Csenrézi az együttérzés és a szeretet megtestesülésének bódhiszattvája, aki azt a fogadalmat tette, hogy hasadjon ezerfelé, ha belépne a nirvānába, mielőtt minden lény elérte volna a teljes megvilágosodást. Leginkább egyfejű és négykarú formájával találkozhatunk, de ábrázolása előfordul tizenegy fejjel és ezer karral is. Csenrézi négy karja a Négy Nemes Igazság mélységes jelentését tükrözi. A szívénél lévő két kezében a megvilágosodás ékkövét tartja, melyben az első két igazság fejeződik ki, a szimbólum azonban magába foglalja a bódhiszattva fogadalmát is. Célja tehát nem a teljes megvilágosodás elérése, hanem a lények felébresztése a szerető kedvességen és az együttérzésen keresztül. Bal külső kezében lótuszvirágot tart, mely abszolút tisztaságát mutatja. Ezen keresztül mutatkozik meg a harmadik igazság, illetve az, hogy mentes mindazon benyomásoktól, melyek elhomályosítják tudatunkat. Jobb kezében, vállmagaságban egy kristálymalát tart, mellyel kiemeli a lényeket a feltételekhez kötött világból. E tendenciája tükrözi az ösvény igazságát, valamint szüntelen és fáradhatatlan törekvését minden lény felé. A hagyomány szerint kalpákon keresztül fejtette ki örömteli tevékenységét, amikor egyszer megpihent a Méru-hegy tetején, ahol hatalmas tudásával felmérte, milyen mértékben ürült ki a szamszára. Amikor meglátta, hogy a lények továbbra is megszámlálhatatlanul sokan vannak, úgy döntött, megpihen egy kis időre a nirvānában. E gondolattal azonban megszegte fogadalmát, és ezer darabra hasadt. Ekkor Amithába összerakta Csenrézit, adott neki tizenegy fejet, ezer kart, és ezer szemet, melyek a jelen kalpa ezer buddháját is jelképezik. Átadta neki az Om mani padme hung mantráját, mely szótagok hat szinten fejtenek ki tisztító hatást, magukban rejtenek hat imát, szimbolizálják a hat pāramitát, a buddha családokat uraló buddhákat, a hat bölcsességet, és nem utolsósorban elvágják azon karmikus tendenciákat, melyek egy újabb szenvedésteli újraszületéshez vezetnének a hat létbirodalom valamelyikében. P.Á.
• TARTALOMJEGYZÉK • Törekvők és Bódhiszattvák!
MESTERSÉGES TUDATMÓDOSÍTÁS
Először is megköszönjük mindnyájatoknak, hogy érdeklődéssel fordultok iskolaújságunk felé. Pár nappal ezelőtt néhány hallgatóból már a kíváncsiság szele fújdogált a folyosókon azt tudakolva tőlünk: mikor jelenik meg a BuddhaPest első száma? Most, hogy kezetekben tartjátok lapunkat, bízunk abban, hogy találtok benne kedvetekre való olvasmányokat. Havonta megjelenő újságunk állandó rovatokkal, ezen belül természetesen szerteágazó témákkal forog majd velünk együtt a szamszára labirintusában. Az, hogy ezen „formát öltés” meddig tart, elsősorban tőletek függ, pontosabban attól, hogy ötleteitekkel, kritikai megjegyzéseitekkel milyen mértékben vesztek részt ezen interaktív folyamatban. Bízunk abban, hogy fantasztikus tudatállapototokat még több színnel, lelkesedéssel, és megértéssel töltik majd meg a BuddhaPest sorai! És itt hívnánk fel a figyelmet arra, hogy az újság adományokból tartja fent magát. Ezért mindazok, akik támogatni tudják a lap megjelenését, a HÖK irodában megtalálják az adománygyűjtő ládát. Állandó rovataink többek között a metafizikával, különféle tudományágakkal, az egészséges életvitellel foglalkoznka, de találhattok benne filmkritikákat, verseket, tanárinterjúkat, stb. Lapunknak honlapot is biztosítani fogunk, melyen közölhetitek megjegyzéseiteket, illetve kérdéseket tehettek fel a cikkek szerzőinek. Szívesen vesszük, ha egyéni alkotásaitokkal ti is hozzájárultok a lap terjedelméhez. Kellemes időtöltést kívánunk!
a Szerkesztőség
3. oldal
NEURO-LINGVISZTIKUS PROGRAMOZÁS 5. oldal FILMKRITIKA: A kamera által homályosan
6. oldal
KÉRDÉSEK A VÁLASZRA: Az atombomba
7. oldal
MŰVÉSZETI ROVAT: Művészet más szemmel
8. oldal
TRADÍCIÓ: A metafizikai hagyomány bemutatása
9. oldal
RIPORT: Farkas Attila Márton
13. oldal
KRITIKA: Érzelmi zsarolások
16. oldal
AZ EGÉSZSÉG TÜKRE
18. oldal
ASZTROLÓGIA
19. oldal
IMPRESSZUM – BUDDHAPEST • e-mail:
[email protected] • Főszerkesztő, Kritikai rovat, Mesterséges tudatmódosítás rovat: Péter Ágnes (
[email protected]) • Lektor: Farkas Pál, N.B.J. • Tördelés: Németh Beatrix Johanna, István József • Címlap, Tradíció rovat: Németh Beatrix Johanna (
[email protected]) • Egészség rovat, Kérdések a válaszra rovat: Hegyi Krisztina (
[email protected]) • Riport: Tokai Attila (
[email protected]) • Művészeti rovat: Dömötörfi János • NLP: Papp Krisztián • Asztrológia rovat: Boholy Anikó • Fényképek: Simonics Lívia, Tuli Hajnalka Viola
2
MESTERSÉGES TUDATMÓDOSÍTÁS A múlt okít, A jelen tanít, A jövő célt hirdet! Ezen rovaton keresztül megpróbálom, minél több oldalról érzékeltetni azon folyamatokat, melyek mai világunkban egyre nagyobb teret hódítanak: a mesterséges tudatmódosítás lehetőségeit. E tendencia könnyen eloltathatja velünk született kritikusságunkat, akkor, ha nem analizáljuk folyamatosan belső és külső világunkat. Azt veszem észre, hogy a pszichedelikus anyagok fogyasztói, sok esetben hajlamosak önámításuk azon szintjén tartózkodni, ahol a drogokat – megfelelő mérlegelés hiányában – túlságosan a pozitív oldalra helyezik. Akik ezen szubkultúra „környezetében” töltik idejük kisebb-nagyobb részét, általában nem rendelkeznek kellő megértéssel és bizalommal önmagukat illetően. Tény és való, hogy az emberiség történelmében mindig is jelen voltak kábítószerek – gondoljunk az indiánokra, vagy a védikus kultúrára – azonban ezekre a világokra teljesen ellentétes értékstruktúra volt jellemző, mint a maira. Voltak korok, amikor még törekedtek a Bölcsességre, a spirituális értékek kifejlesztésére: keresték a Tudást. Ez a tendencia pedig teljesen más színezetet adott a drogokkal elért spirituális tapasztalatoknak, mint amit ad a ma embereinek. Bár a modern világban ezen tapasztalásokra való igény változatlanul jelen van, a baj mindössze annyi, hogy sokan képtelenek megfogalmazni maguknak azt, hogy tulajdonképpen a spirituális éhségtől szenvednek. Ha nem tudatosítjuk ezt magunkban, akkor az arra enged következtetetni, hogy ez a folyamat tudattalanul működik bennünk. Talán nem tévedünk, ha azzal a kijelentéssel élünk, valahol mindannyian a szabadságot és a feloldódást keressük. Mindenesetre én még nem találkoztam olyan emberi tudattal, amely „bilincsekre” gyűjtött volna, de még olyannal sem, amely ajándékba „elnyomást” kért volna karácsonyra. A gyakorlatban azonban úgy tűnik, hogy szüntelen a rabszolgaságunkért dolgozunk. Ahelyett, hogy tartós értékek felé fordulnánk, és feloldanánk komplexusainkat, inkább önös érdekektől vezérelve mulandó dolgoknak szenteljük életünk nagy részét. Hűtlenek vagyunk magunkhoz, szellemileg pedig egyenesen igénytelenek lettünk. Jó néhányan úgy tartjuk, hogy a modern világ fő problémája elsősorban nem abban rejlik, hogy egyre többen drogoznak, hanem abban, hogy századunkra NEM a bölcsesség kutatása, NEM a magasabb síkokra való törekvés, és NEM a belső világunk megismerése jellemző, hanem az
egoizmus, a materiális szemlélet, a bulizás, a lustaság, a zavarodottság, a tiszteletlenség, egyszóval a dekadencia. (Tisztelet a nagyon kevés kivételnek). Azt gondolom, hogy a kábítószerek mindig azon értékeket erősítik fel, melyek az adott társadalmat jellemzik éppen. Ez pedig ma a nihilizmus. Elgondolkodtunk-e már azon, miért olyan felemelő érzés elszívni egy füves cigit, bedobni egy bogyót, felszívni egy csík speedet, vagy kokaint? Miért van szűkségünk mindezekre? Véleményem szerint az ok nem a nagyzolásban keresendő. De még azt se mondanám, hogy a divat az oka. A mozgatórúgót elsősorban abban látom, hogy sokan képtelenek közülünk igazi mélységeket érezni. A spirituális oldalunk haldoklik, mert elnyomja az elgépiesedett társadalom, a túlzott kényelem, és nem utolsósorban az egyre erősödő zavaró érzelmek. A felgyorsult világ, a kábítószer fogyasztókon keresztül egyfajta segélykiáltást hallat. Egyre kevésbé vagyunk képesek követni a gépek diktálta tempót. Abban az esetben, ha képtelenek vagyunk „kitörni” ebből az őrült világból, akkor előbb-utóbb mi magunk is őrültté válunk. A mesterséges tudatmódosítás gyakorlásával nem állíthatjuk meg ezt a folyamatot. E tendenciával úgy tápláljuk a zűrzavart, mint a száraz fa a tűz erejét. Aki ezt a világot negatív jelzővel illeti, az elsősorban magára vessen. Mindannyian kivesszük a részünket belőle, és mindannyian azt adjuk bele, ami belőlünk fakad. Működésének meghatározó feltétele az, hogy Te milyen látásmóddal rendelkezel! Most vizsgáljuk meg, miért szeretünk kábítószerezni, mi az, ami annyira vonzóvá teszi számunkra ezt a folyamatot? Amikor nagy boldogságot érzünk, tudatunk rezgésszintje magasabb, mivel csakráink erőteljesebben dolgoznak, így pedig a testben húzódó hetvenkétezer energiacsatorna nagyobb teret nyer. Ez többek között a stimulánsokra is jellemző. Miután gyomrunkban feloldódott az extasy tabletta, azonnal felszökik a szív csakra rezgésszáma is, ami fizikai szinten az endorfin termelésben mutatkozik meg. Azt érezzük, szerelemesek vagyunk az egész világba. A kokain hatása alatt már a főcsatorna összes csakraközpontja aktivizálódhat, a rezgések megemelkednek, ilyenkor sokkal intuitívabbak vagyunk, mint máskor. Az érzelmek, melyek felébrednek ezen folyamatok alatt, olyan erősek és földöntúliak, hogy sokan képtelenek kezelni őket. Szélsőséges állapotokat mutatnak nekünk, és ha nem vagyunk elég kritikusak és elemzőek, elveszünk bennük, az életünk pedig káoszba torkollhat. Ezeket az érzéseket – véleményem szerint - csak azok tudják elengedni maguktól, akik képesek teljes mértékben megérteni azokat. Azon rövid tudattágulások, melyek e szerek hatására kibontakoznak, elvághatják szellemi fejlődésünk lehetőségeit. Ragaszkodni kezdünk az élményekhez, melyek később újra és újra térdre kényszeríthetnek minket. Nem tudjuk
3
megmagyarázni, mi történik, a boldogsághullámokkal azonosulunk, és nem akarjuk tudomásul venni azt a tényt, hogy óriási pusztítást végzünk magunkban. „Észre sem vesszük, hogy a jó benyomások összesűrűsödnek, majd a buli végén elégnek” - szokta mondani Láma Ole Nydhal, amikor erről kérdezik. A szintetikus anyagok fogyasztói, másnap az elvonási tünetek hullámait tapasztalják. Kevesebb víztartalommal, energiaszinttel és agysejttel ébrednek fel, ha egyáltalán képesek voltak aludni. Ha elegendő önkritikával rendelkeznek, akkor ráeszmélhetnek arra, hogy tudatlanságuk áldozataivá váltak. Ha nem így történik, akkor, gyorsan tekernek egy spanglit azért, hogy véletlenül se kelljen elgondolkodni cselekedeteik következményein, majd elkezdenek menekülni önmaguk elől. E csodálatos XXI. században az emberek milliói kapkodnak levegő után, a szórakozóhelyeken pedig szinte csak elektronikus zenéket kínálnak a lemezlovasok. Ez a tendencia pedig maga után vonhatja a fű és az úgynevezett stimulánsok használatát is. Az alkohol és a marihuána ma már a természetes bódítószerek kategóriába sorolható, de „alapként” is emlegetik ezeket. Az éjszakai utcákat hétvégenként hatalmas pupillájú, vörös szemű urak és hölgyek lepik el, s a fiatalok elenyésző hányada megy el úgy szórakozni, hogy semmilyen méreganyagot nem visz be a szervezetébe. Az éj leple alatt értetlenül néznek az emberre, ha nem fogyaszt alkoholt vagy szív legalább egykét slukkot a nevetős cigarettából. Abban az esetben, ha nem tudjuk féken tartani kirobbanó tudatállapotunkat, megbotlunk, és púp nőhet a fejünkre. Nézzünk körül, mit látunk az éjszakai partykon! Goára, drum and bass-re, prograssive house-ra, illetve egyéb zenei stílusokra eufórikus örömmel lebegő fiúkat és lányokat. Itt-ott néhányan lufit szívnak, melyet a sarki srác árul, természetesen nem 12 éven aluliaknak. Íztelen, szagtalan gázgömbök ezek, melyek fejbevágós teret tartalmaznak. Nem azokról a ballonokról van szó, melyek Donáld kacsa hangját kölcsönzik nekünk, ezek altatógázzal töltöttek és örömteli szédüléssel táplálják a fogyasztókat. Pár másodperc alatt néhány százezer agysejtnek veszik el a munkalehetőségét. Nem éppen jövedelmező befektetés ilyen üzletekbe fogni! A veszteség óriási, a nyereség pedig nulla. A buli végén a táncparkett ördögei csökkentett energiaszinttel vánszorognak haza, majd bezuhannak az ágyba. De előtte még tekernek egy cigit, mert úgy gondolják a tudatot könnyebb lecsillapítani hűtlen marissal, mint egy hasznos reggeli meditációval. Az ingerek, melyek előző este
nyomot hagytak bennünk, élményekké sűrűsödve beágyazódnak a tudatalattiba, majd csendben lappangnak egészen addig, amíg valami hatására újra feltörnek, majd lendületbe jönnek. Ezt nevezzük függőségnek! Ebben az esetben a tudat nem irányít, hanem irányítva van a zavaró benyomások által. Érdekes, hogy ezt senki sem veszi észre. Minden egyes fogyasztó meg van győződve arról, hogy ő az irányító. Itt máris belebotlunk a függő keletkezés első láncszemébe, a nem-tudás pedig csak nevet rajtunk. De nézzük meg kicsit közelebbről, ezeket a fiukat és lányokat! Talán nem túlzás azt állítani, hogy mélységeit tekintve óriási lehetőségeket rejt tudatállapotuk, hiszen többségüket jellemzi a szellemi felemelkedés, szeretik az extrém helyzeteket, a lendületet, a humort, az intelligens beszélgetéseket. De bármilyen intelligensek, törekvőek és szellemiek, abban az esetben, ha csúnyán bánnak testükkel és tudatukkal, kamatostul ronthat rájuk a váratlan vendég. Nem holnap vagy a jövő hónapban, de még csak nem is kéthárom év múlva érkezik a „behajtó”. Talán nem is gondolnánk, hogy pont akkor, amikor életünk legszebb időszakát élhetnénk, melyet egy kiegyenlítetlen számla miatt mégsem tehetünk meg. Hiszen valamik, amiket a múltban tettünk, mondtunk és gondoltunk, olyan benyomásokat hagyott bennünk, melyeket hanyagságból nem távolítottunk el, ezért a jövőben megtapasztalhatjuk beérésüket. A számla előbb-utóbb megérkezik, és mi majd csak pislogunk: a hátunkon végigfut a hideg, karunkon megborzad a szőr. Az okokozat törvénye működik, és lehet, hogy hirtelen át sem látjuk karmikus tendenciáink előzményeit, de ez akkor már lényegtelen: egyenlítenünk kell! Mivel tele vagyunk energiával, lelkesedéssel, azt hisszük, sebezhetetlenek vagyunk, pedig ez legalább akkora illúzió, mint amikor úgy gondoljuk, hogy a drogok semmilyen károsodást nem hagynak testi és tudati szinten bennünk. Ugyanúgy nem vesszük észre hűtlenségüket, mint az a szerelmes ifjú, aki elvakultan hisz Marisának, észre sem veszi, hogy bolondos naivitása hűtlenséget kap cserébe. Hiába mondták barátai, hogy Maris nem az a fajta, akiben bízni lehet. Nem hallotta meg szavaikat, ezért a zöldfülű minden egyes pillanatban félrevezetés áldozata lesz. Ahogy minden véget ér egyszer, így bekövetkezik a nagy csalódás is, és akkor fájdalmas pillanatokat élhetünk meg. Akik úgy döntenek, ennek ellenére sem tisztulnak meg eme degenerált folyamatokból származó „férges” benyomásoktól, mindazoknak erőt, kitartást és bőséges optimizmust kívánok a „behajtó” érkezése pillanatában, és természetesen az azt követő időszakra vonatkozólag is minden buddha és bódhiszattava nevében! A hat páramita legyen az elmétekbe vésve, ti nemes ifjak!
