MŰHELYMUNKÁK 3. Szerkesztette: Nagyné Schmelczer Erika

MŰHELYMUNKÁK 3.

1

2

MŰHELYMUNKÁK 3. Szerkesztette: Nagyné Schmelczer Erika

Krúdy Könyvkiadó ♦ Nyíregyháza, 2007 3

Műhelymunkák 3.

Szerkesztette: Nagyné Schmelczer Erika

A Nyíregyházi Főiskola Francia Nyelv és Irodalom Tanszékének kiadványa

Lektorok: Aurélia Jumeau Karádi Zsolt

Krúdy Könyvkiadó és Nyomda Nyíregyháza, Korányi F. u. 12. Telefon: 06-42-401-400 www.krudykonyvkiado.hu Felelős vezető: Száraz Zoltán

4

TARTALOM

Horváth Márta Idegennyelv oktatás Magyarországon a XX. század második felében a tantervek és utasítások tükrében ........................................................................ 7

Laczik Mária A személynevekből képzett viszonyító melléknevek szemantikájáról (olasz-magyar összevetés).................................................................................. 20

Nagyné Schmelczer Erika C. F. Ramuz és a regionalizmus ......................................................................... 28

Simay Ágnes Le jargon de l’économie française dans l’enseignement français langue étrangère.................................................................................... 41

Szilágyi Ildikó La technique vers-libriste de Gustave Kahn (palais nomades)................................................................................................. 50

Veres Ferenc Kényszerpályák a műfordításban: Egyéni stílus-„egyénies” lexikai átváltások................................................................................................ 61

5

6

Horváth Márta IDEGENNYELV-OKTATÁS MAGYARORSZÁGON A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN A TANTERVEK ÉS UTASÍTÁSOK TÜKRÉBEN

Az idegennyelv-tudás jelentősége századunkban, és főleg a század vége felé, az Európai Unióhoz való csatlakozásunk küszöbén hallatlanul megnőtt. A megfelelő idegennyelv-tudás óriási érték, ezért nem mindegy, hogy mekkora befektetéssel és mennyi idő alatt sikerül megszereznünk. Talán nincs a világon egyetlen olyan állam sem, amelynek oktatási rendszerében ne szerepelnének az idegen nyelvek. A legnagyobb jelentősége mégis a nyelvileg elszigetelt népeknél van, ahol legalább egy világnyelv ismerete alapvető követelmény kellene, hogy legyen. Itt általában a svédeket, a belgákat szoktuk emlegetni, de nem kell Svédországig, Belgiumig mennünk, hogy találjunk egy nyelvileg elszigetelt országot, hiszen a miénk is ilyen. Csak a helyzetünk más egy kissé. Tehát, ha az idegennyelv-tanítás fontosságát mérni akarjuk, óhatatlanul betekintést kell tennünk az idegennyelv-oktatásunk történetébe. Az arra vonatkozó törvények, rendeletek, tantervek elemzése segítséget nyújt abban, hogy az elmúlt évtizedek alatt végbement változásokat megismerjük és hozzávetőleges biztonsággal választ tudjunk adni arra a kérdésre, hogyan beszélünk mi, magyarok idegen nyelveken a XXI. században. Vizsgálódásom célja ekképpen idegennyelv-oktatásunk elmúlt ötven évének bemutatása 1938-tól napjainkig. Mivel a közoktatáshoz kapcsolódó, annak irányát meghatározó állami szerepvállalás mindig is döntő fontosságú volt művelődéspolitikánkban, így tehát a vizsgált dokumentumok jól tükrözik majd, Mária Terézia kétszáz éve elhangzott szavait, amelyek mind a mai napig megőrizték érvényességüket: „Az iskola politikum”. A második világháború előtti tantervek Az 1938 évi tanterv és közvetlen előzményei „Valljuk meg, minden ellenkező érveléssel szemben van valami lehangoló abban, hogy éveken át tanítunk nyelvet anélkül, hogy magára a beszédre is megtaníthatnék növendékeinket, s hogy ezzel a feladattal szemben tehetetlenül áll az iskola”. /Friml, 1935/ „A tantervben kitűzött célt a 7

mai követelmények között elérni nem vagyunk képesek.” /Sándor, 193031 / Vessünk egy rövid pillantást az 1945 előtti törvényekre és az ezek alapján készült tantervekre! Az oktatáspolitika egészen a második világháborúig az élő idegen nyelvek tanítása terén a német nyelvnek biztosított egyeduralmi szerepet. A középiskolákban azonban a francián kívül az angol és az olasz is választható volt második idegen nyelvként. Az 1879 és 1918 évi tantervek az idegen nyelv nyelvtani ismereten alapuló megértését, egyszerű magyar szöveg lefordítását és irodalmiművelődési ismeretek elsajátítását tűzték ki célul. Az 1927. évi Utasítás a gyakorlati nyelvtanításnak egy előkészítő szerepet szán az irodalmi oktatással szemben, amelyet fő célként jelöl meg. „Az alapvető hiba az volt - írja tanulmányában Báti László -, hogy az utasítások a kettős tantervi célt nem egységben fogták fel, hanem, amint kitűnt, a kettős cél megvalósítását a tanterv kizárólag az alsóbb (V-Vl) osztályok feladatának tekintette. /Báti, 1957/ Az 1938. évi tanterv alapvető feladatának a következőket tartja. „A modern nyelvek tanításában a gyakorlati célt kell kidomborítani. Úgy, hogy a terhes irodalmi anyagtól megszabadítva, érdekes és élvezhető olvasmányi anyaggal szereljük fel, s az oktatás elsőrendű céljává az illető nyelv elsajátítását tesszük. ... Az élő idegen nyelvek tanításában, valamenynyi osztályban a fősúlyt a nyelv gyakorlati elsajátítására kell vetni. Ezért az irodalmi anyag és az irodalomtörténet csökkentésével elsősorban a beszédgyakorlatokat kell szorgalmazni.” Az 1938. évi tanterv a nyelvoktatásban az irodalmi célkitűzés elsődlegességének megszűntetésével és a gyakorlati cél előtérbe helyezésével lényeges koncepcióbeli változást jelentett az előző tantervekhez képest. Bár a tanterv az irodalmi, irodalomtörténeti anyag csökkentéséről beszél, az utasítások nem felelnek meg minden esetben ennek a célkitűzésnek. Az öszszegzéshez még egy pozitívum megemlítendő. Az 1938. évi tanterv nem tükrözi a korábbiak erős osztályjellegét. Míg Klebelsberg Kuno 1925-ben azt reméli, hogy a húszas évek nyelvoktatása többet nyújt, mint a nyelvmesteri (Fräulein) szisztéma, mert a grammatikai kultúrával rendelkező tanítvány külföldi tartózkodása alatt a beszélőképesség rutinját hamar el fogja sajátítani”, addig az 1938. évi tanterv demokratikusabb célt fogalmaz meg: „a tanuló tegyen szert olyan magasabb rendű nyelvismeretre, amelynek segítségével a középiskola elhagyása után önmaga is továbbfejlesztheti tudását.”

8

Az 1946. évi tanterv idegen nyelvi oktatásának célkitűzései A háború utáni első tanterv az idegen nyelvek oktatásában a német nyelv elsődlegességének megszüntetését és a magyar iskolahálózatnak a megváltozott gazdasági, társadalmi és szellemi élettel való fokozatos összhangba hozását célozza meg. A német nyelv helyett angol, francia vagy orosz nyelvet javasol, aszerint, hogy melyik bevezetésének vannak meg a feltételei. Az idegennyelv-oktatás az általános iskola ötödik osztályában kezdődött, heti öt órában, nem kötelező jelleggel, versenyben olyan tárgyakkal, mint a kézimunka, kertészeti, ipari, mezőgazdasági gyakorlat, zene. A nyelvtanítás célja az egyszerű beszélt és írott nyelv megértése, a tanuló közvetlen környezetéhez kapcsolódó témákban a beszédkészség fejlesztése. A polgári fiú- és leányiskolákban heti 2 órában már kötelező egy nyelv tanulása. Az általános gimnáziumban harmadik osztálytól kezdtek el idegen nyelvet tanítani, heti 3-3-5-5-5-4 órában. Választhattak azonban a tanulók, hogy élő idegen nyelvet vagy görög nyelvet és irodalmat tanulnak elsőként. Mindkét választás esetén lehetőségük volt egy második idegen nyelv tanulására is. A leánygimnázium óraterve annyiban különbözött az általános gimnáziumokétól, hogy kötelező tantárgyként tanította a latin nyelvet és egy élő idegen nyelvet, amely lehetett angol, francia, orosz, olasz, német. Ötödik osztálytól beléphetett a második idegen nyelv is heti három órában. Az utasításokban a hangsúly a gyakorlati nyelvoktatásra helyeződik. Elveti a régi, fordító, grammatizáló módszert és helyette a közvetítő módszert javasolja, amely egyesíti a többi rendszer előnyeit: biztos nyelvi alapra épít, de a nyelv gyakorlati elsajátítását tartja legfontosabb céljának, s minden eszközt felhasznál a beszéd- és íráskészség fejlesztésére. A szaksajtó tükrében a pozitív vélemények mellett kiderül, hogy a középiskolai irodalmi olvasmányok nehézségi foka - éppen lexikai töltésük miatt - akadályozza a nyelvi cél megvalósulását. Az írások szerzői; Dévay Jenő, Bárdos József, Kiss Árpád nehezményezik, hogy az eddigi nyelvoktatás 4000 szavas célkitűzése sem valósult meg és a gimnáziumi irodalmi szemelvények 4000-nél is több szót tartalmaznak. 1949, a fordulat éve. Az ötvenes évek idegennyelv-oktatása Az 1949-es év nemcsak a politikai életünkben hozott gyökeres változásokat, fordulópontot jelentett idegennyelv-oktatásunk történetében is. Alig 9

volt időnk kihasználni a hosszú ideje tartó kötelező némettanítás utáni szabad nyelvválasztást, mert 1949 szeptemberében az Oktatásügyi Minisztérium rendelettel intézményesen bevezette az általános iskola V-VIII. és a középiskolák I-II. osztályaiban az orosz nyelv kötelező oktatását heti 3-3-3-3 illetve heti 6-5 órában. A hirtelen jött változtatások feszültségeket teremtenek az oktatási rendszerben. A tanárhiány mellett komoly probléma forrása volt a tanterv és a tankönyvek hiánya. Ez utóbbiak hamarabb elkészültek, tehát valamennyire a tantervnek kellett igazodnia a tankönyvírók elképzeléseihez. A 3000 tanulva tanító leendő orosz szakos tanár, a sebtében írt tankönyvek, ez utóbbiakhoz megjelenésük után szerkesztett tanterv, jól illusztrálják, hogy elérkezett az a korszak, amikor minden előzőnél jobban érvényesült Mária Terézia már említett mondása. A történelem tanúsága szerint a kis országok nyelvtanításában egy-egy több nemzetet átfogó politikai rendszer kialakulásakor általában a győztes náció nyelve válik uralkodóvá. Így történt ez 1949-ben is, amikor az oktatáspolitika a pedagógiai kockázatvállalás minden kritériumát kimerítette. Elegendő idéznünk Ortutay Gyula cikkéből /1949/, amelyben a nyelvtanulás hasznosságán elmélkedik: „A nyelv a gondolkodásnak, a gondolatközlésnek, egy egész kultúrának, ideológiának alapszövete, a nyelv egyszerű kifejezője a kultúrának. A nyelvi formák elválaszthatatlanul összefonódnak a kultúra sajátosságaival, ezen keresztül jellegük megmutatkozik az ideológia területén is. Tehát joggal rámutathatunk, hogy nyelvtanításon és tanuláson keresztül maga a politikai gondolkodás is hat a tanítóra, növendékre egyaránt. A nyelv tanítása elválaszthatatlan politikai funkciójától.” A tantervi célok hűen tükrözték a fenti megállapítást. Az általános iskolai orosz nyelv oktatása az orosz nyelv megismerése mellett a Szovjetunió, a szovjet nép és ifjúság életének, a szovjet társadalomnak, kultúrájának megismerését is célul tűzte ki. A tantervi célok kiválóan megjelentek a tankönyvekben. Példaként ragadjuk ki a hatodik osztályt, amelynek témakörei - a Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetsége, Lenin és Sztálin; a Szovjetunió alkotmánya, a kommunista társadalom - végképp nem feleltek meg a korosztály életkori sajátosságainak. A gimnáziumi tantervek annyiban különböztek az általános iskoláétól, hogy nagyon gazdag irodalmi anyagra épültek, olyannyira, hogy a gimnázium negyedik osztályában már stilisztika, verstan, költői műfajok, irodalomelméleti fogalmak is a kötelező tananyag részeit képezik. Ez a tantervi koncepció merészen épít arra, amit az általános iskolai tantervbe irreálisan célul tűztek ki, s ami teljesen megvalósíthatatlan maradt. Hogy mi történt ez10

alatt a nyugati nyelvekkel? 1950-től miniszteri rendeletek szabályozzák a nyugati nyelvek tanítását az általános és középiskolákban. Nincsenek teljesen betiltva, de a központilag szabályozott órakeret igen szűk korlátok közé szorította őket. 1951-ben rendelet határozza meg az angol, francia, német nyelv középiskolai oktatását: humán tagozaton a latin helyett heti 4, reál tagozaton rendkívüli tárgyként heti 2 órában. Általános célkitűzés: idegen nyelvű szövegek és az élő beszéd megértése. A szóbeli és írásbeli aktív nyelvhasználat alapjainak elsajátítása, szocialista hazafiságra és nemzetközi szolidaritásra nevelés. Jelentős változást hozott a művelődésügyi miniszter 24/1957/M.K.3./ M.M. számú utasítása az általános gimnáziumok óratervéről, amely szerint reál tagozaton is kötelező az orosz nyelv kötelező tanulása mellett egy második idegen nyelv. A rendelet az orosz nyelv heti óraszámát csökkentette és a második idegen nyelvre fordítható órák számát humán tagozaton heti 4-3-3-3, reál tagozaton pedig heti 3-3-3-3 órában állapította meg. A hatvanas évek idegennyelv-oktatása Ami a tantervi szabályozást illeti, egy 1957-ben kiadott ideiglenes tanterv volt érvényben egészen 1962-ig, az új tanterv megjelenéséig, amely elsődleges feladatának tekinti a mindennapi élet legfontosabb tárgyköreiben folytatandó idegen nyelvi beszéd elsajátításához szükséges jártasságok és készségek fejlesztését. Ezen gyakorlati cél érdekében osztályokra bontott követelményeket fogalmaz meg, 2200-ról 1250-re csökkenti az új lexikát, a témák mennyiségét redukálja és a tárgyköröket csak globálisan határozza meg. A tervezet mindössze néhány irodalmi szemelvény feldolgozását írja elő, a választás jogát a pedagógusra bízza. 1964. évi gimnáziumi tanterv felismeri a gyakorlati jellegű nyelvoktatás jelentőségét, a készségek fejlesztésében pedig a szóbeli kifejezésre teszi a hangsúlyt. Megköveteli az idegen nyelvű óravezetést és a nyelvtantanítást új alapokra helyezi, amely a gyakorlati célok, a beszéd érdekében történő megközelítésből fakad. A nyelvtan tanításában nem a szabályok ismerete a cél, hanem azok beszédben való alkalmazása. Az 1967. évi miniszteri utasítás a szakosított gimnáziumi és általános iskolai tantervek bevezetéséről rendelkezik. Az angol, francia, német nyelv tanítása tehát az általános iskola harmadik osztályában kezdődhet heti 3 órában, amely ötödik osztálytól heti 5-re emelkedik. A tanulóknak a hat év alatt 1900 lexikai egységet kell elsajátítani az életkori sajátosságaiknak megfelelő, mindennapi élethez közel álló témákban. Bár a célkitű11

zések között még olvashatjuk - a francia nyelv példáját kiemelve - „A francia nyelv tanulása fejlessze a kommunista embert jellemző erkölcsi tulajdonságokat, különösen a szocialista hazaszeretetet és a nemzetköziség érzését.” Az 1967-ben induló szakosított tantervű idegen nyelvi oktatás bevezetése sajnos nem lendítette fel igazán az oroszon kívül más idegen nyelvet oktatását. A szakosított tanterv szerint idegen nyelvet tanulók számának megoszlása az egyes nyelvek között nem arányos. Példaként ragadjuk ki az 1969/70. tanévet, amelyben a 34567 szakosított tanterv szerint idegen nyelvet tanuló diák közül 25455 oroszt tanul, 4117 angolt, 3470 németet, 1375 franciát és 150 eszperantót. (Az adatok az Egyetemi Számítóközpont, illetve a Tudományszervezési és Informatikai Intézet által kiadott Művelődésügyi Minisztérium Statisztikai Tájékoztatójából valók.) A hetvenes évek idegennyelv-oktatása A hatvanas évek eredményei korántsem voltak kielégítőek. Az általános jelenség oka: túl sok volt az elsajátítandó és feldolgozandó anyag, ellenben kevés az óraszám. A túlterhelés hatásos felszámolásához jelentős tanterv-tankönyv és metodikai reformra volt szükség. Ennek munkálatai 1972-ben meg is kezdődtek, a bevezetéshez azonban csak a hetvenes évek végére jutottak el. Az 1974-es tantervben változást jelentett az óraszámok csökkenése. A gimnáziumokban az orosz nyelvet a tanulók 4-3-3-2, a többi idegen nyelvet 2-2 illetve III. és IV. osztályban fakultatív 3-3 órában tanulták. A fakultativitásról igen érdekesen rendelkezik a miniszter. „A szakosított tantervű III. és IV. osztályok tanulói - a 7. pontban foglalt kivétellel - választhatják vagy mellőzhetik a 2. idegen nyelv tanulását.” És mit ír a 7. pont? „Az angol, francia, német, olasz, spanyol v. nemzetiségi nyelvben szakosított III. és IV. osztályokban a 2 idegen nyelv kötelező.” Vagyis aki nem oroszt tanul szakosított tanterv szerint, annak kötelező az oroszt választania III. és IV. évben. Az óraszám csökkenése mellett rövidítették a tankönyvekben realizált nyelvi anyagot. Ilyen módon az egyes tankönyvi szövegeket négy kategóriába sorolták: törzsanyag, kiegészítendő anyag, tájékoztató anyag, elhagyandó anyag. Mindez átmeneti öszvérmegoldást jelentett, hosszabb távra újabb tantervet kellett készíteni új programmal, korszerűbb módszerekkel, a nyelvtudomány eredményeinek felhasználásával, a technikai eszközök bevonásával, a társadalmi igényeknek való megfeleléssel. Az iskolai nyelvoktatás 12

