Mindig Fel Kell Tudni Emelkedni A Remény Költője

Mindig Fel Kell Tudni Emelkedni… A Remény Költője Tollas Tiborral, a Münchenben élő magyar költővel beszélget Ortutay Mária Börtönben, politikai fogolyként szervezte meg több, kéziratos könyvének létrejöttét, melyek közül hármat 1957ben Bécsben, Füveskert címmel ki is adott. Számos verseskönyve jelent meg Brüsszelben, Münchenben, Sao Pauloban, Magyarországon. Az új magyar líra szinte alig ismert tartományával, a Rákosi-korszak börtönköltészetével kevesen foglalkoztak – idézem Pomogáts Béla, neves irodalomtörténész szavait. Biztos vagyok abban, hogy a nemzet érdeklődése és az irodalomtörténészek figyelme fokozódni fog e téma iránt. Én sem Tollas Tibor költészetének elemzésével foglalkozom most annyira, mint inkább az „embert” szeretném bemutatni, egy portrérajzot készíteni, hogy közelebb hozhassam üzenetét.

- Apám szigorú ember volt, én pedig rossz gyerek voltam, nagyon rossz. Amikor szófogadatlanságommal kiprovokáltam, meg akart verni, de anyám mindig közénk állt. Leggyakoribb menedékem a falunkban folyó kis patak volt, abba apám nem gázolt bele. Ott álltam órákig. Anyám dédelgetett a szeretetével. Kávézás közben mindenkinek 3 kockacukor járt, csak nekem 4. De sok apró részlet bizonyította szeretetét. NaVárallyay Gyula gyon szerettem a cseresznyefa tetején üldögélni. Szabad madárnak, Verssel üzent sasnak éreztem magam, az egész falut beláttam. Kép- A Borsod megyei zeletem mámorában sokNagybarca községben szüszor az ebédről is meglettem. Apám, Kohlmann feledkeztem. Anyám hozTamás ezredes arra volt ta az elemózsiát, leereszbüszke, hogy nagyapjának tettem egy zsinórt, arra testvére, Kohlmann József kötözte rá. Néztem a piros császári tiszt, 1848-ban, szemű cseresznyéket, este Tollas Tibor a szerzővel, Ortutay Máriával mint tábornokkari honvéda csillagokat. Anyám ezredes, az osztrák és a cári seregek ellen harcolt a mintha megérezte volna, milyen keveset leszünk szabadságharcban. Anyám, Kecskéssy Jolán édesegyütt, gyermekkorom szinte minden percét velem anyjától, született Geleji Zsuzsannától, a református töltötte. zsoltárfordító leszármazottjától, nemcsak a szülői - És az édesapja? házat, de a haza szeretetét is örökölte, amit négy - Ő racionálisan nevelt. A parancs úgy szólt, gyermekének adott tovább. hogy a gyerekeket minél előbb ki kell taníttatni. A - Úgy tudom, hogy Ön volt a legkisebb gyermek. lányok sokba kerültek, rám nem sok maradt. Apám azt Nagyon kényeztették? mondta: fiam, te nem lehetsz más, mint katona vagy Pannon Világ • 2015 •

1

pap, így ingyen kitaníthatlak. Nekem rögtön az ugrott be, hogy katolikus pap nem akarok lenni, mert akkor nem nősülhetek, és nagyon szerelmes voltam a szomszéd Erzsikébe. Így lettem katona 10 éves koromban. Sopronba mentem az ország másik végébe. Egy évet Kőszegen középiskolába, hét évet pedig a soproni Rákóczi Ferenc Honvéd Reáliskola Intézetébe jártam. Innen kerültem a Ludovika Akadémiára, 1941ben avattak hadnaggyá. Nyolc éven keresztül – talán a legérzékenyebb korban – szinte alig láthattam anyámat. Egész életemből hiányzik az a kapcsolat, sérülten vergődtem át ezt az időszakot. Ma is nagyon helytelenítem a gyermekek elszakítását a szülői háztól ilyen fiatal korban. Később írott verseim is anyám hiányát bizonyítják: „Hiába fedi testedet a föld, - minden nap látom Magamban így temettelek, s viszlek át héthatáron… Hiányod szaggat szüntelen, s ahogy múlnak az évek, egyre közelebb tűnsz nekem, már karommal elérlek…” (Anyámhoz) - Milyen érzés volt majd 50 év távlatában viszontlátni szülőfalúját? - Óriási élmény. Amikor megláttam a falumat jelző táblát – Nagybarca, ujjammal végigtapo- Tollas Tibor gattam, nem akartam elhinni, hogy ott vagyok. Néztem az új házakat, aztán fekete ruhás asszonyok jöttek sorba, néztek rám, ki lehet ez az idegen, majd az egyik felkiált: Nézd, hát ez a Tibi! Mint a fekete varjak körberepültek, átöleltek és sírtak. Olyan vagy, mint a Bán Zsóka, mondtam az egyiknek.., „Tibi bácsi, én a lánya vagyok, anyám már meghalt” – válaszolta. A tárgyakhoz, tájakhoz, épületekhez visszatérhetünk, de a fiatalságunkhoz soha… Anyám és apám sírját szorongva kerestem fel, de gyöngédség hatott át, látva, mily nagy gondot fordít a falu, sírjaik ápolására. - Mikor haltak meg a szülei? - Apám még börtönéveim alatt. Édesanyám még élt, amikor kiszabadultam. 1947-ben hamis vádakkal tartóztattak le. A 10 év kiszabott büntetésből 9 évet a Gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rab-bányában töltöttem. 1956 júliusában, a politikai perek felülvizsgálatakor szabadultam. Édesanyám 1963-ban halt meg. - Gyerekkori szerelmével, Erzsikével, mikor találkozott utoljára? - Hosszú évek múltán a kazincbarcikai kórházban láttam őt utoljára. Emlékeztünk a múltra. Arra is, hogy én mindig a „jók” közé soroltam őt a táblán.

2

Hálás vagyok az Istennek, hogy még elmondhattam a neki szánt verset. Az anyja is mindig azt kérdezte tőlem: Ha kitaníttatom a lányomat, elveszed-e? Eljövök én a világ végéről is Erzsikéért – válaszoltam. S most a végzetes betegágyánál is azt mondtam neki: Eljöttem a világ végéről… - Úgy tudom, hogy az Önről készült filmben is szerepel ez a jelenet. Jól emlékszem? - Valóban, a Gulyás-testvérek filmjében. Ez a mozzanat felejthetetlen számomra… Mintha a végzet rendelte volna így, hogy láthassam még egyszer a gyermekkoromat. Menekülés szekéren - Hogyan került szoros kapcsolatba Kárpátaljával, e vidék eltitkolt történelmével? - A Gondviselés eszköze voltam. Engem választott ki. Akkor kísértem menyasszonyomat Kárpátaljára, Tiszaújlakra. Egy híres kárpátaljai orvos lányának, a szépséges Brigittának udvaroltam fiatal hadnagy koromban. Nagy gyógyszertáruk volt, gyönyörű tíz-szobás házuk, kertjük. Én 21 éves voltam, Brigitta 16. Rajongtam érte, mintha éreztem volna, hogy az életben kevés alkalmam lesz szerelmesnek lenni. Amikor 1944 őszén bevonultak az oroszok Kárpátaljára, én menekítettem ki őket onnan. Nyugat felé menekültünk. Nehezen hagyták el a szülőföldjüket, de mint sokan mások, ők is ideiglenesnek tartották ezt a helyzetet. Szereztem egy teherautót és egészen az országhatárig menekültünk együtt. Egy erdőben bújtunk meg, Kőszeg mellett. A tisztek féltették feleségüket az orosz katonáktól, Brigitta szép haját mi is kopaszra vágattuk és fiúruhába öltöztettük őt. A megmaradt két személygépkocsinkat átadtam két fiatal tisztnek, hogy legalább ők meneküljenek Nyugatra. Géppisztollyal, kézigránátokkal vonultunk vissza az erdőbe. Odajöttek hozzám a katonák: „Főhadnagy úr, ne hagyjon itt minket, vigyen magával!” – kérleltek. - Meghallgatta kérésüket? - Ezek a katonák ápolták a kezemet három héttel ezelőtt, amikor Veszprémben megsebesültem. Páncélököl – akkor modern fegyvernek számított – sebesített meg, harckocsik megsemmisítésére használtuk. Akkor is velük voltam, nem dönthettem másként. Sebesülésem után kórházba is mehettem volna, de a század küldöttséget menesztett hozzám. Régi magyar hagyomány szerint kenyérrel, s megkértek, maradjak velük, ápolni fognak. Nagyon

Pannon Világ • 2015 •

Tollas Tibor apja, mint fiatal főhadnagy

szerettek a katonák, igaz, én is őket. Vigyáztam rájuk, nem sebesült meg senki mellettem, épségben akartam hazavinni őket. - Merrefelé menekültek? - Először elástuk a fegyvereket, csak néhányat hagytunk magunknál. A rangjelzéseket is leszedtük a gallérokról és még nagyobb fegyelmet kértem társaimtól, mert ha egyvalaki vét, az egész század elpusztul. A Balaton felé mentünk, szovjet megszállás alatt lévő területeken. Éjszakai menetben vonultunk, dögtemetőkben aludtunk, kibírhatatlan volt a bűz, de oda ritkán jöttek az oroszok. - Mi volt az élelmük? - Krumplicukor és néhány keksz. Én, mint pap az ostyát, úgy osztottam szét a társaimnak. Így vánszorgott vissza az egész század. Többen Pápa felé tartottak. Rozzant lovak hurcolták az elnyűtt szekeret. Vándorlásunk során magunkra maradtunk a Rojko családdal, Brigitta hozzátartozóival. - Hol kezdődtek az igazi nagy akadályok? - Már a Dunán, amit az oroszok őriztek. Tudtam, hogy az órákat keresik, az előre összegyűjtött készletből jutalmaztam őket. Így jutottunk hozzá a nélkülözhetetlen igazolványokhoz is. Félelmetes dolgok történtek vándorlásunk során. Egy emléket, hadd említsek: Jött egy harckocsi velem szemben, én lovon ültem. A harckocsiból kiszállt egy orosz tiszt s felém szólt: „Jöjjön ide oficer! – germán oficer!” Erősködtem, hogy nem vagyok germán oficer, de ez számára nem jelentett semmit, megfordított, hogy tarkón lő. De csoda történt, nem lőtt agyon. Miközben velem ordítozott, a tank csapdájára felült egy szép orosz nő, talán kalmük vagy valamilyen ázsiai rokon. Nem tudom, hogyan került oda. Hallotta, milyen reménytelenül bizonygatom magyarságomat, ráütött a tiszt kezére jó erősen, a pisztoly kiesett belőle. Majd

még egyet ütött a vasra és beindították a páncélost. Így mentette meg az életemet. - A sors által vezérelt fordulat. Sok ilyen volt? - Még egy ehhez hasonló csoda történt velem. Menekülésünk során legtöbbször azt hitték rólunk, hogy foglyok vagyunk. Bükk környékén egy szükség repülőtéren elkaptak bennünket. A foglyokat ráhajtották a repülőtéri aknamezőre. A katonák úgy hullottak, mint a cserebogarak. Robbant az akna, s következett a mi századunk. Az orosz tiszt sürgetett: davaj! Davaj! Nem veszítettem el a lélekjelenlétemet, oda szóltam Éva néninek, Brigitta édesanyjának, hogy adja oda az összes ékszerét a katonának. Oroszul szólt hozzájuk: „Kárpátaljáról vagyunk!” – és odaadta minden ékszerét. A hajcsár szerepét vállaló katona kissé elgondolkozott, majd félrelökött minket. Még láttuk, hogy az utánunk jövők közül, aki nem ment előre, hátulról lelőtték. Naponta kb. 30-40 km-t tettünk meg. Toltuk, húztuk a szekeret felváltva. Az ország „mozgott” keletről- nyugat felé. Lassan már nem maradt senkim, csak Brigitta családja és a legényem. A Rojko család tudott oroszul, erre nagy szükség volt. 1945 áprilisában már elfoglalták az országot az oroszok. Egyenesen Nagybarcára, a szülőfalumba mentünk. Itt felpakolva élelemmel, készültünk a további útra, Tokaj-hegység felé, Tiszaújlakra. Rojkóék akkor még nem tudták, hogy ez még mindig megszállt terület. Szerettek volna visszamenni falujukba, gyógyszertárukba. - Naivan azt hitték, hogy ott már nyugalom és béke van? - Nem, de reménykedtek, hogy nem tart sokáig ez az állapot, a szovjetek kimennek Kárpátaljáról. Vándorlásunk során többször szabadultunk meg a


Tollas Tibor anyja, menyasszony korában

3

Tollas Tibor szülőháza Barcán

halál torkából. Reménykedtünk… A valóság más volt. Először Tiszabecsnél kötöttünk ki, már ott rémtörténeteket hallottunk: Három falu a határszélén: Tiszabecs, Uszka, Milota, a tavasz irgalmas ölében, három haldokló katona, úgy feküdtek a Tisza-parton koszorús virágok között… (Túl a Tiszán húsz üres falu) Mindenki arról beszélt, hogy Kárpátalján 18-tól 55-éves korig összegyűjtik a magyar férfiakat csak azért, mert magyarok. Szolyvára viszik és strichinnel kevert cukorral etetik és a csatorna szennyével fertőzött patak vizével itatják őket. Azt is megtudtam, hogy a határ menti községekbe szovjet közigazgatást kísérelnek meg bevezetni. Nagyon nyugtalanítottak a hallott hírek. Belső kényszert éreztem, hogy részt vegyek e nemzeti tragédia feloldásában. Döntöttem: utánanézek, miért halnak meg ennyien és igaz-e a szovjet közigazgatás bevezetésének híre. Áteveztem a Tiszán… A túloldalon olyan szegénységet és elnyomást tapasztaltam, hogy ehhez viszonyítva a magyarországi rész paradicsomnak tűnt. Kárpátalja teljes megszállás alá került. 1944-ben a szovjet csapatok megtették azt, ami a világon sehol sem történt meg. Összeszedték a magyar és a német származású férfiakat „kicsi robot”-ra. Később ki is doboltatták, hogy aki nem megy, annak a hozzátartozóját is elviszik. Az asszonyok reménykedtek, hónapokon át vitték az élelmet, csomagot, gyalogmenetben keresték meg a szolyvai haláltábort. Sokat dolgoztam annak érdekében, hogy erről a magyar minisztérium tudomást szerezzen. Soproni parancsnokaim segítettek ebben. - Mi történt valójában a határ menti községekkel? 4

- 1945 tavaszán, Kárpátaljának a Szovjetunióhoz való hivatalos csatolása előtt, 23 Magyarországhoz tartozó határ menti községben szovjet közigazgatást akartak bevezetni. Elárverezik a világot! Még a trianoni Magyarországból is elrabolnak 23 községet, hát akkor mi lesz? – riadóztattam környezetemet. Ha nem szólunk, ha hagyjuk – Debrecenig is eljuthatnak… A minisztériumból, miután jelentésemet megkapták, értesítették az angol és az amerikai ellenőrző bizottságot. Ők akadályozták meg e ravasz és gonosz szándékot. A magyar közvélemény már megvolt félemlítve. - Ön nem félt, hogy ilyen súlyos ismeretek birtokában elteszik láb alól? - Feljelentettek, de nem tudtak rám bizonyítani semmit, mert élelmezői tiszti levelem volt, orosz és magyar nyelven, pecséttel ellátva. - Mi történt a Rojko családdal? Kárpátalján maradtak? - Nem. Üzenetet kaptam tőlük, hogy segítsek nekik visszajönni Magyarországra. Áteveztem a Tiszán és áthoztam: az apát, anyát, fiát, lányát. Brigitta Nyíregyházán folytatta tanulmányait, én pedig tovább őriztem e területet. Említettem, hogy kaptam egy igazolványt és egy kisebb teherautót: olajat, diót és más élelmiszert hoztam- vittem, jelen voltam a „végeken”. A falu lakossága is felfigyelt rám, érezték, hogy valaki törődik velük. Mindig vittem a községekbe meleg holmikat is, amit a minisztériumban kaptam. A tiszabecsi templomban osztottuk szét. Gyönyörű templom. Ott énekeltük néha: „Tisza vizén átlátok, hívnak a vén Kárpátok…” Ez egy szomorú, hitveshívogató kárpátaljai dal. Amikor legutoljára Kárpátalján és Tiszabecsen jártunk Lezsák Sándorral és Juhász László történésszel, felismertek és újra együtt énekeltük ezt a szép dalt. Sok mindenre emlékeztek. Egy férfi azt mondta: „Maga főhadnagy volt, s amikor éheztünk kézigránátot adott nekünk, hogy a folyóba dobjuk, s így fogjunk halat. Arra is emlékszem, hogy megtanított minket sportolni, futni, tornázni.., nagyon szeretett minket. - Mennyi időt töltött velük? - Fél évet. Én akkor csak azt éreztem, cselekedni kell, megakadályozni a magyar községek szovjet közigazgatásra tett kísérletet. Mindent megtettem, amit megtehettem. De vigyáznom kellett, mert mind erőteljesebben nyomoztak utánam. Az illetékes szervek az oroszok megbízásából kezdtek nyomozni, de az angol és az amerikai ellenőrző bizottsággal szemben nem mert fellépni a bíróság. Most, amikor hosszú idő után, visszatérhettem ezekbe a szabad magyar falvakba, hálát adtam az Istennek az akkori szerepemért. E falvakat nem, „csak” Kárpátalját tudták elfoglalni a szovjetek.