Napjaink borg-jai
(jönnek és asszimilálnak)
Élni Akarni Az életet e drága kincset anyáinktól kaptuk, karunkra rabbilincset magunkra miért raktunk? Megismertük Dionüszosz meséjét? Észrevesszük-e gonosz cselszövését? A gondolata behálózza szellemünk egészét, s ezáltal kárhoztatja a sorsunk rendszerét. Élni kell az életünket keresni a Célt, tágítani értelmünket, s nevelni az elmét. Felkelni és újra járni, előrehaladni, önmagunkat meglátni és Élni Akarni.
Pislákol a hajnal Pislákol a hajnal, pirkad a nap, az utcákon fáradt lelkek bolyonganak. Vonszolják magukat a hadirokkantak, mint sebzett szárnyú fekete varjak. Táncukat járták az éjen át, a kábítószerek öröm mámorát. A lelkükben ezerszínű fény dalolt, s a szívükbe a szerelem varázsa hatolt. A támadó érzelmek hosszú háborúja, űzi most lelküket egy pokoli vándorútra. Pislákol a hajnal, pirkad a nap vonszolják magukat a hadirokkantak. P. Á.
Péter Ágnes
4
Ma reggel a mobiltelefon ráépült a fejemre. Ujjaim vadul táncoltak a gombokon, de saját élete úgy fonódott egybe az enyémmel, mint ahogy a tudatom nőtt össze a memóriájával. Nem akart működni. Legalábbis nem úgy, ahogy É.N. akartam volna, hogy működjön – rabszolgasorsba sodorva, akaratomnak engedelmes szolgájaként. Most engedelmes szolgaként esek pánikba tudásom hiányától. Tudásbázisom része a mobil-om és most meghibásod-tam. Ujjaim simogatnak, kaparnak, majd ütnek. Elmém tombol, s az elvesztett tudás után sír. Géplény vagyok. Lettem. Nem voltam mindig. De már a nevemre sem emlékszem. Szám vagyok a gépekben. Egyesek és nullák. Bizonyos esetekben +36-os vagyok. É.N. a +36-os. Még 8 millió +36os van. Mind alfajokba: 70-es, 30-as, 20asokba osztályozva. És É.N. már az igazi nevüket sem tudom. Csak számokban ismerem az ismerősöket. Szám vagyok elfeledett nevekkel. Számok jelzik a születésem, az eredményeim, a fizetésem, s a majdani halálomra is csak egy szám fog utalni egy kőtáblába vésve. De van nevem, csak azt akarják, hogy elfelejtsem. Átprogramozzák elmém, a szavakat felváltják az egyesek és nullák. Azt teszem, úgy cselekszem, ahogy azt sugallják. Felülírják megérzéseim és tanult elvégzendő alapfunkciókkal töltik ki. „Szarnod kell, szarj a vécébe! Enni akarsz, egyél evőeszközökkel!” Miért? Kultúra? Vagy érdek? Mindenkinek érdeke a kultúra. A kultúra érdek. Közös tudat, hogy egy közösség, a +36osok közössége, más +-osoknak úgy mutatkozzék meg: ’M.I. kultúráltak vagyunk’. A kultúra az első beépített alapprogram. „Légy kultúrált, s így illeszkedj be a társadalomba!” Ez a protokol-droid társadalom. Mert a közösségbe való beépülés minden esetben programok megtanulásával jár. A +-osok társadalmából számkivetett „SZÁMKIVETETT” a számtalan, a nevét a természettől öröklő, s azzal élő. Számtalan s névtelen. A szám-név, s a név szám. Adat egy világ kompjúterben. A Borg-ban. S mi követjük a borgot. Meghagyja ugyan a gondolkodás szabadságát, így keltvén illúziót, de csak a tanult programokban tudunk gondolkodni, és nem látjuk az igazi É.N.-t a „?”-et. Star-Trek, Science-Fiction, kitaláció, az érdek, a kultúra. Ez mind a „borg”-tudat. Minden írás, minden szám borg. És minden borg borgokat akar teremteni, nemzeni és uralni. Mindenkinek; A tudata borg. É.N.
N EURO- L INGVISZTIKUS P ROGRAMOZÁS Az NLP (Neuro-Linguistic Programming) kifejezés röviden az idegi működés nyelvi úton történő befolyásolását jelenti. Ez egy közelítő meghatározás, ami utal a módszer követőinek alapvető tevékenységére és gondolkodás-módjára, de természetesen nem meríti ki azt. Végső soron az embert, annak működését kutató kísérlet eredményéről beszélhetünk, amit két ifjú titán, egy pszichológushallgató és egy nyelvészeti fakultáns tanársegédje, név szerint Richard Bandler és John Grinder alapozott meg a hetvenes években Kaliforniában. Munkásságukhoz alapvetően járult hozzá Gregory Bateson brit antropológus, aki akkoriban a kommunikációról és rendszerelméletről írt, de emellett otthonosan mozgott és publikált olyan témákban, mint a biológia, kibernetika, pszichoterápia és természetesen az antropológia. Kutatásaik kezdetén három kimagasló pszichoterapeutát tanulmányoztak. Azt a kérdést követték nyomon, vajon miért jobbak, mitől eredményesebbek, mint azonos területen dolgozó kollégáik. Fritz Perlst újító alkotása, a Gestalt terápiás iskola megalapítása, Virginia Satirt kimagasló családterápiás módszerei miatt vették górcső alá. A harmadik alany, Milton Erickson rendkívüliségének szemléltetésére álljon itt egy-két anekdota. Egy évek óta katatóniában ücsörgő bokszolót úgy hozott ki vegetáló állapotából, hogy miután megtudta annak foglalkozását, annak rendje és módja szerint jobb és bal egyenesekkel kezdett felé hadonászni, mire az a jól megszokott beidegződésnek engedelmeskedve fölpattant, és egy mesteri ütéssel csaknem eltörte a röptében valószínűleg tettei következményeit mérlegelő Erickson állkapcsát. Egy másik történet szerint volt egy súlyosan paranoiás beteg, aki folyton azon parázott, hogy jön érte a CIA. Nos, ő megszervezte, persze csupán látszatra, de bejött. A fekete autóból fekete öltönyös urak szálltak ki, és minden teketória nélkül megragadták a szerencsétlen tagot mondván, hogy érte jöttek. Mire ő: hova visznek? Én csak egy beteg ember vagyok! Elvitathatatlan, hogy a legtöbb pszichés betegségből kivezető út a betegség tudatosításán keresztül vezet. Végül, az elmeosztályon volt egyszerre két Jézus Krisztus, azaz magát annak valló beteg. Különkülön mindkettővel leült beszélni, hogy ugyan bocsásson meg neki, de itt van ez a másik ember, aki magát ugyancsak Jézusnak mondja. Nyilvánvalóan beteg. Sokat segítene, ha megmutatná neki, csodákkal bizonyítaná, ki az igazi, lévén kettő nem lehet. Úgy tudom mindkettő visszatért a születésekor kapott név használatához. Utóbbi történetek csak utalásokat tartalmaznak az NLP-t illetően. A lényeg, hogy sok múlott a kommunikáción úgy meta-, mint normál szinten, melynek Erickson mestere volt, lévén az egyik legkiemelkedőbb hipnoterapeutáról van szó. Bandler és Grinder csupán jól alkalmazható, a terápia hatékonyságát növelő mintákat rögzített elsősorban, hogy ezzel eszközt adhasson a majdani pszichológus nemzedék kezébe. Ami kikerekedett ebből az adatgyűjtésből és a továbbiakból, két egymást kiegészítő ágazatát hozta létre az NLP-nek. Egyrészt a kiválóság mintáinak felderítését, másrészt a kiemelkedő emberek által alkalmazott gondolkodásmód és kommunikáció hatékony módszereit célozták meg a továbbiakban. Azon túl, hogy modelleket állítottak föl "sikeres" emberek, mint Walt Disney alkotási stratégiáiról, amely folyamat olyan meredek irányba ment el, hogy van olyan gyakorlat, mely a Buddha megvilágosodásának modelljét tárja elénk, van egy kellemesen fölhasználható oldala is, ami alapvetően a kommunikációval, a módosult tudatállapotokkal, azok hatékony kiváltásával, vagy az ezekben történő munkával, és az ezeket kísérő fiziológiás változásokkal kapcsolatos. Gyökereit tekintve nyilvánvaló, hogy az emberi tudat működésének kutatásáról volt szó, legyen a végeredmény bármily elfajzott is esetenként a módszer felhasználását illetően. A legtöbbet talán a hipnoterapeuták és egyéb módosult tudatállapottal foglalkozók hasznosíthatják munkájuk során az egészből, de való igaz, hogy aki elsajátítja a tudat
működésére, a kommunikációra és a testbeszédre vonatkozó ismereteket, az mindezt életvezetésében is építően alkalmazhatja. Miként válhat ez a módszer hasznára egy buddhista gyakorlónak? Jó összehasonlítási alap például arra, milyen különbségek rejlenek a keleti és nyugati kommunikáció- és tudatkutatásban, főként céljait tekintve. Használható elemeket tartalmaz a kommunikáció, a gondolkodás, vagy akár a szokások megváltoztatását illetően, és sokhelyütt ismerős sémákba botlunk, még akkor is, ha mindezeket rendkívül drasztikus, hideg, idegen, nyugati címkék mögé rejtik. A további egyezőségek, áthallások bemutatására álljon itt, hogy mi alapján nevezte el a két alapító NLP-nek teremtményét. Miután összegezték kutatásaik eredményét, tanakodtak hogy hívják a körvonalazódó módszert. A válsztásuk az alábbiak szerint esett a Neuro-Lingvisztikus Programozásra. A "Neuro" utal minden, az érzékelésben (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás és érzés) gyökerező magatartás neurológiai alapjaira. Érzékszerveinkkel tapasztaljuk a minket körülvevő külvilágot, majd jelentést adunk az információnak és ennek alapján cselekszünk, ha kell. Idegrendszerünk kapcsolódik a gondolkodás folyamatához, de a gondolatokra és eseményekre adott, látható fiziológiás reakciókért is "felelős". Utóbbiak visszatükrözik belső folyamatainkat! Test és szellem harmónikus egységben, összhangban működik, legfeljebb nem érzékeljük az ezekről árulkodó jeleket. Módosult tudatállapotban az emberre fokozottan kiül állapota. A "Lingvisztikus" rész jelzi, hogy a nyelvet használjuk gondolataink és viselkedésünk struktúrálására, és a másokkal való kommunikációra. A "Programozás" alatt azt a metódust kell érteni, amelyet a módszer használói alkalmaznak a gondolkodás és viselkedés sémáinak megváltoztatására. Utóbbi alatt egy átalakító tevékenységet kell érteni. Az NLP tehát az emberrel, mint szubjektív lénnyel foglalkozik, aki egy szerkezetileg levezethető elv alapján működik: rendszerezi érzékelt tapasztalatait (érzékszervi tapasztalások mellett az emlékekkel, tehát belső elmebeli képekkel is intenzíven foglalkozik), a feldolgozás során átszűri ezeket a rá jellemző szűrőkön keresztül, majd ennek fényében gondolkodik és cselekszik. Beavatkozni a tudat és viselkedés struktúrájába a racionális szint megkerülésével igyekszik, és gyakorlatilag a legnagyobb hangsúlyt erre az aspektusra fekteti. Kiderül, hogy az embernek vannak olyan működési mechanizmusai, melyeket át lehet írni, meg lehet változtatni, lévén nem szerves részei annak, azaz ezekkel nem azonosítható (biztosan sokaknak ismerős a gondolat). Sokan drasztikusnak tartják az NLP beavatkozásait, de meg kell jegyeznem, nincs olyan eszköz, melyet ne lehetne helytelenül felhasználni. Igyekszem olyan információkat közölni az elkövetkezőkben az idevonatkozó elméletekről és gyakorlatokról, melyek semlegességük folytán ártalmatlanok, de emellett rendkívül jól hasznosíthatóak egy önmagát megismerni kívánó érdeklődő számára. További előnye, hogy az adott tárgyat vizsgáló egyén egy bizonyos szempontból feltérképezheti a külvilághoz kötődő kapcsolatát, vagy a kommunikáció hatékonyabb formáit, és mindezen ismereteket gond nélkül beépítheti a mindennapi életébe, praxisába. Bevezetésképpen célszerűnek látom először néhány elméleti kérdés bemutatását, melyek első körben tisztázzák, hogy miről is van szó. Kiemelném a szűrők fontosságát, amit érdemes egy NLP-re jellemző személyiség struktúra fényében vizsgálni. Utóbbit érdemes az unalomig elcsépelt hagyma hasonlatával bemutatni. A hagyma legbelsőbb része, melyet képileg egy piramis csúcsaként is értelmezhetünk a legegyszerűbben megfogalmazva, az a legmélyebb szint, ameddig leáshatunk. A Jungiánusok hajlamosak ezt a részt Self-nek, önvalónak nevezni. Fontos, hogy az NLP szempontjából
5
ez csak az irracionális szinten közelíthető meg, vagyis módosult tudatállapotban, amihez legkönnyebben az érzéseken és az azokhoz kapcsolódó asszociációkon keresztül juthatunk el. Ezen a szinten dolgozva lehetőségünk nyílik piramis esetében ez alá, hagyma esetében e köré szerveződő szintek befolyásolására, úgymint hiedelem, képesség, viselkedés, kapcsolatok. Ebből talán kiderült, hogy jelenleg a tudatalatti mélyén járunk, és a segítségül hívott képek alapján haladunk fokozatosan a külvilág felé. Önvalónk köré hiedelmeink csoportosulnak, mely alatt természetesen nem a vallásos érzületet értem. Inkább a sok-sok hiedelem, mint egy szűrőrendszer működik, melynek lencséjén keresztül tapasztaljuk - felhívnám a figyelmet, hogy tudattalanul - a világot, és emellett ez határozza meg áttételesen a későbbiekben a külvilág impulzusaira adott reakcióinkat, tehát viselkedésünket és ezen keresztül kapcsolatainkat is. Ugyebár nem a Jézuska hozza az ajándékot, de az egyértelmű, hogy az ötéves gyermek ennek tudatában így és úgy gondolkodik, mérlegel, cselekszik. Aztán jön a váltás, amikor kiderül a cselvetés, és rájön, hogy kik és milyen módon csempészik a fa alá a vágyott tárgyakat. Ezzel egyidejűleg Jézussal, mint belső személlyel minden tudatos kapcsolat megszakad - mondom tudatos, hiszen az ember továbbá is hajlamos megszólítani mind Istent, mind Jézust, ha valamilyen krízishelyzetbe kerül. Majd egy későbbi életszakaszban bensőleg megtér, és ajándékként éli meg Jézussal a kapcsolatát és derűsen mosolyog a vallásos áhítat közepette az immár "kortalan" bölcsességen, miszerint a Jézuska hozza az ajándékot. Gyakran homályos, vagy torz szemüvegen keresztül tekintünk a világra. Az adott életszakaszban meghaladandó meggyőződéseket az NLP korlátozó hiedelmeknek nevezi. Van, amikor ez egyértelmű, de nem minden esetben, hiszen ezek a meggyőződések kora gyermekkorunktól kezdve épülnek be személyiségünk alapmintájaként, és a világ legtermészetesebb dolga, hogy amit Én gondolok, teszek rendjén való, hiszen hogyan is lehetne másképp? "Ha reggel kinyitom a szemem, az azt jelenti, felébredtem." Bizonyos álmaink erre rácáfolnak. "Ha a kedvesem csúnyán néz, az azt jelenti dühös rám." Nem lehet, hogy csak eszeveszetten gondolkodik, vagy esetleg más bosszantja? Az pedig nyilván normális, hogy "fontosabb a társam a munkámnál", vagy adott
esetben éppen fordítva. Azt is tudjuk, hogy manapság "még a földből is terroristák nőnek", de ez nem akadályozhat meg senkit abban, hogy beszédbe elegyedjen egy arab fiatalemberrel, és ide tartozik a "minden férfi egy szemét" és a "minden nő agyatlan" megközelítés is. Egy utolsó személyesebb példával élve: "ha nem foglalkozik velem, akkor nem szeret." Lehet, hogy rengeteg dolga van a szeretett személynek, de ennek nincs közvetlen kapcsolata a szeretethez. Ennek ellenére hajlamosak vagyunk efféle asszociációkra ragadtatni magunkat. Ezek sosem szükségszerű következtetések, mindig csak a jelen pillanatban megvizsgálva érvényesek, és nem feltétlen tükrözik a valóságot. A hiedelmeken keresztül jól körvonalazódott három domináns elem, amit az NLP használ, a tanulás, a nyelv és a nézőpontváltás, de ezekre jelentőségük miatt legközelebb térnék ki részletesen. Hiedelmeink meghatározzák képességeinket. Ez bizonyos esetekben egyértelmű. Amiről azt hisszük, vagy tudjuk, hogy menni fog, az úgy is lesz. Érdemes gyakorolni, persze szigorúan a fizika törvényeinek figyelembevételével. Hogy ne csak a gondolat teremtő hatására fektessem a hangsúlyt, idéznem kell a korábbi meggyőződéseket is. A Jézuskát váró ötéves gyermeket magunkon kívül tudjuk helyezni, következésképp gondolatban könnyen végig követhető, milyen befolyással vannak meggyőződései képességeire, azon túl viselkedésére, és ezen keresztül a szüleivel, a külvilággal való kapcsolatára. Mindenki végigjátszhatja magában, melyik meggyőződése milyen képességekkel látja el, vagy mindezt megfordítva, melyik képessége mögött milyen hiedelmek, meggyőződések állnak. Érdemes felidézni magunkban azt a képet, amikor éppen gyakoroljuk ezt a képességet, és ha emellett még a felmerülő érzésre is tudunk kicsit koncentrálni, esetleg át tudjuk élni, sokkal közelebb kerülünk a megoldáshoz. Elindulhatunk persze kapcsolatunk vagy viselkedésünk nyomvonalán is. Segítség lehet, ha a felmerülő képet megpróbáljuk a rá jellemző illatokkal, ízekkel, hangokkal, testérzetekkel színesíteni, de ezekről még a továbbiakban bőven lesz szó. Papp Krisztián
A kamera által homályosan Mikor először megnézi az ember az „A Scanner darkly”-t, azaz A kamera által homályosan című filmet, hatalmas, piros kérdőjellel kérdezi magában: WHY? A film értéséhez elengedhetetlen, hogy értsük a novella íróját is, Philip K. Dick-et, a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás és a Különvélemény című filmek alapjául szolgáló novellák szerzőjét. A film ugyanis egy D mint death, vagyis magyarul H mint halál nevű drog körül zajlódó nyomozati eseményeket mutatja be nekünk, a nem is túl távoli jövőben. A drogról pedig csakis a South Park pszichológus Meki bácsija jut eszembe a következő mondatával: „A drog rossz, értem. Én már csak tudom, hiszen sohasem próbáltam”. Philip viszont tudja és látja, hogy a jövőben milyen veszélyeknek van kitéve az emberiség az elhatalmasodó pénz- és hatalomvágy által. Mert önmagában nem a drog a hibás. Hanem a rendszer, ami kiszolgálja a célközönséget. És az utca a rendszernek csak egy része. A kormány az, ami kiszolgálja az utcát úgy, hogy az utcán élők még csak nem is sejtik a hátuk mögött összefutó események szoros láncolatát. Keanu Reeves (Bob Arctor) egy droghálózatba beépített ügynököt játszik, aki alulról, az utca szintjéről próbálja meg felgöngyölíteni azt az ügyet, ami a H mint halál által kezd túlnőni rajta. Ez egy paradoxon. Mivel az utcát, a drogot nem értheted a használata nélkül, ő is használójává válik, hogy minél közelebb kerülhessen az eseményekhez. Viszont minél többet fogyaszt, annál jobban veszíti el józan ítélőképességét és válik önmaga is önmaga által megfigyeltté. A lét kérdéseit feszegető önelemzés, a külső megfigyelőnek, a nézőnek, homályos, szinte megfejthetetlen kuszaságában omlik össze a rendszer, az önmaga által is csak homályosan megfigyelt emberi elme. A parádés szereposztást [Keanu Reeves, Robert Downey Jr. (James Barris), Woody Harrelson (Ernie Luckman), Rory Cochrane (Charles Freck), Winona Ryder (Donna)] és színészi teljesítményeiket talán csak a film technikai megvalósítása tudta felülmúlni. A kicsivel több mint másfél órás film ugyanis animáció. A színészekkel leforgatott filmet átrajzolták, így a szereplőknek nem valós, hanem a témához szigorúan ragaszkodva csak egy rajzolt másolatát látjuk. Philip K. Dick novelláját, gondolati világát így hűen tudta a rendező, Richard Linklater ábrázolni. Hiszen nehéz visszaadni egy olyan világot, amibe a nézők nem tudják beleképzelni magukat. Így rugaszkodott el a valóságtól a forma. Így vált a film animációvá, az élet élettelenné, mégis érzelmektől és indulatoktól feszültté. A Scanner Darkly-t Magyarországon még csak egyszer mutatták be egy animációs filmfesztiválon. Reméljük, hamarosan a mozikban is viszont láthatjuk. É.N.