gyakorlati célja a 70-es években kezd igazán aktuálissá válni, amikor szabadabban lehet már külföldre utazni. Mindenki türelmetlenül várja az új, 1978-ra elkészült tantervet, amely hatását igazán a nyolcvanas években fejthette ki. 1978-tól az idegennyelv-oktatás az általános iskolában a negyedik osztálytól kezdődik. A nyelvoktatás célja továbbra is komplex jellegű marad: gyakorlati, művelődési és nevelési feladatokat tartalmaz. Egyik leglényegesebb vonása a nevelésközpontúságnak következetesebb, konkrétabb, gazdagabb megjelenítése. A gimnáziumi második idegen nyelv új óratervi hálója heti 3-2-3-3 (az utóbbi kettőt fakultációban III. és IV. osztályban) órában szabja meg az idegen nyelv tanítását. Az új tanterv tovább csökkenti az elsajátítandó szókincs mennyiségét és 1200 szóban határozza meg a produktívan elsajátítandó lexikai elemek számát. Az 1978. évi tanterv bevezetésekor a tankönyvek - sokszor kipróbálás nélkül - egyenesen a tanulók asztalára kerültek, a pedagógusok pedig hiába várták az oktatástechnikai taneszközöket, azok jó része egy-két éves késéssel jelent meg. A szakosított tanterv szerinti angol, francia, német nyelvoktatás terjedése elenyésző, a második idegen nyelv súlya az általános iskolában jelentéktelen. A gimnáziumok többsége nem tud haladó csoportot indítani az általános iskolában szakosított tanterv szerint nyugati nyelveket tanulók számára. A szakközépiskolában, szakmunkásképzőben a tanulóknak esélyük sem volt az előzetes idegen nyelvi tanulmányaik folytatására. A nyolcvanas, kilencvenes évek idegennyelv-oktatása Az 1983-84 reformok a nyelvoktatás fő feladatát a kommunikatívgyakorlati készségek, a nevelés, a civilizációs ismeretek területén jelölik ki. 1984-től bevezetésre kerül az általános iskolák 7-8. osztályaiban a második idegen nyelv heti 2 órában fakultációs keretek között. Nyilvánvalóan alacsony hatékonysággal, hiszen az óraszám csak arra elegendő, hogy legfeljebb kedvet ébresszen a középiskolai választható nyelvtanuláshoz. Az 1985-ös oktatási törvény lehetővé teszi az alternatív nyelvoktatási programok választását. Bár még mindig az oroszul tanulók száma a legmagasabb, a többi nyelvet tanulók száma nőttön nő. Ezt elősegítik a speciális nyelvi képzést nyújtó középiskolák, az 1987-től induló kéttannyelvű képzés, a szabadabb közszellem, a politikai, gazdasági viszonyok liberalizálódása, amely aztán elvezet ahhoz, hogy 1989-ben az 1985. évi törvény 24. paragrafusának a) pontja alapján a művelődésügyi miniszter engedélyezze, hogy az alap- és középfokú oktatási intézmények maguk határozzák 13

meg a kötelezően választható tantárgyként oktatott idegen nyelveket. A történelem fintorának is nevezhetjük ezt a fordulatot, amely az 1949. évihez hasonló nehéz helyzetbe juttatta idegennyelv-oktatásunkat. Annyi angol, német, francia szakos nyelvtanárt, amennyire szükség lett volna hirtelen, sehonnan sem lehetett keríteni. Beindult az átképzési láz az orosz szakos tanárok esetében, csak most éppen ellentétes előjellel, mint 1949-ben. Ugyanakkor a meglévő nyugati nyelvszakos tanárok egy része jobban fizető cégekhez szerződött. Hogy kik taníthatták az idegen nyelveket a tanári pályán megmaradók mellett? Közép- vagy felsőfokú nyelvvizsgával, tanítói szakkollégiumi végzettséggel rendelkező pedagógusok, akik vállalták a nyelvtanári oklevél megszerzését. Az orosz nyelv kötelező iskolai oktatásának megszüntetése robbanásszerűen hozta magával az angol, német nyelv nagymértékű, a francia kismértékű előretörését az általános és középiskolai nyelvoktatásban. Medgyes Péter egyik cikkének grafikonjai jól illusztrálják, hogy milyen arányban jelent meg iskoláinkban az oroszon kívül más nyelv kötelező oktatása. Nyelvoktatásunk múltját és jelenét elemezve igaz Bárdos Jenő /Bárdos, 1988/ megállapítása, amely szerint a 80-as évekig „Magyarországon az iskolában tanított nyelvek aránya, illetve a mai magyar társadalomban hasznosítható nyelvek aránya nem azonos.” Főleg „ha a kívánt és társadalmilag hasznos nyelvtudás alacsony hatásfokú.” Az átmeneti időszakra a választott idegen nyelvek oktatása rendeletileg a második idegen nyelvekre érvényes tantervek adaptációjával, a szakosított tantervű osztályok számára kiadott tankönyvekkel valamint a fakultatív foglalkozások idegen nyelvi programjaival, illetve a szülők beleegyezésével, egyéb nyelvkönyvekkel javasolt. Ezek ideiglenes megoldások csupán, nyilvánvaló, hogy az új tanterv készítésének munkálatai nem sokáig várattak magukra. Az oktatástörténetünket jellemző előíró tantervek a művelődési anyagot tantárgyakban fogalmazták meg, pontosan megszabták az időkeretet, egységes, a központi előírások szerinti tanulásszervezést feltételeztek, tantárgyanként egy tankönyv használatát tették lehetővé. A sokáig készülő, vitákra alapot adó Nemzeti Alaptanterv viszont már az elnevezésében is különbözik az előzőektől. „A Nemzeti” jelző az alapvető tudás körében kívánatos társadalmi konszenzus fontosságára utal” írja Zoltán / Báthory, 1992/. Az előíró tantervekhez nincs szükség a társadalom véleményére, elvárásaira azonban a kerettantervek esetében ez elengedhetetlen, hiszen a helyi iskolákra van bízva a keret tartalommal való megtöltése. 14

Mielőtt a NAT idegen nyelvi programját elemeznénk, vessünk egy pillantást az idegennyelv-oktatás gyakorlatára a 80-as évek végétől. A valóság igen tarka képet mutat. Az idegennyelv-oktatás átláthatatlanná vált, az idegen nyelvekre fordított óraszám-kereteken belül az iskolák szabad mozgásteret kaptak, a második idegen nyelv kezdési időpontjának megválasztásában hasonlóképpen. A gombamód szaporodó nyelviskolák megjelenése érzékelteti, hogy az idegennyelv-oktatás egyre inkább piaccá válik annak mértékében, ahogy az idegen nyelvek tudása szinte már elengedhetetlen követelmény lesz a munkavállalásban, az élet lassan majdnem minden területén. A 90-es évek társadalmi, gazdasági eseményei még inkább felgyorsították az idegen nyelvek tanulásának igényét. A társadalom polarizálódása, az elszegényedés, az esélyegyenlőség biztosítása indokolttá tenné, hogy ezt az igényt a közoktatás elégítse ki, ne a magánszféra. Duplán érthetetlen tehát, hogy a NAT csak 2,4-3,57 idegen nyelvi órakeretet biztosít hetente és az első idegen nyelv kötelező kezdését ötödik osztálytól indítja. Hiába szerepel a következő passzus, amely szerint „Ha a személyi és tárgyi feltételei lehetővé teszik, különösen pedig, ha az iskola hagyományai arra köteleznek, lehet, sőt kívánatos az idegen nyelv tanítását egy vagy több évvel korábban megkezdeni” írott malaszt marad csupán, hasonlóképpen a második idegen nyelv kezdéséhez, amelyet a NAT a középiskola utolsó két évére programoz kötelező jelleggel. Ez egyben azt is jelentené, hogy az angol és a német nyelveken kívül, amelyek kétségkívül ma a legnépszerűbbnek számítanak, más nyelvek, mint például a francia, az olasz, a spanyol vagy az orosz, még jobban háttérbe szorulnának. Mivel a középiskolákban az érettségi vizsga egy nyelvből kötelező, és a második idegen nyelv oktatása 11-12 évfolyamokra tervezett, ekképpen a rövidebb képzési idő alatt elért szint nem elegendő az érettségi vizsga letételéhez, következésképpen minden második idegen nyelv többszörösen hátrányos helyzetbe kerül. Az osztálylétszámok maximálásával, a csoportbontás lehetőségének nagyfokú visszaszorításával, a szigorú pénzügyi előírások között működő iskolák kiábrándult, tanulva tanító pedagógusaival hogyan is tudnának élni a törvény adta lehetőséggel, és megfelelni a kor kívánta igényeknek. Igen találó Ittzésné Kövendi Kata címként adott kérdése az 1989. évi Köznevelés 8. számában megjelent egyik cikkének: „Szólunk-e idegen nyelveken a XXI. században?” A NAT, a gyakorlati készségek elsajátíttatását szorgalmazza. Alapfokú nyelvtudás elérését tűzi ki célul a kötelező iskolázás végére, szakaszosan behatárolva a nyelvtudás terjedelmét illetően a minimumot és az optimu15

mot. Általános és részletes követelményeket minden szakasz végén megjelöl a beszédszándékok, fogalomkörök, témakörök és a gyakorlati készségfejlesztések vonatkozásában. A nyelvtanárok régóta óhajtott szabadságvágyát is kielégíteni látszik, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy a követelményrendszert az iskolák rugalmasan, a helyi sajátosságoknak és igényeknek megfelelően alkalmazzák, a tananyag elrendezését a használt tankönyvek függvényében változtathatják. A helyi tantervek elkészítése nem kis feladat elé állította a nyelvtanárokat, miután meg kellett vívniuk csatározásaikat a többi szakos tanári munkaközösségekkel és a más szakos nyelvtanárokkal, hogy konszenzus teremtődjön az óraszámok elosztását és a tanított nyelvek sorát illetően. A NAT valorizálható nyelvtudást ígér, de az ehhez szükséges törvényi, végrehajtási, financiális hátterek csak részben biztosítottak. Az idegennyelv-oktatás vonatkozásában a NAT sürgős módosításokat igényelne. 1997-ben, még a NAT bevezetése előtt a Medgyes Péter féle reformcsomag - minden lényeges pontot tartalmazva - összegyűjtötte és megfogalmazta a szükséges módosításokat, megkereste a pénzügyi forrásokat, azok elosztási módját is kidolgozta. Mária Terézia mondása azonban továbbra is érvényes, hiszen az 1998as kormányváltás után az új oktatáspolitikai szakemberek programjukban felismerhetőleg, de ki nem mondottan felhasználják ugyan a Medgyes Péter-csomag NAT módosításait, de jelenleg még mindig csak az ígéret és nem a cselekvés fázisában. Összegzés Ha az idegennyelv-oktatás történetét a tantervek és utasítások relációjában vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az oktatáspolitikai döntések, az azokat realizáló tantervek és e tantervek megvalósíthatósága, objektív-szubjektív feltételeinek megléte, valamint az adott kor igényei között feszülő diszharmónia/harmónia mindig meghatározza az idegennyelv-tanítás színvonalát. Az előbbi végigvonult oktatáspolitikánk történetén - kivételt csupán az 1946-49-ig tartó időszak jelentett - az utóbbi megteremtése célként lebeg előttünk. Felgyorsult világunkban ugyanis némi túlzással, de érvényes Ady Endre 1906-ban írt előjelzése, amit, bár az ötvenes évekre jósolt, de most látszik igazán időszerűnek. „Ötven év múlva a magyar gyereknek úgy kell születnie, hogy legalább angolul, németül, franciául beszéljen, vagy nagy baj lészen. Azután mindjárt egy szláv nyelvet kell tudnia. Valószínű, hogy japánul is meg kell tanulnia. Nem szólok arról, hogy az Egyesült Államok 16

angol dialektusának pláne vérében kell lennie. Az olaszok tanítottak meg bennünket a betűre, az ő nyelvükre is szükség van... mindez pedig nem tréfaszó, de a legkomolyabb valóság.”

17

Bibliográfia ADY ENDRE: Pesti napló, 1906. szept.4. BÁRDOS JÓZSEF: A szókincs szerepe a modern nyelvtanításban. Köznevelés, 1948.21.524-28. BÁRDOS JENŐ: Nyelvtanítás: múlt és jelen. Budapest, 1988.170. BÁTHORY ZOLTÁN: Tanulók-iskolák-különbségek. Budapest. 1992. 167. BÁTI LÁSZLÓ: Az idegen nyelvek oktatásának kérdései a felszabadulás előtt és után. Budapest, 1957. DÉVAY JENŐ: Nyelvoktatás-nyelvkönyvek-módszerek. Köznevelés, 1946. 18. 320-22. FRIML ALADÁR: Magyar Pedagógia, 1935. 69. KISS ÁRPÁD: Az élő nyelvek tanítása. Köznevelés, 1948. 21. 519-24. ORTUTAY GYULA: Az orosz nyelvoktatás politikai jelentősége. Köznevelés, 1949/20.553-5. SÁNDOR VENCEL: OKTK, 1930-31. 349. Melléklet a közoktatásügyi miniszter 1280-Ny-1/1950. K.M. számú rendeletéhez. Közoktatási Közlemények. 1951/1. A művelődési miniszter 115/1973. (M.K.9.) MM számú utasítása a gimnáziumi óratervről. OKTK, 1925.73. Részletes Útmutatások az általános iskola tantervéhez. Kiadta a magyar királyi vallás-és közoktatásügyi miniszter 130.000/1946.III.u.o.sz. rendeletével Tanterv a gimnázium és leánygimnázium számára. Kiadta a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter 1938. évi május 25-én kelt 109646/1938.IX.sz. rendeletével Tanterv és utasítás az általános iskolák szakosított tantervű idegen nyelvi osztályai számára. 1967. 59.

18

Laczik Mária A SZEMÉLYNEVEKBŐL KÉPZETT VISZONYÍTÓ MELLÉKNEVEK SZEMANTIKÁJÁRÓL (OLASZ-MAGYAR ÖSSZEVETÉS)

A viszonyító melléknevek képzése, szemantikai (és szintaktikai) viselkedése külön kutatási részterület a melléknév lexikai kategóriáján belül. Ez az eljárásmód a viszonyító melléknevek (2000) azon sajátos kettősségéből következik, hogy az újonnan létrehozott melléknévi származékszavak mind szemantikailag, mind morfológiailag kapcsolatban maradnak a képzés alapjául szolgáló bázisszóval, ugyanakkor képesek egy újabb névszóval (egy főnévvel) szintaktikai kapcsolatba lépni, szintagmatikai egységet alkotni. Az így létrehozott szintagmák, szószerkezetek, ezáltal különböző viszonyok kifejezésére válnak alkalmassá. A konkrét viszonyoknak a meghatározása – a vizsgálatok is ezt támasztják alá –, csak szemantikai síkon lehetséges, hiszen a melléknévi derivátumok morfológiailag nem térnek el a többi nem-viszony kifejezésére alkalmas melléknévtől, és a szintaktikai restrikciók sem igazítanak el egyértelműen (Migliorini 1990, Serianni 1996). Ugyancsak a szemantikai oldal az, ami segítségünkre jön egy adott nyelv idegen nyelvre való átültetésénél, a fordításnál is (Bańczerowski 1997). Hogyan illeszthetők be a tulajdonnevek ezen belül is, a személynevek a viszonyító melléknevek képzési folyamatába? Mi az a szemantikai többlet, amivel egy személynévi alapszóból derivált melléknévi származékszó rendelkezhet az alapszóhoz viszonyítva? Mi az a viszony, amely személynevek esetén viszonyító melléknévvel is kifejezhető? A tulajdonnevek, köztük az idegenből átvett személynevek használatának, fordításának/fordíthatóságának a kérdése gyakorta jogosan vitatott kérdés a fordítástudományban. Érthető és jogos igény a nyelvet használók részéről, hogy egy tulajdonnevet, egy személynevet – különösen, ha az idegen eredetű –, s a belőlük képzett lexikai származékszavakat minél egyszerűbben, gördülékenyebben tudják használni az idegen nyelvi környezetben is. Az idegen nyelvbe való beillesztésnek ebben a folyamatában nagy szerepet játszhatnak a nyelv kötött morfémái, a képzők. Amenynyiben a képzők a célnyelvi normáknak meg tudják feleltetni a személy19

neveket, be tudják illeszteni az adott nyelv rendszerébe, úgy a továbbiakban egyre kevesebb nehézséget vált ki kezelésük, szemantikai viselkedésük, szerkezetben való előfordulásuk. Ez a beilleszkedési folyamat tanulságokkal szolgálhat mind a bázisszó oldaláról, mind a képzők részéről. A bázisszó oldaláról az alapszó fonetikai egyszerűségéről vallhat, a képző oldaláról pedig, a szuffixum produktivitását, termékenységét igazolja. Jelen összevető vizsgálat olasz nyelvi kiindulású. Olasz és idegen eredetű személynevekből képzett viszonyító / vonatkozást kifejező melléknevekkel alkotott szószerkezetek és magyar nyelvű megfelelőik összevetésére vállalkozom. Az olasz nyelv, közismerten, prepozicionális nyelv, ami lehetővé teszi – az esetek döntő többségében – a főnévi alaptagú szószerkezetek képzett mellékneveinek egy prepozícióval (leggyakrabban a DI prepozícióval) való feloldását. A személynevekből képzett viszonyító melléknevekkel alkotott szintagmák azonban más jelentésárnyalatok viszszaadására is képesek (Conte 1973). Az általam vizsgált olasz anyagban jól kimutatható az -iano denominális melléknévképző nagyfokú produktivitása, amely szuffixum alapvetően csak tulajdonnevekhez járul: Machiavelli – machiavelliano, Manzoni – manzoniani, Botticelli – botticelliano, Foscolo – foscoliano (Dardano 1978, Scalise 1994). Ugyancsak az -iano képzőnek a produktivitása figyelhető meg az idegen eredetű tulajdonnevekben is (Kant – kantiano, Hegel – hegeliano, Freud – freudiano, Darvin – darviniano, Kafka – kafkiano, Saussure – saussuriano). A személynevek csoportján belül két alcsoportot különíthető el, a második csoportba az átvitt értelemben használatos személynévi alapszavú melléknevek kerülnek. I. A képzés alapszava: Személynév Az olasz szintagmák szemantikai viszonyai 1) Az N1 szemantikai jegye: [ + eredet ] + származó + N2 N1tól Valamennyi idetartozó származékszó viszonyt jelöl ahhoz a személyhez, jellemző arra a személyre, akinek a neve a képzés alapszavaként szolgál. stile dannunziano, romanzo freudiano, leggi draconiane, sistema hegeliano 2) Az N1 szemantikai jegye: [ + idő ] N1 + levő /történt + N2 teatro elisabettiano, architettura elisabettiana 20

3) Az N1 szemantikai jegye: [ + hasonlóság ] + arra emlékeztető / valló + N2 N1ra profilo botticelliano Ez a jegy a szemantika és a szintaxis kategóriája is lehet, ezért bizonyos hasonlóságot kifejező képzők − mint a -féle, -szerű, -s szuffixumok − alkalmazásába a szintaktikai törvényszerűségek is beleszólnak.