- Veszélyes körülmények között végezte szolgálatát. Meddig tartott a „türelmi idő”? - Mindenáron meg akartak semmisíteni. Nyomoztak utánam, de nem tudtak elítélni az említett körülmények miatt. Más indokot kerestek és találtak… Az egyik barátomnál fogtak el. Képtelen vádakat zúdítottak rám. Védekezésre sem volt lehetőségem. Ítéletet hoztak, de szerencsére életben maradtam. Szeretném itt megismételni Szolzsnyicin szavait, amelyekre nem teljesen pontosan, így emlékszem: „Hálát mondok neked Istenem, hogy a szenvedéssel megismertettél, mert csak az nemesíti az embert igazán, s csak az tudja elviselni az élet nem könnyű pillanatait…” Nekem is át kellett élnem ezt a katarzist, hogy feleszméljek. A legsúlyosabb témák, életesemények közepébe kerültem, ott játszódtak le előttem: a törpe gnóm, aki a saját tákolt hegedűjével búcsúztatta a halottakat és amikor a börtönőr eltörte a hegedűjét, abba belehalt. Vagy amikor az egyik őr önmagát öli meg, mert idegenné vált rajta az egyenruha, illetve, amikor az az ember, aki a legjobban vert minket a börtönben, beordít a zárkába: „Jöjjön ki Kecskéssy, súrolja fel!” Közben a szeme sarkából int, hogy vegyem át azt a pöttyös csészét, amit a felesége küldött nekem tele lekvárral. Én legalább 20-x megrugdostam magát! – vegye át!mondta. Megbocsátottam annak az őrnek is, aki később saját pisztolyával lőtte magát agyon. Eszközök voltak egy bűnös rendszer kezében: „Kegyetlen őrült volt! Pofon verem! Ezt ordította minden reggelen! Zárkanyitáskor, nyomorult rabok, vártuk a verést, nem válogatott... Mindegy, ki volt, s mit felelt, óriás kulcsával arcunkba vert.., Fogunk kitört, arcunk felrepedt, szeméből láttam, kéjtől reszketett… Folyosónk végén az ablak előtt, pisztolyával a homlokába lőtt. Nem bírta tovább, égő kárhozat, ki egy személyben gyilkos, s áldozat…” (Önítélet)

ember nem csak fizikailag, lelkileg is elpusztítható. Kevesen úszták meg sérülés nélkül. - Önt 1947-ben hamis vádak alapján letartóztatták. A kiszabott 10 év büntetésből 9 évet a Gyűjtőfogházban, a váci börtönben, majd a tatabányai rab-bányában töltött. Csak 1956-ban, a politikai perek felülvizsgálatakor szabadulhatott. Mikor volt a legnehezebb? - 1951 után, amikor egy madár sem repülhetett át a börtön felett, a hozzátartozókat sem értesítették. A rokonok azt hitték, hogy Szovjetunióba vittek minket és ott megöltek bennünket. Sokan nem bírták… Emlékszem, hajnal volt egyszer, amikor átszállítottak bennünket egy másik börtönbe. Nem mondtak semmit csak begyömöszöltek a teherautókba. Azt hittük kivégezni visznek. Imádkoztunk, a legtöbben közülünk ezt mormolta: „Istenem, hagyjál bennünket tisztességesen meghalni!” - Hová rejtette el a börtönben írt verseit? El tudta magával vinni? - Nem, mert szinte felrúgtak a teherautókra. Fogpasztába tettem az összegöngyölt WC-papírokat, arra írtam a verseket. 20 bányász és 30 étel témájú versem maradt ott. Mindent ott kellett hagyni. A fények jelezték, merre visznek bennünket. Budapestet átszeltük, nem kelet felé vittek, ez megnyugtatott. Mikor felhajtották a teherautó ponyváját, akkor vettük észre az új börtön körvonalait. Felsóhajtottunk: „Istenem élünk! Élni fogunk!” - Itt jobbra fordult a sorsuk? - Akkor még nem. Különböző módszerekkel dolgoztak, manipuláltak. Akit el akartak tenni láb alól, azt bevitték a „fegyelmibe”, egy kis nevelésre. Ez egy

Meggyőződésem, sohasem lett volna belőlem költő, ha nem kerülök börtönbe és nem élem át ezt a szenvedést. Rákosi börtönei edzették lelkemet… - Ma is szinte értetlenül álluk a kérdés előtt, miért kellett ennyi embert megölni, elpusztítani? - A sztálini időkben, majd nálunk a Rákosikorszakban senki sem érezhette magát biztonságban. Az egész bűnös rendszert a félelem tartotta össze, csak így működhetett. A koholt vádakban, az „igazságszolgáltatási” paródiákkal azt bizonyították, hogy az Pannon Világ • 2015 •

Bán patak

5

olyan kápolna alatti hely volt, ahol még tavasszal is „Az életből csak ennyi fény maradt Csillagos ég, tenyérnyi napsugár. Ezt vártuk napbefagyott a víz. Csak nyáron lehetett kibírni… nap, homályos falak Lemeztelenítették az embert és rácsapták az ajtót. A Üregéből esténként, délután kiszolgáltatott rab, hogy mentse az életét, elkezdte a S elvették ezt is, a tenyérnyi napot helyben futást. Ez általában nagyon szórakoztatta az Bebádogoztak minden ablakot… őreinket. Sokan összeestek, többek között, én is. Két A rádiók csak üvöltsétek rekedten lehetőség között választhattunk: futni, aztán összeesni A szabadság és az ember vagy megfagyni. Azután kejogát. Itt érzi csak befalazott rülhettünk a kórházba, ahol testem nem meggyógyítani, hanem milliókkal Moszkva ostorát. csak szenvedőképessé akarták Váctól Pekingig zúgják a tenni a rabokat. rabok - Mi tartotta a lelket az Ha nem vigyáztok, az egész emberben? világon - Ha volt egy kis erőnk, Bebádogoznak minden egymást bátorítottuk. Később ablakot!” már papírhoz is jutottunk, ez (Bebádogoznak minden hosszú ideig éltetett bennünablakot c. versből – részlet) ket. Verseket írtunk és fordítottunk, majd titokban körbe - Hány éves korában adtuk költeményeinket. Az szabadult? írás, az irodalom életeket men- 27 éves voltam, amikor tett. elvittek, 36 amikor kiszaba- Hogyan adták át egydultam. Sok mindennel szemásnak az írásokat? gényebb, de sok más értékkel - A gombüzemben dolgazdagabb lettem. Mindig fel goztunk és a gombok alá kell tudni emelkedni, akárcsúsztattuk a verseket. Piciny Tollas Tibor családi körben, szabadulása után, 1956 nyarán hányszor mélyre is zuhan az kenyérgolyócska jutalmakkal ember. Mert abban van a fejeztük ki hálánkat és elismerésünket a remekgyönyörűség, hogy legyőztem az akadályokat. művekért. Kenyérbe csempészett ceruza csonkokkal Mindennek van értelme az életben, semmi sem írtunk. Nagy volt a kockázat, de élet-halál kérdése volt hiábavaló. ez számunkra. Megmentette az életünket. Zárkatársainkat is ezekkel a versekkel és fordításokkal éltettük. (Az interjú az 1995- utáni években készült) Így hoztuk létre a „Fűveskert” gyűjteményt, amelyet társunk Tóth Bálint és Kárpáti Kamill kimenekített a A fotókat “Hazafelé” című kötetből válogattuk. börtönből. Mindketten gyönyörű verseket írtak és (Antológia kiadó, Lakitelek, 1992.) fordítottak. A világirodalom remekeit fordítottuk legtöbben. Szatmári György és a fiatalon, 56-os hősként meghalt Gérecz Attila versei is felejthetetlenül szépek, remekirodalom… Gérecz Attilát akkor érte a halál,amikor a szabadság pár napra felvirradt. 1956ban egy szovjet harckocsi lövedéke megölte. A Klauzál-téren van az emléktáblája. Megrendítő versei vannak. - Volt olyan időszaka, amikor azt fontolgatta, hogy feladja, nem bírja tovább? - Leginkább akkor, amikor a fénysugarat is megtagadták tőlünk – az már szinte kibírhatatlan volt. Lehajtott fejjel kellett sétálnunk a börtönudvaron, ha fényre léptünk, visszarángattak. Amikor pedig egy sötét odúba zártak, onnan nem reméltem visszatérést. Számomra a fény hiánya volt a legfélelmetesebb: A régi Barca “Ismerek minden útkanyart, mely anyámhoz visz, hazatart...”

6


Dr. Harsányi István: Doni Napló (kivonatos sorozatközlés) A Bajtársak Vére – a Doni Napló A Doni Napló egy tartalékos tüzértiszt, sárospataki tehetséggondozó magyar tanár, dr. Harsányi István tollából származik. Dr. Harsányi István születésének 105. éves évfordulójának tiszteletére, először 2012-ben jelent meg – a család és barátok összefogásával - a Doni Napló, “Galambok a tűzelőállásban” címmel (Levédia kiadó). Ennek a könyvnek nem három évvel ezelőtt kellett volna megjelennie, hanem, több évtizeddel ezelőtt, amikor tudósításait hazaküldte, illetve később, rendszerváltozás környékén, amikor írásait egy kötetben összegyűjtőtte. Most ebből a könyvből szeretnénk kivonatosan közölni, s egyes fejezeteket angol, illetve orosz nyelvű fordításban is megjelentetni. A Doni Napló arról szól, hogy egy tehetséggondozó tanár-pszichológus, dr. Harsányi István, hogyan éli meg - saját tapasztalatain, részvételén keresztül – a Magyar Királyi II. Honvéd Hadsereg 1943-évi doni tragédiát. A szerző emléket állít egy tragikus korszak áldozatainak, erősítve ezzel is a nemzeti emlékezetet. Don környéke a magyar és az orosz történelemnek is elválaszthatatlan része. A Naplónak nincs bármiféle politikai felhangja, még akkor sem, ha témája egyaránt kötődik a politikához és a történelemhez. A Napló háborúellenes, de egyáltalán nem az orosz nép ellen fordul. A kötet nagyobb része történelmi töredékekből, részletekből, visszaemlékezésekből, igazi magyar és orosz léleklátó élmények leírásából áll. Legfőképp az egyszerű bajtársak, katonatársak, „erkölcsiségüket még a pokol bugyraiban sem veszített” emberek hősiességének, lélektanának ábrázolása. Célja volt bemutatni az igazságot akárkiről is volt szó, egyszerű katona vagy felsőbb parancsnok. Szerkesztő Katonai pályám Miskolctól a Don-kanyarig Civilnek születtem, s lélekben mindmáig az is maradtam. Gyermekkoromban soha nem fantáziáltam arról, hogy katona leszek, noha ez a fiúk életének egy

szakaszában visszatérő álom szokott lenni. Ha elestek, azzal fékezték sírhatnékjukat, hogy „katonadolog”, s ha házuk előtt masíroztak el a katonák, biztosan kiszaladtak az utcára, hogy megcsodálják őket. Életem persze mégis úgy alakult, hogy bizony föl kellett öltenem a mundért, természetesen a körülmények kényszerítő hatására. De vajon teljesen helyénvaló-e ez a „kényszerítő” szó? Ugyan, miért nem kerülhettem volna ama nem kevesek közé, akiknek így vagy úgy sikerült megtalálniuk a mentesítő kiskapukat az összeköttetések, netalán anyagi áldozatok árán? Én is elkerülhettem volna a „nehéz viseletet”, a puskaporszagot, a gránátrobbanások miatti hasra-vágódásokat, az anyaföld félelemterhes ölelését, az észveszett fedezékbe menekülést. Amikor végigjártam az egészségügyi felülvizsgálatok sorozatát, nem is lett volna olyan nehéz kiagyalni, feltupírozni valami mentesítő féligazságot. Hogy miért nem ezt a lehetőséget választottam? A naivságom? A neveltetésem? A feltétlen igazmondást követelő cserkész morál miatt? Netán önbecsülésem megtartása okán? Talán mindez együttesen hatott úgy, hogy egyszerűen nem lett volna ízlésem szerint a hazugság árán való kibújás a köDr. Harsányi István telesség alól? Nyilvánvaló, hogy nem véletlenül választottam 27 éves koromban második könyvem címéül ezt a morálpedagógia körébe tartozó témát: „A hazugság, mint nevelési probléma”. A kibúvási inspirációkat már csíraállapotban lefékezte a kötelesség és a becsület akkor még bennem élő hagyományos fogalma. De még most is, immár megkezdett 88. életévemben sem jut eszembe, hogy sajnálkozzam, keseregjek, vagy éppen lázadozzak fölös számú SASbehívóim, hadgyakorlataim, az ide-oda szólító bevonulások, majd végül doni küldetésem felvállalása ellen. Hiszen nem vitás, hogy sokféle felhasználható, kamatoztatható felismerés birtokába juttatott a temérdek látvány, élmény, felfedezés, tapasztalat, emberismereti gyakorlat, melyek elviseléséhez oly sok erőfeszítésre, szorongásra volt akkor szükség. Mert hiszen nem csupán lábszagtól undorító kapcák bűzét, hatalmi tébolyban sütkérező faragatlan emberektől elszenvedett megaláztatások kínzó élményét


7

kellett elviselnem, hanem a repülőgépekről ledobott bombák, akna – és géppuskatűz okozta bénult rettegéseket is. Nem volt választás, muszáj volt átélni a teljes tehetetlenség, a legnagyobb kiszolgáltatottság borzongató élményét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindezek átélése nélkül csonkának, hiányosnak érezném életpályámat. Jó érzés, hogy most még itt vagyok, eszmélek, emlékezhetem mások helyett is, hiszen mégiscsak kivételes, vagy éppen csodaszámba vehető az, hogy nem az ott maradt 90%, hanem a visszakerült 10% között vagyok. 1942 nyarán 1200-an indultunk el Kassáról tüzérezredünkkel, s 1943 tavaszán mindössze 120-an jelentkezhettünk idehaza. De hogyan is kezdődött az én doni kiküldetéssel végződő botcsinálta katonáskodásom? Boldog békeidők katonái Az európai sors olyan helyzetet teremtett, amelyben illetékesek szükségesnek látták, az 1900 és 1907 között született évjáratokra vonatkozóan felfüggesztett szolgálat kötelezettséget ismét bevezessék. Az 1908-as születésű férfiakat, így engem is megtalált a katonai behívó, s mint már említettem, alkalmasnak találtattam a katonai szolgálatra. Bizonyos családi hagyományok szerint én is a tüzérségi szolgálatot választottam. Gyerekkoromtól kezdve éreztem bizonyos vágyat a lovas életre, egyik nagynéném tüzértiszt férje, pedig könnyen el tudta intézni, hogy a miskolci fogatolt tüzérség kötelékébe léphessek be. 1932 nyarán tehát így találtam magam egy saját tömésű szalmazsákon a miskolci tüzérlaktanya egyik tízágyas körletében. Fekhelyem szobaparancsnokunk, Neubauer szakaszvezetőé mellett volt. Neki az volt a szokása, hogy takarodó után mesélni kezdett. Időnként megszakította történetét, s emelt hangon mondta: „csont”. Erre az ébren lévőknek rá kellett vágniuk, hogy „hús”. A mesélést csak akkor hagyta abba,

