TOM BOBB: KIBUC – VIII. RÉSZ
- folytatásos regény -
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Érdekes egy élőlény az idő. Gyorsabban zabál, mint azt bárki is gondolná. Fater Három ebédre jött csak haza, és mikor meglátott, kitörő örömmel ölelt magához. Csodálkoztam. Ha lehet, ő még anyánál is jobban megöregedett, és ez nem volt ínyemre. Figyeltem, amint megválik vastag szőrmekabátjától. - Mikor jöttél? - kérdezte. - Reggel.
Kifelé bökött. - És az a kocsi? A tiéd? - Nem. A főnökömé.
Összehúzta a szemöldökét.
- Rendes munka?
- Igen. - Egy kicsit gondolkoztam, aztán határozottabban is rávágtam: - Igen.
(Rendes munka, fater, ne aggódj! Rendesen be kell törnöm pár faszi orrát, akik úgy gondolják,
mindent megengedhetnek maguknak, de rendes munka. És azért is rendes munka, mert senki sem gátol meg semmiben. Azt teszek, amit akarok.) Vajon hogyan fogalmaznám meg neki a rendes munka fogalmát? Mikor beléptem a suli kapuján, már sejtettem, hogy baromira rendes munka vár rám. A portásra néztem, aki olyan bamba ábrázattal ült a fülkéjében, hogy legszívesebben elmondtam volna neki két viccet, csak hogy nevetni lássam. - Hé! Kik voltak ezek? - Fogalmam sincsen… izé… Azt mondták, a Majoros úr kérte meg, őket, hogy… Nem kellett többet mondania. Közbevágtam: - Hol van Rita? - Milyen Rita? - tette a hülyét. - A Majoros Rita, te buzi - hajoltam közelebb. - Melyik teremben találom?! Miután megmondta, nyargalni kezdtem a lépcsőkön. Első szint. A folyosók néptelenek voltak. Tablók a falakon, napfény az ablakon, újabb lépcsősor. Rohanás. A második szintre érve hallottam a lábak ütemes kopogását. Távolodtak. Óvatosan kilestem a sarkon, és láttam a két figurát, amint határozottan ballagnak a portás által mondott terem felé. Megvártam, míg benyitnak. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, rohanni kezdtem. Amint az ajtóhoz értem, úgy álltam, hogy ha kinyílik, mögötte legyek. Ujjaimra húztam a bokszert. Hallottam, amint odabent hangosan beszélgetnek. Egyre ingerültebben, durvábban. Aztán morogva eldőlt valami. Többen felsikoltottak. És kivágódott az ajtó.
(Szóval, ez egy rendes meló, fater, ne aggódj!)
Elsőként Ritát pillantottam meg. Csak egyetlen röpke pillanatra villant rám a tekintete, aztán elhúzta a fejét, mert rögtön a kilépés után a folyosó másik vége felé lökték. Az ember, akinek
hatalmas tenyere ott hevert a nyakánál, körül sem nézett. Érthetetlenül morgolódott. Őt a másik faszkalap követte. Megperdült, és hatalmasat lökött az ajtón, amitől az erőteljesen becsapódott. Aztán észrevett.
Közelebb léptem, és felfelé ütöttem a bokszerrel. Sikított a látványomtól. Tudta, mit várhat, és tudta, hogy már képtelen lesz kivédeni az ütést. Megfeszülő állába hangos recsegéssel zúdult a fém, összetörve a csontokat, a fogait. Ballal segítettem neki csöndben maradni: gyomorszájon vágtam. Eldőlt, mint egy zsák.
A Rita mögött cammogó felém perdült, arcán meglepődés. Erre nem számított. Mivel két lépés távolságban volt, kiesett egy hosszú másodperc, ami alatt felkészülhetett. Mikor feléje rúgtam, könnyűszerrel védett. Fordulatból, könyökkel igyekeztem padlóra küldeni, de ezt is kivédte. Ökle gyorsvonat sebességével robbant a bordáim közé. Sebaj.
