Michel de Certeau:
Általános bevezető Ez az esszé egy folyamatban lévő vizsgálat része, amelynek célja, hogy megvizsgálja, hogyan működnek a felhasználók – akikről általában azt feltételezik, hogy passzívak és eleve létező szabályokat követnek. Célunk nem az, hogy megtárgyaljuk ezt a megfoghatatlan és mégis alapvető témát, hanem sokkal inkább, hogy lehetővé tegyünk egy ilyen tárgyalást; vagyis hogy kérdések és hipotézisek segítségével lehetséges ösvényeket mutassunk fel a további kutatások számára. Ezt a célt akkor érjük el, ha a mindennapi gyakorlatok, a „működési módok” avagy a dolgok csinálása, már nem csupán a társadalmi cselekvés homályos hátterének tűnnek, és ha az elméleti kérdések, módszerek, kategóriák és nézőpontok eme összessége a homályosság a megtörésével, lehetővé teszi megfogalmazásukat. Az ilyen gyakorlatok vizsgálata nem jelenti az egyéni szinthez való visszatérést. A társadalmi atomizmus, ami az elmúlt három évszázadban a társadalmi elemzés történelmi axiómájaként szolgált, rögzített egy elemi egységet – az egyént –, ami állítólag a képződő csoportok alapja, és amire aztán azok mindig visszavezethetők. Ez az axióma, amit már több mint egy évszázadnyi szociológiai, közgazdasági, antropológiai és pszichoanalitikus kutatás kérdőjelezett meg (bár a történelemben ez talán nem érv), semmilyen szerepet sem játszik ebben a tanulmányban. Az elemzések azt mutatják, hogy a viszonyok (melyek mindig társadalmiak) határozzák meg a feltételeket, nem pedig fordítva; és hogy minden egyes egyén olyan pont, amelyben az ilyen viszonylagos meghatározottságok inkoherens (és sokszor ellentmondó) sokasága lép egymással interakcióba. Az általunk felvetett kérdés ráadásul működési módokkal, vagy cselekvési sémákkal foglalkozik, nem pedig közvetlenül az alanyokkal (vagy személyekkel), akik azoknak szerzői vagy eszközei. Egy olyan működési logikával foglalkozik, amelynek a gyökerei akár olyan mélyre is nyúlhatnak, mint a magukat a túlélés érdekében álcázó vagy átalakító halak és rovarok ősöreg fortélyai, amelyeket elrejt a nyugati kultúrában jelenleg uralkodó racionalitás-forma. Ennek a munkának az a célja, hogy nyilvánvalóvá tegye a működési kombinációk rendszerét (les combinatoires d’opérations), amely egyben egy „kultúrát” is alkot, és hogy felszínre hozza az azon használókra jellemző cselekvési modelleket, akiknek a társadalomban betöltött elnyomott helyzetét (amely helyzet egyáltalán nem jelenti azt, hogy akár passzívak, akár engedelmesek lennének) az eufemisztikus „fogyasztó” elnevezéssel rejtik el. A mindennapi élet úgy alkotja meg magát, hogy számtalan módon élősködik mások tulajdonán. 1.
Fogyasztói termelés
Mivel ez a munka a „populáris kultúra” vagy marginális csoportok1 tanulmányozásából nőtte ki magát, a mindennapi gyakorlatok vizsgálata először negatívan lett lehatárolva, abból az igényből kiindulva, hogy a kulturális különbséget ne az „ellenkultúrával” azonosított csoportokban lássunk – amelyeket kipécéztek, gyakran privilegizált helyzetben voltak, és nagyrészt már magába olvasztotta őket a folklór –, és amik csupán jelzések vagy tünetek voltak. Három további pozitív meghatározás különösen fontos volt kutatásunk megfogalmazásában.
1 Lásd M. de Certeau, La Prise de parole (Paris: DDB, 1968); La Possession de Loudun (Paris: Julliard-Gallimard, 1970); L’Absent de l’histoire (Paris: Mame, 1973); La Culture au pluriel (Paris: UGE 10/18, 1974); Une Politique de la langue (közösen D. Julia-val és J. Revel-lel) (Paris: Gallimard, 1975); stb.
