Polgár Mónika (Óbudai Múzeum)
„Mi közöm hozzá?” Az Óbudai Múzeum projektje és diákkonferenciája a Magyar Holokauszt Emlékévhez kapcsolódóan
Bevezető „A holokauszt a modern civilizáció negatív vonatkoztatási pontja. Ahogy Theodor Adorno, német filozófus megfogalmazta: a neveléssel szemben az az elsődleges követelmény, hogy Auschwitz ne történhessen meg még egyszer. Egyszerre kell emléket állítanunk a meggyilkolt millióknak, és azon tevékenykednünk, hogy olyan autonóm állampolgárokat neveljünk, akik ismerik és megvédik saját és mások emberi jogait”.1 Annak megértése, hogy hogyan történhetett meg velünk, európaiakkal, magyarokkal a holokauszt, napjaikban nem csak lehetőségként, hanem kötelességként is megfogalmazódik. E program alapvetésének elköteleződve az Óbudai Múzeum „Mi közöm hozzá?” címmel 2014. november 27-én diákkonferenciát szervezett a Magyar Holokauszt Emlékévhez és az Óbudai Múzeum "Ofen Jásán - Óbuda zsidóságának története" című időszaki kiállításához kapcsolódva. A rendezvény nem a klasszikus értelemben vett konferenciák felépítését követte, gerincét ugyanis a megelőző projektben készült alkotások és az azokra szakemberek által adott reflexiók jelentették. 2014. szeptember-november folyamán a résztvevő hat óbudai gimnázium négyfős csapataival, összesen 24 fővel közös projektet valósítottunk meg. A felkészülés során az Óbudai Múzeum hat érzékenyítő, gondolatébresztő, inspirációs programot biztosított a diákoknak, hogy az 1
KOVÁCS Mónika, Témakörök és feldolgozási javaslatok a holokauszt oktatásához. in: SZÉP Ágnes (szerk.), Megközelítések… Tanári kézikönyv a holokauszt témakörének feldolgozásához. (Történelemtanárok Egylete) hn. 2005. 49.o. A holokauszt-emlékezet témakörének rendkívül széles irodalmában kiindulási pontként szolgálhat: BAUMAN, Zygmunt, A modernitás és a holokauszt. Budapest, 2001. Új Mandátum Kiadó HELLER Ágnes, Auschwitz és Gulág. Budapest, 2002., illetve Uő, Trauma. Budapest, 2006. Múlt és Jövő Kiadó KOVÁCS Mónika (szerk.), Holokauszt: történelem és emlékezet. Budapest, 2005. Jaffa Kiadó SILBERMANN, Marc – VATAN, Florence (szerk.), Memory and postwar memorials. Confronting the Violence of the Past. New York, 2013. Palgrave Macmillan
1
ezeken
való
aktív
részvétel
sokrétű
impulzust
adhasson
a
gondolkodáshoz,
az
alkotómunkához. A projekt célja volt ugyanis, hogy a csapatok - műfaji megkötés nélkül - saját, önálló véleményüket tükröző alkotásokat hozzanak létre a zsidóság történetével, tragédiájával kapcsolatban, akár az ahhoz értékszinten kapcsolódó fogalmak köréből (úgy, mint tolerancia, együttélés, előítélet, kirekesztés, kulturális sokszínűség), mindezt a saját életükre, az őket körülvevő jelen világra vonatkoztatva. A kamaszokhoz egyetlen kérés volt csupán: a saját válaszok keresése. Annak a pillanatnak a keresése, ahol azt érzik: ehhez itt és most közöm lett. Csak a sokféle impulzus révén válaszolható meg relevánsan a kérdés: mi közöm nekem mindehhez 2014-ben? A létrejött alkotások a konferencián kerültek bemutatásra, majd azokra rabbi, kulturális antropológus és szociológus reflektált moderált beszélgetések során. Mindezeket egészítette ki, tette teljessé, személyessé és hitelessé egy holokauszt túlélővel történő találkozás.
A PROJEKT INDOKOLTSÁGA A projekt aktualitását a magyar zsidók deportálásának 70. évfordulójára való emlékezés jegyében megrendezésre kerülő Magyar Holokauszt Emlékév 2014 kiemelt üzenete, a „jelen időben” való emlékezés adta, de azt, hogy az Óbudai Múzeum elkötelezte magát egy ilyen projekt mellett, több tényező indokolta. Elsősorban belső erőforrásai, a kerület jelentős érintettsége, helytörténeti múzeumként társadalmi szerepvállalása, másrészt a holokausztoktatásba való releváns bekapcsolódás lehetőségének felismerése. A holokausztoktatás nem csak történelmi ismeretekről szól, hanem a demokrácia értékeinek átadásáról is. „Széles körben elterjedt és elfogadott az a vélekedés, hogy a magyar társadalom még nem nézett szembe a felelősség kérdésével. … Ugyanakkor a közbeszédben egyre inkább eldurvuló politikai antiszemitizmus, a szélsőjobb térnyerése és a holokausztemlékezet napi politikai felhasználása miatt nem alakult ki az a politikai és morális konszenzus, amely a holokauszt elmélyült és komplex oktatását nemcsak megköveteli, de lehetővé is teszi”.2
2
KOVÁCS Mónika, Kollektív emlékezet, társadalmi identitás és a holokauszt oktatása, in: BIRÓ Zsuzsanna Hanna - NAGY Péter Tibor (szerk.), Zsidóság – tradicionalitás és modernitás. Tisztelgő kötet Karády Viktor 75. születésnapja alkalmából. Wesley János Lelkészképző Főiskola, Budapest, 2012. 420.o.
