MICHAELITÁK. A magyar népszellem és az antropozófia kapcsolata SZERKESZTŐ JUHÁSZ JÓZSEF

MICHAELITÁK A magyar népszellem és az antropozófia kapcsolata

SZERKESZTŐ JUHÁSZ JÓZSEF

ARKÁNUM SZELLEMI ISKOLA KIADÓ 2000

NAQY MÁRIA

(1894-1982)

BEVEZETÉS

A

!y

magyar nép

tanítóinak

szeretetébe

ajánlom

könyvemet"

írta szellemtörténeti trilógiája egyik kötetében Nagy Emiiné dr. Göllner Mária (1894-1982), a magyar antropozófia megalapítója, a hazai Waldorf-oklatás úttörője, Michael arkangyal földi követe, az első magyar Michaelita. Emigrációban írt és ott megjelent emlékiratait most, először olvashatjuk egy kötetben, magyarul. Mivel ő a Maria von Nagy nevet használta külföldön, ezért én is következetesen a Nagy Mária nevet alkalmazom, ez alól csak a könyvészeti adatoknál teszek kivételt. Nagy Mária legidősebb fia, Vámosi Nagy István (1919-1992) hagya­ tékban maradt emlékirataiból olvashatunk a második részben. Ennek részletei korábban az Országépítő folyóiratban, illetve az Impulzus egyes számaiban jelentek meg. Ezeket a visszaemlékezéseket kronoló­ giai sorrendben igyekeztem beilleszteni a megfelelő helyekre. Szeretném leírni Nagy Máriával való szellemi kapcsolatom fokoza­ tos kialakulását, bár ennek „igazi" múltját még nem látom, csak az eredmény első megnyilvánulásait. Valami arra indított, hogy munkás­ ságát minél alaposabban megismerjem, jóval később, hogy jegyzetekbe foglaljam. Következő lépésként született meg az idea, hogy ez az élet­ mű könyv alakban is megjelenjen. Hosszú hónapok közös munkája és erőfeszítése nyomán született ez a kötet. A Magyar Antropozófiai Társaság könyvtárában találtam rá az első jegyzetek között egy bizonyos Nagy Emiiné Göllner Mária által szer­ kesztett bibliográfiára, amely Rudolf Steiner saját maga által ajánlott előadásciklusainak pontos adatait tartalmazta. Később sikerült Nagy Mária más műveihez is hozzájutnom. Kutatásaim közben kiderült, hogy Nagy Mária neve a hazai antropozófus körökben csaknem teljesen ismeretlen. Könyveiről vagy külföl-

dön megjelent munkáiról csak nagyon kevesen hallottak, pedig Piliscsa­ bán ma is működik a Dr. Göllner Mária Waldorf Egyesület. Az emlékiratok és visszaemlékezések anyagához csatlakozott ké­ sőbb/! hemiszférák párbeszéde című kultúrtörténeti tanulmány, amely átfogó képet nyújt Nagy Mária szellemi kutatómunkájáról. Az egyetemes antropozófia történetében azt is rendkívülinek tar­ tom, hogy egyetlen család ennyi aktív munkatársat adjon a szellemtu­ dománynak. Nagy Mária életrajzában utalt arra a karmikus segítségre, amit min­ den nehéz helyzetében megkapott. Eletében a megfelelő pillanatban mindig megjelentek a megfelelő emberek. Visszapillantásában rámu­ tat arra, hogy olyan működést élt meg sorsában, aminek áttekintése, tervezése és hatóereje minden emberi tudást és értést messze felül­ múlt, és egyes emberek jóságával kapcsolódott össze. Utolsó gondolatai, melyeket a kórházban tanítványa, Hans Buser, a baseli Leonhards református templom lelkésze jegyzett le, ezek voltak: „Ez a megismerés az élet próbatételeivel és porig sújtó csapásaival életutam elsőrendű értelme volt. Egész valóm minden erejével szeretném en­ nek a működő erőnek legmélyebb köszönetemet kifejezni " Tudatában volt annak, hogy ebben a sorsműködésben a feltámadott Krisztus szabadon hagyva, segítve és felegyenesítő erővel hat. Kezdet­ leges és tökéletlen munkatársai lehetünk Krisztusnak ebben és a halál utáni életben. Ebben az értelemben ápolhatjuk, és szívünkben eleve­ nen őrizhetjük meg Nagy Máriával a kapcsolatot. Legyünk mi is munkatársai Krisztusnak és Michaelnek, próbáljunk meg tenni is valamit az Antropozófiáért, Nagy Mária példáját kö­ vetve. Ezért született ez a könyv, hogy szellemi hagyatékából erőt merít­ hessünk. A kötetet Nagy Mária mottójával kezdtem, ugyanonnan való a befe­ jezés is: „Azért ajánlottam könyvecskémet a magyar nép tanítóinak szeretetébe, mert a nép tanítóira hámi az az igen súlyos feladat, hogy egyaránt szolgál­ ják úgy a nemzeti sajátos kultúrértékek éber ápolását, minta kereszténység 8

egyetemességét, s a kettő között mélységes összhangot hozzanak létre a tö­ megek leikeiben." Köszönetemet fejezem ki azoknak, akik szellemi és materiális segítsé­ get nyújtottak a könyv szerkesztéséhez és előállításához. 1999. Szent Mihály-nap - 2000. Pünkösd. Juhász József

AZ OLVASÓHOZ

Minden impulzus, amely a szellem forrásából a Földre születik, csak úgy maradhat fenn élőn és gyümölcsözőn - a Kozmosz isteni rendjét, az ember földi fejlődését szolgálva -, ha az élő kapcsolatot eredeti for­ rásaival újra meg újra megújítja. Amennyiben ez nem történik meg, a Földre inkarnálódott szellemi impulzusra két igen komoly veszély is leselkedik: az egyik, hogy lassan, de biztosan „felhígul", és a lényegtelen elemek hangsúlyos ismétlésévé torzul, míg végül erejét vesztve feledésbe merül. A másik, hogy az adott korszak erőinek ketrecébe zárva lemereve­ dik, és mint kevesek által büszkén őrzött dogma, épp annak a fejlődés­ nek épít gátat, amelynek kivitelezésére a Földre érkezett. Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, egy olyan pillanatban lépett a világ elé, amikor az emberiség szellemi helyzete - ötezer évi sö­ tétség és elszakítottság után - egy új inspiráció erejéből táplálkozva, egészen új irányt vett. Ez az új inspiráció a Nap-Szellem régiójából indult ki, gondviselő, irányító szelleme Michael volt, a Nap Régense, Krisztus második, éteri eljövetelének előkészítője, az emberi gondolkodás kozmikus őre. Rudolf Steiner Michael jegyében tárta a világ elé egy új, élő, kreatív gondolkodás lehetőségét. Ez a szíverők által elmélyített gondolkodás az új Krisztus-impulzus jelenlétének tudatához vezeti az embert, és a felismeréshez, hogy Krisztus - a kegyelem erői által - egyre inkább az emberi szabadság géniuszává, az emberi végzet transzformáló urává válik a világban. Minden egyes emberi döntés - mely szabad tudatosságból - a szel­ lem oldalára billenti a mérleget, Krisztus működési szféráját növeli a földi lét megváltási folyamatában.

II

A Nap Arkangyalának uralmi korszaka 1879-ben kezdődött, és egyik meghatározó mozzanata volt az érzékfeletti Michael-iskola szellemi közösségének több hullámban való Földre inkarnálódása. Michael szolgálói étertestükben kitörölhetetlenül hordozták a Napon tett ígé­ retet: a Földön megtalálják egymást, és megtalálják tanítómesterüket, aki az emberiség szellemi jövőjének alapjait - új, élő és eminensen élhe­ tő formában - „emberbölcsesség" néven az emberi tudatnak felkínálta. A Michaeliták feladata valóban „a lehetetlen megvalósításának ra­ gyogó kísérleteként" indult, a XX. század elején. Példa nélküli lehető­ ségek álltak az egyik oldalon, példa nélkül való akadályoztatás fogadta minden próbálkozásukat a másikon. A XX. század első generációja még hordozta a tradíciók rendjének biztonságot sugalmazó emlékét, és erre az emlékezetre támaszkodva próbálta megvetni lábát, a század elején váratlanul és katasztrofális hirtelenséggel meglódult világban. Ez a nemzedék még nem volt képes arra, hogy a régi formáktól megváljon. A tradíciókban támaszt keresett és talált, és nemritkán a szellemtudomány élő tanításaihoz is a tradíci­ ókat megillető passzív tisztelettel közelített. Ez a tisztelet egy idő után kötött formákba merevült, a mélyen szere­ tett tanításokat inkább rejteni, óvni kívánta, mint „védtelenül" kiszol­ gáltatni a korszak sokszor kegyetlen kíváncsiságának. A múlt század második generációja már úgy érkezett a Földre, hogy a rá várakozó új körülmények, lehetőségek és követelmények iránt egy szinte akut érzékenységet hozott magával. Megérkezvén, az első reakció mégis valamiféle meghőkölés, visszarettenés volt. A korszak Michael-szolgálói csak nehezen tudtak hidat verni a magukkal ho­ zott magas ideálok és Földön való megvalósításuk konkrét lehetőségei között. Az út a gondolattól a tettig, bizony nagyon rögösnek bizonyult. Végül, a XX. század harmadik generációja már semmiképpen sem tagadhatta a felismerést: példa nélküli változások, káosz, bizonytalan­ ság fogadta őket a Földön, és a kihívás: mindezek dacára valami két­ ségbeesett, de éppen ezért legyőzhetetlen igazság-vággyal a dolgok mélyére hatolni, az emberi létezés igazi tétjét végre felismerni és meg­ nevezni... A Michaeliták mindhárom hulláma úgy érkezett a Földre, hogy sors-szövetében erős mintaként élt a szellemtudomány iránti vonza12

lom, törekvés. Mindhárom generációban voltak olyanok, akik megta­ lálták az utat Rudolf Steiner lényéhez, impulzusához, és - erőik szerint életük szálát hozzákötötték az antropozófia és alapítója, Rudolf Steiner jövőjéhez. Ezt a könyvet, amit most útjára engedünk, kettős törekvés segítette a világra. Az első, a benne foglaltak szellemi tartalmának sürgős aktua­ litása ma, 2000-ben az új évezred küszöbén. A másik, néhány olyan ember közös akaratból táplálkozó kreatív együttműködése, amely két­ ségkívül magán viseli a fent említett „ígéret" földi megvalósításának félreérthetetlen jegyeit. Nem tekinthető véletlennek az sem, hogy ennek a könyvnek a szüle­ tésénél mindhárom generáció képviselői jelen voltak. Nagy Mária, az első magyar Michaelita, a fent említett összefüggé­ seket egész életében tudatában hordozta, és a legtermészetesebb mó­ don cselekedett belőlük a világban. Ez a tudatosság kapcsolhat össze ma is bennünket az ő lényével, aki szellemvilági tevékenységének közép­ pontjába kétségtelenül a magyar szellemi jövő táplálását, segítését he­ lyezte. Legidősebb fia, Vámosi Nagy István - halála előtti napon - ugyanezt a szándékot deklarálta. Nagy Emiiné, dr. Göllner Mária - eddig feledésbe merült, elhallga­ tásra ítélt - rendkívüli gazdagságú életútjának tanulmánya sokkal több, mint tiszteletből fakadó és szükségképpen a múltra korlátozódó „em­ lékezés". Aki vállalja az alapos, töprengő, azaz élő olvasás kockázatát, az na­ gyon hamar ráeszmél, hogy ez a könyv egy élő szellemi kapcsolatfelvé­ tel dokumentuma is, egy egészen új „generációs találkozás" krónikája, amely sokkal inkább bátor „emlékezés a jövőre", mint a múlt esemé­ nyeinek tiszteletteljes leltára. Számunkra, akik heteken, hónapokon át ezzel a születő könyvvel együtt éltünk, Nagy Mária sokkal többet jelent, mint a magyar antro­ pozófia rendkívüli képességekkel, páratlan szellemi gazdagsággal bíró alapító úttörője. A kötetben egymáshoz kapcsolódó írások nemcsak arról tanúskod­ nak, hogy Rudolf Steiner antropozófiája Nagy Mária életének vezérlő csillaga volt. Azt is megmutatják, hogy ez a kivételes képességű aszszony milyen érzékeny, kreatív tudatossággal és hálatelt alázattal épí13

tette tovább az általa hordozott impulzus földi jövőjét. Tette ezt életé­ ben, majd - csöppet sem csökkent intenzitással - a halál küszöbén túl, a szellemvilág lakójaként. A kötetben több helyen is találunk olyan rejtett utalásokat, félmondatokat, finoman jelzett összefüggéseket, amelyek az olvasó figyelmére, tovább-kutatási, együttműködési készségére várakoznak. Éppen úgy, ahogy - minden kétséget kizáróan - együttműködésre ké­ szen várakozik Nagy Mária, és a könyv másik, nem kevésbé jelentős és nem kevésbé rejtélyes szereplője: a botanikus vándor, Alfréd Meebold is... Végezetül még egy gondolat. Mi, XXI. századi emberek, már nem csupán az előkészítők előkészítői vagyunk... A szellemi feladat a miénk, végrehajtása pedig a jelenben ese­ dékes. Mindezek után jó utazást, elmélyült olvasást, bátor szellemi kutatást kívánunk, a közös út szeretetével: Ispánk, 2000. május-augusztus Persőtzi Mihály - Bistey Zsuzsa

14

VÁMOSI NAGY ISTVÁN ÍGY ÍR ÉDESANYJÁRÓL Jóságos kezek már születésekor világossággal vették körül.

„Ettől kezdve, a mai napig egész életemben a jóság fénye sugár­ zott rám a megfelelő időben. Ebben rejlik sorsom egyik alap­ motívuma. "

Édesanyám Budapesten a József utca 4. számú házban töltötte leányko­ rát. Gimnáziumi éveiben az osztály egyik első tanulója volt, de szabad ide­ jében kedvelte a sportot, a társaságot, bálokra járt, úszott, teniszezett, korcsolyázott, és a világ szemében feltűnően szép lánynak számított. Szü­ leitől kiváló nevelést kapott. Édesapja tekintélyes orvos volt, édesanyja ki­ vételesen művelt, széles látókörű asszony. Olyan tanítónővel találkozott, aki elsőként adta kezébe az Evangéliu­ mot, amelynek hangulata arra indította, hogy megtanuljon görögül. Ifjú­ kori barátja lehetővé tette számára, hogy bepillantást nyerjen olyan külön­ féle szellemi áramlatokba, amelyek létezéséről addig semmit sem tudott. Azt mondhatjuk, hogy ez a barát az Osiris-misztériumok és a Grál­ szentély küszöbéig vezette el őt. Ezekhez később Rudolf Steinerben találta meg a további iránymutatást. Érettségi után bölcsészhallgató lett, és földrajzból, történelemből, filo­ zófiából doktorált. Disszertációja: Az ókor szellemi művelődésének geográfiai alapjai (1918), volt első, nyomtatásban megjelent munkája. Itt mutatta meg először lelkének, intellektusának és világnézetének alapjait. Még a világháború éveiben ismerkedett meg későbbi férjével, édes­ apámmal, a nála 23 évvel idősebb, özvegy Nagy Emillel, aki a század eleje óta képviselő volt, rangos ügyvéd s tárcái révén népszerű újságíró. 1918. október 21-én esküdtek meg. 1919-ben születtem én, István, 1926-ban Sándor, majd 1930-ban Kristóf. Édesanyám az első világháború alatt kezdte meg munkáját a Vöröske­ resztnél, amelyet kisebb-nagyobb megszakításokkal és módosult körülmé­ nyek között évtizedeken át folytatott. 1921-ben ment Drezdába...

15

NAGY MÁRIA: EMLÉKIRATOK I.

Előszó Emlékirataim ezen első kötetével olyan olvasókhoz fordulok, akik Ru­ dolf Steinert ismerik, szóhasználatában otthonosak, és azt kívánják, hogy életének tanaiból eddig fel nem jegyzett dolgokat tudjanak meg. Ennek a szándéknak megfelelően ez az írás magánközlemények egy­ szerű nyelvét öltötte, és Rudolf Steiner egyéniségének egyébként is­ mert tulajdonságait - például a nagy fejlettségű szociális elemet - nem emelte ki különösebben. Az idea, hogy életrajzomat feljegyezzem, Albert Steffennek köszön­ hető. Ő volt az, aki erre bíztatott, mert ilyesmi azelőtt nem volt szándé­ komban. A technikai kivitelben barátaim és hozzátartozóim - mindenekelőtt Hedi Berger kisasszony (Brugg, Aargau) - támogattak. Köszönet érte. Egészen rendkívüli köszönet illeti dr. med. Edmund Wissler urat (Basel) altruista támogatásáért. Az ő segítségével történt emlékirata­ im összes kötetének nyomdai előkészítése, amelyek megjelenése a kö­ zeljövőben várható. Basel, 1973. Mindenszentek napján Nagy Mária

17

Találkozások Rudolf Steinerrel Nem sokkal az első világháború után volt, 1921 márciusában, amikor a Sixtusi Madonna előtt álltam Drezdában. Akkor múltam 26 éves, és fi­ lozófiai doktori diplomám volt. Három év óta mint férjes asszony gon­ doztam férjem nagy családját és saját fiacskámat, Istvánt, aki másfél éves volt. Egy barátnőm, Emmy Ferand asszony meghívására jöttem Buda­ pestről ebbe a városba. Az utazást anyám, Szabó Mária asszony erköl­ csi ereje biztosította. A Raffael-mű nagy auráján belül engem is elért az iránymutató erő egy sugara. A legrosszabb inflációs időben történt; az embernek nem volt pénze, és semmire sem vállalkozhatott. Mégis meg akartam nézni Európa egyik legjobb Operájában, a drezdaiban egy előadást. Megvet­ tem a legolcsóbb jegyet a legfelsőbb galéria egy számozatlan helyére. Lehetőleg korán akartam oda menni, hogy mégse kapjam a legroszszabb helyet. Az odavezető úton megvettem egy Das Reich című folyó­ iratot, melyet várakozás közben olvasni akartam. Amikor beléptem az Operaházba, egy fiatalembert láttam jönni, aki szintén a legfelsőbb galéria felé igyekezett. Versenyfutást rendeztem, megnyertem, és elfoglaltam a jobb helyet. A fiatalember mellém ült. A vásárolt folyóiratot kinyitva, láttam, hogy egész tartalma dr. phil. Rudolf Steinernek volt szentelve - pro és kontra. Ezt a nevet még sohasem hallottam, és sejtelmem sem volt róla, kiről van szó. Olvasni kezdtem; ekkor a fiatalember megszólított, és szó szerint ezt mondotta: - Óh, maga antropozófiát olvas? Én antropozófus vagyok. (Megjegy­ zések, 1.) Az antropozófia szót sem hallottam még soha. Összehajtottam füze­ temet, azt gondolva, hogy egy élő ember bizonnyal jobb felvilágosítást adhat, mint ezek a lapok itt, és megkértem, hogy meséljen. Ő ezt nyu­ godtan és okosan megtette. Tárgyilagos beszélgetésünket az előadás kezdetéig és szünetekben folytattuk. Megbeszéltük, hogy a következő vasárnapon ismét idejövünk, ami­ kor is Steiner egy alapvető könyvét akarta nekem elhozni.

18

Ez A szabadság filozófiája volt, Rudolf Steiner számos műve közül az egyetlen, amely engem a filozófia fiatal doktornőjét akkor érdekelni és ösztönözni tudott. A benyomás, melyet rám gyakorolt, lassan egész életemet megváltoztatta. A fiatalembert Hans Reichertnek hívták; Heidenheimben, a Brenz mellett született, és ott lakott, diák volt Drezdában. Elbeszéléseit Ru­ dolf Steinerről - akit jól ismert - teljes érdeklődéssel fogadtam. Éppen úgy, mint közléseit a Goetheanumnak nevezett hatalmas építményről, melyet Rudolf Steiner Svájcban felépített. Reichert szemléltető mó­ don írta le a Goetheanum eredeti szépségét. Azt mondta, hogy dom­ bon áll, kettős kupolával, teljesen fából építve. A két oszlopcsarnok kapitelljei és architrávjai különböző fából kézzel faragottak, a nyugati oszloptér színes ablaküvegei északra és délre néznek. Rudolf Steiner a két kupola nagyméretű festményeit maga tervezte, és részben saját ke­ zűleg dolgozta ki. Csak sok évvel később mesélte el nekem a közben rég vegyészmér­ nökké lett Hans Reichert (aki körülbelül hét évvel fiatalabb volt ná­ lam), hogy ő akkor az 1921. évben, Drezdában a műszaki főiskola diák­ egyletében a szabad színházjegyek kezelője volt, és bármikor ingyen jó helyet kaphatott volna. Addig az estéig azonban, amikor találkoztunk, egyetlenegyszer sem volt színházban. Amikor az Operába ment, akkor sem vette igénybe a szabadjegyet, hanem a legolcsóbb jegyet vette ne­ hezen összespórolt zsebpénzéből. A Hans Reicherttel történt második találkozás után azonnal vissza kellett utaznom Budapestre. Hálásan vettem búcsút barátnőmtől, Emmy Ferand-tól, aki már akkor mint festőművész és szobrász férjével, a ze­ netudós ErnstT. Ferand-dal együtt, jelentős helyet foglalt el a Drezdá­ hoz közeli Hellerau kultúrközpontban. További tanulmányaimat Hans Reichert a távolból is minden lehet­ séges módon előmozdította. Többek között előfizette számomra a Das Goetheanum című heti folyóiratot. Erre a pénzt burgonya hámozással kereste meg a dornachi kantinban! 7922 őszén, vagyis másfél évvel a drezdai találkozás után szinte hihe­ tetlen dolog történt, ezúttal férjemnek volt Hans Reicherttel hasonló találkozása külföldön, mint nekem előzőleg Drezdában. Férjem meg­ tanulta becsülni a fiatal ember megbízható jellemét, praktikus élet fel19

fogását, és tiszta egyéniségében garanciát látott az általa képviselt irányzat kiválóságára nézve. Reichert meghívást kapott hozzánk Buda­ pestre. 1923 első napjaiban a budapesti újságokban kimerítő beszámolók je­ lentek meg egy hatalmas tűzkatasztrófáról Svájcban: a Goetheanum Dornachban, Basel mellett, 1922 szilveszter éjszakáján a lángok áldo­ zata lett. A faépületből semmi sem maradt meg. Férjem, aki egyébként rendkívüli lelki - és idegerővel rendelkező férfi, nála szokatlan megrendüléssel fogadta a hírt. Talán ez a megren­ dülés volt az, ami később meglepő tettekre sarkallta. 1924 tavaszán olvastam a Das Goetheanum című folyóiratban, hogy Húsvétra intern, tehát csak az Antropozófiai Társaság tagjainak szóló gyűlést terveznek Dornachban, a tűz színhelyén, Rudolf Steiner elő­ adásaival és különböző művészi bemutatókkal. A gyűlés előtt Rudolf Steiner Bernben tartózkodik, ottani címét ezúttal pontosan feltűntet­ ték, ami eddig sohasem történt meg. Ekkor megnyílt számomra a lehetőség, hogy erre az időre Dornachba utazzam. Sürgönyöztem Rudolf Steinernek Bernbe, arra kértem, engedje meg, hogy a gyűlésen részt vegyek. Amikor a beleegyező vá­ lasz megérkezett, észrevettem, hogy a címzésen csak Budapest, egy milliós város neve szerepelt, kerület és út megnevezése nélkül. Mégis megkaptam. Nagypénteken, 1924. április 18-án érkeztem Dornachba. A vonzó, vá­ rakkal koronázott dombos vidéken rögtön kellemetlen helyzetbe ke­ rültem. Senki nem akart szóba állni velem, nem akartak belépti jegyeket adni, és nem akadt senki, aki befogadott volna. Szállást kapni lehetet­ len volt. Helyzetem csak akkor változott meg, amikor a dr. Steinertől kapott táviratot elővettem. Ekkor azt mondták nekem, hogy este fél nyolckor a Schreinereibe (asztalosműhelybe) jöjjek, és maga Rudolf Steiner döntsön a továbbiakról. Felette csodálkoztam, hogy egy tanító és filozófus pont a Schreinereiben fogadjon. Közben helyzetem tovább javult, mert a titkárság egy munkatársnője, a svájci születésű Marian Metzener-Darg asszony, otthonába fogadott. Szállásadónőm ettől a perctől kezdve segítő barátnőm lett; de nem csupán az enyém, hanem általában a magyaroké. Évtizedeken át lénye20

ges felvilágosításokat kaptam tőle fontos kérdésekben. Először is meg­ magyarázta nekem a Schreinerei problémáját. Ez tágas faépület volt, ahol az első Goetheanum építése közben asztalos munkák és faragá­ sok készültek. A műhelyek között volt egy nagy előadóterem - provizó­ rikus színpaddal - melyet sajnos nemcsak az első Goetheanum építési munkái idejében, hanem annak a tűzvész okozta pusztulása után is használni kellett. Itt folytak a művészi bemutatók, előadások, kurzu­ sok és közgyűlések is. így a Schreinerei az antropozófiai szellemi élet központi helye lett. Neve ma is annak az asztalosműhelynek az emlé­ két idézi fel, mely időszámításunk elején a Szentföldön állt. Észrevet­ tem, hogy Dornachban mindenki különös melegséggel említette. Eb­ ben az épületben volt Rudolf Steiner műterme is. Szobácskám ablakából a leégett első Goetheanum romjaira láttam. A következő napokban többször el kellett haladnom mellettük, hogy eljussak a rendezvényekre, melyeknek színhelye ugyancsak a Schrei­ nerei volt. A romok látványa - mely álmaimban éveken át visszatért eddig ismeretlen borzalom érzését keltette föl bennem. A hely hangu­ lata mégis hasonlóan érintett, mint Richard Wagner zeneművében a Grál birodalmának leírása. Ennek a Nagypénteknek az estéjén Rudolf Steiner előtt álltam. Na­ gyon barátságosan fogadott, és mindjárt megkérdezte, hogy a kezdődő közgyűlésen tényleg részt akarok-e venni? Igenlésemre feltette a kér­ dést, vajon könyveit ismerem-e? így válaszoltam: - Igen, Doktor úr, összes könyvét elolvastam, A kereszténység mint misztikus tény kivételével. Válaszom Rudolf Steinerben vidámságot keltett, amit nem értet­ tem, de nem mertem rákérdezni. Csak később értesültem könyveinek nagy számáról, melyekről ekkor még semmit sem tudtam, és azt képzeltem, hogy már „mindent" olvas­ tam tőle. Rudolf Steiner mosolygott rajtam, tudatlanságomért és naivi­ tásomért nem büntetett meg, csak annyit mondott: - Jó. - És aláírt előttem egy kék igazolást és egy rózsaszínű kártyát amelyekkel beléphettem az előadóterembe. Csak jóval később jutott tudomásomra: A Szabad Szellemtudományi Főiskola első osztályának első óráján vettem részt, amelyre egyébként csak előrehaladott tagok járhattak. 21

Albert Steffennel, a svájci költővel mindjárt a következő napon meg­ ismerkedtem. Vele már azáltal is szellemi kapcsolatban álltam, mivel Viergetier című drámájának Krisztina alakja évek óta buzdítás volt szá­ momra az én fogházi gondozói munkámban. Az volt a határozott benyomásom, hogy ebben a csendes emberben jelentős szellem lakozik. Akkor még nem volt egészen negyvenéves, és Rudolf Steiner máris helyettesévé tette meg a Goetheanumban. Hogy szigorúan ennek az írásnak a célkitűzéséhez tartsam magam, elkerü­ löm további benyomásaim feljegyzését, melyeket Steffen mint ember és mint költő rám gyakorolt. Csak azt jegyzem meg, hogy azonnal egy szellemi kapcsolatot éreztem ezzel az emberrel. Albert Steffen megismertetett későbbi feleségével, a magyar Veress Erzsébettel és annak leányával, Felicitasszal. Rudolf Steiner többször nyilvánosan jellemezte Albert Steffent mint költőt és mint egyéniséget, különösen találóan a Das Goetheanum 1925. február 22-i számában. Steffen Pilgerfahrt zum Lebensbaum című könyvének elemzésében így ír Rudolf Steiner Steffénről: .. .A szellemi világba vezető utat nem az antropozófiából kell megismer­ nie. Az antropozófia azonban - az ő révén - eleven lelki adottságú, a szel­ lemi világba vezető zarándoklattá (Pilgerfahrt) válhat. Később úgy adódott, hogy az idők folyamán Steffen írói és művészi köréből több embert is megismerhettem, így a fiatal dr. Friedrich Kempter művészettörténészt is. O később jó tanácsokat adott egyes publiká­ cióim külső kialakítására vonatkozólag. A Verlag für Schöne Wissenschaftennál jelentek meg Albert Steffen művei, aki a kiadóvállalat vezetésére dr. Friedrich Kemptert kérte fel. Friedrich Kempternek ezzel alkalma nyílt arra, hogy Albert Steffen könyveinek kiadásánál in­ tenzíven közreműködjön. Ebből a kooperációból művészi külsejű ki­ adványok születtek. Albert Steffen halála után dr. Kempter a Verlag für Schöne Wissenschaften és az Albert Steffen-Stiftung (Albert Steffen Alapítvány) egyedüli vezetője lett. Elete végéig mindkét munkakörben sikeresen működött. A róla itt leírt pár soros emlékezés szóljon mindazoknak is, akik Dornachban engem mint ismeretlent szeretettel fogadtak, és akikre hálásan gondolok. Ezek közé tartozik négy asszony is, akik sok 22

fényt hoztak életembe: Miss Lilian Harris, Rudolf Steiner egy korai ta­ nítványa, IIa von Ivánka, az összes rászorultak segítője, Sophia Schön­ born grófnő, a festő és Margarethe Behr (később Friedrich Kempter felesége), euritmista és zeneszerző. Milyenek a személyes benyomásaim Rudolf Steinerről, - ezt sokszor kérdezik tőlem. Nehezemre esik erről írni, mert a feladat nagyobb, mint a képességem, hogy valamennyire is megfelelő szavakat találjak. Mégis elmondanám, hogy dr. Günther Wachsmut közvetíté­ sével már néhány nap múlva hosszabb magánbeszélgetést folytathat­ tam vele műtermében. Amikor odafelé menet megpróbáltam felké­ szülni a találkozásra, észre se vettem, hogy a Goetheanum felső kertje felől - a Schreinerei déli oldala mentén - valaki közeledett. Ereztem, hogy egy tekintet rám irányul. Felnéztem. Rudolf Steiner volt, aki azonnal felismert és üdvözölt. Kalapját udvariasan megemelte. Sem előbb, sem később nem láttam soha, hogy egy köszöntés ilyen tartalmat kapott volna. Karcsú, feketé­ be öltözött alakját a korai tavasz enyhe zöldje vette körül, és az egész kép, mely előttem állt, a húsvétot sugározta felém. Nemsokára ezután beléphettem műtermébe. A beszélgetés közvetlenül a „Menschheitsrepresentant" általa fara­ gott szobra mellett zajlott. Ez a szobor Krisztust ábrázolja a keresztelő után, a két kísértés között, melyeket a pusztában átélt. Azért nevezték Menschheitsrepresentantnak, mert Krisztus, a két kísértő közötti alak­ jával és testtartásával, az ember legsúlyosabb létkérdéseit és azok meg­ oldását jeleníti meg Mindjárt beszélgetésünk kezdetén Rudolf Steiner - meglepő mó­ don - származásom felől érdeklődött. Válaszomra olyan emberek nevét említette, akikkel Budapesten az első világháborúig együtt dol­ gozott, utána azonban, a békeszerződésekkel okozott tragikus ma­ gyarországi viszonyok következtében a külső kontaktust elvesztette velük. Nevezettek arisztokrata származásúak voltak, külsőleg és bel­ sőleg egyaránt jelentős személyiségek. A legtöbben azonban már nem éltek, másokat teljesen megbénított az öregség vagy az országos katasztrófa. Sajnos, Rudolf Steiner tevékenységének Magyarországon már sem­ mi nyoma sem volt, amelyhez kapcsolódni lehetett volna. Ahogy az 23

első Goetheanumot a tűz pusztította el, ugyanúgy hazánkban Rudolf Steiner munkáját szinte teljesen megsemmisítették az országot ért sú­ lyos csapások. Személyes jelentőségű dolgokon kívül egészen más témák is felme­ rültek beszélgetésünkben, elsősorban a hármas tagozódása szociális szervezet megvalósításának kérdése. Ezt Rudolf Steiner a nagy országok számára pillanatnyilag lehetetlennek látta, de nem tartotta kizártnak a kis országok esetében. Példaképpen említette a németek kultúr-autonómiáját Észtországban, melyről Csekey István írásából pontosan in­ formálódtam. Ezután a Rudolf Steiner művek magyarra fordításának szükségessé­ ge került szóba. Ezeket saját maga szándékozott átnézni és korrigálni, hi­ szen Neudörfl magyar faluban, magyar iskolába járt. Neudörfl magyar nevét: Lajtaszentmiklós, igazi magyar akcentussal ejtette ki (lásd Ru­ dolf Steiner: Mein Lebensgang1). Végül fegyházmissziós munkámhoz kértem tanácsokat Rudolf Steinertől. Útmutatásokat kaptam tőle, és bizonyos utalásokhoz rajzokat is készített számomra, világoskék papírlapokon. Sok évvel később egy Németországban tevékeny antropozófusnak továbbíthattam őket, fegy­ házmissziós munkájához. A magánbeszélgetés Rudolf Steinerrel hasonló módon hatott rám, és mégis egészen másképp, mint az előadásai. Magánbeszélgetéseibe is teljesen belemélyedt, mintha ilyenkor számára semmi más nem lett volna a világon. Végtelen türelem és abszolút odafigyelés fogadta a beszél­ getésben minden szavamat, és szellemének ereje lényem legmélyebb réte­ géig hatolt. Az előadások esetében az történt, hogy - Rudolf Steiner szellemé­ nekjelenlétében - a hallgatóság létállapotának megemelkedése, meg­ tisztulása olyan méreteket öltött, mint amikor az ember lenyűgöző ze­ neműveket hallgat, vagy természeti scsodák tanúja lesz. Ha egy ilyen előadás után, kezét nyújtva odalépett az emberhez, és azt kérdezte: - Hogy érzi magát nálunk, kedves doktornő asszony? vagy ha így szólt az emberhez:

1

24

Életutam, G A 2 8 (a szerk.)

- Meine liebe Frau von Nagy, akkor az ember olyasvalami élt át - egy addig ismeretlen fajta jóság je­ lenlétét - amit addig életében soha nem tapasztalt. Ez a jóság soha sem vált teherré. Az embernek az volt az érzése, hogy aki megszólította, az ismeri őt legmélyebb gyöngéjéig és hibájáig, ennek ellenére teljesen bi­ zalmába fogadja. Milyen útbaigazítást kaptam Rudolf Steinertől a magyarok önismereti, szellemi iskolázási folyamatához? O mindig azon fáradozott, hogy embertársai szabadságát messze­ menően tiszteletben tartsa. Ösztönzései éppen ezért mindenkor fino­ mak, szubtilisak voltak, nemritkán - általánosan fogalmazva - az elő­ adásokba szőtte bele azokat. Engedélyt kaptam, hogy ebben a húsvéti időszakban részt vehessek a karma-előadásokon, a Szabad Szellemtu­ dományi Főiskola első osztálya több előadásán, és végighallgathattam Rudolf Steiner előadásciklusát: Das Osterfest, ein Stück Mysteriengeschichte der Menschheit címmel. Az az érzésem, hogy Arisztotelész Kategória-tanáról szóló magyará­ zatai a Christophorus fogalmára és mivoltára való utalásai, útmutatást kívánt adni a magyarok számára. A Christophorus-idea alapját Rudolf Steiner, az 1909-ben Budapes­ ten elmondott előadásciklusának 10. estéjén már kifejtette. Az ott megmagyarázottakat össze kellene kapcsolni az 1924 húsvétján Dornachban mondottakkal. Általában fontos volna a magyarok számára, hogy a Budapesten elmon­ dott előadásokba belemélyedjenek, és foglalkozzanak az 1909-ben Berlin­ ben a budapesti tartózkodásról szóló beszámolóval. (Megjegyzések, 2.) A Rudolf Steinernél tett látogatásom után néhány héttel jelent meg a Das Goetheanum című folyóiratban önéletrajzának XIII. fejezete, a teljes mű később Eletutam címmel könyv alakban is kiadásra került. Ebben a fejezetben Rudolf Steiner alapvetően összefoglalta azt, amit felvilágosításként a magyaroknak a magyarokról mondani kívánt. 1924 őszére esett Rudolf Steiner előadói tevékenységének utolsó perió­ dusa. 25

Egy különösen szerencsés fordulat lehetővé tette, hogy annak az év­ nek őszén még egyszer Dornachba utazhattam, és Rudolf Steiner öszszes, a tagok számára tartott szeptemberi kurzusait és előadásait, vala­ mint az utolsó, Szent Mihály-nap előestéjén 1924. szeptember 28-án tartott búcsúelőadását végighallgathattam. Rudolf Steinerhez fűződő földi életbéli kapcsolatom 1924 Nagypénte­ kén kezdődött, és 1924 Szent Mihály-napján ért véget. Tavaszi és őszi ott tartózkodásom idején Rudolf Steinernek mintegy 50 előadását és beszédét hallgathattam meg. Ehhez járult, hogy rövid betegsége előtt (mely szeptember 24-től 28-ig tartott) több rövidebb és egy hosszú beszélgetésre is fogadott engem. Ezek a beszélgetések sze­ mélyes jellegűek voltak. Az egész szeptember napsugaras volt. A kurzusokhoz számos or­ szágból érkeztek résztvevők. Ezek között volt Alfred Meebold, Hans Reichert atyai barátja, akivel így végre megismerkedhettem. Alfred Meebold ekkor csak 61. évében volt, és bár arcban lényegesen idősebbnek látszott, szellemileg és testileg feltűnően fiatal maradt. 1863-ban született Heidenheimben a Brenz mellett, ekkor alig volt túl életének kétharmadán; hosszú tevékenység állt még előtte, 89 éves ko­ rában halt meg Új-Zélandon (lásd Dialog der Hemisphären. Eine kultur­ biographische Skizze 1212-1952, II. kiadás, Alfred Meebold 100. születés­ napjára, Verlag Theilacker, Schnaitheim-Heidenheim a. d. Brenz, 1963). Ritka nyelvtehetsége, élénk temperamentuma és nem-szentimentá­ lis emberszeretete, mellyel az előítélet-mentes gondolkodáshoz utat mutatott, voltak azok a tulajdonságok, melyek mindenekfelett jelle­ mezték őt. A négy kontinens különböző országaiban állt kapcsolatban olyan emberekkel, akikben érdeklődés ébredt Rudolf Steiner életmű­ ve iránt. Emellett botanikával foglalkozott, főleg földrajzi növénytan­ nal, és szaktudományi körökben megbecsült nevet szerzett magának. Egy növényt, melyet ő fedezett fel, „Meeboldiana"-nak neveztek el. Irodalmi műveket is írt. Növényekről szóló költeményei egyik köteté­ nek - indítványomra - A Botanikus Vándor címet adta. Meebold segítségemre volt nekem és baráti körömhöz tartozó más embe­ reknek is. Ebbe a körbe tartoztak férjem, Hans Reichert, dr. jur. Ágoston Gusztáv és Ludwig Polzer-Hoditz grófja. Mi a kurzus szüneteiben Alfred Meebold vezetésével egy munkacsoportot alkottunk. 26

Elsősorban Rudolf Steiner műveinek alapvető kérdéseit beszéltük meg, de ezenkívül kevéssé ismert történelmi nagyságokat - mint Illés prófétát is -, elemeztünk. Rudolf Steiner korábban Illés prófétát, vala­ mint Raffaelt, a festőt, és Novalist, a költőt mint az iránymutató erők nagy hordozóit jellemezte. Nem sejtettük, hogy Rudolf Steiner utolsó előadásában éppen Illésről fog beszélni. Ennek a kis csoportnak szorgalmas munkája néhány évvel később meg­ lepő gyümölcsöket hozott. Amikor, néhány nap múlva Rudolf Steiner betegsége annyirajavult, hogy ismét megjelenhetett közöttünk, mindannyian aggódva néztük sápadt arcát. Úgy jött a terembe, mintha nem a saját lábán járna, ha­ nem láthatatlan kezek hordoznák, előadását pedig sokkal rövidebbre fogta, mint egyébként szokta. A Társaságnak mintegy 500-600 tagja gyűlt össze a Schreinerei nagy­ termében. Ekkor hangzott el Rudolf Steiner utolsó Michael előadása. Mint említettük, ez az előadás a szokásosnál lényegesen rövidebb volt, és a hallgatók az előadás tartalmát és stílusát igen nehéznek érezték. Rudolf Steiner fizikai állapota, betegségben megváltozott arcvonásai, valamint az egész előadás és az azt bezáró Michael-Spruch nagy meg­ rázkódtatást okozott a hallgatóságnak. Mégis voltak közülük olyanok, akik az előadás utalásait, a benne élő fő problémát megkísérelték átél­ ni és a maguk számára világosan megfogalmazni. Noha nagy aggodalomban voltunk, mégis reméltük, hogy visszatér közénk. A záró Michael-vers tartalmazza a hagyatékot, melyet valamennyien tőle kaptunk. A

MICHAEL-VERS

Nap-erőkből sarjadt, fényt sugárzó, világokat áldó szellemi hatalmak; az isteni gondolatok arra szántak benneteket, hogy Michael sugár-ruhája legyetek. Krisztus követe bennetek az embert hordozó szent, kozmikus akaratra mutat; 27

ti, a fényes éter-világok lényei, vigyétek el Krisztus szavát az emberekhez. Krisztus hírnöke így jelenik meg a várakozó, szomjazó lelkeknek, világító szavatok utat mutat nekik a szellem-ember eljövendő korszakába. Ti, a szellemi megismerés tanítványai, fogadjátok Michael bölcs intését, a kozmikus akarat szeretet-igéjét, hogy munkálkodjon a magasba törekvő lélekben.

Rudolf Steiner nyilatkozata utolsó előadásáról Rudolf Steinernek egy bizalmas gyorsírónője ezt az utolsó előadást szó szerint leírta. Rudolf Steiner azonban úgy intézkedett, hogy a lejegy­ zést semmiképpen sem szabad nyilvánosságra hozni, amíg az előadás folytatása el nem hangzott. Rudolf Steiner eleve két egymást követő előadást tervezett. Ezt a rendelkezését mindenkivel közölték, akik az 1924. szeptember 28-i előadás sztenogramját kikölcsönözték a Goetheanum Archívumá­ ból. Nekem Marié Steiner asszony több mint 15 évvel később szemé­ lyesen mondta, hogy Rudolf Steiner ezen rendelkezése még mindig érvényben van. Sohasem volt azonban tilos a magánjegyzeteket - me­ lyeket egyesek 1924. szeptember 28-án a maguk számára készítettek továbbadni, vagy azok tartalmát élőszóval másokkal közölni. Csak 1951ben került nyomtatásra Rudolf Steinernek ez az utolsó előadása Die Letzte Ansprache címmel. Valaki, aki a előadáson személyesen jelen volt, mint magam is, csodálkozhat azon, hogy a továbbadott idézetek­ ből és megjegyzésekből és magából a nyomtatott szövegből milyen té­ ves következtetések kerülnek még ma is nyilvánosságra. Ezek a súlyos félreértések annál érthetetlenebbek, mivel a Letzte Ansprache utáni első hetekben Rudolf Steiner több emberrel - így Al­ bert Steffennel is -, előadásának helyes értelmezését élőszóban közöl­ te. Steffen volt az egyetlen, aki a Rudolf Steinertől kapott, egyértelmű megvilágítást később nyilvánosságra hozta, és ezzel mindenki számára hozzáférhetővé tette. 28

Albert Steffen jelen volt az utolsó, Michael-előadáson, és az utána következő időkben az volt a feladata, hogy Rudolf Steinert rendszere­ sen látogassa, a Das Goetheanum című folyóirat új számának összeállí­ tását neki bemutassa, és vele megbeszéléseket folytasson. Egy ilyen al­ kalommal került sor ennek az utolsó előadásnak az értelmezésére. Ez olyan periódusba esett (1924. október), melyben Albert Steffennel na­ ponként kétszer együtt voltam, és pontosan emlékszem, hogy akkor négy ember jelenlétében (magamat is beleszámítva) az utolsó előadás tartalmának - Rudolf Steiner által igazolt helyes magyarázatáról - be­ szélt. Most én vagyok az egyetlen még élő azok közül, akik Albert Steffen akkori beszámolóját személyesen hallgatták. 1946-ban Albert Steffen Wiedergeburt der schönen Wissenschaften (Dornach, 1946) című könyvének 114. oldalán Die Botschaft von Novalis fejezetben ezt a magyarázatot összefoglalta, és - egy lényegbevá­ gó lábjegyzet kapcsán - Rudolf Steinerrel folytatott beszélgetésével és annak igazolásával kiegészítette. A kérdés, mely az Utolsó Előadással kapcsolatban központivá vált, és sokak számára annak főproblémája volt, így fogalmazható meg: - Hogyan alakult a viszony az élő János evangélista és a halott Keresz­ telő János között? Albert Steffen erre a kérdésre - a lehető legegyszerűbb formában a következő választ adta: Raffael és Novalis individualitására vonatkozó korábbi előadásokban Rudolf Steiner rámutatott Keresztelő Jánosra, de nem János evangélistá­ ra. Utolsó előadásában, 1924. szeptember 28-án mindkettőre rámutatott. (Lásd ehhez a fent említett lábjegyzetet a Wiedergeburt der schönen Wissenschaften című könyvben.) Az összefüggés világossá válik, ha Rudolf Steiner Márk evangéliumáról szóló ciklusát figyelembe vesszük. Ott Rudolf Steiner utal arra, hogy a Ke­ resztelő lénye kapcsolatban maradt az apostolokkal. A tanítványok közös­ ségi életében képes volt a szellemi oldalról bekapcsolódni, így együtt tudott működni azzal az apostollal is, akire Krisztus a kereszten anyját rábízta. Ebből a leírásból világosan kitűnik, hogy a kapcsolat a meghalt Ke­ resztelő János és a földön élő János evangélista között ugyanolyan volt, mint a lefejezett Keresztelő és a földi létben maradt tizenkét apostol között. Ezt a kulcsigazságot Albert Steffen vagy két évvel a Wiederge­ burt der Schönen Wissenschaften című könyvének megjelenése után 29

nagyszámú hallgatóság előtt még egyszer megvilágította, most azon­ ban kimerítőbben mint könyvében. Fejtegetéseinél ismét jelen lehet­ tem, akkor is amikor felmerült az előzőekből adódó kérdés: - Milyen kapcsolat jöhetett létre a szellemvilágban tartózkodó Ke­ resztelő és Krisztus földön élő tanítványai között? Rudolf Steiner részletesen leírja az Albert Steffen említette Márk­ evangéliumról szóló ciklus harmadik előadásában: A Keresztelő lefejeztetése után, annak szelleme teljes erővel képes volt áthatni a tanít­ ványokat. Ezzel képessé tette őket arra - hogy Krisztus lényét magukba fogadva -, Krisztus szavaival, útmutatásaival az eddigieknél sokkal jobban azonosuljanak. A tanítványok a Keresztelő halála után olyan csodákat is véghezvittek, melyekre korábban nem voltak képesek: Ki­ menvén azért, prédikálják vala, hogy térjenek meg. És sok ördögöt űznek vala ki és olajjal sok beteget megkennek és meggyógyítanak vala (Márk 6/123.). A Keresztelő szelleme tehát rendkívüli erővel hatott: először a tizenkét apostolnál, így János evangélistánál is. Az utolsó előadásban Rudolf Steiner arra is rámutatott, hogy a későbbiek­ ben a Keresztelő is képes volt János evangélista Krisztus által kapott be­ avatási erejét a maga lényébe emelni, mert a Krisztus-aurában kettejük közt létrejött kapcsolat ezt lehetővé tette. Az utolsó előadás szellemi fiátteréhez tartozik, hogy Rudolf Steiner éveken át kimerítő elemzést adott a két individualitás: Keresztelő János és János evangélista életútjáról. Kettejük egymástól független életét a keresztény­ ség előtti és utáni időben „sub specie reincarnationis" világította meg. Te­ hát a két Én-nek teljesen különböző útját mutatta meg, részben a Golgota Misztériuma előtt, részben az utána következő korszakban. Csak utolsó elő­ adásában mutatott rá azonban arra a Krisztus által teremtett kapcsolatra, amely képes volt a földi élet és a halál utáni lét közti szakadék áthidalására. Ezzel az utalással és a hozzátartozó misztérium-igazságokkal az utolsó előadás elvezet bennünket a képzőművészet olyan nagy meste­ reihez is, akik a Keresztelő és az evangélista két létformát összekötő kapcsolatáról tudtak, és tudásukat műalkotásokban mutatták be. Kö­ zéjük tartozik Mathias Grunewald is, aki Colmarban az isenheimi oltár Golgota-képén, a kereszttől jobbra és balra az élő evangélistát és az el­ távozott Keresztelőt együtt ábrázolta. 30

Kultúrtörténeti adatok Magyarországról 2

Rudolf Steiner orvosi könyvön dolgozik! Ez a hír járta, és az, hogy társszerzőnek meghívta dr. med. Ita Wegmant. A betegszobát azonban nem szabad elhagynia, többé nem adhat elő, és nem vezethet kurzusokat. Visszatértem Budapestre, és 1924 karácsonyát gyermekeimmel töl­ töttem. Hazatérésemkor egy számomra új keletű, de rendkívül fontos kér­ dés foglalkoztatott. Ez a kérdés Magyarország kultúréletére vonatko­ zott, amellyel szoros kapcsolatban éreztem magam, részben a Vörös­ keresztnél folytatott tevékenységem, részben pedig fegyházmisszióm és irodalmi működésem által. Ezzel a kérdéssel sehogy sem tudtam zöldágra vergődni. Ez indított arra, hogy Magyarország történetét és szel­ lemi történelmét teljesen új szempontból tanulmányozni kezdjem. Az volt a szándékom, hogy az ismert történelmi dokumentumokat a népi élet jellegzetes elemeivel, a mítoszokkal, legendákkal, mondákkal összekapcsoljam. Tanulmányom vezérfonalául azok az összefüggések szolgáltak, melyeket Rudolf Steinertől ezzel a speciális területtel kap­ csolatban kaptam. A szellemi Magyarországról nekem elmondott sokoldalú kijelentéseivel a lehető legalaposabban foglalkoztam, és ebben a munkában újabb és újabb találkozásokat éltem át vele. A magyarokról ír Rudolf Steiner Eletutam című könyvének XIII. feje­ zetében, 1889 nyarán szerzett benyomásait így jegyzi fel: Az erdélyiekhez fűződő emberi kapcsolat aztán egy budapesti utazáshoz vezetett. Magyarország fővárosa - Bécstől annyira elütő jellegével - mély hatást gyakorolt rám. A Bécsből Budapestre vivő út kellemes természeti vi­ lágon vezet keresztül, amelyet temperamentumos emberi jelleg és valami mély zeneiség hat át. Ha az ember kinéz a vonat ablakán, az a benyomása, hogy maga a természet is mintegy poétikussá válik, és hogy az emberek -

2 Ez valószínűleg a Grundlegendes für eine Erweiterung der Heilkunst nach geistes­ wissenschaftlichen Erkenntnissen, GA27.

31

ezzel az általuk megszokott poétikus világgal nem sokat törődve - valami­ lyen mélyen bensőséges zeneiség szerint élik az életüket. Amikor Budapest­ re ér az ember, olyan világot talál, amelyet a más európai népekhez tarto­ zók a legnagyobb együttérzéssel tudnak szemlélni, teljesen megérteni azon­ ban sohasem tudnak. Sötét tónusú alap, és efölött valamilyen színjátszó fény ragyog. (Dalmai Zoltán fordítása) Érzésem szerint minden magyarnak el kellene olvasnia Rudolf Steiner önéletírásának ezt a fejezetét, amely további utalásokat tartalmaz a magyarok lényeges jellemvonásairól. *

Rudolf Steiner ismételten megállapította, hogy a magyarok országa és népe - ilyenkor szívesen használta a „Magyarén" szót - Közép-Euró­ pához tartozik. A Közép-Európához való tartozást nem politikailag, hanem humanisztikusán értette. Ez annyit jelent, hogy a magyarok szellemi missziója az emberiség történetében a következő: Más európai népekkel együttműködni az emberi Én kibontakoztatá­ sában. Magyarország Közép-Európa legkeletibb területe, vele szemben Európa nyugati határán Svájc tölti be ezt a szerepet. A négy éterféle­ ségből a közép-európai emberek általában, így a magyarok is, főkép­ pen a hő-étert hordozzák lényükben. Ennek a hő-éternek fizikai-geo­ lógiai megjelenését mutatják Magyarország vulkanikus hegyei és forró vizű gyógyforrásai. A magyarok történelmi szerepével és feladatával kapcsolatosan egy történelmi visszatekintés alapján - Rudolf Steiner a következő meg­ állapítást tette: - A magyarok arra voltak hivatva, hogy újra meg újra megküzdjenek az ázsiai hadak áradatával, megállítsák őket, így Közép-Európát ettől a veszedelemtől megóvják, ahogy azt más népek is tették. Kétségkívül igaz, hogy évszázadokon át magyarok milliói véreztek el ezekben a harcokban. Közép-Európát azonban sikerült megkímélni az oszmán megszállástól. A törökökkel viselt háborúk előtt Magyaror­ szágnak állítólag hatmillió lakosa volt, utána már csupán kétmillió ma­ radt, és mindenütt az országban óriási, néptelenre lepusztított terüle­ tek. Ezért mondta Herder, hogy a magyar kihalóban lévő nép. 32

A „turáni átok"-ról szóló monda a tradíció több változata szerint így hangzik: Ott, ahol ma az Atlanti-óceán árad és apad, ősrégi időben egy konti­ nens nagyságú boldog sziget létezett. Hét terjedelmes ország volt ezen a szigeten, köztük az ős-turániak országa is. Ok, a turániak okozták, hogy a hét ország boldogsága boldogtalansággá változott. Mert a turá­ niak „árulást" követtek el. Ezzel átkot idéztek önmagukra: létrehozták a turáni átkot, mely hamarosan nemcsak őket, hanem utódaikat és az ezekkel szövetkezetieket is sújtotta, mert a hét ország népességéből egyre többen bonyolódtak bele az ős-turániak áruló cselekedeteinek következményeibe. Az árulás következményeképpen támadt aztán a nagy „özönvíz", amely az egész emberiséget sújtotta, egy nagyon kis számú embercsoport kivételével. A hét ország mindegyikéből csak egyet­ len család menekülhetett el a nagy természeti katasztrófa elől. Útjuk a mostani Európán keresztül Ázsiába vezetett. Az ős-turániak - népek jövőjét megsemmisítő bűne - az lehetett, hogy az orákulumok szent bölcsességeit nem az emberi közösség javá­ ra használták fel, hanem csupán kevesek egoista hatalmi vágyainak ki­ elégítésére. A „turáni átok" azóta is perpatvart és viszályt hoz a közösségekbe. Rendkívüli erővel akkor jelentkezik, amikor az emberek közötti egyetér­ tésnek különösen fontos a missziója. A turáni átok sok megjelenésének egyik formája, amikor megszállottjai szent meggyőződéssel vallják, hogy ők valami fenséges dolgot képviselnek a közjó érdekében. Valójában a jó erők bomlasztását szolgálják. A turáni átok minden bizonnyal az emberiség egyik legnagyobb sorscsapása, de Rudolf Steiner - tudomásom szerint - nem ilyen érte­ lemben beszélt róla. Ennek oka az lehet, hogy olyan népek, amelyek a turáni fajhoz tartozóknak érzik magukat, meg vannak róla győződve, hogy ennek az átoknak az ereje őket sújtja a legjobban. Idetartoznak a magyarok is, akik az ősi időkben állítólag turániakat is befogadtak tör­ zseik közé. Történelmük folyamán - bölcseik figyelmeztetése és példá­ ja ellenére - valóban sokat szenvedtek testvérháborúktól, perpatvar­ októl, legyőzhetetlen gondolkozásbeli különbségektől. Utólag mindig reménytelenség lepte el őket, és feltették a kérdést: miképpen szaba­ dulhatnának meg a turáni átoktól? Hol van egy irányító erő, amely megszabadít tőle? (Megjegyzések, 3.) 33

Salamon (Kr. e. 870-830) temploma két oszlopának neve Jakim és Boas. Hieram építette őket 3 , nevük magyarul annyit jelent: Szilárdan áll, és Erő van benne. E nevek sokszoros szimbolikus jelentése vagy három évezreden át foglalkoztatta az embereket. Annál is inkább, mivel ez a két oszlop János evangélista látomásaiban is megjelenik, amikor szel­ lemi tekintetét a messzi jövő felé irányítja. Rudolf Steiner különböző megközelítésből beszélt róluk, és már az Apokalipszisre vonatkozó előadásciklusában (János Apokalipszise, 8. előadás, Nürnberg, 1908) kifejtette, hogy az emberiséget jelenlegi ne­ gyedikvilágkorszakában, tehát a Földön, két alaperő támasztja, melye­ ket korábbi világkorszakokból hozott magával. Ez a két régi alaperő a Bölcsesség és az Iránymutató Erő, a két oszloppal: Jakimmal és Boasszal szimbolizálva. Az emberiség feladata itt a Földön, hogy egy új, harmadik alaperőt elsa­ játítson, amelyet aztán be kell vezetnie a természetbe. A magyarok mondavilága és történelme világosan mutatja, hogy en­ nek a népnek a sorsában a két régi alaperőből az Iránymutató Erő volt az, mely különösen kifejlődött. Először a „turáni alföld" elhagyására irányuló törekvésben jelentkezik; ez a turáni alföld valószínűleg rész­ ben földrajzi, részben szimbolikus fogalom. A turáni alföldről különféle népek mondái tájékoztatnak. A kereszténység előtti évezre­ dekben, ezen a területen éltek a turáni törzsek Belső-Ázsia hegységei és a Kaszpi-tenger között, egy lassan elsötétülő kultuszban. Vallásos kultuszaikban sámánok vezették őket, akik vad, dobos zenével, tán­ cokkal stb. önkívületet idéztek elő, és ezzel alacsonyrendű termé­ szet-démonokkal léptek kapcsolatba. Ebből a tompult és passzív eg­ zisztenciából egyesek, vagy egész törzsek csak úgy menekülhettek, ha a vérbeli közösségből kitépték magukat, és elmenekültek az alföldről, ahol a túl termékeny természet az embertől szinte semmiféle munkát vagy gondoskodást nem kívánt.

3

l K i r 6;2Krón 3. Albert Steffen: Hieram und Salomo (tragédia 9 képben). Dörnach, 1925. Verlag für Schöne Wissenschaften.

34

Az idők folyamán a turáni alföldön élő törzsek egy csoportja a déli fekvésű iráni fennsíkra vándorolt. Ez a népcsoport az „iráni" nevet kap­ ta, és hozzá a missziót, hogy a jövőbeli perzsa kultúrkorszaknak megves­ se alapjait. A monda máig őrzi az évtizedes harcok krónikáját, melyeket Iránnak - feladata teljesítéséért - az elhagyott Turánnal vívnia kellett. Rudolf Steiner egy legendával kapcsolatosan utal ezekre a folyama­ tokra: „...Dzsemsidről, a királyról, aki népeit északról Iránba vezette, így szól a legenda: a király attól az istenségtől, aki az Ahura Mazdaó nevet viselte, egy arany tőrt kapott, hogy azzal töltse be küldetését a Földön. Tudnunk kell, hogy Dzsemsid, aki népeit a turániak lomha tömegéből kifelé irányí­ totta, arany tőrével azt az erőt képviselte, ami az emberben mint a bölcses­ ségre való törekvés jelentkezik. Ez az aranytőr, mint eke, fölszántotta a föl­ det, a földből szántóföldet teremtett..."(15. ciklus: A Máté-evangélium, I. előadás, Bern, 1910) Azoknak a törzseknek az életébe, amelyek a magyarok elődeihez tar­ toztak, az Iránymutató Erő, a monda szerint sokkal, de sokkal később lépett be. Pontosan nem tudható, mikor történt, hogy a magyarok a sö­ tét sámánok hatalma alól kiszabadították magukat, elhagyták a turáni alföldet, és lassan nyugat felé vonultak. Mint szabad lovas nép, évszá­ zadokon át nomád életet éltek a mai európai Szovjetunió déli részének végtelen sztyeppéin. Ezek a területek korábban a szkíta birodalom ré­ szei voltak. A régi magyarokat a középkor egyes krónikáiban - valószí­ nűleg azért, mert hosszasan tartózkodtak ezeken a területeken - szkí­ táknak, magyarul szittyáknak is nevezték. Rudolf Steiner arról is beszélt, hogy a valamikori Szkítia sztyeppéin, amelyen évszázadokon át oly sokféle törzs átvándorolt, Szkitianos a hatalmas tudású ezoterikus tanító élt és tanított, évszázadokkal népének szétszóródása után is. O volt az, aki óriási szellemi erejével a területére érkezett pogány nomádokba ültette azt a képességet, hogy a jövőben a Krisztustól érkező jelenléti erőt gondolkodásukba, érzéseikbe és aka­ ratukba felvehessék. (Dornach, Mitglieder-Vortrag. 1914. november) Hogy Szkitianos a jövőben is a magyarok missziójának szellemi vezetője és segítője lesz, mint lehetőség reménység mai is él ebben a népben. 35

A nomád magyar nép Szkítiából tovább nyomult nyugat felé. Későb­ bi mondák elbeszélik, hogy sorsának egy döntő fázisában a Csodaszar­ vas vezette, mely néhány későbbi legendában mint Krisztus-követ jele­ 4 nik meg. Attila Fejezet a Gonosz missziójához

Attila, akit a Nibelung-énekben Etzelnek hívnak, a történelem azon rejtélyes alakjai közé tartozik, akiket Rudolf Steiner szellemi megvilá­ gítása nélkül lehetetlen megérteni. Lényének rejtélyes volta már azok­ ban az egymásnak ellentmondó ábrázolásokban is megmutatkozik, amelyeket különböző forrásokban találunk róla. Az a nagyszámú mon­ da és eposz, amely a legkülönbözőbb népeknél, de főleg a germánok­ nál és a magyaroknál Attila személyével foglalkozik - de Priscos rhetor pontos krónikáiban is, aki bizánci követként járt udvarában - nemes hősként, nagy királyként ábrázolja, aki minden tekintetben egyenérté­ kű korának többi hősével és királyával. Aki kiérdemli, hogy a legdicsőbb hős, Siegfried özvegyét feleségül vegye, akire a népek és azok vezetői úgy néznek fel, mint egy magas történelmi misszió végrehajtójára. Más forrásokban azonban, nevezetesen a déli országokból szárma­ zókban, majd a későbbi történelmi leírásokban, népével a hunokkal együtt az emberiség legszörnyűbb hajtásaként, a kegyetlenség, a bar­ barizmus megtestesítőjeként ábrázolják.

4 Ezt a mondát magyar költők később megénekelték, különösen Arany János, a nagy epikus, kinek tragikus eposza, a Buda halála német fordításban is megjelent. Arany Já­ nos (1817-1882) volt az, aki a testvérnépek példáját követve, saját népének ősi eposza után kutatott. Sokan ugyanis tévesen azt gondolják, hogy a magyarok szlávok vagy mon­ golok, hunok vagy cigányok volnának. A magyarok azonban a finn-ugor népcsaládhoz tartoznak. Három testvérnépük él Európában: a finnek, az észtek és a lettek. Ezek és a magyarok a testvéri viszonyt hagyományosan ápolják. Ezenkívül a Szovjetunióban is él­ nek törzsek, amelyek szintén a finn-ugor nyelvcsoporthoz tartoznak. Az európai finn­ ugor nyelvcsoport két népe, a finnek és az észtek abban a szerencsében részesültek, hogy népi eposzukat a Kalevalát és a Kalevipoeget megőrizhették, de a magyarok a magukét, bizonnyal a törökökkel folytatott háborúkban - elvesztették; amikor a regősök is a harc­ téren lelték halálukat. Lásd erre nézve Arany János tanulmányát: Naiv eposzunkról. Csu­ pán magyar nyelven létezik.

36

A „hunok" elnevezés még ma is fogalom, az embertelenség jelképe. Amint Attila neve szóba kerül, a legszárazabb, unalmas történelem­ könyvek is hihetetlen tüzes hevességgel támadják azokat, akik a Hu­ nok Királyában bármi értékeset felfedeznek. Ez érthető is, hiszen a hunok félelemkeltő viselkedésük miatt még a vándorló barbár népek korában is különösen szörnyűnek számítottak. Azt tartották róluk, hogy minden tekintetben különböztek a többi em­ bertől; a férfiak egész életüket lóháton töltötték, az asszonyok szekere­ ken éltek. Ez azt is jelenti, hogy életfunkcióik egész máshogy alakultak, mint a „normális" embereknek, hogy a nappali és éjszakai tudatuk nem vált el egymástól annyira, mint kortársaiknál. Állandó mozgásuk a lég­ mozgáshoz hasonlított. Ennek a népnek semmilyen szóban vagy írásban rögzített törvénye, szerződése vagy rendelete nem volt, vándorlásaik és csatáik végrehaj­ tását mégis olyan biztos egység és mások által át nem látható tervszerű­ ség uralta, mint ami a költöző madarak vándorlásánál figyelhető meg. Ezzel Európában egy nép sem tudott szembeszállni; a hunok akadály nélkül gyilkoltak, pusztítottak, raboltak és erőszakoskodtak minde­ nütt, amerre jártak. Csupán annak puszta híre, hogy közelednek, a legbénítóbb félelmet keltette az emberekben, és semmilyen hősiesség és bátorság nem tudta felvenni a versenyt varázslatos és különös lényük­ kel szemben. Rudolf Steiner egyetlen szóval magyarázta meg a hunok sajátossá­ gát. Azt mondja, hogy a hunok az ősi atlantisziak hátramaradottjai vol­ tak (Attila - Atlis - Atlantis), és organizmusuk még az ősi atlantiszi emberek sajátosságait hordozta magában. Rendelkeztek a valamikori tisztánlátás képességével. Ezért nem voltak gyűléseik, törvényeik. Jel­ lemző volt rájuk, az egységes - nappali és éjjeli tudatra még el nem vá­ lasztott - tudatosság, a természet szellemeinek közvetlen látása és megélése, az okkult erőkkel való tudatos működés. A többiekétől elté­ rő fizikai organizmus, a testi fájdalomérzet ismeretlen volta, és végül egy egészen más szintű halálélmény is megkülönböztette őket a többi embertől. Az a nagy változás, amely az emberi hármasságban az atlantiszi idő­ től a hunok koráig (IV-V. század) végbement, okozta, hogy ez az atlan­ tiszi fokon visszamaradt, és ezáltal „luciferizálódott" nép, félelemkeltő idegen testként élt a korszak emberiségében. 37

Minden hun monda, különösen pedig az, amely a Csodaszarvasról szól, részleteiben pontosan megerősíti a hunoknak Rudolf Steiner ál­ tal feltárt atlantiszi sajátosságait. Ezek a mondák nagyon sok „intimi­ tást" tartalmaznak a hun néppel és Attilával kapcsolatban, míg a germán mondák őt és népét csupán más királyok és népek vonatkozásában áb­ rázolják. Az ősrégi időkben élt Közép-Ázsiában egy csodálatos szépségű királynő, Eneh. Két daliás fia volt: Hunor és Magor. Hunor és Magor volt a két testvémépnek, a hunnak és a magyarnak az ősapja. A két testvér szenvedélyes vadász volt, egy szép nap mindketten 50-50 if­ jút vettek maguk mellé, lóra ültek, és vadászatra indultak. Minden vadat elejtettek, amivel csak találkoztak, egy csodálatos szarvas kivételével, amely állandóan eltűnt előlük, hogy aztán újra és újra előbukkanjon. A 102 ifjút rejtélyes módon, tovább és tovább csalta maga után, mígnem egy teljesen idegen földre értek, ahol: a Nap már nem a nyugati, hanem a keleti égen ment le. A helyet tekintve az ifjak eltévedtek; a tudatot tekintve azonban olyan változást éltek át, amely többé nem tette lehetővé számukra, hogy régi világukba „hazataláljanak". Mikor az ifjak másnap reggel felébredtek, egy „nagy víz" partján találták magukat, és a nagy víz túlsó partján ott állt a szarvas. Ismét maga után csalta őket - vadászaink lovaikkal átúsztak a vízen. A másik parton azon­ ban ismét szemük elől veszítették a Csodaszarvast, és egész álló nap hiába keresték. Estére kelve egy kis erdőhöz értek, ahol különös zenét és énekszót hallottak, olyant, amely lényük mélyére hatolt, és amilyet azelőtt még soha nem hallottak. Kisvártatva ráeszméltek, hogy ezen a helyen két királyle­ ányt és 50-50 szolgálatukban lévő leányt oktattak a tündér-tudományra, hogy maguk is tündérekké válhassanak. Tündér tanítóiktól már sok min­ dent megtanultak, és elérkeztek a tudás olyan fokára, hogy végre levethet­ ték földi, leány mivoltukat. Ebben az utolsó pillanatban azonban a két ki­ rályfi és vitézeik a leányokat elrabolták és feleségül vették őket. Az a hely, ahol a tündérrablás történt, a hunok és a magyarok második hazája lett: a Dél-Urai és a Kaszpi-tenger között húzódó nagy alföld. 38

Itt élték nomád életüket egészen a IV. század végéig, amikor ez az óri­ ási föld kicsi lett a hunoknak, és ahonnan - a magyarokat visszahagyva - elindultak első útjukra nyugat felé. Ezek az első hun vándorlások a tőlük sokkal nyugatabbra és észa­ kabbra lakó, főleg germán és szláv törzseket nyugat felé terelték - és megindult a nagy népvándorlás. Általánosan elismert történelmi tény, hogy a középkor úgynevezett népvándorlása a hunokkal kezdődött, és testvérnépükkel, a magyarokkal fejeződött be a IX. század végén. Rudolf Steiner gyakran és behatóan beszélt a népvándorlás szellemi hátteréről. Azt mondta: Azért kellett az emberiség történetébe a népvándorlást „közbeiktatni", mert a római kor újra és újra megpróbálta, hogy - ahrimáni oldalról - uni­ formizáló, az En-t gyűlölő, sőt az Ént kiirtó világhatalmat hozzon létre a Földön. Ezek az ahrimáni törekvések különösen akkor váltak komollyá és veszélyessé, amikor a római császárság a kereszténységet külső szerve­ zetté és világhatalommá alakította, hogy az uniformizáló elvet legyőz­ hetetlen erővel tudja képviselni. Ebben a tekintetben a IV. századra már sok mindent elértek. A gnosztikusokat már csaknem teljesen kiir­ tották, ugyanez a sors érte a manicheusokat Keleten, akik pedig ezek közül Rómába menekültek, a legszörnyűbb üldözéseknek voltak kité­ ve. Megjelent a herézis, az eretnekség fogalma, és kiirtotta az emberi­ ség legnemesebb szellemi impulzusait. A szellemi világ-tervek szerint a népvándorlásnak ezekkel az ahrimanikus törekvésekkel kellett felvenni a harcot. A külső hatalmi pólust, a római uralmat úgy kellett megráznia, hogy Ahrimán hatalmi bázisát meggyengítse, és a szellemi törekvések to­ vábbi megsemmisítését megakadályozza. Hogy Attila előtt a hun népben mennyire élt a népvándorlás misszió­ jának tudatossága, azt ma már nehéz lenne megállapítani. Valamilyen tudatosság élt bennük ezzel kapcsolatban, hiszen a mondák tanúsága szerint a hun tradíciókban évszázadokon át élt egy jövőkép. E szerint, amikor egy bizonyos, a papok által pontosan megadott időszak lejár, egy nagy hun király lép fel, aki Isten kardját újra a kezébe fogja, és aki39

nek az emberiség előtt Isten ostoraként nagy jelentősége, soha nem lá­ tott tekintélye lesz. Attila minden bizonnyal tudatában volt a népvándorlás szellemi cél­ jának éppúgy, mint a folyamatban játszott saját szerepének és - rajta keresztül a hun nép feladatának is. Attila tudatossága nemcsak a hun népre jellemző tisztánlátásból fakadt, hanem magas fokú atlantiszi be­ avatottságára is támaszkodott. Ez a beavatás jelentős okkult erőkkel és képességekkel ruházta fel, így érthető, ha kortársai - barátok és ellenségek egyaránt - nemcsak nagy királynak és hadvezérnek, hanem isteni hatalommal rendelkező varázslónak is tekintették. Azt híresztelték, hogy pillantásával ölni tu­ dott, és hogy elég volt őt csapatai élén, kezében Isten kardjával megpil­ lantani, és az ember azonnal szörnyethalt. A mondabeli ábrázolások mellett, életének minden történelmi részlete beavatottságra utal. Attila minden valószínűség szerint a Volga partján - akkor Athlysnak nevezték - született. Mindenkori tevékenységének központja, hadjá­ ratainak kiindulópontja, birodalmának székhelye, a mai Magyarország volt. Ez a birodalom, amelynek 435-ben királya lett, Skandináviától egé­ szen a Fekete-tengerig terjedt. Az a szellemi iskolázás, amelyet beavatottként élete végéig végzett ennek külső jeleit Priscos rhetor leírásából ismerjük -, minden tekin­ tetben népe fölé emelte őt, a hunok istenként tisztelték. A hunokra jel­ lemző zabolátlan temperamentumot magában teljesen uralta: arcvo­ násai sem nevetésről, sem sírásról nem árulkodtak, zárkózottságát, hallgatagságát, higgadtságát - állandó gyakorlással - emberen túli ma­ gasságba fejlesztette. Népének pompaszeretetét magában teljesen le­ győzte, egyszerű fekete öltözéket hordott, egyszerű fakupából ivott, míg népe a rablott kincsek révén mesésen meggazdagodva, szívesen ékesítette ruházatát és környezetét. Fiatal korától tudta, hogy kicsoda, és milyen feladatra született. Is­ mert volt előtte a hun nép missziója, amely az ő személyéhez kötődött. Tudta, hogy - bár több fia is volt - soha nem lesz utóda, és hogy halálá­ val leáldozik a hunok dicsősége. Ez a bizonyosság a hun nép minden rétegében élőn jelen volt. Priscos rhetor Attilánál tett látogatása nyo­ mán tudósít erről. Tömör, teljesen tárgyilagos és szemléletes ábrázolá­ sából kiderül, hogy Attila - az istenek alkonyára váró Wotanhoz ha40

sonlóan - egész népével együtt nap mint nap tudatosan nézett szembe a halállal, tudván, hogy missziójuk véghezvitele után az egész hun kö­ zösségre a fizikai megsemmisülés vár. Mielőtt Attila tulajdonképpeni világ-misszióját megkezdhette, Isten kardját kezébe kellett kapnia. Ez, a magyar monda szerint csak azután történhetett meg, miután találkozott Ahrimannal (magyarul: Ármány), és felismerte azt. Isten kardja úgy került hozzá, hogy egy napon egy fo­ lyóparti legelőn egy fiatal bika megsebesült. A pásztor, hogy a további sérüléseket megelőzze, átvizsgálta a helyet, és egy földből kiálló kard­ hegyet talált. A kard - tűz és lángok közepette - egy szempillantás alatt kiemelkedett a földből. Attilához vitték, aki a karddal rögtön négy vá­ gást tett a négy anya-szél irányába, és eljövendő világuralmának szol­ gálata érdekében összekötötte magát a levegő elemeivel. Ha az Attila kardjáról szóló mondát - amely a földből bukkant elő, és nem az égből származott - összehasonlítjuk más hasonló mondák­ kal, például Siegfried kardjának történetével, akkor felismerhetjük benne a hunok és Attila végzetképletét. A történelem a mondákkal együtt azt a tényt is megerősíti, hogy At­ tila mint Isten ostora csak akkor kezdhette meg misszióját, amikor különleges beavatásának minden próbáját kiállta. Nevezetesen há­ rom kötést kellett magában feloldania, azaz három belső akadályt le­ győznie. Az első, a római császárlányhoz, Honoriához fűződő kapcsolata volt. Honoria nagy Theosodius unokája, Galla Piacidia lánya volt, és Attila jegyesének szánták. A második kötelék bátyjához, a jog szerinti királyhoz, Budához (a Nibelung-énekben Boedelnek nevezik) fűződő kapcsolata volt, aki szabad akaratából és testvéri szeretetéből fakadóan osztotta meg ural­ mát Attilával. A harmadik, gyermekkori barátjához, Aetiushoz fűződő kapcsolata volt, aki túszként éveket töltött a hunoknál, és akivel kölcsönösen hű­ séget esküdtek egymásnak. Mindhárom kapcsolat kísértés volt Attila számára: a római oldalról az a veszély fenyegette, hogy nem lesz képes szabadságát megőrizni, és feladatát - Isten ostoraként - megfelelően végrehajtani. Hogy ez ne történhessen meg mindhárom kapcsolatát radikálisan meg­ szakította. 41

Először lemondott a császárlány kezéről - aki a magyar hagyomá­ nyok szerint egyetlen igaz szerelme volt -, mégpedig úgy, hogy olyan feltételeket szabott a házassághoz, amelyek biztosították volna Rómá­ val szembeni teljes szabadságát, és amelyekről előre tudta, hogy nem fogják elfogadni. Másodszor megölte bátyját, Budát, aki jóságos, gyengéd, kulturált emberként egyre inkább szembekerült a hun nép kollektív lényével. Buda ebben az irányban olyan messzire ment, hogy egy várost is épített, a mai főváros, Budapest helyén. Attila számára egész lénye, puszta léte a megtestesült belső és külső akadályt jelentette. El kellett pusztítania. Barátjához fűződő mély és bensőséges kapcsolatát - amely az Aetius-Aetzel nevek hasonlóságában is megmutatkozik - szintén felál­ dozta, mert ellentétes volt feladatával. Ezzel a három radikális szakítással Attila - missziója érdekében - a lé­ nyében élő szerelmet, hálát és hűséget feláldozta. A visszamaradt szellemi forrásokból irányított beavatása szerint csak akkor kezdhette meg misszióját, ha a sötétség három próbáját ilyen szörnyű módon kiállta. Történelmi tény, hogy amikor Attila nagy győzelmes hadjáratait megkezdte, a német földön lakó germán népek körében már ismert és elismert uralkodó volt. Attila csapataiban a hunok mellett nagyszámú germán harcos is szolgált. Ez a történelmi tény mutatja, hogy Krimhildaval, Siegfried özvegyé­ vel kötött házassága - amelyről mind a germán, mind a magyar epo­ szok beszámolnak - két impulzus összekötésének érdekében történt. Attila a maga impulzusát - a római hatalommal szemben - összekötöt­ te a germán impulzussal, az emberiség jövőjének szolgálatában. Ismert tény, hogy Attila győzelmet győzelemre halmozott, támadá­ sainak senki nem tudott ellenállni. Ezt felismerve, Róma egy utolsó erőfeszítést tett, és Aetius, Attila elárult ifjúkori barátjának vezetése alatt, szembefordult a hunokkal. A döntő nagy ütközet a mai Franciaországban, Catalaunum mezőin folyt, a Marne folyónál. Ugyanitt 1914-ben az antant és a központi ha­ talmak is megütköztek, történelmileg sorsdöntő következményekkel. A catalaunumi csata, az egész világtörténelem egyik legszörnyűbb csatája, egyrészt a római csapatok megsemmisülésével, másrészt a hu­ nok súlyos meggyengülésével végződött. Attila hazatért, hogy új erőt 42

gyűjtsön, majd nemsokára Róma ellen vonult, hogy teljes és végső győ­ zelmet arasson. Akadály nélkül nyomult előre Itáliában, hiszen nem létezett már ró­ mai sereg, amely útját állhatta volna. Hiába szólították fel Aetiust, hogy állítson új sereget, Aetius nem akarta és nem is tudta többé ezt a feladatot vállalni. Rómában és Itáliában a legnagyobb félelem uralkodott. Az örök vá­ ros kifosztását és elpusztítását - Alarich vandáljai kezétől - egyszer már átélték. Mi várhatott most rájuk a hunok kezétől! Róma püspöke, Nagy Leó, utolsó kétségbeesésében két fegyverte­ len kísérővel Attilához indult, hogy kegyelmet kérjen. Missziója siker­ rel járt. Attila - Rómát sértetlenül hagyva - elvonult csapataival. Miért tett így? Ez az egyik legnagyobb világtörténelmi rejtély, amit Ru­ dolf Steiner előtt még senki nem tudott megmagyarázni, habár számtalan tudós, művész és laikus foglalkozott vele. A legenda - amelyet a Vatikánban Raffael gyönyörű freskója ábrá­ zol - úgy szól, hogy Attila és a püspök találkozásának világtörténelmi jelenetében Attilának látomása volt. Az égen lebegő lényekkel találko­ zott, akik kardot viseltek, és azt mondták neki, hogy az ő kardjuk Isten kardja, nagyobb és erősebb, Attiláénál. Ezzel a karddal ők a püspök ol­ dalán harcolnának, és legyőznék Attilát. Attila valószínűleg felismerte e szavak igazságát, és ez a felismerés lehetett visszavonulásának igazi oka. A tudósok, sőt a legtöbb költő is, természetesen ellenszegülnek en­ nek a felfogásnak, mert Attila félelmet keltő, szörnyű lényében, egész életútjában, egyetlen olyan vonást nem látnak, amely arra vallana, hogy Attilát hirtelen félelem fogta volna el. Más megoldást azonban ők sem találnak. Rudolf Steiner azt mondja nekünk, hogy Attilának a világtörténelmi találkozás pillanatában ténylegesen olyan érzékfeletti felismerése volt, hogy a püspök személyében az új beavatott reprezentánsa állt előtte, aki ellen ő mint ősi atlantiszi beavatott többé már nem tudta volna erőit érvényesíteni. Attila teljesítette feladatát, megsemmisítette a római hadsereget. Mint beavatottnak, tetteit mindig felismert szellemi összefüggések irá­ nyították, és most egy új összefüggés felismerésének alapján döntött úgy, hogy hazatér. Nem sokkal hazatérése után, Attila élete és ezzel együtt a hun birodalom létezése is véget ért. 43

Haláláról és a roppant méretű hun birodalom felbomlásáról (a „né­ pek csatája"), amely állítólag néhány nap alatt ment végbe, a puszta té­ nyeken kívül semmilyen közelebbi történelmi adat nem áll rendelkezé­ sünkre. Annál több mese maradt róla. Mesélik, hogy Attilát számtalan embere követte vízi sírjába, és így „élve haltak meg". Temetése ismert: hármas koporsóba fektették, egy arany-, egy ezüst - és egy vaskoporsó­ ba. A Tiszát - egy magyarországi folyót5 - medréből elterelték. Ide he­ lyezték a koporsót azok kíséretében, akik a sírba is követni akarták, il­ letve akiknek vele kellett halniuk. Továbbá azt is mesélik, hogy a hunok nagy része, akik a népek csatá­ jában nem pusztultak el, Attila legkisebb fiának, Csabának vezetésével „élve átmentek a szellemi világba" a Tejúton át, amelyet Magyarorszá­ gon még ma is sokszor „Csaba útjának" neveznek. A hunoknak ez a legendás „élve meghalása" annyit jelent, hogy a hu­ nok még megőriztek valamit a halál atlantiszi módjából; halálukban te­ hát sokkal inkább jelen volt a metamorfózis motívuma, mint az akkori emberiség halálában. Attila haláláról az a legelterjedtebb mondabeli feltevés, hogy Krimhilda ölte meg. Ez a felfogás időszerű. Krimhilda a jövőt képviselte, Attila a múltat. Miután a hunok teljesítették feladatukat, meg kellett semmi­ sülniük, a jövő kiszorította őket. És valóban, a történelem megmutatja, hogy a népvándorlásnak - At­ tila közreműködésével - sikerült az ahrimáni szellemet oly mértékben meggyengíteni, hogy már nem volt képes a belső szellemi impulzusok megsemmisítésére. A jövő erői győzelmet arattak, és már a VIII. század­ ban lángra lobbant a Szent Grál fénye. * Ezután következett az átmenet a mondák világából a történelmi idő áram­ latába. Ekkor lépnek a magyarok Európa történelmi színterére, egyben pedig elérkeznek vándorlásuk utolsó állomásához. Részben a szomszéd népek nyomására, részben pedig egy belőlük fakadó ösztö­ nös tudás hatására, lemondtak a nomád életről, hogy biztos és állandó ' Ez az írás is Svájcban, németül jelent meg, ezért a magyarázat, (a szerk.)

