1.
V IOLET A Trafalgar tér éjjel egykor valószínűleg nem a legalkalmasabb hely az ácsorgásra. Amennyiben viszont egyedül vagyunk, úgy nincs az éjszakának olyan szakasza, amelyben jó helynek számítana. A Nelson-emlékoszlop hatalmas árnyékot vetett a Trafalgar térre – libabőrös lettem, ahogy megcsapott az épületek között utat találó, hűvös, július éji szellő. Újra megborzongtam, és szorosabban összehúztam magamon a kabátot. Kezdtem komolyan megbánni, hogy egy alig valamit takaró fekete ruhát vettem fel – de ha egyszer ezt a darabot választottam ki magamnak estére. Hogy micsoda áldozatot nem vállal az ember egy kis szórakozásért. Ijedtemben majdnem ugrottam egyet, amikor egy galamb surrogva leereszkedett a lábam mellé. A néptelen utcákat fürkésztem, hátha feltűnnek a barátaim. Na, ennyit arról, hogy „csak bekapunk egy falatot”. A szusibár gyalog kétpercnyire sem volt – ők meg már vagy húsz perce leléptek. Szememet forgattam a gondolatra, hogy mostanra valószínűleg ott kotorászik valami pasi a barátnőim bugyijában. Remek. Miért is törődnének szegény kis Violet Lee-vel? Elindultam a padok irányába, melyek fölé komor ernyőként borult a fák ritkás lombkoronája. Felsóhajtottam, alaposan megdörzsölgettem mindkét térdemet, hogy élénkítsem a vérkeringésemet, és keservesen megbántam azt a döntésemet, hogy bevárom a barátaimat. Egy utolsó pillantást vetettem az üres térre, majd előkaptam a telefonomat, és megnyomtam a gyorstárcsázó gombot. Hallgattam, hogy kicsöng, aztán bekapcsolt a hangposta. – Hahó, itt Ruby. Most nem tudom felvenni, úgyhogy hagyj üzenetet a sípszó után. Csóközön! 9
Mihelyt felhangzott a sípszó, dühösen felhorkantam: – Ruby, hol a pokolban vagy? Mert ha azzal a pasival, akkor komolyan mondom, kinyírlak! Idekint rohadt hideg van! Hívj vissza, mihelyt megkapod az üzenetet. Befejeztem a hívást, visszacsúsztattam a telefont kabátom belső zsebébe, pontosan tudva, hogy valószínűleg teljesen hiábavaló minden erőfeszítésem, hiszen jó esély van arra, hogy Ruby napokig le sem hallgatja az üzeneteit. Összedörzsöltem a kezeimet, és felhúztam a térdemet a mellkasomhoz, hátha így nem fázom majd annyira. Azon tanakodtam magamban, hogy ne fogjak-e egyszerűen egy taxit. De ha Ruby egy idő után mégiscsak felbukkan, akkor nekem annyi. Beletörődtem hát a hosszú várakozásba, fejemet a térdemre hajtottam, és némán meredtem a narancsszínű ködbe, ami leereszkedett London belvárosára. A tér túloldalán néhány későig kimaradó, korhely alak fordult be botladozva az egyik mellékutcába, aztán kapatos röhögésük is beleveszett a sötétségbe. „Látogasson el a National Gallerybe” – hirdette a felirat egy piros emeletes busz oldalán, amely pár perc múlva bukkant elő az ilyeténképpen reklámozott intézmény mögül. Körbegurult az úton a tér körül, majd eltűnt a belvárosra jellemző viktoriánus épületek labirintusában. Miközben távolodott, mintha vele együtt halkult volna a londoni forgalom idáig elhallatszó zaja is. Eltűnődtem azon, hogy vajon az este megismert két fiú közül melyiknek lett szerencséje Rubyval. Belém hasított az önsajnálat, s azt kívántam, bár én is olyan gondtalan és… szóval olyan szabados erkölcsű lehetnék, mint a barátnőm. Csakhogy nekem ez nem ment. Joel után egyértelműen fel sem merülhetett. Újra eltelt néhány perc, és kezdtem aggódni. Már jó ideje nem láttam senkit, aki részegen átbukdácsolt volna a téren, és a hideg éjszakai levegőben fedetlen végtagjaimon folyamatosan futkosott a libabőr. Körülnéztem, hátha meglátok egy taxit, de az utcák kihaltak voltak, s a téren sem mozdult semmi, leszámítva a fénysugarak játékát a központi oszlop két oldalán álló szökőkutak medencéjében. 10