6
KÉRDÉSEK A VÁLASZRA AZ ATOMBOMBA Ez a rovat a természettudományos kérdések válaszait boncolgatja, megkérdőjelezi azok erkölcsi oldalát és újabb kérdésekre invitál. Nem célom, hogy tudós módjára adjak felvilágosítást az adott témában, hiszen nem is vagyok az. Csupán szeretném felvillantani előttetek, kedves Olvasóim, milyen következményei lehetnek az általunk oly nagyra tartott modern világ vívmányainak, jó és rossz értelemben egyaránt. A mostani cikknek a témája a nukleáris fegyverek (atombomba, hidrogénbomba és a neutronbomba), azok hatásai rövid és hosszú távon, illetve a következmények. Azonban mindenekelőtt röviden felvázolom az atom szerkezetét, és az atombomba működését.
Az atom Az atom magból és elektronfelhőből áll. Az elektron negatív töltésű, a mag pedig pozitív, mivel kétféle részecskéből épül fel: a protonokból (pozitív töltésű) és a neutronokból (semleges töltéssel rendelkezik). Az atom töltése azonban semleges, mivel alapesetben az atomban fellelhető elektronok száma egyenlő a protonok számával. Az 235U jelentése a következő: az urán atomot jelöli, a 235 pedig a tömegszámot. A maghasadás Kémiai reakciónak nevezzük azt a reakciót, amikor egy reakcióban több atom is részt vesz. Ha a reakció következtében új atom (atommag) jön létre, akkor nukleáris reakcióról beszélünk, ennek két fajtája van: magfúzió (atom+atom= új atom) és maghasadás (atom => atom+atom). Most tekintsük a maghasadást, ami lehet természetes vagy gerjesztett. A természetes maghasadás ritmusát a radioaktív elemek felezési ideje (az az idő, ami alatt bizonyos számú radioaktív atom a felére bomlik) határozza meg, ez egy nagyon lassú folyamat. Az 235U maghasadásakor neutron szabadul fel, ami, ha egy másik 235U atommagba ütközik, maghasadást indít el az atomban és további neutronok szabadulnak fel, ezek újabb hasadást idézhetnek elő egy másik magban, és így tovább. Ez a láncreakció. Azonban! Mivel az urán atommagja jóval kisebb, mint maga az atom, előfordulhat, hogy a neutron nem talál „célba”. Viszont, ha megfelelő mennyiségű 235U atomot veszünk, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy a neutron részecskénk „eltalál” egy atommagot, és beindul a reakció. De vajon mekkora ez a tömeg? A tudósoknak sokat kellett számolni, mire sikerült meghatározni ezt a (kritikus) tömeget, hiszen ha kevesebb a tömeg, nem indul meg a reakció (nem robban az atombomba), ha több, idő előtt katasztrófába fullad még a kísérlet is. Ezért a bombákhoz használt radioaktív anyagokat (urán, plutónium) két vagy több
töltetbe helyezik, ezeknek a tömege együttesen haladja meg a kritikus tömeget. És már helyben is volnánk: elérkeztünk a TÉMÁHOZ. Atombomba, hidrogénbomba, neutronbomba Atombomba: az elnevezés meglepő módon téves (mivel a kémiai reakciók okozzák az energia-felszabadulást), helyesen fissziós (fisszió=maghasadás) bombának kellene hívnunk a hétköznapi életben is. Ezen bombáknál nehéz (radioaktív) elemek (pl. urán, plutónium) bomlanak könnyebb atomokká, maghasadás útján. Hidrogénbomba (fúziós bomba): ebben az esetben kisebb atomok (hidrogén, hélium) állnak össze egy nehezebbé. Ennél a bombánál, hogy beinduljon a láncreakció, nagyon magas hőmérséklet szükséges. Neutronbomba: a lényeg a következő: „egy viszonylag kis hatóerejű nukleáris fegyvernél lesz egy olyan körzet, ahol a sugárhatás halálos, a romboló hatás azonban viszonylag kicsi, így az épületek csak kevéssé rongálódnak meg, a harcjárművek használható állapotban maradnak” (egyetemi jegyzet). A lényeg az, hogy ez egy „tökéletes” fegyver a maga nemében. A bomba csupán az élő szervezeteket pusztítja el, az infrastruktúra megmarad. Hatások
Légnyomás: az atombomba robbanásakor hatalmas mennyiségű hő szabadul fel, ami létrehoz egy tűzgömböt, ami egyre emelkedik és tágul. A nagy sebességű atomok távolodni kezdenek a középponttól, és maguk előtt
7
„tolják” a hideg levegőt, ezáltal kialakul egy lökéshullám, ami lassan utoléri a tűzgömböt, és mikor „találkoznak”, a levegő elképzelhetetlen módon felmelegszik, ekkor láthatjuk a második villanást. Ez a lökéshullám okozza az épületekben azt a hatalmas pusztítást, amit többségünk csak képeken látott. Hősugárzás: a hősugárzás tüzet okoz, az élőlények szó szerint elpárolognak, távolabb a sugárzás súlyos égési sérüléseket okoz, amik azonnali vagy későbbi halálhoz vezetnek. A fényhatás pedig azonnali vakságot eredményez. Radioaktív sugárzás: mindenki tudja, mit takarnak ezek a szavak. Ez a sugárzás nem csupán rövidtávon fejti ki hatását az élőlényekre, hanem évtizedekkel, sőt, évszázadokkal később is érezhetjük nem túl kellemes következményeit. Gondoljunk csak bele: daganatos betegségek, a rák minden fajtája, genetikai mutáció (több vagy éppen kevesebb testrész, mint amennyit a természet ajándékozott az emberiségnek, a növény – és állatvilágnak), stb. Következmények A radioaktív sugárzásról már ejtettem néhány szót. És aki hallott már a csernobili (és ki ne hallott volna) katasztrófáról, az tudja, milyen veszélyekkel jár egy aprócska hiba, vagy egy nukleáris háború kirobbanása. Én csupán egy éves voltam, mikor Csernobilban elszabadult a pokol (elnézést, ha valakit sért ez a kifejezés). Nem sok maradt meg abból az időből, de arra emlékszem halványan, hogy nem mehettem ki az udvarra játszani, és a szüleim gyakran emlegetik, hogy mindenki nagyon óvatos volt, minden gyümölcsöt és zöldséget háromszor kellett megmosni. Nem véletlen, hogy sok nő nem vállalt akkoriban gyereket. És ha belegondolok, hogy van egy húgom, aki az ESET után egy évvel született, csoda, hogy él és egészséges. Mert azért remélem, nem vagytok olyan naívak, kedves Olvasók, hogy azt hiszitek, a történteknek nem lett globális következménye. Még a két, Japán városaira ledobott fissziós bombának is óriási hatása volt a Föld környezetére. Az
üvegházhatás és a globális felmelegedés minden „gyönyörűségét” élvezhetjük. Talán kevesen tudják közületek, hogy a mai napig folynak kísérleti robbantások úgynevezett „lakatlan” szigeteken, többségük a mai napig titkos. Merengjünk el ezen a tényen! Lakatlan sziget… a legtöbb ilyen sziget a Csendes – óceánon található, ahol csodálatos és változatos élővilág található, több százezer még fel nem fedezett fajjal, a biológusok mennyországa! És gondoljunk bele abba, mi hogyan éreznénk magunkat, ha az egyik nap jönne egy önmagát fejlettebbnek tartó faj hadserege, és mondjuk 13:06 órakor ledobna egy bombát a városunkra. Arra a helyre, ahol élünk, ahol a családunk lakik, ahová minden nap munkába járunk. Elpusztulna a kedvenc teázónk, ami annyi emléket hozott nekünk (randevúk, baráti összejövetelek, magányos üldögélések egész sorát). „Tovább is van, mondjam még?” Kísérleti robbantások… vajon mivel kísérleteznek, és annak milyen következ-
ményei lesznek? És ezeknek a kísérleteknek mi értelme van? Újabb pusztító fegyverek tökéletesítése a cél, hogy aztán azt mondhassa az állam vezetője: van egy új bombánk, vigyázzatok? Mert nekem az tűnt fel, hogy eddig nem sok hasznát vettük az atombombáknak. Titkos… nos, ez megint egy érdekes szó. Tapasztalataim szerint, minden, ami titkos és robban, az rossz. Ez csupán az én véleményem, de a titkok idáig az atomfizikában nem hoztak jó értelemben vett hasznot. Aztán ott van még valami: tengeralattjárók: nukleáris töltettel vannak felfegyverezve. Mi lenne, ha az egyik véletlen felrobbanna valahol az óceán közepén? Mekkora pusztítást okozna a környezetben? Néhány érdekesség Történelem: tudtátok, hogy az atombomba kifejlesz-tésében a legnagyobb szerep a magyaroknak jutott? Leghíresebb személyek: Teller Ede, Szilárd Leó, Neumann János, hogy csak néhányat említsek. Neumann János volt, aki a matematikai alapjait adta az atomfizika problémáinak megoldásához, egy igazi úri
ember volt (mindig öltönyben járt, kiváló volt a modora). Teller Ede részt vett a hidrogénbomba kidolgozásában, Szilárd Leó pedig élete végén beismerte, tévedett. Sok tudós gondolja, az, amit tesz, az egész emberiségnek hasznos. Ő is így hitte. Azonban, amikor kiderült, rákja van, egy fontos gyógymódon kezdett dolgozni. Így született meg az azóta millió ember életét megmentő kemoterápia. Meg is gyógyult, és halálakor nem találtak a szervezetében egy rákos sejtet sem. Hidegháború: a világháború után a Szovjetunió is sikeres atombomba robbantást végzett. És elkezdődött a hidegháború és a nukleáris fegyverkezés. Azóta megkötötték az atomcsendről szóló egyezményt, amit nem csak az atombombával rendelkező államok írtak alá. Talán sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket a tudomány iránt. Remélem, elgondolkoztok ezen a cikken és a benne felmerülő kérdéseken. Kérdésekkel ostromoljatok, megpróbálok mindennek utánanézni. A következő fejezetben az abortuszról fogok írni. Ezzel kapcsolatban is várom a kérdéseket, feltevéseket. Hegyi Krisztina
érintették, hanem kollektiven az egész emberiséget. Egy ilyen korszakban az egyén, a művész megpróbál visszanyúlni egy vezérlőelvhez, egy mozgatóhoz, amely ismételten értelmet képes adni az igazságtalanságok által porig sújtott világnak. Ez a menekülési útvonal lehet maga a vallás, vagy az egyén hatalmát és erejét felmagasztaló misztikus tudományok. Az alkotó egyén megpróbálja azt az összevisszaságot, és a visszafordíthatatlannak tűnő, megállíthatatlanul közelgő végítélet érzetét átadni a szemlélődő tömeg számára, amit ő mélyebb érzékenységéből fakadóan a világból és annak helyzetéből kivesz. Amennyire rendetlen és kaotikus a létezés, pontosan annyira elmosódott és tiszta formákat, vonalakat nélkülöző a művészet is. A világ első látásra rendezettnek tűnő felszíne alatt már nem ennyire mesés a helyzet. De ezt igazán csak az arra „kiválasztott” művész képes észlelni a maga valóságában, illetve szemléltetni a publikummal. Kecskés Péter aktuális kiállítása a Res-sur-Rex-I.T. (feltámadás, megújulás) nevet viseli és egyben egyfajta tiszteletnyilvánítás a témában érintett elődök irányába (Wilhelm von Gloeden, Austin Osman Spare, különféle ikonfestők, mint például Tarkovszkij, továbbá Arnulf Rainer, Kepes, Moholy-Nagy, stb.). A művész szavaival élve: „a cím utal a művek rekreálására, az artisztikus mozzanat újraértelmezésére, sajátlagos "felhasználására", valamint a feltámadás keresztény és nemkeresztény megközelítéseire. A nagy kérdés, a művészettörténeti folyamatosság és a hagyomány rendje közti feszültség, valamint a vallásos (pogány és nem-pogány) mágikus, misztikus megközelítések együttes használata, és ennek jogossága.” Az ábrázolási módnak egyszerre van szakrális és profán sugallata, és olyképp hat a szemlélő számára, ahogy egy szent lényegiség megjelenik az egyszerű hétköznapi közegben.
