Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Emlékezők, Kedves Barátaim! Mindenkit nagy-nagy tisztelettel üdvözlök a városunk és a Magyar Közösség Pártja Kerületi és Járási Elnöksége nevében. Májusnak e tájékán mindig megemlékezünk a hőseinkről, az elhurcoltakról, mindazokról a családtagokról és barátokról, akik ilyen vagy olyan módon áldozatai lettek valamelyik világégésnek. És bár az utolsó háború óta, amelyik vidékünkön dúlt már Hála Istennek több, mint 68 év telt el, mégis fájnak a sebek, mégis emlékezésre késztet a múlt, a falon elhelyezett emléktábla, a temetői sírkeresztek. És mennyi olyan emberre emlékezünk, akinek azt sem tudjuk, hol a sírja, azt sem tudjuk hol érte őket a végzet. Honnan, melyik tájról repültek gondolataik utoljára az otthon maradott családra, szülőre, kedvesre, gyermekre, házastársra. Mi, később születettek már fel sem tudjuk fogni mi történt, nekünk ezek az események történelemkönyvi fejezet csupán, de édesanyáinknak, édesapáinknak, nagyszüleink számára kegyetlenül megélt, átszenvedett rémtörténetek, amiktől még ma is kicsordul a könny, 1
megremeg a térd, meginog az emberbe vetett hit. És bizony jobb, ha mementóként, elriasztó szörnyűségként elhisszük, tényként elfogadjuk, hogy sajnos a mi vidékünkön, a hozzánk hasonló hús-vér emberek képesek voltak ilyen szörnyűségeket művelni másokkal, embertársaikkal. Jobb, ha emlékezünk, mire képes az ember, azért, hogy soha még egyszer ilyen ne történhessen. Ma már legalább őszintén, szabadon tudunk emlékezni, el tudjuk mondani, hogyan is történtek a dolgok, mi történt a gulagokban, hová is hurcolták el valójában a hozzátartozóinkat. Nem olyan rég még nem is lehetett ezekről az eseményekről beszélni, el kellett titkolni még az emlékezést, az emlékeket is, anyáink, apáink csak titokban, magukban tudtak elimádkozni egy-egy Miatyánkot a messzi Szibériában, a frontokon, a munkatáborokban elpusztult hozzátartozóik lelki üdvéért. Erre is emlékezni kell, mert manapság újra előfordul bizony, hogy egyes emberek, egyes politikusok valahogy más múltra emlékeznek, mint ahogy azt mi tudjuk, mint ahogy az a valóságban van. Sok az intő jel, soka felemelt ujj! Úgy érzem, úgy látom, az emberiség ma sem tud tanulni a történtekből, mintha nem tudna, nem akarna tanulni saját kárán, saját szenvedéséből sem. Három napja ünnepeltük az 2
Anyák Napját, a szlovák polgártársaink ugyanezt e hétvégén ünneplik. Azt az ünnepet, amelyik az életet adó anyáról, magáról az életről szól, arról hogy vagyunk, hogy lehetünk, hogy örülhetünk az életnek. És ugyanakkor a világban szólnak a fegyverek, emberek esnek terrortámadások áldozataivá, emberek milliói hallnak éhen. Ebből csak egy következtetést lehet levonni – azt, hogy nem tiszteljük az életet magát, nem tiszteljük az e világon való létünk semmihez nem hasonlítható, és fel nem fogható lehetőségét, csodáját. Pedig Édesanyánk nem ezt az üzenetet hagyta ránk. A világon minden édesanya azt szeretné, ha a fia, ha a gyermeke boldogan tudná végigélni az életét, ha alkothatna, vihetné tovább az örök élet stafétáját. Ha nem céltábla, ha nem kegyetlen, embertelen hajlamok áldozata lenne gyermekéből. De talán nem is kell olyan messzire mennünk következtetéseinkben, nem is kell feltétlenül emberáldozatról beszélnünk, nem is kell háborús statisztikák mögé bújnunk, amikor arról beszélünk, hogy emberek vesznek el, eltűnnek, kihalnak. Beszéljünk róla, mert beszélnünk kell a nemzet haláláról, egy kisebbség eltűnéséről és még konkrétabban a mi felvidéki magyarságunk megtizedeléséről. A népszámlálási adatok könyörtelen valóságáról, arról, hogy országunkban tíz év után újabb hatvan ezer magyar veszett el. 3