2
A holokauszttal, annak tanulságaival, következményeivel foglalkozni nem csupán az iskolák feladata. A közgyűjtemények (múzeumok, levéltárak, könyvtárak) témafeldolgozási lehetőségei jóval szélesebbek az iskolákénál, gyűjteményeik hiteles alapot jelenthetnek a közös munkához. Az Óbudai Múzeum „Ofen Jásán – Óbuda zsidóságának története” című időszaki kiállításának koncepciója Az Óbudai Múzeum helytörténeti intézmény, és mint ilyen, feladata elsősorban a lokális történelemre, a kerület összetett kultúrájára való reflexió, a település múltjának, jelenének kontextusában történő bemutatása. Célkitűzése, hogy a helyi közösség számára a megismerés, ezen keresztül pedig a kiegyensúlyozott párbeszéd helyét nyújtsa. Óbudán a 18-20. század során jelentős számú zsidó lakosság élt, amely az évszázadok során sikeresen integrálódott a soknemzetiségű és vallású közösség életébe és több szálon kapcsolódott össze velük a mindennapi élet területén.3 Az Emlékév során az Óbudai Múzeum kiemelt feladatának érezte, hogy a zsidó lakosság valós történetét, helyi közösségben betöltött szerepét megismertesse a mai, sok szempontból megváltozott összetételű óbudai társadalommal. A kiállítás alapvetése volt, hogy mindenekelőtt nem a holokauszt eseményeivel kívánt foglalkozni, hanem arra törekedett, hogy tág történeti és kulturális kontextusban láttassa az egykor itt élt virágzó zsidó közösséget. Fontos célja volt, hogy a közönség a zsidókra ne csak, mint az üldöztetés lealacsonyított és megalázott áldozataira gondoljon, hanem megértse, mekkora veszteség érte a világ, az ország és Óbuda kultúráját Európa sokszínű zsidó közösségeinek elpusztítása által. A kiállítás kettős megközelítésből indult ki, melyek a kettéosztott kiállítási térben vizuálisan is elkülönültek. Egyrészt történeti megközelítésből, amelynek értelmében bemutatta az Óbudán élt zsidó közösség históriáját, másrészt néprajzi, kulturális antropológiai megközelítésből, amely segítségével a közösség múltban kialakult kultúráját próbálta meg közelebb hozni a látogatóhoz. Mindemellett használt egy nagyon fontos eszközt: a kontrasztba állítás, a sztereotípiák valósággal való összevetésének eszközét. A múzeum ugyanis – miközben megismertette a helyi zsidó közösség életmódját, szokásait – kontrasztot állított a zsidósághoz kötődő, a 20. 3
Az óbudai zsidóság történetéhez bővebben: VISZKET Zoltán, Ofen Jásán. Óbuda zsidóságának története. Kiállításvezető. Óbudai Múzeum, Budapest, 2014.
3
század elején felerősödő antiszemita előítéletekkel szemben. A kiállítás mindegyik témáját egy-egy antiszemita sztereotípia korabeli grafikai ábrázolása vezette fel, amely lehetőséget adott arra, hogy az ezután bemutatott, valós óbudai példákkal összehasonlítva nyilvánvalóvá váljon a sztereotípia túlzása, torzítása.
