Tartalomjegyzék
Az átépített hódmezővásárhelyi zsinagóga centenáriuma Az 1904-1909. közötti időszak kronológiája Oral history és a magyar holokauszt Szigeti János: A hódmezővásárhelyi zsidó hitközség legelső rabbija Seltmann Lajos rabbi vallási és irodalmi munkássága Művelődéstörténeti séta a vásárhelyi zsidótemetőben Emlékezés egy régi iskolára Arcképvázlatok Deutsch Béláról Családok, sorsok, emberek a történelem viharában Ősszel… KISLEXIKON Brück Mózes Gruber László Havas Hajnal Hitközségi Székház, Központi Kávéház és Szálloda Kemény Simon Seltmann Lajos Stern Ignác Szemző Miksa Dr. Weisz Pál /Meir Weiss/ Wilheim Frigyes Téván Róza Klementina A hitközség és a zsinagóga képekben
5
7 9 13 17 18 32 34 35 37 39 43 44 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 55
Szigeti János:
Az átépített hódmezővásárhelyi zsinagóga centenáriuma 1735-től számítjuk a zsidóság helyi históriáját, ekkor történt az első betelepülés. A 18. század derekától maradtak ránk írott források, melyek beköltözésüket, itt lakhatásukat bizonyítják. A Károlyi-uradalom vette őket pártfogásba. Jakab, Mátyás zsidók és Bernát tímár hitsorsos taksát fizettek. Házaló, vásáros kereskedők, bőrszedők, boltosok, kocsmárosok voltak az első zsidó polgárok. Beszerezhették az építéshez szükséges anyagokat, szabadon „égethettek pálinkát” türelmi adó fejében. Sorsuk a hatóságok, az uraság kegyétől függött. A görög kereskedők igyekeztek meggátolni az üzletelő, gazdálkodó zsidókat; eleinte csak a vásárokon árulhattak, vagy csak a nyersbőrt szedhették. Még a reformkorban is igen erőteljes volt a migráció, a lakóhely-változtatás, az elvándorlás. Jobb megélhetési körülményekben bízva továbbálltak biztonságosabb egzisztenciát remélve. Létfenntartásuk sokféle akadályba, megszorításba ütközött. A hatóság 1829-ben bizonyítványt adott ki arról, hogy a zsidók házaló kereskedése, kalmárkodása az adózó népre nem káros, sőt „tagadhatatlan hasznos”. A toleranciának és a méltányosságnak szép példája, hogy Böhm Móritz zsidó orvost 1838-ban a város sebészének választják meg, aki Morva-vidékről származott. Ugyanebben az évben – Wodiáner Sámuel 1838-ban olajmalom alapítására kért és kapott engedélyt. 1841-ben a zsidó vallású lakosok hitközséggé szerveződtek. A reformkorban iskolát építettek, valamint gondoskodtak imaházról. Matók Sámuel ügyvéd háza és telke a mai zsinagóga helyén volt. Ebben a házban rendezték be az 1830-as évek végén az imaházat. A rabbiszéket a Nyitráról származó Steiner Izrael töltötte be. Grünhut Ábrahámot (1809-1877), a nagykárolyi születésű hivatalos rabbit 1842-től alkalmazták. A Kecskeméti Sámuel-féle házban nyitották meg az első zsidó iskolát. 1843-ban megvásárolták még a mellette levő ugyancsak Kecskeméti-féle telket is. A Matók- és a Kecskeméti telket egyesítették, és 1844-ben új iskolát építettek. Az iskolaépület az egykori Hosszúpince, majd Nap, jelenkori névadással a Szeremlei utca elején állott, tehát a mai helyén. A zsidóiskolában a tanítás kezdettől fogva előre megállapított tanterv szerint folyt, amelyben a héber tantárgyakon kívül előkelő helyet kapott a magyar nyelv, mennyiségtan, történelem stb. oktatása is. A zsidó elemi népiskola tanítói oberländerek – felvidékiek – voltak, kötelességtudás, önzetlenség, tudományosság, a „Pinchas” (Talmud-Tóra szellemében neveltek), „Tudós” és „Morenu” (tanítónk) tulajdonságokkal egyaránt rendelkeztek. Stern Ignác (1810 k. – 1865) Nyitra vármegyéből, Wilheim Frigyes (1812-1900) Vágvecséből (Nyitra vm.), Engländer Adolf Kassáról, Gruber László (1909-1987) Boldogszerdahelyről származott. 1848-49-ben a 127 családfő közül negyven nemzetőr került ki, s a honvédseregben zsidó tisztek, altisztek és közkatonák is szolgáltak. Wodiáner Zsigmond vörössipkás őrmester golyója terítette le Götz osztrák tábornokot, Schweiger Mór a szabadságharc kitörésekor az Astleitner Szilád Adolf kapitány vezetése alatt hazaszökött csapattal tartott, s a honvédseregben őrmesterségig vitte. A teljesség igénye nélkül sorolunk föl jeles, vásárhelyi, zsidó vallású személyeket, akik helyi szinten legelsők, alapítók, kezdeményezők voltak: Vodiáner Károly a Vásárhelyi Közlönyt, az első nyomtatott hírlapot és nyomdát alapította; Bauer Jakab az első gőzmalmot; Steiner L. József az első gőzfűrésztelepet hozta létre; Braun József és Böhm Sámuel a Takarékpénztárat alapították; Heitler Móric orvosi lapot indított és szerkesztett; Khon Jakab nevéhez fűződik az első nagyobb ipartelep létesítése. Az első gőzmalom, a Bauer-féle 1872-ben épült.
