Ménesi Gábor Kritika november 3. nincs komment

Népszabadság - ’…nem ez a mondat, hanem egy másik, mindig egy másik'

1/7

Ménesi Gábor

|

Kritika

|

2010. november 3.

|

http://nol.hu/kritika/20101103-__nem_ez_a_mondat__hanem_egy_masi...

nincs komment

Recepcióját áttekintve szembeötlött, hogy kritikusai költészetét alapvetően az újholdas, ezen keresztül pedig a nyugatos vershagyomány folytatójaként jelölik ki. Ez az értelmezés egyfelől mindenképpen jogosnak mondható, amennyiben magabiztosan birtokolt verskultúra és formafegyelem rajzolódik ki munkásságából, kötetei sorából. Másrészt azonban úgy gondolom, túlzottan leegyszerűsíti, kategóriába kényszeríti lírai törekvéseit ez a megközelítés. Miképpen vélekedik erről? Hogyan summázná az említett tradícióhoz fűződő viszonyát? Úgy vélem, az Újhold nem csupán formai fegyelmet vett át Babits szellemi örökségéből: a forma a kaotikusnak érzékelt világhoz való viszonyt is tükröz. Rendteremtési igényt és emberi tartást is. Amikor tehát az Újholdról beszélünk, nemcsak a formai jellemzőkre gondolunk, hanem valamiféle szellemi autonómiára is. Ebben a tekintetben megtisztelő, hogy az Újholdhoz kötnek, és örülök neki. Formai szempontból viszont nem lehet valakit ilyen egyszerűen besorolni. Gyakran az a benyomásom, hogy a kritikusok javítósablonnal dolgoznak, s a teóriát mindenáron rá akarják erőszakolni a műre, a szerzőket pedig próbálják beskatulyázni. Ha valaki például kötött formában ír, ha van olyan verse, ami mondjuk jambikus és ne adj’ isten van benne rím is, azonnal az újholdas hagyományhoz kapcsolják, vagyis – ez is milyen leegyszerűsítő megközelítés! – a hagyományos formákhoz, ellentétben mondjuk a nyelvkritikus, innovatívnak tekintett szemlélettel. (Mit is értenek ezen?) Pedig az irodalom, a vers működése sokkal bonyolultabb ennél. A forma szerintem a táncmozdulatok koreográfiájához hasonlítható, amely ugyan nélkülözhetetlen, de alapvetően nem az egymás mellé tett mozdulatokat érzékeljük, hanem valami vibráló összképet. Mosolyogtató volt számomra, amikor az Artisjus Irodalmi Díj átadásán Vári György Krusovszky Dénest laudáló szövegében azt hangsúlyozta erényként, hogy a Telep Csoportnak sikerült elhatárolódnia az Újhold-féle tradíciótól. Azt gondolom, hogy a kétezres években már senki sem akarhat komolyan az Újholdtól elhatárolódni – egyrészt azért, mert ennek ma nincs értelme, ugyanis a hatása már nem annyira eleven, az irodalomra rátelepedő, hogy erre szükség volna, másrészt erre a nemzedékre már egyáltalán nem telepedett rá az Újhold formavilága, így a Telep Csoport művészetét is különböző hatások termékenyítették meg. (Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy külön szerzőkről van szó, a csoport nem csupán egy alkotót jelent…) Ráadásul a valamitől történő elszakadás önmagában még nem tekintendő erénynek, mert ez csupán válaszreakció, nem az önálló hang kialakításának záloga. Az persze más kérdés, hogy mind a népies-szürreális, mind pedig az újholdas formahagyománynak vannak olyan elemei, amelyek továbbélve béklyóként hatnak a versnyelvre, ezt én egyáltalán nem vitatom. Ez ellen azonban nem lázadni kell, hanem olyan egyéni megoldásokat találni, amelyek beépítik és egyúttal variálják, módosítják a hagyományból átöröklött eszközöket. Nem kell tehát gyökeresen mást csinálni, hanem át kell gondolni, mi az, ami zsákutcának bizonyult, és mi az, ami folytatható. Engem is különböző hatások értek – főleg a pályám elején –, elsősorban Kormos István, Füst Milán és Vas István hangja volt fontos számomra, de a Nagy László-féle lírai vonulat sem hagyott érintetlenül. Az újholdas hatás formai szempontból nem volt ennyire erős, nem írtam például pilinszkys verseket, ami nagyon gyakori. Kormos-verseket írtam, elég rosszakat. Versei külön csoportját alkotják azok a szövegek, amelyekben elődeinek állít emléket, az ön számára inspiratív irodalomtörténeti monumentumot versbe írja. Számos parafrázist, palimpszesztet említhetnénk, a Verlaine versére írt Őszi sanszoktól a Kosztolányi Boldog, szomorú dalára megkomponált, Várady Szabolcsot köszöntő Készenléti dalon át a József Attila híres születésnapi költeményét újraértelmező versig. Külön kiemelném legutóbbi kötetéből a Hála-változat című szonettet, amelyben tíz költőnek mond köszönetet. Mi a tétje az ún.

