Mészárszék. (Manipura börtönblokk, 268-as körzet, június 1.)

2. Mészárszék (Manipura börtönblokk, 268-as körzet, 2222. június 1.)

A két fejvadász, Liam Blackwood és Dylan Forest, egy üvegfalú cellában üldögéltek a halálraítélt manipurai polgárok között. A megalopolisz jólöltözött lakói halálra válva nézték a folyosón sétáló, állig felfegyverkezett katonákat, akik vastag falú konténereket toltak a 268-as kapu felé. A fémtárolók oldala véres volt. – Láttátok? – egy kövérkés, türkiz ruhába öltözött nő elhűlve nézett a többiekre. – Láttátok a konténereket? Senki nem válaszolt, mire a nő hisztérikusan felzokogott, 35

Gombnyomásra – a trilógia második része

és addig zörgette az üvegajtót, míg az előtte álló katona végre elhúzta a beszélő ablakát. – Mit akar? – nézett rá szigorúan. Az asszony párnás nyaka megremegett félelmében. A hajához nyúlt, és a tarkójára tornyozott fonatok közül kivett egy ékkövekkel díszített fésűt. A férfi kezébe nyomta. – Kérem, mondjon valamit! Tegnap este óta be vagyunk zárva, és nem tudunk semmit, csak azt, hogy a téren történt zavargás miatt száműznek minket az erdőbe. De mik ezek a konténerek? Halottak vannak benne? A katona merőn nézett a nő nyakában csillogó zaf ír láncra, és csak akkor válaszolt, amikor a súlyos ékszer a tenyerébe hullott. – Igen. Halottak vannak benne, hölgyem. – Emberek? – Nem. Állatok. Ezekkel csalogatjuk ide a mutánsokat. A testes asszonyságot az ájulás kerülgette. – Miért csalogatják ide őket? A katona a társára nézett, majd megvonta a vállát. – Hogy jobban zabáljanak. A nő nagyot nyelt. – Nem értem… Azért etetik be őket, hogy ne bántsanak minket? – Nem, hölgyem. Épp ellenkezőleg. Hogy jobb étvágyuk legyen, és gyorsabban vége legyen a cirkusznak. Az asszonyság nagy puffanással elnyúlt a padlón, egy másik pedig hányni kezdett. Többen összevizelték magukat félelmükben. A rabok közt kitört a hisztéria. A nők zokogtak, a férfiak 36

2. fejezet: Mészárszék

kétségbeesetten ordítottak, hogy engedjék ki őket, és a falakat püfölték, mintha az bármit is segítene a helyzetükön. Liam összeráncolta a szemöldökét. – Szerencsétlen barmok… Dylan a felhúzott térdén könyökölve nézte az egymással veszekedő, elegáns rabokat, a manipurai elit egykori tagjait. Mindannyian egyszínű, jó szabású ruhát és drága ékszereket viseltek. A nők gondosan elkészített frizurájában ékkövek csillogtak, a férfiak csuklóját márkás órák és egyedi karkötők díszítették. – Azok… – hümmögött ő is. – Van terved? – Liam furcsamód nem tűnt idegesnek. – Akad. – Megvárjuk, míg bezabálnak? – Meg, bizony – bólintott az indián. – Ha elég nyugodtak és mozdulatlanok maradunk, nem fognak észrevenni minket a dögök. Aztán szép lassan elszivárgunk a helyszínről, és futunk, ahogy csak tudunk. – Hát, kemény lesz… – morogta Liam. – De a tömeghisztéria nekünk kedvez. Egy kés sem maradt nálad? – Nem. A kapunál mindent elvettek tőlem. – Tőlem is. Biztosra mentek a férgek. Dylan az üvegfal előtt ácsorgó, kezét tördelő Amanda felé bökött. – A lánnyal mit csinálunk? – Semmit. – Hagyjuk meghalni? – Simán. Az indián kérdőn nézett rá. 37