Művészeti rovat
Művészet más szemmel A legizgalmasabb dolgok mindig váratlanul és felkészületlenül érik az embert. Szerintem tökéletes példa erre, az a konkrét eset, amikor az elsős diákot valaki hirtelen megrohamozza az iskola folyosóján, miközben ő éppen a falra felfüggeszetett mintatanterveket böngészi. Lélegzetvételnyi szünetet, illetve az ellenállás esélyét sem hagyja meg szerencsétlen nebuló számára, sőt még a másnap estéjét is betáblázza egy fura programmal, amiről jó lenne esetleg még egy írást is prezentálni a frissen induló iskolai újságba. (De végül is, az én hibám! Kellett nekem elárulni, hogy tanultam valaha is újságírást.) Nincs mese, fejet kell hajtani, és innentől kezdve teljes gőzzel előre! Ne értsen félre senki, ez nem burkolt szitkozódás akar lenni, hanem pont ellenkezőleg. Az én esetemben (és ezzel talán nem is vagyok egyedül) szükséges némi motiváló (belerángató) erő vagy tényező, amelynek következtében belecsöppenek az élet sűrűjébe. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy leeresszek, és teljesen elhagyjam magam. Nos, ilyenkor jönnek jól ezek a véletlenszerűnek tűnő szituációk, amikor megtalál minden olyasféle dolog, ami véget vet az unalmas nyugalomnak. Mikor, megkaptam a felkérést, hogy írjak egy kiállításról, amin az egyik tanárunk, Kecskés Péter, fotótárlata tekinthető meg, elég nagy bajban éreztem magam. Később tudtam meg, hogy a főiskolán Péter a modern művészetekről, bővebben az apokalipszis művészetről tart előadást. Be kell valljam, hogy elég felkészületlen vagyok ezen a területen, szinte semmit sem értek a fotóművészethez, de úgy általánosságban véve az egész XX. századi kultúrkör idegennek tűnik a számomra, leszámítva talán az irodalmat. Éppen ezért fogalmam sem volt, hogyan nyúljak a témához, és még maga a kiállítás után sem éreztem könnyebbnek a dolgomat. Belátogattam a művész úr órájára is, de még ettől sem lettem sokkal okosabb. Ekkor döntöttem, úgy, hogy az érzékeimre, illetve a benyomásaimra fogok támaszkodni. Magát, az egész XX. századot a káosz és a kilátástalanság jellemezte. A történelem szövetét két ízben is átvérezték a világháborúk okozta gyógyíthatatlan sebek. Ezek nem csak a bennük résztvevőket
Dömötörfi János
8
TRADÍCIÓ A metafizikai hagyomány rövid bemutatása Németh Beatrix Johanna „szubjektív” faktor mára a perifériára szorult, a közvetlen tudásmegtapasztalás elvesztette létjogosultságát a mennyiségileg megmérhető, „objektív” tényekkel szemben. Ez azonban sokkal több, mint egy múló „civilizációs válság”, és (legalábbis részben) ennek a felismerése vezette az elmúlt évszázadok tradicionalistáit a Primordiális Tradíció megfogalmazásában, vagyis egy olyan, ideológián és valláson túlmutató metafizikai elvrendszer élővé tételében, amely az idő és a tér mintegy mellékes korlátait figyelmen kívül hagyva visszanyúl az „emberi szellem” azon állapotához, amely még számol a transzcendens realizáció lehetőségével, s amely számára az anyag – a tér, a test, az „anyagiak” – csupán a lét egy formája, de korántsem célja – konkrét létében se nem alul, se nem föléértékelt. A Tradíció legkitűnőbb képviselői kivétel nélkül olyan személyek, illetve olyan személyek voltak, akik a fentiek fényében azt keresték, ami valóban emberinek nevezhető, s e keresés közben természetszerűleg léptek kapcsolatba a „keleti” tanokkal is – ezek ugyanis egy tulajdonképpen teljesen esetleges, de fennálló szakadás folytán még ma is közelebb állnak a tradicionális világképhez, mint akár a „legkifinomultabb” nyugati filozófiák (melyek ugyan szép kérdéseket tesznek fel, de érdekes módon épp az oly értékes „objektív” válaszokat képtelenek megadni). René Guénon, Julius Evola vagy Frithjof Schuon mind messzire kalandoztak világunk számottevő és kevésbé számottevő ideológiai rendszereiben, s ugyanezt tette Magyarországon Hamvas Béla. (A kortársak közül, mivel mindenkit nem ismerünk-ismerhetünk, ebben a formában most inkább senkit nem említenénk.) Azonban szó nincs arról, hogy a tradicionalizmus valamiféle részeket kiragadó, olvasztótégelyszerű gyűjteménye lenne az „értékesnek ítélt doktrínáknak”. Ennek épp a fordítottjáról van szó. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy létezik eredendő emberi minőség (legyen ez akár időfeletti, akár kialakult), annak ilyen vagy olyan formában minden létező emberi felépítményben meg kell nyilvánulnia. Ami a vallásokban tehát lényegileg – és nem minőségileg – közös, az az eredet, nem pedig a „cél”; pontosabban, az eredet önmaga a cél: az elvesztett tudás újrafelfedezése, restaurációja, realizációja és kiterjesztése. A mi általunk nevezett hagyomány ebből a szempontból primordiális, és ezen vallás-előttiséget képviselő aspektusánál fogva több (konkrét aspektusok tekintetében pedig természetszerűleg kevesebb), mint egy vallás. Nyilvánvalóan következik ebből, hogy teljesen „egységes” Tradícióról nem beszélhetünk; valóban egy-séges csak a valódi eredet, a csak minden létező-létezhető fogalmakkal egyszerre, vagy egyetlen létező-létezhető fogalommal sem leírható Abszolútum lehet. Ha konkrét keretek közé akarnánk szorítani a Tradíciót, megszűnne az lenni, ami miatt Tradíciónak nevezhetjük; valójában ugyanis nem több és nem kevesebb, mint egy olyan irányultság, amely a disztorció helyett a centrális egység, a mennyiség helyett a minőség, a formákba tört, valójában holt létezés helyett a szellemileg tiszta (és ennélfogva formailag is adekvát) állapot felé mutat. Mindennek figyelembevételével meg kell tehát jegyeznünk azt, hogy amikor szerény kereteink között a Tradíciót jelöljük meg vizsgálódásaink kiindulópontjául s valamelyest céljául is, nem jelenthetjük ki, hogy magáról »a« Primordiális Tradícióról írunk. Éspedig annálfogva nem, hogy minden egyes megfogalmazás – amiképp maga minden egyes fogalom is – egy már eleve devalválódott szintjét képviseli az
Meglehetősen nehéz vállalkozásba kezdünk akkor, amikor egy újságcikk minőségében és terjedelmében kívánunk értekezni a „primordiális metafizikai”, vagy akár bármely más tradícióról, s még nehezebbe akkor, amikor ezt kimondottan a tényleges meggyőzés vagy szellemi szupresszió szándéka nélkül tesszük. Mindazonáltal úgy gondoljuk, hogy függetlenül Olvasóink elvi vagy hitbéli meggyőződésétől, mindenképpen érdemes – szinte csak a tájékoztatás, figyelemfelkeltés és elgondolkodtatás igényével – belevágnunk, hiszen bármely olyan akció, amely végső soron közelebb visz a világ természetének megértéséhez vagy a transzcendens realizációhoz, megéri az erőfeszítést. Cikksorozatunkban be fogjuk mutatni a Primordiális Tradíció viszonyulását néhány olyan filozófiai alapkérdéshez, amely a mai, főképp az ún. „nyugati” civilizációban a perifériára szorult, vagy – álláspontunk szerint – egy teljes mértékben helytelen megvilágításba került, illetve igyekezni fogunk rámutatni azon kapcsolódási vonalakra, melyek mentén a vallási-kulturális megosztottság pejoratív vonatkozásai felszámolhatóak, miközben mégis elkerüljük azt a vulgáris tendenciát, amely minden „vallást” egy olyan közös pontba igyekszik besűríteni – nevezetesen a „hit” definíció nélkül álló, pusztán „pszichológiai” természetűnek beállított pontjába –, amely a teljes szellemi-spirituális összeomlás veszélyével fenyeget. Ám mielőtt bármely témába belefognánk, illendő és fontos legalább röviden bemutatnunk, mit is értünk a Primordiális Tradíció alatt. A mai tradicionalizmust tekinthetjük úgy, mint egy teljesen természetes szellemi reakciót mindazon jelenségekre, melyek a modern világ elkerülhetetlen, egyben destruktív velejárói. Főként az elmúlt háromszáz-négyszáz évben, ha mondjuk Európát tekintjük, megfigyelhető azon tendenciák fokozott felbukkanása és térhódítása, amelyek egyértelműen és szinte kizárólagosan felelőssé tehetőek a mai Nyugaton tapasztalható általános spirituális kiüresedésért-elfajulásért, s ennélfogva áttételesen minden olyan jelenségért, mely úgymond „társadalmi” bázisú – beleértve ebbe mind az egyértelműen negatív, mind a „közhasznúnak” álcázott gazdasági és tudományos fenomenákat is. Fontos megjegyeznünk, hogy ezalatt soha nem a pusztán funkcionális, az emberi tényező szempontjából voltaképpen irrelevánsnak tekinthető jelenségeket értjük, ezek ugyanis – mint például a fizika vagy az orvostudomány technológiai aspektusú vívmányai, a közgazdaságtan, a politológia, a szociológia, valamint más határtudományok eredményei – nem tekinthetők többnek körülményeknél, s önmagukban sem pozitív, sem negatív jelleget nem hordoznak. Vannak azonban olyan ideológiai vonulatok mindezek háttérében, melyek már joggal nevezhetők egyenesen antitradicionálisnak. A pénz régóta tapasztalható általános uralma, a modern ún. „művészeti” irányzatok teljességgel öncélú térhódítása, az ateizmus és materializmus terjedése, a közélet teljes elvulgarizálódása, vagy az emberi szellem/lélek (mindenki helyettesítse be a neki tetszőt) pusztán agyi folyamatokra való lealacsonyítását végző pszichológia aligha bemutatandóak ezek közül. Mindezek azonban a „fejlődés” szellemében múló jelenségekként tűnnek fel, s kevesen veszik észre, hogy a tendencia ezzel éppen ellentétes; ennek egyik legfőbb oka pedig éppen az, hogy a fenti különbségtételt funkcionális és fundamentális között kevesek képesek-hajlandóak elvégezni; a minőségi analízis, mint olyan, általánosságban véve halódik – a
9
eredendő állapotnak (ha másért nem, hát épp megfogalmazottsága révén, ami is végső soron megnyilvánulás, mint ilyen pedig szükségszerűen leszármazás), s így semmiképp sem lehet „pontos” annak a mai, externális értelmében. Két dolgot viszont megtehetünk: bemutathatjuk a Tradíció azon aspektusait, melyek voltaképpen egy fogalmilag körülhatárolható szellemi entitássá („Tradíció”) teszik, függetlenül az esetleges kisebb elvi eltérésektől, illetve megmutathatjuk a Primordiális Tradíció azon rendszerét, melyet mi magunk – de facto a szerző – képvisel. Hogy ez miként viszonyul a mások által képviselt formához, az ebben a kontextusban mondhatni irreleváns; vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy blaszfémia lenne lényegükben és szinte minőségükben is teljesen hasonló (vagy azonos) rendszerek összehasonlítására pazarolni az időt, amikor a szembenállás más rendszerekkel (főként a már említett „nyugatival”) ennyire nyilvánvaló. (Csak mellékesen, pusztán az érdekesség kedvéért jegyeznénk itt meg, hogy az ilyen „irreleváns”, kvázi figyelmen kívül hagyható különbségek azok, melyek a történelem távlataiban, illetve kronológián kívül bizonyos minőségi peremfeltételek hatására mégis a legnagyobb ütközésekhezszakadásokhoz vezetnek; ennek a jelenségnek a hátterében pedig éppen az az attitűd áll, mely egy bizonyos szint alatt hajlamos mellőzni a különbségek figyelembevételét. Nos, e figyelembevétel most megtörtént, s csupán az egyszerűség kedvéért nem fejtjük ki, minthogy ez nem vágna egybe egész cikksorozatunk témájával. A jelenség maga amúgy két végletre futhat ki, illetve a kettő között számtalan kevert minőségű eredményre; kezeletlenül az általános metafizikai – majd fizikai – szétesést vetíti előre [finomabban ezt különválásnak hívhatnánk], kezelése viszont egy metafizikai harccal egyenértékű. Az olyan lehetőségek, mint például a „filozófiai spekulációkkal való felhagyás”, azért nem léteznek, mert (1) nincs szó filozófiai spekulációkról, (2) a dolog fundamentális természete miatt minden, a problémától való elfordulás lényegében a nem-tudás akciója, tulajdonképpen „menekülés” a megértés elől.) A Tradíció végső igazsága az „Abszolútumban” fogalmazható meg; megfogalmazható, mert e megfogalmazást megértve megértjük megfogalmazhatatlanságát. Az Abszolútum semmiképp sem kezelendő valamiféle konkrét entitásként; lényegét az alkotja, hogy önnön maga lényege. Egyszerűbben: tekinthetjük a Világnak, értve ezalatt minden megnyilvánult, és egyben minden megnyilvánulatlan (azaz potenciális) elemét. Amikor minden megnyilvánulatlan (lásd az „ősállapot” némely más rendszerekben), minden potenciális és semmi nem létező. Ez az állapot ennélfogva nem-állapot, állapoton túli, de mint ilyen, implikálja az állapot létezését, mint saját viszonyítási pontját. Ergo az abszolút állapot mindig potenciális, és soha nem létező; vagy: »a« minden (a) potenciális és »a« semmi (a) nem-létező. Egyszerűbben: a teljesen megnyilvánulatlan „állapot” nem értelmezhető és céltalan is; a megnyilvánulás szükségszerűen következik be, mint »a« lét feltétele. Az első megnyilvánult tehát a már említett állapot, vagyis az állapotiság, mint olyan. Ennek nem-megnyilvánulása a Semmit jelentené, ám minthogy valami van, ezen eset nem áll fenn – ha ugyanis fennállna, senki nem alkothatna róla fogalmat. (Kicsit olyan ez, mint az úgynevezett „antropikus elv” a csillagászatban: ez azt fogalmazza meg, hogy az ismert világegyetem szükségszerűen olyan, amilyen [az emberi intelligencia kialakulásához vezető], máskülönben nem lenne megfogalmazható.) Arról elmélkedni tehát, hogy milyen a „Semmi”, valóban felesleges spekuláció, ugyanakkor az alapvető tétel értelmében ez az állapot is potenciális, azaz része az Abszolútumnak; mint ilyen, létezhet kizárólagosan, de ettől még minden más potenciális marad, vagy létezhet más dolgokkal egyszerre, ebben az esetben viszont korántsem végletes.