Újra elővettem a mobilomat – úgy döntöttem, felhívom apámat, és megkérem, jöjjön értem, de ekkor a szemem sarkából valami mozgást érzékeltem. Kis híján elejtettem a telefont, felkaptam a fejem, s a szívem mintha a torkomban dobogott volna miközben végighordoztam tekintetemet a téren az élet valamely jelét keresve. Semmi. Megcsóváltam a fejem, s iménti pánikom kezdett alábbhagyni. Valószínűleg csak egy galamb volt, nyugtatgattam magam. A hidegtől elgémberedett ujjakkal elkezdtem beütni az otthoni számunkat, de azért szinte másodpercenként felnéztem, és megpróbáltam szabályosabban lélegezni. És mégis… valami megmozdult. A hatalmas szökőkutak egyikén mintha valami árnyék suhant volna át, de ahhoz túlságosan gyorsan, hogy kivehessem az alakját. A tér továbbra is néptelen volt, leszámítva pár riadt galambot, amelyek épp szárnyra kaptak. Megráztam a fejem, és a telefont a fülemhez szorítottam. Recsegést hallottam, aztán mintha kicsengett volna, de eléggé erőtlenül, és pár másodpercenként megszakadt a hang. Türelmetlenül toppantottam. – Gyerünk már! – motyogtam a kijelzőre meredve. Van térerő. Miközben a készülék automatikusan újra meg újra tárcsázta a számot, tekintetem a teret fürkészte, s megállapodott Nelson közel ötven méter magas emlékoszlopán. A tetején álló szoborra irányított reflektorok pislákolni kezdtek, mint gyertyaláng a szélben, de aztán újra megállapodtak, és éppoly erős, ragyogó fénnyel világítottak, mint korábban. Megborzongtam, de most nem a hideg miatt. Magamban fohászkodtam, hogy vegye már fel valaki a telefont, de a hang többször is megszakadt, majd egy erőtlen csilingelés után teljesen elnémult. Tágra meredt szemmel bámultam a mobilra, aztán viszont az ösztöneim vették át az irányítást, és szervezetemben szétáradt az adrenalin. Úgy bújtam ki egyik magas sarkú cipőmből, hogy tekintetemet egy pillanatra sem vettem le az emlékoszlopról, s hitetlenkedve tapasztaltam, hogy az árny, amit valamivel korábban átsuhanni láttam a szobron, most éppoly gyorsan eltűnt, mint ahogy fel11
bukkant. Az utolsó pánttal ügyetlenkedve lerántottam a lábamról a másik cipőt is, majd mindkettőt a markomba kaptam. Elindultam, de pár lépés után megtorpantam, mert szó szerint a földbe gyökerezett a lábam. A lépcsőkön egy csapatnyi barna kabátba öltözött férfi igyekezett lefelé, kezükben kihegyezett, hosszú botokkal. Mogorva, viharvert arcuk sötét volt, sebhelyes, szemöldöküket összevonták, így egyenes, rendíthetetlen vonalat alkotott homlokukon. Súlyos lépteik zaja visszhangot vert, s mire közelebb értek, már egyenetlen tempójú menetelésnek hallottam. Döbbenten hátráltam vissza az árnyékba, hogy néma csendben megbújjak a pad mögött. Lélegzetet venni is alig mertem, igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magam, de közben óvatosan a tér széle felé