– Komolyan? Liam ingerült volt. – Miért, nem miatta vagyunk itt? Dylan megrázta a fejét. – Nem Amanda árult el minket, hanem az anyja. – Egykutya. Rohadtul nem érdekel, mi lesz a kiscsajjal! – Pedig te is tudod… Szét fogják tépni a mutánsok. – Hát, akkor így járt! Véget ér a cukormázas, semmirekellő, manipurai élete. – Liam, ne legyél már ilyen! Amanda hülyeséget csinált, de nem érdemli meg, hogy ilyen borzalmas halált haljon! – Ugyan, Dylan! A kiscsaj idióta, ráadásul lenéz minket, mint a szart! Mit érdekel a sorsa? Nem hallottad, hogy beszélt rólunk, amikor a napháló felé mentünk? – De, hallottam… – Akkor min vitatkozunk? Az indián a nyakában lógó napkoronggal babrált, amit még Stellától, Liam húgától kapott az elindulásuk előtt. – Liam, minden tini idióta, nem csak Amanda az. Butaságot csinált, de nem akart nekünk ártani. Végig segítette Russelt, aztán beszervezte a bátyját, ruhát hozott nekünk, és azon volt, hogy velünk együtt megbuktassa a rendszert. Liam azonban komoran meredt maga elé. Semmi másra nem tudott gondolni, csak Miára. Russelért nem aggódott an�nyira, hiszen tudta, az öccsét nem fogják bántani. Tőle várták ugyanis a megalopolisz kísérleti stádiumban lévő munkáinak folytatását, de Miát… Miát Talbot feleségének szánták. Az ezredes pedig egy középkorú, igencsak agresszív, ocsmány ember volt, és Liam jól tudta, az aprócska lánynak mennyi esélye lesz 38


majd a nagydarab férfival szemben. – Miatta vagy ilyen morcos? – Aha – bólintott, miközben a szeme elsötétedett a dühtől. – Ahogy az apja összeverte előttem… Dylan, egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből azokat a képeket! – Nem csodálom – az indián hangjában megértés csengett. – Borzalmas volt tétlenül nézni, ahogy véresre verte Miát. – Szerinted Talbot hogy fog vele bánni? – Hát, kábé ugyanígy, csak… – Csak még meg is erőszakolja! Hát ez az! – Liam a fogait csikorgatta. – Megölöm azt a nyomorult férget, ha egy ujjal is hozzá mer nyúlni! A kurva életbe! Megőrülök, ha valami baja esik! – Nem lesz semmi baja! – Dylan hangja hipnotikusan hatott. – Ne mérgelődj előre azon, ami még meg sem történt! Inkább koncentráljunk az előttünk álló feladatra! – Jó! – Liam kifújta a levegőt, de a haragja mit sem enyhült. – Rühellem ezt a mocskos, álszent Manipurát! Megérdemelné a sok degenerált, hogy egyszer rájuk eresszük az összes mutánst! Dylan felröhögött. – Nyugi! Ne hergeld már magad! Néhány óra, és szabadok leszünk! Hazamegyünk, magunkhoz veszünk egy zsák fegyvert, felszedjük Masont, és kiirtjuk Talbot fészekalját. Csak erre gondolj, rendben? – Rendben. – Miának mit mondasz majd Amandáról? Liam megrázta a fejét. – Hihetetlen vagy! Miért akarod mindenáron megmenteni a kiscsajt? 39


– Mert az öcsédnek fontos. – Russelnek? – És Miának. Meg a bátyjának. Gondolj bele, te hogy éreznéd magad, ha Stellát vagy Miát löknék a vadak közé! Te is tudod, hogy odakint nincs esélye. A dögök széttépik, ha nem visszük magunkkal. – Ha viszont magunkkal visszük, hátráltat majd minket. Sikítozni fog, vagy futni kezd… Te sem hiheted, hogy nyugodtan áll majd, és végignézi, ahogy a mutánsok elevenen felzabálják előtte a többieket! Dylan azonban kitartó volt. – Gondoskodom róla, hogy csendben legyen. Rendben? – Jó. Ha ez a rögeszméd, hát legyen! Az indián arca mosolyra húzódott. Amanda felé intett. – Gyere ide, kérlek! A fejvadászok felálltak, és amikor a szőke lány odaért hozzájuk, a sarokba húzták, hogy megvitassák vele a tervet. – Azt mondják, hogy ezt még senki sem élte túl… – motyogta Amanda, és látszott rajta, hogy pattanásig feszültek az idegei. Narancsszínű aurájába szürke foltokat égetett a félelem. – Mi túl fogjuk élni! – felelte Dylan megnyugtató hangon. – De pontosan azt kell tenned, amit mondunk! Ha vitatkozol velünk, vagy nem tartod be az utasításainkat, mindhármunk életét veszélybe sodorhatod. Ha így lesz, figyelmeztetés nélkül magadra hagyunk. Megértetted? – Meg. – Amanda zaklatottan nézett a fölé magasló férfiakra. – Mit kell tennem? – Mozdulatlannak és némának kell lenned, amíg tart… a dolog – magyarázta az indián. 40