1
Használat vagy fogyasztás Számos, gyakran figyelemreméltó munka kísérelte meg egy társadalom reprezentációinak vagy viselkedés-módjainak vizsgálatát. Az ezekről a társadalmi jelenségekről szerzett tudásunkra építve egyszerre lehetségesnek és szükségesnek tűnik, hogy meghatározzuk azokat a módokat, ahogyan a csoportok vagy egyének használják ezeket. Például a televízió által sugárzott képek (reprezentáció), és a televíziózással töltött idő (viselkedés) elemzését ki kellene egészíteni annak a tanulmányozásával, hogy mit „csinál” vagy „tesz” a kulturális fogyasztó azalatt az idő alatt, és azokkal a képekkel. Ugyanez vonatkozik a városi tér, a szupermarketben vásárolt termékek, az újságok által terjesztett történetek és legendák használatára, és így tovább. A kérdéses „csinálás” tulajdonképpen termelés, költészet2 (poiésis) – de rejtve marad, mivel a „termelési” rendszerek (televízió, városi fejlesztés, kereskedelem, stb.) által meghatározott és elfoglalt területeken van szétszórva, és mivel ezen rendszerek folyamatosan fokozódó terjeszkedése nem hagy már semmi helyet a „fogyasztók” számára, ahol kifejezhetnék, mit csinálnak vagy tesznek ezen rendszerek termékeivel. A racionalizált, terjeszkedni vágyó, ugyanakkor centralizált, lármás és látványos termelésnek egy másik termelés feleltethető meg, amit „fogyasztásnak” hívunk. Ez utóbbi cseles, szétszórt, de mindenhová beférkőzik, némán és majdnem teljesen láthatatlanul, mert nem a saját termékein keresztül nyilvánul meg, hanem sokkal inkább az uralkodó gazdasági rend által rákényszerített termékek használatán keresztül. Jól ismert például az a kettősség, amely belülről kezdte ki a spanyol gyarmatosítók abbéli „sikerét”, hogy saját kultúrájukat erőltessék az őshonos indiánokra. Bár első ránézésre az indiánok behódoltak, még bele is egyeztek saját alávetettségükbe; mégis a rájuk kényszerített rituálékból, reprezentációkból és törvényekből gyakran valami egészen mást csináltak, mint ami a leigázóik elképzelése volt. Nem azok elutasításával vagy módosításával kezdték ki azokat, hanem azáltal, hogy olyan célokkal és referenciákkal kapcsolatban használták őket, amik teljesen idegenek voltak attól a rendszertől, amit nem volt más választásuk, mint elfogadni. Mások voltak azon a gyarmatosításon belül, ami látszólag asszimilálta őket. Nem voltak eszközeik megkérdőjelezni az uralkodó társadalmi rend hatalmát, de e rend sajátos használata mégis eltérítette e hatalmat: megszöktek belőle anélkül, hogy elhagyták volna. A különbségük ereje a „fogyasztás” műveletiben rejlett. Kisebb mértékben ugyan, de hasonló kétértelműség lopakodik a mi társadalmainkba is a nyelvet termelő „elitek” által terjesztett és kikényszerített kultúra „egyszerű emberek” által történő használata révén. A prédikátorok, oktatók és népszerűsítők által a társadalmi-gazdasági előrejutás kulcsaként beállított reprezentáció jelenléte és keringése semmit sem árul el nekünk arról, hogy mit jelent ez a használói számára. Először meg kell vizsgálnunk, hogyan manipulálják ezeket azok a használók, akik nem előállítói. Csak ezután vagyunk képesek felmérni a különbözőség vagy hasonlóság mértékét, amely a kép termelése és használatának folyamatába rejtett másodlagos termelése között húzódik. Vizsgálatunk ezzel a különbséggel foglalkozik. Elméleti modelljeként szolgálhat az egyéni mondatok adott szókincsből és szintaxissal történő szerkesztése. A nyelvészetben az „előadás” és a „kompetencia” különböző dolgok: a beszéd aktusa (minden kimondási stratégiával, amit ez feltételez) nem redukálható a nyelv ismeretére. A kimondás szemszögébe helyezkedve – ami tanulmányunk témája – a beszéd aktusát helyezzük előtérbe; eszerint a nézőpont szerint a beszéd a nyelvi rendszer mezőjén belül működik; a nyelv beszélő általi elsajátításával vagy újraelsajátításával jár; a jelent a térhez és időhöz viszonyítva alkotja meg; és szerződést hozz létre a (párbeszédben résztvevő) másikkal a 2
A görög poiein-ből, amelynek jelentése „csinálni, feltalálni, létrehozni”.
2
helyek és viszonyok hálózatában. A beszédaktus3 e négy jellemzője sok más gyakorlatban is megtalálható (sétálás, főzés, stb.). Legalább egy ellenvetés mindenképpen körvonalazódik ezzel a párhuzammal kapcsolatban, ami – miként azt látni fogjuk – csak részben állja meg a helyét. Ez az ellenvetés azt feltételezi, hogy (mint a fentebb említett indiánok) a használók számtalan végtelenül kicsi átalakítást hajtanak végre (bricolent) az uralkodó kulturális gazdaságon illetve azon belül, annak érdekében, hogy saját érdekeikhez és szabályaikhoz igazítsák azt. Meg kell határoznunk az eljárásait, alapjait, hatásait és lehetőségeit ennek a kollektív tevékenységnek. A mindennapi kreativitás eljárásai Vizsgálatunk további iránya Michel Foucault Felügyelet és büntetés című munkájára való utalással magyarázható meg. Ebben a munkában, a hatalomgyakorlás apparátusának elemzése (vagyis a helyhez köthető, terjeszkedő, elnyomó és jogi intézmények) helyett Foucault azokat a mechanizmusokat (dispositifs) elemzi, amelyek megcsapolták ezeknek az intézményeknek az erejét és titkon átrendezték a hatalom működését: „parányi” technikai eljárások, amelyek részletek által illetve azokon fejtik ki hatásukat, újraelosztva a diszkurzív teret, annak érdekében, hogy az általánosított „felügyelet” (surveillance) eszközévé tegyék.4 Ez a megközelítés új és egyben másfajta problémákat vet fel vizsgálatunk számára. A „hatalomnak ez a mikrofizikája” azonban ismét a termelő apparátust (ami termeli a „felügyeletet”) helyezi előtérbe, még ha meg is látja az „oktatásban” az „elnyomás” rendszerét, és bemutatja, hogyan határozzák meg, vagy zárják rövidre a kulisszák mögül csendes technikák segítségével a rendezői utasításokat. Ha