Most csak annyi volt a dolgom, hogy megismételjem társára mért előző ütéseimet,
természetesen fordított sorrendben. Ballal suhintottam szabadon hagyott gyomra felé, amire rá is harapott, miközben bokszeros jobbom már úton is volt a feje irányába. Későn mozdult. A
bokszer pontosan fültövön vágta, amitől kisebb adag vér fröccsent ki onnan. Újra ütöttem. Most a szeme alatt találtam el. Megbotlott. Ekkor a lábam következett. Miután padlóra került, hatalmasat rúgtam az oldalába, amitől recsegni kezdtek a bordái. Üvöltése hörgésbe fulladt. Ritára néztem. - Semmi baj? Nem bántottak?
Mereven állt. Aztán arra bökött, amelyiket elsőként terítettem le: - Ő… meg… megpofozott. A tag már úgyis fel akart állni. Négykézláb parádézott a kövezeten, miközben nyitott szájából
ömlött a vér. Közelebb ballagtam, és teljes erőmből a fejébe rúgtam. Hatalmasat zuhant, neki a falnak, amitől a friss, hófehér festés rögtön vérpermetes lett. Olyan hangosan koppant a feje, hogy azt hittem, le is pucolja a vakolatot. Elájult. - Hozd a cuccodat! - szóltam a lánynak. - Hazamegyünk. A portás kint állt a kapuban.
- Hívja a mentőket, és a zsarukat! - szóltam. - Mi történt?
Elengedtem Rita kezét (azóta markolta a tenyeremet, mióta felkaptuk a táskáját és kijöttünk az
osztályteremből), és megmarkoltam a grabancát. Nekivágtam a falnak, egészen közel hajoltam az arcához: - Baszd meg, ember, te itt nem dísznek vagy! Mi a fasznak engedsz be ide két ilyen surmót?! Ha még egyszer megteszed, halott leszel, érted?! A kurva anyádat, baszod… Újra megragadtam Rita kezét, és a kocsihoz mentünk. Mikor kinyitottam a hátsó ajtót, rám
nézett. Könnyes volt a tekintete: - Melletted akarok ülni - mondta.
Becsaptam az ajtót, és kinyitottam neki a másikat. Beült. Megkerültem a kocsit, a volánhoz ültem, és indítottam. Szemem sarkából láttam, hogy engem néz. Elővett egy papír zsebkendőt, kifújta az orrát. A sarkon balra kanyarodtam, és megálltam a piros lámpánál. - Kik… Kik voltak ezek? - suttogta. - Nem tudom.
Várt. Aztán: - Éreztem, hogy ma nem szabad bejönnöm. Nem mondtam semmit.
- Megölted őket? - Nem.
- Miért nem? Buta kérdésekre még nekem sincsen válaszom. - Gáspár… - szólt. - Mi lenne… ha még… ha nem mennénk még haza? - Hová szeretnél menni?
Újabb és újabb hatalmas könnycseppek buggyantak ki a szeméből. Letörölte őket. - Nem tudom…
- Mit szólnál egy mozihoz? Bólogatott. - Az jó. Mit játszanak? Vállat vontam. - Fasz tudja. Nem vagyok moziműsor. Majd megnézzük.
Hirtelen oldalba bökött, és vidám hangon csak ennyit mondott: - Hogy beszélsz már megint? Hát ilyen a rendes meló, fater. Te ezt el sem tudod képzelni. Honnan tudnád, milyen az, mikor hirtelen megtörik egy beszakíthatatlannak, átfúrhatatlannak vélt jégtömb? Fogalmad sincsen róla,
Majoros Bálint, ez az oroszokat rendesen meglovagoló fickó milyen arccal várt rám, mikor megtudta, hogy éjjel ott aludtam a házban. Kopogtattam, és benyitottam a dolgozószobájába.
- Nohát - szólt. - Jó reggelt!