– Milyen dolog? Nem értelek. Liam felsóhajtott, és Dylanre nézett. – Most komolyan. Tényleg ezt akarod? Hagyjuk itt a fenébe… Amanda arca lángvörössé vált. – Te itt hagynál engem? Liam kék szeme rezzenéstelenül mélyedt az övébe. – Gondolkodás nélkül. A lány úgy érezte, mint akit arcul csaptak, noha jól tudta, miért beszél vele így az idősebbik Blackwood. –  Sajnálom, hogy bunkó módon beszéltem rólatok! – nyögte ki végül nehezen. – Sajnálom, hogy így érzek veletek kapcsolatban. – Ne sajnáld! Én is így érzek veled kapcsolatban! – nyomta meg Liam az utolsó két szót, de Dylan félbeszakította, és távolabb tolta őket egymástól. – Akkor vázolom a szitut, rendben? Amanda bólintott. –  Hamarosan az erdőbe hajtanak minket a katonák. Lemaradunk, amennyire csak lehet, és mindhárman egy-egy fához bújunk. A fák aurája erős, jótékonyan betakar minket. A mutánsok látása nem a legjobb, ezért a hangra és a mozgásra figyelnek, valamint érzékeny antennájuk van a félelemre. Akárcsak a lovak, ők is megérzik, ha retteg tőlük az ember. Érzékelik a bőrre kiülő jeges verítéket, és hallják a felgyorsuló szívverést. Minél jobban visítanak és menekülnek az emberek, a dögök annál jobban bevadulnak majd, és azokra rontanak, akik a leghangosabbak. A szőke lány falfehéren hallgatta. Az aurájában egyre gyűltek a fekete égésnyomok. 41


– De hát… én rettegek tőlük! Halálfélelmem van a puszta gondolatuktól is! Dylan türelmesen nézett rá. – Ha élni akarsz, muszáj lesz uralkodnod magadon, különben felzabálnak! Mivel fegyvertelenek vagyunk, ez az egyetlen esélyünk. Lapítunk és várunk, amíg végeznek a dögök. Amanda hangja elcsuklott, ahogy felfogta a hallottakat. – Az orrunk előtt fogják széttépni a többieket? – Igen. – Én… nem tudom. Azt hiszem, ez nekem nem fog menni. Én nem vagyok bátor… Sosem voltam az. – Nem bátornak kell lenned, hanem fegyelmezettnek. Érted? – Értem. – Akkor megcsinálod? Amanda átfogta a saját karjait, mintha szét akarna esni. – Megpróbálom! – nyögte ki végül keserűen, mire Liam felcsattant. – Ne próbáld! Ha csak próbálod, az azt jelenti, hogy lélekben már félig lemondtál arról, hogy sikerrel járj! Ez itt nem működik! Ha csak félig tudsz uralkodni magadon, a mutánsok elevenen felzabálnak mindannyiunkat! Megértetted? A szőke lány elsírta magát. A fejvadászok egymásra néztek. – Amanda, muszáj lesz összeszedned magad! – Dylan határozott hangja simogatásnak hatott Liam ordítása mellett. – Ezt a napot csak úgy élheted túl, ha apait-anyait beleadsz, és minden idegszáladdal uralod a tested! Segíteni fogok neked, de meg kell ígérned, hogy kemény leszel! –  Ígérem! – Amanda elkenődött sminkjétől maszatos 42


szemében elszántság csillogott. – Mindent megteszek, amit csak akartok! – Ez a beszéd! – Dylan lehúzta magáról a fekete pólóját. Amanda elkerekedett szemmel bámulta az indián felsőtestét borító tetoválásokat, de nem szólt egy szót sem. – Akkor vedd ezt fel! – a férfi felé nyújtotta a ruhadarabot. – A narancssárga ruhád nem a legelőnyösebb a rejtőzködéshez… – Ó, értem – motyogta a lány, és egy mozdulattal lehúzta magáról a testhezálló, manipurai darabot. Egy szál bugyiban ácsorgott a két férfi előtt, de nem látszott rajta, hogy ez zavarba ejtené. Felvette a fekete pólót, ami épp csak a combjáig ért, majd a fejvadászokra nézett. – Így jó? – Jó – hümmögtek azok, és kibámultak a folyosóra, ahol mozgolódás támadt. – Azt hiszem, idő van… – mormogta Liam. – Etetés idő. Kicsapódott az ajtó. A manipuraiak egymás hegyén-hátán próbáltak menekülni. Mindenki a másik háta mögé akart kerülni, félelmükben könyörtelenül taposták egymást. – Elég legyen ebből! – üvöltötte a cellába lépő parancsnok, miközben a katonák jókorákat húztak a fegyvereikkel az elöl lökdösődőkre. – Igyekezzenek méltósággal eltölteni az utolsó perceiket! A helyiségben mindenki elhallgatott. A manipurai elit büszkesége hamar szertefoszlott, ahogy az összevizelt ruháikban, a félelemtől reszketve, zokogva meneteltek a kapu felé, az őrök után. A zárkában fülledtség volt, a gyomorforgató bűztől nehézzé vált a levegő. A nap odakint lenyugvóban volt, arany fénnyel borítva be a hatalmas króm kaput. 43