A „MI KÖZÖM HOZZÁ?” PROJEKT Mit – kinek – miért? Az Óbudai Múzeumban elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy a kerületünkben élő, vegyes életkorú, változatos családi hátterű gimnazista diákok (akinek már vannak némi lexikális ismeretei a zsidóságról, vannak film-, olvasmány- vagy színházélményei, vannak bizonyos társadalmi tapasztalatai, találkoztak már a közbeszéddel) mi módon tudnak kapcsolatot teremteni, megtalálják-e a saját kapcsolódási pontjaikat a 70 évvel ezelőtt történtekhez? Amikor a diákkonferencia ötlete megszületett, nagyon gyorsan eljutottunk ugyanis ahhoz a gondolathoz, hogy ne csupán – a hagyományos konferenciákon megszokott – lexikális ismereteket várjuk el a diákoktól, hanem valamiképpen arra adjunk lehetőséget, hogy saját véleményt formálhassanak, hogy saját viszonyt építhessenek ki a témához, a holokauszthoz. A verbalitás helyett pedig a közölni, átadni kívánt gondolatok a kamaszokhoz jóval közelebb álló vizualitás eszközét használják, a bennük lezajlott folyamatnak tárgyiasult formája legyen. Ez még azt a csavart is tartalmazza, hogy a szavakban megfogalmazott gondolatokat át kell fordítani látvánnyá, olyan tárggyá, ami több önmagánál. Ez nem könnyű feladat. A megszülető alkotásokat pedig, amik esszenciái lesznek egy tapasztalási folyamatnak, a konferencián hozzuk nyilvánosságra. Mindezek mellett szükségesnek éreztük, hogy az alkotásokat ne pusztán bemutassuk, hanem helyezzük őket a jelen társadalom kontextusába, és kérjünk reflexiókat olyan szakemberektől, akik a zsidóságra nem elsősorban történeti szempontból tekintenek, hanem élő módon van kapcsolatuk a projekt témájával. Ezzel ki is alakult a projektünk felépítése. 2014. szeptember-október során hat, inspirációnak szánt foglalkozást valósítottunk meg a múzeum belső erőforrásaira, illetve külső szakértőkre támaszkodva. Ezt követően három hét állt a diákok rendelkezésére, hogy elkészíthessék reflektív alkotásaikat, amelyeket a november 27-én tartott konferencián osztottunk meg a nyilvánossággal. 4
A projekt zárásaként pedig egy dokumentumfilmekkel és idegenvezetéssel kísért buszos kirándulást szerveztünk, amely során végigkövettük az 1944 őszén Óbudáról induló, gyalogos halálmenetek útvonalát a gyűjtőhelyként szolgáló Újlaki Téglagyártól több állomáson, emlékhelyen keresztül Ausztria felé. A megrázó téma és a három hónapos munka feloldásaként a bécsi adventi vásár adott búcsúélményt a diákoknak. A projektben való részvétel önkéntes volt. Volt iskola, ahol egyetlen osztályban hirdették meg a programot és a sok jelentkező közül kisorsolták a négyfős csapatot, a legtöbb gimnáziumban viszont (a ráfordítandó időt figyelembe véve) eleve csak egy válogatott, jó tanulmányi eredménnyel rendelkező, vagy a történelem fakultációs csapatnak kínálták fel a lehetőséget. A diákok vegyes, 9-13. évfolyamokból érkeztek, a zsidóságról előzetes ismereteik elenyészőek voltak, tudásuk leginkább általános iskolai tanulmányaikra, illetve a személyes érdeklődésből olvasott könyvekre, filmekre, színházi élményekre korlátozódott. A projekt felépítésének alapelvei, irányai A projekt kezdettől fogva magára a visszacsatolásra épült, hiszen az elérendő cél a diákok reflexiójának tárgyiasult formába öntése volt. A program tervezésének íve a személytelentől vezetett a személyesség irányába, váltakozó lépésben és egyre mélyülve. A személyesség az, ami lehetővé teszi, hogy meglássuk a másik, a mások összetettségét, amelynek révén bepillantást nyerhetünk a hasonlóságokba és megérthetjük a különbségeket. A program a nyilvános, közösségi terekben kezdődött és haladt: múzeumokban, színházban, óbudai utcákon, a zsinagóga szakrális terében. Bár egyre jobban hatotta át a személyesség az egyes alkalmakat, a legszemélyesebb történetig csak a projekt legvégén, a konferencián jutunk el: a holokauszt, az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor túlélőjének személyes történetéig. A projekt több területet kapcsolt össze: a történelmet, a helytörténetet, a színművészetet és drámapedagógiát, a szociológiát, a vallásantropológiát, de emellett bekapcsolta az egyéni vélekedéseket, az egyéni ítéleteket is a konzekvensen elfogadott álláspontok mellett.
5
Az egyes foglalkozások felépítése, módszertana, szerepe a projektben Ahhoz, hogy a projekt címében is szereplő kérdésre valódi belső állásfoglalást kaphassunk, először impulzusokat kell adnunk a diákoknak. Ezért hat, egymástól teljesen eltérő programot kínáltunk számukra, melyek mindegyike kapcsolódott a holokauszt témaköréhez, hol történeti kontextusból, hol a művészi kifejezés nyelvén, hol a személyes találkozás révén, hogy végül egy nagyon komplex nézőpontot adjanak az érintett témáról. Az egyes alkalmak: 1. foglalkozás Bevezető. Múzeumpedagógiai foglalkozás az Óbudai Múzeum „Ofen Jásán – Óbuda zsidóságának története” című időszaki kiállításában. A játékos ismerkedést, a projekt menetének, céljának ismertetését és a motiváció feltérképezését követően a program az időszaki kiállításában zajlott. A foglalkozás céljai: -
az óbudai zsidó közösség történeti kontextusba helyezése az újkori, sok nemzetiségből összetevődő óbudai társadalom heterogén palettáján
-
a zsidó vallás, szokások, életmód tanulmányozása kapcsán általános kultúrtörténeti ismeretek szerzése a zsidóságról
-
a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiák áttekintése az ókorig visszanyúlva, művészi ábrázolások alapján
Minthogy a diákok nagyon különböző évfolyamokból érkeztek, a zsidósággal kapcsolatos ismereteik hiányosak és különböző mélységűek, ezért lényegesnek éreztük, hogy a projekt elején legalább megközelítően „egy szintre” emeljük a lexikális tudásukat. Ez természetesen magával hozta azt, hogy ez a foglalkozás legfőképp az ismeretek átadására koncentrált. A foglalkozás munkaformáiban a véletlenszerűen kialakított csoportok kooperatív munkája dominált, hogy az egymással először találkozó fiatalok kissé megismerjék egymást, és ezáltal segítsük
a
későbbi
bizalmi
légkör
kialakulását.