2012.10.16. 12:15


2/7

Ménesi Gábor

|

Kritika

|

2010. november 3.

|


nincs komment

hozott anyagból létrehozott verseknek? Milyen dilemmákat vet fel a rendelkezésre álló lírai hagyományanyag, szövegemlékek költői újragondolása, feldolgozása, saját versbe történő beépítése? Arra, hogy mi a tétje, nem tudok válaszolni. Maga a nyelv eleve hozott anyag. Ahogy utaltam rá, egy alkotó általában nagyon sokféle hatást felszív az irodalomból, s nem csupán egyféle kánonból táplálkozik, hanem szerzők sokaságát fogja be tekintetével, és idézi meg, építi be saját szövegeibe. Rengeteg vers él bennünk, mindaz, amit gyerekkorunk óta hallunk és olvasunk, egyszerre szól a fejünkben akkor is, amikor írunk. Minden vers mögött sok száz másik vers sorakozik. Amikor például leírunk egy szonettet, az egész szöveget átvilágítja a szonetthagyomány holdudvara. Ha a beépült mozzanatokra direkt módon utalunk, egyrészt megidézzük mindezt, másrészt mégiscsak valami saját, ma aktuális mondanivalót fogalmazunk meg. Úgy képzelem, hogy abból a sok-sok töredékből, amit magunkkal hozunk, egy egészen új rajzolatú mozaikot lehet összerakni, ami már a sajátunkká válik. Nagyon fontosnak tartom, hogy belehelyezkedjek az irodalmi hagyományba, és jelezzem a kapcsolódási pontokat, anélkül, hogy azt gondolnám, amit csinálok, bárminek is egyenes folytatása lenne. Az említett műfajok, a parafrázis és a palimpszeszt esetében pedig jelentősen kitágul a játéktér, sok minden szólal meg egyszerre, s így gazdagabb lesz az összhangzat. Ami a Hála-változatot illeti, a vers a nevek ötletéből indult, adta magát, hogy a költők neveit beépítsem a vers szövetébe. Megírásában inspirált Gergely Ágnes Hálaadás parafrázis című verse, s ezen keresztül tükröztettem Weöres Sándor Hálaáldozatát is. Visszakanyarodva a kötött formák kérdésére, egyik alapvető törekvése a dalhagyomány megújítására, újraértelmezésére irányul. Találónak érzem Margócsy István megállapítását, aki szerint versei „egyszerre őrzik és mutatják fel a már elmúlt, tizenkilencedik századi késő romantikus dalformának szép kereteit, s a legújabb magyar líra kemény, éles, a személyiségre és a nyelvhasználatra irányuló kritikus pillantásának ihletettségét”. Milyen szempontok mentén látta megvalósíthatónak a dalforma továbbgondolását, megújítását? Azt gondoltam, hogy a dal viszonylag könnyed és látszólag közvetlenséggel megszólaltatható forma, amibe ugyanakkor nagyon sok mindent el lehet bujtatni. Nekem a dalforma akkor érdekes, ha a formai könnyedség felszíne alatt több réteg is kibomlik. Elsősorban az érdekelt, hogyan lehet többszólamúvá, elhangolttá tenni a dalt, miközben a keretet egy olyan otthonos, ismerős forma adja, amely a zenéjével, hangzásával megszólít, és utána elkezdem meghallani benne a többletet, a részleteket. Az 1997-es kötete, Az árnyékember kapcsán írja Keresztury Tibor, hogy „a lírai pontosság feladhatatlan igényének, s a klasszikus szépségű, kerekded megfogalmazhatóság felismert kudarcának feszültsége” hatja át a verseket. Legutóbbi verseskönyve, a Magas labda olvasásának egyik alapvető tapasztalata számomra éppen az említett formafegyelem és az áradó szavak, versmondatok, emlékképek mederben tarthatatlansága, keretet szétfeszítő, nyugtalanságot árasztó zubogása. Ezt reprezentálja a kötet nyitó- és záróverse. „Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó, / hidak alatti örvény, mondat alatti mondat: / mit visz a felduzzadt vizű, mély folyó / redőzött, bolyongó ágya mit sodorhat?” – olvashatjuk a Hangok folyójában.