Szerintem a bikanyakú csicsergett neki. A Fanyüvő. Az tény, hogy a délelőtti bunyót követően
Rita (a moziból kifelé jövet) makacs hangon közölte, hogy ezen túl a személyi testőre leszek, és
egy percre sem hagyhatom többé magára, de az is igaz, hogy talán nem kellett volna éjszakára ott maradnom a palotában.
Megvártam, míg bebújik a takaró alá, akkor leültem az ágy végébe.
- Biztos, hogy nem hagysz magamra? - kérdezte. - Biztos. - Félek.
Nem feleltem. - Hé!… Adsz jóéjt-puszit?
- Nem. Aludj! Kapcsold le a lámpát! Majoros komor arca azt erősítette bennem, hogy nem kellett volna maradnom. - Mi ez az egész? Beszámolna róla? - kérdezte. Egy fotelre mutatott. - Üljön le! Leültem.
- Ritát megpróbálták elvinni az iskolából - jelentettem ki. - Ketten voltak. Nem jártak sikerrel. - Elmesélné bővebben is?
- Nincs mit mesélnem. Nem tudom, kik voltak, nem tudom, ki bérelte fel őket, csak azt tudom,
hogy időben érkeztem, és meggátoltam őket. Ha jól gondolom, most valamelyik kórházban hevernek. Ha van zsaru ismerőse, tőle többet megtudhat. Halvány árnyék futott át az arcán. - Rendben - mondta. - Vannak ismerőseim a rendőrségnél. Még az éjszaka folyamán elértek, és
elmondták, mi történt. Le kellett fújnom egy megbeszélést, mert rögtön hazafelé indultam. Azt állították, komoly incidens történt. Szerettem volna magától megtudni, mennyire komoly a dolog. - Kezdők voltak - feleltem.
- Most keménykedik nekem? - Ordítani kezdett. - Mit keresett egész éjjel a kamaszlányom szobájában?! Miért van berúgva az ajtaja?! Mi történik itt?! Erre feleljen! Farkasszemet néztem vele.
- Egy: a lánya megkért rá, hogy maradjak vele. Az ágy lábánál ültem végig az egész kurva éjszakát, egy percet sem aludtam, csak tettem a kibaszott dolgomat, és mégis kezdem úgy érezni magam, mint akit le se szarnak. Kettő: a berúgott ajtót ki fogom fizetni, csak mondjon egy árat.
Ha pedig megfordult volna a fejében: semmi „olyan” dolog nem történt az éjjel. Vagyis nem kúrtam meg Ritát. Ettől elképedt. Nem vártam meg, hogy magához térjen. Gyorsan felálltam, és elindultam kifelé.
- Hé! Most meg hová igyekszik? - szólt utánam.
Megálltam, de nem fordultam felé. Gondolkoztam. - Jöjjön vissza! Üljön vissza, az istenit neki! - Átrobogott az asztal mellett. - Bocsásson meg, ha
esetleg túl durván kérdezgetem, de ideges vagyok! Nézze el nekem! Mit gondol - kérdezte -, ha nem tudnám, hogy maga egy becsületes fiatalember, mikor hazaértem és megtudtam, hogy Rita szobájában van, nem törtem volna magukra? Maga felé fordított.
- Ne húzza tovább a dolgot! Így is felborult minden. Szótlanul hagytam, hadd mondja.
- Mit gondolt: viccből van szükségem a szolgálataira? He? Erre gondolt? Hogy a nyálamat verem magával, meg a többi nagyra nőtt óvodással? Nem mondtam, mert úgy éreztem, ez nem tartozik magára, de most hallgasson végig! Van egy ember, aki szemet vetett az üzletemre. Úgy hívják, hogy Békési. Lent lakik Veszprémben. Vele volt találkozóm, mert meg akartuk beszélni az elosztást.