A
csoportalakítás
Óbudán
élő
nemzetiségekhez kapcsolódó állítások, a hasonlóak megtalálásával történt, melynek során a zsidó közösséget elhelyeztük a sokszínű óbudai társadalomban. A korosztályi sajátosságokat figyelembe véve ezt követően a kiállítás önálló felfedezésén volt a hangsúly. A diákok a kiállítás egy-egy nagyobb egységének központi műtárgyához kapcsolódó, előre megírt tárgymonológok (a műtárgy önmagáról vallott meséje) segítségével és előre megadott szempontok figyelembevételével önállóan dolgozták fel az adott tematikai egységet (vallás, 6
foglalkozás, hétköznapok szokásai és viselet, a tisztaság kérdésköre és vallási magyarázatai), majd ezen információkat közösen helyeztük kontextusba. Végül pedig az antijudaista, antiszemita ábrázolások kapcsán lehetőséget biztosítottunk az érzékeny és súlyos témáról való hosszas beszélgetésre, melyet ikonográfiában jártas művészettörténész-múzeumpedagógus vezetett. 2. foglalkozás Mi alapján ítélünk meg másokat? Érzékenyítő foglalkozás az előítéletről. A második alkalom során a diákok a tréningeken alkalmazott, saját élményű helyzetgyakorlatok módszerével találkoztak. Az óra nem véletlenül került a projekt első szakaszára. Azt szerettük volna, ha a három órás érzékenyítő foglalkozás révén a diákok a saját megélt tapasztalataik szemüvegén keresztül élik át a későbbi programokat, nyitottabbá, elfogadóbbá válnak a „másság” (esetünkben a zsidóság) iránt és megértik a „mások” által közvetített, a „másokban” rejlő értékeket. A gyakorlatok céljai: -
sztereotípia / előítélet / diszkrimináció fogalmi tisztázása
-
a diákok megismerjék a sztereotípiák és az előítélet kialakulásának mechanizmusait
-
segítsük a diákok saját magukkal, nézeteikkel, viselkedésükkel szembeni kritikai hozzáállását
A tréneri munkában nagy gyakorlattal rendelkező szociológus-tréner vezetésével három gyakorlatban vettek részt a fiatalok. A „Mit látsz a képen?” kérdésre adott sokféle válaszból kiderült, hogy bár mindenki ugyanazt a képet, helyzetet nézi, mégis óriási különbség van leírás, értelmezés és minősítés között (pl. ugyanarról a képről hangzott el: „50 körüli nő, kék ruhában, bal vállán farönk”, „egy idősebb nő viszi a tűzifát télire” és „öreg néne lopja a fát az erdőből”). Ezt a játékot követte a sztereotípia – előítélet – diszkrimináció fogalmak tisztázása. Trénerünk hangsúlyozta: mindannyiunkban élnek előítéletek, a cél ezek tudatosítása. A legfontosabb, hogy észrevegyük ezeket és ne kezdjünk el „lecsúszni a csúszdán”, azaz ne váljunk emiatt kirekesztővé, diszkriminatívvá. A
második
gyakorlatban
az
identitás
hagyma-modelljét
vizsgáltuk
identitásunk
legnyilvánvalóbb és leginkább látható részétől egészen a leginkább rejtett és legnehezebben azonosíthatóig, az identitás különböző aspektusaival kapcsolatos kérdések révén. A harmadik gyakorlat, a „Lépj egyet előre!” célja a társadalmi esélyek közötti különbözőségek tudatosítása volt. A szerepkártyák révén a diákok a társadalom legszélesebb 7
rétegeit képviselték (kisnyugdíjas, kínai áruház tulajdonosának fia, balesetben kerekesszékbe kényszerült harmincéves férfi, bankigazgató lánya, homoszexuális egyetemista fiú, stb.), majd egy vonalból elindulva tettek egy-egy lépést, amennyiben az elhangzó állításokat igaznak érezték (pl. évente egyszer el tudsz menni nyaralni, soha nem ért még hátrányos megkülönböztetés a származásod miatt, összeházasodhatsz azzal, akit szeretsz). A gyakorlat végére a teljes térben széthúzódtak a diákok: volt, aki nem is tudott elmozdulni, mások megállás nélkül meneteltek előre, de a többség középtávon szóródott szét. A társadalom legkülönfélébb tagjaival való azonosulás és saját élményű megtapasztalása annak, hogy az eltérő kulturális, etnikai, szociális hátterű vagy egészségi állapotú embereknek mennyire nincs azonos esélyük az élet számtalan területén, megrendítő élmény volt a kamaszok számára. A leszakadók kilátástalansága és reményvesztettsége, az elöl lévők bűntudata, avagy éppen érdektelensége a gyakorlatot lezáró beszélgetés során került feldolgozásra. 3. foglalkozás A Holokauszt Emlékközpont látogatása A helytörténeti kapcsolódást, a zsidóság általánosabb kultúrtörténeti megismerését, illetve az érzékenyítő foglalkozást követően most a „nagytörténelem” színpadára léptünk. 