2012.10.16. 12:15


3/7

Ménesi Gábor

|

Kritika

|

2010. november 3.

|


nincs komment

Nem ragadnék le megint a kötött formánál, mert ez éppen a lényegi kérdésekről tereli el a figyelmet. Nem hiszek ebben a fajta szembeállításban: csak azért beszélnek róla ennyit, mert megragadhatóvá és leírhatóvá tesz látszólagos poétikai különbségeket. Aki tudja a szakmáját és kap egy témát, meg tudja írni kötött formában vagy szabadversben egyaránt. Mert így is, úgy is meg lehet, csakhogy minek. Ismét csak a korábban említett, kritikusok által felállított ellentétet érzem a megállapítás mögött, amelyet éppúgy értelmetlennek gondolok, mint mondjuk a népi-urbánus szembeállítást. Az idézett versben inkább a kimondhatóság, megfogalmazhatóság, egyszóval az írás határairól gondolkodtam, ami viszont egyáltalán nem formai kérdés! Az a tapasztalatom, hogy a versek nagyon sokszor koncentrikus körökként járják körül ugyanazt a problémát, s ennek a tapogatózásnak a folyamatát próbáltam megragadni, magát az írást, s azt, hogy mi minden belehallatszik ebbe. Valaki például a jambikus lejtés és a nem jambikus szövegek között „óvatos elmozdulást” emlegetett. Ez egyszerűen butaság. A járni tanuló költő, aki a jambus mankója után végre önálló lépéseket tesz, majd tovább fejlődve elhagyja –végre! – a formát, és szárnyra kap… Ugyan már. Egy szöveg pontossága, korszerűsége – ezen azt értem, hogy nem mintákat követ, hanem egy belső, nyelv nélküli érzethez keres saját nyelvet, formát – nem ilyeneken dől el. Szembetűnő, hogy a kötet verseit nem rendezte ciklusokba, szemben például előző verseskönyvével, a Síró ponyvával, ehelyett két nagy vers fogja keretbe a kompozíciót és jelöli ki az opus erőterét. Hogyan formálódott ki ez a struktúra? Úgy, hogy kiterítettem magam elé a szőnyegre az összes verset, amelyet a könyvben el akartam helyezni. Többféle elképzelésem volt, de végül rájöttem, hogy talán a két vers köré érdemes kifeszíteni a kötetet. Az elején artikulálódik az a soksok előzményből és hangból összeálló kánon, amit a Hangok folyója megidéz, a kötet második felében pedig a személyesebb, közvetlenebb hang szólal meg, amit ugyanakkor azért nem neveznék vallomásosnak. Az utolsó vers, az Esős nyár szándékaim szerint magáról az írásról szól, arról a belső zenéről, ami a felszínre tör, és amit megpróbálunk szavakkal lefedni. Elsősorban az foglalkoztatott, hogy a nyelv mint eszköz és hangszer hogyan tudja közvetíteni ezt a nyelv alatti zengést. Úgy tűnik számomra, hogy elsősorban a hiány megélése, a káosz érzékelése, az idegenség megtapasztalása körül szerveződnek a Magas labda versei, s ehhez kapcsolódóan saját veszteségélményét rögzíti a megszólaló én, miközben egy kudarcba fulladt szerelem narratívája bontakozik ki a kötet lapjain. Valóban, ez is benne van, de erősen hárítanék mindenféle életrajziságot, összevetést a saját életemmel, mert ilyen értelemben ez nem alanyi líra. Sok igazság van abban, amit mond, de mintha az érzelmi helykeresés kitágulna a világban való elveszettségre, helykeresésre, vagyis távlatot kap, egzisztenciális tétje lesz. Nem kizárólag érzelmi kapcsolatról van tehát szó, hanem valami általánosabb veszteségélményről. A Magas labda már a hatodik verseskönyve, összegyűjtve az elmúlt néhány év szövegeit. A 2001-ben megjelenő Porhó pedig másfél évtized poétikai törekvéseit dokumentálja, miközben a továbblépés lehetséges irányairól is számot ad. Az, hogy adott pillanatban mi áll közel egy költőhöz a korábbi versanyagból, feltételezem, időről időre változik. Úgy látom, mintha a Porhó megalkotásával nem is az lett volna az elsődleges célja, hogy addigi lírája reprezentatív válogatását nyújtsa, hiszen például első kötetéből mindössze négy verset emelt át, sokkal inkább úgy tűnik, az első ciklusba bekerülő új versek rendezték el a könyv struktúráját. Beszélne a Porhó összeállításának szempontjairól? Mivel kaptam ezt a lehetőséget, szerettem volna megmutatni, mi az, amit visszafelé haladva lényegesnek tartok, és ahol kibontakozni látom mindazt, ami később talán jellemző lett rám. Úgy tűnik, létezik egy-két szál, amire egymás után felfűzhetők az eddig megírt darabok. Érdekes volt számomra, hogy ilyen viszonylag rövid távlatból is jól láthatók azok a főbb motívumok és problémák, amelyek megmaradtak és máig maguk köré szervezik a verseket. Nemrégiben egymás mellé tettem néhány, különböző időben keletkezett verset, és meglepődve tapasztaltam, hogy mintha öt-tíz évenként ugyanazt akartam volna megírni, persze egészen más formában és más eszközökkel. Bemutatkozó könyve, az Őszi kabátlobogás 1989-ben látott napvilágot. Mi volt a kötet megjelenésének története? Mit gondolt akkoriban az irodalomról, a költészetről? Milyen impulzusokat említene, amelyek döntő módon meghatározták tájékozódását, költővé válását?