settenkedtem. A csapat élén haladó férfi kurta parancsszavára az emberei szétoszlottak, és felálltak a tér teljes szélességében, elfoglalva a két szökőkút közti területet. Legalább harmincan lehettek. Egyszerre torpantak meg az emlékoszlop előtt, aztán már csak a kabátjuk szárnya lebbent meg, amikor a szél belekapott a szövetbe. Még a fák sem susogtak. A férfiak egyenesen maguk elé meredtek, csak néztek és vártak, koncentrációjuk egy pillanatra sem tört meg. Az oszlop tetejére pillantottam, de a szobor fényárban úszott, mint mindig, s árnyékot csak a férfiak alakja vetett, meg azok a fák, amelyek alatt meghúztam magam. Néhány levél lassan, libegve pilinckázott lefelé, és megült mellettem a padon. De aztán… A téren váratlanul mozgás támadt, és a fák mögül, szinte a semmiből előugrott valami – magasan a fejem felett süvített el, s tőlem háromméternyire landolt a kemény kövön, mégpedig olyan simán, hogy egy pillanatra sem ingott meg. Pislogtam, nem akartam hinni a szememnek, abban is kételkedtem, hogy egyáltalán embert láttam, de mire jobban megnézhettem volna magamnak, már el is tűnt.
12
A barna kabátos csapat éppúgy meghökkent, mint én, s a sorfal néhány lépést hátrált. Azok, akik a legszélén álltak, elkezdtek beljebb húzódni, s a rend csak akkor állt helyre, amikor a férfi, akit a vezetőjüknek néztem, felemelte a kezét, és kabátja alól ezüstös botot vett elő, melynek egyik vége fenyegetően éles hegyben végződött. Egyet suhintott, mire a botja megnyúlt, kétszer olyan hosszú lett, mint eredetileg volt. Párszor megpörgette a fegyverét, mintha gyönyörködtetné, ahogy a fény meg-megcsillan rajta. Ajka elégedett mosolyra görbült, de aztán újra mozdulatlanná merevedett, s folytatta a várakozást. Egészen fiatalnak néztem – legfeljebb húszéves lehetett. Magas volt, vékony, és ellentétben a többiekkel, az ő arcát nem csúfították el sebhelyek. Rövidre nyírt haját szinte fehérre szőkítették, s ez éles kontrasztot alkotott bőrkabátjával és napbarnította bőrével. Amikor tekintete rátalált az alakra, aki tőlem nem messze ért földet, mosolya még szélesebbé vált. Felnyögtem, és már attól tartottam, hogy észrevesz, de a figyelmét valami más ragadta meg: a szökőkutak mellől egy újabb férfi lépett elő. Nem, nem is férfi volt, inkább csak fiú, nem lehetett sokkal idősebb nálam. Szeme karikás, halottsápadt, már-már áttetsző bőre ráfeszült kiálló járomcsontjára. Ő is magas volt, és szűk inge alatt jól látszott megfeszülő izmai játéka. Karján a bőr fehér, de itt-ott vörös sávokat vettem észre rajta, mintha csúnyán megfogta volna a nap. Szája maszatos, s a foltok élénk, vérvörös színűek voltak, csakúgy mint tüskésre vágott, borzas haja. Pislantottam egyet, és már el is tűnt. Miközben végignéztem a téren, újabb és újabb alakok jelentek meg: mindnek hasonlóan sápadt bőre és beesett arca volt. Körbevették a középen álló csoportot, arcukon fölényes, viszolygó mosoly játszott. Szinte a semmiből léptek elő, s emberfeletti fürgeséggel sikerült átcikázniuk a tér egyik oldaláról a másikra – egy pillanat leforgása alatt tűntek el, majd bukkantak elő újra. Megdörzsöltem a szemem, mert biztos voltam abban, hogy csak a fáradtság miatt nem látok jól. Ilyen gyorsan egyszerűen senki nem mozoghat.