A magyar megfelelésekről Amennyiben a fonetikai kritériumok lehetővé teszik, a magyarban alapvetően az -i képző fellépésével kell számolnunk. Ahol a fonetikai törvényszerűségek nem engedik meg az –i képző használatát, egyéb képzők és a birtokos szerkezet megjelenése figyelhető meg (Berrár 1967). 1) –i képző darvini elmélet – teoria darviniana, kopernikuszi rendszer – sistema copernicano, foscoloi költészet – poesia foscoliana, hegeli rendszer – sistema hegeliano, marxi írások – scritti marxiani, tacitusi tanulmányok – studi tacitiani, kafkai abszurditás – assurdità kafkiana, lukulluszi lakoma – pranzo luculliano, drákói törvények – leggi draconiane, Descartes-i filozófia – filosofia cartesiana, Descartes-i racionalizmus – razionalismo cartesiano. Itt soroltam fel azokat a megfeleléseket is, ahol három variáns is váltakozhat, olykor egymással szinonimát alkotva: darvini elmélet − Darvin-féle elmélet − Darvin elmélete – teoria darviniana. 2) –féle képző Pirandello-féle atmoszféra – atmosfera pirandelliana, Hertz-féle hullámok – onde erziane, De Amicis-féle próza – prosa deamicisiana 3) –beli képző teatro elisabettiano – Erzsébet korabeli színház, architettura elisabettiana – Erzsébet korabeli építészet Az [ + idő ] jegy, személynévhez járulva, arra a korra utal amelyben a megnevezett személy élt. A magyar fordításban a –beli képző megjelenése várható ezekben az esetekben. 4) –ista képző freudista regény – romanzo freudiano, 5) Birtokos szerkezet

21

Foscolo költészete – poesia foscoliana, Foscolo pesszimizmusa – pessimismo foscoliano, Machiavelli kézirata – manoscritto machiavelliano, Manzoni nyelvezete – lingua manzoniana. Ez utóbbi két lexémából nem formálható –i képzős származékszó. 6) Fonetikai átírásnak nevezhetjük a Nestorius nevéből alakult nesztorianus csoportok − gruppi nestoriani, nesztorianus eretnekség − eresia nestoriana szintagmák mellékneveit. 7) Önálló melléknév alakult a Mohamed névből mohamedán alakban: mohamedán előírások, szabályok − precetti maomettani. II. A képzés alapszava: Személynév (átvitt értelmű használatban) Az olasz szintagmák szemantikai viszonyai Az N1 szemantikai jegye: [ + eredet ] N1tól + származó + N2 A leírásban szereplő származó lexéma a róla elnevezett jelentéssel egyenértékű. A melléknévi származékszó megőrizte feltalálójának, megalkotójának, alapítójának vagy felfedezőjének a nevét, s ez a szoros kapcsolat szemantikai megkötésként érvényesül a származékszavak névszói szintagmába lépésekor. Egy egészen szűk szemantikai csoportról van szó, az idesorolható szavak a nem mindennap használatos lexémákból kerülnek ki. Idesorolhatók az olyan személynévből képzett melléknevek (s velük alkotott szerkezetek) mint carattere elzeviriano, canto gregoriano, impero ottomano, nodo gordiano, codice laurenziano, calendario gregoriano. A létrehozható szintagmák száma behatárolt mind a viszonyító melléknevek, mind a velük kapcsolatba lépő főnevek oldaláról.

22

A magyar megfelelésekről A melléknévi alakok személynévre visszavezethető, mára kissé elhalványult kapcsolata is indokolhatja, hogy ebben a csoportban sokkal célszerűbbnek tartom az olasz szintagma egyszerű fordítása helyett annak értelmező, magyarázó körülírását, a kultúrtörténeti explicitációt. AMBROSIANO

Az ambrosiano lexéma kultúrtörténeti ismeretekhez kapcsolódik, rövid fordítása helyett inkább lehetséges jelentéseinek magyarázatát tartom szükségesnek. Biblioteca ambrosiana, − ez a neve a Milánóban található F. Borromeo által alapított és 1609-ben megnyitott könyvtárnak. Pinacoteca ambrosiana nevet viseli a Szent Ambrusról elnevezett, és 1625-ben megnyitott képtár. Szt. Ambrus (Ambrosius Aurelius (339?-397) egyházatya, latin nyelvű egyházi író) 374-től Milánó (az akkori korban Mediolanum néven ismert város) püspöke, aki dogmatikai műveket, szentírás magyarázatokat, etikai könyveket, leveleket, prédikációkat és himnuszokat írt. Róla, a város IV. századi püspökéről nevezték Milánót cittá ambrosiananak, mint ahogy ambroziánus (antik milánói) hagyományokat takar a tradizioni ambrosiane szintagma is. Mai fordításban a milánói hagyományok megfeleltetés nem adja vissza ugyanazt a hangulatot. Az olasz kódexek egyike a milánói kódex  codice ambrosiano. Éppen szűkszavúságával mond sokat a rito (vallási szertartás) ambrosiano, amit fordíthatunk ‘ambroziánus szertartás’ kifejezéssel, de a jobb megértés érdekében kiegészíthetjük, hogy ez a ‘Milánóban (= a milánói) a Szent Ambrus alapította templom sajátos vallási szertartása’. A cordialitá ambrosiana kifejezés tágabb jelentéssel bír, amit a ‘milánói(akra jellemző) szívélyesség’ kifejezéssel adhatunk vissza. LAURENZIANO

Hasonló meggondolásokat érvényesítettem a laurenziano melléknév megfeleltetése esetében is. (Ebben a csoportban a lexéma csak első jelentésében szerepel.) Szintagmatikus kapcsolatba léphet ez a melléknév minden olyan főnévi alaptaggal, amely összefüggésbe hozható Szt. Lőrinc nevével, ami Szt. Lőrincre vonatkoztatható (szemantikai restrikció). Ezt a nevet viseli a firenzei Medici Könyvtár – biblioteca laurenziana s az itt található kódex neve codice laurenziano.

23

BODONIANO

G. B. Bodoni pármai betűművész, nyomdász és kiadó (1740-1813) sajátos betűtípusának megalkotásával és kiadványai tipográfiai felépítésével a könyvkultúra legnagyobb művészének számított. A Bodoni-féle betűk − caratteri bodoniani a kor divatos díszítésű betűtípusaival szemben egyszerűséget, és az Bodoni-féle kiadások − edizioni bodoniane a tökéletes arányosságot honosították meg. A Bodoni-féle kötés − rilegatura bodoniana a keménypapír kötésű kiadványt jelentette. Minden szintagma fordítása elfogadja a -féle képzőszerű formánst. ELZEVIRIANO

Ugyancsak nyomdászati vonatkozású az Elsevier németalföldi nyomdász, könyvkiadó és könyvkereskedő család (XVI-XVIII. sz.) nevéből képzett elzevír lexéma. Itt nem képzésről van szó, a magyar nyelvi lexéma fonetikai átültetés eredménye. Szószerkezetekben az elzevír betűtípus −carattere elzeviriano a nyomdáikban használt betűformákat jelzi, az elzevír kiadás − edizione elzeviriana a nyomda nevezetes kiadványait jelöli. ARIANO

Hasonló építkezésű az Ariánus-féle eretnekség − eresia ariana. Az olasz melléknévi származékszó az eretnek Arésznak, a görög mitológiában a harc és a háború istenének a nevéből eredeztethető, akit a rómaiak Marssal azonosítottak. GREGORIANO

A gregoriano magyar megfeleltetése vagy a szó fonetikai átírásával vagy értelmező magyarázattal történik. Jelentése kapcsolatos lehet valamennyi Gergely nevű pápával, tevékenységükkel, intézkedéseikkel. A gregorián ének − canto gregoriano latin nyelvű egyszólamú katolikus egyházi liturgikus éneknek az elnevezése I. Gergely pápa nevéhez fűződik, aki ezt a dallamkincset összegyűjtötte, összerendezte, és bevezette az egyházi szertartásokba. A gregorián naptár / Gergely-naptár − calendario gregoriano a XIII. Gergely pápa rendeletére megreformált és 1852-ben a Julianus-naptár helyett bevezetett naptárt jelöli. A riforma gregoriana szerkezet fordítása már csak körülírás lehet. E fogalom a vallás és a klérus szervezeti rendjébe bevezetett, VII. Gergely pápa nevéhez fűződő újításokat jelöli. 24

OTTOMANO

Az oszmán birodalom − impero ottomano szerkezet jelzője egy muzulmán dinasztia feje, Othmán (644-656) nevéből ered. Jelölheti ugyanakkor a későbbi török birodalommal és a benne élő török néppel kapcsolatos fogalmakat.

GORDIANO

Az egyetlen -i képzős melléknév a gordiuszi csomó − nodo gordiano szerkezetben szerepel. A mitikus, legendába illő tettéről ismert fríg király nevéből képzett származékszóval létrejött kifejezés ma nagyon tág értelemben használatos, s napjainkban is a bonyolult megoldhatatlannak látszó feladat jelölésére alkalmazzák elterjedten. A magyar nyelvben változatos képet kapunk a megfeleltetésekben, ami mindenképpen a szemantikai oldalra vezethető vissza. A tulajdonnévi alapszóból képzett melléknévvel alkotott szintagma fordításában különösen fontos szerepet kap a szemantikai értelmezés. Ezért sem gyakori az –i szuffixum megjelenése a magyar nyelvi értelmezésben, amit a viszonyító melléknevek más csoportjainál úgy megszoktunk. Helyette ott találjuk a körülírásos megfeleltetést, ami két ténnyel is indokolható. A melléknévi alakok szemantikáján kívül – amely személynévre vezethető vissza, s amely mára gyakran elhalványult –, fonetikai magyarázatot is találunk. Túl azon, hogy kultúrtörténeti magyarázatokkal adjuk meg egyszerű fordítás helyett ezeknek a szintagmáknak a jelentését, messzebbre mutat ez az eljárás. Eljutunk a reáliák fordításának kérdéséhez. A lexikai explicitáció sokszor elengedhetetlen feltétele egy szöveg idegen nyelvre való átültetésének. A lexikai explicitációt igénylő reáliák körébe sorolom többek között a fent említett kifejezéseket, szintagmákat is, amelyek ha nem kimondottan szakemberek számára készült kiadványokban fordulnak elő, kultúrtörténeti ismeretek felelevenítésével is együtt kell, hogy járjanak.

25

Bibliográfia BAŃCZEROWSKI, J. A kontrasztív szemantika kérdéséhez. In: Szavak – nevek – szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. (Szerk.Kiss G. – Zaicz G.) Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézete, 1997: 40-43. BERRÁR Jolán. A képző funkciójáról vallott felfogások fejlődése a magyar szakirodalomban. In: Általános Nyelvészeti Tanulmányok V, 1967: 6978. Budapest: Akadémiai Kiadó. CONTE Maria-Elisabeth, L’aggettivo in italiano. Problemi sintattici, In: Gnerre, Maurizio (a cura di) Storia linguistica dell’Italia nel novecento. Roma: Bulzoni, 1973: 75-91. DARDANO, Maurizio. La formazione delle parole nell’italiano di oggi. Roma: Bulzoni, 1978. Magyar grammatika. (Szerk.: Keszler B.) Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 2000. MIGLIORINI, Bruno. Aggettivi derivati da sostantivi. In: La lingua italiana del Novecento (a cura di Massimo Fanfani) Firenze: Le lettere, 1990: 187197. SCALISE, Sergio. Morfologia. Bologna: Il Mulino, 1994. SERIANNI, Luca. Grammatica italiana. Torino: UTET, 1996.

26

Nagyné Schmelczer Erika C. F. RAMUZ ÉS A REGIONALIZMUS

Charles Ferdinand Ramuz az irodalomtörténet-írók és kritikusok egybehangzó véleménye szerint a svájci romand1 irodalom Rousseau óta felbukkant legjelentősebb alakja. A Petit Village és az Aline után 1906-ban a La Grande guerre de Sondrebond verses paródiával jelentkezik Ramuz, majd 1907-ben a Circonstance de vie regényt jelenteti meg. Ez utóbbi, a flaubert-i realista-naturalista regényírói hagyományokat követő mű felkelti a párizsi irodalmi körök érdeklődését. Még ebben az évben Goncourtdíjra is jelölik, de a megtisztelő elismerés elmarad. 1911-ben jelenik meg az Aimé Pache, peintre vaudois és a Vie de Samuel Belet (1913), melyek a Naplóban2 is oly sokszor felvetett kérdésre kívánnak választ adni: mit jelent svájci, vaud-i művésznek lenni, s hol a helye az akkor még fiatal írónak a francia nyelvű irodalomban. Hogy a kérdés érzelmi súlyáról fogalmunk legyen, idézzük fel az 1911. december 7-i naplóbejegyzést! On me demande pourquoi je vis à Paris ; je réponds: « Je vis à Paris parce que dans mon pays je serais isolé, et ici je suis solitaire » . A svájci kantonban tehát nem létezik az a művészi környezet, amely befogadná és táplálná a kezdő író ambícióit, Párizs viszont nem eléggé nyitott a felfedezésére. 1911-ben meghal Edouard Rod, akinek diszkrét pártfogására korábban számíthatott, aki svájci íróként elismertségével, párizsi otthonával élő valósággá tette a francia nyelvű svájci irodalmat. 1913-ban megházasodik, s miként főhőse, Aimé Pache, hazatér Svájcba a párizsi szűkölködések és a háborús készülődések miatt. A Párizsban töltött tíz év 1

A romand jelző nem általánosan elfogadott a magyar gyakorlatban. Gyergyai Albert is francia svájci irodalomról beszél akárcsak a VILÁGIRODALMI LEXIKON Svájci irodalom szócikke. 2 Az idézetekhez felhasznált kötetek: az 1967-68-ban Edition Rencontre gondozásában megjelent C.F. RAMUZ, Oeuvres Complètes 20. kötetét képező Journal, valamint a Fondation C.F. Ramuz által támogatott, az előző utánnyomásával készült Editions de l’Aire, Lausanne, 1978-as C.F. RAMUZ, Journal I-II. kiadványa. A fenti kiadásokon túl, a valaha megjelentetett napló teljes szövegét 1951-58-ban az Editions Rencontre-Mermod gondozásában megjelent Oeuvres complètes 32. kötetében kiadott Journal tartalmazza.

27

tanulságaival, művészi és emberi tapasztalataival lát hozzá költő-, író-, művésztársak és kortárs értelmiségiek segítségével egy irodalmi lap, a Cahier Vaudois megszervezéséhez. Az 1914-ben megjelenő orgánum nem előzmény nélküli. 1904-ben a Pénate d’Argile sikertelen próbálkozása után egy fiatal, lelkes, magát svájci romandnak tartott csoport létrehozza a Voile Latine kulturális lapot. A csoportban létező ideológiai ellentétek ellenére egységes az a szándék, hogy a svájci francia nyelvű kultúra és irodalom ifjabb generációjának méltó fórumot hozzanak létre.3 A lap éppen a belső ellentétek miatt 1909-ben megszűnik, de a helyében Edmond Gilliard és Paul Budry4 irányításával létrehozzák a Cahier Vaudois-t, melynek legfőbb író munkatársa Ramuz. Az első számot teljes egészében ő írja. A lap programadó esszéje a Raison d’être című írás egyben Ramuz művészi programjának kifejtése is. A Raison d’être világosan megfogalmazza az irodalmi csoportosulás céljait: a vaud-i temperamentumra építeni egy olyan művészetet, mely egyformán függetleníti magát a protestáns helvét, erőteljesen politizáló, moralizáló irodalomtól, valamint a párizsi irodalmi irányzatoktól és a genfi intellektualizmustól. Ebből következik, hogy ki kell dolgozni ennek az autonóm művészetnek a belső szabályait. A ramuz-i alkotói elvek adják a tengelyét az 1920-ig működő lapnak. Ramuz első törekvése, hogy a földrajzi értelemben vett gyökereket megjelölje. A Cully-től St. Saphorinig, a Léman tó körüli vidék az, mely az adott kultúrához, nyelvhez való kapcsolódást fejezi ki. Az irodalmi alkotás földrajzi meghatározottságának igénye tökéletesen illeszkedik a századelő regionalista törekvéseinek sorába. A „régionaliste” jelzővel illetett irodalom gyökereit a 19. századba, George Sand regényeihez vezeti vissza a francia irodalomtörténet.5 A sandi regény azáltal válik egy irodalmi törekvés kiindulópontjává, hogy hőseit az egyszerű emberek köréből válogatja, hogy a regény legfontosabb ihlete a szülőföld iránti szeretet, aminek következménye, hogy az adott táj és a természet maga is regényvilág szereplőjévé válik. A földraj3

La Semaine Littéraire, Bibliothèque universelle jelentős francia nyelvű kulturális lapok a korabeli Svájcban. 4 Edmond Gilliard és Paul Budry, az alapítók mellett Cahier Vaudois színes baráti társaságába tartozott még a két Cingria-testvér, a festő Alexandre és az író Charles-Albert, majd kibővült ez a kör a Cahier Vaudois megszűntével létrejött Aujourd’hui csapatával: Henry-Louis Mermod, a kiadó, Paul Budry, René Auberjonois, a festő és Gustave Roud, az író . Ők a legjelentősebb munkatársai és barátai Ramuz-nek. 5 A kérdéssel kapcsolatban lásd: VERNOIS, Le roman rustique de George Sand à Ramuz, ses tendances et son évolution 1962.