2012.10.16. 12:15


4/7

Ménesi Gábor

|

Kritika

|

2010. november 3.

|


nincs komment

Az Őszi kabátlobogás olyan régen jelent meg, hogy ma már úgy beszélek róla, mintha egy másik ember írta volna, félig-meddig még gyerek. Egy időben nem szerettem azt a könyvet, de már olyan távolságra kerültem tőle, hogy szinte megbocsátottam magamnak az akkori csiszolatlanságot. Kamaszkoromban írtam azokat a verseket, 15–16 éves koromban, és még mindig csak tizenkilenc voltam, amikor összeraktam a kötetet. Akkoriban egy diák irodalmi körbe jártunk Kemény Istvánnal és Vörös Istvánnal. Mezey Katalin megemlítette, hogy akinek van kész anyaga, vigye be a Móra kiadóba, ahol akkoriban Rózsa Endre költő szerkesztett egy sorozatot. Így került sor az Őszi kabátlobogás megjelenésére. Hangpróba volt az a könyv, annak is a legeleje. Ráadásul akkoriban nagyon nehezen lehetett korrigálni a leadott anyagon, minden egyes változtatást külön kellett kérvényezni. Túlzás lenne tehát komolykodó hangon beszélni a kötetről, mert nagyon távol áll a mai énemtől és mindattól, amit ma a költészetről gondolok. Mit jelentett az a nemzedéki irodalmi csoportosulás, a Mezey Katalin-féle Sárvári Kör, ahová rendszeresen eljárt? Nagyon fontos időszak volt, majdnem tíz évig jártam oda. Amikor középiskolásként odakerültem, Keményék már nagy fiúknak számítottak, roppant tájékozottnak tűntek, és csodálattal hallgattam mindent, amiről beszéltek. Eleinte még semmilyen rálátásunk nem volt a saját szövegünkre, sem pedig a magyar irodalomra. Akkor kezdtünk tájékozódni, és magunkba szívni mindazt, amivel ott találkoztunk. Fontos volt megtapasztalni, hogyan lehet közösen versekről gondolkodni, beszélni, műhelymunkát végezni, elmondani, mi tetszik és mi nem, rádöbbeni, hogy mindez nem érzelmi kérdés, hanem erős szakmai oldala is van. Az egyetemi évek alatt ugyancsak meghatározó lehetett Lator László műfordító szemináriuma. Mit tanult tőle? Lator László óráin nagyon komoly műhelymunka folyt, rendkívül kedvező légkör alakult ki, amely lehetővé tette, hogy teljesen kiszakadjunk a hétköznapok világából. Volt egy hely, ahol jól éreztük magunkat. Vártuk a hétfő estéket. Lator karizmatikus tanáregyéniség; viszonylag kevés időt szentelt külön egy-egy tanítványnak, de az mindig nagyon intenzív együttlét volt. Mindig ünnepi pillanat volt, amikor megnézett egy szöveget és elmondta róla a véleményét. Személyesen és pontosan fogalmazott, figyelme nagyon sokat segített pályakezdőként. A műfordítás tehát voltaképpen csak ürügy volt a szemináriumon, hiszen a fordítási gyakorlatok keveredtek a saját versek elemzésével. Így utólag, folyamatosan az irodalomban mozogva arra is rájöttem, micsoda emberi tartásra volt szüksége ahhoz, hogy sosem mondjon rosszat másról, és ne akarjon legyőzni senkit. Ez a magatartás különösen fontos volt számomra, és azóta még inkább fölértékelődött. Később ön is rendszeresen fordított és fordít ma is, nem csupán verseket, hanem prózát is. 2005-ben jelent meg Anna Gavalda Szerettem őt című regénye a Magvetőnél, az ön fordításában. Összefüggésbe hozható-e ez a munka, és általában a prózafordítás, azzal, hogy megpróbálkozott a prózaírással? Közvetlenül más szerzők se hatottak, Camille Laurens se, akit jóval előbb fordítottam. Inkább azt mondanám, hogy manuális biztonságot adtak. A fordítás ugyanis gyakorlat, és mindenképpen segít a nálam nagyon erősen jelenlévő prózagörcs feloldásában. Rakja az ember egyik mondatot a másik után, tekergeti, formálgatja a szöveget, miközben követi az eredetit és észrevétlenül tanul. A párbeszédek fordításából is rengeteget lehet

2012.10.16. 12:15


5/7

Ménesi Gábor

|

Kritika

|

2010. november 3.

