Előszó Minél többet olvasok a szexualitás történetéről, annál tisztábban látom: efféle történetet írni, akár egyetlen, rövidke időszakra vonatkozóan is, szinte lehetetlen ség. Ennek két oka van: egyrészt a szexualitás történe tietlen mivolta, másrészt pedig a feldolgozandó anyag áttekinthetetlensége. Ami a történetietlenséget illeti: a nemi élettel kapcsolatos nézetek és szokások ugyan kétségkívül változnak, sőt talán fejlődnek is, maguk a nemi viselkedésmódok azonban – az aktusra és a vele kapcsolatos cselekvésekre, folyamatokra és emó ciókra gondolok – szinte változatlanok maradnak az idők során. Ezeket ugyanis elsősorban az ember testi jellemzői, ösztönei és fajára jellemző vágyai alakítják, és bár a nemi élettel kapcsolatos magatartásformák ra kétségtelenül a társadalmi és kulturális környezet is erősen hat, alapvető vonásai, módozatai, céljai és funkciói, hogy úgy mondjam, sosem voltak s nem is lesznek fejlődőképesek, míg a gyermeket férfi nemzi és asszony szüli meg. (Ami sajnos korántsem tűnik örök érvényűnek.) A szexualitás külsőségei viszont, amelyek mégis változók és sokfélék, igen nehezen rendszerezhetők és megragadhatók. Az alábbi szövegrészlet Rómában született 1635 körül, a harmincéves háború idején. A szöveg hátteréül illene bemutatnom legalább a ko rabeli itáliai szexuális viszonyokat, ám ezeknek puszta vázolása is szinte lehetetlen. Gondoljuk csak meg, mi 5
mindenről kellene írnom: elsősorban arról, milyen más volt a története és társadalmi rendje például Velencé nek és Milánónak, illetve az akkoriban spanyol kézen lévő Nápolynak, milyen eltérő nemi viselkedésmódok uralkodtak a pásztorok, a parasztok, a polgárok, a ne mesek és az udvari emberek körében. Mérhetetlen irodalmi, képzőművészeti és levéltári anyagot kellene feldolgoznom: a világi és inkvizíciós bírósági aktáktól az erotikus irodalomig, az orvosi szakmunkáktól és a kalendáriumirodalomtól, a népkönyvektől és népda loktól a kánonjogi vagy penitenciális tanácsadókig, a magánlevelezéstől a korabeli újságokig. Végig kel lene tekintenem azt is, milyen gondolkodásmódok éltek elevenen akkoriban: a népi hiedelmektől, népi vallásosságtól a természettudományos elméletekig, a katolikus teológiától a hermetikus miszticizmusig, s milyen ókori, középkori, vagy épp a XVII. század ele jén születő hagyományok alakították a korabeli római, genovai, szicíliai „nép” (már ha volt efféle) szexualitá sát – ezek ugyanis mind befolyásolhatták a nemi ma gatartás formáit. A nemi viselkedésformák történetére mindezen túl ezernyi tényező, apróság hat még, a be tegségek megjelenésétől a ruha- és tisztálkodási diva tokig (egész más lehetett például egy, a szoknyája alatt födetlen altestű, rendszeresen fürdőbe járó XV. száza di német parasztleánnyal szeretkezni, mint egy gya korlatilag sohasem mosdó és legföljebb hetente váltott, szoros alsóneműt viselő biedermeier hölggyel folytatni nyomasztó viszonyt). De szerep jut e megragadhatat lan történetben a táplálkozásnak, a termelési rendszer 6
nek, a vallásnak, az éghajlatnak, a népszokásoknak, a lakásviszonyoknak, az illatkultúrának és a társadalmi rendnek is. A jelentős itáliai prostitúció történetével, a korabeli életet befolyásoló hadjáratok és járványok históriájával, valamint a kor demográfiai viszonyaival úgyszintén foglalkoznunk kellene. Egy szó, mint száz, a nemiség alapvető formáinak nincs törté netük, változásra alkalmas jellemzőinek históriája viszont túlságosan sokrétű és ezért éppoly áttekinthetetlen, mint a valóság maga. A másik súlyos gondom magával a történetírással kapcsolatos. A történetírás kezdetben nem akart egye bet, mint emléket őrizni és igaz meséket mondani – ebben az értelemben már Homérosz eposzai, sőt talán Gilgames mítoszai is történeti munkák. Hérodotosz nál még egyértelmű a mese és a mesélőkedv túlsúlya, ám már igen korán, Thuküdidésznél újfajta vágy jele nik meg: a történelmi események értelmezésének vá gya s az a kényszer, hogy a kaotikus eseményekben az – immár történettudóssá magasztosult – történetíró valamiféle szabályosságot, rendet, mondanivalót és törvényt fedezzen fel. Ez a célzatos történészi atti tűd Tacitustól Plutarkhoszon, Sulpicius Severuson, Freisingi Ottón és Thuanuson át öröklődött, ám je lentősen nem erősödött mindaddig, míg a XVIII. szá zadban meg nem született a történetfilozófia, amely a történelmet fejlődésnek, értelmezhető és logikus fo lyamatnak fogja föl, s mely Hegelben, Marxban, majd a késői szellemtörténészekben jut el csúcsára s arra a konklúzióra, hogy a történelem nem más, mint jel 7