7
1851-ben a gyarapodó gyülekezet számára már nem volt megfelelő a nem templom céljára épült imaház. Elhatározták a templomépítést. Gróf Károlyi György (1802-1877) földesúr 1851. május 15-én engedélyezte a hitközségnek 300 ezer tégla és 30 ezer cserép kiégetését. 1852. szeptember 15-én 11 tagú építő bizottságot választottak. Rövidesen a templom felépítésére pályázatot írtak ki. Aradi, kecskeméti, szegedi és szentesi építőmesterek nyújtották be pályázataikat, végül is a hitközség Busch Miklós szentesi építésszel kötött szerződést, aki Szeremlei Sámuel szerint később vásárhelyi lakos lett. Az ácsmunkákat Gál Péter, Lázár Ferenc és Lázár István, az asztalosmunkákat Szabó Miklós, a lakatosmunkákat Nánási Sámuel vállalta. A frigyszekrényt, szószéket, kandelábereket, az asztalt és a kőtáblát Bartakovics József pesti szobrászművész készítette el. A zsinagógát 1857. május 15-én Löw Lipót (1811-1875), Szeged országos hírű főrabbija avatta föl. A 19. század végére a vásárhelyi zsidóság a társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődés élvonalába került. Felgyorsult a zsidóság asszimilációja, elmagyarosodása. A leggazdagabbak rendkívül tőkeerősnek bizonyultak, közülük kerültek ki Hódmezővásárhely legtöbb adót fizető polgárai, a virilisták névjegyzékén az „élbolyban” találjuk adataikat. A dualizmus időszakában városunk urbanizációja még csak lassú léptekkel haladt előre, a mozgékony, talpraesett zsidó üzletemberektől, kereskedőktől, iparosoktól, bankároktól lendületet reméltek. A zsidóság az átlagosnál jóval iskolázottabb volt. A befogadó helyi társadalom eleinte korántsem mentes az előítéletektől, azonban ekkor még nem erősödött fel az antiszemitizmus. A hitközség elnöki tisztségét 1882-től – két év megszakítással – 1910-ig, közel három évtizedig Beregi Lajos (1845-1910) látta el. A hitközség lelki vezetője 53 éven keresztül Seltmann Lajos (1854-1932) főrabbi volt. A századfordulón 400 családban 1760 hitsorsos élt a városban. 1902-től a hitszónoklatok nyelve kizárólag magyar lett. Beregi Lajos hitközségi elnök még az 1884. január 23-i közgyűlésen vetette fel a hitközségi székház építésének tervét, amely valójában egy évtized múlva valósult meg. A székházat Petrecz Pál tervezte. Az ünnepélyes alapkőletételre 1893. május 4-én került sor. A módosabb hitközségi tagok részben adományokkal, kölcsönökkel biztosították az építkezés anyagi forrásait. Az egyemeletes székházat eklektikus stílusban emelték. Földszintjén kávéház, étterem, konyha üzemelt, amelyet Kun Miksa bérelt, az emeleten 12 vendégszoba, iroda és impozáns díszterem létesült. Ma az épületben Zeneiskola működik. A XX. század elejére a népességében gyarapodó és a polgárosult, urbánus társadalmigazdasági környezetben prominens szerepet betöltő helyi zsidóság számára elérhetővé vált az 1857. május 15-én felavatott zsinagóga kibővítése, átépítése, renoválása és korszerűsítése. Fél évszázad alatt a tetőzet megroggyant. A költségeket a hitközség és hitsorsosai magukra vállalták, templomépítésre adóztak és adakoztak. A jelentős magánvagyonnal rendelkezők jártak ebben az élen, de a szegényebb hitközségi tagok is anyagi lehetőségükön túl is adományoztak. A virilis adakozók között is első helyen állt Keleti Adolf (1854-1932), aki egyébként 1875 óta a törvényhatósági bizottságnak is tagja volt. Keleti Adolf nagykereskedő és földbirtokos fizetett legtöbb adót a városban. Rögtön utána következett Beregi Lajos, aki jótékonyság gyakorlásában kifogyhatatlannak bizonyult, és ugyancsak th-bizottsági tagsággal rendelkezett. Beregi Lajos minden sabat alkalmával két segédjével élelmiszereket csomagoltatott és küldött a szegények számára. Többek között mint fűszer nagykereskedő és iparkamarai tag fáradhatatlanul tevékenykedett, s mind amellett a helyi zsidóság tiszteletreméltó és megbecsült vezetője volt, olyannyira, hogy a hitközség Keleti Adolf javaslatára Tornyai Jánossal (1869-1936) megfestették kiváló elnökük arcképét. Talán nem lesz érdektelen a legtöbb adót fizető izraelita virilisek és th-bizottsági tagok névjegyzékének néhány adatát közreadni: 1. Keleti Adolf (1854-1932) textil nagykereskedő és földbirtokos 3.270,52 korona 2. Beregi Lajos (1845-1910) fűszer nagykereskedő 3.221,42 korona
8
4. Bauer Gyula (1858-1925) gőzmalom tulajdonos 2.615.51 korona A névjegyzékben tallózva tovább, dr. Ániszfeld Endre következett, (13. és szintén 1909-es évben 1.548,50 koronát állapítottak meg neki az adóhatóságok). Eklektikus lakó- és üzletházuk a Bercsényi és Andrássy utcák sarkán már 1895-ben felépült. Dr. Wilheim Arnold ügyvéd a 20. (1.328,90 korona) és Bauer Sándor (1854-1927) gőzmalom társtulajdonos a 21. (1.307,76 korona) helyet foglalja el. A Bauer-, Beregi-, Keleti- és más zsidó családok sokoldalúan írták be nevüket településünk és hitközségünk múltjába. A hitközség tisztviselőkarának és lelki vezetőinek, elsősorban Beregi Lajos elnöknek még sokáig dédelgetett álma volt, hogy a zsidónegyedben a templom-székház-iskola térségében és vonzási körzetében egy judaikai vallási és kulturális centrum kialakítása.