|


nincs komment

okulni, tényleg! Én például mindig felolvasom magamnak hangosan, amit leírtam, mert olyankor azonnal kiderül, hogy nem mesterkélt-e a magyar verzió. Novelláit a 2006-os Vonalkód című kötetben gyűjtötte össze. Mi az, ami a versek után előhívta a prózát? Mitől függ, hogy egy ötletből, élményből vers vagy próza születik? Túl sok egymáshoz kapcsolódó narratív részlet lökődött fel egyszerre ahhoz, hogy mindazt össze tudjam fűzni egy vers keretein belül. Egyébként pedig az a tapasztalatom, hogy ami zeneként szólal meg először, vagy pedig egy nagyon erős zengésű mondat bukkan fel, abból majdnem mindig vers lesz. Vagy amikor egy különös szókapcsolat ötlik fel bennem, valami szokatlan szóösszetétel: na, az majdnem mindig egy versről üzen. Arról, hogy készülődik valami. A próza esetében evidens, hogy amit történetként találok, abból próza születik, de olyan megpillantott állóképek, érdekes részletek, amik mögé el lehet képzelni egy történetet, természetes módon ugyancsak a prózát hívják elő. Prózai törekvései talán kapcsolatba hozhatók a verseiben is érvényre jutó epikus szándékkal, a narratív szálak megalkotásának igényével, amelyek általában egy hétköznapi szituációból bomlanak ki. Ráadásul a szemlélet és tematika tekintetében a Magas labda nem egy darabját közelállónak érzem a Vonalkód novelláihoz. Hogyan érzékeli belülről vers és novella viszonyát, egymással való érintkezését? Formai szinten, nyelvében nem, de szemléletében, világlátásában valóban közel állnak egymáshoz ezek a szövegek. Persze nekem nyilván kevésbé tűnik fel, mert nincs rálátásom. Ugyanakkor mindig elhárítom, ha – ugyancsak visszatérő kritikusi közhelyként – lírai prózáról beszélnek a novellák kapcsán, ez ugyanis egész egyszerűen nem igaz. Amit írok, egy viszonylag egyszerű próza, és ilyen értelemben a nyelve nemigen tekinthető lírainak. Vonalkód című kötete kapcsán néhány kritikus a novellaciklusként, sőt regényként történő olvasást sem vetette el. Hozzám inkább az előbbi áll közel, elsősorban a beszédmód, a nézőpont, a tematika, a szövegeket elrendező vezérmotívum, az összekötő és elválasztó vonal különböző jelentései okán. Hogyan alakult ki ez a struktúra? Munka közben találtam ki ezt a játékot, és aztán folytatható struktúrának tűnt. Voltaképpen a szerkesztés igénye hozta létre, azt akartam, hogy legyen egy olyan külső váz, amely egy idő után belsővé is válik, vagyis nem csupán a tartószerkezet funkcióját tölti be, hanem irányt is ad a szövegeknek. Miként a versek esetében is nagyon fontos számomra a struktúra, egy nagyobb prózánál is úgy éreztem, hogy szükségem van erre a rendteremtésre. Volt egy olyan elképzelésem is, hogy a végére érve leveszem a vonalas címeket, de végül változatlanul hagytam. Ugyancsak tavaly látott napvilágot második prózakötete, a Hazaviszlek, jó?, amelyben elsősorban az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, a Népszabadság, a Népszava és az Új Forrás hasábjain megjelent írásokat gyűjtötte össze. Bevallom, mindig némi fenntartással veszem a kezembe a hasonló típusú, tárcanovellákból, publicisztikákból összeállított könyveket, ugyanis a kötet kontextusába kerülve nem minden esetben bizonyul működőképesnek mindaz, ami az eredeti közegben remekül megtalálja a helyét. Önnél azonban nem érzékeltem a megoldások automatizmusát és a penzumteljesítés kényszerét. Ennek oka – természetesen a jól megírt szövegek mellett – a kiválóan megszerkesztett kötetkompozíció. Ha jól tudom, nagyjából száz szövegből választotta ki a kötetbe kerülő ötvenegyet, öt ciklusba rendezve. Melyek voltak az összeállítás legfőbb szempontjai? És egyáltalán, a Vonalkód novellái után milyen kihívásokat kínált a rövidebb fesztávú, tömörebb, koncentráltabb prózaforma, amely esetében egy-egy felvillantott képbe, jelenetbe kell a mondanivalót belesűríteni. Mindenekelőtt hangsúlyoznám, hogy nem váltásról van szó, hiszen ezeket a tárcákat párhuzamosan írtam az újabb, kötetben hamarosan megjelenő novellákkal, sőt, a Magas labda verseivel. Általában sokfélét csinálok egyszerre, attól függően, hogy milyen formát kíván, ami éppen eszembe jut. A válogatásban természetesen közrejátszottak az érzelmi szempontok, hogy adott pillanatban melyik szöveg állt közel hozzám, másrészt pedig amikor több szöveget egymás mellé raktam, észrevettem, hogy vannak tematikus érintkezések. Kiválasztottam azokat, amelyek ezek alapján egy kupacba rakhatók, s így eleve sok írás kiesett. Nagyon találónak érzem, amit a