- Miféle elosztást? - Békési is hasonló üzleteket kötött a Szovjetunióban, mint jómagam. Mindketten három évvel
ezelőtt kezdtük, és rövid időn belül sikeresen benyomultunk a szeszpiacra. Régebben úgy
látszott, jól megleszünk egymás mellett, de mostanában egyre jobban kavarognak a dolgok, és nagyon úgy tűnik: vége a szép időknek. Békési szeletet kér az üzletemből. Valami felborulni
látszik odaát. Gorbacsov basztatja a nagyokosok lebetonozott politikáját, erre többen visítva szarják össze magukat, és ennek egyenes következménye, hogy romlanak a külföldiek piaci lehetőségei. Békési az utóbbi fél évben rengeteg boltot vesztett, én viszont újakat is kötöttem. Ezért akarja a véremet szívni.
- Ha ennyire biztos benne, hogy Békési emberei voltak azok tegnap - mondtam -, akkor
ballagjon be a zsernyákokhoz, és szavaljon nekik. - Ez nem olyan egyszerű. - Maga szerint. Sóhajtott. - Hagyjuk. Ez legyen az én gondom. Most bemegyek Ritához… Mondja: nagyon megviselték az
események?
Vállat vontam. Ekkor a karját nyújtotta: - Rendben. Rendben. - Tenyerével átfonta a kezeinket,
úgy rázogatta. - Most menjen haza és pihenjen! Vigye a Volvót! És tegye meg nekem, hogy beszél Pállal. Ebédre várom. Pali előbb csendben meghallgatta, mi történt. Este felhívtam, és röviden elmeséltem neki, miért
kell a Majoros-villában maradnom, és ő ígéretet tett rá, hogy intézkedni fog. Tudtam, ez mit takar: néhány haverja egész éjjel őrizte a környéket. Most az egész történetre kíváncsi volt, méghozzá alapos részletességgel. Beszéltem neki a
fickókról, az iskola portásáról, Ritáról, a moziról, az éjszakai gubbasztásomról, és a ma reggeli beszélgetésről. Mikor befejeztem, ennyit szólt: - Rendesen benne vagy, kölyök. Nos, ilyen munkám van. Ülök az asztalnál, nézem, amint Fater Három mélyen merít a feltálalt
levesből, majd megvárja, míg mi is szedünk anyával. Akkor halkan megszólal: - Géza újra itthon van. Lenyelem a falatot.
És ekkor olyat mond, ami túlszárnyal minden képzeletet: - Rendőr lesz belőle.
TIZENHATODIK FEJEZET Kergetem az emlékeket. Egy félhomályos, kicsiny szobára emlékszem. Két végében két ágy hever, közöttük egy kisszekrény, azon hamutartó. Mi ott ülünk az ágyakon, egymással szemben, és Géza cigarettázik. Pár órával azelőtt levertünk néhány hirtelen haragú mákonyi úttörőt, és most rettentően büszke vagyok magamra, amiért hangtalanul, büszkén tűrve az ütéseket zúztam le az ellenfél közül egyet.
Géza a példaképem. Van ilyen.
- Ez így nem lesz jó, baszd meg - mondja. - Mi? - kérdezem.
- Nem hagyom, hogy belepofázzanak az életembe! Pedig belepofáztak. Az egyik mákonyi fiú a verekedés után rosszul lett, kórházba kellett szállítani, mert valami őrült vérrögtől, amit Géza rajzolt az agyába, kómába esett. Emlékszem a
pillanatra, mikor a körzeti megbízott eljött érte, és elvitte. Csak a hamutartóban hagyott, füstölgő cigaretta maradt utána. Ezt követően öt évig nem láttam.
Emlékezhetnék arra a napra is, mikor hazaérve a suliból ott ült a konyhában Palival. Kedvesen
fogadott, átölelt, és büszkén méregetett, majd lementünk az utcára sétálni, hogy kettesben lehessünk.
- Kimegyek - közölte. - Hová? - Ez nem az én világom. Jelentkezek a Légióba.
Néztem, ahogy rágyújt. Leültünk a játszótéren egy padra.
