MILTON ROKEACH A NÉZETEK RENDSZERÉNEK SZERVEZŐDÉSE* A NÉZETEK SZERVEZŐDÉSE AZ ELFOGADOTT—ELUTASÍTOTT DIMENZIÓ MENTÉN Először is feltételezzük, hogy egy egyén összes nézetei két, egymással összefüggő egységbe szerveződnek: egy elfogadott nézetrendszerbe és az elutasított nézetek egy rendszerébe. Továbbá az elutasított nézetek rendszerét úgy fogjuk fel, hogy azt az elutasított nézetek számos alrendszere alkotja, amelyek különböző fokban hasonlítanak az elfogadott nézetrendszerre. Feltételezésünk szerint az elutasított nézetek azon alrendszerei, amelyek hasonlítanak a nézetrendszerre, elfogadhatóbbak, mint a kevésbé hasonlóak. Például különböző nézeteket valló embereknek gyakran kell együttmüködniük egymással, akár koalíciós kormányokban, közös hadműveletekben vagy vegyes felekezetiségű házasságokban. Az effajta együttműködés sikere — legalábbis részben — az eltérő nézetrendszerek közötti hasonlóságtól függhet. Hasonlóképpen, tegyük fel, hogy valaki egyik nézetrendszerről átvált egy másikra. H a hipotézisünk helyes, nagyobb valószínűséggel fog egy olyan nézetrendszerre áttérni, amely hasonló a sajátjához, mint egy olyanra, amely különbözik tőle. Az elfogadott—elutasított nézet dimenziónak feltételezésünk szerint további sajátságai vannak. Ezek tekintetében számottevő különbségek mutatkoznak.
* Rokeach, M. (1960): The organization ofbelief-disbelief systems. In Rokeach, M. (ed.): The Open and the Closed Mind. Investigations Into the Nature of Belief Systems and Personality Systems. Basic Books, New York. 35—53.
469
IZOLÁCIÓ Tegyük fel, hogy két nézet között lényegi kapcsolat van. Attól függően, hogy mennyire vonakodunk őket kapcsolatban állóknak látni, azt is állíthatjuk, hogy a két nézet egymástól izolált (Krech, 1949; Dewin, 1951). Potenciálisan kölcsönkapcsolatban vannak, de ténylegesen nem. Ha valaki azt állítja, hogy: „Én nem látok semmilyen kapcsolatot a és b között", akkor ezzel egy viszonyt állapít meg. Ez a viszony: izoláció. Izolációra utaló jeleknek fogjuk tekinteni a következőket: Logikailag ellentmondó nézetek együttléte a nézetrendszerén belül. Ez a pszichoanalízisből közismert kategóriákba sorolási mechanizmus. Arra szolgál, hogy kielégítse az ember igényét arra, hogy magát konzisztensnek lássa. Orwell 1984 című regényében ezt még szemléletesebben „kettős gondolkodásnak" nevezte. A mindennapi életben a „kettős gondolkodás" sok példáját észrevehetjük: az ember kijelenti, hogy irtózik az erőszaktól, ugyanakkor hisz abban, hogy az bizonyos feltételek esetén igazolható; bizonygatja az átlagember értelmességébe vetett hitét, ugyanakkor azt vallja, hogy a tömegek ostobák; a demokrácia mellett áll, s ugyanakkor egy intellektuális elit által vezetett kormányt támogat; hisz abban, hogy mindenkinek szabadnak kell lenni, ugyanakkor azt vallja, hogy bizonyos csoportokat vissza kell szorítani; hisz abban, hogy a tudomány nem hoz értékítéleteket, ugyanakkor megkülönbözteti a jó elméletet a rossz elmélettől és a jó kísérletet a rossz kísérlettől. Az ilyen, nyilvánvalóan ellentétes vélekedések megnyilvánulásait a nézetrendszeren belüli izoláció egyik jelének tekintjük. A nézetrendszer és az elutasított nézetek rendszere közötti különbségek hangsúlyozása és a hasonlóságok minimalizálása. Nincs két ember, akiknek tökéletesen egyező vagy tökéletesen eltérő nézetrendszere volna. Mindenesetre, eltérő nézetrendszerű egyének vitáiban gyakran hallhatjuk, hogy a megfelelő rendszereik közötti hasonlóságot makacsul tagadják, és ehelyett túlhangsúlyozzák a különbségeket. így hallottuk már a kommunizmusnak és a katolicizmusnak olyan szószólóit, akik egyaránt határozottan állítják, hógy a két rendszerben egyáltalán semmi közös nincs. A különbségek ilyenfajta 470
hangsúlyozását figyelhetjük meg a katolicizmus és a protestantizmus, különböző politikai hatalmak és törekvések, a pszichoanalízis és a behaviorizmus, a tudomány és,a vallás védelmezői között fellépő vitákban. Dinamikailag úgy foghatjuk fel a különbségek ilyen hangsúlyozását, hogy az a saját nézetrendszer érvényességével szembeni fenyegetések elhárítása. Strukturális szempontból viszont izolációnak tekintjük a nézetrendszer és az elutasított nézetek rendszere között. Irrelevancia észlelése. Egy személy gyakran „irrelevánsnak" ítél olyasmit, ami objektív mércék szerint jócskán releváns lehet. Gyakran megfigyelhetjük az emberek vitáiban, hogy az érvelés a vitatkozók közötti nézeteltéréssé kristályosodik ki. Mindegyikük azzal vá- ' dolja ellenfelét, hogy az irreleváns érveket hoz fel. Mindketten visz-szautasítják a másik vádját. Ha nem is mindig, de elég sokszor a nézetrendszer és az elutasított nézetek rendszere közötti egyfajta izolációra utal az az ítélet, hogy valami irreleváns valami máshoz képest. Arra szolgál, hogy az ember az ellentmondásokat elhárítsa, > és ily módon saját rendszerét sértetlenül megőrizze. Az ellentmondás tagadása. Az izoláció utolsó jele az ellentmondás ; nyílt tagadása. Az ellentmondó tényeket többféle alapon lehet tagadni: az alapján, hogy az „nyilvánvaló képtelenség". („Ez már ránézésre is képtelenség"), véletlen, „olyan kivétel, amelyik erősíti a szabályt", a valódi tények nem hozzáférhetőek, és az egyáltalán rendelkezésre álló információ forrásai előítéletesek.