Liam, Dylan és Amanda a sor végén követték a rabokat. A lány meg sem mert mukkanni. Tekintete végigfutott a katonákon, de nem ismert fel egyet sem a bátyja barátai közül. Nyilván őket is leültették, azért nincsenek itt – döbbent rá. Nem lesz váratlan segítség. Senki sem fogja megakadályozni, hogy manipurai polgár létemre ezek tényleg a vadonba lökjenek. Az indián ránézett, mintha csak meghallotta volna a gondolatait. – Minden rendben? – kérdezte halkan, és amikor meglátta, hogy Amanda szeme válasz helyett könnybe lábad, megrázta a fejét. – Megbeszéltük, hogy nem sírsz. Szedd össze magad! Amanda nagyot nyelt, és reszkető kézzel letörölte az arcát. Az elkenődött szempillaspiráltól csípett a szeme. Vagy a keserűségtől? Maga sem tudta, csak azt, hogy túl akarja élni a saját kivégzését. Mindenáron. A hatalmas krómkapuk elé értek, amikor odakintről felharsant az első velőtrázó üvöltés, amit egy újabb és egy újabb követett. A mutánsok hangjától az emberek hátán felállt a szőr. A rabok közül többen elájultak, mások pánikszerűen menekülni próbáltak, a katonai kordon azonban visszatartotta őket. – Figyelem, emberek! – a parancsnok hangja valahonnan a tömeg elejéről jött. – Mindannyiukról levesszük az azonosító karpereceiket. Kérem, viselkedjenek felnőtt emberhez méltón, különben kábító lövedékkel a hátukban lökjük ki magukat a vadonba, és úgy nehezebb lesz alkalmazkodniuk a kinti körülményekhez. Megértették? A rabok beleegyezőn hümmögtek, majd a katonák sorra nekiláttak, hogy levegyék a karpereceket. Liam látta, hogy Paul és Thomas is az őrök között van. Az a két katona, akikkel régről 44


ismerték egymást, hisz Liam évek óta nekik adta le a kint levadászott bűnözőket. A sor szélére lépett, hogy mindenképp hozzájuk kerüljenek. Dylan és Amanda követték. – Blackwood, Forest… – Paul arcán meglepetés tükröződött, ahogy Liamhez lépett. – Mi a fenét kerestek ti itt? – Fellázadtunk Graham ellen… – A rohadt életbe! – szitkozódott a katona. – Kétkonténernyi friss húst szórtunk ki a 267-es körzet határáig. Még a szomszédos kerületekből is idegyűltek a dögök! – levette Liam bilincsét, és egy mozdulattal a tenyerébe csúsztatta a tőrét. – Keletre tartsatok, a zúgó felé! Liam bólintott. – Köszönöm! A katonák lassan végeztek az összes rabbal. A kapitány még egyszer felolvasta a száműzötteknek szóló határozatot, majd egy repülő robotkamera jelent meg a fejük felett. – Hát ez remek! – méltatlankodott az egyik manipurai. – Felveszik a kivégzésünket! Hát milyen emberek ezek? – folytatta elakadó hangon, és idegességében eleredt az orra vére. – Nincs egy zsebkendője? – ragacsos kezével Amanda felé nyúlt, de Dylan hátra rántotta a lányt. – Nincs, sajnáljuk! – válaszolt Amanda helyett, majd a fülébe súgta. – Véletlenül se legyél véres! A szőke lány viaszfehéren ácsorgott a fejvadászok között, és arra gondolt, Liam és Dylan nélkül esélye sem lenne a túlélésre. Épp az a két férfi vigyáz rá, akiket oly élesen bírált… A kapuk lassan kitárultak, és a katonák kiterelték az embereket. Amanda a fehéren világító számlapra nézett: 268 – ez volt 45