rendszer, amelynek értelmezése tudományként, vagyis tényeken és törvényeken alapuló logikai rendszerként működtethető. Noha ennek az állításnak az alaptalansága pusztán a történészi előrejelzések teljes csődjéből és az értelme zési rendszerek tarkaságából is egyértelműen kitetszik, ma már oly sok ezer ember alapozta egzisztenciáját a történetírás tudományos mivoltába vetett általános hitre, hogy a historiográfia bástyái bevehetetlennek, intézményei pedig megingathatatlannak látszanak. Az én szerény véleményem viszont az, hogy a történet írás akkor teszi megfelelően a dolgát, ha újból történetírássá, emlékezéssé, igaz mesék tiszta elbeszélésévé válik, ahol az elbeszélőnek nem a logikát, a törvényt és a szabályt, hanem a szépséget és az érdekességet – s ha létezik ilyesmi, az igazságot – kell keresnie az esemé nyekben, s csupán azon kell fáradoznia, hogy anyagát – amelynek korlátozott és önkényesen szelektált mi voltával maga is tisztában van – minél élvezetesebbé s átélhetőbbé formálja-csiszolja. Különösképpen igaz ez a szexualitás történetére, amelynek meggyőződésem szerint semmiféle összegezhető tanulsága, fejlődéstör vénye és kvintesszenciája sincs, viszont épp eléggé szó rakoztató ahhoz, hogy egy könyvecske erejéig lekösse és mulattassa, sőt netán meg is tanítsa egyre-másra a Tisztelt Olvasót. Mivel tehát egyrészt anyagunk, a szexualitás XVII. század eleji története szerintem megfoghatatlanul összetett, másrészt mivel a történetírásnak ezt a szó rakoztatóbb és a nagy összefüggésektől tartózkodó 8
válfaját igyekszem űzni, az alább következő oldalak – szándékom szerint – közelebb állnak majd az ismeret terjesztő irodalomhoz, mint a tudományhoz, s ennek megfelelően könnyedebbek is lesznek a megszokott nál. Nagyra törő terveim nincsenek. Találtam egy szö veget, amely felkeltette az érdeklődésemet, s úgy gon doltam, talán másokét is fölkelti majd. Lefordítottam hát s itt – a képeket válogató, s remek magyarázatokkal ellátó művészettörténész, Horányi Ildikó segítségével – közreadom. S mert úgy láttam, ez a szöveg az idő, a tér és a gondolkodásmód távolsága miatt magyaráza tok nélkül nem lenne teljesen érthető, bevezetővel és jegyzetekkel vettem körül. Valaha, nagyjából a XVIII. századig, sok ezer éven át az iskolákban, majd az egyetemeken a követke zőképpen folyt az oktatás: a tanár kiült a katedrára, vagy kiállt az olvasópulthoz és felolvasott, praelegált egy részletet valamelyik nagy tekintélyű auktor szöve géből. (Ez volt a lectio [olvasás], azaz a lesson vagy magyarul a lecke.) Ezután a professor legens szóról szóra átismételte az olvasottakat és minden homá lyos kifejezéséhez magyarázatokat fűzött. Ezekből a gyakran a könyvek margóján írásban is megjelenő magyarázatokból, szkolionokból keletkezett a közép kori kommentár műfaja, amely viszont a tractatus, a dissertatio, majd az esszé műfajának lett a szülőany ja. (Ezt a varázslatos átalakulást Montaigne-nél vagy még később, Giambattista Vicónál érhetjük tetten.) Az esszé és a tractatus pedig a mai tudományos köz lemény őse, noha ma már csak legföljebb apró betűs 9
jegyzetek utalnak benne az egykor a lap közepén tró noló auktorokra. Ez a könyv most a praelectio antikközépkori hagyományához próbál visszatérni: ez az oka annak is, hogy a magyarázott szöveg viszonylag kurta, a magyarázat viszont terjedelmes lesz. Szerin tem ugyanis mindmáig ez a legcélravezetőbb módja az ismeretek terjesztésének: az eredeti szöveg testközelbe hozza a múltat, a magyarázatok pedig segítenek elmé lyedni a szöveg értelmében. Miközben tehát a szöve get s a hozzá fűzött, nemcsak informatívnak, hanem szórakoztatónak is szánt magyarázatokat olvassuk, valamit – ha nem is túl sokat – megtudhatunk majd arról, ami egyébként megfoghatatlan: a XVII. század első felének nemi életéről. Márpedig a megfoghatat lanról szerzett ismeretnél emberibb tudás el sem kép zelhető.