28

zi meghatározottság mint a regionalitás fontos, de nem kizárólagos kritériuma egyben a nyelvi azonosság kijelölését is jelenti: Ramuz és barátai számára a többnyelvű Svájcban ez hordozza egyértelműen a francia kultúrához való kötődést.6 A Cahier második számában Edmond Gilliard így nyilatkozik: „Etre Francais, Italien ou Allemand, c’est être soi; être Suisse, c’est être citoyen. Et être citoyen suisse, cela n’empêche pas de rester soi en race, qui n’est pas suisse, il n’y a pas de race suisse. Je ne suis Suisse que par une certaine façon d’être Français . »7 Érthető tehát, hogy a kis Cahier vaudois csoport a néhány francia nyelvű kanton határain túli franciaországi olvasókat is megszólítja. Kényszerű törekvés, hiszen mint az kiderül Ramuz vallomásaiból, a kantoni közönség nehezen fogadta az újító tendenciákat. A sokkal nyitottabb francia irodalmi világba történő belépés pedig akadályba ütközik: a 20-as éveket megelőző időszakban Ramuz több ízben panaszkodik, nincs olyan kiadó Svájcban, mely a nagy francia közösséget célozza meg.8 A messzi svájci tartományból, Vaud-ból Párizsba érkezett fiatal író első műveiben szívesen látják a kortársak a regionalizmus és a szubjektív realizmus keveredését. Az ekkor még fiatal Goncourt-díj is a „merész hangú, a nép életét megjelenítő, demokratikus irodalom” művelőit választja díjazottjai közé.9 A franciaországi tartózkodás ideje alatt helyzetéből adódik, hogy elfogadja, ha nem is vállalja tudatosan, egy olyan irányzathoz való tartozást, mely megkönnyítheti számára a nyilvánosságra lépést. (Meg kell jegyezni, hogy a század elején a regionalizmus fogalma mentes a második világháború alatt hozzátapadt előítéletektől.) A korabeli kritikák dicsérőleg használják Ramuz művészetével kapcsolatban a regionális jelzőt.10 A későbbiekben mégis egyre világosabban, határozottabban adja tudtára a világnak, hogy el kíván tőle szakadni. A Raison d’être, a

6

A nemzet vagy a szűkebb értelemben vett haza irodalmi kifejezése nemcsak a francia irodalomra jellemző tendencia az 1848-as forradalmaktól a századelőig terjedő időszakban, hanem a föderatív Svájc értelmiségét megosztó probléma is. Létezik-e helvét nemzeti irodalom, vagy egyszerűen vaud-i, genfi és valais-i irodalomról beszélhetünk csak? Ez a kettősség együttesen formálja Ramuz nézeteit, vélekedik MEIZOZ, (1997). 50-51. 7 Cahier vaudois II. 16. 8 1923-ban találkozik Ramuz Henry-Louis Mermod-val, aki igényes kiadványaival biztosítja a svájci szerző jelenlétét a francia könyvpiacon. Hasonló jelentőségű Bernard Grasset-vel, a párizsi kiadóval Henri Poulaille közvetítésével létrejött kapcsolata, aki 1924-től folyamatosan adja ki regényeit. 9 MEIZOZ, 1997. 82 10 D. MAGGETTI, Ramuz et le régionalisme, 1998. 85.

29

L’Exemple de Cézanne, az Adieu à beaucoup de personnages legfontosabb gondolatai ebbéli igyekezetéről tanúskodnak. Kettős gyökere van a pályakezdő Ramuz regionalitásának, hívja fel a figyelmet Meizoz fent említett művében, s mindkettőt Párizzsal hozza kapcsolatba.11 A korabeli regionalista mozgalomhoz csatlakozva,12 mint említettem, érzelmi indíttatástól sem mentesen a pályakezdő Ramuz tematikusan igen erősen kötődik a szülőföldjéhez, az ottani egyszerű emberek világához. Az ismert világ hű megjelenítését másrészről a kortárs realista művészet és az erős Flaubert hatás is indokolja. Mégsem redukálhatjuk le a ramuz-i regionalitást – ha egyáltalán beszélhetünk regionalitásról – irodalmi vagy kultúrpolitikai hatások összjátékára . A Napló 1903. február 23-án kelt vallomásába rejtett program azt mutatja, hogy a művész és szülőföldjének összetartozása mély lélektani gyökerekkel bír. (….) et que rien ne vous est aussi cher que cet ancien désir, longtemps gardé secret pour qu’il arrive mieux à sa maturité, de décrire un coin de pays où 1’on a passé des jours aimables, avec ce qu’il peut avoir de bien à lui, dans le détail. Emile Ramuz, az író apja, a paraszti létnek hátat fordító, folyamatosan gyarapodó, üzletét építgető polgárként az irodalom szolgálóit ingyenélő, haszontalan embereknek tekintette. Engedményeket tett ugyan fiának, de soha nem fogadta el választott hivatását. A hosszú családi viták, melynek erősen megszűrt indulatai a Journal-ban is megtalálhatók, az anya közvetítő szerepének köszönhetően nem vezettek látványos szakításhoz, de az időnként elviselhetetlen csend apa és fia közt, jelezte a feszültséget. Talán ez a polgári értékekre történő folyamatos hivatkozás távolítja el attól az életformától, társadalmi csoporttól, melyet az apa örökül kíván neki hagyni. Talán az anya nagy múltú paraszti őseit körüllengő titokzatosság és a városban nevelkedett fiúcska Julie-vel, a vidékről Lausanne-ba került cselédlánnyal tett falusi kirándulásainak emléke13 fordítja figyelmét a paraszti világ felé. A század elején nem ritka jelenség, hogy a vidéki származású írók a vidéki életmód hanyatlásának jegyeit, az elmaradottságot, a kirekesztettséget látva szűkebb hazájuk jellegét leginkább kifejező társa11

.MEIZOZ, 72. Az 1890-1910 közötti időszakban és a Vichy-korszakig fellelhetően erős politikai mozgalom indul az irodalom decentralizálásáért. Lásd. MEIZOZ 36. 13 Découverte du monde beszámol arról, mennyire megragadta a gyermek Ramuz-t a vidéki élet hangulata, az ottani parasztok világa. 12

30

dalmi csoporttal vállalnak sorsközösséget.14 Ily módon a regionalista irodalom politikai-társadalmi szándékú üzenettel bővíti a vidéki regény (roman rural, roman de la province) műfaját. Életrajzi események, önéletrajzi írások és a napló számos szakasza árulkodik arról, hogy milyen erős volt Ramuz-ben az indulás első pillanatától kezdve az alkotó személyiség „felépítésének” igénye. Ez egy életművön keresztül húzódó folyamat marad, melynek legelső lépése az „én” átírása (réécriture intime de l’identité) 15 és a származás új értelmezésének kidolgozása. E folyamat tudatosságáról a kiadatlan napló egyik jegyzete árulkodik.”J’ ai été obligé d’inventer tout, et de m’inventer moi-même . (1918. május 18., kiadatlan naplójegyzet)16 Az önigazolás belülről fakadó kényszer, mely a születés szeszélyével való szembehelyezkedésre készteti az írót, s tart életben egy elképzelt genealógiát. Az önigazolás lélektani kényszeréről, az önmagunkkal való szembesülés elkerülhetetlenségéről szól egy korai maxima: Le destin a donné à chacun le besoin secret de justifier son existence. Chercher à échapper à cette loi universelle, c’est encourir sa propre réprobation. (1898. február 15.). Ramuz önigazolása nemcsak a néphez, hanem a hazai tájhoz fűződő hűség gondolatát is kiforrja, mely életrajzi-lélektani okok miatt, valamint a kor regionalista szellemiségével összefüggésben erős erkölcsi színezetet kap. A Découverte du monde című önéletrajzi írásában a következőképpen fogalmaz a témaválasztással kapcsolatos erkölcsi kötelességről: Je voyais bien qu’il ne s’agissait plus seulement d’écrire n’importe quoi, comme pour satisfaire à une fonction naturelle, mais bien à présent d’exprimer: et m’exprimer, tel que j’étais, si j’étais vraiment quelque chose, et en même temps ce qui m’entourait, le milieu d’où j’étais sorti, un pays, une terre, les hommes de cette terre, étant né en un lieu que je n’avais pas moi-même choisi, qui n’était pas un lieu d’élection, mais un lieu d’obligation ; à cause de quoi justement j’avais non seulement à l’accepter, mais à aimer : car il faut aimer son destin, quel qu’il soit.17

14

Lásd: Emile Guillaumin, Maurice Barrès MEIZOZ, 1997. 41-43. 16 Georges DUPLAIN C.F. Ramuz. Une biographie…Journal inédit, (1991) 17 Découverte du monde 141. 15

31

A Le Petit Village és az Aline kiadása után jelentős lehetőséggel bír az a felkérés, amely Gustave Payot-tól, a lausanne-i kiadótól érkezik. Egy ismeretterjesztő kiadvány elkészítésére kéri fel Ramuz-t és az akkor még kevésbé ismert Edmond Bille18 festőt. Ramuz-t, a festők tanítványát a Bille társaságában 1907 szeptemberében tett lens- és valais-beli kirándulása alkalmával nemcsak a vidék szépsége, forma- és színgazdagsága ragadja meg.19 A Vallais környéki Alpok világának bemutatására vállalkozó munka, a dokumentáció, a válogatás folyamata Ramuz egész művészetfelfogását befolyásoló tényezővé válik. A tóparti, városlakó Ramuz ezen a vidéken fedezi fel az igazi hegyet, a misztikus „vertikális”20 világot, az embertelen nagy őserőt, s az ebben a környezetben hiedelmeivel, szokásaival, életmódjával alkalmazkodásra kényszerült egyszerű parasztok világát. Ennek a felfedezésnek a hatására tisztul le az a gondolat, mely egy 1904-es naplóbejegyzésben így fogalmazódik meg: Je mettrai en scène des paysans, parce que c’est en eux que je trouve la nature à l’état le plus pur et qu’ils sont tout entourés de ciel, de prairies et de bois. (1904. április eleje) Születésével, gyermekkorával tehát kétféle tapasztalás nyújt alapot az önazonosság kialakításának folyamatában: a már említett földrajzi tér (mely a nyelv határait kijelöli), és a származás. Az 1918. május 25-én a naplóban megfogalmazott genealógia a tényleges és az esztétikai értelemben vett hazatérés egyik indítékát és célját tartalmazza: Je suis né Ramuz,  rien de plus. On m’a jugé d’après mon milieu: je pense que personne ne m’a jamais connu, et personne jusqu’ici ne s’est douté de ce que j’étais. Mon entourage m’a jugé d’après lui-même, et je n’étais pas ce qu’il était: voilà tout le malentendu. Un entourage embourgeoisé, et je n’étais pas un bourgeois. (…) Je prétends le mériter en descendant au-dessous de moi-même et en me défaisant des acquisitions de hasard que je dois à l’école, à mes études, à mon milieu, à mes parents. Je prétends redescendre au simple, (…) Je prétends redescendre à une nature qui subsiste par-dessous: (…) Ce que je recherche, c’est l’intensité,  celle d’en bas. (…) Je serai solitaire, je ne me plaindrai pas de 18

Üvegablak festő és író (1878 – 1959) Napló: 1907 november 10-i bejegyzés: 20 A vertikális világ értelmezésével kapcsolatban lásd Michel DENTAN, C. F. Ramuz, l’espace de la création 1974. 19

32

ma solitude: j’ai la compagnie que je me suis choisie. Et mes vrais compagnons m’ignorent, mais je ne les ignore pas. A fenti idézet arról is vall, hogy a neveltetésen, a családi hatásokon túl (és legfőképpen ezek ellenére), a családból érkező impulzusokat felszínesnek tekintve, azokhoz az ősökhöz fordul, akiket egyszerű, „elemi” (le primitif) embereknek tart. „Ők az igazi társai” - a kéziratban pirossal aláhúzza ezeket a szavakat21. Az „elképzelt genealógia”22 tehát, mely kizárja a felmenők sorából a kereskedő-polgár apát, azon túl, hogy érzelmi és erkölcsi igazolása lesz a választott művészetfilozófiának, a költő és az egyszerű hegyvidéki nép lelki egységét kívánja kifejezni. Ars poeticájának meghatározó eleme, hogy a paraszti világ művészi megjelenítésének kérdése nemcsak esztétikai és erkölcsi vonatkozásokkal bír, hanem metafizikus távlatokat is nyit a Ramuz művészetfilozófiában : a természethez közeli, a primitív, az ősi és az egyetemes emberi minőségek hordozói lesznek a Ramuz-figurák. Hazatérése Svájcba 1914-ben e tekintetben a történelmi és az életrajzi események különös egybeesése a művészi törekvésekkel. A Párizst megjárt, a francia közönség számára már publikált író tekintélyénél fogva élére állhat egy olyan irodalmi-művészi mozgalomnak, amely magát romandnak és autonómnak nevezi. Azzal, hogy ez a megújulást ígérő mozgalom egyszerre igyekszik megszabadulni a svájci regionalista irodalmi hagyományoktól, s a helvét hazafias irodalomtól, valamint a genfi akadémizmustól, a kortárs francia irodalommal egyenértékű francia nyelvű művészet ideálját tűzi maga elé. E tekintetben a flaubert-i művészet ideálja kitűnő alap az új esztétika felépítéséhez. Egy, a fent említett hazatérést jóval megelőző naplóbeli vallomás, s az abba beleszőtt tanítás ennek a művészetfelfogásnak a lassú érlelődéséről s hiteleségéről szól. Je suis terriblement las du pittoresque et du romantisme ; c’est décidement la fin d’une période de ma vie. Le romantisme ne m’a jamais tenu très fort ; un certain pittoresque, davantage. Je suis las aussi des choses paysannes où je ne puis pas m’étendre et me déshabiller tout entier. Il fallait peut-être commencer par là. Mais il est certain que je finirai par tout autre chose. Rien ne vaut en art une évolution large et continue. Il faut aller du particulier au général, de 21 22

MEIZOZ 1997, 42. MEIZOZ, 1997, 38. Généalogie imaginaire

33

la sensation à l’idée. Je ne parle pas de l’idée classique, mais de quelque chose qui serait un mélange d’idée et de sensation. (1905. április 31. Sic! ) Ennek az irodalomnak nem a couleur locale, a folklór, a nyelvi dialektus szintjén kell kialakítani egyéni arculatát. Az egyediség – s ebben egyértelműen felfedezzük a Ramuz által nagyra becsült Flaubert hatását – az írás minőségében rejlik elsősorban. Az írás, a stílus, a hangnem problematikájára koncentrálva jelenik meg a szülőföldhöz tartozás gondolata. Legelső feladata, hogy egy olyan művészi nyelvet dolgozzon ki, amely nélkülözi ugyan a dialektus szókincsét, mégis a szülőföld, Vaud nyelvjárását idézi. Ennek a ramuz-i módon stilizált változata jelenik meg a regényeiben. Az egyedihez, a szülőföldhöz való kapcsolódás és az egyetemes elismertség iránti vágya ez által látszik összeegyeztethetőnek. Az egyedi és az egyetemes összehangolásának igénye jelenik meg abban is, hogy nála földrajzi meghatározottság jóval túllépi a taine-i értelmezést. A tér az alkotás formájához nyújt modellt. Stílus és ábrázolt világ harmóniáját teremti meg az által, hogy a földrajzi ritmushoz, a hegyek a tó vizének hullámzásához igazítja a nyelvi ritmust, és a hősök lépteit, beszédmódját követő művészi formát dolgoz ki magának. De grands plans, de grands plans monotones, mais bien construits et sévèrement ordonnés  comme on voit chez nous les collines monter l’une après l’autre vers le mur du Jura. (1909. május 21.) Il faut que mon style ait la démarche de mes personnages. (1908. április 5.) A táj és a hegyi élet ritmusa lényegül át egy sajátos nyelvi formává, mely nem arat egyértelmű sikert. Számos dokumentumból tudjuk,23 hogy a 20-as években komoly vita éledt a már ismert szerző körül regényei nyelvezetével kapcsolatban. Közülük a legkegyetlenebb kritikát Auguste Bailly fogalmazta meg a szókincs szegénységét, az ismétlést a nyelv „tisztátlan, ügyetlen és naivan hamis” használatát vetve a svájci író szemére. Azt is látja, s elmarasztaló kritikaként fogalmazza meg Bailly, hogy nem a tájnyelv segítségével egyéníti alakjait, hanem a lelkek természetességének ideálját a nyelvi egyszerűség útján kívánja érvényesíteni. A bántó 23

Lásd Pour ou contre C. F. Ramuz!