Az 1904-1909. közötti időszak kronológiája: 1904. június 22. Seltmann Lajos főrabbi működésének negyedszázados jubileuma 1905. november 12. A hitközség közgyűlése ülést tartott. A templom kibővítéséről és 30 tagú bizottság felállításáról határoztak. december 29. Beregi Lajost 25 esztendős elnöki tisztsége alkalmából a hitközség házi ünnepélyén a város színe-java is köszöntötte. 1906. március 5. A tervpályázat meghirdetése. Eredménytelen maradt. április 27. Ártézi víz bevezetése a zsidó iskolába. szeptember Müller Miksa (1875-1923) szegedi műépítész kapott megbízást, és készítette el a terveket. október 25. A zsinagóga átépítésének kezdete. 1907. február 3. Tereh Gyula református lelkész 10 korona adománnyal járult hozzá a templomépítéshez. 10. Az izr. szegénysegélyző egylet közgyűlése. 24. A szegénysegélyző egylet tisztújító közgyűlése. Weisz Ignátzot megválasztották elnöknek. május 2. Groák Dezső – Beregi Flóra házasságkötése alkalmával Beregi Lajos 2000 koronás alapítványt tett az izr. hitközség javára. szeptember 28. Chevra Kadisa közgyűlése. 1908. szeptember 27. A zsidó újév (5668) kezdete. Ros Hásána ünnepén tartották az első istentiszteletet az átépített templomban. Seltmann Lajos főrabbi méltatta a templomépítés nagy jövőjét. december 27. Tisztújító közgyűlés: újra hitközségi elnökké választották Beregi Lajost. 1909. január Megalakult a templomi énekkar, amelynek karmestere Arany (Auspitz) János (1871-1944) városi főszámvevő. június 10. A XXII. izr. hitközségi kerület közgyűlése városunkban. Részt vett többek között: Löw Immánuel (1854-1944) szegedi, Klein Mór (18421915) nagybecskereki, Rösenstein Mór (1856-1922) nagykikindai, dr. Kecskeméti Ármin (1874-1944) makói, Büchler Gyula (?-1944) mindszenti, majd vásárhelyi hitoktató-rabbi, főrabbik; valamennyien a zsidó tudományok jeles művelői. Müller Miksa tervezte városunkban a Posta (1906. eklektikus), az Első Takarékpénztár (1906/7. szecessziós), a Görög- (1909) és a Genersich-palota (1913. eklektikus) épületét. A templom-átalakítás költségeinek előteremtésében példátlan nekibuzdulást, áldozatvállalást lehetett tapasztalni. Beregi Lajos elnök 2600 korona készpénzadományát
9
említhetjük az első helyen. Egymást licitálták túl az adományozásban. Jelentős összeg folyt be még a hitközségi adókból és a kölcsönökből. Napjainkig elevenen él az a legenda, amelynek talán valóságalapja is van, hogy a gyülekezet adományozó tagjai összevesztek azon, hogy ki és kik építsék föl a gyülekezés házát, a zsinagógát. Oly annyira elmérgesedett a helyzet, hogy kitéréssel is kifejezésre juttatták ezirányú sérelmüket, bár elhatározásukkal teljes egészében nem szakítottak meg minden köteléket őseik vallásával és a vallási tradíciókkal. Silberstein Adolf főrabbi mindenesetre így jegyezte föl: „A templom ünnepélyes felavatása kedvezőtlen viszonyok miatt elmaradt.” Még 1906. január elején a renoválás, a belső tér nagyobbítása és egyéb átépítések költségét 50 ezer koronában állapították meg, azonban a szegedi építész 67.900 koronáért vállalta a munkálatokat. A tervpályázati hirdetmény a Hódmezővásárhely című napilapban 1906. március 