- Ez az ország megfojt engem. Nincsenek lehetőségek. Nincsen mozgás. Nincsen élet. Mi a véleményed? Te nem jössz?
Akkoriban már úgy éreztem, elfoglaltam a nekem való helyet a városban.
- Nem - feleltem. Egy koromsötét, viharos éjszakán szökött át Ausztriába, hogy onnan minél hamarább eljusson
Marseille-be, ahol beléphet álmai és vágyai sejtelmes, állandóan változó világába. Elutazását
követően, miután küldött egy képeslapot Franciaországból, Fater Három fent járt Palinál, és kérdőre vonta, miért nem tartotta vissza, de Pali csak ennyit szólt: - Mindenki maga dönt a
sorsáról.
Géza sorsa a hihetetlenül kemény kiképzés, majd a hihetetlenül kemény szolgálat volt. Anya elvitte a levest, majd az asztal közepére helyezte a sültet.
- Három hete jött haza - jegyezte meg Fater Három. - Azt mondta, felmegy Pestre, és beiratkozik a rendőrtiszti főiskolába. Kérdeztem, ha már felmegy, meglátogat-e, de csak a vállát
vonogatta. Ezért mondom. Talán nem is tudod, hogy itthon van. - Nem tudtam. Szedett a püréből, majd letette a kanalat.
- Nagyon megváltozott. Nem szóltam.
- Egész más ember lett. Nem is tudom, hogyan mondjam… Felnőtt.
Egyszer mindenki felnő. Ez a véleményem. Lehet, hogy gyerekként vagy kamaszként elkövetünk
egy-egy hibát, akár olyat is, amelyik rögtön hozzánk csapódik, szinte eggyé válik velünk, és végig fog kísérni egész életünkben, de egyszer mindannyian felnövünk, és belátjuk múltbéli tévedéseinket.
A legrosszabb, mikor azt vesszük észre, hogy felnőttként követtünk el valamiféle hibát. Felnőttként egészen más súlya van döntéseinknek. Ebéd után kimentünk a fedett teraszra, leültünk a kerti székekre, és kávéztunk. Fater Három hozzám fordult: - Meg sem kérded, mi van a testvéreiddel?
- Margittal néha-néha telefonálunk egymásnak - mondtam. - Anna pedig itt van a szemem előtt. Mit mondjak? Elég gyorsan nől. Fater Három bólintott.
- És Erzsi? - Mi van vele?
- Nem is vagy kíváncsi? A gyűlölet túlságosan régi. Akár a seb. Beforrt már. - Múlt héten ő is itthon járt. Bentlakásos kollégista Szegeden. Azt mondta, gyereket vár, és
férjhez akar menni. Ez az utolsó éve az iskolából, de még idén összeházasodnak, és bérelnek egy lakást. Ott maradnak. A fiú szegedi. Némán hallgattam.
- Szerintem téged is meg fog hívni az esküvőre - mondta. - Lehet.
Elővette a pipáját, és megtömte. Figyeltem. Miután sikeresen meggyújtotta, pöffentett párat, és
kényelmesen hátradőlt. Rám nézett. - És te? Van barátnőd? Gondolom, a Pali mellett elég nehéz csajozni.
- Ezt hogy érted? - Rend a lelke mindennek. Csajokat felhozni tilos! Már gyerekként is ilyen volt. Mosolyogtam.
- Ilyen. De elég sűrűn van távol. - Ah… Értem. Tehát? Van barátnőd? - Jelenleg nincs.
- Nem baj - mondta. - Mindennek eljön az ideje. Nyugalom. A gyomrunk tele, a fűtött terasz békésen óv bennünket a kinti hidegtől. Jó itthon. Hazudok. Valóban jó? Gondolatban most is Pesten vagyok, és azt veszem észre, hogy nem tudom kiverni a fejemből Ritát. Megbabonázott. Őrület.