44

hazára találjanak. Ezt a hazát - mindig a lemenő napot követve - nyu­ gati irányban keresték. Azok a mondák, melyek megváltozott törekvé­ sükről tudósítanak bennünket, csak néhány századdal később, latinul írt krónikákban kerültek feljegyzésre. Ezek közé tartozott a monda Emese álmáról és az utat mutató turul-madárról, Almosról és fiáról, Árpád vezérről. Árpád, aki - már történelmi alak - a 896. év táján Európában megtalálta a rég keresett területet, ahol a magyarok számára országot alapíthatott, és ahol a magyar nemzet ma is él. Ezután következett a magyarok számára a kereszténységgel - mint hivatalos vallással - való találkozás. Ismét a mondák utalnak arra, hogy ebben a folyamatban döntő szerep jutott Lohengrinnek, a Richárd Wag­ ner operájából jól ismert Grál királyfinak. Az ő alakja és a magyarok feletti győzelme - akik addigi kalandozásaik során alig szenvedtek ve­ reséget - mélyen megérintette és teljes morális fordulatra kényszerí­ tette a kalandozókat. Ettől kezdve a magyarok megváltoztatták életmódjukat, portyázó hadjárataikat lassan beszüntették, ázsiai-nomád szokásaikat fokozato­ san levetették, és elfogadták a vízzel való keresztség szentségét. Ezeknek a változásoknak a következményeképpen a letelepedett ma­ gyarokból olyan nép formálódott, mely az égi Hierarchiától saját népszel­ lemet kapott. Amióta a magyarok saját népszelleme hatni kezdett, ez a nép állandóan új, erős, gyümölcsöző impulzusokat épített magába, és ez a folyamat a mai napig is tart. Szent István Az átalakulás jelei már első királyunknál, Szent Istvánnál megmutat­ koztak (1001-ben koronázták), aki három oldalról szívta magába a ko­ rabeli európai szellemi élet legjavát. Chartres katedrálisának archívu­ maiban máig nyoma van annak a ténynek, hogy a nagy hírű iskola tanítómesterei rendszeresen küldtek kölcsön-könyveket Istvánnak a magyarok királyának. Ebben az időben Fulbertus volt a chartres-i katedrális-iskola vezetője, akinek keze alatt egy valóban magasrendű szellemi centrum működött Európában. 45

Istvánnak Gizella, a bajor királylány lett a felesége, akiről ugyancsak tudott, hogy a gandersheimi, kolostorban nevelkedett. Itt élt és mun­ kálkodott Hroswitha, szerzetes írónő (935 körül született, és a X. szá­ zad végén halt meg). Ebben az erősen görög platonikus orientációjú miliőben Gizella az akkori vallásos élet legmagasabb rendű szellemisé­ gét fogadhatta magába. István, fiának szánt útmutatásait - melyeket később a király törvény­ könyvébe illesztett - Gellért püspök „Intelmek" címmel foglalta írás­ ba. Ezek az útmutatások egy jól vezetett ország jellemvonásait tartal­ mazták, és Dionysos, az Aeropagita tanaira épültek, alapjukat képezte a kilenc égi Hierarchia leírása, melyek után tizedikként majdan az ember­ nek kell megjelennie. István király, aki tudta, hogy a világ felülről lefelé épül, a szellem kisu­ gárzásából, arra törekedett, hogy a magyar föld mikrokozmoszában a vi­ lágegyetem makrokozmosza híven tükröződjék. A korabeli asztronómia 72 csillagképet ismert, István király 72 vármegyére osztotta fel országát. Sajnos az Intelmek új kiadásaiban ez a dionysosi alap már teljesen eltűnt, de régebbi változataiban minden további nélkül felfedezhető. Tudjuk, hogy István fia, Imre - korai halála miatt - soha sem lett király. Gellért püspök pedig mártírhalált halt a pogányságukhoz még ragasz­ kodó magyarok kezétől. Dionysos hierarchia-tana mindezek ellenére mélyen behatolt a magyar népbe. Azok a szellemi hatások, melyeket István Chartres-ból és Gandesheimből kapott - így a mikrokozmosz és makrokozmosz egymásban való tükröződésének tudása is - a magya­ rokban tovább élt, és él ma is. Arlesheimben, Bázel közelében áll az „Eremitage", ahova a legenda szerint Szent Odilia menekült, és amely századokon át keresztény za­ rándokok úti célja volt. A ma is meglévő kápolnában olvasható a kö­ zépkor magyar zarándokainak felirata: A világ az emberért, az ember az egekért vagyon teremtve. Nyugat-Magyarországnak azon a táján, melyet az első világháború végén Burgenland néven Ausztriához csatoltak, a hagyomány szerint már az atlantiszi vízözön óta a misztériumtudás komoly központja léte­ zett. Ez a terület, mely több mint ezer évig szerves része volt Magyaror­ szágnak, amelyet súlyos harcokban védtek meg a török megszállástól, többször szerepel Rudolf Steiner előadásaiban, amelyet 1923 karácso­ nyán tartott Dornacban. 46

Albert Steffen egyik történelmi drámájában,-Alexanders Wandlung - az úgynevezett Chrysostros-jelenetben is szerepel ez a régió. Valami­ kor kelták is éltek itt, akiknek missziójáról Rudolf Steiner többször részletesen szólt. Keszthely múzeumában ma is láthatók kelta leletek, ez a város a Balaton partján fekszik, amely állítólag a nagy Vízözön után maradt ránk, és mint Európa legnagyobb tavát, Pannon-tenger néven emlegették. Amikor a magyarok Géza idejében (972-997) hiva­ talosan is keresztények lettek, királyaik Nyugat-Magyarországra lovag­ rendeket telepítettek. Ezeknek sorsáról és feladatairól Rudolf Steiner második misztériumdrámájában olvashatunk. Kari Július Schröer a nyelvész és irodalomtörténész Magyarországon született, nem messze attól a helytől, ahol Rudolf Steiner második misztérium-drámája ját­ szódik. Ezen a környéken német nyelvű törzsek éltek, akik nyelvüket és szokásaikat - melyeket a Rajna menti régi hazájukból magukkal hoztak - új hazájukban is megőrizték. így élő maradt bennük az a ha­ gyomány is, hogy Karácsony idején „karácsonyi játékokat" játszottak. Három ilyen karácsonyi játék maradt ránk: a Paradicsom-játék, Játék Krisztus születéséről, és a Háromkirály-játék. Rudolf Steiner igen szerette és fontosnak tartotta ezeket a karácso­ nyi játékokat. Sokat tett azért, hogy ezeket a környező országokban is ismertté tegye. Kari Július Schröer gyűjtötte össze őket, aki budapesti tanárkodás után Bécsben a technikai főiskola tanára lett. Itt lett tanít­ ványa az ifjú Rudolf Steiner, aki a szeretett tanítója által összegyűjtött játékokat - saját előszavával -1922 karácsonyán Dornachban újból ki­ adta. Eredeti címük ez volt: Deutsche Weihnachtsspiele aus Ungarn geschildert und mitgeteilt von Carl Július Schröer, Wien, 1858/62. (Német karácsonyi játékok Ma­ gyarországról - Kari Július Schröer leírásában, Bécs 1858-1862). Rudolf Steiner budapesti előadásában - Buddhától Krisztusig- (1909. május 31.) a názáreti Jézust, az embert, akinek lényében Krisztus több mint 30 évig élt a Földön, egy kalászos növényhez hasonlítja. A kalászban kifejlődött magok, amelyek az anya­ növény magjának képmásai, az anyanövény összes erőit és tulajdon­ ságait hordozzák. így az egyes magok továbbadhatók, és alkalmas ta47

lajba vethetők, melyből egyenként ismét kalásszá fejlődhetnek. Ez történt az idők folyamán a názáreti Jézus élet - és lelki erőinek „kalászmagvaival" is. Bizonyos, arra méltó (szellemileg kifejlett) em­ berek kapták ezeket ajándékba, hogy magukba elrejthessék, lényükkel egyesíthessék. Ezen a fent említett budapesti előadáson Rudolf Steiner kijelentette, hogy Árpád-házi Szent Erzsébet is részesült ilyen adományban. Elete és halála máig élő része a magyar keresztény ha­ gyománynak. Cselekedeteit, melyekkel az emberi nyomorúságot eny­ híteni igyekezett, szavait, melyek békét hoztak, az emlékezet mindmá­ ig megőrizte. Szent Erzsébet az 1207. esztendőben Magyarország északkeleti részében, Sárospatakon született, a magyar király leányaként és 1231-ben halt meg. Fiatal gyer­ mekként eljegyezték Thüringiai Lajos őrgróffal, és egészen fiatalon Wartburgba vitték. Hogy életének nagy eseményében - a Krisztusi erővel való találkozásban - hol részesült, arról Rudolf Steiner nem szól. Ugyanakkor, ugyanabban a budapesti előadásban, egy hasonló szel­ lemi folyamatot ismertet részletesen és földrajzi precizitással - Aquinói Tamás életéből. így Erzsébetről nem tudhatjuk, hogy sorsának melyik fázisában ré­ szesült a nagy kegyelemben. Tudjuk azonban, hogy királyi apjával és hazájával élete végéig erős kapcsolatban maradt. Történelmi doku­ mentumokkal igazolható, hogy Erzsébet, férjének halála után Wart­ burgból kiűzve, Magyarországról apanázsban részesült, mellyel egy­ szerű életét fenntarthatta, és széleskörű jótékonyságát is tovább gya­ korolhatta. Honfitársaival élénk levelezést folytatott, templomépítésre és más vallási ügyekre vonatkozólag tanácsokat adott. Magyarországgal való kapcsolata egész életében meghatározó maradt, lényének tisztele­ te szülőhazájában ma is elevenen él. Az Árpádok dinasztiája Erzsébet előtt és után is adott szenteket az emberiségnek, és arra volt rendelve, hogy még kihalásakor is egy rendkívüli műemlék megterem­ tését tegye lehetővé Svájcban. Az utolsó Árpád-házi király, III. Endre 1301-ben halt meg. Özvegye Ágnes, aki haláláig a magyar királynő cí48

met viselte, férjének halála után hazájába, a mostani Svájcba tért vissza. Magával vitte III. Endrének első házasságából származó leány­ káját, és az Árpád-ház kincseinek egy részét. A gyermek - Szent Erzsébet másodunokahúga -, a keresztségben az Erzsébet nevet kapta, de Svájcban Elsbethnek nevezték, és a domi­ nikánus nővérek kolostorában, Tössben, Winterthurnál apáca lett. Elsbeth Stagel Schwesternbuchjában följegyezte a királylány élete tör­ ténetét (lásd Elsbeth Stagel: Das Lében der Schwestem zu Töss, Deut­ sche Texte des Mittelalters Berlin, 1906). Elsbeth Tössben Heinrich Suso tanain nevelkedett, és a „via sacra" súlyos, gyötrelmes életét élte. Ami­ kor hajadonná serdült, ünnepélyes küldöttség kereste fel: magas rangú urak Magyarországból. Megmagyarázták neki, hogy ő az Árpádok utol­ só, egyetlen sarja, minden joga megvan őseinek vagyonára és trónjára, és fölszólították, hogy térjen haza, és legyen a magyarok királynője. Erzsébet az ismételt kérést visszautasította, lemondott a hatalomról és a gazdagságról. Vagyona továbbra is mostohaanyjának, Ágnesnek kezében maradt, aki szintén sohasem tért vissza Magyarországra. Ez a visszautasítás már a második volt. Még a magyar küldöttek előtt felkereste Erzsébetet Heinrich von Österreich herceg, és esdekelve kérte, jegyezze el magát vele. A herceg még az apácafátyolt is letépte a királylány fejéről. Erzsébet mégis a kolostorban maradt, és ott halt meg anélkül, hogy valaha egyetlen vérrokonával is találkozott volna. 1855-ben Zürichben Jákob Burckhardt előadást tartott Erzsébet élettörténetéről (Werner Kaegi: Jacob Burckhardt eine Biographie, III. kötet, Basel, 1956). Említést tett arról, hogy III. Endre halála előtt fe­ leségét, Ágnest felhatalmazta, hogy Magyarországról távoztában az Árpád-ház kincseinek egy részét magával viheti. Ágnes, a magyar királynő (lásd Georg Boner: Königin Ágnes von Ungarn, Sonderdruck aus den Brugger Neujahrsbláttern, Brugg, 1904) Erzsébet mostohaanyja, az Árpádok elhozott kincsét arra használta, hogy Königsfeldenben (Aargau kanton, Brugg) egy kettős kolostort és egy franciskánus temp­ lomot építtessen. Ezek az épületek ma is állnak. A templom világhírű festett ablakait turisták ezrei csodálják évről évre. Maga a templom, va­ lamint Königsfelden község címerében ma is feltüntetik az apostoli dup­ la keresztet, mely az 1001. évben került Magyarország címerébe. Kö49

nigsfelden építésénél - az Árpád-házi javak felhasználásával - egy ritka történelmi kiegyenlítődés történt azokért a rongálásokért, melyeket a po­ gány magyarok annak idején Svájc értékes építményein elkövettek. III. Endre Magyarországról elhozott színes házioltára Königsfeldenből Bernbe, a Történelmi Múzeumba került, ahol ma is látható, a magyar kettős kereszttel díszített három lovagi zászlóval együtt. Ár­ pád-ház utolsó nőtagjának, Erzsébetnek kőből faragott szarkofágja Zürichben, az Országos Múzeumban áll. Vámosi Nagy István kutatásaiból: Több Árpád-házi király „égi felügyelet" alatt kormányozta országát. Ignácz Rózsa Ünnepi férfiú című, Szent László életét megelevenítő, több műfajt magába foglaló alkotásában használja ezt a kifejezést, és hozzáteszi: Az égistennel egyesülni tudó, és fia-istenfia, nagyfejedelem-tudat sokkal mélyebben, sokkal elevenebben élhetett a kései Árpádokban is, mint az új keletű keresztény-apostolság joga. Mindig is kivételes családnak tudták magukat és kiválasztott mivoltukat öröklendőnek tekintették. Tud­ juk, hogy István és Imre kezdi a sort. Őket követi László és lánya, Pi­ roska, a bizánci császár felesége, aztán Erzsébet. Végül IV. Béla lánya, Margit, aki mint Domonkos-rendi apáca az akkori Nyulak szigetére (Margitsziget) költözött, és 1271-ig önsanyar­ gató életet élt, ahogy Gárdonyi Géza és Kodolányi János megelevení­ tik. Mindkét mester prózájának más és más a hullámverése, a két mun­ kában különbözik a környezetábrázolás, eltér a cselekmény, mégis egyaránt megrendítik az olvasót. Milyen külső jelek utalnak a szentek kivételes képességeire? Ignácz Rózsa szerint az a mérvadó, hogy a nép őket ruházza fel legendákkal. Miért éppen Lászlót - kérdezi Ignácz Rózsa, és a világért sem Kál­ mánt, Gézát vagy egy másik, e korabeli Árpádot? Mert a nép érezte bennük a beavatott szellem jelenlétét.

A rózsák csodája, melyet nyilván később illesztettek az Erzsébet-legendába - Jacobus de Voragine művében még nincs benne -, a rózsakeresztesség valamiféle korai bejelentkezése, mely első sugarát talán éppen ezzel a legenda­ motívummal küldte Magyarországra. Sok további követte. 50

Christian Rosenkreutz (1378-1498.) volt az, aki a XV. században a rózsakeresztes testvériséget életre hívta, és ezzel a csaknem négy és fél évszázadig tevékeny rózsakeresztes áramlatot megalapította. A szimbólumnak, melyet a rózsakeresztesek maguknak választottak, a rózsakeresztnek különféle jelentése van. A feszület, melyen Krisztus holtteste függ, arra a tényre mutat, hogy Krisztus az emberiségért meghalt; a rózsákkal körülfont kereszt arra emlékeztet, hogy Krisztus érettünk feltámadt a halálból. Az emberre vonatkoztatva a rózsakereszt többek között úgy is átélhető, hogy a ke­ reszt fája a halódó testet, a rózsák a magasabb Ént - mely a szenvedé­ lyes vért fogja valamikor a rózsa szent nedvévé tisztítani - szimbolizálja. Rudolf Steiner sok oldalról mutatta be a rózsakeresztesek életét és tevékenységét. Johann Valentin Andreáé viszont négy fontos írást ha­ gyott hátra, melyek exoterikus adatokat tartalmaznak róluk. 1589-től 1654-ig élt, tehát végigszenvedte a harmincéves háború szomorúságait és gyötrelmeit. Hivatása szerint protestáns teológus volt Németország­ ban, különféle irodalmi műveket írt. Fiatal korában barátságot kötött egy jelentős rózsakeresztessel, Besolddal, akitől fő művének inspiráció­ ját kaphatta, és rózsakeresztes inspirációban volt része. Andreáé könyve: Die Chymische Hochzeit des Christian Rosenkreutzs (1759) egy rózsakeresztes beavatás leírását tartalmazza, imaginatív módon. A két írás: Fama Fraternitatis Confessio Fraternitatis Christian Rosenkreutz élettörténetét tartalmazza, amely nagy keleti utazásokkal kezdődött. Leírja továbbá a Fama, a testvéri közösség el­ veit, céljait és tevékenységét is, valamint Christian Rosenkreutz halálát, aki János evangélistához hasonlóan legendás öregkort ért meg. A Fama összefoglalja munkájának közvetlen céljait is. A Confessio kiterjed a rózsakeresztesek tudományos tevékenységé­ re, a kísérleti fizikára és kémiára, melyről Rudolf Steiner A rózsake­ resztes kereszténység (Neuchatel, 1911. szeptember 27. és 28.) második előadásában mélyreható leírást ad. Andreáé negyedik írása: Reforma­ tion derganzen Welt messzemenő indítványokat tartalmaz az országok szociális struktúrájának javításáról. 51

Goethe ismerte a Chymische Hochzeiteí, és a rózsakeresztesség meg­ jelenésének korszakát is tanulmányozta. így született meg 1784-ben, 35 éves korában a rózsakeresztes költemény:^ rejtelmek, amely befeje­ zetlen maradt, de mégis tökéletes szellemi erővel hat. Goethe ebben a költeményben megszólaltatja a rózsakeresztes üdvözlést: Ki fűzte a kereszthez a rózsákat? Wer hat dem Kreuze Rosen zugesellt? Rudolf Steinertől tudjuk, hogy a XIX. században - „misztériumárulás" következtében - a rózsakeresztes impulzus lassan eltűnt a történelem színpadáról. Amos Comenius (Komensky, 1593-1670) a filozófus és pedagógus Morvaországból menekült Sárospatakra Szent Erzsébet szülővárosába -, és az ottani kollégium tanítójaként működött. Mint a cseh testvérek (morva testvéreknek is nevezik őket) rendjének tagja, súlyos üldöztetéseknek volt kitéve. Sárospatakon Rá­ kóczi Zsigmond fejedelem és anyja barátsággal fogadták és támogat­ ták (lásd Edith Biewand: Jan Amos Comenius, Heilbronn, 1971). Comenius világhírű tankönyvét, az Orbis Pictust éppen Sárospata­ kon írta és rajzolta, melyből Goethe mint gyermek, nagy lelkesedéssel tanult. Több kisebb írásművét is itt alkotta meg, és egy nagy művön dolgozott itt, a Pansophia című könyvén. Rudolf Steiner többször be­ szélt Amos Comenius működésének keleti-arab elemeiről, de - ezt már sokkal kevesebben vették észre - annak rózsakeresztes befolyásoltságát is leírta. Amos Comeniusra úgy tekint az emberiség, mint a nevelés mű­ vészetének atyjára, melynek megalapítására életét szentelte, hangsú­ lyozza Rudolf Steiner. Az iskola, ahol dolgozott, Sárospatakon ma is fennáll. Comenius ismételt üldöztetése miatt - vándoréletet élt, mégis csodálatos irodal­ mi életművet teremtett. Ennek az életműnek befolyása jelentkezik olyan szellemi nagyságoknál, mint Leibnitz, Herder és Goethe, akik megemlékeznek arról, hogy Comeniusnak mit köszönhetnek. „Ismeretes - mondja Rudolf Steiner -, hogy Comenius szemléletességre törekedett, de más szemléletességre, mint a materializmus: egy keresztül52

kasul szellemi szemléletességre. Amit Goethe a Wilhelm Meisterfeen az emberből alkotni akar, az folytatása annak, amit Arnos Comenius meg­ kezdett, Goethe továbbvitt, és az antropozófia folytatni fogja." Arnos Comenius jellemzéséhez Rudolf Steiner már 1907. október 19-i előadásában Berlinben megadta a kulcsot:
lehetséges adatai közül 1784. február 27. látszik a valódinak, vagy a va­ lódihoz legközelebb esőnek (lásd A. Langeveld: Der Graf von SaintGermain, Den Haag, 1930). Történelmi tény, hogy a XVIII. század nyolcadik évtizedében, Bécs­ ben az ott élő magyar írók között Bessenyei György testőr körében a rózsakeresztesség impulzusa jelen volt, és a kör egyik tagja, Báróczi Sándor ismét elhozta Magyarországra.6 így történt, hogy a XIX. század kezdete után, amikor a rózsakeresz­ tesség a legtöbb európai országban megszűnt, hatása Magyarországon még egy ideig folytatódott.

Rudolf Steiner Saint-Germainben a Krisztus utáni kor egyik legna­ gyobb beavatottját tisztelte. Ezt a tényt sokan azért fogadják fenntar­ tással, mert nevét néhány agyafúrt hamisító is felvette, visszaélt vele, és szélhámosságok egész sorát követte el. Valódi Saint-Germain azonban csak egy volt, a fejedelmi Rákóczi csa­ lád utolsó tagja. Kötetekre rúgó irodalom keletkezett róla, valamennyi munkát fenn­ tartással kell fogadnunk, az egymásnak is helyenként ellentmondó életrajzok ismertetésére itt nincs mód. Irene Tetzlav írja Unter den Flügeln des Phoenix című munkájában: 1777-ben Philip Kari von Alversleben, porosz követ jelenti királyának, hogy Saint-Germain gróf bizalmas körben Rákóczinak nevezi magát, és két öccse van, József és György. Irene Tetzlav adatokkal igazolja, hogy mind Voltaire, mind Nagy Frigyes rajongással emlegeti a legen­ dás hírű bölcselő polihisztort. Bármilyen ismeretlenségbe burkolózott is Saint-Germain, tevé­ kenysége valamilyen úton-módon beáramlott a császári udvarba. Bes­ senyei György testőr-írót közvetlenül Bárótzi Sándor ihlette szellemi tevékenységében, és ő élesztette újjá Magyarországon a rózsakeresztes mozgalmat. Az egész Saint-Germain-problémát az is bonyolítja, hogy nemcsak az ő nevében léptek fel elmés szélhámosok, hanem diplomáciai külde6 Szerb Antal:/! Pendragon legenda, Magvető, Budapest, 1957. A kiadó utószava; Paul Bühler: Der Weltenwanderer, Dornach, 1964.

54

tései során maga is váltogatta nevét. Az akkori szokásokhoz tartozott, hogy arisztokraták titkos megbízatásokban álnéven utaztak. Irene Tetzlav szerint XV. Lajos francia király bizonyos diplomáciai teendők­ kel bízta meg Saint-Germaint, Algerotti álnéven; bár ehhez hozzáteszi, hogy az udvarban élt egy másik Saint-Germain gróf is, akivel gyakran felcserélték. Az elmondottakat Kulcsár József még a következőkkel egészíti ki: Károly hessen-kasseli herceg, akinek udvarában Saint-Germain hoszszabb ideig tartózkodott, Mémoires de mon temps című emlékirataiban arra hivatkozik, hogy Saint-Germain grófja neki azt mondta, II. Rákóczi Ferenc fiaként született. Összegezve megállapíthatjuk, hogy a Saint-Germainről keletkezett hatalmas irodalom ismerete alapján csaknem teljes bizonyossággal ál­ lítható, hogy II. Rákóczi Ferenc fia volt.

Hitelesnek látszó adatok tanúskodnak amellett, hogy bécsi tartózko­ dása alatt a szellem felé törekvő embereket titokban ösztönözte. Csele­ kedeteit névtelenül hajtotta végre. Csak a bennfentesek sejtették, hogy a legnagyobb rózsakeresztes sugalmazza őket. A róla keletkezett legen­ dák arról tájékoztatnak, hogy csaknem egész Európát beutazta, Angliá­ tól Oroszországig. Rudolf Steiner számos előadásában foglalkozik sze­ mélyével, és egyértelműen megállapítja, hogy az Európát lázba hozó három alapelv, a szabadság, egyenlőség, testvériség a korszellem hármas eszméje, tőle származik. Sajnos sem a francia forradalom, sem más moz­ galmak nem tudták megvalósítani, mert alapvetően félreértették azokat. Petőfi Sándor (1823-1849) beavatási költeményében, a János vitézben, leírja a beavatási út meg­ próbáltatásait, valamint a beavatandó találkozását a felsőbb világokkal. Ebben a költeményben még ott sugárzik a rózsakeresztesség fénye. Petőfi más költeményeiben is hasonló impulzus jelez az olvasónak, így például arról ír, hogy a lélek nem hal meg, hanem a halál után ké­ sőbb ismét testet ölthet, és visszatérhet a Földre. Elmondja, hogy tudo­ mása szerint ő maga előző életében ki volt, és reméli, hogy jelen életé­ ben is - hasonló irányt követve - értékeset tud alkotni A felsorolt korábbi személyiségek szabadságharcosok voltak, és maga Petőfi is 55

szabadságharcban esik el, 26 éves korában. Rudolf Steiner Petőfit, a népszellem választottját nagy költőnek nevezi, és példának tekinti arra, hogy a népszellem nem a vérségi kapcsolatokon keresztül, hanem az ország éter-auráján át hat.

Rudolf Steiner szerint Petőfi Sándor a népszellem választottja (der Erwählte des Volkgeistes). Elismerő jelzőkkel halmozza el, de arról nincs tudomásom, hogy egyes műveire kitérne. Feltehető, hogy Ma­ gyarországon töltött iskolaévei folyamán több versét megtanulta, hi­ szen Lajtaszentmiklóson az oktatás magyar szellemben folyt. Életraj­ zának egyik megjegyzéséből azt gyanítjuk, hogy előbb hallotta Árpád fejedelem, mint Goethe nevét (Rudolf Steiner Árpád királyt mond). Petőfi idegen származását bizonyára ismerte, és talán azért is hangsú­ lyozza, hogy a Népszellem nem a vérségi köteléken, hanem a Föld éteri auráján keresztül hat. Kevés olyan költemény született a világirodalomban, amelyben a szerző leírja, hogy az örök, halhatatlan lélek „más világba nem megy át", nem lép egy idegen országba, mert a szellem birodalmában nincs tér, hanem „csak itt a földön marad", és újra testet ölt. Petőfi megneve­ zi, hogy ösztönös megsejtése szerint ki mindenki volt elmúlt életeiben, és bízik benne, hogy „Itt is leszek tán valami". Minthogy csupa szabad­ sághőst említ, a nevek inkább szimbolikus jellegűek, annál is inkább, mert egyikük költött személyiség, ám csodával határos tettei mégis szembeszökő módon összeforrtak népének szabadságszeretetével. Hadd idézzem a költői sugallattól áthatott, kevéssé ismert verset: Halhatlan a lélek, hiszem, De más világba nem megy át, Csak itt lenn a földön marad, A földön él és vándorol. Többek közt én, emlékezem, Rómában Cassius valék, Helvéciában Tel! Vilmos, Párizsban Desmoulins Kamill... Itt is leszek tán valami. (Petőfi Sándor: Halhatlan a lélek...)

56

Petőfi költeményével arra a területre lépünk, amelyen a nép képzelete az ezoterikus tudománnyal összefonódik. A népköltészet a szeretőt „rózsájának" nevezi. Milyen beszédes a rövid népdal: Nem anyától lettél, Rózsafán termettél, Piros pünkösd vasárnapján Hajnalban születtél. Testi értelemben minden ember anyától születik, de hordoz magában egy isteni szikrát, amely független az öröklött sejtektől. Nem anyától származik, hanem Isten szelleme lehelte belé. És az a szerelmes, aki bel­ ső lobogását a másik ember legnemesebb erényeire irányítja, olyan tisz­ ta lényt köszönt benne, mint aki pünkösd hajnalán rózsafán termett. A János vitéz népi hangvételű, költői varázserővel átitatott, beavatá­ si költemény. Gyönyörűen keveredik benne mélység és egyszerűség, valóság és fantasztikum. Hol megríkat, hol megnevettet, mert friss hu­ mor is bugyog benne. Előadásának vonzó zamata van, és ezoterikus ér­ telemben titkokat tár fel. Vezérlő elve a rózsa és a feltámadás. Kukoricza Jancsinak több próbát kell kiállnia, hogy végső céljához elérkezzék. Vajon le tud mondani az önzésről, az anyagi javakhoz való ragaszkodásról? A pénz kísértésének könnyű szerrel ellenáll. A zsivá­ nyok kincse nem kell neki: Tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak, És én ilyen kinccsel legyek boldog, gazdag? A királylány kezével együtt a királyságot is elutasítja, mert mindkettő földi hatalmat, pompát, gazdagságot nyújt. Ősi törvény, hogy a beavatott új nevet kap, de legtöbbször olyant, amely utal eredeti nevére. Kukoricza Jancsi János vitézzé emelkedik. Kincsekre is szert tesz, de ezeket elnyeli a tenger. Az arany minden népmesében, mitológiában a bölcsességet jelképezi, ha valóban tudást takar, a szellemből érkezik, és a szellemhez vezet; de csörgő pénzda­ rabokkal nem lehet a másvilágba lépni. És az a mód, ahogy János vitéz a tengeri viharban elveszti kincseit, fényesen bizonyítja, hogy nem a földön, hanem a képzelet „más világában" jár. „De mentő kezét az ég kiterjesztette", mert a tenger habjai olyan magasra csaptak, hogy hő57

sünk a felhőkbe kapaszkodott - a költő természetesen nem földi vízről, hanem égi vízről énekel -, aztán egy griffmadár hátán repült a falujába. Itt tudja meg szerelme halálát. Elhatározza, hogy visszatér a másvi­ lágba, és megkeresi Iluskáját. Vándorútja előtt letép egy rózsát a szeretett lány sírjáról, és a szívén viseli. Ezzel a rózsával járja be a megpróbálta­ tásokkal zsúfolt anyagtalan szférákat. A viszontagságok érzékeltetése is szimbolikus karakterű. A kitartás a beavatáshoz vezető út első próbaköve. János vitéz még akkor is hűségesen őrzi a rózsát, amikor már átlépte Tündérország kü­ szöbét, ami a magyar hitregében mindig a másvilágot és annak maga­ sabb régióit jelenti. Tündérországnak egy tó állott közepén, János vitéz búsan annak partjára mén, S a rózsát mely sírján termett kedvesének, Levette kebléről, s ekkép szólítá meg: „ Te egyetlen kincsem! Hamva kedvesemnek! Mutasd meg az utat, én is majd követlek." S beveté a rózsát a tónak habjába; Nem sok híja volt, fiogy ő is ment utána... A hűség és a szeretet a rózsa varázserejével együtt emberfeletti tettek­ re képes. Ez bontakozik ki a beavatás magasabb lépcsőfokán: De csodák csodája! mit látott, mit látott! Látta Iluskává válni a virágot, Eszeveszettséggel rohant a habokba, S a föltámadott lányt kiszabadította. Hát az élet vize volt ez a tó itten, Mindent feltámasztó, ahová csak cseppen. Iluska porából nőtt ki az a rózsa, így halottaiból őt föltámasztotta. A beavatás misztériuma beteljesült. És Petőfi rózsakeresztes beavatási elbeszélése - talán az utolsó a XIX. században - éppen úgy elbűvöli a bimbózó gyermek szívét, mint a bölcs aggastyán értelmét, mert való­ ban olyan géniusz alkotta, akit a Népszellem választott.

58

Még Petőfi életében világszerte ismeretessé vált, hogy a fiatal magyar mértan-tudósnak, Bolyai Jánosnak (1802-1860) olyan felfedezésre sikerült jutnia, melyre más, jelentős külföldi mate­ matikusok hosszú évek óta törekedtek. Egy nem-euklideszi geometriát alkotott meg és 1832-ben nyilvánosságra hozta. Ma még át nem tekint­ hetők ennek a nagy fordulatnak a következményei, amelyek a nagy Euklidész több mint 2000 éves uralma után, az emberiség tudatában megjelenhettek. Gauss - amikor a felfedezés tudomására jutott - lel­ kesedéssel írta barátjának, a fiatal Bolyai apjának (Bolyai Farkasnak, aki szintén kutatott a fia által felfedezett megoldás után): „Én ezt a fiatal geometer Bolyait elsőrendű lángésznek nevezem." (Eg­ mont Colerus: Von Fythagoras bis Hubert, Wien, 1937.) Rudolf Steiner nyugtázta a fiatal felfedező hatalmas sikerét, de rámutatott azokra a szenvedésekre is, amelyek Bolyai apjának, és más „igazság keresők­ nek" kutató munkájuk során osztályrészükké vált. Madách Imre: Az ember tragédiája valóban nagy költői mű, ebből a Tragédiáfeó/ valóban sokat lehet tanulni. 1909. évi, budapesti beszámolójában, a Teozófiai Társaság nemzetközi kongresszusán nyilatkozott így Rudolf Steiner. Madách Imre tizenöt hatalmas képből álló színpadi művéről beszélt így melyet legjobb isme­ rői, így a kiváló literátus Benedek Marcell is, a szó valódi értelmében misztériumjátékként értékelnek. Az ember tragédiáját a Nemzeti Színház társulata külön előadásban mutatta be a kongresszus résztvevőinek. Rudolf Steiner mély alapossággal ír Az ember tragédiájáról és szerző­ 7 jéről.

1 Rudolf Steiner fejtegetéseit a Das Goethaenum mellékletében, az 1943. évfolyam 21. és 22. számában tette közzé Marié Steiner. Ugyanebben az évfolyamban Albert Steffen is ír Madách művéről, annak bemutatása alkalmából Bernben, a városi színház­ ban, dr. Németh Antal rendezésében. Madách 41 éves korában, 1864. október 5-én fe­ jezte be földi életét. Az ember tragédiája a tragikusan elhunyt Mohácsi Jenő kitűnő német fordításában kapható (Budapest, Corvina Könyvkiadó).

59

Rudolf Steiner utal arra, hogy Madách Imre kiemelkedően érdekes egyéniség. 1823-ban, régi nemesi család gyermekeként született. Olyan korszakban élt, amely Magyarország számára megpróbáltatásokkal teli időszak volt, különösen az 1848-as szabadságharc bukása után, amely az országot a Habsburg-hatalom alá rendelte. Madách ennek a bukott szabadságharcnak következményeit - Magyarország osztrák­ orosz megszállás alá került - végigszenvedte. O ugyan gyenge egészsé­ gi állapota miatt az 1848-as szabadságharcot nem küzdötte végig, de menedéket nyújtott egy szabadságharcos honvédnek, aki Madách bir­ tokán vészelte át a megtorlások idejét. A bukás után a Habsburg-hatalom megtorló intézkedéseket vezetett be azokkal szemben, akik a szabadságharcban részt vettek. Amikor Madách Imréről kiderült, hogy szabadságharcos szökevényt bújtatott birtokán - bár a szökevényt már nem találták nála - perbe fogták, és börtönbe vetették. A börtönben Madách „csodásan finom" költeményeket írt. Semmit nem tudott hazájáról, semmiféle híradás nem jutott el hozzá. Költemé­ nyein mégis végigvonul egy reménykedő hangulat, újra rátalál majd azokra, akiktől elszakították, mindenekelőtt nagyon szeretett felesé­ gére. Szörnyű csapás volt számára, hogy fogsága idején felesége hűtlen lett hozzá, ezért szabadulása után el kellett válnia tőle. Ez után a csaknem szó szerinti leírás után, Rudolf Steiner így foglal­ ja össze Madách életrajzát: Madáchnak sok külső és belső fájdalmat kellett elviselnie. Mindazt, ami az élet szörnyen fájdalmas jelenségeiből Madách lelkében lerakódott, Az ember tragédiájában juttatta kifejezésre. A dráma első jelenetében az Atyaisten munkáját befejezve útjára en­ gedi a világot. Az Őt szolgáló szellemek sorban köszönetet mondanak az Atyának a csodálatos folyamatért, melynek részesei lehettek. Utol­ jára Lucifer szólal meg, aki magát a tagadás ős-ideájának nevezi, a mindenség negatív princípiumának, mely a keletkezéssel mindenkor szembeszáll, és ily módon létrehozza a szilárd formákat. Nélküle tehát nincs világ-keletkezés! A második jelenetben Ádám és Éva képében színre lép az ember. Következik a bűnbeesés, majd a Paradicsomból való kiűzetés. Ádám és 60

Éva érzékelik feladatukat, kezük munkájával kell élniük, hogy a világ­ ban boldoguljanak. Ekkor újra megjelenik Lucifer, aki Ádámra - mi­ vel tudni kívánja, mi lesz ebből a világból, melyben élnie kell - álmot bocsát és lenyűgöző, hatalmas képekben mutatja meg neki az embe­ riség egész eljövendő történetét, mindezt persze luciferi megvilágí­ tásban. Rudolf Steiner kimerítő részletességgel foglalkozott Az ember tragé­ diája tartalmával, és külön kiemelte, hogy Madách színmüve a világiro­ dalom első olyan drámája, amelynek cselekménye a reinkarnáció eszmé­ jére épül. A nagy álomban - melyet a bűnbeesés után Lucifer Ádámra küld történelmi jelenetekben látható, ahogy Ádám és Éva újra és újra földre születnek, és viselik a korszakok mindenkori sorsát, mely Lucifer rom­ boló befolyása alatt az emberiség kollektív sorsává vált. Az álomképek rámutatnak arra is - folytatja Rudolf Steiner -, ahogy a Lucifer befolyása alatt álló emberiség fokról fokra a materializmus szintjére süllyed. Ekkor azután teljesen mechanizált közösségi életre van kényszerítve, melyből minden iniciativa és szabadság eltűnik, az em­ ber belső természetének és az őt körülvevő külső természetnek az elsivárosodása, elállatiasodása következik. Ez különösen tragikusan a mechanizáltság korszakában derül ki, amikor nagy szellemek, mint az újraszületett Michelangelo, Platón, Luther, a teljes egyenlősítés kény­ szere alatt leírhatatlanul szenvednek, mert alkotótevékenységük nem tud kibontakozni. Amikor Ádám az álomból felébred, véget akar vetni életének. Éva azonban közli vele, hogy gyermeket hord a szíve alatt, így Ádám mégis az életet választja. Az Évában ébredező anyaság profetikus gondolatot ébreszt benne. Fellázad a nagy csábító világhatalma ellen, aki még ek­ kor is így fenyegeti: Lucifer:

S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel? Fiad Édenben is bűnnel fogamzott. Az hoz földedre minden bűnt s nyomort. Éva: Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik Más a nyomorban, aki eltörüli, Testvériséget hozván a világra.

61

Ádám ekkor tudatára ébred annak, hogy ha a jövőben nem Lucifert, ha­ nem Istent követi, a borzalmas álomnak nem kell teljesülnie. De lesz-e ehhez elég ereje neki, aki egyszer már engedett Lucifer csábításának? Ádám kétségbeesett kérdésére az Úr így válaszol: Karod erős - szived emelkedett; Végetlen a tér, mely munkára hív, S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd Szünetlenül, mely visszaint s emel, Csak azt kövesd... Az Úr szavai után felhangzik az angyalok záró kórusa. A szabadságról énekelnek, mely az embernek adatott, hogy jó és gonosz között választ­ hasson. Éva magába fogadja az angyali szózatot: Ah, értem a dalt, hála Istenemnek! Ádám is magába fogadja az angyalok énekét és az Úr szavait. Szilárdan elhatározza, hogy követni fogja őket, de nem képes feledni álmának ijesztő végkifejletét. Ez a teher még mindig nyomasztja: Gyanítom én is, és fogom követni. Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni! Válaszul még egy utolsó bátorítást kap Istentől, ezzel fejeződik be Az ember tragédiája: A cél halál, az élet küzdelem S az élet célja e küzdés maga Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál! Rudolf Steiner megvilágításában ez a nagyszerű és erőteljes dráma mégsem hat kielégítően, mert csak a Lucifer által megmutatott emberi útnak lefelé szálló vonalát érzékelteti, az emberi felemelkedését nem. így Az ember tragédiája megoldatlan kérdéseket tartalmaz. Rudolf Steiner megállapításához a következőket kell még hozzáfűz­ ni: a művet Madách 36-37 évesen írta, az 1859-60-as években, a legna62

gyobb materializmus és pesszimizmus idején. Ilyen körülmények kö­ zött hatalmas teljesítmény, hogy Madách képes volt eljutni a szellemi és elementális világ érzékeléséig. Honnan kapta ehhez az erőt? Milyen forrásból merített ez a költő és gondolkodó, aki korának szo­ ciológiai és természettudományi műveit alaposan áttanulmányozta, és a Tragédiában szüntelenül vitatkozott velük? A magyar szájhagyományban, mely a költő születési és lakhelyének táján él, Madách alakja úgy szerepel, mint egy kései rózsakeresztes. Miután apám révén ugyanabból a megyéből származom, és kiterjedt rokoni és baráti köröm élt ezen a vidéken, személyes tanú vagyok arra, hogy közöttük ez a tradíció a XIX. század második felében még élő volt. Egyéb kutatások is félreérthetetlenül igazolják, hogy Madách fog­ lalkozott ezoterikus tanulmányokkal. A legújabb kutatás arra utal, hogy Madách kortársa gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar - akinek portréját az iskolás gyermek Rudolf Steinemek le kellett rajzolnia -, szintén foglalkozott ezoterikus tudomá­ nyokkal. Vámosi Nagy István kutatásaiból: Hadd fűzzem még az elmondottakhoz, hogy fentiek mellett a magyar író-költő géniuszok széles tábora alkotott transzcendens sugallatra. A Halotti beszédtől kezdve, Kazinczy, Vörösmarty, Csokonai, Ady al­ kotásaiban bukkanunk szellemi tudás megnyilvánulásaira. Rendre tud­ nám idézni, hogyan csillan meg halálverseikben a túlvilág tudata. Van, aki nem tesz mást, mint az elmúlást észrevétlenül emeli az örökkévaló­ ságba; van, aki képekben jelzi az ember égi származását, van, aki poéti­ kus szavakkal ecseteli, hogy a halál órájában a lélek elválik a testtől, a maga útjára lép, és a szellem szárnyain emelkedik a végtelenbe. A sort folytatni lehetne. Századunk betűvető művészei között is szép számmal akadnak, akik a szavak varázserejével szállnak síkra az ember isteni eredetéért. Sinka István, Áprily Lajos, Török Sándor, Weöres Sándor, Pilinszky János, Jókai Anna, illetve Várkonyi Nándor és Hamvas Béla, a két tudós mű­ vész, hogy csak azokról a szembeszökő módon spirituális indíttatású alkotókról szóljak, akiknek idevágó műveit ismerem. Ki tudományos fejtegetésben elemzi az emberi psziché halhatatlanságát, vagy mély eszmefuttatások szakadnak ki belőle a beavatásról. Ki művészi látomá63

sokat villant fel, ki tömör sorokban utal az elköltözött és a földön ma­ radt lelkek kapcsolatára, vagy jelzi, sejteti a testetlen világ besugár­ zását. Nem tudok tüzetesebben elmélyedni művészetükben, mert el­ térnék tárgyamtól. Mindent összevetve: a Bölcs Salamon jeruzsálemi templomában emelt két oszlop közül a Boas, az Iránymutató Erő éppen úgy kísérte Szent István idejében a magyarok életútját, mint a későbbi viharos századokban. A háborúk, zsarnokságok és különböző megszállások (tatár, török, oszt­ rák, német, szovjet) idején gyógyította a sebeket, áldást osztott, fékezte a felkorbácsolt indulatokat, és a mélypontra taszított országnak törté­ nelmét fordulóponthoz vezetve, mindig új kezdetet, új esélyt teremtett. A földi történések szellemi hátterét fürkésző ember számára úgy tű­ nik, hogy ma is ez az iránymutató erő vezérli a magyarságot egy új lehe­ tőség felé.

Rudolf Steiner születésének történelmi körülményei Az ember tragédiáját először Rudolf Steiner születési évében, 1861-ben adták ki: az ország első költője, Arany János olvasta fel a művet a Kis­ faludy Társaságban. A magyarok szellemi történelmének korszakos eseménye volt ez, abban az esztendőben amikor Rudolf Steiner orszá­ gunkban megszületett. Egy munkaigazolvány kiállításának alkalmával Rudolf Steiner pon­ tos felvilágosítást adott születési helyéről: „Az iratban benne legyen, hogy Kraljevecben, Magyarországon, 1861. feb­ ruár 27-én születtem. '* A gyermek magyarországi születése nem változtatott a szülőktől szár­ mazó állampolgárságán: Rudolf Steiner születésétől haláláig osztrák volt. Önéletrajzában részletesen ír születésének néhány körülményé­ ről, így kiemeli, hogy szüleinek hazájától egészen távol született. Szülei 8 Kraljevec magyarul Mura-Király, azaz a Mura folyó királyai, horvátul = királyfi. (Briefe I., D o m a c h , 1948, 154. oldal.) A meglévő dokumentumok igazolják a tényt (Johannes Hemleben: Rudolf Steiner, Reinbek bei Hamburg, Verlag, 1 9 6 3 , 8 , 2 0 . p.).

64

csak röviddel születése előtt költöztek Kraljevecbe, és gyermekük szü­ letése után csak rövid másfél évig maradtak ott. Hemleben azt írja, hogy születésének körülményei Rudolf Steiner számára sorsszerű je­ lentőséggel bírtak. Mivel Hemleben Rudolf Steiner értelmezését nem közli, így meg kell elégednünk a tények egyszerű felsorolásával. Rudolf Steiner egy olyan országban született a földre, ahová előtte Carl Július Schröer, Petőfi, Saint-Germain, Szent Erzsébet (és más, az előző fejezetekben említett személyiségek) születtek. Nem Alsó-Auszt­ riába, szüleinek tiszta, harmonikus hazájába érkezett, hanem egy egészen más múltú és jövőjű ország lett a szülőhazája (Megjegyzések, 4.). Azt a Kraljevec nevű kis falut - amelyben Rudolf Steiner a világra jött, és amely ezer évig Magyarországhoz tartozott - röviddel Rudolf Steiner halála előtt elvették Magyarországtól, és Jugoszláviához csa­ tolták, így Rudolf Steiner szülőhelyére nézve, ma már két országot kell figyelembe venni: Rudolf Steiner mint osztrák, az akkori Magyarorszá­ gon, Kraljevecben született, mely most Jugoszláviához tartozik. Kraljevec az úgynevezett Mura-szigeten fekszik, amely tulajdonkép­ pen nem sziget, hanem egy folyók határolta föld, mint egy miniatűr Mezopotámia, délen a Dráva, északon a Mura határolja. A Mura-szi­ get déli szélén, épp így Kraljevec környékén is, horvátok telepedtek le a törökökkel folytatott háborúk után (lásd Ottó Zarek: Ungarn, Huma­ nitás Verlag Zürich, 491, 496, 500. o.). Ezért írja Rudolf Steiner az Eletutamban, hogy születési helye a ma­ gyar-horvát határon fekszik. Szavai arra utalnak, hogy születési helye fölött két népszellem nyújt kezet egymásnak. A Mura-sziget a tradíció szerint azok közé az igen ritka helyek közé tartozik, ahol - egyes ki­ emelkedő személyiségekben, mint a Zrínyi család tagjai, valamint a te­ rületen élő néprétegekben - két különböző népszellem együttműkö­ dése mutatkozik meg. A XVI. században, a török háborúk idején Zrínyi Miklós vezérszere­ pet játszott e magyar területek védelmében. Zrínyi tetteit, lelkivilágát és halálát azonos nevű dédunokája, a nagy tehetségű költő, hadvezér a Zrínyiász című eposzban örökítette meg. A Zrínyiász német nyelven is megjelent. Theodor Korner, a német költő - aki szintén egy szabadságharcban áldozta életét - még háromszáz évvel később is ideáljának tekintette Zrínyi Miklóst, és 1812-ben róla alkotta a Zrínyi című szomorújátékot. 65

A Mura-sziget évszázadokig a Zrínyi család tulajdona volt. Csáktor­ nya - a Zrínyiek idejében katonai és kulturális központ, és Szigetvár, a Zrínyiek erődje - a törökök elleni védőbástya, nem esnek messze Kraljevectől. Az itt keletkezett hősi eposzt, a Zrínyiászt írója Michael ark­ angyalnak ajánlotta. Az eposz hősi alakjait harcban és halálban egyaránt Michael ereje támasztotta meg. A Mura-sziget a Michael-kultusz területének is tekinthető. Rudolf Steinert élete második napján egy Michael-templomban keresztelték meg. Rudolf Steiner hagyatéka Svájcnak Tanulmányaim közepette - melyekben Rudolf Steiner életének kez­ detére vonatkozó közléseivel foglalkoztam - váratlan sürgönyt kap­ tam. A távirat Rudolf Steiner halálhírét hozta: Meghalt 1925. március 30-án, dornachi stúdiójában. *

Rudolf Steiner Svájcban fejezte be életét. Születése utáni első éveit Közép-Európa keleti országában töltötte el, élete végét pedig Kö­ zép-Európa nyugati országában, Svájcban. Mivel élete első 12 eszten­ dejét Magyarországon töltötte, életének utolsó 12 esztendejét pedig Svájcban, ezért a magyarokat és a svájciakat egészen különböző szem­ pontok alapján jellemezte. Miközben a magyar történelem kiváló alak­ jairól írt, ezzel egy időben képes volt megvilágítani a svájci nép misszió­ ját is. A magyarok figyelmét elsősorban múltjukra irányította, míg a svájci­ ak figyelme elé jövőjüket állította. Amit a svájciaknak a közeledő szá­ zadfordulóra és annak előkészítésére irányelvként mondott, az - noha az idők nagyot változtak - még ma is érvényes. Vezérgondolatok Rudolf Steiner: Az egyes népszellemek missziója című előadás-ciklusából (Christiania, 1910, 2. előadás). Az antik Görögországban - az apollói misztériumokban - ez a mon­ dat: „Ismerd meg önmagadat" központi szerepet játszott.

66

Hasonlóképpen - egy nem túl távoli jövőben - felmerül az önismeret kollektív, népszellemi szintre való emelésének követelménye. A népszellemek jelenlétének és működésének megismerése az em­ beriség jövőbeli tevékenységére nézve nagy jelentőséggel bír majd. Korunk emberisége tehát egy olyan követelménnyel néz szembe, amelyben külső, érzéki észlelés számára láthatatlan lényekkel találko­ zik, ismerkedik majd. A jelenkori materialista beállítottságú emberi­ ség számára talán elviselhető lehet egy olyan nézet, amely abból indul ki, hogy fizikailag látható lényeknek - mint például az embereknek - a láthatón kívül vannak még érzékfölötti, láthatatlan részeik is. A jelen emberétől nem lehet elvárni annak elismerését, hogy világában számá­ ra láthatatlan lények is jelen lehetnek. Ilyen értelemben mi lehet az, amit ma népléleknek, népszellemnek nevezhetnénk? Egy elfogadható értelmezés lehetne, egyazon földrajzi területen élő több százezernyi vagy milliónyi ember közös tulajdon­ ságainak összessége. Ha feltennénk a kérdést: mit ért a mai ember a svájci népszellem elnevezésen, akkor minden bizonnyal tulajdonságok összességét írnák le, melyek azokra az emberekre jellemzőek, akik az Alpok és a Jura területén laknak. Ugyanakkor tisztában lennénk azzal is, hogy mindaz, amit külső megismerési erőkkel, tehát érzékszervi ész­ leléssel megtapasztalhatunk, még nem felel a feltett kérdésre. Első lépésként végiggondolhatnánk a következőt: léteznek olyan lé­ nyek, akik érzékszervi észlelés számára nem nyilvánulnak meg, akik mégis hatással vannak a látható lényekre, amiképpen az emberi lény hatása is megjelenik az emberi végtagokban. Tehát beszélhetünk a svájci népszellemről mint egy ember szelleméről: ahogy az ember szel­ lemét meg lehet különböztetni attól, ami a tíz ujjúnkban előttünk van, ugyanúgy meg lehet különböztetni a svájci népszellemet attól a millió­ nyi embertől, akik Svájc hegyei között élnek. A népszellem az emberi észlelés számára ma még nem válhat érzékelhetővé, de mint szellemi lény, teljesen reális jelenléttel bír. Ha imaginatív gondolati erőinkkel olyan szellemi lényekhez közelí­ tünk, akik a Hierarchiában az arkangyal-fokon állnak, akkor közelebb kerülhetünk a népszellemek fogalmához. Ha megismerkedünk a népszellemek missziójával, akik a népek ins­ pirátoraiként működnek, akkor azt is megértjük, hogy szellemi érte­ lemben mit jelent egy nép fogalma. 67

Egy nép: olyan összetartozó emberek csoportja, akik egy Arkangyal szellemi vezetése alatt állnak. Egy nép kiemelkedő személyiségei a népszellemek oldaláról kapják az inspirációt arra, amit egész népük érdekében cselekednek. Ahogy az egyes népek jelentősen különböznek egymástól a földön, éppúgy különböznek egymástól a népszellemek a szellemvilágban. Minden egyes nép egy-egy Arkangyal individuális misszióját testesíti meg. Ha ezek után belegondolunk, hogy a világtörténelemben hogyan követi az egyik nép a másikat, illetve hogyan élnek és működnek egy­ más mellett, akkor talán - legalábbis absztrakt formában - megérthet­ jük, hogy mindezeket a folyamatokat szellem-lények inspirálják. Egy valami talán mégis világosabbá válik számunkra: az emberiség fejlődé­ sében más erők és hatások is érvényesülnek azonkívül, amit egyik vagy másik nép a földön létrehoz. A szellemi látás számára Földünk minden pontja fölött egymástól eltérő, sajátos „felhő-képződmény" mutatkozik meg, amit egy-egy föld­ területjellegzetes éter-aurájának kell neveznünk. Ez az éter-aura más, egészen más Svájc fölött, mint Olaszország fölött, és ismét más Norvé­ gia, Dánia vagy Németország fölött. Amennyire igaz, hogy minden em­ bernek saját éterteste van, éppoly igaz, hogy földfelületünk egyes terü­ letei fölött nagyon különböző éter-aurák vannak jelen. Sajátságos tény, hogy egy bizonyos földterület éter-aurája nemcsak abból táplál­ kozik és alakul, ami a földről száll fel, hanem alakulása attól is függ, hogy ezen a földterületen milyen népek telepednek le egymás után. A népvándorlások korában Európa különböző éter-aurái rendkívüli módon megváltoztak. A népszellemek az egyes földterületek éter-aurájában tevékenyked­ nek, és ezáltal éppúgy hatnak a növénytakaróra, az ott élő emberek fej­ lődésére, mint minden egyébre is, amire egy elevenen működő princí­ pium hatással lehet. A népszellemek tevékenységéhez tartozik még, hogy a népek különböző temperamentumát kialakítják, annak fejlődé­ sét befolyásolják. A népszellemek, azaz normálisan fejlődő Arkangyalok együttmű­ ködnek olyan, az arkangyali fokon visszamaradt Forma-szellemekkel, akik lemondtak saját továbbfejlődésükről azért, hogy az emberbe földi élete során anyanyelvét beolthassák. Ezek a lények rendelkeztek azzal az erővel, amely által a gégefőt és az emberi beszéd többi szervét egy 68

közös műveletre összehangolták, amelynek fizikai manifesztációi aként az egyes népnyelvek megjelentek. Ezért ezeket a Forma-szelle­ meket beszéd-szellemeknek is nevezzük. Az eddigiekből látható, hogy a nép szó meghatározása az emberiség ejlődésében működő okkult erők figyelembevétele nélkül nem is le hetséges. Ha a nép fogalmának meghatározását szerte a világon meg­ jelent könyvekből összegyűjtjük, akkor láthatóvá válik, milyen sok fo­ galmat gyűjtöttek össze erről a szóról, és a meghatározások mégis mennyire eltérnek egymástól. Ez természetes is, mert az egyik elemző arra érez rá jobban, ami az irányító népszellemektől származik, a má­ sik arra, ami a fejlődésükben visszamaradt Arkangyaloktól ered, a har­ madik pedig azt érzékeli, ami a nép egyes kiemelkedő személyiségei­ ből hat a világba. A szellemtudomány szemszögéből nézve, a többszempontú megha­ tározásokat nem kell hamisnak tekinteni, de szükséges a rájuk rakó­ dott maya-t, vagy illúziót róluk lefejteni. Egy-egy ilyen meghatározás világosan megmutatja, hogy aki megalkotta, csak a maya-t látja-e, avagy más működő erőket is figyelembe vesz. Ezek után magától értetődő, hogy szellemtudományos szempontból egészen sajátos képet kapunk egy olyan népről, mint a svájci, amely egy területen él, mégis három nyelven beszél, és teljesen más képet alko­ tunk egy egységes nyelvű népről. Ha a svájci népszellemről tiszta fogalmat kívánunk alkotni, két dolgot kell figyelembe vennünk: először azt, hogy több beszéd-szellemmel kell állandóan együttműködnie, másodszor pedig - Rudolf Steiner szóbeli közlései alapján - azt a tényt, hogy a svájci nép szelleme egy olyan angyali lény, aki a XX. század elején emelkedett fel az arkangyali szférába.

Idézetek Rudolf Steiner beszédeiből Dornach, 1919. április 19. Ha az itt kifejtett ideák helyes impulzusa (lásd Rudolf Steiner könyvét: A szociális élet kérdései) - amely összefügg az emberiség megfelelő szociális fejlődésével - szabad elhatározásból megvalósul, akkor Svájc Európa virágzó országa lehet, mert földrajzi fekvése erre alkalmassá 69

teszi. Noha kicsiny ország, mégis óriási a missziója. Ezt a missziót azon­ ban csak úgy lesz képes teljesíteni, ha szabad akaratból véghezviszi azt, amire a kelet- vagy közép-európai államok többé szabad akaratból már nem képesek - elkéstek ennek a végrehajtásával - és amit a nyuga­ ti államok nem fognak megtenni, mert nincs meg hozzá a rátermettsé­ gük. Svájc rendelkezik a földrajzi előfeltételekkel éppúgy, mint a misszió végrehajtásához szükséges belső hajlamokkal. Dornach, 1920. április 18. Teljes joggal beszélhetünk a svájci nép egészségéről. A jövőben azon­ ban számolni kell azzal, hogy ez az egészség csak úgy maradhat fenn, ha az ember elveti magától az összeomló-félben lévő Európában fennma­ radt, elszigetelt terület illúzióját. Dornach, 1921. október 14. Látható, hogy itt egy olyan képlet alakult ki, ahol a gazdasági életet és a szellemi életet politikai meggondolások szerint kormányozzák, de a jogi formák iránt semmiféle igazi érzés vagy átélés nem alakult ki. Mé­ lyen magukba kell vésni azt a realitást, hogy a jog egy olyan meghatá­ rozhatatlan, definíciónak ellenálló fogalom, ahogy a piros vagy kék szint sem lehet definiálni. A jog egy olyan szellemi állapot, amelyet minden nagykorúvá lett embernek ember volta önállóságában kell át­ élnie. Tehát arról van szó, hogy itt Svájcban, a jog területén életre kell kel­ teni azt az érzést, amely mint egyenlőség-tudat él minden egyes ember­ ben. Ez Svájc missziója, azt is mondhatnám, hogy a világ összes nép­ szelleme Svájcra tekint, hogy ez a misszió megvalósul-e? Ez azt is jelenti, hogy itt Svájcban a szociális organizmus hármassá­ gán belül - jogrend, szellemi élet, gazdaság - az egészséges egyensúly akkor életképes, ha az emberi érzésvilág bázisából nő ki. Azt is mond­ hatnánk, hogy a római jog szétáradó hatása a svájci hegyeken megtört, és egészen más módon jelent meg Franciaországban, Németország­ ban, és más európai országokban, az emberi szívet cselekvőképesen hagyva. Svájc jogi szférája tehát érintetlen maradt, így ebben minden megte­ remthető. De az embereknek rá kell ébredniük arra, milyen végtelen szerencse jutott nekik osztályrészül, hogy saját, független akaratukból 70

szabadon élhetnek itt a hegyek között, ebben a kis országban. Itt meg­ van a lehetőség arra - éppen a világban uralkodó viszonyok miatt -, hogy a jogi elemeket megfelelő módon kimunkálhassák.9 Dornach, 1924. március 16. A XIX. század utolsó harmadának küszöbén, az európai civilizáción belül egyre több emberben támadt fel a jövő követelményeinek előér­ zete. Nem akarok politikáról beszélni, hanem a különböző közületek szellemi konfigurációjáról, a képzettség fokáról, a gondolkodásmódról stb. Ha a parlamenteket nézzük, úgy tűnik, a hatvanas-hetvenes évek­ ben, a különböző pártok legjobbjai működtek ott. Ezt el lehet ismerni anélkül, hogy az ember egyik vagy másik párttal vagy szellemi irányzat­ tal különösebben egyetértene. Ezek az emberek különleges rálátással rendelkeztek, és a XIX. század végére majd mindenütt különleges le­ hetőségek közé kerültek. Ma azt kell mondanunk: hogy többé már nin­ csenek itt, elsöpörték őket, sokszor egészen különös módon... Amit mondok, nem hízelgésből mondom - ezt a háború évei alatt újra meg újra hangsúlyoztam -, hanem mert a tények megfigyeléséből erre a következtetésre jutottam. Ahogy a különféle embereket és né­ peket figyeltem - akik ezzel az előbb említett különleges belső érzület­ tel rendelkeztek, és mára már mind eltűntek -, akkor meg kell állapíta­ nom azt, hogy Svájcban ez a belső érzület még nagyon sok emberben benne van. Ez az erő, ez a képesség egyedül Svájcban életképes, bár sok szem­ pontból akadályokkal találja magát szembe. Néha valóban a szimptómákból kell megítélni a dolgokat. Nemrég ezeknek az áramlatoknak a különböző lehetőségeiről beszéltem valakivel, és arról a tényről, hogy ha valaki valamilyen áramlathoz tartozik, néha túlzottan a befolyása alá kerül. Ekkor az a személy, akivel beszélgettem, így válaszolt: - Igen ezt akarhatják megvalósítani, de nem képesek rá! Ez a belső bizonyosság, ez a meggyőződés arról, hogy ha mi akarunk vala­ mit, azt mások nem tudják megakadályozni - ez az az érzület, amelyről beszélek. Még többet is mondhatnék és akkor megmutatkozna, hogy jó ' Rudolf Steiner már 1921. február 14-én Stuttgartban részletesen beszélt az itt leír­ takról. 71

okom van azt mondani: ha az ember akar, akkor az általános világhely­ zetből eredően ma valóban nagy dolgokat akarhat! Csak akarni kell! Rudolf Steiner Svájchoz intézett szavainak visszhangjaképpen ebben az országban az első világháború vége óta megvalósult egy sor nagysze­ rű iniciativa. Jogilag még máig is korszerűnek mondható keretek kö­ zött, a kor követelményeinek megfelelő pedagógiai, orvosi, szociális és egyéb intézményeket hoztak létre, amelyek ma is fejlődnek, és megfe­ lelően bele tudnak nőni a jövőbe. Olyan szerencsés voltam, hogy személyesen is jól ismerhettem né­ hány svájci embert, akik ezekben az impulzusokban életük végéig ve­ zető szerepet játszottak, jelentős műveket alkottak. Hálám jeléül sze­ retném itt legalább néhányuk nevét megemlíteni. Nevük itt képviselje azokat is, akik ismeretlenek maradnak: dr. Emil Anderegg parlamenti képviselő St. Gallen községi elöljárója; Friedrich Háusler társadalmi és történelmi érdeklődésű író 10 , dr. Louis Locher-Ernst matematikus; Maria Modena költő; Hans Reinhart köl­ tő, fordító, mecénás; Christien F. Schneeberger, a Werksiedlung Renan alapítója és vezetője; Emil Schweigler festőművész; Albert Steffen köl­ tő és író; Ernst Uehli ókor-kutató és pedagógus; dr. med. Klára Widner, a svájci orvosok között az első, aki Rudolf Steiner orvostudományt megújító szellemi impulzusához aktívan hozzákapcsolódott. A második világháború vége után parlamenti képviselők, a kanto­ nok tanácsa dr. Emil Anderegg nemzeti tanácsos és Albert Steffen költő vezetésével felhívást intéztek a svájci néphez: Aufruf an das Schweizervolk. Ebben Svájc időszerű feladatát körvonalazták, és min­ den svájcit felszólítottak, hogy vegyen részt ebben a munkában. Ez fi­ gyelemre méltó módon - a lehetőségeknek megfelelően - megvalósult, és ma is folytatódik. A Vöröskereszt 1949-es genfi konvenciója nagy előrelépést jelentett, a kor újabb követelményei azonban állandó fi­ gyelmünket igénylik. Ma, 28 évvel a második világháború befejezése után Svájcnak egé­ szen új, egyre veszélyesebb problémákkal kell szembenéznie. Ezen túl Svájc népének rövidesen két komoly egzisztenciális döntést kell hoz-

Különösen utalva jelentékeny művére: Die Entstehung der Eidgenossenschaft. 72

nia. Ezek a következők: a szövetségi alkotmány átalakítása és a nem­ zetközi kapcsolatok újra szabályozása. Az ideális az lenne, ha ezekben a döntésekben a szociális élet, a jogrend, a szellemi élet és a gazdaság 11 egészséges viszonya a múlthoz hasonlóan megmaradna.

Gyászünnep Rudolf Steinerért Rudolf Steiner gyászünnepéről és temetéséről többféle feljegyzés és 12 leírás létezik. Albert Steffen is több írásában beszámol róla. A gyász­ szertartásra Dornachba érkeztek a barátok és tanítványok. A felszen­ telés Dornachban történt, a Steiner által szeretett „Schreinereiben", az ünnepélyes hamvasztás pedig Baselben, a Horburg-temetőben, ahol Albert Steffen mondott búcsúbeszédet. Rudolf Steiner urnáját a Goetheanumban, az általa faragott Krisztus-szoborral szemben he­ lyezték el. Én is el akartam utazni a temetésre, minden előkészületet megtet­ tem, az utazás azonban lehetetlenné vált. így fizikailag nem voltam je­ len a gyászünnepnél, csak utólag kaptam a kiváló megfigyelő Alfréd Meeboldtól kimerítő tudósítást, olyan részletekkel, melyek sehol másutt nem voltak olvashatók. Kettőt ezek közül megemlítek itt: a gyászünnep résztvevőinek nagy tömegében nem volt egyetlen síró ember sem. Még a nők szemében sem látott Meebold egyetlen könnyet sem. Basel egész városában az összes virágüzlet kiürült; egyetlen szál virág sem volt már kapható. A gyászünnep résztvevőinek és a távol maradottak búcsújának fáj­ dalma elviselhetetlennek érződött. Albert Steffen így beszélt: - Tulajdonképpen hálaénekeket kellene énekelni azért, hogy ilyen em­ ber, mint Rudolf Steiner, a Földön élhetett. A jelenlévők és a messziről idegondolók lelke lassan megtelt akarati impulzusokkal. Rudolf Steiner gyászünnepsége több kontinensen a munkára elszánt szellemi akarat ünnepévé vált. " Lásd Albert Steffen: Brennende Probleme, Verlag für Schöne W., Dornach, 1956. Kiemelések a szerzőtől. A következő könyvekben: In Memóriám Rudolf Steiner, 1925; Begegnungen mit Ru­ dolf Steiner, 1955; Die Geschichte eines jungen Menschen, regény, 1928. 11 12

73

Rudolf Steiner utolsó előadása egyébként is hagsúlyosan erre bizta­ tott, és sok emberben felkeltette a törekvést, hogy a két János, a Keresz­ telő és az Evangélista individualitásával behatóbban foglalkozzon. Én a magam részéről már jó ideje mély kérdéseket hordoztam lel­ kemben a Keresztelő rejtélyes alakjával kapcsolatban. A Lukács-evan­ gélium leírása a Keresztelő ótestamentumi származásáról, lényének Il­ lés prófétával való szellemi azonosságáról, rendkívül tisztán megjelent tudatomban. Hasonló összefüggéseket kerestem János evangélista lé­ nyéről is. Rudolf Steiner félreérthetetlen utalásai figyelmemet Hoseás prófé­ tára terelték (Berlin, 1904. november 4., Neuchatel; 1911. szeptember 27. és Kassel, 1912. január 27.). Egy hosszan tartó, elmélyült kutatás következett, melyet egy tanulmány megírásával zártam le. Ennek lé­ nyege következzék itt most, Rudolf Steiner gyászünnepének emlékére.

Hoseás próféta és János evangélista Aki szelet vet, vihart arat. Az Ótestamentum fenti, az idők folyamán közmondássá alakult böl­ csességét, mint Isten szavát, eredetileg Hoseás próféta közvetítette az Úr választott népének, ilyen formában: Szelet vetnek és vihart fognak aratni (Hos 8/7). Istennek ebben a sorsfordító üzenetében rejtőző új és megrázó elem csak akkor tűnik elénk, ha összevetjük őket Mózes könyveinek üzene­ teivel. Ezekben a könyvekben mindenekfelett az egyensúly princípiu­ ma érvényesült, az akció és reakció, cselekvés és visszahatás folyamata­ iban. Alapkövetelményük: ugyanazt ugyanazért! Mert az Úr akkori­ ban az Igazság Istenének mutatkozott, és ezt kívánta: Szemet szemért, fogat fogért, kárt kárért, lelket lélekért! (2Móz 2/23; 3Móz 24/20-23). A Hoseásnak adott új kinyilatkoztatásban azonban már nem ismét­ lődik a kárt-kárért rendelkezés. Ez már nem úgy szól, hogy „szelet szé­ lért",,, vagy „aki szelet vet, szelet arat", hanem viharról beszél. A sors törvénye azért lett szigorúbb, mert „Izrael megfeledkezett teremtőjé-

74

ről" (Hos 8/14). Isten megparancsolta Hoseásnak, hogy a „harsonánál is hangosabban" kiáltsa ki: Szelet vetnek és vihart fognak aratni! Ez a motívum - mérhetetlenül elmélyítve - csak a János evangéli­ umban jelenik meg ismét. Krisztus maga utal a benne rejlő misztérium­ ra, a Nikodémusszal folytatott éjszakai beszélgetésében. János 3/7.8: Ne csodáld, hogy azt mondom néked: szükség néktek újonnan születne­ tek! A szél fú, ahová akar és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki szellemből született. „Szántsátok az újat". Hoseás isteni üzenete, mely Kr. e. 750 körül hangzott el, átmeneti időben nyilatkozott meg: egy olyan világ-órában, amikor az emberiség életében hosszan tartó történelmi korszakok ér­ tek véget, amikor hanyatlás és felemelkedés egymást követte a Föld legkülönbözőbb pontjain. A görög városokban és a sziget-világban, Dél-Olaszországban és Szi­ cíliában új filozófiai és művészeti formák jelentek meg - archaikus for­ mában - az emberi életben, hogy a lassan letűnő nagy keleti kultúrák helyébe lépjenek. A Tiberis mellett megalapították Róma városát, melyből aztán kinőtt az a világbirodalom, amely az eljövendő Krisztus földi életének hátterévé vált. Hoseás közvetlen környezetében széthullás előtt állt Izrael és Júdea királysága. Az Úr Hoseás által adta tudtára népének, hogy országa ha­ marosan idegen nép kezére kerül, elveszíti majd függetlenségét, megfosztatik uralkodóitól, papjaitól, és végül rabságba kerül. Ezek az eljöven­ dő katasztrófák mélyen átélt valóság-élményként éltek Hoseás lelkében. Isten azonban, a kilátásba helyezett katasztrófák közepette is bepil­ lantást engedett a közeledő új időkbe, az eljövendő krisztusi világrend­ be. Isten két ellentétes elemet hordozó kinyilatkoztatása a Hoseáskönyvben elementáris sebességgel váltakozik, így a könyv üzenete nehezebben érthető, annál is inkább, mert még egy harmadik dolgot is tartalmaz: talán magától Hoseástól vagy a könyv leíróitól származó ki­ jelentéseket és leírásokat. A beszámolók egymástól való megkülönböztetése - legalábbis a for­ dításokban - rendkívül nehéz, emberi közlések elegyednek az Úr sza­ vaival, a történések homályában. Érthető is ez a nehézség: az Úr Hoseás által világította meg az emberi jövő tényeit és fordulatait, ahogy ezt 75

még soha nem tette a régi szövetség idején, sem Hoseás előtt, sem pe­ dig utána. Ezek a közlések mélyen éltek Hoseás lelkében, kihirdetésük igazi átélésből fakadt, így Isten beszélt általa: Vessetek magatoknak igazságra; arassatok kegyelem szerint. Szántsa­ tok magatoknak új szántást... (Hos 10/12). Az okság, melyet ez a parancs tartalmaz, megvilágítja a helyes maga­ tartás jó következményeit. Aki igazságot vet, szeretetet arathat. A Máté-evangélium Hegyi Beszédében felsorolt „boldogságok" a Hoseás-üzenet folytatásának és egyben felfokozásának tűnnek, a sors­ törvények „napos oldaláról". Krisztus megvilágítja bennük az „üdvözí­ tő" összefüggéseket: Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a Földet. Boldogok, akiknek szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják. Az „új", ami Hoseás idejében először jelentkezett, és amit „szánta­ ni" kellene, teljes érettségét Krisztus szavaiban éri el János evangélista feljegyzésében: Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt (János 14/14). Krisztus itt nyitja meg az abszolút szeretet és szabadság kapuját az emberek előtt, egy olyan világba, ahol az erőszak minden fajtája eltű­ nik, és minden kötés feloldódik. A házasság-imagináció (Hos 1/2.3). Amikor beszélni kezde az Úr Hoseással, monda az Úr Hoseásnak: menj, végy magadnak parázna feleséget és parázna gyermekeket, mert pa­ ráználkodik a Föld, nem követvén az Urat! O elméne tehát és elvévé Gomert, Diblajim leányát, és az teherbe esék és fiat szüle néki. Isten maga adott nevet ennek a fiúnak, aki nem Hoseás fia volt, ha­ nem másé, Jezraelnek nevezte, ami „még egy kis idő"-t jelent, így indo­ kolta meg Isten az ő név-választását, „megbüntetem a Jehu házát a Jezrael vére miatt". Gomer azután egy leányt majd egy második fiút is szült, egyik sem volt Hoseás gyermeke. Ismét Isten adta a gyermekek nevét, elnevezte a leányt „nincs irgalom"-nak vagy „nincs szeretet"-nek, az ifjabb fiút pe­ dig „nem az én népem"-nek. A három gyermek születése után Gomer elhagyta Hoseást egy idegen férfiért, aki minden valószínűség szerint eladta őt rabszolgának. Hoseás 76

megkönyörült rajta, tizenöt ezüstért visszavásárolta és hazavitte. A há­ zassági kapcsolatot azonban nem újította fel vele, házában külön szobá­ ba helyezte, abban a reményben, hogy természete megváltozik majd. Hoseás valamennyi kommentátora és ő maga is ebben a házassági történésben mint egy tükörben azt látta, ahogyan Hoseás idejében Iz­ rael népe Istenhez viszonyult.13 A Hoseás-könyv valamennyi fejezetéből az derül ki, hogy a házasság a kiválasztott nép Istenhez való kapcsolatát tükrözi, éppen úgy, ahogy a házasságtörés az Istenhez való hűtlenség és az izraeli nép hanyatlásának példázata. Hoseás mint Isten hűséges szol­ gája arra hivatott, hogy istenével együtt szenvedje és viselje azt a fájdal­ mat, amelyet népe elfordulása, hűtlensége okozott az Úrnak. Ahogy a Bibliában ez az első házasság-imagináció megjelenik, ezzel egyidejűleg a szövetség fogalma - amely eddig az emberek jogi lelkiis­ meretére épült - most alapvetően kiteljesedik. Itt már nem csupán szövetségről, hanem házassági szövetségről van szó, és ez a változás az ember benső világát új erőkkel, érzésekkel, a fe­ lelősségvállalás impulzusával tölti meg, amelyeknek eddig nem voltak tudatában. Ezt a jelenséget János evangélista fejlesztette tovább, és nála érte el tetőpontját. O a négy evangélista közül az egyetlen, aki a legtávolabbi jövőre utaló és teljes jelentőségében ma még szinte felfoghatatlan ká­ nai menyegzőt az Újszövetségben leírta, majd Apokalipszisében meg­ mutatta az eljövendő „Isten Báránya" menyegzőjét. Erre akkor kerül majd sor, ha lezajlott az ítélet, a Föld és az Ég elmúlt, és egy új Univer­ zum - az új Jeruzsálem - létbe lépett. Ahogy Izrael volt valaha az Úr „házasságtörő asszonya", úgy lesz egykor az új Jeruzsálem születésé­ vel, az egész emberiségből Krisztus számára felékesített asszony (Jele­ nések 21/2).14 *

13 Néhány modern kommentátor az itt el nem fogadott nézetet vallja, hogy Hoseásnál nem ugyanannak a házasságnak két periódusáról van szó, hanem két házasságról. " A Lexikon für Theologie undKirche II. kötetében Verlag Herder, Freiburg, 1958, F. Mussner megtárgyalja a Hochzeit des Lammes-t János Apokalipszisében, és felhívja a fi­ gyelmet arra, hogy itt a menyasszony a bárány jövendőbeli feleségének, az Új Jeruzsá­ lemnek vőfélye is az. Amikor a bárány ígérete már elhangzott: „Jövök nemsokára..." (Jelenések 22/12-16), a menyasszony és a szellem közösen válaszolnak neki (Jelenések 22/17). A szellem a vőfély.

77

A XVII. század elején megjelenik nyomtatásban Valentin Andreáé már említett, szimbolikus írása Christian Rosenkreutz kémiai menyeg­ zője, melyről nehezen található konstruktív kritika a modern iroda­ lomban. A leírással elénk tárul az újkor emberének élmény-sorozata. - Megmutatni azt - írja Rudolf Steiner-, hogy a szellemi kutatásban új iniciatívára van szükség.15 Ezt az iniciatívát olyan kultúrkorszakban kell elindítani, amelyben a szellem reális létét csak kevesen ismerik még. így az emberi tudatban szellem és matéria nem lehet egyenértékű, kettőjük „házassága" ép­ pen ezért lehetetlennek tűnik. A szellemi utat még ki lehet építeni a ter­ mészetben rejtetten várakozó érzékfeletti erők keresésével és a szelle­ mi természettudomány felé való törekvéssel. Egy ilyen beavatási úthoz találta Rudolf Steiner a Christian Rosenkreutzról szóló írást biztatás­ nak a modern kor embere számára. Az istenfogalom változása W. Nowack, a teológia professzora, a Hoseás-kutatás elismert klasszi­ kusa, kutatási eredményeit századunk elején, a következő zárószavak­ kal foglalta össze: Hoseás vallásos és erkölcsi megismeréséhez nélkülöz­ hetetlenül kapcsolódik az újtestamentum megismerése...16 Ez világosan megmutatkozik a Hoseás által ránk maradt isteni kinyi­ latkoztatásban. Mózes, aki halála órájában végakaratképpen, áldásaiban elmondja Isten szeretetét az emberiség iránt, törvénykönyveiben mégis nem annyira a szerető, mint inkább az igazságosztó Istent idézi. A szeretet istene csak Hoseással jelenik meg, általa nyilatkoztatja ki az Úr, hogy ő a szeretet istene és hogy a kezdetektől sem vezette más, mint a sze­ retet. A halál utáni föltámadás reménye Isten maga oltotta be népébe a szeretetébe való bizalmat, még akkor is, amikor téves, rossz úton járnak. Ezt a bizalmat ébreszti fel Hoseás, 15

Rudolf Steiner hozzákapcsolt előszavával, Philosophisch-Anthroposophischer Verlag, Dornach, 1942. 16 W. Nowack: Amos und Hosea, Tübingen, 1908,48. p.

78

egy minden eddigit felülmúló reménnyel, és egy teljesen új jövő-kép­ pel. Elmondja, hogy mit várhatnak ettől a szeretettől, ha vétkeiket fel­ ismerve visszatérnek hozzá: Isten megelevenít minket két nap múlva, a harmadik napon föltámaszt minket, hogy éljünk az O színe előtt (Hós 6/2). Ismét olyan szavak, me­ lyek a Bibliában először Hoseásnál hangzanak el. A halálból való feltámadás reménye a jövőben egy olyan emberi tu­ datossághoz vezet, amely telítve van Isten jelenlétével, lényének állan­ dó felismerésével. A Hoseás által említett feltámasztások a távoli jövőt vetítették az ember elé: ezeket maga Krisztus vitte végbe, feltámasztotta barátját, Lázárt (János 11/1-45), a naini ifjút (Lukács 7/11-15) és Jairus leányát (Lukács 8/41-55). Lázár átalakulásáról, további életéről és fejlődésé­ ről az evangéliumok hallgatnak. Mégis van mód arra, hogy kövessük Lázárt további útján, ahogy beteljesedik rajta mindaz, amit Hoseás a feltámasztás következményeként leír. Hoseás könyvének 13. fejezetéből kitűnik, hogy a feltámadás egy első lépés egy még magasabb és még átfogóbb princípiumhoz. Isten itt már nem az egyes ember pusztulása, hanem egyenesen a halál-princí­ pium ellen lép fel. De megváltom őket a pokoltól, és megmentem őket a haláltól! Pokol, halál, méreg akarok lenni ellened! Pokol, pestis akarok lenni ellened! (Hós 13/14). Hoseás szavai az eljövendő Krisztus tetteiről írnak az Ótestamentumban, és beteljesednek a tanítványban „akit az Úr szeret vala", Já­ nos evangélistában (Jelenések 20/14; 21/4). A pokol pedig és a halál vettetének a tűznek tavába...

