegyen. Miraut utána se kapott, hagyta lepotyogni. A hús tekintetében azonban kissé alábbhagyott ez a rendíthetetlenség; azt szépen elrágta és lenyelte. 213

− Na látod fejezte ki örömét Pitancet −, majd csak megszokik. Jó táplálék, jó bánásmód, nyugodt alvás, erre mindenki elfelejti a régit. Pitancet úr persze talán túlságosan is emberi mértékkel mért, és Miraut-t még nem ismerte igazán. Mióta a kutya átlépte a ház küszöbét, minden figyelme, minden vágyakozása egyetlen dologra összpontosult: kiszabadulni és visszajutni Longeverne-be. Hogy az ajtó kinyitását elérje, úgy csinált a megszokott nyuszitést hallatva -, mintha sürgős szükség kínozná. − Tiszta állat − mondta az ember , vidd át az istállóba, ott tetszése szerint megkönnyebbülhet. De Miraut makacsul ellenkezett, nem ment az asszony után az istállóba. − Akkor nyilván ahhoz van szokva, hogy kinn a szabadban intézze el a dolgát - vélekedett Pitancet, és nekikészült, hogy kiviszi, de nagy óvatosan rátette a pórázt. Ezzel tehát meghiúsult Miraut próbálkozása, és rá kellett jönnie, hogy hiába ravaszkodott, legalábbis egyelőre. De hogy rabtartói rá ne jöjjenek a turpisságra, bőséges megkönnyebbülést produkált; ez egyébként mindig könnyen ment neki, mert a kutyák vesetartalma többé-kevésbé szinte kimeríthetetlen. Pitancet megdicsérte s visszavitte az ételéhez; de a bánat még mindig túl sűrű volt, a gyomra pedig szűk, úgyhogy most se evett, hanem leheveredett a párnájára és alvást tettetett. De ahányszor csak az utcára nyíló kapu csikordulását hallotta, mindannyiszor felkapta a fejét, és feszülten figyelt. − Kis csibész szidta kedveskedve, jót nevetve az új gazda − , szeretnél szép csöndben, angolosan meglépni; de légy nyugodt, nekem is van szemem, s nem is rossz.Hogy ne érezze magát elhagyottnak és árvának, s hogy szokja meg a társaságukat, ismerje meg minél jobban őket, s így minél hamarább érezze, hogy már idetartozik, a gazda Miraut párnáját bennhagyta az ebédlőben, s nyitva hagyta a többi helyiségbe szolgáló ajtókat. Mikor végül elváltak tőle, mindketten újra megsimogatták, amit a kutya nyugodtan tűrt, de szelíd és bánatos képet vágott, mintha ezt akarná velük 214

közölni: „Én látom, hogy derék emberek vagytok, meg hogy az itteni szoknyás népség százszor többet ér, mint Guélotte, de azért engedjétek, hogy elmenjek." Gondolhatjuk, hogy nem iparkodtak eleget tenni az óhajának. Másnap Miraut hamarabb kelt a többieknél, s egymagában minden részletre kiterjedően végignézte a szobákat, különösen gondosan vizsgálgatta a ház ablakait és ajtóit. Abból a szobából, ahol aludt, nem nyílt menekülési lehetőség. Átment a konyhába, és megpróbálta feltolni a zár nyelvét, mint Longeverne-ben, de a tőkepénzes Pitancet zárai kissé bonyolultabbak voltak, mint a paraszt Lisée atyafié, s Miraut hiába nyomta, húzta, lökte így is meg úgy is, nem jött rá a titkára. Ekkor végigszagolgatta a bútorokat, a házi eszközöket, a konyhai holmikat, s közben felfedezte a tegnapi ételt egy szilkében. Üres gyomra ugyancsak korgott, hát derekasan befalta, az utolsó cseppig. S miután mindent megnézett, kitapogatott, végigszaglászott, kipróbált visszament a fekhelyére, lefeküdt, és csendben várt. Pitancet és kedves felesége, amint fölébredtek, rögtön hívták. Odament a küszöbre, csóválta a farkát, de ennél több bizalmaskodásra vagy érzelemnyilvánításra nem volt hajlandó. Ők annál bővebben eresztették a szót, gesztikuláltak, és nagyon megdicsérték, hogy az egész levest megette. Miraut nagyon jól megértette a szavaikat, és szorgalmasan figyelte őket. Nem titkolta megelégedését, s vidáman topogott, mire az új gazda máris kijelentette, hogy elviszi sétálni a friss levegőre, amitől a kutya kifejezetten boldog lett. − Már ide húz, hozzánk magyarázta a gazda az asszonynak. Felöltözött, s akár az este, rákötötte a póráz végét a nyakörvre, s elindult a kutyával. Ez ugyan kissé eltért Miraut elképzeléseitől, mégis örvendezett, hogy kimennek az utcára, s kissé megismerheti a környéket, legalább abból a célból, hogy jobban kiismerje magát, s hogy ne kelljen soká keresnie az irányt, ha majd egy szép napon megszabadulva a póráztól, arra mehet, amerre neki tetszik. Ez a falu nem töltötte el Miraut-t túl nagy lelkesedéssel. 215

Val, ahogy a neve is mutatja, egy völgyben fekszik, csinos házakkal, de túlságosan beszorítva. Kicsi falu, de hosszan elnyúlik. A legtöbb kis ház a tiszta vizű, csacsogó patak mentén épült, melyen egy nagyon ritka fajta pisztráng szokott felúszni. A dombokról zöldellő rétek szalagja kúszik le a patakig, felettük az erdős, sziklás hegyoldal meredeken magasodik, lezárva a látóhatárt. A folyócska csobogása meg a híd, amin átmentek, élete egyik kellemetlen emlékét idézte fel Miraut-ban. Tétován ment csak a gazda után, óvatosan szippantgatva a felszálló párás illatot, miközben a köveken csobbanó víz egyhangú énekét fülelte, mely egyébként egész éjszaka piszkálta már, sőt kissé idegesítette is. Mindent gyanakodva vizsgálgatott. Nézte a többi kutyát, melyek alattomosan és kíváncsian bámulták, megugatták, és fenyegetően rávicsorítottak, persze ő nem nagyon ijedt meg tőlük, különösen a gazda jelenlétében, de azért bosszantotta; aztán olyan emberek szagát érezte, akiket sohase látott vagy szagolt; olyan kis erdőket, ligeteket látott, melyekről eddig fogalma se lehetett. Azon töprengett, hol lesznek a nyulak, hol tud majd vadászni rájuk, hogyan szoktak itt menekülni, csapdát állítani, kitörni a nyulak, s közben eszébe jutott Lisée birodalmának minden erdeje, melyeket mindenkinél jobban ismert, embernél, állatnál egyaránt, ahol nem akad egyetlen ösvény, átjáró, bevágás, ami számára idegen lett volna. Elgondolta, hogyha ezentúl itt kellene élnie, akkor az egész életet újra kellene kezdenie; alaposan kiismerni egy új gazdát meg a házát, a szomszédokat, a gyerekeket; újra tanulni, melyik portán barátságosak vele, hol rosszindulatúak; aztán ki kellene tanulni az itteni erdőket, kitapasztalni, bejárni, végigszaglászni mezsgyétől mezsgyéig, hüvelykről hüvelykre; úgy gondolta, hogy ez már nem lehetséges; a feje már annyira telve van emlékekkel, hogy ennyi új ismeretet nem tud már befogadni, hiszen már túl idős is ilyesmihez, meg végül is az ő hazája Longeverne, az az ő birodalma, ő már csak ott tud élni, tehát vissza kell jutnia, mindenképpen. Pitancet véleménye némileg eltérő lehetett, mert bőven áradó, lelkes szavakban folyton ezt a Valt dicsőítette. Miraut alig-alig fülelt rá, újra és újra belemerült saját gondolataiba. Vajon ez az ember, aki erőszakkal idetelepítette, vajon hogy állja meg a 216