13
A lángvörös hajú fiú újra ott termett, olyan lazán támaszkodott a szökőkútnak, mintha csak egy bárpult mellett álldogált volna. Mellette vörhenyesszőke fiatalember – benne véltem felismerni azt az alakot, aki a hátam mögül szökkent elő. Összesen öten voltak, és olyan könnyedén terelték a barna kabátosok csoportját a tér közepe felé, mintha állatok lettek volna. A napégette férfiak sora felbomlott, arcuk eltorzult a rettegéstől és gyűlölettől, s botladozva, leeresztett karóval hátráltak. Csak vezetőjük őrizte meg a nyugalmát, s ajka egyre megvetőbb mosolyra görbült, ahogy felszegett állal magához szorította a botját. Ekkor az oszlop tetejétől váratlanul ellökte magát egy alak, s a jó ötvenméteres magasságból egyre gyorsulva zuhant a föld felé – egyértelmű volt, hogy szörnyet fog halni. De aztán elképedve láttam, ahogy macskaügyességgel, összekuporodva ér földet a tér kövezetén, pontosan a csoport vezetője előtt. A térre csend borult, s most először történt, hogy a barna kabátos férfi megmoccant. – Kaspar Varn, micsoda öröm, hogy újra találkozunk – szólalt meg. Volt valami akcentusa, amit nem tudtam betájolni. A Kasparnak szólított alak felegyenesedett, arca kifejezéstelen volt, nem árult el semmit. Olyan magas lehetett, mint a barna kabátosok vezetője, de egyenes tartása és jó felépítésű, izmos alkata miatt a másik férfi valahogy kisebbnek tűnt. – Részemről a megtiszteltetés, Claude – válaszolt hűvös hangon, s tekintete jobbról balra végigpásztázta maga körül a teret. Kurtán odabiccentett a vörhenyesszőke fiúnak, s eközben sikerült lopva szemügyre vennem. Akárcsak a többieknek, neki is sápadt, enyhén sárgás bőre volt, amin nem mutatkozott semmi szín, semmi pír. A szél összekócolta sötét, szinte fekete haját, amiben itt-ott fakóbb, barnás tincseket is láttam, fürtjei a homlokába hullottak. Talán annyi különbség lehetett közte és a többiek
14
között, hogy vonásai nyúzottabbnak tűntek, és beesett arcán az árnyékok azt a benyomást keltették, mintha napok óta nem aludt volna. Talán mert nem is alszik, mormolta egy hang a fejemben. Épp ez járt a fejemben, amikor elnézett a vöröses hajú fiú mellett, s enyhén összeráncolta homlokát. Visszafojtottam a lélegzetemet, amikor rájöttem, hogy egyenesen rám mered. De ha meglátott is, úgy dönthetett, hogy nem foglalkozik velem, mert visszafordult a barna kabátosok vezetője felé. Homloka újra kisimult, arca pedig semmiféle érzelemről nem tanúskodott. – Mit akar, Claude? Nincs annyi időm, hogy magára meg a Pierreklánra vesztegessem – szólalt meg a sötét hajú fiatalember. Claude csak egyre szélesebben vigyorgott, és egyik ujját végighúzta a karója hegyén. – De azért csak eljött. Kaspar fölényesen legyintett. – Nem volt nagy kitérő, és egyébként is, éppen vadásztunk. Megborzongtam. Mire lehet vadászni egy városban? Claude baljósan felnevetett. – Ahogy mi is. Villámgyors mozdulattal a fiatalember mellének szegezte a karót, és előredöfött vele. Csakhogy a fegyver hegye nem ért célba, mert Kaspar elkapta és félrelökte. A mozdulat mintha semmiféle megerőltetést nem jelentett volna számára – arcizma sem rándult, a barna kabátos férfi mégis úgy tántorodott hátra, mintha autó ütötte volna el. A karó nagyot koppant a kövön, fémes csengése még hosszan visszhangzott a csendben. Claude megingott, elbotlott, majd visszanyerte egyensúlyát, és felegyenesedett. Szűk résű szeme a karó felé villant, majd vissza, az előtte álló fiatalemberre. Száját vigyorra húzta. – Mondja csak, Kaspar, hogy van az anyja? Szemmel szinte követni sem lehetett, olyan sebességgel csapott le a sápadt fiatalember keze, és torkon ragadta Claude-ot. Rémülten figyeltem,