1920-tól kezdődően évről évre követtük nyomon a magyarországi zsidó lakosság sorsát, ahogy a kiállítás címe mondja: „jogfosztástól népirtásig”. E program szerepe a teljes, mindenre kiterjedő, reális történeti kontextus megteremtése és a holokauszt fogalmi tisztázása volt. A kiállítás végén, a kiüresedett zsinagógában vezetőnk kihangsúlyozta: egyszer ez már megtörtént, megtörténhet újra. Mi már tudjuk, hogy az egyes lépések hová vezethetnek, ezért a mi felelősségünk az első lépéseknél történő közbelépés. A tárlatvezetés utáni fogalomtisztázó beszélgetés célja volt, hogy – forrásokon és aktuális világpolitikai eseményeken keresztül – megvilágítsa a holokauszt, a népirtások és a tömeggyilkosságok egymáshoz való viszonyát, illetve konkrét konfliktusok alapján vizsgálja a hasonlóságot és különbséget ezen tragikus cselekedetek között. 4. foglalkozás Káva Színház: Kárpótlás című előadás A Káva Színház ún. résztvevő színház. Az előadások közös és legfontosabb jellemzője, hogy a vendégként érkező iskolai osztályok tagjai nem csak nézők, hanem egyben aktív (közösen gondolkodó, cselekvő) résztvevők is. Az előadás célja, hogy drámapedagógiai és színházi 8
eszközök segítségével létrejöjjön a személyes találkozás a múlt traumatikus eseményével, és az ehhez fűződő viszonyt a jelenben cselekvésen, átélésen és közös vitán keresztül közösen vizsgálják a résztvevőkkel. Az előadás bizonyos pontokon – hangsúlyos, többlettartalmú cselekvéseknél, mozzanatoknál – megállt, a színész-drámatanárok a diákokkal együtt elemezték a szituációt. Mi történt itt valójában? Milyen emberi tényezők állhatnak a cselekvés hátterében? Milyen belső-külső utak vezethettek el idáig? A Kárpótlás című előadás témája a személyes emlékek családon belüli és generációk közötti átadása, a holokauszt egy túlélőjének emlékein és emlékezetén keresztül. Az eddigi foglalkozások múzeumi térben zajlottak. Most a színházi téren keresztül egy szoba intim terébe és egy család – fiú, apa, nagymama – privát zónájába léptünk. A darabban egy átlagos, 16 éves kamaszfiú kezébe kerül az az értesítés, amelyben zsidó nagymamáját tájékoztatják a kárpótlásról. A fiú ennek kapcsán szembesül nagymamájának fájdalmas múltjával, az apa-fiú-nagymama viszonylatban az emlékezés súlyával és nehézségeivel. Csak a nagymama halála után indul meg benne az emléképítés, egy film forgatása révén. A történelem eseményeinek, az eddig „arctalan” zsidók sorsának megismerése után a személyes történet most jelent meg elsőként a projekt során. Igaz, itt a személy még szerep, még csak a színészi alakításon át válik egyedi és valódi történetté. 5. foglalkozás Várostörténeti séta Óbuda zsidó emlékei nyomában „Hűlt helyek” is lehetett volna foglalkozás címe. Most ismét visszafordultunk a lokális történelem felé: sétát tettünk Óbuda szűk belvárosában, a Fő tér környékén és a Lajos utcában, hogy felkeressük azokat a helyszíneket, ma már láthatatlan épületeket és intézményeket, amelyek a valaha itt élt zsidó közösséghez tartoztak. Célunk volt egyrészt, hogy az óbudai gimnazisták számára ismert helyekhez, a körülöttünk lévő szűkebb világhoz, épített környezethez kössük a zsidó közösséget, másrészt közösen vizsgáltuk, mely intézmények miként járultak hozzá egy autonóm zsidó község létrejöttéhez és működéséhez. Felkerestük a felszámolt zsidó temető helyét, majd átsétáltunk a Lajos utcába, a 19. századi „Judenplatzra”: megnéztük a valaha ott állt mikve, mészárszék, iskola és egyéb intézmények, épületek helyét és természetes mindegyik történetét, funkcióját, a közösségben betöltött szerepét hangsúlyoztuk. A séta során csupán egyetlen, ma is álló középülettel találkoztunk: a 2010-ben újraszentelt és a közösségnek visszaadott 19. századi zsinagógával. A többi épület és a temető helyén ma már iroda- és lakóházak, parkolók, állami intézmények állnak. Olyan
9