helyét vadászat közben? Mert egy kutyának ez a legfontosabb. Ó, ha legalább Philomenhez vagy Pépéhez került volna, akik barátjai és megbízható vadászok, de ez a Pitancet ért egyáltalán valamicskét a vadászathoz? El tudjae foglalni a leshelyet a megfelelő csapáson ? Le tud-e puffantani egy nyulat? Lehet, hogy csak egy nagy mafla, aki mellett hiába teszi ki a lelkét a kutya, míg felhajtja neki a nyulat! Új és új kérdések merültek fel benne. Aztán hozzá kellene szoknia ennek az embernek a bogaraihoz, viselkedéséhez, mikor már az ő szokásai mind kialakultak, s igazán jó szokásai, mert úgy alakultak ki, ahogy az rendjénvaló egy okos, csavaros eszű kutyánál, aki csak a szimatjára és kutyaösztönei parancsszavára hagyatkozik. Nem és nem. Miraut vissza akart menni, s csak arra gondolt egyfolytában, hogyan tudja vágyait megvalósítani. Miután csendes erőszakkal folyton Longeverne felé akart menni az úton, miután hasztalan szaglászott bele a szélbe, s nézett állandóan a dombon túlra, ahol, igaz, hogy jó messze, de ott húzódnak a hazai erdők, végül is rájött, hogy ezzel a módszerrel nem megy semmire. Inkább bizalmat kell ébresztenie az új gazdában, ha el akarja érni a célját. Hiszen jól tudta, hogy ha makacsul ellenkezik az ember akaratával, nem tud semmit kicsikarni. Eredményt csak ravaszkodással, tettetéssel lehet elérni, úgy viszont nagyon könnyű becsapni ezeket a hiszékeny teremtéseket, akik, minthogy képtelenek egy kutyát megérteni és kitalálni a gondolatait, sokkal butábbnak hiszik, mint amilyen valójában. Így tehát engedelmeskedett a gazda hívó szavának, nem próbált másfelé menni, hanem kísérte, amerre csak kedve tartotta, be a házak közé, lefelé a folyó mentén, végig az erdő szegélyén. Bár nem nagyon mutatta, Miraut buzgón figyelt mindenre, igyekezett mindent megnézni, kifülelni s főleg beszívni, megszagolni. Volt egy és más, ami felkeltette az érdeklődését, de tulajdonképpen mindent kicsinek, szegényesnek érzett, s az új benyomások mind-mind csak arra ösztönözték, hogy egyre jobban fájjon a szíve Lisée és Longeverne után, hogy egyre erősebb legyen az elhatározása, hogy bármi áron, de visszamenjen. Evett, aludt rendesen, hagyta magát simogatni, némi hálát is mutatott a 217

gazdái iránt, viharosan csóválta a farkát, mikor sétálni indultak, úgyhogy Pitancet úgy egyheti szoktatás után abban a hitben, hogy már elmúlt a veszély és Miraut már nem kívánkozik vissza, egy szép napon szabadjára engedte. Künn sétáltak egymás mellett, de Miraut egyetlen szemvillantással felmérte, hogy ez most csak próba, s a menekülési szándék legkisebb jelére üldözőbe fogják, bekerítik és elcsípik, így hát fékezte a vágyait, hogy hátat fordítson az őrzőjének, sőt szorosan mellette lépkedett, minden szavának engedelmeskedett, csak annyira távolodott, amennyire az megengedte, az első szóra hozzáfutott, és megnyalta a kezét. Két napon át folytatta ezt a színjátékot. Tökéletes volt a sikere, mert egy délután, körülbelül két órával séta után, mikor Miraut azt jelezte, hogy pisilnie kell, és kikéredzkedett, szó nélkül kiengedték az ajtón. Ezt felhasználva tétlenül lődörgött egy ideig a ház körül, de megérezte, hogy egy kis maradék bizalmatlanságból most is szemmel tartják. Visszajött hát, lefeküdt a küszöb elé, és lehunyta a szemét. Mikor az asszony, aki utánament, hogy behozza, meglátta ebben a pozitúrában, nagy boldogan szaladt a hírrel a férjéhez: − Most már biztos, hogy hozzánk tartozik, már eszébe se jut az a Longeverne. Öt perc múlva Miraut egy csepp tétovázás nélkül nekieredt, s egyenesen a faluja felé tartott. Nem követte az utat, nem kellett neki se keréknyom, se ösvény, nem törte a fejét, merre is kell mennie visszafelé azon az úton, melyen idehozták, dehogyis, csak ment magabiztosan, orrát feltartva a szélnek, egyenesen előre, egyszer ügetésben, egyszer vágtázva, de egy percig se lépésben, s mindig csalhatatlan szimatára hagyatkozva. Lisée egyetlen éjszaka se tudott rendesen aludni attól a naptól kezdve, hogy Mirautt odaadta. Borzasztóan le volt sújtva; ha egy közeli atyjafia halt volna meg, nem lett volna ennyire búskomor. Ez abból is fakadt, hogy gyerekei nem voltak, a felesége természetével nem nagyon tudott megbékülni a folytonos veszekedés miatt, így mindig az állataira kellett hagyatkoznia, 218

elsősorban a kutyáira, akik viszonozni tudták szeretetét, már amennyi őtőle kitelt. Miraut olyan volt számára, mint egy későn született kisbaba, egy kis benjámin, akit több ok miatt is nagyon kellett kedvelnie, először is, mert csak oly sok viszontagság közepette tudta elfogadtatni a házban, aztán rendkívül ritka és értékes egyéni tulajdonságai miatt, végül mert annyi dicsőséget és elismerést szerzett már neki, de azért a végtelen szeretetért is, mellyel a kutya az ő szeretetét viszonozta. Bár nem mondta ki, de bízott abban, hogy hamarosan viszontlátja, és kissé csodálkozott, hogy ennyi idő alatt se szökött vissza, s már azon morfondírozott keserű féltékenységgel, vajon egy szívből szeretett állat is képes-e ily hamar a feledésre. Guélotte, ez a fukar és kapzsi parasztasszony, aki minden állatban, legyen az bármilyen fajta, csak bevételi forrást látott, képtelen volt az ilyen érzelmeket felfogni, mint ahogy a vadászszenvedélyt sem, ami az ő szemében csak egy költséges szórakozás volt, ami csak a lusta embereknek való, meg talán a gazdagoknak, hiszen nem hoz semmi javadalmat, még a legjobb vadászoknak sem. Az ő szemében egy vadász kissé fogyatékos embernek tűnt, vagy ostobának, aki saját érdekeit se képes átlátni. Ha egyáltalán lett volna arról fogalma, hogy az micsoda, akkor azt mondta volna nagy megvetéssel, hogy a vadász az olyan költőféle, aki a saját helyzetét se képes felmérni (szerencsére, mondom én), aki rendkívüli módon tudja átélni és élvezni a magány örömeit, a természet nyers, kissé vad szépségét az erdők, mezők, vizek örökké változó, üde és elragadó díszletei között. Bizonyára Lisée se nagyon tudta volna ilyen szépen megfogalmazni erre vonatkozó érzéseit, de valahányszor egyegy szép napon, még napfelkelte előtt kiment az erdőre, abban a reményben, hogy meghallja a nyulat kergető kutya ugatását, leshelyét egy királyi trónnal sem cserélte volna fel. Ezen a héten csak pepecselt, nehézkesen vonszolta magát ide-oda, a fészerből az istállóba, a konyhakertből a gyümölcsösbe, csak piszmogott, és egyetlen komoly, folyamatos munkába se tudta szívét beleadni, míg közben a felesége diadalittasan csak nevetett rajta, a vállát vonogatta, de mondani nem nagyon mert semmit, mert ha történetesen túl messzire merészkedett volna e téren, olyan égiháborút robbanthatott volna ki, amit a bordái meg a 219

hátsó fele is alaposan megérezték volna. Ezen a délutánon a vadász a szokásosnál még bánatosabban és reménytelenebbül nekiállt az udvarban felfűrészelni azt a csomó dorongot, amit legutóbb az erdőirtáson összeszedett, és ami feleslegesen foglalta el a csűrpadlás alatt azt a jó kis helyet. Kétrét görnyedve, egyik lábával a fűrészbak aljára támaszkodva, világfájdalmas arccal csendesen húzta-vonta a fűrészt, mikor nagy hirtelen, a lehető legváratlanabbul két praclit érzett a hátára támaszkodni, s ugyanabban a pillanatban egy jól ismert férfias ugatás vidám és szerető hangja bugyborékolt a fülében. Abban a pillanatban elejtette a fűrészt meg a fahasábot, s mintha áramütés érte volna, villámgyorsan megfordult. Miraut volt az; nyalogatta a kezét, vonaglott, ide-oda tekeredett, cuppantott és mesélt, elmondta, mennyire örül, hogy itt találja, hogy fájt a szíve az elválás óta, hogy mennyit szenvedett azoknál, s mennyit kellett türelmesen várnia; ő, Lisée pedig, szinte eszét vesztve a nagy örömtől, hozzáhajolt, engedte, hogy csókolgassa, átölelte drága kis kutyáját, és becézgette, bár csak olyasmi jött a szájára, amit az anyák mondogatnak kisgyermeküknek. − Te vagy az, Miraut, drága kis kutyám! Ó, kedves öregem, tudtam, hogy visszajössz. Itt vagy hát!

