A mi fekete bárányunk. Gyerekkorom az 50-es évekre esett, s akkoriban még jártunk hittanra. 7-8 éves forma lehettem, amikor a Plébános Úr hittan órán a testvér párról Káinról és Ábelről beszélt, a bibliai testvérpárról, Ádám és Éva fiairól. Azt hiszem nem kell megismételnem a történetet, hiszen ha a bibliából nem ismeri valaki, akkor ismerheti valamelyik regényfeldolgozását. Röviden csak annyi, hogy a testvérek áldozatot mutattak be, melyek közül Ábelé tetszett, Káiné pedig nem tetszett az Úrnak: „És monda az Úr Káinnak: Miért gerjedtél haragra, és miért csüggesztéd le fejedet? Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.” (1Móz 4,6-7) Káin nem értette, az ő áldozata miért nem kedves az Úrnak, ezért irigységből megölte Ábelt. A történet mélyen belém ivódott, de gyerek fejjel nem sokat értettem belőle, csak a szörnyű bűnt, de magát a példabeszédet nem igazán. Káin, a fekete bárány története később is sokat foglalkoztatott, és sokszor töprengtem azon, hogy mitől válhat az ember bűnössé, hogy a külsőségek, vagy a jellem predesztinálnak-e arra, hogy valakiből fekete bárány legyen, vagyis deviáns , a társadalomból kitaszított személy? Talán minden családban akad egy fekete bárány? A következő történet az mi családunk fekete bárányáról szól, akit felnőtt fejjel már csak szánni tudok, s elítélni semmiképp nem. Anyám legidősebb nővérének, aki egyben a Keresztanyám is volt, 2 lánya született pár perc eltéréssel, vagyis ikrek voltak, de kétpetéjű ikrek, s erre nem cáfolt rá a külsejük sem. Kati az
idősebb, barna, szög egyenes hajú volt, metsző, hideg kék szemekkel, s szigorú, konokságra utaló ceruzavonásnyi vékonyságú ajkakkal. Viki hatalmas meleg barna szemeket, és szőke göndör fürtöket kapott a Teremtőtől, s amikor mosolygott két ennivalóan bájos gödröcske jelent meg az orcáján. Gyerekkorunkban sokat vendégeskedtek nálunk falun, mert az Édesanyjuk tánctanárnő volt, s balettet tanított egy vidéki színtársulatnál, s nyaranta haknizni járt a társulattal, az Édesapjuk pedig magas rangú MÁV főintéző volt Záhonyban, az átlagostól eltérő munkaidő beosztással. Úgy gondolták jót tesz a lányoknak a vidéki levegő, s az egyszerű falusi emberek, gyerekek társasága. Már akkor megmutatkozott, hogy Kati kezelhetetlen. Mindig rossz társaságba keveredve csatangolt a falu határában, általában fiúkkal, s késő este tetőtől talpig csatakosan került elő, s csak azért nem kapott verést Apámtól, mert örültek, hogy egyáltalán megkerült a rájuk bízott csemete. Nem véletlen az sem, hogy Viki, Kati ellenében mindenkit megnyert, mindenki szerette. Úgy hiszem, őt könnyebb volt szeretni, hiszen kikövetelte magának a szeretetet a bújásával, hízelgő természetével. Nem felejtem, hogy amikor hétvégenként az Édesanyjuk meglátogatta őket, Viki mindig szorosan rátapadva, úgy aludt el, hogy az anyja hajfürtjeit az ujjaira csavargatta. Egészen különleges anya-lánya kapcsolat volt az övék, ahova már Kati nem fért bele. Évek teltek el így, amikor 63 nyarán Anyám egy üzenetet kapott, hogy utazzon minél előbb Szegedre az ott élő húgához, Marához. Miután én már elég nagylány voltam, Anyám engem is beültetett a Trabantba, s elindultunk.