séta volt tehát, amelynek során szinte mindennek csak a „hűlt helyét” tudtuk felkeresni. Mi sem volt ennél beszédesebb. 6. foglalkozás Látogatás az Óbudai Zsinagógában. A ma köztünk, velünk élő zsidó közösség. A programsorozat összegzése, lezárása Eddig az alkalomig csak negatív kontextusban került elő a zsidóság, a kirekesztett, az üldözött, az áldozat szerepéhez kötődve. Most beléptünk a zsidó vallás legszentebb helyére, az ima házába, a zsinagógába. Megismerkedtünk a szakrális térrel, annak elrendezésével, szimbólumaival, a vallás legszentebb tárgyaival. A szakrális térben pedig találkoztunk a ma is köztünk élő, működő, színes zsidó közösség egy képviselőjével, akivel lehetőség nyílt a hosszas, bensőségesebb beszélgetésre. Ennek során a közösség mindennapi életvitele, életritmusa, az ahhoz kapcsolódó szokások történeti-vallási magyarázata, de – a kamaszokat fokozottan érdeklő – profán témák is előkerültek (pl. szombati szertartások, miért hívják áldozó vallásnak, hogyan lesz valakiből rabbi, miért vannak a zsinagógában elfüggönyözve a nők, a nők helye a vallásban és a családban, mi igaz a lyukas lepedő4 sztereotípiából). Kiemelt szerepet szántunk ennek az alkalomnak a projekt ívét tekintve, hiszen itt került sor arra, hogy a diákok nem közvetve (történész, szociológus, tanár vagy színészek által), hanem a legközvetlenebb módon találkozhatnak a zsidósággal. Mindaz, amiről eddig csak közvetett módon beszélgettünk, most nyert valódi, emberhez, archoz köthető tartalmat. Ez a program a személyesség felé vezető út utolsó előtti állomása volt. Láthatták azt, hogy ez a közösség – minden szörnyűség ellenére – ma is él. A nehezen megfogható, de érezhető gesztusok tükrözték, hogy többekhez most ért el igazán: itt nem történelmi távlatról, hanem hús-vér emberekről van szó. Ugyanezen a napon került sor a programsorozat lezárására az Óbudai Múzeumban, amelynek során közösen visszatekintettünk az elmúlt két hónap eseményeire, felidéztük a résztvevők legjelentősebb élményeit, végül két rövidebb játék során bensőségesebben köszöntünk el egymástól.
4
A vallásos zsidó férfiak a felsőruhájuk alatt téglalap alakú imaleplet, ún. táliszt vagy ciceszt viselnek. Ennek közepén fejnagyságú lyuk található, a felvételt segítendő. Az udvaron szárogatott imaleplek messziről könnyen lyukas lepedőnek tűnhetnek, ebből származhat az a sztereotípia, miszerint a vallásos zsidók ezen keresztül élik a házaséletüket.
10
A diákok alkotásai A diákok nagyon változatos kifejezőeszközökkel éltek: született három kisfilm, továbbá egyegy szobor, plakát és installáció. Maga a műfaj meghatározása is az alkotófolyamat része volt, óriási tapasztalási lehetőség a diákoknak. Ugyanúgy, ahogy a csapatmunka. A tanári visszajelzések is alátámasztották, hogy iskolai keretek között a középiskolás diákok döntő többségének
alig-alig
van
tapasztalata
a
csapatmunkáról,
egymás
gondolatainak,
véleményének összehangolásáról. Az alkotások mellé minden csapattól kértünk egy egyoldalas leírást is, a koncepció és az alkotófolyamat összegzéseként. Néhány gondolat az elkészült alkotásokról: -
Installáció, Alternatív Közgazdasági Gimnázium: A talapzaton álló, hajlított falú montázsban minden csapattag saját „köze” szerepel a válogatott, színes tematikájú fotók és a külön, gyűrött-égetett papíron kiemelt fogalmak révén, melyek sokféle értelmezésben olvashatóak. A diákok felismerték, hogy a 21. században leginkább a kívülálló szemszögéből tekintünk a holokausztra, ezt adják vissza a kiállítás formájában történő kivitelezés segítségével. (Más kérdés, hogy nekünk, múzeumban dolgozóknak el kell gondolkodnunk: minden igyekezetünk ellenére a múzeum a kívülállósággal azonos ezeknek a diákoknak a szemében…) Ám ezt a kívülállóságot megtörve rájöttek, hogy a személyesség megteremtéséhez be kell lépni a térbe - az U alakú hajlítás és a bábuk térbe helyezése a kulcspontja ennek az alkotásnak. Ez a „belépés” volt a célja az egész projektünknek.
-
Szoborcsoport, Veres Péter Gimnázium: A szoborcsoport fő alakjai kiközösítenek egy zsidót, mert a vaskos fal (amelyik rosszindulatú plakátokkal fedi el a „valóságot”) eltakarja tőlük a zsidó férfi cselekedetének igazi hátterét. A csapat a holokauszttal való kapcsolódást az ismerethiányból fakadó előítéletben találta meg, amely mai világunkban is égető kérdésnek bizonyul. Ezekről a fogalmakról rendkívül nehéz közhelymentesen beszélni és kimondottan nehéz egy esemény tárgyiasult változatában visszaadni. A kivitelezés végletes egyszerűsége, a rossz helyesírás, az egyes elemek elhelyezése mind tudatos, szimbolikus tartalomként kerültek megvalósításra.