Keresztelő János és János evangélista Keresztelő János életét mind a négy evangélium elmondja, talán a leg­ részletesebben Lukács. Az életrajzok rendszerint a születéssel kezdőd­ nek, és annak a halálával végződnek, akinek az életét leírják. A Keresz­ telő életrajza az evangéliumokban nem csak a születésig megy vissza, hanem az előző inkarnációig, és nem a Keresztelő halálával végződik, hanem a halál utáni spirituális működésének leírásával. 79

Az Ótestamentum utolsó szavai hírül adják Krisztus eljövetelét, de azt is hírül adják, hogy Illés próféta visszatér még Krisztus jövetele előtt. Malakiás az a próféta, aki az Ótestamentum utolsó könyvét és utolsó szavait írta. A következőket mondja: Imé én elküldöm néktek Illést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jöjjek és meg ne verjem a Földet az átokkal. Ezek az Ótestamentum utolsó szavai. Az Újtestamentumban Luk­ ács evangéliumának első fejezete tartalmazza Gábriel arkangyalnak Keresztelő János születésére vonatkozó szavait: És ez O előtte fog járni Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a fi­ akhoz térítse. Hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet (Lk 1.17). Ilyenképpen Illés individualitása híd az Ótestamentum és az Újtes­ tamentum között. Illés a régi zsidók prófétája, Keresztelő János pedig Krisztus hírnöke. Amikor Keresztelő János elérte a harmincadik életévét, végigjárta a Jordán folyó egész vidéket, prédikálván a keresztelést, a vezeklésért, a bűnök bocsánatáért. Krisztus akkor kezdte meg tanítását, amikor a Keresztelő már befe­ jezte az övét. Nemsokára a Keresztelő lefejeztetett. Halála után Krisz­ tus gyakran szólt róla, és Ő is kinyilatkoztatta, hogy Keresztelő János Illés reinkarnációja (Mt 17,11-13, Mk 9,11). Az evangélium Keresztelő János történetét igen körülményesen mondja el; másrészt nagyon kevés utalás van benne János evangélista életére vonatkozólag, és mindig ezoterikus formában. Rudolf Steiner kibetűzte az Akasha-krónikából János evangélista életét, és felfedte előttünk. Elmondta, hogy János evangélista nem volt fivére annak a Jakabnak, aki Zebedeus fia és aki egyike volt a tizenkét tanítványnak. Ő Krisztus tanítványa, a negyedik evangélium, a három levél és az Apokalipszis írója, amik mind fontos részei az Újtestamentumnak. Az Apokalipszis az utolsó könyv, ezzel fejeződik be az egész Biblia. János sohasem említi saját nevét. Evangéliumában csak azt mondja, hogy ő az a tanítvány, aki Krisztus keblén nyugodott az Utolsó vacsorán, és ott állt a kereszt alatt Krisztus halálakor. Hangsúlyozza azt is, hogy ő az a tanítvány, akit az „Úr szeret vala", a „szeretett tanít­ vány". Mi az igazi jelentése a régi nyelvek használatában annak a kife­ jezésnek, hogy „szeretett tanítvány"? 80

Ez a kifejezés egy olyan személyre vonatkozik, akit a Mester maga avatott be a legnagyobb bölcsességbe. A kereszténység előtti beavatás három és fél napos, halálhoz hasonló alvásból állt, és több évig tartó morális és spirituális előkészület után vált lehetségessé. Akik ilyen be­ avatáson mentek át, teljesen átalakultak, és gyakran új nevet is kaptak. Krisztus eljövetele után a beavatás is teljesen új formát öltött, és a há­ rom és fél napos, halálhoz hasonló alvásra nem volt többé szükség. Az első ember, aki ilyen Krisztus utáni beavatáson ment át, Saul volt (Krisztus maga volt a beavatója), és beavatása után kapta a Pált nevet. Az utolsó olyan ember, aki az iniciáció régi formáját, a három és fél napos halálhoz hasonló alvást átélte, Lázár volt. Krisztus maga avatta be őt a „Lázár feltámasztásával" és beavatása után Jánosnak nevezte. A krisztusi erővel áthatott bölcsesség tette őt képessé arra, hogy megír­ ja evangéliumát, a három levelet és az Apokalipszist.11 Amikor evangé­ liumában János úgy beszél magáról, mint a „szeretett tanítványról", ezt azért teszi, mert maga az Úr avatta be őt. Beavatása előtt Lázárnak hívták. Ha gondosan tanulmányozzuk Keresztelő Szent János és János evangélista életrajzát, indíttatva érezzük magunkat arra, hogy összeha­ sonlítsuk őket. Úgy látjuk, hogy életrajzaik, éppen részleteikben, na­ gyon különböznek egymástól. Szinte azt mondhatnók, hogy bizonyos értelemben ellentétesek. Már születési dátumuk is mutatja a két em­ ber karmikus helyzetének ellentétes voltát. A Keresztelő június 24-én született, az evangélista pedig december 24-én. A Keresztelő az év leg­ hosszabb, János evangélista az év legrövidebb napján született. Június 24. után a nappalok rövidülnek, december 24. után pedig a nappalok hosszabbodnak, és az éjszakák rövidülnek. János evangélista születésnapja nagyon közel esik ahhoz a naphoz, amelyen a Jézus-gyermek született, viszont a Keresztelő születésnapja pontosan az év ellenkező felére esik. Keresztelő János mélyen megér­ tette születési konstellációjának a Krisztus [Jézus] születési konstellá­ ciójával való ellentétességét, hiszen azt mondja: Néki növekednie kell, nékem pedig fogyatkoznom (Jn III.30). A Keresztelő Krisztus előfutára volt. Rudolf Steiner mint előfutár­ ról beszél róla, és azt mondja: „A Keresztelő a jövőbe mutató üstökös." " Lásd Rudolf Steiner A kereszténység mint misztikus tény és János evangéliuma 81

János evangélista Krisztus leghívebb követője volt. Ő volt az egyet­ len tanítvány, aki Krisztust egészen a Golgotáig kísérte. A Keresztelő földi életbe lépését ragyogó kozmikus fény veszi körül, de sorsa csak­ hamar sötétbe borul. János evangélista az év legsötétebb idején szüle­ tett, de csakhamar találkozik a Világ Világosságával. Krisztusnak nem volt szüksége beavatásra, mert Ő volt a testet öltött Logos. Amikor azonban emberi lénnyé lett, olyan sajátságos tapaszta­ laton kellett átmennie, amely bizonyos értelemben helyettesítette a be­ avatást. Ez a keresztelés volt, amelyet a Jordán vízében a Keresztelő haj­ tott végre. Ezzel ellentétben Krisztus teljes beavatásban részesíti János evangélistát. Keresztelő János az utolsó volt a Krisztus előtti beavatot­ tak közül; az ő beavatása máshonnan származott, nem Krisztustól. János evangélista az első keresztény beavatott. Világosan meg kell különböztetnünk a beavatás három fajtáját: a ke­ reszténység előtti zsidó beavatást, melynek Keresztelő János volt a rep­ rezentánsa; Lázár-János krisztusi beavatását, amelynek régi formája, de új alapja volt; Pál Krisztus utáni beavatását, amelynek új formája és krisztusi alapja volt. Keresztelő János az utolsó Krisztus előtti zsidó beavatott és János evangélista az első keresztény beavatott. Mi a különbség a kettő kö­ zött? A Krisztus előtti időkben a vér mágikus ereje miatt, ahhoz igazo­ dó beavatási alapra volt szükség. Főleg azokat válogatták ki beavatás­ ra, akik kiválasztott családba születtek, akikben tehát megvolt az ősök különleges vérvonala. Ezekben a családokban a házasságok a papok és a beavatottak irányítása mellett jöttek létre. A fizikai-testi alap, az örök­ lési áramlás által elősegítette a beavatást. Keresztelő János ilyen családból származott. Az evangéliumok hangsúlyozzák, hogy papnak a fia. Anyjának elődei is egyenesen Áro­ nig, Mózes fivéréig visszavezethetően papok voltak. A Keresztelő erei­ ben papi vér folyt, ami akkoriban elengedhetetlen feltétele volt a be­ avatásnak. Krisztus új fejlődést nyitott. Felszabadította az emberi lelket, és minden ember számára megnyitotta a beavatás útját, ugyanakkor telje­ sen megváltoztatta a beavatás feltételeit. Nem volt többé szükség kü­ lönleges elődökre. Az evangélista nem említi János őseit vagy születé­ sét. Ennek már nem volt fontossága a szellemi fejlődésben. Keresztelő fejlődésére vonatkozólag azonban az ősök még fontosak voltak. 82

Mivel Krisztus teljesen megújította a beavatást, Rudolf Steiner a kö­ vetkező mondattal kezdhette a modern beavatásról szóló könyvét: „Minden emberben szunnyadnak olyan képességek, amelyeknek kifej­ lesztésével ismereteket szerezhet a magasabb világokról." A Krisztus előtti időkben ez a mondat nem felelt volna meg a teljes valóságnak. Krisztus kegyelméből azonban ez számunkra igaz lett. Krisztus maga az utolsó prófétának tekintette a Keresztelőt. Rudolf Steiner a következőket mondja: „A Keresztelőt Krisztus az utolsónak tartotta azok közül, akik a legtisz­ tább, legnemesebb formában adják a próféták tanításait, amely tisztán és nemesen áradt az elmúlt korok emberiségébe." A Törvény és a Próféták korszaka Keresztelő János koráig tartott. Ő a régi tanítást, a régi lelki tartalmat még egyszer az emberiség elé állí­ totta. János evangélista ezzel szemben Apokalipszisében, az új fejlő­ dést írja le: a Föld és az emberiség jövőjét, egészen a kozmikus Jupi­ ter-korszakig. A Keresztelő a múltat képviselte, János evangélista pedig a jövőt. Keresztelő élete rövid volt. Harmincadik életévének elérése után csakhamar meghalt. János evangélista élete kivételesen hosszú volt, a legenda szerint közel száz évig élt. Keresztelő sohasem hagyta el Palesztinát, János evangélista sokat utazott. Eljutott például Rómába, Patmoszba, és sorsa elvezette őt egy igen nevezetes helyre, a kis-ázsiai Efezuszba. János evangélista Efezuszban fejezte be életét. A kereszténység előtti időkben Efezusz fontos misztérium-központ volt, és Hérakleitosz, a nagy tanító, itt élte le életét. Efezuszban különösképpen a Logos-misztériumot ápolták. Az efezuszi misztériumoknak valóban a legfontosabb célja az volt, hogy ta­ nulmányozzák a teremtő, kozmikus Igét, a Logost, és vele egyesülten éljenek. János evangélista a kozmikus teremtő Ige működésének leírásával kezdi evangéliumát, és ismételten hivatkozik a Lógósra. Nagyon lénye­ ges dolog, hogy János evangélistát rendeltetése Efezuszba vitte. Úgy tűnik, mintha a Kerubok és az égi harmónia mesterei kifejezetten a Logos iránti szeretetükben küldték volna őt oda. Rudolf Steiner sokszor hangsúlyozta a négy evangélium egymástól eltérő jellegét. Mindegyik egy bizonyos szempontból írja le Jézus 83

Krisztust. Máté a fizikai testét; Márk a Krisztusban működő kozmikuséterikus erőket; Lukács Krisztus lelkét, asztráltestét, amelyben itt a Földön élt; János az Ó isteni lényéről beszél, a Lógósról, aki testté lőn, és benne lakozék. János nem említi Jézus születését és gyermekkorát, de hatal­ mas képet fest teremtő tevékenységéről. A régi efezuszi misztériumok János evangélista idejében már isme­ retlenek voltak. Erre Pál apostol is utal, akit sorsa szintén Efezuszba visz. Pál és János új korszakot nyitottak Efezuszban: keresztény közös­ séget alapítottak itt, és János élete végéig tanítója és vezetője maradt az efezuszi keresztény közösségnek. János evangélista efezuszi tartózkodásával kapcsolatban nevezetes esemény játszódott le. Az efezuszi templom sok száz évvel azelőtt a szűzi Diana istennőnek volt szentelve. Ez a márványtemplom a világ hét csodájának egyike volt. Krisztus előtt 358-ban leégett, azon az éj­ szakán, amelyen Nagy Sándor született. A legenda azt mondja, hogy a Szent Szűznek, Isten anyjának el kel­ lett hagynia Palesztinát. O is Efezuszba ment, és ott élt élete végéig. Já­ nos evangélista a Szent Szűz közelében élt idős koráig. Keresztelő János viszont gyermekkorában állt hozzá közel, amikor a Szent Szűz még fia­ tal anya volt. Sok nagy festő festette meg együtt az idős János evangé­ listát és Szűz Máriát. Raffael a Gyermeket festette meg sokszor, a fia­ tal anyával, a Szent Szűzzel. Ebből a szempontból is ellentét van János evangélista és a Keresztelő között. Ezt az ellentétet megtaláljuk halálukkal kapcsolatban is. Keresztelő János erőszakos halállal halt meg: Heródes lefejeztette. János evangé­ lista is megtapasztalta a halált, amikor Lázárnak hívták. Krisztus feltá­ masztotta és beavatta őt. János evangélista tehát ismerte a halált. Amikor Rómában az első keresztényeket üldözni kezdték, Szent Pétert fejjel lefelé keresztre feszítették, Pál apostolt pedig lefejezték. János evangélistának alapjában véve mártírhalál volt a rendeltetése. A legenda elmondja, hogy egy forró olajjal telt üstbe tették, de ő sér­ tetlenül jött ki belőle. Ez május 6-án történt. János evangélistát erről az eseményről „olajban főtt Szent János"-nak is nevezték. Üldözői fel­ ismerték, hogy magasabb erők védik őt, és száműzetésbe küldték Patmosz szigetére. Itt írta Apokalipszisét, a Kinyilatkoztatás Könyvét. Giotto lefestette ezt a jelenetet.

84

Amikor János evangélista száműzetése lejárt, Efezuszba ment, és ott maradt a keresztény közösségben. A legenda szerint egy vasárnap, amikor már közel 100 éves volt, közösségének tagjai szokásuk szerint összegyűltek szobájában, amely egyúttal templomuk is volt. Nagy cso­ dálkozásukra a szoba közepén egy üres koporsót találtak. János evan­ gélista belépett, és prédikált az összegyűlteknek. Beszédének végén ezt mondta: eljött számára az ideje annak, hogy elhagyja földi testét, és a szellemi világba lépjen. Mindenkitől elbúcsúzott, befeküdt koporsó­ jába, szemét lehunyta, és lelke tudatosan ment át a szellemi világ kü­ szöbén. A Keresztelő erőszakos halált halt fiatal korában, az Evangélista vi­ szont csendesen, teljes tudattal távozott, közel 100 éves korában. Az ő lelke számára a halál csak lakhelyének felcserélése volt. A János evangélistáról szóló legendák imaginativ módon világosab­ ban írják le individualitásának jellemző vonásait, mint bármilyen pszi­ chológiai analízis. Világos most már előttünk, hogy mik a lényeges kü­ lönbségek a Keresztelő és János evangélista között. De miért hívják mind a kettőt Jánosnak? A régi időkben a neveket nem véletlenül adták, hanem a nevek kife­ jezték a személy lényegét. Krisztus megváltoztatta néhány tanítványá­ nak nevét, mert régi nevük már nem fejezte ki átalakulásukat. Az a tény, hogy két individualitás ugyanazt a nevet viseli, nyilvánva­ lóan a köztük lévő lelki rokonságot hangsúlyozza. János evangélistát, mielőtt Krisztus feltámasztotta őt, Lázárnak hívták. Miért hívták ez­ után Jánosnak? Beavatása után volt-e Lázár-Jánosnak valami sajátsá­ gos kapcsolata Keresztelő Szent Jánossal, aki akkor már nem volt az élők között? Rudolf Steiner választ ad erre a kérdésre a Márk-evangéliumról szó­ ló előadásaiban. Kifejti, hogy a Keresztelőben lakó lélek Illés lelke volt, és felteszi a kérdést: Mi történt ezzel a lélekkel, amikor a Keresz­ telőt börtönbe vetették, és Heródes lefejeztette? Az evangélium beszél erről. Éppen Heródes jegyzi meg, hogy a Keresztelő halála után Krisz­ tus összes tanítványa sokkal nagyobb erővel működött, mint azelőtt. Heródes félt attól, hogy talán újra megjelenik a Keresztelő lelke. Ru­ dolf Steiner beszél a Keresztelő halál utáni működéséről: Krisztus tanítványai és a Keresztelő lelke között lévő mély kapcsolat erőteljes inspirációként hatott. 85

A „Tanítvány, akit az Úr szeret vala" a Krisztustól kapott beavatás eredményeként különösen fogékony volt a Keresztelőtől származó ins­ pirációra. Beavatása után azért neveztetett Jánosnak, hogy egész életén ke­ resztül mély kapcsolatban maradjon az eltávozott Keresztelő lelkével. János evangélista sohasem vesztette el ezt a kapcsolatot. János evangé­ lista nem inkarnációja a Keresztelőnek, hanem mély és közvetlen kap­ csolatban áll a Keresztelő lelkével. Az ellentétes karmával bíró két individualitás Krisztus által spirituá­ lis, magasztos egyesülésben élt, az egyik még a Földön, a másik pedig a szellemi világból tevékenykedett, mind a kettő megtartotta azonban a maga külön, független individualitását

Utószó Rudolf Steiner halála után választ kaptam arra a régen bennem élő, fontos kérdésre, melyet dornachi látogatásom óta magamban hordoz­ tam. A megtalált válasz mibenlétéről és hatásáról az Emlékiratok kö­ vetkező köteteiben szólok majd.

Bizalmas feljegyzés Rudolf Steiner utolsó előadásáról Rudolf Steiner azzal kezdte előadását, hogy súlyos betegség kínozza, és csak a gondos orvosi kezelésnek köszönhető, hogy barátai előtt ezen az estén megjelenhetett. Az előadás folyamán ötször hangzik el olyan ezoterikus utalás, amely további értelmezésre vár. Minthogy Steiner ennek az előadásnak másnap folytatását tervezte, feltehető az is, hogy ezeknek az ezoterikus utalásoknak értelmét is tisz­ tázta volna. Az előadás gépelt szövegében a félreérthető részeknél pi­ ros kérdőjelet tettem: a 2. oldalon két helyen, a 3. oldalon az elején, a 4. oldal alján és a 6. oldal közepe táján. Rudolf Steiner több más művéből tudjuk, hogy Keresztelő János és János evangélista két különböző egyéniség volt, noha a Keresztelő lel86

ke, halála után bizonyos vonatkozásban egyesült az evangélistáéval, és ezért hívják mindkettőjüket Jánosnak. A két egyéniség inkarnációs sora a következő: Keresztelő János: Pineas, Illés próféta, Keresztelő János, Raffael, Novalis Lázár-János: Hieram Abiff, Hoseás próféta, Lázár-János, Christian Rosenkreutz, Saint-Germain Mindenkit kérek, hogy Rudolf Steiner utolsó előadásának tanulmá­ nyozásánál ezeket a feljegyzéseket vegye figyelembe.

87

NAGY MÁRIA: EMLÉKIRATOK II. A szerző tollbamondása alapján

Albert Steffen 1963. július 13. szombat ez a nap Jacob Voragine, az Aranylegenda szerzője halálának évfordu­ lója (1298. július 13-án halt meg). Albert Steffen (1884-1963) svájci költő, dráma - és prózaíró, nagyra becsülte az Arany legendát, és cso­ da-alkotásnak nevezte. Az Aranylegenda a középkor végéig a keresztény világban a Biblia után a legjobban el­ terjedt és legtöbbet olvasott könyv volt, a keresztény művészetek fontos forrása (lásd Richárd Benz: Legenda aurea. Verlag Lambert Schneider, Heidelberg). Mostanában ismét meleg érdeklődéssel fordulnak felé. Igen tartal­ mas mű, témája a Föld évköre, az emberiség kapcsolata a világminden­ séggel és annak teremtő lényeivel és mindez a szentek életrajzába szőve. Az Arany legenda címét nem a szerzőtől, hanem olvasóitól kapta. Voragine az Arany legendát Adventtel kezdi, és Halottak napjának, va­ lamint a Mindenszentek ünnepének leírásával fejezi be. Az Arany le­ genda felépítésében elejétől végéig teljesen tiszta vezérgondolatokat találunk az ezoterikus kereszténységről. Albert Steffen esszéinek gyűjteményében - amely összműveinek mintegy negyedrészét alkotja - tizennégyszer említi az Arany legendát. Ez sok emberben érdeklődést keltett, és kérték, Albert Steffen folytas­ sa magyarázatait az Arany legendáról. De ez a kérés 1963-ban - egész­ ségi állapota miatt - nem volt többé teljesíthető. Felesége, Erzsébet (meghalt 1961. március 3-án) halála után jobb kezében ideggyulladás alakult ki, és ez egyre rosszabbodott. Erzsébet halála után kiadott köny­ veit és képes mappáit már nem tudta saját kezű aláírásával ellátni, így a barátainak küldött példányokba géppel írott kártyákat ragasztott. 88

Kezének rossz állapota ellenére rendületlenül folytatta szerkesztői és írói tevékenységét. Mindazok, akik tudtak betegségéről, állapotá­ ban nem pusztán az öregséggel járó megpróbáltatásokat látták, hanem a művészt, akinek magas korában a legnagyobb nehézségekkel kell megküzdenie művészete gyakorlásában. Példa erre Giotto, akit kezé­ nek betegsége művészi munkájában szintén súlyosan akadályozott. Albert Steffen ekkor már 79 éves volt, de egészen 1963. június 7-ig kezének betegségétől eltekintve - tele volt tetterővel és szellemi alko­ tóképességgel. Egy winterthuri útjáról hazajövet azonban az autóban rosszullét fogta el. Ez láthatóan súlyos betegség előjele volt, ami lázzal járt, és bronchitisnek tekintették. Dr. med. Margarete Kirchner-Bockholt úgy vélte, hogy Albert Steffen orvosainak sikerült úrrá lenni a komplikációkon. Most alapjában véve egészséges volt, csak nagyon gyenge és étvágytalan. Agyban feküdt, ápolónője, Johanna nővér pél­ damutatóan gondoskodott róla (lásd Goetheanum 1963.31. sz. mellék­ lete). AzAare 1924 nagyszombatja óta, tehát 39 éve baráti kapcsolatban voltam Al­ bert Steffennel. Megbetegedése óta többször érdeklődtem telefonon hogyléte iránt. 1963. július 13-án 9 és 10 óra körül ismét telefonáltam, és kérdésemre ezt a választ kaptam: - Steffen úr azt mondta, hogy ma meg fog halni. A bensőmben kialakult abszolút némaság az első pillanatban nem engedett megszólalni. Gondolkodásom teljesen megbénult, tudatom­ ban csak lassan merültek fel a múlt képei és emlékei. Evekkel ezelőtt Albert Steffennel és feleségével visszautazóban vol­ tunk egy zürichi Pen Klub-kongresszusról Dornachba. Habsburg köze­ lében, Bruggnál Albert Steffen elmesélte, hogy itt az Aargau vidékén egy jelentős élményben volt része. Akkoriban a fiatal gimnazistákat katonai kiképzésnek vetették alá, és egy ilyen gyakorlaton neki, a kadettnek jelentést kellett tennie egy felettes tiszt előtt. Első fellépése volt ez a nyilvánosság előtt, és ettől nagy izgalomban volt. Vajon most az aargaui táj közelsége a nyilvánosságtól való visszavonulást jelzi szá­ mára? Június 7-én legjobb barátjának, Hans Reinhartnak temetéséről jött vissza Winterthurból. Hans Reinhart hosszú élete során egy sor ki89

emelkedő kortársával került baráti kapcsolatba, így például Alfréd Momberttel, Regina Ullmannal, Friedrich Klosettal, Ernst Uehlittel, Leo Káplánnal stb. Hans Reinhart neves költő, ismert műfordító, nagyvonalú és sokol­ dalú pártfogó volt. Ezáltal intenzív kapcsolatban volt olyan nemzetkö­ zi nagyságokkal, mint például Paul Claudel és Arthur Honegger, akik­ nek közös művét Jeanne d'Arc-ról ő fordította németre. Hans Reinhartot Rudolf Steiner is barátjának tekintette. Erről tanúskodik az egyik Spruch, amelyet Steiner saját születésnapján írt, hogy Hans Reinhart életproblémáját megvilágítsa: Keress saját lényedben És megtalálod a világot. Keress a világműködésben És megtalálod önmagadat. Vedd észre az ingalengést Önnön valód és a világ között És megnyilatkozik számodra Az emberi, a kozmikus Lény. (Szívbéli szeretettel a kedves barát, Hans Reinhart számára. 1919. február 27.)

Hans Reinhart kremációjánál Albert Steffen, addigi szokásától eltérő­ en, nem tartott beszédet, hanem csendben búcsúzott a hű baráttól. Ez­ után érte a már említett rosszullét. Azon a környéken történt ez, ahol az Aare a Rajnába torkollik, miután meseszerű pályáját bejárta, és vé­ gül a Reusst és a Limmat-ot is felvette magába. Az ős-erőteljes Aare vi­ dékén töltötte Albert Steffen boldog gyermek - és ifjúkorát, ahogyan erről írásaiban többször megemlékezett. A kezdet és a vég szimmetriá­ ja mutatkozna itt? A záró témák Albert Steffen azt mondta, ma meg fog halni. De miért? Hiszen betegségéből alapjában véve felgyógyult. Vissza akarta nyerni erejét, amelyekkel hatni akart még a világban. A legutolsó kiadós be­ szélgetésünk alkalmával, jóval június 7-e előtt nyilvánvalóvá vált, hogy 90

erőinek teljes birtokában volt. Alaposan megfigyeltem a szemét, és úgy tűnt, mintha kékje még mélyebb lenne, eddig ismeretlen tűz-erővel su­ gározna az emberek felé. Albert Steffen apjának - körorvosként dolgozott az Aare-vidéken volt ilyen ragyogó kék szeme. Orvosi tevékenysége közben sohasem láttam, csak a családi beszélgetéseken. De el tudtam képzelni, hogyan tekintett betegeire, hogyan pillantott élettársára vagy leányára, amikor arra kérte, hogy játszanak négykezest a zongorán. A megbeszélé­ sünkben felmerült legkülönbözőbb témák azt mutatták, hogy Albert Steffen szellemi erejével a legszélesebb horizontot is képes volt átte­ kinteni. Gyakran beszélgettünk feleségéről, Erzsébetről, drága barát­ nőmről és leányáról, Felicitasról. Emlékeinkben újra és újra felmerült az 1929-es esztendő, Magyarország - ahonnan Erzsébet származott és Budapest. Ebben az évben történt, hogy Albert Steffen a Pen Klub meghívásá­ ra Budapestre érkezett egy felolvasásra, dr. Nagy Emil, nemzetközileg elismert jogász (Steffen házassági tanúja) és Lengyel Menyhért, világ­ hírű drámaíró (Albert Steffen nagy tisztelője) közbenjárására. Ez Steffen sorsában is fordulópontot jelentett, mert a Pen Klub tiszteletbeli tagjá­ nak választották, így az éves üléseken a legkülönbözőbb országok írói­ val köthetett ismeretséget és barátságot. Ezen a budapesti találkozón került sor 1929. november 13-án a bu­ dapesti Rudolf Steiner-iskola alapkövének letételére. Az alapkőletétel versét Albert Steffen írta, és az ünnepi beszéd kere­ tében mondta el: Itt állunk, hogy felépítsük azt a helyet, amely szolgálja az Istentől akart földi célokat. Mély hálával lépünk a jó földre, Teli bátorsággal és megindultan lélegezzük be a levegő gyógyító erejét. A szellem igaz útjához hűen szemléljük a mindenségben a világ fényét. Az emberiség képmását, amit az Ég ránk bízott, ezt most csíraként besüllyesztjük a Földbe, hogy növekedjék, virágozzék, gyümölcsöt teremjen a gyermeki lelkekben. 91

Mi, a tanítók, akik szeretetben neveljük gyógyítjuk a tanulókat, ha betegek, megtámasztjuk őket, ha gyengék hogy igaz, szép és jó emberré váljanak, magunkat állandóan megújítva. Ezt akkor tesszük ha magunk is a szó házává válunk és így építjük fel igaz módon ezt a helyet. Igen, így legyen! Az alapkőletétel ünnepsége az iskola parkjában játszódott le. Az eny­ he ősz tündérfátyla fedte be a fákat, bokrokat és a késői virágokat. Sen­ ki sem sejtette, hogy néhány év múlva itt Hitler-csapatok és szovjet-bri­ gádok vívják majd véres csatáikat, és a smaragdzöld füvet az elesettek holttestei borítják. Hasonlóan tragikus véget ért egy másik mű, amely a budapesti alap­ kőletétel idején, gondos előkészítés után valósult meg: a magyarorszá­ gi börtönök számára szerkesztett folyóirat első számát adtuk nyomdá­ ba. Tele volt hasznos tudnivalókkal, a kultúra különböző ágai iránt kívánt érdeklődést kelteni, és az olvasók önképzéséhez segítséget nyúj­ tani úgy gyakorlati, mint intellektuális téren. A legjobb magyar írók ígérték segítségüket, és műveiket honorári­ um nélkül bocsátották rendelkezésünkre. Csak néhány név álljon itt: Kosztolányi Dezső, Lengyel Menyhért, Szabó Lőrinc, Szép Ernő, Kas­ sák Lajos. Albert Steffen, aki nemcsak író volt, hanem festő is, egy kü­ lönleges címlapot készített, amely a lap életében mindvégig változatlan maradt. Az első számban jelent meg Albert Steffen A szövetség megújítása című regényének első része, Lengyel Lidy fordításában. így a magyarok ismeretségbe kerülhettek Albert Steffen nevével és munkásságával. A Bizalom című börtönújságot valamennyi elítélt ingyen kapta kéz­ hez, a kiadvány 15 éven keresztül működött, egészen a második világ­ háború tetőpontjáig. Ezzel a kiadvánnyal Magyarországon a börtön­ gondozás területén már fél évszázaddal ezelőtt úttörő tevékenységet végeztünk. A beszélgetés ezen a ponton megszakadt, majd más témára tértünk át: A padovai Scrovegni-kápolna freskói, Giotto kapcsolata forrásaival című új könyvem motívumairól beszélgettünk. 92

A Scrovegni-kápolna építtetőjének nevét viseli, de Arena-kápolnának is hívják, mert Padova antik arénájának területén épült a XIV. század elején. Egyenrangú Michelangelo római Sixtusi-kápolnájával, a világ legkiemelkedőbb műalkotásai közé tartozik. Vezérmotívumát építtetője, Enrico Scrovegni határozta meg. Elhalt apjának, aki uzso­ rás volt, állított így engesztelő emlékművet. Könyvem kivételesen szép reprodukciókat tartalmaz az egyes freskókról, Albert Steffen is elmélyedt szemlélődésükben. Gondolatban Dante felé fordultam. Ugyanabban az időben, amikor Giotto, Scrovegni apjának engesztelő művén dolgozott és hatalmas freskókat alkotott, Dante a Pokol leírá­ sában az egész világ számára leírta Scrovegni apjának nehéz, túlvilági életét. Dante protektorának, Can Grande-nak írott egyik levelében leszö­ gezi, hogy a pokol megrázó leírásával olvasóit arra akarta ösztönözni, hogy mindenfajta hibát és bűnt kerüljenek. Ennek ellenére embertár­ sai általában túl szigorú bírónak tartják őt. Ez különösen akkor derül ki, ha bizonyos témák ábrázolási módját más művészekkel összehason­ lítjuk. Giotto-könyvemben három művészettörténész alakját írom át: Prof. Josef Gantnert, Fritz Baumgartot és Ursula Schlegelt. Ők részletesen leírják Giotto érdeklődését Júdás figurája és az árulás lélektani és drá­ mai folyamata iránt. Giotto együttérzéssel követte és ábrázolta Júdás sorsát. (Figyeljük meg Júdás alakját a pokolban, Giotto Az utolsó ítélet című freskóján a padovai Scrovegni-kápolnában.) Ezzel szemben Dante nem tekinti Júdás önbüntetését, öngyilkossá­ gát enyhítő körülménynek, hanem az árulók számára hagyományos, legborzalmasabb örök kínzást veti ki rá ábrázolásában. A meg nem ke­ resztelt gyermekeket Dante a pokol tornácán helyezte el, ahol az idők végezetéig maradniuk kell. Giotto mennybemenetel képén, a Scrovegnikápolnában, ezzel szemben az égbe felszálló Krisztust angyalok és ko­ rán meghalt gyermekek kísérik. Albert Steffen volt az, aki már évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet Rüegg professzor hatalmas művére, Túlvilági elképzelések Dante előtt (Verlag Benzinger Einsiedeln, 1944). Ebből a könyvből meggyőzően kitűnik, hogy Dante az Isteni színjáték teremtése alatt jelentős fejlődé­ sen ment keresztül. A pokoli reménytelenség szféráitól az égi kegye­ lem szférájáig megtett út átélése megváltoztatta őt. 93

Minél hosszabb és elevenebb lett a beszélgetés, annál jobban meg­ mutatkozott Albert Steffen példa nélkül álló emlékezőtehetsége. Mind­ azt, amit a jelenlévők nagy vonalakban tudtak, ő - magas kora ellenére minden részletében abszolút precizitással képes volt felidézni. A gazdag beszélgetés végén bátorságot merítettem, hogy feltegyek egy kérdést: - Engedje meg Steffen úr, hogy még egy rövid kérdést tegyek fel Ön­ nek, amit már régóta hordozok magamban. - Ki vele! - István [Vámosi Nagy] elmesélte, hogy évekkel ezelőtt, amikor az ő témájáról, a zenéről beszélgettek, ön azt mondta, hogy Bartók Béla a legmagasabb szellemiséggel átitatott ember, akivel valaha találkozott. Igaz ez, Steffen úr, vagy valami tévedésről van szó? - Igen, Istvánnak igaza van. Bartók valóban a legnagyobb szellemi­ séggel áthatott ember, akit megismertem. Albert Steffen páli terminológiával fejezte ki azt, amit a kortársak Bartók megtisztított és kikristályosodott jellemében átéltek, és ember­ társaiknak egyértelműen, habár különböző szavakkal továbbadtak. Pál azt tanította, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll: sarx, psyche, pneuma (Thessz. 1. levél búcsúszavai). Steffen Bartókban a legmagasabb emberi tulajdonságot, a szellemet látta uralkodni, és ezért tisztelte úgy, ahogy mindenki más, aki csak is­ merte. „Különös minőségű, komolysággal és intenzitással áthatott volt az a mély tisztelet, amit Bartók iránt tanúsított mindenki, a portástól az Universal Edition cég vezérigazgatójáig", írja Allatsereglet Fisz-dúrban című könyvében Hans W. Heinsheimer, és így folytatja: „Angyalszerű tisztasága alkalmatlanná tette egy olyan világ számá­ ra, ahol minden az adok-kapok elvre épül. Mind életében, mind zené­ jében lehetetlen volt számára kompromisszumokat kötni." Heinsheimer lényegesnek találja, hogy még a következőket is hozzá­ fűzze: „Bartók azért menekült Amerikába - ahol a legkeményebb, legsú­ lyosabb körülmények között kellett élnie -, mert a szabadságot válasz­ totta, nem tudott szabadság nélkül létezni. Nem a faji törvények kény­ szerítették őt és feleségét az emigrációba." Valamennyi életrajzírója hasonló szellemben ír Bartók lényéről és tartásáról, „felelősségtudatáról", az „abszolút koncentráció képessé­ gének jelenlétéről". 94

Szinte hallom barátaim hangját, akik Bartókot régóta és jól ismerték: „O az igazság bajnoka, az igaz szeretetének megtestesítője." Akkoriban ezek a gondolatok mélyen a tudatalattimban maradtak, és egy egészen másfelé mutató kérdést intéztem Steffenhez: - Steffen úr, hol ismerte meg Bartók Bélát? - Nem Budapesten, hanem Winterthurban. A winterthuri kultúrváros kiváló városi zenekara, zenei élete, a há­ rom Reinhart testvér, mecénási tevékenységük és főleg Hans Reinhart alakja kelt bennem életre. Ebben a környezetben találkozott a svájci költő a magyar zeneszerzővel. Bartók csak három évvel volt idősebb Steffennél, de már 64 éves korában meghalt. Albert Steffen aligha tudhatott Bartók Béla különös élményéről, amely közvetlenül halála előtt érte. Erről még később szeretnék szólni ebben az írásban. Fentiekből kitűnik, hogy ez az utolsó beszélgetésünk, nem foglalko­ zott sem a közvetlen jelen rettenetes problémáival, sem az emberiség jövője felett tornyosuló sötét felhőkkel. Ezután a beszélgetés után már csak egyszer, és rövid időre találkoz­ tam Albert Steffennél a Goetheanumban. Mindketten nagy sietségben voltunk, egy pillanatra mégis megállt, kezét nyújtotta és azt kérdezte: - Hogy van Kristóf? Ezek voltak az utolsó szavak, amit tőle hallottam, és amelyekből kiérezhettem szeretetének erejét. Ez a szeretet-forrás, melyből emberek százainak nyújtott személyes ajándékot, még érintetlenül élt benne. Ezzel a Kristóf név számomra szimbóluma lett azoknak a sorsoknak, amelyeket Albert Steffen a szívén viselt. 12 óra 17 perc Albert Steffen hangja és szavai 1963 július 13-án is velem voltak. Szombati nap volt. A szombatok hangulati elemei mindig sokfélék. Az Ószövetség ezen a napon ünnepli a világteremtés hat napjának befeje­ zését. A szombatot, az antik tradíciót követve, a hálán kívül többek kö­ zött azért is szentelik a Szaturnusz bolygónak, mert az ajándékozza meg a földi embert az emlékezés hatalmas képességével. Az evangé­ liumból és a Credóból megtudhatjuk, hogy Krisztus Nagyszombaton a halottaknál időzött az alvilágban, és megszabadította őket.

95

Röviddel 13 óra előtt két telefonhívást kaptam egymás után, az egyi­ ket Albert Steffen sógorától, dr. Veress Jenőtől, aki nála lakott. Azt közölték velem, hogy Albert Steffen 12 óra 17 perckor befejezte földi életét. Ideje lejárt. Eletének meghosszabbítása, ahogy sokan kívánták, nem következett be. Azon a napon halt meg, amit Johanna nővérnek és két orvosának, id. dr. Hans Bleikernek és dr. Anton Gerretsennek el­ menetele napjául megnevezett. Albert Steffen utolsó közlését gyermek­ kora nyelvén mondta ki, éspedig így: - Hüt gang ih. Ami azt jelenti: - Ma elmegyek. A történetíró és krisztológus Jacob Voragine halálának napján tá­ vozott. Itt volt az idő Sokan, talán a legtöbb ember érzi halálának közeledtét. Kevesen van­ nak azonban, akik a pontos idejét biztosan tudják. A halálba induló környezetében rendszerint senkinek sincs tudomása arról, hogy a hal­ dokló hogyan jutott ehhez a világossághoz. Ez Albert Steffenre is vo­ natkozik, aki azoknak a névteleneknek a sorába tartozik, akik haláluk időpontját pontosan meg tudták mondani. János evangélista kiemelkedik azoknak a sorából, akik tudták halá­ luk órájának pontos idejét A legenda leírja, hogyan közölte János evangélista eljövendő halálának időpontját közössége testvéreivel. Ezt az Aranylegendában olvashatjuk, a János evangélistáról szóló feje­ zetben. Mikor 98 éves volt, és Izidorusz szerint 67 év telt el az Úr kínszenve­ désétől számítva, megjelent neki tanítványaival az Úr, mondván: - Jer hozzám kedvesem, mivel itt az ideje, hogy asztalomnál lako­ mázz testvéreiddel együtt. Felkelt tehát János, és elindult. Mire az Úr: - Vasárnap fogsz megtérni hozzám. Mikor tehát eljött a vasárnap, az egész nép összegyűlt a templom­ ban, melyet nevének tiszteletére emeltek. Ő pedig kakasszótól kezdve prédikált nekik, buzdítván őket, hogy legyenek állhatatosak a hitben, és buzgók Isten parancsaiban.

96

Ezután négyszögletes gödröt ásatott az oltár mellett, a földet a templom­ ból kihordatta, s a gödörbe leereszkedve kezét Isten felé tárva így szólt: - Meghívtál lakomádra Uram, Jézus Krisztus, íme már jövök, hálát adva, mert arra méltattál, hogy meghívj asztalodhoz, hiszen tudod, hogy egész szívemből vágyom rád. Mikorra befejezte imáját, akkora fény ragyogott fel körülötte, hogy senki sem tekinthetett reá. Amikor a fényesség eloszlott, a gödör, ímé megtelik mannával, mely mind a mai napig újra terem ezen a helyen, olyannyira, hogy a gödör mélyén, mint valami forrásból, apró homok­ szemek gyanánt buzog fel. A svájciak közül is találunk valakit, aki a halála napját tudta és hírül adta, Notker Labio szerzetest (a Helvetica Sancta szerint).

AZ UTOLSÓ KÍVÁNSÁG

Közeledik a vég. Visszatérek a kezdethez, az egyszerű szóhoz, amit a szeretet próbált meg. Szeretett társaim, az ismerősök és sose látottak, minden jóvátétetik, minden érthetővé válik. Hogy most keveset teszek, míg ti sokat alkottok bűnnek tűnhet szemetekben, jómagam az ájulást engesztelésnek tekintem. De ti mindnyájan elismeritek egykor, hogy még most is megpróbáltam tenni. Mert szellemileg meghajlítottam a szivárványt, hogy áthaladjatok rajta, mint én, amikor elér benneteket a halál. Színáradatot, békés hangokat, szerető szavakat közvetítettek számomra szellemi lények, akik meglátogattak, és összegyűjtöttem a bölcsek imáját, mindig készenlétben tartva őket, az emberiesség naplóját szemléltem a fájdalom éjszakáin mindazok helyett, akik élményekben szegények... 97

Miért mondom ezt? Hogy sokan összegyűljenek, összegyűljenek azok számára, akik éheznek, megkínzottak üldözöttek; a szellem koldusai... De felettük ragyogó nap a szeretet, feléje repülök, hogy megtanuljak szeretni. (Albert Steffen verse)

Az itt következő néhány sor a Johanna nővér által hozzám intézett részletes beszámolóból származik. Johanna nővér megerősítette, hogy Albert Steffen utolsó reggelén, miután orvosai elmentek, azt kérte tőle, hogy szeretne egyedül maradni, amikor meghal. Ez volt utolsó kíván­ sága - és teljesült. A távozó költő abban a kegyben részesült, hogy a halált tökéletes magányban és teljes tudatossággal fogadja. Ha megnézzük azoknak a körét, akik egyedül akartak meghalni, meg­ találjuk Mózesnek, a kiválasztottnak alakját. Miután tanácsait, intelmeit a népnek és vezetőinek átadta, elhagyta őket, és egyedül indult útjára. Ez volt az a pillanat, amikor az Úr a Nebo hegyére vezette őt, és meg­ mutatta neki az ősatyáknak ígért országot, ahová Mózes az izraelitákat elvezette. Egyes-egyedül Mózes részesülhetett ebben a látványban. Ami­ kor látomása véget ért, meghalt magányosan, ahogy akarta. Mózes 5. könyvének utolsó sorai leírják, hogy Mózest maga az Úr temette el, és a mai napig sem tudja senki, hogy hol van a sírja. Még hozzáfűzik, hogy 120 éves volt, de szemei nem törtek meg, és frissessége sem hagyta el. Az önzetlen magány minden életkorban Epifániává válhat. Gondoskodás és utódlás Erzsébet halála után Albert Steffen megkérte Johanna nővért, aki Júlia nővérrel együtt öt hónapig ápolta Erzsébetet - és korábban lányukat, Felicitast -, hogy mostantól kezdve vegye át háztartása vezetését. 98

Johanna nővér válaszul megkérdezte, hogy mennyi időre szeretné őt alkalmazni Steffen úr. A válasz így hangzott: - Körülbelül két évre. Johanna nővér beleegyezett. Amikor 1963 márciusában a két év letelt, Albert Steffen intézkedni kezdett három fő tevékenységének jogi rendezése érdekében. Első intézkedéséről dr. Friedrich Kempter - aki hosszú évekig a Verlag für Schöne Wissenschaftnak volt vezetője - a következőképpen számol be a Goetheanum 1963. augusztus 4-i, 31. számában: Albert Steffen Alapítvány 1963 márciusában Albert Steffen úr baseli székhellyel alapítványt léte­ sített „Terápiás Költészeti Alapítvány" néven. Anyagi támogatáson kí­ vül ajándékként átadta valamennyi műve szerzői jogát. Ez az alapítvány az Albert Steffen Alapítvány nevet kapta. Az Albert Steffen Alalpítvány különleges feladata abban áll, hogy a költő átfogó biográfiáját előkészítse. A gonosz új fajtái ijesztően közelednek Ez a tapasztalat terjedt el Európában, tekintetbe véve a kábítószere­ zés, a terrorizmus, a környezetszennyezés, az új meteorológiai háború, a kozmosz elleni támadások stb. elszaporodását. Az első lépés, az irodalmi alapítvány felállítása után következett a második döntés. Albert Steffen 1963. április 13-án utoljára vett részt a rendes évi köz­ gyűlésen (Altalános Antropozófiai Társaság), amely mintegy ezer em­ bert számlált. Albert Steffen azt a feladatot állította maga elé, hogy ja­ vaslatot tegyen a közgyűlésnek három új vezetőségi tag belépésének elfogadására. Részletesen jellemezte a javasolt három személyiséget, kiemelte életútjuk néhány fontos vonását, és rámutatott a rájuk váró munkaterületre. Mondanivalóját hatalmas történelmi perspektívával, a gondisapuri iskolával kezdve, a Templomos-rend kiirtásával folytatva, a XX. szá­ zad végének kicsengésével zárta. Ez utóbbiról egy pozitív kicsengésű „drámai vázlatot"-Az Antikrisztus bukása - is készített az új Goetheanum 1928-as megnyitójára. Steffen javaslatát elfogadták, a három új vezető­ ségi tag megkezdte munkáját. Ez pontosan három hónappal halála előtt történt. 99

Életének utolsó napjaiban Albert Steffen a harmadik lépést is vég­ hezvitte: utódának kinevezte Paul Bühler költőt és írót, aki évtizedek óta jobbkeze volt a Goetheanum kiadásában. Albert Steffennek ismételten át kellett élnie azt, hogy kiváló munka­ társai elhalnak mellőle. így prof. Louis Locher matematikus, Wilhelm Lewerenz zeneszerző és csellóművész, Herta Hasse színésznő, Günther Wachsmuth a Goetheanum természettudományos szekciójának vezetője, számos jelentős mű szerzője. Ez a sors-motívum Steffen halá­ la után is folytatódott, mert hároméves intenzív tevékenység után Paul Bühler is meghalt. Egy évvel utána pedig dr. Emil Anderegg, St. Gallen városi tanácsnoka. Ő és Albert Steffen aktív barátságban voltak. Kristóf azonban - szimbóluma azoknak, akiknek sorsát Albert Stef­ fen hűségesen követte, és akitől annyian vártak további jelentős tette­ ket, aki kereken harminc évvel volt fiatalabb a fent említetteknél - saját életútján haladt. Még megérte Albert Steffen 10. halálozási évforduló­ ját, és azon a napon figyelemre méltó tanulmányt írt. Röviddel ezután szíve felmondta a szolgálatot. Az utolsó tizenhét mű Rövid idővel Barrabas című négyfelvonásos drámájának megjelenése után, bepillanthattam Albert Steffen további munkatervébe. 1952-ben egészen spontán módon azt mondta, hogy tulajdonképpen még 17 könyvet kellene írnia. Merészsége hallatán elállt a szavam. Akkor nem kevesebb mint 67 éves volt, és sokirányú tevékenysége erősen igénybe vette. Hogyan tudna gondos alkotói módszerével, élete végén még ilyen nagyszámú művel megalkotni? És véghezvitte! Munkáinak pontos számbavétele után bebizonyoso­ dott, hogy 1952 óta 17 művet alkotott. A tervezett munkákat elvégezte. Ezek között volt a Találkozások Rudolf Steinerrel (1955),/! költészet, mint beavatási út (1960), Életképek a halál kapujában (1963).

Bartók Béla sorsfordulója és halála Azon művészek közül, akik utolsó művükön életük utolsó pillanatáig dolgoztak, különösen Raffaelt, Mozartot és Bartókot emlegetik gyak­ ran. Raffael Krisztus transzfigurációja című óriási kompozícióját festet100

te, Mozart egy rekviemet alkotott, és Bartók Béla a feleségének ajánlott ///. zongoraversenyét, ami egy Adagio religiosót is magában foglalt. A három művész közül egyik sem tudta már munkáját befejezni Bartóknál csak 17 taktus hiányzott -, de mindháromnak voltak tehet­ séges tanítványai. A hagyomány szerint Raffael segítői a kompozíció földi részét dolgozták ki, az égi részt maga Raffael festette. Mozart Rekviemjét a Lacrimosa 8. taktusa után hagyta abba, a Sanctust, Benedictust és Agnus deit Süssmayer fűzte hozzá. Bartók///, zon­ goraversenyének, hiányzó 17 taktusát Serly Tibor egészítette ki. Ha Bartók életének utolsó napjaiban betegszobájába léptünk volna, ágyában is munka közben találtuk volna. Péter fia a nagybeteg mellett állt, és a kottapapír új oldalait terítette apja elé, az ütemvonalakat is meghúzta számára. Egy hatalmas, váratlan, külső és belső sorsfordulatnak köszönhető, hogy Bartók teremtő aktivitásban fejezhette be életét, korábban 44 hó­ napig nem volt képes komponálni. A fordulat által Bartók élete új jelentőséget kapott. Ez a váratlan ki­ bontakozás lehetővé tette számára, hogy az egész emberiséget magas­ rendű művészeti alkotásokkal ajándékozza meg. Ennek a folyamatnak a' mibenlétét a következő oldalakon egy olyan szerző kutatja, aki Bartókot személyesen nem ismerte, követ­ kezésképpen mentes minden előítélettől. Viszont gyermekkora óta nagy érdeklődéssel kísérte életét mint komponistáét, néprajzkutató­ ét és főleg mint kiemelkedő jellemű emberét. Az a tény, hogy a szerző nem zenész, és nem is zenetudós, megvédi a tárggyal kapcsolatos előítéletektől. Az itt következő írást egyszerűen mint embertárs dol­ gozta ki, és eközben kizárólag a legtisztább emberi szempontok ve­ zették. Bartók 6. vonósnégyesét 1939 novemberében még szülőhazájában, Magyarországon, röviddel a második világháború kitörése után fejezte be. Ettől kezdve művészi alkotóképességét elveszítette. Eddig az időpontig, 58 éves koráig, mint ismeretes, egyes koncertező és kutatási útjai kivételével egész életét a magyarság népe és földje iránti mély ragaszkodás töltötte ki. Alig fejezte be a 6. vonósnégyest, meghalt az édesanyja. Tudjuk, hogy egész életében bensőséges barát­ ság fűzte hozzá, és hogy őt soha nem hagyta volna egyedül. Most azon­ ban felismerhető volt, hogy Hitler hatalomra jutásával az embertelen101

ség egész Európát elárasztja majd, Bartók és felesége elhatározták, hogy elhagyják Európát. A világhírű muzsikus 1940-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. Zeneszerzői aktivitása ott sem ébredt újra benne, annak ellenére, hogy Amerika akkor még nem vett részt a háborúban, és Bartók egész­ ségi állapota sem rosszabbodott. A Columbia Egyetemen végzett bo­ nyolult tudományos munkát. Leveleinek tanulmányozásából kiderül, hogy betegség csak 1942 körül támadja meg: „Másfél éve beteg va­ gyok! Az első 10 hónap folyamán még tudtam dolgozni..." (1943. júni­ us 30-i levél Wood professzorhoz). Állapota 1943 tavaszára katasztrofális lett. Bartók felesége akkori­ ban írja egy barátjának, Jürgen Uhdénak, hogy az orvosok szerint, ha hat héten belül nem áll be gyógyulás, akkor Bartóknak meg kell halnia. Valószínűleg azért, mert a magas láz - és gyengeségi rohamokat nem tudná tovább elviselni. A Doctors Hospitalba szállították, ahol állapota tovább rosszabbo­ dott. Felesége barátnőjének és a házaspár befogadójának akkoriban az volt az érzése, hogy Bartók egész környezete felkészült a zeneszerző közeli halálára. Ekkor, június hónapban bekövetkezett egy váratlan változás, a be­ tegágyból nem halálos ágy, hanem a zeneszerző új életszakaszának ki­ indulópontja lett. Bartók életrajzírói hasonlóképpen írják le ezt a változást, sőt egye­ sek csodaként jellemzik. Ezek az idézetek Hans W. Heinsheimertől származnak, aki mind Európában, mind Amerikában nagyon közel állt Bartókhoz. Ő az egyetlen az általam ismert Bartók-biográfusok közül, aki közli, hogy Koussewitzky, akit személyesen ismert, elmesélte neki Bartókkal való találkozását. Heinsheimer a következőket írja: Amikor Bartók az ötvenhetedik utcai szegényes lakásukat elhagyta, New York egyik legjobb kórházába szállították. Az ASCAP (Zene­ szerzők, írók és Kiadók Amerikai Társasága) már egy idő óta a legjobb szakorvosokat küldte hozzá. Becsületükre legyen mondva, hogy most a kórházi költségeket is ők fedezték, annak ellenére, hogy Bartók nem tartozott tagjaik közé. Nemcsak testi állapota volt súlyos, hanem az egyre növekvő keserű­ ség és magány érzése is teljesen letaglózta. Elhanyagolt idegennek érezte magát, az amerikai zenei élet fő áramlatától elszakítva. Néha 102

keserűen emlékezett vissza nagy európai múltjára. Mindez mostanra elfelejtődött, a zeneszerző betegen, szegényen feküdt egy kórházi szo­ bában. Amikor Bartók helyzetének leírását olvassuk, teljes erővel megszó­ lal bennünk egyik népdala: Annyi bánat a szívemen, ketté hajlott az egeken. Ha még egyszer hajlott volna, szívem kettéhasadt volna. A látható fordulat 1943-ban valami különleges, titokzatos dolog történt a Doctors Hospitalban, ami emlékeztet egy 152 évvel korábbi eseményre, amely szin­ tén egy betegszobában játszódott. Akkor egy titokzatos idegen kereste fel a haldokló Mozartot, hogy felkérje egy rekviem megírására. 152 év­ vel később New York-ban, a követ nem egy titokzatos idegen, hanem Szergej Koussewitzky volt. Itt meg kell szakítanom Heinsheimer írását, hogy elmondjam, Koussewitzky, ez a bostoni muzsikus, 1924 óta a legnagyobb karmeste­ rek közé emelkedett, neve világhírű volt. Zsenialitása azonban nemcsak a zenében, hanem humanitárius te­ rületen, invencióiban is megmutatkozott, amit többek között Bartók­ nál tett látogatása is bizonyít. Hasonló tetteiről sok feljegyzés maradt, például szülőhazájában, Oroszországban egyszer egy hajót bérelt, és zenészeivel kétezer mér­ földet hajózott végig a Volgán, hogy honfitársainak klasszikus zenét játsszon. Bartók, aki megkeseredve, betegen és a mellőzöttség hiedelmétől gyötörtén feküdt, teljesen értetlenül fogadta, Koussewitzky látogatá­ sát. Korábban semmiféle kontaktus nem volt közöttük, Koussewitzky soha semmit nem vezényelt Bartók műveiből. A dirigens egyedül jött, egy széket húzott Bartók ágyához, és azon­ nal rátért jövetele okára. Munkát ajánlott Bartóknak, a Koussewitzky Alapítványtól. A munka honoráriuma ezer dollár volt, és garancia arra, hogy a művet első ízben a Bostoni Szimfonikus Zenekar adja elő. A mű kivitelezésében a zeneszerző teljes szabadságot kapott, azt írha103

tott, amit akart. A megbízó egyetlen feltételt szabott: a művet Natalie Koussewitzkynek, a karmester nemrég elhunyt feleségének kívánták szentelni, akinek emlékére Koussewitzky az alapítványt létrehozta. Tehát végül is egy „rekviem" megírásáról volt szó! Koussewitzky később maga mesélte el nekem a beszélgetés részle­ teit, és még a visszaemlékezésben is őszintén meghatottnak tűnt. Bartókra a karmester személyes látogatása kétségtelenül mély ha­ tást gyakorolt, ennek ellenére elutasította az ajánlatot. Nem akart pénzt elfogadni olyan műért, amit talán sohasem tud majd megkom­ ponálni. A karmester felkészült az ellenvetésre. Mielőtt az alapítvány Bartókot a munkával megbízta volna, a^tomponista barátai már jó előre figyelmeztették, hogy ennek a büszke em­ bernek rendkívül nehéz segítséget nyújtani. A felkérésnek tehát valódi megbízatásnak kellett lennie, még akkor is, ha Bartók rossz egészségi állapota miatt a kivitelezés lehetetlennek látszik. Ezért Koussewitzky az ajánlatot visszautasító komponistának elma­ gyarázta, hogy őt magát is köti a vezetőség döntése. Ha már egyszer a megbízásról döntöttek, azt többé visszavonni nem lehet. A pénzt tehát Bartók mindenképpen megkapja, tekintet nélkül arra, hogy akar-e egy darabot írni, vagy nem. A vezetőség megbízásából már a csekket is el­ hozta, a hivatalos szerződéssel együtt, amely a megbízatás feltételeit tartalmazza. Bartók sokáig nem szólt. Aztán hirtelen más dolgokról kezdett el be­ szélni. Arra kérte a karmestert, hogy ne siessen, maradjon még. A két férfi sokáig elmélyülten beszélgetett. Bartókot hirtelen valami új, szinte megrendítő élet-érzés árasztotta el. Több mint egy óra is el­ telt, amikor az ápolónővér belépett, és a karmesternek búcsút kellett vennie. Azok a tapasztalt szakorvosok, akik Bartókot betegsége idején ke­ zelték, bizonyára más magyarázatot találnak az állapotában bekövet­ kezett hihetetlen javulásra. Tény, hogy rövidesen elhagyhatta a kór­ házat. New Yorkból Észak-Karolinába ment. Ott egy elővárosban nyu­ godt lakást talált, ahol sem közlekedési lámpák, sem rádiókészülékek nem zavarták abszolút koncentrációját, ami számára létszükséglet volt. Végre friss levegőt szippanthatott, látta az eget, és érezte a föl104

det. A felhőkarcolók, metrók és újságosbódék helyett virágokat és fá­ kat nézegethetett. Újra boldog volt. Eletének külső átalakulása végbement. A belső folyamat Bartók Béla sorsfordulójának Hans W. Heinsheimer által leírt külső tényeit számtalanszor közölték könyvekben, füzetekben, dolgozatok­ ban, programajánlatokban, sőt még hanglemezeken is. A fordulópont belső következményeiről Bartók két hónapig semmit sem jelez leveleiben. Csak akkor jut el odáig, hogy egyszerűen közölje: 1943. augusztus 15-én ismét elkezdett komponálni. Ez pontosan hét héttel Koussewitzky inspiráló látogatása után történt. A sorsfordulat így mindkét szinten beteljesedett. Ilyen egyszerű módon tudósít a leghatalmasabbról, a legfontosabbról, ami életében még megtörténhetett. Teremtő-erői bilincseikből ki­ szabadultak, és azonnal dolgozni kezdett a művön, amelyet Natalie Koussewitzky emlékének szentelt. Bartók soha nem találkozott ezzel az asszonnyal, haláláról is csak a megbízás alkalmával értesült. Anyjának halála után Bartók Béla 44 hónapon keresztül nem volt képes komponálni. Most, egy másik halál megszenteléséért teljes erő­ vel átadta magát megbízatásának. Ettől kezdve leveleiben azt írja, hogy éjjel-nappal dolgozik. Nemrég még teljesen elgyengült teste annyira megerősödött, hogy bámulatra méltóan helyt tudott állni ebben a megerőltető munkában. Mit élt át Bartók, amikor bilincseitől megszabadulva, megerősödött testtel, a semmiből feléledve újra alkothatott? Levelei, melyek min­ denkor szárazak, tárgyilagosak, tartózkodóak voltak, nem tartalmaz­ nak választ ilyen intim kérdésekre. Belső világának állapotáról egyetlenegyszer olvastam egy szót, ame­ lyet egy bizalmas levélben írt. Azt írta, úgy tűnik számára, mintha vala­ miféle feltámadást élt volna át. Mire gondolhatott Bartók, amikor az itt kiemelt szót papírra ve­ tette? Talán a középkor előtti kultúrák beavatásaira, vagy az ótestamentumbeli két fiúra, akiket Éliás és Elisa visszahívott a halálból? Az evangéliumok három feltámasztására, amelyek közül Lázáré a legis­ mertebb? Vagy talán egy egészen más példázat élt benne! 105

1943. október 8. Bartók műve, melyet a Koussewitzky Alapítvány számára, Natalie Koussewitzky emlékére alkotott, elkészült. Címe: Concerto zenekarra. Mértékadó bírálók szerint a XX. század mesterműveinek sorába tar­ tozik. A Concerto, mint minden nagy zenemű nemcsak sok százezer, sőt millió embernek adott ajándékot, hanem alkotójának is további inspi­ ráló forrásul szolgált. Bartók újra meg újra merített ebből a művéből, egészen haláláig egy sor új műhöz talált benne inspirációt. Életerőinek és alkotókedvének megújulása egy halott asszony emlékére írt művel kezdődött. A mű ősbemutatója Bostonban volt, 1944. december l-jén, a Bosto­ ni Szimfonikus Zenekart Szergej Koussewitzky vezényelte. Bartók ott volt a bemutatón. A mű egyértelmű sikerének köszönhetően a komponista hírneve egész Amerikában elterjedt, új megbízások érkeztek Bartókhoz, és vá­ laszul a zeneszerző kreatív invenciói is megnyíltak. Az ősbemutatónak volt még egy kiemelkedő vonása: a programfü­ zetbe Bartók - életében először - egy összefoglalót írt, egy rövid aján­ lást, amelyből zenei szakkifejezések helyett a komponista legtisztább emberiessége csendült ki. Zenekari műve címének megindokolása a következő: Ezek után pedig következzék a Concerto tartalmának emberi jellemzé­ se: az egész mű alaphangulata, a tréfálkozó második tételt kivéve, lépcső­ zetes átmenetet jelent az első tétel komolyságán át a harmadik tételben megjelenő gyászig és halottsiratásig, majd végül az utolsó tétel élet-igen­ léséig. Bartók ajánlása nyomán a mű hallgatójában a következő kérdések merülhetnek fel: A Concerto egy lépcsőfokokon való átmenet ábrázolása, ami az első tétel komolyságából indul ki, a harmadikban gyászt és halált él át, míg végül az utolsó tételben eljut az élet feltámadásáig. Itt a halál szenve­ dései egyértelműen az élethez vezetnek el. Hogyan kell ezt érteni? Az emberi lét azt bizonyítja, hogy a halál az élet feloldásának követ­ kezménye, és nem megfordítva. Bartók milyen világszemléletről tanúskodik ebben a felépítésben? 106

Fennáll-e valamilyen távoli kapcsolat a Concerto és az egykori Adonis- ünnepélyek között? Az Adonis-ünnepélyen a megfelelően fel­ készült emberek benső világukban végigélhették a szent átmeneteket, kezdve az ősz komolyságán, elmélyedve a szívettépő panaszokban, jaj­ szóban, gyászdallamokban, a halál vigasztalan átélésében. Ezután éb­ redt fel bennük a megújult élet, a győzelmi és hálahimnuszok telített­ ségében. A mű hallgatóiban felmerülhet a kérdés: Kinek a halálát élte át Bartók a Concerto harmadik tételében? Édes­ anyjáét? Natalie Koussewitzkyét? Hans Levy-Diem halálát, aki öngyil­ kos lett? A még mindig tomboló második világháború áldozatainak ha­ lálát, vagy egyáltalán magát a halált? A fent felsorolt kérdésekre a gazdag Bartók-irodalomban mind ez idáig nem találunk választ. Csak azt sajnálom... Bartók levelei, arról tanúskodnak, hogy alkotókedve többé nem hagyta el őt. Művei is ezt tanúsítják. Mindazok a kompozíciók, amelyek ebből a korszakból származnak, új jellemvonásokat mutatnak. A komponista fia, Bartók Péter apjának ezt az alkotói periódusát „Kristály-korszak­ ként" jellemezte. Bartók ezeket a „kristálytiszta" műveit a második világháború telje­ sen kibontakozott démoni hangulatában alkotta. Három amerikai költő, Ezra Pound, T. S. Eliot és Hilda Doolittle, ugyanebben az időpontban érték el alkotóerejük csúcspontját. Ők Bar­ tóknál sokkal korábban és ellenkező irányban szelték át az óceánt. Amerikát elhagyva halálukig Európában maradtak, ahogy Bartók Amerikában fejezte be életét. A magyar komponista és a három ameri­ kai költő közötti kapcsolatról nincs tudomásunk. Művészetük egyidejű csúcspontra fejlődése mégis egyértelműen kifejezésre jut akkori mű­ veikben. A művészi indíttatás mindhárom poétában csakúgy, mint Bartók Bélában életük végéig rendkívül aktív maradt. Bartók, röviddel halála előtt, a tőle megszokott egyszerűséggel csak ennyit mondott: - Csak azt sajnálom, hogy tele kofferrel kell elmennem. (Bartók Péter levele Agatha Fassetthez. Utóbbi könyve, Bartók ame­ rikai évei. Budapest, 1960.) 107

Hangsúlyozni szeretném, hogy a jelen írás közlései Bartókról a Len­ gyel házaspártól származnak. Bartók Lengyel Menyhért szövegét dol­ gozta fel A csodálatos Mandarin című művében. A Lengyel házaspár ugyanabban az időben élt Amerikában, amikor Bartók, és haláláig ápol­ ták vele a kapcsolatot. Ez az utolsó levél-idézet arról tanúskodik, hogy Bartóknak nem adatott meg a lelke legmélyén élő végső műveket kot­ ta-papírra vetni, és embertársainak tovább adni. 1945. augusztus végén Bartók Saranak-Lake közelében megbetege­ dett, és feleségével visszatért New Yorkba, orvosai közelébe. Fia, Pé­ ter egészségesen tért vissza az amerikai katonai szolgálatból, és szüleit New Yorkba vitte. Bartók ebben az időben szinte megszakítás nélkül III. zongoraversenyén dolgozott. Bartók Péter leírja, milyen szívettépő volt az a jelenet, amikor apja szeptember 22-én orvosának könyörgött, csak még egy napot engedé­ lyezzen számára otthon! Erre az egyetlen napra lett volna szüksége, hogy munkáját befejezze, hiszen már csak 17 taktus hiányzott. Az or­ vos azonban hajthatatlan maradt, Bartóknak indulnia kellett. A17 tak­ tust, amit üresen kellett hátrahagynia, utoljára még megszámozta. A East Side Kórházban életét infúzióval próbálták meghosszabbíta­ ni. Bartók tiltakozott, és azt panaszolta, még utolsó perceiben sem tisz­ telik nyugalmát. Hozzátartozói körében csendben fejezte be életét. A kontinensen melyik országba jutott el elsőnek halálhíre? A semleges Svájcba, ahol olyan sok barátja talált menedéket, ahol olyan sokat játszották műveit, és ahol Paul Sacher elismerése, Bartó­ kot új alkotásokra ösztönözte. A Magyarországon hátrahagyott és még befejezetlen munkáit a zse­ niális komponista és hű barát, Kodály Zoltán fejezte be.

108

NAGY MÁRIA: EMLÉKIRATOK III.

A magyar antropozófia hétszer hét éve 1926-1975 Rudolf Steiner halála után világos volt számomra, mit kell tennem. Tisztán láttam, hogy nehéz német könyvekkel, előadásokkal nem lehet az antropozófiát a magyar néphez közel hozni. Akkoriban még nem lé­ teztek fordítások, és nem voltak magyar előadók. Ezért döntöttem úgy, hogy praktikus, a mindennapi életben megva­ lósítható dolgot kell létrehoznom, amire az emberek felfigyelnek, és kérdéseik támadnak. így került sor egy iskola és internátus alapítására, 7-14 éves gyerme­ kek számára. A megvalósítást férjem tette lehetővé. Hajlandó volt arra, hogy a Kis-Svábhegy oldalában, gyönyörű, uszodás park közepén álló hatalmas villáját a tervezett iskola és internátus rendelkezésére bocsássa, minden bérleti díj nélkül, míg az adóterheket továbbra is ő viselte. Szeretnék néhány szót szólni férjem személyiségéről és anyagi hely­ zetéről. Nem akarok túlságosan személyes lenni, ezért hadd idézzek két lexikonból, mert ezek az adatok életéről sok mindent elárulnak: Nagy Emil, szociálpolitikus, író, született 1871. november 16., Kaposvár. Budapesten végezte a jogi egyetemet, külföldi utazások, ügyvédi iroda 1898-ban. 1906-1911 között tagja a parlamentnek, 1914-ben udvari ta­ nácsos. 1906 óta publicista, újságíró, főleg a szociálpolitika érdekli és a kisföldbirtokosok a parasztok segítője és érdekeinek képviselője. (Szellemi Magyarország. Életrajzi Lexikon, Bécs, 1916.) Nagy de Vámos Emil, L. L. D. Dr. jur. ügyvéd, a parlament tagja, udvari tanácsos. Apja Sándor, a Legfelsőbb Bíróság tagja Budapesten, édesanyja Csorba Hermina. 1918 óta házas, felesége Göllner Mária. Nagy Emil ve­ zető munkatársa a Pesti Hírlap című lapnak. Mintegy 500 dolgozatot 109

publikált nemzetközi jogról és szociális kérdésekről. Vezetője a Nem­ zetközi Jogi Társaságnak, tagja a Rotary Clubnak stb. (Who is Who in Central and Eastern Europe? Zürich, 1937.) Férjemet az egész országban jól ismerték, azon kevesek közé tartozott, akit a nép minden rétege őszintén szeretett. A hatósági szerveknél él­ vezett tekintélye felbecsülhetetlen segítség volt az iskola és az antropozófia számára. A házért és a parkért - amit az iskola rendelkezésére bocsátott - magas adót fizetett. Eladni soha nem akarta, öregkorára tartogatta, hogy megélhetését ebből biztosítsa majd. Nem tartozott a vagyonosok közé, családja fenntartását intenzív, mindennapi jogi munkával kellett biztosítania. Minthogy akkoriban nekem sem volt semmim, férjemről elmondhatom, hogy igazi áldoza­ tot hozott. Halála előtt még gondoskodott előző házasságából szárma­ zó öt gyermekéről. A hatodik gyermeknek, Katinak, a teljes államo­ sítás előtti utolsó pillanatban még adhatott valamit vagyonunk mor­ zsáiból. Éva leányának és az én három fiamnak semmi sem maradt, a két fiatalabbnak, Sándornak és Kristófnak még a taníttatására sem jutott. Ez a látszólag nem idetartozó, „privát jellegű" közlés azt kívánja bi­ zonyítani, hogy az iskola alapításakor bizonyos morális kötelezettsége­ ket is szem előtt kellett tartanunk. Ezen túlmenően mindig betartottuk azt az örök érvényű alaptörvényt, amely szerint bármilyen ezoterikus ala­ pítás csak úgy teremhet jó gyümölcsöt, ha áldozati tettekre épül, ahogy Kozmoszunk teremtése is áldozati erőből indult ki. Ez a kozmikus törvény éppúgy vonatkozik a hatalmas tettekre, mint arra, amit én férjem segítségével meg tudtam valósítani. Eltökélt szándékom volt, hogy - egészen fiatal emberként - egy olyan országban honosítsam meg az antropozófiát, ahol rajtam kívül ekkor még nem voltak antropozófusok, és ahol Rudolf Steiner mun­ kássága - az első világháború tragédiája következtében - magyarorszá­ gi tevékenysége ellenére is teljesen ismeretlen maradt. 1933. január 29-én a Tátrában súlyos fejsérülés ért, ami miatt sokáig távol kellett maradnom a munkámtól. Ez idő alatt az iskola első igazgatójának utóda folyamatosan pénzt sikkasztott az internátus bevételéből. Ez az internátus fizetésképtelen­ ségéhez és teljes eladósodáshoz vezetett. Ugyanebben az időben megI 10

szüntették az iskola német tanítóinak munkavállalási engedélyét, haza kellett térniük a „harmadik birodalomba". Az iskola számára ez volt a halálos döfés, mert a magyar tanítóknak még nem volt alkalmuk arra, hogy Rudolf Steiner pedagógiáját a meg­ felelő szinten elsajátítsák. 1933. január 31-ével Hitler hatalomra ke­ rülésével a politikai helyzet amúgy is olyan fordulatot vett, amely lehe­ tetlenné tette az iskola további fennmaradását. A kis-svábhegyi iskolát szeptember elején zártuk be, nyolcévi fennállás után. Két év múlva Németországban betiltották Rudolf Steiner műveinek terjesztését és olvasását, a Rudolf Steiner-iskolákat, az Antropozófiai Társaságot pedig bezárták. Az iskola feloszlatása mindannyiunk számára súlyos megrázkódta­ tást jelentett. Számomra ehhez még komoly anyagi és gazdasági prob­ lémák is járultak, egyrészt az említett sikkasztás, másrészt a két ház, az iskola - és az internátus-épület leromlott állapota miatt. Voltak akik ebben a helyzetben segítségemre siettek, a Fiatal Dok­ tor és mások is. Férjem vállalta az épületek renoválását. Ismét megcso­ dáltam áldozatkészségét. Nem tudom mi ment végbe a lelkében, de harminc évvel később - közvetlenül a halála előtt - legidősebb fiának, Istvánnak ezt mondta: - Mégiscsak szép iskola volt! 1926-1933 Az antropozófia megalapítása, 1926. február 20-a óta engem tekintet­ tek az úgynevezett főtitkárnak, akinek feladata volt a kapcsolat fenn­ tartása a Goetheanummal, és a Magyarországon meginduló antropo­ zófiai munka szellemi táplálása. Az iskola megszűnése után az a veszély fenyegetett, hogy Magyar­ országon az antropozófiai élet is megszűnik. Ebben a fenyegetett helyzetben egy fiatal ember - nevezzük mostantól fogva Fiatal Dok­ tornak-vette át az antropozófia helyi vezetését. Enyingi Göllner La­ jos ekkor 35 éves volt, igazi „goetheanista", aki már kora gyermeksé­ gében megfigyelte a növények és állatok növekedését, a madarak tollazatának színét és más hasonlókat. Tehetséges volt rajzolásban és festésben. Ezek a képességek később jó szolgálatot tettek. Göllner Lajos két doktorátussal lett orvos, belgyógyász és fogorvos szakon végzett. III

Az antropozófia ekkor volt hétéves Magyarországon. Mindazok, akik tevékeny munkásai voltak, ez idő alatt aktív gondolkodókká let­ tek, többen tanulócsoportokat vezettek. Legtöbbjük az iskola révén került kapcsolatba az antropozófiával, részben a szülők, részben az is­ kolában működő tanárok köréből, részben pedig a bevezető előadások által. Sokan voltak olyanok, akik Alfréd Meebold lénye és munkássága által lettek antropozófusok. Az iskola alapításakor vállalt feladatunkat - hogy ez az első magyar Waldorf-iskola a magyar antropozófiának erős, egészséges csírája le­ gyen - teljes mértékben teljesítettük. A hitleri idők alatt nemcsak az iskola épülete és az internátus vált romhalmazzá, hanem nagyon sok ember is odaveszett, akikre a legna­ gyobb hálával emlékezem. 1933-1940 Az a hétéves korszak, amely az iskola feloszlatásával kezdődött, a ma­ gyarországi antropozófia második életszakaszához vezetett. Ez az élet­ szakasz - az emberi élethez hasonlóan - a Merkúr bolygó hatása alatt áll. Ahogy az egészséges gyermek életteste a Merkúr-erők segítségével szabadítja ki magát a szoros anyai kötelékből, hasonlóképpen gyors léptekkel bontakozott ki a magyarországi antropozófia önálló élete is. A Merkúr bolygó az ember számára az egészséges életerők és morá­ lis erők forrása, amelyek képessé teszik arra, hogy a Földön a szellem képviselőjévé váljon. Ebben a korszakban valóban ezek a Merkúr-erők érvényesültek legerősebben Magyarország antropozófiai életében. Tudatosan és energetikusán törekedtünk arra, hogy aktívan dolgoz­ zunk az antropozófia legkülönbözőbb területein, és az ebből fakadó szellemi felismeréseket az érdeklődők számára hozzáférhetővé te­ gyük. Egymás után alakultak a tanuló csoportok, a megismerés-elmé­ let, a szellemi iskolázás, a kozmológia és a filozófia feldolgozására. Az iskola fennállása idején elsősorban a pedagógia és a művészet állt mű­ ködésünk előterében, most a hangsúly más területekre került át. Ebben az időben három Zweig működött Magyarországon. A Fiatal Doktor felvette a kapcsolatot dr. Ita Wegmannal, a Goetheanum orvosi szekciójának vezetőjével, és tőle megkapta a szükséges or­ vosi könyveket. A sors különös mozzanata volt, hogy a Fiatal Doktort I 12

éppen akkor juttatta vezető szerephez, amikor az antropozófia Mer­ kúr-korszakát élte Magyarországon. így lehetőséget kapott arra, hogy az orvos-arkangyalhoz, Rafaelhez kapcsolódjék. Életének mottója Rudolf Steiner Megváltozott helyzetben című, 1918-ban tartott előadás­ ciklusának 5. előadásában található: „A XIX. század közepe táján, bekövetkezett az a különös állapot, hogy Je­ hova nem tudott többé úrrá lenni az ellenálló szellemek felett, így azok kü­ lönösen erős hatalomhoz jutottak. Ugyanakkor csak a XIX. századtól vált lehetségessé a Krisztus-impulzus igazi megértése, amely nélkül az emberi kultúra nem fejlődhet tovább. A jövő kultúráját már nem lehet kizárólag a vérségi kapcsolatokra épí­ teni, mert a vérségi kapcsolat csupán egyheted része annak, aminek az em­ ber földi kultúrájában meg kell valósulnia. A további hatheted rész majd a Krisztus-impulzus által fog megvalósul­ ni. Egy az ötödik, egy a hatodik és még egy a hetedik korszakban. A többi átmegy a következő korszakokba. A Krisztus-impulzus az ötödik korszak folyamán mint gyógyító impul­ zus jelenik meg, a hatodikban mint a szellemi megismerés ébresztője, a he­ tedikben pedig mint a profetikus képességek forrása." A Fiatal Doktor köré szorgalmas, tettre és áldozatra kész emberek gyűltek, akik az említett tanuló-csoportok élére álltak. Majd mind­ egyik a kis-svábhegyi iskola révén talált hozzánk. Közülük két példát emelnék itt ki: Az egyiket nevezzük egyszerűen Fordítónak, bár ez a jelző messze nem fedi jelentős tevékenységének más területeit. Ebben az időszakban kezdte el fordítói tevékenységét, amelyet a mai napig kiváló színvonalon - folytat. Egyik német barátunk, Johannes Neumeister - maga is Meeboldtanítvány - fordító barátnőnket arra ösztönözte, hogy alapítson egy ifjú­ sági csoportot. Ezt nagyszerűen meg is valósította, a fiatal emberek mind nagyon szerették őt. Tanítványai között volt egyetlen fia, Péter, aki kezdettől fogva a kis-svábhegyi iskola diákja volt, és ezáltal hozta érint­ kezésbe szüleit Rudolf Steiner életművével. A tehetséges, barátságos gyermek ezzel szülei életében nagy missziót töltött be, édesanyját pedig gazdag szellemi hivatáshoz segítette. Amikor egyszer később - katonai kiképzése idején - édesanyjával találkozott, a következőt mondta neki: I 13

- Ha bármikor életveszélyes feladatokat követelnek majd tőlem, mindig őrangyalomra gondolok, és az ő védelmébe helyezem magam. Péter soha nem tért vissza a háborúból, az orosz fronton nyoma ve­ szett. Úgy gondolom, hogy ő ma is az antropozófiai munka segítő szel­ lemei közé tartozik, és részt vesz édesanyja munkájában. Egy másik munkatársunk, nevezzük itt a Zongoristának, aki az isko­ lában zeneórákat adott, Rudolf Steiner műveivel megismerkedve azon­ nal dolgozni kezdett az antropozófiáért. Míg a Fordító szellemi ereje világos, egzakt gondolkodásban és tudásban gyökerezett, addig a Zon­ goristának az ember rejtett tulajdonságainak meglátásához és ezek megfelelő iskolázásához volt érzéke. Ebben az időben az antropozófia iránt egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott. Az informatív előadási tevékenység tovább folytatódott, sok külföldi előadónk is volt, többek között a fizikus Baravalle, a termé­ szettudós Günther Wachsmuth, a Waldorf-tanító Herbert Hahn, a költő Albert Steffen, a biológus Ehrenfried Pfeiffer, a gyógypedagógus Kari Schubert, dr. Ottó Frank, dr. Hans Erhardt Lauer és Alfréd Meebold. Eközben egyre világosabbá vált számunkra, hogy a világ óriási ka­ tasztrófa előtt áll, és hogy az újjáépített Goetheanumban szintén rendkí­ vüli konfliktusok nehezítik a munkát. Ezek az ellentétek 1935 húsvétján érték el tetőpontjukat. A Fiatal Doktor nagyon gondterhelt volt a fejle­ mények miatt, és egy táviratot küldött Dornachba, azzal a kéréssel: kö­ vessenek el mindent a felmerült konfliktusok békés megoldásáért. Ezekben a zűrzavaros időkben többen közülünk kivándoroltak, és többé nem tértek vissza hazájukba. 1940-1947 A magyarországi antropozófia harmadik hétéves periódusa a Vénusz­ erők hatása alatt állott, amennyiben az antropozófusok közötti ember­ szeretet és az antropozófia iránti szeretet rendkívüli erővel megnyilat­ kozhatott. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a háború és az üldöztetés legsö­ tétebb időszakában - úgy a megmentést keresők, mint a megmentők a rájuk mért próbák közepette teljes mértékben helytálltak. Ebben az időszakban mindannyiunknál az érzőtest kifejlesztése és annak önálló alkalmazása kapott különös hangsúlyt. Ez is sikerrel járt, mert az ember - a mentési és rejtegetési lehetőségek felfedezésében valóban rendkívül ügyes és találékony lett. ! 14

Az ország helyzete eközben napról napra rosszabbodott. A férfiakat behívták katonának, 1944. március 19-én pedig a német hitlerista csa­ patok bevonultak az országba. Először mintegy ezer keresztény embert hurcoltak el, ezzel kívánták megtörni az ország ellenállását. Ezután kö­ vetkezett a nürnbergi törvény alá tartozók elhurcolása, majd a szovjet csapatok támadása, amelynek következtében az ország majdnem egy évig véres csaták színterévé vált. Ezekben a szörnyű időkben, közös erőt merítettünk Rudolf Steiner következő mondataiból: Aki mindig a szellem felé törekszik, rendíthetetlenül remélheti, hogy a megfelelő időben nem marad a szellem segítsége nélkül. Rengeteg ember bújt meg a házunkban és az uszoda alatti pincében. Az antropozófiai munka tovább folytatódott, csupán hat hónapig szü­ netelt. A János-evangéliummal foglalkoztunk. István fiam egy föld­ alatti ellenállási mozgalomhoz csatlakozott. Férjem a nácik listáján volt, bármikor elhurcolhatták. Henri Dunant születésnapján született meg a békeszerződés, miután a szovjetek és szövetségeseik a háborút megnyerték. Pünkösdkor tartottuk első nagy összejövetelünket. Bizony nagyon sokan hiányoztak közülünk. A Fiatal Doktor - a bombázások alatt - életveszélyes műtéten ment keresztül, amelyben gégéjének nagy részét elveszítette. Szünet nélkül foglalkoztunk azoknak a társainknak további sorsával, akikről tudtuk, hogy átlépték a halál küszöbét. Családunknak nemcsak otthona és vagyona veszett el, hanem férjem és én is munkalehetőség nélkül maradtunk. A második világháború után a győzedelmes szovjet csapatok orszá­ gunkban maradtak, és a sztálini bolsevizmus nehéz évei következtek. Erről a diktatúráról itt többet nem kívánok beszélni. Három hónappal ennek a hétéves korszaknak befejezése előtt a Vö­ röskereszt megbízásából elhagytam Magyarországot. Egy gyermekvonatot kísértem Olaszországba azzal a feladattal, hogy utána Svájcban a rokkantgondozást tanulmányozzam. 115