15
ahogy szeme kidülled, lábai elemelkednek a földről, és arcából kifut a vér. Artikulálatlan, köhögő hangokat adott ki magából, lába a levegőben rángatózott, kezével odakapott Kaspar csuklójához, és igyekezett lazítani a szorításán, de aztán feladta, s a feje lassan, gyötrelmes lassúsággal kezdett ellilulni. A sápadt fiatalember ekkor minden figyelmeztetés nélkül elengedte. Claude levegő után kapkodva a földre zuhant, a nyakát dörzsölgette. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, ám a földön fekvő férfi egyértelműen nem osztotta érzéseimet. Érthetetlen nyöszörgése könyörgésbe csapott át, s amikor felnézett Kaspar feldühödött arcába, mintha megértett volna valamit. Igyekezett hátrébb kúszni, és belekapaszkodott az egyik embere kabátjába, de az meg sem moccant. Kaspar mellkasa vadul hullámzott, arcán őrült, magából kivetkőzött kifejezés ült. Leengedte és ökölbe szorította a kezét. – Van-e bármi mondanivalója, még utoljára, Claude Pierre? – hörögte, és hangjából alig leplezett fenyegetés csendült ki. A férfi még mindig zihált. Kabátja ujjával letörölte arcáról a verítéket és könnyeket, megpróbálta összeszedni magát. – Remélem, hogy a pokol tüzén égsz majd a rohadt királyságoddal együtt! Kaspar ajkán gúnyos mosoly jelent meg. – Reménykedj csak. Ezzel előreszökkent, és fejét Claude tarkójához hajtotta. Szörnyű rec�csenést hallottam. Öklendezni kezdtem. Amikor torkomban feltört a keserű epe, kezemet önkéntelenül is a számhoz kaptam. Ezzel egyidejűleg rám tört a páni félelem. Könnyek buggyantak ki a szememből, s tudtam, hogy én leszek a következő, ha megnyikkanok. Amikor Claude élettelen teste a kövezetre zuhant, felülkerekedett bennem a létfenntartási ösztön. Tanúja lettem egy gyilkosságnak – láttam már elég tévéhíradót ahhoz, hogy tudjam, mi vár azokra a tanúkra, akik ott 16
maradnak a bűntett színhelyén. Muszáj eltűnnöm innen. El kell mondanom valakinek a történteket. Már ha egyáltalán sikerül innen lelépned, folytatta a belső hang, amely nem hagyott nyugodni. Gyűlöltem a gondolatát is, de be kellett ismernem, hogy igaza van: a téren elszabadult a pokol. A sápadt jövevények rátámadtak a barna kabátos férfiak csapatára, és öldöklő, véres harc tört ki – már amennyiben ezt harcnak lehetett nevezni. A férfiaknak arra sem nagyon maradt ideje, hogy felemeljék karóikat, és szembeszálljanak a gyilkosokkal – mintha vágóhídra hajtott állatok lettek volna, egyik napégette alak a másik után hullott el. Mindent vér szennyezett be. A gyomrom összeszorult, torkomban égető érzés támadt, hatalmasat nyeltem. Képtelen voltam elfordítani a tekintetemet, amikor Kaspar újabb férfit rántott magához. Az eszem egyre azt hajtogatta, hogy muszáj lennie nála valamiféle fegyvernek, a szemem azonban ennek semmi