igaz az, hogy a „felügyelet” rácsa mindenütt egyre világosabbá és kiterjedtebbé válik, annál sürgetőbb, hogy felfedezzük, hogyan áll ellen egy teljes társadalom annak, hogy rabbá redukálják. Milyen bevett eljárások (szintén „parányiak” és hétköznapiak) manipulálják a fegyelmezés mechanizmusait, és vetik magukat alá azoknak csupán azért, hogy elkerüljék őket? És végül, a „működés milyen módjai” alkotják az ellenpárját a fogyasztók (vagy „elnyomottak”?) oldaláról azoknak a néma folyamatoknak, amelyek a társadalmi-gazdasági rend létrehozását szervezik. A „működés ezen módjai” alkotják azt a megszámlálhatatlanul sok gyakorlatot, amelyek által a használók újraelsajátítják a társadalmi-kulturális termelés technikái által szervezett teret. Egyszerre hasonló és ellentétes kérdéseket kényszerítenek ki, mint amelyekkel Foucault könyve foglalkozik. Hasonlóak abban, hogy a cél azoknak a mikrobaszerű működéseknek az észlelése és elemzése, amelyek a technokratikus struktúrákban burjánzanak, és amelyek a mindennapi élet részleteiben kifejezett „taktikák” sokasága által térítik el e struktúrák működését. Ellentétes azonban abban, hogy célja nem az, hogy világosabbá tegye, hogy az erőszakon alapuló rend hogyan alakul át fegyelmező technológiává, hanem inkább hogy megvilágítsa a már a „felügyelet” hálójában vergődő csoportok vagy egyének elszórt, taktikus és állandóan változó kreativitásának titkos formáit. Ideális határukig feszítve, a fogyasztók ezen eljárásai és fortélyai az ellenfelügyelet5 hálózatát hozzák létre: ez ennek a könyvnek a témája. A gyakorlat formális struktúrája Feltehető, hogy ezek a működések – amelyek sokformájúak és töredezettek, helyzetek és részletek szerint változóak, belecsempészve és elrejtve jelennek meg azon eszközökben, 3
Lásd Emile Benveniste, Problèmes de linguistique générale (Paris: Gallimard, 1966), I, 251-266. Michel Foucault, Surveiller et punir (Paris: Gallimard, 1975); Discipline and Punish, ford. A. Sheridan (New York: Pantheon, 1977). 5 Ebből a nézőpontból is, Henri Lefebvrenek a mindennapi élettel foglalkozó munkái egy alapvető forrást alkotnak. 4
3
amelyeknek a használati módját alkotják, ennélfogva saját ideológiáik és intézményeik híján – bizonyos szabályokhoz igazodnak. Más szóval, ezen gyakorlatoknak is kell hogy legyen egy logikája. Így ismét az ősrégi problémával találjuk szembe magunkat: mi a művészet vagy a „csinálás módja”? A görögöktől Durkheimig egy hosszú tradíció próbálta meg pontosan leírni a komplex (és egyáltalán nem egyszerű vagy „szegényes”) szabályokat, amik képesek lennének számot adni ezekről a működésekről.6 Ebből a nézőpontból nézve a „populáris kultúra” vagy az egész „populárisnak”7 nevezett irodalom egészen új aspektusból tűnnek fel: alapvetően úgy jelennek meg, mint ennek vagy annak a „csinálásának a művészete”; úgy, mint a fogyasztás kombináló és használó módozatai. Ezek a gyakorlatok működésbe hoznak egy „populáris” rációt, a gondolkodás egy olyan módját, amely a viselkedésbe van ágyazva, a kombinálás egyfajta művészetét, amelyet nem lehet a használat művészetétől elválasztani. Ahhoz, hogy megragadjam ezeknek a gyakorlatoknak a formális struktúráját, kétfajta vizsgálatot folytattam. Az első, leíróbb természetű, a csinálás bizonyos módjaival foglalkozott, amelyek az elemzés stratégiája szempontjából képviselt értékük alapján lettek kiválasztva, valamint arra való tekintettel, hogy viszonylag különböző változatokat kapjak: az olvasók gyakorlatai, a városi terekhez kapcsolódó gyakorlatok, a mindennapi rituálék felhasználásai, az emlékezés újrahasznosításai és funkciói a mindennapi gyakorlatokat lehetővé tevő (vagy engedélyező) „autoritások” felhasználása révén, stb. Ezen túlmenően, két összefüggő vizsgálat kísérelte meg követni egyrészt a tér családi gyakorlatok általi újrafogalmazásához (a lyoni Croix-Rousse negyedben), másrészt a főzés művészetének taktikáihoz tartozó működések bonyolult formáit, amelyek egyszerre szervezik meg a viszonyok egy hálózatát, a barkácsolás (bricolage) költői módjait, és a marketingstruktúrák újrahasznosítását.8 A vizsgálatok másik sorozata azzal a tudományos irodalommal foglalkozott, amely esetleg hipotézisekkel láthat el minket az öntudatlan gondolat logikájának komolyan vételéhez. Három terület kiemelten érdekes. Először is, szociológusok, antropológusok és történészek (E. Goffmantól P. Bourdieu-ig, Mausstól M. Détienne-ig, J. Boissevaintól E. O. Laumannig) hoztak létre ilyen gyakorlatokkal, rituálékkal, állandóan változó tákolmányokkal (bricolage), a terek manipulálásával és hálózatok működtetőivel foglalkozó elméleteket.9 Másodszor J. Fishman munkája nyomán H. Garfinkel, W. Labov, H. Sachs, E. A. Schegloff és mások etnometodológiai és szociolingvisztikai vizsgálatai írták le a mindennapi interakciókat a hétköznapi nyelvre jellemző várakozások, alkudozások és improvizációk struktúráira összpontosítva.10 Végül, a „szokás” szemiotikája és filozófiái mellett (O. Ducrottól D. Lewisig)11 nem feledkezhetünk meg az analitikus filozófia berkein belül a cselekvés (G. H. von Wright, A. C. Danto, R. J. Bernstein),12 az idő (A. N. Prior, N. Rescher és J. Urquhart)13 és a modalizáció (G. E. Hughes és M. J. Cresswell, A. R. White)14 kérdéseit vizsgáló nehézkes formális logikákról és azok kiterjesztéseiről. Ezek a kiterjesztések egy olyan komoly apparátus létrehozását tűzték ki célul, amely képes megragadni a hétköznapi nyelv finom rétegzettségét és képlékenységét, a logikai elemek (időbeliség, mód, felszólítások, cselekvések állítmányai, stb.) szinte zenekari kombinációját, amelynek dominánsait a körülmények és a dolgok helyzetéből következő elvárások határozzák meg. Egy 6 7
A művészetről, az Enciklopédiától Durkheimig, lásd alább pp. 66-68.