2012.10.16. 12:15


6/7

Ménesi Gábor

|

Kritika

|

2010. november 3.

|


nincs komment

rövidebb fesztávú prózaformáról mondott, hiszen ezek a szövegek valóban erősen igénylik a sűrítést. Egyegy pillanatképben lehet felvillantani viszonylag nagy történeteket. Visszautalnék itt arra, amit a dalformáról mondtunk, amely egy könnyed, zeneileg befogadható keretben ad lehetőséget játékokra. A tárca rövid terjedelemben, szintén könynyednek tetsző formában teszi lehetővé a nagy történetek közvetítését. Amikor a női írás és az irodalmi szövegekben manifesztálódó női szemlélet kerül szóba, tapasztalatom szerint néhány női alkotó elhárítja ezt a kérdéskört, míg mások hangsúlyosan tematizálják műveikben. Két antológia jelent meg a közelmúltban, az Éjszakai állatkert és a Szomjas oázis, amelyben nők írnak a női testről és szexualitásról. A szerzők között az ön nevével is találkozhatunk. Véleménye szerint elkülöníthető-e a női irodalom kategóriája? Nem gondolom elkülöníthetőnek. Egyáltalán, mit értünk ezen? Tematikát? Női szerzőket? Ugyanakkor abban teljesen igazat adok Forgách Zsuzsának, a két antológia szerkesztőjének, hogy fel kell hívni a figyelmet a tehetséges női alkotókra. Attól viszont rendkívül ingerültté válok, hogy a szövegeimet ennek alapján vizsgálják, s azt állítják az elemzés fókuszába, hogy mennyire jutnak bennük érvényre a női problémák. Azt gondolom, egy férfiszerző kapcsán fel sem merülnek ilyen férfi szempontok. Képzelje el, milyen nevetséges lenne, ha egy filmrendezőt a filmje helyett arról faggatnának, hogyan éli meg a férfiasságát, mennyire jut kifejezésre a filmben az, hogy ő férfi. Egy nő esetében viszont ez állandóan fölmerül. Azt szeretném, ha ez végre már nem volna téma, ha a szövegek helyett nem terelődne folyton arra a szó, hogy is van ez a nők esetében. Nemrégiben tért haza Indiából, ahol egy nemzetközi költészeti fesztiválon vett részt. Milyen élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodott? Nagyon hirtelen jött ez az utazás, így nem is volt lehetőségem arra, hogy lélekben felkészüljek rá. Másrészt ilyen rövid idő alatt csak futó benyomásokat lehet szerezni. India rendkívül intenzív élményt nyújt, ezerféle hang, szag, szín keveredik egymással. Főként Delhiben voltam, egyszer látogattam Agrába, hogy megnézzem a Taj Mahalt. Engem egyébként mindig a hétköznapi részletek ragadnak meg, az embereket figyelem. Azt, hogy ki hogyan beszél, hogyan viselkedik, öltözködik. Meglepő