Azért, mert nem merik, nem akarják felvállalni a nemzetünkhöz, nemzetükhöz való kötődésüket. Sokak számára egyáltalán nem volt fontos, hogy bármilyen nemzetiséget jelöljenek be a népszámlálási íveken. Sem magyart, sem szlovákot, sem semmilyet! Nekik is majd egy idő után emléktáblát helyezünk el? Megérdemlik? Pedig meghaltak a nemzet számára!? De biztos, hogy ők nem valódi áldozatok. Úgy érzem inkább, hogy mi vagyunk az ők áldozatai, hogy a jobb, kényelmesebb élet délibábja miatt elhagyták hozzátartozóikat, barátaikat, nemzetüket. Tennünk kell azért, hogy ezt a harcot, ezt a vértelen csatát, a magyarság megmaradása érdekében vívott csatánkat ne veszítsük el. Igen, erről is beszélnünk kell, mert nagyon csábító sok ember számára a mai világ mindent felölelő globalitása, a világpolgári üdvössége, amikor nyugodtan elfelejtheti történelmét, anyanyelvét, nemzetét, hitét és azt hiszi, hogy ettől erősebb, boldogabb, univerzálisabb lesz. Hogy csak az anyagi jóléttel törődve, csak a karriert tartva szem előtt el tudja érni az egyéni boldogságot. Ez nem igaz! Az ember csak akkor lehet igazán boldog, ha tartozik valahová, ha vannak gyökerei, ha van kultúrája, ha van, amire és akire büszke lehet! Akkor nem fél megvallani nemzetiségét, akkor ki tud állni elvei, hite, meggyőződése mellett.
4
És akkor fognak tisztelni igazán minket. Mert tisztelni csak azt lehet, akinek van tartása, kiáll az igaza mellett, aki tisztában van önmaga értékével. Az önbecsülés, az emberi büszkeség, öntudat kell ahhoz, hogy ne vesszünk el az életben, a társadalomban, a politikában, hogy ápolni tudjuk kultúránkat, anyanyelvünket, hogy ne tépjük szét, ne hazudtoljuk meg történelmi gyökereinket, és végső soron ahhoz, hogy magyar szülő magyar gyermeket neveljen itt a Kárpát-medencében, ami nekünk ugyanúgy otthonunk, mint a más itt élő nemzeteknek. Éljünk úgy, hogy elmondhassuk magunkról: méltóak vagyunk azokhoz, akikre ma itt emlékezünk, méltóak vagyunk azokhoz, akiknek életükkel kellett fizetni azért, mert tartoztak valahova, mert kitartottak önmaguk meggyőződése mellett. Beszéljünk az anyanyelvünkön, műveljük a kultúránkat, legyünk hűek nemzetünkhöz, történelmi gyökereinkhez, járassuk a gyerekeinket magyar iskolába és éljünk Istennek tetsző életet! Akikre ma emlékezünk, azok így cselekedtek, ezért tudtak kitartani. A miénk és a következő generációk felelőssége, hogy áldozatuk az idő múltával se legyen hiábavaló, sose vesszen feledésbe. Mert biztos, hogy a nélkülözésben is, a szenvedések közepette is, a 5
gondolatuk haza szállt, a sóhajuk ennek a földnek szólt, és talán ekképpen üzentek pislákoló reményekkel, a hazatérés reményében az orosz lágerekből az elhurcoltak, mint ahogyan ez a versecske is üzen: „Magyar országút jegenyéi Mint bánat orgonái zúgnak S magyar tanyákra elviszik Szelekre bízott sóhajunkat. Kik tavaszból a télbe mentek Majd visszatérnek a rabok Győzelmi zászlós szent magyar fák Csak addig virágozzatok“ Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
6