34

megjegyzésekkel tűzdelt kritika a ramuz-i stílus lényegét ragadta meg anélkül, hogy felfedezte volna benne a művészi szándékot és hatást. Bailly egészen odáig elment kritikájában, hogy felszólítja: ha francia író akar lenni, tanuljon meg franciául. Mais qu’il soit un écrivain français, non, jamais je ne me résignerai à une hypothèse aussi dénuée de vraisemblance!... Ecrivain français!... S’il veut l’être, qu’il apprenne notre langue!... Et s’il ne veut pas l’apprendre, qu’il en emploie une autre!24„ A kritika támadására adott válaszát a Bernard Grasset-hoz és Henry-Louis Marmod-hoz, kiadóihoz intézett levelében olvashatjuk. Védekezésének kulcsszava a „langue-geste”, egy olyan nyelvezet kidolgozásának szükségessége, mely a szereplői észlelés ritmusához igazodik. A ramuz-i esztétika egyik, naplóban megfogalmazott szabálya « Il faut que mon style soit la démarche de mes personnages » mutatja, hogy mennyire, tudatos a „langue-geste” elve. A vita kiszélesedett, állásfoglalásra késztetve számos neves irodalmárt, írót, kritikust.25 A kritika támadásaira született védőbeszédben, párizsi kiadójához, Bernard Grasset-hez 1928-ban intézett levelében Ramuz újra megerősíti kötődését a népéhez, kihagyva a genealógiából az újsütetű polgári szülőket, s jelzi a forrásokhoz való ragaszkodás fontosságát. Ismét megfogalmazza ars poeticájának fentebb említett elemét, hogy nemcsak az identitás-építés része a származás tudatos felvállalása, hanem az alkotó lehetőségek kijelölése is: „úgy írni, ahogy ők beszélnek”. Új elemmel bővül a művészetről alkotott felfogása, amennyiben az erkölcsi aspektus viszonylagos visszafogottsága mellett, a választott népcsoport nyelvi sajátosságainak hű visszaadásában az alkotás hitelességének biztosítékát látja. J’écris une langue qui n’était pas écrite (pas encore). J’insiste sur le point que je ne l’ai fait que par amour du vrai, par goût profond de l’authentique (tout juste le contraire de ce qu’on me reproche),  j’ajoute, par fidélité.26

24

Pour ou contre C.F. Ramuz. 241. Lásd Pour ou contre C. F. Ramuz ! 26 Lettre à Bernard Grasset, in Morceaux choisis, 176. (Kiemelés az írótól.) 25

35

Ramuz korában meglepőnek tűnik az a művészi program, mely a beszélt nyelvet emeli a regény nyelvezetévé. A jelenség irodalmi értékére jellemző, hogy megelőzi Céline-t és Raymond Queneau-t a társadalomban egymás mellett létező nyelvi stílusváltozatokból válogató elbeszélői nyelvezettel.27 Ramuz, bár tudatosan munkálja ki stílusát és vállalja annak újszerűségét, a sértő kritika után azzal védekezik a Grassez-hez intézett levelében, hogy úgy ír, ahogy hősei beszélnek: « J’écris comme mes personnages parlent ». A fentiek alapján világos, hogy ez a vallomás leegyszerűsíti a nyelvhasználat és a stílus problematikáját. Szóbeliség utánzása nem arról szól, hogy Ramuz egyszerűen lemásolná a beszélt nyelvet, hanem a szóbeliség szintaktikai hatásait kidolgozva, annak jellegzetes jegyeiből kiindulva alkotja meg a saját narratív beszédmódját. A ramuz-i narráció sajátosságait kutatók megegyeznek abban, hogy két fontos eleme ennek az elbeszélő technikának a style indirect, a közvetett beszéd használata és a narrátori nézőpont gyakori átengedése a hősöknek, illetve a közösségnek.28 A kifogásolt gesztus-nyelvet létrehozó ismétlések, elliptikus mondatok, a mozdulatokkal kerekké, teljessé váló töredékes kijelentések lassúságukkal, súlyosságukkal pedig az emberiség archaikus irodalmi formáit, az eposzokat és a zsoltárokat29 idézik. Ramuz esztétikai, etikai és metafizikai alapon dolgozza ki azt a nyelvezetet, melynek nem sok köze van a helyi dialektushoz. Az a tény, hogy a vaud és valais vidéki egyszerű szőlőművesek, parasztemberek szemén keresztül láttatja az eseményeket, s ahogyan ők megragadják és értelmezik a jeleket, úgy adagolja az elbeszélő mondandóját, abból a ramuz-i metafizikus alapállásból indul ki, hogy a parasztember a valóságot teljességében látja és éli meg.30 Többről van tehát szó, mint a beszédbeli jellegze27

Ennek a nyelvhasználatnak az újszerűségét fedezik fel és hangsúlyozzák Poulaille-tól kezdve Claudel-ig mindazok, akik a híres-hírhedt Bailly-támadás után a svájci író védelmére keltek. Lásd. Pour ou contre C. F. Ramuz A ramuz-i stílus Céline-re gyakorolt hatásáról keveset szól a kritika - ennek a kérdésnek szenteli figyelmét MEIZOZ Céline : « Il ne faut pas oublier Ramuz » cikkében, aki a korabeli kritikák és levelek félmondataiból igazolja a közvetlen hatást. 28 Ennek nyelvi jele a gyakori on és a nous névmások használata az elbeszélésben. 29 GUISAN (1966). 65., PASQUALI (1998) és MEIZOZ (1997) egyaránt megfogalmazzák, hogy az archaizáló, a zsoltárokat és az eposzokat idézó stílus tökéletesen illeszkedik a fikció történéseihez és hangulatához. 30 Nem pszichológiai alapon közelíti meg az ember ábrázolásának problémáját. Saját bevallása szerint, őt nem érdekli a pszichológia. Az Adieu à beaucoup de personnages utáni alkotói korszakaiban különösen tudatosan messze elkerüli a paraszti lélektant (« affreuse psychologie », írja az 1919. február 21. kiadatlan napló jegyzetében.)

36

tességek írásban történő rögzítése: « Faire exprimer les choses par des gens qui ne savent pas les exprimer ». A „fajtához” és a földrajzi tájhoz való visszatérést nemcsak a tematika érzékelteti. Sokkal izgalmasabb az, hogy az ember és a világ kapcsolatát úgy építi fel, ahogyan az ottani, egyszerű, természethez közel álló ember észleli a környezetét. A narrátor a naiv, tanulatlan hősök érzékelésén keresztül jeleníti meg az észlelt dolgokat. Mellőzve az elbeszélői finomítást, azok a megfogalmazás nyers, természetesen töredékes formájában jelennek meg. A ramuz-i fenomelógiának,31 tehát erős világnézeti vonatkozása van. Az emberek közötti különbség alapja a fiatal Ramuz sajátos megközelítésében az volt, hogy milyen erősek és kitartóak álmaik megvalósításában. A Taille de l’homme a Questions és a Besoin de grandeur elmélkedéseiben az ember továbbra sem politikai, történelmi kategóriaként jelenik meg: L’être comporte une idée d’absolu. L’être échappe à toute classification et par conséquent à toute classe.32 Ramuz erősen metafizikus felfogással az embert elsősorban az örökkévalóságában, törvényszerűségeiben az abszolútot megjelenítő természethez való viszonyában értelmezi:33 Je mettrai en scène des paysans, parce que c’est en eux que je trouve la nature à l’état le plus pur (…) (1904. április eleje) Az esztétikai elvek szintjén az ember és az örökkévaló viszonyáról megfogalmazott gondolat a nyelvezetet is meghatározza. A XIX. századi iskolai oktatásban a nyelvjárást igyekeztek meghonosítani a vaud-i kantonban. Ramuz viszont a természethez közelibb, régibb nyelvi állapotok felidézésével – nem nyelvi értelemben, hanem szellemiségében, archaikusabb állapotok felidézésével próbálja megragadni a táj, az ottani világ jellegzetességeit. A természeteshez való közelítése viszont paradox módon egy hihetetlen kimunkált, stilisztikailag kifinomult írásművészettel társul, melynek stílusjegyei festői mintájától nem függetlenül a kubizmust idézi. Így kapcsolódik az archaikus és a modern ebben a művészetben: « (…) le paradoxe apparent d’une oeuvre qui, pour rendre plus fidèlement le

31

« Cette phénoménologie de la perception apparaît d’emblée comme pimordiale dans la manière du poète » R. FRANCILLON, i.m. 438. 32 Taille de l’homme, 14. 33 A parasztemberrel kapcsolatban írja : Il ne constitue pas une classe sociale, il n’exerce pas seulement un métier, il représente un état, l’état premier; il est l’homme tel qu’il a été, c’est à dire tout un moment de l’homme; il est l’homme tel qu’il a été et tel qu’il sera forcé peut-être un jour redevenir. Questions. in Morceaux choisis, 337.

37

naturel, s’exprime par l’écriture la plus élaborée, la plus volontairement artificielle qui soit. »34 Ennek az archaizáló ramuz-i sajátos nyelvezetnek egy másik, a narrációt kijelölő aspektusára hívja fel a figyelmet Adrien Pasquali. Abból a tényből indítja gondolatát, hogy Ramuz a hangnemből építi fel regényvilágát.35 A hangnem minőségét alapvetően befolyásolja az a tény, hogy a ramuz-i mindentudó narrátor az „isteni” szó teremtő erejével alkotja és öleli át a regényvilágot. (…) il donnerait à entendre l’oeuvre et la genèse de l’oeuvre, dans une ambition théologique de dire le tout définitif, tendant à donner au discours la valeur d’une Parole fondatrice; parole et action coïncident, mais elles ne communiquent pas36. A isteni szó teremt vagy rombol, de nem létesít beszédkapcsolatot, mert nincs megszólítottja (narrataire). Ez a különleges beszédhelyzet az alkotó figuráját különös „aurába”37 ágyazza. Miként az ókori pseudoHoméroszok, énekmondók lejegyezték a hősénekeket, (nem azért, hogy el lehessen felejteni a szóbeliséget, hanem azért, hogy beléphessenek a történelembe), az isteni narrátor szóbelisége is az írás révén jut el az olvasóhoz. A recitatív mód hivatott feledtetni azt a tényt, hogy írásban jelenik meg a „langue-geste”. - vélekedik Pasquali idézett cikkében. A narrátor mindentudó, mindenható, akinek személye mintegy keretet ad az elbeszélésnek, nyelvezete pedig a mítoszok és legendák kortalanságának és titokzatosságának aurájával veszi körül a fikciót.38 34

Gérard FROIDEVAUX, L’Art et la vie. L’esthétique de C: F: Ramuz entre le symbolisme et les avant-gardes. 75. 35 Ne rien entreprendre que je ne l’aie mûri  que je n’aie une vue claire d’ensemble  plan et ton ; Si c’est un roman, le renouveler d’abord, non pas dans le sujet (il n’y en a que 3 ou 4)  mais dans la tonalité ; (1905. augusztus 17.) C’est au ton qu’on donne un titre, non au livre (1912. szeptember 19.) 36

Adrien PASQUALI, « Auralité » et mise en scène de l’écriture (Ramuz et Pinget), 138. PASQUALI, i. m. 143, 38 Olyan formán, ahogy a Derborence utolsó sorainak hangulata sugallja: Derborence, le mot chante triste et doux dans la tête pendant qu’on se penche sur le vide, où il n’y a plus rien, et on voit qu’il n’y a plus rien. C’est l’hiver au dessous de vous, c’est la morte-saison tout le long de l’année. Et si loin que le regard porte, il n’y a plus que des pierres et des pierres et toujours des pierres. Depuis deux cents ans à peu près.(…) (230) 37

38

Ramuz tisztában volt azzal, hogy egy kis nép szószólójának lenni, a régiót, az ott élők világát megeleveníteni magában hordja a partikularitás veszélyét. Gyergyai Albert, Ramuz legjelesebb hazai fordítója 1940-ben az írót kérte fel arra, hogy előszót írjon a Jean Luc persécuté című regény magyar nyelvű kiadásához. Ramuz egy „kis levelet” írt előszó gyanánt, amely a háborús körülmények miatt végül nem érkezett meg időben, s nem szerepelhetett a kiadványban. 39 Ebben a levélben Ramuz azzal hárítja el a partikularitás veszélyét, hogy szereplői elsősorban emberek, s a világ bármely részén éljenek is, mindig elsősorban az emberi közösség tagjai. Régiót ábrázol, de az EMBERT jeleníti meg. A régió és az egyetemes, valamint az egyedi és az általános összebékítése ambíciózus feladatnak tűnik, de megvalósítható. A világ egy eldugott részén élők olyan érzéseket szólaltatnak meg, melyekkel túllépik szűk földrajzi kereteiket, és megértésre találnak olyan emberek között is, akik teljesen más földrajzi, társadalmi körülmények között élnek. Az olvasó rácsodálkozik, mennyire aktuális napjaink Európájában az, amit az író a második világháború közepén kívánatosnak tartott: a „fenyegetett kis népek” ilyen típusú „kommunikációját.” Ramuz regionalitása tehát – a szó általa is használt jelentésében – érzelmi, esztétikai, etikai és metafizikai tartalmú fogalom. Népe és a táj iránti szeretete, erkölcsi elkötelezettsége szövi regényeit, melyek az emberben lévő misztikus és örök jellemzőket kutatják. Történeteinek színhelyét, a hegyek, a szélben fodrozódó tó vizének hullámvonalát nem a kép alkotja újra, hanem nyelv dallama és ritmusa hordozza, s az egyszerű ember szava átlényegül az örökkévalót, az abszolútot leginkább megragadni képes művészi nyelvvé.

39

RAMUZ: Üldözött vad, Révai, Budapest, 1940.

39

Simay Ágnes LE JARGON DE L’ECONOMIE FRANÇAISE DANS L’ENSEIGNEMENT FRANÇAIS LANGUE ETRANGERE „Le commerce guérit des préjugés destructeurs; et c’est presque une règle générale, que partout où il y a des moeurs douces, il y a du commerce; et que partout ou il y a du commerce, il y a des moeurs douces.” /MONTESQUIEU: De l’esprit des lois, Livre XX, 1748/

Voici enfin une bonne occasion de parler de ce sujet et de faire le premier pas à essayer d’attirer l’attention sur l’importance des jargons dans l’enseignement des langues étrangères. Ce travail s’attachera à des détails du langage économique, car c’est cette langue spécialisée qui devient de plus en plus nécessaire de nos jours, à l’époque de l’Union européenne. Étant donné que le langage économique et l’Économie-même commencent aujourd’hui à descendre dans la rue, on est au fur et à mesure obligé de connaître quelques termes techniques et les utiliser dans la vie quotidienne. Il faudrait donc qu’il commence progressivement à être intégré dans l’enseignement des langues étrangères. Comme toute discipline, l’Économie aussi possède son jargon dont des mots et expressions simples sont désormais utilisés par un large public sans être économiste. Pour vous donner un petit avant-goût de l’univers des langues spécialisées et surtout de celui de l’Économie, je vous invite à un petit parcours théorique. Voyons donc d’abord, qu’est-ce qu’une langue spécialisée :

40

I. La langue specialisée Il y a deux-trois décennies, les manuels stylistiques et puristes (SZATHMARI (szerk.) 1961: 513-4, FABIAN-SZATHMARI-TERESTYENI 1971: 8-11, GRETSYKOVALOVSZKY 1985: II/709-16) s’occupent du style de la langue spécialisée en parlant des couches de style de la langue. Le manuel de GRETSYKOVALOVSZKY (1985: II/738-44) fait le plus d’efforts de définir la place exacte des langues spécialisées parmis les couches de langue. Ce travail distingue trois types de langue: A) littéraire et courante B) l’ensemble des dialectes C) langage des couches sociales (jargon- parler particulier à un groupe social ou à une classe sociale) 1.) Définition de la langue spécialisée: « La langue spécialisée est d’abord une langue en situation d’emploi professionnel* (une « langue en spécialité », comme dit l’École de Prague). C’est la langue elle-même (comme système autonome) mais au service d’une fonction majeure: la transmission de connaissance. » (LERAT 1995, 21) 2.) Les niveaux d’une langue spécialisée: /1/ usage scientifique: par exemple: la parole d’un directeur d’une grande surface adressée aux chefs de file, par exemple, lors d’une réunion. /2/ usage courant: une explication d’un professeur lors d’un cours /3/ usage du jargon: la conversation des élèves en économie sur un thème professionnel. (MIHALOVICS, p.32., 34-35.) Afin de comprendre l’utilité de ce jargon, considérons maintenant l’Economie comme science. Nous allons voir que la notion « Économie » comprend plusieurs sous-branches en donnant ainsi un vaste choix à ceux qui voudraient se plonger dans un domaine spécialisé de l’Économie.

41

II. L’ECONOMIE COMME SCIENCE...

1.) Étymologiquement Le mot « économie » vient du grec oikonomia (de oikos, la maison et de nomos, la loi, les règles). L’économie désignait donc les règles de conduite de la maison. Il s’agissait de la science de la vie domestique privée par rapport à la politique dont l’objet était la gestion de la cité.

2.) Qu’est-ce que l’économie? ¾ Définition courte: L’économie est une science ayant pour objet l’étude de la production, de la répartition et de la consommation des biens ou services rares. ¾ Définition plus détaillée: L’économie est l’analyse de la production, des échanges, de la monnaie, de l’inflation, du chômage, de la répartition, du budget de l’État, etc. Cependant, il ne s’agit pas toujours la de phénomènes strictement économiques car ils comportent tous d’autres dimensions, politiques (pour le budget de l’État, par exemple), sociales (pour l’inflation ou la répartition), psychologiques, juridiques, qui justifient le recours a d’autres disciplines scientifiques. L’économie se définit plutôt comme une façon particulière de considérer les comportements humains. L’économie étudie la manière dont les individus, les groupees, les sociétés utilisent des ressources rares en vue de satisfaire au mieux possible leurs besoins. L’économie s’intéresse aux individus, aux groupes qu’elle qualifie d’agents économiques. Ces derniers se définissent par leur autonomie de décision. Par exemple, pour une entreprise, l’économiste attribue toutes les décisions à l’agent économique « entreprise », même si de nombreuses personnes différentes ont, chacune de leur côté, pris des décisions. L’économiste s’occupe donc des ménages, des entreprises et se désintéresse de ce qui se produit au sein de ces ménages ou de ces entreprises. En procédant ainsi, l’économiste peut regrouper facilement tous les ménages, toutes les entreprises en grandes catégories. Dans la comptabilité nationale, « les ménages » regroupent tous les ménages de l’économie. L’économie se différencie alors de la gestion qui s’intéresse essentiellement aux phénomènes se déroulant à l’intérieur d’une entreprise. 42

Les agents économiques ont des objectifs (manger, se vêtir, se distraire, se cultiver, etc.), que l’économie appelle des besoins, mais ils disposent surtout de moyens limités (les revenus pour un ménage, le budget pour l’État, les recettes pour une entreprise) pour les satisfaire. Si tous les biens désirés existaient en quantité illimitée dans la nature, il serait inutile de s’interroger sur la façon de choisir tel bien plutôt que tel autre. L’idée de rareté est donc fondamentale pour définir l’activité économique. C’est parce que les biens sont rares que la science économique existe. Le rareté permet aussi de définir un bien économique (c’est un bien rare), par opposition a un bien non économique (exemple de l’air) qui existe en quantité illimitée. Un tel bien, disponible sans effort, est appelé bien libre. L’économie est donc la science des choix. Elle étudie la façon dont s’effectuent les choix des agents économiques. La définition précise aussi que les choix se font d’une manière optimale, ce qui signifie que les agents économiques font des calculs afin d’obtenir le maximum de satisfaction pour le minimum d’effort ou le minimum de ressources utilisées. Les agents économiques sont donc des êtres de calcul, des êtres rationnels. On peut donner comme exemple de définition de l’économie celle de l’économiste français contemporain EDMOND MALINVAUD qui définit l’économie comme une « science qui étudie comment les ressources rares sont employées pour la satisfaction des besoins des hommes vivant en société. Elle s’intéresse d’une part aux opérations essentielles que sont la production, la distribution et la consommation des biens, d’autre part, aux institutions et aux activités ayant pour objet de faciliter ces opérations. » L’économie sert aussi à accroître les possibilités de choix en permettant l’augmentation des biens produits. Elle cherche donc à favoriser la croissance économique tout en examinant les causes d’une affaiblissement, voir d’une disparition de la croissance. Voici donc les sous-branches de l’Économie qui possèdent chacun leur propre vocabulaire professionnel.