volt számomra, hogy milyen sokan léptek fel énekelt verssel. Ez nálunk külön műfaj, ott nem érzékeltem, hogy feltétlenül másnak tekintenék. Érdekes, hogy a főváros, annak ellenére, hogy hatalmas a káosz a közlekedésben, egyáltalán nem áttekinthetetlen, vagy riasztó. Nagy szegénység van, az biztos. Kívülállóként mégis az volt a benyomásom, hogy ez emberek harmonikusabbak. Roppant rokonszenves volt, hogy az ott élők környezetük részének tekintik magukat, nem pedig urának. Az, ahogyan például az állatokhoz viszonyulnak, nagyon mélyen hatott rám. Amikor Kínában jártam, arra jöttem rá, hogy az európai ember gőgje és önhittsége sokszor valami bizonytalanságból és tulajdonképpen gyökértelenségből fakad. De ez túl messzire vezet, nem is ezt szerettem volna mondani, csak arra utaltam, hogy milyen jó volt látnom Delhiben az ellenkezőjét. Nem túl gyakori a mai magyar irodalomban, hogy egy költő sikeres legyen, önt azonban minden túlzás nélkül annak mondhatjuk. Nem csupán a szakmai elismerésekre (díjakra és kedvező kritikákra, élénk recepcióra) gondolok, hanem a szélesebb olvasóközönség viszszajelzéseire is. Mennyire foglalkoztatja munkái fogadtatása, és egyáltalán mit jelent önnek a siker? Ez az utóbbi kérdés több másikat is magában rejt. Meggyőződésem, hogy aki ír, nem azért teszi, hogy sikeres legyen. Ha olvassák és szeretik, amit csinál, az szerencsés egybeesése a dolgoknak. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy az író viszonylag kis felületen érintkezik azzal a réteggel, amely őt olvassa. Valahányszor meghívnak egy író-olvasó találkozóra, kicsit rácsodálkozom a jelenlévő emberekre, hiszen mégiscsak valami buborékban élek. Egyébként eléggé zsúfoltak a napjaim, ugyanis egyedül élek a fiammal, és a mindennapi gyakorlati teendők, szervezési feladatok nagyon sok energiát fölemésztenek. Ebbe az életformába nem igazán fér bele, hogy kifelé figyeljek, ráadásul legtöbbször azzal vagyok elfoglalva, hogy mi zajlik belül a fejemben. Közben pontosan oda kell érnem mindenhová és működtetni kell egy háztartást is. Amikor egy találkozón vagy felolvasáson részt veszek, természetesen kiszakadok ebből a zárt közegből, és odafordulok az emberekhez. Nagyon fontos a megerősítés, megtisztelő számomra, ha eljut valahová amit írok, de alapvetően nem ez motivál, meg sem fordul a fejemben, amikor dolgozom, hogyan lehet sikeres egy könyv. Egyáltalán, olyankor az ember csak a mondatokon gondolkodik.