8
Ebből a két monográfiából az elsőt Pierre Mayol írta, a másodikat Luce Giard (Marie Ferrier által készített interjúk alapján). Lásd L’Invention du quotidien, II, Luce Giard és Pierre Mayol, Habiter, cuisiner (Paris: UGE 10/18, 1980). 9 Erving Goffmantól lásd különösen Interaction Rituals 10 11 12 13 14
4
Chomskynak a nyelv szóbeli használataival foglalkozó tanulmányához hasonló vizsgálatnak, meg kell próbálnia visszaállítani a mindennapi gyakorlatok logikai és kulturális legitimitását, legalább azokon a –még mindig igen korlátozott – részterületeken, ahol rendelkezésünkre állnak a számbavételükhöz szükséges eszközök.15 Ezt a fajta kutatást tovább bonyolítja az a tény is, hogy ezek a gyakorlatok maguk is hol megerősítik, hol megzavarják logikánkat. Bánata olyan, mint a költőé, és hozzá hasonlóan ez is a pusztulás ellen küzd: „És elfelejtettem a körülményekben rejlő elemét a véletlennek, nyugodt vagy kapkodó, nap vagy hideg, pirkadat vagy alkonyat, eperíz vagy elhagyatottság, a félig megértett üzenet, az újságok első oldala, a hang a telefonban, a legfájdalomcsillapítóbb beszélgetés, a legnévtelenebb férfi vagy nő, minden ami beszél, hangot ad, elhalad, finoman megérint bennünket, szemtől-szembe találkozik velünk.”16 A többség marginalitása Ez a három meghatározás lehetővé teszi a kulturális mező felfedezését, egy felfedezést, amelyet kutakodó problematikák határoznak meg, és igazolásra váró hipotézisekhez kapcsolódó részletesebb vizsgálatok szakítanak meg. Egy ilyen vizsgálat megpróbálja majd a fogyasztást jellemző működések fajtáit egy gazdaság keretén belül elhelyezni, és felismerni az elsajátítás ezen saját nyelvvel nem rendelkező gyakorlataiban virágzó kreativitás mutatóit. A marginalitás ma már nem korlátozódik a kisebbségi csoportokra, hanem masszív és átható. Ez a kultúra nem-termelői által folytatott kulturális tevékenység, amely jelöletlen, olvashatatlan és nem szimbolizált, marad az egyetlen lehetséges tevékenység azok számára, akik mindettől függetlenül megveszik és fizetnek azokért a mutatós termékekért, amelyeken keresztül egy termelésre orientált gazdaság kifejezi magát. A marginalitás egyetemessé kezd válni. A marginális csoportokból mára csendes többség lett. Ez nem jelenti azt, hogy e csoport homogén. A termékek újrahasznosítását lehetővé tevő eljárások egyfajta kötelező nyelvvé kapcsolódnak össze, működésük társadalmi helyzetekhez és erőviszonyokhoz kapcsolódik. A televízió képeivel szembesülve a betelepült munkás nem rendelkezik ugyanakkora kritikus vagy kreatív mozgástérrel, mint az átlagos polgár. Ugyanakkor az információkhoz, a pénzügyi eszközökhöz és mindenfajta kárpótláshoz való korlátozottabb hozzáférés fokozottabb furfangosságot, fantáziát vagy nevetést eredményez. Hasonló stratégiai hadmozdulatok nem eredményeznek azonos hatásokat, amikor más erőviszonyokra hatnak. Ezért szükséges, hogy különbséget tegyünk a termékek rendszerének a fogyasztói rácson belül létrehozott (katonai értelemben vett) „cselekvései” vagy „ütközetei” és azon különböző terepek közti manőverezési lehetőségek között, amelyek a „művészetüket” gyakorló fogyasztók számára megmaradnak. Az eljárások viszonya azon erőterekhez, amelyekben működnek, ezért a kultúrának egy polemologikus elemzéséhez kell hogy vezessenek. A kultúra, miként a jog (a kultúra egyik modellje), konfliktusokat fejez ki: felváltva igazolja, kimozdítja vagy irányítja a felsőbb hatalmat. A feszültség, sőt gyakran az erőszak légkörében fejlődik, többé-kevésbé időleges szimbolikus egyensúlyokat, kompatibilitási szerződéseket és kompromisszumokat biztosít számára. A fogyasztás taktikái – a gyengék leleményes módszerei arra, hogy kihasználják az erőseket, ezáltal politikai dimenziót kölcsönöznek a mindennapi gyakorlatoknak.
15 16
5
2.