DIFFERENCIÁLÓDÁS A nézetek és elutasított nézetek rendszerei változékonyságának egy másik formája az, hogy e rendszerek milyen fokban differenciáltak, tagoltak vagy részletgazdagok. Amikor egy ember rendszerét vizsgáljuk, nemcsak az egész rendszer differenciáltsági fokáról szeretnénk ismeretet szerezni, hanem annak különféle alrendszereiéről is. Ily módon külön-külön megvizsgálhatjuk 1. a nézetrendszer, 2. az elutasított nézetek rendszere és 3. az elutasított nézetek rendszere minden egyes alrendszerének differenciáltsági fokát. Azt is érdemes 471
megtudni, hogy 4. a nézetrendszer inkább differenciált-e, mint az elutasított nézetek rendszere, és ha igen, mennyivel inkább. Végül, hogy 5. az elutasított nézetek egyik alrendszere differenciáltabb-e,mint a másik, és ha igen, van-e ennek a ténynek köze ahhoz, hogy ez az alrendszer hol helyezkedik el a hasonlósági kontinuumban. Differenciálódásra utaló jeleknek fogunk tekinteni olyan jeleket, mint a következők: A birtokolt tudás relatív nagysága. Itt pusztán a mennyiségére figyelünk annak a tudásnak, amellyel az egyén rendelkezik azokról a dolgokról, amelyekben hisz és amelyekben nem hisz. Ösztönösen úgy gondolnánk, hogy az emberek többsége több olyan tényt, ismeretet, eseményt és magyarázatot tud, ami a nézetrendszerével van összhangban, mint ami az elutasított nézeteinek rendszerével. Azaz hogy a nézetrendszer általában differenciáltabb, mint az elutasított nézetek rendszerének bármelyik alrendszere. Ám hogy ez valóban így van-e, azt a kutatás tisztázhatja. Hasonlóképpen az emberek valószínűleg különböznek az elfogadott és az elutasított dolgokról való relatív tudásuk mértékében. A tudásbeli eltérés egyeseknél nagy, másoknál kevésbé nagy. Ezt a tudásbeli eltérést a nézetrendszer és az elutasított nézetek rendszere egymáshoz viszonyított differenciáltsági foka mutatójának tekinthetjük. Ugyanígy az elutasított nézetek egyes alrendszereiben levő tudásmennyiségek egyenetlenségei értékes információt nyújtanak arról, hogy az elutasított nézetek egyes alrendszerei relatíve mekkora tudásmennyiséget tartalmaznak. Az elutasított nézetek rendszere szomszédos alrendszerei közötti hasonlóság észlelése. Az elutasított nézetek rendszerén belüli differenciáltságnak egy másik mutatója az, hogy két alrendszerét mennyire észleljük „azonosnak" vagy „különbözőnek". Például sok amerikai úgy vélné, hogy a kommunizmus és a nácizmus bizonyos fontos szempontokból különböznek, s ez a kettő közötti bizonyos fokú differenciálásra utal. Ezzel szemben a Hearst-féle „kommunáció" fogalom nem tételez fel köztük különbséget. Gondolatmenetünknek ezen a szintjén két olyan lehetséges elvet indítványozhatunk, amelyek eligazítanak az elutasított nézetek rendszerének különböző részeiben található differenciáltsági szintekben. Az egyik hipotézis az, hogy az elutasított nézetek két olyan alrendszere, amelyek a hasonló472
sági kontinuumon szomszédos helyet foglalnak el, kevésbé különböznek egymástól, mint két olyan alrendszer, amelyek egymástól távolabbi helyet foglalnak el. A másik hipotézis az, hogy az elutasított nézetek rendszerének azon alrendszerei, amelyek viszonylag közel esnek az elfogadott nézetek rendszeréhez, differenciáltabbak, mint a távolabb esők. Például az ortodox freudisták többségének bizonyára nem nagy nehézséget okozna, hogy megkülönböztesse egymástól a pszichoanalízis többi ágát (Adler, Jung, Fromm stb. iskoláját). Viszont talán nehezen tudnák megkülönböztetni egymástól a behaviorizmus különböző ágait (Pavlov, Watson, Hull, Skinner stb. irányzatát). Az ortodox freudisták számára az előbbiek az elutasított nézetek rendszerében a nézetrendszerhez viszonylag közeli, az utóbbiak viszonylag távoli helyet foglalnak el. Ám ezek csak általános hipotézisek arra, hogy hol várhatunk alacsony, illetve magas fokú differenciálódást bárkinek az elutasított nézetei rendszerén belül. Nem szabad viszont figyelmen kívül hagynunk azt, hogy ebből a szempontból szükségképpen léteznek egyéni különbségek, például abban, hogy valaki mennyire képes a különbségtételre elutasított nézetei rendszerének távoli végénél. így McCarthy szenátor szemmel láthatólag nem volt képes megkülönböztetni egymástól a kommunistákat, a szocialistákat és a liberálisokat — saját elutasított nézetei rendszerének túlsó végén. Viszont más republikánus szenátorok — különböző fokon — j o b b különbségtételre voltak képesek. Egy másik példa: sok kommunista állítja, hogy a demokraták és a republikánusok között semmi különbség; mindkét pártot a Wall Street irányítja. Más kommunisták viszont igenis látnak közöttük eltéréseket.
A RENDSZER ÁTFOGÓ VAGY SZŰK VOLTA Ez csupán arra vonatkozik, hogy az elfogadott—elutasított nézetek egy adott rendszerén belül az elutasított alrendszereknek mennyi az össz-száma, milyen széles a skálájuk (Bruner és munkatársai, 1955; Pettigrew, 1958; Rokeach, 1951a; Tolman, 1948). így az egyik ember elfogadott—elutasított nézetei rendszerében esetleg képviselve van a mohamedanizmus és a taoizmus. Egy másik számára ezek esetleg csak üres szavak. 473
A CENTRÁLIS—PERIFÉRIÁLIS DIMENZIÓ MENTÉN VALÓ SZERVEZŐDÉS Annak érdekében, hogy számos elméleti következményt jól kézben tarthassunk, el kell most képzelnünk három olyan réteget, amelyek egy centrális—perifériális dimenzió mentén szerveződnek: 1. A centrális régió azt képviseli, amit az illető egyén „ősi" nézeteinek lehet nevezni. Ez mindazokra a nézetekre vonatkozik, amelyeket valaki az őt körülvevő világról, az „én" és az „általánosított másik" (G. H. Mead, 1952) természetéről szerzett. 2. A közbülső régió azt reprezentálja, hogy valaki milyen módon hisz a tekintélyben, és milyen nézeteket vall róla; milyen nézeteket vall a tekintéllyel közös állásponton levő emberekről, akiktől függ és akiknek segítségével formálja meg annak a világnak a képét, amelyben él. 3. A perifériális régió képviseli a tekintélytől származó nézeteket, e nézetek töltik be az illető világtérképét. Most pedig sorban elemezzük az egyes régiókat.