-
Plakát, Óbudai Gimnázium:
11
A csapat egyfajta folyamatábrát hozott létre, amelyben lépésről lépésre végigkísérik a nézőt a holokausztig vezető folyamaton, minden lépésnél megtalálják a kulcsfogalmat, és mindezt képekkel teszik beszédessé, szemléletessé. Azért is figyelemreméltó ez a munka, mert egy hosszan tartó folyamatra felülről, egyben rálátni, megtalálni a legfontosabb csomópontokat, azokat egyetlen szóban összegezni –ez nagyon átfogó gondolkodást igényel. Ráadásul nem egyszerűen a történeti múltat vizsgálják, hanem elérnek egészen a jelenünkig. A plakát kimondott célja a jelen társadalom felelősségére mutat rá: nem csupán a holokauszt, de az ahhoz vezető útra való emlékezés felelősségére. -
Kisfilm (5 perc), Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola és Gimnázium: A film hangsúlyosan, keretbe szerkesztve használja fel a holokauszt témájára építő sikerfilmek képi és hanganyagát. A csapat kevésbé a személyesség, az egyéni reflexiók és válaszok, mint inkább a történeti összefüggések vonatkozásában közelített a témához.
-
Kisfilm (10 perc), Mustármag Keresztény Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium: A csapat a manipuláció, a befolyásolás mechanizmusának kérdéskörét boncolgatva kereste az útját. A 70-80-90 évvel ezelőtti folyamatokat vizsgálva eljutottak a kirekesztés központi fogalmához, majd ezt a fogalmat emelték át a saját jelenükbe. A történetben mindegyikük a saját környezete kirekesztett csoportjait szólaltatja meg, nagyon emberi módon és mély humánummal. Felkavaró, szerkezetét tekintve alaposan végiggondolt filmet készítettek a diákok, amelyből sugárzik az iskola elkötelezett nevelési programja is.
-
Kisfilm (2 perc), Kerék Általános Iskola és Gimnázium: Vizualitását, szerkezetét tekintve a film a reklámfilmek erejével, hatásosságával vetekszik. Az átgondolt, lecsupaszított verbális tartalmat erőteljes felütés, majd a legvégén újabb rendkívül erős jelenet keretezi. Az egyenlőség jeleként egyforma fehér pólóban szereplő négy kamasz szinte odadobja a mondatot a nézőnek: „Egyikőnk sem felesleges!”
A diákok sokszínű és elgondolkodtató alkotásokat hoztak létre. A legtöbb esetben sikerült lefejteni a holokauszthoz kapcsolódó kívülállóság érzését és elkerülni a történeti vonatkozások tárgyalását. A munkákban ott érződik a belelépés, a személyesség, kifejezésmódjuk és a közvetített tartalom is egyéni és személyes lett.
12
A diákkonferencia és a nyilvánosság megteremtése A projekt célközönségét nem csupán a résztvevő diákok alkották. Célunk volt, hogy lehetőleg minél több kamasz találkozzon kortársaik véleményével, számukra is hatni tudó üzeneteikkel, ám emellett szerettük volna mindezt felmutatni a felnőtt, szakmai és laikus közönség számára egyaránt. Éppen ezért a folyamatot összegző és szemléltető konferencia meghívott hallgatósága egyrészt a résztvevő óbudai gimnáziumok diákjai, másrészt középiskolai és egyetemi tanárok, iskolaigazgatók, múzeumpedagógusok, a pedagógiai és társadalomtudományok képviselői és laikus érdeklődők voltak. Az alkotások reflektálására olyan előadókat kerestünk, akiknek jelenleg is folyó kutatásaik
vannak
saját
tudományterületükön
a
zsidósággal,
annak
megítélésével
kapcsolatban, így munkájuk, hivatásuk révén élő módon van kapcsolatuk a projekt témájával. A diákok jelenre vonatkozó alkotásaihoz leginkább szociológiai és kulturális antropológiai megközelítést tartottunk megfelelőnek, de emellett elengedhetetlennek éreztük egy olyan előadó jelenlétét, akinek képviseletén keresztül a zsidó vallás, a velünk élő zsidó közösség belülről tud reagálni a projektben megfogalmazott célokra és az elkészült munkákra. Dr. Barna Ildikó szociológust, dr. Papp Richárd kulturális antropológust és Verő Tamást, a Frankel Leó utcai Zsinagóga rabbiját sikerült megnyernünk a feladatnak, akik a témához illeszkedő előadásaikkal nyitottak utat az alkotások bemutatásának. A konferencia érzékeny, de közvetlen hangvételű moderálását Veiszer Alinda újságíró ösztönös nyitottsága és szenzitivitása garantálta. A konferencián elhangzottakat, illetve a három hónapos munkát a holokauszt túlélővel, Fahidi Évával való beszélgetés hitelesítette. A kitűnő polgári nevelést kapott, jó humorú, éleslátású, ma 89 éves hölgyet a debreceni gettóból az 1944. június 27-i transzporttal deportálták Auscwitz-Birkenauba, 18 évesen, majd hamarosan az allendorfi munkatáborba vitték. 1945. november 4-én tért haza Magyarországra, minden családtagját elveszítve. Hat évtizedig nem tudott beszélni az átéltekről, de azóta elkötelezetten mesél nem csupán legmegrázóbb élményeiről, a marhavagonokban való utazásról, a megérkezést követő szelekcióról, a gettó és a munkatábori élet viszontagságairól, hanem az Auschwitz előtti és utáni életéről, a saját zsidóságához való viszonyulásáról, a felelősség kérdéséről, az emberi élet értékéről. A projekt lezárult ugyan a konferenciával (illetve a két nappal későbbi kirándulással), de a folyamat nem ért véget. A szélesebb nyilvánosság megteremtéseként a projektben részt 13