Késő este értünk oda a nagynéném lakásához, Szeged belvárosába, a Takaréktár utcába, s a lakásba érve, az üdvözlések után vettük észre, hogy valaki mozdulatlanul meghúzódva, szokatlanul némán, elárvulva ül a konyha sarkában, a félhomályban. Kati volt az, az én egyik unokahúgom. Mara néném szótlanul egy levelet nyújtott át Anyámnak, s azután röviden pár mondatban elmesélte, hogy Kati szülei Jugoszláviába utaztak, s onnan disszidálni szeretnének Amerikába, Olaszországon keresztül. Akkoriban Jugoszlávia nyugatnak számított, így nem engedték ki a teljes családot, s
a Keresztanyámék
a kedvenc lányukat vitték magukkal, de azzal a
szándékkal, hogy majd a Vöröskereszt segítségével egyesítik a családot. Azt hiszem Kati akkor érezhette először úgy, hogy elárulták őt, s kiűzetett az Édenből. Keresztanyuék, mint ahogyan Marával megbeszélték, és meghagyták neki, azt szerették volna, ha a családból mi vesszük magunkhoz Katit, hiszen az 5 testvér közül mi számítottunk a legmódosabbaknak. Hazafelé indultunk, s nem volt nehéz észrevenni, hogy Kati a szokottnál is harapósabb, mogorvább kedvében volt. Bekucorodott az autó hátsó ülésére, s hazáig egy szót sem szólt, de mi is némák maradtunk Anyuval, hiszen Kati előtt nem beszélhettünk. Otthon aztán, amikor a hívatlan vendég lefeküdt az utcai szobában, Anyu és Apu egymás szavába vágva vitáztak azon, hogy mit tegyenek. Apu már 56 éves volt akkor, egy agyvérzés után, s egyre nehezebbé vált számára a nehéz fizikai munka a pékségben, a kertben, és az állatok körül. Anyu ugyan 15 évvel fiatalabb volt, de ő sem volt teljesen egészséges, és a nehéz fizikai munka terhét nő létére nem tudta levenni Apám válláról. Így végül úgy döntöttek, nem tudják magukra vállalni még egy gyerek eltartását.
Katit végül az egyik egyedül élő nagynéném vette magához, aki tanárnő volt Mohács szigeten. Gabi a helyi általános iskolában tanított, s oda iratta be Katit is. Kis ideig úgy tűnt minden megoldódott. Keresztanyámék megkapták a menekült státuszt, s miután letették az angol nyelvvizsgát, állásuk is akadt, házmesteri állás egy hatalmas bérházban, melynek földszinti kis lakását szolgálati lakásként használták. Gyakran küldtek csomagokat, melyben ruhák, cipők voltak Katinak, és a család többi tagjainak is. Még dollárt is sikerült átcsempészniük, úgy, hogy indigópapírba csomagolva tették a borítékba, s így a határon átvilágításkor nem vették észre. Eltelt egy év, Kati serdülni kezdett, s ezzel együtt még kezelhetetlenebbé vált. Talán türelmetlenséget szült benne a tény, hogy nem sikerült ez alatt az idő alatt sem kijuttatni őt a tengeren túlra. Hiába volt a szeretet, már talán nem hitt benne. Hanyagolta a tanulást, csavargott, rossz társaságba keveredett. Többször próbált a Dunán átúszni, és átszökni a határ túloldalára, Jugoszláviába, de mindig visszahozták, s végül szigorúan őrzött javító-nevelő intézetbe került. Felnőtt lett, mire a szülei hazatelepültek nyugdíjasként, s kárpótolni akarván mostohán elhagyott lányukat, kijuttatták New Yorkba, majd amikor az angolt megtanulta, szereztek neki egy állást egy nagy divatcég titkárságán. Kati akár boldog lehetett volna, de azt hiszem úgy érezhette megint túladtak rajta. Pár hónap múlva a szülei egy hivatalos levelet kaptak, melyben az állt, hogy Kati öngyilkos lett, a 20. emeletről a mélybe vetette magát. Mindenki értetlenül, s döbbenten fogadta a hírt. Hosszú évek teltek el azóta, már én is egyedül vagyok. Szokásomhoz híven, minden ősszel meglátogatom a szülőfalumat, ahol a szüleim nyugszanak, és az orosházi temetőt, ahol családom többi tagja lelt örök pihenőre.
Ősz van, didergetős november. Haldoklik a természet, s még utoljára meleg sárga és vörös színekbe öltözteti lombhullatói fáit, majd a levelek lassan erőtlenné válva, egy-egy kósza szellő fuvallatára elengedik az életet adó faágat, s lehullva rövid időn belül szürke, zörgő avarrá, halott válnak. Minden az elmúlásra emlékeztet. Békésen, gondolataimba merülve matatok a síroknál, emlékezve a múltra. Az utolsó sírnál kissé tovább időzöm. Tekintetem sűrűn rátéved a fejfán lévő fényképre, amelyről hárman mosolyognak rám, mintha még élnének. Keresztanyu, Keresztapu, és közöttük Kati sugárzóan fiatalon, boldogan, mintha azt mondaná, lám végre hazataláltam, s itt vagyok velük, elválaszthatatlanul az öröklétben.