A CENTRÁLIS RÉGIÓ Ha valamelyest meg kívánjuk érteni az elfogadott—elutasított nézetek rendszereinek funkcionális vagy dinamikai vonásait, mindenekelőtt a centrális régió tartalmát kell megvizsgálnunk; azét a régióét, amely az ember „elsődleges nézeteit" tartalmazza. Jegyezzük meg, hogy itt inkább a tartalomra hivatkozunk, mint a struktúrára. Amit fontos tudni ezekről az elsődleges nézetekről, az a sajátos tartalmuk, amely a fizikai és a társadalmi világra vonatkozik — ez utóbbi az egyén én-felfogását és a többiekről való felfogását foglalja magába. Feltesszük, hogy ezek a tartalmak nagyban közrejátszanak a nézetek —elutasított nézetek rendszere fennmaradó részének formális szerveződésében. Az „elsődleges nézet" fogalmát úgy használjuk, hogy az durván analóg egy matematikai vagy tudományos axiómarendszer kiindulási alaptételeivel. Mindenkiről feltehetjük, hogy életének korai szakaszában egy sor nézetet alakított ki a világról, amelyben él, s e nézetek érvényességét nem kérdőjelezi meg, és megszokott körülmények közt
474
nincs is rá felkészülve, hogy megkérdőjelezze őket. Az ilyen nézetek nincsenek ugyan kimondva, mégis alapvetőek. 1 A nézetek—elutasított nézetek teljes rendszere ezután valami ilyen „ideológia előtti" elsődleges nézetkészletből bontakozik ki. Feltesszük azt is, hogy az ilyen elsődleges nézetek először is a fizikai valóság természetére vonatkoznak (szín, forma, hang, tér, idő), világunk fizikai sajátosságaira (alakja, a naphoz, a holdhoz és az éghez való viszonya) és a számok világára. 2 Másodszor, mindenkinek vannak elsődleges nézetei arról a társas világról, amelyben él — arról, hogy e világ alapvetően barátságos vagy barátságtalan, hogy a szülők vagy más tekintélyes személyek eredendően szeretetteljesek vagy büntetőek, hogy általában az emberekben alapvetően meg lehet bízni, vagy félni kell tőlük, hogy a jövőhöz bizakodóan vagy rettegéssel kell viszonyulni. Harmadszor, vannak elsődleges nézeteink az énről — arról, hogy hogyan tájékozódunk a fizikai világban, 3 az én-azonosságról, másoktól való függetlenségünkről, illetve függőségünkről, önértékelésünkről stb. Most lássuk, hátha tovább is léphetünk az elsődleges nézetek elméleti tisztázásában. Hogyan tudnánk vajon megmondani, hogy egy egyén által vallott ezernyi nézet közül melyek az alapvetőek, az elsődlegesek és melyek nem? Ennek érdekében kissé továbbnyomulunk elemzésünkkel. Tegyük fel, hogy minden egyes nézethez, amit egy gyermek vagy felnőtt alkotott, alkotott egy második, ezzel kapcsolatos nézetet is. A második nézet az illető becslése arról, hogy a 1
A filozófus Black (1946) alapvető és származtatott nézetek között tesz különbséget. A mi elsődleges nézeteink nagyjából hasonlóak Black alapvető nézeteihez; közbülső és perifériális nézeteinket az alapvető, elsődleges nézetekből származtatjuk, s ezért azok hasonlóak Black származtatott nézeteihez. 2 Hogy a gyermek hogyan alakítja ki elsődleges nézeteit, annak legjobb leírását Piaget (1954) munkásságában találhatjuk. Asch munkássága a csoportnyomásnak a vonalhosszúság becslésére kifejtett hatásáról (1952) szintén fontos lehet itt. Asch megmutatja, hogy a csoport hogyan sérti meg az egyénben a fizikai világról meglevő elsődleges nézeteket, s ennek az egyénre milyen kognitív és emocionális hatása lesz. 3 Jelentős itt Witkin és munkatársainak (1954) fontos vizsgálata a függőleges észlelését befolyásoló feltételekről, a függőleges észlelésében mutatkozó egyéni különbségekről és e különbségek személyiségkorrelátumairól. Ez a vizsgálat módszert is ad arra, hogy hogyan lehet kísérletileg manipulálni olyan változókat, amelyek kihatnak az énnek a fizikai térben való tájékozódásával kapcsolatos elsődleges nézetekre és e nézetek személyiségkorrelátumaira.
475
többiek közül hányan osztják az ő első vélekedését. Ha valaki hisz Istenben, arról is van valamilyen elképzelése, hogy rajta kívül még hányan hisznek Istenben. Amikor a gyermek először érti meg, hogy egy bizonyos vallási vagy faji csoportba tartozik, azt is tudni akarja, hányan vannak még olyanok, mint ő. A becslés a senkitől a mindenkiig terjedhet. Feltesszük, hogy ugyanez érvényes minden más nézetre, amit az ember vallhat. Mindegyikhez kapcsolódik egy valószínűségi becslés annak elterjedtségéről. Az elsődleges nézet egyik definíciója: olyan nézet, amelyben látszólag mindenki más is osztozik. Például, úgy vélem, hogy ez a tárgy, amellyel írok, egy toll, és úgy vélem, hogy a nevem ez és ez. Úgy vélem továbbá, hogy azok, akik erről tudhatnak (gyerekek, idegenek stb. kivételével), mind egyetértenek velem e két dologban. Minden ilyen személy külső viszonyítási alap vagy tekintély lehetne e két nézet szempontjából. Ha ez a helyzet, nézetem elsődleges, alapvető. Ritkán vonják kétségbe, ha egyáltalán kétségbe vonják. Ha egy ilyen nézetet komolyan kétségbe lehetne vonni, az valószínűleg rendkívül elszomorító lenne, hiszen sohasem számítottam arra, hogy az vita tárgya lehet. Az elsődleges nézetek másik fajtája a fentinek az ellentettje. Ahelyett, hogy mindenki külső viszonyítási alap vagy tekintély lehetne — senki sem az. Tegyük fel, hogy klausztrofóbiában szenvedek. Sokszor mondták már, hogy félelmem alaptalan, valótlan. Ám ez nem segít. Továbbra is hiszek abban, hogy zárt helyen szörnyű dolgok történhetnek velem. Ez a nézet is elsődleges, mert nincsenek olyan külső viszonyítási személyek vagy tekintélyek, akik el tudnák venni a hitelét.4 Az elsődleges nézetek fent említett és elemzett példáit nem szántuk teljesnek. Inkább úgy választottuk őket, hogy rámutassanak arra, amire használatukkor' gondolnunk kell. Az már a jövőbeni elemzések feladata, hogy az elsődleges nézetek teljes régiójának további részleteit kifejtse, s kibontsa annak szerveződését is, azt, hogy milyen módon kapcsolódik a köztes és perifériális nézetek régióihoz, hogy milyen feltételek hoznak létre bizonyos elsődleges nézeteket, s ebből * Ilyen szemszögből nézve a pszichoterápia feladata az, hogy az ilyen nézeteket „elsődleges, alapvető voltuktól megfossza". A pszichoterapeuta feladata az, hogy valamely módon külső viszonyítási személlyé váljék ott, ahol azelőtt senki nem volt. Talán ez az, amit a pszichoanalitikus indulatáttétel megpróbál megvalósítani.