A gyakorlat taktikái
Kutatásunk során a fogyasztók és a termelési mechanizmusok közti túlságosan is szépen dichotomizált viszonyok sémáját három meggondolás mentén gazdagítjuk: az összegyűjtött anyag kifejezésére képes problematika keresése; korlátozott számú különösen fontosnak vélt gyakorlat (olvasás, beszéd, sétálás, lakás, főzés, stb.) leírása; és ezen elemzések tudományos területekre történő kiterjesztése, amely területek láthatóan más fajta logikának engedelmeskednek. Azáltal, hogy vizsgálatunkat ezen három vonal mentén mutatjuk be, valamennyire árnyalhatjuk az általános állítás túlzottan sematikus jellegét . Pályaívek, taktikák és retorikák A funkcionalista racionalitás dzsungelében a fogyasztók fel és el nem ismert termelőkként, saját cselekedeteik költőiként, saját ösvényeik néma felfedezőiként jelölő gyakorlataik révén az F. Deligny17 által vizsgált autista gyerekek rajzolta „vándorló vonalakhoz” („lignes d’erre”) hasonló dolgot állítanak elő: csak saját logikájuknak engedelmeskedő „indirekt” vagy „tévelygő” pályaíveket. A technokratikusan konstruált, írott és funkcionalizált térben, amelyben a fogyasztók mozognak, pályáik előreláthatatlan mondatokat formálnak, részben olvashatatlan ösvényeket vágva a téren keresztül. Bár létező nyelvek (a televízió, az újságok, a szupermarketek és a múzeumi útvonalak nyelveinek) szókincsét használva fogalmazódnak meg, s bár alárendeltek maradnak az előírt szintaktikai formáknak (az időbeosztás, a tér paradigmatikus rendje, stb.), ezek a pályák más érdekek és vágyak fortélyait rajzolják ki, amiket a rendszer, amelyben fejlődnek, se meghatározni, se megragadni nem képes.18 Még a statisztikai vizsgálat is szinte teljesen tudatlan marad ezeket a pályákat illetően, mivel beéri az őket alkotó – de azokra semmiképpen le nem egyszerűsíthető – „lexikális” egységek osztályozásával, számolgatásával és táblázatokba való illesztésével, és teszi mindezt a saját kategóriáira és osztályozási rendszereire való hivatkozással. A statisztikai vizsgálat megragadja ezeknek a gyakorlatoknak az anyagát, de a formájukat nem; meghatározza a felhasznált elemeket, de a bricolage (a kézműves jellegű találékonyság) által eredményezett megfogalmazást, és ezeket az általánosan forgalomban lévő és elég köznapi elemeket összekapcsoló diszkurzivitást nem. A statisztikai vizsgálat annak eredményeképpen, hogy az ilyen „eredményes elkalandozásokat” a saját maga által meghatározott elemekre bontja le, valamint, hogy az elemzésének eredményeit a saját szabályainak megfelelően rendezi újra, csupán a homogenitást „találja”. A számításainak ereje abban áll, hogy képes felosztani, de pontosan ezáltal az analitikus széttördelés által téveszti szem elől, amit állítása szerint keres és bemutat.19 A „pálya” mozgást sugall, de egyben síkra történő vetítéssel, kilapítással is jár. A cselekedetek nyomonkövetése gyanánt egy (emberi szem által felfogható) grafikont feleltetünk meg működésnek; egy megfordítható (azaz mindkét irányba olvasható) vonal áll egy megfordíthatatlan időbeli sorozat helyett. Hogy elkerüljük ezt a leegyszerűsítést, a taktikák és a stratégiák közötti megkülönböztetéshez folyamodom. „Stratégiának” nevezem az erőviszonyok azon kalkulusát, amely akkor válik lehetővé, amikor egy akarattal és erővel rendelkező alany (egy tulajdonos, egy vállalkozás, egy tudományos intézmény) elkülöníthető a „környezettől”. A stratégia feltételez egy helyet, amit körül lehet írni valóságosként (propre), és ezáltal az alapja lehet a tőle elkülönülő külvilággal való viszonyok létrehozásának (versenytársak, ellenfelek, ügyfelek, a kutatás
17 18 19
6
„céljai” vagy „tárgyai”). A politikai, gazdasági és tudományos racionalitás erre a stratégiai modellre épül. „Taktikának” nevezem, azt a kalkulust, ami nem támaszkodhat egy „valóságosra” (egy térbeli vagy intézményi lokalizációra), és így nem támaszkodhat egy a másikat látható totalitásként elkülönítő határvonalra. A taktika helye a másikhoz tartozik.20 A taktika beférkőzik a másik helyére, töredékesen, anélkül, hogy azt teljességében átvenné, anélkül, hogy képes lenne saját távolságát attól megtartani. Nem áll a rendelkezésére semmilyen alap, ahol tőkét kovácsolhatna az előnyéből, előkészíthetné a terjeszkedését és biztosíthatná magának függetlenségét a körülményektől. A „valóságos” a térnek az idő felett aratott diadala. Ezzel szemben, mivel nincs helye, a taktika az időtől függ – mindig figyeli a lehetőségeket, amelyeket „röptében” kell meg ragadni. Amit megnyer, azt nem tartja meg. Folyamatosan manipulálnia kell az eseményeket, annak érdekében, hogy „lehetőségekké” változtassa azokat. A gyengéknek folyamatosan tőlük idegen erőket kell a saját céljaik elérésére felhasználni. Ezt akkor sikerül elérni, ha képesek a heterogén