220

Hetedik fejezet Azonban Miraut ugatása és hazavonulása nem maradt észrevétlen. Guélotte, aki a kertet gyomlálta künn a határban, az alvégi földek közt, Phémie-től vette az értesítést, aki nagyban hadonászva rohant ki hozzá, mintha valami szörnyű szerencsétlenség történt volna. Pedig ennek a madárijesztőnek ahogy Lisée nevezte már rég nem kellett féltenie a tyúkjait, mert a kutya már réges-rég abbahagyta ennek az ostoba fajtának az üldözését, de azóta se tudtak megbarátkozni egymással, és a vénlány változatlanul és feneketlenül gyűlölte Mirautt. Ezért rohant Guélotteot értesíteni a kutya visszajöveteléről s Lisée leplezetlen öröméről. Az asszony annyira félt attól, hogy fölborul az egyezség, attól meg egyenesen rettegett, hogy a háromszáz frankot vissza kell adni, hogy azonnal hazarohant. Értésére kell adni annak az embernek, hogy a kutya már nem az övé, emlékeztetni kell rá, mi mindent meg nem ígért a vevőnek. Mindkettőjüket, a férfit meg a kutyát is benn találta a szobában a kályha mellett, nagy simogatás és folytonos diskurálás közepette, amire egyébként már bizonyára semmi szükség se volt. Miraut nagyon boldog volt. Fogalma se volt róla, mit jelent egy megkötött vásár; hogy Lisée ilyen szeretettel fogadta, abba a hitbe ringatta, hogy elmúlt a kényszerű távollét időszaka, vége a valbeli rossz álomnak. A gazdasszony megjelenése némileg beárnyékolta az örömét, s eszébe juttatta, hogy mindig rosszindulattal viseltetett vele szemben. De udvariasságból meg szíve természetes szelídségéből eredően meg akarta mutatni, hogy akármilyen gonoszul bántak vele, nem melenget magában haragot senki iránt, hozzá oldalgott és kedveskedni akart neki, de az asszony gorombán visszalökte efféle szavakkal : − Mit akar itt ez a dög?! Aztán rögtön nekiesett az urának: − Tudd meg, hogy nem viselkedsz becsületesen. Megígérted Pitancet úrnak, hogy nem fogod ezt itt babusgatni, ha vissza talál jönni, és nagyon kíváncsi vagyok, mit mondana, ha most itt lenne, és látná, micsoda ciróka-maróka folyik köztetek. Megkötötted vele az üzletet, szépen fizetett neked. Ha így viselkedsz, és a kutya emiatt folyton elszökik tőle, ez annyi, mintha meglopnád. − Mit tehetek én, ha Miraut nem tud ott megmaradni... hiszen nem én 221

mentem érte, mégis itt van; nem csaphatom agyon, ha már egyszer nem is az enyém. Egyedül nem mehet most vissza; először neki kell érte jönni, az a szokás. Egyébként is, ha az az úr nem akarja, hogy elszökjék, jól kell tartania és jól kell őriznie is. − Azonnal írsz neki, hogy amint tud, jöjjön érte! − pattogott az asszony. − Nem kell úgy sietni. Pitancet úr magától is rájön, hogy hozzánk szökött, és eljön érte, ha nem is kap értesítést. − Ha te nem írsz, majd írok én. Ha időközben ez itt újra nekiáll nyúlra vadászni, majd megint mi isszuk meg a levét. − Írj, ha akarsz mondta Lisée , dobjál ki három sout az ablakon. Még aznap este elment az értesítés Pitancet címére, hogy hol tartózkodik a kutyája, s másnap délután lova már ott kocogott a kocsival felfelé a domboldalon. Miraut éber füllel figyelt a szóváltásra, és a valbeli ember nevének többszöri említése nagyon nyugtalanította. Minthogy azonban az asszony most nem kiabált, nem csapott zajos patáliát, és őt se kergette, rugdosta, azt hihette, hogy ő is beleegyezett a visszaköltözésébe, és nem veszi túlságosan a szívére a hazajöttét. Aznap este me gvolt az az öröme, hogy viszontlátta Philoment és Miretteet, aki hallva az érkezéséről, átjöttek hozzá látogatóba, és ki-ki a maga módján érdeklődött utazásairól és szökéséről. A két férfi nem tudott egymással zavartalanul beszélgetni, s ez erősen érződött is rajtuk, ugyanis Guélotte, akiben ott fészkelődött a gyanú, hogy ezek ketten kifőznek valamit Miraut ügyében, egy pillanatra se hagyta magukra őket, még akkor is velük tartott, mikor Lisée hazakísérte egész a kapuig a komáját, mikor az már nyugovóra készült. Lisee mindenesetre elmondta, mennyire örül és meg van hatva, hogy a kutya nem felejtette el, és tévedhetetlen biztonsággal végigjött azon a húsz vagy harminc kilométeres úton, mely Val községet elválasztja a longeverne-i határtól. Aztán felemlegették a sok szép együtt töltött órát, azokat a régi nagy hajtásokat, messze nyúló vadászatokat, Bellone-t és Fanfare-t; megbeszélték, 222

mi van Pépé lábával, aki már sokkal jobban van, s bár ilyesmiről egy szó se hangzott el, arra a gondolatra, hogy rövidesen újra el kell válni a kutyától, mert hazaviszik, elszomorodva búcsúzkodtak egymástól. Ekkor Miraut már békésen aludt a kályha mögött, egyik oldalán Moute-tal, a másikon Mique-kel, mert Mitis négy nappal azelőtt megittasodva a szabad levegőtől meg, elunva a falusi életet, megszökött, éskinn flangált, ahogy Lisée mondta, a mezőn, és szörnyű vadászatot indított a foglyok meg a fürjfészkek ellen. A két macska is nagyon örült kutya barátjuk hazatértének. Ők rövidre fogták a társalgást. Mintha Mique például azt kérdezte volna: „krrr?", amire Miraut így felelt: „vauuu" és ebben a két tartalmas és gazdagon árnyalt szótagban egy egész történet lett volna elbújtatva. Nagyokat nyújtóztak, megkaparászták egymást, egy kissé odacsaptak a mancsukkal, aztán néhány nyalintás és zavartalan volt a boldogságuk. Miraut teljesen megnyugodott, remekül aludt egész éjszaka. A reggel is ragyogó volt, már alig várta, hogy Lisée magához füttyentse, és kimenjenek a faluba meg egy kis határjárásra. De amint nagyokat nyújtózkodott, először az első lábán, aztán a hátsón, és ezzel is jelezni akarta, hogy unatkozik, egyszer csak ijesztő lépéseket hallott kopogni az udvar kövezetén, Pitancet, sajnos, túlságosan is jól ismert lépéseit, és meglepetésében és rémületében reszketni kezdett. Elfogódottságában nem is ugatott, de menedékként odarohant Lisée-hez. Abban a pillanatban már nyílt is az ajtó, s felhangzott a tulajdonos hangja, ahogy köszönt Guélotte-nak. − Szegény Miraut! siránkozott a vadász, kezét a kutya fején nyugtatva. Az úr belépett, s mikor a kutya meglátta, egy pillanatig hátra akart ugrani. De minthogy nem térhetett ki a találkozás elől, meg különben is, az új gazda soha nem bánt vele rosszul, mégse próbált menekülni. A hívásra odasündörgött, lefeküdt a lába elé, és esdeklő szemmel nézett fel rá, mintha csak azt akarná mondani: − Kérve kérlek, hagyjál itt engem, vagy maradj itt te is; én nem tudok megszokni odaát Valban! Pitancet megsimogatta, nagyon kedves szavakkal, de meg szidta, amiért olyanravaszkodva megszökött, és félretéve minden haragot, odanyújtott neki 223

egy darab cukrot. Miraut nem fogadta el, hagyta leesni, de jelezve, hogy tisztában van a nagylelkű mozdulattal, megnyalta a hóhérkezet, és szolgálatkészen visszafeküdt, belenyugodva a sorsba. Mert közben valamin spekulált. Bár semmi nem látszott a képén, az ajtónyitásra fülelt, és az első alkalommal kihasználva a figyelmetlenséget, már kinn is volt a konyhában; de vesztére a külső ajtó be volt zárva, s hirtelenében nem tehetett mást, ha nem akarta felhívni magára a figyelmet, mint hogy átment a fészerbe, onnan meg az istállóba, ahol megpróbált ügyesen elrejtőzni. Lisée megkínálta egy pohár borral Pitancet-t, aki pedig mindenáron fizetni akart Miraut kosztjáért; udvariasságból felhajtotta az italt, aztán előhúzott a zsebéből egy acélláncot, hogy azzal kösse meg a kutyát. Abban a hiszemben, hogy a konyhában van, kihívta, de Miraut nem jelent meg. Lisée is hívogatta, hátha neki jobban engedelmeskedik, de erre se jött elő. − Pedig nem juthatott ki közölte Guélotte , az ajtó nincs nyitva, biztosan kint a fészerben feküdt le és alszik. Bementek a fészerbe, aztán bepillantottak az istállóba is, de se itt, se ott Miraut nem volt látható; hívták, a nevét kiáltozták, de nem felelt és nem jött elő. − Teringettét! − furcsálkodott Pitancet. Mégis itt kell lennie valahol, és ha nem volt nyitva az ajtó, csak bent lehet a házban. Bármilyen tökéletes is volt ez az okoskodás, mégsem vezetett a kutya nyomára. − Talán valahová felmászott a csűrben találgatta Guélotte. Bementek a csűrbe, végignézegettek minden látható szögletet, de Miraut onnét se került elő. − Csak a fészerben lehet, vagy az istállóban jelentette ki ezek után Guélotte, aki gyanakodni kezdett, és szúrós szemmel nézett az urára. − Nem nyitottad ki véletlenül az ajtót, mikor a pincébe mentél? kérdezte. − Ami az ajtókat illeti, egyedül a pohárszék ajtaját nyitogattam, hogy kivegyem a palackot − válaszolta Lisée −, egy pillanatra se hagytam itt 224