476
köztes és perifériális megfelelőiket. Hangsúlyoznunk kell továbbá, hogy ezek a nézetek szigorú értelemben nem határozzák meg a köztes és a perifériális nézeteket, mivel a nézetek — elsődleges, köztes és perifériális nézetek — kialakulását csak előzetes események határozhatják meg. Szívesebben mondjuk úgy, hogy a köztes és perifériális nézetek kibontakoznak az elsődleges nézetekből — ahogyan a járás és a futás kibontakozik a nagyon lassú mozgásból.
A KÖZBÜLSŐ RÉGIÓ Az elsődleges nézetekkel funkcionális kapcsolatban a közbülső régióban képviselt nem elsődleges nézetek állnak. Az ilyen nézetek azokkal a pozitív és negatív tekintélyekkel kapcsolatosak, akikre támaszkodunk, amikor világunk térképét kitöltjük. Hiszen senki sem remélheti, hogy egy ilyen képet teljesen egyedül meg képes formálni. A tekintélyek azok a közvetítők, akikhez információért fordulunk, hogy kiegészítsék azt, amit mi magunktól meg tudunk szerezni. Ilyen összefüggésben idézzünk ismét néhány tanulságos részletet Truebloodtól: „Az az állításunk, hogy tényekre támaszkodunk, meglehetősen fellengzősnek bizonyul, hiszen egyáltalán semmilyen tényt nem ismerünk másként, mint emberi élménybe ágyazottan. ... Amikor valaki azt mondja: »I. Károly királyt kivégezték«, ezt úgy érti: »Én úgy vélem, hogy I. Károly királyt kivégezték.« Látszólag tényekre támaszkodik, de valójában emberekre. ... A külvilágról szóló nézeteink nagy része másodkézből származik, és azon az előfeltevésen alapszik, hogy egyesek beszámolója megbízhatóbb másokénál. A közvetlen tapasztalás mindenki számára nyitott területe rendkívül szűk — csupán egy hasadék a világ égboltján. így azt mondjuk, hogy csak azt kell elhinni, amit közvetlenül, első kézből tudunk — ez nézeteink fantasztikus mértékű leszűkítése. Ezzel az egész történelmet megsemmisítenénk, és be lennénk börtönözve a megtévesztőjelenbe. Egy így alakított élet intellektuális nyomorúság lenne — persze, ha lehetséges volna egyáltalán. .. .Arra a következtetésre kell jutnunk — egyéni szellemi szegénységünk szem előtt tartásával —, hogy szükségképpen valamiféle tekintélyre kell támaszkodnunk" (1942, 66—67.). 477
Trueblood így folytatja: „..a tekintéllyel kapcsolatban elterjedt hiba az az elképzelés — amelyet korrigálnunk kell —, hogy a tekintély és az értelem valamilyen módon versengő útjai az igazság elérésének. ... A lényeg az, hogy amikor a tekintélyre támaszkodunk, emiatt nem esünk a hiszékenység bűnébe. Bizalmunknak megvan az oka. Azokban az emberekben és intézményekben bízunk, akik a legtöbb okot szolgáltatják a bizalomra. Eszünket kell használnunk ahhoz, hogy eldöntsük, melyik tekintélyt kövessük, ugyanúgy, ahogy az eszünket használjuk annak eldöntéséhez, hogy melyik nézetet tegyük magunkévá" (1942, 72.). Trueblood felismeréseinek megfelelően a tekintélyt most úgy definiálhatjuk, mint bármilyen olyan forrást, amelyhez azért fordulunk,, hogy a világmindenséggel kapcsolatos információt kapjunk, vagy pedig már meglevő információnkat ellenőrizzük. Természetesen az emberek különböznek abban, hogy milyen fajta tekintélyt vesznek igénybe az információért. Egy nagyon tekintélyelvűnek tartott személy nem azért különbözik egy kevéssé tekintélyelvűnek tartott személytől, mert az első támaszkodik tekintélyre, a második nem. Inkább a tekintély természetét illető elképzeléseik különböznek; hogy milyen módon kell használni a tekintélyt, ezt a „kognitív összekötő rendszert", amely közvetít a személy és a személy által megértendő világ között. Hogyan képzeljük el a tekintély mibenlétének változatait? Fromm (1941) nyomán feltesszük, hogy az a tekintélyben való racionális, próbára tevő bizalomtól mint egyik véglettől az önkényes, abszolút bizalomig mint másik végletig változhat. Az abszolút fajtára könnyű példákat hozni. Egyesek ügy vélik, hogy létezik egy természetfölötti tekintély vagy valamilyen emberi abszolút tekintély. Egyesek meg vannak győződve, hogy létezik egy igaz ügy, egy igaz biblia, egy elit vagy egy kiválasztott nép. Mellesleg az ilyen abszolút nézetek nem számítanak elsődleges nézeteknek, mivel az őket valló személy tudja, hogy vannak mások, akik nem osztják ezeket a nézeteket. Emellett léteznek olyan tekintélyek, akik meg tudják ezeket kérdőjelezni. Például Hruscsov pontosan ezt a szerepet játszotta híres sztálinizmusellenes beszédével 1956-ban a sztálinisták számára. A mi „elfogadott nézetek—elutasított nézetek rendszere" fogalmunk a tekintélynek egy negatív és egyszersmind egy pozitív oldalá478