az utolsó kép, amit Manipurából látott, mielőtt kilépett volna az erdőbe. A kapun túl keskeny, alig húszlábnyi ösvény vezetett a sűrűbe. A rabok megtorpantak. Egyiküknek sem akaródzott a fák közé menni. A katonák figyelmeztetésül a levegőbe lőttek. – Aki a fal mellett marad, golyót kap! – kiáltották utánuk. Kitört a pánik, mindenki nekilódult. Mindenki, kivéve Liamet, Dylant és Amandát. A kapuszárnyak bezárultak, ők hárman pedig óvatosan, lopakodva megindultak kelet felé, az erdő sűrűjébe. A dögök azonban közel voltak, így Liam intésére mindhárman egy-egy ősfa törzséhez lapultak, és mozdulatlanná dermedtek. Az első sikolyt velőtrázó üvöltések és állatias hörgések szakították félbe. A dögök marcangolni kezdték az embereket, akik fejvesztve menekültek visszafelé, egyenesen Liamék irányába. Nem volt menekvés, nem mozdulhattak. A kétségbeesett rabok eszelősen rohantak a fák között, a felbőszült mutánsok pedig hatalmas ugrásokkal vetették rájuk magukat. Az egyikük közvetlenül Amanda mellett kapott el egy férfit, akit szerencsétlenségére elevenen kezdett felzabálni. Nem a torkát harapta el, mint a legtöbbnek, hanem a lábába mart, és tőből letépte a combját. Ahogy a dög a megszerzett húscafattal a pofájában megrázta a fejét, a csonkból feltörő meleg vér a fákra spriccelt. A lány behunyta a szemét, és összeszorította a száját. A sebesült manipurai segítségért kiáltott, de a dög következő harapása a gyomrát érte, kizsigerelve áldozatát. Amanda úgy érezte, belehal a félelembe. Dylanre nézett, aki a szomszéd fa törzséhez lapulva figyelte őt. Újabb két dög ért a közelükbe, a fogaik közt húzva a rabokat. 46


Akárcsak a vadállatok, biztos távolságba helyezkedtek a többiektől, és mohón zabálni kezdtek. Egyikük sem fárasztotta magát azzal, hogy megölje az áldozatát, elevenen szaggatták szét őket. A mutánsok megvadultak a vértől, az artikulátlan sikoltozástól, a rohangáló emberek látványától. A szőke lány alig bírta magát tartani. Bármennyire is igyekezett, a szeme könnyben úszott, és egész testében reszketett. A homloka jeges verítékben fürdött, forgott vele a világ. Az aurája vibrált, szürke, vörös és sötétlila foltok örvénylettek benne. Tudta, hogy nem lesz képes futni a fejvadászokkal, ahogy azt is, hogy nem bír többet elviselni. Túl sok volt, amit látott, túl sok volt, amit hallott. Eljutott arra a pontra, amikor már nem érdekelte semmi. Lassan megfordult, és elengedte a fát. Tett egy lépést előre, ám abban a pillanatban a fatörzshöz csapódott, és mielőtt egy szót szólhatott volna, elsötétült előtte minden. Dylan volt az, aki a fához nyomta, és elszorította a nyakát. A lány szívverése szépen lelassult, ahogy az eszméletlenség okozta békesség elringatta. Nem érezte, hogy az indián a fatörzs mellett tartja, és nem hallotta többé a mutánsok eszelős hangját. Az idő lassan telt, és Liam aggódva nézte Dylant. Amikor kitisztulni látszott körülötte a terep, fogta a tőrét, és az indián lábához hajította. A penge Dylan bakancsa mellett néhány centire fúródott a földbe. Liam bólintott, Dylan pedig óvatosan kihúzta, és megmarkolta a fegyvert. A hangok lassan elcsitultak. Mindketten kilestek a fák mögül, ám azon nyomban hátrahőköltek. A semmiből termett előttük a két mutáns, akik a türkizruhás nőn acsarkodtak. Még élt a szerencsétlen asszony, miközben a vadállatok a kezét-lábát 47


szaggatták, egészen addig, amíg áldozatuk ketté nem szakadt. Liam lehunyta a szemét, és a légzésére koncentrált. A szívverése egyre lassult, akárcsak Dylané, aki igyekezett Amandával együtt eltűnni a vaskos tölgy kékeslila aurájában. A mutánsok csámcsogva falták a nő belsőségeit, majd hangosan öklendezve kiadták magukból a fölösleget, és új testek után néztek. Az erdőre sötétség telepedett, csupán a fák sápadt kék aurája világított. Már nem hallatszott semmi. A mutánsok a véres nyomokat követve a 267-es körzet felé vették az irányt. Liam a barátjához osont, és felé nyújtott két jókora faágat. Az indián a földre fektette Amandát, és villámgyorsan karót faragott az ágakból. Liam eközben tovább keresgélt, és még egy tucatnyi fát adott Dylannek. Hamar végeztek, mégsem indultak útnak. Az erdő túlságosan is csendesnek tűnt. A fejvadászok egymásra néztek, és óvatosan különváltak. Mindketten egy-egy nagyobb farönk mögé buktak le, onnan kémleltek a sejtelmes, kék fényű erdőbe. Aztán mindketten megérezték. Az alvadt vér szaga egészen közelről jött. A mutáns egy sűrű bokor mögül lesett rájuk. Sárga szeme vérben forgott, fogairól nyúlós váladék csorgott az ágak közé. A szőre embervértől ragadt, torkából bűzös meleg áradt az erdő hűs levegőjébe. Liam nem várt. Megragadta a leghosszabb dárdáját, és a mutánsra vetette magát. A dög megemelkedett, hogy támadjon, de addigra a fejvadász karója tövig fúródott a mellkasába. A szörny furcsa, gurgulázó hangot hallatott, és a cserjék közé zuhant. Liam kihúzta belőle a lándzsáját, és a szemüregén keresztül átdöfte vele a mutáns agyát. Aztán visszalopózott 48