elemek kombinálására (így tehát a szupermarketben a háziasszony különböző változásban lévő adatokkal áll szemben – mi van otthon a hűtőszekrényben; milyen a vendégek ízlése, étvágya és hangulata; melyek a legjobb ajánlatok és azok lehetséges kombinációi az otthon már meglévő dolgokkal, stb.). Ezeknek az adott elemeknek az intellektuális szintézise azonban nem egy diskurzus formáját ölti, hanem a döntését, annak az aktusát és módját, ahogyan maga a lehetőség „megragadásra” kerül. Számos mindennapi gyakorlat (beszéd, olvasás, közlekedés, vásárlás, főzés, stb.) taktikai jellegű. Általánosabban ugyanígy taktikai jellegű számos „működési mód” is: a „gyengék” győzelmei az „erősek” felett (legyen az erő akár hatalmas embereknek, vagy a dolgok erőszakosságának, vagy egy kierőszakolt rendnek az ereje, stb.), okos trükkök, a dolgok megúszásának tudása, a „vadász ravaszsága,” manőverek, sokformájú szimulációk, örömteli felfedezések, költőiek és egyben háborúhoz hasonlatosak. A görögök mētisnek nevezték ezeket a „működési módokat”.21 De ezek sokkal messzebbre nyúlnak vissza, egészen a növények és halak trükkjeiben és utánzásaiban felmutatott időtlen idők óta létező értelemig. Az óceánok mélyétől a modern megalopoliszok utcáiig létezik egy folyamatosság és állandóság ezekben a taktikákban. A mai társadalmakban a helyi kötöttségek felbomlásával úgy tűnik, mintha a taktikák – megszabadulva a körülhatárolt közösség kötöttségeitől – letérnének keringési pályáikról, bevándorlókká teszik a fogyasztókat egy olyan rendszerben, amely túl hatalmas ahhoz, hogy az övék legyen, és túl szorosan szőtt ahhoz, hogy megszökjenek belőle. De ezek a taktikák egyfajta Brown-mozgást visznek a rendszerbe. Azt is megmutatják, hogy az értelem milyen elválaszthatatlan azoktól a mindennapi küzdelmektől és élvezetektől, amelyeket kifejez. A stratégiák ezzel szemben objektív számítások alá rejtik a kapcsolatukat azzal a hatalommal, amely saját „valóságos” helyük vagy intézményük erődítményéből fenntartja őket. A retorika tudománya modelleket kínál a taktika típusainak megkülönböztetésére. Ez nem meglepő, mivel egyrészt leírja azokat a „fordulatokat” vagy szóképeket, amelyek egyszerre a nyelv terepei és tárgyai; másrészt ezek a manipulációk egy másik (a közönség) akaratának megváltoztatásához (elcsábításához, meggyőzéséhez, felhasználásához) kapcsolódnak.22 Ebből a két okból kifolyólag a retorika, a „beszélés módjainak” tudománya, a mindennapi cselekvés módjainak elemzéséhez az alakzattípusok egész sorát kínálja, annak ellenére, hogy egy ilyen elemzés elméletileg ki van zárva a tudományos diskurzusból. A cselekvés két logikája (az egyik taktikus, a másik stratégiai) következik a nyelv 20 21 22
7
alkalmazásának ebből a két jellegéből. A nyelv terében (csakúgy, mint a játékokéban), a társadalom egyértelműbbé teszi a cselekvés formális szabályait és az azokat megkülönböztető működéseket. A beszéd vagy működés művészetével foglalkozó óriási retorikai anyagon belül, a taktikák szempontjából a szofistáknak kiemelt helyük van. Corax, a görög retorikus szerint az volt az elvük, hogy a gyengébb pozíciót az erősebbként tűntessék fel, és azt állították, hogy képesek a hatalmasokat kijátszani azáltal, hogy az adott helyzet kínálta lehetőségeket használják fel.23 Elméleteik emellett az értelem és az adott cselekvések és helyzetek közti kapcsolatokra való reflektálás hosszú hagyományába illesztették a taktikákat. A kínai Szun Ce „A háború művészete”24 című munkáján vagy „A trükkök könyve”25 című arab antológián keresztül egészen napjaink szociolingvisztikájáig folytatódik a helyzetek és mások akaratának befolyásolására kifejtett logikának ez a hagyománya. Olvasás, beszélés, lakás, főzés, stb. Ezeknek a mindennapi gyakorlatoknak a leírásához – amelyek anélkül termelnek, hogy felhalmoznának, vagyis anélkül, hogy idővel átvennék az irányítást – megkerülhetetlennek tűnt a következő kiindulópont, mivel kortárs kultúránknak és annak fogyasztásának „túlzott” fókusza: ez az olvasás. A televíziótól kezdve az újságokig, a hirdetésektől kezdve minden fajta kereskedelmi megjelenésig társadalmunkat a látvány rákos növekedése jellemzi, amely mindent azon képessége alapján értékel, hogy megmutasson, vagy meg legyen mutatva. A kommunikáció vizuális utazássá alakul. Egyfajta eposza ez a szemnek és az olvasási hajlamnak. A gazdaság maga is, „szemiokráciává” alakulva26, az olvasás hipertrófikus fejlődését bátorítja. Így hát a termelés-fogyasztás bináris pár helyére az általánosabb megfelelőjét helyettesíthetjük be: az írást-olvasást. Az olvasás (egy kép vagy szöveg olvasása) a passzivitás fejlődésének maximális fokát jelenti a fogyasztónak, akit a „szórakoztató ipar társadalmában”27 élő (akár barlanglakó, akár vándorló) voyeurként