ra is rámutat. Feltehetőleg mindnyájan számos nézettel rendelkezünk a pozitív tekintélyről, de ugyanígy a negatív tekintélyről is. Az első abban igazít el, hogy világunkban mi „igaz", az utóbbi „figyelmeztet", hogy mi a „hamis". Három kiegészítést kell tennünk mindazokhoz, amit eddig elmondtunk. Az első az, hogy a tekintély racionális elfogadása esetén közel sincs olyan nagy különbség a pozitív és a negatív tekintély között, mint a tekintélyre való hagyatkozás esetén. Másodszor, emlékeztetünk arra, hogy az elutasított nézetek rendszereinek leírásakor feltételeztünk egy olyan kontinuumot, melyben az elutasított nézetek alrendszerei a nézetrendszerhez való hasonlóságuk szerint vannak elrendezve. Hasonlóképpen gyümölcsöző lehet elképzelni a negatív tekintélyeknek egy olyan „panteonját", amelyben azok a pozitív tekintélyhez való hasonlóságuk—eltérésük mértéke szerint lennének egy kontinuumba rendezve. Harmadszor, a centrális régió tárgyalásakor már rámutattunk, hogy leginkább az elsődleges nézetek egyedi tartalma érdekel bennünket. Nem ez a helyzet viszont a tekintéllyel kapcsolatos nézetekkel, amelyeket a középső régióban képviseltettünk. Itt az egyedi tartalmuknál inkább elsősorban azok formális tartalma érdekel bennünket. Tegyük fel például, hogy két ember egymáséval ellentétes ideológiai állásponthoz ragaszkodik. Viszont mindketten hisznek egy abszolút tekintélyben, egy igaz ügyben stb. Ilyenkor azt mondjuk, hogy nézeteik egyedi tartalma különbözik, de formális tartalma azonos. Ez a felfogás olyan irányba igazít bennünket, hogy az embereknek a tekintélyhez való viszonyában a hasonlóságokat keressük meg akkor is, ha e tekintélyek esetleg különbözőek. Fogalmaink megalkotásakor azt is célravezetőnek találtuk, hogy a közbülső régión belül a nézeteknek egy másik sorát is elképzeljük: az emberekre általánosságban vonatkozó nézetekét. Úgy sejtjük, hogy általában az emberek világát aszerint értékeljük, hogy azok milyen tekintélyekhez és nézetrendszerekhez csatlakoznak. Más szavakkal, nézeteink vannak olyan emberekről, akiknek nézeteik vannak. Ha például abszolútnak fogjuk fel a tekintélyt, ez egyben az emberek közti szélsőséges kognitív különbségtételt von maga után, akik így becsületesek és becstelenek, igazhitűek és eretnekek, lojálisak és felforgatók, amerikaiak és nem amerikaiak, barátok és ellenségek lesznek. Aki nem ért velünk egyet, aát elutasítjuk, mert ellensé479
ge Istennek, a hazának, az emberiségnek, a munkásosztálynak, a tudománynak vagy a művészetnek. S akik egyetértenek, azokat esetleg elfogadjuk, de csak addig és azzal a feltétellel, hogy egyetértenek. Az ilyen feltételekkel való elfogadás — mint majd azt a későbbiekben igazolni szeretnénk — pszichológiailag nem sokban különbözik a feltétlen elutasitástól, és könnyen át is változhat azzá. Egyelőre csupán gondoljunk a hitehagyottakkal szembeni gyakran kíméletlen bánásmódra. A most felvázolt kapcsolatot azért tartjuk fontosnak, mert rávilágít egy talán mélyen meghúzódó kapcsolatra a között, hogy milyen módon fogadunk el és utasítunk vissza embereket, illetve hogy milyen módon fogadunk el és utasítunk vissza a tekintélytől származó elveket. E kapcsolat talán legfélreérthetetlenebb példáját a dogmatikus nyelvhasználatban találhatjuk meg. Dogmatikus kijelentésnek fogunk nevezni bármilyen olyan kijelentést, amely a beszélőről kétféle információt ad. Először is kiderül belőle, hogy a beszélő elfogad vagy elutasít egy bizonyos elvet vagy nézetet. Másodszor, az is kiderült belőle, hogy a beszélő elfogadja vagy elutasítja az embereket attól függően, hogy egyetértenek vagy nem értenek egyet ezzel a nézettel. Dogmatikus elutasításnak nevezzük az olyan verbális fejezéseket, amelyek tartalmazzák egy adott nézet elutasítását, és ugyanakkor azoknak az embereknek az elutasítását is, akik azt elfogadják. Néhány példa: „Csak egy naiv hülye képes azt gondolni, hogy ...", „Nagyon ostobának kell lenni ahhoz, hogy valaki azt gondolja ...", „Az az elgondolás, hogy ..., tiszta zagyvaság (marhaság, sületlenség, süket duma, tökkelütött, hólyag, csacsiság, esztelen, abszurd, őrült, nevetséges, elmebeteg, szemét stb.)." Dogmatikus elfogadásnak nevezzük egy nézet elfogadását és ugyanakkor azoknak a minősített elfogadását, akik e nézettel egyetértenek. Néhány példa: „Minden értelmes ember tudja, hogy ...", „Tisztán csak a józan ész szerint is ..." Tegyük fel, hogy két ember egymással ellenkező elfogadott—elutasított nézetek rendszerével rendelkezik. Az egyikük például a kommunizmus híve, a másik a kommunizmussal szemben foglal állást. Mindketten elutasíthatják azokat, akik nem értenek velük egyet, és elfogadhatják azokat, akik egyetértenek velük. Mindkét esetben azonos a nézeteik formális tartalma az olyan emberekről, 480
akiknek nézeteik vannak a kommunizmusról, holott e nézeteik egyedi tartalma homlokegyenest ellentétes. Ily módon a dogmatikus nyelvhasználat gyakorisága lehetővé teszi számunkra az általános intolerancia mérését, ami az ideológiai tartalom különbségeit is áthidalja. Idézzük ismét emlékezetünkbe, hogy az elutasított nézetek rendszerét hasonlósági kontinuumként fogjuk fel. Idézzük fel a negatív tekintélyeknek az ezzel párhuzamos képviseltetését abban a „panteonban", ahol a pozitív tekintélyhez való hasonlóságuk mértéke szerint vannak elrendezve. Adjuk még ehhez hozzá azt az elképzelést, hogy az elutasított nézetek és a negatív tekintélyek kontinuumainak még egy, a nézeteket elutasítók kontinuuma is megfelel. Az ember azokat, akik az általa elutasított nézetek rendszerének különböző, alrendszereit képviselik, egy kontinuumba rendezheti annak alapján, hogy azok mennyire hasonlítanak a saját nézetrendszerének képviselőihez. .Más szavakkal az emberek világát nemcsak csoportunkon belüliekre és csoportunkon kívüliekre osztjuk, hanem csoportunkon belüliekre és a csoportunkon kívüliek egy kontinuumára.