a rejtekhelyére, és türelmesen várt. Amanda ébredezni kezdett. Hangos sóhajjal ült fel, de Dylan azon nyomban a földre nyomta, és a szájára tapasztotta a kezét. A fejével nemet intett, és kilesett a fa mögül. A lány moccanni sem mert. Hosszú percek teltek el így, de semmi nem történt. Liam visszaosont a többiekhez, majd a fényfalak felé mutatott. Lopakodva indultak a ragyogó világosság felé, és amikor elérték a hőséget árasztó szikrázó hálót, futásnak eredtek. Liam különösen gyors volt, Amandának minden erejére szüksége volt, hogy követni tudja, de nem mert nyafogni, sem pihenésért könyörögni, hiszen tudta, a fejvadász vita nélkül az erdőben hagyja. Lélekszakadva rohant hát a magas férfi után, ám a tüdeje egyre kevésbé bírta a tempót. Az arca kivörösödött, a szája kiszáradt, és úgy érezte megfullad. Már azon volt, hogy minden bátorságát összeszedve időt kérjen, amikor a hátuk mögül meghallották a vadak hangját. – Gyorsabban! – mordult fel Liam. Hátranézett, és meglátta a nyomukban rohanó mutánsokat, ezért Dylanre ordított. – Fogd meg a karját! Megragadták Amandát, és olyan tempóval rohantak vele, hogy a lány sokszor úgy érezte, nem is éri a lába a földet. Közeledtek a folyóhoz, messziről hallották a zúgó hangját. Mindketten jól ismerték az utat, így egyenesen a víz fölé hajoló meredély felé rohantak. Tudták, hogy a dögök nem követik őket, ha a mélybe ugranak. A szörnyek egyre közeledtek, az egyikük már a sarkukban lihegett, mire Dylan megfordult, és a torkába hajította a karóját. A mutáns nyüszítve hanyatt zuhant, mire a társai a még 49


rángatózva haldokló tetemére vetették magukat és marcangolni kezdték. A fejvadászok tovább rohantak Amandával, egészen a sziklaorom széléig. Alattuk a mélyben csendesen hömpölyögve kék folyó sötétlett. Az ugrást nem lehetett elvéteni, inkább a mélység volt az, ami riasztóan hatott. A lány zihálva nézett az indiánra, de mielőtt megszólalhatott volna, a fejvadászok nekirugaszkodtak, és magukkal rántották a szakadékba. Ahogy a talpa alól eltűnt a szilárd talaj, Amanda úgy érezte, mindennek vége. Végtelen ideig zuhant lefelé, mire végre becsapódott a vízbe. Hűvös hullámok vették körül a testét, a hideg a csontjáig hatolt. A tüdeje összeszorult, ahogy kapálózva igyekezett a felszínre. Erős karok nyúltak utána, és a víz fölé segítették. Liam volt az. – Jól vagy? – kérdezte a lányt. – Tudsz úszni? Amanda hisztérikusan felnevetett. – Már mindegy, nem? Dylan is melléjük úszott. – Minden rendben? – Úgy tűnik… – mormogta Liam, és felnézett a sziklákra. A mutánsok akkor értek a peremre, de a mélységet és a vizet látva megtorpantak. – No, ez nem sokon múlt! – jegyezte meg, majd újra Amandára nézett. – Szóval tudsz úszni? Elengedhetlek? – Tudok – felelte vacogva. – De ha sokáig a vízben maradunk, le fogunk hűlni, nem? – Ha mozgunk, akkor nem. Nem olyan gyorsan. – A víz az ellenkező irányba visz… – mondta az indián. – 50