Pitancett, aki nem engedte, hogy lemenjek a pincébe. − De hát a kutya mégse bújhatott a föld alá. És mért akart volna elrejtőzni? − szólt emez. Lisée csóválta a fejét, így jelezve, hogy épp ellenkezőleg, Miraut erre is képes, meg még sok mindenre, például hogy saját erejéből, a saját maga által kifundált úton-módon kiszökjön a szabadba. Felemlítette például az annak idején kitört ablakszemet, így hát az ő javaslatára még egyszer gondosan végignéztek minden lehetséges nyílást, de ez se vezetett eredményre. Legeslegvégül kénytelenek voltak a lehető legaprólékosabban még egyszer sorra venni minden sarkot, zugot az istállóban és a fészerben. Az istállóban kezdték, belenéztek a jászlakba, alájuk, föléjük, megforgatták a sarokban púposodó szalmát, benéztek a fal és a nyúlketrecek közébe, a talicskába, az ajtók mögé, de sehol még nyoma se volt, hogy megfordult volna arra. A fészerben hasonló aprólékossággal folyt le a vizsgálat. Minden ládát megmozgattak, minden szegletbe benéztek, mindent felforgattak; egyetlen helyen nem keresték, mert teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a kutya ott rejtőzzék. Egy nagy halom összevisszaság volt ez, egymásra dobált deszkák, rossz kosarak, rossz szerszámok, törött lapátnyelek, ócska rongyok, foszlott szíjak, mindez egy ugyancsak kiszolgált jászol mellé dobálva, melyben további értéktelen lomok tornyosultak. − Micsoda butaság volna feltételezni, hogy e mögött vagy pláne alatta van − mondta Pitancet. Mi az ördögöt keresne ott, és egyáltalán hogy a csudában tudott volna oda bemászni ? Még egy macska se tudna ide egykönnyen befurakodni. Minthogy azonban ezen kívül egyetlen más talpalatnyi hely se volt már, amit ne kutattak volna fel, nekiláttak szétszedni a halmot. Már ennél is lemondtak az eredményről, mert a legutolsó deszkák felszedésénél tartottak, mikorannak rendje és módja szerint rátaláltak Miraut-ra, aki oda bújt el. De hogyan, az istenért? Micsoda erőfeszítés árán? Úgy kellett tekerődznie, elnyúlnia, kushadni, csupaszra dörzsölnie a bőrét. Most ott láthatták maguk előtt, nem is feküdt, inkább össze volt görnyedve és húzódzkodva. Egy 225

pillanatra se próbálta magát tettetni vagy alvást szimulálni, ennél sokkal okosabb volt, csupán igen lassan csapott egyet-egyet a farkával, és szomorúan nézte, elborult tekintettel a három embert, akik leleplezték. Lisée felé pedig egy nagyon kifejező erejű pillantást küldött, egy sugárzó, néma szemrehányást, egy olyan tekintetet, mely mintha számon kérné, mért adja ki folyton az útját, egy olyan tekintetet, hogy azt Lisée egyszerűen nem bírta elviselni. Otthagyta szó nélkül Guélotte-ot és Pitancet-t, boldoguljanak a kutyával, ahogy tudnak, s miközben a szívét még jobban kínozta a tehetetlen fájdalom, mint az első elváláskor, bolygó lélekként ténfergett kinn a falusi utcán, míg végül Philomennél kötött ki. Mikor látta, hogy régi gazdája eltűnik, s magára marad a két másik lény karmai közt, akik közül az egyik gyűlölte őt, a másik pedig száműzetésbe akarja vinni, Miraut megértette, hogy itt nincs többé szabadulás, nem remélhet kegyelmet. Hagyta, hogy ráfűzzék a láncot, hogy kivezessék a kocsihoz, melyet, miután őt ismételten megkötözték, hamarosan magával ragadott a ló, és nagy iramban robogott a Val felé vezető úton. Lisée, mikor meghallotta a kis csengettyű szavát, mely átszűrődött a kerékzörgésen is, kétségbeesve legyintett. − Ez erősebb, mint én, ez a fájdalom − mondta −, de nem tudom, mit tegyek, nem tudom, mi volna a helyes. Egy ilyen remek kutya!Ó, istenem, milyen gyáva az ember, és milyen gonosz tud lenni egy nő! − Majd ha Mirettenek lesz már kicsinye, egyet neked nevelünk ajánlotta Philomen, aki nem tudta, mivel lehetne egy kissé megvigasztalni a barátját. − Köszönöm, kedves öregem, de azt nem. Nekem, láthatod, Miraut-ra volna szükségem, egy másikkal már nem tudnék mit kezdeni. Verlansban Pépé másodszor is megbámulhatta a végzetes kocsit, amint magával ragadja Miraut-t, aki bizonyára felismerte, mert feléje vakkantott, talán üdvözlésként, talán segélykérésként. A vadászt egészen megzavarta a dolog, elkezdett érdeklődni a falubelieknél, s így lassan megtudta az egész históriát a törvényszéki ügyekkel és a váratlan kutyaeladással. Mint hű barát, nagyon szomorú lett, hogy oly régen nem beszélt Lisée-vel, mert el tudta képzelni, milyen szörnyű tortúrákon kellett átesnie, hogy végül 226

megadja magát és belemenjen ilyesmibe. − Talán én megsegíthettem volna? töprenkedett. Miért nem jött el hozzám, még hozzám sem? Ha pénzre lett volna szüksége, csak egy szót kellett volna szólnia, nekem mindig van félretéve egy gyapjúharisnya végében, előre nem látható bajok esetére jó száz tallérom, amiről senki nem tud, még saját feleségem se, akár magam keveredek bajba, akár egy jó barátnak van rá szüksége. S csendben dühöngött, amiért még mindig nem gyógyult meg annyira, hogy gyalog megtegye az utat oda-vissza Longevernebe, de elhatározta, hogy megragadja az első kínálkozó alkalmat, ha egy kocsi megy arrafele, és személyesen tudja meg a barátjától, mi a helyzet, s ha szüksége van rá, még mindig felajánlhatja szolgálatait. Miraut határozottan nagyon szomorú volt, hogy visszaviszik Valba, mégse volt annyira kétségbe esve, mint az első alkalommal, mert ott mocorgott a szívében a titkos remény, hogy hamarosan újra megszökhet, különösen azok után, hogy azt is tudja, mint kell ahhoz viselkednie, s azt is, hogyan kell rövid úton Longeverne-be menni. Semmi nem tudta volna eltéríteni ettől a tervtől, és senki se tudta volna a végrehajtásban megakadályozni. Ha egy kutya valamit a fejébe vett, arról többé nem hajlandó lemondani, s Miraut igazán kutya volt, egy remek kutya, óriási egy kutya ahogy emlegették. Megfogadta, hogy az első pillanatban, mikor szabadon hagyják, akár megharagszanak, akár nem, elszökik, hogy lassan fel fogja őrölni az új gazda türelmét, holtra fárasztja a lovát, és bármi áron, de megtöri Lisée közönyét vagy inkább gyengeségét. Az egyetlen, ami biztos, hogy csak Longeverneben tud élni, s él majd, ahogy lehet, de ott marad, és ebben senki és semmi nem fogja megakadályozni. Mindezek tudatában nem kísérletezett semmiféle ellenállással, sőt készségesen engedelmeskedett, s úgy tért meg a valbeli házba, mintha haza menne, tűrte a simogatásokat, dörgölődzéssel viszonozta, mindent megevett, amit elébe tettek, engedelmesenkísérte a sétán Pitancet-t, egészen addig a napig, míg az annak biztos tudatában, hogy Miraut már végleg megszokott, le nem vette róla a láncot, és szabadon nem hagyta a házban.