A PERIFÉRIÁLIS RÉGIÓ Az embereknek még mindig sok olyan nézete maradt hátra, amelyeket a már ismertetettekkel egységes rendbe kell sorolnunk. A perifériális régióban van képviseltetve minden egyes olyan (nem elsődleges) nézet és elutasított nézet, amely pozitív és negatív tekintélytől származik, tekintet nélkül arra, hogy ezeket a nézeteket az illető tudatosan felfogja-e, vagyis hogy ő maga vezette-e le őket. Például az olyan dolgokról való kedvező és kedvezőtlen nézeteket, mint a születésszabályozás, a New Deal és az elfojtás elmélete, perifériális nézeteknek fogjuk tekinteni, mert azok az embernek a katolikus egyházzal, Roosevelttel és Freuddal kapcsolatos nézeteinek formális tartalmából származtathatók. Véleményünk szerint az utolsót inkább a közbülső, mint a perifériális régióban kellene képviseltetni. Ha ismerjük valakinek a tekintéllyel kapcsolatos köztes nézeteinek egyedi tartalmát, akkor le lehet ebből vezetni sok más, akár több ezer nézetének a tartalmát. Más szavakkal, egy ember által vallott sok ezer nézet nem szükségképpen egyenlően súlyozott. Egyeseknek 481
nagyobb a stratégiai fontossága, mint másoknak. S ezt az emberfelfogást tudományosan ki is lehet aknázni arra, hogy valakinek a lehető legnagyobb számú (perifériális) nézetét megjósoljuk, ha tudjuk, hol kell keresnünk azt a lehető legkisebb számú (közbülső) nézetét, amelyek feltehetőleg azokat kibontakoztatták. A perifériális nézetek _és. elutasított nézetek egyedi tartalma is természetesen személyenként különböző lesz. Pontosan ez az egyedi tartalom az, amit olyankor keresünk, amikor bizonyosságot akarunk, és azonosítani akarjuk valakinek az ideológiai álláspontját. De ami itt igazán érdekes, az nem is annyira az ideológiai tartalom, hanem a perifériális nézetek között levő strukturális kölcsönviszonyok; másfelől azokkal a nézetekkel való strukturális kapcsolataik, amelyek a közbülső és a centrális régióban vannak. Vizsgáljuk most meg részletesebben a lehetséges strukturális kölcsönviszonyokat. Feltesszük, hogy az egyénnek minden, őt kívülről érő információt oly módon kell feldolgoznia vagy kódolnia, hogy azt vagy visszautasítja, vagy pedig valahogyan beilleszti elfogadott nézetei—elutasított nézetei rendszerébe. Ezt a feldolgozási-kódolási tevékenységet gondolkodásnak nevezzük. Azt gyanítjuk, hogy a gondolkodásnak valamilyen, a nézetek—elutasított nézetek rendszeréhez hasonló kontextusban kell történnie. Távolról sem világos még, hogy az új információ feldolgozásakódolása hogyan zajlik. Viszont első közelítésként — és hogy irányt adjunk az empirikus kutatásoknak — fel fogjuk tételezni, hogy ez a művelet azzal kezdődik, hogy az egyén az új információt előbb az elsődleges nézetekkel való összeegyeztethetőség szempontjából szűri meg. A kezdeti szűrés az információ visszautasításához vagy olyan összezsugorításához vezethet, hogy már semmi továbbit nem kell vele csinálni. Például sokan figyelemre sem méltatják a telepatikus észlelés területén folyó kutatásokat, mert nem hajlandók elfogadni a bizonyítékokat, bármilyen helytállóak is azok. Sokak számára a telepatikus észlelés azt az elsődleges nézetet szegi meg, hogy a világot csak érzékszerveinken keresztül ismerhetjük meg. Vegyünk egy másik példát: 1958 nyarán egy szűkszavú közleményt hallottam a rádióban arról, hogy a katonaság épp most fejlesztett ki egy olyan fényképezőgépet, amely képes felvételeket készíteni a múltról. Nem voltam hajlandó elhinni; ellenkezett egy arról való elsődleges nézetemmel, hogy mire használhatók a fényképezőgépek. Egy néhány órával 482
később leadott újabb beszámoló aztán tisztázta, hogy ez a fényképezőgép le tudja fényképezni a parkolóban az autók hőhullámait, közvetlenül azután, hogy azok onnan kihajtottak. Ezt elfogadtam; ez már nem ellenkezett a fényképezőgépek mibenlétéről való alapvető, elsődleges nézetemmel. Még ha az információ összeegyeztethető is az ember elsődleges nézeteivel, nem biztos, hogy a közbülső (tekintélyi) nézetekkel összefér. Ezért az emberek gyakran szelektív módon elkerülik a kapcsolatot olyan ingerekkel, emberekkel, eseményekkel, könyvekkel stb., amelyek fenyegetik világnézetüket, vagy egy, a sajátjukkal versengő világnézetre térítenék őket. A kognitív szűkítés intézményes és nem intézményes szinteken egyaránt megnyilvánulhat. Intézményes szinten úgy jön létre a szűkítés, hogy az elfedést nem annyira az illető, mint inkább az illető fölötti tekintély végzi; például tiltott könyvek jegyzékeit adja ki, a veszélyesnek ítélt könyveket elkobozza és elégeti, világnézeti ellenségeit megsemmisíti, a tömegtájékoztatásból kihagyja az intézményesített nézetrendszer szempontjából kedvezőtlen híranyagot, és szándékosan vagy akaratlanul átírja a történelmet. A nem intézményes szinten úgy érhető el szűkítés, hogy az illető szisztematikusan visszafogja tevékenységeinek körét azért, hogy elkerülhesse a kapcsolatot azokkal az emberekkel, könyvekkel és eszmékkel, társadalmi, vallási és politikai eseményekkel, amelyek fenyegetnék egyéni nézetrendszerének érvényességét vagy elutasított •nézetei rendszerének „érvénytelenségét". Az ember esetleg csak egyfajta szemléletű sajtó hatásának teszi ki magát, barátait és munkatársait szelektív módon, kizárólag vagy elsősorban csak annak alapján válogatja, hogy rendszereik összeférnek-e, szelektív módon elkerüli a társas érintkezést mindazokkal, akik más rendszerekhez ragaszkodnak, és kiközösíti a hitehagyottakat. Tudományos körökben a specializáció követelményein túli és afölötti kognitív szűkítés jele, ha valaki szelektív módon tartja, illetve kerüli el a kapcsolatot bizonyos kollégáival, szelektív módon fizeti elő, szerzi be és olvassa a szakmai kiadványokat úgy, hogy nézetrendszere annak rovására lesz egyre differenciáltabb, hogy elutasított nézeteinek rendszere leszűkül vagy egyre differenciálatlanabbá válik. De nem minden új információval bánunk így. Sok új információ igenis bejut, és nem kell kiszűrődnie, ha valahogyan asszimilálódni 483