Dr. Harsányi István tartalékos hagynagyot virággal köszönti egy magyar honfitársa a felvidéki bevonulás időszakában

8

amikor már sehonnan sem jött válasz. Persze, mi hamar rájöttünk, hogy a mesélés befejezésének időpontja tőlünk függ, bizony gyakran megrövidítettük a meseórát. Tizenöt hónap szolgálati időre voltunk kötelezve. Ez az idő akkoriban átrághatatlan kásahegy képében jelent meg előttünk, de aztán egymás sarkára léptek az események. Hamarosan belekóstoltunk az összeszűkített ajakak közül kipréselt „tíz feküdj”, „húsz feküdj”, guggolás „leföl-le-föl” vezényszavak, a ló fürösztések, a lovarda és lőtérízelítők és a lábfeltörő új bakancsokban való hosszú menetelések menüjében. Az első fürösztés alkalmával egy nagy darab félmuraközi rudasnyerges ló, név szerint Melinda jutott nekem a vágyott paripa helyett. Fürdőruhában baktattunk ki a barátságtalanul barnás színű Színváig, szőrén ülve meg a lovakat. Itt aztán hamarosan megtanultuk a lófürösztés kötelező menetrendjét és módszertanát. Eszünkbe sem jutott, hogy lázadozzunk a lóápolás e kezdetleges formája ellen. Úgy voltunk vele, hogy ez is beletartozik a vállalkozásunkba, s mégiscsak jobb lóháton lenni, mint a ló nélküli bakancsos bakák életét élni. A reggeli csuklógyakorlatokat egy Orosz nevű bezupált (civilből lett) hadnagy vezette. Olyan halkan vezényelt, hogy hegyeznünk kellett a fülünket, hogy megértsük a sziszegő szavakat. Ő nem ahhoz a katonatípushoz tartozott, amelyhez a jutasi altisztképző iskolában nevelkedett Kósa szakaszvezető. Tudnillik a Jutasról kikerült tisztesek és altisztek szakmai felkészültsége mintaszerű volt. Meg kell hagyni, hogy tudásuk számos Ludovikán végzett tiszt tudását is lepipálta. Az azonban félelmetes volt, ahogy ez a Kósa szakaszvezető forgatni tudta a szemgolyóit. Rá gondolva, hat évtized múltán is „reszketek legottan”. Az érettségizett, tisztjelölt katonák voltak a „karpaszományosok”. A zubbonyuk karjára varrt paszomány mutatta, hogy ők a tiszti rang reménybeli várományosai. Az én időmben két korosztály volt képviseltetve Miskolcon. A többséget frissen érettségizettek, katonaiskolások és karpaszományosok, a kisebbséget az 1908-ban született, akkor már egyetemet, főiskolát végzett diplomások alkották. Ilyen voltam én is négy év budapesti és egy év genfi egyetemista múlttal, zsebemben a bölcsészdiplomával. A miskolci tüzérosztálynak két „tanosztálya” – szakasza – volt. Mindkettőben vegyesen voltunk öregek és fiatalok is. Nagy volt ez a különbség, sokat mosolyogtunk a még csaknem kölyök fiatalokon. Valamennyi foglalkozáson együtt vettünk részt. Úgy harmincan voltunk egy szakaszban, s mindegyik egységnek volt egy parancsnoka. A miénknek a mindig nevetésre álló szájú és szemű Rónai István főhadnagy, a második szakaszé meg Matuskovics Lóránt (Tuskó) hadnagy. Mindkettő kedves, velünk „öregekkel” szívesen barátkozó, nálunk jóval fiata-


labb tiszt volt. Sokféle tantárgyunk volt. A harcászatot és hadászatot iskolaparancsnokunk, a tekintélyes Veress József őrnagy (Vörgy) tanította, a lövészetet Illgen Győző százados, a lovaglást Stadler Kálmán, a motortudományt pedig Szalay Tibor százados. De voltak egyéb tantárgyak is, mint például a „lovagiasság szabályzata”, amely pontosan leírta, hogy milyen módon kell elintézni a tisztek, tisztjelöltek között keletkezett becsületbeli ügyeket. Külön tantárgy volt a tüzérségi lövészet és ballisztika. A kiképzés lezártakor ki-ki megkapta az egyes tantárgyakból az őt megillető minősítést. Emlékszem, az én minősítésem így végződött: jó lovas, társaira igen jó hatást gyakorol… Táncos lányok és becsületbeli ügyek Emlékszem a karpaszományos iskola Borbálanapi ünnepségekre (Szent Borbála a tüzérek, ágyú- és harangöntők, kohászok és bányászok védőszentje.) Ez alkalommal összeállítottunk egy füzetvastagságú, újságszerű nyomtatványt, melynek KÁPÉ – karpaszományos – volt a címe. Egyetlen zsidó társunk, egy miskolci ügyvéd fia, bizonyos Kelemen (Zebi) szellemes csasztuskában jellemzett minden első és második szakaszbélit. A rólam szóló négysoros strófára máig pontosan emlékszem: „Tarackosok feje, doktor Harcsa Pista, Fő éhezdebiztos, aktív borbálista, Tánciszonyt, vagy affért egyaránt ő szanál, Bátran elmondhatjuk: minden lében kanál”. A versike értelmezéséhez adalékul mondom el, hogy minden idős „kápésnak” jutott valami sajátos feladat. Én voltam az idősek csoportjának legidősebb tagja, mintegy vezérképviselője, ha ilyen feladatra került sor. Szakaszonként választani kellett valakit, aki naponként ellenőrizte a közétkezés minőségét, ez volt az éhezdebiztos. Minthogy minden karpaszományos évfolyam megrendezte az évi Borbála-bált, ennek is meg kellett jelölni a felelős vezetőjét. A bizalom engem tüntetett ki a hálás szereppel. Hónapokig is elhúzódó tánciskolát is szerveztünk, miskolci lányokat kérve fel táncpartnernek. A táncórák egy kellemes szőke miskolci tánctanárnő vezetésével folytak. Minthogy biztosítani kellett, hogy a meghívott lányok se a tánciskolában, se a bálon „ne áruljanak petrezselymet”, azaza egy lány se maradjon pár nélkül, erre a feladatra is kellett egy

felelőst választani. Erre is, mint az időnként előforduló lovagias ügyek „szanálására”, engem választottak. Így érdemeltem ki a versben említett „minden lében kanál” jelzőt. Nyilván doktori titulusomnak köszönhettem ezt a hatalom megbecsülést éppen úgy, mint a második szakasznál dr. Szabó Pista bajtársam. Nem csak ma, már akkor is nevetnek kellett az előforduló súlyos „lovagias ügyeken”. Török Kucu például azon sértődött meg halálosan, hogy a lovardában a mögötte haladó bajtárs azt találta állítani, hogy lova az ügetés után rossz lábbal lépett be a vágtába! Még ma is szégyellném elmondani, hogy mi minden bagatell sérelmet kellett „lovagias útra” terelni. A lovardai foglalkozás igen sok eredetieskedő mondat elhangzására adott alkalmat. Minden lovaglótanárnak, tisztnek volt saját, ismétlődő, szellemesnek vélt beköpése, olyan örökzöldek, mint például „úgy ül ott, mint majom a köszörűkövön” mondat. Az persze már kellemetlenebb volt, amikor a csattanó megjegyzés Családi körben után ostorcsattanás következett valamely görbén tartott háton… Óh, ti kedves, békebeli tréfálkozások, évődések! Mert akkor bizony még nem gondoltunk arra, hogy néhány év múlva már nem igen lesz okunk a Don mellett hasonló dőreségeken nevetni. Az elkövetkező években időről időre jöttek a SAS-behívók és nekem hosszabb-rövidebb időszakra be kellett vonulnom. Egy ilyen alkalommal kihelyeztek a sátoraljaújhelyi magashegyi figyelőbe. Már hadnagyi rangot viseltem. Amikor egy nap, szolgálat végeztével végig lovagoltunk Sárospatak főutcáján a mögöttem lovagló tiszti legényemmel együtt, a gimnáziumból kirohant az egész diáksereg és éljenezni kezdett. Nem mondom, hogy nem imponált a dolog, ki is húztam magam a nyeregben. Egyik kartársam még mozgófilm-felvételt is készített a nagy eseményről, amit aztán többször is levetítettek. Ezek a SAS-behívós alkalmi beöltözések aztán egyre szaporodtak. Egyszer a felvidéki, máskor a ruszinszkói „bevonuláskor” kellett abbahagynom hivatás szerinti foglalkozásomat, s már egyre világosabban láttuk, hogy itt bizony semmi jóra nem számíthatunk. S amire gondolni is alig mertünk, egyszer csak a „nagy” SAS behívót hozta a posta. Ekkor már a visszacsatolt Kassára, a 23. könnyű tábori tüzérezredhez kellett bevonulni. Onnan tovább Kurszk, majd Don mellé vitt bennünket a fekete vonat.


9

Téli álcaruhában rohamozó szovjet lővészek

Úton a frontra Több rövid ideig tartó behívás után 1942 júniusában készültünk fel Kassán arra, hogy a 23.könnyű tábori tüzérezreddel, a 23. könnyű hadosztály tüzérségi alakulatával, elinduljunk „védeni a hazát”. Leginkább az émelygés szóval jellemezhetném az akkori közérzetemet. Nyomott lelkiállapotban voltam és sokszor gondoltam rá, hogy ugyan miért nem húztam ki magamat – mint azt oly sokan tették – a frontszolgálat alól. Talán azért, mert ezt a nemszeretem kötelezettséget is beillesztettem a „kellő”, „kötelező” és „becsületbeli” dolgok kategóriájába. Pedig akkortájt már közeledett Ádám fiúnk világrajövetele, így az itthon tartó erő egyre csak erősödött. Meg aztán akkor még nem is gondoltunk arra, mi vár ránk odakint, hazánk doni „határvidékén”. Megdöbbentett az a színpadias ceremónia, amelynek keretében búcsúztattak, biztattak és hitegettek minket Kassán. A zengzetes szólamok legfőbbike az volt, hogy „Hazánk határa a Donnál van!” Uramisten, micsoda korlátoltság kellett az ilyen jelszavak kiagyalásához! Egyik gyakran visszatérő gondom volt, hogy lovainkat Kassán, amolyan üvegházi életformában tartottuk, még a széltől is óva ahelyett, hogy céltudatos edzőkúrára fogtuk volna őket. „Szakértő” parancsnokaink utasítására még egy kis lovardai erőfeszítéstől is meg kellett kímélnünk őket. Amikor a rámpákon tereltük az agyondédelgetett jószágokat a vagonokba, villámként csapott belém a felismerés: vágóhídra visszük őket. Poprád érintésével, Lengyelországon keresztül zakatolt velünk a vonat a front felé. Ekkor láttam először – sajnos csak messziről – a Magas-Tátrát. Megejtő látványt nyújtottak számomra a hófödte csúcsok, melyekben még e szorongató érzésekkel teli pillanatban is önfeledten, szívből tudtam gyönyörködni. A lengyel vidéken való átutazás ízelítőt adott az ottani nyomorhelyzetről. Mindenütt, ahol megállt velünk a szerelvény, éhes, rongyos, kunyeráló gyerekek és felnőttek rohantak meg bennünket. „Kicsi kenyér, 10

kicsi kenyér” – ismételgették szüntelenül, s nyújtották felénk sovány karjukat. Szívszorongató volt. Később, a vasúti vágányok mellett fekvő felborult mozdonyok, vagonok jelezték, hogy még jó távol a fronttól sem babra megy a játék. Bármelyik pillanatban bennünket is érhetet volna hasonló támadás – futott bennem végig. Egyegy pihenőhelyen megvizsgáltuk lovainkat. Istállóhoz szokott lábuk már két-három nap múltán puffadt volt. Rossz volt elképzelni, mi lesz velük, ha megkezdődik a rekkenő hőségben a nagy menetelés. Szánalmas látványt nyújtottak, amikor Kurszk közelében kivezettük őket a vagonokból, s nyereg alá, lövegek, országos járművek elé fogtuk szegény párákat. Csak vánszorgásra voltak képesek a teher alatt. Az én lovam itt már egy Kedves nevű, jóindulatú sárga, kesely herélt példány volt. Csakhogy hála „szakszerű” felkészülésünkhöz, nyereghez nem szokott háta már az első napon olyan nyeregnyomást kapott, hogy napokig szó sem lehetett arról, hogy ráüljek. Mellette ballagtam alig használt új csizmámban, amely minden óvintézkedés ellenére feltörte a lábamat. Aki próbálta, tudja, mit jelent feltört lábbal, új csizmában gyalogolni naphosszat, miközben a bokánk táján letépődött a bőr alatti fedetlen hús minden lépésnél dörzsölődik a lábbeli kemény belsejéhez! Emlékezetes tűzkeresztségre is hamarosan sor került. Kurszk alatt a durnyevói erdőbe irányítottak bennünket. Itt kellett éjszakáznunk. Álcázás szempontjából alig érthető intézkedés volt ez, tekintve, hogy napról napra itt éjszakáztatták az előttünk kiérkező alakulatokat. Persze, jól tudták ezt az oroszok is, akik Sztálin- gyertyák vakító fényében minden éjjel bombazáport zúdítottak az erdőre. Menetrendszerűen zúgtak el felettünk a repülőgépek és fülsiketítő csattanással robbantak körülöttünk a bombák. Sajnos nem eredménytelenül. A mi lovaink közül is elhullott kilenc. Megsebesült nyolc tüzér – ki könnyebben, ki súlyosabban – s meghalt három. Sátorponyvába csavarba ott kapartuk be őket a forró homokba. A halál tőlem sem járt távol. Pirkadatkor a sátramban jókora repeszdarabot találtam, fekvőhelyemtől alig egy araszra. Kora hajnalban menetparancsért vezérkari tisztünkhöz, az igen intelligens és jó katona hírében álló Kovács László vezérkari századoshoz mentem. Ezt a parancsot vettem át: „A lehető leggyorsabban rendbe kell szedni az üteget, agyonlőni a menetképtelen lovakat, eltemetni a holtakat, s nyomban tovább folytatni a menetet!” Minthogy teherszállító fogatainkból több kiesett, nem volt könnyű dolog mindent felrakni a megmaradt járművekre. Mindenesetre boldog lehettem, hogy a


túlélés első élménye immár az első napon mögöttem volt. Az álmatlanul, riadalomban töltött első éjszaka után dideregtem a hideg erdei levegőben, s tanácstalanul szaladgáltam a nyöszörgő sebesültek és néma halottak között. Szörnyű látványt nyújtottunk, mikor kora reggel elindult ütegünk a Don felé, miközben a hajtók harsányan, jókora ostorcsapások kíséretében nógatták a lovaikat alkalmi becenevükön szólítva őket: Sztálin, Roosevelt, Churchill! Velünk szemben folyamatosan ömlött a kiürített falvak lakossága. A leggyakoribb kép az volt, hogy egy fekete traktoron annyian ültek, ahányan csak ráfértek. Egyforma primitív, pöfögő csotrogányok voltak ezek. Az embereken kívül, akik közül mindig a traktort vezető, kemény arcvonású, cserzett bőrű férfi tűnt először a szemünkbe, annyi mindenféle zsák, bútor, vasfazék volt összehalmozva, amennyit csak rá tudtak rakni. Vigasztalan, szomorú menet volt ez is. Otthonukat kényszerből elhagyó mindenkorú férfi, asszony és gyerek. Fiatal férfiak voltak köztük a legkevesebben. „Vojna – vojna”, ismételgettük már ekkor a minden szörnyűséget lehetővé tevő háborút. Sokaknak ebből állt egész orosz szókincsük. Katartikus ünnepi élmény volt, ha útközben olyan víz, tó mellett haladtunk el, amelyben lehűthettük egész csatakosra izzadt, poros testünket. Életem jeles strandélményei voltak ezek. Tüzéreink olykor bedobtak a vízbe egy – egy gyutacsot vagy kézigránátot, aminek köszönhetően jókora halak bukkantak fel a víz felszínén. Most is látom azokat a karcsú szökőkutakat,, amelyek egy – egy robbanás után meglepően magasra szöktek a víztükör felé. Ilyen testet-lelket magújító élményekre csak ritkán nyílt alakalom, mert utunkon kevés volt a víz. Főként az ivóvíz. Mindaddig nem tudtam, mennyivel nehezebb elviselni a kínzó szomjúságot, mint az éhséget. Élelmezésünk kielégítő volt, szakácsaink derekasan dolgoztak, ám az üres kulacs élménye viszont a szomjúság érzetét a kibírhatatlanság érzésével tetézte meg. Menetelésünk reménytelennek látszott. Néha olyan fáradtak voltunk, hogy lóháton vagy gyaloglás közben is elaludtunk. Ilyenkor összecsuklott a térdünk, lebakkant a fejünk. Emlékszem, egy éjszakai őrállás közben folyton arra ébredtem, hogy térdem „collstokk” módjára rogy össze, s ellenállhatatlan erővel húz magához a föld. A kialvatlanság hasonlít talán leginkább intenzitásában a szomjúságéhoz.