227

Nyolcadik fejezet Háromszor szökött meg egymás után, s mindig egyenesen Lisée-hez ment. A gazdája, minthogy elég hamar észrevette az eltűnését, s maga is ugyanolyan türelmes meg makacs volt, mint a kutya, mind a három esetben rögtön elindult érte, hogy visszahozza, két órával a kutya után már ő is ott volt Longeverneben, s mindig ugyanúgy bent találta a konyhában vagy a meleg szobában. Okulva az első esetből, s egy kicsit félve a kutya újabb csínyjeitől, rögtön rátette a láncot, és visszavezette a kocsmához, ahol a kocsit hagyta. A lónak engedélyezett egy kis pihenőt meg abrakolási szünetet, miközben ő is evett valamit, és máris indult vissza Miraut-val, akinek így nem sok ideje volt otthon körülnézni, sőt két alkalommal még Lisée-vel se találkozott, mert aznap a falun kívül akadt dolga. A harmadik szökésnél több szerencséje volt, de mivel nem akart Guélotte − tal találkozni, nem kezdett ugatni az ablak alatt, hanem elbújt egy kicsit messzebb a háztól, és csendben várta, hogy kedves barátja mikor bukkan fel, vagy mikorhallja meg a lépteit, amiről biztosan tudhatja, hogy otthon van, s így nem holmi faarcokat kell nézegetnie. Valami hatalmas ösztön azt súgta neki, hogy mindenek ellenére nem szabad a reményt feladnia, mert Lisée érthetetlen magatartása egyszer csak megváltozik majd. S nemhiába várakozott szép türelmesen két óra hosszat, mert nyílt az ajtó, s a küszöbön ott állt Lisée személyesen. Négy hatalmas ugrással ott termett, s iszonyú bolondozással fejezte ki szeretetét meg boldogságát, hogy végre rátalált. Lisée se sokat morfondírozott, hanem utat engedettérzelmeinek, és dédelgette, babusgatta, gügyögött hozzá, mikor a kerti úton egyszer csak feltűnt Pitancet. Jól látta a jelenetet, s üdvözlés helyett kissé éles hangon közölte a vadásszal, hogy kezdi megunni, hogy ilyen sokszor kell idekocsiznia, s ennek úgy látszik, sohase lesz vége. − Ön volt szíves megígérni, hogy nem édesgeti vissza folytatta, de közben elővigyázatosan elkapta a kutyát a nyakörvénél fogva, és mindjárt rá is csatolta a láncot. Akkor hát miért becézgeti? Ha mindig csak azt érzi, hogy ön rágondol, és szívesen várja vissza, jönni is fog mindig; ezzel pedig egyszer és mindenkorra szakítania kellene. Ott nálunk is jól megvan, megkap 228

mindent, amire szüksége van, minket is kiismert már, és egyre jobban szokik a házunkban. ígérje meg tehát, hogy ha újra idejön, nem engedi be, hanem leszidja, visszaküldi, sőt jól megfenyegeti a botjával. Remélem, megérti, hogyha ilyen drága pénzért megvettem, akkor szeretném végre a magaménak is tudni, nem pedig hogy állandóan itt legyen, s nekem így kelljen ide-oda járnom a két falu között. Mert ha ez így marad továbbra is, inkább lemondok róla, s visszacsinálom a vásárt. Guélotte éppen ekkor jött be a konyhába, s hallotta az úr utolsó szavait. Rémisztő félelem fogta el arra a gondolatra, hogy Pitancet visszakérheti a háromszáz frankot, melynek, bármit is állított volna ezzel szemben, már némi kis hiánya is támadt a legutolsó büntetés kifizetése kapcsán. De ezen kívül is neki állt feljebb, mert semmiképpen se szerette volna, hogy a szerinte utálatos dög visszakerüljön a házba. így ő felelt meg Pitancet-nak. − Önnek igaza van, uram, a lehető legnagyobb mértékben. A kutya az ön tulajdona, és már régóta megmondtam volna önnek, csak attól féltem, hogy megsértődik, hogy sokkal jobb volna önnek és nekünk is, ha nem adnánk neki egy falatot se enni, és be se engednénk a házba, mert így az ön folytonos utazgatása és az önök gondoskodása ellenére, melyet egyébként meg se érdemel, újra és újra visszajön. − Hát akkor megegyeztünk zárta le a beszélgetést az úr , és számítok önökre. − Már ami engem illet − mondta az asszony , ön tökéletesen biztos lehet abban, hogy valahányszor feltűnik itt a konyha környékén, seprűnyelet fog kapni a jó kis leves helyett, persze baj nem éri majd, legyen nyugodt, hiszen én pontosan tudom, hol szabad megütni egy kutyát. Ami pedig ezt illeti mondta s megvetően intett az ura felé , ez egy nagy málé, ennek annyi tartása sincs, mint egy házinyúlnak, de majd én gondoskodom róla, hogy észnél legyen. Ezen kitételek hallatára Lisée először arra intette az as szonyt, hogy fogja be a száját, de azonnal, ha nem akarja kipróbálni, mekkorát tud ütni az öklével, aztán viszont, mivel nem akart az idegen előtt érzelgős figuraként nevetségessé válni, bármennyire fájt a szíve, és bármennyire szerette volna is Mirautt visszaszerezni, kijelentette Pitancet színe előtt, hogy tőle nem kell tartania, mert a kutyát többé nem fogadja be a házba, sőt elkergeti, ha verni 229

nem is fogja. Pitancet köszönettel nyugtázta a vadásznak ezt a kijelentését, azz al, hogy számít a becsületességére és az adott szavára, és újra visszaszállította Miraut-t, aki szépen hozzászokott ezekhez a kis utazásokhoz, de megingathatatlanul megmaradva szándékainál, már akkor nyomban a következő alkalomra kezdett készülődni. Mely alkalom nem is váratott soká magára. Egy régóta húzódó fontos ügy elintézésére Pitancet-nak néhány napra el kellett utaznia. Mielőtt elment, jól a lelkére kötötte a feleségének, hogy éberen vigyázzon a kutyára, hogy ne legyen alkalma megszökni, ami őt egyáltalán nem zavarta abban, hogy a láncot elszakítsa, betörjön egy ablaktáblát, s egyik pillanatról a másikra ott teremjen Longeverne-ben, ahol pedig Guélotte nagyban örvendezett, hogy nem kell többé viszontlátnia. Lisée és az asszony kint voltak a kertben, mikor berobogott. Amint meglátta a gazdát, szívbéli barátját, habozás nélkül hozzászaladt, az ellenség jelenlétével nem törődve. − Már megint itt van ez a cafat! sápítozott a nő, mikor ráismert. Remélem, most végre úgy fogadod, ahogy megérdemli, ha valóban olyan bátor vagy, mint állítottad. Remélem, tudod, mit ígértél Pitancet-nak. − Menj innen, te nyavalyás, hordd el magad! mondta a nő, s a gereblyével Miraut felé hadonászott. − Menj el! − mondta Lisée is a barátságtalan szótól egészen elképedt kutyának. − Eredj! Miraut futása elakadt, elámult, aztán mivel nem hitt a fülének, hogy ilyesmi lehetséges, ott maradt, ahol volt, előrenyújtott nyakával úgy festett, mintha pontosabb magyarázatot igényelne. − Mész mindjárt a fenébe! kiáltozott az asszony, és feléje rohant, miközben Lisée első ízben − meg se mozdult, semmit se szólt a védelmére. Ekkor Miraut visszavonult a domboldalra, jó ötven méterre a háztól csendben leült, és még mindig csodálkozva bámult a kert felé, még mindig remélve, hogy Lisée egyetlen szóval véget vet ennek a komédiának, és magához hívja. 230

De Lisée zordonan és magába roskadtan egyetlen szót se ejtett, egyetlen mozdulattal se intett neki, bement a konyhába, s közben egy pillantást se vetett felé. Besötétedett, de senki rá se nézett. Akkor elkezdett a ház körül kerengeni, az ablak alatt pedig ugatott, hogy engedjék már be, azelőtt is ezt csinálta, ha éjszakai sétáról és vadászataiból hazatért, és csukva volt az ajtó. − Beengedem mondta Lisée −, nem hagyhatjuk kint egész éjszaka. − Megtiltom! ellenkezett Guélotte. Nem tűröm, hogy még egyszer betegye ide a pracliját; nem a tied már, semmi jogod sincs beengedni, vagy vállalnod kell, hogy tolvaj vagy! Ez, sajnos, igaz volt, hiszen Miraut jelenlegi tulajdonosa, aki lefizette érte a tallérjait vagy inkább a kék hasú bankóit, megtiltotta, hogy ezentúl befogadja, ő pedig ígéretet tett az elűzésére. Lehorgasztotta fejét, s ment lefeküdni. De nem tudott elaludni, s hallotta, milyen sokáig ugat ott künn Miraut. Nyilván, mikor belefáradt és megéhezett, abbahagyta az ugatást, és körbejárt a faluban, valami ennivalót keresve magának. De másnap reggel, mikor Guélotte először kiment, ott találta a csűr oldalában, ott feküdt. Rögtön elkezdte kifelé zavarni, kövekkel dobálta, mire a kutya nagy nehezen elkotródott, s letelepedett ugyanott, ahol tegnap, a domboldalon, és várta Lisée-t, még mindig reménykedve, hogy mégiscsak befogadja. Ahogy a vadász kijött, a kutya felállt, minden tagjában reszketve, csillogó szemmel, kinyújtott nyakkal várta, hogy odanézzen, és lássa, mint esdekel némán, s valami ilyesmit sugároz szíve és leíke: „Nos, odamehetek már hozzád?" De Lisée, pedig jól tudta, hogy ott van, úgy tett, mintha észre se venné, s bár összeszorult a szíve, visszament a konyhába, ahol az asszony megvető nevetése és vállrándítása fogadta. A következő három napon Miraut ott bolyongott a ház körül, folyton ugatott, menedéket és élelmet kérve, éjszakánként pedig lement és a faluban kóborolt. Megmakacsolta magát, mert még mindig reménykedett, minden jel ellenére. Lisée maga is úgy élte át ezt a három napot, hogy telve volt aggályokkal és kínzó fájdalommal. A szomszédoknak jóformán nem is felelt, 231