2012.10.16. 12:15


7/7

Ménesi Gábor

|

Kritika

|

2010. november 3.

|


nincs komment

Említette, hogy ma már kritikusan, némi távolságtartással tekint első kötetére. Több mint két évtized telt el pályakezdése óta. Hogyan látja belülről az azóta megtett utat? Elégedett-e az irodalomban betöltött helyével? Mindenképpen, bár annak idején egyáltalán nem jelöltem ki magamnak külső célokat. Amikor elkezdtem írni, fel sem merült bennem, hogy elképzeljek egy pontot, ahová el szeretnék jutni. Ami a recepciót illeti, valóban szerencsés vagyok. Az viszont sokkal bonyolultabb kérdés, hogy saját magamnak sikerült-e megfelelnem. Éppen abban a versben, amire ön is utalt, írom, hogy „nem ez a mondat, hanem egy másik, mindig egy másik”. Meghatározóvá vált az a belső hajsza, ez az állandó keresés. Mindig azzal vagyok elfoglalva, ami éppen készül, és mindig van bennem egy erős szorongás is azzal kapcsolatban, hogy mindaz nem fontos, ami eddig volt, azt kellene megcsinálni, amit eddig még nem sikerült. Ilyen értelemben tehát nem vagyok elégedett, hiszen nagyon sok minden jár a fejemben, sok mindent szeretnék megvalósítani, amihez egyre nagyobb levegő kellene. Sokszor úgy érzem, hogy egy helyben toporgok, miközben próbálom megteremteni a megfelelő életkörülményeket ahhoz, hogy belevágjak a következő munkába. Vagy csak alibimunkákat végzek? Részfeladatokba ölöm az energiám? Néha azt képzelem, minden eddigi szöveg csak előkészület volt. Szerintem akiben benne van ez a nyugtalanság, az tudja, milyen érzés ez. Azzal kelek és fekszem, hogy majd belekezdek… de mibe is? Egyfelől tehát elégedett vagyok, másfelől türelmetlen, hiszen az idő már nem feltétlenül nekem dolgozik, hanem rajtam.

Címkék:

kritika

Recommend

Sign Up to see what your friends recommend.

2012.10.16. 12:15

Ménesi Gábor Kritika november 3. nincs komment

Recommend Documents