A végeláthatatlanság és a kiszolgáltatottság érzése kínozott bennünket, menetelőket. Dombok, dombok hátán, szélmalmok, szélmalmok után. Az utunkba kerülő kis meggyesek voltak a legfőbb vigasztalóink – a vízlelőhely mellett persze. Igazán vacak, apró cigánymeggyecskék teremtek ezeken a fákon, de a felhőnyi höröbölő seregélyhad le nem legelte őket, otthoni mosolygós almák, roppanó húsú, kék szilvák örömét is képesek voltak felidézni bennünk. A vonulás során a házakba nem mentünk be. Kis erdőcskékben, meggyes ligetekben, réteken vertük fel sátrainkat. Körülöttünk, parancs szerint, kis teknőcskéket ástunk magunknak, hogy a bármely pillanatban esedékessé válható bombázás, géppuskázás ellen valamicske védelmet nyújthasson. Voltak, akik a fáradtságtól való összeomlásuk előtt minden erejüket összeszedve még órákig kaparták az agyagos homokot, vagy a fekete humuszos földet, amelynek már a nevét is megtanultuk: csernozjom. A felvonulásnak ez a naponkénti ismétlődő fárasztó küzdelméhez minden maradék akaraterőnkre szükség volt. Utunkat elválaszthatatlanul kísérte végig a lappangó félelem. Az űzött vad rettegése azokat sem kímélte, akik ezt soha be nem vallották volna. Amerre csak mentünk, mindenütt voltak bombatölcsérek. Főleg az utak mellett, mert repülőről leginkább a vonuló hadoszlopokat vették célba – a feltételezett éjszakai szálláskörletek mellett persze. Emlékszem, egy alkalommal, amikor lemásztam egy szokatlanul mély bombatölcsérbe, apró sárga és kék virágocskákat találtam a kráterben. Első tartósabb megtelepedésünk alkalmával, már egészen közel a Donhoz, figyelőállásunkat egy elhagyott, ütött – kopott szélmalomban ütöttük fel. Katonailag a legalkalmatlanabb helyen, hiszen ezeket igen könnyen lehetett belőni. De engem valami hallatlan erős nosztalgia vonzott a szélmalmokhoz. Egyrészt, mert Sárospatak határában, a Szélmalom domb tetején is volt egy romladozó szélmalom, gyermekkori romantikus játékaink legizgalmasabb színtere egy nyikorgó szárnyakkal,

Csernozjomot kaparva, Moulinokat csodálva Visszavonuló gyalogság


11

bagolyfészkekkel. Másrészt örökösen felötlött bennem egy irodalomélmény, Daudet felejthetetlen Moulin-ja. Hányszor visszaidéztem emlékezetembe a malomról írt remek novelláját, a malmából írt leveleket..! Nem tudom, bajtársaim között volt-e valaki, akiben hasonló érzések törtek felszínre a szélmalmok láttán, de ez mindegy is. Partizántámadás Akkor azt hittem, hogy sohasem fogom elfelejteni a nevét annak a kis orosz falunak, amelyben az alábbi eset történt velünk. De, most már napok óta hiába jut eszembe konok makacssággal maga az esemény, hiába áll előttem kísérteties pontossággal maga a falu, hiába kényszerítek magamra különféle lélektani módszereket a név megtalálására: nem és nem sikerül! Szeretnék már menekülni az egész emlék elől, de nem megy. Annyira ég, sajog, émelyít a frontra menetelésünknek ez a mozzanata most, az évforduló körül, hogy félre kell tennem mindent, s le kell írnom az egészet úgy, ahogy volt. Különben soha nem szabadulok tőle. 1942 hosszú, kínzó forró júliusi napjaiban meneteltünk az izzó poros orosz utakon kelet felé. Úgy éreztük, soha sem lesz vége az ismétlődő dombvonulatoknak, melyek vég nélkülisége szinte kétségbeejtően reménytelenné tette menetelésünket. Amikor nagy nehezen följutottunk lovainkkal, járműveinkkel egy-egy ilyen dombhátra, s élvezhettük volna a leereszkedés viszonylagos könnyűségét, akkor megint felrajzolódott elénk egy újabb, egy másik, de ugyanolyan dombhát, tetején ugyanolyan szélmalmokkal, mint az előbbin. Mint az előző tíz dombon. Láttuk előre, hogy megint órákon át emelkedni fog előttünk a szürke poros út, amely mellett ugyanúgy nem lesz se forrás, se kút, vagy ha mégis volt kút, annak vizét már úgyis maradéktalanul kiitták az előttünk haladó katonák és lovaik. El kellett készülnünk arra, hogy megint órákig menetelhetünk a következő árnyékig, miközben záraz

Magyar honvédek valahol Oroszországban...

12

nyelvünk hozzátapad kiszáradt szájpadlásunkhoz. Az a fajta gyerekkori visszatérő rossz álmom jutott eszembe, amikor végtelenig kellett számolnom, s közben tudtam, minden idegszálammal éreztem, hogy nem tudok, hogy ez lehetetlen. A végtelenig számolás kínjait szenvedtem meg e forró júliusi napon is, egyegy lépéssel helyettesítve a sorjázó számjegyeket. Lovam megadással kullogott mellettem. Néha még őt is nekem kellett húznom, biztatnom, hiszen olyan fáradt volt szegény, hogy még a sima úton is sűrűn botladozott, meg-megroggyant. Már hajnal óta róttuk az utat szakadatlanul. A terv szerint a következő faluban kellett volna delelnünk. Úgy vártuk e helyiség szélmalmát, mint valami szabadító tündért, aki rögtön minden fáradtságunkat kibűvöli tagjainkból. Hogyne, hiszen a hírek szerint ebben a faluban van egy bővizű, mély gémeskút, amelynek jó vizéből ember és ló ihat annyit, amennyi belefér. Alig szóltunk egymáshoz. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy ébren tartsa magát. Hogy összeszedje akaratát, hogy kitaláljon valami olyan mozdulatot, amely kevesebb erőpazarlással jár, hogy úgy hajoljon, hogy minél kevesebb napsugár verje a testét és úgy lendítsen magán menet közben, hogy minél több izzadt bőrfelületet érjen a mozgás szülte szellő. Az élet vizét adó falu eldorádójának álomképeivel biztatgattuk magunkat. Az üres kulacsok kolompoltak oldalunkon. Tudtuk, hogy üresek, hogy mindenkié az, mégis időnként csak megnéztük őket, hátha valami csoda vizet varázsolt beléjük. Az utolsó kigördülő cseppet úgy érintettük nyelvünkhöz, olyan áhítattal ízlelgettük, mint ahogy a gyermek szopogatja a tölcséres fagylaltot. Ah, fagylalt! Jeges limonádé! Aranysárga sör! Gyöngyöző fröccsös pohár oldalán lefutó páracsepp! Olyan távoli fogalmak, elérhetetlen vágyak megtestesítői, hogy már csak elvétve mertek befurakodni gondolataink közé. Egy kulacs tiszta, friss víz volt álmaink netovábbja. Ritkám láttam életemben egyszerre együtt annyi egyforma kifejezésű arcot, mint e menetelés alatt. Testvérek voltunk mindnyájan. A kimerültség bábgyermekei, akiket már csak a megfeszített akarat, a becsület hajtott tovább egy – egy lépéssel. Ha magunkban lettünk volna, nyilván egy másodpercig sem késlekedtünk volna összecsuklani és elájulni. Így aztán vonszoltuk magunkat gépies rendületlenséggel. Ha időközben elakadt a menet, megtorlódtak az úton a járművek, vagy valami gyorsan mozgó alakulatnak kellett helyet adnunk az úton, akkor ha öt percre is, de félreültünk az útszélre, vagy rákuporodtunk egy –egy szekér vagy löveg ülésére, mozdonyára. Lehúztuk csizmánkat, meglebegtettük a forróságban átizzadt kapcánkat, megszellőztettük pállott lábunkat, melyen egyre csak sokasodtak a vízhólyagok, nedvedző sebek. Óh, mennyire jól esett ilyenkor a lábszellőztetés! Néha


órákon át vártunk rá, s úgy emlegettük, mint valami különleges ajándékot a sorstól, valami elérhetetlennek látszó boldogság kiteljesedését. Fogolycsapat jött velünk szemben. Borostás arcukkal még a miénknél is raidtabb, vádlóbb, könyörgőbb szemek néztek ránk, kulacsainkra, s kezüket összekulcsolva rimánkodtak valami idegen és félreérthetetlen emberi nyelven, hogy vizet, csak egyetlen korty vizet adjunk nekik! Vizet? Mi? Nem szóltunk egy szót sem, csak szájával lefelé fordítottuk a kulacsainkat. Nem bírtuk sokáig nézni ezeket az emberi fájdalmakat, melyek a miénknél is nagyobbak lehettek. Elfordítottuk tekintetünket, míg el nem vánszorgott mellettünk a szörnyű háborúnak ez a leckéje is. Így meneteltünk tovább. A szélmalom, ha lassan is, de közeledett. Amikor már ki tudtuk venni ismerős részeit, valami mennyei könnyebbség szállt reánk. Ez a kimerültségnek az a fajtája, amikor utolsó tartalékait mozgósítva ismét teljesítményekre képes az emberi szervezet. Amikor pedig egészen közel értünk az orosz falvaknak ehhez a jellegzetes „jelzőtáblájához”, szinte a hazaérkezés érzése fogott el bennünket. Elképzeltük, amint nemsokára beérünk a faluba, a kút mellett a sok felgyűrt ingujjú kar közé odatolakodva tarthatjuk csuklónkat a reá csorgó hűs víz alá, szürcsölhetjük a vizet tenyerünkből, locsolhatjuk a tarkónkra, poros arcunkra. Micsoda erőt ad, már csak rágondolni is! Beérkeztünk! És csakugyan ott volt a kút, a falu legmélyebb pontján, a bővizű, melynek íze az otthoni forrásvizek ízét idézte. Csakhogy emberek és lovak vették körül. Épp az előttünk haladó huszárszázad vetette rá magát, úgyhogy míg ők nem végeztek az ivással, illetve a lovak itatásával, addig nekünk messziről kellett sóvárogva bámulnunk az ígéret földjét, akarom mondani vizét. Micsoda kibeszélhetetlen boldogság volt az, amikor végre a miénk lett az oázis! Csak most ismertük meg igazán, mi az a szomjúság, s milyen mennyei érzés az égő szomjúságot friss vízzel oltani. Nem volt hiábavaló elviselni az idáig vezető utat! Maga a falu nemigen volt alkalmas a hosszú pihenőre. Az út, amelyiken jöttünk, meredeken ereszkedett le a község közepéig. Ezen nehéz járművekkel, hatos fogatokkal nem lehetett megállni. Csak a faluban volt egy rövidke útszakasz, amely nem volt meredélyes. Nem tehettünk mást, erre a kis szakaszra kellett összesűrítenünk az egész üteget. Túl sem vonulhattunk a falun, mert arrafelé már kezdődött a következő domb emelkedője. Sok helyen három, sőt négy sorban is álltak egymás mellett a fogatok. E pillanatban egyetlen légitámadás megsemmisíthette volna az egész üteget. Egyébre, partizántámadásra nem is gondoltunk. Beletelt vagy egy óra, míg minden fogat, minden ember a helyére került, miután kielégítette szomjúságát. Most jött volna a pihenés. A hosszú

pihenő, amelynek része az ebéd is. Mennyei perspektíva! Ilyenkor a szakácsoknak van a legcudarabb soruk, mert ők meg sem pihenhetnek. Most is alighogy megérkeztünk, munkához kellett látniuk. A húst már hajnalban bevágták a kondérba, a gulyáságyúban fel is rottyantották útközben, de még sok munka kellett hozzá, hogy kiosztható legyen az étel. A lovak már jóízűen ropogtatták a zabot, s az emberek is elnyúlva heverésztek a házak, fák, járművek, lovak árnyékában, amikor hirtelen egy puskalövés csattant el a levegőben. Rövid, riadt csend következett. Lélegzetvisszafojtva füleltünk, akár a megriadt mezei nyulak vadászat idején. De csak másodperceket kellett várni a következő, majd a harmadik lövésig. Nem tudtuk, ki lőtt, zavart találgatásokba kezdtünk. Egyikünk a „partizán” szót rebegte el, mások szerint a szomszéd dombon legelésző birkák egyikét ejtette el valaki, valamelyik szintén a faluban tartózkodó másik alakulatból. És voltak, akik szerint biztos nincs vész, mert csak valamelyik mafla tüzér puskája sülhetett el véletlenül. Persze, a második és a harmadik lövés után ez utóbbi feltevés érvényét vesztette. Mindnyájan a kezünkbe kaptuk fegyvereinket, s vártuk a helyzet kialakulását. Egy darabig tanácstalanul néztünk egymásra, de hogy csak nem szűnt a lövöldözés, sőt rövidesen géppuska kerepelés is színesíteni kezdte a háborús szimfóniát. Csapatunk elhelyezkedése nagyon kedvezőtlen volt. A dombtetőn lévő házakból néhány puskával vagy egyetlen géppuskával óriási pusztítást lehetett volna tenni emberben, lóban egyaránt. Az összezsúfolt tömeg hirtelen szétvonása sem látszott célszerűnek, meg aztán fogalmunk sem volt róla, honnan is lőnek. Senkinek nem jutott eszébe egyetlen épeszű gondolat a nagy tanácstalanságban. A túlsó domb oldalán ekkor már gyalogosok fejlődtek fel csatárláncba. Az a hír futott végig, hogy a domb egyik türemlésében – horhosában – partizánok lapulnak, s onnan tüzelnek. A csatárlánc haladt előre, majd kézigránát robbanása következett. A terep átkutatásakor persze kiderült, a gyanús helyen nem