5-én jelent meg, s mintegy fél év múlva, 1906. szeptemberének, októberének derekán már hozzákezdtek a zsinagóga újjáalakításához. Müller Miksa tervező a századelőn divatos irányzatokat követte: az épület egyaránt hordoz romantikus, eklektikus és szecessziós stíluselemeket. A zsinagóga új, díszes homlokzatot kapott. Az óriási kapuív három bejárattal az előcsarnokba vezet. A színes ablakokból dúsan áramlik be a fény. A mind a négy oldalon körbefutó karzat főbejáratát az előcsarnokon kívülre helyezték. Az orgona a keleti oldalra került. A szentély, a frigyszekrény, a bima, az odavezető nemes hajlású lépcsők, a körülölelő márvány korlátok valóságos építészeti remekek. A sulchan (asztal) és a bútorzat, beleértve az egész terem és a karzat berendezését, tetszetősek és művészi értékűek. A zsinagóga kiváló akusztikáját egy évszázada dicsérik. Utaljunk arra, hogy a templomi énekkar alapítása 1906. február 4-ig nyúlik vissza, amikor is Horovitz Jakab (1860-1936) tanító elnökletével 15 taggal alakult meg. Az egész terembelső a zsidó valláshoz kötődő jelképrendszert, szimbolikát hordozza. A frigyszekrény előtt örökmécses (nér tamid) ég. Az elöljárók padsorait a frigyszekrény közelében, női és férfi oldalra helyezték, amely arányaiban cseppet sem hivalkodó. A mennyezet átépítésénél vasbetont alkalmaztak. A második világháború után a zsinagógát három évtizedig még használhatta a lélekszámában és anyagi erejében rendkívül megfogyatkozott kile. A holokauszt soha be nem gyógyuló sebeket okozott, a legújabb kori exodus, a több hullámú alijázás következtében szinte elnéptelenedett a gyülekezet. A Soá után a csekély számú túlélők között is találunk kitérteket. Az 1949. január 1-i népszámlálás 134 ezer zsidót talált Magyarországon, a háború előttinek egyharmadát. A tanítói, kántori és jegyzői feladatokat ellátó Gruber László (1909-1987) szinte egyenként szólította meg és hívta a hittársait a sabat, az ünnepek és szokások megtartására. 1950 és 1957 között rabbihelyettesi és kántori minőségben működik a vásárhelyi gyülekezetben Tímár Károly. A megpróbáltatások túlélőit és a fiatalokat a Tórához visszavezette. E szolgálatot 1957-től Szekeres József (1913-1992) és Vanderstein János maradéktalanul továbbvitte. Utóbbi negyedszázadig, 2006 végéig állt a hitközség élén. A Rákosi- és a Kádár-rezsim alatt nem túl sokat lehetett beszélni a zsidóüldözésről, mégis az 1970-es évektől minden június utolsó vasárnapján a hitközség emlékező Istentiszteletet tartott. Emléktáblák, emlékjelek elhelyezésére és avatására zömében a rendszerváltás után kerülhetett sor. Az alábbiakban kronologikus sorrendben közöljük a mártír emlékművek létesítését és ünnepélyes felszentelését, felavatását: 1948. június 20. 1992. április 12.
A zsinagóga előcsarnokában a Holokauszt áldozatainak emlékére emléktáblát avattak. A Hősök terén felszentelték a második világháborús emlékművet,
10
2004. június 27.
Lantos Györgyi szobrászművész és Szemerey Márta építészmérnök alkotását. A Zsidótemetőben a Vészkorszakban mártírhalált halt zsidó lakosok emlékművét avatták fel, amelyet Návai Sándor szobrászművész alkotott.