mikor barátilag szóvá tették, mi van a kutyával, s nem győzték magasztalni, milyen hűséges; szinte oda voltak ekkora makacs és különös ragaszkodás láttán. Pitancet, mivel nem tartózkodott Valban, nem is jött a kutyáért, bár Guélotte, aki persze mit sem tudott erről a körülményről, már másnap írt neki. Eleinte némileg nyugtalankodott, hogy nem siet a kutyájáért, de aztán megint felülkerekedett önző természete, és így intézte el magában a dolgot: − Végül is, akár éhen döglik, akár szerencsétlenül jár, fütyülök rá, nem a mi kutyánk! Ezalatt Miraut, minthogy csak némi hulladékot evett, meg az éjszakai portyázások során a szemétdombokról összeszedett rondaságokat, s ezenfelül a gond is emésztette, a bánat sorvasztotta, szemlátomást napról napra jobban soványodott. Ott volt a helyén, egész nap ott ült görnyedezve, akár egy nyomorúságos szfinx, s amíg a ház nem volt bezárva, míg egy árva fény pislákolt, ott várakozott, még mindig remélve, hogy a gazda behívja, és magához veszi. A szőre, minthogy nem tisztogatta, kócos lett, ragacsos, csupa piszok; ő maga egészében bizony koszos, sáros, szánni valóan siralmas, elcsigázott; már ijedtében is alig tudott nagy nehezen felkelni, ha a közelébe ment valaki, a gyerekeket most elkerülte, lassan mindenkire gyanakvással nézett, s a járása is mintha sánta lett volna, a háta felpúpozódott − olyan volt, mint egy nyomorék vagy egy kis aggastyán. Lisée holtra emésztette magát, azt gondolva magában, hogy ez a Pitancet úr végül is csak egy ronda alak, egy piszkos gazfickó, ha van képe a szegény állatot ennyi ideig magára hagyni. − Egyébként ilyesmi is eszébe jutott a nyúlvadásznak nagy kérdés, hogy ezek után Miraut eltűri-e, hogy valaki elkapja a nyakörvet. Odahaza minálunk ez gyerekjáték volt, de amott, a falu közepén, ez már egész másképp fog lejátszódni. Hapedig az az úr, aki képes ilyen piszokul viselkedni, ezek után azt hiszi, hogy majd segítek neki befogni a kutyát, tőlem fel is kötheti magát. Majd aztán a feleségemhez fog fordulni, hisz az egész ügyet ők ketten ütötték nyélbe, de ettől nem félek, mert bármennyire is csontig soványodott és kimerült, mindig bírni fogja a futást. Ó, a szegény állat, hogy ez milyen szerencsétlen! Sohase lett volna szabad 232

eladnom! − gondolta. Mikor a teljesen kimerült Miraut látta, hogy Lisée bemegy a faluba, végső erejével felkelt és feléje indult; elszánva magát még egy kísérletre, az utolsó rohamra. A férfi lelkében iszonyú csata dúlt. Mit tegyen? Engedje újra magához, táplálja fel? Micsoda pokoli jelenetek lesznek otthon! Azt nem lehet elviselni. S a tetejébe az a fickó ott Valban bírja a becsületszavát! Úgy érezte, hogy ha a kutya odajönne és megérintené, nem volna többé ereje elküldeni; ezért borzalmas lelkifurdalástól gyötörve, tekintetét lesütve már jó messziről leintette, megtiltva, hogy közelebb jöjjön. Miraut, aki állandóan ráfüggesztette a tekintetét, felfogta a jelet, és megállt. Iszonyú állati kétségbeesés szállta meg, olyan nagy, hogy azt egy ember, akinek fájdalmát valami gondolat mindig megenyhítheti egy kissé, fel se tudja fogni, úgy eltöltötte, mint ahogy az orkán duzzasztja a vitorlákat. Leült, s nézte Lisée-t, nézte hosszan, ahogy remegő lábakkal, lehajtott fejjel lassan eltűnt az utcasarkon a házak mögött. Ott ült sokáig, csodálkozva, hogy semmit se ért már az egészből, de nem tud belenyugodni, ott ült az utca közepén, értetlenül. És látta, hogy Lisée újra megjelenik, amire ő is felállt, mintha egy üdébb fuvallat érintette volna, mintha egy kis remény szállta volna meg. A vadász újra önmagával viaskodott, mit is tehetne. A belső harc még nem ért véget. S talán mindenek ellenére a szívére hallgatott volna végül is, érzéseire és vágyaira, ha meg nem jelenik Guélotte. − Még mindig itt ez a rühes kutya! visítozott, s már nyúlt is a kövek után. A férfi nem avatkozott közbe. Miraut megértette, hogy mindennek vége, hogy most már valóban nem várhat, nem remélhet semmit, de mivel ennek ellenére sem akart visszamenni Valba, ahol pedig biztos fészke és ellátása volt, mivel nem tudta elhagyni ezt a falut, melyet ismert, melynek minden fáját és bokrát szerette, s minthogy nem bírt behódolni más szokásoknak, nem bírt máshogy élni, elkullogott mély szomorúságában, szégyenében, behúzott farokkal, égő szemekkel, messze fel a hegyoldalon az erdő első szögletéig, s ott megállt.

233

Megfordult, szembe a faluval,s négy lábára feszülve elkezdett vonítani, hosszasan, kétségbeesetten, mintha egy farkas vagy maga a halál közeledne, ahogy néhányszor, eddigi élete legszomorúbb pillanataiban szokott vonítani, ott Bémont-ban, mikor Narcisse karolta föl, ahogy Longeverne-ben azon az estén, mikor szegény Clovis Baromé halálra zúzta magát. A keserves vonítás átjárta a falut, mint a lélekharang szava, minden kutya visszaugatott, az emberek pedig könnyekig meghatódtak, olyan szörnyű és gyászos volt ez az egész.

234

Kilencedik fejezet Amint meghallotta a kutya keserves ugatását és vonítását, Lisée-nek ökölbe szorult a keze, elsápadt és szörnyű káromkodást morzsolt el a fogai között. De az asszony gyűlölködő, vadul izzó szeme előtt visszafogta, szinte megadta magát, és nem szólt semmit. De képtelen volt tovább hallgatni ennek a mérhetetlen fájdalomnak a hangjait, melyért csak saját magát okolta. Beleszédült, hogy a kutya, akit annyira szeret, most épp azért fog nyomorultul elpusztulni, mert ragaszkodik őhozzá, s közben őt szörnyű fogadalmak terhelik, a keze meg van kötve, mert nincs elég pénze. Mindezek után nem bírt otthon maradni, s egyetlen szó nélkül fogta magát, és elment a kocsmába, hogy borba és alkoholba fojtsa a bánatát. − Hozz ki nekem egy kancsóval − rendelte meg az italt Fricotnál, ahogy belépett a söntésbe. − Úgy-e a te Mirautd vonít ennyire? kérdezte válaszul a kocsmáros. − A gazdája igazán érte jöhetne már. Érthetetlen, hogy lehet ennyi ideig hagyni kínlódni egy állatot. − Hozz már valamit inni! − rendelte Lisée újra, csakhogy ne kelljen belemennie egy ilyen beszélgetésbe, mely biztosan újra kicsiholná belőle a dühöt, mérget meg fájdalmat. Ha egy parasztember, mint amilyen Lisée is, elsőre csak egy kancsónyit rendel, biztosak lehetünk, hogy azzal nincs befejezve. Egy kancsó az éppen csak arra elég, hogy az ember belelendüljön, egy borivó torka ennél sokkal többet kíván, ezt a falusi kocsmárosok is jól tudják. Ha a vendégek rögtön két-három litert rendelnek, ez világosan jelzi, hogy többet nem akarnak inni, kiszámították, hogy a szomjúságuk menynyire terjed, és mennyi ital kell a csillapításához. Éppen ezért, jó félóra múlva, egyre jobban belemerülve a sötét búbánatba Lisée már három kancsónál tartott, egy óra múlva már hatot nyelt le, de csak a bánat marta, a vigasztaló részegség nem akart megérkezni, s csak szenvedett, mint egy elkárhozott. Egyszer csak nyílt az ajtó, s bejött két ember. Őt ez se érdekelte, meg se mozdult, a fejét se fordította arra, annyira el volt merülve a saját 235