Veszteségek a harcok után a Don partján, 1942

13

volt senki. De akkor honnan a fenéből lőnek? Mert bizony lőttek továbbra is. Ütegparancsnokunk, Sipos József hadnagy a géppuskásokat vette maga mellé, s harcos lendülettel vetette magát arra a dombra, amelyről leereszkedtünk. Néhány tüzér szerint ugyanis abból az irányból lőttek. Sőt, volt aki „saját szemével látta”, hogy az egyik szalmatetős ház fedeléből golyószóró csöve néz ki, s onnan köpi ránk a golyókat. „Géppuskások utánam!” – kiáltotta az ütegparancsnok, s a harcra vállalkozó kis csoport engedelmeskedett is a parancsnak. Az üteggel, velünk nem intézkedett a parancsnok, öntevékenyen kezdtünk hát mi is valami szerepet keresni magunknak. Én összegyűjtöttem pár megbízható embert, s járőrt szerveztem a házak átkutatására. Két puskást véve magam mellé, pisztolyomat kezemben tartva jártam végig a házakat és nyitogattam sorra az ajtókat. Ezek többnyire zárva voltak. A házak lakói nagyrészt vagy elmenekültek már, vagy kint dolgoztak valahol a mezőn. A zárt ajtókat be kellett törnünk, ami nem volt nehéz dolog. Ezek az orosz ajtók a primitív záraikkal igen gyatrán töltötték be hívatásukat. A falu közepén kezdtük a „tisztogatásokat”, s onnan haladtunk mindig kijjebb. A lövöldözés azonban nem szűnt meg. Egymás után hatoltunk be a házakba, még az ágyak alá, a padlásokba is benéztünk. Emlékszem, az egyik üres ágyba bele is lőttem, hogy kipróbáljam eddig nem használt pisztolyomat, működik-e. Némelyik házban ijedt arcok fogattak. Fogalmuk sem volt róla, mi ez a nagy lövöldözés, s minthogy a mi ábrázatunk sem lehetett valami bizalomgerjesztő, feltartották a kezüket. Az anyák mellükre szorították gyermeküket, a félősebbek rettegve temették el arcukat tenyerükbe, ahogy meglátták fegyvereinket. Mindenkit megmotoztunk, majd betereltük őket az egyik tágasabb lakásba. Őröket állítottunk az ajtó és az ablakok elé, majd folytattuk az emberek összeterelését. A lövöldözés nem szűnt meg. A mi golyószórónk is ontotta a tüzet. Rövid idő után arról, amerre ütegparancsnokunk csapata tűnt el a domb mögött, hatalmas vörös fény rajzolódott fel az égre fekete, barna és szürke árnyalatokban gomolygó füst kíséretében. Úgy látszott, ráakadtak valami partizánfészekre… Oroszul tudó embereket kerestem a mieink között. Akadt is köztük hamar. Bementem velük a házba, ahová a falusiakat gyűjtöttük össze. Megrendítő volt az összkép. Férfiak, nők, gyerekek összezsúfolva a fojtogató, levegőtlen helyiségben. Néhány elszánt tekintet meredt rám, de a többség szeméből inkább fásultságot és unott közönyt lehetett kiolvasni. Volt köztük, aki mély megvetéssel, undorral és utálattal tekintett ránk. Néhány nappal korábban még a szovjet volt itt az úr. Mondom nekik, hogy valaki ránk lőtt. Csak partizánok tehették. Adják ki a partizánokat, 14

mert különben az egész falu úgy fog égni, mint ott fent azok a házak. Némelyiknek rebbent a tekintette, de sokan csak a vállukat vonogatták, vagy még azt sem tették. Gesztusaikból azt lehetett kiolvasni, mintha azt mondanák, hogy őket nem nagyon érdekli az egész dolog, egyébként sincsenek itt partizánok. Fél órát adtunk nekik… Közben lassan alábbhagy a lövöldözés, majd teljesen el is csendesedik. Míg bent a lakásban tolmácsaink tárgyalnak az oroszokkal, én összeakadok egy fiatal német altiszttel. Kérdőn néz rám: mi történt? Ő napok óta itt van, ebben a faluban másodmagával, de még nem történt semmiféle incidens. Ezek az oroszok békés emberek, eszükben sincs „partizánkodni”. Megdöbbenek. „Partizánfészek”, s napok óta mindössze két szál német katonából áll a „helyőrség”. Itt valami nem stimmel! Ahogy beszélgetünk, az egyik udvari pinceodú teteje felnyílik, s egy rongyos, kócos, fogatlan riadt tekintetű öregasszony feje jelenik meg, a jobb kézzel maga fölé nyomott pinceajtó alatt. A mellettem álló tüzér ráordít, ráfogja a puskáját, mire az asszony rekedt sikoltás kíséretében, holtsápadt arccal tűnik el ismét a pincében Megleckéztetem a tüzéremet, aztán magam nyúlok a remegő néni felé. Igyekszem arcommal kifejezni, hogy nincs oka félelemre, előbújhat nyugodtan. Önkéntelenül is édesanyámra, feleségemre, húgomra gondolok. Milyen szörnyű is lenne, ha nekik kellene hasonlókat átélniük! Közben letelt a félóra, amit a foglyoknak adtam, de eredmény vajmi kevés. Két gyereket emlegettek, azoknál láttak töltényeket. Előkerült a két suhanc. Éppen olyan kíváncsi szemű kölykök voltak, mint a hasonló korú magyar sihiderek. Azok, akik Hernádzsadány határában éppen olyan izgalommal szedték össze a kézigránát – hulladékokat, mint ezek itt a kilőtt hüvelyeket. Igazán semmi gyanúra nem adtak okot. A falubeliek emlegettek még valami idegent, aki két napja járt itt, de fogalmuk sem volt róla mit akart és hogy a faluban van-e még egyáltalán. Embereim helyette elkaptak egy valóban kevés bizalmat gerjesztő, konok képű fiatalembert, aki meglehetősen együgyűnek mutatta magát, ugyanakkor bőségesen volt nála Sztálin-rubel. Mint megtudtuk, megért a pénze vagy öt tinót. Az embereket együtt tartottuk, amíg elő nem került az ütegparancsnokom. Csapzott hajjal, vérszagot szimatoló orral, fáradtan, kormosan vánszorgott le a dombról. De a vadászizgalom még lüktetett benne, mikor előadta, milyen vitézül elbántak a partizánokkal. _ Hányan voltak? – kérdeztem tőle. – Az ördög tudja! De hogy kiirtottuk őket mind egy szálig, az biztos! Először összelőttük az egész házat golyószóróval, aztán mikor


még így sem akartak kijönni, rájuk gyújtottuk. Láttátok a nagy tüzet? Ugye szép volt? – Festői volt, csak azt nem tudom, hogy feltétlenül fel kellett-e gyújtani? Láttátok a partizánokat? – faggattam tovább. – Láttuk, láttuk! Már hogyne láttuk volna! Hiszen lőttek! Nem hallottátok, hogy tüzeltek a gazemberek? De megadtuk nekik! – hadarta szenvedéllyel a hadnagy. – De bement valaki közületek a házba? – Ugyan minek? Hadnagy úr! Kétségbe vonod a szavamat? – szegezte nekem a kérdést indulatosan. – A világért se, csak mégis talán jobb lett volna, ha valami bizonyíték van – próbáltam csitítani – mert aztán majd még akadhatnak olyanok, akik szerint vak lárma volt az egész. Akkor aztán semmi sem mossa le rólunk, hogy az árnyékunktól ijedtünk meg. – Elég! Egy szót se többet! Én magam semmisítettem meg a házba beszorult partizánokat – jelentette ki az ütegparancsnok, mint akinek elege van a vitából. Ezzel az ügy legalábbis látszólag elintéződött. Ám, amint félben maradt a szóváltás, megérkezett egy hadbiztos százados és a hadosztály anyagi vezérkari tisztje. Tisztet kerestek, hát jelentkeztünk. Kérdezték, mi történt, ütegparancsnokom szalutálva jelentette: a partizántámadást sikerrel leküzdöttük! – Partizánokat fogtatok? – kérdezte a vezérkari tiszt. – Igen, sokan vannak ebben a lakásban. – Milyen fegyvereket találtatok náluk? – Fegyvereket! Nincsenek fegyvereik! – Halott partizán van? – Az van! Először tüzeltünk rájuk, de amikor adták meg magukat, rájuk gyújtottuk a házat. Mind meghalt. – Hányan voltak? – Lehettek vagy ketten. – Vagy ketten? – kérdezett vissza a tiszt elképedt arccal. – Ki látta őket? Ki számolta meg őket? Hol vannak a bizonyítékok? – Benn égtek a házban.., a füsttől nem lehetett behatolni… - hebegett az ütegparancsnok. – Saját veszteség? – Azt mondják, hogy az egyik szakaszvezető talplövést kapott. – Talplövést! Áh, értem! Egyéb veszteség emberben, lóban? – folytatta a vezérkari tiszt, hangjában egyértelmű gúnnyal. – Nincs veszteségünk – hangzott a válasz. – S mennyi lőszert használtak erre a véres ütközetre a hadnagy úrék? – kínozta tovább a vezérkari tiszt az egyre megrendültebb ütegparancsnokot. – Hát.., még nem volt módom számba venni – dadogott a hadnagy, akár szigorú tanára előtt a kisdiák. – Becslésem szerint géppuskalőszerből úgy hatszázat, golyószóróból kétszázötvenet lőttünk el. Ekkor ítélethozatal előtt, lélegzet visszafojtott csend ült a helyiségre, miközben a vezérkari tiszt elgondolkodva az ablak felé fordult. Csak csizmája nyikorgása törte meg a kínosan hosszúra nyúlt némaságot. – Azt gondolom erről az egészről, hogy vaklárma volt! – összegezte határozottan, majd a hadnagy szemébe nézve folytatta: Csak nem gondolja a hadnagy úr, hogy ebben az egymás hegyére-hátára zsúfolt tömegben

Német, olasz, román és magyar hadifoglyok, 1943

egy valamire való partizán nem tudott volna kárt tenni? Nagyon erős az érzésem, hogy nem volt egyetlen szál partizán sem! Napok óta nem is jelentettek erről a környékről partizánt, s az itt állomásozó németek szerint sem partizánveszélyes falu. Jegyezze meg hadnagy úr, amíg nincs saját sebesülés vagy halál, addig nincs partizántámadás! – közölte a lógó orrú hadnagynak, majd búcsúztak, gépkocsiba ültek és otthagytak bennünket. E jelenet után nem volt sok beszélnivalónk egymással. Ütegparancsnokom foglyainkat bekísértette a szomszéd faluban lévő parancsnoksághoz. Voltak úgy huszonöten. Ott kikérdezték őket, a pénzes embert fogva tartották, a többieket elbocsátották. Parancsnokom, mikor kötelességszerűen, minden hátsó gondolat nélkül megkérdeztem tőle, hogy a faluban ebédelünke, kikérte magának, hogy „beleszóljak parancsaiba”, s hogy őt „felelősségre vonjam” holmi ebédügyben. Aztán kiadta a parancsot, hogy üljek kerékpárra, s a felderítő tisztesemmel menjek előre a következő faluba „szállást csinálni”. Egyébként még soha senki nem ment előre szállást csinálni, mert a szállás, a falu jobb vagy bal házsora már úgyis előre ki volt jelölve, ha több alakulat éjszakázott egy helyen. Ha pedig magunk voltunk, olyan mindegy volt, hogy melyik meggyesben vagy almásban húzzuk meg magunkat. Egyértelmű volt számomra, miért kellett most mégis előre mennünk, a hadnagy, magamban pszichológiai megvilágításba helyezett indítéka, egyértelmű volt. Megettem hát az ebédet, s fáradtan, kimerülten kerékpárra ültünk tisztesemmel. Jó darabon tolni kellett a kerékpárokat, annyira járhatatlan volt a mély homok. Aztán, miután tisztesem kerékpárjának kilyukadt a tömlője, egyedül folytattam az előrenyomulást. A forróság ismét kínozni kezdett. A magammal vitt kulacsnyi vizet apránként kilocsoltam a tarkómra, de egyszer így is le kellett dűlnöm a poros útszélre, hogy a fél ájulásból magamhoz térjek. Elértem a falut. A nevére jól emlékszem: Rogovatoje.


15

Ennek az utcáján láttam a legnagyobb bombatölcséreket, azonban az út két szélén sorakozó apró, tetves, szalmafedeles kis viskók sértetlenül, rendületlenül, diadalmasan álltak…

jobban fészkelődik a játszhatnék. Egy kis megmutatás, bemutatkozás se ártana éppen. Nekünk is tetszik a felvetődő gondolat: felajánljuk nekik a kötél egyik végét. Egyszeriben ott terem a kötélnél nyolcnyolc markos, vállas magyar és német fiú. Az izgalom Nemzetközi sportverseny egyre fokozódik. Innen is, onnan is fényképezőgépek – valahol Oroszországban kerülnek elő. Ezt már aztán igazán érdemes megörökíteni. Háborúba induló magyar és német Hatalmas orosz pályaudvaron áll vonatunk. Már bakák kötelet húznak egy orosz pályaudvaron! A ötödik napja utazunk. Ha van egy kis időnk, leszállunk közönség jó része feketeinges olasz. „Nemzetközi végtelenbe nyúló vonatunkról, s barátkozunk a sportverseny Oroszországban” – adok nevet az miénkével megegyező cél felé tartó eseménynek. Ingyenes sportnémet és olasz katonákkal. Nemélmény! Már ott állnak a küzdő egyszer mosolyt keltő kudarcba szellemű vállalkozók a kötél fullad a megértetés igyekezete, de a mellett. Nagyokat rúgnak sarkukkal próbálkozások csak nem szünetela füves talajba, hogy megtámasztnek. Néha egész kis társaság verődik hassák magukat. Egyesek sercössze egyik – másik közlékeny intenek a markukba, hogy inkább a katona körül, s csak akkor rebben bőr horzsolódjék le a tenyerükről, szét, ha indulást jelez valamelyik mintsem hogy a kötelet elengedjék. katonavonat. Már régóta várakozunk Az izgalom feszültségétől vibrál a ezen az állomáson. Kialakultak a levegő. Rajta! Nagy nekifeszülés, beszélgető, magyarázgató, barátduzzadnak az erek a nyakakon, kozó csoportok. Németek, olaszok, karokban. Néhány pillanatig – alig belgák, osztrákok a magyar fiúk észrevehetően – ide-oda ingázik a társaságában. De nem mindenki közepén megkötött csomó, érzékeegyformán közlékeny természetű. nyen jelezve az erőpróba nagy Vannak, akik az unatkozás ernyesztő küzdelmét. De látszik, hogy egyik karjaiba dőlnek a hosszú várakozás fél sem enged. Aztán egyszer csak alatt. Pedig az unalom a katonaélet megindul a csomó a magyar oldal egyik legfenyegetőbb betegsége. Honvédek temetése Oroszországban felé. Megy – megy feltartóztatMindig résen kell lennünk ellene! hatatlanul, a németek pedig menBizonyára ez a régi-régi igazság jut eszébe fiatal nek, buknak, sodródnak vele. Hatalmas tapsvihar, ütegparancsnokunknak is. Egyszer csak lerobog a éljenzésorkán. Tüzéreink egymás vállát veregetik, „B”- kocsiból, parancsot ad, s máris tódul utána az csattannak a parolák, árad az öröm. A németek nem egész üteg. Csak az őrök maradnak a szerelvény nyugszanak bele a vereségbe egykönnyen. Újabb, mellett. Játékot, sportot, egy kis unalomkergető friss most már tízes csapatot állítanak ki a vállas mozgást rendel el. Bakugrással, akadályversennyel legényekből. Mi is válogatjuk embereinket, s máris – kezdődik a szórakozás. Óriás a kacagás, amikor egyik szó szerint – kötélnek áll a második csapat. Az – másik ügyetlenebb a sekély pocsolyába pottyan, eredmény ezúttal is ugyanaz, jót mulatnak ezen az mert nem találja meg ugrás közben a vízre tett olaszok is. Erre őket kezdik bíztatni a németek: akkor hatalmas gerendát. Milyen pompás oldószer ez a menjetek, próbáljátok meg ti is! A feketeingesek nem nevetés, a fesztelen kacagás! Ragadósabb, mint az szabadkoznak. Megfutamodásnak tűnne. Most már ásítás. Felvillanyoz és életkedvet ad még az orrmagyarok, németek együtt szurkolnak a magyar lógatóknak is. Hamarosan körénk sereglenek a csapat győzelméért. A német óriások után gyerekjáték németek és az olaszok is. Egyelőre nem vegyülnek lesz a kisebb termetű taljánok legyőzése. Miénk lesz a játékunkba, de hangulatunk ellenállhatatlanul teljes és elvitathatatlan győzelem! Most már a magával sodorja őket is. Hamarosan előkerül második helyért indul a küzdelem. A németek és valamelyik kocsiból két jó erős lövegvontató kötél. olaszok akaszkodnak össze. A német csapat győz, Megkezdődik a kötélhúzás. Bőven akad vállalkozó. mégpedig fölényesen. Halljuk egy német százados Megélénkülnek az arcok, erőpróbára készülnek az megjegyzését: „ a fronton is ez lesz a sorrend”. Közben izmok. Nevetés, bíztatás árad. Minden döntés után a németek is kiagyalnak valamit. Bántja őket az első felszabadult jókedv bugyborékol elő a két pártra hely elvesztése. Egy őrnagy azzal a javaslattal áll elő, szakadt szurkolóseregből. Látjuk, hogy a körülöttünk hogy rendezzünk stafétafutást. Készséggel beleszemlélődő németekben és az olaszokban is egyre egyezünk a játékba, de az olaszok már nem vállalják az 16


