ÜGYVÉDEK
MENNYIT ÉR A VÁLTÓ?
A két világháború közötti időben a népszerű Ludajic Milos irodájában dolgozott K. Vilmos, egy szürke kis díjnok, afféle iratrendező. Kispénzű ember lévén, gazdájától ellesett ügyvédi furfanggal sikerült jégre vinnie egy jámbor tornyosi parasztembert, akit 3000 dinár erejéigmegvágott-váltó ellenében. Mikor eljött az idő, megjelent a tornyosi magyar az ügyvédi irodában, és bemutatta a váltót Ludajicnak: - Mondja mán, ügyvéd úr, hogy mennyit ér ez a váltó? Ludajic megtekintette az adóslevelet, majd a szemüvegét a homlokára tolva ránézett a parasztra, és így szólt: - Nézze, tatám, ha a Vilmos neve nem szerepelne a váltón, akkor meg érne 2 dinárt (ennyibe került ugyanis az űrlap a trafikban), de mivelhogy ő aláírta, ennélfogva nem ér ez egy pipa fingot sem.
ÜGYVÉDI FURFANG
Dr. Huszágh Nándor ügyvéd (Huszágh László nyugalmazott gyógy szerész apja) hallani sem akart az orvosról, pedig súlyos asztmában szen vedett. A dohányzásról sem akart leszokni, és hiába könyörögtek a hoz zátartozói, naponta elszívta a maga három szivarját. Egyszer átment Sze gedre, meglátogatni ott élő leányait, akik végül is rávették, hogy menjen szakorvoshoz. A specialista nyomban megállapította a kórt, s megkérdezte betegét, hogy dohányzik-e. - Igen. - S mennyit szív naponta? Az öreg élt a gyanúval, hogy most pedig némi tiltások és korlátozások következnek, ezért hát elővigyázatosságból így válaszolt: - Úgy... tíz szivart, kérem. - Az sok, nagyon sok, ügyvéd úr. Úgy vélem, elég lesz önnek öt is. Nem gondolja?
— H a úgy találja a d o k t o r úr... Hazatérve, leányai rögtön azzal a kérdéssel fogadták a p j u k a t , hogy e l t i l t o t t a - e az orvos a szivartól. - N e m az - m o n d t a az öreg dicsekedve - , h a n e m még kettőt engedé lyezett!
MEGBIZONYOSODOTT...
Még az első nagy háború előtt két-Ada-határi földszomszéd h o l m i b a rázdaelszántásból kifolyólag k o m o l y szóváltásba keveredett egymással. Egyikük még a kocsilőcsöt sem átallotta segítségül v e n n i , m i n e k követ keztében a másik földszomszéd jócskán k i b u k t a a p i r o s levet o d a k i n t a dűlő végén. Befejezve a „meggyőzést", a vétkes megszeppent kissé. H o g y a b a j t megelőzze, nagy léhhel-pléhhel b e t r a p p o l t Zentára d r . B r i c h t a Nándor ügyvéd irodájába. O t t töviről hegyire elmesélte az ügyvédnek a históriát. — Valóban így esett meg a dolog, ahogyan maga előadta? - puhatoló z o t t t a p i n t a t o s a n a népszerű ügyvéd. — A . . . a z . . . igazat m o n d t a m - b i z o n y g a t t a a gazda —, de h a h a z u d n i köll, ugye, má' megkövetem, azt m a j d hozzápászíti a d o k t o r úr. Ezért is gyüttem vóna i d e magáhon. — N e m k e l l i t t k i a g y a l n i semmiféle hazugságot, kérem. Ez biztos ügy. E z t a pört maga n e m veszítheti el, érti?! — Ú g y gondolja, d o k t o r úr? — N e m gondolom, t u d o m ! E r r e a gazda hervadtán föláll, és i n d u l az ajtó felé. — N o , hova megy? — szól utána elképedve az ügyvéd. Csap egyet az ember a kalapjával, s o n n a n az ajtóból szól vissza: — Tetszik t u d n i . . . a r r u l szerettem v o l n a m e g b i z o n y o s o d n i , h o g y n e k e m van-e kilátásom. M e r t a m i t elmeséltem, az a szomszédom panasza, n e m az enyém.
ODA MENT, AHOVA KÜLDTÉK.
A két világháború között B r i c h t a Nándor, a neves ügyvéd irodájába beállít egy jámbor képű t o r n y o s i földműves, és igen bő lére eresztve, v a l a m i homályos panaszt a d elő arról, hogy a sógora becsapta. A z ügyvéd, hogy gyorsabban dűlőre jusson vele, maga fog a kérdezés hez, és kettőjük között a következő párbeszéd a l a k u l k i : - Szóval maga kölcsönadott a sógorának 3000 dinárt fél esztendőre? - Úgy volt, kérem. - És ő n e m adta vissza a megállapított időpontban. - N e m . N e m az! - Kérte tőle? - Már hogyne kértem vóna! Persze, hogy kértem. M i k o r lejárt a köl csön ideje, és n e m hozta, a k k o r már láttam én, hogy több az egy a kettő nél.. . E l m e n t e m hozzájuk a pénzért. - N a és? - Még n e k i állt följebb! A z t m o n d t a , hogy ne maceráljam, meg n e m próféta ő, hogy előre tudná, m i k o r adja meg az adósságot. - És maga? - H a g y t a m egy darabig. N e m kértem. G o n d o l t a m , hogy tán mégis j o b b , h a n e m rágom a fülit. De hogy, ugye, engem is szorítanak az adó végett, köllene már az a pénz nagyon. így aztán tegnap megint elmentem hozzájuk... - És a sógor? M i t mondott? - N e m m o n d o t t az, d o k t o r úr, semmit. Másrul beszélt. - N o jó, de m i k o r maga megemlítette n e k i az adósságot, csak szólt tán valamit? - v a l l a t j a az ügyvéd. - Hát, szólni szólt - áll egyik lábáról a másikra az ügyfél. - M o n d j a már, n o ! M i t mondott? - A z t mondta, hogy menjek az anyám keserves kínjába. - És maga? Vállat v o n a t o r n y o s i magyar: - Ide gyüttem, kérem.
FAJTISZTA ZONGORAKÍSÉRŐ
A megszállás idején fellépett Zentán egy jó nevű — m a is s i k e r r e l sze replő — pesti operaénekes. M i v e l kísérőt n e m h o z o t t magával, megkérte dr. Kopasz István ügyvédet, hogy ajánljon a számára egy zongoristát, a k i méltóképpen kísérhetné a bemutatásra kerülő o p e r a - és o p e r e t t részleteket. A z ügyvéd Berger Lászlót, a közismert zsidó bornagykereskedő fiát ajánlotta, a k i kitűnő zongorista hírében állott. — B e r g e r . . . B e r g e r . . . - morfondírozott félhangosan a pesti művész. Gyanús v o l t n e k i a név (ne feledjük: 1942-t írtak a k k o r ! ) , s ezért hát megkérdezte: — Tessék csak m o n d a n i : keresztény az illető? Árja? — N e m , kérem, zsidó. — Sajnálom, de a k k o r szóba sem jöhet. N e m t u d n a , d o k t o r úr, v a l a k i mást ajánlani? - T u d n i tudnék... I t t v a n például Tóth Miklós (ismert nagygazda v o l t ) . Őt ajánlhatom. — És jól zongorázik? — Hát zongorázni azt éppen n e m t u d , de árjának árja.