tud a nézetek—elutasított nézetek rendszerébe. Ehhez esetleg az szükséges, hogy az ember módosítsa vagy racionalizálja az új információt, például azáltal, hogy kideríti, tekintélyforrásainak — pozitívaknak és negatívaknak — mi arról a véleményük (közbülső nézetek régiója). Az utolsó lépés ezt az információt — ami ekkorra lehet, hogy már nem is új — beleilleszteni abba a világszemléletbe, amelyet az ember immár a magáénak vall (perifériális nézetek régiója). Nézzük meg kissé közelebbről a beillesztési folyamat egyik szempontját. Felfogásunk értelmében az új információ a centrális (elsődleges) régióból kerül át a közbülső (tekintélyi) régióba, és utána a perifériális régióba, ahol pszichológiai formáját mint elfogadott nézet vagy elutasított nézet nyeri el. Egy ilyen nézet vagy elutasított nézet — e nézetek izoláltsági fokától függően — lehet, hogy nem is lesz összeköttetésben vagy rokonságban e rendszer más perifériális nézeteivel. Minél nagyobb az izoláció, annál kisebb közvetlen hatást fog kiváltani a perifériális régió egy részének (egy nézetnek) a megváltozása a szomszédos részekre (nézetekre). De még mindig létezhet indirekt összeköttetés a perifériális és a közbülső (tekintélyi) régió között. Pontosan így lehet fogalmakba önteni, hogy milyen kognitív történés játszódik le, amikor valaki egy politikai párt „irányvonalát követő" változáson megy keresztül. Feltételezésünk szerint akkor megy valaki keresztül „a párt irányvonalának megfelelő" változáson, ha bizonyos perifériális nézetét valamilyen, a tekintélyszemélyeitől származó utasítás hatására változtatja meg. Vagyis ekkor szoros összeköttetés áll fenn a perifériális és a közbülső régió között. Ám ez nem elegendő. Egy perifériális nézet ily módon történő megváltozása nem szabad hogy hasson a perifériális régió többi nézetére, hiszen a perifériális nézetek „a párt irányvonalát követő" változás esetén egymástól izoláltak. Egy ennél „őszintébb" változás létrejöttét úgy képzelhetjük el, hogy az új nézet vagy egy régi nézetbeli változás — még ha azt az egyén tekintélyszemélyeitől eredő kommunikáció is előzte meg — egy sor olyan önálló aktivitást indít el, amelyek más perifériális nézeteket is megváltoztatnak, és ezáltal a perifériális régió, és esetleg a közbülső és az elsődleges régió, belső szerveződését is módosítják. Ezen a ponton hangsúlyoznunk kell, hogy az imént jellemezni próbált feldolgozási-kódolási műveletet nem kell minden esetben „belekényszerítési műveletnek" felfogni. Az, hogy a világról való 484
információ mennyire kényszerül illeszkedni a rendszerbe, attól függ, hogy az elfogadott nézetek—elutasított nézetek teljes rendszere mennyire zárt vagy nyitott. 5 A zártság véglete esetén az új információ az, amit meg kell dolgozni — leszűkíteni, módosítani vagy izolált keretek közé foglalni. Ezáltal a nézetek—elutasított nézetek rendszere sértetlen marad. A nyíltság végleténél pedig fordított a helyzet: az új információ, úgy, ahogy van, asszimilálódik, és a többi nézettel való összebékítés nehéz folyamatában kapcsolatba kerül a többi perifériális és köztes nézettel, így az egész elfogadott—elutasított nézetek rendszerében „őszinte" változásokat vált ki (nem pedig „a párt irányvonalát követő" változásokat). Attól függetlenül, hogy az elfogadott—elutasított nézetek rendszere nyílt vagy zárt, egy pszichológiai rendszert alkot. Ez, mint már rámutattunk, nem feltétlenül logikus rendszer. Az ember gondolkodása lehet „zavaros", „széteső" vagy „kaotikus", de mindenesetre az elfogadott—elutasított nézetek rendszerének a centrális, periíeriális és köztes nézetek közötti strukturális kölcsönkapcsolatok adják meg annak integrált, egészleges és rendszerezett jellegét. Mindannak, ami jellemző az elsődleges régióra, tükröződnie kell a közbülső régióban, és mindannak, ami a közbülső régióra jellemző, ugyancsak tükröződnie kell a perifériális régióban. Ily módon a nézetek—elutasított nézetek rendszere, bármilyen illogikus legyen is, egy igen szervezett rendszer; vagyis részei között bizonyos strukturális kapcsolatok állnak fenn. A tudományelmélet nyelvén kifejezve: önálló szintaxisa van, egy pszichológiai szintaxis, szemben egy tudományos vagy matematikai rendszer logikai szintaxisával.6 A jövőbeni kutatás számára érdemleges feladat a pszichológiai rendszereket irányító összes szintaktikai szabályt felfedezni és kifejteni, ugyanúgy, ahogy a tudományelméletnek az a feladata, hogy felfedezze és kifejtse mindazokat a szintaktikai szabályokat, amelyek a pszichológiai rendszereknek logikai rendszerekként ismert korlátozott körét irányítják. Jelen munkánkat ebben az irányban tett kezdeti lépésnek tekintjük. Az ebben az irányban végzett további elemzésnek abból az elgondolásból kell kiindulnia, hogy egy tudos
A következőkben részletesebben is kifejtjük, mit értünk „zárt"-on és „nyílt"-on. Ehhez igen hasonló szemlélet matematikaibb felfogású tárgyalását tette közzé nemrég Abelson és Rosenberg (1958). 1 6
485
mányos rendszer logikai szintaxisa alapkifejezéseket, definiált kifejezéseket, axiómákat és tételeket tartalmaz, valamint e tételek érvényességének empirikus próbáit. Tartalmazza egyben a megelőző egységekkel való összefüggés szabályait. Ennek megfelelően minden személyiségrendszert olyan, elfogadott—elutasított nézetek pszichológiai rendszereként foghatunk fel, amely olyan nézetekből épül fel, melyek némelyike elsődleges, mások definiáltak, ismét mások axiomatikusak stb. AZ IDŐPERSPEKTÍVA DIMENZIÓ MENTÉN VALÓ SZERVEZŐDÉS Az elfogadott—elutasított nézetek rendszereivel kapcsolatban egy harmadik dimenzió bevezetését javasoljuk: az időperspektívát (Frank, 1939; Lewin, 1942). Ez a dimenzió az egyénnek a múlttal,, jelennel, jövővel és azzal kapcsolatos nézeteit jelöli, hogy ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz. Felfogásunkban az időperspektíva változatai a szűktől a tágig terjednek. A tág időperspektíva olyan, hogy az egyén elfogadott nézetei—elutasított nézetei rendszerében a múltat, jelent és jövőt egyaránt képviselteti, s azokat egymással kapcsolatban állóknak fogja fel. A szűk időperspektíva olyan, amelyben az egyén túlhangsúlyozza a múltat vagy a jelent, vagy a jövőt, vagy ezek valamelyikénél megtapad, anélkül hogy tisztán felfogná a köztük levő kapcsolatokat és folytonosságot. így a mi felfogásunkban azokat, akik teljesen múltra irányultak vagy jelenre irányultak, vagy jövőre irányultak, egyaránt szűk időperspektívával rendelkezőknek tekintjük még akkor is, ha esetleg a múlttal vagy a jövővel kapcsolatos megfigyeléseik igen hosszú időtartamot ölelnek fel.7 Milyen fajta nézeteket tartsunk jellemzőknek a tág, illetve a szűk időperspektívára? Arról az egyénről, aki jövővel kapcsolatos nézete7 Meg kell jegyeznünk, hogy a tág és a szűk időperspektívát nem mindig így határozták meg. LeShan (1952) például a szűkösséget-tágasságot egy történet elmondására fordított idő alapján méri, tekintet nélkül arra, hogy a cselekvés a múltban, a jelenben vagy a jövőben történik. Wallace (1956) kutatása során csak a jövőbeli időperspektívával foglalkozik, s annak tágas vagy szűk voltát a jövőbe való átnyúlás nagyobb vagy kisebb fokával méri.