Tovább tart majd a hazaút. – A parton viszont utánunk jönnek a dögök. Muszáj eltávolodnunk tőlük. A zúgó után már nem fognak követni. – A zúgót nem éljük túl. – Tudom. És ha az oldalán lemászunk? – Amandának nem fog menni. Liam felsóhajtott. – Segítek. Dylan elvigyorodott. – Kösz. – Ne örüljél! – mordult rá Liam, de Amanda felé nyújtotta a kezét. A folyó szélén egy nagyobb uszadékfába kapaszkodtak, azzal ereszkedtek le egyre gyorsabb tempóban a folyón. A sodrás erősödött, hallani lehetett, hogy közel a zuhatag. Kievickéltek hát a vízmosás szélére, és kikapaszkodtak a partra. Nagyon fáztak, és ezen a hűvös esti levegő csak rontott. Dideregve indultak lefelé a csúszós köveken. Liam ment elöl Amanda karját fogva, Dylan pedig mögöttük haladt, és segített a lánynak, hogy el ne essen az éles sziklákon. Körülöttük meredek hegyfal emelkedett a magasba, így nem volt más út, amelyen át lejuthattak volna a vízesés alá. Az éjszaka tiszta volt, a hold fénye megvilágította az utat, Amanda mégis elborzadt, amikor meglátta a tátongó mélységet. Az egyik kövön megbicsaklott a lába, de a fejvadászok megtartották, így nem esett el. – Ha megvágnak a kövek, a dögök kiszagolják a véredet, és tovább követnek – mondta halkan Dylan. – Nézz jobban a lábad elé! 51


Amanda olyan kimerült volt, mint még soha életében. Fázott, a bőre jegesre hűlt, miközben a lábizmai valósággal égtek. Lelkileg és fizikailag is a végét járta, az ereje egyre csak fogyott. Összeszorította a fogát, és ment, ment lefelé, az éles köveken, ameddig csak sík talajt nem ért a lába. Odalent megállt, maga köré fonta a karját, és vacogott. Remegett a megerőltetéstől és a hidegtől, de tudta, talán már csak egy kis idő, és a halállal dacoló érő erőpróba talán befejeződik, és megpihenhetnek valahol. – Futás! – mondta halkan Liam, és nekiiramodott. Amanda azt hitte, rosszul hall, de engedelmeskedett. Jégbefagyott lábait úgy rakta egymás elé, mint egy robot. Mégis, ahogy Liam után rohant, idővel érezte, hogy átmelegszik, és egyre sebesebben száguld a vére. Vagy fél órán át futottak, jócskán eltávolodva a folyótól, mire végre megálltak. Egy sziklás részen vertek tanyát, ahonnan belátták az alattuk elterülő dombságot. Dylan nekilátott fát gyűjteni, majd tüzet rakott, hogy átmelegedjenek. Amanda bénultan bámulta a vörösessárga, egymásba fonódó lángokat. Korgott a gyomra és minden izmában szaggató fájdalmat érzett. A fejvadászokra nézett. Dylan törökülésben ülve, tűnődve figyelte az előtte szikrázó parazsat. Hosszú haja a derekát verdeste. Amanda még sosem látott hozzá fogható férfit. Manipurában a férfiak kevés kivétellel rövidre vágott hajat hordtak. Csak a nőknek volt hosszú hajuk, de ők is kontyba rendezve, gyöngyökkel ékesítve viselték. A lány felsóhajtott. Talán soha többé nem léphetem át Manipura kapuját. A vadak közt kell élnem, mint az ősembereknek… – gondolta, 52


amikor észrevette, hogy Liam őt nézi. Nagyot nyelt, de állta a férfi tekintetét. – Köszönöm, hogy nem hagytatok magamra az erdőben! – mondta, ezúttal cseppet sem gőgösen. – Nélkületek már nem élnék. – Mondanám, hogy szívesen… – felelte Liam. Dylan elnevette magát. – Túl vagyunk rajta, ez a lényeg, nem? – Sajnálom, hogy olyan rossz véleménnyel voltam rólatok! – Amanda haja csatakos volt, a szeme körül fekete foltokban a szemfestéke maradékai, arany körmei letöredezve. Még mindig Dylan pólójában üldögélt, ám a korábban éles narancsszínű aurája kékes sárgán világított körülötte. – Ne sajnáld, mi is megvetünk titeket – morogta Liam. – Hagyjátok már abba! – szólt rájuk Dylan. – Olyanok vagytok, mint a gyerekek! – Miért, nem így van? – De. Amanda meglepetten nézett rájuk. – Akkor miért segítettetek rajtam? Az indián Liamre nézett, úgy felelt. – Mia miatt. A barátnődnek fontos az életed. – Miért, nektek nem az? – Nekünk semmit sem jelent. – Liam kék szeme hűvös volt, akár az éjszaka. Amanda megborzongott a tekintetétől. Nem fért a fejébe, mit szerethet Mia egy ilyen goromba és érzéketlen emberen. Dylan érdeklődve nézte a lány körül hullámzó, kénsárgává váló aurát. 53