10
A megnyilvánulás mindig alászálló folyamat; ez szükségszerűen következik abból, hogy minden egyes megnyilvánulás távolabb visz attól az állapottól, amely teljesesen megnyilvánulatlan, kvázi (megnyilvánulatlanságában) osztatlan lenne. Az alászállás végén minden megnyilvánulttá válik (beleértve ebbe a „semmit” is), így viszonyítási pontját veszti, s ismét abszolút lesz. Ez az a dinamika, ami a „mozdulatlan középpont” (az Abszolútum egyszerre állapoti és állapotiságon túli mibenléte) körül a Világot állandóan előrefelé hajtja; minden ciklus az abszolút állapottal kezdődik, s a megnyilvánult, formákba tört, devalválódott állapottal ér véget. (A formaiság [„anyagiság”] ugyanis a megnyilvánulás egy kései szintjét képviseli, mint olyan állapot, ami egyre inkább externális, tárgyi, a belső lényeget csak kaleidoszkóp-szerűen tükröző és – mennyiségi. [Gondoljunk csak az anyagot felépítő részecskék sokaságára.]) Ez nem jelenti azt, hogy az anyag, mint olyan, mindig és feltétlenül egy világciklus végének közeledtét jelezné (bár szükségszerűen – mint minden megnyilvánult – ezt teszi), ugyanis az „idő”, mint közeg, egyáltalán nem játszik szerepet jelen esetben. Az alászállás transzcendens folyamat; valami nem azért nyilvánul meg, illetve formálódik „anyagivá” egyre inkább, mert telik az „idő”, hanem mert ez belső lényege, vagyis: eleve elrendeltetett zuhanása. Ugyanakkor ez a minőség, a megnyilvánulás, épp ott válik megragadhatóvá és megfordíthatóvá, ahol megjelenik az idő; a világciklus végének közeledtével ugyanis (ezt, hangsúlyozzuk, ne feltétlenül – vagy kizárólag – időben próbáljuk meg elképzelni) a további alászállás, bár a maga „fordított módján”, de épp afelé a nemtartható állapot felé mutat, ahol megszűnik a viszonyítási pont – a formaiságban való teljes feloldódás „veszélyét” felismerve életre hívhatók a megfelelő akciók. Hogy ez (tudniillik „a tömeges megvilágosodás”) mégsem egy általános jelenség, annak magyarázata a Szabad Akaratban rejlik. Anélkül, hogy „belebonyolódnánk” ez utóbbinak a kérdésébe, elmondhatjuk a következőket. Először is, a Szabad Akarat lényegében megfelel az elsődleges disztorciónak vagy szétaprózódásnak, tehát annak, hogy van állapotiság. Ez kvázi az individualitás gyökere, minthogy minden, ami bármilyen állapotban van, szükségszerűen individuális – legalább – abban a minőségében, hogy elmondhatjuk róla: egy bizonyos állapotban van. Másodszor, amennyire maga az Abszolútum két olyan véglet együttes minősége, melyek nem is kiegészítenék, de kizárnák egymást (a minden és a semmi), a Szabad Akarat mint lehetőség épp annyira ilyen: épp az Abszolútum által determinált determináció és a „Mély” (a teljesen megnyilvánult) teljes kiszámíthatatlansága („káosza”) együttesen jellemző rá. (Ez utóbbi szoros kapcsolatban áll az anyagisággal és a mennyiséggel, de erről majd máskor beszélünk.) A Szabad Akarat determinált oldala képes keresztülhajtani az adott létezőt a káoszon, egészen a teljes – és végzetes – megnyilvánultságig; ugyanígy, „kaotikus” komponense képes lehet felszámolni az alászállás determinált kötelékeit, s így megindítani a felemelkedő folyamatot, egyes esetekben egészen a teljes megnyilvánulatlanságig. (Ami mellesleg nem egyenértékű a megszűnéssel, de erről is később.) Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, ezen akaratnak tulajdonképpen „fel kell eszmélnie”: a korlátozott, „szunnyadó” szabadság elég lehet, hogy a Szabad Akarat önmagára ismerjen mint állapot (belső realizáció és/vagy fenomenológiai megismerés által), és ezen felismerés fényében döntsön. A döntés, mint lehetőség, mint „potenciál”, két végzetes elvi következménnyel jár, amelyeket feltétlenül szem előtt kell tartanunk. Amennyiben belátjuk, hogy a döntés maga a szándék, úgy szükségszerűen belátjuk azt is, hogy a szándékot az externális feltételek, kvázi a „körülmények” lényegében nem befolyásolják-befolyásolhatják, legfeljebb annak determinált aspektusát, mely aspektus azonban önmagában nem feleltethető meg sem a szándéknak, sem a „szándék csírájának”, „okának”;
lényegi oka nem más, mint a hanyatlás természetének belátása; ez a „hanyatlás” egylényegű a növekvő számú elsődleges megnyilvánulások megjelenésével, és az ezekből való minőségi és mennyiségi továbbszármazással – mintegy teljesen természetes, hogy az egység restaurálása felé mutató irányultsággal nem fér össze egy olyan rendszer elfogadása „végsőként”, amelyből hiányzik az abszolút középpont, a minőségi hierarchia csúcspontjának lehetősége. Természetesen az imént elmondottak nem azt jelentik (és soha nem is szabad azt jelenteniük), hogy a megnyilvánulás különböző szintjein megfigyelhető jelenségek összessége mintegy teljességgel „lényegtelen”, ignorálható lenne; ellenkezőleg, voltaképpen egyáltalán nem ignorálhatóak ezen jelenségek, s ez egyenesen következik az emelkedés természetéből, tudniillik hogy visszavezetés, transzcendens újrarealizáció, nem pedig valamiféle torz „hisz’ úgyis minden egy”elv „intellektuális” (még ennél is rosszabb esetben pedig pusztán emocionális) „felfogása.” E vonal mentén bontjuk ki a Primordiális Tradíció, az úgynevezett tradicionalizmus utolsó két, e tanulmányunkban megemlítendő, sarkalatos pontját. Ezek közül az első – talán valamelyest kevésbé fontos, vagy bizonyos szint fölött „előbb” elhagyható – a különböző, jóllehet egyáltalán nem önkényes princípium-rendszerek tételezése-elfogadása. Princípium alatt olyan elsőrendű megnyilvánulásokat érthetünk, melyek valójában még szupraindividuálisak, individualitásuk csakis mint létezésük (nem nem-megnyilvánultságuk) definiálható; e princípiumok magukban hordozzák – jóllehet egymás közt megosztva – minden további, az ő szintjükön még megnyilvánulatlan létező potencialitását. Halmazos példánkkal élve, a princípiumok azok a B, C, stb. halmazok, melyek ugyan már elemei valami másnak, de lényegében még mindig végtelen soknak tekinthető elemük, illetve részhalmazuk lehet. (Itt kell megjegyezni, hogy tulajdonképpen egészen az alászállási ciklus teoretikus legvégéig minden létező tekinthető princípiumnak; ugyanakkor az anyagi világ – a tér és az idő – konkretizálódásával megjelennek olyan erők [mint például az entrópia] melyeket figyelembe véve helyesebb a princípiumok szükséges tulajdonságának tekinteni az időfelettiséget.) A princípium-rendszerek közül feltétlenül megemlítendő a Fény-Árnyék kettős (aktív-passzív, kisugárzóbefogadó, szoláris-lunáris értelemben), illetve a Fény-Akarat-Tér hármas (Tudás-Szándék-Forma, Szellem-Lélek-Test értelemben.) Nyilván ezen princípiumok sem léteznek örökké; primordialitásuk a közvetlenül az Egy szintje alatti minőségükben fogalmazható meg, ezzel korrelációban pedig az is belátható (bár e belátás sem mint „okfejtés”, sem – és főként nem – mint praxis nem mutatható be ezen keretek között) hogy egy teljes alászállási ciklus csakis ezen primordiális rendszerek (újra)-megnyilvánulásával kezdődhet – e tekintetben tehát mégis örökkévalók. (Hozzátéve, hogy „e tekintetben” minden olyan létező tekinthető örökkévalónak, amely „magára ismer”, mint irányultság. Ezzel kapcsolatban mindenképpen fontos lehet megemlítenünk LÁSZLÓ ANDRÁS „Halál és halhatatlanság” című előadását, mely olvasható a Tradíció Évkönyv 2000-es számában – fenntartva, hogy bár Primordiális Tradíció csak egy lehet, megnyilvánulása számtalan, s ezek közül csak a személy választhatja ki a számára – tehát számára egyedül – „igazit”.) A másik, egyben fokozottan hangsúlyozandó pont a Tradíció, és általánosságban véve – akár még más hagyományokra is kiterjesztve – a tradicionalizmus „filozófián túlisága”, vagyis az, hogy bármely, akár a legprecízebb, a fogalmiságból származó elégtelenségeket a lehető legjobban ellenpontozó, ámde mégis pusztán intellektuális megértés végső soron semmi a közvetlen megtapasztaláson, transzcendens realizáción alapuló tényleges Tudáshoz képest. E realizáció kétféle: külső és belső; a külső megfelel a Tudáson alapuló Akarat Téren át történő kivetítésének, ezen keresztül pedig előbb a Tér, majd az Akarat, s végül a Tudás teljes ön-jelenléttel
amelyből a szándék nem deriválható. (Már „csak” azért sem, mert a deriválás, a „leszármaztatás” szükségszerűen szinteséssel jár, a szándék esetében azonban a determinált és a nemdeterminált aspektusnak még csak nem is az adott szinten, hanem egy eredendően felsőbb szinten való egységéről kell beszélnünk – értve egység alatt nem egy „evolutív” szintézisét két egymással ellentétes princípiumnak, hanem egy olyan még forrásprincípiumhoz való visszatérést, amely megnyilvánulatlan állapotban tartalmazza a – szigorúan csak időben – „eggyé-olvasztandónak” tűnő elemeket. [Bár látszólag ide egyáltalán nem kapcsolódó és talán sarkított példa is, de gondoljunk csak a modern halmazelmélet alapjaira: ha azt mondjuk, hogy B és C halmaz uniója A halmazt adja, az nem egyenértékű A halmaz B és C halmazokból való származtatásának, sőt: B és C elemei A-nak. A modern matematika, illetve a fizika egyes ágainak és a Tradíciónak a kapcsolata egyébként egy rendkívül összetett, több figyelmet érdemlő kérdés, amelyre később még visszatérünk, amint a hely/idő megengedi.]) Amennyiben tehát a szándék nem befolyásolható külsőleg, kijelenthetjük, hogy egy szubjektum számára tetteit illetően de facto nincs mentesítő körülmény, továbbá megfogalmazhatóvá válik, hogy a szándék – a döntésen és a Szabad Akaraton keresztül visszavezetve – megegyezik magával az individuummal; ebből kifolyólag pedig végső szinten az egyetlen, amit érdemes, illetve szükséges figyelembe vennünk bármely állapot kapcsán („állapotnak” tekintve minden individuumot is), az az irányultság, annak intencionális értelmében, s ezen irányultság háromféle lehet: alászálló, emelkedő vagy döntő. (Ez utóbbi a „már nem-alászálló” vagy „már nem-emelkedő”.) A döntés félig-determinált aspektusát, valamint – pontosabban főként – az időn kívüliséget figyelembe véve azonban lényegében csak az emelkedő, mint „győztes”, illetve az alászálló, mint „elbukott” lehetősége marad; a döntés az, ami e kettő között – nem tautizmusként, hanem inherens minőségként felfogva – dönt. Az elmondottak – a fogalmazás és/vagy a megértés elégtelensége miatt – esetleg felkelthetik a „dualizmus” képzetét, ettől azonban kategorikusan el kell zárkóznunk. Sem a „megnyilvánulás” és a „nem-megnyilvánultság”, sem a „minden” és a „semmi”, sem az „alászállás” és az „emelkedés” nem képeznek párokat abban az értelemben, ahogy az dualizmushoz vezetne. Lényegében ugyanis nem arról van szó, hogy e végletek mindegyike létezik, s változó arányú szintézisük változó minőségű dolgokat adna. A megnyilvánult számára nem létezik saját megnyilvánulatlansága; a minden számára nem létezik a semmi (csak úgy, mint a mindenben inherens lehetőség, de nem úgy, mint aktualitás, konkrétum), az alászállás számára pedig az emelkedés a lét tekintetében egyoldalúan végzetes, s nem kölcsönösen kioltó. Vagyis: nem szintetizálhatóak, nem e dolgok „egyesítése” vezet az Abszolútum szintjére – s itt megint csak a halmazelmélettel kapcsolatban megjegyzetteket idéznénk. A dualizmus elutasított szintézis abban az értelemben, hogy egy tézisből, illetve e tézis antitéziséből álló rendszer; megkívánja tehát, hogy legyen tézis. Az Abszolútum azonban, a már belátottak fényében, vagy van, de ez esetben semmiképp nincs (1, tehát nem 0), vagy nincs, de ez esetben semmiképpen sem „van” (0, tehát nem 1). Ily módon, minthogy kizárja önmaga antitézisének lehetőségét, nem tekinthető tézisnek; ha nem tekinthető tézisnek, valóban nem lehet duális. A Tradíció afelé a középpont felé mutat, ahonnan minden származik (a semmit is beleértve); ha a megnyilvánulások szintjén meg is jelennek egymást kiegészítő elemek rendszerei, a Cél a végső forrás („egység”), ami mondhatni „végső forrásiságában” szükségszerűen egyedüli. Amint bizonyos tradicionális forrásokban szerepel: „Az Igazság önnön maga, és ez önnön maga az Igazság.” A dualizmus (illetve a magasabb elemszámú komplementer rendszerek) végső szinten való elutasításának
11
visszaadhatók szimbólumokkal, de teljesen pontosan csak személyes realizációjuk adja-adhatja vissza őket; mindenesetre e három magyar szó szükségszerű és esetenként durva torzításokat hordoz magában, az őket olvasó személytől függően. (E bevezető cikkünk egyik fő célja éppen az, hogy ezen torzításokat lehetőségeinkhez mérten kiküszöböljük.) Harmadszor, és e kitétel konkrétabb a másik kettőnél, egyik szó alatt sem feltétlenül azt értjük, mint ami a „köztudatban megszokott”, illetve különböző elvi-vallási kontextusokban esetleg elfogadott: a Test több, mint az élő test, és több még a pusztán korporális elemek legtágabb körénél is – valójában a Forma leképeződését jelenti, mindazon jelenségek együttesét, amelyek valaminek a legszélesebb értelemben vett anyagi megnyilvánulását képezik. A Lélek hozzávetőlegesen azon elemek halmazának tekinthető, melyek az anyagi jelenlétből adódnak, illetve az anyagi megnyilvánulás felé irányulnak, ideértve az általánosan értelmezett érzéseket és gondolatokat, az érzést és a gondolkodást is; Szellem pedig az a Tértől teljesen független, időfölötti individuum, amelyet a Szabad Akarattal azonosíthatunk – alacsonyabb, még nem a Lélek szintjére zuhant megnyilvánulásai pedig azok a „személyiségjegyek”, melyek az irányultsággal összhangban tudatosan választódnak ki-épülnek fel, illetve melyek az elsődleges primordiális princípiumok, a Fény és az Árnyék által – szűkebben véve a kettő közül valamelyik által – az ontológiai keletkezés (azaz a megnyilvánulás vagy leszármazás) pillanatában meghatározottá váltak, mint az adott individuumot létségében meghatározó, csakis a Fény és az Árnyék fölötti szinten irrelevánssá váló tulajdonságok. Ezzel hozzávetőlegesen áttekintettük a Primordiális Tradíció alapvetései közül talán a legfontosabbakat – azokat, amelyek által konvencionális szinten már definiálható mindez mint a Primordiális Tradíció, s mely alapvetések mentén később majd megvizsgálhatunk partikulárisabb témákat, természetesen azokat is – akárcsak ezt – a „teljesség igénye nélkül”, bár e furcsa frázis jól példázza a mai kor gondolkodásmódjának ficamait. Igény és lehetőség nem ugyanaz, és amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.
történő megértésének-uralásának (/ befogadásának), vagyis az olyan – és csak olyan – formai akciók életre hívásának, amelyek megfelelnek a „helyes”, vagyis az alászállást és szétaprózódást megfordító, illetve felszámoló szándéknak. E tág körbe tartozik a partikulárisan értelmezhető becsület éppúgy, mint a szigorúan vett fizikai jelenségeken túlmutató cselekvések – az „érzés”, a gondolkodás, az akarás, a megértés – megtisztítása, hiszen e tág összefüggésben a Tér megnyilvánulásának tekintendő minden, ami kizárólag kontextuális és kondicionált mivoltában „létező”, tehát valójában csak formai: a fogalmak, az érzetek, sőt, az ezeken alapuló szándék is. Ez utóbbi más módon, mondhatni más szinten „determinált”, mint a Szabad Akarat: épp azon kaotikus komponens által determinált ugyanis, ami az alászálló ciklus végén a világ teljes szétesését hozná el, vagyis kizárólag a Mély által meghatározott. Amint megjelenik a Tudás bármely szintű realizációja, a szándék – a restauráció révén – közeledni kezd a Szabad Akarathoz, mondhatni kezdi felismerni Önmagát, mint a Szabad Akaratot, e felismerés pedig az alászállás által való determináltság megértése mentén bontakozik ki: ekkor, és csak ekkor válik lehetségessé, hogy a Tér általi, tehát „kaotikus” meghatározottság egyfajta „éltető erővé” váljon, minthogy ekkor a szándék – már legalább partikulárisan létező szabadsága folytán – képes lehet a Teret áthatni, s nem kizárólag a Tér által áthatottnak lenni. (Az „áthatás” szoláris és lunáris értelmezhetőségének különbözőségétől hely és idő „hiányában” – ami rossz kifejezés, hisz épp ezen két megnyilvánulás túlzott kényszerítő hatásáról beszélhetünk – most eltekintünk.) A belső realizáció párhuzamosan zajlik a külsővel, ugyanakkor a megnyilvánulások vonalán tekintve lényegében felette áll annak; az emelkedés során – mely ismét hangsúlyozandóan nem kizárólag időben értendő – ennélfogva épp fordítva jelenik meg, s csak akkor válhat valódi realizációvá, hogyha a korrespondens Tér-beli akciók már lezajlottak (vagy zajlanak, vagy „eldöntetett, hogy zajlani fognak”, stb.) A belső realizáció az, amit pozitív megfogalmazással képtelenség elmondani; mindaz igaz rá, amit az Abszolútumra mondtunk, hiszen a belső realizáció végcélja, egyben lehetőségének forrása az Abszolútum; a belső realizáció abszolút individuális, szubjektív, mint egy akaratnak a középpont felé mutató irányultsága, s abszolút nem-individuális, mint olyan, ami a teljesség megnyilvánultságot megelőző szintje felé mutat. A belső realizáció első mozzanata a közvetlen ráébredés vagy „intuíció” – ez sorozatosan, más-más szinteken mehet végbe, s ez az, ami a döntés lehetőségének felel meg –, s ezt követi az externális akció, amely a Tér-beli meghatározottságok felszámolása mentén képes megalapozni az intuíció magasabb működését, mondhatni a dolgok tisztánlátását (a kondicionált működés levetkőzése révén), s e kölcsönösen öngerjesztő folyamat az, ami megfelel az „emelkedés” jelenségének, az „alap megfordításának”. Mind a külső, mind a belső akció áthatja a Test-Lélek-Szellem hármasság minden elemét, ám míg a külső csupán a kondicionáltság vonalán létrejövő jelenségeket fordítja vissza (minthogy külső-ségében maga is kondicionált), a belső akció-realizáció az, ami a fogalmakon és szimbólumokon túli kapcsolatot megteremti a „végső Tudással” – azazhogy, Önmagával. (Vesd össze azzal, amit a Szabad Akarat, az Abszolútum és az individuum kapcsolatáról mondtunk a 2. oldal közepén.) Ami a „Test”, „Lélek” és „Szellem” szavak mögött húzódó jelenségeket illeti, tennünk kell néhány megjegyzést – ezek többsége más formában már említésre került. Először is, észben kell tartanunk, hogy ezek, bár „primordiális princípiumok”, csak princípiumok: átélésük mint a Test, Lélek és Szellem, pontosabban mint a Szellem (mely már Önmagát azonosítja a testtel és a lélekkel), bár a megvalósításnak egy igen magas, mondhatni a második legmagasabb szintjét képviseli, a Végső Célhoz képest tételesen nem-végső. Másodszor, e három fogalom csak fogalom; a rajtuk értett jelenségek pontosabban
Végezetül az Olvasó figyelmébe ajánlanánk a Tradíció egyik kimagasló magyar követőjének munkáját: BARANYI TIBOR IMRE „A metafizikai tradíció” című írását, amely szintén a Tradíció Évkönyv 2000-es számában (Kvintesszencia Kiadó, 2000.) olvasható, s e cikkhez hasonlóan a Tradíció „bemutatását” célozza, méghozzá rendkívül pontos és alapos módon, a miáltalunk kevésbé érintett, illetve tágabb értelmű aspektusokra koncentrálva.