gondolataiba. − Hát kérem szólította meg az egyik újonnan érkezett −, még egy jónapotot se mond a barátainak? Lisée rájuk pillantva felismerte a Dagit meg Pépét, a kedves, hűséges Pépét, aki végre meggyógyult, és maga se értette, miért, a szívét teljesen eltöltötte a remény, ahogy a tengeren hányódó hajótörött érezhet, ha kicsiny tutajáról észreveszi a mentőhajó lámpásait. − Ó, ti vagytok azok, szegény barátaim! kiáltott fel. − Persze hogy mi vagyunk, én ma teszem az első nagyobb utat hazulról mondta Pépé. De már olyan régen, legalább egy hónapja szerettem volna átjönni, hogy mindent a te szájadból halljak, de hát e miatt az ócska csülök miatt házhoz voltam kötve. De ma a Dagi eljött hozzánk, s úgy gondoltam, hogy ővele biztos el tudok jönni idáig, s ha a visszaút túl fárasztó lenne, Philomen elvihetne a kocsiján. Épp nála jártunk, ő mondta, hogy nem vagy otthon, hanem bizonyára itt üldögélsz, s pont azért jöttünk, mert téged kerestünk. − Ó, szegény, drága barátaim dünnyögött Lisée −, hallottátok a hangját? − De mennyire, és most sem hagyja abba. De hát mért is adtad el, mért nem beszélted meg velünk? − Már egy fillér se volt a háznál, az asszony állandóan azt hajtogatta, hogy el kell adnunk egy tehenet, hogy nem lesz ennek vége, s a biztos nyomor vár ránk, meg ez, meg az, és én a végén beadtam a derekam, de barátaim, ha újra dönthetnek. .. − Ha legalább egyetlen szóval üzentél volna. De az istenért, mért nem jöttél át ezzel énhozzám? − Az egész annyira váratlanul ért. Nem is álmodtam volna, hogy ez a kótyagos alak Valból csak úgy feljön, minden előzetes értesítés nélkül. Úgy lepett meg bennünket, mindjárt felajánlott háromszáz frankot; az asszony azt mondta, hogy teljesen hülye vagyok, egyfolytában panaszkodott, és én beletörődtem. Micsoda nyamvadt egy alak vagyok! Halljátok a kutyát, mondjátok, nem többet ér, mint én, Lisée, aki az eladására vetemedtem? − És az az úr nem jön érte? 236

− Nem. Úgy látszik, már végzett vele. S az én Miraut-m itt fog felfordulni, szegény öreg Miraut! − Ha megmondtad volna, hogy ez csak pénzkérdés; nekem mindig van egy kis tartalékom. Te jó Isten, ha most van rá szükséged, gondolhatod, hogy nem jöttem el nélküle! − De már elkéstem a dologgal, mert megfogadtam, hogy nem nyúlok utána. − De arra csak nem esküdtél, hogy hagyod megdögleni. Add vissza a pénzt a kutyáért. − Na látod, itt van száz frank. Ha még így se elég, és több kell, mondd csak meg, hát hiszen nem vagyunk mi ordas farkasok, ami pedig a visszafizetést illeti, amiatt nem kell, hogy a fejed fájjon, nem kérek tőled nyugtát, akkor adod meg, amikor módodban áll. − Ez még több is, mint amennyire szükségem van a maradék kipótlásához mondta Lisée. De igazad van, itt a megoldás! Hát köszönöm, öregem, nagyon köszönöm. − Ami pedig a feleségedet illeti... − kezdte a Dagi. − A feleségemet! A szentségit, majd te is meglátod! − De addig is szólt közbe Pépé írjál most rögtön annak a fura ismerősödnek Valba, aki egyébként egy nagy disznó lehet, így magunk közt szólva. S Lisée azon nyomban fogott egy tollat, és hármasban, közösen megfogalmaztak egy levelet Pitancet úr címére, amivel bizonyára nem fog dicsekedni. Ez után Lisée felkelt, a vonásai megkeményedtek, és a homlokán egy mély ránccal és égő szemekkel így rendelkezett: − Most menjetek Philomenért, és vele együtt jöjjetek el hozzám; ezalatt én elintézem, ami rám tartozik. − Helyes, rendben van! egyezett bele a két barát. Lisée széles, döngő léptekkel érkezett haza, kivágta az ajtót, végigment a szobákon, egészen a hátsó falhoz, ahol fel volt akasztva a vadászkürtje. Lekapta a szögről és indult kifelé. − Hová mégy ?! szólt rá az asszony, gyanút fogva, hogy vissza akar menni 237

a jeladó szerszámmal a kezében. − Semmi közöd hozzá! − Hogy semmi közöm! Te csavargó, te részeg disznó! Csak próbáld meg behívni azt a dögöt, majd meglátod, mi lesz. Már nem a tied, dögöljön meg ott, ahol akar. Te ki vagy fizetve, és én megtiltom neked... − Én ki vagyok fizetve, de te még nem! Úgyhogy jó lesz, ha becsukod a lepénylesődet, de gyorsan! szólt rá Lisée. − Nem engedem, hogy kimenj! hörgött a nő, egész vörösen a dühtől, és odaállt a férfi elé, hogy ne tudjon átmenni. − Ó, te nem engeded! Te nem szeretnéd, ó, te átkozott tehén! Na, rendben, most majd meglátod és megtudod, ki az úr a háznál. Jól oldalba taszította és a hajánál fogva erélyesen félreterelte az útból. − Gazember! Gyilkos! Kutyatolvaj! üvöltötte az asszony, és kimeresztve körmeit, nekirohant. − Hát még mindig nem értettél meg semmit, még mindig nem fogod be a szád? Nem volt elég neked, hogy kárhozottként szenvedtünk miattad én is meg ez a derék kutya is, hogy ő pusztulásra volt ítélve, én meg többször szégyellhettem magam ez alatt a harminc nap alatt, mint azelőtt egy évtizedben? S ez még mind nem elég, mert te akarsz itthon parancsolni, nekem csak meg kell hajtani a fejem, mint egy gyereknek,úgy kell szolgálnom, mint egy koszos pudlikölyöknek. Na, most majd meglátjuk! Megfogta a karját, és teljes erővel úgy képen törölte, hogy egyet fordult a tengelye körül, a haja pedig végig kibomlott. Vissza akart ütni mérgében, de a férfi, aki ugyanúgy forrt a dühtől, mint akkor, amikor a Finaud kutyát megmérgező embert ellazsnakolta, s minden elraktározott sértés, régi gyűlölködés most egyszerre felfakadt benne, egymás után mérte rá a pofonokat; ütötte, rúgta, csépelte a karjaival, mint a cséphadaró, a lába úgy járt, mint a dugattyú, s közben kiabált, üvöltött, mennydörgött, s így bizonyította, hogy ő az úr a háznál, s amit tenni akar, azt meg is teszi. − Most szólj még egyetlen szót is! dörrent rá jó ötpercesdögönyözés után. − Mondok is, te lókötő, te gyáva gyilkos! s valóban nem akarta abbahagyni, de közben bemenekült a szobába, onnét pedig fel az emeletre, 238

ahol jól elbarikádozta magát, és esküdözött, hogy most mindennek vége, mert elmegy a háztól, igenis elmegy... − Egy percig várjál mondta neki Lisée −,míg összepakolom a holmidat! S a tülökkel a kezében eltávozott. Ahogy kiért a kapuhoz, szájához emelte a szerszámot, s a hosszú jellel hívta a kutyát, aki, amint meghallotta az ismerős hangot, rögtön abbahagyta a vonítást. Következett egy második sürgető hívás, s rögtön utána felharsant Lisée hangja is: − Gyere, Miraut, gyere kiskutyám, gyere gyorsan! A kutya meglepődve, de vidám reménnyel telve kijött az erdőből, de kétháromszáz lépésnyire megállt, tétovázott, mert még mindig nem értette a legutóbb történteket, csak nézett nagy szemével, tanakodva, hogy mindez valóság-e, nem valami csapdáról van-e szó. − Gyere, Miraut! kiáltotta újra Lisée, s tenyerével a térdére csapott, mert ezzel a megszokott jellel szokta a vadászaton is odahívni magához. Miraut nemkételkedhetett tovább. Teljes hosszában elnyúlva, ugatva, nyüszítve, röhögve, mintha megbolondult volna, Lisée-hez rohant, lefeküdt előtte, végignyalogatta a cipőjét, térdét, kezét, felugrott az arcához, végigfésülte a szakállát, s közben folyton beszélt, kaffogott, mert nem tudta elég gyorsan tekergetni magát, a farkát csóválni, hogy a gazda lássa, mennyire örül, mennyire boldog. S örömének betetőzésére, a befogadás megerősítésére, a kibékülés megpecsételésére íme, megjelenik előtte Philomen, Pépé és Dagi, amint vidáman diskurálnak a kerti ösvényen. Pépé beavatta barátjukat is a titkos tervbe, vagyis elmondta, hogy új elhatározása szerint Lisée visszaveszi magához a kutyát, és visszaadja a vételárat a gazdag magánzónak Valban, aki idáig nem került elő. Már meg is írtak neki egy levelet, géppel, melyben többé-kevésbé kemény szavakkal Lisée arról értesíti, hogy Miraut a végét járta, közel volt az elmúláshoz, hogy ocsmányság volna, sőt bűntett, ha egy ilyen kitűnő kutyát csak úgy hagytak volna elpusztulni, hogy Miraut és ő nem bírják ki egymás nélkül, 239