képzelnek el. A valóságban ezzel ellentétben az olvasás tevékenysége rendelkezik a néma termelés minden jellemzőjével: sodródás a lapon keresztül, a szövegnek az olvasó vándorló szeme által kiváltott átalakulása, a néhány szóból kinyert jelentések improvizációja és kikövetkeztetése, egy megfoghatatlan tánc részét képező szökdelések az írott tér felett. De mivel képtelen felhalmozni (ha csak nem ír vagy rögzít), az olvasó nem tudja magát megvédeni az idő vasfogával szemben (miközben olvas, elfeledkezik magáról és elfeledi, amit olvasott), hacsak nem veszi meg a tárgyat (könyv, kép), ami nem több, az olvasás során „elvesztett” pillanatok pótszerénél (azok nyoma vagy ígérete). Belecsempészi az élvezet és az elsajátítás fortélyait egy másik ember szövegébe: betör, beérkezik, megsokszorozódik benne, mint a korgás az ember testében. Fortély, metafora, elrendezés, az ilyen termelés egyben az emlékezet „felfedezése” is. A szavak néma történelmek kibocsátásává vagy termékévé válnak. Az olvasható átalakul a felidézhetővé: Barthes Proustot olvassa Stendahl szövegében28 a néző gyermekkorának tájait olvassa az esti hírekben. Az írás vékony rétege a rétegek mozgásává, a terek játékává válik. Egy másik világ (az olvasóé) csúszik a szerzőé helyébe. Ez a változás lakhatóvá teszi a szöveget, mint egy bérelt lakást. Az átutazó által egy pillanatra kölcsönvett térré alakítja át egy másik ember tulajdonát. A bérlők viszonylagos 23 24 25 26 27 28
8
változtatásokat hajtanak végre egy olyan lakáson, amelyet cselekedeteikkel és emlékeikkel bútoroznak be; éppúgy, mint ahogyan a beszélők járnak el a nyelvvel, amelybe akcentusuk és saját „szófordulataik” stb. révén beillesztik anyanyelvük üzeneteit, saját történelmüket; éppúgy, mint ahogy a gyalogosok megtöltik az utcákat vágyaik és céljaik erdejével. Ugyanígy a társadalmi kódok használói azokat saját küldetésük metaforáivá, ellipsziseivé alakítják. Az uralkodó rend számtalan termelési tevékenység támaszaként szolgál, miközben ugyanakkor tulajdonosait vakká teszi ezen kreativitás irányába (mint azok a „főnökök”, akik egyszerűen nem képesek látni, hogy mit is hoznak létre a saját vállalkozásukban).29 Végső soron ez a rend olyan, mint régebbi korok költői számára a versmérték és a rím szabályai: a korlátozások új felfedezésekre ösztönző halmaza; szabálykészlet, amellyel játszik az improvizáció. Az olvasás révén egy olyan „művészetet” ismerhettünk meg, amely minden csak nem passzív. Inkább arra a művészetre emlékeztet, amelynek elméletét a középkori költők és romantikázók fejlesztették ki: a szövegbe, sőt a hagyomány feltételeibe csempészett újításét. A modernitás stratégiáiba ágyazva (amely az alkotást a személyes nyelv – akár tudományos, akár kulturális – létrehozásával azonosítja) a mai fogyasztás olyan „bérlők” kifinomult művészetének tűnik, akik tudják, hogyan kell számtalan különbséget csempészni az uralkodó szövegbe. A középkorban a szöveget az a négy vagy hét értelmezés foglalta keretbe, amiről úgy tartották, hogy alkalmazható rá. És így egy könyv volt. Ez a szöveg ma már nem a hagyományból származik; a termelésközpontú technokrácia létrejötte kényszeríti ki. Nem egy kötelező érvényű kézikönyv többé, hanem egy könyvvé, a termelés névtelen törvényének írásává alakított egész társadalom. Érdemes más művészeteket összehasonlítani az olvasók ezen művészetével. Vegyük például a beszélgetők művészetét: az egyszerű beszélgetések retorikája olyan gyakorlatokból áll, amelyek átalakítják a „beszédhelyzeteket”, szóbeli termelésből, amelyben a beszélőhelyzetek egymásba fűzése nélkülözi az egyéni tulajdonosokat, egy senkihez sem tartozó kommunikáció alkotásaiból. A beszélgetés annak az ideiglenes és kollektív képességnek az eredménye, amely a „közhelyeket” és az elkerülhetetlen eseményeket „lakhatóvá” tevő manipulálás művészetében áll.30 De a kutatásunk mindenek előtt a tér használataira koncentrált,31 azokra a módokra, ahogyan látogatunk egy helyet, vagy ahogy ott lakunk, a főzés művészetének komplex folyamataira, és annak számos módjára, ahogyan egyfajta megbízhatóság teremtődik az egyénre erőszakolt helyzetekben, azaz ahogyan lehetővé válik, hogy a célok és vágyak sokszínű változatosságának belehelyezése révén élni lehessen bennük. A manipuláció és élvezet művészete ez.32 Kiterjesztések: kilátások és politika A taktikák elemzését két további területre terjesztettük ki, bár megközelítésünk a kutatás előrehaladtával megváltozott: az első a kilátásokkal vagy futurológiával kapcsolatos, a második fókusza az egyéni szubjektum a politikai életben. A futurológia „tudományos” jellege a kezdet kezdetén felvet egy problémát. Ha egy ilyen kutatás célja végső soron a jelenbeli valóság, és az arra vonatkozó szabályok – mivel azok a koherencia igényét tükrözik – értelmezhetőségének kialakítása, akkor fel kell ismernünk a mi esetünkben a térrel kapcsolatos egyre növekvő számban rendelkezésre álló fogalmak működésképtelenségét és alkalmatlanságát. A jelen elemzés tárgyául választott tér 29 30 31 32