nyomát nem fedezte fel. Azt viszont tisztán láttam, hogy szája a férfi nyakára tapad a gallérja fölött, és fogai belemarnak a húsba. Még a feltépett inakat is megpillanthattam, mielőtt sikoltozó áldozata elzuhant volna a kövezeten. Gyilkosa fél térdre ereszkedett mellette, száját a sebre tapasztotta, s karjaival közelebb húzta magához a férfit. Az élettelen test alatt tócsába gyűltek a vércseppek, és becsorogtak az utcakövek réseibe. Tekintetemmel követtem, ahogy az így keletkezett vörös négyzethálóban meginduló vérpatak összevegyül egy másik áldozat vérével, majd egy harmadikéval, míg végül szemem elé tárult a mészárlás teljes képe. A napbarnította férfiak közül mindenki halott volt vagy még haldokolt, nyakukat kitörték vagy felhasították – több test a szökőkutakban merült el, s vérük baljós vörösre festette a medence vizét. A közelemben egy férfi hevert a hátán, akinek a nyaka annyira ki volt csavarodva, hogy a füle teljesen a vállára simult. Hat tizenévesnek sikerült felkoncolnia harminc felnőtt férfit. 17
Halkan felnyüszítettem, s amennyire csak lehetett, még jobban árnyékba húzódtam a padon, amin kuporogtam. Vadul imádkoztam minden létező istenséghez, hogy észre ne vegyenek. – Ezt feltakarítjuk, Kaspar, vagy egyszerűen így hagyjuk? – kérdezte a fiú, aki a legközelebb állt a szökőkúthoz. Még lángvörös haja is fakónak tűnt a medence vize mellett, amiben megmártotta ujjait. – Így hagyjuk, hogy értsen belőle a többi vadász is, aki esetleg azt hinné, hogy az utunkba állhat – felelte a másik. – Aljas söpredék – tette hozzá, és kiköpött a hozzá legközelebb heverő élettelen testre. Hangjában már semmi nem maradt a korábbi fölényes hűvösségből, inkább mélyről fakadó, önelégült megvetés csendült ki belőle – bennem viszont a harag kezdte maga alá gyűrni a félelmet, amikor azt láttam, hogy mintegy mellékesen belerúg egy útjában heverő haldoklóba, aki ettől utoljára még felnyögött. – Bunkó – leheltem magam elé. Teste mozdulatlanná merevedett. Ahogy én is. Visszatartottam a lélegzetemet, gyomrom görcsbe rándult. Az lehetetlen, hogy meghallott volna, hiszen kettőnk között van szinte az egész tér. Ez egyszerűen lehetetlen! A fiatalember azonban lassan, már-már kimérten egészen addig fordult körbe, míg egyértelműen felém nem nézett. – Hát itt meg ki van, lássuk csak? – Komoran felkacagott. A hangja tisztán csengett, ajkán újra feltűnt az a kegyetlen mosoly. Az ösztönöm gyorsabbnak bizonyult a megfontolásnál, és még fel sem eszméltem, máris felugrottam, és rohanva megindultam a téren át. Magas sarkú cipőmet hátrahagytam, talpam tompán csattant a hideg utcaköveken, miközben szó szerint az életemért futottam. Tudtam, hogy nincs messze a legközelebbi rendőrőrszoba, és bármibe fogadtam volna, hogy Londont jobban ismerem náluk. – Mégis hova sietsz ennyire, kislány? Elakadt a lélegzetem, amikor beleütköztem valami hidegbe és keménybe – de rögtön hátra is tántorodtam tőle. A sötét hajú fiatalember ott állt az 18