eleve nagy bolondság volt azt hinni, hogy Miraut majd átszokik egy új gazdához, amiről az utóbbi napok szörnyűségei tanúskodnak a legerősebben, végül hogy Lisée még a hét folyamán átviszi majd Pitancet-nak a háromszáz frankot, melyet Miraut vételáraként lefizetett. A kutya persze mindnyájukat megismerte, és bolondozva ugrált körülöttük, de folyton visszaszaladgált a gazdához. − Szegénykém, hiszen mindjárt éhen pusztul! Ha arra gondolok, hogy képes voltam ennyi ideig éheztetni! Gyere, egyél valamit, drága kis kutyám! Ti meg üljetek le egy kicsit! kérte a barátait. Azon nyomban nekiállt, és finom, sűrű, tartalmas levest főzött egy jó nagy szilkével a kutyusnak, aki egy lépésnyire se tágított mellőle, csak vakkantgatott, meg dünnyögött hozzá szinte szerelmetes hangon. Miraut annyira boldog volt, hogy minden nyomorúsága ellenére alig nyúlt az ételhez, éppen csak beledugta az orrát, megkóstolta, de folyton a gazdára bámult, mintha attól félne, hogy az egyszer csak faképnél hagyja. − Most már ne félj, szépségem, ne izgulj többé! nyugtatta Lisée. Ennek már vége, soha többé nem kell egymástól elválnunk. S hogy a kutyának legyen türelme az ételhez, kénytelen volt néhány percre ott hagyni a barátait, letérdelt mellé, és folytonosan becézgette, simogatta, biztatta és szidta, míg az utolsó cseppet is fel nem lefetyelte. A három szemtanú ugyancsak meg volt hatva. − Gyertek hát beljebb, drága barátaim invitálta őket Lisée −, igyunk meg egy palackkal! Az volna szép, ha egy ilyen napon még csak nem is koccintanánk! − Most már biztos, hogy nem fog egyhamar kiszökdösni mondta Pépé Miraut felé mutatva. Ennek a szomorú kalandnak meglesz a haszna, hogy lecsillapodik, és kigyógyul bűnös hajlamaiból, amik egyébként nem is számítanának bűnnek, ha nem volnának vadőrök és zsandárok. Meglátod, ezentúl nem fog mozdulni mellőled; ez után a szörnyű megrázkódtatás után mehetsz vele, ahová akarsz, vásárba vagy bárhová, nem fogja kockáztatni, hogy elkeveredjék tőled. Bementek a szobába. Lisée leültette a barátait, és az asztalra hordta szép 240

sorjábana kenyeret, kést, poharat, egy tányér finom gruyére sajtot, aztán sarkában a kutyussal lement a pincébe, és elsőnek felhozott két pókhálóval beszövött öreg butéliát. − Szeljetek magatoknak a kenyérből, és vegyetek sajtot! kínálgatta. Nem kérették magukat, s aztán megindult a beszélgetés a legkülönfélébb érdekfeszítő dolgokról. Miraut pedig két első lábával a gazda ölében, nedvedző orral, bágyadozó szemekkel hallgatta a baráti eszmecserét, időnként elkapva a neki dobott kenyérdarabokat meg sajthéjat. Szó esett a füvekről, hogy milyen dúsan tenyésznek az idén, milyen szépen kötöttek a gyümölcsfák, milyen gazdag lesz idén az aratás; aztán arról kezdtek társalogni, milyen sok kisvad van ebben az évben, hol láttak népes fogolycsapatot, császármadárfészket, s persze szóba jöttek a nyulak, ki hol merre látott belőlük. − Minden csak úgy vöröslik tőlük − mondta Philomen −,de nehogy a szó gyászos értelmére gondoljatok; tavaly olyan keveset tudtunk elejteni. Talán egyedül Lisée lőtte meg a magáét, úgy-ahogy, de te Pépé, a törött lábaddal ki se tudtál járni, a Dagi se, nekem meg a szívem vérzett, ha mégis kimentem, mert mindig csak szegény Bellone kutyámra kellett gondolnom. − Idén ősszel együtt kezdhetjük a vadászidényt jött elő Pépé a farbával. − A Dagi már előző este átjön és nálam alszik, s úgy megyünk ki együtt a Velrans melletti erdőkbe. Az idén én intéztem a község bérleti jogát a vadászterületre, s minthogy én vagyok az egyetlen puskás ember, ott még gazdagabb vadra számíthatunk, mint Longeverne-ben vagy Rocfontaine-ben. − De mondd csak kíváncsiskodott Philomen Lisée-re pillantva −, mitszól a dologhoz a feleséged? − Mit szól hozzá? Hát, öregem, most megkapta, amit megérdemelt ! Hisz azt is meg akarta akadályozni, hogy visszahívjam Miraut-t! Valódi ronda egy boszorkány, aki mindig az orromnál fogva akar engem vezetni, akivel semmire se mentem szép szóval és jóindulattal; á, dehogy! Hisz bármit is csináltam vagy vettem, máris nekiállt szidalmazni és ócsárolni. Most aztán vége! Úgy megtáncoltattam, hogy azt sose felejti el, ebben biztos vagyok! Aztán meg, tudod jól, hogy én hajlandó vagyok mindig újra kezdeni, de azt szilárdan elhatároztam, hogy többé nem engedem a fejemen táncolni, s a 241

legelső alkalommal, ahogy elkezd bennünket piszkálni, Miraut-t vagy engem, majd megízlelheti a furkósbotot meg a cipőm orrát. − Most hol van ? kérdezték nyugtalanul a barátai. − Mit tudom én? Biztos fent, az emeleti szobában, s ott rágódik valamin. Azzal fenyegetett, hogy szedi a sátorfáját, és elmegy. Csak menjen a pokolba, ha úgy tetszik! De afelől nyugodt vagyok; nem fogok a nagy szájától ilyen könnyen szabadulni. − De hát a legjobb mégis rendezni vele a dolgot − okoskodott Philomen. Majd megkérem este a feleségemet, jöjjön át hozzá, próbáljon vele értelmesen beszélni, talán majd megérti. .. − Nahát, ha ez sikerül a feleségednek, öregem szólt közbe Lisée −, ha megtudja vele értetni azt, amit képtelen felfogni, ez az átkozott vén öszvér, akkor levághatják a... amit csak kedvük tartja, s téged is megajándékozlak. − De hát előbb-utóbb mindennek helyre kell rázódnia, elrendeződnie − bölcsködött tovább Pépé. A vadőr, a zsandárok, Martét apó, aki különben is derék ember, lassan elfelejtik Miraut viselt dolgait, ha máris el nem felejtették, s az újabb gondok feledtetik a régieket. Annál is inkább, mert ahogy már mondtam, Miraut nem fog újabb alkalmat adni egy feljelentésre azzal, hogy nélküled is kimegy nyulakat kergetni. − Éppen elég lesz neki, ha jól kifutkározhatja magát, mikor mindnyájan együtt vagyunk mondta a Dagi, csakhogy ő is mondjon valamit. − Mindenesetre dörmögött Lisée, de jó hangosan, hogy az asszony is meghallhassa −, mindenesetre kezdte mondani, miközben kezét az újra megtalált barát és kedves vadászpajtás feje búbján nyugtatta −,akármilyen szegény is leszek, s az utolsó darab kenyéren is fogunk vele osztozkodni, történhet bármi, amíg én élek és itt vagyok, a kutya is velem lesz mindig, s le van ejtve, akinek ez nem tetszik.

242

Francia szavak kiejtése Auvergne - overny Barbet - bárbet Baromé - báromé Baume - bóm Beche - bess Bellone - belon Bémont - bémon Berger - berzsé Besancon - bözanszon Blénoir - blenoár Blue - blü Cadi - kádi Caffott - káfó Cassard - kászár Castor - kásztor Chacha - sása Chambotte - sambott Chanet -sáné Cibeau - szibó Clovis - klovi Cotards - kőtár Cőte - kót Cybele - szibel Denis - döni Döle - dói Fanfaré - fanfar 243

Fannie -fánni Fays - fé Finaud - finó Francois - franszoá Fricot - frikó Geys - zsé Gouffé - g"fé Gruyére - "grüjer Guélotte - gélott Gustave - güsztáv Jean - zsan Julot - zsüló Kalaie - kálé Laure - lór Lefaucheux - löfoső Lisée - lizé Longeverne - lonzsvern Maguets - mágé Martét - martét Martin - márten Miraut - miró Mirette - mirett Mique - mik Mitis - mitisz Moute - mút Narcisse - nárszisz Orcent - orszan Ormont - ormon 244

Pépé - pepé Petit-Battant - pötit bátan Phémie - fémi Philomen - filomen Pitancet - pitanszé Planches - plans Ravageot -rávázsó Rivotte - rivot Rocfontaine - rokfonten Ronfou - ronfú Roy - roá SaintÉtienne - szentetyenn Salans -szálán Sancey - szanszi serret - szeré sou - szu Souris - szűri Taiaut - tájó Tanevis - tánni Tatét - táté Teuré - tőré Theodule - teodül Totome - totome Turc -türk Vaneau - vánó Velrans - velran Vercel - verszel Vernierfontaine - verniéfonten 245

Vernois - vernoá

246

Tartalom ELSŐ RÉSZ Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet MÁSODIK RÉSZ Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet HARMADIK RÉSZ Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Francia szavak kiejtése 247