újabb erőpróbát. Megragadjuk a stafétabotot, kiszemeljük a résztvevőket, aztán: rajta! Erősen szorítják a fiúk. Németek is, magyarok is. Az első néhány forduló nagyon egyenlő erőkről tesz tanúbizonyságot, de aztán fokozatosan , egyre kétségtelenebbé válik a magyar fölény .Fél pályahosszal győznek a magyar tüzérek. Ekkora siker! Micsoda diadal! Németek, olaszok szívből gratulálnak. Annyi bizonyos, hogy sokunkban örök emlék marad ez az orosz pályaudvaron elért sportgyőzelem. Bárcsak örökké tartana ez a büszkeség, jogos nemzeti büszkeség a lelkünkben. Be is írtuk a naplónkba, jelentettük haza a tábori lapjainkon keresztül, emlegettük napokig. Végezetül nótára gyújtunk. Zengnek, pattognak a tüzes magyar katonadalok, indulók. A németek is összesereglenek, énekkarrá alakulnak, s két-három szólamban éneklik saját katonadalaikat. A sportverseny csakhamar hangversennyé alakul át anélkül, hogy megbeszéltük volna. Igazi bajtársiasság, férfibarátság érzete fürdeti, összeölelkezteti lelkünket. Ez egészen addig tart, míg hirtelen bele nem hasít a levegőbe az indulás jele. Valaki észrevette, hogy este hét óra már, s mi reggel óta itt téblábolunk a minszki pályaudvar sínein. Elégedetten szálltunk fel a szerelvényünkre. Milyen kevés elég a boldogsághoz! Egymás után gördül ki a magyar, a német, majd az olasz katonavonat. Most már nem csak fegyvertársainknak, de ismerőseinknek, barátainknak érezzük a másik két vonat szélesen ránk mosolygó, integető utasait. Valahogy meggyőződésünkké válik, hogy ennek a német és olasz szállítmánynak a tagjai odakint, a fronton is meg fogják becsülni a magyar fegyvertársakat.

ták a papírszeleteket a rajparancsnokoknak. Megmondták, el is ismételtették hogyan kell kimondani a szokatlanul összeállt betűket. Halljuk a változatos, egyéni megfejtéseket:”ne-in-zeit” – szótagolja az egyik. Beleizzad, de végül sikerül, csakhogy így nem jó. „Nájn cájt!” – javítja ki, mire röhögve a harmadik: naná, mindjárt „málcájt!” Természetes, hogy született német egyik változatot sem értené meg, hacsak nem azt, amelyik az étkezéssel hozható összefüggésbe. Persze, jelszónak ezt sem fogadná el. Szerencsére nem jár itt német már régóta! Nagyobb baj az, hogy magyarjaink sem ismernek rá a jelszóra egymás kiejtésében. S mit ér akkor az egész jelszó? Eszembe jut, milyen kínjai voltak az egyik tüzérünknek, mikor néhány nappal ezelőtt ez volt a jelszó: „Wihelmshöhe”. Ezt bizony én nem tudom megtanulni, mondja egy őszinte hang. Úgyis elfelejteném, oszt a sötétben csak nem nézhetem meg ezt a kis papirost! Én bizony meg sem próbálom kimondani, mert ha ezt mondanám az eligazítónak, egészen biztosan muszkának gondolna és lelőne! Ésszerű érvelés. Mindenki osztja e véleményt. Hát nekem – mondja a nagyszájú, apró Szakáll – fűszerezve egy zaftos káromkodással, s igazítva egyet derékszíján – nekem ugyan ne is mondja senki, mert úgy odadurrantok neki, hogy nagyapa korában is megemlegeti, ha ugyan túléli. Jelszó?! – magyar szó! Aki magyarul beszél: barát, testvér, bajtárs. Aki idegenül karattyol, az ellenség! Ebben maradunk tehát, jelszó: magyar szó! A kimondhatatlan szavak ott maradnak békében a szakaszparancsnokok és rajparancsnokok zsebében. Hiába no! Nem magyar bakának találták ki azokat a kacskaringós német szavakat!

Jelszó? Magyar szó!

Galambok a tüzelőállásban

Mióta itt állunk, fegyverben, naponként érkeznek a német „jelszavak” a századokhoz, ütegekhez. Távbeszélőink kínok között diktálják egymásnak az értelmessé sehogy se kerekedő betűket, hangokat. R, mint Róza, I, mint Ilona, Nándor, Dénes? Ferenc, Laci, Elemér, Ilona, Sándor… Szóval r-i-n-d-f-l-e-i-s, ami annyit tesz: marhahús. Rindfleis, elmondva „rindflájsz”. Magyarjaink számára ez teljességgel megtanulhatatlan valami. Elképzelhető, milyen zagyva értelmetlenség sül ki belőle az egyszerű magyar paraszt gyerek ajkán, amikor kimondja. Ha egyáltalán sikerül megjegyezni, ami persze tanácsos dolog a harctéren. Életet menthet. Egy este ez volt a jelszó: „meine Zeit”. Már a távbeszélő elsinkófálta belőle a harmadik „e” hangot, így a jelszó már akkor értelmetlenné vált, ami hagyján! A lényeg az volna, hogy mindenki egyformán ejtse és hallja. A szakaszparancsnokok most is becsületesen szétosztot-

Néhány nap óta új tüzelőállásunk van egy hatalmas, learatott rozstábla közepén, két kis erdőcske között. Négy lövegünk, négy kazalnak látszó fedél

Jablocsnoje magyar hősi temető 1942-ben Pannon Világ • 2015 •

17

alatt bújik meg, csak csöve mered ki odújából. Két fél szakasz állásnak tetőszerkezetében galambok bújtak meg. Hátamat vetem az állás földszakaszának és gyönyörködöm bennük. A béke, a jó hír madarai. Még az előző tüzelőállásunkból szegődtek hozzánk. Azóta a barátságos kezek simogatásától és persze fiaink tenyeréből felcsipegethető kenyérmorzsáknak köszönhetően annyira odaszoktak hozzánk, hogy nemritkán tüzéreink vállára is rászállnak. Talán fészket is raknának a löveg felett, mert nem sejtik, mekkorát szól majd. Akaratlanul eszembe jut, hogy Rákóczi György egyik hatalmas ágyúja is a „Fülemüle” nevet kapta a keresztségben. „In galea Martis nidum fecere columbae”, vagyis Mars sisakjában galambok raktak fészket. Ellenállhatatlanul tolul emlékezetembe ez a kétezer éves mondás, ahogy a kedves, valószínűtlen képet látom. Galambok a tüzelőállásban. Kultúrák, népek, nemzetek, korszakok. Sorsok ölelkezése jut eszembe … Semmi új nincs a nap alatt. Gyilkos háborús célkitűzéseket kiszolgáló lövegeink fölött békés galambok tanyáznak. Noé boldog hírt jelentő postásának utódai. Orosz földön, magyar tüzelőállásban. Lehetetlen nem látnom a figyelmeztető jelet, szimbólumot ebben az apró, kedves mozzanatban. Tegnap sok-sok lövedék szaladt ki csöveinkből. Galambjaink ijedten reppentek fel, köröztek felettünk, majd hűségesen visszatértek. Kitartottak. Most is itt van valamennyi. Ha csönd van, vígan turbékolnak, kerülgetik egymást, tenyérből eszik a tiszta rozsot. Talán megszokták már a harci zajt. Megbarátkoztak a vérontó emberi mozdulatokkal, a kemény vezényszavakkal, a tűzparancsokkal. Hófehér testüket fehér zászlóként lengetik –lobogtatják a lövegek fölött, miközben vér és jaj mindenfelé. Bomba robban, ágyú dörren, puska csattan, repülőgép zúg. De makacsul kitartanak. Nem tudok szabadulni a szimbólium erejétől. Igen, ebből a háborúból békének kell megszületnie. Boldog békeidőnek. Mi nem a háborúért, hanem a békéért harcolunk, és éppen ezért a béke végül is elkerülhetetlen. A béke, az áldott, meleg, emberek reményeit, nemzetek sorsát beteljesítő kegyelmi állapot, amely után valamennyien vágyakozunk. Múltak az órák. Tüzérségi figyelőnk közelében váratlanul ellenséges aknák pukkannak. Mint jégeső szokott augusztusban, úgy hull az áldás valahonnan felülről. Kuporgunk, fejünket térdünk közé hajtjuk a fedezékben is. Délután van, de a nap még az égen ragyog. Ki-ki dugja fejét a felhők közül, bevilágít az odúnkba. Aztán lassan elcsendesedik a harci zaj. Óvatosan lesünk ki a fedezékből és ekkor csodálatos látvány tárul elénk. Mozdulatlanul, szótlanul, szinte templomi áhítattal, rohamsisakunkat levéve bámuljuk a keleti égre felhímzett páros ívű szép szivárványt. Nem szólunk egymáshoz, nincs beszéd18

nek helye. Csak csodáljuk csendben a derült ég alatt átívelő természeti csodát. A biztonságos otthon emlékei törnek ránk, mély sóhajtással szívjuk magunkba az élesen tiszta levegőt. Arra gondolok, talán amazok odaát ugyanezt látják most. A népeket, nemzeteket mérhetetlen távolságokat összefogó, szeretettel, mosollyal átkaroló, határtalan öblű, páros ívű szép szivárványt. A néma csend e pillanatában ismét megpillantom a fehér galambokat. „In galea Martins nidum fecere columbae” mondom el magamban megfogalmazva a reményt: hátha nekünk is lesz még valami ilyenben részünk! Istentisztelet orosz földön Nemsokára kilenc óra. A szétterült falu minden részéből fegyelmezett szakaszok közelednek a község központja felé. Istentisztelet lesz, katonai istentisztelet. Külön a katolikusoknak, külön a protestánsoknak. Nagy tömeg van már együtt. „Gyülekezet”. Gyalogságiak, tüzérek vegyesen. Istentisztelet és mise orosz földön! Milyen különös ízük van így együtt ezeknek a szavaknak! Hiszen felvonulásunk alatt is bőségesen meggyőződhettünk arról, hogy ennek a földnek a mai urai az Istennek sehogy sem akarnak otthont adni. Szovjet és Isten, Sztálin és templom, gyermek és ima. Milyen idegen, egymást kizáró fogalmak ezek! Éppen annyira idegenek, mint amennyire nem idegen egymástól az orosz lélek és a vallás, az orosz ember és a szakralitás. Most szinte valami különöset várunk a ránk következő élménytől. Már maga a környezet is különös, számunkra rendkívüli. A község főtere volna, elvileg, valójában inkább egy széles, gondozatlan, magas fűvel benőtt senki földje ez. Körben itt is, ott is, rendezetlenül szét szort orosz házak, többnyire szegényes fatákolmányok rozzant szalmatetővel, nem nyitható apró ablakokkal. Kerítés sehol, veteményes csak némelyik mellett. A tér közepén durva, ácsolt gerendaemelvény, lépcsője szétesőben. Az egész alkotmány ferdén áll. Népgyűlések alkalmával innen lázították, hitegették és fenyegették a népet a politikai demagógok. Az emelvény mellett Lenint ábrázoló jókora gipsz szobor törött torzója. Hogy a falu népe tette-e csúffá az első adandó alakalommal vagy pedig a bevonuló mieink, azt nem tudni. De akármi is az igazság, eléggé beszédes ez a roncs a maga hatalmas arányaiban, lefejezettségében a düledező emelvény mellett. Nagy példányszámban készített figura volt ez, „Potemkin alkotás”. Torzómozdulata, fej nélkülisége sok mindenről tanúskodik nekünk, istentiszteletet váró magyar katonáknak. És nem is csak mi, katonák gyülekezünk! Egyre közelebb húzódnak a falu lakosai is. Nem tudom, tudják-e, mi készül itt, de alighanem békés szándékot feltételeznek a fegyvertelen katonák


békés arcát láttán. Megérkezik a pap is. Asztalt hoznak, tábori takarót borítanak rá. A rögtönzött oltár egyszerű, de a lényeg a lélek és az erő, ami benne van. Megkezdődik a mise, felcsendül az első zsoltár. Meghajtott fejjel, magukba mélyedve állnak a katonák, gondolatban talán odahaza, saját falujuk kis templomába térve meg. Oda, ahová sokszor nem is a mise kedvéért mentek, inkább kötelességből, megszokásból, mert illett menni. De most itt orosz földön mennyire jó újra hallani az énekeket, hallani a számunkra érthetetlenül is ismerős latin szavakat… Mennyire felemelő most letérdelni a füves földre, keresztet vetni, Isten segítségét kérni! Mennyire megható, magával ragadó most mindez! A házak falánál kuporgó, napraforgót rágó, tetveik miatt vakarózó muzsikok is feszült figyelemmel lesik a szertartást. Az első csengőszóra az idősek leveszik sapkájukat, az asszonyok felállnak. Egyre többen követik példájukat, csupa figyelem minden arc. Amikor másodszorra ereszkednek térdre a miséző katonák, a felnőtt oroszok nem tudnak ellenállni, követik példájukat. Vannak még emlékeik abból az időből, amikor még számukra sem volt tilos a vallás. A gyerekek, akik még soha sem hallottak Istenről, nem éltek még át istentiszteletet, tanácstalanul bámultak. Fogalmuk sincs, mit csinál itt ez a sok ember, de a varázs lassan őket is megfogja. Ők is térdre ereszkednek, utánozni kezdik anyjuk és apjuk számukra különös viselkedését, keresztvevő mozdulatait. Vége a misének, a szent áldozásnak. Felhangzik ismét az egyházi ének, majd a magyarok himnusza. Mindez Sztálin országában egy ledöntött Lenin-szobor , szalmafedeles orosz viskók között térdeplő, keresztet

buzgón vető orosz férfiak és asszonyok, tudatlanul is megragadott fiatalok gyülekezetében. Szegény kijátszott orosz nép! Elvették földjét, elhajtották marháit, elködösítették eszét, behálózták szívét, és ami mindennél rosszabb, megfosztották templomaitól, papjaitól, egyáltalán hitétől, Istenétől is! Pedig látható, nekik is kell, igénylik a hit reménységét. Nekik is szükségük van a tanító, bölcsességet, szeretetet, megbocsátást hirdető papjaikra, tömjén-füstben derengő templomaik áhítatára, szép, több szólamú énekeikre. Valahogy az az érzés támadt bennem, hogy egyszer ennek a népnek is lesz még földje, ismét lesznek jószágai, felépülnek újra templomai és lesz hite, vallása. Ezek a gondolatok kavarogtak bennem 1942. július 19én, egy orosz faluban, melynek nevét sem tudom. Lenin, földön heverő szobra mellett elsétálva, egy felemelő hangulatú katonamise után. Az idős asszonyok szemüket törölgetik. Érzem, sőt meggyőződésemmé válik, hogy lesz még ez a bűntelen, jámbor nép boldog és megelégedett az évszázados állati sorban élés után. Talán éppen ennek a háborúnak a tisztító tüze hozza fel számukra a boldogabb jövő hajnalát…

Hősi emlékmű a Don-kanyarban

Magyar kormányküldöttség koszorúzása a Don-kanyarban

(Folytatás a következő számban) Fotóanyagok forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/2._magyar_hadsereg és Dr. Harsányi István “Galambok a tűzelőállásban” című kötetéből. Kiadó: Új levédia, 2012.