– Mit jelent ez a szín körülötted? Mit érzel ilyenkor? Amanda zavarba jött, de az indián pillantása a lelkéig hatolt. Nem hallgathatta el az igazságot. – Fájdalmat. Dühöt. Félelmet. Nagyjából ezeket, vegyesen. – Hát, az nem jó. De már nincs mitől félned. A 270-es körzetben járunk. Itt nincsenek mutánsok. – Nem a mutánsoktól félek – Amanda hangja halkabbá vált. – Hát? A szőke lány habozott. – A kinti világtól. Attól, hogy boldogtalan leszek itt… És ez dühít. Sajnálom a régi életemet, a megszokott, szép, nyugalmas világomat. – Az álszent, hazug világodat – vágott közbe Liam. – Attól, hogy a szenátorok közt akadtak csalók, még nem gondolhatod, hogy odabent minden ember szemét! – Aki a jóban dőzsölve nem vesz tudomást a világ másik felében élők nyomoráról, az igenis szemét! – Ti valami birtokon éltek, nem? Akkor meg milyen nyomorról beszélsz? – Meg fogom mutatni neked, ezt megígérhetem! – Liam egyre ingerültebb volt a lányból újra előtörő gőgtől. Amanda azonban visszaszúrt. – Én meg elmondom majd Miának, hogy ott akartál hagyni a vérfürdő közepén, és a szemed sem rebbent volna, ha az orrod előtt széttépnek a mutánsok! – Ne merj engem zsarolni! – Mert, mi lesz? Megölsz, aztán azt hazudod Miának, hogy a mutánsok zabáltak meg? Kíváncsi leszek, mit szól majd, ha rádöbben, milyen sötét lelkű, érzéketlen tuskó vagy! 54


– Te nem vagy normális! – Nem vagyok normális? Hát, tudod mit? Én is megígérek neked valamit! Teszek róla, hogy Mia megundorodjon tőled, és soha többé ne feküdjön az ágyadba! Remélem, többé nem jön ki ide, ebbe a putri dzsungelbe, és megtalálja a boldogságát egy igazi, manipurai férfi oldalán! Mikor veszed már észre, hogy nem illik hozzád? Csak azért feküdt le veled, hogy elengedd őt! Hamarabb elfelejt téged, mint gondolnád! – Amanda! – Dylan hangja fenyegetően dörrent a lányra. – Elég volt! Az előbb kértél bocsánatot. – Nem érdekel! Mit képzeltek ti magatokról? – Amanda, kérlek, hagyd ezt abba! – csitította az indián. – Nem hagyom abba! Miért? Ő fenyegethet? Sértegethet? Én meg kussoljak? Liam arca elsápadt a haragtól. – Igen. Idekint az a dolgod, hogy kussolj! Ha már a háláról azt sem tudod, eszik-e vagy isszák! És ne merj Miával zsarolni, mert megbánod, hogy életben maradtál! Amanda gúnyosan felnevetett. – Ugyan, szakadj már le Miáról! Ne hidd, hogy utánad sírdogál egy életen át! Rég lefeküdt az öcséddel, hidd el nekem! Liam sötéten nézett a lányra, majd az indiánhoz fordult. – Dylan… Végeztem vele. Ha itt maradok, kinyírom, te is tudod. A barátja felsóhajtott, és halkabbra vette a hangját. – Sokkot kapott, kimerült és retteg… Ezért beszél ennyi sületlenséget. – Dylan, ez nem sületlenség! Ez a csaj gonosz. Egy sötét lelkű ribanc. 55


– Nem gondolkodott. Hirtelen haragjában vagdalkozik. Liam bólintott. – Hát, akkor pátyolgasd tovább! Nálam örökre elvágta magát! – mondta, azzal felállt, és az erdő felé vette az útját. – Nem kellett volna így beszélned… – mormogta az indián, majd egy kihegyezett karót dobott Amanda lábához. – Nem sok, de a semminél azért több! – mondta. – Vigyázz magadra! – tette hozzá. – És véletlenül se menj át a folyó túlpartjára! Azzal búcsút intett a lánynak, és Liam után sietett. – Ne! – Amanda felnyögött rémületében. – Kérlek, ne hagyj itt! Ám Dylan nem válaszolt, és kisvártatva eltűnt a szeme elől. A lány nagyot nyelt. Az erdő korábban kellemesen susogó, halványkék lombjai egyszeriben rémisztőnek tűntek. Csak azért sem fogok utánatok menni, rohadékok! – duzzogott magában, de azért felugrott, hogy kövesse a fejvadászokat. A két férfi azonban hátra sem nézett. Elszántan haladtak előre, a hegyek felé. Most mit csináljak? – Amanda gondolatai lázasan cikáztak. Menjek utánuk, és kérjek bocsánatot? Nem, arra képtelen lennék. Gyűlölöm ezt a nagypofájú bunkót. A távolban hirtelen apró fények gyúltak. No, hát biztos nem a mutánsok gyújtottak tüzeket. Az csakis valami város lehet – gondolta a lány, és elmosolyodott. Ott a helyem!

56

Mészárszék. (Manipura börtönblokk, 268-as körzet, június 1.)

Recommend Documents