486
it és elvárásait igazolhatóan a jelen és a múlt reális ismeretére alapozza, elmondhatjuk, hogy tág időperspektívával rendelkezik. Az ilyen ember önmagáért is tudja értékelni és élvezni a jelent, de ugyanakkor képes úgy vélekedni és cselekedni, miszerint a jelen a múlt folyománya és a jövő előjátéka. Ezzel szemben az egyén szűk időperspektívával rendelkezik, ha viszonylag túlságosan belefeledkezik a múltba, a jelenbe vagy a jövőbe. Ilyen eset az az öregember, aki ideje nagy részét a régi idők felidézésével tölti. Hasonló példát találhatunk a politikai jobboldal ideológiai mozgalmaiban, akik rendszerint a múltban keresik mintaképeiket. A német nácizmusra és a japán és az olasz fasizmusra gondolunk itt, melyeknek célja az volt, hogy helyreállítsák az árja mítoszt, a középkori japán társadalomszerkezetet, illetve Róma ragyogását. Vannak olyan emberek, akiknek szűk időperspektívája abból tűnik ki, hogy viszonylag erősen belefeledkeznek a jelenbe, kevéssé veszik figyelembe a múltat, és alig törődnek a jövővel. Ezeket a vonásokat mutatja a gyermek viselkedése és a nagyon impulzív felnőtté. Egy hasonló, de patologikusabb ilyen eset a pszichopatáé, aki gát nélküli felettes-énje miatt jellegzetesen jelenre irányultan viselkedik. Egy másik példaként a „beat"-generáció ötlik eszünkbe, akik úgy viselkednek, mintha szó szerint beleestek volna a jelen csapdájába. Ez talán azért van így, mert a mai fiatalság hátat fordított a múltnak, és ugyanakkor úgy érzi, hogy védekezve kénytelen elhárítani a jövőt. Mindazonáltal a szűk időperspektívának a jövőre irányuló változata fog minket leginkább érdekelni. Sok embernek elsősorban a jövő az, ami számít. A történelem során számos olyan vallási és politikai mozgalom támadt, amelyek valamiféle jövőbeli utópiára vagy mennyországra függesztették tekintetüket. A jelen csak a jövő előszobája, önmagában véve jelentéktelen, tele van igazságtalansággal és emberi szenvedéssel. Az erőszakba vetett hit is megbocsátható, ha azzal a boldogtalan jelentől akarunk megszabadulni. A jövőre irányuló időperspektíva egy másik kulcsa az illetőnek az a hite, hogy ismeri vagy érti a jövőt. Az, aki ebben hisz, gyakran értetlenséggel vádolja a többieket. Az ilyen ember, elfogadott—elutasított nézeteinek rendszere által vezérelve, rendszerint nyíltan nagyobb bizalmat
487
árul el az iránt, hogy mit tartogat a jövő, és erősebben hajlamos a jövőről jóslatokat hozni. 8 Végezetül, egy ember időperspektívájának tág vagy szűk voltát a legegyszerűbben úgy tudjuk ellenőrizni, ha mindennapos cselekedeteiben és beszédében megfigyeljük a múltra, a jelenre és a jövőre való utalások viszonylagos gyakoriságát. 9 Foglaljuk most össze röviden. Megpróbáltuk itt felvázolni az összes nézetrendszer leírásában haszonnal alkalmazható elméletet. Felfogásunk értelmében minden nézetrendszernek három fő dimenziója van: egy elfogadott nézet—elutasított nézet dimenzió, egy centrális—perifériális dimenzió és egy időperspektíva dimenzió. E dimenzióknak ezenfelül további vonásaik is vannak.
IRODALOM Abelson, R. P., and Rosenberg, M. J. (1958): Symbolic psycho-logic: A model of attitudinal cognition. Behavioral Science, 3: 1—13. Asch, S. E. (1952): Social Psychology. New York: Prentice-Hall. Black, M. (1946): Critical thinking. New York: Prentice-Hall. Bruner, J. S., Matter, Jean, and Papanek, Miriam L. (1955): Breadth of learning as a function of drive level and mechanization. Psychol. Rev., 62: 1—10. Fink, H. (1953): The relationship of time perspective to age, institutionalization and activity. Unpublished Ph. D. Dissertation. Michigen State University Library. Frank, L. K. (1939): Time perspectives. J. soc. Philosophy, 4: 293—312. Fromm, E. (1941): Escape from freedom. New York: Farrar and Rinehart. Krech, D. (1949): Notes toward a psychological theory. J. Personality, 18: 66—87. LeShan, L. L. (1952): Time orientation and social class. J. abnorm. soc. Psychol., 47: 589—592. Lewin, K. (1942): Time perspective and morale. In G. B. Watson (ed.), Civilian Morale. Boston: Houghton Mifflin. Lewin, K. (1951): Field theory in social science. New York: Harper. Mead, G. H. (1952): Language and the development of the self. In: G. E^Swanson, T. M. Newcomb, and E. L. Hartley (eds.), Readings in social psychology. New York: Holt, 44—54. 8 A tudományos világban a jövő inkább a tudományos végeredményekre vonatkozik, semmint a történelmi jövőre mint olyanra. 9 így Fink (1953) az idős korúakkal kapcsolatos vizsgálatában kimutatta, hogy az intézeti gondozottak gyakrabban használják TAT-történeteikben a múlt időt, mint azoknak az öregeknek egy ezzel minden más tekintetben azonos csoportja, akik nincsenek intézetben.
488
Pettigrew, T. F.' (1958): The measurement and correlates of category width as a cognitive variable. J. Personality, 26: 532—544. Piaget, J. (1954): The construction of reality in the child. New York: Basic. Rokeach, M. (1951): A method for studying individual differences in "narrowmindedness". J. Personality, 20: 219—233. Tolman, E. C. (1948): Cognitive maps in rats and men. Psychol. Rev., 55: 189—208. Trueblood, D. E. (1942): The logic ofbelief. New York: Harper. Wallace, M. (1956): Future time perspective in schizophrenia. J. abnorm. soc. Psychol., 52: 240—245, Witkin, H. A., Lewis, Helen B., Hertzman, M., Machover, Karén, Meissner, Pearl Bretnall, and Wapner, S. (1954): Personality through perception. New York: Harper.
489