Azt terveztem, hogy feladatom elvégzése után visszatérek Budapest­ re, de a megváltozott körülmények arra kényszerítettek, hogy Svájcban maradjak. Itt találkoztam legkisebb fiammal, Kristóffal, aki már koráb­ ban Franciaországba érkezett egy gyermekvonattal, és gimnáziumi ta­ nulmányait Svájcban folytatta. Ettől kezdve nagy szegénységben éltünk, de egymást az élet minden területén segíteni tudtuk. Svájc jóságos, befogadó anya lett számunkra. Svájcban maradásunk nemcsak férjem beleegyezésével, hanem ha­ tározott kérésére is történt. Az volt a szándéka, hogy amint lehet, kiutazási engedélyt kér, és utánunk jön. Nem sejthette, hogy az új ma­ gyar kormánytól ezt soha nem fogja megkapni. Legidősebb fiunk, István vele maradt. 1947-1954 Az antropozófia 21. születésnapját (1947. február 20.), azaz Én-perió­ dusának kezdetét már nem Magyarországon éltem meg. Ezzel az önál­ lósodás alaptörvénye beteljesedett, amely magával hozza az embertár­ sakhoz való kapcsolatok gyökeres átalakulását. Az ember igazi Én-je az a forrás, amelyre az embertársakhoz való tartós és erős kapcsolatok ráépülnek, és az emberiség fogalma a leg­ magasabb szinten megvalósulhat. Ugyanakkor az emberi Én-ben lakik az az erő is, amelyet egoizmusnak nevezünk, és amely a közösségeket szét­ rombolhatja, sőt meg is ölheti. Az emberi Én igazi fejlődése a szellemi Nap hatása alatt áll. Ez a szellemi Nap 21 éven keresztül árasztja az Én-tudat fényét az emberi gondolat-, érzés- és akarat-világba. A magyarországi antropozófiának további fejlődési szakaszait csak a távolból követhettem, de mindig a legbensőségesebb szellemi össze­ tartozás érzésével tettem azt. Mindazonáltal a magyar mozgalommal kapcsolatos feladataim döntően átalakultak. Innentől kezdve főleg közvetítőnek éreztem magam, és sorsom meg­ engedte, hogy az antropozófia életének további fejleményeit - amit a Goetheanumban átélhettem - a szinte lehetetlen akadályok ellenére is továbbadjam Magyarországnak. Ebben az időben leveleinket felnyitot­ ták, az utazás tilos volt, az országot vasfüggöny zárta el a szabad Európától. Még emigrációm előtt keresni kezdtem olyan fiatal személyiségeket, akiket tanulmányi csoportok vezetésére előkészíthettem. Közéjük tarI 16

tozott egy Gyógypedagógus, akiben az emberség művészi emberlátás­ sal párosult. Férjével együtt olyan nagyszerűen tevékenykedett, hogy minden várakozásomat felülmúlta. Ugyanebben az időben egy író ba­ rátunk szintén értékes munkatársnak bizonyult. Velük, a korábbi cso­ portvezetőkkel, a Fiatal Doktorral és más barátainkkal olyan erős szel­ lemi kapcsolatban maradtam, hogy mindenkori munkámat össze tudtam kötni az ő tevékenységükkel. Az érzőlélek kifejlesztésének ideje, a negyedik hétéves periódus, Magyarországon az úgynevezett Rákosi-korszakra esett Rákosi Mátyás, Sztálin kreatúrája, a magyar kommunista párt főtit­ káraként Magyarország teljhatalmú ura lett. Ezt az időszakot még a régi meggyőződéses kommunisták is a legborzalmasabb diktatúraként emlegetik. Koncentrációs táborok, kínzások, kitelepítések, elbocsátá­ sok, jutott mindenkinek, akit a rendszer ellenségének tekintettek. Az antropozófia is elrejtőzött. 1947-48-ban a fiatal generáció tömegesen menekült külföldre, második fiunk, Sándor, Ausztráliába menekült. Férjemet 1951. május 21-én, 80 éves korában kitelepítették. Ez an­ nál furcsább volt, mert 1939 óta a politikától visszavonult, és egyszer már a németek is elhurcolták... Ugyanebben az időben István fiamtól is megvontak minden munkalehetőséget, úgyhogy reménytelen hely­ zetbe került. Sok antropozófusra is kitelepítés várt. Férjem a kitelepí­ tést hősiesen viselte, de egészségileg megtörve tért vissza. A lakosság minden rétegében eluralkodott a kétségbeesés. Ebben a lelki konstellációban valóban rendkívül nehéz feladat volt az antropozófiai iskolázásban megkövetelt lelki egyensúlyt és egyked­ vűséget megtartani, és az érzőleiket ezzel áthatni. Volt, akinek ez sike­ rült, így például a Fiatal Doktornak is, aki - rokkantként - ebben az időben építette fel újra praxisát, és sok emberen tudott segíteni. Az er­ délyi antropozófusokat is hasonló sors érte a sztálini uralom idején. Tőlem távol szakadt barátaim sanyarú sorsára gondolva, csak egyet tehettem: szerény képességeimhez mérten egyre fokoztam a szellemi munkát. Cikkeim a Goetheanumban is sűrűn megjelentek, emellett több városban tartottam antropozófiai és kultúrtörténeti előadásokat és kurzusokat. így tudtam a szellemi kapcsolatot fenntartani hazai ba­ rátaimmal. Ezt a tevékenységemet 1946 nyarától 1967-ig 21 éven keresztül folytat­ tam. 117

Ekkor szembetegségem miatt vissza kellett kissé vonulnom a mun­ kától. Kapcsolatom a Vöröskereszttel nem szűnt meg. Azt a megtiszte­ lő feladatot kaptam, hogy az Ifjúsági Vöröskereszt számára egy illuszt­ rált kiadványt szerkesszek. Ezenkívül egy gyermekújságot is indítottam a Dons Suisse megbízásából, a háború által sújtott országok gyermekei számára. Ennek az újságnak a Herz (Szív) címet adtam. Anyagi okok miatt ez az újság nem sokáig maradt fenn. Itt még rövi­ den megemlítem ausztráliai és új-zélandi előadásaimat, amelyeket há­ rom nyelven: németül, angolul és magyarul tartottam 1954-55-ben. Itt a déli féltekén egy új antropozófiai munkacsoportot alapítottam, a Ma­ gyarországról ide vándorolt fiatalok számára. Ez a mai napig virágzik. 1954-1961 A magyar antropozófiai mozgalom „érzőiélek-korszakának" végén újabb veszteség ért bennünket. Új-Zélandon egy antropozófiai ülés­ során, 89 éves korában váratlanul meghalt barátunk, Alfréd Meebold. A botanikus vándor 1952 vízkereszt napján, éppen a déli harangszónál lépte át a szellemvilág küszöbét. Alfréd Meebold egész munkássága során mindig az aktív gondolko­ dást és fogalomalkotást kívánta előmozdítani, mert ezeket tekintette az egészséges antropozófia alapjának. Érdekes módon - éppen az értelmi-lélek felépítésének idején - különösen ebben kaptunk tőle a szellemi világból hathatós és erős segítséget. Sztálin halála után (1953) Rákosi hatalma megszűnt, az ország kissé szabadabb lett. Igazolást nyert Rudolf Steiner tanítása: a fiatalon meg­ haltak segítő erői érezhetően támogatták munkánkat. Az antropozófiai munkán belül nagy érdeklődés támadt a megisme­ rés-elmélet iránt. Már említett Fordítónk ebben a hétéves periódusban az antropozófia gondolati útjáról tartott előadásokat. Zongoristánk ennek kiegészítéseként - az eddigieknél még jobban hangsúlyozta az ön-nevelés fontosságát. Az orvoscsoport 13 emberrel dolgozott. Eb­ ben a periódusban az alapgyakorlatokon belül a legnagyobb hangsúlyt a gondolati koncentráció és az elfogulatlanság gyakorlatai kapták, mindkettő nélkülözhetetlen a teoretikus értelmi lélek kifejlesztéséhez. Az 1956-os forradalom alatt és után több mint 100 ezer ember hagy­ ta el Magyarországot. Akkoriban sok antropozófus is emigrált. Ebben az időszakban újra eljutottam Ausztráliába, ahol több antropozófiai I 18

előadást tartottam. Nyolc hónapot töltöttem az ötödik kontinensen, eb­ ből hat-hét hetet Új-Zélandon. Mindent elkövettem, hogy kötelessége­ met teljesítsem, életemnek ez nagyon serény korszaka volt. Ausztrália után Angliába mentem, és csak ezután tértem haza Svájcba, ahol azonnal hozzákezdtem^ hemiszférák párbeszéde című könyvem megírásához. Ezt a könyvet Alfred Meebold és szülővárosa, Heidenheim emlékének szenteltem. Ebben az írásban igyekeztem rögzíteni azokat a szellemtudo­ mányi összefüggésekből nyert tapasztalataimat, amelyeket nagy utazásom alatt átéltem. Az volt az érzésem, hogy sok olyan felfedezést tettem, amiről még soha senki nem írt. Még ezen a könyvemen dolgoztam, amikor férjem haláláról értesül­ tem. 1956. augusztus 20-án, Szent István napján, délelőtt 10 órakor halt meg, abban az órában, amikor korábban mindig a Szent István-na­ pi ünnepségre indult. Nem érte meg a forradalmat és a magyarországi helyzet javulását. Nem sokkal utána ment el, 54 éves korában Hans Reichert, akinek a magyarországi antropozófia első impulzusa köszönhető. Férjem halála után tevékenységi köröm ismét bővült. Ettől az évtől kezdve a baseli egyetem népfőiskoláján tartottam kultúrtörténeti elő­ adásokat. Ez a munkám egy rég tervezett tanulmányhoz szolgáltatott anyagot. A tanulmány tervezett témája: az antropozófia helye és szerepe az emberiség szellemi történetében. 1956 után valamivel könnyebbé vált az utazás Magyarországról. Az első magyar antropozófus, aki orvosi tanulmányútra Rómába utazha­ tott, dr. Berend Endre volt. Személyesen még nem ismertem őt, ezért Svájcból Rómába utaztam, hogy találkozhassam vele. Együtt igyekeztünk tudatosítani az antropozófiai élet követelményeinek lényeges aspektusait, és a rendelkezésünkre álló ezoterikus erőforrásokat. Örömmel hallottam, hogy hazámban még a legsötétebb évek sem tudták megakadályozni a szellemtudományi munka elmélyülését. Ettől kezdve évről évre egyre több magyar antropozófus érkezett a Goetheanumba. Feladatomnak tekintettem, hogy a legnagyobb szere­ tettel fogadjam őket, és mindenben rendelkezésükre álljak. Minden újabb találkozásnál gazdagabb lettem benső világomban, attól a felis­ meréstől, hogy a megszenvedett múlt meghozta gyümölcseit. Azok kö­ zül, akiket vártam, többen már nem jöhettek el, mert ebben a hétéves periódusban sokan közülünk átlépték a halál küszöbét. I 19

1961-1968 Az emberi élet kibontakozásának hatodik hétéves periódusa még min­ dig a szellemi Nap hatása alatt áll. A tudati lélek kifejlődését szolgálja ez a korszak. A 35. évvel kezdődik, és ezt az évet mindig is az élet köze­ pének tekintették. 1968-ig tehát az antropozófiában is a tudati lelket kellett nagyjában-egészében kibontakoztatni. A tudati lélek lényegéről Rudolf Steiner következő kijelentését idézem: -Ami igazat és jót a lélek magában hordoz, az benne halhatatlan. Ami a lélekben mint örökkévaló felvillan, azt tudati léleknek nevezzük. A tudati lélek eltévelyedéseiről annyit, hogy ezek saját énünk és véle­ ményünk túlértékelésével, a túlzott önbecsüléssel állnak kapcsolatban. A tudati lélek a tudás felhalmozására sarkallhat, a tudás általi szolgálat hajlandósága nélkül. Akik elmulasztják, hogy akarati életükbe megtisztí­ tott gondolatokat vigyenek, nem veszik észre, hogy lényükben az egoista ösztönök túlsúlyba kerültek. Az alapgyakorlatok közül kettő, az akarati gyakorlat és a pozitivitás nyújt védelmet az ilyen eltévelyedések ellen. A fent említett hibák ember­ társaink és teljesítményeik lebecsülését vonhatják maguk után, szétdara­ bolják a közösséget, és megakadályozzák bennünk a másképp gondolko­ dó ember érzésének, akaratának és tetteinek, de még inkább gyengéinek alapos megértését. Az említett veszélyeknek és pozitív lehetőségeknek megfelelően zaj­ lott a tudati lélek fejlődési periódusa. 1961-ben halt meg a Fiatal Doktor felesége, aki mindenben hűséges támasza volt. Ekkor a Fiatal Doktor már 63 éves, tehát nem éppen fiatal. Betegsége 20 éve alatt a rák különféle formáit tanulmányozta, és kiterjedt praxisában bevezette az Iscadorterápiát, amelyről tudományos ismertetést is készített. Ugyancsak ebben az évben halt meg a magyarok jó barátja, Elisabeth Steffen, született Veress Erzsébet. 1963-ban pedig Günther Wachsmuth, a Goetheanum első vezetőségének tagja, és még ugyan­ ebben az évben Albert Steffen is. Magyarországról egyre többen utazhattak külföldre. Ez nagyban hoz­ zájárult önállósodásukhoz, és függetlenségi érzésüket újra kifejlesztette. A tudati lélek szubsztanciájának kibontakoztatásánál ezt a két tulajdon­ ságot minden egyes ember a maga módján gyakorolta. Érzékeltem, hogy tanácsaimat, információimat ugyan szívesen fogadják, de ezek már nem az egyedüliek voltak, mint azelőtt. 120

így én is több szabad időhöz jutottam, és összegyűjthettem azokat a külföldi nyomtatványokat és kiadványokat, amelyek a magyarországi antropozófiára vonatkoztak. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen gyűjtemény jelentős lehet az elkövet­ kezendő generációk számára. Ezenkívül egy könyvet írtam a Scrovegni-kápolna freskóiról, ez 1962-ben jelent meg. A hatodik hétéves periódus központi eseménye: 1965-ben a Szabad Szellemi Főiskola első osztályának gondolati tartalma eljutott Buda­ pestre. Mit értünk ezen? Az ember szellemi iskolázásának elmélyült, koncentrált tanítását. Akik elkezdték ezt a munkát, azok vállalták, hogy ne csupán a szimpátiának és antipátiának, a kedv és kedvetlen­ ségnek adják át magukat, hanem testi, lelki és szellemi erőiket a tudati léleknek megfelelő igaz emberiességgel alakítsák ki. Az ellenpólus már néhány hónap múlva megmutatkozott. Egyes ba­ rátainknak ijesztő próbákat kellett kiállniuk. Ebben a korszakban engem is jelentős sorscsapás ért. Végzetes szembetegséget kaptam, orvosaim közölték, hogy el fogom veszíteni látásomat. 1967-ben a dolog valóban rosszabbra fordult, mégsem sze­ retném teljesen reménytelennek nevezni. Ebben a periódusban a szellemi Nap-erők egyik örömteli megnyil­ vánulása volt 1968-ban, hogy Hárs Ernő lefordította Albert Stefién Pestalozzi című drámáját. 1968-1975 A hatodik hétéves periódus 1968. február 20-án ért véget. A követke­ zőből a mai napig három év és hét hónap telt el, de ez már nem a Nap, hanem a Mars-erők korszaka. A hetedik hétéves periódust a Szellemén-fejlődés előkészítésének kell szentelni. A szellemi útját járó ember-ebben a fejlődési periódus­ ban - különleges akadályok, ellenerők nyomása alatt áll, emellett azon­ ban különleges lehetőségek is kibontakoznak életében. Mindkét hatás az ötödik bolygó, a Mars szellemi erőivel áll kapcsolatban. Ismét ki­ hangsúlyozom, hogy írásomban a fejlődés aspektusa és a bolygókkal való összefüggése nem asztrológiailag, sem asztronómiailag értendő, hanem tisztán antropozófiai értelemben, mint valamiféle csillagszim­ bolika.

121

Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy az egyes hétéves periódusokat nem lehet egymástól élesen elválasztani, hanem elő - és utócsengésü­ ket, vagyis egymásba való átmenetüket is figyelembe kell venni. Ilyen értelemben dr. Berend Endre szellemi tevékenysége és halála még a Nap-korszak kicsengésében, a tudati lélek fejlődésének idejé­ ben történt. Röviden szeretnék emlékeztetni a Mars-hatás alapvető vonásaira. A gonosz Mars-démon viszálykodást, veszekedést és szükségtelen har­ cot szít az emberek között. A XVII. század kezdete óta azonban ebben a régióban poláris erőként megjelent vele szemben Buddha szelídsége, együttérzése és odaadása. Samael, a Mars-Arkangyal ajándéka az ember beszédkészsége és a Mars-régió lényei teremtik mindannak az ősképét, ami a Földön szi­ lárd állapotban vagy formában megjelenik. Ennek a hatásnak megfelelően Rudolf Steiner arra mutat rá, hogy a Mars régiójában, az emberi lelkek a halál után Buddha aurájában, Szent Ferenc-i impulzusokban részesülnek. Ez teszi lehetővé számuk­ ra, hogy a Mars-démon által felébresztett gőgtől megszabaduljanak. Míg a korábbi hétéves periódusokban Magyarországon az antropozófiai élet a legnagyobb külső nehézségek közepette zajlott, most a he­ tedik hétéves periódusban súlyos belső próbákat kellett kiállnia, a kétélű Mars-erők hatásainak következtében. A Mars-periódus feladataival kapcsolatban még három motívum áll­ jon itt kiegészítésül. Először: Azoknak a fiatalabb embereknek, akik egy szellemi mozgalom Mars-peri­ ódusának életfolyamatában csatlakoznak a közösséghez, nagy nehézsé­ gekkel kell megküzdeniük, hogy a széthúzás és viszály erőit legyőzzék, és a felesleges harcokat elkerüljék. Másodszor: A Mars-démonok hatására manapság sokasodnak a Földön azok az el­ lenerők, akik a szó igazi szolgálattevőinek tevékenységét kívánják aláásni, akadályozni. Rudolf Steiner tanítványaitól és barátaitól elvárta, hogy ezt a szolgálatot gyakorolják, a Logos-tant alaposan tanulmányozzák a tiszta, világos, választékos beszédet a mindennapi életben megvalósítsák. 122

Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? című könyvé­ ben kihangsúlyozta, hogy az ilyen beszéd hiányában a szellemi érzékszer­ vek - lótuszvirágok - torz módon fejlődnek, éppúgy, mint a homályos és pontatlan gondolatok következtében. Az értelmes, szépen formált, szerény beszéd Rudolf Steiner korábbi tanítványainak feltűnő tulajdonsága volt. Harmadszor: A Mars-régió negatív erőinek további tevékenysége az ember önálló gon­ dolkodási, fogalomalkotó - és beszédképességének akadályozása. Az ő jelenlétüknek köszönhető a közösségekben ma egyre inkább elterjedi elő­ ítélettel teli gondolkodás, amely közhelyekben, frázisokban és erős elfo­ gultságot tükröző ítéletekben szólal meg, és hihetetlenül bénítólag hat az egyes emberekre. Rudolf Steiner a XX. század elején ezeket a közösségi előítéleteket „köz­ véleménynek " nevezte, és hangsúlyozta, hogy ezek a Mars-régióban szület­ nek, és onnan szinte „ tölcsérrel" töltik bele az emberek tudatába. Manap­ ság a „tömegkommunikáción" keresztül ezek az erők valóságos hipno­ tikus hatalommá váltak. Ezek a folyamatok sajnos még az ezoterikus tanulmányokban is új veszélyt jelentenek A frázisképzés, az utánamondás, az egyoldalúság és más egyéb torzulás fenyegeti szellemi javainkat. Az alapgyakorlatok közül elsősorban az elfogulatlansági gyakorlat nyújt bizonyos támaszt ezekben a próbákban. Mivel ebből a hetedik periódusból még csak rövid idő telt el, jellem­ zést róla még nem adhatok. Csak azt tudom felsorolni, ami mostanáig történt: - Fordítónk befejezte Rudolf Steiner Eletutam című művét. - A Fiatal Doktor Pécsett egy orvoskongresszuson előadást tartott a rákbetegség Iscadorral való kezelésének eredményeiről. - Az Ausztráliába kivándorolt magyar barátokról elmondhatom, hogy egyikük a Rudolf Steiner-iskola elnöke lett Sydney-ben, és igen eredményes munkát végez az ottani gyógypedagógiai intézetben is. Saját munkámról annyit mondhatok, hogy 1969-ben befejeztem az Al­ bert Steffen esszé-munkásságából készített összeállítást, ami könyv alak­ ban is megjelent. Fiammal, Kristóffal befejeztem az Arany legendáról szó­ ló könyvet, amin több éven át dolgoztunk együtt, és 1971 nyarán meg is jelent. Ezzel a könyvvel, kultúrtörténeti előadásaimmal, valamint nyomMi

tatásban megjelent írásaimmal szeretném szolgálni a még hiányos össze­ állítást: Rudolf Steiner művének helye, az emberiség szellemi történetében. Rudolf Steiner azt tanította, hogy az emberiség jelenlegi feladata ser­ kenteni a tudati lélek kibontakozását. Ahogy a jelenben mindig érlelő­ dik a jövő is, úgy a tudati lélek kibontakozásának folyamatában a mai ember már a szellem-én jövőjét készíti elő. Ezt tudatosítva az embernek fokozott figyelemmel kell kísérni Rudolf Steiner életművének jövőbeli fejlődését. Erre Rudolf Steiner többször is utalt, és hangsúlyozta, hogy szellemi életműve mai megjelenésétől, az antropozófiától - még szellemi nyelvezetét tekintve is - erősen különbözni fog„Mi csak az előkészítők előkészítői vagyunk, semmi több." Mondta Rudolf Steiner 1908-ban Nürnbergben tartott, János Apoka­ lipszise című előadásában.

124

VÁMOSI NAGY ISTVÁN: VISSZAEMLÉKEZÉSEK

Tízéves voltam, amikor édesanyám először vitt el az Operába. De nem valami könnyebb fajsúlyú darabra, a János vitézre, a Traviatala, vagy a Bohéméletre, hanem - a tudálékos rokonok berzenkedésére - a Lohengrinre. Igaz, előzőleg elmesélte a Grál-legenda lényegét és a zene­ dráma tartalmát, majd zongorán eljátszotta kiemelkedő motívumait. A mű lenyűgöző hatást tett rám, s nem tágítottam addig, amíg nem csi­ kartam ki édesanyám engedélyét, hogy az ötórás Parsifalt is végigcso­ dálhassam. Ez a két színpadi alkotás keltette fel érdeklődésemet a Grál­ legenda iránt, amit még fokozott, hogy német tanárom kiegészítésül Wolfram von Eschenbach Parzifal]ának cselekményét is elmesélte. Teltek-múltak az évek. Sem középiskolai, sem egyetemi tanulmá­ nyaim során nem gyarapodtak a Grál-legendáról szerzett ismereteim, egészen addig... (Ez olvasható Vámosi Nagy István Merlin a bárd, Wagner a zeneköltő című könyvének előszavában, a történet folytatódik a szerző itt következő önéletrajzi írásaiban. A szerkesztő)

Visszaemlékezések Az Emlékiratok I. részénél röviden időznünk kell. Címe: Rudolf Steiner über seiner Letzte Ansprache, über Ungarn und überdie Schweiz. Édesanyám több olyan adatot, gondolatot, észrevételt rögzített ben­ ne, amelyet még széles műveltségű antropozófusok sem ismernek, vagy legalábbis figyelmen kívül hagynak. Édesanyám Rudolf Steinernek mintegy 50 előadását hallgatta, közöttük a legutolsót is, 1924. szeptem­ ber 28-án, amelyet Steiner már súlyos betegen tartott. A rövidre fogott és csonkán maradt úgynevezett Letzte Ansprache különböző félreértésekre szolgáltatott okot. Ezekre ad magyarázatot édesanyám könyvének idevágó szakasza. A Magyarország szellemi tör­ ténelmét megelevenítő fejezetben pedig szinte minden magvasabb gondolatot összegyűjtött, amelyet Rudolf Steiner kiemelkedő magyar személyiségekről mondott Szkítiánosztól Árpád-házi Erzsébeten át Bolyai Jánosig, Petőfi Sándorig, Madách Imréig. Ebben a fejezetben édesanyám arra is emlékezteti olvasóit, amiről alig esik szó az antropozófia tárgykörét ismertető, már-már könyvtárra rúgó irodalomban: Az újkor két legnagyobb beavatottja Magyarországon született: SaintGermain 1696-ban Sárospatakon és Rudolf Steiner 1861-ben Kraljevecben. A Rudolf Steinerrel folytatott első beszélgetés során édesanyám megkérdezte tőle, ha mód nyílnék arra, hogy valamelyik munkája ma­ gyar nyelven megjelenhetne, ki vállalná a fordítás ellenőrzését? Ru­ dolf Steiner azt válaszolta, hogy ő maga! Éveken át magyar iskolába járt, többször tartózkodott Budapesten, és ismeri annyira a magyar nyelvet, hogy saját könyvének fordítását ellenőrizni tudja. Rudolf Steiner különböző méltatói és életrajzírói hangyaszorgalom­ mal kutatták fel, gyűjtötték össze a jelentős és jelentéktelen adatok tengerét tanítójuk életéről, de egyetlen munkában sem történik emlí­ tés arról - még burkolt formában sem -, hogy Rudolf Steiner 1924-ben, 64. életévében olyan szinten ismerte a magyar nyelvet, hogy tulajdon könyvét „lektorálni" tudta volna. Édesanyám két dornachi útjáról (1924 áprilisában és szeptemberé­ ben) hazatérve, elültette Magyarországon az antropozófia csíráit. Vi­ lágosan felmérte, hogy a magyar ember idegenkedik a filozófiától, el126

méletektől, és temperamentuma, gondolkodása folytán csak a 'gya­ korlati valóságért' lelkesedik. Ezért határozta el, hogy olyan eleven, a hétköznapi életben gyökerező intézményt létesít, amelyben az antropozófia gyakorlati erényei manifesztálódnak. 1926-ban alapította a stuttgarti Waldorf-iskola mintájára a KisSvábhegyi Waldorf-iskolát és Internátust, amelyben zömmel német ajkú antropozófusok tanítottak. Ennek az iskolának a keretében bon­ takozott ki a magyarországi antropozófiai mozgalom. 1926. február 20-ára édesanyám meghívta Bécsből dr. Ludwig Thiebent és még hat olyan Magyarországon élő antropozófust, akik Dornachban már a Társaság tagjainak sorába léptek. Közöttük volt Molnár Ilona. O olvasta fel az úgynevezett Grundsteinlegungssprucht. Ez volt a magyarországi antropozófiai mozgalom születésének pillanata, hét magyar alapító tag jelenlétében. Günter Wachsmuth éppen a tagok csekély száma miatt a Társaság helyett „Landesgruppe" néven nevezte a magyar antropozófiai mozgal­ mat. Dr. Löllbach Gusztáv irányításával megszületett az első Zweig [Zweig = ág]. Édesanyám sugalmazó lelkesedésén egyre többen fellángolódtak, csoportok létesültek, és Rudolf Steiner néhány könyve is fokozatosan megjelent magyar fordításban. Édesanyám szoros kap­ csolatot épített ki Dörnach és a Kis-Svábhegyi Waldorf-iskola és Inter­ nátus között. Tekintélyes dornachi és más antropozófusok látogattak a Kis-Svábhegyre, közöttük a Társaság (Allgemeine Anthroposophische Gesellschaft) elnöke, Albert Steffen, Günter Wachsmuth, Alfred Meebold, Otto Franki, és a sort hosszan folytathatnám. A mai ember már alig tudja elképzelni, hogy a rágalmak milyen özö­ ne zúdult édesanyámra azért, mert az antropozófiáért síkraszállt. Ám­ bár alig élt Magyarországon tíz ember, aki Steiner-könyvet olvasott volna, ahhoz értettek a támadók, hogy ócsárolják, gúnyolják, eltorzít­ sák az antropozófiát. Könnyen megeshetett volna, hogy csírájában el­ fojtják a mozgalmat, ha édesanyámból széles tudása mellett nem árad olyan egyéni varázs, amely nyilvános előadásaikor számos embert lebi­ lincselt, függetlenül az antropozófia eszmei értékeitől. De így is a tá­ madások pergőtüzébe került. A városmajori templom akkori plébánosa a szószékről mennydörgő hangon parancsolta meg híveinek, hogy forduljanak szembe az antropozófiával. Mások is csatlakoztak hozzá, de édesanyám legyűrte az 127

akadályokat. Édesapám politikai súlya is közrejátszott abban, hogy a támadások megtorpantak. Az említett plébános is annyira megbékült, hogy egy ideig hittant tanított az iskolában, és ő keresztelte meg legki­ sebb testvéremet, Kristófot. Édesapám az 1920-as években népszerű és megbecsült közéleti sze­ mélyiség volt, miniszterséget viselt képviselő, ügyvéd, neves tárcaíró. Bár nem volt antropozófus, tekintélyével maradandó szolgálatot tett a mozgalomnak. De ezen túl egy másik ok is közrejátszott abban, hogy a rá­ galmaknak nem lett mélyebb foganatjuk: a Kis-Svábhegyi Iskola jó híre. A szülők közül kevesen ismerték az antropozófiát, de ösztönösen érezték, hogy gyermekük életre szóló erkölcsi-szellemi kincseket gyűjt a sziklák alatt lüktető iskolai életből, és hamarosan meggyőződtek róla, hogy a ta­ nárok általános emberi csúcsok felé vezetik a csírázó egyéniségeket. 1929-ben édesanyám addigi fogházmisszió munkáját azzal egészítet­ te ki, hogy saját költségén elindította, és 15 éven át szerkesztette a Bi­ zalom című első magyarországi rabújságot, amelyet az ország minden elítéltje olvashatott. Címlapját Albert Steffen rajzolta. Az 1930-as évektől kezdődően a háború befejezéséig több könyve jelent meg magyar nyelven. A Kalevalára/ szóló két munkája, de különösen A magyar ősvallás és a kereszténység lelkes érdeklődést váltott ki spirituá­ lis eszmék felé forduló körökben. Fényes közönségsikert aratott a Móres bácsi hegedűje című gyermekregénye, noha a szépirodalom - néhány vers, regény, dráma - édesanyám alkotói tevékenységének csak mellékága volt. Az ő erőssége a kultúrtörténet, amely később, Svájcban írt német nyelvű munkáiban éri el tetőpontját. A Kis-Svábhegyi Iskolát hétéves működése után 1933-ban be kellett zárni, a Bizalom utolsó száma pedig 1944 karácsonyán jelent meg. Ekkor lényegében lezárult magyar földön kifejtett antropozófiai te­ vékenysége. Az országban tombolt a háború, a nyilasok rémuralma. Török Sándor az Egy kis kertet szerettem volna címet viselő önéletrajzá­ ban pátosztól mentesen, de annál megrázóbb egyszerűséggel írja le, hogy 1944 késő őszén édesanyám még bebújt abba a „luknak" nevezett kis-svábhegyi rejtekhelybe, ahol olyan üldözöttek húzódtak meg, aki­ ket származásuk miatt életveszély fenyegetett, és a János-evangélium­ ról beszélt nekik. A háború után ideig-óráig még tarthatott előadásokat, és az általa létesített Génius-vállalat kiadásában Rudolf Steiner néhány munkájá128

nak magyar nyelvű megjelenését is kieszközölte - de már tornyosultak a viharfelhők... 1946 novemberében édesanyám legkisebb testvéremmel, Kristóffal, egy vöröskeresztes vonaton Svájcba utazott, és mind férje, mind ideha­ za élő két fia nyomós érveket felsorakoztatva lebeszélte őt arról, hogy hazatérjen, mert itthon semmilyen szellemi tevékenységet nem tudna kifejteni... Csak gond, nélkülözések és keserűség várna rá. Svájcban eltöltött 35 éves szellemi munkásságáról ez a szándékosan rövidre fogott és szükségképpen hézagos írás csak vázlatokban számol­ hat be. Keserű fájdalom emésztette, hogy elszakadt családjától, hazájától, legjobb barátaitól, a magyar antropozófusoktól. Anyagi gondokkal küzdött, Kristóf szüntelenül betegeskedett, de egy fényes adománnyal kárpótolta a Sors: szellemi életének szentelhette minden idejét. Nem kellett különböző kötöttségek között felmorzsolódnia. Leomlott a válaszfal családi, háztartási, társadalmi kötelezettségek és élethivatás között. Küldetése kenyérkereső foglalkozásává vált. Gyer­ mekújságot szerkesztett (Herz), cikkeket, tanulmányokat írt, és az elő­ adások hosszú sorát tartotta. Alig akadt a német nyelvű Svájcban olyan város, amelynek Zweigje ne hívta volna meg ciklusok tartására, de elő­ adott Nyugat-Németországban, Londonban, Pozsonyban, és 1954-ben Ausztráliában is. Az ott elhangzott angol nyelvű bevezető előadásai sokszorosított példányokban hozzáférhetőek. Pályáján akkor delelt, amikor a baseli szabadegyetem is felkérte, hogy minden szemeszterben tartson egy-egy előadás-sorozatot. Az 1960-as évektől kezdve mintegy 20 éven át hangzottak el buzgón láto­ gatott és megbecsült előadásai. Az igényekhez mérten nem antropozófiáról értekezett, hanem egyéb kultúrtörténeti, képzőművészeti, iro­ dalmi témákat választott. Beszélt a Kalevaláról, Giottóról, Dantéről, Aquinói Szent Tamásról, az Arany legenda szerzőjéről, Jacobus de Voraginéről, a svájci misztikáról és a krisztológia különböző területeiről. Az előadásban, az élő szóban megelevenedő és a hallgatóság felé ki­ áramló szellemi tartalom tolmácsolásában bontakoztak ki legmaga­ sabb szinten édesanyám képességei. 1971-ből származó feljegyzéseiből megtudjuk, hogy 1946-tól, Svájc­ ban való letelepedésétől mintegy 1800 előadást tartott, három nyelven. Svájcban és Nyugat-Németországban németül, Londonban angolul, Po129

zsonyban magyarul, Ausztráliában pedig felváltva angolul és magyarul, mert az ott élő magyarokhoz anyanyelvükön szólt. Ehhez még hozzá kell vennünk az 1971 után, beteg szemei miatt minden feljegyzés nélkül, szabadon elmondott előadásait... És ha ezeket még kiegészítjük az 1926-tól 1946-ig Magyarországon elhangzott előadásaival, nagyzolás nélkül, tényként leszögezhetjük, hogy ebben a tekintetben méltó tanítványa volt Rudolf Steinernek, mert amit tőle tanult, csaknem annyi előadásban adta tovább az antropozófiát kereső embereknek, mint beavatott tanítómestere. Svájcban, német nyelven írt könyvei közül öt szembeszökő sikert aratott munkáját szeretném kiemelni. Kettő határozottan tudományos hangvételű, és nem elsősorban antropozófusoknak szól: Die Wandbil­ derder Scrovegni-Kapelle zu Padua: Giottos Verhältnis zu seinen Quellen (1962) és Die Legenda Aurea und ihr Verfasser Jacobus de Voragine (1971). A másik három munkáját mindenek előtt antropozófusok számára írta: Rudolf Steiner über den Selbstmord (1955), amelyet - igen ak­ tuális tartalma miatt - megjelenése után hamarosan szinte szétkap­ kodtak. Az Alfred Meebold emlékének ajánlott Dialog der Hemisphären két kiadást élt meg Nyugat-Németországban, és a már idézett emlékira­ tainak első kötete (Rudolf Steiner über seiner Letzte Ansprache, über Ungarn und über die Schweiz, 1973) szintén elfogyott, és a műveltebb antropozófusok körében megkülönböztetett érdeklődést váltott ki. Szépirodalmi műveire, mint a Móres bácsi hegedűje német nyelvű folytatására - Sterngeige - a párbeszédekben írt Dante és Brunettojára, a Finnentöchter című három egyfelvonásos darabjára itt nem té­ rek ki - noha ez utóbbi több alkalommal sikerrel került előadásra -, mert szellemi súlyban, a kidolgozás választékosságában egyik sem ve­ tekszik kultúrtörténeti munkáival. Ezzel szemben a Das Goetheanum folyóiratban folytatásokban megjelent Bartók-tanulmányai élénk vissz­ hangot keltettek. Szellemi pályája 60 éves kora után egyre magasabbra ível, és 70-80 éves korában hág tetőpontjára, miközben egymás után érik a fájdalmasabb­ nál fájdalmasabb sorscsapások. 1956. augusztus 20-án elveszíti férjét. 1973. július 26-án Kristóf szívinfarktusban meghal. Sándor fia Ausztrá­ liában élt, én sem tudtam minden esztendőben meglátogatni. 130

A hatvanas évek közepétől egy ritkán fellépő és gyógyíthatatlan szembetegség kínozza, orvosi szaknyelven: „macula degeneratio". A hetvenes évek közepétől fokozatosan elzárul előle a külvilág, fe­ hér bottal kell járnia, de még csaknem hét évet él örökre kialudt vi­ lágtalan szemével. Munkakedve most sem lohad. Emlékiratainak má­ sodik kötetét 1978-ban már vakon diktálja (Über den Tod von Albert Steffen, Béla Bartók, H. D.), és vakon tartja kurzusait, egyetemi elő­ adásait. 1980 karácsonyán tüdőgyulladással, gyomormérgezéssel és enyhe agyvérzéssel kórházba szállították, de állapota néhány hét után ámu­ latra méltóan javult. Egy évet töltött a kórházban. Barátai, egykori ta­ nítványai sűrűn látogatják, és felolvasnak neki. A Sors még lehetővé tette, hogy búcsút vegyen legidősebb fiától, sógornőjétől, testvéreitől és néhány magyar barátjától. Élénken társalgott velük, de már csak a hangjukról ismerte fel őket. 1981 december utolsó napjaiban állapota hirtelen rosszabbodott, és 1982. január 19-én délután 4 órakor visszatért a szellem - világba.

A Kis-svábhegyi Waldorf-iskola Az utóbbi időben - örvendetes módon - Magyarországon egyre több szó esik a Waldorf-pedagógiáról. Hallottunk rádióbeszélgetéseket, nyilvános előadásokat, Solymáron Waldorf-óvoda létesült, és hamaro­ san iskolává szélesedik. A sok értékes eszmefuttatás között azonban még említés sem történt ar­ ról, hogy Magyarországon 1926-tól 1933-ig édesanyám irányítása alatt már működött egy Waldorf-iskola, óvodával egybeköt\'e az akkori KisSvábhegyen (ma Martinovics-hegy)1*. Ez a mulasztás érlelte meg bennem az elhatározást, hogy leírjam a kis-svábhegyi Waldorf-intézmény születésének előzményeit, ábrázol­ jam magát az iskolát, a benne lüktető életet, megrajzoljam tanárainak és nevelőinek arcképcsarnokát. És végül mint egyetlen élő koronatanú beszámoljak róla: miért kellett bezárni.

18

Ma már ismét Kis-Svábhegy. (a szerk.)

131

Ez az írás előreláthatólag csak halálom után kerül nyilvánosságra ha egyáltalán kerül - mint emlékirataim egyik fejezete. Innen ered szubjektív elbeszélő hangja. A benne megelevenedő tartalom viszont objektív valóságot örökít meg. Mindenkinek a rendelkezésére bocsátom, aki Rudolf Steiner em­ bernevelése iránt érdeklődik, és szeretne bővebbet tudni a világ első külföldi Waldorf-iskolájáról, amely 1926 őszén, Budapesten létesült. írásomat tehát bárki felhasználhatja, nemes célra. Sokszorosításá­ hoz eleve hozzájárulok. Csak egy feltételt kell szabnom: akár szó sze­ rint, akár saját szavaival tolmácsolja valaki munkám egyik-másik gon­ dolatát, elmefuttatását, hivatkozzék a forrásra. Nevezze meg, hogy a szóban forgó részt Vámosi Nagy István kéziratban lévő emlékiratainak a Kis-svábhegyi Waldorf-iskola 1926-1933 című fejezetéből idézi vagy meríti. Ezt nem hiúságból kérem. Nyomós okom van rá. Ha valamilyen sze­ rencsés fordulat következtében emlékirataim mégis belátható időn be­ lül nyilvánosságra kerülnének, fonák helyzet adódnék, ha egyes részletei más ember tollából vagy szájából - még az én munkám megjelenése előtt, és nevem említése nélkül - látnának napvilágot. Ezt a kínos szituá­ ciót szeretném elkerülni. Magukról a lassan készülő emlékiratokról annyit: szerzőjük az ese­ mények sodrában csak epizodista, más szóval szemtanú, aki leírja visszaemlékezéseit, s közben azt tűzi ki céljául, hogy lehetőleg kevéssé ismert jelenségeket támasszon fel, mint ahogy a csatolt fejezetben is te­ szi. Ilyen megfontolás után tehát az elmúlt 70-75 év történetének in­ kább a szellemi hátterét igyekszem majd feltárni, mint magukat a his­ tóriai tényeket. Emlékirataimnak a címét még nem döntöttem elvégérvényesen. A kü­ lönböző változatok között az alábbi is felmerült: Egy szemtanú visszaem­ lékezései a kis-svábhegyi Waldoif iskolától a solymári Waldorj'-iskóláig. Mert aki csatolt írásomat nemcsak figyelmesen, hanem lélekkel és képzelőerővel olvassa végig, nem fog kételkedni benne, hogy az első ma­ gyarországi Waldorf-iskola a Magasabb Világok sugallatára létesült. Szívből kívánom, hogy az 55 évvel később alakult második magyarorszá­ gi Waldorf-intézményt ugyanezek a Jó Erők oltalmazzák. A dolog történetéhez tartozik, hogy anyám történelemből, földrajz­ ból és filozófiából doktorált. 1918-ban készült disszertációjának a címe: 132

Az ókor szellemi művelődésének geográfiai alapjai. A három tárgy közül a bölcselet állt legközelebb a szívéhez. Néhány évvel előbb még Ale­ xander Bernát Kant-szemináriumába járt, és lelkesedett a rangos pro­ fesszorért, aki szabatosan és közérthetően tudta összefoglalni Kant szövevényes rendszerét. Anyám tehát úgy fogott bele Rudolf Steiner könyvébe, hogy már tüzetesen ismerte A tiszta ész kritikáját és Kant egyéb munkáit. Ezért ragadták meg olyan elemi erővel Rudolf Steiner okfejtései, amelyekkel rendre cáfolta a csaknem dogmákká mereve­ dett kanti tételeket, és a kategorikus imperativus helyett a szabadságot tette etikájának középpontjába. Édesanyám eddigi tanulmányaiból azt a következtetést szűrte le, hogy az embernek erkölcsi normákhoz kell igazodnia, különben anar­ chia támad. Ezzel szemben Rudolf Steiner következetesen felépített gyönyörű gon­ dolatsorban bontja ki: az erkölcsi antinómiák éppen abból származnak, hogy az emberek különböző, egymásnak ellentmondó normáknak engedel­ meskednek. Aki tiszta lelkiismeretére hallgat, szükségképpen morálisan cse­ lekszik! Mert az univerzumból erkölcsi sugárzások érik. És bármennyire ágaskodik ellene a szokványos gondolkodás, az immorális cselekedetek kötöttségekből származnak Csak az az ember szabad, aki a szó valódi értel­ mében erkölcsi tetteket hajt végre. Etikai oldalról nézve a különböző indi­ viduumok abban különböznek egymástól, hogy a világegyetemből más és más sugallatokat merítenek. A steineri szabadság-etika a kinyilatkoztatás erejével hatott édes­ anyámra! Gyújtó élményt támasztott benne Rudolf Steiner számos más eszmefuttatása is, mint például a gondolati monizmus és a morális fantázia. Két hetes dornachi látogatása után, Hans Reichert Pestre küldte neki Rudolf Steiner munkáinak hosszú sorát, mert ezekhez ná­ lunk nem lehetett hozzájutni. Megrendelte továbbá anyám számára a Dornachban megjelenő Das Goetheanum című folyóiratot, amely egy­ részt az Antropozófiai Társaságban végbemenő eseményekről ad tájé­ koztatást, másrészt a szellemtudomány gondolatkörében fogant írásokat közöl. Édesanyám családi, háztartási és társadalmi kötelezettségei mellett is mélyen elmerült Rudolf Steiner műveinek tanulmányozásában. Ám­ bár az infláció nálunk ekkor tetőzött, hullámai idővel mégis lecsitultak, és az élet visszatért szokványos medrébe. Gróf Bethlen István lett Ma133

gyarország miniszterelnöke, apámat újra csalogatni kezdték a politika berkei, és Bethlen felkérésére 1923 novemberében elfogadta az igaz­ ságügy-miniszteri tárcát. Erre a korszakra még visszatérek, apám egyéb­ ként emlékirataiban is beszámol nyolc hónapos miniszterségéről. Mit váltott ki édesanyámban, hogy hirtelen az egész országot irányító leg­ tekintélyesebb emberek körébe lépett? Megérett benne az elhatározás, hogy társadalmi rangját a közjó szol­ gálatába álh'tja. Első cselekedetei közé tartozott, hogy mint aktív igaz­ ságügy-miniszter felesége - antropozófiával átitatva - megalapította a magyar fogházmissziót. Ennek a jelentőségét ma már bajos lenne fel­ mérni. Abban az időben, sőt még évtizedekkel később is, a rabok élet­ körülményeivel semmilyen hivatalos szerv sem foglalkozott. Az elítéltek tragédiáját fokozta, hogy a börtönben nemcsak a külvi­ lágtól szigetelték el őket, hanem szellemi életük is megbénult. Ennek orvoslására édesanyám azon fáradozott, hogy a büntetés-végrehajtási intézetekben könyvtár létesüljön, ami persze csak szívós küzdelem árán, évek múlva valósult meg. Közben néhány munkatársával együtt személyesen látogatta az elítélteket. Első, és legaktívabb munkatársa tulajdon édesanyja, dr. Göllner Aladárné volt. Minthogy a rabok ügyes-bajos dolgaival senki sem törődött, a fogház­ misszió tagjai személyes kapcsolatba léptek a zárkák lakóival, és ott segí­ tették őket - a törvényes előírások keretében -, ahol csak tudták, termé­ szetesen minden honorárium nélkül: szeretetből és emberiességből. A börtönökben a szenzáció erejével hatott, és ámulatot váltott ki, amikor a harmincéves, szép, fiatal kegyelmes asszony megjelent az el­ ítéltek körében. Természetesen mindenkinek nem hallgathatta meg gondját-baját ez idő tájt hozzávetőlegesen nyolcezerre rúgott a börtönlakók száma -, hanem munkatársaival együtt meg kellett rostálnia az elítélteket. Álta­ lánosságban azokkal épített ki személyes kapcsolatot, akik tragikus sor­ suk révén rászolgáltak arra, hogy külső segítségben részesüljenek. Az akkori büntetéshez szorosan hozzátartozott, hogy az elítélteket nemcsak bezárták, hanem a külvilágtól is elzárták. Újságot nem vehet­ tek a kezükbe, egyéb olvasmányokhoz is bajosan jutottak. Az akkori büntetés-végrehajtási intézetek elsősorban megtorolták, amit az elítélt a társadalom ellen vétett, de abba az irányba még kísérletet sem tettek, hogy a rabok szellemi épülését serkentsék. 134

Ezért döntötte el édesanyám, hogy saját költségén lapot indít az el­ ítélteknek. Ez volt az első börtönújság Magyarországon! Azért kapta a Bizalom nevet, mert feladatai közé tartozott, hogy a több évre elítél­ tekben szellemi táplálékkal ébren tartsa a Gondviselés és az Isteni Vi­ lágrend iránti bizalmat. A világban zajló politikai eseményekről is tájékoztatást adott, de csak tények közlésére szorítkozott (egyébként nem cenzúrázták). Vilá­ gos nyelven megírt novellákat, verseket, folytatásos regényeket, rövid lélegzetű esszéket tartalmazott. Édesanyám ügyelt rá, hogy az elítélte­ ket untató vagy bőszítő lapos erkölcsi szónoklatok ne kerüljenek a lap­ ba. A szerkesztő beérte az írások morális és spirituális kicsengésével, mert tudta, hogy a propagandisztikus hang irritálja a börtön lakóit. A Bizalom című újság azonban nemcsak passzív szellemi táplálékot nyújtott a raboknak, hanem egyeseket aktív tevékenységre unszolt, mert ők is írhattak bele. Sokan éltek is a lehetőséggel, és zárkájukban lelkesen rótták a betűket. Tizenöt éven át jelent meg havonta: 1929 ka­ rácsonyától 1944 karácsonyáig. Most pedig térjünk vissza a Waldorf-oktatás történetére. 1926 áprilisában érkeztem Stuttgartba. A Waldorf-iskola keletkezéséről itt csak annyit, hogy Emil Molt, a Waldorf-Astoria cigarettagyár tulajdonosa alapította 1919-ben mun­ kásai részére, beleszámítva természetesen gyerekeiket és hozzátarto­ zóikat is. Innen ered a Waldorf elnevezés. A tanmenet felépítésében, a pedagógiai módszer megvalósításában Rudolf Steiner útmutatásait kérte, aki olyan messzemenő segítséget nyújtott, hogy maga tartott kurzusokat a tanároknak. Amikor beléptem az épületbe, éreztem, hogy valami nagy horderejű esemény zajlik le életemben, noha csak annyit tudtam Rudolf Steinerről, hogy édesanyám lelkesen merített sugalmazó gondolataiból. Arról sejtelmem se volt, hogy három éve még ezekben a termekben járt, elő­ adott, tanfolyamokat szervezett, órákat látogatott, és azok a tanárok, akiket az udvaron láttam, még közvetlenül tőle merítették az emberne­ velés művészetét, tudományát. Hiszen a hét éve működő iskola csak hi­ vatása kezdetén tartott. Néhány hétig albérletben laktunk Schlichternével, aki reggelenként elkísért az iskolába, tanítás után pedig értem jött. Amikor úgy látta, 135

hogy fokozatosan akklimatizálódom - édesanyámmal történt megbe­ szélés alapján -, elhelyezett Frau May gyermekotthonába. Talán né­ gyen lehettünk. Én voltam a legfiatalabb, és akik csak egy-két évvel jár­ tak felettem, lenéztek, és gyakran kigúnyoltak. Nevem szokatlanul hangzott nekik, és „Istindianer"-nek csúfoltak, amitől keserűen szen­ vedtem, de büszkeségből nem mutattam. Szerencsére lakott ott egy Erich Tuch nevű, nálam tíz évvel idősebb fiú, aki nyomban pártfogásá­ ba vett, és az idősebb testvér szeretetével istápolt. A második világhá­ ború kitöréséig tartottam vele a kapcsolatot, azután végleg elszakad­ tunk egymástól. Az otthon ért kisebb sérelmekért bőven kárpótolt az iskola, különö­ sen szeretett tanárom, dr. Treichler. Amikor négy évtizeddel később, 1968-ban ismét felkerestem Stuttgartban, elárulta, hogy emlékezete szerint én voltam a Waldorf-iskola első külföldi növendéke, és ezért megkülönböztetett figyelemmel tartotta rajtam a szemét. A legrangosabb Waldorf-pedagógusok közé tartozott, 42-43 éves le­ hetett. Engem csaknem minden tantárgyra ő tanított. Egy kőhajítás­ nyira lakott tőlem az akkori Kanonenwegen, gyakran felkerestem. Osztrák származása folytán sugárzott belőle a derű, kedély, és éppen úgy lebilincselte a gyerekeket humorával, mint feszült és áhítatos elbe­ széléseivel. Óráit felnőttek is látogatták. Leggyakoribb vendégei közé tartozott egy sötétkék szemű, mosolygós, fiatal tanár, aki arra tette fel életét, hogy a Waldorf-pedagógia szolgálatában nevelje az ifjúságot, és már levelezett édesanyámmal arról, hogy Pestre költözik. Werner Lamartine volt a neve. Ha azzal jellemzem stuttgarti utamat, hogy életre szóló élményt nyújtott, csak közhelyet mondok. Sokkal több volt ennél, amit az is bi­ zonyít, hogy egész ott-tartózkodásom minden részlete élesen emléke­ zetembe vésődött. A szorongás éppen úgy, mint a határtalan boldog­ ság, amikor például a később Magyarországra települt Kürthy fiúkkal valamilyen rendhagyó labdajátékba merültünk, és pompás délutáno­ kat töltöttünk el. Ha már a szorongást emlegettem, megvallom, hogy egész stuttgarti tartózkodásomat megkeserítették a hittanórák. Az egész osztályban én voltam ugyanis az egyetlen római katolikus, és így az idős, szigorú pap bácsi arra kényszerült, hogy egy „szóló" magyar kisfiút oktasson. Mai 136

fejjel nem hiszem, hogy a legcsekélyebb rosszakarat lappangott benne irántam, de bőszítette, hogy nehezen értem őt svábos kiejtése miatt, különösen ha a hitoktatáshoz kapcsolódó szavakat használta, amelye­ ket még sohasem hallottam, mint például „beichten", „kommunisieren", „Sakrament" (gyónni, áldozni, Szentség). Egyik óráról elkéstem, amiért keményen megdorgált, és ettől kezd­ ve félelmem rettegéssé fokozódott. Ha közeledett a hittanóra, úgy el­ tűntem az iskola környékéről, hogy bottal üthették a nyomomat. De közben attól tartottam, a tisztelendő úr betoppan Frau von May panzi­ ójába, és panaszt tesz ellenem. Még évekkel később is megjelent ál­ momban, és számon kérte az elbliccelt hittanórákat. Egyik nap Frau von May azzal az örömhírrel fogadott, hogy másnap érkezik édesapám. Londonból jövet egy kis kitérőt tett, elhalmozott ajándékokkal, és másnap utazott haza. Akkor már csak törve beszél­ tem magyarul. Talán egy hónapra rá Frau von May ebéd közben felállt, és ünnepé­ lyes hangon felolvasott egy német nyelvű táviratot, amelyből megtud­ tam, hogy június 24-én, Szent János napján testvérem született: Sándor Rezső János. Néhány héttel később anyai nagymamám látogatott meg, vele már csak németül tudtam beszélni. Július végén köszöntött be a nyári szünidő. Meleg búcsút vettem dr. Treichlertől, Frau von Maytól, Eric Tuchtól. Számos verssel, énekkel, költői mesével gazdagabban ültem vonatra, szívemben és emlékeze­ temben egy életre megőriztem a stuttgarti Waldorf-iskola szellemi at­ moszféráját. Egy ismeretlen néni gondjaira bíztak, aki Bécsig utazott velem, ott várt Lajos nagybátyám, és hazáig kísért. Csak egy napon át gyönyörködhettem aranyos kis öcsémben, mert a nagymamával máris utaztunk a Balatonra. Amikor pedig szeptemberben hazatértem, egy megváltozott KisSvábhegy fogadott. Az egyik tágasabb helyiségből tanterem lett, a má­ sikból többágyas hálószoba. Ismeretlen gyermekek és felnőttek bá­ mészkodtak a kertben, hol a sziklára meresztették szemüket, hol az úszómedencét fürkészték. Az idegenek között feltűnt egy ismerős arc, Lamartine, akit annyiszor láttam dr. Treichler óráin. Hozzám lépett, kezet nyújtott: - Wir kennen uns schon, lieber Istvánka - üdvözölt, és sötétkék sze­ me ragyogott a tisztaságtól és szeretettől. 137

Amíg Stuttgartban jártam, édesanyám megszerezte az iskola indulá­ sához szükséges végső engedélyeket. Gróf Klebelsberg Kunó volt a vallás - és közoktatásügyi miniszter, aki két évvel előbb még apámmal, mint igazságügy-miniszterrel közös kormányban tevékenykedett, és kölcsönösen nagyra becsülték egymást. Apám azután is képviselő maradt, hogy leköszönt miniszteri tárcájá­ ról. Rendszeresen Londonba látogatott, elmélyülten tanulmányozta az ottani viszonyokat, és valósággal zúdította Magyarországra cikkeinek özönét, melyek zömmel a Pesti Hírlap hasábjain jelentek meg. Az ak­ kori Anglia jogi, társadalmi és kulturális életéről rajzolt tárcáival hat­ ványozott népszerűségre tett szert. Ezek később Londoni levelek címen könyv alakban is megjelentek. Nevét országszerte ismerték, és a legbefolyásosabb közéleti szemé­ lyiségek közé tartozott. Édesanyám előtt tehát ebben a politikai lég­ körben minden ajtó megnyílt. Néhány évvel később, Gömbös minisz­ terelnöksége alatt már számos nehézséggel kellett volna szembe­ néznie. Megkapta az engedélyt egy olyan kétnyelvű magániskola létesítésé­ hez, amilyen még soha nem működött Magyarországon. Ki tudta har­ colni, hogy a bizonyítvány megfeleljen a polgári iskola bizonyítványá­ nak, sőt még azt is kijárta, hogy 14 éves korig engedélyezték a koedu­ kációt. Idősebb növendékek nem jártak az iskolába. 1926 szeptemberében 2 osztállyal, és hozzávetőleg 20 növendékkel nyílt meg a Kis-Svábhegyen az első külföldi Waldorf-iskola. Nagy­ jából ebben az időben Portugáliában is történt egy kísérlet, de ab­ bamaradt. A tanítás epochákban folyt, és hozzájuk kapcsolódtak a visszatérő órák. A tanár kezdetben poétikus mesékkel gazdagítot­ ta ismereteinket, de éppen úgy tanultunk verseket, énekeket, mint ahogy a rajzon keresztül fokozatosan megismerkedtünk a betűk vilá­ gával. Többnyire csak apró házi feladatokat kaptunk, például készít­ sünk rajzokat a délelőtt elhangzott mese egyik-másik jelenetéről; vagy gondoljuk át az említett mese tartalmát, és másnap saját szava­ inkkal támasszuk fel. Mindkét házi feladatnak az volt a célja, hogy élesítse emlékezetünket, gyarapítsa szókincsünket, és csiszolja be­ szédkészségünket. A külvilág kezdetben értetlenül fogadta ezt a pedagógiát. A szülők ez idáig megszokták, hogy a tanulás azt jelenti: a diák otthon elkészíti a 138

házi feladatot, és később, amikor már írni-olvasni tud, magolja a köny­ vet, és minél pontosabban mondja fel az anyagot, annál jobb osztályza­ tot kap. Ezzel szemben a Kis-svábhegyi Waldorf-iskolában 9-10 éves korig nem tanultunk könyvből. Bárki olvashatott, ha kedvét lelte benne, de a házi feladatok zömét emlékezetből kellett elvégeznünk. Természetesen az évek folyamán bizonyos segédeszközök nélkülöz­ hetetlenné váltak. Az órarend új tárgyakkal gyarapodott (természet­ rajz, földrajz, állattan, történelem, majd fizika, kémia stb.), és bár a tanu­ lók rákényszerültek a nyomtatott könyvre, továbbra is az a pedagógiai elv érvényesült, hogy a diák ne készen kapott tartalmat rögzítsen a fejé­ ben, hanem - amennyire a körülmények engedik - emlékezetből te­ remtse újjá az órákon elhangzott tanulmányi anyagot. Felsorolom azokat a hetenként ismétlődő, tehát állandó tantárgya­ kat, amelyek a Kis-svábhegyi Waldorf-iskola profilját alkották: kézi­ munka, furulyaóra, rajz, ének, torna, euritmia. Jó időben a délutáni órákban a különböző játékok mellett kertészkedés is folyt, amit Gartenbaunak neveztek, persze szakavatott tanári felügyelet mellett. Dél­ után került sor a zeneórákra azok részére, akik a furulyán kívül más hangszert is tanultak. A legtöbben a zongorát választották. A hitoktatásról a különböző felekezetek gondoskodtak. Nem szóltam még az angol és francia nyelvórákról. Az első időkben nem tartalmaztak mást, mint hogy a tanár a két idegen nyelven beszélt és kérdezett: Ez az asztal, ez az ajtó, ez az ablak stb. És ilyen szöveg­ foszlányok hangoztak el franciául is. A szóban forgó nyelveken verse­ ket és énekeket is tanultunk, később némi nyelvtannal is kiegészültek az órák. Globálisan azt mondhatom: amilyen gyorsan és kitűnően sajá­ títottuk el a németet, olyan hiányos maradt angol- és franciatudásunk. E két tárgynak ugyanis csak az volt a rendeltetése, hogy a nyelv dalla­ ma a fülünkbe szökjék, és a későbbi rendszeres nyelvtanulás alapjául szolgáljon, házi feladatot sohasem kaptunk belőlük. Magától értető­ dik, hogy a tanrend összeállításakor gondoskodtak arról, hogy az angol és franciaórák távol essenek egymástól. Édesanyám azért adta az intézménynek a Kis-svábhegyi Waldorfiskola és Internátus nevet, mert a bentlakók mellett néhányan csak be­ jártak, és tanítás után hazamentek. Hogy teljes képet adjak a körülmé139

nyékről, el kell mondanom, hogy az első tanév végén, tehát 1927 júniu­ sában anyai nagyapám meghalt. Édesanyám örökölt, és ezen a pénzen az iskola céljára egy másik épületet is emeltetett, amely rendeltetésé­ nek megfelelően tantermekből állt. Ilyen formában két házban oszlott meg az életünk: délelőtt az iskolában, délután az internátusban tartóz­ kodtunk. Az előbbi a park másik végén épült, valamivel magasabban, mint az eredeti családi ház, az internátus. Az iskola alapkőletételére csak 1929. november 13-án, édesanyám 35. születésnapján került sor. Az ünnepségre rangos vendég érkezett: Albert Steffen, svájci költő, akit Rudolf Steiner utódjának jelölt az Antropozófiai Társaság élén. Bensőséges beszéde után kalapáccsal há­ romszor ráütött az alapító okmányt tartalmazó vörösrézből készült pen­ tagon-dodekaéderre. A három kalapácsütést minden jelenlévő megis­ mételte, először édesanyám, aztán valamennyi tanár és növendék. Az eseményt máig megmaradt fénykép örökítette meg. Erre az alkalomra írta Steffen az idézett költeményt: Itt állunk, hogy felépítsük azt a helyet, amely szolgálja az Istentől akart földi célokat. Mély hálával lépünk a jó földre, Teli bátorsággal és megindultan lélegezzük be a levegő gyógyító erejét. A szellem igaz útjához hűen szemléljük a mindenségben a világ fényét. Az emberiség képmását, amit az Ég ránk bízott, ezt most csíraként besüllyesztjük a Földbe, hogy növekedjék, virágozzék, gyümölcsöt teremjen a gyermeki lelkekben. Mi, a tanítók akik szeretetben neveljük gyógyítjuk a tanulókat, ha betegek, megtámasztjuk őket, ha gyengék, hogy igaz, szép és jó emberré váljanak, magunkat állandóan megújítva. Ezt akkor tesszük, ha magunk is a szó házává válunk, és így építjük fel igaz módon ezt a helyet. Igen, így legyen!

140

Ami nevelőinket illeti, most csak azoknál időzöm, akik huzamosabb időt töltöttek a Kis-Svábhegyen. Tanáraink többségükben német ajkú antropozófusok, akik Pestre érkezésük előtt már tanulmányozták a Waldorf-pedagógiát. Mindnyájuk közül kiemelkedett a többször emlí­ tett Werner Lamartine. Szülők és gyermekek egyaránt - édesanyám mellett - őt tekintették az egész intézmény lelkének. Kivételes képességekkel, és nevelői varázserővel rendelkezett. 26 éves volt, kellemes megjelenésű, vidám, barátságos, áldozatkész; kivá­ ló sportember - kadétiskolába járt -, aki pompásan futott, ugrott, szik­ lát mászott, úszott, evezett, kézilabdázott, teniszezett. Franciaország­ ból menekült hugenotta családból származott, és csaknem anyanyelvi szinten beszélt franciául. Angoltudása még külön fokozta az iránta táplált megbecsülést. És mindennek a tetejében olyan ezermesterféle volt, aki éppen úgy értett sebek bekötözéséhez, mint ahogy tudta, mi a teendő rövidzárlat esetén. Szellemi arcélét az jellemezte, hogy sokrétű művészi képességeit csak a gyermeknevelésre összpontosította. Ámbár fuvolázott, hege­ dült, szavalt, szép, érces csengésű bariton hangon énekelt, dús színfan­ táziával rajzolt és festett, meg sem fordult a fejében, hogy művészi adottságaival a nyilvánosság elé lépjen. Minden tudását az órákba ön­ tötte. Ott aztán ha kellett, szavalt, rajzolt, énekelt, de amiért mi, gyere­ kek nemcsak szerettük, hanem valósággal bálványoztuk is: lebilincselő hangon tudott mesélni. Vajon mit? Egyszer Grimm, Hauff, Andersen meséit, máskor mondákat, legen­ dákat, bibliai történeteket. Részletesen elmesélte a Nibelung-ének szerteágazó cselekményét, a Waltari-liedet. Tüzetesen megismertetett bennünket a germán mitológiával, hézagosabban a göröggel. Még akadozva olvastunk, elemi tudományos ismereteink gyenge lábakon álltak, de az úgynevezett művelt felnőtteknél már többet tudtunk Odinról, Wallhalláról, Thorról, Freiaról, Siegfriedről, Brünhildéről, Guntherról, Hagenről. A Grál-legenda kapcsán Parsifalról, Amfortasról, Kundryról, Lohengrinről, Telramundról. De fennkölt történeteket hallhattunk Assisi Szent Ferencről, Szent Kristófról, a Wartburg várá­ ban élő Árpád-házi Erzsébetről, a keresztes hadjáratokról, Krisztus sírjáról. Karácsonykor és húsvétkor az ünnephez méltó elbeszélés adta meg az órák áhítatát. Lamartine árasztotta belénk az örökbecsű szelle­ mi értékeket. De hogyan? 141

Fel-alá járt a teremben, és amit szóban mesélt, rajzokkal illusztrálta. Sok értékes tulajdonsága mellett színészi adottságokkal is rendelke­ zett. Feszültséget, drámai tetőpontokat, lírai rezzenéseket támasztott, és közben színes krétákkal képeket rögtönzött a táblán, hogy az ese­ ményeket vizuálisan is megelevenítse. Törpék, óriások, sellők támad­ tak életre szemünk láttán. Ha Siegfriedről mesélt, gyönyörű erdőt rajzolt, benne a sárkányt és barlangját. Ha Trisztán és Izolda szomorú történetét beszélte el, tenger jelent meg a táblán, és hajó ringott a ví­ zen. Parsifal vándorlásai kapcsán fenséges Grál-palota tárult elénk, de éppen így lerajzolta Lohengrint, a hattyúlovagot, amint sajkáján Brabant városa felé közebdik, hogy az igaztalanul vádolt Elzáért meg­ vívjon. Ezekre a mesékre legtöbbször szombat délelőtt került sor. Lamartine három művészeti ágat egyesített bennünk: irodalmat, színjátszást, képzőművészetet, és több gondolata szemléletünk pillérévé vált. Ő pe­ dig minden porcikájában az ideális Waldorf-iskolai tanárt reprezentálta. Az írás-olvasás tortúráját művészi oldalról könnyítette meg. A betű­ ket különböző történetek kapcsán véste emlékezetünkbe. Ma, több mint 60 év után is tisztán látom a táblán tündöklő H betűt. Különös tör­ ténet fonódott köréje, amelyet tanárunk szokásához híven lerajzolt. Szerepelt benne „Himmel" (ég), „Hölle" (pokol), „Hütte" (kunyhó), „Hirt" (pásztor), „Himmelstor" (mennyei kapu). így támadt életre bennünk a H betű: meséből és rajzból. Jóval később, amikor már a német helyesírással bajlódtunk, megkér­ deztük Lamartine tanár urat, miért írnak a németben annyi szót nagy­ betűvel? Lamartine nem a szokványos magyarázatot adta, hogy a né­ metben a főneveket nagybetűkkel írják, mert az ilyen válasz a 8-10 éves gyermek számára homályos absztrakció, hanem azt mondta: - Németül mindent nagybetűvel kell írni, amit Isten és az ember te­ remtett! Ebből világosan megértettük, hogy az Eget, Földet, Napot éppen úgy nagybetűvel írjuk, mint az Ásót, Kapát, Labdát és a Biciklit, mert az előbbieket az Isten teremtette, utóbbiakat az ember létesítette. Ez­ zel a magyarázattal beértük, amíg nem tanultuk meg pontosan, mit je­ lent főnév, melléknév, ige és jelző. A német nyelv valósággal ragadt a gyerekekre, különösen az internátusi lakókra. Megtörtént esetet mondok el. A 9 éves Sándor egy árva 142

szót sem tudott németül, amikor a Kis-Svábhegyre került. De alig két hét után már fülem hallatára az a panaszos mondat pattant ki a száján: - Fräulein Waldbauer, der Győri hat mich so meggelökni, dass ich bin gegurulni bis zum diófa. A „meggelökni" és a „gegurulni" már magában rejti a német mon­ datszerkezetet. Három hét leforgása után Sándor azt is tudta, hogy a diófa Nussbaum, néhány hónapon belül pedig már folyékonyan beszélt németül. A legtöbb szülő hamarosan megbizonyosodott róla: a Kis-Svábhegyen olyasmit tanítanak, amit az ország egyetlen iskolájában sem. De ezzel a felismeréssel párhuzamosan arra is ráébredt, hogy amit viszont mindenütt megkövetelnek, az a Kis-svábhegyi Waldorf-iskolában hát­ térbe szorul. Első német Waldorf-tanárként Werner Lamartine érkezett a KisSvábhegyre - mint említettem - 1926 szeptemberében, és őt követték az alábbi kollégák és kolleginák. A stuttgarti származású Margarethe Poch, az euritmia-tanárnő. Alig múlt húszéves. Bájos külsejével és megnyerő modorával egy villanás alatt megbabonázta a szülőket, és rokonszenves lényén keresztül még azok a rakoncátlan fiúk is hellyel-közzel megkedvelték az euritmiát, akik egyébként sok borsot törtek a tanárok és nevelők orra alá. Iskolai ünnepségeken mint előadóművész is fellépett, Magyarországon első­ ként! Szülők és növendékek tehát az ő magas színvonalú interpretáció­ jában ismerkedtek meg az euritmiával. Dr. Brestovsky Károly azért jelentett áldást az iskolának, mert mint német ajkú erdélyi szász, magyarul is tudott, sőt bizonyos szinten an­ golul és franciául is beszélt. Willy Schulz művészi képességei, akár Lamartine-é, több irányba ágaztak. Festett, rajzolt, faragott, kellemes hangon énekelt német dalokat, és önmagát kísérte zongorán, persze amatőr szinten. Népszerűségét fokozta, hogy a gyermekek nagy örömé­ re bábszínházat létesített, amit Schattentheaternek nevezett. Mi jobb magyar elnevezés híján árnyékszínháznak hívtuk, a német tanárok nem értették, hogy miért kuncogunk közben. Schulz maga mozgatta a papí­ rosból kivágott bábukat, és megelevenítő erővel beszélt helyettük. Sok ér­ tékes előadása közül az Ali baba és a negyven rabló harsogó sikert aratott. A magyar tanárokkal és tanárnőkkel azért nem alakult ki szorosabb kapcsolatom, mert a városból jártak fel a hegyre, és csak az órákon ta143

lálkoztunk. Hálával gondolok Hadnagy Sárira, Andor Lenkére és Binét Klárára, akitől később magánórákat is vettem, és kapcsolatunk éle­ te végéig tartott. Halványan rajzolódnak ki emlékezetemben Hock Er­ zsébet és Homola Adél arcvonásai. Annál jobban emlékszem Potondy Jánosra, és ma is gyötör a lelkiismeret-furdalás, mert akkoriban támadt az a szokásom, hogy embereket elnevezzek, és ezt a rokonszenves, buzgó fiatal tanárt, nevének különös hangzása miatt 'Hopopop'-ra keresztel­ tem. A gúnynév fényes sikert aratott, a fél iskola átvette, hiába tiltották. A zongoratanítást végig a hét éven át Papp-Kovách Elvira látta el. Szokatlan alacsony termete egyesekben megrökönyödést váltott ki, másokat nevetésre ingerelt. Mégis mindenki szerette, mert sugárzott belőle a szívjóság. O maga nem volt virtuóz zongorista, de kitűnően ér­ tett ahhoz, hogy a növendékeivel megszerettesse a muzsikát. Engem az iskola bezárása után még három évig tanított, és kapcsolatunk éppen úgy, mint Binét Klárával, haláláig tartott. Papp-Kovách Elvira egyébként dr. Szilágyi Jenőnével együtt még az iskola működése alatt ismerkedett meg Rudolf Steiner munkásságá­ val. Dr. Szilágyiné újságban olvasott egy német nyelvű iskola létesüléséről, és nyomban beíratta Péter nevű fiát. Papp-Kovách Elvirát pedig az első igazgatónő, Kenessey Jozefin ajánlotta zongoratanárnőnek. A Waldorf-pedagógia hatására fogtak bele antropozófiai tanulmányaikba, és a felszívott anyagot lelkesen adták tovább. Dr. Szilágyi Jenőné éles intellektussal és széles körű irodalmi, kép­ zőművészeti ismeretekkel rendelkezett. Papp-Kovách Elvira inkább érzelmi melegségével hatott. Dr. Szilágyiné színvonalasan fordított, és az 1946-ig nyomtatásra került Steiner-könyvek zöme az ő értékes átül­ 19 tetésében jelent meg magyar nyelven. A két ellentétes egyéniség szer­ vesen kiegészítette egymást, a világpolitika kavargásai közben is évtize­ deken át becsülettel megálltak helyüket. Papp-Kovách Elvira megélte nyolcvanadik születésnapját, dr. Szilágyi Jenőné a kilencvenegyediket, és mindketten csaknem életük végéig tanítottak. A bentlakó német nevelők közül Fräulein Kollondorferra alig em­ lékszem. Csak azt tudom, hogy az utóbbit kissé hebehurgya természete miatt „Kolondor-bolondor"-nak neveztem, de minthogy nem beszélt " Például A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei; A szellemtudomány körvonalai; A Világ a Föld és az Ember, (a szerk.)