9
nem igazán hozzáférhető a szokásos politikai és gazdasági meghatározottságokon keresztül; mellesleg a futurológia semmilyen elméletet nem szolgáltat a teret illetően.33 A felhasznált fogalmak metaforizációja, a kutatást jellemző atomizáció, és a róla készült beszámolóhoz szükséges általánosítás közötti szakadék stb. azt sugallja, hogy a futurológiai diskurzus definíciójaként azt a „szimulációt” tekintsük, amely a módszerét jellemzi. Így a futurológiában figyelembe kell vennünk a következő dolgokat: (1) a racionalitás és a képzelet (ami a diskurzusban a termelési helyének a jele) közötti viszonyokat; (2) a különbséget, egyik oldalról a puhatolódzó lépések, a pragmatikus fortélyok, az egymást követő, a gyakorlati vizsgálat állomásait jelző taktikák, a másik oldalról pedig az ezen műveletek termékeként a nyilvánosságnak kínált stratégiai reprezentációk között.34 Aktuális tárgyalásokból ki lehet olvasni egy olyan retorika titkos visszatérését, amely metaforizálja a tudományos elemzés számára „valóságos” területeket, miközben a kutató laboratóriumokban növekvő távolságot találni a tényleges mindennapi gyakorlatok (ugyanolyan fajta gyakorlatok, mint a főzés művészete) és a „forgatókönyvek” között, amelyek utópikus képekkel tűzdelik meg a minden laboratóriumban folyó működések zümmögését. Egyik oldalról a tudomány és a fikció keverékeit találjuk; a másik oldalról pedig komoly eltérést az átfogó stratégiák látványossága és a helyi taktikák átláthatatlan valósága között. Így eljutunk odáig, hogy belepillantsunk a tudományos tevékenység „mocskos valóságába” és hogy feltegyük a kérdést, vajon nem kollázsként működik-e – egymás mellé állítva dolgokat, de egyre kevésbé hatékonyan kapcsolva össze a diskurzus elméleti ambícióit az ügynökségek és laboratóriumok mindennapi munkájában megtalálható ősi trükkök makacs továbbélésével. Akárhogy is, ez az oly sok adminisztrációban és vállalatban megfigyelhető meghasonlott struktúra arra ösztönöz minket, hogy újragondoljuk mindazokat a taktikákat, amelyeket ezidáig figyelmen kívül hagyott a tudomány episztemológiája. A kérdés nem csak a termelés folyamataira vonatkozik: más formában az egyén technikai rendszerekben érvényesülő helyzetével is foglalkozik, mivel az egyén részvétele ezeknek a rendszereknek a technokratikus növekedésével arányosan csökken. Növekvő mértékben korlátozott, ám egyre kevésbé érdekelt ezekben a hatalmas keretekben, az egyén függetleníti magát tőlük anélkül, hogy képes lenne megszökni belőlük, és innentől kezdve csak arra tehet kísérletet, hogy túl jár azok eszén, hogy trükköket alkalmaz velük szemben, hogy újra felfedezi egy elektronizált és kompjuterizált megalopoliszban a korábbi idők vadászainak és vidéki népeinek „művészetét”. A társadalmi szövet mai széttöredezettsége politikai dimenziót ad a szubjektum problémájának. Ennek az állításnak a megtámogatására felhozhatóak az egyéni konfliktusok és helyi működések, sőt még az ökológiai szervezetek által is mutatott tünetek, bár ez utóbbi szervezetek elsősorban a környezettel való viszonyok kollektív szabályozásának irányába tett erőfeszítésekkel vannak elfoglalva. A termékrendszer fogyasztók általi újraelsajátításának célja a leépülő társadalmi kapcsolatok terápiája, az újraalkalmazás ezen technikáiban felismerhetjük a mindennapi gyakorlatok eljárásait. Ki kéne fejleszteni az ilyen trükkök politikáját. Freud Civilization and Its Discontents-e által megnyitott perspektívából egy ilyen politikának meg kéne vizsgálnia a manipuláció és az élvezet közti mikroszkopikus, sokformájú és számtalan kapcsolat nyilvános („demokratikus”) képét, amely illanó és masszív valósága egy az őt magát tartalmazó renddel játszó társadalmi tevékenységnek. Egy éles elméjű látnok, Witold Gombrowicz adta ennek a politikának a hősét – az antihőst, aki kísérti a kutatásunkat –, amikor hangot adott a jelentéktelen tisztviselőnek (Musil „tulajdonságok nélküli embere” vagy az az egyszerű ember, akinek Freud a 33 34
10
Civilization and Its Discontents-ét ajánlotta), akinek refrénje a következő: „Amikor nem rendelkezel azzal amit szeretnél, arra kell vágynod, ami van: „Tudod, egyre inkább nagyon kicsi, szinte láthatatlan gyönyörökhöz, kis extrákhoz kellett folyamodnom. … Fogalmad sincs róla milyen nagy lesz az ember ezektől a kis részletektől, hihetetlen, hogy mennyit nő tőlük az ember.”35 Forrás: Michel de Certeau: General Introduction. In: The Practice of Everyday Life. University of Califronia Press, 1988. xi-xxiv. Fordította: Kacsuk Zoltán
35
11