A zsinagógát hét évtized alatt nem tatarozták. Egy 1979-es szakvélemény szerint az épület katasztrófális állapotba került, olyanképpen, hogy még a lebontása is szóba került. A „mentőövet” az Országos Műemléki Felügyelőség „dobta be” 1985-ben: műemlék jellegű épületnek nyilvánította. Még ugyanebben az évben az akkori Városi Tanács megvásárolta a zsidó templomot, amelynek megőrzését városképi és turisztikai szempontból is fontosnak tartották. Az 1986. november 28-iki keltezéssel ellátott adásvételi szerződés szerint a zsinagógát eredeti állapotának megfelelően fogják helyreállítani. Az 1980-as évek legvégén mintegy 20 millió forintból megkezdődött a helyreállítás. Csizmadia Sándorné dr. tanácselnöknő korrektül járt el, hiszen a zsidóiskola két tantermét imateremmé alakíttatta át. 1989-1992. között folytatódott a renoválás, s miután az anyagi források elapadtak, teljesen leállt. Az 1990. december 19-én megalakult hódmezővásárhelyi Magyar-Izraeli Baráti Társaság, amely a hitközséggel karöltve egyre több helyi és országos rendezvénynek adott helyet: filmankétot, irodalmi esteket, kántorhangversenyt, tudományos ülésszakot, testvérvárosi találkozókat szerveztek. 1997. február 22-24. között Reménység címmel adott otthont az izraeli kulturális napoknak. 1997. szeptember 26-28. között városunkban rendezték a Magyar-Izraeli Baráti Társaságok második országos találkozóját. Az önkormányzat szívesen együttműködő partnernek bizonyult. 2000. május 28-án került sor a felújított imaterem felavatására, melyen közreműködött és hangversenyt adott a világhírű Goldmark Kórus. Az UJS, azaz a zsidó fiatalok ifjúsági szervezete és a velük baráti kapcsolatot ápolók az önkormányzat vendégszeretetét élvezve itt tarthatták a 2002. évi Alef-Bész táborukat, valamint 2005-ben eltölthettek Mártélyon egy hagyományőrző hétvégét. A zsinagóga felújításának kezdeményezője, meghatározó megálmodója Vanderstein János és dr. Erdélyi Miklós mellett dr. Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő, ahogy Heisler András fogalmazott, a város első embere „a társadalmi manipulációval szemben voksolt.” Prof. dr. Schőner Alfréd főrabbi, az ORZSE rektora, aki szintén megtisztelte jelenlétével és főimájával 2004. június 27-én a templomavatást és a Holokauszt 60. évfordulóját, akkor, de később is a zsinagóga csodálatos felújítását említette. Július első szombatköszöntőjén a fővárosi Nagyfuvaros utcai templomban „Elmondta, hogy rendhagyó módon a költségeket a helyi önkormányzat finanszírozta, és reménye szerint a kislélekszámú zsidó közösség újra aktív hitéletet fog folytatni a megújult falak között. Elmesélt egy történetet, amelyet a helyiek közül is csak kevesen ismernek. A háború előtt Seltmann Lajos főrabbi évtizedeken át vezette a hitéletet. Nagyon sokan jártak hozzá tanulni, és ő is nagyon szerette, hogy másokat taníthat. Egyszerű ember volt, hatalmas tudással, és híres tanításairól legendák születtek, de ő mindig csak ugyanazon asztal mellett tanított, évtizedeken át. Mikor megöregedett, és érezte, hogy nemsokára bekövetkezik az elkerülhetetlen, kéréssel fordult a ros hákoholhoz (a szentegylet vezetőjéhez). Az volt a kívánsága, hogy abból az asztalból készítsék el számára a koporsóját, ami mellett ült és tanított. Természetesen teljesítették kérését, amikor lehunyta szemét”. (Új Élet, 2004. aug. 1.) Ez az igaz történet csupán a következő kiegészítésre szorul: miután leemelték a könyves polcairól a legszentebbnek tartott könyveit, és e polcokból készült el a négy szál deszkából összeácsolt egyszerű koporsója, melyet arra az asztalra
11
helyeztek, amelyre hajolva tanulással töltötte el az életét. A koporsóra pedig ráhelyezték azt a talmud-kötetet, amelyet utoljára olvasott. A zsinagóga felavatásával az egykori zsidó elemi népiskola termeiben és folyosóján megnyílt a „Magyar tragédia, 1944”, a vidék első állandó Holokauszt-kiállítása. 2007. márciusában új elöljáróságot választott a hitközség, amelynek elnöke Erdős László, ügyvezetője dr. Erdélyi Miklós, alelnöke Deutsch Tibor, pénztárosa Balassa László lett. Tagjai még: Kovácsné Zentai Zsuzsanna, Kruzsliczné Kovács Magdolna és dr. Stern Sándor (Szentes). Épített környezetünk gyöngyszeme, a hódmezővásárhelyi zsinagóga a hét öt napján kitárja kapuit a bel- és külföldi turisták fogadására, ugyanakkor vallási ünnepek és kulturális rendezvények színtere a kiváló akusztikával rendelkező templom. A férfi ülőhelyek száma 296, a női karzaton 320-an férnek el. 2004 óta folytatódik a falak festése, az eredeti minták szerinti restaurálása. 2008 nyarára fejeződik be a zsinagóga mennyezetének a teljes felújítása. Mindezt, miként eddig is, a város saját forrásából finanszírozza.