144

magyarul, szerencsére sohasem tudta meg. Fräulein Eisenmergernek már akkor fehéren csillogott a haja, szép csengő hangon hegedült, és szelíd egyéniségéből áradt a gondoskodás. O vezette az óvodát, amely az iskola keletkezésétől bezárásáig működött. A fennmaradt fényké­ peket is ő készítette. A fiúk nevelőnőjét Maria Weldbauernak hívták. Amilyen alacsonyra nőtt, annyi energia feszült benne. Tökéletes rendet és fegyelmet tartott, sasszemével nyomban észrevette, ha valaki el akarta bliccelni a fogmo­ sást, vagy bármilyen turpisságot követett el. Ámbár ízig-vérig gyakorlati lélek lakott benne, mégis gondoskodott róla, hogy ne csak fizikai rend és tisztaság uralkodjék, hanem szellemi élet is lüktessen a hálóteremben. A hosszú téli estéken szép mesékkel gazdagította képzeletünket. Tőle hallottam először Hauff A levágott kéz című hátborzongató elbeszélé­ sét, ám a torokszorító epizódokat megszelídítette a gyermekek számára. Waldbauer hagyta el utolsóként a Kis-svábhegyi Waldorf-Iskolát és Internátust, 1933 nyarán. Nem tudom, hogy utána hová sodorta az élet, de az biztos, hogy valamikor Salzburgba került, majd a háború után egy bajba jutott férfin úgy segített, hogy névházasságot kötött vele. Miután kihúzta a csávából, elvált tőle, és azóta Maria Rieger né­ ven él az ünnepi játékok városában. Oszlopos tagja az ottani antropozófiai társaságnak, napjait olvasással és jótékony cselekedetekkel tölti. 1965 óta édesanyámmal együtt többször találkoztunk vele Salzburg­ ban. Nem lakott messze tőlünk, reggelenként becsengetett hozzánk, hogy a takarításban, bevásárlásban, vagy bármilyen más gyakorlati do­ logban segítségünkre legyen. Távozásakor édesanyám ránézett, és anynyit mondott: - Ich weiss, liebe Frau Rieger, dass sie jetzt auf karitative Wege gehn. - Azaz: Tudom, kedves Riegerné, hogy maga most jótékony utakra készül. Válaszul huncut mosoly csillant meg az arcán, aztán elindult, hogy felkeresse azokat az ismerőseit, akik valamiben segítségre szorultak. Hosszú évek óta nem láttam őt, de mind a mai napig levelezünk. Most, amikor ezeket a sorokat írom, 90 éves. Az iskola és az internátus igazgatói teendőivel édesanyám szükség­ képpen magyar embert bízott meg, mert csak ő tudott érdemben tár­ gyalni a szülőkkel és a hatóságokkal. Felvillanó képekben jelenik meg előttem Kenessey Jozefin és Jankovich Gyuri bácsi alakja. A Kis-Sváb145

hegyen működő pedagógusok között akadtak olyanok is, akikre nem szívesen gondolok vissza, mert acsarkodásaikkal békétlenséget szítot­ tak. Róluk nem szólok. A Kis-Svábhegyen pezsgő antropozófiai élet folyt. Számos külföldi láto­ gató érkezett, hogy megtekintse a szikla tövében létesült iskolát, és aki az események mélyére látott, nyomban felismerte, hogy valamiféle „misztéri­ um-kertben" jár. A külföldi vendégek sorát Albert Steffen, svájci költő nyitotta meg, aki az iskola bezárása után, 1935-ben, Budapesten kötött házasságot az erdélyi származású Veress Erzsébettel. Alfréd Meebold hozzávetőleg tíz éven át látogatott Budapestre. Először az iskola működése idején, utoljára 1938-ban. Rudolf Steiner baráti köréhez tartozott, mindössze két évvel volt fiatalabb nála. Ere­ deti foglalkozása botanikus, a gyakorlatban világjáró. A szellemi „nagy­ követ" szerepét töltötte be Ausztrália és Európa között. Ahol csak megfordult, szóban terjesztette az antropozófiát. Az első világháború utáni években úgy utazott Új-Zélandból Dornachba, ahogyan mi Bu­ dapestről Bécsbe. Magyarországi tartózkodásai során, mint a legtöbb külföldi antropozófus, nálunk szállt meg a Kis-Svábhegyen, ahol az iskola bezárása után bőven akadt vendégszoba. Egyik alkalommal a délelőtti órákban érkezett, és apám némi humorral, ezekkel a szavakkal üdvözölte: - Is­ ten hozta kedves Meebold úr, úgy hallottam, hogy tegnap este még Honoluluban vacsorázott. Hogyan alakult az internátusi lakók egy napja? Fél hétkor megszólalt a gong. Ébresztő, mosdás, öltözködés, reggeli. Nyolc órára mentünk át a másik épületbe, az internátusból az iskolába. Hozzávetőleg tíz perc alatt tettük meg az utat, a kert másik végébe kel­ lett lépcsőkön felmennünk, aztán keresztülvágtunk a kis fenyvesen, és beléptünk a kijelölt tanterembe. Ott a tanár megérkezéséig, mi taga­ dás, nagy ricsajt csaptunk. 8 és 10 (esetleg 11) óra között folyt az epochának megfelelő tantárgy oktatása. A többi órák ésszerűen összeállí­ tott sorrendben következtek: egyik napon például hittan, eüritmia, angol, máskor kézimunka (kötés vagy horgolás), francia, torna, furu­ lyaóra, karének. Az epochák váltakozása miatt az órarend is szükség­ képpen módosult. 146

Egy órakor ért véget a tanítás. Lefele menet szinte repültünk, szá­ guldottunk, gyakran versenyben, majd kézmosás, étkezés előtt rövid imádság, ebéd. A házi feladatot szép időben sokan - magamat is bele­ számítva - csak hányaveti módon, úgy tessék-lássék végeztük, mert várt bennünket a gyönyörű kert. A fiúk többsége a labdajátékok külön­ böző válfajaiban lelte örömét. A futballt édesanyám azzal az indoklás­ sal tiltotta meg, hogy durva és erőszakos indulatokat ébreszt a gyerme­ ki lélekben, és ráadásul balesetveszélyes. Zugban azért néha fociztunk. A lányok az ugróiskolát kedvelték, napirenden szerepeltek a bújócska különböző variánsai, ipi-apacs, rabló-pandúr. Ezekre pompás lehető­ séget nyújtott a három és fél holdas kert, fákkal, bokrokkal, lugasok­ kal. Nyáron sokat lubickoltunk a medence vizében, télen felöntötték a kert egy részét, és lelkesen korcsolyáztunk. A környező rétek a szánkó­ zásra is remek lehetőséget adtak, amit akkoriban mindenki ródlizásnak nevezett. A kertben folyó játék természetesen felügyelet mellett történt, és az illetékes tanárok vagy nevelők gondoskodtak róla, hogy a szertelen viháncolást időről időre komoly kertészkedés váltsa fel; ásás, kapálás, öntözés, ültetés, persze szakavatott irányítás mellett. Este hét óra előtt néhány perccel vacsorához szólított a gong, utána úgynevezett szabad foglalkozás következett, mindenki azt csinálta, amire kedve szottyant. Kilenckor takarodót jelzett a gong, a nevelő ellenőrizte, hogy minden­ ki tetőtől talpig megmosakodjék. Azután ágyba bújtunk, és közös ima zárta a napot: Tetőtől talpig Isten képe vagyok, szívemtől kezemig Isten lelkét érzem, ha egyet lépek Isten akarata él bennem, és ugyanígy él apámban, anyámban, fában és virágban, állatban és kőben. Sohasem érhet félelem, ha Isten szelleme tölt el, ha Isten lelkében élek, ha Isten akaratában járom utamat. (Rudolf Steiner)

Távol essék tőlem a szándék, hogy mindent a napos oldalról mutassak be, és elhallgassam a nehézségeket. Nem lenne becsületes. Az alapvető probléma abból adódott, hogyan lehetne összeegyeztetni a gyermekek 147

viszonylagos szabadságát a fegyelemmel, individuális nevelésüket bi­ zonyos kollektív követelményekkel. Amennyire idegenkednek a Waldorf-pedagógusok a vak fegyelem­ től, annyira tisztában vannak a fegyelmezetlenséggel járó hátrányok­ kal. A tanárnak a kettő között kellett egyensúlyoznia, és ha valamilyen irányban kilengett, kárt okozott. Ehhez újabb nehézségek kapcsolód­ tak. A gyermekeknek még csak bimbózik az értelmük, de máris külön­ böznek egymástól. Amit Pétertől el kell várni, nem lehet betű szerint Páltól is megkövetelni. A Waldorf-tanárnak tehát az a kötelessége, hogy minden gyermeket egy bizonyos határig egyéniségként neveljen, kifürkéssze egyéni képességeit, egyéni érdeklődési körét, és ennek is­ meretében irányítsa fejlődését. Az átlagos középiskolai tanár éppen ellenkező módon jár el: zsák­ nak tekinti a tanuló értelmét, amelybe az előírt anyagot sebbel-lobbal be kell gyömöszölni, a Waldorf-pedagógus egyéni mérlegelés alapján szabja meg a tudnivaló mennyiségét. Ennek az elvnek a megvalósítása minden Waldorf-iskolában súlyos gondokkal jár, ám a Kis-Svábhegyen, a sajátos körülmények folytán, még újabb nehézségekbe is ütközött. Ha az egyik probléma megoldást nyert, tüstént másik támadt, mint a mesebeli sárkány esetében, amely­ nek hiába vágják le az egyik fejét, nyomban kettő nő helyette. Hogy megközelítő fogalmat adjak, mennyi akadállyal kellett édesanyámnak viaskodnia, felsorolok néhány példát. Lamartine osztályát az első évtől kezdve több örökbecsű német versre megtanította Goethétől és Schillertől, Novalison át Christian Morgensternig és Albert Steffenig. De magyar verset alig ismertünk. Édesanyám felmérte ezt a képtelen helyzetet, összehívta a tanári kart, feltárta idevágó aggodalmait, és közösen tanakodtak valamilyen meg­ oldáson. Ám alighogy legyűrték az egyik akadályt, máris egy másik tá­ madt a közös éneklés területén. Tudtunk fél tucat német éneket, de egyetlen szép magyar népdalt sem. Közben újabb és újabb gondok ütötték fel a fejüket. Azáltal, hogy a számtant német nyelven tanultuk, már 8-9 éves korban tudtuk, mit jelent „adieren", „substrachieren", „multiplicieren", „dividieren" [a négy alapművelet], de kerestük a meg­ felelő magyar kifejezéseket. Ezt a hiányt sürgősen pótolni kellett, hi­ szen a szülő elvárta, hogy gyermeke magyarul is tudja a műveletek nevét. 148

Közben az iskola vezetősége óvakodott attól, hogy túlterhelje nö­ vendékeit. Rudolf Steiner szerint a gyermeki intellektus megerőlteté­ séből később különböző betegségek származhatnak. De a másik vég­ letbe sem szabad átcsapni, a tanár nem engedheti meg, hogy a gyermek gondolkodása elcsenevészedjék. Amilyen bűn az értelmi túlterhelés, olyan vétek a tanuló ébredő képességeit parlagon hagyni. De hogyan lehet ezeket a követelményeket a kétnyelvű iskolában megvalósítani? Ne gondoljuk, hogy csak a német és a magyar nyelv ütközött egy­ mással a Kis-svábhegyi Waldorf-iskolában és Internátusban, hanem a két nép eltérő szokásai is viszályokat robbantottak ki. Olyan példát ho­ zok fel, amely ma már nevetséges, de a húszas években még viharokat kavart. Az Osztrák-Magyar Monarchiában bevett szokásnak számított, hogy egy fiatal hölgyet a férfiak Fräuleinnek szólítanak, ebben senki sem ta­ lált kivetnivalót. Más szokások uralkodtak azonban Németországban. Ott csak idegen nőszemélynek illett Fräuleint mondani, például az üz­ letben a kiszolgálónőnek, a kávéházban a pincérnőnek. A társadalmi érintkezés folyamán a Fräuleinhez illett hozzátenni a hölgy nevét is, te­ hát sértésnek számított, ha valaki csak az előbbit mondta. Ebből adódott a konfliktus. A gyermekek könnyen megtanulták ezt az udvariassági formulát, a szülők és a hozzátartozók nehezebben, az internátusban dolgozó személyzet pedig képtelen volt rá. Magát a Fräulein szót sem tudták kiejteni, hanem valamiféle „Freijli"-t mo­ tyogtak helyette. Nem egy német nevelőnő kikérte magának, hogy őt „lefreijlizzék", és öntudatos, indignált hangon pattogták: -Aber bitte, ich habe auch einen Namen! - Azaz: De kérem, nekem nevem is van! Édesanyám szelíd türelemmel igyekezett megértetni vele, hogy má­ sok az osztrák-magyar szokások, mint a németek, ígéretet tett: minden tőle telhetőt elkövet, hogy a magyarok néven szólítsák a német tan­ erőket, de azt ne várja el senki, hogy a faluról a fővárosba csöppent fia­ tal parasztlány hibátlanul ejtse ki Fräulein Eisengenger és Fräulein Kollondorfer rémisztően nehéz nevét. A személyzet egyébként józan paraszti ésszel oldotta meg a fogas kérdést: Gretel Pochból „Pók" kis­ asszonyt csinált, Fräulein Waldbauer nevét pedig Bauerra kurtította. Summázva: a legkülönbözőbb alakban felbukkanó nehézségek újra és újra abból a körülményből adódtak, hogy az iskola semmilyen ha149

gyományra sem építhetett. Nem másolhatta le szolgai módon a német Waldorf-iskolát, de itthoni elődökhöz sem igazodhatott, mert - hadd hangsúlyozzam még egyszer - ilyen kétnyelvű iskola sohasem műkö­ dött Magyarországon. Végső soron az egész oktatási módszer a kísér­ letezés állapotában forrongott, mindent saját iniciatívából kellett meg­ oldani. Ámbár a képzelet-dús tanároktól olykor sziporkáztak az ötletek, a gyakorlati megvalósulás mégis akadozott. Ennek ellenére édesanyám hét éven át minden nehézséget át tudott hidalni, amíg úgy érezte, hogy vállalkozása a Magasabb Világok oltalma alatt áll. De Hitler hatalom­ átvételétől kezdve ebben a hitében megingott. 1933 januárjától kezdve fél éven át egyik csapás a másik után érte az iskolát, és végül be kellett zárni. A tragédiák láncolata azzal indult, hogy 1933 januárjában édesanyá­ mat a Tátrában súlyos baleset érte. Kristóffal, két és fél éves öcsémmel sétált a kellemes délelőtti napsütésben, egyik kezével gyermekét vezet­ te, a másikat az akkori szokásoknak megfelelően muffjába bújtatta. Hirtelen megcsúszott, és egész testsúlyával a homlokára zuhant. Agy­ rázkódást szenvedett, és hónapokon át nem hagyhatta el az ágyat. Sze­ rencsére édesanyja, nagymamánk, nemcsak gondosan ápolta, hanem a háztartás irányítását is átvette tőle, és ellátta az unokákat. 1932 nyarától kezdve ugyanis kilenc hónapot Alsó-Tátrafüreden töl­ töttünk, egy bérelt családi házban. Édesanyám szellemi képességei nem károsodtak az agyrázkódás következtében, betegségéből csak az maradt vissza, hogy minden lármára rendkívül érzékenyen reagált. Alighogy ágynak esett, nagyot fordult a világ: édesanyám balesete ja­ nuár 29-én történt, a náci hatalomátvétel pedig január 31-én. Az elkö­ vetkező hónapokban a német állampolgároktól megvonták a munka­ engedélyt, hogy ezzel is kényszerítsék őket, térjenek vissza az anya­ országba, a „harmadik birodalomba". Ezt a nehézséget még át lehetett volna hidalni. Ha édesanyám egész­ séges, és személyesen tud tárgyalni az illetékes szervekkel, bizonyára kijárhatta volna, hogy egyik-másik esetben kivételt tegyenek, türelmet tanúsítsanak. Csakhogy ő még nem épült fel, a betegség ágyhoz láncol­ ta. Közben egy újabb csapás érlelődött: kiderült, hogy a magyar igazga­ tó (nem antropozófus), akinek a nevét szándékosan nem írtam le, te­ kintélyes összeget sikkasztott. Az esemény általános megrökönyödést keltett, mert a szóban forgó személyről a revizorok mindig kedvezően 150

nyilatkoztak, és becsületes, kiváló szakembernek minősítették. Soha nem derült rá fény, hogy pontosan mi ment végbe benne, annyit vallott be, hogy lóversenyezett, és sorozatosan vesztett. Miután írásban elis­ merte a bűncselekményt, és kötelezte magát, hogy a kárt részletfizetés­ sel megtéríti, édesanyám természetesen nem tett feljelentést ellene. Egyébként őszinte megbánást mutatott, és az elsikkasztott összeget hirtelen bekövetkezett haláláig rendszeresen törlesztette. Akik köze­ lebbről ismerték, megpróbálták lélektanilag megfejteni a bűncselek­ mény rejtélyét. Arra az eredményre jutottak, hogy becsületesen dolgo­ zott, amíg ellenőrizték, de gyenge jelleme megrészegült attól, hogy nagy összegek felett szabadon rendelkezett. A sikkasztás súlyos érvágást jelentett a Kis-Svábhegyi Waldorf-iskola és Internátus anyagi életében, de nem okozott csődöt. Az iskolának addigra annyi módos híve, pártfogója akadt, hogy összeadták volna a további működéshez szükséges összeget, de 1933 nyarán újabb csapás zúdult az intézetre. A tanítási szünetben ugyanis már évek óta műkö­ dött egy nyári internátus. Azok a szülők, akik nem tudtak kellő nyara­ lást biztosítani gyermekeiknek, beadták őket a kis-svábhegyi nyári in­ ternátusba. Itt jegyzem meg, hogy az önfenntartó iskola és internátus tandíja nem volt alacsony. Viszont édesanyám az elsőtől az utolsó évig gondos­ kodott arról, hogy a valóban szegény szülők gyermekei mind az internátusban, mind az iskolában ingyenes ellátásban és oktatásban része­ süljenek. A nyári internátusban rendszeresen növekedett az ingyenes növendékek száma. A hatalmas kert pompás lehetőséget nyújtott min­ denféle játékra, szórakozásra, sportra, bárki kedve szerint lubickolha­ tott a medencében, napozhatott, hűsölhetett, a nevelők kiránduláso­ kat szerveztek. Ebben a vidám nyári internátusban váratlanul kitört a skarlát, és az intézetet azonnali hatállyal be kellett zárni. Ha ilyen járvány az előző években üti fel a fejét, nem okoz komo­ lyabb bajt. Az internátus átmenetileg bezár, majd a kényszerű szünet után újra megnyitja kapuit. De ebben a drámai időszakban, amikor édesanyám még csak lábadozott, a német állampolgároktól megvon­ ták a munkaengedélyt, az igazgató sikkasztása súlyos anyagi károkat okozott; a skarlát kitörése halálos döfést jelentett. Édesanyám 1933-as, súlyos agyrázkódásával párhuzamosan, - de tőle függetlenül - egy másik szomorú esemény is beárnyékolta a csírá151

zó magyarországi mozgalmat. Dr. Lóllbach Gusztáv - aki 1926 óta a Zweig vezetője volt - különböző személyes csapások után funkciójáról lemondott, és magányba menekült. Édesanyám, vidéken lábadozva, abban állapodott meg a dornachi vezetőséggel, hogy a magyar ügyek­ benjáratos Schönborn grófnét kérik fel: utazzék Budapestre, és az itte­ ni barátokkal közösen tegyen javaslatot az új Zweigleiter kijelölésére. Az antropozófiai társaság szervezete a különböző országokban úgy működik, hogy tagjai úgynevezett Zweigekbe tömörülnek, és a Zweig­ leiter, vagyis a Zweig vezetője végzi az adminisztratív munkát, és irá­ nyítja a szellemi tudományt, stúdiumot. Akkoriban a lehetőségek szűk körben mozogtak. A választás a 35 éves dr. Göllner Lajos20 orvosra, egyetemi tanársegédre esett, aki tudá­ sa, sugárzó lelkesedése, és az ügy iránti áldozatkészsége miatt a legal­ kalmasabbnak bizonyult. O később, a német megszállás alatt német csengésű nevét tüntető módon Enyingire változtatta. Élete végéig ő töl­ tötte be a magyar Zweigleiter tisztségét. 1982. augusztus l-jén hunyt el. Az események szembeszökő módon bizonyították, hogy azok a Ma­ gasabb rendű Erők, amelyek 1925-ben azt sugallták édesanyámnak, hogy honosítsa meg Magyarországon a Waldorf-pedagógiát, 1933 ja­ nuárjától kezdve rendre mérték a csapásokat az iskolára. Mintha tűzön-vízen át meg akarták volna akadályozni, hogy a német nyelvű intéz­ mény bármilyen kapcsolatba lépjen a náci Németországgal. Márpedig a kapcsolat rövid időn belül kiépült volna. Ahogy a weimari köztársaság nagykövete megjelent az iskola megnyitóján, és erkölcsi támogatását felajánlotta, így jelent volna meg a „harmadik birodalom" diplomáciai testületének feje is, hogy követelésekkel álljon elő. Az iskolának kevés zsidó tanára volt, de annál több zsidó növendéke. Ha az iskola tanári kara a nemzetiszocialista ideológiának a legapróbb engedményeket te­ szi, már elárulta Rudolf Steiner szellemi örökségét. Ezt a veszélyt hárí­ tották el „odafentről". így az 1935-ös év tragikus eseményt hozott: Németországban betil­ tották az antropozófiai társaság működését. Az indokolás egyszerű volt: az antropozófusok internacionális világszemléletet hirdetnek, és nem tesznek különbséget árja és nem árja között. A rendelkezés ek­ kortájt még nem érintette a magyarok apró csoportját. Olyan kevesen 20

152

Nagy Mária testvéröccse, (a szerk.)

voltak, hogy a pénteki Zweig-esteken kényelmesen elfértek PappKovách Elvira Alma utcai egyszobás lakásában. 1926-ban ugyanis egy belügyminiszteri rendelet alapján társaságot csak olyan embercsoport alkothatott, amely legalább 100 tagot számlált. Ezért nem létesült ná­ lunk társaság, hanem csak úgynevezett Landesgruppe (országos cso­ port) működött. Ez a körülmény az elkövetkezendő időkben nemcsak szerencsét ho­ zott, hanem talán még életeket is mentett. Azáltal ugyanis, hogy nem működött bejegyzett társaság, a kommunista diktatúrában nem volt mit betiltani. Képzeljék el olvasóim, ha az AVH rátalált volna a társa­ ság tagjainak névsorára! Az az intézkedés, amely Németországban betiltotta az antropozófiai társaság működését, a Waldorf-iskolák sorsát is megpecsételte. A náci ideológusok gyakorlati okokból lassú halálra ítélték a Rudolf Steiner pedagógiai szellemében működő intézményeket. Először megtiltották, hogy új osztályokat nyissanak, később egyre keményebb rendeletekkel sújtották, mert ráébredtek, hogy a Waldorf-pedagógia szelleme „mér­ gezi" a Hitler-Jugendet. Nem harcra nevel, és nem gyűlöletre buzdít, hanem örök ideálokat, spirituális és transzcendens eszméket ültet el növendékeibe. így a Waldorf-iskolák fokozatosan felmorzsolódtak, a háború folyamán pedig megszűntek. Ez a válaszom arra a gyakran felhangzó kérdésre, hogy miért nem nyílt újabb Waldorf-iskola Magyarországon a két világháború között. Az 1930-as évek végétől kezdve a hatóságok bajosan engedélyeztek volna olyan iskolatípust, amelyet Németországban „ártalmas" szelleme miatt előbb üldöztek, később betiltottak. Arról nem is beszélve, hogy hiányoztak a megfelelő pedagógusok. Még mielőtt az iskolától elbúcsúznék, hadd mondjam el, hogy hét­ éves működése alatt három házasság kötődött: Werner Lamartine fe­ leségül vette Margarethe Pochot, dr. Brestovsky Károly Edith Schiebet, Willy Schulz pedig Marianne Kollondorfert. Az iskolának és az internátusnak tehát be kellett zárnia kapuit, de az egyesület, amelynek keretében a kettő működött, nem oszlott fel, ha­ nem a magyarországi antropozófiai mozgalom szellemi centrumá­ vá lett. Ettől az időtől, 1933-tól kezdve az akkori iskola helyén a Kissvábhegyi út 21. számú házban és kertben tartotta édesanyám előadásainak zömét. 153

Innen áradt ki Rudolf Steiner világszemlélete az ország különböző részei­ re. A Kis-Svábhegyre akkortájt még nem jutott el a civilizáció zaja, a villamosok csörömpölése, a gépkocsik, repülőgépek bugása. Ha a csendes, gyönyörű park 1926 és 1933 között játszó és kertészkedő gyer­ mekeket boldogított, az évtized közepétől a szellemtudomány ottho­ nává lett. Itt lobbant fel - ősi hagyományok szerint - a tűz, június 24-én, Ke­ resztelő Szent János ünnepén, az év leghosszabb napján, a megtisztu­ lás jelképeként. Ebben a kertben ünnepelték meg szeptember 29-ét, Szent Mihály napját. December 21-e táján, a leghosszabb éjszakák idő­ szakában a ház tágas ebédlőjében karácsonyi játék került előadásra. Az ünnepektől függetlenül hetenként gyűlnek itt össze az antropozófia iránt érdeklődők, hogy tudásukat gyarapítsák, és áhítatos órákat tölt­ senek együtt. A külföld érdeklődése a magyar antropozófiai mozgalom iránt egyre nőtt, és a Kis-Svábhegyen már-már svájci és német „idegenforgalom" zajlott. 1934 őszén dr. Ottó Franki volt az első külföldi, aki nyilvános beve­ zető előadás-sorozatot tartott az antropozófia sarkalatos témáiról. Közvetlenül, színesen, elevenen beszélt, bécsi származása révén ízes osztrák kiejtése sokakban fokozott rokonszenvet ébresztett. Különö­ sen, mert mondanivalóját helyenként humorral fűszerezte. Édes­ anyám ezekben az években a Szentkirályi utcai tisztviselő kaszinó elő­ adótermét bérelte ki, hogy a látogatottabb rendezvényekre a város szívében kerüljön sor, és az érdeklődőknek ne kelljen a Kis-Svábhegy­ re felmászniuk. Ugyanebben a teremben hangzott el Ehrenfeld Pfeiffer, majd valamivel később dr. Günther Wachsmuth egy-egy előadása. Az előbbi a dinamikus biológia eredményeit illusztrálta vetítésekkel, az utóbbi az életünkben lüktető ritmusokról beszélt. Ottó Franki később is megfordult Budapesten, mert népszerű elő­ adásai folytán baráti kapcsolatai születtek. Egyik alkalommal bemu­ tatta édesanyámnak távoli rokonát, Bálint Leót, aki káprázatos lexiká­ lis tudással rendelkezett, ám ismereteit beszélgetésekben felaprózta. Az antropozófia hatására ez a vonása néhány hónap alatt megválto­ zott. Addig meddőn raktározott tudását élő módon az összejövetelek­ be árasztotta, és ezzel a vitákat, elemzéseket megtermékenyítette.

154

Ezekben az években az is megesett, hogy a külföldi vendégek éppen Budapesten találkoztak össze. Meebold, Pfeiffer és Wachsmuth után Joannes Neumeister töltött több hónapot Magyarországon, és figye­ lemreméltó gondolatcsírákat ültetett el magyar barátaiban. Két bőkezű mecénásunk is akadt: Ivánka Istvánné főispán özvegye, módos földbirtokos, és lánya, Ivánka Ha. Minden áldozatot meghoztak volna azért, hogy a Waldorf-pedagógia ismét feltámadjon. Még javában zajlott a Kis-Svábhegyen az iskolai élet, amikor édes­ anyám tudomására jutott, hogy a Felvidék egyik eldugott kis falujában, Paláston, az Ipolyság mellett, két antropozófus hölgy él. Sürgősen kap­ csolatot teremtett velük, és 1930-ban már olyan mély gyökereket eresz­ tett barátságuk, hogy Ivánka Ila tartotta keresztvíz alá május 6-án szü­ letett Kristóf öcsémet. Ilyen szubjektív motívumok is közrejátszottak abban, hogy egy szellemi híd épült a Kis-Svábhegy és Palást között. A kis palóc falu a magyar antropozófiai mozgalom második központjává emelkedett. Hadd időzzek még egy kicsit Ivánkáéknál, akikre már csak a kör­ nyék néhány idős embere emlékszik. Ivánka Istvánné, nekünk Gizus néni, az erős, robusztus nagyasszony típusát személyesítette meg. Min­ dig emelt hangon beszélt, szembeszökő palócos tájszólással. A lánya, nekünk Ila néni, aki édesanyámmal volt egyidős, mellette testetlennek tűnt, olyanfajta lénynek, akit csak azért látunk földi szemmel, mert a lélek finom anyaggá sűrűsödött benne. Fiatal korában súlyos műtéten esett át, férjhez menésre nem is gondolhatott. Anya és lánya azt tekintette életcéljának, hogy minden szenvedőt, nincstelent, lelki nyomorgót, akivel kapcsolatba került, istápoljon. Az a morális parancs töltötte be a lelküket: tégy jót a faluval, a rászo­ ruló barátokkal; és támogasd az antropozófiát vagyonoddal, szorgal­ maddal, szellemeddel. Palástnak akkortájt 2-3 ezer lakosa lehetett. A serdülőtől az aggas­ tyánig a fél falu Ivánkáékhoz fordult ügyes-bajos dolgaival. Gizus néni hol sebet kötözött, hol terhes anyákat istápolt, vagy éppen az újszülöt­ tek kapcsán látta el tanácsokkal a kismamákat. Ha néni minden tevé­ kenységében segítette. Több szobás házukat az akkori szokásoknak megfelelően „kastély"-nak hívták. Ebből a kastélyból áradt a szeretet az egész falura. 155

Nemzeti kérdések nem merültek fel, mert Paláston csak magyarok laktak. A harmincas évek közepén még teremtett lélek sem tudott ott szlovákul. Magyarul folyt a tanítás, magyarul prédikált a pap, és a gyer­ mekek, ha csoportosan mentek haza az iskolából, és szembejött velük egy felnőtt, magyarul köszöntötték: - Dicsértessék a Jézus Krisztus. Amikor a mi barátságunk kezdődött, Ivánkáék már kapcsolatban álltak Dornachal, a társaság központjával. Akkortájt az egész antropozófiai mozgalom szűkölködött anyagiakban. Az új Goetheanum épí­ tése hatalmas összegeket emésztett fel. Ivánkáék minden szellemtudo­ mányi kezdeményezést tekintélyes adományokkal támogattak. Évente többször felutaztak Pestre, nálunk szálltak meg a Kis-Svábhegyen, ba­ rátságot kötöttek más magyar antropozófusokkal. A pihenésre vagy segítségre szorultakat korra, nemre, társadalmi rangra való tekintet nélkül meghívták kastélyukba. Aki súlyos műtéten esett át, és még lá­ badozott, Paláston kapott új erőre. Házukban bőven volt hely vendégek számára. Gizus néni, sok egyéb ragyogó tulajdonsága mellett, ismerte a főzés minden boszorkánysá­ gát, és a leromlott egészségűeknek káprázatos ételeket varázsolt elő. De a kastély szellemi javakban sem szűkölködött. Tágas könyvtárában éppen úgy ott voltak Rudolf Steiner munkái, mint egyéb tudományos és szépirodalmi könyvek. Amikor később Tolsztoj Jasznaja-Poljána nevű birtokáról olvastam, nyomban Palást jutott eszembe. Édesanyám időről időre odautazott, és a közeli városokból Palástra látogató vendégeknek előadásokat tartott az Ipolyságról és más té­ mákról. Szavai ilyenkor felvillanyozták a szíveket, és elmélyült tanul­ mányozásra serkentettek. A külföldiek közül a már említett Alfréd Meebold is ellátogatott Ivánkáékhoz, és eleven beszélgetéseket folytatott az ott megjelent ven­ dégekkel. Ki lelkesen, ki elmélyülten, ki idegenkedve hallgatta az idős úr eszmefuttatásait. Gyújtó egyéniségétől azonban a legtöbb ember valamilyen formában megtermékenyült. A lomha agyvelőket megmoz­ gatta, a tunya lelkeket a tespedésből felrázta, és személyiségének súlyá­ val megerősítette, hogy a Magyarországon kibontakozó antropozófiai mozgalom Paláston második otthonra talált. A városban nevelkedett ember számára az eldugott kis palóc falu még a harmincas években is csodákat rejtegetett. Ha odalátogattunk, pihenés és játék közben olyan tevékenységeket sajátítottunk el, ame156

Ivekhez az aszfalton felnőtt gyermek sohasem jutott hozzá. Sándor öcsém például már tízéves korában megtanult itt kocsit hajtani, halász­ ni, rákászni. Több alkalommal a libák őrzésével is megbízták, ami büszkeséggel töltötte el, mert úgy érezte, hogy más hasonló korú fiúk­ kal együtt, fontos feladatot teljesít. 1938 tavaszán a Felvidék egy részét visszacsatolták Magyarország­ hoz. Még másfél évig tartott a „boldog békeidő", noha a világpolitiká­ ban már örvénylettek az események. Európa feszültségben élt, és végül mi magyarok is fokozatosan belesodródtunk a háborúba: bevezették a jegyrendszert, ránk szakadtak a légiriadók, sokan katonai behívót kap­ tak. .. Paláston megcsappant a külföldi vendégek száma, egyre keve­ sebb antropozófus fordult meg a kis faluban. A Waldorf-iskolák feltá­ masztásának terve pedig hosszú időre kútba esett. Ivánkáék budapesti látogatásai is megritkultak, Gizus néninek nehezére esett már az uta­ zás, Ha néni pedig nem hagyta magára. Édesanyám 1944 márciusában látta utoljára Ivánkáékat. Magyarországra olyan apokaliptikus állapotok zúdultak, hogy uta­ zásra gondolni sem lehetett, függetlenül attól, hogy a háború befejezé­ se után a Felvidéket visszacsatolták Csehszlovákiához. Gizus néni ha­ marosan meghalt, földjüket felosztották. Ivánka Ila mégsem küzdött kenyérgondokkal, mert a falu eltartotta. Valami visszasugárzott felé abból a tengernyi jóból, amit élete során tett. Édesanyám 1946-tól Kristóf öcsémmel együtt Svájcban élt, és onnan küldött Palástra szerény csomagokat. Ila nénit időről időre régi barátai is meglátogatták, köztük dr. Enyingi Göllner Lajos, a magyar antropozófiai mozgalom akkori vezetője. De a vendégek egyre inkább elmarad­ tak, mert eljárt felettük az idő. A kastélyt természetesen kisajátították, Ila néninek azonban meghagyták azt a szobát, amelyben gyermekkora óta élt. Ebben a szobában érte a halál 1969-ben. Távozásával Palást szellemi küldetése lezárult. Térjünk most vissza a harmincas évek közepének vendégjárásához, melyet néhány különös epizód fűszerezett. Több mint fél évszázad tá­ volából is felvillan emlékezetemben, amikor a harmincas évek derekán éppen fürdőruhában sakkoztam édesapámmal a kertben, és megjelent egy 40 év körüli, gyámoltalannak látszó férfi. Illemtudóan köszönt, majd ezt mondta: 157

- Nagy Mária úrhölgyet keresem. Apám ugyan megvetett minden formaságot, de ez a bejelentés mégis meglepte, mert az akkori társadalmi szokásoknak megfelelően mindenki azt mondta volna, hogy a kegyelmes asszonnyal szeretne beszélni. Néhány perccel később kiderült, a különc vendég Blau Jenő, aki azért tűnt gyámoltalannak, mert tíz évig Afrikában élt, és elszokott Európá­ tól. Afrikában lett antropozófus egy magyar barátja révén. Hazajövet Dornachot is útba ejtette, ahol megkapta a budapesti Landesgruppe vezetőjének nevét és címét - Frau dr. Maria von Nagy -, többet nem tudott róla, és ezért kereste Nagy Mária úrhölgyet. Hamarosan közeli kapcsolat szövődött közte és néhány magyar antropozófus között. Édesanyámmal pedig élete végéig tartott a ba­ rátságuk. Még a háború után is elmélyült beszélgetéseket folytattak Svájcban, és földi találkozásaiknak csak Blau Jenő korai halála vetett véget. Az iskola utolsó éveiben jelent meg köreinkben Steinacker Sándor, a fiatal vegyészmérnök. Rövid idő leforgása alatt széles tudásra tett szert, s amikor 1944-ben tisztázatlan körülmények között meghalt - ál­ lítólag vegyészmérnöki munkahelyén valami rejtélyes mérgezést ka­ pott - már a magyar antropozófiai mozgalom egyik hangadó tagjaként gyászolták barátai. Feleségét, Ameli Aichertet mindenki Titinek szólí­ totta. Még a húszas években sodorták körülményei Budapestre, ahol nyelvtanárnő lett, egyéniségét áthatotta az antropozófia. Urát 26 évvel élte túl, ő lett a háború után, a szűk antropozófiai csoport első könyvtá­ rosa, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy mintegy 100 Steinerkönyvet őrzött a lakásán - némi kockázattal -, és azokat az érdeklődők rendelkezésére bocsátotta. Tisztségét halála után Molnár Nándor mérnök vette át. Évtizedeken keresztül ő is figyelemreméltó antropozófiai tevékenységet fejtett ki, és számos kéziratban fennmaradt fordítással szaporította a magyar nyelvű Steiner-irodalmat. Felesége, a melegszívű, jó kedélyű, mindig mosolygós Lontya a közelmúltban, 1992 májusában követte urát a szel­ lemi világba. A hét éven át működő iskola meghozta a maga szellemi-erkölcsi gyümölcseit. Híre messzire eljutott, és egyre többen érdeklődtek a szel­ lemtudomány iránt. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy 1938-tól 158

kezdve a háborús felhők egyre sötétebben tornyosultak, szaporodtak a katonai behívók, fokozódott a fajüldözés. De a megpróbáltatásokkal egyenes arányban szaporodtak az antropozófiára szomjazó lelkek is. Az események menetét utólag így tudnám csoportosítani: a Kis-Svábhegyen megelevenedő spirituális élet három szakaszban bontakozott ki. Az első hét év folyamán (1926-1933) a Waldorf-pedagógia eresztett gyökerei a magyar földbe. A következő tíz évben (1933-1943) közvetlenül az antropozófia esz­ meáramlata sugárzott ki. A német megszállás (1944) után pedig a háznak az lett a missziója, hogy üldözötteket rejtsen, emberi életeket mentsen. A háború utolsó szakaszához érkeztünk. Ezekben a hónapokban in­ tenzíven gondoltam azokra a német tanárokra és nevelőkre, akik a Kis-Svábhegyen 1933-ig minden igyekezetükkel a gyermekek testi, lel­ ki, szellemi életét gondozták. Mi lett a sorsuk? Hová vetette őket a há­ ború? A pusztító légitámadások vajon megkímélték-e őket? Fogódzkodjék meg az olvasó: mindenkit. A halottak száma több millióra rúgott, a könnyek dagálya öntötte el a földet, ám az egykori Kis-svábhegyi Waldorf-iskola és Internátus va­ lamennyi német tanára és nevelője túlélte a háború poklát, akár kato­ nai szolgálatban, akár valamelyik földdel egyenlővé bombázott város pincéjében. Csak Werner Lamartine esett el. Mégpedig félig-meddig önként. Lelkiismeret-mardosásai kergették a halálba. 1982 tavaszán meglátogat­ tam a Stuttgart közelében, Filderstadtban élő özvegyét, Gretelt, akitől megtudtam, hogy a férjét franciatudása miatt 1940 táján Párizsba ren­ delték, és a repülősökhöz osztották be. Az alakulat végső soron Göring parancsnoksága alá tartozott, aki mutatós egyenruhába bújtatta beosz­ tott katonáit, és viszonylag kellemes életkörülményeket biztosított nekik. Csakhogy 1941-ben Németország megtámadta a Szovjetuniót. A fiata­ lok tömegét vezényelték a keleti frontra. Közéjük tartoztak Lamartine egykori kedves növendékei is. A mélységesen etikus tanárt egyre kínzóbban gyötörte a lelkiisme­ ret; amíg ő bőségben él Párizsban, és díszes uniformisban feszeng, szí159

véhez nőtt tanítványai a keleti fronton nélkülöznek, és tömegesen es­ nek el. Erkölcsi alkata azt parancsolta neki, kérje, hogy őt is a keleti frontra helyezzék, mert osztozni akar egykori növendékei sorsában. Kérelme teljesült, 1942 februárjában esett el. Amíg tehát a háború pusztító viharában - mint már említettem egyre jobban aggódtam egykori Waldorf-tanáraim életéért, felvonul­ tak előttem gyermekkori élményeim, és emlékezetemben hirtelen ke­ resztülvillant a ház rejtekhelye. Legalább tíz éve nem jártam ott. Vala­ milyen építészettechnikai célból a medence közelében, a ház falán olyan vékony nyílás látszott, hogy egy ember a földön fekve és hason csúszva éppen befért rajta. Ám ha néhány métert kúszott, fel tudott áll­ ni, és két kisebb szoba nagyságú helyiségben találta magát. Még az is­ kola idejében itt szívtuk el zugban első cigarettáinkat. Hirtelen végigszáguldott az agyamon, hogy itt több embert el lehet bújtatni, legalább ideig-óráig, ha sehol másutt nem találnak menedé­ ket, így már 1944 nyarán egy Robbi nevű, munkaszolgálatból megszö­ kött fiatalember költözött be a rejtekhelyre. A nyilas puccs után (októ­ ber 15.) egyre szaporodtak itt a lakók - minderre majd az 1944-es események kapcsán még visszatérek -, október közepétől november közepéig 11-re emelkedett a rejtekhelyen megbúvók száma. Közöttük volt Török Sándor író és felesége, Bácher Mihály zongoraművész apjá­ val és nagybátyjával, Huppert Iván vegytisztító; a többi személyről majd később szólok. A Sors különös kegyelme folytán mindnyájan életben maradtak, éppen úgy, mint az egykori iskola német tanárai és nevelői. A legcsekélyebb nagyzolás, fellengzősség, romantikus túlzás nélkül, a tények alapján leszögezhetem, hogy aki az első magyarországi Waldorfiskola sugárkörében tevékenykedett, 1944-ben pedig egykori otthoná­ ban rejtőzött: Isten oltalma alatt állt.

Bizalmas feljegyzések Végezetül szeretnék még néhány gondolatot hozzáfűzni édesanyám életéhez. Ezek a gondolatok azonban csak antropozófusoknak szól­ nak. Sőt, szűkítve a kört, olyan személyeknek, akik mélyen és áhítato­ san foglalkoznak antropozófiával. 160

Fél évszázadon át Rudolf Steinert tartotta élete vezérlő csillagának, és fél évszázadon át tanulmányozta, feldolgozta és hirdette életművét. Ez idő alatt sok olyan „titkot", burkolt, félig kimondott vagy szándéko­ san elhallgatott igazságot fürkészett ki, amelyet az antropozófusok nem ta­ lálnak meg Rudolf Steiner nyomtatott könyveiben vagy előadásaiban. Édesanyám ezeket a szorgos munkával meglelt szellemtudományi igazságokat azért kutatta fel, hogy mind a maga, mind a mások tudását gyarapítsa velük, de alaposan megrostálta azokat az embereket, akik előtt feltárta. Engem is, másokat is felhatalmazott arra, hogy indokolt esetben - arra méltó személyeknek - továbbadjam. Ugyanezt kérem másoktól is: csak indokolt esetben beszéljenek róluk, a reinkarnáció kérdéseiről pedig odaadással, tisztelettel, diszkrécióval és négyzetre emelt pontossággal. A következőkben az áttekinthetőség kedvéért 12 pontba foglalok néhány „titkot", amelyet édesanyám nyilvános könyveiben nem rögzí­ tett, csak szóbeli beszélgetések során tárt fel. Valamikor a hatvanas években megkérdeztem tőle, miből ered, hogy Magyarországon még kezdő antropozófusok is mint valami sarkalatos igazságot emlegetik, hogy Ahrimánt az Atya egy idegen kozmoszból ren­ delte ide a Földre. Én ezt Rudolf Steinernél sehol sem olvastam,21 és úgy tapasztaltam, hogy sem svájci, sem német antropozófusok sem tudják. Valahányszor szóba hoztam, mindig megrökönyödést váltot­ tam ki. Édesanyám válasza így hangzott: - Ezt a magyar antropozófusok Alfréd Meeboldtól tanulták; akinek minden valószínűség szerint Rudolf Steiner szóban tárta fel ezt az ezo­ terikus folyamatot. Édesanyám szívós kutató munkával egyetlen rövid szakaszban talált halvány utalást erre az eseményre. Ott Rudolf Steiner azt mondja Ahrimánról: - Abban különbözik a többi hierarchikus lénytől, hogy nem tette meg azt a fejlődési utat, amelyet az egyéb hierarchiák. 31 Érdemes beletekinteni Rudolf Steiner 1924 novemberében írt megállapításaiba is: „Ahrimán már az ősrégi múltban mint önálló kozmikus hatalom helyezkedett az isteni hatal­ mak mellé." In Antroposophische Leitsätze, GA26; Antropozófiai Irányelvek, m. n. (a szerk.)

161

Édesanyám bizonyos benne, hogy Alfréd Meebold a pontos igazsá­ got tolmácsolta a magyar antropozófusoknak, de nem lejegyzett elő­ adás, hanem szóbeli közlés formájában. A további kérdéscsoport is Ahrimánnal kapcsolatos. -Milyen hierarchikus fokon áll?- kérdeztem édesanyámtól. Ő azt fe­ lelte, hogy erről tudomása szerint Rudolf Steiner sohasem beszélt, de átgondolva és idevágó közléseit leszűrve, valószínű, hogy Dynameis (Mozgás Urai) fokon működik. Antropozófusok körében szerte a világon elburjánzott az a hiede­ lem, hogy Ahrimán a XX. század végén inkarnálódik. Édesanyám fi­ gyelmeztetett, hogy ez félreértésen alapszik. Hét, 1919-ben tartott elő­ adásban talált utalást Ahrimán inkarnációjára, de ezeken a helyeken Rudolf Steiner hol úgy fejezi ki magát, hogy „a nem is olyan távoli jövő­ ben" következik be ez az esemény, hol pedig egyértelműen megmond­ ja, „a következő évezred kezdetén." Közelebbi időpontot nem ad meg. A félreértés két forrásból ered. Az egyik, hogy Rudolf Steiner több he­ lyen drámai hangon ecseteli a századforduló folyamán ránk törő ese­ ményeket, és ebből sokan következményként Ahrimán inkarnációját szűrik le. A másik, hogy - egész életművében egyetlen helyen - Steiner precíz időpontot jelöl meg, 1998-at. Ezzel a dátummal azonban nem Ahrimán inkarnációját jelzi, hanem Szórátnak, a Napdémonnak a Föld ellen irányuló aktív támadását. Szórátról itt csak annyit, hogy Ru­ dolf Steiner Krisztus legnagyobb ellenségének nevezi.22 Ahrimán in­ karnációja tehát a következő évezred elején esedékes. Szorosan idetartozik a kérdés, hogy fenti esetben inkarnáció vagy inkorporáció következik-e be? Édesanyám dr. Heinrich Leistével együtt tanulmányozta ezt a kérdést, az idevágó eszmefuttatásokat gon­ dosan összegyűjtve, mérlegelve. Közösen arra a meggyőződésre ju­ tottak, hogy Rudolf Steiner előadásaiban - nem könyveiben! - az inkarnációt és az inkorporációt szinonim fogalmakként használta. Dandolóról, a velencei dózséról azt mondta: „Ahrimán szellemének inkarnációja", holott nyilvánvaló, inkorporációra gondolt. Ahrimán föl­ di megjelenésével kapcsolatban legtöbbször az inkarnáció szót hasz­ nálta, de abból, ahogy működését ecsetelte, az inkorporáció valószí­ nűbbnek látszik. 22

162

In Die Apokalypse des Johannes,

GA104; János Apokalipszise.

Ahrimán beleárad egy erre alkalmas személybe, de nemcsak a tollát vezeti, mint Nietzsche esetében az utolsó műveiben, hanem az Én-jét is megszállja. Szeretném ennek kapcsán felhívni barátaim figyelmét Vlagyimir Szolovjev Antikrisztusára. A német fordítás címe: Kurze Er­ zählung vom Antichrist. Közismert, hogy Rudolf Steiner rajongásig tisztelte Vlagyimir Szolovjevet. Édesanyám egy alkalommal „elpanaszolta", hogy csak kemény és mélyenszántó kutató munka árán bizonyosodott meg arról, mi a kü­ lönbség Zeitgeist és Zeitregent között. Rudolf Steiner ugyanis gyakran változtatta kifejezéseit, részben azért, mert idegenkedett a definíciók­ tól, részben pedig, mert a beszéd sodrában szükségképpen kereste a helyes szavakat. így például Michaelről, Gábrielről és egyéb arkangya­ lokról hol azt mondta, Zeitregent, hol pedig azt, hogy Zeitgeist. Aki tu­ dományosan foglalkozik az antropozófiával - tehát nemcsak olvas és magol, hanem különböző megállapításokat összevet, átgondol - meg­ győződhetik róla, hogy a Zeitregent az Arkangyal, aki hozzávetőleg 300 évig uralkodik,23 a Zeitgeist pedig Archai, aki 2160 éven át irányítja az emberiséget. A soron következő pontok reinkarnációs kérdéseket tartalmaznak. Édesanyám a krisztológia és az iskolázás (Erkenntnisweg) mellett kü­ lönösen elmélyülten foglalkozott a karma és a reinkarnáció törvényeivel. Nagyon sok antropozófus - hangsúlyozta édesanyám - a büntetés és jutalmazás ok és okozati láncolatát összetéveszti a karma törvényével, amelynek célja a fejlődés, nem pedig a megtorlás vagy megjutalmazás. Hadd idézzem szavait németül: - Das Karmagesetz ist kein Straf- oder Belohnungsgesetz, sondern ein Entwicklungsgesetz. Es kommt dabei nicht darauf an Strafen oder Be­ lohnungen zu erleben, sondern Entwicklungszeile zu erreichen. - A karma törvénye nem a büntetés vagy a jutalom, hanem a fejlődés törvénye. Nem azért van, hogy büntessen vagy jutalmazzon, hanem azért, hogy fejlődésünket segítse. Ez a mondat nyilvános előadásaiban is elhangzott, én a Technik des Karma cím alatt összefoglalt jegyzeteimben találtam rá. Amit a szó hétköznapi értelmében „büntetésnek" nevezünk, azt a lélek a Kamalokaban éli át. Természetesen a karma alakulásában is benne rejlik valami8

354 évig. (a szerk.)

163

féle büntetés és jutalom, csak nem ez az elsődleges célja, és sokkal bo­ nyolultabban szövődik, mint ahogy a legtöbben gondolják. A következő két ponttal kapcsolatban édesanyám határozottan fel­ szólított: világosítsak fel minden antropozófust, aki a szóban forgó elő­ adásokat tanulmányozza, mert a nyomtatott szöveg homályos és félre­ értésekhez vezethet: Rudolf Steiner gyakran említette a 869-es egyházi zsinatot, amelyen az emberi hármasságot kettősséggé szűkítették, és „eltörölték" a szellemet. Édesanyám Rómában felkutatta ennek a határozatnak az eredeti latin szövegét, amely merevebb, radikálisabb, mint ahogy az antropozófusok köztudatában él. Rudolf Steiner ugyanis több eseményt vont össze, amikor ezt a kérdést ismertette. így például a határozathoz hozzáfűzte, hogy ámbár ennek értelmében az embert test és lélek alkotja, a lélek­ ben rejlenek szellemi tulajdonságok. Ez a kiegészítés későbbi korokból származik, és némileg enyhíteni akarta a merev határozatot, amelyben szó sem volt a lélek szellemi tulajdonságairól. A zsinat határozatával kapcsolatban Rudolf Steiner Miklós pápáról, továbbá egy jó és egy rossz tanácsadójáról beszélt. Az első ellenezte a tervezetet, a második erőszakolta. Albert Steffen a Chef des Generalstabs című drámájában színpadon ábrázolta ezt a jelenetet. Mind a Steinerelőadásból, mind a Steffen-drámából az antropozófusok zöme - édes­ anyámmal együtt - azt a következtetést vonta le, hogy Miklós pápa később II. Vilmos német császárként inkarnálódott, hibás keze abból származik, hogy a szégyenteljes okmányt aláírta, a jó tanácsadó pedig Moltkeként született újra. Édesanyám már elmúlt 70 éves, több mint negyven éve foglalkozott antropozófiával, és a karma területén alapos jártasságra tett szert, ami­ kor Chiavariban egy beszélgetés során Rudolf Mayer, aki még közelről ismerte Rudolf Steinert, könyvet is írt róla (Wer war Rudolf Steiner?), arra hívta fel figyelmét, hogy ennek a karma-előadásnak a szövege fél­ reérthető. O magától Moltke özvegyétől tudja a teljes igazságot. Nem II. Vilmos, hanem Moltke, a hadvezér volt előző életében Miklós pápa, és a rossz tanácsadója született újra II. Vilmos személyében. Ezt az ezoteri­ kus tényt Rudolf Steiner maga tárta fel Moltkének, mert érettnek ítél­ te őt arra, hogy megtudja egyik előző életét. Ezek után édesanyám az említett karma-előadást a Steffen-drámával együtt újra elolvasta, és meggyőződött róla, hogy Rudolf Mayer a 164

teljes igazságot mondta. A sorok mögül tisztán kicseng a megtörtént valóság. Egy másik félreérthető pont Nicolaus Cusanus (1401-1464) és Ko­ pernikusz (1473-1543) kapcsolata. Az évszámoknak itt az a szerepük, hogy szemléltetően mutassák: Cusanus halála és Kopernikusz születé­ se között csak 9 év telt el, és Rudolf Steiner mégis azt mondta, hogy Kopernikuszban „ugyanaz a lélek lakott, mint Cusanusban". Ebből a legtöbb olvasó arra következtet, hogy Kopernikusz az újjászületett Cusanus, ami a karma törvényeit ismerve rendhagyó jelenség lenne. A valóság az, hogy Kopernikusz csak Cusanus asztráltestét örökölte. Ebből ered, hogy Rudolf Steiner a Seele szót használja az Ich helyett. Hadd ismételjem meg: ennek a két homályos résznek helyes megvi­ lágítására édesanyám határozottan felszólított. A következő reinkarnációs láncok feltárásakor azonban a lelkembe véste, hogy csak olya­ noknak adjam tovább, akik elmélyülten, bensőségesen foglalkoznak antropozófiával, és bizonyos lehetek benne, hogy hatványozott pon­ tossággal kezelik. De bármilyen szigorúan ragaszkodott is édesanyám a karma kérdé­ seit érintő pontos fogalmazáshoz, abban mégis különbözött több „vas­ kalapos" antropozófustól, akik Rudolf Steiner szavait félreértve, berzen­ kednek attól, hogy bármilyen témát felvessenek, amely meghaározott személyek inkarnációit tartalmazza. Rudolf Steiner azért tartotta a karma-előadásokat, hogy tanítványai ta­ nulmányozzák azokat! Édesanyám megítélése szerint bizonyos környezetben és erre érett emberek között csak kellő alázattal és pontossággal szabad karmikus kérdésekről beszélni, függetlenül attól, hogy Rudolf Steiner idevágó előadásait nyilvános könyvekként ma már bárki olvashatja. Rudolf Steiner - fűzte hozzá édesanyám - nemcsak előadásaiban, ha­ nem személyes beszélgetések során is szólt karmikus kapcsolatokról. így például Alfréd Meebolddal folytatott beszélgetések alkalmával több személy előző életére mutatott rá. Meebold nyilvános előadásaiban sohasem érintett ilyen témákat, de több embert - közöttük édesanyámat is - érettnek ítélte meg arra, hogy ezeket az ezoterikus titkokat rájuk bízza. Rudolf Steiner nyilvánosan sohasem beszélt előző inkarnációiról. Különböző utalásokból, élőszóban elhangzott célzásokból a legtöbb antropozófus mégis tudja, hogy Rudolf Steiner a Kr. e. Görögország165

ban Arisztotelész, a XIII. században Aquinói Szent Tamás volt, akibe beleáradt Krisztus megőrzött asztráltestének értelmi lelke. Buddhától Krisztushoz című 1909. május 31-i, Budapesten tartott előadásában még a helyet, időpontot is megadva beszélte el ezt az eseményt. Erről a két inkarnációjáról nyíltan beszélhetünk Albert Steffen Alexanders Wanderungen című drámájának bemutatója óta, amelyben Steffen nem­ csak céloz rá, hanem leírja, hogy Arisztotelész a középkor delelőjén mint kimagasló keresztény tudós és tanító született újra. Aki a Steffen-dráma mellett úgy tanulmányozza a Die Weltgeschichte in anthroposophischer Beleuchtung című 1923. Karácsonyán tartott cik­ lust, hogy a sorok mögé rejtett tartalmat is megérti, annak számára szem­ beszökő módon kiderül, hogy Rudolf Steiner volt a Gilgames-eposzban Eabani, akit Enkidu-nak is neveznek. Édesanyám a felsoroltakon kívül még két, inkább „pihenő" karakterű inkarnációról tud: egy Görögországban, Herakleitosz korában, és egy a középkor VI-VIII. századaiban.24 Ebben az utóbbi inkarnációban nem lépett a történelem forgatagába, csak mint mondai alakot ismer­ jük a különböző Parai/aZ-elbeszélésekből. Mind Chrestien de Troyes, mind Wolfram von Eschenbach költemé­ nyében szerepel Sigune, a menyasszony, aki halott vőlegényét, Schionatulandert ölében tartva siratja. Albrecht von Scharfenbergnek a Jüngere Titurel című verses elbeszélé­ sében a jegyespár központi szerephez jut. Az Arisztotelész-Én ebben az inkarnációban a Schionatulander nevet viseli. A megismert inkarnációs sor a következő: Eabani egy inkarnáció Görögországban Arisztotelész Schionatula nder Aquinói Szent Tamás Rudolf Steiner Az Eabani előtti inkarnációkról édesanyám nem tud, viszont mindig hangsúlyozta, hogy Rudolf Steinert bensőséges kapcsolat fűzi Michael 24

Nálunk Eabani inkább Enkidu néven ismert, a görög korban pedig Kratylos. (a szerk.)

166

arkangyalhoz, mert három inkarnációja (Eabani, Arisztotelész, Ru­ dolf Steiner) arra a korra esik, amelyben Michael mint Zeitregent ve­ zeti, irányítja az emberiséget. Rudolf Steiner említett inkarnációiban tanítványként élt mellette egy kimagasló egyéniség, aki több alkalommal cselekvéssé, gyakorlattá ültette át, amit mesterétől tanult. Ennek az egyéniségnek a történelem folyamán legnevezetesebb in­ karnációja Nagy Sándor, a macedón császár és hódító, Arisztotelész tanítványa, aki aznap éjjel született, amikor Hérosztratosz felgyújtotta az efezusi misztérium templomot. Tanítómestere, Arisztotelész tehát Kr. e. 356-ban megélte az efezusi misztérium templom felgyújtását, 1922-23 szilveszterén pedig az első Goetheanum leégését.25 A tanítvány megismert inkarnációs sora a következő: Gilgames egy inkarnáció Hérakleitosz korában Nagy Sándor Sigune Pipernói szerzetes, aki utolsó útjára kíséri Aquinói Szent Tamást Dr. Ita Wegman Édesanyám még annyit fűzött ehhez az inkarnációs lánchoz, hogy a Gilgames-Én valamennyi későbbi életében magával hozta sugárzó eré­ nyeit, de velük együtt súlyos emberi hiányosságait is. Édesanyám még egy másik reinkarnáciős sort is feltárt előttem, Christian Rosenkreutzét. Aki a karma és a reinkarnáció törvényei mel­ lett elmélyülten tanulmányozza a rózsakeresztes mozgalmat, termé­ keny élményt meríthet abból, ha a történelem örvénylését szemlélve megelevenednek előtte annak az egyéniségnek különböző életei, akit maga Krisztus avatott be. Az inkarnációk sora az alábbi: B A Nagy Sándor előtti inkarnáció itt Mysa, a szerzetes pedig Reginald, aki Szent Ta­ mást gondozta. Az inkarnációk nevei megtalálhatók Lievegoed már említett művében, ahol szó esik Christian Rosenkreutz és Manu inkarnációiról is. (a szerk.)

167

Hiram Hoseás Lázár-János több rövid élet a XH-XIII. század során Christian Rosenkreutz Saint-Germain Christian Rosenkreutz azóta minden száz évben inkarnálódott, de csak a XVIII. században lépett mint Saint-Germain a történelem szín­ padára. A XX. század elején is testben élt a Földön, és Rudolf Steiner egyik rangos életrajzírója, Johannes Hemleben utalást tesz rá, hogy ő avatta be Rudolf Steinert, függetlenül attól, hogy találkoztak-e szemé­ lyesen, vagy nem. Erről a kérdésről viszont nem beszélt édesanyám, mert a feltevésektől, találgatásoktól mindig idegenkedett. Befejezésül hadd tegyem fel azt a kérdést, amely sokat foglalkoztat­ ta édesanyámat: - Vajon bizonyos-e az, hogy Rudolf Steiner a század végén visszatér a Földre? Édesanyám jelen volt azon az előadáson, amelyet Rudolf Steiner az Antropozófiai Társaság karmikus kapcsolatairól tartott 1924-ben. Itt beszélt arról, hogy a század végén a nagy beavatottak és velük együtt a chartres-i iskola tanítómesterei is újraszületnek. Az előadásról minden jelenlévő azzal az emlékkel távozott, hogy a beavatottak között Rudolf Steiner is inkarnálódik majd. Ez a szemlélet széles körben elterjedt. Csakhogy amikor édesanyám később, nyomtatásban olvasta el a szó­ ban forgó előadás-sorozatot, sehol sem talált erre utalást. Feltehető, hogy szándékosan maradt ki a szövegből. írásbeli nyoma tehát nincs annak, hogy Rudolf Steiner a századfordulón visszatérne, édesanyám szerint mégis valószínű, mert az akkori előadásában - bármilyen bur­ kolt formában is - félreérthetetlenül utalt rá. Zárószóként megkérem mindazokat, akik ezt a megemlékezést ol­ vassák, őrizzék meg szeretettel édesanyám emlékét, kísérjék gondolat­ ban másvilági útján, és az ő emlékéhez hűen csak karnációs kapcsola­ tokat: odaadó tisztelettel és pontossággal.26 26 Rudolf Steiner többször is utalt a század, illetve az ezred végének fontosságára, így ezeket a feljegyzéseket ma már a nagyobb nyilvánosság elé kell tárni, (a szerk.)

168

ALFRED

MEEBOLD

(1863-1952)

NAGY MÁRIA: A HEMISZFÉRÁK PÁRBESZÉDE Kultúrtörténeti vázlat 1212-1952

Alfred Meebold 100. születésnapjára emlékezve Bevezetés Alfred Meebold, a Botanikus Vándor 63. születésnapja körül különös hívást kapott, amely szinte felszólítás­ nak tűnt számára. A történteket részletesen elmesélte néhány barátjá­ nak, és kéziratos emlékiratában: Emlékezés egy szellemi óriásra, életé­ nek erre az eseményére ismét visszatér. Elmondja, hogy ez a hívás teljesen felkészületlenül, váratlanul és különleges formában érte őt. Semmit sem tudott kezdeni vele, még azt sem tudta, hogy milyen föld­ rajzi tájról érkezett ez a hívás. Miközben a rejtélyen töprengett, és ta­ pogatódzva valamilyen megoldást próbált találni, meglepő módon, gyors egymásutánban három férfival volt találkozása, akik lépésről lé­ pésre közelebb segítették őt a történtek magyarázatához. Csaknem három hétig tartott, amíg - különböző eseményekkel egyi­ dejűleg - végre sikerült tisztáznia a szükséges összefüggéseket, és meg­ értette, miről is van szó. Ezután még teljes két esztendőnek kellett el­ telnie, mire odáig jutott, hogy a különös „meghívást" elfogadhatta. A különös hívás konkrét tartalmának, földrajzi helyének kutatása közben a botanikus vándor személyes életében hasonlót élt át, mint amin a nyugati emberiség a keresztes hadjáratok idején történelmileg átesett: valami földrajzilag még ismeretlen keresését. A keresztes hadjáratok idején az emberek a sejtés, a fantázia, a talál­ gatás útjain tapogatództak előre, mítoszaik és mondáik segítségével. Ebbe a folyamatba a gondolkodás - mindennapi és tudományos érte­ lemben - csak lassanként kapcsolódott be, és csak sokkal ezután követ­ kezhetett a történések gyakorlati igazolása. A botanikus vándor szerette az európai országokat, éppen azokat a helyeket, ahol a középkorban az a bizonyos „keresés" megindult, de különösen kedvelte a provence-i vidéket, érezte napsütésének „mágiá­ ját". Átérezte, hogy Provence-ban valamikor a régi időkben különös 171

áldásnak kellett uralkodnia, amely a mai napig is érezhető és észlelhe­ tő a kőkemény provence-i földből kivirágzó bátor flórában. Ez az „ál­ dás" tette egykor Provence-ot az egész európai költészet és a „Gaya scienza" (élet - szeretettel teli tudomány) anyjává, amire Nietzsche a művészet, vallás és tudomány „csodálatraméltó" találkozásaként te­ kintett. Provence vidéke még ma is inspirálja azokat a művészeket, akik képesek arra, hogy ennek a megérzett különlegességnek átadják magukat. A botanikus vándor nagyon szerette azt a történelmi korszakot, amely­ nek egyes eseményei lelki életének belső tükrében újra meg újra felra­ gyogtak. Éles megfigyelőként, újra meg újra visszapillantott a XIII. századra, és évekig hordozta magában a korszak ideáit és főszereplőit. Ily módon legbensőbb lelkivilágában egy önálló birodalom támadt, saját legendá­ ival és mondáival. Alvén, a tolmács Az áldott provence-i földet megpróbáló sorscsapások különösen kese­ rűek, különösen kemények voltak. Igaz ez a keresztes hadjáratok ide­ jére is, de legfőképpen a negyedik keresztes hadjárat korára, amelynek katasztrofális befejezésében Velence nagy szerepet játszott. Ennek előtte a keresztény emberek mélységes tiszteletben tartották a meg-megújuló elhatározást, hogy a Szentföld megszabadítására ke­ resztes hadjáratot kell indítani. Ebben a szent elhatározásban számuk­ ra az emberi lélek legmélyebb, legtisztább törekvése mutatkozott meg, megvalósításukban pedig az áldozati tettek szinte végtelen sorozata született a világra. Mindez mégis hiábavalónak bizonyulhatott volna, mert a keresztes hadjáratokat egy velencei dózse „megszentségtelení­ tette": seregeit - önző hatalmi törekvéseinek eszközéül használva - sa­ ját keresztény testvérei ellen vezette. Ennek a morális tragédiának a hatása Provence valamennyi népré­ tegét a legmélyebben érintette. Nem is csoda, hiszen egykor az ország legkiválóbb férfiúi, parasztok és lovagok egyaránt közös céltól fűtve tűzték mellükre a keresztet. Elindultak, életüket otthagyták a Megváltó sírjáért folyó harcokban, szülőföldjükre soha nem tértek vissza. A viszszatérők serege leginkább söpredékből állt, akik ritkán harcoltak, in172

kább csak a háttérben maradtak, a háború sújtotta vidékeket kirabol­ ták, és a civil lakosságot néha rettenetes kegyetlenséggel kínozták. Ez a gyülevész nép kezdettől fogva csak azért csatlakozott a keresztes lova­ gokhoz, mert hazájukban sem fűlt a foguk a munkához. Jeruzsálemből Európába visszatérve aztán, amerre jártak, a vidéket kifosztották, a lakosságot agyongyötörték, így volt ez keleten, majd Provence-ban is. Az ököljog és az erőszak uralkodott el mindenütt. A lovagi szellem tiszta befolyása már nem tudott hatni, mert a lovagság maga - legjobb­ jainak áldozati halála következtében - lassanként hanyatlásnak indult. Egyedül a trubadúrok maradtak meg az ország vigasztalására. Hama­ rosan azonban olyan újabb sorscsapás érte Provence-ot, ami énekese­ inek is torkára forrasztotta a szót. A trubadúrok letették a lantot, el­ hallgattak. Ezentúl a virágrománcok dallamai helyett a megkínzottak jajkiáltása visszhangzott a máglyákról. A római egyház hatalmát féltő vezetői kíméletlen harcot indítottak mindenki ellen, aki az eretnekség gyanújába eshetett. Provence valóban tele volt „eretnekekkel", albigensekkel, manicheusokkal és katárokkal. Hamarosan az egész országot lángba borította az ellenük indított kíméletlen hadjárat. Ez a kegyetlen korszak a történe­ lemben „albigensi háború" néven szerepel, teljes húsz évig tartott, 1209-től 1229-ig. A híres gyermek keresztes hadjárat seregei éppen akkor értek Provence-ba, amikor ez a szörnyű büntető hadjárat kezdetét vette. Er­ ről a rejtélyes jelenségről, fiatal lányok és fiúk máig felfoghatatlan vál­ lalkozásáról évszázadok óta sokan írtak és vitatkoztak. Az egybegyűlt gyermekek a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből származtak: mi foghatta őket össze? Egy elhivatott ember, dr. Ottó Henne am Rhyn írja a Keresztes had­ járatok kultúrtörténete című munkájában: „így tévedtek az akkori kor em­ berei a rettenetes vérontás ösvényére vallásos nézeteik miatt! A gyermekek indíttatása - a korai keresztes hadjáratok példájából táplálkozva - egé­ szen más volt: ők saját magukat kínálták áldozatként, a lényüket átható jámbor rajongás erejéből. " Az 1212. évben indult el ez a folyamat, amikor Németországban és Franciaországban ezerszámra gyülekeztek fiúk és lányok, hogy a Szent­ földre vonuljanak. Krisztus sírját akarták megszabadítani a hitetlenek173

tői. Ezt az érthetetlen áldozatkészséget a jólelkű emberek tisztelete és csodálata kísérte. A gonosz azonban sötét szándékkal kísérte ennek a hiszékeny, ki­ szolgáltatott seregnek az útját. így történhetett aztán, hogy a francia gyermekek először az albigens-háborúk szörnyűségeibe keveredtek Provence-ban, azután marseille-i rabszolga-kereskedők kezére jutottak. Ezeket a mit sem sejtő gyerekeket hamis ígérettel hajóra csalták, de nem Szíriába, hanem Észak-Afrikába vitték őket, az ottani rabszolgapiacra. Felmerül a kérdés, hogyan voltak képesek ezek a gyermekek arra a kitartásra, amit ez az út követelt? Honnan kapták az erőt, hogy szüleik­ től elváljanak, és kitegyék magukat azoknak a rettenetes megpróbálta­ tásoknak, amiről már olyan sokat hallottak. Az első idők keserű ta­ pasztalatai után mi akadályozta őket abban, hogy visszaforduljanak? Nyilvánvaló nyomorúságuk ellenére is, honnan fakadt az a lelkesítő erő, amitől seregük egyre nőtt, míg végül több mint harmincezer lelket számlált? A kortárs megfigyelők, akiknek alkalma nyílt arra, hogy a keresztes gyermekeknek az arckifejezését, járását és gesztusait behatóan szem­ léljék, arra a következtetésre jutottak, hogy - valami titokzatos módon - bennük az egykori „ártatlan kisdedek", a „betlehemi gyermekgyil­ kosság" heródesi áldozatai jelentek meg újra a történelem színpadán. Ők voltak a legelsők, akik életüket Krisztusnak áldozták. Különös legendák szövődtek az egyik keresztes gyermeksereg veze­ tője, a frankhonból származó pásztorfiú, István körül. A ragyogó kék égből, a napsugaraktól villódzó levegőből először csak Krisztus hangja hatolt el István lelkéig. A világmindenség szelíden csengő erejével szó­ lította nevén a fiút. A Megváltó később emberi alakban is megjelent a fiú előtt. István a következő megbízást kapta tőle: - A te feladatod a szent sírt a pogányok kezéből kiszabadítani, és az örök béke birodalmát rá­ építeni. Az Úrnak ezeket a szavait másképpen is lehetett volna értelmezni. Érthették volna a belső lelki fejlődésre, amin a középkor nagy miszti­ kusai átmentek. Ok a keresztre feszítést, a sírba tételt, a feltámadást és az örök béke birodalmát saját lelkük benső élményeként élték át. István, a kis pásztorfiú azonban ezeket a hallott szavakat csak egyfé­ leképpen tudta értelmezni: felszólítást kapott, hogy induljon Jeruzsá­ lembe. 174

Egy másik történet arról a kisfiúról szól, aki Del Beaumból - mai ne­ vén Saint Beaum - Provence déli részének kis falujából indult el. Szülei rendkívüli nyomorban tengették életüket, a fiú megszökött tőlük, hogy a gyermek-sereghez csatlakozhasson. Születési helye után Del Beaum-i Alvénnak hívták. Egyike lehetett a legfiatalabbaknak és a testileg leg­ gyengébbeknek. Viszont fürge volt, ügyes és élelmes is. Amikor Mar­ seille-ben a hajósok nem akarták magukkal vinni, mondván, túl kicsi ahhoz, hogy a tengeren egy vitorlás hajón átkelhessen, a fiú nem hagy­ ta magát lebeszélni. A valódi ok, amiért nem akarták magukkal vinni, az volt, hogy tar­ tottak tőle, a gyenge testalkatú fiút nem sikerül majd eladni a rabszol­ gapiacon. Még a genua-i kikötőben is megpróbáltak megszabadulni tőle. Útközben két, gyermekekkel túlterhelt hajó is elsüllyedt, valamennyi gyermek a tengerbe veszett, egyedül Alvén élte túl a kalandot. A rab­ szolga-kereskedők dühödten vették tudomásul, hogy éppen ez a mi­ haszna fiú marad a nyakukon. A megmaradt hét hajó egyikére vitték, és hosszú, nyomorúságos utazás után Alvén megérkezett Afrikába. Amitől a kereskedők tartottak, itt valóra vált: Alvént senki sem akarta megvenni, a rettenetes út után búskomornak és halálos beteg­ nek látszott. Hamar kiderült, hogy ezt az „árut" még akkor sem veszi meg senki, ha ajándékkal is megtetéznék. Nem maradt más hátra, Alvén a rabszolga-kereskedők szolgálatában maradt. Mindenki azt re­ mélte, hogy a kegyetlen bánásmód, rúgások, ütések a rossz táplálkozás következtében a visszaúton hamarosan természetes halálát leli majd. Az Afrikából visszatérő hajók úti célja ezúttal nem Marseille, hanem Nápoly kikötője volt. A rabszolga-kereskedők ugyanis egy számukra igen kedvező hírt kaptak. Arra számítottak, hogy ezúttal Nápoly kör­ nyékén sikerül elcsípniük majd egy rakomány keresztes gyermeket. Itt vissza kell térnünk a német gyermekek történetéhez. Ok olyasmi­ re vállalkoztak, ami azelőtt csak a leghíresebb hadvezéreknek, Cézár­ nak, Hannibálnak sikerült csupán: az Alpokon át vonultak Itáliába. Az úton a nyomor, az éhség és fáradtság miatt a legtöbbjük odaveszett vagy eltűnt. Alvén a hajó fedélzetén bántalmazóitól sok mindenről hallott. Las­ san, de biztosan két-három idegen nyelvet is megértett, amikor körü­ lötte beszélték. Éleslátása, talpraesettsége legyengült, kétségbeesett 175

állapota ellenére sem hagyta cserben. Lassanként egy terv érlelődött meg benne: Nápolyba érkezésük után azonnal megszökik, és megkere­ si a német keresztes gyermekek csoportját. Bizonyos volt benne, hogy megismeri majd őket, mert jobb vállukon egy keresztet viseltek, és az „Deus lo vult" (Isten így akarja) feliratot. Bizonyára maguk közé fo­ gadják majd, bár a hányattatásokban az ő válláról már régen elveszett a kereszt! Az a gondolat, hogy ismét rátalál a szentföldre tartó gyermek csapatra, figyelemreméltó testi és lelki erőt adott neki. III. Ince pápa számára kezdettől fogva világos volt, hogy a keresztes gyermekek kérését semmiképpen sem teljesítheti. Mint a keresztény­ ség feje, ugyan miképpen vehette volna komolyan fiatal, gyenge gyermekek fogadalmát, hogy tudniillik felszabadítják Krisztus sírját a Szentföldön? Valamely fogadalmat csak egy még nehezebbel lehet megváltani. Az pedig teljesen lehetetlen volt, hogy egy olyan célt kí­ náljanak a gyermekeknek, amely vállalt küldetésüknél nehezebb lett volna. Ebből a megoldhatatlan dilemmából a régi jól bevált megoldás kí­ nálkozott csupán: „Qui habét tempus habét vitám", aki időt nyer, életet nyer! Haladék! Igen, ezúttal is a haladék bizonyult a megmentő érv­ nek. A gyermekeknek haladékot adtak, és hazatérésüket engedélyez­ ték, míg vállalt szent missziójukhoz erőben fel nem nőnek. A Szentatya, miközben arra készült, hogy határozatát a gyermekek előtt kihirdesse, nem tudott szabadulni a véresre koptatott lábak, a gennyes sebekkel borított kezek, a mocsoktól valósággal rothadó ron­ gyok látványától. A következő kérdés merült fel benne: felgyógyulhat­ nak-e valaha ezek a gyermekek mostani állapotukból? Tudják-e majd használni a számukra kegyesen megadott haladékot? A pápa magában nemmel válaszolt saját kérdésére. A pápai kihallgatás után a palota kapuja előtt kíváncsi emberek fo­ gadták a gyermekek csoportját. Mindenkit érdekelt, hogy sorsukról hogyan döntött a Szentatya. Ahogy a meggyötört, most már csalódás­ tól is fáradt gyermekek egymás után megjelentek, a várakozók arca is sápadt és hideg lett. Volt közöttük egy szerzetes barát, magas termetű, erős szavú. A gyermekek láttán felemelte hangját: - Látjátok, Krisztusban kedves testvéreim! Csupán ez a néhány gyermek-keresztes maradt életben abból a nagy seregből. Ne engedjük őket tovább vándorolni a mártírok útján! Fogadjuk be és ápoljuk őket, 176

amíg újra egészségesek lesznek, és megerősödnek annyira, hogy szüle­ ikhez visszatérhessenek! A szerzetesnek sikerült minden egyes fiú szá­ mára megbízható védelmezőt találni. Csak Alvén maradt ismét támasz nélkül. Őt senki sem akarta befo­ gadni, mert mindenki azt hitte, a kis vakarcs közel van a halálhoz. így Alvén és a fráter ketten maradtak. Alvén ezekből az események­ ből nagyon keveset értett. Nem sejtette, ki volt az öregember az óriási karosszékben, fején a hármas sapkával, és dús köpenyébe burkolva mit hirdetett ki. Amióta a hajót elhagyta, már nem értette a körülötte nyüzsgő, különféle beszédeket. Rettenetes gyengesége miatt már szin­ te félálomban élt, és csak egyetlen kívánsága volt, mint halálosan fá­ radt léleké: elfelejteni mindazt, amit átélt, és kilépni a létezésből. Most mégis újra indulnia kellett: a szerzetes megfogta a kezét, és magával vitte. Útjukon egy temető mellett haladtak el. Amikor Alvén megpillantotta az alacsony sírdombokat, rajtuk a keresztet, felismerte, hogy ez mit jelent. A ferences szerzetesnek jelt adott: be szeretne men­ ni a temetőbe. Hosszú idő óta ez volt az első eset, hogy valami ismerős dologra talált, amiről tudta, mit jelent. Ez az esemény hirtelen vissza­ adta világos gondolkodását, ami lényének legsajátosabb tulajdonsága volt. Most megint egészen pontosan tudta, hogy mit akar tenni. A barát kezét elengedve, a legközelebbi sírdombhoz ment, ráfeküdt, és kérte, hogy szórjanak rá földet. Aztán lehunyta a szemét, és viaszsápadtan fe­ küdt ott, mint egy kis halott. A szerzetes ebből megértette, hogy a kicsi fiú nem kíván tovább élni, a rettenetes múlt emlékeivel. El akarta hagyni a földet, ahol annyi szörnyűség történt vele. A szerzetes keserű együttérzéséből végül egy mentőötlet támadt: nővéréhez fogja elvinni a sokat szenvedett gyermeket. Nővére mindent meg is tett Alvénért, de minden erőfeszítése hiába volt, mert a fiú nem volt hajlandó enni. Tartotta magát döntéséhez, hogy ki akar lépni az életből. A fiú miatti kétségbeesésében az asszony úgy határozott, hogy gyóntatójától kér tanácsot. A gyermeket a templomban hagyta, amíg ő a sekrestyében a pappal beszélt. A beszélgetés igen elhúzódott, az asszony bizonyos volt benne, hogy Alvént alva találja majd a bazilikában. Nem így történt. Alvén tágra nyílt szemmel ült a templomban, és mereven bámulta az oltár mögötti mozaikot. Hatalmas, igen érdekes kép volt ez. Egészé­ ben a tavaszi vetés színe uralkodott el benne, időnkint smaragdzöldben 177

ragyogott, majd aranyos-zöld színre váltott. A pap elbeszélése szerint a mozaik nagyon régi volt: a Kr. u. V-VI. századból származott. Itt volt az ideje a hazatérésnek! Alvén azonban mozdulni sem akart. Kettőjük között szelíd birkózás kezdődött, és eközben az asszonynak mentő ötlete támadt. Mutatta Alvénnak, hogy ha a kosárban lévő fügé­ ket megeszi, egy ideig még itt maradhat. Alvén elfogadta a javaslatot, és még egy órát töltött a mozaik előtt, amely ekkor éppen lombzöld fényben ragyogott. Másnap ugyanez megismétlődött. Alvén ismét evett, és ezért ismét addig bámulhatta a mozaikokat, amíg a kedve tartotta. A fiú így lassan összeszedte magát, meggyógyult, és megtanulta a körülötte élők nyel­ vét. Amikor az özvegy már igazán beszélgetni tudott vele, egyszer azt kérdezte: - Mondd meg nekem Alvén, tulajdonképpen mit látsz, amikor olyan nagy figyelemmel nézel fel a szentély mozaikos boltozatára...? Alvén így válaszolt: - Jobbról és balról két zöld szigetet látok, közöttük pedig egy fel­ emelt karú szent embert. O lehet a szigetek védelmezője. Úgy látom, a keskeny tengerszoros felett lebeg, amely a két szigetet alig láthatóan elválasztja. Ezeken a szigeteken olyan fák nőnek, amilyeneket még se­ hol sem láttam, bár nagyon sok helyet bejártam. Mindkét szigetről bá­ ránykák vonulnak a védelmező szent ember felé, aki várja őket. Amikor Alvén a „báránykák" szót kimondta, hangja megremegett. Alig tudott tovább beszélni. De végül összeszedte magát, és így zárta beszámolóját: - Minden szigeten hat van belőlük. Jobbról és balról hat bárányka jön a középen álló védelmező felé. Az asszonyt meglepte a gyermek rendkívül pontos megfigyelése. Alvén azonban a képnek csak az alsó részét írta le, míg a felső részt lát­ szólag észre sem vette. Az asszony ezt érthetetlennek és ijesztőnek is találta. Úgy gondolta, hogy ha az ember egy szent képet szemlél - méghozzá ilyen hosszú ideig újra meg újra -, akkor pillantását az egészre kellene vetnie, és nem csu­ pán egy részére. Attól tartott, hogy egy szent kép egyes szféráin átsiklani már szinte bűn, és büntetést vonhat maga után. De hogyan tudná ráven­ ni a fiút arra, hogy ennek a műalkotásnak valamennyi régióját magába fogadja, és a felső részt ne hanyagolja el a kép alsó felének javára? 178

Rövid gondolkodás után így szólt: - Tudod-e Alvén, hogy Monsignore, a gyóntatóatyám mit mondott nekem erről a képről? Azt mondta, hogy nem csak a mi bazilikánkban látható ez a smaragdzöld sziget. Hasonló képeket találhatunk számos más város, sőt ország templomaiban, különböző ábrázolásban. Ezek­ nek a képeknek a felső része mindig különösen gyönyörű. Valamennyi mozaikkép, így a miénk is csupán egy változata, egy sokkal hatalma­ sabb mozaik-műnek, ami ugyanilyen aranyos-zöld színekben játszik! Ez a kép Ravenna mellett, Classe városában, a San Apollinare-bazilikát díszíti. Az asszony szavai nem értek célba; amit valójában Alvénnek monda­ ni akart, a fiú nem hallotta meg. Gyermeki fantáziáját olyasmi kötötte le, amit az asszony csak mellékes közlésnek szánt. Lelkesen kiáltott fel: - Még ennél is nagyobb és szebb? Akkor oda akarok menni, hogy megláthassam! - Engem is elhagynál? Annyira szereted ezt a képet? - Nagyon szeretem! - válaszolt Alvén, és sírva fakadt! Most sírta el magát először, azóta, hogy sok-sok évvel ezelőtt a kereszt kedvéért el­ hagyta szüleit és a provence-i vidéket. Évtizedekkel később, amikor Alvén már jó ideje IX. Lajos francia király tolmácsa és bizalmi embere volt, ismét lehetősége nyílt arra, hogy szeretett mozaik-képének titkát valakivel megoszthassa. Párizs­ ban történt ez, abban az időben, amikor életre szóló barátságot kötött a Wartburgból való Ruppert-tel. Vele nyíltan tudott beszélni arról, hogy a rabszolga-kereskedők kezében töltött évei során arra a gyerme­ ki meggyőződésre jutott, hogy a föld, ahol az embereknek élniük kell, nem más, mint maga a pokol. Akikkel találkozott, azoknak szemében, arcvonásaiban hiénák, far­ kasok, tigrisek, kobrakígyók és más vadállatok elkendőzött pillantását vélte felfedezni. Azért nem akart akkoriban hallani az életről, mert nem akart továbbra is a pokol lakója maradni. Barátjának nyíltan meg­ vallotta, hogy ma is hordozza magában ezt a földi élet iránti mély ellen­ szenvet. Az egyetlen ok, ami miatt - állandó kétségbeesése ellenére még ma is él, az a remény, hogy valamikor rátalál arra a csodálatos földre, amit a két szigetről szóló mozaik gyermekkorában neki meg­ mutatott. Ebben a képben ugyanis környezetének ellenpólusát találta meg. 179

ragyogott, majd aranyos-zöld színre váltott. A pap elbeszélése szerint a mozaik nagyon régi volt: a Kr. u. V-VI. századból származott. Itt volt az ideje a hazatérésnek! Alvén azonban mozdulni sem akart. Kettőjük között szelíd birkózás kezdődött, és eközben az asszonynak mentő ötlete támadt. Mutatta Alvénnak, hogy ha a kosárban lévő fügé­ ket megeszi, egy ideig még itt maradhat. Alvén elfogadta a javaslatot, és még egy órát töltött a mozaik előtt, amely ekkor éppen lombzöld fényben ragyogott. Másnap ugyanez megismétlődött. Alvén ismét evett, és ezért ismét addig bámulhatta a mozaikokat, amíg a kedve tartotta. A fiú így lassan összeszedte magát, meggyógyult, és megtanulta a körülötte élők nyel­ vét. Amikor az özvegy már igazán beszélgetni tudott vele, egyszer azt kérdezte: - Mondd meg nekem Alvén, tulajdonképpen mit látsz, amikor olyan nagy figyelemmel nézel fel a szentély mozaikos boltozatára...? Alvén így válaszolt: - Jobbról és balról két zöld szigetet látok, közöttük pedig egy fel­ emelt karú szent embert. Ő lehet a szigetek védelmezője. Úgy látom, a keskeny tengerszoros felett lebeg, amely a két szigetet alig láthatóan elválasztja. Ezeken a szigeteken olyan fák nőnek, amilyeneket még se­ hol sem láttam, bár nagyon sok helyet bejártam. Mindkét szigetről bá­ ránykák vonulnak a védelmező szent ember felé, aki várja őket. Amikor Alvén a „báránykák" szót kimondta, hangja megremegett. Alig tudott tovább beszélni. De végül összeszedte magát, és így zárta beszámolóját: - Minden szigeten hat van belőlük. Jobbról és balról hat bárányka jön a középen álló védelmező felé. Az asszonyt meglepte a gyermek rendkívül pontos megfigyelése. Alvén azonban a képnek csak az alsó részét írta le, míg a felső részt lát­ szólag észre sem vette. Az asszony ezt érthetetlennek és ijesztőnek is találta. Úgy gondolta, hogy ha az ember egy szent képet szemlél - méghozzá ilyen hosszú ideig újra meg újra -, akkor pillantását az egészre kellene vetnie, és nem csu­ pán egy részére. Attól tartott, hogy egy szent kép egyes szféráin átsiklani már szinte bűn, és büntetést vonhat maga után. De hogyan tudná ráven­ ni a fiút arra, hogy ennek a műalkotásnak valamennyi régióját magába fogadja, és a felső részt ne hanyagolja el a kép alsó felének javára? 178

Rövid gondolkodás után így szólt: - Tudod-e Alvén, hogy Monsignore, a gyóntatóatyám mit mondott nekem erről a képről? Azt mondta, hogy nem csak a mi bazilikánkban látható ez a smaragdzöld sziget. Hasonló képeket találhatunk számos más város, sőt ország templomaiban, különböző ábrázolásban. Ezek­ nek a képeknek a felső része mindig különösen gyönyörű. Valamennyi mozaikkép, így a miénk is csupán egy változata, egy sokkal hatalma­ sabb mozaik-műnek, ami ugyanilyen aranyos-zöld színekben játszik! Ez a kép Ravenna mellett, Classe városában, a San Apollinare-bazilikát díszíti. Az asszony szavai nem értek célba; amit valójában Alvénnek monda­ ni akart, a fiú nem hallotta meg. Gyermeki fantáziáját olyasmi kötötte le, amit az asszony csak mellékes közlésnek szánt. Lelkesen kiáltott fel: - Még ennél is nagyobb és szebb? Akkor oda akarok menni, hogy megláthassam! - Engem is elhagynál? Annyira szereted ezt a képet? - Nagyon szeretem! - válaszolt Alvén, és sírva fakadt! Most sírta el magát először, azóta, hogy sok-sok évvel ezelőtt a kereszt kedvéért el­ hagyta szüleit és a provence-i vidéket. Évtizedekkel később, amikor Alvén már jó ideje IX. Lajos francia király tolmácsa és bizalmi embere volt, ismét lehetősége nyílt arra, hogy szeretett mozaik-képének titkát valakivel megoszthassa. Párizs­ ban történt ez, abban az időben, amikor életre szóló barátságot kötött a Wartburgból való Ruppert-tel. Vele nyíltan tudott beszélni arról, hogy a rabszolga-kereskedők kezében töltött évei során arra a gyerme­ ki meggyőződésre jutott, hogy a föld, ahol az embereknek élniük kell, nem más, mint maga a pokol. Akikkel találkozott, azoknak szemében, arcvonásaiban hiénák, far­ kasok, tigrisek, kobrakígyók és más vadállatok elkendőzött pillantását vélte felfedezni. Azért nem akart akkoriban hallani az életről, mert nem akart továbbra is a pokol lakója maradni. Barátjának nyíltan meg­ vallotta, hogy ma is hordozza magában ezt a földi élet iránti mély ellen­ szenvet. Az egyetlen ok, ami miatt - állandó kétségbeesése ellenére még ma is él, az a remény, hogy valamikor rátalál arra a csodálatos földre, amit a két szigetről szóló mozaik gyermekkorában neki meg­ mutatott. Ebben a képben ugyanis környezetének ellenpólusát találta meg. 179