3.) Les grands secteurs de l’économie: ¾ PRODUCTION • Aéronautique – industrie de la fabricaton de toutes sortes d’avion. 43

• • • •

• • •

• •

• • •

44

Affinage – cette industrie produit des métaux et alliages titrés de composition bien définie a partir de déchets de métaux non ferreux de toute provenance. Agriculture – elle recouvre l’ensemble des activités de production, et, dans certains cas, de commercialistaion des produits de l’exploitation agricole et forestière. Ameublement – activité de l’artisanat, une industrie à part entière, fabrication des meubles. Artisanat – il ne représente pas une forme d’activités spécifiques mais une dimension d’entreprise. Il regroupe sous ce vocable les petits entreprises de production, de réparation ou de prestations de services. Il forme ce que l’on appelle dans un langage plus imagé le secteur des « métiers ». Automobile – industrie de fabrication des véhicules. Bâtiment – industrie de construction des édifices, ensemble des industries et métiers qui concourent a cette construction. Bois-papier – les activités exercées par les entreprises qui mobilisent, utilisent et transforment le bois. Les industries de la première transformation comprennent les scieries, le travail mécanique du bois (charpentes et menuiseries, parquets, emballages, bâtiments préfabriqués, etc.), la fabrication de panneaux, de pâtes à papier, de meubles, de papiers cartons. Bureautique – il s’agit de l’ensemble des matériels et des techniques qui permettent d’accroître la productivité dans le domaine du tertiaire. Chimie – cette branche recouvre des activités assez variées: chimie minérale (engrais), chimie organique (matières plastiques), chimie fine (peintures et vernis, cosmétiques, pharmacie, phytosanitaire). Commerce – entreprise qui a pour objet la vente d’une marchandise, d’une valeur, ou l’achat de celle-ci pour la revendre. Construction navale – industrie de fabrication de tous types de navires. Edition – le regroupement des maisons d’édition.

•

•

•

• • •

•

•

•

Imprimerie de labeur – un vaste secteur constituant une activité essentielle à la vie économique et culturelle, l’imprimé étant un support de l’information dans tous les domaines. Industrie alimentaire – souvent appelée « agroalimentaire ». Ce secteur, très divers, regroupe les industries de la viande, du lait, des conserves, du pain et de la pâtisserie, des produits du travail du grain, des huiles et des corps gras, du sucre, des boissons, alcools et vins. Industries électriques et électroniques – indusrie des locomotives aux radars en passant par les turboalternateurs, les transformateurs, les centraux téléphoniques, les percées technologiques. Informatique – l’ordinateur né a donné naissance à cette industrie. Incontestablement, elle est une profession d’avenir. Jouet – industrie de fabrication de toutes sortes de jouets. Machinisme agricole – industrie de production des machines agricoles: de la moissonneuse-batteuse à la couveuse artificielle, en passant par les charrues, les semoirs, les épandeurs, les machine à vendanger, les machine à traire, etc. Matières plastiques – il s’agit de matériaux organiques caractérisés par leur structure de « macro–molécules ». Principales matières plastiques de grande consommation: chlolure de polyvinyle, polyéthylène basse densité, polyéthylène haute densité, polystyrène, polypropylène, polyester. Mécanique – une très vaste famille de profession, donc de produits, travaillant les aciers, le cuivre et ses alliages, les métaux légers, le verre et le plastique et fabriquant des biens d’équipement (macnine-outils, matériels de travaux publics, etc.) des fournitures industrielles et des biens de consommation ménagers ou industriels. Métallurgie – elle comprend les industries qui regroupent les différentes opérations ayant pour objet l’élaboration des métaux a partir des minerais, l’affinage d’alliages par fusion de différents métaux pour obtenir des produits aux propriétés particulières et les traitements thermiques, 45

•

•

•

•

• • •

chimiques, mécaniques de ces métaux ou alliages pour leur donner une forme ou des qualités déterminées. Off shore – littéralement traduit le terme anglais « off shore » signifie ‘au large de la côte’. Aujourd’hui, par extension, il désigne l’ensemble des activités de l’industrie pétrolière en milieu marin, exeption faite, évidemment, de la navigation. Il faut comprendre par la aussi bien toute l’industrie parapétrolière qui sert à fournir les équipements et les services dont les entreprises pétrolières ont besoin pour opérer en mer. Pétrôle – industrie de l’exploitation du pétrôle (huile minérale naturelle combustible) afin de l’utiliser après son exploitation comme source d’énergie, notamment sous forme d’essence. Professions libérales – L’ensemble des personnes physiques, titulaires d’un diplôme, exercant leur profession d’une manière indépendante et dispensant des services personnels délivrées librement. Il s’agit donc de nonsalariés dont les prestations sont rémunérées par honoraires. Robotique – la robotiqe proprement dite est l’exculsion des manipulateurs de manutention. Elle est présente en premier lieu dans les chaînes de montage (notamment d’automobiles et d’appareillage électriques et électroniques) ; en second lieu, au sein des milieux hostiles pour l’homme (enceintes nucléaires, grandes profondeurs sous-marines.) Sidérurgie – l’art d’élaborer l’acier à partir de minéral de fer en passant généralement par le stade de la fonte. Textil-habillement – fabrication et vente des tissus. Travaux publics – travaux de construction, de réparation, ou d’entretien d’utilité générale faits pour le compte d’une administration, par exemple: routes, ponts, etc.

¾ SERVICES: • Assurances – organisme qui assure les personnes et les biens en des contrats par lesquels un assureur garantit à l’assuré, moyennant une prime ou une cotisation, le 46

• • •

•

paiement d’une somme convenue en cas de réalisation d’un risque déterminé. Par exemple: Assurance sur la vie, etc. Hôtellerie – industrie hôtelière, tout ce qui est lié à l’hébergement. Tourisme – ensemble des activités liées au déplacements des touristes. Publicité – elle est plutôt l’art d’exercer une action psychologique sur le public à des fins commerciales. Elle est de moins en moins une publicité de produits et de plus en plus une publicité de services. Télématique – en tant que mot, elle résulte de la contraction des termes « télécommunication » et « informatique ». Elle recouvre donc l’ensemble des activités concourant à la transmission à distance de données et d’information, que celles-ci soient des chiffres ou des textes.

Nous avons l’embarras des choix afin de trouver le secteur dont nous voudrions mieux connaître le jargon en fonction de nos projets professionnels. Pour toute formation en jargon spécialisé dans un secteur de l’Économie, il est conseillé de s’approprier un vocabulaire de base en francais économique général et après, construire sur cette base notre vocabulaire professionnel spécialisé. Il ne faut pas oublier non plus que l’apprentissage d’une langue spécialisée ne peut aboutir qu’en ayant une connaissance de base bien solide et des connaissances assez approfondies en langue générale au niveau de la grammaire et du vocabulaire également. Concernant la pratique, je trouve important de proposer à l’attention des pédagogues et des spécialistes l’ouvrage intitulé „Dictionnaire d’Économie et de sciences sociales” dans l’édition HATIER (Jean-Yves CAPUL, Olivier GARNIER) qui semble un manuel très bien exploitable en classe avec plus de 1500 termes et leurs définitions, une chronologie des faits économiques et sociaux et les théories des principaux économistes et sociologues. C’est un dictionnaire très complet avec des repères clairs et synthétiques pour comprendre l’évolution des phénomènes économiques, les expressions les plus connues qui ont 47

marqué l’histoire économique… Il est destiné à fournir le vocabulaire basique. Cette méthode pourrait être complétée de quelques cours qui font connaître aux apprenants le système général de l’Économie française tout en mettant l’accent sur le système et le vocabulaire du secteur donné en ayant donné ainsi une base solide du fonctionnement de l’Économie. Pour cela, le manuel « Francais.com «, niveau débutant, dans l’édition CLE International (Jean-Luc PENFORNIS) est une des meilleures des méthodes français en français sur objectifs spécifiques. Une méthode de français général tournée vers le monde du travail (entreprise, administartion, système international) qui propose un deuxième manuel aussi au niveau intermédiaire -la suite du premier- en permettant aux apprenants de continuer et d’approfondir leurs connaissances déja acquises dans le premier manuel, tout en gardant le rythme et la méthode habituels et déja connus de la méthode « Francais.com ». De nos jours, l’importance de savoir parler au moins une langue étrangère augmente d’une minute à l’autre. Les enseignants de langue donc, ont un rôle primordial dans ce processus. Le but, c’est de fournir aux gens en le plus possible de langues étrangères les savoirs, les savoirfaire, les savoir-vivre et les compétences nécessaires qui sont indispensables pour devenir acteur social dans un pluriculturalisme où le plurilinguisme est le moyen d’exister. C’est dans ce contexte-là où le langage économique prend sa place fortement importante.

48

Szilágyi Ildikó LA TECHNIQUE VERS-LIBRISTE DE GUSTAVE KAHN (PALAIS NOMADES)

Les Palais nomades de Gustave Kahn est un « livre mixte » qui débute par des poèmes tout à fait réguliers, suivis par d’autres, de plus en plus libérés. Dans notre article, on se propose d’étudier la versification des 64 poèmes du recueil répartis en trois groupes (ceux des vers réguliers, libérés et libres). L’examen de la distribution des strophes, des mètres et des rimes a pour but de faire ressortir les constantes de la technique verslibriste de Kahn. Il s’agit de déterminer les points de rupture qu’impose le recueil et de voir si ces procédés l’emportent sur les récurrences formelles repérables. On aura recours aux nouveaux outils d’analyse, introduits ces dernières années par les travaux d’Aquien (1990), Backès (1997) et Gouvard (1999). On s’inspire également de nos propres recherches consacrées aux tendances évolutives de la versification française à la fin du XIXe siècle (Szilágyi 2004). Ancien élève de l’École des Langues orientales, Kahn fréquente les soirées des Hydropathes où il rencontre Charles Henry et Jules Laforgue. Il commence par écrire des poèmes en prose qu’il fait régulièrement lire à Mallarmé. Le service militaire qu’il accomplit en Afrique l’éloigne de la France et de la vie littéraire pour quatre ans (1880-1884). Après son retour à Paris, il collabore à la constitution et à l’écriture des journaux. En 1886, il prend la direction de La Vogue, fonde (avec Jean Moréas et Paul Adam) Le Symboliste. A partir de 1888, il dirige La Revue indépendante où il s’efforce de définir et de défendre le vers libre. La faillite de cette dernière revue en 1889 met fin à son rôle de chef de file dans la vie littéraire parisienne. Il continue à publier des recueils poétiques (Chansons d’amant, Domaine de fée, La Pluie et le beau temps), des contes (Contes hollandais, Contes juifs), des romans (Le Roi fou, Le Cirque solaire, L’Adultère sentimental, Le Childebert), des poèmes dramatiques (La Farce Polichinelle), des essais (Décadents et symbolistes, L’Esthétique de la rue, Silhouettes littéraires) et des critiques d’art (sur des artistes tels que Boucher, Fragonard, Félicien Rops et Rodin). 49

Le rôle dominant que Gustave Kahn jouait dans le symbolisme est injustement tombé dans l’oubli. Pendant des décennies, il est très rarement mentionné et seulement à propos de l’origine du vers libre. On ne retient que son activité de théoricien. Mais ces dernières années, on assiste à un regain d’intérêt pour son oeuvre. En 2006, le Musée d’art et d’histoire du Judaïsme lui a consacré une exposition sous le titre « Gustave Kahn, écrivain symboliste et critique d’art ». Le Musée a donné également lieu à un colloque international et interdisciplinaire, organisé par Françoise Lucbert et Richard Shryock, afin de faire connaître l’activité littéraire et artistique de Kahn, ainsi que son engagement politique et social. Ce dernier chercheur a édité les Lettres à Gustave et Rachel Kahn (Librairie Nizet, Saint-Genouph, 1996). L’édition critique des Palais nomades de Kahn, établie par Henri Scepi, est sous préparation. Contrairement aux Derniers vers de Laforgue (1995), rassemblés par les éditeurs, les Palais nomades (1887) sont organisés par le poète qui les a même préfacés dix ans plus tard. Le recueil Premiers poèmes (1897), auquel renvoient nos références, reprend les Palais nomades dix ans après leur première parution, et les fait suivre par les Chansons d’amant (première publication: 1891) et le Domaine de Fée (première publication: 1895). Le recueil sert avant tout à illustrer la théorie de Kahn sur le vers libre. Les 64 poèmes sont divisés en huit sections, à savoir: Thème et variations I-X (et un poème liminaire) Mélopées I-V Intermède I-XV Voix au parc I-VI Chanson de la brève démence I-VI Lieds I-V Mémorial I-IV Finale I-XII Le recueil contient huit poèmes en prose, placés au début de chaque section. Leur présence (tout comme celle des vers réguliers) a certainement pour fonction d’illustrer les étapes de l’évolution poétique de Kahn. Les huit poèmes en prose suivent le modèle musical, établi et pratiqué par les symbolistes comme Stuart Merrill, Henri de Régnier, Saint-Pol-Roux, entre autres. Kahn a beaucoup travaillé à rendre musicaux ses textes qui sont souvent saturés d’allitérations et 50

d’assonances. Les répétitions apparaissent non seulement au niveau phonique, mais sur tous les plans (syntaxique, lexical). Des segments entiers sont repris à l’identique ou avec de légères variations. Laforgue et Kahn font tous les deux leur entrée dans la presse parisienne par des poèmes en prose. La différence fondamentale existant entre leurs pratiques vers-libristes qu’on essayera de montrer tout au long de notre étude (recherche systématique des effets musicaux chez Kahn, contraste poétique / prosaïque chez Laforgue) se manifeste déjà dans leurs poèmes en prose. Voyant dans le vers libre « l’aboutissement nécessaire du poème en prose », Kahn (1897, 37) renonce par la suite à la pratique de ce dernier. Ce n’est pas seulement la présence des poèmes en prose qui rend les Palais nomades « un livre mixte », mais le mélange des vers réguliers, libérés et libres aussi. Avant d’aborder l’analyse des vers libres, il nous faut traiter brièvement des vers réguliers et libérés. La délimitation de ces trois groupes est loin d’être évidente. L’établissement du premier groupe, celui des vers réguliers, ne pose pas de problèmes. Les règles classiques concernant les mètres, rimes et strophes sont scrupuleusement respectées dans les poèmes suivants: Thème et variations I, Thème et variations II, Thème et variations IV, Thème et variations V, Thème et variations VI, Thème et variations VII, Thème et variations VIII, Thème et variations X, Mélopées I, Mélopées II, Mélopées IV, Mélopées V. Les mètres et les strophes utilisés dans ces poèmes sont les plus usuels. Les plus nombreux sont respectivement: l’alexandrin (123 sur 206 vers) et le quatrain (24 sur 45). Sept poèmes sur douze sont monométriques, monostrophiques. Même l’alternance des rimes féminines et masculines (mffm, fmfm, mffm, fmfm) est respectée dans Mélopées V. Ces douze pièces se trouvent dans les deux premières sections du recueil: Thème et variations, Mélopées. Ce qui importe ici, c’est la décision de Kahn d’inaugurer « le livre d’origine du vers libre » par des poèmes de facture traditionnelle. Leur présence s’explique peut-être par la volonté du poète d’établir un point de départ, par rapport à quoi les nouveautés ressortent mieux. Il est également probable qu’ils soient adressés à l’attention des adversaires du vers libre qui l’ont accusé de maladresse et d’ignorance du métier. Les vers libérés présentent par rapport au modèle classique des déviations, mais les éléments traditionnels l’emportent encore largement sur les irrégularités, introduites en général sur un niveau seulement qu’il 51

s’agisse de la distribution des strophes, des rimes ou de la combinaison des mètres. Les vingt-cinq poèmes qu’on a rassemblés dans ce groupe sont les suivants: Thème et variations, Thème et variations III, Thème et variations IX, Mélopées III, Intermède I, Intermède II, Intermède III, Intermède V, Intermède VI, Intermède VII, Intermède IX, Intermède X, Intermède XII, Intermède XV, Voix au parc I, Voix au parc VI, Chanson de la brève démence I, Chanson de la brève démence II, Chanson de la brève démence III, Chanson de la brève démence IV, Chanson de la brève démence V, Lieds II, Finale VIII, Finale X, Finale XII. Ces poèmes ont recours aux mètres les plus fréquents (de trois à douze syllabes, avec la dominance des octo- et dodécasyllabes), mais leur distribution dans les strophes n’est plus prévisible. Dans quelques cas, nous n’avons affaire qu’à des dérèglements minimes. Par exemple quelques mots de rime ne trouvent de répondants que dans des vers appartenant à des strophes voisines. Les poèmes Intermède VII, Voix au parc I, Chanson de la brève démence IV et V, Finale X et XII pourraient être ramenés à l’isométrie avec l’apocope de certains « e » muets surnuméraires pour le décompte syllabique. Il est à noter que cette lecture ne correspond pas exactement à la prononciation courante, il s’agit d’une scansion qui suit arbitrairement les nécessités du décompte. Les vers de 11 syllabes deviennent ainsi des décasyllabes, ceux de 13 et 14 syllabes (plusieurs par poèmes) se réduisent en 12 syllabes. Dans ce dernier cas, le poète s’écarte des règles classiques en composant des vers qui tournent autour de l’alexandrin. Les lignes qui comptent à peu près 12 syllabes et demandent donc l’élision des « e » muets sans règle précise (vers approximatifs) se différencient des vers libres où la longueur syllabique est tout à fait aléatoire. Présenter ces poèmes comme réguliers va selon nous à l’encontre de l’intention du poète. Nous sommes au seuil du vers libre. Le caractère familier des composants donne néanmoins une apparence rassurante à ces poèmes. C’est la différenciation des vers libérés et des vers libres qui est la plus problématique. Les ving-sept poèmes que l’on a qualifiés de vers libres sont les suivants: Intermède IV, Intermède VIII, Intermède XI, Intermède XIII, Intermède XIV, Voix au parc II, Voix au parc III, Voix au parc IV, Voix au parc V, Chanson de la brève démence VI, Lieds I, Lieds III, Lieds IV, Lieds V, Mémorial I, Mémorial II, Mémorial III, Mémorial IV, Finale I, Finale II, Finale III, Finale IV, Finale V, Finale VI, Finale VII, Finale IX, Finale XI. Ces poèmes viennent principalement des trois dernières sections (Lieds, Mémorial, Finale) où ils sont presque exclusifs. Ils se 52

distinguent des vers libérés du recueil par le fait que ni l’enchaînement des strophes, ni le schéma rimique, ni la combinaison des mètres ne sont plus de facture traditionnelle. On a fait entrer dans ce groupe deux poèmes monostrophiques: Voix au parc III et Lieds V, composés respectivement de trois quatrains et de quatre tercets, parce que les vers y sont de longueur très variée et de type inhabituels (de 15, 17, 19 et 20 syllabes), et plusieurs vers restent sans répondant homophonique. A notre avis, l’irrégularité des mètres et des rimes y est si grande que la division régulière en strophes typographiques n’arrive pas à la contrebalancer, elle n’est qu’un trompe-l’œil. L’histoire littéraire est loin d’être unanime dans la question de l’origine du vers-librisme et de ses sources possibles. Nous retenons l’avis de Grojnowski (1988, 156) qui nous paraît le plus acceptable: le vers libre « est le fruit d’une élaboration collective », La Vogue peut être considérée comme « [son] laboratoire central ». Il est à noter que Kahn a toujours revendiqué pour lui-même le titre d’inventeur du vers libre. En effet, suivant les dates de publication, il n’est précédé que par Rimbaud. En juin et juillet de 1886, Kahn avait publié dans La Vogue Intermède IVI, Intermède VII-X et Intermède XI-XIV qui formeront la troisième section de ses Palais nomades (1887). A la suite de Dujardin (1936), les critiques comme Ireson (1962) ou Scott (1990) considèrent Intermède IV comme le premier poème en vers libres de Kahn, qualification qu’ils ont refusée aux poèmes précédants. On le cite dans son intégralité (Kahn 1897, 75). Timbres oubliés, Timbres morts perdus, Pas d’une autre glissant à la rue, Chansons d’amour et vols de grues Dans d’improbables firmaments, Les futurs sont à vous, puisque le vent emporte Vers des cieux, et des lunes et des flores Vos petits frissons que nul ne peut clore Votre âme a glissé sous les lourdes portes Vers d’imaginaires Lahores. Timbres oubliés des charmants jardins, Timbres argentins des Thulés lointains, Timbres violets des voix consolantes 53