19

Worship on Russian Soil Nine o'clock in the morning. From all sides of the large village disciplined divisions approached the center of the settlement. Worship was going to take place, army worship there: separately for Catholics, and separately for Calvinists. A big crowd has already assembled, which was the Congregation. Foot and horse and artillery, all mixed up. A Mass and worship on Russian soil! What a special taste these words have together! During our procession we were absolutely convinced that the present lords of this land by no means want to give home to God. What alien, excluding each other notions are these! They are as alien as the Russian spirit and religion, the Russian Man and Sacredness are not alien to each other. We are expecting something special from the outcoming experience. The environment itself was extraordinary and special for us. In principle it would be the main square of the settlement, but actually it is only a broad uncultivated area, terra incognita, where high grass was growing. Around it, here and there, unsystematically scattered Russian huts were present, mostly dilapidated and poorly assembled wooden quickies with lopsided straw roofs, puny windows which could not be opened. Fences they had nowhere, and vegetable gardens either were only at some of them. In the middle of the square there was a roughly forged block-house whose steps were falling into pieces. The whole establishment stood awry. It was here where on party meetings the political demagogues were agitating, promise-mongering and threatening people. Next to the podium was a torso of a

Tábori mise

20

big enough Lenin-statue. Whether it were the people who affixed ridicule to the statue at once when it was possible or our soldiers entering the area was not known. But whatever the truth was this wrack was very much telling in its enormous rates, having been decapitated at this collapsing podium. It was a figure multiplied in many copies, a sort of Potemkin creation. Its torso movement, with no head, told us very much for us Hungarian soldiers expecting worship. And not only we, soldiers, were gathering there together! The inhabitants of the village moved closer and closer, too! I don't know whether they guessed what we were up to doing here, but most possibly they could easily find out that it was peaceful activity at seeing the peaceful countenances of the armless soldiers. Then the priest came. A table was brought, and was covered with a camp blanket. The shake-up alter was simple, but the essence is the spirit and force which is in it. The Mass was started, the first Psalm was sung. Soldiers were standing there with their heads bowed, and maybe mentally they found themselves at home, in the little temple of their little village, which is a place where they possibly went very often not for the favor of the Mass, but because of duty, due to custom and because they were expected to go. But now on Russian soil, how nice it was to hear again the song, the Latin words they had never understood… How elevating it was to kneel down onto the grassy earth, to cross themselves with the sign of the cross, and ask God's mercy and help! How touching, and penetrative now all this was! The muzhiks, squatting at the walls of their houses, chewing turnsole, scratching the bite of lice, were watching the liturgy with attention. The older ones hearing the first sound of the bell put their caps down, the women stood up. More and more people followed their example. There were remnants of memories from those times when religion was not yet forbidden for them. The children, who had never before heard of God and had never experienced Worship, were standing there helplessly. They had no idea what these so many people were doing there, but the miracle caught them, too. They also kneeled down and started imitating their fathers and mothers behaving so funnily, and crossing themselves so eagerly. The Mass was over, and so was the Communion. The church anthem was heard again, then the Anthem of the Hungarians. And all this in Stalin's country, next to a demolished Lenin statue, in the congregation


of Russians, men and women, ignorant but still enchanted youths, crossing themselves and kneeling among the straw hatched Russian huts. Poor and fooled Russian people! They were robbed of their land, of their cattle that were driven away, their mind was muddled and blurred, their hearts were enmeshed, and what is still worse, they were ridden of their priests, temples, belief, and God, too! But it's obvious that they also want and need the hope of the belief! They also need their priests teaching and proclaiming them wisdom, love and delivery, the piety of their churches dawning in incense, their songs of more parts. Somehow I had the feeling that once this nation will also have their land and cattle, new churches would be built and will have her belief and religion.

These were the thoughts that were circling in my head on the July of the 19th, 1942, in a Russian village whose name I don't even know walking by Lenin's demolished statue on the ground after an elevated army Mass. The elderly women were wiping their eyes. I have the feeling, moreover it's my conviction that this pious pure nation will be still happy and satisfied after an almost century old animalistic life. Maybe the purgatory of this war will bring them the dawn of a happier future… (To be continued) Translated from hungarian by Dr. Ortutay Péter

Богослужение на российской земле Скоро девять часов. Со всех окраин деревни дисциплинировано, словно на парад, идут люди по направлению к ее центру. Будет богослужение, солдатское богослужение. Отдельно католическое, отдельно протестантское. Уже собралось довольно таки много людей. «Прихожане». Все смешалось – и пехота, и артиллерия. Богослужение и месса на российской земле! Какое странное сочетание этих двух слов! В конце концов, участвуя в разнообразных многочисленных парадах, мы имели постоянное подтверждение тому, что во время всех этих шествий нынешние правители особо не жаловали Бога и никак не желали ему отдавать его обитель. Страна Советов и Бог, Сталин и церковь, ребенок и молитва. Какие странные, взаимоисключающие понятия! Они настолько чужды друг другу, насколько не чужды русской душе вера, русскому человеку святость. И теперь мы ожидаем что-то особенное, сверхъестественное от происходящего. Само окружение тоже какое-то особенное, необычное для нас. Главная площадь деревни, пожалуй, даже сложно назвать ее таковой, на самом деле представляет из себя широкую, неопрятную, заросшую высокой травой, ничейную землю. Кругом, то там, то сям, беспорядочно разбросаны русские избы, в основном бедные, дряхлые деревянные, крытые соломой, с неоткрываемыми маленькими окошками. Заборов вообще нет, растительность только возле некоторых из них. В центре площади деревянный помост, сделанный из грубо обтесанных досок. Вся эта не-

замысловатая конструкция кривая и скособоченная. На этом помосте устраивались всевозможные народные собрания по любому поводу, откуда успокаивали, обманывали и угрожали людям политические демагоги всех мастей. Возле помоста стоит большой полуразрушенный гипсовый памятник Ленину, торс которого покрыт трещинами. И нам неведомо, не вызовет ли наше вторжение сюда шквал насмешек и издевок со стороны местных жителей при первом удобном случае. Но независимо от того, вся правда состоит в том, что это место, наряду с огромным, полуразрушенным помостом, способствует общению. Подобные места были практически везде и всегда.


Magyar tábori pap ukrán gyermeket keresztel

21

Словно под копирку их «наштамповали» в огромном количестве. Своеобразная «Потемкинская работа». Неестественно, но это место как будто бездумно, со всех сторон, поучает нас, венгерских солдат, ждущих богослужения. А собираемся не только мы, венгерские солдаты! Понемногу собираются также и местные жители. Мы не уверены, знают ли они, что здесь будет происходить, но глядя на лица безоружных солдат, они понимают, что люди здесь собрались с вполне мирными намерениями. Появляется также и священник. Приносят стол, его застилают лагерным покрывалом. Импровизированный алтарь прост, но самое главное в нем чувствуется сила духа, которую олицетворяет он. Начинается месса, звучит первый псалом. Склонив головы, глубоко погрузившись в самих себя, солдаты, наверное, чувствуют себя дома, в своей родной деревне, в своем небольшом храме. Там, куда они зачастую ходили не ради мессы, а больше из чувства долга, по привычке, потому что туда надо было ходить. Но теперь здесь, на русской земле, насколько хорошо было снова слышать это пение, насколько приятно было слышать малопонятные для нас, но все же такие знакомые латинские слова... Насколько возвышенно было теперь опуститься на колени на поросшую травой землю, перекреститься, попросить у Бога помощи! Насколько трогательно, захватывающе все это прямо здесь и сейчас! Присев у стен своих избушек, сплевывая подсолнечную шелуху и постоянно почесываясь от вшей, крестьяне пристально наблюдают за церемонией. При первом ударе колокола пожилые люди снимают шапки, а женщины подымаются. Все больше и больше людей начинают следовать их примеру, все лица внимательны и сосредоточены. Когда солдаты во второй раз опускаются на колени, россияне постарше не могут противиться и начинают следовать примеру солдат. У них остались еще в памяти те дни, когда не была запрещена религия. Дети, которые никогда ничего не слышали о Боге и не имеют представления о богослужении, только глядят беспомощно на происходящее. Они не имеют ни малейшего представления, что здесь делает так много людей, но они также потихоньку поддаются этой обворожительной магии. Они также опускаются на колени, крестятся, подражая необычному поведению своих отцов и матерей. И вот настал конец мессе, святому причастию. Звучит знакомый церковный гимн, а за ним гимн 22

Венгрии. Все это происходит в стране Сталина возле полуразрушенного памятника Ленину, между российскими покрытыми соломой избушками, сплевывающими подсолнечную шелуху русскими мужчинами и женщинами, в окружении необразованной и отсталой молодежи. Бедный, обманутый русский народ! У него забрали его землю, увели его скот, затуманили его разум, опутали его сердце, и что еще хуже, лишили его храмов, священников, оставили его без веры, без Бога! Но вполне очевидно, что их израненным душам также очень нужны вера и надежда. Они также нуждаются в учении, мудрости, любви, им нужны их священники, которые учили бы их всепрощению, преданности, им необходимы пропахшие ладаном церкви, красивое многоголосое церковное песнопение. У меня возникло такое ощущение, что в один прекрасный день эта нация вернет себе свою землю, скот, она снова возродит свои храмы и веру, религию. Эти мысли роились у меня в голове 19 июля 1942 года, в русской деревне, название которой я так и не припомню, проходя возле полуразрушенного памятника Ленину после проведенной солдатской мессы. Пожилые женщины вытирали слезы. Я чувствую, даже нет, я убежден, что этот безгрешный, святой народ будет еще счастлив и обласкан судьбой после своего столетнего животного пребывания во тьме. Не исключено, что очистительный огонь этой войны принесет им рассвет счастливого будущего ... (Продолжение в следующем номере) Перевод с венгерского: Др. Пётр Ортутай и Евгений Ортутай

Boldirjovkában még emlékeznek a magyar katonákra


Arcvonások: Dr. Harsányi Ádám „Alma és fája” Apám, dr. Harsányi István tanár – pszichológus hívására a Népművelési Intézet igazgatójaként volt. Apja és apósa egyaránt a sárospataki teológia működött, egészen a fordulat éve hozta természetszerű tanárai voltak. Apám 3 fiú közül a legidősebb, a tanári leváltásáig. Szerencsére nem maradt állás nélkül, családok szokása szerint szintén a tanári pályát hanem felhasználva genfi tanulmányait, gyermekválasztotta (míg a testvérek, ugyanezen hagyomány pszichológusként működhetett a Budapesti Gyermekszerint sorban a teológiát, a legkisebb pedig a lélektani, későbbi Pszichológiai Intézetben, ahonnan, hagyományos sárospataki felsőfokú képzés lehetőmint (nem kívánatos) polgári tanokat hirdető ségeinek megfelelően – a jogit). Az már rendhagyó munkatársat már 60 éves korában nyugdíjazták. volt, hogy édesapám nem Debrecenben, hanem a Számára azonban a nyugdíjazás csak egy új kezdetét Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jelentette pedagógiai, pszichológiai – és publikációs bölcsész karán, Eötvös munkásságának, melyet kollégistaként folytatta csaknem 94 éves korában egyetemi tanulmányait, bekövetkezett haláláig melyek végén 1932-ben nagy intenzitással folyegy évet ösztöndíjjal Genftatott. ben tölthetett, a magyar – Édesanyám, a Budalatin szakos tanulmányokat pesti Pázmány Péter pszichológiával kiegéTudományegyetem maszítve. Onnan visszatérve, gyar - francia szakos Maller Sándor szavaival diplomája megszerzése élve, nemcsak, hogy után rövid ideig ugyanvisszajött, hanem berobcsak a Sárospataki Reforbant a sárospataki reformámátus Gimnáziumban tus gimnáziumba (főiskolávolt óraadó tanárnő, majd ba). hosszú-, háztartásbeliként Ennek tanára maradt – Dr. Harsányi Ádám példaadó szülők körében, hivatása kezdetén töltött évek után a Fővároegy kis szünettel – amikor is az én születésemet várva si Gyermekvédelmi Intézetben, gyermekvédelmi (második gyermekeként), 34 éves sárospataki előadóként működött. Anyám és Apám házassága két tanárként megkapta a bevonulási parancsot, az jeles sárospataki család hagyományos életútja úgynevezett SAS- behívó formájában arra, hogy találkozását jelentette. Apai ágon főiskolai és késedelem nélkül utazzon Kassára, ahonnan majd református teológiai tanár felmenőkkel. Anyai ágon elindulnak a doni frontra „védeni a magyar hazát”. A pedig mérnök – agrármérnök – földbirtokos -, még doni harcok talán legnagyobb emberveszteségét korábban – vegyészmérnök – gyógyszerész ősökkel. A elkönyvelő Kassai 23. könnyű tüzérezred tagjaként földbirtokosságot keményen vágta el nagyapám vett részt a harcokban. 1200 katonatársa közül, alig halála. Ő ugyanis 1951-ben a kuláküldözés egyik 120-an kerültek haza. Amit a fronton tapasztalt soros zaklatása során a rendőrségen, felindulás mindent papírra vetett, a történésekről, bajtársairól. következtében szenvedett hirtelen szívhalált. Ezek nem csak naplóbejegyzések voltak, leginkább Első 6 évem (1942 – 48-ig) még boldog sárosamolyan karcolatfélék, tények és élmények együttese. pataki tanár gyerekeként telt, de iskoláimat 1948-ban Majd hosszú évtizedek után, ezeket az 1943-ban már Budán kezdtem, a Krisztina téri általános fogalmazott írásait gyűjtötte össze egy kötet kedvéért iskolában, majd a közeli Petőfi Gimnáziumban abban a reményben, hogy a mai nemzedéknek is folytattam. A Petőfi Gimnázium a II. világháború előtt átadhasson abból az élményvilágból valamit. Egy a Verbőczy nevet viselte, s a magas színvonalú oktatás minden porcikájában „civil” tartalékos hadnagy hagyományain túl különösen sportban, ezen belül uniformisában átélve örökítette meg az eseményeket. atlétikában jeleskedett. Paulinyi tanár úr, a híres Célja az volt, hogy emléket állítson azoknak a testnevelő annyira népszerű volt, hogy a forradalom bajtársaknak, akiknek a nevét a történelem lapjai során, sőt annak leverése után is még igen rövid ideig helyett csak fejfákra vésték fel. közfelkiáltással megválasztott igazgatóként műköE történelmi, sorsfordító időszak, valamint dött. Talán nem teljesen véletlen, hogy a Petőfisek „áldással kísért” hazatérése után – szintén egy rövid voltak a kortárs politikai élet olyan főszereplői is, mint „kényszerszünettel” – 1948-ig, még a demokratikus Göncz Árpád, Kupa Mihály, illetve a velem időszakban, Keresztúri Dezső kultuszminiszter párhuzamos B osztályba járó Schmitt Pál és


23

Medgyessy Péter. Számos kiváló tanárom közül egyébként a legmélyebb benyomást rám orosz tanárom, Rétháti tanár úr tette, aki orosz ismereteit 17 éves korában kezdte, leventeként, orosz fogságban. Talán ő volt az, aki leginkább partnerként kezelt minket, diákokat, és élettapasztalatait dialógus formájában megpróbálta át is adni nekünk. A Budapesti Orvostudományi Egyetemre csak a gimnáziumi érettségi után 1 évvel kerülhettem be. Egy évet segédmunkásként kellett töltenem, hogy megszerezhessem azt a felvételihez szükséges plusz 3 pontot, melyre értelmiségi származásúaknak általában szükséges volt ahhoz, hogy a jó felvételi ellenére csak 1 -2 év késéssel juthassak be a legmagasabb felvételi pontszámot követelő egyetemekre. Az orvosi hivatás választásában a döntő motívum apám volt, akire félistenként tekintettem. Ugyanakkor az orvosegyetem 6 éve alapvetően kemény tanulással telt, mely a véget nem érő vizsgaszezonokban kulminált. Így aztán mire megszereztük a diplomát – 147 vaskos könyvek és jegyzetek anyagát magába foglaló vizsgát kellett letenni. Mégis szakítottam időt a gimnáziumban megkezdett sportos élet folytatására, sőt életelvként való művelésére. A csoportban szinte automatikusan adódott öt olyan barát is, akiknél a testépítés és a kiegészítő sportok – pl. úszás, futás alapvető életelvé vált, olyannyira, hogy a mára már tekintélyes korunknak megfelelően – redukált formában, de azóta is művelünk… A másik vonal, amely megint csak apám hatására vált olyan fontossá – a nyelvtanulás volt. Először az angol, majd a német nyelv következett, így aztán sikerült is szert tennem tárgyalóképes angol – és középszintű német nyelvtudásra. Apám tanácsára tanultam meg „vakon” gépelni is, melynek gyorsaságát azóta is naponta csodálják meg betegeim a kortörténet felvételekor. Hamar kialakult bennem, hogy a „nagy” medicinához legközelebb állónak tekintett belgyógyászatot akarom művelni. Így az egyetem után inkább elmentem Magyarország legkisebb kórházába, kezdő gyakornoki állásba, mintsem a Pesten maradás érdekében kompromisszumot kötöttem volna és más, kevésbé telített budapesti állást fogadtam volna el. A szikszói időszak – eredeti terveim szerint – csak másfél évig, 1979 végéig tartott. Nemhogy megbántam volna, hanem igencsak élveztem azt az önállóságot, mely többek között a havi – legalább 10 ügyeletet jelentett. Ezek a belgyógyászati sürgős felvételeken túl gyermekgyógyászati ügyelet ellátását is magukba foglalták. 1979 szeptemberében aztán az egyik (ugyancsak testedző) barátom ajánlásával visszakerülhettem Budapestre, ráadásul a László Kórház egyik fertőző bel osztályára. Az ismerkedés a belgyógyászat újabb fejezetével igen hasznos volt, bár csak 3 hónapig tartott. A 60-as évek végétől hazánkban is megkezdődött az infarktusos betegek koronária – őrzőkben, ill. a 24