Irodalom Csongrád megye építészeti emlékei. Szeged, 2000. Szerk. Tóth Ferenc. In.: Dömötör János: Zsinagóga, p.: 146-147. p. Dömötör János: Vásárhely műemlékei, épületei. Hódmezővásárhely, 1977. A hódmezővásárhelyi zsidóság 1740-1993. Vásárhelyi téka 3. Hódmezővásárhely, 1993. Felletár Béla: Amiről egy emléktábla mesél. = Vásárhely és Vidéke, 1993. nov. 19. Kashti, Yitzhak: Longing for Mignon (Vágyódás a Kedves után). Yad Vashem, Jerusalem, 2002. Kashti, Yitzhak: One Hundred Years of a Jewish School in Hungary 1841-1948. (Egy zsidó iskola száz éve Magyarországon). Tel Aviv University Israel, 2008. Kemény Simon: A hmvásárhelyi izr. népiskola múltja és jelene. = A hódmezővásárhelyi izr. népiskola Értesítője az 1895-96.-ik tanévről. 1896. p.: 3-23. Magyarországi zsinagógák. Főszerk.: Gerő László. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1989. Seltmann Lajos főrabbi emlékezete. Szeged, 1932. Dr. Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. A hódmezővásárhelyi izr. hitközség kiadása 1943. Reprint kiadása: Hódmezővásárhely-Budapest, 2004. Máyer Nyomda és Könyvkiadó. Sisa Béla: A hódmezővásárhelyi zsinagóga. Hódmezővásárhely, 2004. Szeremlei Sámuel: Hódmezővásárhely története IV. Hódmezővásárhely, 1911. V. kötet. uo. 1913. Szigeti János: Zsidók Hódmezővásárhelyen. Hódmezővásárhely-Budapest, 2004. Máyer Nyomda és Könyvkiadó. Szigeti János: Tanúságként, ha új nemzedék jön. – Zsidónegyed a Hód vize partjától az Adriáig. – Hódmezővásárhely-Budapest, 2007. Máyer Nyomda és Könyvkiadó. Zsidó Lexikon. Szerk.: Ujvári Péter. Budapest, 1929.
12
Szabó Dániel:
Oral history és a magyar holokauszt Legelőször is szabadkoznom kell, mert előadásom tematikája nem korlátozódik a címben is megjelölt fogalom – az oral history – és a magyar holokauszt történetének kapcsolatára. Annak, hogy ezt a címet választottam, mégis több, egymással szorosan összefüggő oka is van. Először is: ezzel a fogalommal közelíthető meg, ragadható meg talán a legjobban az az egyedi benyomás, amely a kiállításunkat látogatót talán a leginkább éri, mert véleményem szerint ez az, amely megkülönbözteti más, magyarországi, történeti tematikájú kiállításoktól. A kiállításunk nagyobbik termébe lépő látogató a felsorakoztatott tények, adatok, dátumok, számok mellett első sorban a túlélők és tanúk vallomásaival szembesül a túlsó falra vetített dokumentumfilmeken, melyek kockái szüntelen követik egymást. De nemcsak akkor van ez így, ha ide belép, hanem már az első pillanattól fogva az ő hangjukat hallja, s ha nincs is ideje leülni, hogy megnézze a filmeket, s csak a tényeket veszi szemügyre, akkor sem feledkezhet meg egy pillanatra sem arról, hogy a dátumok és az önmagukban száraz, számszerű adatok mögött személyes élettörténetek és családi tragédiák állnak, azoké, akik most ismeretlenül is hozzá szólnak. A túlélők és a visszaemlékezők mondandója pedig a magyar történelem egy, eddig kevéssé ismert és feltárt dimenzióját nyithatja meg előttünk. Látszólag jelentéktelen, és csupán egyes személyekhez, családokhoz kötődő dokumentumokat helyezhet teljesen új megvilágításba, és teheti részévé mindannyiunk történelmének a laikus látogató számára éppúgy, mint a történész vagy a múzeológus számára. Mielőtt azonban rátérnék minderre, röviden szólnék arról, hogy állandó kiállításunkkal milyen történeti- kulturális- térbeli kontextusban találkozhat az érdeklődő. Hódmezővásárhely földesurai, a Károlyi grófok 1833-ban egy jókora telket adtak el a helyi hitközségnek a város belvárosához közel, és ezen a területen a következő nyolcvan év során összesen három nagyobb épületkomplexumot is emeltek a helyi izraeliták. A református Újtemplommal szemben, 19893-ban épített többszintes épület Közéleti Kávéházként vált ismertté a városban. Itt helyezték el a főrabbi, a kántor lakását a nagyobb termekben pedig kulturális rendezvényeket tartottak. Először a háború idején vették el az épületet az egyháztól, ekkor leventeotthonná alakították át, majd másodszor 1948-bam, amikor DISZ - székház lett. Jelenleg a városi Zeneiskola működik itt, melynek kertjét a Zsinagóga felújítása után ismét egybenyitották az eredeti udvar másik felével. A másik nagyon fontos épület természetesen a Zsinagóga, mely 1857-ben épült romantikus stílusban, majd 1906-és 08 között szecessziós stílusban alakították át. A második világháborút viszonylag sértetlenül vészelte át, de a később is tovább fogyatkozó izraelita hitközség mind kevésbé volt képes fenntartani az épületet, végül a 80-as években eladták a Városi Tanácsnak, melytől az önkormányzat örökölte meg. Több mint húsz évig bezárva, kihasználatlanul