Épandant graves les bénédictions, Timbres bleus des péris aux féeries, Timbres d’or des mongoles orfèvreries Et vieil or des vieilles nations!.... Il s’agit d’un texte de 16 lignes, divisé en trois « strophes » (un quatrain, un quintil et un septain). Les types de vers et les dispositions de rimes utilisés sont les suivants: 9 / 9 / 8 / 8 (aaax), 12 / 10 / 10 / 10 / 8 (abbaba), 9 / 10 / 9 / 10 / 9 / 11 / 8 (aaxbccb). Une telle inégalité dans le nombre syllabique se rencontre déjà dans quelques poèmes libérés de Rimbaud (Derniers vers, p. ex. Bonne pensée du matin) et de Laforgue (Fleurs de bonne volonté). L’irrégularité d’Intermède IV (que l’on ne discute pas) est encore loin de celle de certains passages de L’Hiver qui vient, le premier vers libre laforguien faisant succéder par exemple des vers de 16, 7, 8, 13, 12...etc. syllabes (v. 16-20). Laforgue ne pouvait pas apporter sa contribution à la querelle du vers libre qui commence après sa mort. En revanche, Kahn y participait en le définissant et le défendant. Il est le premier à avoir introduit en France l’idée du vers libre (le terme, dans son acception moderne, n’existe pas encore), dans un article paru le 28 septembre 1886 dans L’Événement (« Réponse des Symbolistes »). En 1888, Kahn – appelé par Dujardin – prend la direction de La Revue indépendante. Il y fait paraître (t. IX, no 26, 481-497), en guise de réponse à Brunetière, critiquant ses Palais nomades (1887), un article sur ses idées en matière de formes poétiques. La longue préface du recueil Premiers poèmes (1897), à laquelle on ne manquera pas de se référer, a servi de point de départ pour beaucoup de critiques. L’article de La revue indépendante y est intégralement reproduit. Dans les années qui suivent, en rédigeant un nombre impressionnant d’écrits critiques: préfaces, articles, réponses à des enquêtes... etc., Kahn tente d’élaborer une théorie cohérente du verslibrisme. Il introduit comme base théorique du vers libre l’idée de « cellules organiques » qui s’apparentent aux mesures de l’ancien système. L’unité formelle, « l’unité vraie » du vers, est – suivant sa formule souvent citée – « un fragment le plus court possible figurant un arrêt de voix et un arrêt de sens » (1897, 26). On peut se demander pourquoi il se contente de parler « d’arrêt de voix », expression trop générale, au lieu d’accent délimitant les groupes rythmiques, ce dernier était pourtant dans l’air à l’époque. 54

Autre élément contestable de la théorie de Kahn est son refus du rejet. Les vers, « posséd[ant] une existence propre et intérieure », (ibid., 27) doivent former une unité du point de vue phonétique et sémantique (« un arrêt de voix et un arrêt de sens »). Cela implique que tout phénomène d’enjambement est déconseillé. Ce critère, rappelant une règle classique, réagit peut-être contre la fréquence très élevée de l’enjambement dès la période romantique. Dans un poème écrit en vers libres on ne peut plus donner d’une manière évidente la longueur syllabique des lignes. Seule la scansion des vers où aucun « e » muet n’est susceptible d’être apocopé, et nous n’avons pas deux voyelles en contact, ne pose pas de problèmes. Dans beaucoup de cas, la différence ne résulte que de l’élision ou du maintien du « e » muet intérieur et du « e » muet final devant une initiale consonantique. Le nombre des syllabes peut encore différer suivant la façon dont on fait ou non les diérèses. A l’intérieur d’un schéma métrique, la prise en compte de la longueur des vers qui précèdent ou suivent, permet de décider ces questions. Précisant la façon dont il évalue les « e » muets, Kahn avance que « nous n’avons aucune raison de ne pas le considérer [le « e » muet] comme final de chaque élément et de le scander alors, comme à la fin d’un vers régulier », c’est-à-dire l’apocoper, ce qui serait en plus « d’accord avec la déclamation instinctive du langage » (ibid, 30-31). C’est une diction intermédiaire, puisque le « e » muet final de groupe rythmique tombe, mais le « e » muet intérieur est prononcé devant consonne. Il n’est pas évident s’il faut garder seulement les « e » muets intérieurs de mot, ou ceux aussi qui sont intérieurs de groupe rythmique. Ce passage a donné lieu à des interprétations contradictoires. Il s’ensuit selon J. C. Ireson (1962, 14) qu’il faut « compt[er] donc forcément l’e atone comme un élément positif, qui joue son rôle dans la composition numérique du groupe. » On préfère en déduire que Kahn tient pour « plausible » l’apocope de certains « e » muets finals, comme c’est l’usage à la fin des vers. La nouvelle technique n’exclut pas par définition le recours aux mètres traditionnels. Par commodité et pour faciliter leur identification, on n’a pas supposé d’élision à l’intérieur des vers libres. Les différences par rapport aux vers libérés ressortent mieux de cette façon. Les lectures pratiquant l’apocope des « e » muets interconsonantiques se font dans le cas des vers appelés approximatifs dont les lignes comptent toutes à peu

55

près 12 syllabes. Quant aux vers plus longs, le nombre global des syllabes n’apporte plus d’informations de ce type. En ce qui concerne la mise en page, les poèmes en vers libres de Kahn diffèrent sur deux points de ceux de Laforgue. A l’opposé de l’usage classique, Kahn ne commence pas chaque vers par une majuscule, mais utilise dans tous les poèmes de la dernière section (Finale I-XII) des minuscules (sauf les débuts de phrase). Il suit par contre l’usage traditionnel dans la mesure où les changements de nombre syllabique sont marqués par un retrait à la marge. (Les vers libres de Laforgue commencent toujours par une majuscule et ils sont tous alignés à gauche.) Le passage du vers libéré au vers libre s’accompagne par l’allongement des poèmes chez les deux poètes. Tandis que la longueur moyenne des vers libérés dans les Palais nomades n’est que de 15 vers (15 pièces sur 25 se composent de trois strophes seulement, avant tout de quatrains), celle des vers libres est de 25. Le texte le plus long contient 80 vers (Finale XI). Les lignes sont de longueurs très variées, elles peuvent compter de 2 jusqu’à 23 syllabes. Le type de vers le plus fréquent est l’alexandrin (130), suivi par l’octosyllabe (91). Les vers très longs se trouvent en majorité à la fin du recueil (à partir de Chanson de la Brève démence). Kahn (1897, 34) commente ainsi leur emploi: « Des grands vers dépassent le nombre de douze syllabes; et pourquoi pas? Pourquoi la durée serait-elle restreinte à douze, à quatorze syllabes? Sans admettre que le vers devienne un verset complet, et là le goût et l’oreille sont suffisants pour avertir le poète, on peut grouper en un seul vers trois ou quatre éléments ayant intérêt à ce que leur jaillissement soit resserré. Le vers obtient ainsi une valeur résumante […] ». Kahn (ibid., 17), évoquant à plusieurs reprises ses recherches qui l’ont mené au vers libre, ne manque jamais de mentionner ses efforts concernant « la construction de la strophe ». La strophe libre ou irrégulière qui doit être « élastique et flexible » (ibid., 34), « se constitue d’après les mesures intérieures du vers » et elle « contient la pensée principale » (ibid., 27). Il conçoit la strophe en tant qu’unité autonome. Cette autonomie est assurée par un « vers principal » (ibid., 30) autour duquel la strophe est organisée. Il s’agit en général du premier vers.

56

L’exemple qu’il donne dans la préface de ses Premiers poèmes (ibid., 27) pour illustrer sa théorie du vers principal est le suivant: Des mirages / de leur visage / garde / le lac / de mes yeux. Selon sa présentation, ce long vers de 16 (13) syllabes se divise en cinq parties (mesures ou cellules). Ces petites unités forment un vers grâce aux assonances et allitérations. (Il est à ajouter que la symétrie des deux syntagmes nominaux, reliés par le verbe, contribue également à la cohésion du vers.) Il faut ensuite apparenter ce vers principal aux autres vers de la strophe à l’aide des assonances et allitérations. La strophe, étant conçue comme unité autonome, s’organise autour d’un « vers principal », apparenté aux autres à l’aide des échos phoniques. Comme la plupart des premiers vers libres, ceux des Palais nomades contiennent également des ensembles de vers tout à fait traditionnels. Les types de strophes les plus souvent utilisés sont les suivants (en ordre décroissant): quatrain (53), tercet (30), quintil (26) et distique (23). Contrairement à Laforgue, Kahn a rarement recours à de longues suites, ses vers libres ne comptent qu’un onzain et un douzain. De même, il n’y a que 8 poèmes sur 27 qui combinent plus de trois types de strophes. En revanche, le nombre total des strophes peut être très grand: les 80 vers de la pièce Finale XI sont répartis en 23 suites, les poèmes de la section Mémorial (II-IV) en comptent 10, 12 et 14. Lorsque Kahn (ibid., 33) affirme que les vers ne sont plus apparentés par des rimes finales, mais par des allitérations et des assonances, il se sent obligé de se justifier: « nous ne proscrivons pas la rime; nous la libérons, [...] nous évitons le coup de cymbale à la fin du vers, trop prévu ». L’examen détaillé des rimes montre que 26 % des vers (176 sur 668) sont sans répondant homophonique dans leur strophe. Le nombre des vers qui ne riment avec aucun autre est moins élevé dans les Derniers vers (113 sur 819, soit 13 %) où ils s’intercalent le plus souvent dans des suites rimées. Dans les vers libres kahniens, on a plusieurs strophes dépourvues de rimes finales. Nous avons même un poème (Lieds IV) qui se compose entièrement de vers blancs. Il est intéressant de noter que la rime du même au même devient très fréquente dans les vers libres de Kahn. Il reprend le même mot en position de rime dans deux ou plusieurs vers consécutifs, au début et en fin de strophes, dans une disposition de rimes croisées ou embrassées, dans des vers plus éloignés, mais appartenant à la même strophe, dans des vers répétés à l’identique ou avec 57

de légères variations. Mais ses « lieds », contrairement à leur modèle populaire, témoignent d’un agencement raffiné. La préoccupation première de Kahn est de produire une impression de chant et de musique. File à ton rouet, file à ton rouet, file et pleure Seule à ton rouet, seule file et pleure. (Lieds I, v. 1 et 4) Tout au long de l’analyse métrique des Palais nomades, on a insisté sur les différences qui séparent la pratique vers-libriste de Kahn de celle de Laforgue. Elles représentent à notre avis les deux tendances de la technique vers-libriste de la fin du XIXe siècle. Malgré les différences très importantes, elles ont en commun de garder des régularités dont le repérage permet de mesurer la part de la tradition dans leur versification.

58

Bibliographie KAHN, G. 1897. Premiers poèmes. Mercure de France, Paris. LAFORGUE, J. 1995. Oeuvres complètes II. L’Age d’Homme, Lausanne. AQUIEN, M. 1990. La versification. Presses Universitaires de France, « Que sais-je ? », Paris. BACKES, J.-L. 1997. Le vers et les formes poétiques dans la poésie française. Hachette, Paris. CARMODY, F. 1969. La doctrine du vers libre de Gustave Kahn (juillet 1886 – décembre 1888). Cahiers de l’Association Internationale des Études Françaises 21: 37-50. DUJARDIN, Ed. 1936. Les premiers poètes du vers libre. In: Mallarmé par un des siens. Messein, 105-184. GOUVARD, J.-M. 1999. La versification. Presses Universitaires de France, Paris. GROJNOWSKI, D. 1988. Jules Laforgue et l’originalité. A la Baconnière, Neuchâtel. IRESON, J. C. 1962. L’oeuvre poétique de Gustave Kahn (1859-1936). Nizet, Paris. SCOTT, C. 1990. Vers libre. The emergence of Free Verse in France (1886-1914). Clarendon Press, Oxford. SZILAGYI, I. 2004. Les tendances évolutives de la versification française à la fin du XIXe siècle (La problématique du vers libre). Collection Studia Romanica de Debrecen, Series Linguistica IX, Debrecen.

59

Veres Ferenc KÉNYSZERPÁLYÁK A MŰFORDÍTÁSBAN: EGYÉNI STÍLUS –”EGYÉNIES” LEXIKAI ÁTVÁLTÁSOK

Mikszáth teljes életművéből alig maradt ki néhány darab, amit nem fordítottak – valamilyen oknál fogva – franciára. Az író egyéni stílusára nagyon jellemző változatos szóhasználat minden esetben nehéz feladat elé állította a fordítót, határtalan leleményességet követelt a magyar nyelv szólás- és közmondáskincsével rendkívül szabadon, de alkotó módon bánó egyéni stílus franciára fordítása. A műfordítóknak számolniuk kellett azzal a ténnyel, hogy Mikszáth nyelvében a szólások gyakran jelennek meg új alakban vagy új jelentésben és ezzel új szinonimák keletkeznek, növekszik a szerző kifejezéskészlete, a szólásváltozatok tehát hozzájárulnak az írói stílus gazdagságához, árnyaltságához, pontosságához. A frazeológiai kapcsolatok egyéni változatai A frazeológiai kapcsolatok alakítgatása a népnyelvtől nem idegen, más írók – például Móra Ferenc vagy Móricz Zsigmond - nyelvében is találunk hasonló példákat, egyénivé formált szólásokról, szólástípusokról beszélünk. Ezek felsorakoztatása a változtatás módjának szempontjai szerint hasznos lehet annak megértésében, ahogyan Mikszáth a szólásokat a mű tartalmához és a szólás szűkebb szövegkörnyezetéhez idomítja, hozzáadva a közösségi nyelvi alakulathoz az ő egyéni megfigyelését. Így előkészíti, fokozza, megerősíti a szólásban rejlő expresszivitást, a szöveg tartalmának, hangulatának megfelelően. A változtatás megértése ugyancsak hasznos a fordítások nehézségeinek feltárásában, azok leírásában: a lexikai átváltási műveletek sokrétűségének és sokszínűségének megmagyarázásában. Természetesen nem lehet merev választóvonalat húzni a frazeológiai kapcsolatok egyéni felhasználási módjának típusai közt. Logikusnak az tűnik, ha a csekély alaki változást tartalmazó példáktól haladunk az eredetitől már-már teljesen elszakadó példákig. Mikszáth ugyanis 60

gyakran használja a szólást olyan kismértékű alaki változtatással, hogy jelentésbeli különbség alig van a „szótári” és szövegbeli alakja között, máskor pedig olyan szólás-változatra figyelhetünk fel nála, amely alig nevezhető változatnak, oly „távolira” sikerül az író alakító munkájának eredménye. Dolgozatomban nem tekintem változatnak, ha a szóláson olyan alaktani változás történik, amely a mondatban betöltött szerepének következménye (pl. idő- vagy módjeles igék, vagy különböző ragos alakú főnevek, stb.) Ezzel szemben változatként kezelem a szólást, közmondást, ha fő mondatrészeik valamelyike módosul, például, megváltozik alanya, az állítmány igéje állító vagy tagadó alakot ölt, stb. Ilyenkor ugyanis megváltozik a szókapcsolat vonatkoztatása. 1. A szólás alanyának helyettesítése Egy szólás mondatba fűzésének gyakori esete, hogy a szövegkörnyezet hatására megváltozik az alany. Az elmegy Földvárra deszkát árulni, vagy az (örökre) leteszi a kanalat alanya olyan ember, aki meghal. A szólás minden alkotóeleme jelen van Mikszáth: A zöld légy és a mókus című elbeszélésében, csupán az alany változik tárggyá: „A kaszás ember afféle kedélyes alak, ... Ő vitte el magával a nagyapót is, nagyanyót is deszkát árulni Földvárra, a napamasszony kezéből is ő vette ki a kanalat örökre.” (Z.L.84.)

A fordítás a mondat első szókapcsolatát globálisan értelmezi, a másodikat szó szerint adja vissza. Ennek magyarázata egyszerű: az elmegy Földvárra deszkát árulni olyan szólás, amelynek egyik része utalás a halálra azzal, hogy a nép tudatában a koporsó képzetét felkeltő deszka szó említődik. Másrészről pedig ez az egyetlen olyan magyar szólás, amelynek tréfás-szépítő jellege valamely helységnévnek egy közszóval való alaki hasonlóságán alapszik - aki Földváron van, az valójában a sírban, a földben van. Mivel a helységnév jellegzetesen magyar földrajzi név, a franciában ez a vonatkoztatás lehetetlen. (A teljességhez hozzátartozik, hogy nyelvjárásainkban számos hasonló típusú szólás él: Bátorban lakik a bátor ember, Békés vármegyében lakik a békés természetű ember, elmegy Hunyadra az álmos ember, stb.): „Pour le paysan hongrois la Dame à la Faux n’est pas un monstre redoutable, mais plutôt un personnage d’un caractère bienveillant et qui est un peu de la famille. C’est Elle qui a emporté grand’père et

61

grand’mère, c’est elle également qui a enlevé pour toujours la cuillère des mains de belle maman!” (M.V. 14-15)

2. A szólás és közmondás igéjének állító alakja tagadóvá válik A bolondját járatni valakivel szólás tagadott alakú változata az alábbi példában nem típusváltozat, ugyanis a mondatba illesztés, illetve a mondatban betöltött szerepének következménye. Az ilyen változás jelentésbeli és stilisztikai különbséget nem eredményez: „Nem járom többé a bolondját. Nem engedem, hogy az aranyborjú örökké bőgjön a fülembe, s mindenemet fölegye” (S.P. 103.)