FELHÍVÁS TUDOMÁNYOS DIÁKKÖRI MUNKÁRA Iskolánkban idén ismét beindul a Tudományos Diákkör (TDK), amelynek során hallgatóinknak lehetőségük lesz önálló kutatómunkát végezni egy általuk szabadon választott témakörben, illetve ezek eredményeit egy most induló szakfolyóiratban publikálni. A merészebbek pedig a TDK országos fordulóján, a 2009-es OTDK-n is bemutathatják eredményeiket, persze ez korántsem kötelező. Lapzártakor érkezett a hír, hogy a riportban leírtak ellenére FAM mégis elvállalja ennek koordinációs munkáját, a részletekért tehát őt keressétek!
12
RIPORT FARKAS ATTILA MÁRTONNAL Főiskolánk egyik meghatározó tanáregyéniségével, Farkas Attila Mártonnal készítettem lapunk legelső interjúját. Sokunk tudatában igen sokrétű, és nem kevés esetben akár teljes mértékben is ellentmondó vélemény élhet "szerény" személyét illetően, de úgy gondolom, hogy az a már-már elcsépeltnek számító érzés, mint a közöny, senkiben sem merül fel (tisztelet az igen tisztelt kivételnek, ami ugye csak a szabályt erősíti, mint azt már sok esetben megszokhattuk), ha a folyosón meglátja őt, mondjuk egy-egy kimerítő óra előtti vagy utáni szünetben. (Vagy esetleg magán az órán!) De ha valaki esetleg mégsem ismerné őt (bár kétlem, hogy van valaki a három világban, aki még soha hírét sem hallotta!), annak ebben a bevezetésben csupán annyit árulok el, hogy szentirat ismeretet, egyiptológiát és kulturális antropológiát tanít a főiskolán immáron több mint egy évtizede. Személy szerint pedig őszintén remélem, hogy ez még sok-sok kalpán keresztül így lesz, minden érző és érzéketlen lelkű TKBF-es hallgató javára, megvilágosodásukhoz nagymértékben hozzájárulva.
Tokai Attila: Milyen életformát követsz, egyszóval mire épül az igazi FAM-os "ars poetica"? Farkas Attila Márton: Marginális értelmiségi vagyok – bár ez nem egy nagy ars poetica. Autonóm autodidakta vagyok, poszthippi bölcselő. Hiába ismerik bizonyos körökben a nevemet, vagy adják ki írásaimat, könyveimet, hiába szereztem tudományos fokozatot, nem érzem, hogy lényegileg változtam volna. Az maradtam, aki még az ún. "kisházas" időkben voltam. T.A.: A "kisházas" időszak a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetben eltöltött korszakodat jelenti, ami köztudottan bár az állam által elismert "intézménynek" számított, mégis egy garázsban kapott helyet. Személy szerint milyen volt a kapcsolatod ennek a vezetőjével, az első magyar buddhistával, Hetényi Ernővel? F.A.M.: Ő akkor már nem nagyon vett részt az oktatásban, persze ő volt a feje az egésznek. Remek politikai kapcsolatokkal rendelkezett. De hát végül is ő adott nekem menedéket az Árja Maitréja Mandala rendbe való fölvételemkor. Rendi nevem: Agnidatta. Mellette Horváth József és Kerti Marika vezették az intézet dokumentációs központját, ez az "alintézmény" adott ki könyveket és az intézet periodikáját, a Bulletint, valamint az első hat számot megélt "Uszó Füzetek"-et. A legfőbb "kisházasok" Takács, Mireisz és Dobosy voltak – ők tartották fenn az egészet, ők tanítottak –, de sokan megfordultak ott, akiket itt is ismerünk: Farkas Lőrinc Imre, Körte, Jakab Kati, Laár András, stb.
T.A.: Te az elmúlt rendszerben III/3as és III/4-es politikai megfigyelt voltál. Mi volt ennek az oka, netán a korabeli földalatti módon működő ellenzékhez tartoztál? F.A.M.: Isaszegen, ahonnan származom, a helyi könyvtárban volt egy önképző körünk, a könyvtáros nő szervezte, és meghívtunk mindenféle írókat. A betiltott Mozgó Világ szerzőit például. Belelendültünk a dologba, de aztán egyszer kidőlt a bili és jött a botrány. Ehhez tudni kell, hogy akkoriban én egy erősen hazafias érzelmű ifjonc voltam – részben a neveltetésemnek köszönhetően –, és állítottunk egy emlékművet a második világháborúban az oroszok és a románok ellen harcoló, ott elesett magyar katonáknak. Mindez ’84 nyarán - mondhatni a negyven éves évforduló emlékére. Ez volt az első ilyen emlékmű az országban! A plébános adott egy parcellát, meg egy régi márványsírkövet, amit én átcsiszoltattam az egyik helyi sírkövessel. Mivel előfelvételis voltam az Államigazgatási Főiskolán, annak megkezdése előtt gyakornokként dolgoztam az isaszegi Tanácsházán, s ebbéli minőségemben kavartam. Mindenki azt hitte, hogy egy hivatalos rendezvény készül. T.A.: Nem lett ennek később valami hátrányos kimenetele? F.A.M.: A tanácsiak persze totálisan kiakadtak, amikor megtudták, hogy ez miféle emlékmű, illetve milyen ünnepség volt a temetőben, és nagyon be voltak szarva. Nem voltak rossz emberek, például a tanácselnöknő tanárom volt általánosban, a férje dettó – kifejezetten kedveltük egymást –, inkább megijedtek. Kiment a rendőrség, lefényképezték a sírkövet, elkezdtek utánunk kérdezősködni. Lényegében a plébános védett meg minket. Aztán egy
13
bőrkabátos faszi is meglátogatta a könyvtárat a belügyből, és felírta kis körünk tagjait egy helyes kis listára. T.A.: Később is voltak ilyen, vagy ehhez hasonló jellegű balhéid? F.A.M.: A katonaságnál hamar utolért ez a dolog, méghozzá egy srác formájában, aki szintén isaszegi volt, a szomszéd utcában lakott, gyerekkorunkból ismertük egymást. Egyszer odajött, és bizalmasan megsúgta, hogy őt az elhárító tiszt behívatta és megzsarolta, mert ragasztózott, és engedély nélkül írt levelet az NSZK-ban élő unokatestvérének a katonaságtól, ezért aztán futkosóra is kerülhetett volna, viszont megkegyelmeznének, ha az illető elmeséli, hogy a katonák miket beszélnek. Engem név szerint is megemlítettek, hogy rám különösen figyeljen oda, mert én ellenforradalmi szervezkedésben veszek részt. Jelentenie kell, miket beszél a Farkas honvéd a katonákkal, és hogy milyen rádiót hallgat. A III/3-as iratomban, amit a rendszerváltás után kikértem a Történeti Hivatalból, az állt, hogy nacionalista vagyok és irredenta. Az összes közhely ott volt leírva, ezek egy része persze igaz volt, de hülyeség is akadt benne, mint például, hogy a SZER adásait elemeztük. Ez nekem nagyon vicces volt. Ugyanakkor mindez azért inkább pech volt a számomra, mert épp a katonaság idején engem elsősorban a buddhizmus érdekelt, a politika egyáltalán nem foglalkoztatott, csak 1989-ben tértem vissza hozzá, minthogy engem is magával ragadott a "hév", illetve meg is kerestek, mert tudták, kiféle-miféle vagyok. Isaszegen bekapcsolódtam a helyi politikába, a mi
körzetünk adta az első ellenzéki képviselőt, de én alapítottam a Kisgazdapárt helyi szervezetét is, aminek országosan is az első tagjai között voltam. Azonban e rövid dicstelen szereplés nem tartott sokáig, mert már akkor elkezdődtek a pártban a tahóságok, igaz Torgyánnal egyáltalán nem találkoztam semmilyen gyűlésen, bár lehet, hogy már akkor is benne volt, csak nem volt pozícióban. Már 89 nyarán kiléptem. Az akkori politikai nézeteimet régóta nem vallom magaménak, inkább zöldnek, vagy anarchista szimpatizánsnak tartom magam, bár nem veszek részt semmilyen mozgalomban. T.A.: A következő nagy állomás az életedben az ELTE-BTK-hoz kötődik, ahol hat évet töltöttél el. Honnan jött az ötlet, hogy pont régészet szakra felvételizz, és mégis egyiptológiakulturális antropológia szakon szerezz diplomát? Egyáltalán, hogyan alakult ki ez a sajátos elképzelés, és milyen hatások formálták az egészen egyedinek mondható, igen sokrétű érdeklődési körödet? F.A.M.: Az indológia és az egyiptológia között őrlődtem. Az egyiptológiát félig-meddig a Mireisznek köszönhettem, ő "hülyített be" a hermetikával és hasonlókkal. De főként azért döntöttem emellett, mert a Kákosy professzort, a tanszékvezetőt nagyon érdekelte az egyiptomi vallás, erre a témára nagy súly volt helyezve. (Az ő könyvei is hozzájárultak a döntésemhez.) Az indológiáról viszont úgy hallottam, hogy a vallással nem foglalkoznak, csak a színtiszta nyelvészettel. A régészetre pedig azért mentem, mert azt hittem, hogy így a legkönnyebb bekerülni. Ha tudtam volna, hogy oda majdnem maximum pontszámmal vesznek fel embereket, nem jelentkeztem volna. Az antropológiát, ami akkor B szak volt, éppúgy, mint az egyiptológia, csak két évre rá vettem föl. Végül ebből a két B szakból diplomáztam: egyiptológiaantropológia szakon. 1991-97-ig jártam az ELTE-re, de a Kákosy mondta, hogy maradjak ott PhD-ösztöndíjasnak korábban másfél évig voltam tanszéki demostrátor, ami egyébként nagyon szar volt, semmire sem volt időm. T.A.: És mi volt a véleményed az egyiptológia másik nagy doyen-jéről, Luft Ulrichról? F.A.M.: Vele is jóban voltam, a Luft expedícióján is részt vettem a Nílus és a Vörös-tenger közötti Keleti Sivatagban.
T.A.: Milyennek láttad az ország és egyben Közép-Európa legnagyobb egyetemi karát, az ELTE-BTK-t, amely a plakátján is a "Legjobb várja a legjobbakat" szlogennel hirdeti magát a most érettségizőknek, és méltán lehet büszke magára, mint a legrégebbi és egyben tényleg a legszéleseb képzési kínálatot nyújtó magyar bölcsészkar? F.A.M.: Kurvára utáltam, és most még jobban utálom. A tanárokkal többé-kevésbé jóban voltam, nem erről van szó. Úgy en bloc nem szeretem a bölcsészetet, azt a szellemiséget. Egy művészettörténész mondta egyszer, hogy a "szakemberek nem érnek rá lelkesedni", és én ezt az elvet, életérzést mélyen megvetem. Még komoly szakemberek esetében is azt látom, hogy csak "érdekből érdeklődnek." Az elhunyt Boglár professzor és az ugyancsak elhunyt Kákosy ez alól kivételek voltak. Az utánuk jövőkre és a diákokra már inkább érvényes ez. A legtöbben azért kutatnak egy témát, mert az hozzásegít a szamárlétrán való felfelé mozgáshoz. Ez a komoly szakemberekre is igaz, a rossz szakemberek pedig ezt is csak mímelik, minthogy még érdekből sem csinálnak semmit. Másrészt engem szellemileg nem elégít ki, hogy a lábjegyzet lábjegyzetének a lábjegyzetéhez írjak még egy lábjegyzetet. A nagy, átfogó témákkal jobb foglalkozni, igaz, fölszínességgel járhat, mert óriási az információmennyiség még a legszűkebb részterületeken is, de én inkább vállalom a fölszínességet, ha szabadon gondolkodhatom és kreatív lehetek. T.A.: Ezek szerint alapjában elveted a bölcsészek életfelfogását annak ellenére, hogy te magad is bölcsészként végeztél. A főiskolán is így állsz a bölcsész végzettségű egyénekhez? Nem kis számban akad itt ilyen! F.A.M.: Az általam nagyon kedvelt és becsült Ruzsa Ferivel vitatkoztam arról, hogy a bölcsészet tudomány-e vagy nem. Mert szerintem nem, csak a természettudományt, a "hard science"-t majmolja, de eredetileg az egész egyfajta tág és ősi értelemben vett filozófia, illetve "ars", azaz művészet, nem véletlen, hogy a bölcsészkar elnevezése: "facultas philosophiae", illetve angolul is még mindig "Faculty of Arts"-nak hívják. A bölcsészek állításai általában hipotézisek és cáfolhatatlanok, nem felelnek meg a szigorú tudományos kritériumoknak. De ha már így van, miért leplezi ezt el dogmákkal, és miért nem teljesedik ki a szabad-
14
gondolkodás felé? A bölcsész paradigmák többsége tradíció és tekintélyelven működik, nem pedig a tiszta megismerés produktuma. Az is vicces, amikor a szakbarbárok előszeretettel emlegetik, hogy az áltudomány hívei, meg a dilettánsok a maguk tudatlanságát, fölszínességét azzal szokták megideologizálni, hogy ők kreatív szabadgondolkodók. Így már eleve gyanús a polihisztori hajlam, az a dilettantizmus jele. Ami persze a legtöbbször tényleg így van. Csakhogy ezek a szakbarbárok a szakbarbársággal ideologizálják a maguk középszerűségét, szellemtelenségét, a valódi érdeklődés és alkotóerő hiányát. Merthogy információgazdagság ide, információgazdagság oda, azért a szűk szakterületek jól belátható kicsiny territóriumok, véges mennyiségű, könnyen átlátható szakirodalommal. Ezzel el lehet hosszú évekig piszmogni, sőt akár egy életen át is, és közben megvan az ideológia, hogy én egy komoly szakember vagyok, aki megmarad a kaptafánál, nem úgy, mint a "polihisztorok". És mindehhez: megtanulom a bevett paradigma bevett kliséit. Hát ez undorító. T.A.: Dolgoztál szociális munkásként és szellemi szabadúszóként is. Saját magadat a "portásértelmiségiek" társadalmi rétegébe sorolod…Milyen volt a társadalom "alsóbb" rétegeivel szembesülni? F.A.M.: Egy évig családsegítőként dolgoztam, akkor írtam a Buddhizmus Magyarországon című könyvemet, illetve az alkímiáról szólót is. Aztán évekkel később megint dolgoztam szociális munkásként. Az egyik jó volt, mert jó volt a kollektíva, a másik szar volt, mert szar volt a kollektíva. A szegényekkel nem volt semmi probléma, bár néha a testi épségét kockáztatta az ember, amikor kiment egy-egy lepratelepre.
T.A.: Mikor kerültél a TKBF-re, mint tanár? F.A.M.: A '90-es évek elejénközepén. Az alapításkor már volt rólam szó, de mivel akkor még egyetemre jártam, ez nem realizálódhatott. A főiskola az első időkben a Keleti Károly úton volt egy pincehelyiségben…illetve egy szuterénben… ugye így hívják, amikor csak ilyen "félpince" van, és az ablakok felül az utcára néznek? T.A.: Hány tanár volt ekkoriban? F.A.M.: A maiakhoz mérhető profi bölcsész nem nagyon volt – illetve a Ruzsa Feri volt az első –, mi akkoriban inkább egy vallási közösség voltunk, aztán ez változott lassacskán. A '90-es évek közepén lettem megbízott előadó. Akartunk egy szellemi műhelyt, és azt terveztünk, hogy közösen írunk könyveket, ebből a Takács ötlete volt az, hogy indítsunk a főiskolán egy ún. "Teki-szakirányt", ami be is indult egy kvázi "B-szakirányként", ami azt jelentette, hogy kötelezővé tettünk egy rendes szakirányt is mellé. Ez nem hülyéskedés volt, inkább egyfajta filozófiai abszurditás. Az egyik alapítót, a Bakos Józsit aztán a Farkas Pali kirúgta, mert mindenféléket nyilatkozott a főiskoláról a Demokratának. Másrészt igazán átütő sikere sem volt az egésznek, csak egy szűk kis kört érdekelt, persze ránk sütötték, hogy szektások vagyunk, ezért egy év után a szakirány befulladt. T.A.: Általában hogyan állsz a többi tanárhoz? F.A.M.: Mit mondjak? Mindenkit gyűlölök. Na jó, csak vicceltem. Általában kedvelem őket. Én igyekszem szeretettel közeledni hozzájuk - persze a magam módján. Egy részüket egyébként csak félig ismerem, egy részük viszont haver. Egy részük talán – azt hiszem – nem nagyon kedvelt engem egy időben, főleg a Teki szakirány miatt, de mára már szerintem ők is megbékéltek. Tényleg van egy szarkasztikus stílusom… T.A.: Beszéljünk egy kicsit erről a szarkasztikus stílusról! Úgy gondolom, hogy sok embert érdekelhet itt a főiskolán, hogy ez egyrészt honnan ered, másrészt mi is a valódi célja?