állt és pusztult tovább az épület, mígnem a holokauszt hatvanadik évfordulójára 2004-ben felújítatta a város. Azóta is az önkormányzat tulajdona az épület, de elsősorban a hitközség használja eredeti szerepének megfelelően. A Zsinagóga kiállításunk szempontjából is megkerülhetetlen jelentőségű. Az utcáról betérő látogatóink ugyanis először ide térhetnek be a hitközség tiszteletbeli elnökének kalauzolásával, akitől részletes felvilágosítást kaphatnak a hódmezővásárhelyi izraelita hitközség történetéről, jelenéről, vallásukról és hagyományaikról, melyeket mind a mai napig őriznek. A harmadik épület a Zsinagóga mögött áll. Régen ebben a hosszú, tornácos házban működött az ún. „zsidó iskola”, amely a hitközség által fenntartott, egyházi alapítású és 13
tulajdonú elemi iskola volt. Még a holokauszt után is felújították működését, melynek csak az egyházi iskolák 1948-as államosítása vetett véget. A még ma is élő holokauszt túlélők emlékeiben talán leginkább ez az intézmény és közösség testesíti meg leginkább identitásukat. De nemcsak az izraelita felekezethez tartozók jártak- járhattak ide. Sajnos az iskola dokumentációja végleg elveszett, de több egykori növendék is megőrizte bizonyítványát, köztük keresztény vallásúak is. De, kérdezhetnénk milyen jelentősége lehet egy-egy iskolai bizonyítványnak? Azt hiszem ez egy olyan kérdés, melyre épp az oral history, a túlélők és a tanúk segítségével kaphatunk választ. Mert így, hogy e személyes dokumentumokat élő emberekhez, s azoknak az egykori közösséghez, annak történetéhez és tragédiájához kapcsolhatjuk, megelevenedhet előttünk az izraelita hitközség egyik legfontosabb intézményének élete. Az egyik legfontosabb, ha nem épp a legfontosabb, hisz itt adták át utódaiknak azt a vallási- kulturális örökséget, mely identitásukat meghatározta és a közösséget fenntartotta. 2004-ben ennek az épületnek az egyik felében, az egyik egykori tanteremben alakították a hódmezővásárhelyi Holokauszt Állandó Kiállítást a Terror Háza történészeinek szakmai irányításával, helytörténészek gyűjtőmunkájának segítségével F. Kovács Attila építész tervei alapján. Az állandó kiállítás egyrészt betölti azt a szerepet, melyet hagyományosan és joggal várhatunk el minden történeti tematikájú kiállítástól. A tornácoszlopok közt elhelyezett feliratok, a bővebb eseményleírást tartalmazó történelmi ismertetők, a korabeli, helyi újságok, városházi dokumentumok illetve a nagyobbik teremben elhelyezett térképek segítségével a látogatók részletesebben is megismerkedhetnek a magyar holokauszt történetével. A kiállítás bár kitekintést ad az előzményekre is, elsősorban 1944 tavaszának eseményeire koncentrál. Véleményem szerint ez is nagy jelentőségű, hisz a magyar köztudatban a holokauszt fogalma elsősorban a későbbi, budapesti nyilas rémuralom eseményeihez kapcsolódik, holott a korábbi, a vidéken végrehajtott zsidótlanítási programnak sokkal több halálos áldozata volt, súlyos és visszavonhatatlan következménye pedig az, hogy több száz közösség tűnt el vallásával, kultúrájával, identitásával együtt. Ma a vidéki Magyarországon ez az egyetlen, a magyar holokauszt történetét bemutató állandó kiállítás létezik. A felsorakoztatott tények azonban nemcsak az országos eseménytörténetet követik, hanem a helytörténeti vonatkozásokat is felölelik. Ez azt jelenti, hogy mindenki, de elsősorban a vásárhelyiek számára konkrétabbá, megfoghatóbbá teszik, mit is jelentettek az egymás után sorjázó zsidóellenes intézkedések és rendelkezések a hétköznapi gyakorlatban. A kivetítőn megjelenő dokumentumfilmeken megszólaló személyes visszaemlékezések még életszerűbbé teszik a történteket, a hozzájuk kapcsolódó személyes dokumentumok pedig rávilágítanak arra, kik is voltak azok, akiket Magyarország kirekesztett, megbélyegzett, majd kiszolgáltatott a náci tömeggyilkosoknak. Ehhez kapcsolódik az állandó kiállítás egyik legfontosabb funkciója is. Különösen a holokauszt évfordulók és megemlékezések idején fogadunk sok diákcsoportot, s ez mindenképp nagyon hasznos és fontos. Egyrészt azért, mert kiemelik e témakört az iskolai tanórák hosszú sorából, másrészt sokkal bővebb információmennyiséggel, forrással kép- és hanganyaggal szolgálnak, mint az iskolai tankönyvek. De a legfontosabb talán mégiscsak az, amiről az előbb már általánosságban is szóltam: maga a környezet, a Zsinagóga és a dokumentumfilmek közelebb hozzák és életszerűbbé teszik a történteket a fiatalok számára, és ez az ő esetükben a legfontosabb, mert erősebb benyomásokat, mélyebb nyomokat hagy bennük. Nehezebb lesz elfelejteniük azt, amit így tanultak, és ez a tudás nagyobb esélyt ad, hogy felkeltsük bennük az állampolgári felelősséget. Miként azt magam is sokszor tapasztalhattam, a diákok, de nemcsak ők, kiállításunkon a legtöbb időt a dokumentumfilmek megtekintésével töltik el. Ezekből egy hosszabb és egy rövidebb látható itt, a kiállítás nagyobbik termében. A hosszabbik dokumentumfilm