vevő gimnáziumokban egy-egy hetes időszaki kiállítás formájában jelentetjük meg az alkotásokat, feldolgozó iskolai foglalkozásokkal kísérve. Emellett széleskörűen szeretnénk felhasználni azokat további múzeumpedagógiai tevékenységünk során, minél több kamasz attitűdjének formálására. Összegzés „Számomra eddig nem volt fontos a holokauszt, hiszen azon kívül, hogy tudtam, hogy megtörtént és tanultam róla az iskolában, nem volt hozzá közöm. Egy olyan foglalkozást végigülni, ahol csak végighallgatjuk a tényeket, nem lett volna értelme. Annak van értelme, hogy gondolatokat keltettetek bennünk, hogy mi is elmondhattuk a véleményünket.” A fenti, egy résztvevő diák tollából származó idézet összhangban áll a tapasztalatainkkal: a projekt során sikerült megszólítani és aktivizálni a serdülő korosztályt a körükben alig ismert, előítéletekkel körülvett és esetenként elutasított témában. A felépített programsorozat képes volt az általánosból személyessé, a távoliból közelivé, az érdektelenből megkerülhetetlenné tenni a holokausztot, segítséget nyújtva ezzel a diákok és a pedagógusok számára is. A program a diákok, az iskolák és a múzeum részéről is jelentős idő- és energiaráfordítással valósult meg, ám a téma összetettsége, könnyen aktualizálódó mivolta nem csupán lehetővé teszi, de igényli is az alapos és komplex megközelítést. A „Mi közöm hozzá?” projekt egy múzeum kezdeményezésére és abban főszerep vállalásával jött létre. Az Óbudai Múzeum időszaki kiállítására, a kerület épített és társadalmi környezetére, a III. kerületben vállalt társadalmi szerepére építette fel a programot, tette mindezt a kerületi gimnáziumok bevonásával és cél szerint differenciált programok integrálásával, kitágítva ezzel a múzeum és a múzeumpedagógia határait.
14
Impresszum
Projektvezető: Polgár Mónika (Óbudai Múzeum) A megvalósításban részt vettek: Felbermann Judit (Óbudai Múzeum) Karsai-Diamant Lívia (Óbudai Múzeum) Pécsi Tibor (Holokauszt Emlékközpont) László Zsuzsa (Menedék Migránsokat Segítő Egyesület) Romankovics Edit, Bori Viktor, Antal Róbert (Káva Színház) Klára (Óbudai Zsinagóga hitközsége) Résztvevő óbudai gimnáziumok és diákok:
Alternatív Közgazdasági Gimnázium: Kutvölgyi Réka, Mesterházy Bálint, Nyiri Nóra, Sándor Anna
Tanár: Széles Gábor
Kerék Általános Iskola és Gimnázium: Baranyi Balázs, Czeglédi Barna, Géczi Krisztina, Halápi Viktória
Tanár: Szabó László és Kovács Gábor
Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola és Gimnázium: Schmidt Márk, Soós Bence, Visontai Miklós, Papp Kristóf
Tanár: Csököly Zsuzsanna
Mustármag Keresztény Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium: Bujdos Vivien, Csontos Fanni, Tóth Kata, Szabó Balázs
Tanár: Hernusz Erzsébet
Óbudai Gimnázium: Evellei Boglárka, Fehér Barbara, Párkányi Bence, Rózsa Anna Tanár: Hamvainé Szántó Zsuzsanna
Veres Péter Gimnázium: Csontos Imola, Honics Marcell, Lendvai Dénes, Jancsó Tanár: Lator László
Zsombor Konferencia:
Előadók: Fahidi Éva Barna Ildikó (ELTE TáTK) Papp Richárd (ELTE TáTK) Verő Tamás (Frankel Leó utcai Zsinagóga)
Moderátor: Veiszer Alinda 15
Felhasznált irodalom
KOVÁCS Mónika, Témakörök és feldolgozási javaslatok a holokauszt oktatásához, in: SZÉP Ágnes (szerk.), Megközelítések… Tanári kézikönyv a holokauszt témakörének
feldolgozásához. (Történelemtanárok Egylete) hn. 2005. 44-112.
KOVÁCS Mónika, Kollektív emlékezet, társadalmi identitás és a holokauszt oktatása.
In: BIRÓ Zsuzsanna Hanna - NAGY PÉTER Tibor (szerk.), Zsidóság – tradicionalitás és modernitás. Tisztelgő kötet Karády Viktor 75. születésnapja alkalmából. Wesley János Lelkészképző Főiskola, Budapest 2012. 419-434.
VISZKET Zoltán, Ofen Jásán. Óbuda zsidóságának története. Kiállításvezető. Óbudai
Múzeum, Budapest 2014.
16