F.A.M.: Kamaszkoromban alakult ki a világ elleni védekezésként. Az eredeti okok már eltűntek, úgymint a kisebbségi komplexus, hiányérzet, stb., de a stílus megmaradt. Akik szeretnek, azok szeretik, akik meg nem, az ő kedvükért nem is akarok ezen változtatni. Sosincs azonban mögötte valós destruktivitás vagy gyűlölet, olyan ez nekem, mint Takácsnak a trágárság. Állítólag egyesek nőgyűlölőnek tartanak, de esküszöm nincs bennem semmi macho, tőlem aztán tényleg távol áll a szexizmus. Az, hogy az olyasféle dolgokon ironizálni szoktam, mint a politikai korrektség, aminek az is része, hogy például nem lehet elmesélni bizonyos vicceket, mert akkor azt mondják rád, szexista vagy, vagy rasszista, számomra egyfajta sztálini-orwelli világképet idéz. Talán ezt értik néhányan "nőgyűlöleten," de ez nem a nők ellen irányul, hanem a "politikailag korrekt" beszédpéldákat karikírozom ki. T.A.: Mit gondolsz, a TKBF mennyit és milyen irányban változott az 1991-es alapítás óta? F.A.M.: Én egy alapvetően pozitív változásnak tartom, hogy sok profi tudományos végzettséggel bíró tanár van nálunk, a tanrend is sokat változott, és ennélfogva a mindenféle szellemi blabla helyett részletesebb, információgazdagabb és szelektívebb tudás átadása zajlik, mint egy normális felsőoktatási intézményben. Az is jó, hogy ezzel a szélsőségek is lecsillapodtak, viszont egy csomó érték elveszett. Az alternatív, poszthippi jelleggel ugyanis együtt járt egy pár jó dolog, például a lázas útkeresés, vagy egyáltalán egyfajta tűz, hangulat, élet, ami ma már keveseknél figyelhető csak meg. Ami viszont még mindig nagyon kedvező, hogy nem csak a felsőoktatásban tanuló hallgatókként vannak az itt tanulók jelen, hanem van bennük valami több is. Egyesek szerint a főiskola most van a mélypontján, de ennek megítélése nem az én tisztem. T.A.: Hogyan lehetne még jobbá tenni a főiskola életét? F.A.M.: Vannak bizonyos ötleteim, de ezek részletezgetése hiteltelen volna, mert erre egyelőre még nincs időm, jelenleg ugyanis két könyvet írok egyszerre. De ha túljutok a munkán, szeretnék pár dolgot felkarolni. Például föl szeretném eleveníteni a kirándulásokat, az uszói programokat, és egy szellemi műhelyt is ki lehetne alakítani. Most alakul például a Tudományos Diákkör (TDK), és szívesen foglalkoznék ezzel, hisz kell egy tanár, aki segítené a hallgatóknak abban, hogyan kell például tudományos
15
cikket írni, de ez most jelenlegi elfoglaltságom mellett sajnos nem lehetséges. A főiskola jelenleg "kisbölcsészkar," de remélem, a hittudományi dolgok – ezalatt nem a dogmatikus gondolkodást értem – előtérbe kerülnek majd, persze a bölcsész irányultságból származó előnyök megtartása mellett. T.A.: Mit tartasz a legfontosabbnak a főiskolán zajló oktatásban? F.A.M.: A fölismerést és a fölismerés általi valóságélményt. A filozófia is lehet praxis, ha nem öncélú elménckedés. A fölismerés befolyásolja a tudat viselkedését, és ezen keresztül a világodat. T.A.: A Teki kagyü, azaz a Természetellenes Kilátástalanság Karmikus Gyülekezete elnevezésű buddhista rend főpapja vagy. Ha jól sejtem, ez összefügg a rövid életű Teki-szakiránnyal is. Mesélj erről a sajátos "vallásról"! F.A.M.: A nevet Kósa Sugár Gyöngyvér találta ki, ő is "kisházas" volt, alternatív, underground. Laár András "Természetes Belátás Közönségére" egyfajta replikaként nyilatkoztatta ki a "Természetellenes Kilátástalanságot" 1990-ben. Ez nagyon megtetszett, valamit megéreztünk benne, és elkezdtünk keresni buddhista párhuzamokat, amit meg is találtunk a 84 Mahasziddha legendáriumában. Rájöttünk, hogy a világ olyan bizarr, hogy nem lehet a köznapi létben sem a poént meg a valóságot szétválasztani. Közös munkánk eredményei: ünnepségek, élményvadászatok, közös fölolvasások, uszói és a budai hegyekbe tett misztikus kirándulások. Még a második esküvőm is Teki esküvő volt. A szertartások lényege, hogy mindegyik teljesen más, egyedi legyen. T.A.: Végezetül még egy kérdés: Mit tanácsolsz a főiskola jelenlegi és jövőbeli diákjai számára, mint Tekifőpap? F.A.M.: Senkinek sem tudok ilyen általános tanácsot adni. Az utálóimnak viszont üzenem, hogy szeressenek! Tokai Attila
Kritika Érzelmi zsarolások A bevezetés elején megemlítem, hogy az érzelmi zsarolások bemutatásával, célom semmiképpen sem a bántás, a rábeszélés, illetve a ráerőltetés az olvasóra. Sokkal inkább egy olyan dimenzió megnyitása, mely túlmutat azon koncepciókon, melyeket környezetünk belénk nevelt. Ugyanakkor sem lázítani, sem elfordítani nem kívánok senkit közösen megalkotott világunktól. Célom azon pszichológiai törvényszerűségek bemutatása, melyen keresztül működik az emberi tudat, s amit többek között a buddhista látásmódon keresztül teszek meg. Ezen két téma, egy kritikai keretben, több oldalról is megmozgathatja pszichológiai rendszerünket, mely folyamat megnövekedett lelkesedést ébreszthet egyesekben a befelé forduláshoz. Sokan azt vallják, hogy önmagunk bölcsebb megismeréséhez nélkülözhetetlen krízis helyzetekben találni magunkat, fájdalmas pillanatokat megélni, és azokat kritikusan kezelni. Azonban, ha ez megtörtént, valamint megértettük az üzenet mondanivalóját, a felébredt tendencia a belső dimenzió kitágulását idézheti elő, és a legtöbb esetben valamelyik szellemi út irányába tereli figyelmünket. Az alábbi sorok nyilvánvalóan nem fognak krízishelyzetet teremteni, sem mélységes fájdalmat okozni, azonban kizökkenthetnek megszokásaink alól.
Romhányi Anikó – Üvöltés Jó néhányan véljük úgy, hogy minél nagyobb tisztánlátással rendelkezünk, annál kevésbé tudnak befolyásolni azon tényezők, melyek világunkat áthatják. A nagy cégek, melyek reklámaik segítségével nap, mint nap elültetik tudatalattinkban benyomásaikat, nem képesek hatást kifejteni akkor, ha megfelelő önismerettel rendelkezünk. Talán helytálló, ha a vágyvilágot szimbolikusan „mágiahálónak” nevezzük el, ami abból a manipulációból táplálkozik, hogy bele vagyunk ragadva benyomásaink táplálta reakcióhálózatunkba, melyek mindenféle alacsonyszintű ösztönkésztetésekben öltenek testet. Azt gondolom, hogy legtöbben nem azért nem foglalkoznak az önismerettel, mert nehéz volna! Az ok abban gyökerezik, hogy sem a társadalmi berendezkedés, és az esetek többségében sajnos a szűkebb környezet sem inspirál arra, hogy kibontakozzunk, hanem éppen elnyom. Nem nehéz kitalálni, miért működik ez így! Hiszen ha világunk két fő hajtóereje, a gazdaság és a politika, egyszóval a hatalom, nem a tudatlanságra épülne, akkor társadalmunkra is más értékstruktúra volna jellemző. A vágyak szintjéről kiindulva – véleményem szerint - az élet érzelmi zsarolások sorozata, mely hatalmas jövedelemforrás is egyben azoknak,
akik erősebb tudattal rendelkeznek, ám az együttérzés hiányából kifolyólag kihasználják a kisembereket. Vizsgáljuk meg mélyebben, hogyan függhet össze ez mindennapi életünkkel! Akik tanultak kommunikációt, tudják, hogy a marketing filozófiája milyen öncélú pszichológiai tényezőket vet be annak érdekében, hogy benyomásokat telepítve tudatalattinkba, kifejtsék „mágikus” műveleteiket, tendenciáinkat pedig a nekik kedvező irányba fordítsák. Ezen folyamatokat az érzésvilágunk hatóköre feljebberősíti, így pedig erőteljesebb késztetéseket ébresztenek bennünk céljaik megvalósítása érdekében. A társadalmi osztály felső szintjén helyet foglalók számára a cél az, hogy minél butábbak legyenek az alattuk levők, minél jobban meg lehessen félemlíteni őket, minél többen a „mézesmadzagra” tapadjanak, mint a legyek a légypapírra, hiszen csak azokat lehet irányítani, akik hiányos önismerettel rendelkeznek. Napjaink mottója a következő: törtess, mint egy vadállat, felfelé nyalj, lefelé taposs, majd uralkodj másokon! Sajnos csak néhányan élnek ezen szimpatikus látásmóddal: uralkodj magadon, segíts másokon, s még kevesebben törekednek arra, hogy megszabaduljanak a fertőző mentalitástól: az egoizmustól. Mindannyian láthatjuk, hogy a mai társadalmunkat – globális szinten - a hatalom akarása, a pénz akarása, az elnyomás, az érzéketlenség, és nem utolsósorban a primitívség jellemzi.
16
Ezen tendencia nem éppen szívmelengető érzéseket kölcsönöz nekünk. Vannak, akik tévesen úgy gondolják, képtelenség az erős áramlat ellen „úszni”. Pedig tenni mindig lehet, és ha a bennünk lévő akaraterőt „felturbózzuk”, és egy magas szintű cél felé irányítjuk nyilunkat, akkor az megvalósul. A zűrzavarból kitörni nem kevés lemondással jár, azonban erre építeni sokkal jövedelmezőbb, mint egy olyan társadalmi struktúrára, melyben totális zakkanás uralkodik, és ami majdhogynem a csőd szélén áll. Ha jól megvizsgáljuk nem is mondunk le másról, mint a káoszról, mely „áramlatában” tartja a tudatállapotunkat. Ha körültekintőek vagyunk, akkor láthatjuk, hogy azért képesek irányítani minket a marketingesek, a reklámok, a politikusok, a művészek, a vallások, a drogok, a TV-sorozatok, egyszóval minden, ami a vágyvilágot átitatja, mert nem fektetünk hangsúlyt tudatosságunk fejlesztésére. Aki képes megismerni tendenciáit, és napi szinten vizsgálni tudatát, azt előbb-utóbb sem félrevezetni nem tudja majd környezete, sem pedig kicsalni a pénzét. Hasznos tudatunkban tartani, hogy a legtöbb esetben az érzelmeken keresztül manipulálnak minket, melyet többnyire figyelembe sem veszünk. Azonban, ha igényt tartunk megismerésükre, és elvágjuk azokat a megkötéseket, melyek által ráncigálva vagyunk, akkor fokozatosan felszabadulunk.
Most vizsgáljuk meg kritikusan az érzelmi zsarolásokat a sírmegváltás példáján keresztül! Ehhez azonban elengedhetetlen beszélni mozgatórugójáról, a halálról. Természetes, hogy amikor egy kedves barát, rokon, vagy közeli hozzátartozónk elhagy minket, fájdalmat érzünk. De tulajdonképpen mi is az, ami fáj? Hogy nem érezhetjük többet közelségét? Hogy nem beszélgethetünk többet vele? Esetleg ragaszkodásunk miatt szenvedünk, mely a közösösen felhalmozott emlékek miatt forog bennünk? Vagy a mulandóság tudomásulvétele fáj? Buddha nem hiába mondta, hogy az élet minden területén a tudatlanságunk miatt szenvedünk. Az olyan esetek, melyek sokkhatásként jelentkeznek, kizökkenthetnek a megszokott gondolkodási struktúránkból, és tudatunkban olyan szinteket nyithatnak meg, ahol új dimenziók mutatkoznak. Így megváltozik világképünk, melyet addigi megszokásaink uraltak. Ez a tendencia maga után vonja, hogy még több félelem ébred bennünk ugyanis észrevesszük, hogy semmilyen bizonyosságunk nincs önmagunk felől. Ez a folyamat pedig abból fakad, hogy nem törekszünk a Bölcsesség forrásának felkutatására, az ősi tradíció mélységének megismerésére, mely mindnyájunkban „éberen” szunnyad. Hasznos fejünkben tartani, hogy minél erősebb szellemi harmóniára teszünk szert, annál kevesebb félelem élősködik a tudatunkban. Ha okosan gondolkodunk, akkor beláthatjuk, hogy a legfontosabb dolgunk működésünk felfedezése volna, melyre a mostani életünk a legmegfelelőbb! Törekednünk kellene arra, hogy megértsük, többek vagyunk, mint amire beprogramoz minket a társadalom, és hogy a világ is tágabb mindannál, amit általában az iskolákban tanítanak nekünk. (Ez alól a Buddhista Főiskola nagy kivétel!) Minél inkább a Forrás közelébe kerülünk, annál jelentőségteljesebb, értelmesebb életet élhetünk! Most térjünk vissza témánkra és vizsgáljuk meg azokat a pszichológiai folyamatokat, melyeket most a sírmegváltás oldaláról vázolok fel.
A halálesettől számított huszonöt év elteltével 145 ezer forintos „jegy” ellenében maradhatnak elhunyt barátaink csontjai a temetőben. Ez különösen azon embertársainknak okoz gondot, akiknek jövedelme éppen arra elegendő, hogy napról napra éldegéljenek hazánkban. Az illető kényszerítve érzi magát, hogy hitelt vegyen fel, ezután pedig törlesztheti a banki kölcsönt. Láthatjuk, a benyomásainkhoz való ragaszkodásunk még huszonöt évvel később is olyan késztetésekben ölt testet, hogy gondozni kívánjuk a barátunk sírját (s ezzel azt hisszük, neki teszünk jót). Cselekedetünket persze az a kívánság is mozgathatja, hogy amikor eljön értünk a Nagy Halál, akkor a bomlott testünket mellé rakassuk majd. Bárhogy is, ezen intenzív késztetések – melyek többnyire tudattalanul működnek - ránk erőltetik, hogy kiszolgáljuk mindazt, ami tulajdonképpen csak a tudatfolyamatunkban létezik. Amikor elhunyt ismerősünk sírjánál vagyunk, boncoljuk szét mindazon történéseket, melyeket belső világunkban érzékelünk épp, és rájövünk, naivak vagyunk, amikor azt gondoljuk, vele vagyunk. Ha van némi rálátásunk magunkra, észrevesszük, hogy tulajdonképpen a halott barátunkkal közösen felhalmozott benyomásokkal, érzelmekkel, emlékekkel ülünk egymagunk, siránkozva vagy nevetgélve, egy kőtömb előtt. Ha felismerjük a szóban forgó folyamatokat, megvilágosodik előttünk, hogy saját magunkat dédelgetjük, valamint a mentális képeinkhez való ragaszkodásunkat, és a tudatlanságunk okozta félelmeinket szolgáljuk ki ezekben a pillanatokban. A fent említett sorok rámutatnak néhány pszichológiai törvényszerűségre, melyek a legtöbb esetben rejtetten működnek, és működtetnek minket. Ezek után egy kérdés maradt hátra. Vajon célszerű folyamatosan vizsgálni tudatfolyamatunkat azért, hogy megismerjük, majd feloldjuk mindazon komplexusokat, melyek gúzsba kötnek minket? Mindezt azért, hogy szabadabbak, és örömtelibbek lehessünk?
Ha egy ösvényen haladsz, ne törődj semmi mással, csak az ösvénnyel. Ne törődj a két oldalról belógó csalánnal és tüskés ágakkal, mert azok bár kellemetlenek, nem okoznak hosszú és elviselhetetlen fájdalmat. Ám ha túl nagy figyelmet fordítasz irányukba, félreléphetsz, megcsúszhatsz és elveszítheted az egyensúlyodat, ami eséshez, töréshez is vezethet, ha nem vagy elég ügyes. Sőt ha elkezded kerülgetni őket, letérhetsz ösvényedről, eltévedhetsz és az életed végéig elviselhetetlen fájdalmat okoz, ha nem találsz vissza.
Péter Ágnes
É.N.
17
É.N. Istenem Felhőkbe betonozott lábbal, Állok a mennyország tetején, Ura az egész világnak É.N. vagyok, A szabadság, s a remény.
Minden nap/-On-Off Minden nap kicsit meghalok, Minden nap egy pár órára, Minden nap széthullik tudatom, S elhagy a világnak tudása. Minden nap újra születek, Minden nap sírnék, ha fájna, Minden nap felépít engem, S dönt a végén pusztulásba. Minden nap egy kicsit élek, Minden nap adó a halálnak, Minden nap emlékből épül, S a tegnapot hiszem a mának.