orrom előtt. Visszahőköltem, tekintetem arra a pontra tévedt, ahol az előbb láttam, majd visszasiklott oda, ahol most volt. Ez tényleg lehetetlen. Hátrálni kezdtem, kezemmel úgy tapogattam a levegőt magam mögött, mintha arra számítanék, hogy egyszer csak a csodával határos módon felbukkan valaki, aki megment. A Kasparnak nevezett sötét hajú férfi meg sem rezzent, mintha számára mindennapos lenne az, ha egy lány egyenesen nekirohan. – S-s-semmi. Csak éppen azt… ööö… – dadogtam, és szemem a testekről az előttem álló alakra, majd az úttestre siklott, a menekülés egyetlen lehetséges útjára. – Készülsz feljelenteni minket? – tudakolta a fiatalember. De már tudta is a választ, mert a szemem bűntudatosan megrebbent, mire ő közelebb hajolt, s így láthattam, hogy milyen ragyogó, smaragdszínű szeme van. Annyira lehalkította a hangját, hogy szinte már suttogott. – Attól tartok, ezt nem teheted. Ilyen közelről nem lehetett nem észrevennem, hogy milyen döbbenetesen jóképű. Valami mintha mocorogni kezdett volna bennem, valahol a gyomrom mélyén. Az érzést taszítónak találtam, így újra hátratántorodtam. – Azt te csak úgy hiszed! – kiáltottam, szélsebesen elléptem mellette, és vágtatva újra megindultam. Futás közben hátrapillantottam. Óriási meglepetésemre senki nem eredt a nyomomba. A látványtól megújult erővel rohantam tovább, s szívemben mintha feléledt volna a remény egy apró szikrája. Néhány méterre voltam csak az úttól, amikor újra hátralestem a vállam felett. A fiatalember mintha bosszúsan sóhajtott volna éppen egyet, de nem vesztegettem az időt azzal, hogy tovább figyeljem, nem akartam lelassulni. Lábam már majdnem lelépett az útra, amikor egy kéz megmarkolta a kabátom gallérját, és hátrarántott. Megtántorodtam, igyekeztem vis�szanyerni az egyensúlyomat, de közben meg kellett küzdenem a kézzel is, ami hátrahúzott. Vergődtem, rúgkapáltam és sikoltoztam, ám hasztalan – a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül sikerült megfékeznie. 19
Villogó szemekkel sarkon fordultam, s bár csöppet sem éreztem magam bátornak, azért nagy merészen elrikácsoltam egy fenyegetést. – Tíz másodperced van arra, hogy leszállj rólam, te szörnyeteg, aztán viszont úgy tökön rúglak, hogy azt kívánod majd, bár sosem születtél volna meg! – Te aztán tüzes kis jószág vagy, igaz? – nevette el magát újra. Ahogy szája kacagásra nyílt, megláttam a felső szemfogait: mindkettő makulátlanul fehér volt. Makulátlanul fehér és természetellenesen hegyes. Vadászat. Vadászok. Az agyamban valami jelzett, hogy ez nagyon nincs rendben. Hogy ez iszonyúan messze van attól, hogy rendben legyen, de racionálisan gondolkodó agyam elvetette a következtetést, amihez már-már eljutottam. Igyekeztem úgy fordulni, hogy elég közel legyek hozzá, amikor belerúgok, de még erősebben markolta a galléromat, és könnyedén eltartott magától. – Mindent láttál. – Hangjából metsző hideg áradt. Kijelentés volt, nem kérdés, de én azért megválaszoltam. – Mégis mit gondolsz? – vágtam vissza, és annyi gúnyt erőltettem a szavakba, amennyit csak tudtam. – Azt gondolom, hogy velünk kell jönnöd – morogta, elkapta a könyökömet, és kezdett magával vonszolni. Kinyitottam a számat, de gyorsabb volt nálam, és rátapasztotta a tenyerét. – Rajta, sikolts csak, és esküszöm, végzek veled. Egyre csak vergődtem és igyekeztem beleharapni, de simán magával rángatott – elcibált az iszonyatos, véres csatatér, a sápadt szörnyetegek műve mellől.
20