14
vásárhelyi holokauszt túlélőkkel riportokon alapul. A rövidebbik Szabó Magda írónővel készült, aki 1944 tavaszán még itt tanárkodott a vásárhelyi református leánykollégiumban, és diákjai közt számosan akadtak, akiknek egy nap ruhájukra fel kellett varrniuk – jól látható helyre – a sárga csillagot, hivatalosan: a zsidófajúakat megkülönböztető jelzést, amely Baky Endre akkori belügyminisztériumi államtitkár szerint nem volt más, mint a magyarság önvédelmi eszköze. A visszaemlékezők szinte egyáltalán nem, vagy pusztán néhány mondattal utalnak az előzményekre. Viszont: „teljesen váratlanul ért bennünket”, „sosem gondoltuk volna, hogy ez megtörténhet” – ilyen és hasonló mondatokkal kezdik általában tragédiájuk elbeszélését. És hangsúlyozzuk: itt a túlélők még nem a haláltáborokra és a gázkamrákra utalnak (mert a vásárhelyiek többsége nem Auschwitzba került, akik igen, azok nem tértek vissza), hanem arra a hirtelen és váratlan traumára, melyet a tágabb és szűkebb közösségekből, a nemzetből, illetve saját városuk polgárainak sorából történt kirekesztésük majd kiszolgáltatásuk okozott. Tudjuk, hogy a történteket több mint húszéves antiszemita propaganda előzte meg, a diszkriminatív zsidótörvények pedig ekkor már majdnem hat éve sorjáztak egymás után. Mégis, a túlélőket hallgatva egyértelmű, hogy a közösség túlnyomó többsége még csak nem is gondolt arra, hogy megtörténhet az, ami akkor megtörtént. Ennek csak egyik oka, lehet a szakirodalomban is sokat emlegetett tájékozatlanság, az, hogy fogalmuk sem volt róla, hogy addigra már az európai zsidóság nagyobb részével végeztek a nácik és helyi segítőik. A másik ok lényegében, röviden: a zsidó közösség asszimilációjának magas foka. Igaz ez általában a magyar zsidóságra és a hódmezővásárhelyi közösségre is. Értelmezésem szerint a túlélők elbeszéléseiben feltáruló mély traumának ez az egyik legfontosabb oka. Az a kettős identitástudat sérült meg, roncsolódott végzetesen, melyről a személyes családi emlékek, dokumentumok tanúskodnak – sokkal inkább, hitelesebben és kézzelfoghatóbban, mint a számok, az adatok és a hivatalos deklarációk. Egyszer egy idős hölgy keresett fel minket, hogy felajánlja gyűjteményünk számára személyes családi hagyatékát, iratokat és dokumentumokat, melyek arról tanúskodnak kik voltak ők. Talán meglepő, de az első irat pusztán egy utólagosan kinyomtatott hivatalos közlemény egy törvényről, mely 1849-ben született és kimondta, hogy az izraelita felekezű honfitársaink törvény előtt egyenlőek az ország minden más lakosával. Alatta Kossuth Lajos kormányzó aláírása. A következő egy fénykép, melyen a hölgy egyik őse látható magyar huszáregyenruhában. A harmadik egy hivatalos irat 1927-ből, mely tanúsítja a család tagjainak magyar állampolgárságát. Erre azért volt szükségük, mert ekkor költöztek el a Romániához csatolt Marosvásárhelyről Hódmezővásárhelyre. A negyedik dokumentum a hölgy iskolai bizonyítványa, melyet itt, a vásárhelyi zsidó iskolában kapott. Végül az utolsó dokumentum. Ez már egy, 1944 áprilisban született hivatalos határozat arról, hogy a hölgy édesapját a Magyar Ügyvédi Kamara azonnali hatállyal törli tagjainak sorából, mert zsidó. Mert zsidó, ez volt a határozat hivatalos indoklása. A hölgy családja a háború után Budapestre költözött, és nem is igen látogatott ide vissza. Amikor nálunk járt, azt mondta, többször nem is jön, majd csak akkor, ha hozzák, mert végakarata az, hogy a hódmezővásárhelyi izraelita temetőben helyezzék örök nyugalomba. Itt azonban, ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra, és legalább néhány gondolat és összefüggés erejéig utalnunk kell a holokauszt tágabb, európai kontextusára. Némi leegyszerűsítéssel élve, az európai zsidóságot két nagyobb csoportba kell osztanunk. Európa keleti felén, Lengyelországban és a Szovjetunió területén a helyi társadalmakhoz csak kevéssé assszimilálódott zsidók éltek, milliós tömegekben. Ők a 20. század derekáig megőrizték ősi szokásaikat, és erősen elkülönültek a keresztény társadalomtól. Bár természetesen beszéltek lengyelül, oroszul vagy ukránul, anyanyelvüknek a jiddist tekintették, sajátos, csak rájuk jellemző módon öltöztek, és általában a városok egy-egy negyedében koncentrálódtak. Ezért, miután a németek megszállták ezeket a területeket, nemigen
15