É.N.Tökéletességem Nincs tökéletes Hibákat ne másokban Magadban keress
Élet – Ösvény
AZ A ma embere felismerte, az egészség mennyire fontos. Fontos ahhoz, hogy dolgozzon, ahhoz, hogy családot alapítson, és még rengeteg dologhoz. Az egészség egyik alapköve a táplálkozás. Azt a feladatot tűztem magam elé, hogy segítsek nektek, kedves Hallgatók és Olvasók, abban, hogy könnyebben eligazodjatok az egészséges táplálkozás mezején, ami annyi változatos utat rejt magában. Szeretnék ezen kívül segíteni a cukorbetegek, vegetáriánusok, lisztérzékenyek, stb. étrendjében. Ehhez persze nektek is segítenetek kell: írjátok meg kérdéseiteket, ötleteiteket, problémáitokat, esetleg saját receptjeiteket, amiket szívesen közzé teszünk majd az újság hasábjain. Kezdjük talán egy-két fontos információval. Talán van köztetek olyan, aki hallott már a testtömegindexről. Ez egy adat, ami megmutatja, hogy a magassághoz képest mi az optimális testsúly. A következőképpen lehet kiszámolni: a testsúlyt (kg) elosztjuk a magasság (m) négyzetével. Egy példa: én 160 cm vagyok (1,6 m; annak a négyzete:2,56), a súlyom 50 kg. Tehát az 50-et elosztom 2, 56-tal. Az eredmény 19, 5 körüli érték. A férfiak esetében, ha a kapott érték: - 19-25 között van, normális a testsúly - 25-30 között, kövérségről beszélünk - 30 fölött pedig már súlyos elhízásról lehet szó. A nők esetében: - 19-24 közötti, akkor normális testsúlyról, - 24-29 között kövérségről és - 29 fölött súlyos elhízásról beszélhetünk. A példám szerint a testsúlyom normálisnak tekinthető. (Nem mindig volt ez így.) Nézzük csak meg most, hogy ezen adat szerint mit is tehetünk a testsúlyunk optimalizálása érdekében. Van olyan ember, akinek nem éri el az indexe a 19-es határt, tehát mondhatjuk, hogy sovány. Ismerőseim körében sokan szenvednek ettől a problémától. Hiába esznek sokat, nem tudnak hízni. Ilyen az alkatuk. És hát vannak olyanok, akik hiába diétáznak, és már rengeteg fogyókúrán vannak túl, nem tudnak lefogyni. Ilyen az alkatuk (?). Csakhogy a helyzet az, aki
EGÉSZSÉG TÜKRE
kövérségben szenved (és elnézést, ha valakit sért ez a kifejezés, szakkönyvekben olvastam), nem kerülheti el, hogy változtasson életvitelén. Mivel az elhízás súlyos következményekkel járhat (szív- és érrendszeri betegségek, cukorbetegség, magas vérnyomás, nem is beszélve az agyi érrendszerben okozott károkról). A dohányzás és a rendszeres, nagy mennyiségű alkoholfogyasztás is szörnyű következményekkel jár. De térjünk vissza az esetleges megoldásokra. Ez egyénenként változik, mivel mindenkinek más a testfelépítése és a személyisége (van, aki csontosabb, van, aki kitartóbb, és így tovább). Azt javaslom, mindenki próbálja megtalálni a számára legmegfelelőbbet. Nagy súlyt kell fektetni az ember étrendjének tápanyag- összetételére. Ez azt jelenti, hogy oda kell figyelnünk a bevitt táplálék szénhidrát-, fehérje- és zsírtartalmára. Tegyük fel, hogy egy átlagos munkanap van (vagy ha jobban tetszik, „iskolanap”). Ebben az esetben a napi szénhidrát bevitel körülbelül 225275g legyen, a fehérje 90-110g, a zsírtartalom pedig 60 és 73g között. Manapság minden, a boltokban, szupermarketekben vásárolt árun fel van tüntetve, mennyi tápanyagot tartalmaz (ne feledjük, ezek az értékek mindig 100g termékre érvényesek, és nekünk figyelembe kell vennünk, hogy az adott étel hány gramm). Mondok egy egyszerű példát: szeletelt kenyeret veszek a boltban (mivel én cukorbeteg vagyok, a szénhidrát mennyiséget kell megnéznem), és úgy döntök, most inkább rozsos kenyeret szeretnék reggelire. A csomagolásra az van írva, hogy 50, 6g szénhidrátot tartalmaz. De tudom, ez 100g kenyérre vonatkozik (ami körülbelül 5 szelet ilyen kenyér). Tehát, ha egész nap kenyeret eszem, akkor 500g (fél kg) kenyeret ehetek, hogy meglegyen a napi szénhidrát bevitelem. Aki sokat sportol, vagy fizikai munkát végez, annak leginkább az energiatartalmat kell mérnie (kb. 7600-9400 kJ/ 1800-2200kcal), hiszen a mozgás sok energiát követel a szervezettől, és ezt megfelelő módon kell pótolni. A túlsúlyos és kövér embereknek pedig a zsírtartalom fontos információforrás.
18
Egyelőre nem szeretném több információval terhelni a buksitokat. A következő cikkben arról szeretnék írni, hogy napi szinten hogyan lehet beosztani a tápanyagokat. Vagyis: naponta hányszor étkezzünk és mennyit. Az alábbiakban pedig mellékelek egy-két receptet, feltüntetve a tápanyag- összetételt. A következő „találkozásig”: egyetek sok gyümölcsöt és zöldséget, kutassatok kitartóan a boltok polcain a számok labirintusában, és ne feledjétek: a mozgás legalább olyan fontos, mint a helyes étkezés. Sajttal töltött burgonya Hozzávalók (egy személyre): 200g burgonya, 50g reszelt sajt, 1doboz 12 % - os tejföl Elkészítés: héjában megfőzzük a burgonyát, majd meghámozzuk és kettévágjuk. A belsejét kivájjuk és összekeverjük a reszelt sajttal (egy keveset hagyjunk a tetejére), 1 evőkanál tejföllel, ízesítjük (jódozott sót használjunk, és abból is nagyon keveset!). A félbe vágott burgonyákat megtöltjük, belerakjuk egy jénai tálba, leöntjük a maradék tejföllel, és sajttal megszórjuk. A tálat berakjuk az előmelegített sütőbe, és addig sütjük, amíg szép piros nem lesz a sajt a tetején (vigyázzunk, az odaégett ételek rákot okozhatnak). Energiatartalom: 1789 kJ/426 kcal, fehérjetartalom: 21, 2g, zsírtartalom: 16, 6g, szénhidrát: 45g. Gyümölcskompót (saját recept) Hozzávalók: gyümölcsök (évszaknak megfelelően): alma, körte, meggy, cseresznye, málna, barack, stb., cukor (édesítő: por vagy folyékony), fahéj, szegfűszeg Elkészítés: meghámozzuk és kimagozzuk a gyümölcsöket, majd egy közepes edénybe rakjuk. Felöntjük vízzel és felrakjuk főni. Ízlés szerint ízesítjük fahéjjal és szegfűszeggel, majd hozzáadjuk a cukrot vagy édesítőt. Addig főzzük, amíg meg nem puhul a gyümölcs. Hidegen és melegen egyaránt kiváló étel (leginkább téli estéken). Jó étvágyat kívánok! Hegyi Krisztina
ASZTROLÓGIA FEJTSD MEG MAGAD! tüzes, és egyre gyorsabban áramló szőnyegen kell lavíroznod!” Így lehet elképzelni a Hold hatását a Kosban. „Figyelj oda, mert megégeted magad (szó szerint), megégetsz másokat (túl nyers beszéddel), és lehet, hogy sokmindenbe belefogsz, de befejezni nem lesz időd.” Nézzünk egy másik példát, amikor a Hold a Halakban van: „Bárányfelhőcskék között haladsz – pontosabban, mivel nincs szilárd talaj a lábad alatt, csak haladnál. A felhőcskék ide-oda mozognak, így nem látod az utat, és lassan már azt sem tudod, honnan jöttél, és hová tartasz. A felhőcskék hozzád érnek néha, puha, simogató érzés... Messziről a tenger morajlását hallod. Oly távolinak tűnnek hirtelen a hétköznapi élet problémái, legszívesebben aludnál most egyet... Á-á-áh-h!...” Az asztrológiában eligazodó ember nem kezdi el megszervezni az életét Halak hangoltság idején, inkább meditál egy jót. Vagy vesz egy meleg fürdőt. Relaxál. Mert így tud leginkább tudatosan ráhangolódni az „áramlatra”, és így elkerüli annak „negatívumait” és fölismeri a „pozitívumait”. Vagyis a saját hasznára fordítja azt. Így legalább az illúzió a miénk marad, hogy nálunk van a kormány...
Tizenegy éves lehettem, amikor az újság címlapján virító hosszú telefonszámot kitárcsáztam, majd percekig feszülten figyeltem, hogy el ne halasszak egy szót sem, hiszen a jövőmről van szó! Édesanyám nem értette, miért lett a telefonszámla kiugróan magas abban a hónapban... Az enyhe csalódottság, hogy nem a legprofibb asztrológus elemzi az én drága életem, hanem egy unott géphang, megülhette a gyomrom, mert azóta nem tettem ilyet. Napjainkban a „Hívj fel, és megfejtem a sorsod!” jellegű hirdetések még inkább elterjedtek. Nem találni manapság olyan magazint, vagy folyóiratot, ahol ne botlanánk bele akár ingyenes, akár fizetős horoszkópokba, amelyek – nem nagy titok – nem rólunk, hanem a pénzről szólnak. De mire jó valójában az asztrológia? Egyszerűnek tűnik a kérdés. Valószínűleg mindenkinek az jut eszébe, hogy megjósolni a jövőt. Ám az asztrológia lényegét tekintve ebben óriásit tévedünk. Az asztrológia megtanít ráhangolódni a szüntelenül változó világra. Teszi mindezt az analóg gondolkodás alapján. Triszmegisztosz „amint fent, úgy lent” örökérvényű törvénye az analóg gondolkodásmód lényege. Sejt = ember = csillag = univerzum. És itt nincs alá-, vagy fölérendeltség: ezért hát félrevezető azt hinni, hogy a csillagok bármit is okoznak. Mi emberek viszont gyakran nehezen vesszük a kanyarokat, amik a változással járnak. Az asztrológia térképet kínál: „Figyelj, ma vörös,
Farsang Február 23-án, pénteken, furcsa jelmezes alakok lepték el a kollégium egész területét. Sokat tanakodtam, hogyan lehetne közéjük férkőzni és meglesni a szokásaikat, míg egyik, megfigyelésben igen jártas kollegám azt javasolta, öltözzek részeg főiskolásnak, akkor befogadnak. Az ötlet bevált. Bent furcsa látvány fogadott: egy hatalmas asztalnál együtt étkeztek „gombák”, „postaládák” és „szuperhősök”. Be kellett látnom, remek ízlésük van. Mivel nagyon jó kedélyűek voltak, beszélgetésbe elegyedtem velük. Nem bántam meg, roppant szórakoztatóak voltak. Egy sötét szobában önkívületben táncoltak, a zene hatására némelyekből igen érdekes mozgássorozatok törtek elő, aztán egyre több és több emberből is.
A folytatásban interjúkat olvashattok majd asztrológiai megközelítéssel, és a nyugati asztrológiáról is lesz szó, a buddhista világnézet tükrén keresztül. Boholy Anikó
Egy kis szobában volt az elfekvő, itt pihentek, akik a másik helyiségben elszabadult őrjöngés alatt lesérültek. Halálos áldozat nem volt. Miután mindent végignéztem, megállapíthattam, hogy ritkán csöppenhet ilyen mulatságba az ember; bánhatja az, aki kihagyta. Nagyon jó buli volt, még ajándékokat is kaptunk egy varázszsákból. Először féltem, hátha valami olyat húzok, ami megharap, de nem. A szervezőknek a legmélyebb tisztelet és gratuláció. Remek alkalom volt „visszamenni kisgyerekbe”, és ez nem kis teljesítmény. Köszönet: Horváth Hankának, Maizl Ritának, Makula Zsókának és Nagy Istvánnak… …és mindenkinek, aki szervezett, pakolt, díszített, ragasztott, lufit fújt, vagy poharat mosott. Nagy Viktor
Mesterséges világ Mesterséges világ, mérgezett levegő, Szennyben ázva liheg a legelő, Gyárkémények, szmogos fellegek, (Ti valóságot teremtett képzetek)! Csomagol a természet, veszi kalapját, Magával viszi a mézédes zamatát, Szedegeti kedves játékait, Magával ragadja az énekes madárkáit. Elhagyja világunkat, menekül a térből, Köpködi a kátrányt erős tüdejéből. A szívünkbe zúdítja sérelmeit, S halálra ítéli ellenségeit. Elfáradt a művészet, elhalt a szép, Siratja a lélek a természet ölét. A gépek között feszülten robotol, Sóhajt egyet, és az embertől elhajol. Menekül a gonosz, hazug világba, Nyugalmát keresi a szegény kis árva: (Kábítószerek, erős paralízis, Lelki fúzió, pszichoanalízis.) Gépek világában robottá lettél, Sorsod lett, mit teremtettél! Ember, a század hajnalán, Hová süllyedtél?
P. Á.
19
A szavak varázsa
Valóságot álmodunk-e untalan?
Aki ügyesen bánik a szavakkal, bárkit irányíthat; ami nem mindegy, az az, hogy öncélúan teszi-e mindezt, vagy másokért. Rengeteg féle tudatállapotot képesek „mágikus” erejükkel felkelteni, tehetik mindezt azért, mert az érzések képekkel keverednek bennünk. A szavak tehát belekapaszkodnak a képekbe, azok pedig rögtön megnyomják az ahhoz kapcsolódó érzésgombot, vagyis úgy mozgatják az embert, mint kobra az áldozatát. Célszerű figyelmet fordítani erre, hiszen ez mindaddig működni fog, amíg fel nem ismerjük, hogy a szavak maguk is üresek. Figyeljük meg, hogy egy-egy szó milyen érzést hoz felszínre, mit gondolunk és cselekszünk a hatására! Ha egy pár hétig gyakoroljuk az önvizsgálatnak ezen folyamatát, előfordulhat, hogy nagyobb rálátásunk lesz reakcióinkra. Ez egy módja az önfigyelésnek, mely elengedhetetlen működésünk megértéséhez. Abban az esetben, ha egyszeregyszer leülünk meditálni, vagy jógázunk, akkor az egész hatványozottabban fog működni. Így jobb eredményeket érhetünk el!
Látszat-e a világ és benne te magad, Valóságot álmodunk-e untalan? Áramlatok erős sodra elragad, benyomások stigmája ránk tapad. Valóságot álmodunk-e untalan, torzult idők halk percein naivan? Önmágiánk szűk tere átölel, falánk létünk észrevétlen múlik el. Három idő, három tudat, három ok, az egyetemes azonosság bölcs titok. Misztikus karmánk fennkölten jár a lét láthatatlan forgatagán. Sejtként mozgunk a nagy Tudatban, mint elkülönült egyedek, s nem értjük az Egyet, a minőséget, így önmágiánk eltemet: Lenn a mélyben, a sötétségben, válaszokat keresünk, keresünk, de nem lelünk, s önmagunkban elveszünk. Vágyjuk a Fényt, a közös célt, vallások forrásának Tág Terét, az önzetlen Tudás néma csendjét, egyetemes szeretetét. Látszatvilág szellemében naivan valóságot álmodunk-e untalan? Torzult énünk büszkén és ostobán ítélkezik részigazsága oldalán. Önmagunkat feloldani, ez maga a cél, a Felébredés diadal, szent eredmény! Dolgunk: eltűnni, majd visszatérni újra, hordozni a Fényt, s szórni a világra! …valóságot álmodunk-e untalan….?
Péter Ágnes (cikk, versek)
Az Ikea fogságában AZ Ikea fogságában éldegélnek bútorok, s az üzletláncban forgolódva alakot ölt a nagy titok. Gyertyák és lámpák formát öltve járják a falakat, falakat, s észrevétlen oldják föl a megkötött molekulákat. „A forma üresség, az üresség forma”: lámpások bölcsének bölcs jelmondata. Üzletláncban forgolódva szekrények és székek, kanalak és kések, vágyják a Felébredettséget... kik vakságuk hevében design-ba bújva, belevesztek mágikus egoizmusukba. Gyertyák és lámpák formát öltve járják a falakat, falakat, s önzetlen adják át megérett tapasztalatukat: a Tudat Egységéről hát, hol nincsen többé szó, se forma, melyek közt bolyongva: asztalok és székek kanalak és kések, vágyják a Felébredettséget.
A következő számunkat is a figyelmetekbe ajánljuk, melyben – többek között – a hat páramitáról, az abortuszról, valamint annak metafizikai aspektusairól olvashattok majd, illetve azt is felvázoljuk, miért hasznosabb meditálni, mint drogokkal élni. A felsorolt témák mellett még egyéb érdekes cikkekre is bukkanhattok, ha jól „megforgatjátok” a BuddhaPest lapjait!
E HAVI KEDVENCÜNK Marczinka Csaba a XXI. század poszt-hippy csöves értelmiségije, tarhálóművész, antiglobalista, aktmodell, az ELTE-BTK meghatározó, de mégis sokszor áporodott szagú költője, Szathmári Botond egykori évfolyamtársa, tündérszívek meghódítója, az Első Pesti Egyetemi Rádió (EPER) művészeti riportere, kiállítás megnyitók réme, József Attilakutató és leendő doktorandusz, időnként szarmata harcosként az ellenség lerohanására készül…
20