- Megváltozott a felállás - fogadott Majoros, mikor este, immáron frissen és fiatalosan beállítottam hozzá. Jót tett a fürdő és az alvás. A Volvót odakinn parkoltam le az udvaron. -
Beszélgettem Ritával. Gondolom, egyikünk előtt sem kérdéses, hogy a tegnapi napig gyűlölte magát.
Mivel szúrósan nézett, reagálnom kellett. Biccentettem.
- A mai naptól hirtelen megnőttek az igényei. És megváltozott az álláspontja is, már ami magát illeti. Már nem gyűlöli, sőt… Teljesen kicserélték. Retteg. Azt mondja, csak úgy hajlandó iskolába
járni, ha maga is ott van vele. Mit gondol, ez megoldható lenne? Természetesen nem a jelenlegi fizetéséért. - Nem - feleltem. - Miért nem?
- A megállapodásunk úgy szólt, hogy csak hozom és viszem, de nem vagyok mellette. Főiskolára járok. Szükségem van a délelőtti órákra.
Bólogatott. Látszott, hogy már többször is átgondolta a dolgokat. Felvetette: - Mit szólna egy
délutáni magántanárhoz? Itt nálam. Én fizetem a tanárt, aki felkészíti magát a vizsgákra, de cserébe beköltözik a házba, és Rita mellett marad. - Nem.
- A lányom szava nekem szent. Nézze… Az anyja pénteken érkezik. Most odakint van Svájcban, látogatást tesz a nagyszüleinél, de ha megérkezik, és Rita elmondja neki, mi történt (márpedig biztos vagyok benne, hogy rögtön a gép leszállása után ez lesz a téma!), és azt is elmeséli, hogy
én nem tudtam magát meggyőzni, akkor itt irtózatos jelenetek lesznek. El tudja képzelni? Megrázta a fejét. - Nem tudja elképzelni. Nem ismeri a feleségem. Tehát az ajánlatom: magántanár, bentlakás, dupla fizetés. Cserébe tökéletes védelmet kérek. - Tökéletes védelem nem létezik. De gondolkozom rajta.
- Nem fogok könyörögni. Maga a számomra csak egy gép, aminek megfizetem a működését. - Tudom.
- Rendben. Otthon Pali ezzel fogadott: - Mit feleltél? - Mit kellett volna?
- Szerintem ez túlságosan nehéz meló. Hagyd ott! Azt hiszem, rosszul becsültem fel. Szörnyű gyanú fogalmazódott meg bennem. - Nem értem, miről beszélsz.
- Átvertek. Erről ugatok. Hát nem látod? Nem engem kértek fel, mert túlságosan kitűnnék a kislány mellett, miközben te még fiatal vagy, és úgy nézel ki, mint valami rohadt kis sofőr. Ez is
vagy, nemde? Felfogadtak a sofőrködésre, miközben már pontosan tudták, mire akarnak rávenni. Így alacsonyabb áron jutnak egy teljes idős faszihoz. - Hé! Szerintem nem rossz üzlet. Talán azért nem tetszik, mert nekem címezték? Meglepődött. Csípőre tette a karjait.
- Ez ízetlen volt. - Tévedsz. Az az ízetlen, hogy le akarnál beszélni róla.
- Baromság. - Elfordult. - De tudod, mit? A te döntésed. Csinálj, amit akarsz. Azt tettem. Miután a gép leszállt Ferihegyen, és a tömegből kivált egy csinos, fiatalos, barnásvörös hajú nő, Rita boldogan futott feléje. Csókot nyomott az arcára. A következő pillanatban odacipelte hozzám, és bemutatott bennünket egymásnak:
- Anyu, ez itt Gáspár, a testőröm. Gáspár, ő az édesanyám, Marianna. - Testőr? - lepődött meg a nő. - Minek neked testőr?
Rita hízelegve bújt az oldalához: - Beszélj apával… Neked is lehet egy. Hát ez van. Gép vagyok, aminek megfizetik a működését.