Ahogy a környezetében élő legtöbb emberben vérszomjas és mohó állatot látott, a mozaik fehér bárányainak mozdulatában, vonásaiban, jó akaratú ember-testvéreket fedezett fel, akik a csodás zöld szigete­ ken élnek. Amióta ezt látta, titokban szüntelenül a két sziget után ku­ tatott. Wartburgi Ruppert megértően fogadta Alvén történetét. Bizonyos értelemben őt is ugyanaz a komor világnézet töltötte el, mint barátját. Komolyan számított arra, hogy az emberi lelkek hamarosan átláthatat­ lan és reménytelen sötétség foglyaivá válnak, és erre a sötétségre soha nem következik hajnal. Ruppertben ez a szomorú előérzet nem szemé­ lyes tapasztalatból vagy szenvedésből fakadt. Eletét a francia király, IX. Lajos udvarában töltötte mint könyv- és levéltáros. Bizalmi állás volt ez, munkáját megbecsülték és jól megfizették. Amennyire vissza tudott emlékezni, sorsában mindig szerencse kí­ sérte. Kora ifjúságában eljutott már Wartburgba, az akkori világ egyik legfontosabb szellemi központjába, ahol a legjobb nevelést kapta. Hi­ hetetlen buzgalommal tanulmányozta ott a hét szabad művészetet, gyermekként magába szívhatta a híres dalnokversenyről szóló elbeszé­ léseket, és ifjú emberként megismerkedhetett korának jelentős, köz­ tiszteletben álló személyiségeivel. így kapcsolatba került a jámbor türingiai őrgróffal és feleségével, Ma­ gyarországi Erzsébettel is. Az öreg lovagköltő Wolfram von Eschenbach tanítványaként elkísérhette őt utolsó útján szülőhelyére, Felső-Frank­ országba. Minél mélyebb tisztelet és lelkesedés ébredt Ruppert-ben korának ilyen messzire világító alakjai iránt, annál inkább gyászolta halálukat, annál kevésbé volt képes beletörődni elvesztésükbe. Magában újra meg újra sorra vette, ki mindenki halt meg azóta, mióta a világ esemé­ nyeit követni tudta. A három, már említett magasrendű lényen, a türingiai őrgrófon, Erzsébeten és Wolfram von Eschenbachon kívül, siratta még Assisi Szent Ferenc, Chréstien de Troyes és Conrad Fleck eltávozását. Ezeknek a nagyságoknak halálán túl Ruppert-nek még nagyobb fáj­ dalma volt Európa szent beavatási helyeinek eltűnése. Wolfram von Eschenbach megénekelte Arthur király kerekasztalát, a dicső Grál-vá­ rat, ahol Parsifal a szent lándzsát és az áldásosztó Grált őrizte lovagjai­ val. Ruppertnek azonban - minden erőfeszítése ellenére - sem a ke180

rekasztalra, sem a Grál-lovagok várára nem sikerült rábukkannia. Már inkább csak a költeményekben, mint a valóságban éltek! A valóság si­ vár és reménytelen volt. Mindehhez járult még szeretett királya, IX. Lajos felett érzett aggo­ dalma. Nagyra becsülte a király tehetségét a kormányzás, a jogi élet, a tudomány és a művészetek terén. Félt azonban, hogy királya egy újabb keresztes hadjárat indítását fontolgatja. Ha ez valóra válna, Lajosnak el kellene hagynia királyságát, és személyesen a keresztes lovagok élére állva életét kockáztatnia a szent küldetésben. Ruppert azonban - minden búskomorsága és sötéten látása ellenére - egészséges ítélőerővel rendelkezett. Megvolt az a ritka képessége, hogy kialakult helyzeteket találóan felismerjen, és konfliktusokat jó megoldáshoz vezessen. Alvén élettörténetét hallgatva, hirtelen mentő gondolata támadt. - Keresed azt a kettős szigetet, ahol olyan emberek laknak, akiknek lelkét a mennyei bárányokéhoz hasonlítottad. Nem lehetetlen, hogy ez a sziget valahol a papkirály, János birodalmában van! Alvén mind ez ideig csak keveset tudott erről a mondabeli uralkodó­ ról. Ruppert elmondta neki, hogy a legenda szerint János, a papkirály a távoli keleten, Ázsia belsejében él, és a legvadabb népek életterében épített fel egy keresztény birodalmat. Itt őrzi a Szent Grált, amelynek el kellett tűnni Európából. Ez a rejtélyes lény és titokzatos ismeretlen birodalma Európa majd minden országában él az emberi gondolkodásban. Pontosat senki sem tudott, sem róla, sem országáról. Néha azt mesélték róla, hogy Közép-Ázsia vad „emberevő tatár" törzseit megszelídítette, vérszom­ jas törzsfőiket, a kánokat pedig keresztény papokká kente fel. Sok hasonló történet keringett szelídségéről, bölcsességéről, de senki sem tudta megítélni, hogy ezekben a történetekben mennyi volt az igazság. Úgy tűnt, hogy magára IX. Lajosra is nagy hatással voltak azok a tör­ ténetek, amelyeket a papkirály bölcsességéről és szent hatalmáról hal­ lott. El is határozta, hogy amint némi fogalma lesz a birodalom hollété­ ről, követeket küld a szent királyhoz. Ruppert, mint királyi levéltáros, tudott ezekről a tervekről, és most Alvén kedvéért - még lelkesebben foglalkozott a régen keresett ország felkutatásával. Ebben a kutatásban a két barátnak mindenféle eszköz 181

rendelkezésére állt: politikai információk, nyelvismeret, a könyvtár kó­ dexei és térképei. Mindezek ellenére az, amit kerestek, egyelőre megtalálhatatlannak bizonyult. Alvén és Ruppert közös próbálkozásaival egy időben IV. Ince pápa nagy elhatározásra jutott: úgy döntött, hogy követeket küld azokba a távoli országokba, amelyek feltehetően János papkirályi birodalmához tartoztak. Ezt az elhatározást mindenekfelett a tatároktól való félelem sarkall­ ta benne. Ezek a vad mongol törzsek lassan az egész világot rettegés­ ben tartották. Ázsiai hazájukból csak nemrég indultak meg nyugat felé, vad hordáikkal elárasztották egész Kelet-Európát és Magyaror­ szágot is. Itt iszonyú pusztítást műveltek, a lakosság nagy részét eddig soha nem ismert szenvedések után kiirtották, vagy elhurcolták. Elérkezett azonban egy pillanat, amikor ez a végzetes lendület meg­ tört, a vad törzsek között belviszályok keletkeztek, amelyek támadásai­ kat leállították. Ezt a szünetet kívánta IV. Ince pápa arra használni, hogy a rettegett ellenséggel békés tárgyalásokat folytasson. Ellenségből szövetségessé változtatni a vad tatárokat, ennek a célnak az érdekében indította út­ nak IV. Ince pápa követeit. Andreas von Longjumeau-t Avignonból Akkón keresztül küldte Eszak-Perzsiába, Iltsitakai tatár fejedelemhez. Johannes von Carpine, ferences szerzetes pedig azt a feladatot kapta, hogy Lyonon át Karakorumba utazzon a nagykánhoz. Johannesnek „Per pedes apostolorum", tehát gyalog kellett keresztülutaznia Kelet-Európán, Oroszországon és Ázsia egy részén, mivel a Karakorum a Himalája mögött terült el. A XX. század emberének szemében elképzelhetetlen feladat! A fentnevezett politikai célok mellett a követeknek János papkirály és birodalma után is kutatniuk kellett. Megbízójuk ezenkívül tudomá­ nyos gyűjtőmunkát is adott nekik a földrajz, botanika, meteorológia és etnográfia területén. Amióta a tatárok Magyarországot és szomszédait feldúlták, rémtet­ teikről mindenki tudott. Mekkora bátorság kellett ilyen körülmények között egy ilyen utazáshoz! Annál is inkább, mert ezt az utazást barát­ csuhában, fegyvertelen szerzetesként kellett végigjárniuk. Ruppert és Alvén türelmetlenül várták a két követ visszatérését. Mert visszatértek, és a két barát azonnal felvette velük a kapcsolatot. 182

Először Longjumeau tért vissza, majd két és fél év után a világ másik végéről Carpin is hazaérkezett. Feladatuk végrehajtásában azonban kudarcot vallottak. A tatárok nagykánja a pápa szövetségi ajánlatát radikálisan visszautasította. Azt üzente, ha a pápa tárgyalni akar vele, akkor személyesen utazzon el ud­ varába! Ezzel a rövid, de határozott válasszal küldte vissza a nagykán a pápai követet. Ázsiai keresztény birodalomról vagy papkirályról még nyomokra sem bukkantak útjuk során. Longjumeau beszámolója az utókor számára elveszett, de Carpine-ét még ma is el lehet olvasni {Contemporaines of Marco Polo; edited by Manuel Komrott, London). Alvén és Ruppert a leggondosabban átvizsgálta az utazók beszámo­ lóit, megfigyeléseit, és a következő belátásra jutott: az a keleti biroda­ lom, ahol János pap a Szent Grált őrizte, nem a Földön található. Nyilvánvaló volt az is, hogy a keresett két zöld sziget nem Ázsiában van, hiszen a követek még nyomait sem találták meg. Következéskép­ pen ennél a mondánál egy szimbolikus jövendölésről lehet szó, amely azt mondja, hogy az ázsiai lelkek rejtett mélyén létezik - a távoli jövő számára - egy szent birodalom, amely egykor majd a legnagyobb szük­ ség idején a kereső lelkeknek szellemi forrása lesz. Alvén és Ruppert számára nem maradt más hátra, mint hogy elgon­ dolkodjanak azon a lehetőségen, hogy a két zöld szigetet Ázsián kívül kell keresni. Ilyen iker-szigetről azonban sem a régebbi, sem az újabb földrajzi leírások nem tesznek említést: Nearchos, Strabon és a többi földrajztudós sem tudott róluk. Egyetlen térképen sem volt nyoma. A mű­ vész azonban, aki a csodás aranyló-zöld képet mozaikra festette, vala­ honnan mégis tudomással bírt erről a két szigetről. A kérdés az, hogy honnan? Amikor Alvén és Ruppert ezt a kérdést minden oldalról alaposan megvitatták, különös sejtelem vett erőt rajtuk. Lehetséges-e, hogy en­ nek a szigetnek a leírása azért nem szerepel sem térképeken, sem föld­ rajzi könyvekben, mert egy még ismeretlen, felfedezetlen földrészen terülnek el? Talán a régi időkben gyakran emlegetett „Terra Australia Incognita", az ismeretlen ausztráliai föld lenne a hazájuk? A kor legnevesebb tudósai cáfolhatatlanul bebizonyították már, hogy ez a kontinens, ez az ismeretlen déli ország nem létezik, vagy ha léte183

zik, akkor ott nem élnek emberek. Ők ugyanis a mi „ellenlábasaink" lennének, fejük lefelé lógna a világmindenségbe! Az egyházatyák értelmezése szerint a Föld feladata abból áll, hogy Krisztus Megváltó erejét hordozza. Az egyenlítőt azonban áthatolha­ tatlan tűz tölti be. Ezt a tüzes övet, amely az északi és déli féltekét elvá­ lasztja, emberi lény nem képes keresztezni. Következésképp Krisztus hírét az alsó földrészre eljuttatni nem lenne lehetséges, így az ott élő em -berek el lennének zárva a megváltástól. Ez azonban nem lehet Krisz­ tus akarata szerint. Éppígy nem lehet a mindenható Atya akarata sem - aki fiát Krisztust a földért feláldozta -, hogy a Megváltás Műve min­ den embert magába ne fogadjon. Az Atya nem akarhatja, hogy ebből bárki kimaradjon. Ezért ezeken az elérhetetlen földrészeken, így a déli féltekén sem éltek soha emberek. Amikor Alvén és Ruppert törengéseikben idáig értek, vendég érke­ zett hozzájuk. Nagy tudású, ritka emlékezőképességgel megáldott, skót születésű dominikánus szerzetes volt, a Borough-i Edwin nevet vi­ selte. IX. Lajos királytól engedélyt kapott arra, hogy kutatásokat végez­ zen a királyi levéltárban. Ruppert ebben a munkában segítségére volt, és Alvén is felajánlotta szolgálatait mint fordító és tolmács. Edwin elő­ kelő családból származott; nemesi, sőt királyi rokonai voltak. Ennek ellenére tiszta elkötelezettséggel viselte a koldulórend csuháját. Alvén és Ruppert véleményét kérték az őket foglalkoztató kérdés­ ben. Alapos gondolkodás után Borough-i Edwin úgy nyilatkozott, hogy a probléma meglehetősen bonyolult. Tudott dolog, hogy ré­ ges-régen Krisztus születése előtt egy egyiptomi fáraó egy flottát indí­ tott a Földközi-tengerről, a Herkules-oszlopokon keresztül a nagy óce­ án felé. A flotta feladata az volt, hogy Afrika nyugati partjai mentén dél felé hajózzanak. Amikor a hajóraj hosszú idő után befutott a mai Alexandria kikötőjébe, a legénység egyhangúan azt állította, hogy ott lent, a napot nem délen, hanem északon látták maguk felett. Ha a be­ számolójuk helyes volt, akkor ez azt jelentette, hogy az egyenlítőtől délre hajóztak, és ezért pillantották meg a napot az északi égbolton. - Ez az egész történet mese is lehet - válaszolt Ruppert. - Lehetséges - mondta Edwin -, mégis igaz az, hogy ez a kijelentés korunk egyik legbölcsebb tanítóját egészen új következtetésekre vezet­ te. Következtetésével azonban mindeddig teljesen egyedül állt, és fel­ fogása miatt gyakori támadás is érte. 184

- Kiről beszélsz? - kérdezte Alvén izgatottan a szerzetest. - Albertus Magnusról! Sem Alvén, sem Ruppert nem hallotta még ezt a nevet. Edwin test­ vér elmagyarázta nekik, hogy Albertus Magnus, univerzális doktor, az a személyiség, aki jelenleg a legnagyobb tudás birtokában van. Ezen­ felül azzal a képességgel is rendelkezik, hogy tudását másoknak to­ vábbadja. Albertus, Edwinhez hasonlóan, szintén a dominikánus rend tagja. Rendtársai adták neki a „Magnus", a „Nagy" nevet, hogy ezzel tudásá­ nak és jellemének nagyságát kifejezésre juttassák. Albertus sváb szár­ mazású volt, Padovában és Bolognában tanult. Tanítói tevékenységét többek között a Rajna melletti Kölnben fejtette ki. Itt az „olvasómes­ ter" tisztét töltötte be. Kollégái és tanítványai - nagy életbölcsessége miatt - még egy kiegészítő címet adományoztak neki. Mint olvasómes­ tert, és mint „élet-mestert" is tisztelték! Egyszóval, ez az Albertus Magnus sokat foglalkozott az ismeretlen földrészek kérdésével. Egyébként egy ideje a közelben tartózkodik, mert a párizsi egyetem egyik iskolájában, a St. Jákobban tanít. Ezután a beszélgetés után Alvén és Ruppert hamarosan elment St. Jákobba, hogy Albertust meghallgassa. Meglepetten látták, mekkora tömeg jött össze a legkülönbözőbb országokból, hogy előadását meg­ hallgassák. Még a tatárok által meggyötört Magyarhonból is itt voltak néhányan. Albertus hatalmas, nehéz pulpitusát az udvarra vitték, mert csak a szabad ég alatt tudtak minden hallgatójának helyet biztosítani. A hatalmas várakozó tömegben senki sem viselt fegyvert. Ez Albertus kívánsága volt. Alvénnak és Ruppertnek olyan előérzete támadt, hogy életük leg­ fontosabb eseménye előtt állnak! Az 50-es évei elején járó, magas, erős testalkatú Albertus nem egye­ dül érkezett. Egy 22-23 éves fiatal szerzetes kísérte, aki az Aquinói Ta­ más névre hallgatott. Mindketten a domini canes („isten kutyái") feke­ te-fehér öltözetét viselték. A magas pulpitushoz mentek, amelyen két ülés volt. A felső a tanítóé, az alsó azé a tanítványé, aki éppen soron kö­ vetkezett, hogy a napi tananyaghoz hozzászólhasson. Ma Tamás volt soron. Azt mesélték róla, hogy ez az ifjú Albertus legkedvesebb tanít­ ványa.

185

Ők ketten tehát, a tanító és tanítvány hierarchikus rendjében foglal­ tak helyet a hallgatósággal szemben. A hallgatóság ülései jóval alacso­ nyabban voltak. Ezért maradt ránk az a jól ismert kifejezés: „Ennek vagy annak a mesternek lábainál ültem." Albertus mint hatalmas védőszellem látszott őrködni Tamás felett, aki­ ről azonban tudta, hogy hamarosan túlszárnyalja őt. A két férfi láttán Alvénen és Rupperten különös érzés vett erőt: szinte lebegni érezték magukat a föld felett. Tudatukat teljesen betöl­ tötte egy váratlan, de megingathatatlan bizonyság: ha az egész világ és ők maguk is ebben a pillanatban elsüllyednének, Albertus és Tamás áldást hozó tekintete akkor is örökké élni fog! Albertus azzal kezdte tanóráját, hogy felállította előadása két tételét. Egy: A Föld nem korong, hanem gömb alakú. Kettő: Az antipólus létezése lehetséges. Albertus először Arisztotelész tanításait idézte a Föld gömb alakjá­ ról, és részletesen beszélt a Föld kör alakú árnyékáról. Ez a jelenség igazolja, hogy a Földnek gömb alakja van. Ezekkel a szavakkal olyan gondolatokat igazolt, amikkel hallgatói már ismerősek voltak, ezeket használta bevezetésként második tételéhez. Ez a második tétel volt a nap fő tárgya. Mielőtt a témát részletesebben kifejtette volna, felszólí­ totta Tamást: sorolja fel az összes bizonyítékot - az ókortól a mai napig - azon hiedelem ellen, amely szerint a déli földteke nem lakható. Tamás engedelmeskedett tanítójának. Hallgatói csodálták beszéd­ készségét, emlékezőtehetségét, gondolatainak erejét. Albertus maga is láthatóan elégedett volt. Ezután ő ragadta magához a szót, és tanít­ ványainak valóságos mesterművet épített. Az összes érvet behatóan tárgyalta, és azok tarthatatlanságát megcáfolhatatlan erővel bizonyí­ totta. A hallgatóságban mindenki azt érezte, hogy ezekben a pillanatokban valami nagyon jelentős dolog történik. Az emberi létezésnek ezekről a hatalmas, jelentős kérdéseiről mind ez idáig még senki sem szólalt meg így. A hallgatóság minden tagja azt érezte, hogy nagy lépést tett egy át­ fogó igazság megértése felé. Ugyanakkor azt is érezték, hogy ez a felfe­ dezése Albertusnak sok fájdalmat és üldöztetést hoz majd életébe. Amikor Albertus hatalmas gondolatmenetét befejezte, arra szólítot­ ta Tamást, hogy a hallottakból vonja le következtetéseit. Tamás ezt a feladatot végrehajtotta. 186

Kimondta azt a tényt, hogy: Egy: Nem zárható ki egy Terra Australia Incognita földrész létezése, egyéb országokkal és szigetekkel. Kettő: Fennáll a déli földteke lakhatóságának lehetősége. Albertus ismét Tamás felé fordult, és megkérdezte tőle, hogy van-e saját, talán bizony döntő bizonyítéka az éppen most megtalált igazsá­ gok alátámasztására. Tamás szerényen igennel válaszolt. Az egész hallgatóság igen meglepődött és megdöbbent. Egy tanít­ vány egészítse ki mesterét a többi tanítvány jelenlétében? Albertusnak éppen ez okozott örömet. Azonnal visszaadta a szót Tamásnak. Alvén és Ruppert hirtelen rájöttek arra, hogy Tamás ebben a pillanat­ banfogja kifejteni azt, ami a zöld szigetekről felvilágosítást adhat. Alig kezdett el azonban beszélni, amikor meglepő dolog történt: egy hírnök tört magának utat a hallgatóság seregén át, és az utcáról Albertushoz közeledett. Jajkiáltások közepette adott át a Mesternek egy tekercset a kölni városi tanácstól, és hírül adta, hogy a kölni dóm tűzvész áldozata lett. Kétségbeesés és felháborodás lett úrrá a jelenlévőkön. Az a kölni dóm, ahol a három szent király csontjait őrzik, minden keresztényé volt; minden országból érkező zarándokok végcélja. Olyan veszteség volt ez, amit soha nem lehetett pótolni. Albertus megőrizte nyugalmát. Csendet kért. - Silentium! Ezután csak annyit mondott: - Az órát meg kell szakítani. Feltételezhető, hogy elöljáróink Tamás testvért és engem visszaküldenek Kölnbe. Amikor a tanítványok ezt hallották, mind kétségbeestek. Alvén oda­ súgta barátjának: - Ha a hírnök csak néhány pillanattal később érkezett volna, akkor most ismernénk az igazság útját a zöld szigetekről. A beletörődés egészen különös kifejezésével mondta ezt. Edwin testvér lépett a két baráthoz, és közölte velük, hogy másnap Kölnbe utazik, ahol természetesen tovább tanul majd Albertustól. Alvén azt felelte, hogy holnap ő is elhagyja Párizst. Arcának megadó kifejezése csak elmélyült, amikor a következő magyarázatot adta: mie­ lőtt idejött, IX. Lajos király hívatta. Közölte vele elhatározását, hogy keresztes hadjáratot indít a Szentföldre, és elvárja Alvéntől, hogy har187

cosként vele tartson. Hiszen gyerekkorában részt vett a gyermekhadjá­ ratban, és III. Ince pápától nem kapott felmentést, csak halasztást; most tehát az a kötelessége, hogy együttműködjön... Míg Alvén ezeket mondta, a három barátot az elvonuló hallgatóság az utcára sodorta. Ruppert keserű szívvel hallgatta Alvén elbeszélését. Alvén egyáltalán nem emlékezett arra, hogy gyerekkorában fogadal­ mat tett volna. Hiszen ez 35 évvel ezelőtt történhetett, legifjabb gyer­ mekkorában, ahova az emlékezet már nehezen nyúlik vissza. De nem volt abban a helyzetben, hogy az ellenkezőjét bebizonyíthatta volna! így tehát követnie kellett a király felszólítását. Csengettyűk szólaltak meg. Kolduló barátok jöttek az úton, és ado­ mányokat gyűjtöttek a király keresztes hadjárata számára. Mindenki, aki csak valahogy tehette, elosont. Senki sem akart adakozni. Az egyik szerzetes odalépett egy előkelően öltözött úrhoz, és személyesen kért tőle adományt. Erre az elővette pénzes zacskóját, kivett belőle egy ara­ nyat. Aztán odaintett egy porban játszó kislányt, és átadta neki a pén­ zes zacskót ezekkel a szavakkal: - Add ezt oda a mohamedánoknak, gyermekem, és mondd meg ne­ kik, hogy jobbak, mint a keresztények! Edwin Rupperthez fordult: - Alvén és én már tudjuk, hogy holnap mit teszünk vagy mit kell ten­ nünk. Neked mi a szándékod? Talán te is velem jössz Kölnbe? - Még nem tudom. Az is lehet, hogy én is csatlakozzam barátomhoz, Alvénhoz. Alszom rá egyet. Ruppertnak ezekkel a szavaival megszakad a provence-i tolmács, Alvén története. A barátok további sorsáról nem számol be. A monda itt átmegy a történelembe, amely ölében rejti azt a megoldást, amit Alvén és barátja nem tudott meglelni.

Új-Zéland története - Cook kapitány felfedezőútjáig Egy wellingtoni maori lány elbeszélése

Mindenekelőtt a tohungákról kell beszélnünk. Az 1248. évben Köln dóm-temploma tűzvész áldozata lett. Ugyaneb­ ben az évben indult az a keresztes hadjárat - szám szerint a hatodik -, melyet IX. Lajos francia király vezetett a Szentföldre. A monda szerint 188

Alvén, a királyi tolmács is részt vett ebben a hadjáratban. Két zöld szi­ getét azonban ennek a hadjáratnak során sem tudta megtalálni! Ahogy IX. Lajos szinte teljes hadseregét, valószínűleg Alvént is Af­ rikában érte a halál, ott is temették el keresztbe tett lábbal, ahogy a ke­ resztes lovagokat hagyományosan temették. Különös módon, ugyanebben az időben a Föld másik oldalán, a ma­ ori népeknél valami hasonló impulzus támadt fel, mint ami Alvénban, a tolmácsban dolgozott. Figyeljünk erre az összefüggésre: pontosan azokban az években, amikor Albertus Magnusnak és Aquinói Tamás­ nak Nyugat-Európában síkra kellett szállni a déli hemiszférával kap­ csolatos sajátos nézeteikért, a kérdéses déli hemiszférában sok minden történt, ami a mi korunk számára is jelentőséggel bír. A smaragdzöld kettős sziget képe ugyanis imagináció formájában meg­ jelent bizonyos maori törzsek varázslóinak szellemi szeme előtt. A mao­ rik ekkor még a Csendes-óceán egy szigetcsoportján éltek, és ez a fel­ merült imagináció - csakúgy, mint Alvénre - ellenállhatatlan hívásként hatott rájuk. Ezeket a törzsi varázslókat, az ő pap-bölcseiket hívták a maorik „tohungá"-nak, és a törzs valamennyi tagjának mély tisztelete övezte őket. A maori törzsi élet minden területén az ő szellemi világos­ ságuk vitte a vezérszerepet. Azok a tudósok, akik a maorik életét tanulmányozták, mindig cso­ dálattal írtak a tohungák sokoldalúságáról. Ok tanították az ifjúságot, ők voltak a költők és krónikások, a látók és a filozófusok. A maori nép és isteneik között ők voltak a közvetítők, de ugyanígy, háború esetén ők voltak a hadvezérek is. Minden szinten sors-irányítóként működ­ tek. Albertus Magnus és Aquinói Tamás idején a maori törzsek a Csen­ des-óceán különböző szigetein éltek, Új-Zélandtól messzi-messzi észak­ ra. Nem voltak őslakói ennek a vidéknek sem, hanem őshazájukból jöt­ tek oda egyszerű csónakjaikon. Kiváló képességű navigátorok voltak. Kormány - és nagyon sokszor - vitorla nélkül is több ezer mérföldet tettek meg a legviharosabb óceánon. Őshazájukat „Hawaiki"-nak ne­ vezték, és híven őrizték törzsi emlékezetükben. A tudósoknak a mai napig sem sikerült megtalálni „Hawaiki" helyét, még az sem biztos, hogy valóban létezett ilyen ország a Földön. A Pleiádok (Fiastyúk) „híradása" hozta Új-Zéland történetében az első fordulatot. 189

Egyes maori mítoszok beszámolnak arról, hogy Maui, az Isten fia idézte a zölden csillogó kettős sziget képét a maorik szeme elé. Maui a legtöbb maori törzshöz igen közel állt, már csak azért is, mert őt tekin­ tették a tűz hozójának, de Prometheus tragikus sorsvonásai nélkül. El­ lenkezőleg, úgy néztek fel rá, mint a fény képviselőjére, talán mint ma­ gára a Napra. Az, hogy lényének fensége ellenére át kellett lépnie a halál küszöbét, csak növelte az iránta érzett áhítatot és tiszteletet. A maorik olyan nagyra tartották, hogy némely törzs a csillagok óriási seregét a Tejutat „Maui halai"-nak nevezte. Magasztos tisztelet ez egy nép szá­ jából, amelyik elsősorban halászatból tartotta fenn magát. Maui egy szép napon egy „hosszú, fehér felhőt" pillantott meg a horizonton, amelyet követni kezdett. Amikor közelebb ért hozzá, a hosszú, fehér felhő a világóceán kék felszínére ereszkedett, és lassan elmerült benne. Ekkor Maui elővette halászeszközeit, és halászni kez­ dett. Az örök vizekből egy olyan földterületet „emelt" ki, amely két üde-zöld szigetből állt. Ezeknek a szigeteknek a képét festette azután Maui a tohungák lelki szemei elé. A tohungák azonnal tudták, hogy erre a kettős szigetre kell elvezetniük törzseiket. Merész tervüket nem akarták elsietni, hanem végleges döntésükkel megvárták az új év kez­ detét. Az új év számukra mindenkor a tél beálltakor kezdődött, abban az órában, amikor a Pleiádok, a Matariki az égbolton megjelent. A to­ hungák minden ősszel hatalmas, ünnepi örömmel várták a Pleiádok meg­ jelenését. A XIII. század közepe táján pedig minden eddiginél erősebb ünnepi érzéssel gyűltek össze a Matariki téli megjelenésére. A csillagokból várták a választ arra a kérdésükre, hogy tervük mind a tizenegy isteni világ szférájával összhangban van-e. A döntést tehát maga az ég hozta, és a maorik megkezdték utolsó nagy vándorútjukat... Dél felé eveztek. A zöld kettős szigetet, az egykori „hosszú fehér felhőt" keresték, a mai Új-Zélandot. Paradicsomi állapotban találtak rá, emberek és emlősök nem lakták, a madarak és énekesmadarak lakóhelye volt csupán. A történelemtu­ domány állítása szerint a maoriknak ez a vándorútja mintegy száz évig tartott, körülbelül 1250-től 1350-ig. Utolsó csoportjuk állítólag 1350 körül érte el Új-Zélandot. Ez az utolsó maori csoport valószínűleg Ho­ noluluból érkezett, ahol az 1000. évtől éltek, és ahova, mint már emlí190

tettük, elmondhatatlanul hosszú vándorlás után érkeztek meg monda­ beli őshazájukból, Hawaikiból. Az új-zélandi maorik daliás megjelenésű, szép felépítésű emberek, világosbarna bőrrel, nemes arcvonásokkal és széprajzú nagy, barna sze­ mekkel. Némileg emlékeztetnek az ős-iráni faj régi ábrázolásaira. 1769-ig, tehát körülbelül 500 évig egészen egyedül éltek Új-Zélan­ don. Ekkor jelent meg első ízben Cook kapitány. A fehér emberiség számára ő fedezte fel az ikerszigetet - amit Tasman előtte már megpil­ lantott -, és ő hozta el a oda az első emlőst. Nem sokkal ez után a britek is megjelentek Új-Zélandon, és rövidesen betelepítették. Tupiáról nem tud semmit a fehér emberek világa. Mindenki azt hi­ szi, egyedül Cook kapitánynak köszönhető, hogy Új-Zéland és termé­ szetesen Ausztrália a fehéreké lett. Aki így gondolkodik, sok mindent elfelejt, ami Cook kapitányt felfedezésében segítette. Elfelejti először is a csillagokat! A csillagképek a XVIII. század végén éppen úgy hozzá­ járultak Új-Zéland felfedezéséhez, mint a XIII. században a maorik betelepüléséhez. Csakhogy az előbbinél nem a Pleiádok, hanem a Nap és a Vénusz játszotta a vezérszerepet. Cook kapitány azért vitorlázott Tahiti szigetére, és ott azért állított fel egy csillagvizsgálót, hogy a Vé­ nusz áthaladását a Nap előtt megfigyelhesse. Nagy utazásában tehát egy bizonyos csillagállás megfigyelése vezet­ te, nem földi, hanem égi történés, éppúgy, mint a maorik esetében, több mint 500 évvel ezelőtt. Ennek a konstellációnak köszönhetően ta­ lálkozott Cook Tahiti szigetén azzal az emberrel, aki segítette őt Terra Australia Incognita és Új-Zéland felfedezésében. Ez a férfi, egy Tupia nevű főpap, valószínűleg egy maori tohunga volt. Azért menekült Tahitire, mert szigetét vad törzsek feldúlták, népét kiirtották. Arra kérte Cook kapitányt, hogy vigye őt magával - hű szolgájával Taitaval együtt - erre a felfedezőútra. Bizalom, hűség és emberbaráti szeretet jellemezte ezt a két embert Tupiát és Taitát: boldogság volt számukra, ha valakin segíthettek. Tupia hatalmas földrajzi és asztronómiai tudással rendelkezett. Az ő főpapi keze rajzolta Cook számára az első térképet a polinéziai szige­ tekről. Feljegyezték, mekkora öröm vett erőt rajta, amikor Batáviában életében először látott sűrűn lakott várost, az utcákon sétáló ember­ tömeggel. Odament a járókelőkhöz, és örömében meg akarta ölelni őket. 191

Amint Cook kapitány felfedezőútját befejezte, és Batáviába érke­ zett, Tupia életfonala megszakadt. Egy régi, hanyatlóban lévő kultúra főpapja még egy utolsó missziót teljesített akkor, amikor segítségére volt a modern emberiségnek Új-Zélandnak és Ausztráliának a felfede­ zésében. Szolgája, Taita követte őt a halálba. A világ mindkettőjüket elfeledte, ahogy elfeledték a csillagok segít­ ségét is, és ma már mindenki csak Cook kapitányról beszél. Ezt az álla­ potot legkevésbé Cook kapitány helyeselné, mert ő maga - mint min­ den nagy ember - hordozta a szerénység és a hála erényét. Bizonyára elégedett lenne azonban, ha láthatná Új-Zéland címerét, amelyben két alak látható: egy fehér asszony - valószínűleg a brit birodalom allegóri­ ája - és egy maori harcos.

Gondolati közjáték Felmerül bennünk a kérdés: mit szólt az északi földteke emberisége, elsősorban Anglia és Európa többi része Cook kapitány nagy déltenge­ ri felfedezéseihez? Milyen gondolatok és tettek vezettek azokhoz az eseményekhez, amelyek a maorik életében aztán annyi megrázkódta­ tást, sőt tragédiát okoztak? A következőkben leírt történelmi tények azt mutatják, hogy a dél­ tenger területeinek felfedezését mind Angliában, mind a kontinensen kizárólag hasznossági szempontok szerint ítélték meg. Híven tükrözi ezt az a munka, amit fehér misszionáriusok Új-Zélandon a színes bő­ rűek „lelki üdvéért" végeztek. Amit és ahogyan tettek, az elsősorban sa­ ját egyházi tradícióikból fakadt, és teljesen hiányzott belőle a maori emberek lelki világába való önzetlen elmélyedés eleme. Ha Cook kapitány déltengeri felfedezése idején megvizsgáljuk Euró­ pa szellemi vezéregyéniségeit, akkor a következő kép bontakozik ki előt­ tünk: egyetlen olyan lény akadt köztük, aki a tiszta emberi érdeklődés és nem a hasznossági elv alapján küldte gondolatait a déltengerek felé, ez a lény a német romantika jelentős költője és gondolkodója, Novalis volt. Abban az évben, 1772-ben született, amikor Cook kapitány új-zélan­ di és ausztráliai felfedezőútjairól visszatért. Ebben az esztendőben tehát két új és jelentős tudat-emelkedés in­ dult meg az akkori emberiség számára: először az addig ismeretlen, 192

déltengeri területek, az ötödik kontinens létezésének tudata, másod­ szor az ifjú Novalis műalkotásainak megjelenése. Új-Zéland és Auszt­ rália létezése tehát időben akkor lépett a fehér ember tudatába, ami­ kor Európában Novalis megkezdte életét. Időbeli párhuzam jött tehát létre az ő szellemi felfedezéseinek hatása és a déli hemiszféra földrajzi felfedezésének hatása között. Novalis - az utilitarizmus legcsekélyebb színezete nélkül - vette fel egész világot hordozó gondolataiba az újon­ nan felfedezett déltengerek világát is. Ezt az egyedülálló és különleges emberi magatartását szemlélve, fel­ merül bennünk Novalis lelkivilágának megismerési igénye, annál is in­ kább, mert ez a rendkívüli lelkivilág nagy szerepet játszott Alfréd Meebold, a botanikus vándor fejlődésében.

Novalis világképe Úgy tűnik, hogy a lírikus és romantikus Novalisnak legfontosabb „szív­ ügye" a kozmosz tudománya volt. Számára döntő fontossággal bírt a mikrokozmosz és makrokozmosz megfelelésének, az ember és az univerzum lényegében azonos felépí­ tésének ősrégen felismert igazsága. Töredékeinek egyikében így beszél: „Akkor fogjuk a világot megérteni, ha saját magunkat megértjük, mert a világ és mi emberek egymásban létezünk. Isten gyermekei vagyunk, az isteni lét csíráit hordozzuk magunkban." Harmadik Himnuszában Novalis elmondja, hogyan jutott első ízben a világösszefüggések átfogó betekintéséhez. Nem a csillagvilág isteni nyugalmát, hanem a világtörténelem drámai-dinamikus folyamatát ra­ gadta meg akkor: „Évezredek vonultak el felettem, mint a zivatar." Kozmológiáját sohasem foglalta összefüggő rendszerbe, a múzsa erejéből, a tiszta költészet által ábrázolta a világ keletkezését és jövő­ beli végkifejletét. Az őskezdetet „aranykornak' tekintette, amelyben lények és erők áldott harmóniáját vélte felfedezni. A kozmosz keletkezésének ezt a legelső fázisát, amelyet Naprend­ szerünk szellemi bölcsőjének is tekinthetünk, a Szaturnusz bolygó ne­ vével jelöljük. Novalis látta, hogy az őskezdetek mennyei szeretet-hő 193

állapotában a „gonosz" még nem létezett, mert kozmoszunk teremté­ se, még a Szentháromság isteni harmóniája szerint történt. Erre a kor­ szakra tekintenek vissza a János-evangélium első sorai. A kozmikus haladás folyamatából - az újra meg újra ismétlődő meg­ semmisítő katasztrófák ellenére - Novalis a következő tendenciát ol­ vasta ki: Naprendszerünk fejlődésének legmagasabb, végső stádiumá­ ban a valamikori harmónia és ártatlanság ősállapota egy magasabb szellemi tudat-szinten jelenik majd meg, amelynek segítségével az ember a „gonoszt" átalakítva - a világmindenség valamennyi teremtményével együtt embervoltának legtökéletesebb fokára emelkedik. Ennek a kozmikus tendenciának működéséről az ős-keresztény em­ beriség még tudomással bírt. Kozmoszunk megfelelő fejlődési kulminációját, sötétség feletti győzelmét, az ős-kereszténység korában „Apokatastase"-nak, újraegyesítésnek, vagy helyreállításnak nevezték. Az antropozófiában ez a korszak egy állócsillag nevét kapta, a Vulkán kozmikus fázisa elnevezést. Novalis ezt a kort „kozmikus megújulási ünnepnek", „az örök aranykor visszatérésének" tekinti. Meg volt győ­ ződve arról is, hogy a távoli jövőnek ezt az univerzális ünnepi magas­ rendűségét szubjektíven már most, „előre meg lehet élni" a Krisztussal való belső találkozásban. (Szellemi énekek 9. szakasz). Ezért szükséges már most az emberiség tudomására hozni ezeket az összefüggéseket. Novalis ezt a költő módján, szimbolikus képekben je­ lenítette meg. „Emberek, állatok, növények, kövek és csillagok elemek, hangok és for­ mák egységben élnek együtt és korszakokra emlékeznek." Feljegyzések a Heinrich von Ofterdingen 2. részéhez, Tieck szerint. Novalis ennek a legmagasabb kozmikus lépcsőfoknak sokrétű megvaló­ sulására is rálátott. Ennek a hatalmas folyamatnak egyik misztériumát keresztelte el az őskereszténység „a test feltámadásának". Ez akkor telje­ sedik be, amikor az emberiség a fizikai lét romlott mélységeiből fokozato­ san kiemelkedve, a vér megtisztításával lényének teljes átszellemiesítését végrehajtja. A vér azonban csak akkor válhat ismét éteri szubsztanciává, ha a krisztusi áldozati tettből kiáradó erők - az ember közreműködésé­ vel - beépülnek a kozmikus világfolyamatba. A vér éterizációja vezet majd minden fizikai létezés „gyógyulása és megmentése" felé. 194

Ki az, aki megfejti a földi test magas értelmét? Ki mondhatja azt, hogy ismeri a vér lényegét? Egykor minden test, mint egyetlen test, az égi vérben úszik majd. (Hetedik himnusz)

Novalisra igen jellemző, ahogy átéli az emberiség történetét: „Szelíd és hatalmas erő él a régi korok vonulatában a be nem avatottak elől szent fátyol rejti azok a lelkek, akiket a sors a forrás szelíd csobogásából teremtett, isteni szépség ragyogását látják majd." (Heinrich von Ofterdingen)

Még egy gondolat: „A történetírónak előadásában szónokká kell válnia, hiszen az evangéliu­ mokat szólaltatja meg, mert az egész történelem: evangélium." Az örömteli híradás Novalisban elsősorban a végső aranykor, a koz­ mikus beteljesedés visszhangját kelti. Ebben a korszakban „a keresztény vallás kibékül a pogánnyal", és ekkor bekövetkezik egy fordulat: „Az emberiség története egy kertben kezdődik, és egy birodalomban, Is­ ten országában ér véget." Ez a megvalósulás csak Krisztus erőinek forrásából lehetséges: Szeretetből mint adta végül magát mindenestül nekünk, s Isten országa talpkövéül önként a földbe mint feküdt? (Szellemi énekek, 11.)

195

A jövőbe vezető utat Krisztus fokozatosan építi fel az ember számára: Megkönnyebbül az élet s az öröklétbe hull; elménk benső tüzének fényén magasztosul; olvad a csillagég lesz arany életborunk, s mi megízlelve fényes csillaggá változunk. (Himnuszok, 5.)

Novalis ebben az Ötödik himnuszban az ember eljövendő fejlődésé­ nek további fokozatait írja le, az antropozófiában ezt szellem-énnek (az érzékszervek felmagasztosulása), élet-szellemnek (arany életbor) és szellem-embernek (a tökéletesre kifejlett ember csillagállapota) ne­ vezik. Jelen kozmoszunk feloldódásának, szétfolyásának szükségessége azért áll fenn, mert az emberi fejlődés legvégső célja a „nagy áldozat". A kozmikus célhoz áldozatkészen eljutó emberiségnek az lesz a felada­ ta, hogy az új kozmikus evolúció szeretet-alapjait megteremtse. Mert: „A szeretet a világtörténelem végcélja, az univerzum Ámenje." Novalis a természet átalakítását és az ember fejlődését egymással szellemi kapcsolatban látja. Ebben a tekintetben is megegyezik megis­ merése az őskereszténységével, Szent Pál szerint ugyanis: „A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulását várja" (Róm. 8-19). Novalis mint mindig, úgy ezen a területen is teljesen saját tapasztala­ taiból meríti tudását, és költészete ehhez üdítő, eredetien ragyogó for­ mákat talál. Egy tavaszi séta alkalmával különös élmények és kinyilatkoztatások lepik meg, amelyek új kérdéseket ébresztenek benne, és amiket csak lassankint tekint át. Kezdődnék egy újfajta kor növénnyé lesz a lomha por, állatmozgása lesz a fának 196

s ember akar lenni az állat? Azt sem tudtam, mi van velem, s miféle csodát lát szemem. (Vegyes költemények: Zöld színbe öltözött a rét)

A csillagok, a növények, az állatok és az ember keletkezésénél mondja Ofterdingen-regényébenyl természetben mindenható szimpátia uralko­ dott, akkor még nem jelent meg a gyűlölet és barbarizmus. Ennek átkrisztusított formában vissza kell térnie. Ahogy létezik az Újtesta­ mentum, eljön majd „az új természet, egy új Jeruzsálem." És akkor „a galamb társalkodónője és kedvence lesz a sasnak". A természet és az ember elválaszthatatlansága! az Ofterdingen-regény második részében Heinrich egy párbeszéde dokumentálja: „Mikor nem lesz már szükség a világmindenségben semmiféle ijedtség­ re, fájdalomra, ínségre és gonoszra?" „Ha majd csak egy erő fog létezni - a lelkiismeret ereje - amikor a ter­ mészet tiszta erkölcsű lett." Ez az állapot tartozik majd az eljövendő „aranykor", a „világ megfia­ talodása" sokféle megvalósításának egyikéhez. A természeti világokat Novalis első himnuszában így ábrázolja: „A szikrázó, sosem mozduló kő, az érző, nedvszívó növény, és a vad, izzó, sokformájú állat - de mindenekelőtt az értelmes szemű, röpke járású, gyöngéden zárt és hangban gazdag ajkú, nagyszerű idegen." Az embernél tehát három képességet emel ki: a gondolkodást, az egyenes tartást és a beszédet. A természeti világok élete nem gépiesen folyik, hanem szellemi lé­ nyek működnek benne: „Az egész természetnek csodálatos módon kell összeolvadnia a szellemi világgal" (Zsolt. 97,104, Kol. 1/16, Kol. 11/10, Ef. 1/21, Ebr. 1/7). Amikor Novalis a szellemi világról, vagy magasabb lényekről, például angyalokról beszélt, nem antropomorf, hanem tisztán szellemi képek­ ben ábrázolt: „A világ a szellem szimbolikus képe." A természeti világok szellemi titkainak felismerése Novalisnál, a Zsoltárok könyvében, vagy Pálnál, de az antropozófiában is Krisztus megismerésében gyökerezik. Novalis számos költeményében elmond197

ja, hogy életének legerősebb vonása a Krisztushoz való bensőséges és személyes kapcsolat. Minden erejével ezt a kapcsolatot ápolja, és azért imádkozik Krisztushoz, hogy örökké megmaradjon: Megízleltem szerelmed majd rád pillantanak, ó, többet el se hagyj! s hódolva, szeretettel Kötözzön szent kötelmed, szívedre omlanak." mindig velem maradj; és véreim is egyszer... (Szellemi énekek, 6.)

A Krisztus iránti szeretet az egyetlen erő, amely az egyéni és kollektív emberi önzés felett győzelmet arathat. Ezért Novalis Krisztusban az emberi és kozmikus történelem múltjának, jelenének és jövőjének is­ teni vezérlő erejét látja. „A szív a világ és minden élet kulcsa... így Krisztus mindenképpen a vi­ lág kulcsa..." „Az evangéliumokban eljövendő és magasabb evangéliumok alapveté­ sei találhatók..." Novalis nemcsak minden ember megváltóját, hanem az egész terem­ tés életforrását látja Krisztusban, akinek lénye nemcsak az emberben, hanem a természet egészében is életadóként van jelen. Nélküle mind­ kettőben réges-régen elapadt volna az életerő forrása! O a csillag és ő a nap, kút, melyből öröklét fakad; kő, fű, fény, víz; mind gyermeki arca vonását tükrözi. (Szellemi énekek, 12.)

Novalis azzal a kérdéssel, hogy: milyen lény az ember, gyermekkora óta foglalkozott. Tisztán akarta látni az emberi lény felépítését, miben­ létét. Diákkorában az emberről folytatott megfigyeléseit és szemlélő­ dését „embertannak" nevezte. Tevékenysége ebben az értelemben már korán „antropozófus"-beállítottságú volt. Novalis az emberi lény titkaiba mélyedve, ugyanazokkal az alapigaz­ ságokkal találkozott, mint a világmindenség rejtélyeiben: a mikrokoz­ mosz és a makrokozmosz egymásnak megfelelésével: 198

„A mikrokozmosz ideája az ember számára a legmagasabb idea. Az univerzum az emberi lény teljes analógiája, testben, lélekben és szel­ lemben. " Az ember felépítéséről szólva, Pál a következő szavakkal búcsúzott barátaitól: „Ó pedig, a békesség Istene, szenteljen meg titeket. Őrizze meg feddhe­ tetlennek szellemeteket, lelketeket és testeteket Urunk Jézus Krisztus eljö­ veteléig" (Tessz. 5/23). Novalis rámutat arra, hogy az ember hármassága a világmindenség hármasságában gyökerezik; mindkettő ugyanazt a három alapelemet hordja magában: „Test, lélek és szellem a világnak ugyanaz a három eleme - mint az eposz, a líra és a dráma a költészetnek." De nemcsak az emberi hármasság, hanem pusztán a test is hordoz magában az univerzummal való megfeleléseket és tükröződéseket. Következésképp a test is háromrétegű. A hármas tagozódású ember központja énjében van. Novalis az ént „szabadságpontnak", vagy „középpontnak" nevezte, „amelyben minden individuum láthatóvá lesz". Mivel az én átélése különböző fokokon megy végbe, az ént azonosít­ hatjuk a testtel, vagy a lélekkel, és igen nehéz eljutni a valóságos, örök szellemi én átéléséhez, amely az ember legsajátosabb magja, legmaga­ sabb rendű lénye. Ezt nevezte Novalis „az én énjének". Azt mondja: „Saját énünk énjévé lenni tűnik a képzés legmagasabb fel­ adatának. " Ebből a gondolatból kiindulva Novalis azt akarja kifejezni, hogy em­ beri feladatunkat a Föld jelenében és a Föld jövőjéért, csak szellemi énünk átéléséből leszünk képesek betölteni. A Heinrich von Ofterdingen második részében ismét rávilágít az em­ ber örök lényére: „A lelkiismeret az ember őseredeti, veleszületett lénye, teljes megdicsőü­ lésében maga az égi, kezdeti (archaikus) ember." Az én tevékenysége által az emberben - fejlődése során - új szellemi szintek bontakoznak ki; a szellemtudomány elnevezése szerint: szel­ lem-én, élet-szellem és szellem-ember. Novalis ismeri ezeket a fogal­ makat - ha más néven is nevezi őket. 199

A lélek az emberben összekapcsolja a testi és a szellemi elemet. A lé­ lek hídként működik az emberben, a test és a szellem között. Novalis felveti a kérdést: „Mi a lélek szubsztanciája ?", és sejtését a következőképpen fejezi ki: „A lélek szubsztanciája nyilvánvalóan az erkölcsös lény, a morálprincí­ pium. " Ezzel a lélek egységes, szellemhez közeli alapelemére utal. A testtel rokonná lett többrétegűség is megjelenik leírásában: „A lélek már majdnem fogalom, mint az anyag, a végén nyilvánvalóan szoros kapcsolatban vele. A lelkierőket és lelki képességeket az anyag erői­ vel és speciális anyagokkal hasonlíthatjuk össze." A léleknek a testhez és kettőjüknek a szellemhez való kapcsolatáról Novalis a következőket írja: „A lélek és test szintézise a személyiség (persona). A persona úgy viszo­ nyul a szellemhez, mint a test a lélekhez. Egykor eltűnik, hogy átalakult formában visszatérjen." „Ahogy a test a Földdel, úgy a lélek a szellemmel van kapcsolatban. Mindkét útvonal az emberből indul ki, és Istenben végződik." Az emberi lény továbbfejlődése Novalis számára a következőképpen jelent meg: „Emberré válni művészet." Ennek a művészetnek a gyakorlása - Novalis szerint - a megismerésben és tudományban egyaránt a teljes emberiesség elmélyült, árnyalt és tudatos ápolásával lehetséges. Ez nem jelent mást, mint hogy tudományos tevé­ kenységünkben is csak úgy érhetünk el áldásos eredményeket, ha ezzel egy időben saját jellemünk átformálásán is szüntelenül munkálkodunk. Novalis életének tényei megmutatják, milyen átfogóan törekedett erre a teljes emberiességre. Főfoglalkozásának költői működését te­ kintette. Ezenkívül azonban nem hanyagolta el a tudományokat sem. Jogtudományi tanulmányainak befejezése után a freiburgi bányászati akadémiát is elvégezte. A legkülönbözőbb vallási, filozófiai és kultúr­ történeti tanulmányokkal is foglalkozott. Iskolázási módszereihez tartozott: az elmélyült megfigyelés, a kon­ centráció és meditáció, a magány, a hallgatás és az áhítat. Az ilyen ön­ képzés célja: új érzékszervek kialakítása, amelyekkel a világ szellemi tartalmát, tényeit és a morális kozmikus rend lényeit ugyanúgy észleli, mint fizikai érzékszerveivel a fizikai világot. Ezeknek a szellemi szer200

veknek a kialakulásával a spekulatív gondolkozás megismerési tevé­ kenységét új megismerési módok egészítik ki. Ezeket a szellemtu­ dományban imaginációnak, inspirációnak és intuíciónak nevezzük. Novalis ismerte a szellemi megismerés magasabb fokait és a saisi tanít­ ványok hőseiben érzékletesen ábrázolta: „.. .Minden egy magasabb képben, egy új rendben lép elém..." „Minden saját magamhoz vezet vissza." Lessing - röviddel halála előtt - az ember sorsát teljesen új megvilá­ gításba helyezte, amikor szellemi hagyatékként az ember újratestesülésének ideáját Európa tudatába emelte. (Vegyük figyelembe az „újratestesülés" és a „lélekvándorlás" közötti lényeges különbséget!) Lessing műve: Az ember és az emberi nem nevelése 1780-ban jelent meg, írója pedig 1781-ben lépte át a halál küszöbét. írásában rámuta­ tott arra, hogy az emberiség kollektív fejlődése - az egyes ember újratestesülése nélkül - egyszerűen nem lehetséges. Ezzel a meglátásával számos kortársát szabadította meg egy hatalmas és rettenetes tehertől: az Isten igazságosságában való kételkedéstől. A felvilágosodás szellemében gondolkodó emberek arra kényszerül­ tek, hogy Isten igazságosságában, sőt Isten létezésében kételkedjenek, pusztán az emberi élet tárgyilagos megfigyelése alapján. Egyszerűen képtelenek voltak megmagyarázni az egyes emberi sorsok között meg­ mutatkozó hatalmas különbözőségeket: az egyik embert vétlenül egyik csapás a másik után éri, míg a másikat érdemtelenül áldás és boldogság kíséri. Lessing magyarázataiból kiderült ezeknek a hatalmas igazságtalan­ ságoknak látszólagos volta. A különbségek megszűnnek, illetve kiegyen­ lítődnek akkor, ha az emberek jelenlegi sorsát mint korábbi földi életek eredményét tekintjük, illetve a jelen élet jövő-alakító lehetőségeivel foglalkozunk. Novalis számára - Lessinghez hasonlóan - világos volt, hogy az em­ ber „három világ polgára", élete a reinkarnáció sorstörvénye szerint alakul. Az ismételt földi életek gondolatát hatalmas léptékű művében a Heinrich von Ofterdingenben készült kidolgozni, de a mű - korai halá­ la miatt - befejezetlen maradt. Az újratestesülés sors-törvényeit nem­ csak általánosságokban ismerte, hanem az emberi lét folyamatának apró részleteiben is meglátta.

201

Novalis az ember földi sorsának bizonyos ritmusait is jól ismerte: „Évszakok, napszakok, életek és sorsok egyformán ritmikusak metri­ kusak, ütemesek." Az ismételt földi életek bizonyossága számára nem volt sem tragi­ kus, sem nyomasztó, ellenkezőleg: az isteni kegyelem adományának tekintette. Ezért: „az eljövendő élettel az elmúltat meg lehet menteni, és fel lehet emelni." Egy 1800. október 9-i naplóbejegyzése híven tükrözi az ismételt földi életekkel kapcsolatos felfogását. Ekkor már súlyos beteg volt, de - né­ hány hónappal a halála előtt - hihetetlen akaraterővel, nehéz fizikai tünetei dacára, belső nyugalmat teremtve még ezt írta: „Nem én választom-e öröktől fogva valamennyi sorsomat?" Ezekből a szavakból sugárzik felénk - egy látszólag reménytelen sorshelyzetben - Novalis kereszténységének igazi mélysége. Teljes mértékben legyőzte magában a szigorú, büntető Atyaisten ótestamen­ tumi hitének maradványait. Isten örök jelenlétét az ember szellemi magjának szent szikrájában élte át, és tudta, „ha az ember szenved, vele együtt szenved a benne lévő Isten." Novalis világképe ugyanabban az időben jelent meg az emberiség kollektív tudatában, mint az ötödik kontinens létezésének bebizonyí­ tott valósága. így azt mondhatjuk, hogy a XVIII-XIX. század fordulóján az embe­ riség világképe - Novalis és Cook kapitány fizikai és szellemi felfedezé­ sei által - két irányban is fejlődésnek indult.

Új-Zéland története - Cook kapitány óta Egy maori lány elbeszélése

A maorik misztériumiskoláinak titkát az Új-Zélandot betelepítő bri­ tek sohasem ismerték meg. Semmit sem tudtak az iskolák tanítványai­ nak nehéz testi-lelki megpróbáltatásairól, áldozati tetteiről. A maorik „lovagiasságát", figyelemreméltó szellemi képességeit lépten-nyomon tapasztalták ugyan, de nem tudták meg soha, hogy a maori szellem mi­ lyen forrásból táplálkozott. A maori nép viselkedése általában nyugodt és méltóságteljes volt, műveltségben messze a többi polinéziai nép fölé 202

emelkedtek. Amikor azonban igazságérzetüket megsértették, igen ke­ gyetlenekké és bosszúvágyókká váltak. Új-Zéland története azt mutatja, hogy a britek és maorik közötti kapcsolat - az elkerülhetetlen nehézségek, sőt harcok ellenére is - sok­ kal emberibben alakult, mint más gyarmatokon a hódítók és bennszü­ löttek között. Ez a gyarmatosító folyamat 1814-ben indult meg. A maorik generá­ ciókban számoltak, időszámításuk tehát jelentősen különbözött az eu­ rópaitól. 1814-ben Sámuel Marsden felépítette első keresztény misszi­ óját a szigetöbölben. Ezt más missziók is követték, amelyek a szigeten templomokat és iskolákat alapítottak. A maorik lassan éreztek rá az európai iskolarendszer mibenlétére. Ebben szerepet játszott az is, hogy egyes angol személyiségek iránt a maorik nagy tisztelettel és szimpátiá­ val viseltettek, másokat viszont elutasítottak. 1839-től a gyarmatosítás folyamata E. G. Wakefield nevéhez fűző­ dik. O újabb telepeseket hozatott Új-Zélandra, az ország független ön­ kormányzatát szorgalmazta. Ennek a korszaknak jelentős figurája még Sir George Grey aki 1845-47 között a sziget kormányzója volt. Az ő to­ vábbi hivatali ideje alatt az ország 1852-ben alkotmányt, 1856-ban par­ lamentet, 1890-ben pedig általános szavazati jogot kapott. Sir George Gray, aki 12 évig az ország miniszterelnöke volt, 1894-ben, Angliába való visszatérése után behatóan foglalkozott a polinéz mitológiával. 1907-ben Új-Zéland domínium lett. Ekkor - bár lehetősége nyílt arra, hogy az ausztrál szövetségi államhoz csatlakozzék - inkább a füg­ getlenséget választotta. Az első világháborúban Új-Zéland 1 millió 300 ezer lakójához ké­ pest hatalmas, 84 ezer főből álló hadsereget állított fel. Az új-zélandi katonák közül csak nagyon kevesen látták viszont hazájukat, legtöbben Gallipoliban lelték halálukat! A maorik kezdettől fogva érzékelték, hogy az európaiak egy számuk­ ra teljesen ismeretlen, gazdag tudással rendelkeznek. Világosan látták azt is, hogy a maorik bölcsességéről az európaiak semmit sem tudtak. Az európaiaknak nem voltak Tohungáik! Nem voltak látóik, akik az istenek írását olvasni tudták volna, és nem voltak bölcseik, akik az idők jeleit értelmezhették volna. Az európaiak könyveket és újságokat olvastak, de nem olvasták a ti­ zenegy kozmikus szféra üzenetét. Okosak és eszesek voltak, de lelki 203

vakság ült rajtuk. Nem láttak bele sem a jövőbe, sem pedig a teremtmé­ nyek szívébe. Éppen ezért a maori ifjúság jövőjét semmiképpen sem tehették le európai kézbe! A Tohungák, és a tohunga-bölcsesség nélkül nem volt jövője a világnak, amíg tehát az európaiaknak nem voltak Tohungáik, a maori Tohungák feladata volt őrködni a két sziget boldogsága felett és életben tartani a misztérium-iskolák szent forrásait. A maorik megszámlálhatatlan dala és mítosza arról tanúskodik, hogy ideérkezésük, vagyis Albertus Magnus kora óta milyen odaadó hűséggel és meleg szeretettel őrizték hagyományaikat, ápolták kultú­ rájukat a szent iskolákban. Ezek a misztérium-iskolák szigorú titoktartással övezve léteztek, he­ lyeik tabu helyek voltak. A maori kiejtés szerint: tapu. Éppen úgy, mint Albertus Magnus iskolájában, a maoriknál is létez­ tek fokozatok. Náluk a „Whare Whananga" volt a legmagasabb és leg­ szentebbfokozat, ahol a legfenségesebb tanításokat közvetítették. Ezt a tanítást mindig szigorú előkészítő iskolázás előzte meg, amelynek rész­ leteit szintén titokban tartották. Míg Albertus iskolájában senki sem tarthatott magánál fegyvert, a Whare Whananga tanítványoknak ruháiktól is meg kellett szabadulni, mielőtt az iskola „tabujába" léptek. Albertus jól megépített kőházakban taní­ tott, a maorik tanítását erdőkben, ligetekben közvetítették. A „whare" szó ugyan házat jelent, de a „tanítás szent háza" alatt nem földi anyag­ ból épített épületet, hanem szigorúan őrzött, fákkal körülvett szabad teret értettek, amelyet mindig egy kővel is megjelöltek. A Whare Whananga ugyanakkor „A szellem szent házát" is jelentette. A maorik szent iskoláiban a tohungák Albertus Magnus módszerétől igen eltérő módon tanítottak. Ok nem annyira tanítványaik gondolko­ dási képességét akarták kifejleszteni, mint inkább emlékező képessé­ güket. Az emlékezet fejlesztése és ápolása volt náluk a képzés legfon­ tosabb eleme. írással a maorik nem rendelkeztek, mert a tabu törvény minden rögzítést tiltott. Az európaiak csodálattal adóztak a maorik ki­ emelkedő emlékezőtehetsége előtt, ugyanakkor a tohungák döbben­ ten észlelték, mivé korcsosult ez a képesség az európai emberben. A tanításban helyet kapott a történelem, a genealógia, a természet­ tudományok, földművelés és navigációs ismeretek, az etika, a vallás, a kozmológia és a filozófia is. A tanítók az ismereteket mindig képekben 204

adták át, és mindig a törzsi élet követelményeire alapozták. Ezt a mód­ szertant a legkisebb részletekig, a szigorúan mantrikus formákig válto­ zatlanul fenntartották, egészen a XIX. század második feléig. Más szóval a tohungák a majdnem százéves brit uralom idején is za­ vartalanul fenntartották a kultikus nevelés titkos intézményeit. Ekkor azonban egy hirtelen változás következett. Azokban az években, amikor az északi hemiszférában Richárd Wagner erős szellemi indíttatást érzett arra, hogy a világalkony zenéjét megkomponálja (operájának Az Istenek alkonya címet adta), a világ másik felén, az új-zélandi szigeteken - egy valóságos Istenek alkonya zajlott. Mr. Stephenson Percy-Smith, a Polinéziai Társaság elnöke részlete­ sen leírja The Lore ofthe Whare Wliananga (A maori kollégium tanítása) című könyvében, hogyan ment végbe a maoriknál az Istenek alkonya. Azok a tohungák, akik az Északi-sziget keleti partján éltek, és a leg­ magasabb beavatási fokon álltak, tanácskozásra gyűltek össze. A to­ hungák 1250-ben, a távoli északi szigeteken megtartott összejövetele óta - amikor a kettős szigetre való vándorlást elhatározták - nem volt ilyen horderejű találkozója a maori papoknak. Úgy tűnik, hogy ez az 1860 körül összehívott tanácskozás jelentőségében minden eddigi fölé emelkedett. Ezek a tanácskozások olyan hatalmas lelki-szellemi erő­ összevonások közepette zajlottak, amelyet egy európai elme képtelen lenne akár átélni, akár megérteni. A hagyomány szerint a tanácskozás ideje alatt Új-Zéland földje újra és újra megrengett, körös-körül felmorajlottak a vulkánok, miközben a tohungák legszentebb tabu-területeikre rejtőzve, benső világukban át­ élték a máglyahalál kínjait. Ezúttal nem várták meg a Pleiádok feljövetelét; nem kívánták a csil­ lagok fényéből kiolvasni a halálos ítéletet mindarra, ami számukra szent volt. Óriási belső erőből és nyugalomból táplálkozva kimondták a közös határozatot, hogy legmagasabb szintű misztérium-iskolájukat a „Whare Whanangát" mindörökre bezárják. Pontosan tudták azt is, hogy példájukat a kettős sziget valamennyi iskolája követni fogja. Ez így is történt. Senki sem tudja pontosan, hogy a nagy maori tanács ezenkívül még milyen döntéseket hozott. Annyi azonban bizonyos, hogy a Tohungák összejövetele végső soron úgy döntött, a szent tanoknak csak egy részét 205

semmisítik meg, a fennmaradásra szánt részét pedig írásba fektetik, és rábízzák Mr. Stephenson Percy-Smithre, a maorik nagy barátjára. Mr. Percy-Smith kitűnően beszélte és értette a maori nyelvet, a maori kul­ túra és néprajz kiváló ismerőjének számított. A papok tanácsának volt még egy harmadik határozata is, dönteniük kellett, hogy szent tanaiknak melyik részét semmisítsék meg, és melyi­ ket fektessék írásba az utókor számára. A döntés megszületése után a „tollbamondás" következett: H. Z. Whatahorát választották meg jegy­ zőnek, aki valószínűleg hetekig rótta a betűket. Kézirata ma a wellingtoni múzeumban található. Angol fordítását Mr. Stephenson PercySmith személyesen készítette el; a kétnyelvű könyv két vastag kötete az eredeti maori szöveget és az angol fordítást együtt tartalmazza. A könyv címe The Lore of the Whare Whananga, /ejegyezte H. T. Whatahoro Új-Zéland keleti partján, Te Matoro Hanga és Nepia Pohohu, a Whare Whananga papjainak tanítását. Ez a mű valóban hű képet ad a maorik történelméről, etikájáról, kozmológiájáról, az életüket meghatározó isteni tanításokról. Az írás olyan eseményeket, neveket hoz nyilvánosságra, amelyek kétezer évig tabunak számítottak. Ez a nyilvánosság fájdalmas lépés volt azok szá­ mára, akik szent hivatásuknak tekintették a titkos tudományok őrize­ tét. Különösen fájdalmas lehetett számukra a legmagasabb, minden­ ható istenség: Io nevének nyilvánosságra hozatala. Ezt a nevet szinte sohasem volt szabad kiejteni. Ha valaki részesült abban a kegyelem­ ben, hogy ezt a nevet meghallhatta, ez a tudás számára azonnal a leg­ szigorúbb tabuvá kellett váljon. így volt ez a kezdetektől, és most hirte­ len bárki emberfia olvashatta, sőt kimondhatta a legmagasabb istenség szent nevét! A Tabu megszűnt! Felmerül a kérdés: mi volt az ok, mi volt az az esemény, amely a tohungákat arra indította, hogy a XIX. század hatvanas éveinek kez­ detén ezeket a hatalmas következményekkel járó döntéseket meg­ hozzák? A kultúrtörténet ma már tisztában van azzal, hogy a kereszténység előtti időkben a legfőbb tudás minden országban a misztérium-isko­ lákból indult ki, és ezek az iskolák hatalmas befolyást gyakoroltak az emberiség sorsára. A XX. században nemcsak a kultúr - és vallástörté­ net, hanem a pszichológia és a szépirodalom is kimerítően foglalkozik ezzel a ténnyel. 206

A misztérium-iskoláknak mindenkor az volt a feladatuk, hogy a földi élet követelményeihez alkalmazkodva tanítványaikat a felmerült köve­ telményekre és szükségszerűségekre felkészítsék. Talán legfontosabb feladatuk az volt, hogy a szükséges változásokat a megfelelő időben tehát nem túl korán, de nem is túl későn - az emberi kultúrába beve­ zessék. Ehhez arra volt szükség, hogy az iskolák vezető mesterei - vagy az idők jeléből, vagy akár egy személyes találkozás erejéből - meglássák, hogy a Földre egy új beavatott érkezett, aki a misztérium-iskolák mű­ ködését döntő módon át fogja alakítani. Ilyen fordulópontok alkalmá­ val az iskola vezetőinek az volt a kötelessége, hogy a régi tanításokat és módszereket - a kor kultúrájának áramlatából, vagyis az emberi tudat­ ból - a megfelelő módon kivonják. Ilyen feladatot töltött be évszázadokkal korábban Dionysios Areopagita. Valószínűleg az eleuziszi misztériumok egyik legmagasabb beavatottja volt. Mégis, amikor Tarsusi Pál athéni beszédét meghallgatta, az apostol szavaiból áradó nagy világváltozást világosan felfogta, beszüntette eleuziszi tevékenységét, és Pál keresztény-ezoterikus is- kólájának tanítványa lett. Eleuzisz homályba merült, Pál iskolája felvirágzott. Felmerül a kérdés, hogy a tohungák nagy horderejű elhatározásához milyen rálátás, belső késztetés vezetett, amely a szent iskolák bezárását eredményezte? Lehetséges-e, hogy a tohungák tudatában voltak annak, a XIX. század hatvanas éveiben egy új bölcs született a világra? Lehetséges-e, hogy ez az új bölcs a XX. század legnagyobb „tohungája" lesz, és egy egészen új „Whare Whanangát" fog alapítani? Elképzelhető-e hogy a déli félteke szellemi mesterei a XIX. század hatvanas éveiben őmiatta vonultak vissza, hogy az ő szellemi működé­ sének teret adjanak? A maori törzsek népe azonban semmit sem tudott erről az új remény­ ről, az új fejleményt nem vették, mert nem is vehették észre. Úrrá lett rajtuk a melankólia, ez a mondás járta körükben: „ki fogunk halni, mint a moa". A maorik száma Új-Zélandon valóban feltűnően csök­ kent. Csak a második világháború után kezdett újra növekedni.

207

A moa Új-Zéland egy óriás madara volt, amely lehetővé tette a mao­ rik számára a hús élvezetét, hiszen Új-Zélandon egyetlen emlős sem létezett. Ez a madár azonban - már jóval az európaiak megérkezése előtt - kihalt. A britek csupán csont-maradványaikat találták meg. A maorikon elhatalmasodott az érzés, hogy ők is - ahogy egykor a moák - kihalásra vannak ítélve, mert a Whare Whananga, amely egykor felé­ jük áramlott, és életerőt adott, már nincs jelen világukban. A tohungák imái elhallgattak, a szent iskolák nem fogadtak többé új tanítványokat. A „tudás kosarai" - így nevezték a szent iskola tananyagát - üresen maradtak. Csupán a „gonosz kosara" telt meg újra meg újra. Új-Zéland története - e hatalmas fordulópont óta - többé semmi ere­ detit, semmi jelentőségteljeset nem tudott mutatni a világnak! Ami a múlt század óta itt történt, röviden így jellemezhető: utánzás, imitáció! Más szóval: az egyenlőségesdin alapuló, importált materializmus el­ áradt az élet minden területén. Ez a szellemtelen, üres létforma, a rádi­ ón, a filmeken és a sajtón keresztül ellenállhatatlanul átalakítja a gaz­ dasági, kulturális és szociális életet. Mindaz, ami így beárad, mindaz, ami így keletkezik, ugyanabban a körben mozog. Semmi eredetit nem találhatunk. Az ember körülnéz, és megkérdezi magától, hol van ma Új-Zéland? Az eredeti flórát kiirtották, a faunát szándékosan átalakí­ tották, a mitológiát megsemmisítették. Mire vonatkozik ma egyáltalán az a szó, hogy Új-Zéland, vagy új-zélandi? Talán a puszta földrajzi te­ rületre? Még arra sem! A pompás, fiatalos termőerővel telített új-zélandi talajt is tönkrete­ szik! A pénzéhes, természetellenes monokultúra, a külföldről impor­ tált, a kártevők elpusztítását célzó kémiai anyagok és a műtrágya miatt a termőtalaj állapota rohamosan romlik, mérgeződik. Ez után a vigasztalan kép után fordítsuk most tekintetünket a Föld északi féltekéje felé. Keressünk valakit, - aki rendkívüli tehetségekkel megáldva - az 1861-es évben lépett a földi világba. Mint korának igazi gyermeke, ma­ gas szinten elsajátította a modern tudományokat, miközben - egyete­ mes szellemi tudására támaszkodva, igazi tohunga módjára - maga elé állította a feladatot, hogy a rég letűnt misztérium-iskolákat a XX. szá­ zad szellemének megfelelően megújítsa. 208

Ezt az embert nem könnyű megtalálni, mert külsőleg nincs rajta sem­ mi feltűnő. Látszólag semmiben sem üt el ember-testvéreitől, akiknek megsegítésére, tanítására a Földre született. Az ilyen emberre sokáig senki sem figyel fel, gyakran félreismerik, kigúnyolják, néha üldözik. Az ilyen ember mindenkor szerény és egyszerű. Rendkívül fontos a számára, hogy ne hordozzon magán olyan külső jeleket, amelyek em­ bertársaitól megkülönböztetik. Csupán belső kvalitásai alapján kíván­ ja magát felismertetni. Vajon Péter másképp öltözött, mint a többi halász? Vajon Pál másképp nézett ki, mint a többi sátorszövő? Tamás másképp, mint rendtársai? Alázatosan viselték magukon a kor általános, emberi jellegét. így tesz az a lény is, akit most keresünk. Szegénynek született, és nevében sincs semmi feltűnő. Kortársainak csak egy szűk kis köre ismerheti fel és fogadhatja magába impulzusait. így akarja az örök törvény szigora, amely a tohungák fölött mindig is uralkodott. Lord Ernest Rutherford Egy új-zélandi orvostanhallgató leírása

A modern Új-Zélandnak kétségtelenül leghíresebb fia Lord Ernest Rutherford volt, az atomkutatás nagy úttörője. Nem a nemrég elhunyt híres regényíró, Katherine Mansfield, hanem éppen Ernest Ruther­ ford számított az ország legjelentősebb személyiségének. Hazájában nagy tiszteletnek örvendett, az új-zélandi ifjúság példaképe volt. Éppen ezért igazi lényéről valódi képet formálni a legtöbb ember számára lehetetlennek bizonyult. Ha ennek a kétségtelenül figyelemreméltó új-zélandinak az emberiség és a Föld sorsa számára oly súlyos követ­ kezményekkel járó tevékenységét meg akarjuk ismerni, fel kell idéz­ zük azokat a kijelentéseit, amelyeket élete utolsó éveiben köz­ zétett. Amikor ezek a sorok íródnak - a XX. század második felében -, Rutherford már húsz éve halott. Úttörő tevékenységének átfogó képét a tudománytörténet pontosan ismeri, érdemeinek főbb momentumai köztudomásúak. A lexikális felsorolásokon túl kínálkozik egy másik, intimebb és a valósághoz közelebb álló forrás, melyből alakja megraj209

zolható: egyik lelkes tanítványának imaginativ levelei. Az egyik 1928-ban írt levél így szól: „...én mindannak, ami a modern Új-Zéland teljesítményei közül érté­ kesnek mondható, csúcspontját egyetlen emberben találom meg. Lord Ernest Rutherfordra gondolok." Szellemi képességeit tekintve kétségtelenül Új-Zéland legnagyobb emberének nevezhetjük őt. Fizikusként képes volt elérni az elérhetet­ lent. Amiről a tudósok ősidők óta álmodtak, ő megvalósította. 1871-ben született Nelsonban, 27 évesen már a montreali egyetem professzora volt. 1908-ban megkapta a kémiai Nobel-díjat. Egy új-zé­ landi tudós, 36 éves korában megkapja a világban létező legmagasabb anyagi és szellemi elismerést! Röviddel ezután Cambridge-ben a kísérleti fizika tanszékének veze­ tője lesz, a világhírű Cavendish Laboratorium élén áll haláláig. Neki köszönhetően, ez a laboratórium a kísérleti atomtudomány világszerte elismert központjává lett. Milyen kár, hogy nem Wellingtonban van! Rutherford 40 évesen alkotta meg az atom modelljét. Ezzel a tetté­ vel és az ezt megelőző, a radioaktív bomlási jelenségről szóló nagysze­ rű munkájával lefektette a modern atomkutatás alapjait. E nélkül egyetlen atomkutató sem léphetett volna tovább. De mindez még sem­ mi! Kísérletei során addig „bombázta" a nitrogént alfarészecskékkel, amíg ezzel a módszerrel sikerült a nitrogént egy másik elemmé, oxi­ génné alakítania. Van fogalmatok arról, hogy milyen hihetetlen lépés volt ez? Egy elem azért elem, mert elemi állapota megváltoztathatatlan. És akkor megjelenik ez az új-zélandi, és az egyik elemből egy másik elemet ala­ kít ki! Ezzel hihetetlen teljesítményt ért el: az első mesterséges atom-átala­ kítást. 1919-ben már nyilvánosságra hozhatta az elemek átalakítható­ ságáról szóló eredményeit. Kísérleteit addigra már gondosan ellen­ őrizte. Nem tudom, hogy ezeket a publikációkat miért éppen az angliai Fi­ lozófiai Magazinban jelentette meg, és nem egy fizikus szaklapban, de hát ő így akarta. Híradása ennek ellenére villámgyorsan eljutott a szakma tudósai­ hoz, és munkájuknak hatalmas lökést adott. Amit eddig csak sejtettek, 210

az most bizonyossá lett. Belátható időn belül eljutunk majd oda, hogy széthasíthatóvá válik az, amit eddig egységnek hittünk, ahogy ezt a neve is mutatja. Ezt a világra szóló felfedezést az emberiség egy új-zélandi embernek köszönheti. Kertekről A botanikus vándor Új-Zélandra érkezésének története egy kerthez fűződik, ez a motívum az emberiség múltbeli történelmében is megha­ tározó szerepet játszott. A botanikus vándort az új-zélandi meghívás teljesen váratlanul érte, érthetetlen és meglepő fordulata volt ez életének, hiszen addig ezzel az országgal semmiféle kapcsolata nem volt. A meghívás Bemard Crompton-Smithtől származott, a Polinéziai Társaság egykori elnökének fiától. Az ő apja volt a maorik nagy barát­ ja, az utolsó tohungák beavatási titkainak őrzője. Mr. Bernhard Crompton-Smith és felesége egy szép napon egy gyü­ mölcsöskertet örökölt, és hirtelen dönteniük kellett, mit kezdjenek vele. Ha eladják, jelentős pénzösszeghez jutnak, amelyet kétféle mó­ don is felhasználhatnak: megvalósíthatnák végre régóta tervezett eu­ rópai tanulmányútjukat, de ebben az esetben életük hátralévő éveiben minden anyagi biztonságot nélkülözniük kell. A másik megoldás, hogy eladják a kertet, és a világ végén lévő hazájukban életük második felét viszonylagos nyugalomban és anyagi biztonságban töltik el. Egy életre szóló döntést kellett hozniuk. Egy ilyen életbe vágó döntés mindig komoly tudatosságot igényel, és az embert nagy nehézség elé állítja. így volt ez Mr. és Mrs. CromptonSmith esetében is, akik-vérbeli angolok lévén - nem is álmodhattak nagyobb boldogságról, mint egy hatalmas kert tulajdonosává lenni. Azonkívül itt egy új-zélandi kertről volt szó, és a helyi hagyomány sze­ rint egy kert tulajdonosának és művelőjének lenni, rendkívül erős szellemi forrásává válik rá nézve, és egész lelki fejlődését megtá­ masztja. Ez a szemlélet teljesen megegyezett a botanikus vándor belső szem­ léletével.

21 I

A történtek során kiderült, hogy ebben a finom, csendes házaspár­ ban élt valamiféle titkos heroizmus: feláldozták a kertjüket! A sors azonban olyan fordulattal kárpótolta őket, amely számukra teljesen váratlan volt: elfogadta a házaspár „kert-áldozatát", de viszonzásul stílusosan - elküldte hozzájuk a botanikus vándort. A következő történt: Mr. és Mrs. Crompton-Smith az első világhá­ ború után hosszabb időre Angliába és a kontinensre utazott. Mr. Crompton-Smith azok közé a ritkaságszámba menő britek közé tarto­ zott, akik több nyelven beszéltek. Mivel németül is jól tudott, a házas­ pár hosszabb időt töltött a közép-európai országokban. Utazásuk célja egészen különleges volt. Olyan kultúrforrást kerestek, amelyből friss szellemi erők és áramla­ tok áradhatnak az emberiségbe, hogy a „Nyugat hanyatlását", kultúrá­ jának dekadenciáját ellensúlyozzák. A Crompton-Smith házaspár ezt az önként magára vállalt feladatot nagyon komolyan vette. Ezt a korszakot Európa számos országában és a gyarmatokon is az a vigasztalan pesszimizmus jellemezte, amely Oswald Spengler,/! Nyu­ gat alkonya című művéből is árad. Nem Spengler műve hatott nyo­ masztóan az európai lelkiségre, hanem éppen fordítva: írása megerősí­ tette azt a pesszimizmust, melyet az európai emberiség realitásként magában hordozott. A rettenetes munkanélküliség, a gazdasági nyomor, az emberiség katasztrofális kiábrándultsága, ahhoz a meggyőződéshez vezetett, hogy a Nyugat valamennyi kulturális értéke visszavonhatatlanul pusztulásra van ítélve. Arnold Toynbee angol történész is magáévá tette Spengler felfogá­ sát, és kissé enyhébb formában adta tovább Nagy-Britannia népeinek, akik szintén gondok közepette, egyre fokozódó nyomás alatt éltek. Egészen természetes tehát, hogy gondolkodó emberek - mint Crompton-Smithék is - ilyen világhelyzetben a megújulás lehetséges forrásai után kutattak. Svájcban rátaláltak a Goetheanumra, és a Szabad Szellemi Főisko­ lára. Ahogy korábbi korszakokban tengerész, felfedező elődeik tették, alaposan tanulmányozták ezt a különleges épületet, és a különleges környezetet, melyben rátaláltak. Végül arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Goetheanumban él egy olyan szellemi forrás, amely - a megfelelő kultiváció mellett - az egész emberiség javát és felemelkedését szolgálhatja. 212

Elhatározták, hogy a megtalált szellemi forrás ápolásának szentelik éle­ tüket. Első lépésként olyan valaki után kezdtek kutatni, aki jól beszél ango­ lul, és elhatározásuk kivitelezésében segítségükre lehet. Különleges események és fordulatok következtében figyelmük a botanikus ván­ dorra terelődött. Rendkívül sok akadály és nehézség leküzdése után az angol házaspár felkérésére - Alfréd Meebold, a botanikus vándor végre megérkezhetett Új-Zélandra. Mr. és Mrs. Crompton-Smith az északi szigeten laktak, a keleti par­ tok közelében, tehát azon a területen, ahol egykor a maorik szent isko­ lái működtek, és ahol a tohungák utolsó nagy tanácsa a misztérium-is­ kolák bezárását elhatározta. A botanikus vándor odaérkezése idején ezeknek a történéseknek már semmi nyoma nem maradt. Az egész környéken annál inkább érezhető volt az Angliából ideköltözött középkori rózsakeresztesek hatása. A közelben állt például egy jó hírű leánynevelő intézet hatal­ mas épülete, szépséges parktól övezve. Alapítója egy köztiszteletben álló, nagy tudású asszony volt, akiről az a hír járta, hogy jobban ismeri a csillagos eget, mint az ország legjobb asztronómusai, és akinek karita­ tív tevékenysége az egész környéket felvirágoztatta. Az iskola csodás parkja mögött hatalmas hegylánc tört az ég felé, amelynek őspáfrány erdejét a fehér bevándorlók teljesen kiirtották. Ilyen különleges környezetbe vezette sorsa a botanikus vándort. Megérkezése előtt a Crompton-Smith házaspár kezdeményezésére jónéhány összejövetelt tartottak. Az itt megjelentek legtöbbje Carlylelal vagy Emersonnal kapcsolatban már hallotta Goethe nevét. Ezúttal azonban egy különleges beszámolót hallottak arról, hogy Svájcban egy Goetheanumnak nevezett épületben egy új világkép van kibontakozó­ ban, a tudomány és művészet minden területén. Amit Goethe termé­ szettudományos tevékenységével elkezdett, de életkörülményei miatt nem volt képes a beteljesedésig véghezvinni, az megjelent a XX. szá­ zad Európájában, és alapítója, Rudolf Steiner szellemtudománynak nevezte el. Nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy Goethe milyen lehető­ séget kapott arra, hogy - a botanikából kiindulva - elmélyedjen a ter­ mészettudományokban. A sors különös segítő fordulata által nyílt erre lehetőség akkor, amikor Kari August herceg (1776. április 21-én) egy 213

kertet ajándékozott neki. Tehát ismét egy kert segítette elő és hozta len­ dületbe azt a szellemi tevékenységet, amelyből Goethe géniusza - a nyu­ gati kultúra alkonya ellenére - egy új európai szellemiség magvait el­ vethette. Ennek a jövőbe vezető világnézetnek alapja, hogy az univerzum és az ember teljesen azonos felépítésű: Az ember a világ összevont képe, a világ az ember lényének messzeségek­ be való kiáradása. " Rudolf Steiner

iy

Következésképpen egy átfogó és alapos embertan vagy antropozófta a világ megismerésének igazi kulcsait rejti magában. Ezért a Goetheanumból a világba áradó szellemi áramlat neve: antropozófia vagy em­ berbölcsesség. Ez az elnevezés azért is jogos, mivel Goethének-feljegyzései szerint - az volt a terve, hogy egy hatalmas, világot átfogó morfológiát dolgoz­ zon ki valamennyi természeti birodalom: az ásvány-, a növény-, az ál­ latvilágra és az emberre vonatkozóan. Műve töredékes maradt, fő­ képpen az emberre vonatkozó utolsó rész. Valóban a továbbfejlesztett goetheanizmus feladata lesz a jövőben, a teljesen kibontakozott antropozófiát a világban megvalósítani.