legsúlyosabb esetek intenzív osztályokon történő ellátása. A „fekete” vonaton hazautazván, a rendszeresen olvasott Orvosi Hetilap külföldi folyóiratokat referáló rovatában egyre gyakrabban szerepelt az akkoriban elterjedő intenzív terápia, mint az életveszélyes betegek megmentésének, sőt jó életre rehabilitálhatóságának a korábbiakhoz viszonyított nagyságrendekkel többet nyújtó lehetősége. A kiváló eredményeket a tudomány – és a technika legújabb, látványos eredményeinek ezeken az osztályokon megvalósított, koncentrált alkalmazása, ötvözése tette lehetővé. Ez a lehetőség engem annyira elvarázsolt, hogy feltett szándékommá vált ezt a tevékenységet művelni, így aztán „rendhagyó” módon megírt, a betegek üdvét az anyagiakkal szemben kiemelő életrajzomat az Orvos Továbbképző Intézet II. Bel tanszékére azért adtam be annak ellenére, hogy nem volt üresedés, mert úttörő volt az intenzív terápia gyakorlati megvalósításában. Schwarczmann tanár úr az Orvos Továbbképző Intézetben nem csak az eszmének vált elkötelezett hívévé, hanem a gyakorlati megvalósításban is élenjárt. Annyira, hogy az addig is kiemelten művelt kardiológiát, ezen belül a heveny, életveszélyes betegek ellátását fő profillá fejlesztette. Éppen letelőben volt a 3-hónapos próbaidőm, amikor elért Schwarczmann tanár úr telefon hívása. Egy szülést követő átmeneti üresedés során elővette korábban sikertelenül beadott, de ott maradt önéletrajzomat és átmeneti helyettesítőként indult szerződéssel felvett. Az ideiglenes állásból aztán 38 év lett – 1970 januárjától egészen 2007 júliusáig. 1972-ben szakvizsgáztam a „szigorúságáról” híres Magyar professzornál és felvértezve a jeles eredmény adta lendülettel azonnal jelentkeztem Schwarczmann tanár úrnál, hogy szeretném állandó jelleggel vállalni a kialakítás alatt álló intenzív osztályon végzett munkát. Ezzel egyúttal lemondtam a Bel- tanszék különböző részlegein történő további forgásról, így annak anyagi előnyeiről is. Itt aztán szabad kezet kaptam ahhoz, hogy bevezethessem az élenjáró nyugat – európai és amerikai kórházakban már bevezetett, de hazánkban még megvalósítás előtt álló módszereket. Erre főleg nyári turista útjaim adtak alkalmat, melyeket Angliában élő nővérem tett lehetővé, így a szállás nem került semmibe. Angol nyelvtudásom mérhetetlen haszna volt, hogy megfelelő elszántsággal – ismeretlenül is – bekéredzkedtem és látogathattam világhírű-, elsősorban londoni, oxfordi és cambridgei intenzív osztályokat. Mindenütt szívesen fogadtak, órákat vagy napokat ott töltve részt vettem a viziteken, megfigyeltem, kikérdeztem, lefényképeztem a különböző speciális diagnosztikai, s főleg gyógyító eljárásokat. Hazaérve aztán módom volt, mintegy úttörő jelleggel ezeket bevezetni és rutin – szerűvé tenni saját intenzív osztályunkon. Ilyen volt a betegek azonnali, életmentő ellátásában kulcsszerepet játszó


centrális (szívközeli nagy visszérbe történő) vénás kanülálás különösen kíméletes Seldinger technikája, vagy az ugyancsak centrális vénán keresztül végzett ideiglenes pacemaker alkalmazásának bevezetése. 1975-ben kezdtük el az un. Swan Ganz katéterezést, amely lehetőséget nyújtott az akut szív-infarktus során bekövetkező keringéskárosodás mértékének nyomon – követésére, és az idejében végzett leghatásosabb kezelés megválasztására. Az évek – és az intenzív terápia történetének során alkalmam volt kezdeményező módon közreműködni az infarktus korszerű ellátásának un. Második- és harmadik forradalmában. A forradalmi változások mindegyike valóban képes volt arra, hogy ha a beteg 3 órán belül bekerült – felére csökkentse a halálozást. Így a koronária-őrzést, azaz az infarktus betegek elektromos monitorozása – és kezelése 32%- ról 16%-ra, a trombolízis alkalmazása 16%- ról 8%-ra, a primer PTCA pedig 4%-ra volt képes halálozást csökkenteni, nem is beszélve a további jó életre történő rehabilitálhatóság drámai javulásáról. 1979 decemberében kezdtük az infarktust okozó koszorúér- elzáródás trombotikus feloldását gyógyszeres trombolizissel (2. forradalom), 1994 januárjában pedig az elzáródás-, egyszersmind a mögöttes szűkület megszűntetését primer tágítással (primer PTCA). Rengeteget köszönhetek főnökeimnek, így kiemelten Schwarczmann tanár úrnak. Nyugdíjazása után Strausz professzor lett a mentorom. 1979-től 1994-ig az osztály helyén maradva, de továbbra is fő profilként a kardiológiai intenzív ellátást folytatva – szervezetileg az Országos Anesthesiológiai és Intenzív Terápiás Intézet részeként, így Jakab Tivadar professzor fennhatósága alatt működött. 1994-ben visszakerültünk a korábbi Bel-tanszék utódjához, az akkor már egyetemként működő Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem II. Bel klinikájához, de továbbra is elláttunk összintézeti általános intenzív terápiás feladatokat is. Az intenzív osztály vezetését 33 évig vezettem folyamatosan. 2005-ben, azaz 63 éves koromban hagytam abba, de a nyugdíj mellett azóta is megszakítás nélkül tovább szolgálva kardiológiai

szakrendelést látok el. 2007-ig még a Szabolcs utcában, majd 2007-től a Honvéd Kórház Állami Egészségügyi Központban. 2007-ben ugyanis a kórház- összevonások során a korábban 15 évig mellettem dolgozó tanítványom, Kiss Róbert nyerte el az egész emeletet elfoglaló impozáns kardiológiai osztály vezetését. Így elmondhatom, hogy bár az elmúlt 41 év során a kórház, ahol kezdtem 10 névváltozáson ment keresztül, én 37 évig ugyanabban a házban, majd annak utód- intézményében maradtam, most már 41 éve. 2005 decemberében, a Szabolcs utcai kórház 100 éves fennállása alkalmából rendezett jubileumi tudományos ülésen az infarktus kezelésének történetét felkért előadóként mondhattam el. Magánéletemről annyit, hogy nem tudván ellenállni a kárpótlási törvény által adódó lehetőségnek, az 1992-93-as árverések idején, nagyapám eredeti sárospataki birtokának jelentős része visszakerült a családhoz, mégpedig fél áron. Ugyanis a történelmi hagyományokat tisztelve más licitáló nem jelentkezett. Ráadásul ez a birtok az azóta jelentős népszerűségre szert tett kiemelt természetvédelmi terület, a Megyer -hegyi „Tengerszem” alatt helyezkedik el közvetlenül. Oltvány-diót termelek, valamint a hagyományos Tokaj-hegyaljai szőlészetet folytatom. A birtok ügyeit, nagyapámhoz hasonlóan, Budapestről intézem, hetente, 2-hetente odautazva. Kiterjedt baráti- és rokoni köreimben óriási népszerűségre tett szert a bállal is fűszerezett szüretek, ürügyként szolgálva az emberek szeretetben való összehozására, így legutóbb 83- an fogyasztottunk a pincepörköltből. Ha ennek a jelenleg még jelentős ráfizetést termelő vállalkozásnak a finanszírozását belátható időn belül be is kell fejeznem, jó reményem van, hogy 2 fiam és 5 unokám nem fogja az ügyet cserben hagyni.

Szabolcs utcai kórház

Honvédkórház - Állami Egészségügyi Központ


Dr. Harsányi Ádám

25

A megismerés folyamata a szintézistől a bölcsességig a mai modern szobrászatban Találkozás Krushelniczky Fedor szentpétervári szobrászművésszel és művészettel végződik. A filozófia elképzelt Volt valami különlegesség, titokzatosság, csábító magyarázata a kevésbé ismeretlennek. A tudomány vonzalom, amikor leültem Kruselniczky Fedorral, a már a „meghódított” terümár világhírnevet szerzett let. A tudás és a művészet szentpétervári szobrászszintézise építi ki a mi töművésszel beszélgetni kéletlen, de csodás viláFöldváron, a Balaton egyik gunkat. legszebb szállodájában. - A nagy SzovjetunióMetafizikai vonzásba kerül ban éltünk, ott cseperedaz ember, amíg beszél és tünk. Mi jellemezte az magyaráz, meggyőz és akkori nemzedéket, mit érvel, bemutatja szép kivitudna erről a korszakról telű katalógusát. A gondoelmondani? lat és bölcsesség élvezetéÁbrándozók, álből csupán egy-egy vendég modozók, reménykedők megjelenése vagy telefon („pokolyenyije mecstácsörgés hozza vissza az tyelej”) nemzedéke volembert a fizikai lét mindentunk a 60-70-80-as éveknapjaiba. Nem véletlenül ben. Én már az óvodában, szólt első kérdésem a köKrushelniczky Fedor szobrászművész 5-éves koromban a művévetkezőképpen: szet felé igyekeztem, tudtam, hogy ezzel szeretnék - Ön irodalmár, filozófus, író, bölcselő vagy foglalkozni. Jövőképünk volt. A gyerekekkel célirászobrász? nyosan foglalkoztak már az óvodákban is. Sokoldalú - Egy kis Donyeck melletti faluból – a sors és nevelést kaptunk. Emlékszem volt egy kedvenc tanulmányaim által – Szentpétervárra vezérelt óvónőm, aki Szamajlova színésznőre hasonlított. A szobrász vagyok. Határozott véleményem, hogy egy alkotó nem élhet csupán a képzőművészet zárt világában. Filozófusnak is kell lennie. Megérteni akarjuk a világot és választ kapni a kérdéseinkre. Nem csupán anyagi előnyöket szeretnék, hanem leginkább a szellem javait. Az irodalom, a szó ereje és igazsága mindennapi táplálékom. Könyvek nélkül elképzelhetetlen a létezésem, alkotni sem tudnék. Olyan filozófiai problémákkal is szeretnék foglalkozni, amelyekre nem lehet teljes egészében alkalmazni a tudomány módszereit, mint például: a rend és a szabadság, a demokrácia, a társadalmi változások törvényszerűsége, okozatai, a jó és a rossz, a kegyetlenség és a jóság. Hiszen minden tudomány filozófiával kezdődik A Szél Istene. 2001. Helios. 1991. 26


kreativitást fejlesztő foglalkozások sorozatát szervezte számunkra. Társaim közül mindenkiből híres művész vagy orvos lett, a fejlődési lehetőség számunkra adott volt, pedig csak egy kis faluban voltunk gyermekek. Híres emberek éltek a mi vidékünkön, akikről művészként szobrot is formáltam. Polgárháborús- majd honvédő háborús veteránok voltak, akik példaként szerepeltek az életünkben, például: Bátyko Máhno, akinek 200 ezres hadserege volt. De említhetnék művészeti nagyságokat is: pld. Prokofjev is a mi vidékünkön született. A legnehezebb helyzetekben is a háború előtt is után, közös erővel el tudták takarítani a romokat, volt feladat, volt cél, volt értelme a munkájuknak és volt előretekintés: merre tarts, hogyan tovább. Őseim részt vettek a donyecki bánya irányításában, kolhoz – és vasút építésben és mindenért megtanítottak küzdeni. Emlékszem, a napi több kilométeres gyaloglás példáját is, az iskolába és vissza, szüleim és nagyszüleim adták. Rendkívül erős, szívós, munkaszerető emberek voltak. Nagyapámat a németek lőtték le. De meg kell említenem, hogy a „policájok” még a németeknél is kegyetlenebbek voltak. A „csőcselék” uralma egy ideig tombolt a vidékünkön. Ez is bizonyítéka annak, hogy a politika és a háborúk mögött ott rejtőzik az ember természete, függetlenül attól, melyik nemzethez tartozik. - Ön már egy viszonylagos „demokráciában” nőtt fel. Önt hallgatva megfogalmazódott bennem, hogy szenvedélyes és rendkívül olvasott ember, aki

sohasem rejti véka alá a véleményét. Jól gondolom? - Vállalom, hogy ilyen ember vagyok, mert egész életem a tanulásra, erős fizikai munkára, a művészetek iránti vágyakozásaimra és az igazmondásra épül. Bizony egyes embereket sért, ha szemükbe mondják az igazságot, pedig én csak tágítani igyekszem az ismeretkört, mint említettem, rengeteget olvasok és több szemszögből értékelem az eseményeket. Napjaink elterjedt betegsége a megalapozatlan, illetve egyoldalú véleményalkotás. Az ember tévedhet az esztétikai súlyok megítélésében, de ha lelkiismeretes munkát fektet bele a mindennapi tájékozódásba, olvasásba, információ gyűjtésbe, akkor nem kell félnie attól, amit elmond, alkot vagy leír. Azt hiszem több évtizedre visszamenőleg egyetlen alkotásom vagy mondatom miatt sem kell szégyenkeznem. Viszont mindig határozottan harcolok az igazamért. Például, a demokrácia és a forradalom értelmezése körül is vannak vitáim. A hatalom azzal teszi Filozófus. 1994. tönkre magát, hogy túlságosan szűkre szabja azt a kört, amely a hatalmat magában foglalja, az oligarchia azzal, hogy minden óvatosság nélkül kapkod a gyors meggazdagodás után. Mindkét esetnek lázadás vagy forradalom a vége. A megindító alakalom mindig a súlyos felhalmozott hibáknak gyorsan bekövetkező eredménye, amely súlyos veszedelmet hozhat. Aztán talán következhet a „demokrácia”. A kiszolgáltatottak fölébe kerekednek ellenfeleiknek, egyeseket megölnek, másokat börtönbe zárnak. A nép azt hiszi, hogy szabadságot és


27

hatalmat kapott. Első pillanatra gyönyörű elrendezés ez, de azért válhat drámaivá, mert az emberek a neveltetésük és természetük nem teszi elég alkalmassá arra, hogy a legjobb vezetőket, s a legbölcsebb törvényeket hozzák. Kialakulhat egy autokrata uralom és a nép annyira szereti a hízelgést, az ígérgetést, hogy minden manipulációt elhisz. A legravaszabb és leggátlástalanabb vezető is a nép „védelmezőjének” nevezheti magát, így szerezve befolyást. (Lásd a mai Ukrajna esetét) Ezek a tulajdonságok mind megvannak minden emberben, de különböző fokon. Némelyek csak nyugtalan, kapzsi lelkek, amelyeket egészen elfoglalnak az anyagi célok, a hatalom, a fényűzés, s amit megszereznek, azt mindig semminek érzik örökké távolodó céljaikhoz képest. Ezek világuralomra törekednek. Vannak mások is, akiket a bátorság irányítja, s főként a győzelmet akarják. Büszkeségük inkább a hatalomban van, mint a

birtoklásban. Vannak végül, ha kevesebben is, olyanok, akiknek gyönyörűségük az elmélkedés, ismeretszerzés, megértés. Nem annyira javakra vagy győzelemre vágyódnak, mint inkább a tudásra, bölcsességre. „A tudás vezetése nélkül a nép csak rendetlen sokaság, szabadon csapongó vágyakhoz hasonlatos…” – olvashattuk nem egyszer filozófiai írásban. (Folytatás a következő számban) Balatonföldvár, 2014. július Az interjút készítette és oroszból fordította: Ortutay Mária

Krushelniczky Fedor és Ortutay Mária

Kiadja a Kárpátok Régió Kultúráért Egyesület. Felelős kiadó: Manajló András - az egyesület elnöke. Főszerkesztő: Ortutay Mária. Telefon: +36 1 380 7652. Szerkesztőség címe: 2600 Vác, Bulcsú u. 10. E-mail: [email protected] Készült: AMG experts Bt HU ISSN 2062-0381

28


Mindig Fel Kell Tudni Emelkedni A Remény Költője

Recommend Documents