A fordításban nyomát sem találjuk a bolondját járatja vkinek/vkivel francia ekvivalensének (poser un lapin à qn), a fordító úgy véli, eléggé világos a ne pas y reprendre szerkezet, ha azt az aranyborjú képe átvitt jelentéssel gazdagítja: a fordítás nem csorbítja a forrásnyelvi üzenet tartalmát. Ráadásul a francia variáns tagadó szerkezete követi a magyar „átváltást” állítóról tagadó alakra: „On ne m'y reprendra plus. Je ne laisserai pas le veau d'or meugler dans mes oreilles et dévorer mon argent.” (PSP.111)

3. A szólás és közmondás igéjének tagadó alakja állítóvá válik Sok esetben a mondatba illesztés kontextuális követelménye, hogy változtatni kell a szókapcsolat igéjének alakján úgy, hogy a tagadott alakot állítóra cseréljük. A nem mind arany, ami fénylik tagadó főmondat is ezen az átalakuláson ment át a következő példában. Itt ugyanabban a mondatban fordul elő a közmondás eredeti és változott alakja, megmutatva, mennyire együtt élnek, alakulnak a szókapcsolatok a Mikszáth-szöveggel: „Mondd meg, kis cselédem, a diákoknak, hogy nem mind arany, ami fénylik, ezt eddig ők is tudják, de tedd még hozzá, hogy némelykor arany lehet az is, ami nem fénylik.” (S.P. 59.) „Mon petit, dis à tes camarades que tout ce qui brille n'est point or. Ça, ils le savent déjà, mais ajoute que, dans certains cas, ce qui ne brille point peut bien être de l'or.”(P.S.P. 65)

62

Ebben az idézetben a hatást az is fokozza, hogy az alapközmondás és a hozzá kapcsolódó kiegészítő rész ellentétes mondatszerkesztésű. 4. A szókapcsolat kifejtése Mikszáth sokszor nem elégszik meg azzal a hatással, amit a szólás önmagában teremt. Ilyenkor továbbfűzi gondolatait a szólás alapján, újra és újra felveszi motívumait, mint a zenemű a témát, és a szólás képes kifejezésmódját tovább alkalmazza. Ez a módszer szabad, változatos lehetőségeket ad neki. A kifejtett szókapcsolat tehát két részből áll: az alapszókapcsolatból és egy szabad variációs kiegészítő részből. Az utóbbi válik igazán alkalmassá arra, hogy segítségével az író világossá tegye gondolkozási folyamatát, véleményét. A bolhából/szúnyogból (is) elefántot csinál szólás kifejtésével a kiegészítő rész a gúny kifejezője lesz: „Egy bolha nagyobbat mer köhinteni, mint egy oroszlán (S.P. 42.) „Une puce ose tousser plus fort qu'un lion” (PSP. 49)

A szabad variáció értelmezése a célnyelvi olvasó számára is könnyen megvalósul, mert a francia faire d'une mouche un éléphant szókapcsolat alapvető lexikája megegyezik a magyarral. 5. A szókapcsolat felbontása A szövegbe illesztésnek sajátosan Mikszáthra utaló eljárásáról az alma nem esik messze a fájától közmondás kapcsán kell szólnom. Az író sokszor nem elégszik meg azzal a hatással, amit a szókapcsolat önmagában teremt, úgy fűzi tovább gondolatait, hogy a közmondás elemeivel példázni tudja a furfangos népi észjárást. A svihák gondolkodású idősebb Noszty szájába a közmondást visszafelé fordított értelemben adja: „- Azt a fiút rosszul nevelted. Az alma messze esett a fájától. - Rossz közmondás- felelte Noszty...- Ha az almafa dombon áll, bizony az almája könnyen elgurulhat a lejtőn messzire, de ha kiegyenesítik a talaját, hát nem gurul el.”(N.F.44.)

63

„- Tu as mal élevé ce garçon. La pomme est tombée loin de son pommier. - C'est un mauvais proverbe, répondit Noszty morose. Si le pommier est planté au sommet d'une colline, il est, à vrai dire, facile que sa pomme, en tombant, roule loin sur la pente, mais si l'on aplanit le terrain, elle ne roulera pas.”(JN.p.53)

A francia fordításban mintegy allegória vonul végig a szövegrész egészén az almafa - alma jelentéskapcsolat, ami könnyen értelmezhető a szülő - fia analógiára utaló felvezető mondat alapján. A szókapcsolat felbontásának másik lehetősége az, amikor az író úgy használja azt, hogy nyelvi anyagát a kontextusba helyezés megkönnyítése végett nem a szokásos kapcsolódásban dolgozza át, vagyis adaptálja. A vén kecske is megnyalja a sót közmondást úgy alakítja át Mikszáth, hogy nem az 'előrehaladott kora ellenére is fiatal lányok iránt érdeklődő embert' nevezi meg, hanem egy, a 'saját közösségén belül' lányok után érdeklődőt: Az idősödő, jómódú Gregorics Pál és a fiatal, cselédlány Ancsa kapcsolatáról szóló pletykákból kiderül: „No lám, a vén kecske házi sót nyal” (SP. 50.)

A közmondás szó szerinti fordítása lehetetlen, a célnyelvi kultúra a hasonló helyzetekre egy egészen más nyelvi anyagból építkező szókapcsolatot használ, amelynek alkotó elemei a szatír és a nimfa. Következésképpen a fordító a teljes átalakítás módszeréhez folyamodik, hiszen itt az egész jelentését kell fordítani, ami nem egyenlő az elemek jelentésének összegével: „Quoi! le vieux satyre se contente maintenant de la nymphe domestique?” (PSP. 57)

6. Analógiára épülő „egyénítés” A gazdagság és változatosság hatását fokozza Mikszáth szóhasználatában az, hogy egy-egy szólást, közmondást több (sokszor egészen egyéni) jelentésben használ. Az evés közben jön meg az étvágy közmondásunk a jó étel okozta jó hangulat ok-okozati összefüggésére utal a köznyelvben. Akkor használjuk, ha azt akarjuk kifejezni, hogy egy jó ebéd vagy vacsora kellemes társalgással, jó társasággal párosul. A következő idézetben Mikszáth a szókapcsolat eredeti jelentésének 64

tagadásával igyekszik egy kudarcba fulladt, erőltetett társalgást leírni. Ezt úgy éri el, hogy a frazeológiai egységet alkotó szavak közül egyet sem használ fel, csak az alaphelyzettel utal rá. Hogy az utalásból a közmondást felismerjük, azért lehetséges, mert az író olyan elemeket ragad ki belőle, amelyek jellemzőek az eredeti szókapcsolatra, és olyan jelentésben állnak, amely a teljes alakhoz kötődő jelentésből vezethető le (evés közben sem jött meg az étvágy): „De ezúttal a holt malac és kappan se bírt életet lehelni a társaságba...” (K.H. 230.)

A fordítás szempontjából nem okoz olyan nagy gondot az átváltás, mintha az eredeti szókapcsolat ekvivalensét kellene megtalálni, egyszerűen azért, mert ez már nem is frazeológiai egység. A megértést inkább a holt malac (cochon mort) szószerkezet szokatlan jelzője nehezíti, míg rá nem döbben az olvasó, hogy a sült malacról van szó: „Ni le cochon mort, ni le chapon ne furent pourtant suffisants pour animer ou modifier la conversation.” (E.M.201)

7. Parafrazált szókapcsolat Mikszáth sokszor úgy építi szövegébe a szólást, hogy az nem a szokásos, zárt formájában, jelenik meg, hanem alkotó elemeire bontva. Ezzel az eljárással a népies élőbeszéd lassúbb, körülményesebb lesz. A széttördelt és az eredeti szólást természetesen minden kétséget kizáróan lehet azonosítani, mert a szövegben minden egyes alkotóeleme fellelhető. A jóból is megárt a sok közmondásunk elemei közül például a megárt állítmány helyett annak tagadószós névszói szinonimáját (se jó) használja, a jó helyett a szöveg tartalmából következő szerencse főnévre vált. Hangulatában tehát nem változtatja meg a közmondást. Beillesztésének módja olyan, hogy a mondat menetéből tökéletesen megérezzük a beszélő bölcsességét, amelyet megoszt tapasztalatlan partnerével: „A szerencséből se jó a nagy adag.”(N.F.181.l.)

A fordításban releváns különbség vagy veszteség nem mutatkozik, talán erősebb a nem jó jelentésének felcserélése az árt/megárt célnyelvi változatra. (Vagyis ez esetben, a francia változat közelebb áll a magyar eredeti szókapcsolathoz, mint a Mikszáth által parafrazált változat): 65

„Même s'il s'agit de bonne fortune, l'excès nuit.” (JN.p203)

8. Összevonás tartalmi és formai hasonlóság alapján. A magukat nagyra tartó helyi diktátorokra két közmondás összevont változatát használja Mikszáth. A zöld légy és a sárga mókus című novellában találjuk az alábbi közmondás-változatot: a kakas szemétjén a tyúk is valami. Bizonyíthatóan két másik közmondás összevonásából származik, nevezetesen: az én a kakas, kend a tyúk közmondás a felsőbbés alsóbbrendűséget állítja szembe egymással, ami a diktatúra rendszabályának kifejezője: 'én vagyok a hatalmasabb, nekem van több jogom'. Ezt a tartalmat ülteti át a kakas is hatalmas a maga szemetén közmondásba, ami egyszerre tolmácsolja a nép megfigyelésének szomorú tanulságát és az elégedetlenség hangján kifejezett iróniáját: „Tudja meg édes úr, hogy a kakas szemétjén a tyúk is valami.” (Z.L. 85.)

A fordítás a jelképes beszédre épít, az olvasóra bízza a szókapcsolat „megfejtését” az adott kontextusban: „Apprenez mon petit monsieur que sur le fumier du coq la poule compte aussi quelque chose.” (M.V. 17)

9. Közmondások jelentésének magyarázata Sok esetben nem engedi az író az általa használt közmondás értelmezését, hanem ő maga adja meg a jelentésének magyarázatát. Ezzel tulajdonképpen az értelmezésből származtatható, olvasónként változó értelmezésnek ad egyetlen irányt: pontosít. „Csúnya asszonytól ne kérjen az ember csókot és szegénytől kölcsönt, mert mindjárt eldicsekszik vele.” (S.P. 158.) „On ne demande pas un baiser à une laideronne ni de l'argent à un pauvre: ils s'en vantent aussitôt.” (PSP. 165.)

10. A közmondás mint „pótigazság”

66

Mikszáth olykor a közmondások használatának indokoltságáról beszél, annak szemléltetésére, hogy a bennük megfogalmazódó tapasztalat vagy ítélet mennyire általános vagy egyedi. A helytelenül megválasztott szókapcsolat semmitmondó lehet, ha rosszul vagy a nem megfelelő kontextusba ágyazódik. Az alábbi példában Mikszáth azt magyarázza, hogy a közmondások felhasználása a beszédben nem mindig éri el az elvárt hatást: „«A szükség nagy tanítómester» és «sok jó ember elfér együtt», olyanforma pótigazság, mint a hiányos emberi tagok eltüntetésére vagy kidomborítására kitalált vatta és egyéb mesterséges töltelékek. Egy darabig elhiteti, hogy ez mind idom - de alapjában mégiscsak vatta.” (N.F. 367.)

A kiemelt rész fordítását hiába keressük: Körössy János műfordító fölöslegesnek tartja a magyar frazeológiai egység apropóján elhangzó elmélet fordítását. Nem is várható el hasonló helyzetben - amikor a forrásnyelvi szövegnek sem a tartalma, sem a formája, de még a funkciója sem válthatja ki a célnyelvi változatban azt a hatást, mint a forrásnyelvi szövegben -, hogy a fordító ragaszkodjon a szöveghűséghez. 11. Közmondás köznyelvi alak nélküli változata Mikszáth nagy újító. Sok esetben nem tartja meg a közmondás minden elemét, hanem az új elem az elhagyott régi elem helyébe lép. Ha a saját változata mellett nem közli a köznyelvi alakot, akkor is felismerjük összefüggésüket, mert a változat megtartja az eredeti szókapcsolat szerkezetét. Jobb esetben a jelentés csak annyi módosulást szenved, amennyi az elemek cseréjének következménye. Még nagyobb változást hozhat létre az analógia, ha a cserélt elem egy szófaj, a cserélő elem mondat. Az alábbi példában csak a közmondás ma - holnap - holnapután progresszív váza marad a régi (például: Ma menyasszony, holnap asszony, holnapután komámasszony), a ráépített tartalmi fokozódás azonban megváltozik a beékelt mondatok ellentétes volta miatt: „Ma egy birkát nyomorgatott a jezsuita, hogy gyapjat eresszen, holnap egy oroszlánt ingerelt, hogy valakit szétmarcangoljon, holnapután egy bolhával vesződött, hogy esetleg egy asszonynak az ingeráncába csúsztassa.” (K.H.262.)

67

Az ilyen nagy mértékű átalakítás annyira eltávolítja az eredetit a változattól, hogy a fordító számára semmilyen nehézséget nem okoz a szókapcsolatnak nem vélt - mondat fordítása. Hubert Montarier, francia anyanyelvű fordító célnyelvi változata nem más, mint az adott szövegkörnyezet egyik eseményközlő összetett mondata: „Aujourd'hui ils tondaient une brébis pour prendre sa laine, demain ils taquineraient un lion pour qu'il déchire quelqu'un, après-demain ils circonviendraient une puce afin qu'elle s'introduise subrepticement dans les plis d'une chemise de femme.” (E.M. 317.)

Következtetések A bemutatott példák és fordításaik alapján elmondható, hogy Mikszáth nyelvi anyagának mennyiségben és fontosságban jelentős rétege szólásés közmondáskészlete. Az író azért él a véleménynyilvánításnak ezzel a lehetőségével, mert gondolkodásának eredményét szereti tömör, világos, csiszolt formába öltöztetni. A műfordító számára azonban éppen a stílus tömörsége szabhat gátat, döntenie kell mit „áldoz fel” esetenként: a stílust vagy a jelentést. Arra is volt példa, hogy célnyelvi változat nem született/nem születhetett a francia ekvivalens hiánya vagy a fordítói döntés miatt. Kimondhatjuk, hogy Mikszáthot fordítani nem könnyű. Ezt az állítást több tényező is alátámasztja. Először is az, hogy a tartalom és a nyelvi kifejező elemek közti összefüggés nem mechanikus. Például Mikszáth társadalombírálata, elsősorban nem abban nyilvánul meg, hogy a frazeológiai elemek nagyobb részét elítélő, gúnyos tartalommal használja. Ezen a téren a részletek csak árulkodnak arról, hogy a bírálat eszköze frazeológiai eredetű. Ugyanakkor Mikszáth szólás- és közmondáshasználata annak a XIX. században érvényesülő tendenciának a következménye, amelynek eredményeképpen a magyar próza stílusa a XX. század elejére egyszerűvé, az élő nyelvhasználathoz hasonlóvá vált. Ebben a tekintetben a fordítások értéke csak az irodalomtörténész számára lehet jelentős. Harmadsorban pedig az itt idézett szövegrészletek alapján nemcsak azt állíthatjuk, hogy Mikszáth sok szólással és közmondással él, hanem azt is, hogy ezeknek a közösségi elemeknek egyéni használata, a bemutatott típusok szerinti formálása igen jellemző egyéni stílusára. A fordítások 68

némelyik, jól sikerült változata alapján ezt a célnyelvi olvasó is ugyanígy lát(hat)ja. Szépirodalmi források jelmagyarázata A. Magyar nyelvű művek (N.F.) Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1972. (K.H.) Mikszáth Kálmán: Különös házasság. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1972. (S.P.) Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1994. (Z.L.) Mikszáth Kálmán: A zöld légy és a sárga mókus. in „Mikszáth Kálmán összes művei.” 8. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1958. B. Francia nyelvű művek (P.S.P) Kálmán Mikszáth: Le parapluie de Saint Pierre. trad. par E. Horn. Éd. Félix Juven, Paris. 1904. (M.V.) Kálmán Mikszáth: La mouche verte. in Les maitres conteurs hongrois. (pp. 7-24.) Éd. Librairie Francaise, Budapest. 1928. (P.S.P) Kálmán Mikszáth: Le parapluie de Saint Pierre. trad. par Imre Kelemen. Éd Corvina, Budapest. 1961. (E.M.) Kálmán Mikszáth: Un étrange mariage. trad. Hubert Montarier. Éd. Corvina, Budapest. 1967 (J.N.) Kálmán Mikszáth: L'histoire du jeune Noszty avec Marie Tóth. trad. par J. Körössy, Éd. Corvina, Budapest, 1977 (P.S.P) Kálmán Mikszáth: Le parapluie de Saint Pierre. trad. par Agnes Járfás, Viviane Hamy, Paris. 1994.

69

Bibliográfia

ALBERT, S. 1999 A fordításelméletek tudományfilozófiai alapjairól in Fordítástudomány 1999. I. évf. 1. szám, Scholastica: Budapest. BÁRDOSI V. 2000. Charles Bally, a modern frazeológia atyja? in Tanulmánykötet Jean Perrot tiszteletére. Bessenyei Kiadó, Nyíregyháza KARÁCSONY, S. 1997. A cinikus Mikszáth. Budapest: Hét Krajcár Kiadó O. NAGY, G. 1999. Nyelvünk virágai, a szólások in Mi fán terem? Talentum. Budapest OPLATKA, A. 1997. Mikszáth németül... Horpács: Mikszáth Kiadó RAISZ, R. 1971. A szólások és közmondások felhasználásának egyéni vonásai Mikszáth nyelvében in”Acta Academiae Paedagogicae Agriensis. Nova series, tom. IX.” Eger

70