Rudolf Steiner Az összejövetelek másik témája a Goetheanum építőjének, az antropo­ zófia megalapítójának, dr. Rudolf Steinernek életútja és munkássága volt. Rudolf Steiner a Goetheanumot - azt az épületet, amelyben a Crompton-Smith házaspárt olyan mély szellemi élmény érte - méretei­ ben és formáiban egyedülálló hatalmas és nagyszerű béke-templomként építette fel 1913 és 1920 között, semleges svájci területen, Dornachban a Jura-hegység festői környezetében. Az építkezés alatt dúlt az első világháború, de az egymással háború­ ban álló nemzetek fiai itt békés egyetértésben dolgoztak együtt közös szellemi otthonuk felépítésén. A kétkupolás hatalmas faépületet a szi­ várvány színeiben játszó freskók és üvegablakok díszítették. A freskók, 214

üvegablakok és faragott oszlopok mind magukon viselték Rudolf Steiner művész kezének nyomát. Ez az egyedülálló épület 1922-23 szilveszter éjszakáján leégett. Hatalmas műve megsemmisülését Rudolf Steiner csupán két évvel élte túl. Rudolf Steiner 1925. március 30-án Dornachban bekövetkezett halála óta újra és újra bebizonyosodott, hogy halálával olyan ember távozott a földről, akit az egyetemes szellem kibontakoztatásában joggal hasonlít­ hatunk Arisztotelészhez, Leonardo da Vincihez vagy akár Goethéhez. A rövid ismertető elhangzása után a felolvasó a fenti szöveget az asz­ talra tette. Ekkor az összejövetel tagjai közül egy keskeny barna kéz nyúlt a papírlap után, és a szélére ezeket a szavakat írta: „ Valóban ő lehetett az új tohunga... vigasztalhatatlan vagyok, hogy éppen most kell sürgősen távoznom... de megfogom őt keresni." Az összejövetel zárószavai a következők voltak: „Alfréd Meebold, a botanikus vándor, aki rövidesen hozzánk érkezik, Ru­ dolf Steiner tanítványa volt, és húsz évig dolgozott a vezetése alatt. Nem is­ mer fáradtságot, és a világ bármely pontjára hajlandó elutazni, ha felké­ rik hogy beszéljen a Goetheanumról és Rudolf Steinerről. így elvállalta a mi kérésünket h>, hogy meglátogasson bennünket itt a déli féltekén. Bizonyosak vagyunk abban, hogy egy gyarmat nem alkotmányreformok által válik önálló országgá! Ez csak azáltal történhet, ha rátalál és megva­ lósítja különleges feladatát, amelyet az egész emberiség érdekében végre kell hajtania. így Svájc világmissziójának nyilvánvalóan része volt a Vö­ röskereszt megalapítása és a Goetheanum létrehozása. Reméljük, hogy az a szellemi gazdagság, amelyet a másik féltekéről hoz­ zánk érkezett hírnök számunkra tartogat, a modem Új-Zélandot tovább segíti majd a számára kijelölt úton."

Novalis és Goethe A botanikus vándor - megérkezése után - elsőként Rudolf Steiner Raffaelról szóló könyvét ismertette új-zélandi vendéglátóival. Utalt Rudolf Steiner utolsó nyilvános előadására - ránk maradt szellemi ha215

gyatékára -, amelyben szintén felmerült Novalis neve. Ebben az utolsó előadásban Rudolf Steiner még utoljára megkísérelte, hogy kortársai számára nyomatékosan rámutasson az antropozófia és Novalis szelle­ misége közötti rokonságra. Novalist még egyszer az antropozófia elő­ hírnökeként ábrázolta, akinek szellemi impulzusa magában hordozta az antropozófia alapvetéseit. Novalis a benne élő szellemi tudást költészetében, tehát művészi formában juttatta kifejezésre; Rudolf Steiner az antropozófiát a szel­ lemről szóló tudománnyá formálta. Impulzusát azonban soha nem ne­ vezte „Novalis-áramlatnak", hanem „goetheanizmusnak"; ahogy az általa alapított Szabad Szellemi Főiskola otthonának neve is Goetheanum lett. Mi volt ennek az oka? Ha az ember Novalis világnézetét alaposan megvizsgálja - ahogy ezt néhány fejezettel korábban megkíséreltük -, költői formákkal találko­ zik, és nem szellemtudományi módszerekkel. Novalis életével és mű­ vészetével híven szolgálta élete géniuszát, nem volt képes azonban arra, hogy a világtitkok megismeréséhez vezető úthoz segítő módsze­ reket adjon az emberek számára. Amire Novalis nem volt képes, az megjelenik kortársa életében. Goethénél megtaláljuk egy szellemi munkamódszer megbízható alap­ jait, amely mindenki számára eredményes lehet, aki magasabb világok megismerésére törekszik. Goethe bárki számára követhető példával is szolgált, többek között az ásványtan területén, a színek tanulmányá­ ban vagy a metamorfózisról szóló értekezésében. Hosszú élete folya­ mán olyan szellemi utat járt be, amit lépésről lépésre bárki követhet. Nincsen szükség rendkívüli képességekre vagy tehetségekre, csupán őszinte törekvésre, hogy az ember a goethei „felismerő-megfigyelő ítélőerőt" magában kifejlessze. Goethe után Rudolf Steiner volt az, aki elődje világképét egy átfogó megismerési úttá fejlesztette, és az antropozófiában elénk állította. A botanikus vándor szemében Rudolf Steiner legnagyobb, legje­ lentősebb tette ennek a módszernek a kidolgozása volt, amely a min­ den emberben ott szunnyadó képességekre épült. (Idézet Rudolf Steiner Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? című köny­ véből.)

216

A goethanizmusban adott a fejlődés, az általános-emberi képessé­ gek fokozásának lehetősége. Az individuum transzcendens fejlődésé­ nek lehetősége Novalis életútjából világít elénk. Novalis géniusza a hajnalcsillaghoz, a Merkúrhoz hasonlóan mese­ szerű szépségben sugározza be a Földet, és az emberi jövőbe mutat. Goethe szelleme a Naphoz hasonlóan a mindennapok szellemi fejlő­ déséhez nyújt segítséget. Ez a magyarázata annak, hogy a Goetheanum ezt a nevet viseli. A vi­ lágtársaság azonban, amely a Goetheanum fenntartását tűzte ki célul, több „Zweig"-et is magában foglal, amelyek „Novalis-csoportnak" ne­ vezik magukat. Egy ilyen Novalis-csoport működik a második világhá­ ború óta Aucklandban, Új-Zéland északi szigetén.

Charis Alfréd Meebold, a botanikus vándor 65 éves korában látogatott ÚjZélandra - ez volt első világ körüli útja. Korábbi utazásai során is ellá­ togatott más kontinensekre. Abban a korban, amikor ezeket az utakat megtette, az ilyen utazásoknak egészen más, szubjektív és objektív je­ lentősége volt, mint manapság. Egyrészt igen ritka volt ekkora utakat megtenni, másrészt egy-egy ilyen utazás rendkívül komoly feltételektől és egyéni teljesítménytől függött. Az első világháború előtt többször is hosszabb időt töltött Indiában, könyvet írt erről az országról. Mégsem mondhatjuk, hogy beutazta a világot: többek között soha­ sem volt Kínában vagy Mexikóban. Semmi sem vonzotta ezekbe az or­ szágokba, mint ahogy Oroszországba sem. Ez utóbbit azonban - még a cári időkben - egyszer mégis meglátogatta. Különös tehetsége volt arra, hogy a legkülönbözőbb egzotikus országok bennszülötteivel is közvetlenül természetes kapcsolatba lépjen. Szellemi munkásságát né­ met, francia, angol, vagy olasz nyelven végezte: ezt a négy nyelvet anya­ nyelvi szinten beszélte. Rendkívüli nyelvismeretét szüleitől kapott gon­ dos nevelésének köszönhette. Az a bizonyos rejtélyes hatás, amit a keresztények kegyelemnek, a görögök charisnak neveznek, és amit istenektől kapott ajándékként tisztelnek, a botanikus vándor életében már egészen korán megmutat217

kozott. Köztiszteletben álló, magas kultúrájú, rendkívül jómódú csa­ ládba született, lelkiismeretes, szeretetreméltó szülők nevelték. A va­ rázslatos sváb kisvárosban, Heidenheimben (Brenz) jött világra. Ifjú korában Európa legjobb iskoláin és egyetemein tanulhatott. „Charis" még ennél többet is tartogatott számára, három további te­ hetséggel ajándékozta meg: a növényvilág iránti erős vonzódással, írói vénával, amit egy tucat regény, útikönyv, önéletrajz és néhány verseskötet bizonyít. Egyiknek a címe:y4 botanikus vándor. Végezetül pedig egy rit­ ka beleérző képességgel, melynek segítségével eljuthatott az emberi lény legmélyebb felismeréséig. így lett belőle botanikus, író és antropozófus. Botanikus tevékenységével a tudományt jelentősen gazdagította. Az általa felfedezett növények ma is az ő nevét viselik. Kedvenc területe a növény-földrajz szintén számos megfigyelést és megállapítást köszön­ het neki. Verseskötetei egész sor olyan verset tartalmaznak, amelyek a „tündér és angyal" közötti úton - ahogy egyik verseskötetét elnevezte - a növé­ nyi lét legrejtelmesebb vonásairól tudósítanak. Önéletrajza, melynek az Út a szellemhez címet adta, nagyon sok embernek adott inspirációt. Antropozófusként sorsa olyan országokba is újra elvezette, melye­ ket korábban természettudományos kutatások miatt látogatott meg. Amerre csak járt, mágnesként vonzotta az embereket, akik rövid be­ szélgetés után tanácsadó jóbarátként érzékelték őt, aki személyes ho­ mályaikból tiszta látáshoz vezette őket. Szavainak mély bölcsessége, az embertársai iránti segítő szándék mélysége olyan légkört teremtett kö­ rülötte, amely a hozzá forduló emberek gondolati és érzésvilágára egy­ aránt gyógyítólag hatott. Nem csoda, hogy mindenütt türelmetlenül várták érkezését. így jött létre az a különös paradoxon, hogy ez az élet­ bölcsességgel teli aggastyán, aki egzisztenciáját az első világháború után elveszítette, aki hazája sorsa miatt kimondhatatlanul szenvedett, mégis az öröm hordozójává vált. A két világháború sötét éveiben tett utazásai igazi örömöt és világosságot hoztak mindenhova, ahol csak megfordult. Természetesen előfordult az is, hogy bizonyos vonásaival antipátiát keltett maga körül. Voltak olyanok, akik túl kritikusnak, szeretetlen­ nek érzékelték őt, mások azt kifogásolták, hogy modora túl hangos és heves. Megrótták azért, hogy túl sokat dohányzik. Egyszóval voltak, 218

akik elutasították. Különös módon gyakran mégis úgy alakult a hely­ zet, hogy éppen ezeknek az embereknek tudott szolgálatot tenni, meg­ ismerési törekvéseiket felébreszteni és támogatni. Az ilyen eseteknek különösen örült, mert - mint mondta - alkalmat adtak a három nagy erő: a kozmikus szándék, a sorstörvény és a kegyelem erőinek kibontakozására. Ez a három erő mindig egymásba szövődve működik, és még a hibák­ kal terhelt embert is - ez alól önmagát soha nem tekintette kivételnek eszközéül használhatja, hogy útmutató erőit a világban szétárassza. Az első keresztények ezt a tehetséget, vagy képességet ami az em­ berben Charis-erő (ahogy ők nevezték az „istenség kegyelmi adomá­ nya"), és amely soha nem öröklés, gyakorlás, nevelés vagy stúdium ál­ tal jön létre, Karizmának nevezték. Három fő működési területe: a botanika, az írói tevékenység, és ahogy ő nevezte - az „emberrel való munka" közül, az idők folyamán egyre inkább az utóbbi került előtérbe. Egyre több meghívást kapott, és egyre többen keresték fel. Ez a tevékenység megsokszorozta erőit, mert mindenkinek fenntartás nélkül odaáldozta figyelmét. Erre életé­ nek abban a periódusában is képes maradt, amikor Charis nehéz, sze­ mélyes sorscsapásokkal látogatta meg. Mit adott az embereknek? Nem volt misszionárius, aki egy világnézetet vagy tant terjeszt; nem volt orvos, aki a testet gyógyítja; és nem volt pszichológus, aki a gyónás által a segítségre szorulókban szublimációt hív elő. Az embernek nem a testéhez vagy lelkéhez, hanem mindig a szelleméhez szólt. Szellemi kérdésekről beszélgetett, és az ilyen beszélgetésekből ítélte meg, hogy a hozzá forduló milyen szellemi állapotban van, mi­ lyen szellemi igazságokra van legnagyobb szüksége. Milyen út kínálko­ zik a számára ahhoz a szellemi ébredéshez, amely kiemel a mindennapi élet hipnotikus álmából, és az ébredező tudatot a lényeges igazságok felis­ meréséhez elvezeti. A segítség és a gyógyítás, amit az emberek számára közvetíteni tudott, mindig a segítséget kérő ember saját, újra megnyílt szellemi forrásából származott. így alakult ki a botanikus vándor „emberi munkájában" az a külön­ legesen individuális módszer, amelynek hátterében az emberbölcses­ ség állt, és amelyet tanítójának, Rudolf Steinernek köszönhetett. 219

Sokrétű tevékenysége és utazásai során minden társadalmi réteg­ gel kapcsolatba került, legközelebb mégis a munkás-osztályhoz érez­ te magát. Hazájában különösen sokat foglalkozott gyári munká­ sokkal. Beszélgetéseik középpontjában az embertan és a szociális kér­ dés állt. Beleérző képessége legerősebben talán akkor mutatkozott meg, amikor generációk között kellett hidat építeni. Finom érzékenységgel fordult az ifjúság problémái felé. így került figyelme középpontjába az itt szimbolikusan idézett Ifjúsági Kiáltvány, amely az ő közreműködése nélkül valószínűleg visszhang nélkül maradt volna.

Aldous Huxley: Szép új világ Az Ifjúsági Kiáltvány megfogalmazására Aldous Huxleynak a két vi­ lágháború között megjelent Szép új világ című regénye szolgált indíté­ kul, az a regény, amely egy mechanisztikus és materialisztikus életben megmerevedett jövőbeli emberiség képét rajzolta meg. Különféle oka volt annak, hogy ez a könyv ekkora visszhangot kel­ tett, és az USA néhány államában kötelező olvasmány lett az iskolák­ ban. Világsikerének első évei után nagy elégtétellel nyugtázták, hogy a szerzőnek hány jövendölése valósult már meg, és hogy minden valószí­ nűség szerint a jövőben a többi is ilyen feltartóztathatatlanul megvaló­ sul majd. Ha az emberiség jelenlegi útjáról nem képes letérni, akkor a könyvben leírt előrejelzések életének mindennapi körülményeivé válnak majd. A családi élet fenntartó ereje egyre csökken, az egyén kibontakozása lassanként teljesen lehetetlenné válik, az egységesített „tömegember" pedig többé már nem a jövő kísértete, hanem a jelen valósága. Csaknem minden mai ember hordozza magában ezt az előérzetet, de csak nagyon kevesen képesek arra, hogy megvalósulása ellen fellép­ jenek. Ez a passzivitás vezeti majd az eljövendő generációkat egy sivár és lélektelen létezésbe. Az emberi természet vagy állatiassá vadul, vagy gépiessé bénul, és az élet a vegetáció szintjére süllyed, pontosan úgy, ahogy Huxley leírja. Az emberiség kollektíven félelmetes sebességgel halad egy ilyen jövőbeli állapot felé, annak ellenére, hogy lelke mélyén egyetlen ember sem kívánja ezt az állapotot. 220

A regénnyel kortárs fiatalok feltették maguknak a kérdést, vajon mi­ ben áll a hiba vagy hiányosság, ami miatt ezek a folyamatok megállítha­ tatlannak tűnnek? A következő választ fogalmazták meg: A hiba egészen biztosan nem az akaratban van! Egyetlen ember sem létezik a Földön, aki robottá akarna válni, aki azt a sivárságot és lélektelenséget kívánja, ami felé haladunk. Az ember érzésvilágában sem találunk ilyen hibát. Kinek okozna örömet egy olyan „automata" lét, amely minden szabadságot kiöl az emberből? Miután a hiba nem keletkezhetett sem elfajult akaratból, sem felüle­ tes érzésvilágból, bizonyosnak látszik, hogy a hiba az emberi gondolko­ dásban van. így született az elhatározás, hogy egy kiáltványt fogalmaznak, és azt az emberek legszélesebb tömegeihez eljuttatják. Ez a kiáltvány a következőképpen hangzik: „Az emberi gondolkodás valamiképpen egy mellékvágányra tévedt, egy olyan holtvágányra, amelyből nem tud többé kilépni. Ez a gondolkodás folyamatosan új meg új találmányokhoz vezet, amelyek azonban mindig ugyanazt az üzenetet hordozzák. Csaknem kivétel nélkül mindegyik a vegyipar és a technika, de legfőképpen a háborús technika területéhez tar­ tozik. Az emberi gondolkodásnak ezek a technikai vívmányai azok az erők, amelyek mindent mechanizálnak, és az emberiséget kényszerzub­ bonyba bújtatják. Mivel a technika lassan, de biztosan hatalmasabb lesz, mint az ember, aki életre hívta, a jövőben képes lesz arra is, hogy azt az ál­ lati vagy mechanikus életforma-kettősséget az emberre kényszerítse, amelyre Aldous Huxley évekkel ezelőtt figyelmeztetett bennünket. Ha tehát az emberi gondolkodás hibás lett, akkor a mai gondolkodást át kell alakítanunk! Ez az, amire szükségünk van! Nem akarunk még jobb gépeket, még gyorsabb járműveket, még kábítóbb pirulákat, még sebesebben ható gyógyszereket! Ezekből már van ele­ gendő. Azt akarjuk, hogy az okos fejek gondolkodása más irányt vegyen, más jellegű találmányokra törekedjen. Az emberek élettartama hosszabbodik, de testi és lelki egészsége rosszab­ bodik 221

Tömegesen lépnek fel a degeneráció jelei. Fiatalkori őrület, skizofrénia, válások, öregkori depressziók és öngyilkossági járványok aratnak a világ­ ban. Olyan gondolkodásra van szükségünk, amely az embert ismét visszave­ zeti a harmóniához! Új gondolkodást keresünk!"

Válasz A botanikus vándor feljegyzései alapján

- Igen - válaszolta a botanikus vándor -, a fiataloknak igazuk van! Nem szabad azt hinnünk vagy várnunk, hogy ez az újfajta és másfajta gondolkodás a tudományos vagy a társadalmi élet vezéregyéniségeiből fog kiindulni. Ezek a személyiségek - pozíciójuk védelmében - kényte­ lenek a hivatalos gondolkodásmód korlátai között maradni. Új hatás csak az egyes embertől, az individuumtól jöhet a mai korban, amikor a tudati élet a világ minden népében hihetetlenül megerősö­ dött. Ha egyre több individuum, emberi egyéniség összeszedi erejét, és ki­ lép a mai gondolkodás „taposómalmából", a spekulatív gondolkodás helyett új gondolkodási tevékenységbe kezd, akkor az emberiség életé­ ben megvalósulhat a keresett új fordulat. Ehhez a fordulathoz az út a legalaposabban elő van készítve. Az új gondolkodás módszereit a lehető legpontosabban kidolgozta már egy emberi lény, akinek volt bátorsága új utakat vágni, és - bár maga is ki­ váló tudós volt - minden akadémiai elismerésről lemondani. Ennek az új, egészséges, élő gondolkodásnak a támogatását jóma­ gam élet-feladatomnak tekintem. A rövid bevezető után a botanikus vándor felsorolt néhány gondol­ kodási módot, amelynek gyakorlása által az ember más elméleti ered­ ményekhez jut, mint eddig. A botanikus vándor néhány jelen lévő fiatal hallgatója a következő­ képpen foglalta össze az elhangzottakat: A modern emberi gondolkodás átalakításának szükséges módszerei Ru­ dolf Steiner útmutatásai alapján: 222

I. a fogalmi világ kibővítése céljából,szellemtudományos művek kon­ templativ tanulmányozása, II. aktív, kreatív fogalomalkotó tevékenység gyakorlása, III. az imaginativ megismerési módszer gyakorlása, a gondolkodás képi elemekkel való gazdagítása, IV. a gondolkodás folyamatának tudatos irányítása, V. koncentráció, VI. a visszatekintő (fordított sorrendben való) gondolkodás gyakorlása, VII. meditáció. Megjegyzés: mindezt természetesen csak a logika állandó figyelembevételével lehet gyakorolni.

A kívánt eredmény azonban csak akkor következhet be, ha a lelkivilág más erői nem gátolják vagy zavarják a gondolkodás kibontakozását. Ezért mindenki számára szükséges, hogy az új gondolkodási mód­ szer elsajátításával párhuzamosan szüntelenül mélyreható önismereti munkát folytasson. A botanikus vándor ezután részletesebben is beszélt az említett gon­ dolkodási módszerekről. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy hallga­ tóit szemléletesen elvezesse a fogalomalkotás aktivitásához. A ma időszerű fogalmakkal kapcsolatban gondoljunk például a fizi­ kának és résztudományainak új fejlődési irányára. Ezek mind arra mu­ tatnak, hogy a XX. században rendkívül időszerű feladattá vált a régi, merev fogalmak helyett új, mozgékony fogalmak alkotása. Valamikor a rómaiak vezették be az emberi gondolkodásba a renge­ teg száraz és merev fogalmat. Ha azonban valaki fogalomalkotó tevékenységénél nem áll meg a pusztán matematikai-geometriai fogalmak alkotásánál, hanem belép a szellemtudomány területére, akkor hidat épít a gondolkodás és érzés világa között. A gondolkodás folyamatain átlüktetnek a szíverők, a lelkiismeret erői, amelyek ma már csaknem teljesen eltűntek. Ez az új gondolkodás az embert olyan eredményekhez vezeti majd, amelyek többé már nincsenek ellentétben a lelkiismereti élettel. Ez a 223

gondolkodás szüli majd, kedves fiatal barátaim, az önök által keresett harmóniát. Ami pedig a legfontosabb, hogy az eljövendő emberiség szociális élete csak ilyen gondolkodás által terelhető egészséges me­ derbe. A képszerű gondolkodás tudatos gyakorlása segíti az embert abban, hogy gondolkodását teremtő irányba terelje. A képszerű gondolkodás kibontakoztatásának azonban kéz a kézben kell haladnia a fogalomal­ kotó tevékenységgel. Ez a követelmény ma sokak számára nehezen érthető, mert korunkban a logikus gondolkodás számít az egyetlen he­ lyes gondolkodási módnak. Ez a kauzális összefüggések vonalán mo­ zog, útja spekulációkon és kombinációkon átvezet, eredményeit pedig következtetésekkel éri el. Fő tevékenysége tehát a következtetés és a bizonyítás. Az univerzum a legkülönfélébb jelenségeket és világokat foglalja magában, így az élettelen világot, az élő világot, a pszichikai világot és a szellemi világot. Ezeknek a világoknak bármelyike az emberi gondol­ kodás tárgya lehet, de mindegyiket más és más gondolkodási móddal tárhatja fel, ismerheti meg az ember. Logikus gondolkodással behatolhat az élettelen világba, benne oko­ kat és okozatokat fedezhet fel. Az élettelen világban megfigyelések alapján állapítunk meg egy természeti törvényt, majd logikus követ­ keztetéssel előre látjuk, hogy bizonyos körülmények között ennek vagy annak a jelenségnek be kell következnie. Ez a bizonyítási gondolkodásmód a mechanikában és a technikában kiválóan szolgálta az embert. Ezek azonban olyan területek, amelyek a legkevésbé érintkeznek az élő, eleven világgal. Ahogy a következtető vagy bizonyító gondolkodási mód alkalmas az élettelen világ feltárására, az élő, képszerű gondolkodási mód ugyan­ így szolgálja az élővilág megismerését. Goethe volt az első, aki felfedezte, hogy az élő jelenségek világába csak élő, képszerű gondolkodási móddal lehet behatolni, a logika erre nem alkalmas. Ennek a megállapításnak fontos gyakorlati következménye van: ha gondolkodásunk segítségével meg akarjuk érteni a növényt, az állatot és az embert, mivel mind a három élőlény, gondolatban képeket kell róluk alkotnunk. Amikor róluk gondolkozunk, lényükről és fejlő­ dési folyamataikról képeket kell alkotnunk. Ha gondolkodásunkat képi 224

elemekkel gazdagítjuk, és az egymást követő folyamatokat felismer­ jük, akkor gondolkodásunkat valami lényegbevágóan új elemmel gaz­ dagítjuk. Az emberi gondolat-alkotás folyamatában fontos célja és hatása van a visszapillantó, vagy „visszafelé" gondolkodásnak. „ Visszapillantás itt azt jelenti, hogy a világban egyik oldalon lezajló ese­ ményeket a másik oldalon és fordított sorrendben képzeletünkben fel­ idézzük." KuáoiiSt&mer.Azemberrejtélye, 8.fejezet Ez a gondolkodásmód igen lényeges tényezője lehet a szociális érzék kifejlesztésének. Ha jelen korszakunkat korábbiakkal összehasonlítjuk, meg kell álla­ pítanunk, hogy bár az egyes ember szociális köre sokkal nagyobb lett, szociális érzéke ehhez képest lényegesen csökkent, sőt elhalóban van, és helyébe egyre inkább az antiszociális ösztönök lépnek. Az ember másik ember iránti érdeklődése eltűnőben van. Ember és ember között ma már valóságos szakadékok keletkeznek. Ha világun­ kat objektíven szemléljük, groteszk ellentmondással találkozunk: mi­ nél több úgynevezett szociális reform és intézmény keletkezik a világ­ ban, az emberben annál inkább csökken az embertársa iránti baráti szeretet és meleg együttérzés. Ilyen körülmények között sokan felvetik a kérdést, amelyre Rudolf Steiner hatalmas élet-ismeretéből és élet-szeretetéből fakadóan több­ ször felhívta a figyelmünket: „Milyen ellenszert találhatunk az emberi közösségi élet egyre inkább sza­ porodó antiszociális tendenciái ellen?" És erre a kérdésre Rudolf Steiner meglepő válaszokkal szolgált. A szo­ ciális érzék kifejlesztésére, az antiszociális ösztönök leküzdésére aján­ lotta például a különböző visszatekintési gyakorlatokat. Először általá­ nosságban beszélt ezekről a szociális hangsúlyú visszapillantási gyakor­ latokról, azután a finom különbségekre helyezte a hangsúlyt. Kifejtette, hogy mindenekelőtt az a fontos, hogy őszintén elismer­ jük: amikor jelenlegi életünk múltbeli eseményére visszapillantunk, min­ den lezajlott történés középpontjába saját személyiségünket helyezzük. 225

Döntő szempont számunkra, hogy egyik vagy másik ember milyen ha­ tással volt az életünkre. Egy-egy találkozás vagy esemény felidézésé­ ben a kapott személyes öröm vagy fájdalom szinte teljesen meghatároz­ za számunkra a visszapillantás minőségét. Éppen ennek kell bennünk megváltoznia. Ebből a célból ajánlotta Rudolf Steiner, hogy az egocentrikus látás­ mód visszaszorítása érdekében három sajátos visszapillantási módot gyakoroljunk. Az egyik ilyen gyakorlatban alkossunk belső képeket azokról a szemé­ lyekről, akik barátként, tanítóként, segítőként szerepeltek életünkben. A következő gyakorlatban azonban olyan személyekről kell képet alkot­ nunk, akik úgymond „ártottak nekünk", de akiknek - egy bizonyos néző­ pontból tekintve - néha többet köszönhetünk, mint akik segítőink voltak. A feladat mindkét esetben az, hogy lelkünkben egészen eleven át­ éléssel teli képeket alkossunk olyan múltbeli élményeinkről, amelyek vagy az első, vagy a második kategóriába tartoznak. Milyen következményekkel járhatnak ezek a gyakorlatok? Rudolf Steiner útmutatásai nyomán megtapasztaljuk, hogy mindaz, ami lényünk és egyéniségünk ránk jellemző alkotóelemeként ma ben­ nünk él, más emberek segítő vagy akadályozó közbelépéséből fakadt. Ez a szemlélet lassan megtanítja nekünk az önmagunkról való megfeledkezés képességét. Következő lépésként - és az „önfeledtség" állapotával párhuzamo­ san - hála ébred bennünk mindazokkal szemben, akik az életünkben így vagy úgy szerepet játszottak. Ismét egy új képesség van születőben bennünk: az előbb említett képalkotás már nemcsak a visszapillantás során következik be, hanem folyamatosan minden jelenbeli életszituá­ ciónkban is. Ezt a fejleményt Rudolf Steiner rendkívül fontosnak tartotta. Hang­ súlyozta, mennyire szükségünk van arra, hogy ne csupán szimpátiát és antipátiát erezzünk embertársainkkal szemben. Ne az az ösztönös haj­ lam hajtson bennünket, amely képessé tesz a szimpátiára vagy antipáti­ ára, hanem egyre inkább egy éber jelenlét, amely egy szimpátia - vagy antipátiamentes képet hordoz magában arról, hogy milyen is valójában az ember.

226

Amikor az ember képessé válik arra, hogy életének szereplőiről szimpá­ tia - vagy antipátiamentes képet alakítson ki magában, ezzel nem keveseb­ bet tesz, mint embertársai igazi lényét magában „feltámasztja ". Ennek a képességnek a kialakítását - értő pedagógiai irányítás mel­ lett - már az iskoláskorban el lehetne indítani. A Rudolf Steiner által javasolt harmadik gyakorlat nem azt a célt szolgálja, hogy külső életünk eseményeinek sorát kövesse. Éppen el­ lenkezőleg: önmagunk egyre objektívebb szemléletére akar megtaní­ tani. Első lépésként arra kell törekednünk, hogy múltbeli saját magunk­ ról - különböző életfázisainkban - minél elevenebb képet alkossunk. Tegyük fel a kérdést: milyen is voltam harminc, húsz vagy tízéves ko­ romban? Arra kell törekednünk, hogy önmagunkról éppen olyan objektív ké­ pet alkossunk, ahogy az előző gyakorlatok során életünkben szereplő embertársainkról tettük. A tízéves gyermek soha nem tűnik el belő­ lünk, éppen ellenkezőleg. Harminc- vagy negyvenéves korunkban mintegy halmozottan hordozzuk magunkban tízéves lényünk élmé­ nyeit. Az évek egymásra rakodásával az egoizmus óriási mértékben meg­ erősödik. Ez az utolsó gyakorlat képessé tesz arra, hogy az ember ko­ rábbi élményeit objektív képben megidézze, és önközpontúság nélkül megfigyelhetővé tegye. Rudolf Steiner rámutatott arra, hogy bármely népnek szociális kö­ vetelményekkel fellépni csak akkor lehetséges, ha az egyes ember saját magából tudatosan szociális lényt formál egy olyan korban, amelyben az antiszociális hajlamok egyre jobban elhatalmasodtak.

Egy találkozás története A botanikus vándor életében az ember közösségi életét irányító szelle­ mi összefüggések az egyes emberekkel való találkozások során mutat­ koztak meg. Ezeknek a találkozásoknak a hátterét nemritkán az egész korszakot érintő katasztrófák vagy krízisek adták. Egyetlen ilyen találkozás történetéről számolnék be itt, a történet talán egyszerűnek, sőt primitívnek tűnik, mégis nagy jelentőséget hor­ doz magában. 227

Katasztrófával kezdődik a történet, szerencsétlenséggel, amely sú­ lyosan érintette azokat a németeket, akik hazájukban - egészen a XVI. századig - aranybányákban és az aranykitermelésben dolgoztak. A né­ met területeken sohasem volt sok arany, de a középkor végére teljesen elfogyott. Egyetlen aranyérc bányát, egyetlen aranymosót sem lehetett többé találni. Ez az elementáris csapás egy egész bányásznemzedéket érintett, és persze a szászországi aranyműveseket is, akik több évszáza­ da a kibányászott arany megmunkálásából éltek. Történetünk most leszűkül egy kis bányászváros, Freyberg lakóira, akik csaknem valamennyien a környék érchegységeiben dolgoztak. Közöttük egy nemzetség, a Goldner család egy szép gót stílusú házban élt, Freyberg városában. Másokhoz hasonlóan Goldnerék sem tudták a létükre mért csapást kiheverni, több nemzedéken át kultivált bá­ nyász-szakértelmük hasznavehetetlenné vált, teljesen kilátástalan hely­ zetbe kerültek. 1555. év Szent Mihály-napján kihirdették az augsburgi vallási békét. Ez a fejlemény a családot megrázta, és kétségbeesett döntésbe hajszol­ ta. Elhatározták, hogy elhagyják hazájukat, a pompázatos „Goldnerféle" házat, és elhagyják szeretett kenyérkereső foglalkozásukat, ami­ ről egykor a nevüket is kapták. A döntés rettenetes belső válságot okozott, elvette életkedvüket, hi­ szen aki hozzászokott az aranybányász életéhez, soha igazán nem tu­ dott más életpályát a maga számára elképzelni. Ez a munka mindig is tekintéllyel, tisztességgel járt együtt. Az augsburgi vallási béke kimondta, hogy az alattvalónak alkalmaz­ kodnia kell hűbérura vallásához (cuius regio, eius religio). A Goldner család számára ez volt az utolsó csepp a keserű pohárban. Elindultak, hogy olyan országot keressenek, ahol az ember minden lelkiismereti kényszertől mentesen, szabadon élhetett. Nem kívántak kényszerből pápista vagy lutheránus vallásban élni, egyszerűen szabadon kereszté­ nyek akartak maradni, mint az őskeresztények. Továbbá olyan ország után kutattak, ahol a föld mélye még gazdag volt aranyban. így találtak rá Magyarországra. Tudták, hogy az ország keleti felét a törökök tartották hódoltság alatt, de ez csupán a síkságokra vonatkozott, nem a hegyvidékekre. A Goldnerék mind fizikailag nagyra nőtt, hatalmas emberek voltak. Úgy érezték, ha volt erejük arra, hogy hazájukat és szülővárosukat ma228

guk mögött hagyják, ez az erő szolgálni fogja őket akkor is, ha a moha­ medánok vagy a világ más gonosza ellen kell felvértezni magukat. Úgy indult keletre ez a nagy, életerős család, szerszámaival, bányász­ viseletben, mint egy harcos sereg. Közöttük volt az egyik fiú elzászi származású, bájos fiatal felesége Anna is. Anna Kehiből, egy Rajna menti aranymosó nemzetségből származott. Áldott állapotban indult a hosszú útra, a törököktől való félelmétől reszketve, mégis elszántan. Az úton szüntelenül a Szent Szűz édesanyjához, Annához fohászko­ dott, akinek nevét viselte, és aki a bányászok védőszentje volt. A bányászcsalád a magyar Érchegység és a Kárpátok erdőségeiben talált otthonra. Boldognak, megajándékozottnak érezték magukat, mert az itt élők szívesen fogadták őket, és kiváló szakemberként, hiva­ tásukban is jól boldogultak. Egy idő után teljesen beleolvadtak az or­ szág géniuszába: magyarok lettek. A Goldner nevet megtartották ugyan, de magyar kiejtéssel használ­ ták. A név tartalma azonban minden akcentus ellenére is változatlan maradt, tartást és becsületet követelt tőlük. Az idők folyamán, komoly képességeik és mély felelősségtudatuk miatt egyre magasabb állásokba kerültek. Háromszáz éves magyarországi tartózkodás után bányafelügye­ lők, bányaigazgatók lettek, és már egyikük sem végzett fizikai munkát. Ez volt az a korszak, amikor a családból egyre többen elhagyták ere­ deti foglalkozásukat, és más pályát választottak. A XIX. század végén már orvosokat, gyógyszerészeket, bírákat, ügyvédeket, tanítókat talá­ lunk közöttük. Elhagyott foglalkozásuk azonban - sorsuk rejtett ele­ meként - tovább hatott életükben. Az arany szó szimbóluma lett valami magasabb rendűnek, amely felé a Goldnerek törekedtek, és amelyhez hűek maradtak. Az első világháború után Magyarországot az akkori katasztrofális békeszerződés szétdarabolta, és elvérzésre ítélte: valamennyi aranyle­ lőhelyét elszakították az anyaországtól, és idegen országok birtokába adták. A Goldner család személyes egzisztenciáját ugyan megőrizhette, de hazájuk és népük tragédiája porig sújtotta őket. A kétségbeesés örvé­ nyében az egyik fiatal Goldner - fedőneve legyen M. A. - 26 évesen egy új útra lépett. M. A. Goldner olyan vidéken nőtt fel, ahol a vendkérdés még mindig kísértett egy kicsit. A vend vidék lakói idetelepült szlávok voltak, alapvetően különböztek a magyaroktól. 229

Amikor M. A. Goldner 15 éves lett, szülővárosában demonstráció­ kat szerveztek a vendek ellen. Iskolatársai a fiatal lánytól azt követelték, hogy szakítson vend származású barátjával, akihez pedig óvodáskora óta mély barátság fűzte. M. A. Goldner - környezetének szenvedélyes sürgetésének engedve - már majdnem hajlandó volt a szakításra, ami­ kor édesanyja észrevette szándékát, és hosszan elbeszélgetett vele. Az eredmény hamarosan megmutatkozott. M. A. Goldner legyűrte magá­ ban a kezdődő antipátiát, az egész osztállyal felvette a harcot, és hűség­ gel kitartott vend barátja mellett. Ez volt M. A. Goldner első, szükséges győzelme önmaga felett. A vend barát nem sokkal ezután elhagyta a meggyötört Magyaror­ szágot, különös módon éppen Szászországba került. Nem Freiburgba, hanem Drezdába, ahol szép, komoly életpálya várt rá. Amikor az első világháború után Magyarországon továbbra is kilátástalan körülmé­ nyek uralkodtak, M. A. Goldner nem látott semmiféle kiutat a Nyugat alkonyából. Ekkor Drezdában élő vend barátja, aki addigra már eg­ zisztenciát épített magának, meghívta abba a városba, ahol Novalis több hónapig élt, és ahol Raffael Sixtusi Madonnája látható. Az elszegényedett „csonka" Magyarországról Drezdába utazni, M. A. Goldner életében olyan horderejű esemény volt, amelynek jelentő­ ségét a mai viszonyok között fel sem tudjuk mérni. M. A. Goldnert ebben az időben egyáltalán nem érdekelték a csalá­ di krónikák. Nem volt tudatában annak, hogy amikor Drezdába utazik, ősei földjére látogat el. Figyelmét kizárólag a jelen kulturális szimptómái kötötték le, és így történhetett - különféle tényezők leghihetetle­ nebb összjátéka által -, hogy Drezdában egy hatalmas termetű, heidenheimi származású fiatalemberrel találkozott, aki a botanikus vándor tanítványa volt. Ez a találkozás igazi sorsforduló volt, mert az elképesztő bonyolult­ ságú szálak hiába vezették volna M. A. Goldnert Drezdába, ha a kü­ lönben félénk, fiatal heidenheimi a találkozás néhány órájára le nem győzte volna szokásos hallgatagságát. Legyőzte, és szinte ellenállhatat­ lan, sodró erővel tárta fel az ámuló M. A. Goldner előtt azt az új, gaz­ dag világképet, amelyet Novalis, Goethe, Rudolf Steiner, Christian Mor­ genstern, Albert Steffen, Ernst Uehli és a botanikus vándor is képviselt. Ezek a nevek M. A. Goldner számára teljesen ismeretlenek voltak, csak Goethéről tudott valami keveset. 230

A heidenheimi lelkes szavai különös húrt pendítettek meg belső vi­ lágában: az a rendkívüli érték, az a szüntelenül keresett magasrendű­ ség, a szimbolikus arany - amelyet őseitől kapott nevében is hordoz -, a mai korban ezeknek az embereknek birtokában volt. Azzal az elhatározással tért vissza hazájába, hogy alaposan elmerül ezekben a hatalmas szellemi művekben, és mások számára is hozzáfér­ hetővé teszi őket. Ezt meg is valósította, és hazája kultúrkincsét leg­ jobb erőivel gazdagította. Ebben a feladatban legnagyobb segítője a botanikus vándor volt, aki M. A. meghívására gyakran tartózkodott Magyarországon, és szellemi tevé­ kenységének termékeny magvait hagyta hátra. A második világháború után Magyarország tragédiája M. A. Goldnert és családját is a legmélyebben érintette. Elvesztették földi javai­ kat, munkájukat, hivatásukat, a személyes egzisztencia minden lehető­ ségét, nem maradt már semmijük, csak a szimbolikus arany, amire ráta­ láltak. Amikor végül arra kényszerültek, hogy hazájukat elhagyják, és a vi­ lág minden égtája felé szétszóródjanak, ezt az aranyat magukkal vitték, hogy másoknak is továbbadják. Néhányan közülük a déli földtekére kerültek. Ami tehát az északi földtekén elkezdődött, a Föld másik ol­ dalán ilyen módon folytatódott. Egyes biográfiai adatokat a szerző az elhunyt Hans Reichert mérnök úrnak köszönhet, aki ebben a fejezetben a „fiatal heidenheimi" néven szerepel. Mindaz, amit ez az írás mostanáig elbeszélt, történelmi és biográfiai té­ nyeken alapul, bár egyes személyes elemeknek - bizonyos okokból - rejtve kellett maradni. Így lesz ez a következő fejezetekben is: két találkozás tör­ ténete következik a botanikus vándorral. Ezek valóban megtörtént ta­ lálkozások, a még élő szereplőkre tekintettel azonban helyükbe kitalált személyeket állítottam; egy ausztrál katonát és egy maori lányt. Ilyen érte­ lemben John és Katherine története szimbolikus történet. Olyan eseményt szimbolizálnak, amely a valóságban rengeteg változatban újra meg újra le­ játszódott. Még egy megjegyzés: A botanikus vándor életének lényeges elemét alkot­ ták olyan emberekhez fűződő kapcsolatai, akik „sem élni, sem meghalni" nem tudtak. 231

Szimbolikus történetek, történelmi tények Az alábbiakban egy olyan képzeletbeli levélbe olvasunk majd bele, amelyet egy új-zélandi orvostanhallgatónak címeztek, a második világ­ háború előtti években. Ebből a levélből képet alkothatunk arról, ho­ gyan gondolkodott Ernest Rutherford, és milyen irányba terelték ak­ koriban az egyetemi ifjúság gondolkodását. A levél dátuma 1939, tehát röviddel a második világháború kitörése előtt íródott. „Teljesen a legutóbbi, felkavaró események hatása alatt állok." Pa. uránatom hasadása neutronokkal való bombázás következtében lehet­ ségessé vált, ahogy a tettet végrehajtó tudós beszámolt erről. Ezt az iz­ galmas hírt kollégiumi professzorunk olvasta fel nekünk hallgatóknak, a Természettudományok című német tudományos magazinból. Az atom tehát már nem atom többé: szétroncsolták. Az embernek hatalma lett a világ legnagyobb ereje, az atomerő fö­ lött! És ezt alapjában véve egy új-zélandi embernek köszönhetjük. Hisz az egész világ tudja, hogy az atom széthasítása a neutronok segít­ ségével történt. A neutront abban a laboratóriumban fedezték fel 1932-ben, amely Lord Rutherford vezetése alatt állott, aki a neutronok létezését már tizenhét évvel korábban megjósolta! A kutató tehát, aki ebben a világrengető felfedezésben a legfonto­ sabb úttörő munkát elvégezte, Új-Zéland szülötte volt, a Nobel-díj ki­ tüntetettje, világhíresség, aki mindvégig hű maradt hazájához. És micsoda ember volt! Melegszívű, jóságos, áldozatkész. Munka­ társait fiaiként szerette, és a világ valamennyi fizikusát „családtagjának" tekintette. A történetben mégis van valami tragikus. Lord Rutherford 1937 ok­ tóberében halt meg, tehát több mint egy évvel azelőtt, hogy Hahn pro­ fesszor a Természettudomány című lapban az első atomhasadás hírét közzétette. Rutherford tehát nem élhette meg az általa megkezdett munka kiteljesedését. Lord Rutherfordot gyakran megkérdezték, hogy atomkutatásával milyen célokat kíván szolgálni? Erre a kérdésre adott válaszát professzorunk felejthetetlenül az agyunkba véste. A laboratóriumában lezajlott gyorsan világhírűvé lett

232

siker, a neutron felfedezése után, a sajtó már 1932-ben jósolgatni kezd­ te az atomenergia jövendőbeli hasznosításának lehetőségeit. Lord Rutherford a legerélyesebben szembeszállt ezekkel a lehetősé­ gekkel. Laboratóriumában, mint mondta, nem egy új erőforrást vagy egy drága, ritka elemet keresnek. Munkájának célja valami egészen másvalamivel függ össze, és a legmélyebb természeti rejtélyek kutatá­ sára irányul. Egyik utolsó beszédében amelyet a British Associationben tartott, hasonlóan nyilatkozott. Azt mondta, hogy akik az atomenergia kiszabadítását és hasznosítá­ sát jövendölik, „fata morganá"-t - végzetes illúziót - kergetnek. Bizonyos vagyok abban - ahogy eddig minden más kérdésben -, eb­ ben a dologban is teljesen igaza volt, mert az atomenergia bármifajta „hasznosítása" az emberiség számára ki van zárva. Itt csupán elméleti, tudományos eredményekről van szó.

Ausztrália a második világháború után Amikor Japánban, Hirosima és Nagaszaki városaira az első atombombát ledobták, a második világháború véget ért. Ezzel egy időben köztudomá­ sú lett, hogy mi volt a célja az évekig tartó titkos kísérleteknek. A Föld és emberisége egy új, minden eddigitől markánsan eltérő korszakába lépett. Mi volt a követelménye annak, hogy az emberiség beléphessen az atomkorszakba? Erre a kérdésre rendkívül egyszerű a válasz: A modern tudományos gondolkodás legmagasabb teljesítményét, az atombombát olyan emberek hozták létre, akik képessé váltak arra, hogy gondolkodásukból teljesen kikapcsolják a lelkiismeretet. Ez az azóta közhelynek számító megállapítás teljesen elegendő ah­ hoz, hogy felismerjük az atomkorszak igazi jellegét. A japán tragédia azonnali és hosszú távú pusztító erőiről hamarosan nyilvánosságra kerültek az egész világot megrendítő adatok. Ezek a hí­ rek eljutottak az indonézek, az új-zélandiak, az ausztrálok földjére is. Hamarosan ezekben az országokban is köztudomású lett, hogy ebben a rettenetes új fegyverben olyan hatalmas pusztító erő lakozik, amely képes az egész Földet és rajra minden életet megsemmisíteni. 233

Hogyan lehetséges, hogy egy olyan hatalmas elme, mint Lord Rutherford, Új-Zéland és az egész tudományos világ büszkesége, ennyire nem látta felfedezésének pusztító lehetőségeit. Kinek hihet a mai modern ember, ha a kor legnagyobbjai ekkorát té­ vedhetnek? Ezek az események és a nyomukban felmerülő kérdések a háború­ ból hazatérő milliók életében okoztak krízist, depressziót. John is azok közé tartozott, akik kiábrándultan, önbizalmukat, élet­ kedvüket elveszítve, a legnagyobb mélabúval és életmegvetéssel hagy­ ták el a katonai szolgálatot. Születése szerint ausztrál volt, de fiatal élete nagy részét Új-Zélan­ don töltötte, ifjúkori barátaival együtt onnan vonult be a hadseregbe. Leszerelésekor még nem tudta, hogy valamennyi új-zélandi barátja egy maori lány kivételével - az északi féltekén, a nagy afrikai csatákban vesztette életét. Az első világháborúban Gallipoli volt az új-zélandiak tömegsírja, a másodikban pedig Észak-Afrika. John az egész háború alatt a déli földtekén szolgált, a tengerészei­ nél, és bevetéseiben feltűnő szerencse kísérte. így például a hajót, amelyen utoljára szolgált, a háború vége felé a japánok elsüllyesztet­ ték, de egy amerikai páncélos hajó az egész legénységet megmentet­ te. Ez a páncélos hajó útban volt Pearl Harbor híressé vált kikötőjé­ be. Johnra tehát - leszerelése előtt - üdülés várt a „világ legszebb szigetén". Kivételes szerencséje ellenére John azzal a gondolattal foglalkozott, hogy két héttel Ausztráliába való érkezése után véget vet életének. Legalább tíz napra volt ugyanis szüksége, hogy életbiztosítását édes­ anyja javára rendezze. Döntése mögött nem szentimentalizmus állt, hanem inkább a sebész hűvös, precíz meggondolása a végrehajtandó operáció mérlegelésénél. „Elfogadtam egy világnézet igazságát és létjogosultságát, amely gyakor­ lati alkalmazásában csak katasztrófát hozott az emberiségre, és további katasztrófák forrása lesz. Dilemmám a következő: vagy megtagadom ezt az igazságot, vagy együttműködöm vele további rémségek előmozdításában. Ebből a le­ hetetlen választásból nem látok más kiutat, mint hogy befejezzem élete­ met. " 234

Honolului tartózkodása alatt John meghívást kapott egy összejöve­ telre, ahol a hazájukba visszakészülő leszerelő katonákat a háború utá­ ni életkörülményekről tájékoztatták. Ezek a híradások Johnt csak megerősítették elhatározásában, hogy nem kíván többet a Földön maradni. Sem kedvet, sem erőt nem érzett ahhoz, hogy újabb harcokban vegyen részt - ezúttal társadalmi, politi­ kai szinten -, amelyek Ausztrália jövőjével kapcsolatban lángoltak fel a háború végén. Éppen ezért csak felületes figyelemmel hallgatta Ausztrália sorskér­ déséről az előadást. Az előadás tárgya szorosan összefüggött Cook ka­ pitánynak valamikori meglátásával, aki a kontinens felfedezése után nem javasolta Angliának a gyarmatosítást. A gyarmatosítás mégis megtörtént, mégpedig azért, mert Anglia kárpótlást keresett legna­ gyobb gyarmata, Amerika elvesztése miatt. Minden iskolás gyerek tudja, hogy Ausztrália születése a legszoro­ sabb kapcsolatban áll Amerika függetlenségi deklarációjával, a háttér­ ben rejtőző összefüggések azonban csak kevesek számára ismertek.

James Mario Mátra Cook kapitány expedíciójának egyik fiatal, amerikai származású ön­ kéntese, a külügyminisztérium tisztviselője, James Mario Mátra volt Nagy-Britannia későbbi főkonzula, aki a kalandos felfedezőút során életre szóló barátságot kötött a tudományos csoport vezetőjével, Joseph Banksszel. Mátrának - Cook kapitánnyal ellentétben - rendkí­ vül megtetszett Uj-Dél-Wales vidéke, biztonságos kikötői és harmoni­ kus éghajlata. Angliába való hazatérése után nem sokkal megkezdődött Amerika függetlenségi háborúja az anyaország ellen. Ez a háború Mátra szá­ mára katasztrofális következményekkel járt, ugyanis azok közé az angolhű amerikaiak közé tartozott, akiktől a felkelők egész vagyo­ nukat elkobozták, további megélhetését lehetetlenné tették. Sok ezer hasonló sorsú ember menekült így vissza Amerikából Angliába, ahol csak lézengtek, mert az országban dúló rettenetes gazdasági vál­ ság miatt sem munkalehetőséget sem állami segítséget, nem remél­ hettek. 235

Ebben a kétségbeejtő helyzetben Mátrában egy különös terv fogant meg: a hazátlanná vált, angolhű amerikaiak jövőjének érdekében ki­ dolgozta Új-Dél-Wales gyarmatosításának tervét. Mátra volt tehát az első, aki egyáltalán felvetette Ausztrália gyarma­ tosításának gondolatát. Terve - melynek eredetije még ma is olvasható - a nagy hatalmú miniszter, Lord Sydney elé került döntésre. A tervet elutasították. Anglia éppen hogy túlélte az amerikai gyarmatával kapcsolatos sze­ rencsétlenséget; pillanatnyilag hallani sem akart új gyarmatok alapítá­ sáról. A loyalistáknak tehát - így nevezték az anyaországhoz hű amerikai menekülteket - maguknak kellett gondoskodni jövőjükről. A dolognak talán nem is lett volna folytatása, ha ugyanebben az idő­ ben Nagy-Britannia nem kapott volna felmondást attól a cégtől, amely évtizedek óta brit foglyokat és fegyenceket szállított Amerikába, hogy ott rabszolgaként bérbe adja őket. Jobb, ha nem firtatjuk, hogy a befolyt nyereségen hogyan osztozott a cég és az állam. A függetlenné vált Amerika mindenesetre nem tűrte tovább területén az effajta üzletelést. Anglia nehéz döntés előtt állt. Börtönei és fegyházai - mint háborús időszakban és gazdasági válságok idején mindig - túlzsúfoltak voltak, a „börtön-láz" járványszerűen terjedt a lakosság körében. Ebben a nehéz helyzetben Lord Sydneynek eszébe jutott James Mario Mátra elutasított terve. Felkérte őt, hogy dolgozzon ki egy új szakértői javaslatot egy büntető kolónia felállítására, Új-Dél-Walesben. Mátra ezt a javaslatot a rá jellemző gondos, lelkiismeretes és hu­ mánus módon meg is alkotta. Tervei helyett azonban valami egészen más valósult meg. Ma már vi­ lágszerte ismert, hogy mi zajlott a büntető flottákon és a büntető koló­ niákban. Egyre mégis szeretnénk felhívni a figyelmet: Új-Dél-Wales ma Ausztráliának szabad virágzó régiója. Mátra ennek a vidéknek jövőbe­ ni lehetőségeit pontosan előre látta, terveiben leírta, és ezek a tervek Lord Sydney ellenállása dacára - megvalósultak. Új-Dél-Wales állam pompás fővárosa ma mégis annak az embernek nevét viseli, aki megalapítását akkoriban ellenezte: Lord Sydneyét.

236

James Mario Mátra neve ezzel szemben teljesen feledésbe merült, mint sok más hozzá hasonló látnoké, akik a történelem igazi fordulópontjainál munkálkodnak. A fehér emberek élete Ausztráliában tehát tragikusan kezdődött. Mellőzték az egyetlen embert, aki az országot menekült-gyarmattá kí­ vánta volna alakítani, és betelepítését humánus módon megvalósítani. Ami mégis megvalósult, abból rettenetes szenvedés forrása lett azok számára, akik a büntető kolóniákba kerültek. Ezeket az itt röviden vázolt folyamatokat akkoriban Angliában nyil­ vános tömegviták kísérték, természetesen a sajtó élénk részvételével. Ausztráliában megalakultak a büntető kolóniák, és csak egyes bátor személyiségeknek köszönhető - akik a tiltás ellenére szabad bevándor­ lóként letelepedtek -, hogy a földrésznyi ország nem maradt börtön. 150 év alatt Ausztrália egy virágzó, szabad ország lett, amely alapításá­ nak nehéz örökségét teljesen fel tudta számolni. Egyetlen örökséget hordoz még Ausztrália az alapítási időkből: erős hajlamot a kollektív vitákra. Ez leginkább a gyakori sztrájkmozgalmak­ ban manifesztálódik. A mai történelmi helyzetben ismét erősen jelen van, éspedig egy komoly döntés körül kialakult eszmei harcban. Ami­ kor ez a döntés megszületik - ilyen vagy olyan irányban -, az ország jö­ vőjére nézve mindenképpen korszakalkotó hatással lesz. Ausztráliában ugyanis kétféle „egoizmus" küzd egymás ellen. Az egyik mindentől elzárkózik, ami az élet-térben és lehetőségekben bizo­ nyos „konkurenciát" jelenthetne. A másik éppen fordítva működik: bevándorlókat kíván az országba hozni, hogy a gazdasági életben a leg­ nehezebb munkákat, a katonaságnál pedig a legveszélyesebb szolgála­ tot velük végeztesse. Elsősorban kelet-európai menekültekről van szó, Kelet-Németországból, Észtországból, Lengyelországból, Magyaror­ szágról, olyan emberekről, akik hazájukban mindenüket elveszítették. Ausztráliában bőségesen van hely letelepedésre, munkalehetőség is akad, akár százezrek, sőt milliók számára is. De az első fajta egoizmusnak sokan hódolnak a mi országunkban, olyanok, akik félnek az új jö­ vevények életképességétől, versenytársat látnak bennük, és szinte gyű­ lölködő előítélettel fogadják őket. Ebben az érzésben szerepet játszik a gazdasági válságtól való féle­ lem is. Hiszen ez egyszer már előfordult Ausztrália történetében, és hatalmas nélkülözést hozott az országra. Mások viszont - ahogy emlí237

tettük - üdvözlik az európai menekültek érkezését, mert azt várják tő­ lük, hogy a gazdasági életben és a hadseregben mindent elvégeznek, amire az ausztrálok már nem szívesen vállalkoznak. Ezek az ember képviselik Ausztrália másik egoizmusát. Ennek a dilemmának nagyságát és fontosságát nem szabad lebecsül­ ni: az ötödik kontinens világtörténelmi döntés előtt áll. A helyzet ko­ molyságára való tekintettel a következő javaslatot tenném: A két egoizmus közül Ausztráliának a kisebbik önzést kellene vá­ lasztania. Nyissa meg kapuit Európa üldözöttéi és hontalanjai előtt, és legyen készen arra, hogy őket nemcsak befogadja, hanem nekik hazát, szabad munkalehetőséget, öt év után állampolgárságot is biz­ tosítson. Egy ilyen döntés egy rendkívüli jelentőségű történelmi váltópontot jelentene a Földön: ezúttal nem háborút, hanem a humánus emberi akarat béke-aktusát. Mivel a második világháború után a többi nagy kontinens csak igen korlátozott számú menekültet fogadott be, a legki­ sebb kontinens a valódi humanizmus legnagyobb gesztusát tehetné a világ felé. Ebből a gesztusból kiindulva, a jövőben is meg fogja találni a legnehezebb problémák megoldását is, amelyek a vállalt szituációból bekövetkezhetnek. A felolvasás itt ért véget. A jelenlévők elhatározták, hogy a javaslat­ ról gondolkodni fognak, és felmerült ideáikat a legközelebbi összejö­ vetelen megvitatják.

Goethe és Darwin Az ausztrálok összejövetele után John egy bajtársától meghívást ka­ pott teára egy Honoluluban nagy tekintélynek örvendő bíró ottho­ nába. John nemzetközi társaságba csöppent, melynek központjában egy élénk beszélgetést folytató öregúr állt. John többször is csatlakozhatott volna a beszélgetőkhöz, de idegennek érezte magát ebben a társaság­ ban, és melankóliája minden kezdeményező erejét megbénította. Passzivitásától nagyon szenvedett, csakúgy mint az égető kérdéstől, amelyet magában hordozott. Az öregúr - mintha megértette volna John állapotát - megszólította: 238

- Először van ma itt, ha megengedi, szeretnék néhány szót váltani önnel. Tanítómesterem, dr. Rudolf Steiner szellemében beszélek, mert amit önnek most elmondok, tőle kaptam. A darwinizmus útvesztőjéből való szabadulás (és itt nem magáról Darwinról, hanem rengeteg szerencsétlenséget okozó világnézetéről beszélek) minden gondolkodó kortárs számára fontos téma. Ezt a té­ mát Goethe és Darwin nevével is fémjelezhetnénk. Azért mondom ezt, mert kevesen tudják, hogy Goethe által a darwinizmus legyőzésének lehetősége már fennállt, még mielőtt Darwin a maga származástan-el­ méletét felállította volna. Goethe ismerte azokat az összefüggéseket, amelyekre Darwin ké­ sőbb rátalált, de egy olyan elmélyült, átható tudással, amelyhez Darwin nem volt képes eljutni. Az állat és az ember közti különbségek vonat­ kozásában Goethe teljesen tisztán rálátott kortársainak egy alapvető tévedésére. Korának tudományos véleménye az volt, hogy az ember organizmusa különleges helyet foglal el a természetben, mert egyes je­ gyeiben különbözik az állati organizmusoktól. Goethe kortársai az ál­ lat és az ember egyes ismertetőjegyei közötti különbséget kutatták, mint például az állkapocs közti csont hiánya. Goethe ezt a nézetet alapvető tévedésnek minősítette. Számára az emberi forma az állatinak valóban egy magasabb fokra való fejlődésé­ ből alakult ki. Ezért úgy vélte, hogy mindaz, ami az állati organizmus­ ban megjelenik, az emberiben is megvan, csak éppen egy magasabb formában azért, hogy az emberi organizmus az öntudatos szellem hor­ dozójává válhasson. Goethe az organikus teremtőerők lépcsőzetes működését látta, ami­ kor a növényektől a különböző állati formákig vezető fejlődési folya­ matot szemlélte. Az emberi organizmus létrejöttében azonban szellemi teremtőerők működtek közre, amelyek az emberi testből a szellem hor­ dozó edényét alakították ki. A darwinizmus materialista értelmezése odavezet, hogy az ember és az állat rokonságából olyan következtetéseket vonnak le, amely az em­ berben élő szellemet megtagadja. A goethei felfogás ezzel szemben az emberi formában isteni terem­ tést lát, az emberi organizmusban pedig a szellem hordozóját. Ami pe­ dig az emberben szellemként él, az az állatban egy korábbi fejlődési fo­ kozat teremtő princípiuma volt. 239

- Darwin szerint tehát az ember egy majomszerű négylábútól szár­ mazik. Goethe látásmódja mást mutat: az emberben lakozó szellem az álla­ ti formát lassanként emberi formává alakítja át, és e tevékenysége be­ fejeztével szabaddá lesz. Ettől kezdve tisztán szellemi tevékenységben él, ahogy ezt a folyamatot a növekedő gyermek önálló, érett emberré fejlődésében is megfigyelhetjük... így morfondírozott John, és bevallotta magának, hogy bár a hallott kijelentések, nehéz tápláléknak bizonyultak, mégis megragadták kép­ zeletét. Amikor a társaság feloszlott, megkérte az öregurat, engedje meg, hogy egyedül meglátogathassa. Az az elhatározás sarkallta, hogy min­ den takargatás nélkül elmesélje neki élete történetét, bármilyen primi­ tívnek és naivnak tűnt is ez a törekvés.

Honolulu a szivárvány városa A Tantalus-hegy lábánál

Amikor Alfréd Meebold 76. évét betöltötte, ismét meghívást kapott Új-Zélandra. Németországból elindulva először Honoluluba érkezett. A második világháború kitörése miatt azonban továbbutazási terve meghiúsult. Nem maradt más választása, mint hogy az akkor még sem­ leges amerikai területen, Honoluluban maradjon. így történt, hogy a második világháborút és az utána következő né­ hány évet ebben a csodaszép városban töltötte el. Amikor azután Amerika belépett a háborúba, vándorunkkal az a kü­ lönös dolog történt, hogy németként - a második világháború utolsó három évében - „ellenséges" amerikai földön élt. Ez idő alatt szünet nélkül kulturális problémákkal és szellemi kérdésekkel foglalkozott. A legkülönfélébb nációk verődtek össze Honoluluban, Ázsiából, Ausztráliából, Európából és az amerikai kontinensről. Materialista vi­ lágnézetük miatt rendkívül nehéz volt objektív szemléletre vezetni őket. így a botanikus vándor - a háborús világ kellős közepén - egy szellemi béke-szigetet épített. Jelenlétéből és munkájából - ha kisebb dimenzióban is - valami olyasmi jött létre a nyugati féltekén, mint amit Rudolf Steiner az első 240

világháború alatt a keleti féltekén létrehozott: az egymás ellen véres háborút folytató országok polgárainak közös szellemi műhelye. Ezt a honolului korszakát - bizonyos szempontból - szellemi tevékenysége csúcspontjának is tekinthetjük. Sorsára és lényére nézve jellemző körülmény volt az, hogy a második világháború egyik döntő pillanatát, a japánok Pearl Harbor elleni tá­ madását Honoluluban élte át. Életének jellegzetes vonása, ami mosta­ náig csak bizonyos korlátok között mutatkozott, most váratlanul em­ beriség-szintű dimenziókba lépett át. Életére mind ez idáig az volt jellemző, hogy különböző országokban, közösségekben vagy családok­ ban „véletlenül" mindig sorsdöntő események idején jelent meg. Ezeket az eseményeket a résztvevőkkel együtt végigélte, és tudatá­ ban feldolgozva emlékezetében megőrizte. így történt, hogy a botanikus vándor az első Goetheanum alapkőletételénél éppúgy jelen volt, mint ké­ sőbb Honoluluban, ismét az egész emberiség sorsdöntő fordulatánál! Azt a feladatát, amely Honoluluban osztályrészéül jutott, rendkívüli nyelvtudása nélkül természetesen nem tudta volna tejesíteni. Nyelvükön keresztül a népek lelkének megértése, a népszellemük iránt érzett tisztelet és az általános emberszeretet volt az a hordozó és összekötő erő, amely a botanikus vándort szellemi feladatában segítet­ te. Mivel képes volt elmélyült kapcsolatba kerülni az egyes népszelle­ mekkel, kimondhatatlanul szenvedett, amikor azt látta, hogy a népek vezérszellemüktől elfordulva - különféle démoni erők sugallatát kö­ vették. Amikor egy népről dorgáló módon szólt, akkor ezt mindig a fenti okból tette, de sohasem fordult el a népszellem tiszteletétől. A második világháború idején - Anglia súlyos megpróbáltatása alatt - felejthetetlenül szép szavakat talált az igazi népszellem ábrázolására. Évek óta baráti kapcsolat fűzte Amerikához, ezért számára semmi ter­ mészetellenes nem volt abban, hogy a világháború idején éppen ameri­ kai területen kell élnie. Már 1933 márciusában így írt Amerikáról bará­ tainak: „A népszellemek nem az olvasztótégelyben forrnak össze amerikai-angol népszellemmé, hanem egyetértésben azon dolgoznak, hogy egy jelenlét megtestesülését elősegítsék, aki a világ felé mint»civis americanus« ameri­ kaipolgár jelenik meg, de lelki tartalma szerint »civis mundi«, világpolgár­ ráfejlődik majd. Ez bizonyára csak a távoli jövőben valósulhat meg, mert 241

a mai amerikai gondolkodás a materializmus legmélyebb szintjére került. Ez a gondolkodás mégsem vált nacionalistává, tehát a lelki princípiumot szabadon hagyja. Ez a szabadság érvényesül abban a gondolkodásmód­ ban, amellyel az amerikai ember Rudolf Steiner antropozófiáját és benne különösen ember és kozmosz kapcsolatát megközelíti."

Alkalmazott darwinizmus John tehát - elhatározásához híven - elmondta a bölcs öregúrnak, a botanikus vándornak élete történetét. A háború kitörésekor nem hajózták be azonnal, először hosszabb szolgálati időt töltött Darwinban, Ausztrália északi partjánál. Itt érte a hír, hogy Japán az amerikai Pearl Harbor bombázásával belépett a háborúba, és röviddel ezután egész Indonéziát elfoglalta. Az indonéz szigetekről - akkor „Holland-Indiáknak" nevezték - szörnyű hírek jöttek a japánok kegyetlenkedéseiről, amely minden túlzás nélkül az újabb kori történelem legsötétebb fejezeteihez tartozik. Később né­ hány holland menekült is elvergődött Darwinba, akik a borzalmak elől menekülve, kétségbeesett állapotban jutottak el Indonéziából Ausztráliába. John alapvetően jólelkű ember lévén, mélyen együttérzett a megkín­ zott, egyensúlyukat vesztett menekültekkel. Minden lehető módon fel­ karolta őket, szabad idejét mint önkéntes betegápoló közöttük töltöt­ te. Egy szép napon egy teljes letargiában lévő holland érkezett a táborba, aki megközelíthetetlen maradt. A katonaorvos időnként mindenféle próbálkozás után - egy injekciót adott neki, amitől néhány óra múlva a menekült magához tért. Johnhoz fordult aki az ágya mel­ lett ült, és megkérdezte őt, hogy hol van? - Darwinban! - válaszolta neki John. Ennek a névnek hallatán a menekült felugrott, Johnra vetette ma­ gát, és iszonyatos erővel fojtogatni kezdte. John védekezni próbált, de támadójában emberfeletti erő tombolt. John végül öntudatát vesztve földre zuhant. A menekült - abban a hiszemben, hogy ellenfele meg­ halt - elengedte a torkát, mellé térdelt, és közvetlenül a térde fölött a combjába harapott. A fájdalom öntudatra ébresztette Johnt, ordítására segítség érkezett, akik támadóját megfékezték. 242

John belső világában azonban, ettől a pillanattól kezdve valami dön­ tően megváltozott. Túlságosan mély betekintést nyert az emberi sors legmélyebb szakadékának sötétségébe. Nem beszélt róla, de egész lé­ nyében az munkált, hogy az emberi kondíció mélypontjának megélése­ kor valami megtört benne. Ettől kezdve állandósult benne az élettagadás, amelyen többé nem tudott úrrá lenni. A katonaorvos ezenközben újra megérkezett, és kikérdezte a magá­ hoz tért holland menekültet. Kiderült, hogy John személye ellen sem­ mi kifogása nem volt; csupán a „Darwin" szót nem tudta elviselni. Ezt meg is okolta: a gonosz erő, amely hazáját, őt magát, feleségét és gyer­ mekeit a jelen tragikus állapotba taszította, Darwintól indult ki a világ­ ba. Amikor feleségéről és gyermekeiről beszélt, kétségbeesett zokogás vett erőt rajta. A roham csillapodtával végül így szólt: - Nem Darwin volt-e az, aki az állatok közé sorolta az embert? Dar­ win nélkül az emberiség a Krisztus utáni XX. században nem jutott vol­ na arra a gondolatra, hogy állati módon átadja magát a fajelméletnek és a fajok közötti harcnak! A faj gyengébb egyedeit megsemmisíteni, a fajidegen elemeket megölni, ahogy a japánok az enyéimmel tették, ezt mind Darwinnak köszönhetjük! A holland delíriuma egyre fokozódott, míg az orvos kénytelen volt a szerencsétlent ismét elaltatni. John megvallotta a katonaorvosnak, hogy még sohasem foglalko­ zott a darwinizmus elméletével, de az itt történtek után szeretne ké­ pet alkotni róla. A katonaorvos történetesen lelkes híve és jó ismerő­ je volt a darwinizmusnak. Minden alkalommal, amikor Darwinban megjelent, és Johnnal a darwinizmusról beszélt, magyarázatait min­ dig ugyanazzal a mondattal zárta: „Szomorú valóság, de megváltoztat­ hatatlan. " így sikerült végül Johnt meggyőznie, anélkül hogy tudta volna, mit okozott a másik ember lelkében. - Nos - kezdte válaszát a botanikus vándor -, tegnap beszéltünk a darwinizmus elméletének hiányosságairól. Ha van még egy kis ideje, a tegnap mondottakat kiegészíteném. Van azonban az ön problémájá­ nak egy másik fontos vonása. Hadd kérdezzem meg: - A darwini elmélet után hogyan vélekedik a menekültkérdésről? John megfordította a kérdést: 243

- Mit tanácsolna nekem, a két egoizmus közül - amelyik most Auszt­ ráliában egymás ellen harcol - melyikhez csatlakozzam? - Hogy melyiket támogassa a két egoizmus közül? Nyilvánvalóan azt, amelyik segítséget nyújt a rászorulóknak! Ausztrália ma olyan helyzetben van, hogy világtörténelmi példát mutathat, és a többi or­ szág példaképe lehet! - Számomra azért nehéz a döntés, mert semmit sem tudok azokról a népekről, akiket be kellene fogadnunk. Milyen tulajdonságokkal bír­ nak, és mit tettek az emberiség érdekében? A botanikus vándor egy ideig gondolkodott. - Kedves John, megkérdezhetem hogy mi a foglalkozása? - Népiskolai tanító vagyok, de emellett mindig festő akartam lenni. Ezek a tervek most végleg megsemmisültek bennem. - Festő? És melyik nagy festőművész alkotásaival tud leginkább azonosulni? - Raffaeléval, uram, mostanra már bizonyára ön is kitalálta. - Ha Raffaelt valóban szereti, akkor kérem, olvassa el ezt az érteke­ zést. Egy-két dolgot talán világossá tesz majd az ön számára.

Raffael és a Kelet Raffael két művét, az Athéni iskolát és a Disputát számos híres művé­ szettörténész a világ két legjelentősebb festményének tartja. Mindket­ tő abból a szellemi kölcsönhatásból született, ami az agg II. Gyula pápa és a fiatal festő-géniusz, Raffael között létrejött, amikor Gyula pápa 1508ban Firenzéből Rómába hozatta az ifjú művészt. Ismeretes, hogy a pápa segítette Raffaelt abban, hogy sokoldalú te­ hetségét minden irányban magasra fejlessze. Mivel a pápa Raffaelt „kultuszminiszterének" vagy „művészeti in­ tendánsának" is tartotta, a Rómával kapcsolatos művészeti munkákat - az ásatásokat éppúgy, mint az antik műemlékek helyreállítását - az ő kezeire bízta. Raffael ezzel a megbízatással akkora feladatkört kapott, amely a művészet történelmében egyedül állt: nem kevesebb volt rá­ bízva, mint a régi Róma feltárása és az új felépítése. II. Gyula pápa néhány év múlva bekövetkező betegsége és várható halála Raffael számára nagy sorskérdést vetett fel. További életútja és 244

munkája attól függött, miként alakul helyzete Rómában, egy új pápa alatt. Vajon műértő lesz-e, meghagyja-e Raffael működési területét, vagy más célokat akar majd követni. A név, amelyen II. Gyula - zabolátlan lénye és hatalmas ereje miatt ismertté vált - „il pontifico terribile" - a rettenetes pápa volt. Azt be­ szélték róla, hogy az egész világot újra akarja teremteni; fiatal korában karddal, öregségében pedig ecsettel és vésővel! Vajon utóda folytatja-e ezt a munkát, vagy befejezetlenül hagyja? A pápákat már ekkor is bíborosok választották. Gyula is ily módon került a pápai trónra, mégpedig egyhangú szavazással. Minden oka megvolt hát azt vélni, tekintélye akkorára nőtt, hogy a konklávé kíván­ ságait és tanácsait halála után is éppen úgy betartja majd, ahogy ezt életében tette. Számára ez azt is jelentette, hogy ha valakit utódául ki­ jelöl, akkor azt meg is választják majd. Az akkori világhelyzet miatt Gyula pápa mégis tartózkodott attól, hogy utódát egyenesen kijelölje. Ami a lehetséges jelölteket illeti - bizonyos iratok világosan mutat­ ják -, két személyiség jöhetett szóba: Giovanni Medici kardinális (Giuliano herceg fia) és Bakócz Tamás, Magyarország hercegprímása. Medici bíboros akkoriban Rómában lakott. Bakócz Tamás, keleti pompával, hatalmas kísérettel érkezett Rómába, és - jó magyar szokás szerint - gazdag ajándékokat hozott magával, amelyeket saját kezűleg adott át a pápának, a bíborosoknak és a pápai udvar minden rendű­ rangú képviselőjének. Tragikus okok hozták a magyar hercegprímást Rómába. Néhány hó­ nappal korábban I. Szelim szultán lépett az oszmán világhatalom élére. Miután apját - egy janicsár lázadás segítségével - trónjától megfosztot­ ta, a trónörököst és az egész királyi családot kivégeztette, hatalmát biz­ tonságban tudta. Trónra lépése után nem titkolta célját: nagy háborúkra készült. A ke­ let-európai népek számára nem volt kétséges, hogy kik ellen készül hadjáratot indítani. Azt is tudták, hogy Szelim a magyarokkal és a ki­ sebb kelet-európai keresztény népekkel fennálló békeszerződéseit sorra megszegi majd, és megsemmisítő háborút indít ellenük. Egy ilyen hadjáratnak saját erőből ellenállni lehetetlenség volt, hiszen ezek a né­ pek a korábbi török háborúkban teljesen elszegényedtek és kivéreztek. A törökök majdnem kétszáz éven keresztül tartották Európát rettegés­ ben, különösen a kelet-európai keresztényeket. 245

A kereszténység fenyegetett és megkínzott népeinek követeként érkezett a „világ fővárosába" Bakócz Tamás, a magyar hercegprímás. Beszámolójá­ val és érveivel sok bíborost megnyert már az általa képviselt ügynek; belát­ ták, hogy ezeket a veszélyeztetett keresztény népeket nem szabad a pogány­ nak kiszolgáltatni. Valószínűleg azt is megígérték Tamásnak legközelebb őt választják pápának, hogy a keresztény világ élén megvédje Európát az oszmánok fenyegető sokaságától. Akik ismerték Tamást, mind úgy gon­ dolták, megvan benne a képesség arra, hogy a kereszténység legnagyobb el­ lenségét megzabolázza. Amikor a halálosan beteg Gyula pápa értesült arról, milyen jó esé­ lyei vannak Tamásnak a pápaválasztásra, tudta, ha Tamást megválaszt­ ják, nem lesz pénz többé az örök város művészeti fejlesztésére, mert az új pápa minden rendelkezésére álló szellemi és anyagi erőt Kelet-Eu­ rópa védelmére fog felhasználni. Bakócz Tamás, az egykori parasztfiú - bár itáliai egyetemeken neve­ lődött - valószínűleg nem fogja megfelelően folytatni azt a munkát, amelyet elődje Róma felvirágoztatásáért elkezdett. Erre a munkára sokkal alkalmasabbnak tűnt Giovanni Medici, már csak születése és neveltetése miatt is. Gyula pápa betegágyánál fogadta Medici bíborost és Tamás herceg­ prímást. Kívánságairól nem nyilatkozott, de a bíborosokat összehívatta, hogy egy rég elfeledett, de még érvényes bullát általuk megerősítsen. Ez a rendelet a Contra Simoniam - egyházi méltóságok megveszte­ getése - címet viselte. Volt egy záradéka, amely szerint a bíborosoknak juttatott ajándék megvesztegetésnek tekintendő. Aki tehát ilyen aján­ dékot adott, a megajándékozott bíborosok által nem volt pápává vá­ lasztható. A bullát a pápa kívánságára megerősítették, és mindenki tudta, hogy ezzel a megerősítéssel Tamás hercegprímást a pápaválasztásból ki­ zárták. A bulla megerősítése (1513. február 16.) után négy nappal meghalt Gyula pápa. Utódjául Medici bíborost választották, aki X. Leó néven uralkodott, és elődje céljait minden tekintetben magáénak érezte. Raffael művészetét teljes erejével támogatta. Felépült az örök város valamennyi nép örömére és nemesedésére. Ezzel szemben viszont a keleti népek millióit dobták oda védelem és fegyver nél­ kül a közeledő muzulmán veszedelemnek. 246

Tamás prímásnak dolgavégezetlenül kellett hazatérnie súlyosan fe­ nyegetett hazájába, Magyarországba. Amitől tartott, amit előre látott, hét évvel római útja után beteljesedett. A törökök lerohanták Kelet-Európa kis országait, a területeket siva­ taggá tették, a lakosságot rabszolgaságba hajtották. Évszázadokon át tartott a török uralom, újra hajtottak a gonosz ma­ gok, amelyeket egykor Dzsingisz kán elvetett. Magyarország újra meg újra megpróbálta lerázni a török igát, de a hatalmas túlerővel szembeni felkelések reménytelen kudarcba ful­ ladtak. Raffael nem érte meg a keleti kereszténységnek ezt a mártíriumát. 1520-ban 37 évesen halt meg, ugyanabban az évben, amikor I. Sze­ lim fia Szulejmán foglalta el az oszmán birodalom trónját. Raffael te­ hát csak hét évvel élte túl Gyula pápát, és a furcsa pápaválasztást, amely az egész keresztény világot válaszút elé állította. Életének utolsó hét éve valószínűleg egészen másképp alakul, ha Bakócz Tamást választják pápának. Tamás másra szánta volna a pápai kincstár aranyát, és Raffael pályája egészen másképp alakult volna. így azonban Leo pápasága alatt, Raffaelo megteremthette híressé vált is­ koláját. Míg azelőtt Raffael maga tervezte, készítette és tökéletesítette al­ kotásait, ezekben az ajándékba kapott utolsó években rengeteg mun­ katárssal és tanítvánnyal dolgozott együtt. Lelkét valósággal bele­ árasztotta ezekbe az emberekbe és alkotásaikba. Csodálatos szálak szövődtek közötte és az általa inspirált emberek között. Raffael va­ rázslatos, fénnyel telített lényével, szelíd kedvességével, tiszta, angya­ li nyugalmával végtelenül sok szeretetet inspirált a körülötte élők lel­ kében. Ebből a szeretettől áthatott közös munkából születtek a vatikáni Loggiák híres freskói, és néhány nagy festmény a Stanzákban. Utolsó nagy képét - amelynek a Krisztus megdicsőülése címet adta - tanítvá­ nyai fejezték be. Ez a kép betegágya mellett állt, erre tekintett azon a Nagypénteken, amikor sötétség borította el és földrengés rázta meg Rómát, és ő a halállal viaskodott. Munkatársai segítették abban is, hogy - egyéb feladatai alól fel­ mentve őt - művész-életének legnagyobb alkotását, a Sfxtusi Madon­ nát saját kezűleg, ereje teljes odaadásával megfesthette. 247

A cinquecento ezen és sok más műalkotásának és kulturális értéké­ nek árát - az egész emberiség nevében - a pogány hatalmaknak kiszol­ gáltatott kelet-európai népek fizették meg hihetetlen szenvedéseikkel. A török uralom annyira legyengítette őket, hogy a későbbi, hatalmas keleti támadásokat már nem tudták megállítani: mártíromságuknak meg kellett ismétlődni. Az a menekültáradat, amelyet ma Ausztráliának be kellene fogadnia, pontosan ezekről a vidékekről származik.

Élet és halál között Katharina, a maori leány - a wellingtoni egyetem kultúrtöténész hall­ gatója - a második világháború vége felé súlyos betegen feküdt ottho­ nában, Rotorua helységben. A háborúban elesett barátja miatti fájda­ lom, az egész világ kaotikus állapota miatti aggodalom és a sokszoros túlerőltetés okozta betegségét. Orvosai szívinfarktust állapítottak meg. Katharina pontosan tudta, hogy mi vár rá: vegetáló létezés, amelyet sem életnek, sem halálnak nem lehet nevezni. A lét számára ekkor már szinte elviselhetetlen volt. Keserű bűntudat üldözte, mióta megkapta a hírt baráti körének pusztulásáról. Emlékezetében hordta azt a napot, amikor a bevonulás előtt, Nevil elment hozzá, és arra kérte, jegyezzék el egymást. Intette Katharinát, hogy közös barátjukkal, Dennisszel kapcsolatban ne ringassa magát hiú ábrándokban. Katharina évek óta szerette Dennist, akinek azonban - úgy tűnt - csak egyetlen szerelme van, a tudomány. Nevil most erre emlékeztette Katharinát, és azt bizonygatta, ő és Katharina kiválóan illenek egymáshoz, és boldogan élnek majd egy farmon, ha a háború véget ért. O csak akkor találja meg a szükséges erőt, hogy a háborúban kitart­ son, ha biztos lehet abban, hogy Katharina egyszer hozzá fog tartozni. Egy gyűrűt adott Katharinának, és annyit mondott, hogy élete és ha­ lála a lány kezében van. Ez a párbeszéd a tengerparton zajlott, és Katharina a Hold fényében hirtelen megpillantotta Nevil homlokán a halál jelét! Tudta, hogy Nevil a halál fia! A rémület és a félelem megingatta elhatározásában. 248

Igent mondott. Nevil ujjára húzta a gyűrűt, és utolsó napjait nagy bol­ dogságban töltötte Új-Zélandon. Katharina ezután bizonyos meg­ nyugvást érzett, de amikor Nevil és a többiek elmentek, a gyűrű egyre jobban szorította az ujját. Még mindig Dennist szerette, és nem Nevilt. Egy este, amikor a par­ ton arrafelé sétált, ahol Nevűtől a gyűrűt kapta, lehúzta ujjáról, és a tengerbe dobta. Rögtön meg is bánta, de már késő volt! Es most Nevil halott volt, valamennyi barátjával együtt halott! Katharina kezdettől fogva tudta, hogy Nevil évek óta szereti őt. Azt is megfigyelte, hogy amikor egymástól távol voltak, Nevil újra meg újra kitalálta gondolatait, és átvette érzéseit. Bizonyára most is megérezte a távolban, hogy mi játszódott le ben­ ne, amikor a gyűrűt a tengerbe dobta. Nevilt bizonyára ekkor érte a halál! E sejtések ellen hiába védekezett, állandóan visszatértek hozzá. Már nemcsak Nevil, hanem barátai haláláért is felelősnek érezte magát. Az eldobott gyűrű a baráti kör szimbóluma lett! O volt az oka mindannyiuk halálának! Időnként voltak jobb napjai, amikor ezeket az önvádakat agyrém­ nek, értelmetlen túlzásnak, egy túlterhelt idegrendszer betegségének tekintette. Lelki terheitől mégsem tudott megszabadulni, mert amikor saját bánatától elfordult, akkor azonnal a világ egész ifjúságának sorsa jutott eszébe, és ez még elviselhetetlenebb volt számára. Ezekben az években három híres kortársát tisztelte mindenekfelett: Albert Einsteint, az amerikai tudóst, Steven Spendert, az angol költőt és Nevil Shute-ot, az ausztrál romantikust. Amikor újra elfogta a bénító kétségbeesés, összeszedte magát és el­ határozta, mind a háromnak írni fog, hogy legyenek segítségére prob­ lémája megoldásában. Mutassák meg, hogyan lehet jóvátenni egy aka­ ratlan vétket, amit olyan valaki ellen követtünk el, aki már nincs az élők sorában. Hogyan szabadulhat valaki egy olyan bűn terhétől, amelyet akarata ellenére követett el? A mai kor fiataljai - az utóbbi években - mind arra kényszerültek, hogy gyilkoljanak, és egyéb gonosz tetteket kövessenek el. Katharina egyéni sorsa nem volt egyéb, mint pókhálószerűen finom jelképe a sok millió ártatlan fiatal bűnössé válásának. 249

Hogyan lehet az ilyesfajta vétket jóvátenni? Katharina meg volt győződve arról, hogy a lét kínjaitól nem szaba­ dulhat meg, és a halál nyugalmához nem juthat el addig, amíg választ nem kapott erre a kérdésére. A három híres személyiség címét nem ismerte, így csak országuk ne­ vét írta a borítékra. Bizonyos volt abban, hogy az ilyen nagy hírű ember biztosan így is megkapja levelét. Választ persze soha nem kapott, és szenvedése erősebb volt, mint valaha.