A szerző Szövegünk szerzője, Paulus Zacchias, vagy olaszosan Paolo Zacchia életéről nem sokat tudunk. Rómában született 1584-ben. Iskoláit a piarista atyáknál, majd a jezsuitáknál végezte. Orvosi ismereteket a római Arciginnasio della Sapienzában szerzett, majd praxis ból élt: 1644-ben X. Ince pápa főorvosa és az egyházi állam protomedicusa lett. 1621 végén kezdte kiadni Quaestiones medico-legales című fő művét, amelynek 1651-ben jelent meg az utolsó kötete, s mely a követke 10
ző évszázadban számos kiadást ért meg. [Lib. 1. Roma, 1621, Lib. 2. Roma, 1625; Lib. 3. Roma, 1628; Lib. 4. Roma, 1628; I–IV. Leipzig, 1630; Lib. 5. Roma, 1650; Lib. 6. Roma, 1650; Lib. 7. Roma, 1635; Lib. 8–9. Ams terdam, 1650. Teljes kiadásai: Lyon, 1654, 1661 ui., 1674 ui.; Frankfurt, 1666; Frankfurt am Main, 1668 (Daniel Horst kiadása); Frankfurt am Main, 1688 (G. Francus-féle kiadás); Nürnberg, 1726; Lyon, 1726.] Zacchias, mint sok más kortársa is, polihisztor volt, az orvostudományon és a jogon kívül költészet tel, festészettel és zenével is foglalkozott. Ingrassiával, Codronchival és Fidelisszel együtt a tör vényszéki orvostan megalapozójaként tartjuk számon. Kor társai – Hermész-Mercurius lélekvezetői és kalauzi funkciójára utalva – a jogászok Mercuriusának és az olasz Hermésznek nevezték. A jogászok eme kalauza 1659-ben halt meg Rómában, a Chiesa di Santa Ma ria in Vallicellában temették el. Munkássága során elsősorban az orvostudomány és a jog közös kérdéseit vizsgálta. Fő művén kívül dietétikai, teratológiai, tü dőgyógyászati műveket írt – munkái legrészletesebb felsorolása a J-D. Horstius–G. Francus-féle, 1688-as kiadás bevezetőjében olvasható. Zacchias fordított is: Lactantius Firmianus (kb. 260–340) Phoenice című, a főnixmadár legendáját feldolgozó költeményét ültette át olaszra, Fenice címen, nagy sikerrel (Roma, 1608). Írt továbbá egy diskurzust a sörről és ennek orvo si hasznáról – ami egy olasztól különös teljesítmény. Egyéb, kiadott művei a következők (írásai nagy része ugyanis máig kéziratban lappang): 11
– Il vitto quaresimale. Roma, 1737. – De malis hipocondriacis. Roma, 1639; Venezia, 1665 – latin ford.: Alphonsus Knon, Viennae, 1671. A rá vonatkozó irodalomból a fontosabbak: Cap paroni, Pietro: Profili bio-bibliografici di medici e naturalisti celebri Italiani. Vol. 2. Roma, Istituto Nazionale Medico Farmacologico „Serono”, 1928. III. 134–136. p.; Gurlt, E.–Hirsch, A. (Hrsg.): Biographisches Lexi kon der hervorragenden Aerzte. Wien und Leipzig, Urban und Schwarzenberg, 1888. VI., 352-353.; Haller, Albrecht von: Bibliotheca medico-practica. Basel, 1777, II. 501–503.; Cranefield, P. F.–Federn, W: „Paulus Zacchias on mental deficiency and deafness.” Bulletin of the New York Academy of Medicine. 46 (1970) 3–21., Karplus, H.: „Medical ethics in P. Zacchias Quaestiones medicolegales.” In: Intern. Symposium on Sociology, Medicine and Law, Jerusalem, 1972. Amsterdam–New York, Elsevier, 1973. 125–134., Traunfellner, Z.: „Paolo Zacchia – Vater der gerichtlichen Medizin.” Zeitschr. für Rechtsmedizin. 94 (2) (1985) 159– 163.; Bajada, J.: Sexual impotence – the contribution of Paolo Zacchia. Roma, Ed. Pontificia Univ. Gregoriana, 1988; Maeder, H.: Die Frau im 17. Jahrhundert im Spiegel der Quaestiones medico-legales des Paolo Zacchia. Diss., Bern, 1981; Magyar, L. A.: „Medical honoraria in the 17th century”. Vesalius. Vol. 3. (2) (1977) Dec. 91–94.
12