Egy kontinens döntése A háború után Rotoruaban egy fiatal új-zélandi orvos telepedett le, Katharinát is rendszeresen látogatta. Egy szép napon elmesélte neki, hogy hamarosan vendége lesz, a híres botanikus vándor, akit Új-Zé­ landon olyan gyakran emlegettek. Sokféle történet keringett róla, és sokan úgy gondolták, hogy Új-Zélandnak nincs nálánál jobb barátja. Katharina nem árulta el, hogy már hallott erről az emberről, és rég­ óta szeretett volna beszélni vele. Az orvos által üzent a botanikus ván­ dornak, és kérte, ha egy mód van rá, látogassa meg. Mielőtt a botanikus vándor belépett volna Katharina szobájába, már messziről tudni lehetett, hogy közeledik. Emelt hangon szidta a kint ácsorgókat, hogy saját országukban tönkreteszik a természetet. Ősho­ nos növényeiket hagyják kipusztulni, és helyükbe olyanokat ültetnek, amelyek nem illenek ehhez a talajhoz és klímához. Nem veszik figye­ lembe a csillagövezetet, amely alatt élnek. Az állataikat sem etetik megfelelően. Vakon utánozzák az európaiakat! Végül még néhány tanáccsal szolgált, és már ott is állt Katharina ágya mellett. Balkezében különféle növényeket tartva, jobbját Katharinának nyújtotta. - Nagyon szeretem a kézfogást - mondta, mert tudta, hogy itt ez ál­ talában nem szokás. Középmagas, szikár, öregúr volt, fehér hajjal és bajusszal, talán már nyolcvanéves is elmúlt. Szeme a legvilágosabb kék égbolt árnyalatát tükrözte, időnként apró fénymeteorok ragyogtak fel benne, mint a nap­ fénytől átvilágított levegőben. Finoman metszett, mozgékony keze sa­ játos, külön nyelven beszélt. 250

- Azt kérte, hogy jöjjek el magához - mondta -, szívesen jöttem. De mielőtt beszélgetnénk, egy alapvető dolgot tisztáznom kell. Akármi szépet is írt rólam közös ausztrál barátunk, John, ne ringassa magát il­ lúziókba, öregember vagyok, tele hibákkal. Katharina az aggastyán jövetelét valóságos csodának tekintette! Va­ jon, mi adta neki az erőt, hogy túlélje a háborút, elviselje a klíma ne­ hézségeit, és idős korára visszatérjen Új-Zélandra? Öröm és bámulat töltötte el a legyengült lány lényét. Nehezére esett a beszéd: - Már évek óta szerettem volna megismerni önt, és nemcsak egyedül én, hanem egész baráti köröm is. De nem volt szerencsénk, mindenütt elmulasztottuk! - De most itt vagyok! - Köszönöm önnek. Mindig azt szerettem volna, hogy tanítómeste­ réről beszéljen, aki az én szememben az új kozmikus tanító - nem aka­ rom a régi Tohunga nevet használni. Azt hiszem, ő az, akire a mi kis or­ szágunknak nagy szüksége van! Kérem, beszéljen róla bármit, ami éppen az eszébe jut! Nagy fáradtság vett erőt Katharinán. Amíg mozdulatlanul feküdt, a vendég jó darabig szótlanul ült mellette. Aztán hirtelen egy régi emlék merült fel benne. A kép egy mozaik festmény volt, amit vándorlásai so­ rán valahol Európában látott, egy régi templomban. Ez a kép nagyon mélyen megérintette, és most egészen különleges megvilágításban jelent meg ismét lelki szemei előtt. Ez a megvilágítás olyan volt, hogy a kép valamennyi szférájának kiegyensúlyozottsága és a benne működő feszültségek is egyszerre jutottak kifejezésre. A kép alsó részén felismerte a zöld iker-sziget hangulatát, két oldalon a fehér bárányok menetét, középre az ország védelmezője felé. A mozaik gaz­ dagon díszített felső részén az ég arany hátterében látta a kezet, való­ színűleg Krisztus isteni kezét. Tőle jobbra és balra fehér, pirosas és vi­ lágoskék boltozaton két alak térdelt, egyikük Mózes bölcsességét, a másik Illés iránymutató erejét hordozta. A botanikus vándor erről a benne felmerült emlékképről kezdett mesélni Katharinának. A leány elmélyült figyelemmel hallgatta, és ér­ deklődése egyre nőtt, amikor az öregúr a mozaikkép felső részének le­ írásához érkezett.

251

Ezután így folytatta: - Tanítómesterem nagy súlyt fektetett arra, hogy az ilyen műalko­ tások szemlélése közben a mű valamennyi szféráját a leggondosabban magunkba fogadjuk. Ez segítségünkre van abban, hogy magunkban átéljük a szellem hatalmát és erejét. A szellemét, aki a világrendben a lent és a fent elválaszthatatlan összefüggését fenntartja, és az emberek­ nek, akik ezt felismerik, igazi életbölcsességet ajándékoz. Katharinának úgy tűnt, hogy az az életbölcsesség, amelyről a vendég beszélt, lassanként őt is betölti, érezte a szelíd sugárzás realitását, és tudta, hogy sokkal többről van itt szó, mint pusztán hangulatváltozás­ ról. A vendég ekkor egészen váratlanul más témához nyúlt. Végtelenül egyszerű és kézenfekvő meglátásaival Katharina legbenső lelki problé­ máinak a mélyére hatolt. - Hogy az önt emésztő önvádak jogosak-e vagy sem, azt ma még nem lehet eldönteni. Erőssé kell válnia, és ebből az erőből megtanulni, hogyan kell saját hibáit elviselni, ahogy mások hibáit is el kell viselnünk. Ez az erő egyben tudás is, amely lehetővé teszi számunkra, hogy ren­ dezzük, amit rendeznünk kell. Ez alól a kötelezettség alól nem létezik ki­ búvó! A mély gondolatsort követve, Katharina úgy érezte, hogy a gyógy­ ulás útjára lépett. Egészséges életkedve, amely Nevil halála óta elhagy­ ta őt, most újra visszatérőben volt, és egy belső tartással párosult. Karherina ezt a változást valamilyen módon a vendége lényéből ára­ dó erőnek tulajdonította. Nagyon vigyázott arra, hogy megnyilvánulásai tiszták, világosak és egyszerűek legyenek, és ne árulkodjanak a lelkében kavargó, túlcsor­ duló érzésekről. így csak ennyit mondott: - A vétlen vétek, hosszú idő óta ez az életem fő problémája. - Rátalál a megoldásra, ha végiggondolja, hogy születésnek és halál­ nak csak a test felett van hatalma, a lélek és a szellem más törvényeket követ. A lélekben az állandó változás hatalma uralkodik, míg a szellem az isteni örökkévalóság részese. Ezért lehetséges számunkra szabadon választott áldozati tettekkel - tehát nem kötelezettségből fakadó, ha­ nem szabad tettekkel - úgy a Földön, mint a testetlen létben is a vét­ len vétket áldássá alakítani, a kozmosz örökös értékeit tovább neme­ síteni. 252

- Igen, uram! - lehelte Katharina, és békésen lehunyta a szemét. Lé­ legzése mély és nyugodt volt. A vándor ekkor két rövid füttyöt hallott a ház előtt. Tudta, hogy ez a postás jelzése. Amikor kiment, egy maori férfi állt előtte, a kezében vastag borítékkal. Az öregúr arckifejezését látva, azt kérdezte: - Későn jöttem? A vándor ránézett a borítékra. Látta, hogy a levél Johntól jött, és Katharinának volt címezve, azt is sejtette, hogy mit rejt a boríték, mert ő is kapott Johntól egy kéziratot. A vándor így felelt a postásnak: - Az ilyesmi soha nem jön későn. Ekkor a postás a ház bejáratánál lévő lávakő alá rejtette Katherina levelét. Erről a rejtekhelyről a leányon kívül senki sem tudott. A kézirat ezt a címet viselte: Egy kontinens döntése.

Zárszó Amikor a botanikus vándor néhány nap múlva elhagyta Rotoruat, el­ ment a ház előtt, ahol Katherinával találkozott. Rövid beszélgetésükre emlékezve most úgy gondolt a halott leányra, mint egy diákra, aki új létformájában végre rátalál vágyva-vágyott tanítómesterére, sokáig nélkülözött bajtársaira, és velük együtt megtanulja majd, amit mindig is keresett. Az aggastyán ekkor mesterének tanítóját, Goethét idézte fel gondo­ lataiban. Goethe így vélekedett a halálról: „Szellemünk örök természetű, megsemmisíthetetlen lény. Öröktől fogva az örökkévalóságig fejlődik, szüntelen jelenlétben, mint a Nap, amely csak földi szemünk számára látszik lenyugodni, valójában szüntelenül tovább világít." Ezekkel a goethei gondolatokkal készült aznap este egy baráti beszél­ getésre. Alfred Meebold, a botanikus vándor 89. évéig dolgozott azért, amit közel 5 évtizeddel korábban feladatának megjelölt:

253

„ Tenni azért, hogy az elkövetkező generációk útjából a gondolkodásnak azokat a rettenetes akadályait eltávolítsa, amelyek elhitetnék velük hogy az ember nem több, mint földi állat." (Idézet Alfréd Meebold Út a szellemhez című könyvéből.)

A Michael-napján született botanikus vándor, Alfréd Meebold Új-Zé­ land keleti partján, 1952. január 6-án, Vízkereszt napján a déli harang­ szó ideje alatt hagyta itt a földi világot. Halálával a Hemiszférák párbeszéde egy fejezete véget ért. Halála órá­ jában a zenitjén álló nyári nap élesen megvilágította egy új világkor­ szak szellemi követelményeit.

ALFRÉD MEEBOLD UTOLSÓ KÖLTEMÉNYE

Boldogtalan Atlasz, a világ melyet hordoz, fájdalommal teli. A lélek földi sorsát mintázza, mely a szellemi fény felé tör. De, ami a csillagok tűzviharában mint szeretet benne megszületett, Földi életében, keserű, bús fájdalom forrása lesz. Ami születni készül a csillagok felé szárnyalóban, Csalás, hazugság fojtja meg A bölcsesség, jóság helyett, az igazságos bíró helyén trónol a képmutatás, démoni kacajjal tobzódó lidércek felett

254

A FORDÍTÓ VISSZAEMLÉKEZÉSE

•

Sorsomat, mint mindenkiét, a Hierarchiák építették fel. 1968-ban hallot­ tam életemben másodszor az antropozófiáról, ekkor 37és 1/2 éves voltam, és a második Holdkapumnál jártam. A magyar antropozófia ekkor lépett hetedik hétéves korszakába, amit a Mars bolygó szellemi erői vezetnek. Azt hiszem, ezeknek az erőknek köszönhetem, hogy elvezettek az antropozójiai mozgalomhoz. 1976-ban Rózsi néni (dr. Szilágyi Jenőné) a Társaságban arról beszélt, Pozsonyba kell utaznia, mert ott találkozhat Mária nénivel (Nagy Máriá­ val) a magyarországi antropozófia helyzetének és a Társaság ügyeinek megbeszélésére. Rózsi néni egyáltalán nem volt lelkes, nem sok kedve volt az utazáshoz és a találkozáshoz. Fogalmam sem volt arról, hogy ebben az esetben tulaj­ donképpen miről is van szó, de azonnal felajánlottam Rózsi néninek, hogy gépkocsimmal elviszem. O nagyon megörült a lehetőségnek, úgy éreztem ezzel nagy kő esik le a szívéről. Egy igazi, téli kora reggelen indultunk el rettenetes szélviharban. Vízke­ reszt napja volt, és az égen - ebben az évszakban ritka jelenségként - szi­ várvány rajzolódott ki. Rózsi néni barátai aggodalmak között búcsúztak tőlünk, féltettek ben­ nünket ettől az utazástól, hogy odaérünk-e. Az utazás természetesen jól sikerült. Két napig voltunk Pozsonyban. Egy szép, régi szállodában laktunk, ahová Mária néni már előttünk megérkezett. Csak egyszer láttam őt, ak­ kor is rövid ideig amikor érkezésünkkor szobája ajtajában megjelent. Ma­ gas, sudár alakjával az egész teret betöltötte. Rózsi néni valósággal eltör­ pült mellette. Mária néni rám mosolygott, én pedig azonnal nagy tiszteletet éreztem irányába. Beszélgetésre nem volt alkalmam vele, de azt hiszem, a megille255

tődöttségtől talán meg sem tudtam volna szólalni. Én akkoriban teljesen Rózsi néni 'bűvkörében' éltem. Rövidesen eltűntek a szobában, és a követ­ kező két napot intenzív beszélgetésben töltötték. Én napközben a városban sétálgattam. Harmadnap, visszaindulásunk előtt, befutott Vámosi Nagy István, micisapkában, megviselten, éppen akkor szabadult ki a börtönből. Több antropozófus is érkezett vele, akik közül sokan ismeretlenek voltak szá­ momra. Mostanában - amíg az emlékiratok és előadások egy részének fordítá­ sát végzem - hetek, hónapok óta mélyebben ismerkedem végre csodálatra méltó lényével és életművével. így merült fel emlékezetemben egy régi álmom. Mielőtt Rózsi nénit megismertem, már jártam valakihez antropozófiát tanulni, de mindig arra vágytam, hogy Rózsi néni közelébe juthassak, és tőle tanulhassak. Ebben az időben álmodtam, hogy becsöngettem hozzá, de aki kedvesen mosolyogva ajtót nyitott, az mégsem ő volt, hanem egy magas, karcsú hölgy. Ma már bizonyos vagyok benne, hogy abban az ál­ momban mindketten ott voltak, mégpedig legjobb vonásaikkal, ideálisan összeolvadva, és nem úgy - mint akkor Pozsonyban - érzékelhetően fe­ szültségben, vitatkozva, egymást győzködve. A visszaúton végigaz volt az érzésem, hogy ez a találkozás végeredmény­ ben sikertelen volt. Rózsi néni feszülten, frusztráltan ült mellettem, és bár nekem közvetlenül nem mesélt semmit, félszavaiból annyit értettem meg, hogy nem teheti meg, amit Mária néni javasol, mert csak ő, azaz Rózsi néni ismeri a magyarországi viszonyokat. Magyarországon a „tiltott időkben" a Társaságban több csoport műkö­ dött, amelyek között kevés volt az egyetértés, egymásról nem nagyon vettek tudomást, mindenki a maga igazát bizonygatta. Ez nekem nagy fájdalmat okozott. Sokszor kérdeztem Rózsi nénit, miért nem lehet összhangot teremteni az antropozófiai csoportokban ? O mindig azt válaszolta: ez ma nem lehetséges. Ma már látom azt is, amit akkor nem, hogy itt egy vérre menő küzdelem zajlott, amelyben egyik fél sem volt képes engedni. Akkoriban a csoport­ tagok azzal vigasztalták egymást, hogy „na igen, ez a különféle áramlatok összecsapása". Mióta Mária néni életművével foglalkozom, gyakran felmerül bennem a kérdés: 256

Mi lett volna, ha 1972-ben, vagy később is, amikor Domachban jártam, rátalálhattam volna? Mi lett volna a magyarországi antropozófiai mozgalomból, ha 1976ban a pozsonyi találkozó másképpen alakul? Vajon a sors rendelése szerint kellett ennek így történnie... ? Ma úgy látom, hogy sok mulasztás történt, volt, ami szándékos, és volt amit „véletlennek" bélyegezhetünk. Most, amikor - erre a könyvre előkészülőben - Mária néninek mindhárom emlékiratát lefordítottam, lényé­ nek nagysága teljes egészében kibontakozott előttem. Megismerve életmű­ vét, mostanában - magamban - Mahatma Máriának neveztem őt. Azt hiszem, bátran kimondhatom, hogy nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi antropozófiai mozgalomban is egyedülálló, amit Nagy Mária alkotott. Példa számunkra áldozatkészsége, szeretete, kedvessége, jósága, éleslátása, fáradhatatlan munkabírása, a Rudolf Steiner által megmuta­ tott szellemi és karma kutatások további kibontakoztatása. Köszönöm a sorsnak, hogy ezt az általunk majdnem elfeledett és elhall­ gatott lényt mélyebben megismerhettem, és most e könyv által mások is el­ merülhetnek gazdag életművében. Mi pedig, akik az elmúlt hetekben, hónapokban életműve megjelenteté­ sén dolgoztunk, őszintén reméljük, hogy törekvésünk találkozott az ő szel­ lemi akaratával. Scherak Mari Ispánk, 2000. május

257

BIZALOM Az újság néhány számának reprintje

BIZALOM

Havonta 15. szám.

a

kétszer

megjelenő

szemle,

világ folyásúról és az ember alkotásairól. XV. évfolyam

1944.

augusztus

1.

Bizalom Havonta kétszer megjelenő szemle, a világ folyásáról és az ember alkotásairól. 14. szám. XV. évfolyam 1944. július 15.

Magyar halál I. A halál képe a magyar költészetben

Ahányféle az élet, annyiféle a halál. A virág elhervad, a levelek lehulla­ nak, az állat kimúlik, az ember meghal... A kinyílt sziromleveleket elfújja a szél, mintha lepkéket himbálna. A lombok elpirulnak, megaranyozódnak és leperegnek. A kutya vészes vonítással vagy szívreható nyöszörgéssel vonaglik végsőket. Szókratész pedig, halálos méreggel elhűlő testében a lélek halhatatlanságára ta­ nítja tanítványait, amíg csak beszélni tud. 259

Növény állat ember mindegyaránt élőlény, de valamennyinek más­ képpen fejeződik be élete. Ez az oka annak, hogy a nyelv-géniusz az el­ múlást az élőlények mindhárom birodalmában más-más kifejezéssel nevezi meg. Meghalni pedig egyedül csak az ember hal meg.* De még az egyes emberekre is vonatkozik az igazság: ahányféle élet­ mód, annyiféle neme a halálnak. Ahogyan van, küzdelmes, békés, ne­ héz, könnyű, csúnya, szép, természetes és erőszakos élet, ugyanúgy van kínos és szelíd, természetes és erőszakos, nehéz és könnyű, csúnya és szép halál megszámlálhatatlan változatban. A közmondás azt tartja, nincs két egyforma fűszál, még kevésbé lehet két egyforma emberi élet. Ahány ember, annyiféle az egyéniség, de annyiféle az élet és a halál is. Az ember elsősorban azért fél a haláltól, mert számtalan példából látja, hogy a meghalás mekkora és mennyiféle gyötrelemmel, csúfság­ gal és irtózattal járhat. Néha többel, mint az egész élet. „Nemo beatus ante mortem." Senki se boldog a halála előtt! Még a legkellemesebb, legboldogabb élet mérlegét is felboríthatja egy gyötrelemmel teli csúf, keserű halál. Akik sok embert láttak meghalni s tapasztalataikról feljegyzéseket, statisztikákat készítettek, azok azt állítják, hogy a meghalás kínja és rútsága nem is annyira a velejáró testi szenvedés nagyságától függ, ha­ nem elsősorban a lélek állapotától. Ha például a lélekben lelkifurdalás támad, s azt mondja, hogy az ember valami módon önhibájával maga okozta keserves betegségét, akkor a szenvedés tűrhetetlen. De elvisel­ hetetlen gyötrelmet idézhet elő némely emberben az meggyőződés is, hogy kínos betegségét és nehéz halálát igazságtalanul - érdemtelenül kapta. Az a lélek viszont, amelyik egy magasabb rend és igazságszolgál­ tatás intézkedésének tekinti szenvedéseit és halálát, s ezeket belső megnyugvással veszi: az egésznek kihúzza méregfogát, s nagy könynyebbségre talál. De ez a megállapítás már csak a legvégsőkre vonatkozik. Ha az em­ ber, előzőleg nem szerezte meg magának élete egész ideje alatt azt a lelkületet, amivel halálát megkönnyítheti és megszépítheti, az „utolsó percben" már nem pótolhatja mulasztását. Ép így „utolsó percben" * Érdekesen különbözteti meg például Petőfi Sándor a Szeptember végeben a saját egyéniségét jellemző elmúlást, a virág elmúlásától. Az utóbbira azt mondja: a virág elhull, önmagára

260

már nem pótolhatja azokat a rombolásokat sem amelyeket szerveze­ tén vagy az életben való helyzetén végzett s amelyek megnehezítik halá­ lának lefolyását. Ezért mondja a régi tanítás „Aszerint halsz még, ahogy, éltél!" „Az önző, zsugori, aki egész életében mindent sajnált másoktól: magárahagyottan, kínos árvaságérzéssel múlik ki a világból. A tékozló, könnyelmű fráter, talán mint csavargó vagy koldus rongyosan esik össze az utcán. Az élvhajhászó rút betegségektől pusztul el. A szelíd, bölcs bé­ késen leheli ki lelkét s a hitetlen szörnyű halálfélelmek gyötrelmei kö­ zött éli át végóráit." E régi tan igazságának bizonyítására számtalan meggyőző példát lehetne felhozni. S ha nem is minden egyes haláleset­ ben tudjuk pontosan kideríteni, hogy a halál módja miképpen követ­ kezett a halott életmódjából, mégis mindenkor erősen érezzük, hogy halálunk lefolyása szorosan összefügg életünkkel, s csak olyan halálra számíthatunk, amilyen halált magunknak életünkkel előkészítünk. Még a háború idején is, amikor az erőszakos és váratlan halál, kívül­ ről rombolja szét a még belülről romlatlan, ép szervezeteket: élesen láthatjuk, hogy a halál folyamata milyen különbözővé válik mindenki­ nél, aszerint, hogy ki miképpen irányította és alakította testének, lelké­ nek életét. De ez a tanítás, hogy „aszerint halunk meg, ahogyan éltünk," csak egyik oldalát világítja meg az élet és halál közötti összefüggésnek. A másik oldalát egy másik tanítás fejezi ki: „Mindenki aszerint él, aho­ gyan a halálról gondolkodik." Aki a halált végleges befejezésnek tekin­ ti, az egészen másképp rendezi be és építi fel életét, mint a másik, aki a halálban átmenetet lát, egy nagykaput. Túl rajta a földi élet gyümölcsei megérnek és titkai kiderülnek. Ha végigtekintünk az emberiség fejlő­ désének évezredein, megállapíthatjuk, hogy az emberek annál neme­ sebben, annál szebben éltek, és annál termékenyebben alkottak: minél világosabban látták az életnek halál utáni megoldását. Nem lehet és nem szabad elsiklani a mellett a nagy kultúrtörténeti tény mellett, hogy minden nagy művelődési korszak a lélek halhatatlanságának erőteljes és korszerű felismerésére épült fel. Azaz: valamennyi nagy művelődésnek közös tulajdonsága, hogy emberek annál nemesebben, annál szebben él­ tek korának megfelelő módon ismerte a halál utáni élet tényeit. Ez alól a megállapítás alól nincs egyetlenegy kivétel sem. Az ó-kínai, ó-indiai, ti­ beti kultúráktól kezdve: Perzsián, Egyiptomon, hébereken, keltákon, aztékokon, görögökön, a régi Rómán s az egész közép- meg újkoron át 261

nem keletkezett sohasem a földön művelődés a halál utáni élet tudata nélkül, ha minden egyes kultúra a halál utáni létnek más-más vonását domborította is ki - a teljes szintézis még a jövő feladata. Ezt a tényt a történelem és a művelődés története még eddig nem emelte ki eléggé, és nem hozta teljes súlyában az emberiség tudomására. Pedig igen komoly és nagyon is megszívlelni való tanúságokat tartalmaz, éppúgy, mint ellenténye is. Az, hogy a hanyatlás, a zűravar, a gonoszság és műveletlen­ ség korai pedig éppen azok voltak, amikor a halál utáni élet igazságai összezavarodtak a lelkekben, amikor az emberek nem tudták és nem ismerték a földi és a halál utáni lét összefüggéseit. Soha ez még olyan mértékben nem történt meg, mint a mi időnkben, amikor nagy töme­ gek egyenesen tantétellé emelték, hogy a halálban nemcsak a test, ha­ nem a lélek is elpusztul, és a halál utáni továbblétezést teljesen megta­ gadták. De soha az emberiség még nem is süllyedt olyan mélyre és akkora pusztítást nem is végzett, mint most, a két, egész világra kiterje­ dő háborúban. E rombolások nagy részét az emberek azért bírták elkö­ vetni, mert hátrafelé - nem pedig előre - haladtak a halál utáni élet meg­ ismerésén és kitértek, annak a kérdésnek részletes tisztázása elől, hogy miképpen kell majd számot adniuk földi életük cselekvéseiről az örök­ kévalóságban. Amit erről azelőtt tudtak, egyrészt elfelejtették, egyrészt pedig babonás hitté torzították s így többé nem voltak képesek tetteik halál utáni következményeit átlátni. Látókörük e tekintetben ahelyett, hogy bővült volna, teljesen összezsugorodott. Pedig minél nagyobb az ember látóköre, annál könnyebben találhatja meg a helyes cselekvés út­ ját, s minél szűkebb, annál valószínűbb, hogy óriási hibákat fog elkövet­ ni. Az emberiség amikor látókörét teljesen leszűkítette a születés és ha­ lál korlátai közé, s nem törődött többé azzal, ami a születés előtt volt és a halál után lesz: a leghibásabb cselekvésnek lavinaszerű hanyatlását indí­ totta meg. Becsukott minden ablakot, elzárta maga elől a távlatokat, a fényt, a friss levegőt: a beállt sötétséggel tönkretette addigi ép látását és ítélőképességét. így került arra a lejtőre, amin ma hanyatt-homlok, zuhan lefelé. De figyeljünk! Jöttek nagy tanítók, akik új látást tanítanak, és nagy távlatokat mutatnak. Hallgassunk reájuk!* * Rudolf Steiner: A magasabb megismerés útja és összes művei (Géniusz). Ravasz László: Látások könyve. Karácsony Sándor összes művei stb.

262

És a nemzeti géniuszok igazi szellemszavára is ügyeljünk fel! Az ő szellemszavuk nem az egyoldalú, túlzott nacionalizmust hirdeti, hanem azt, hogy a népek sajátosságai így ellentétes tulajdonságaik is egymás tá­ mogatására és kiegészítésére keletkeztek. A nemzeti géniuszok tanítá­ sából, ha helyesen fogjuk fel, fel lehet építeni mindazt, ami egy táguló látókörhöz, egy új helyes cselekvéshez szükséges, és meg lehet belőlük ismerni az életnek és halálnak, élettermékenyítő kapcsolatát is. A magyar nemzeti géniusz ősidőktől fogva megtanította minden hoz­ zátartozóját arra, hogy nemesen és méltóságteljesen tudjon meghalni, s valóban a magyar nép egyik alapsajátossága, egyik alkati tulajdonsága volt mindig, hogy bátran és szépen tudott a halállal szembenézni. Egy­ szerű és szerény műveltségű fiaiban is élt az a „halálmegvetés," ami nem engedte, hogy az elmúlás órájában az állatias halálfélelem felül­ kerekedjék rajtuk. A maguk pallérozatlanságukban is előkelőkké let­ tek, amikor a halál órája közeledett, mert spontán élt bennük az érzése annak, hogy az igaz ember a testi fájdalom gyötrései és az elmúlás ör­ vényei között is megőrzi emberi méltóságát. Minden nép között híres volt a magyar ember - és magyar asszony! - közmondásos bátorságáról, félelemnélküliségéről. De a népek tudták azt is, hogy a félelmek legsú­ lyosabb, legalacsonyítóbb faját: a halálfélelmet sem ismeri a magyar. Ezért tudott örökös bizonytalanságban, állandó végveszély között ezer esztendeig megmaradni hazája földjén. Hogy a magyar nép, tömegei és egyesei miképp néztek szembe a ha­ lállal: ezt az egész magyar történelem példázza! S igazán mélyreható biográfiája lenne az emberi méltóságnak az a könyv, amelyik felsorolná, hűségesen, valóságszerűen megrajzolná - nem a „regényes korrajzok" felelőtlenségével -, hogy különböző korokban és helyzetekben, ma­ gyar névtelenek és magyar nagyok miként fogadták a rájuk sújtó halá­ los szenvedést, és hogyan álltak helyt végórájukban. Egy ilyen felso­ rolás messze túlhaladja munkánk kereteit, ezért csak példaképpen emlékeztetni akarunk arra, hogy miképp tudtak meghalni minden idők magyar katonái s a kurucok, a bujdosók, a gályarabok, azután a török­ verő Zrínyi Miklós, a száműzött Rákóczi, az „egy gondolattól" zakla­ tott Petőfi, a kivégzett aradi tizenhárom, a vértanú Tisza István, a ma­ gát odaáldozó Teleki Pál stb. stb. Pontos, hiteles krónikások írják le, hogy mindezek hogyan viselkedtek halálos keserveik közepette és utolsó perceikben. Csak találomra említjük éppen ezeket a neveket, 263

nem célzatossággal. Milliónyi hasonló példát lehetne felhozni törté­ nelmünk lapjairól, valamennyi ugyanazt az alapmagatartást domborí­ taná ki, különböző egyéniségek színezésében. S felmerül a kérdés: honnan származott a magyar ember ereje és fölénye a halállal szem­ ben? Csak nem abból az ősi mongol érzésvilágból, amelyik nem becsüli különösképpen az életet, tehát könnyedén eldobja vagy elveszíti? Csak nem az élet-megvetés az alapja a magyarok halál megvetésének? Ezekre a feltevésekre erőteljesen rácáfolnak ősvallásunk töredékei és ősi szokásaink maradványai, főleg pedig a honfoglalási sírleleteken is megtalálható életfa. (Alább bőven lesz még szó róla) Ez azt hirdeti, hogy a pogány magyar a halálban egy új élet kezdetét látta, és nem azért fogadta bátran a halált, mert könnyű volt neki az élettől megvál­ ni, ellenkezőleg: azért, mert nagyra tartotta az életet, s a haláltól annak új fejezetét várta. Más az, amikor a távol keleti, fatalizmustól áthatott sárga bőrű embertársunk szemrebbenés nélkül felvágja a hasát valami olyan okból vagy olyan célért, ami nekünk apróságnak látszik, s amit, felfogásunk szerint, még említeni se lenne szabad egy napon az élet szent értékével - és megint más, amikor a magyar ember legyűri magá­ ban a hozzátartozóitól való elszakadás, az élettől való eltépés fájásait, úrrá lesz azok felett, és szerénységében is méltóságteljesen várja a leg­ nagyobb Úr érkezését: a halált. Hogy azután a keletről Európába ván­ dorolt magyarság honnét vette, miből építette fel azt a meggyőződését, hogy a halál új életnek a forrása: azt ma már nem lehet pontosan kide­ ríteni. Az összehasonlító mitológia azonban kétségen kívül megállapít­ ja és számtalan adattal, ténnyel bizonyítja, hogy nemcsak a magyar, de a finnugor testvérnépek is mind meg voltak győződve arról, hogy a ha­ lál nem megsemmisülés - hanem létforma-változás -, a halál nem a legnagyobb Úr, a legfelsőbb Isten, hanem olyasvalaki, akivel még jobb­ fajta emberek is meg tudnak küzdeni, mint például a Kalevalában* Lemminkejnen anyja, mert az ember nemcsak azokból az alkatrészek­ ből áll, amelyek a halálban tönkremennek, hanem ezenkívül még olyasmiből is, ami túléli a halált, ami erősebb a halálnál. Mitológusaink bőven kifejtik, hogy a magyar nép azért tudta olyan bensőségesen magáévá tenni a Szűz Mária kultuszt, mert a Boldog­ asszony tiszteletnek már pogány korában is hódolt. Hasonlóan a ke* A Kalevala a finn testvérnemzet nagy népi hőskölteményének címe. 264

reszténység tanítását a lélek halhatatlanságáról, a halál utáni életről, a földi cselekvések és a halál utáni élmények összefüggéseiről szintén azért tudta igazában, mélyrehatóan magáévá tenni, nem pedig csak fel­ színesen elfogadni, mert ehhez az alap meg volt már az ősi pogány val­ lásban. A magyarság tehát nem csupán magatartása tekintetében, ha­ nem meggyőződésében, megismerésében is, azt lehet mondani, mindég otthonos volt; tájékozott volt a halál titkai felől. Értett a halálhoz, gya­ korlatban és elméletben. Úgy látta, hogy a halál hídján csak a test nem tud átkelni, - ezért innen marad -, a lélek azonban jár-kel rajta keresz­ tül, mint a levegőn a postagalamb. Azt, hogy a magyarság mennyire érdeklődött pogány és keresztény korában a halál iránt, hogy mennyire első helyen fekvő szívügye volt ez neki, ha nem is bizonyítja, de jellemzi a következő két tény. Csekély számú ősbetűkkel írt töredékeink közül a Karacsay Kódexben talált leghosszabb szövegünk egyetlen tárgya az, hogy dicsőíti a lélek halált legyőző erejét, égi származását, amely nincs a földi pusztulásnak alá­ vetve. Legelső keresztény korabeli magyar irodalmi nyelvemlékünk pedig a Halotti Beszéd egyházi fogalmakba öltöztetve ugyan, de szin­ tén ugyanezt tartalmazza. Nem véletlen az ilyesmi. Mennyit gondol­ kodhatott és írhatott a magyarság e tárgykör fellő, ha még a töményte­ len sok pusztulás után megmaradt pogánykorc utolsó és keresztény­ kori első nyelvemlékünk is éppen ezzel foglalkozik.

A halotti beszéd és könyörgés mai nyelven Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk. Bizony por és hamu vá­ gjunk. Mennyi malasztban teremte kezdetben Isten a mi ősünket, Ádámot és adta vala neki a paradicsomot házává. És minden a paradi­ csomban való gyümölcsből monda, neki hogy éljen. Csak egy fa gyü­ mölcséből tiltá el őt. De megmondá neki, miért ne egyék: „Bizony, amely napon eszel a gyümölcsből, halálnak halálával halsz." Hallá hol­ tát a teremtő Istentől, de feledé. Engede az ördög csábításának és evék a tiltott gyümölcsből és a gyümölcsben halált evék. És a gyümölcsnek olyan keserű vala a nedve, hogy torkát megakasztja vala. Nemcsak ma­ gának, de egész fajának halált evék. Haraguvék Isten és veté őt e bajos világba és lőn halálnak és pokolnak fészke és mind ő nemének. Kik 265

azok? Mi vagyunk, ahogy ti is lássátok szemetekkel. Bizony egy ember sem kerülheti el a vermet, mert mind ahhoz járók vagyunk. Imádjuk Urunk Istenünk kegyelmét, hogy irgalmazzon őneki és kegyelmezzen és bocsássa meg minden bűnét. És imádjuk a szent asszonyt, Máriát és boldog Mihály arkangyalt és minden angyalokat, hogy imádkozzanak érette. És imádjuk szent Péter urat, kinek hatalom adatott oldani és kötnie, hogy oldja minden bűnét. És imádjuk mind a szenteket, hogy legyenek neki segítői Urunk színe előtt, hogy Isten az ő imádságuk miatt bocsássa meg az ő bűnét. És szabadítsa meg őt az ördög üldözé­ sétől és a pokol kínzásától és vezesse őt a paradicsom nyugalmába és adjon neki a mennyországba utat és minden jóban részt. És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: Kyrie eleison! 27 Szerelmes barátim, imádkozzunk e szegény lelkéért, kit az Úr e napon hamis világ tömlöcéből kimente, kinek e napon testét temetjük, hogy az Úr őt kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kezébe helyezze, hogy az íté­ letnap eljöttével, minden szentjei és választottai közé, jobbfelől iktatni éleszsze fel őt és tibenneteket. Clamate ter: Kyrie eleison! 28

Ez a „halotti beszéd", amint belső ritmusain előrehaladva, olyan töké­ letesen szép formát épít ki, mint amilyen egy ovális halotti urna: igazi műremek. S ugyanezt kell mondanunk véges-végig irodalmunk vala­ mennyi olyan alkotásáról, amelyik a magyar léleknek a halálról való felfogását nyilatkoztatja meg. Mindegyik műremek, ha akármelyik is­ kolához tartozik is, a latinoshoz, németeshez, katolikushoz, protes­ tánshoz, népieshez stb. stb. Csakugyan a Halotti Beszédtől Adyig, Reményik Sándorig, Áprily Lajosig a halál műremek alkotására inspi­ rálta íróinkat és költőinket. Itt ugyanazzal a jelenséggel találkozunk, amit akkor tapasztaltunk, amikor azt figyeltük meg, hogyan hal meg a magyar ember: egységes­ séggel. Az egymástól távol álló, sőt egymással ellentétes korok és irá­ nyok ebben az egy kérdésben nyilván megtalálták az igazságot, mert 1000 esztendőn keresztül egységesen mindég ugyanazt mondják, ha 2

' Az Úr (Krisztus) feltámadt A latin szavak jelentik: Kiáltsátok háromszor: „Az Úr feltámadt" amelyek utalnak arra, hogy Krisztus erejével minden lélek feltámad a halálban. 28

266

különböző színezésben és dallamban is. Számtalan szebbnél-szebb pél­ dával van tele irodalomtörténetünk, s igazán nehéz a rengeteg gyönyö­ rű elmélkedésből, versből reprezentánsokat kiválasztani, s fáj a többie­ ket elhagyni, de igyekeztünk arra, hogy éppen az egymással ellentétes irányzatok megnyilatkozásait kössük bokrétába, s azokon mutassuk be, hogy bármilyen nagy szakadék is választ el magyart magyartól poli­ tika, vallás, irodalmi felfogás tekintetében: a halált valamennyi egyfor­ mán látja és ismeri. Kezdjük azzal a beszéddel, amit nagy Zrínyi Miklós, szigetvári hős, a Zrínyiászban vitézeihez intéz, amikor már látja, hogy meg kell halniok és folytassuk haláluk leírásával:

Z R Í N Y I MIKLÓS: SZIGETI V E S Z E D E L E M XV. énekéből

102-109-ik strófák

102. „Eddig éltünk vitézek, tisztességéjért Annak, ki körösztfán holt szabadságunkért: Ma meghaljunk örömest, és jó hírünkért: Vitézek meghaljunk azért mindezekért. 103. Ahon nyitva látom Istennek országát, Ahon jól esmérem nagy Eloim fiát! Esmérem, esmérem az Isten angyalát, Rothatatlan ágbul tart nékünk koronát." 105. Mind ennyi között is egy jajgatás nincsen, Mert nagy vigassággal örömmel hal minden, Az mely helyen állnak, ugyanazon helyben Bocsátják lölköket Isten eleiben. 106. Nem mér a nagy bánhoz közel menni senki De jancsár-golyóbis Zrinit földre veti; Mellyében ez esett, más homlokát üti, Vitézivel eggyütt a földre fekteti.

267

107. Angyali legio ott azonnal leszáll, Dicsérik az Istent hangos musikával, Gábriel bán lelkét két tized magával, Földrül felemeli gyönyörű szárnyával. 108. Es minden angyal visz magával egy lelket, Isten eleibe úgy viszik ezeket. Egész angyali kar szép muzsikát kezdett, És nékem meghagyok szómnak tegyek véget. 109. Vitézek Istenei ime a te szolgád Nem, szánta éretted világi romlását; Vére hullásával nagy bötüket formált, Ily subscribálással néked adta magát: O vitéz véréért vedd kedvedben fiát! Most hétmérföldes csizmával ugorjunk évszázadokon át a katoliciz­ mus megszentelt nagy hősétől és annak nagy költőjétől a református Rómába: Csokonai Mihályhoz, akiről úgy hírlik, hogy szép lány kedvé­ ért „csapot-papot ott felejtett". Mit vallott, mit tudott ő a léleknek halálbeli sorsáról?

A LÉLEK H A L H A T A T L A N S Á G Á R Ó L írta: Csokonai Vitéz Mihály II. rész. Okoskodások és érzések I. strófa

Tudod, hogy létedet nem lehet tagadnom * És hogy nem vagy te test, azt is meg kell adnom. Miért vitatta, hát oly sok gondolatban, Hogy ami meg nem tud halni, halhatatlan? Úgy van! mert csak ott győz a lerontó halál, Ahol megosztható részecskékre talál, Amelyeket külön szedvén vasujjával * Ezt a lélekről mondja

268

Egyesíti önnön elementumával. Ront ugyan, ily jeles machinákat ront el, De mindent új képre s új életre bont el, O a természetnek segédje s szolgája, Őáltala forog ennek karikája; De legkisebb rész sem veszhet el kezéről, Ő csak bont, de számol minden részecskéről. Ugyanennek a költeménynek V. részében, amelyik a „Kereszténység" címet viseli, részletesen elmondja hogy a kedves halott, akinek temeté­ sére a költeményt írta, mi mindent gondolt és élt át azalatt, míg haldo­ kolt, egészen a halál teljes bekövetkezéséig: S halljuk végóráján önnön halottunkat, Kinél a jó lélek magyarázására Alig akadhatok nemesebb példára, így szól hát, a gyenge portestbe öltözött Szép lélek magához vérhörgési között „Mennybéli lángnak kellemes isteni Szikráját hagyd el, hagyd el ezen halál Alá vetett testet: te játszó Eszköze a repeső örömnek. Búnak, reménynek! Már napod itt vagyon. Hogy célra jutván végy diadalmat a Természetesen, s a boldog élet Szent palotái felé emelkedj. Halld, azt kiáltják fenn amaz angyalok: Itt drága húgunk, égi rokon jövel! Már én nem esmérek magamon, Megzavarodtanak érzéseim.

269

Béhullt szememnek már elaludt tüze, Híg éltetőin széjjel-oszoltanak! Lélekzetem kezd szűnni. - O hát, Lelkem! ugyan csak ez-é kimúlni? A föld előlem távozik, és szemem Nem látja többé. A magas ég kinyílt, És benne száz kar szérafimnak Zengedezése fülembe csendül. Kik áthaladván szárnyaikat nekem, Gyors repdeséssel mennybe emelkedem. Fulánkod, ó halál! mutasd már, És diadalmat, ó koporsó!"* *

Látjuk, Csokonai felemelkedik Pál apostol „új tudományának" magas­ lataira, és az ő vezetésével tekint bele a nagy kapun túl elterülő távla­ tokba, a tapasztalás erejéből táplálkozó ódai lelkesedéssel. Hasonlót élhetünk át a németes Kazincynál és a latinos Berzsenyinél is.

KAZINCZY:

VÍGASZTALÁS

Fölfelé tart mindig, - lefelé nem, az emberi lélek, Égből szállá belénk és oda visszasiet. Hasztalan a viharok, vészek dühe; szép, igaz és jó, Szent egység s lelkünk őrzi, látja hogy az.

* Csokonai e két utolsó sorban Pál apostolt idézi

270

BERZSENYI DÁNIEL: FOHÁSZKODÁS Utolsó strófa

Bizton tekintem mély sírom éjjelét! Zordon, de ó, nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád: ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják *

De ugyanezeket az igazságokat találják meg és tárják fel 100 éves kor­ különbséggel a hívő Révai Miklós és Gárdonyi Géza, az egyébként oly sötétfeketén látó Vajda János és Reviczky Gyula s a „hitetlen" Ady Endre is. GÁRDONYI GÉZA: A HÉT FŐKINCSRÖL Utolsó strófa

Föld-e az ember? Föld: nemes opál, De égi láng él ebben az opálban. Ha majd a szent est rámkövetkezik, Két szárnynak árnyéka terül fölém, S egy láthatatlan könnyű kéz megérint, Földdé fakul akkor a vén opál, S mint nyári éjen a jánosbogárka, kioldott lángja a Magasba száll.

EFÖLD

E Föld, - ez nem a gyönyörök tanyája a lelkünk itt csak iskoláját járja: ha szenvedni és tűrni megtanul, Szárnyát felölti s mennybe szabadul

271

HARANGSZÓ AZ ÉJBEN

Fehér kis kápolna erdő sűrűjében, Valami remete lakja réges-régen Valami remete, kit senki se ismer, Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember? Mikor az erdőre éj homálya száll, S a benne tévelygő aggódva megáll, S remegve habozva kérdi: Jobbra? balra? Megszólal a kicsi kápolna harangja. Embertársam! vészes sötét úton járó, Sötét úton járó, habozva megálló, Hallgass a titkosan megcsendülő hangra: A szívedben hangzó angyali hangra.

R É V A I MIKLÓS: A LÉLEK H A L H A T A T L A N S Á G A

Lelkem! nem érted már soha végedet; Mert úgy lehellett téged az alkotó Isten, mikor gyarló anyagból Testemet oly nemesen teremte.

VAJDA JÁNOS: JELENÉSEK

Az égen a felhő egymást űzi, hajtja, Suhongva a parton hajlong a sikár. Csóválja fejét a hegy-elen a makkja; Hogy oda megint az örömteli nyár! Gyülemlik a holló, varjú kavarogva. A cinege fázik tüskebokorba. A kerti haraszton zokogja a szél: Elhervad a rózsa, lehull a levél.

Elhervad a rózsa, lehull a levél! Ezért születünk hát, ez az életi cél? Csak eddig a pálya, semmit se tovább? Vagy itten az ember csak öltözik át? Mi itten örök: a halál-e, vagy a lét? A sírban a kezdet vagy ottan a vég? Mi itt a csalódás, hol itten az álom, Vájj" innen-e, avagy túl a határon? Az égen a felhő egymást űzi, hajtja, Bujdosni a tarlón indul a katáng: Elnémul az erdő, elszállt a galambja. Siránkozik a falubéli harang. Mezőkön az árnyék, tengereken hab, Múlik, születik, mint mára a holnap. A szentfödelet rángatja a szél, Elhervad a rózsa, lehull a levél. Elhervad a rózsa, lehull a levél! Hiába hisz ember, hiába remél? Hát semmi, de semmi, ami vígasztal, Ott túl amaz árkon újra tavasszal? Ereszkedik a ravatal a gödörbe; Dörögnek a hantok: örökre, örökre. A sírra borúi le a hű szerető: Semmit soha vissza a temető? Az égen a felhő egymást űzi, hajtja, Lemegy a nap. A nyáj haza tér: Távolba vesz el halk, méla kolompja. Kiált a kuvik, száll a denevér. Sírhalmot ölelve az anya zokog Majd kigyúl a csillag kisüt a hold S ott fönn a keresztfán suttogja a szél; Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!

273

REVICZKY GYULA: ISTEN 3 strófa

Ki oda tűzted a közös napot Sugárzó lényed egy parányaképpen Ki hangodat majd zúgva hallatod, Majd édes összhang bájos zengzetében: Ki, hogy megszűnjünk élni, rendeled, De, hogy meghaljunk mégsem engeded: Ki ezt a bölcs világrendet behoztad: Megértni vágyó elmém összeroskad.

A D Y E N D R E : „ÁDÁM, HOL VAGY?"

Oszlik lelkemnek barna gyásza: Nagy, fehér fényben jön az Isten, Hogy ellenségeim leigázza. Az arcát még titkolja, rejti, De Nap-szemét nagy szánalommal Most már sokszor rajtam felejti. És hogyha néha-néha győzök, O járt, az Isten járt előttem, Kivonta kardját, megelőzött. Hallom, ahogy lelkemben lépked S az ő bús „Adám, hol vagy?"-ára Felelnek hangos szívverések. Szívemben már őt megtaláltam, Megtaláltam és megöleltem S egyek leszünk mi a halálban. *

274

A felsorolást nem folytatjuk tovább, hanem megkérdezzük klasszikusain­ kat, mit tudnak ők az élet és halál összefüggéséről, a lélek létének tovább­ folytatásáról? Először Arany Jánost, aki Deák Ferenccel együtt megérde­ melte a legjózanabb magyar „kitűntető" nevét, mert költő létére olyan valóságérzékkel, pontossággal, hűséggel és befolyásolhatatlan igazsággal van megáldva, ami az egész világtörténelemben ritkítja páriát. Távol tőle még csak árnyéka is a túlzásnak, egyoldalúságnak, exaltációnak. Tudjuk, hogy még a mondák világából vett elbeszélő költeményeit is csak úgy írta meg hogyha azok „epikai hitelét" biztosítva látta. Lírai versekben pedig teljesen képtelen lett volna „légből kapott" élményeket rímekbe szedni. Csupán olyanokat, amelyeket lelke valóságban megélt s igazságnak felis­ mert. ARANY JÁNOS: KEMPELEN R É Z A SÍRKÖVÉRE

„Réza jövel!" zendült a szellem szózat egéből, „ Vágyad örök szép volt: íme az isteni szép!" „Réza maradj!" rebegé szomorúan az övéi szerelme, „Mennyed alant is van: ten szíved alkotta itt." Már száll, már küszöbén lengett a végtelen üdvnek: Megtért volna de haj! zárva mögötte az ég. A „Kies ősz" című költemény első három strófájában örömmel írja le Arany, hogy abban az évben mily enyhe, kies ősz köszöntött be: min­ den újra virul, zöldül, nyoma sincs a természet haldoklásának. A ne­ gyedik strófában azonban - honnét kezdve a költeményt közöljük melankóliába esik, mert hiszen hiábavaló a késői váratlan virulás, a kö­ zeli pusztulás kérlelhetetlenül bekövetkezik:

275

A R A N Y J Á N O S : KIES ŐSZ. A 4. strófától végig

Hasztalan, hogy új virágba Borul ismét a fa ága, S új szerelmet ünnepel: Kit vidítson meddő éke! Egy fuvallás... azzal vége: Váltja szemfödő, lepel. Oh, ne bízzunk e varázsra: Kész anyag gyül hervadásra, Az enyészet gazdagul; Fü-fa zöldje azér" hajt csak Hogy, mit, sírva megsóhajtsak, Több legyen majd, ha lehull. *

Mit remegsz? él, bár lekötve Szunnyad olykor téli nedve, Természetben nincs halál; Nyugalom, csak mély alélta, - Mindig új az ősi példa Ami rég volt, most is áll. És ha jő sugár, mely csábít S el-elzúgja csatvirágit: Termő elve ép marad; Legjavából nem fecsérel, S mely gyümölcsöt ápol, érlel Ad az Isten új nyarat! Ezt a jelképes költeményt igazi értelmében és jelentőségében csak akkor foghatjuk fel, ha Aranynak egész világnézetével világítjuk meg. A „Fiamnak", a. „Rodostói Temető", a „Balladák", főleg pedig a „Hon276

nan Hová" című nagyszabású vers nagy segítségünkre lehet ebben. Ez az utolsó, egyúttal egyenes vallomása is a költőnek a halállal szemben elfoglalt állásfoglalásáról, amelyet úgy vívott ki magában, hogy alapo­ san megismerkedett az emberiség mindenféle vallási és filozófiai rend­ szerével, s az akkoriban már nagyon terjedő materializmussal tudomá­ nyos oldalról is szembenézett.

A R A N Y JÁNOS: H O N N A N ÉS HOVÁ? Szemelvény

S honnan jössz te, lélek, ... Mely csak e föld gőz-körében Vetve lángot, addig fénylel, Amíg éppen áthaladsz; Bölcsőd és sírod homály, Akkor lobbannál föl csak Az állatban s véle múlsz el?... Vagy jövel a végtelenből Ismeretlen hosszú pályán, S visszatérsz azon megint?... Oh, ha nem volt és ha nincs E parányi csillogáson Innen és túl folytatás Mily rövid az élet! Megfelelsz te, lélek Volt idő mikor tagadták A futamló csillagot: Semmi az, csak földi pára, Lobban és fut és el-ég. Most a szellemet tagadják: „Semmi az csupán anyag, A gyarló, vér és ideg. Az anyag a halhatatlan: Fűben-fában újra éled, Összetársul, meg elszéled 277

Mindörökké, szakadatlan; Hanem e föltámadást A szellem nem éri meg: Ez üres hang nincs sehol Puszta réme ferde agynak, Melyet századok ránk hagynak S csalt zavarja a tudást." Oh, ti akik jobb felemnek Már e földön mély sírt ástok: Oly bizonyos hát tudástok, Hogy helye sincs Védelemnek? Ah, jobb volna kissé várni, Nehogy úgy találjon járni Az a híres tudomány, Mint ama gyors fénnyel jára, Mit csillagnak vélt a golyhó, O azt monda: csak gyúlt pára: S ím, ma áll, hogy égi bolygó Mi lehet még ezután ? Ami annyi szívbe oltva Élt világi kezdete óta; Mit remélt a hindu, pársz Arnért lángolt annyi oltár, Zengett Sionon a zsoltár; Hogy nem addig tart az élet 1 Míg alant a testbe jársz; Hanem egykor újra éled, Lesz idő, hogy visszatérhet Régi nemes alakjában Megtisztulva, szabadon; Vagy a „boldogok szigetjén" Mint hívé a boldog hellén, Vagy az üdvezültek helyén,

Mint reméli a keresztény, Lesz dicsőbb folytatása: Én azt meg nem tagadom... Hogy a Szózat költője a Szellemnek anyagot legyőző erejében látta a legigazabb valóságot, azt a magyar közönség számára nem kell bőveb­ ben kifejtenünk. Az ő látásai olyan összefüggéseket és törvényeket fed­ tek fel, amilyeneket csak prófétái lelkek képesek megismertetni. De ha néha elcsöndesedett ditirambikus szárnyalása s halk szemlélődésnek adta át szívét: a halál igazi képét olyankor is oda rajzolta csöndes dalla­ mokban, gyászolók vigasztalására, így például a Egy kis gyermek ha­ lálában, amelyet ifjú korában írt, s amellyel híressé lett. Zárójelben je­ gyezzük meg, hogy nem csak „habent fata sua libelli", hanem a versek­ nek is meg van a maguk végzete. Vörösmarty Mihály két fia közül a ki­ sebbik, Mihály gyermekkorában halt meg. Czuczor Gergely szentelte be, és a sírnál elszavalta ezt a verset...

V Ö R Ö S M A R T Y MIHÁLY: KIS G Y E R M E K H A L Á L Á R A Utolsó strófa

O, majd. ha csendes, tiszta éjeken, Feltűnnek a dicső csillagzatok, Eljössz-e áldást hozni kedveseidre? Eljössz-e áldást hozni éjfelenként, Hogy ég nyugalmát terjeszd rajok is? O, jaj, ölelgesd kis testvéreidet: Orcáidat csókdossa szellemed; S amely napok tetőled elmaradtak, Add a szüléknek vissza. Ok együtt éljék le Megszakasztott éltedet, És míg porodra hintenek virágot, Lebegj te őrző angyalként fölöttük. Amiképp Vörösmartyé, úgy Tompának, a pap költőnek is közismert a felfogása a lélek halhatatlanságáról s számtalan formában, számtalan helyen világítja meg ennek igazságát, különösen szépen pedig halála 279

előtt írt: Kedves nőmnek szóló versében. Elmúló életét hervadó, de még mindig fölfelé kúszó borostyánhoz hasonlítva. Ennek a versnek hangja, tempója, mélosza az elmúlásnak és meg­ újulásnak bánatát és bizodalmát egybefolyó szelíd sugárkoszorúba köti. Nem tudni, hol kezdődik az egyik, hol végződik a másik, de mint­ ha a megadásnak ez a szelíd fénykoszorúja megsokasodna, s a fejlődést jelképező spirálissá finomodnék, amelynek ritmusából kicseng a vers végszava: „Fölfelé, csak fölfele!" Arról, hogy Petőfi lángelméje mi mindent tudott a halál titkairól: külön tanulmányt kell írni. Elete és halála bizonyítják, hogy amit a János Vitéz a magyar mitológia képeibe öltöztetve meseszerűen és népiesen dicsőíti a feltámadásban kulmináló halálharcot, ezt Petőfi nemcsak versnek, mesének tekintette, hanem a legteljesebb igazságnak. Hiszen maga is, mint János vitéz, „felvette a harcot a halállal", - Egyet-mást elmondtam Népszokások, mondák és az ember című könyvemben arról, hogy Petőfi milyen világosan látta, hogy a lélek mint örök valóság a halál pusztító ha­ tását képes eltörölni, sőt ha bátran, önfeláldozóan és méltóságteljesen éli át a halált: akkor megtermékenyítő csírákkal hinti be az élet ugarát. Ezért Petőfi lelkében az „egy gondolat" feletti bánkódás nem exaltáció, nem hisztéria, vagy szenzációhajhászat. O a saját egyéniségéhez, a saját sorsához hozzátartozónak érezte, hogy eszményeiért való meghalást tudatosan vállalja, és megismerje azt, amit a földi élet tudatos odaáldozása jelent. Egyéniségének ereje habozás nélkül szabta meg fejlődése útját: költővé lenni, 25 esztendő alatt annyit termelni és ajándékozni, amennyit mások hosszú élet folyamán sem tudtak: maximumot kihozni tehetségéből és életéből, de maximumot kihozni a halál átéléséből is. Kevesen választhatják ki maguknak olyan szabadon haláluk módját, azt a halálélményt, ami egyéniségük legmagasabb képességeinek leginkább megfelel. Petőfi, a szabadság költője, az önfeláldozás és az erkölcsi szár­ nyalás erejével, megvalósította „a szabad halálválasztást" s ezzel meg­ győződése szerint, megszerezte magának azt a jogot, lehetőséget, hogy szellemi egyénisége testetlenül - vagy újra testet öltve* - mindenkor tel­ jes tudatossággal harcoljon nagy eszményéért, a világszabadságért. * * Lásd Petőfinek a Madáchról szóló fejezetben idézett versét

280

Bármeddig is folytatnánk a magyar szellemiség megnyilatkozásainak bemutatását, nem találnánk napjainkig egyetlenegy olyat sem, amelyik az eddigiekkel ellentétes felfogást tanúsítana. Átkutattuk egész irodal­ munkat ebből a szempontból - prózát és költőit - s meggyőződtünk a felől, hogy valóban e tekintetben nincs kivétel, nincs eltérés; sziklaszi­ lárd egységességre épül itt a magyar lelkek élete. *

*

* Felelős szerkesztő és kiadó:

GÖLLNER MÁRIA. E jótékonysági folyóirat szerkesztője és kiadóhivatala

FOGHÁZMISSZIÓ HELYISÉGE B u d a p e s t , V., M a r k ó - u t c a 2 7 . f ö l d s z i n t 6 . s z á m Nyomatott a váci kir. orsz. fegyintézet könyvnyomdájában.

281

MEGJEGYZÉSEK

I. megjegyzés Rudolf Steiner (1861-1925) tudományos publikációi 42 éves koráig három fő­ csoportra oszthatók: filozófiai, kultúrfilozófiai és a goetheanizmus témakö­ rére. Ezek keretében körülbelül 180 apró közleményt, 361 előadást (Hans Schmidt: Das Vortragswerk Rudolf Steiners, Dornach, 1950, p. 30.) és 9 könyvet találhatunk. A könyvek a következők: Goethes naturwissenschaftliche Schriften, Kürschner, Berlin-Stuttgart, 18831897. (Goethe természettudományos írásai) Grundlinien einer Erkenntnistheorie der Goetheischen Weltanschauung, 1886 Warheit und Wissenschaft, Weimar, 1892. (Valóság és tudomány) Die Philosophie der Freiheit, Berlin, 1894. (A szabadság filozófiája) Friedrich Nietzsche, ein Kämpfergegen seine Zeit, Weimar, 1895. Goethes Weltanschauung, Weimar, 1897. Die Mystik im Aufgang des neuzeitlichen Geisteslebens, Berlin, 1901. Welt und Lebensanschauungen im 19. Jahrhundert I—II., Berlin, 1900,1901. Das Christentum als mystische Tatsache, Berlin 1902. (A kereszténység mint misztikus lény) Az antropozófia görög elnevezést Rudolf Steiner a saját tevékenységére nyilvánosan először 1902. október 6-án használta, és az emberiség fejlődéstör­ téneteként jellemezte (Schmidt, Vortragswerk, i. m.). Ily módon életének új munkaszakasza kezdődött: egy fejlődéstörténet felépítése, a különböző világ­ nézetek alapján, kiterjesztve az emberi lét valamennyi területének fejlődésére. Olyan fejlődéstörténetről van itt szó, amely az ember lényének átfogó tudásá­ hoz vezet el, alapul használja az ezoterikus tudást, az eredményt azonban a tu­ domány és a mindennapi élet legkülönbözőbb területeinek rendelkezésére bo­ csátja. Hogy ebből a hatalmas tervből mi az ami az emberiség számára elérhető, er­ ről Rudolf Steiner a következőképpen nyilatkozott: „Mi az előkészítők előkészí­ tői vagyunk csupán" (6. Ciklus, Apokalypse des Johannes, Nürnberg, 1908. 12. előadás).

283

2. megjegyzés Rudolf Steiner Magyarországi tartózkodásai. Tudomásunk szerint Rudolf Steiner életében hétszer tartózkodott Magyaror­ szágon. Az első periódus születésétől másfél éves koráig tartott Kraljevecben, ezután nyolcéves korától 18. életévéig - ahogy ő maga mondta - „a magyar fa­ luban" Neudörflben (Lajtaszentmiklós) élt. 1889-ben kétszer járt Magyaror­ szágon, nyáron és karácsonykor, mindkét alkalommal barátaihoz utazott Er­ délybe, akiknek körében második látogatása alkalmából előadást is tartott. Ekkor huszonkilenc éves volt. Eletutam című önéletrajzában részletesen be­ számol erről a két utazásáról, valamint a Neudörflben töltött évekrőL 1907ben, 1908-ban és 1909-ben újra eljött Magyarországra. E három utolsó tartóz­ kodása idején teozófus körök számára tartott előadást Budapesten. A hetedik itt-tartózkodása az 1909-i Nemzetközi Teozófus Kongresszus alkalmával tör­ tént. Erről részletesen beszámolt Berlinben 1909. június 18-án, a Közlöny 1944-ben, a Nr. 19-22. számban. Egy későbbi beszámolóban kiemeli, hogy a Teozófiai Társaságtól való sza­ kításánál magyar barátai hűségesek maradtak hozzá. Mint már említettük, 1914-ben az első világháború kitörése és annak tragi­ kus következményei lehetetlenné tették Rudolf Steiner további kapcsolatát Magyarországgal. Elete utolsó tizenhat évében - minden valószínűség szerint - nem járt többé Magyarországon. Ezután inkább a magyarok jöttek el hazá­ jukból, hogy segítsék Rudolf Steiner munkáját. Rudolf Steiner előadásai Budapesten (Hans Schmidt: Das Vortragswerk Rudolf Steiners, Philosophisch-Anthroposophischer Verlag am Goetheanum, Dornach, 1950.)

Már nem kapható előadások 1907. február 24. Die Erforschung des Übersinnlichen und deren Mission in der Gegenwart (Nyilvános előadás) 1907. február 26. Die Grundlehren der Theosophie (Előadás) 1908. január 18. Reinkarnation (Nyilvános előadás) 1908. január 20. Karma (Nyilvános előadás) 1908. január 22. Der Stammbaum des Menschen (Nyilvános előadás) 1909. május 30. V. Internationaler Kongress der Föderation Europäischer Sektionen der Theosophischen Gesellschaft. Begrüssung (Beszéd) 1909. június 2. Die westlichen Wege der Einweihung (Nyilvános előadás)

284

Nyomtatásban megjelent előadások 1909. május 31.

Von Buddha zu Christus; Buddhától Krisztushoz (Kongresszusi előadás) (Nachrichtenblau, 1944. 23-25.)

A Budapesti Ciklus - 10 előadás Theosophie und Okkultismus des Rosenkreuzers Rózsakeresztes szellemtudomány

1909. június 3. 1909. június 4. 1909. június 5. 1909. június 6. 1909. június 7. 1909. június 8. 1909. június 9. 1909. június 10. 1909. június 11. 1909. június 12.

1909. jún. 18.

Die Theosophie des Rosenkreuzers. Einleitende Betrach­ tung; A rózsakeresztesek teozófiája. Bevezető elmélkedés. Die verschiende Art der Beseelung der uns umgebenden Welt; A bennünket körülvevő világ lelki telítettségének különböző fajtái. Das Wesen des Menschen; Az emberi lény. Der Mensch zwischen Tod und neuer Geburt; Az ember a halál és újraszületés között. Die physische Welt als Ausdruck geistiger Wirkungen und Wesen; A fizikai világ mint szellemi hatások és lények kifejezése. Die Gestalltung und die Wandlungen des physischen enschenleibes; A fizikai emberi test alakulása és változásai. Die Entwicklungsstadien unserer Erde bis zur lemurischen Epoche; Földünk fejlődési fokozatai a lemuriai korszakig. n. a.; A Iemúriai korszak, atlantiszi korszak, Atlantisz utáni korszak. Das Erleben des Menschen nach dem Tode; Az ember élményei a halál után. Einiges über Karma, Reinkarnation, und über die Einweihung; A karmáról, a reinkarnációról és a beavatásról. (Megjelent a Nachrichtenblatt 1943. 45-52.és.l944.1. 4.,8-10., 12-18. számaiban) Bericht über den Budapester Kongress. Utalások Madách Imrére. (Zweig-előadás) (Megjelent a Nachrichtenblatt 1994.19-22. számaiban.)

285

3. megjegyzés A turáni átok

Az első világháború előtt Budapesten működött egy „Turáni Társaság", amely nyilvános előadásokat, gyűléseket és társalgási délutánokat rendezett, ahova néhanapján diákokat is meghívtak. Időnként én is eljutottam egy-egy ilyen dél­ utánra, és itt hallottam először a „turáni átok"-ról. Emlékezetem szerint írott forrásra nem hivatkoztak, de lehetséges, hogy elhangzott ilyesmi, csak elfelej­ tettem. Azóta sokszor találkoztam a turáni átok fogalmával, de mindenkor az eredet megnevezése nélkül.

4. megjegyzés Rudolf Steiner szülőhelyére vonatkozólag sok téves, saját közleményeivel el­ lentétes adat jelent meg. Egyesek azt állították, hogy Ausztriában született, mások szerint az osztrák-magyar határon, noha az több mint száz kilométerre van Kraljevectől. Rudolf Steiner kifejezetten azt állította, hogy a magyar-hor­ vát határon született. Ismét más szerzők pedig Jugoszláviába tették szülőhely­ ét, és a sok különféle tévedésből született azután az a megállapítás, hogy Ausztria-Magyarországon született. Miután a tévedéseket sohasem vonták vissza, fontosnak érezzük, hogy a va­ lódi tényállást itt közöljük. Amikor az 1848-49. évi szabadságharcot az óriási orosz hadsereg segítsé­ gével leverték, a Habsburg-kormány az 1851-es szilveszteri rendelettel Ma­ gyarország alkotmányát felfüggesztette (lásd Ottó Zarek: Ungarn, Humanitás Verlag, Zürich), és Magyarországot osztrák koronatartománnyá nyilvánítot­ ta (i. m.). Ez a Magyarország számára kegyetlen időszak vagy kilenc évig tar­ tott. Amikor azonban a Habsburgok 1859-ben olasz tartományaikat elvesz­ tették, megváltoztatták politikájukat. 1860. október 20-án visszaállították Magyarország alkotmányát és területi integritását. Az 1861. február 27-én született gyermek, Rudolf Steiner tehát egy olyan Magyarországon született, melynek önálló államiságát néhány hónappal korábban állították vissza és is­ merték el. Ezért írja, hogy Magyarországon született. Az Osztrák-Magyar Monarchia államforma és elnevezés Rudolf Steiner születésekor még nem létezett. Csak további veszteségek után, nevezetesen az osztrákok königgrátzi csatavesztése után jött létre az Ausztria-Magyarország fogalom és elnevezés, 1867-ben. Ebben az elnevezésben kifejezésre jut, hogy két egymástól független országban ugyanaz az államfő, egy személyben osztrák császár és magyar király uralkodik, közös a diplomáciai képviselet és az állami 286

hadsereg (lásd egyúttal: Der Grosse Brockhaus, 1957. Österreich-Ungarn cím­ szó alatt). Miután Rudolf Steiner már hatéves volt, amikor Ausztria-Magyarország létrejött, az az állítás, hogy Ausztria-Magyarországon született, éppoly téves, mint a másik, hogy Ausztriában született. Rudolf Steiner szülőhelyének kérdésére nézve, saját megállapítását kell szem előtt tartani. Ő az igazságot a legapróbb részletekben is mindig kifejezésre jut­ tatta.

287

NAGY MÁRIA MŰVEI

Az ókor szellemi művelődésének geográfiai alapjai (Budapest, 1918) Népszokások, mondák és az ember (Budapest, é. n., Genius) A Kalevala titka (Budapest, é. n., Magyar-Finn Társaság) A magyar ősvallás és a kereszténység (Budapest, é. n., Genius) Beszélgetések a Kalevala világnézetéről (Budapest, 1943) A halál a magyar mitológiában és a költészetben (Budapest) Karácsonytól Karácsonyig (Budapest) A nagy sárkányrend lovagjai (Budapest) Az öreg Móres hegedűje (Budapest) Die Geige des Alten Moresch (Basel, 1948, Herz) Das Marienkäferchen (Basel, 1948) Tagebuch für Knaben und Mädchen (Zürich, 1950) Finnentöchter. Drei Kleindramen aus Welkriegszeiten (Augsburg-Basel, 1952, Brigg Verlag) John the Baptist and John the Evangelist (1955, magánkiadás); Keresztelő János és János evangélista (Budapest, é. n., kézirat) Rudolf Steiner über den Selbstmord (1955); Rudolf Steiner az öngyilkosságról (Budapest, é. n., kézirat) Die Wandbilder der Scrovegni-Kapelle zu Padua: Giottos Verhältnis zu seinen Quellen (Bern-München, 1962, Francke Verlag) Dialog der Hemisphären. Eine kulturbiographische Skizze 1212-1952. (Schnai­ theim-Heidenheim a. d. Brenz, 19632, Verlag Theilacker) Register zu dem Essaywerk von Albert Steffen (Bern-München, 1970, Francke Verlag) Die Legenda aurea und ihr Verfasser Jacobus de Voragine (Bern-München, 1971, Francke Verlag) Dante und Brunetto. Vorspiel zum letzten Fresko von Giotto (Bern-München, 1974, Francke Verlag) Memoiren I. - Rudolf Steiner über seine Letzte Ansprache, über Ungarn und über die Schweiz (Brugg, 1974, Genius Verlag); Emlékiratok I. (Budapest, é. n., kézirat) Memoiren II. - Über den Tod von Albert Steffen, Béla Bartók, H. D. (Bern-Mün­ chen, 1978) Die Entstehung und das Wirken des Wahren Rosenkreiüzertums (h. n., 1980, kézirat) 289

VÁMOSI NAGY ISTVÁN MŰVEI

Az opera születése a dráma szelleméből (Budapest, 1943, Rózsavölgyi) A holnap drámája (Budapest, 1946, Géniusz) Magyar szerzők zenekari műveinek jegyzéke (Budapest, 1953, Zeneműkiadó) - Várnai Péter: Bánk bán az operaszínpadon (Budapest, 1960, Zeneműkiadó) Zenetörténeti párhuzamok (Budapest, 1982, magánkiadás) Merlin, a bárd és Wagner, a zeneköltő. A Grál-legenda (Budapest, 19841,19852, magánkiadás) Száműzött és bebörtönzött géniuszok - Daniétól Bánókig (Szeged, 1991, Universum)

FELHASZNÁLT IRODALOM

Rudolf Steiner: Die karmischen Zusammenhänge der anthroposophischen Bewegung (GA237); Az antropozófiai mozgalom karmikus összefüggései (Bu­ dapest, é. n., kézirat) Areopagita, Dionysius: A mennyei hierarchiáról. In: Az isteni és az emberi termé­ szetről (Budapest, 1994, Atlantisz) Országépítő folyóirat egyes számai Impulzus folyóirat egyes számai

291

AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK

Rudolf Steiner: Die Theosophie des Rosenkreuzers (GA99); A Rózsakeresztesek teozófiája (Budapest, é. n., kézirat) Rudolf Steiner: Theosophie und Okkultismus des Rosenkreuzers (GA109); Ró­ zsakeresztes szellemtudomány (Budapest, 1991', Jáspis) - ez a Budapesti Cik­ lus. Rudolf Steiner előadásai - lásd Mellékletek, Rudolf Steiner ajánlott elő­ adás-ciklusai. Nemeskürty István: Magyar Biblia-fordítások (Budapest, 1990) Stein, Walter Johannes: A nevelés feladata és az emberiség története (Budapest, é. n., Ita Wegman Alapítvány) Török Sándor: Bevezető előadások (Budapest, é. n., kézirat) Szabad Gondolat folyóirat egyes számai

292

RUDOLF STEINER AJÁNLOTT ELŐADÁS-CIKLUSAI Kivonat Nagy Mária Ein Weg zum Studium der Anthroposophie (Die Bedeutung der „numerierten Zyklen" und deren Verzeichnis in chronologischer Reihenfolge)

című kéziratából.

Rudolf Steinernek gyakran feltették azt a kérdést, hogy milyen úton haladjon az ember, aki meg akar ismerkedni az antropozófiával? Válasza az volt, hogy az érdeklődőket hozzá kell segíteni ahhoz, hogy a szel­ lemtudomány kibontakozását alapításától kezdve átélhessék. A szellemtudo­ mány felépítése nem önkényesen, nem véletlenszerűen történt, hanem meg­ határozott törvényszerűségek szerint, és ezeknek a törvényszerűségeknek a megismerése és követése minden szellemi fejlődés előfeltétele. Válaszából világosan kitűnik, egyértelműen azt ajánlja, hogy az antropozófia tanulmányozásánál ugyanazon az úton haladjunk, amelyen ő maga tanít­ ványait vezette. Ezt az utat alapvető könyveivel kezdte, előadói tevékenységé­ vel folytatta. Hogy lehetővé tegye fenti tanácsa követését, 1909-ben megvál­ toztatta addigi álláspontját, mely szerint csak könyveit engedte nyomtatásba, előadás-sorozatainak sokszorosítását azonban megtiltotta. Ekkor saját magavá­ lasztotta ki azokat az előadásciklusokat, amelyek sokszorosítását vagy nyomta­ tását engedélyezte, és a szélesebb nyilvánosság számára elérhetővé tette. Ezeket a ciklusokat megszámozták, és ha keletkezésük időrendjében tanul­ mányozzunk azokat, akkor bizonyos értelemben ugyanazon az úton haladunk, amelyen Rudolf Steiner járt. A ciklusok számozása nem egyezik pontosan idő­ rendi sorrendjükkel. Nincs tudomásom róla, hogy a hét hiányzó ciklus-szám alatt milyen elő­ adás-sorozatok kiadását tervezték.

Előadás-ciklusok, a jelenleg hozzáférhető magyar fordítások címeivel 1. Vordem Tore der Theosophie (GA95) 2. Die Theosophie des Rosenkreuzers (GA99) A rózsakeresztesek teozófiája (Budapest, é. n., kézirat) 3. Das Johannes-Evangelium (GA103) A János-evangélium (Budapest, é. n., Jáspis) 293

4. Welt, Erde und Mensch (GA105) A világ, a Föld és az ember (Budapest, é. n., Genius) 5. Ägyptische Mythen und Mysterien (GA106) 6. Die Apokalypse des Johannes (GA104) János Apokalipszise (Budapest, é. n., kézirat) 7. Geistige Hierarchien und ihre Wiederspiegelung in der physischen Welt (GA110) Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban (Budapest, é. n., kézirat) 8. Das Johannes-Evangelium im Verhältnis zu den drei anderen Evangelien (GA112) A János-evangélium (Budapest, é. n., kézirat) 9. Der Orient im Lichte des Okzidents (GA113) A Kelet a Nyugat fényében (Budapest, é. n., kézirat) 10. Das Lukas-Evangelium (GA114) A Lukács-evangélium (Budapest, é. n., kézirat) 11. n. a. 12. Die Offenbarungen des Karma (GA120) A karma megnyilvánulásai (Budapest, é. n., magánkiadás) 13. Die Mission einzelner Volkseelen (GA121) Az egyes népszellemek missziója (Budapest, é. n., Genius) 14. Die Geheimnisse der biblischen Schöpfungsgeschichte (GA122) A bibliai teremtés-történet titkai (Budapest, é. n., kézirat) 15. Das Matthäus-Evangelium (GA123) A Máté-evangélium (Budapest, é. n., kézirat) 16. Okkulte Geschichte (GA126) 17. Der Christus-Impuls und die Entwicklung des Ich-Bewusslseins (GA116) 18. Weltenwunder, Seelenprüfungen und Geistesoffenbaninge (GA129) 19. Von Jesus zu Christus (GA131) Jézustól Krisztushoz (Budapest, é. n., kézirat) 20. Die Welt der Sinne und die Welt des Geistes (G A134) Érzéki világ és szellemi világ (Budapest, é. n., Jáspis) 21. Die geistigen Wesenheiten in den Himmelskörpern und Naturreichen (GA136) 22. Der Mensch im Lichte von Okkultismus, Theosophie und Philosophie (GA137) 23. Von Initiation. Von Ewigkeit und Augenblick Von Geisteslicht und Lebens­ dunkel (GA138) 24. Das Markus-Evangelium (GA139) A Márk-evangélium (Budapest, é. n., kézirat) 25. Die Bhagavad Gita und die Paulusbriefe (GA142) A Bhagavad Gíta és Szent Pál levelei (Budapest, é. n., kézirat) 26. Die Mysterien des Morgenlandes und des Christentums (GA144) A Napkelet és a kereszténység misztériumai (Budapest, é. n.. Jáspis) 294

27. Welche Bedeutung hat die okkulte Entwickelung des Menschen für seine Hüllen und sein Selbst? (GA145) Az ember okkult fejlődésének hatása énjére és burkaira (Budapest, é. n., kéz­ irat) 28. Die okkulten Grundlagen der Bhagavad Gita (GA146) 29. Die Geheimnisse der Schwelle (GA147) 30. Exkurse in das Gebiet des Markus-Evangeliums (GA124) 31. Christus und die geistige Welt. Von der suche nach dem heiligen Gral (GA149) Krisztus és a szellemi világ. A Szent Grál kereséséről (Budapest, é. n., kézirat) 32. Inneres Wesen des Menschen und Leben zwischen Tod und neuer Geburt (GA153) 33. Der menschliche und der kosmische Gedanke (GA151) Az emberi és a kozmikus gondolatok (Budapest, é. n., kézirat) 34. Christus und die menschliche Seele (GA155) 35. Die Evolution vom Geschichtpunkte des Wahrhaftigen (GA132) A Föld-fejlődés szellemi valós háttere (Budapest, é. n., Jáspis) 36. Der irdische und der kosmische Mensch (GA133) 37. Das Leben zwischen dem Tode und der neuen Geburt im Verhältnis zu den kosmischen Tatsachen (GA141) 38. n.a. 39. Menschenschicksale und Völkerschicksale (GA157 40. Schicksalsbildung und Leben nach dem Tode (GA157a) 41. Notwendigkeit und Freiheit im Weltengeschehen und im menschlichen Handel (GA166) 42. Gegenwärtiges und Vergangenes im Menschengeiste (GA167) 43. Weltwesen und Ichkeit (GA169) 44-45. Bausteine zu einer Erkenntnis des Mysteriums von Golgatha (GA175) Kosmische und menschliche Metamorphose 46-A1. Menschliche und menscheitliche Entwicklungswahrheiten (GA176) Das Karma des Materialismus 48-50. Erdensterben und Weltenleben. Antroposophische Lebensgaben. Bewussteins - Notwendigkeiten für Gegenwart und Zukunft (GA181) 51-52. Die soziale Grundfordemng unserer Zeit - In geänderter Zeitlage (GA186) 53-57. n. a. 58. a, b Geistwissenschaftliche Behandlung sozialer und pädagogischer Fragen (GA192). Ez később Leitfaden durch 50 Vortragszyklen Rudolf Steiners címen vált is­ mertté, Walter Johannes Stein első középiskolai osztálya anyagaként, mintegy vezérfonalat húzva Rudolf Steiner előadásciklusaihoz.

295

TARTALOM

Bevezetés Az olvasóhoz Vámosi Nagy István így ír édesanyjáról Nagy Mária: Emlékiratok I. Előszó Találkozások Rudolf Steinerrel Rudolf Steiner nyilatkozata utolsó előadásáról Kultúrtörténeti adatok Magyarországról Attila Rudolf Steiner születésének történelmi körülményei Rudolf Steiner hagyatéka Svájcnak Gyászünnep Rudolf Steinerért Hoseás próféta és János evangélista Keresztelő János és János evangélista Utószó Bizalmas feljegyzés Rudolf Steiner utolsó előadásáról Nagy Mária: Emlékiratok II. Albert Stefién Bartók Béla sorsfordulója és halála Nagy Mária: Emlékiratok III. A magyar antropozófia hétszer hét éve 1926-1975 Vámosi Nagy István: Visszaemlékezések Visszaemlékezések A Kis-svábhegyi Waldorf-iskola Bizalmas feljegyzések Nagy Mária: A hemiszférák párbeszéde Bevezetés Alvén, a tolmács

7 11 15 17 17 18 28 31 36 64 66 73 74 79 86 86 88 88 100 109 109 125 126 131 160 171 171 172

Új-Zéland története - Cook kapitány felfedező útjáig Gondolati közjáték Novalis világképe Új-Zéland története - Cook kapitány óta Lord Ernest Rutherford Kertekről Rudolf Steiner Novalis és Goethe Charis Aldous Huxley: Szép új világ Válasz Egy találkozás története Szimbolikus történetek, történelmi tények Ausztrália a II. világháború után James Mario Mátra Goethe és Darwin Honolulu a szivárvány városa Alkalmazott darwinizmus Raffael és a Kelet Élet és halál között Egy kontinens döntése Zárszó Alfred Meebold utolsó költeménye A fordító visszaemlékezése Bizalom

188 192 193 202 209 211 214 215 217 220 222 227 232 233 235 238 240 242 244 248 250 253 254 255 259

Megjegyzések Nagy Mária művei Vámosi Nagy István művei Felhasznált irodalom Ajánlott olvasmányok Rudolf Steiner ajánlott előadás-ciklusai

283 289 290 291 292 293