MELLÉKLET TUDOMÁNYOS SZEMLE RENDSZERVÁLTÁS ÉS A KISEBBSÉGEK TATABÁNYA

LIMES 2009.4/MELLÉKLET TUDOMÁNYOS SZEMLE RENDSZERVÁLTÁS ÉS A KISEBBSÉGEK

TATABÁNYA

TARTALOM Rendszerváltás és a kisebbségek Szerkesztette: Zahorán Csaba

Zahorán Csaba: A rendszerváltás és a kisebbségi kérdés Közép- és Kelet-Európában – előszó ................................................................

5

Eva Irmanová: A magyar kisebbség Szlovákiában 1989 novembere után. A kisebbségi és a többségi társadalom viszonya ................................................

9

Binder Mátyás: „Nép vagy réteg?” Romák és a rendszerváltás Szlovákiában ....

19

Csortán Ferenc: A román rendszerváltás és a nemzetiségi kisebbségek. (Legújabbkori romániai kisebbségtörténeti vázlat) ............................................

27

Zahorán Csaba: Régi konfliktusok, új szereposztás: románok és magyarok a Székelyföldön az 1989-es fordulat után ..........................................................

41

Szilágyi Imre: Demokratikus átalakulás és kisebbségpolitika Horvátországban és Szlovéniában ......................................................................

51

Mészáros Zoltán: Rendszerváltás: esélyek és veszélyek a vajdasági kisebbségek számára .......................................................................

59

Lagzi Gábor: Lengyelek és oroszok a baltikumi rendszerváltásban (1989–1991)

65

Miczov Jordán: A rendszerváltás és a nemzeti kérdés Bulgáriában ....................

71

Limes

4

A nagyszebeni Samuel von Brukenthal német tanítási nyelvű gimnázium ablaka

Limes

Limes

5

Rendszerváltás és a kisebbségek

Zahorán Csaba

A rendszerváltás és a kisebbségi kérdés Közép- és Kelet-Európában

Közép- és Kelet-Európában, ahol az államhatárok még a második világháború után sem estek teljesen egybe az etnikai határokkal, komoly változásokkal járt az államszocialista rendszerek bukása. Azokban az országokban, ahol nagyobb kisebbségi közösségek is éltek, szinte azonnal a felszínre került a korábban háttérbe szorított, meghaladottnak – és főképp megoldottnak – tekintett nemzeti kérdés. Pedig az korántsem tűnt el, sőt az 1980as évek végére egyre láthatóbbá vált számos kezeletlen probléma és feszültség, amelyeket sokszor maguk az uralmon lévő állampártok éleztek ki, mint például a romániai vagy bulgáriai nemzeti kommunista rezsimek esetében. Az igazi fordulatot azonban a demokratikus szabadságjogok érvényesülése hozta – az új körülmények között a kisebbségi kérdés újra nyíltan jelent meg, majdnem olyan intenzitással, mint az első világháború után. Így a rendszerváltások egyik meghatározó kísérő jelenségévé vált. Mégpedig anynyira meghatározóvá, hogy a politikai, társadalmi és gazdasági struktúrák átalakulásával egy időben feszegetni kezdte az állami kereteket is, sőt, nem egy esetben teljesen szét is zilálta azokat. De még ott is, ahol ez nem következett be, újra kellett definiálni a többség és kisebbség viszonyát, az együttélés módját. Továbbá komoly mértékben befolyásolta a külpolitikai helyzetet és a nemzetközi kapcsolatok alakulását is. Az államszocializmus lebontásának-felváltásának egyaránt megvoltak a közös, a térség nagyobb részére érvényes vonásai és egyedi jellegzetességei. Ha a volt keleti blokk országainak 1989 utáni fejlődését – nem túl eredeti hasonlattal élve – egy futóversenyhez hasonlítjuk, akkor azt látjuk, hogy bár az egyes államok ugyanazon a rajtvonalon álltak – az azonosság az államszocialista berendezkedés jellegéből következett, az újonnan megválasztott kormányok pedig szinte ugyanazokkal a nehézségekkel találták magukat szembe a gazdasági és politikai szerkezetváltás során –, de a versenyzők állapota és kondíciója jócskán különböző volt: más és más helyzetben érte a rendszerváltás például Csehszlovákiát, Magyarországot vagy Litvániát, de a hatalomváltás is másképp zajlott le például Bulgáriában vagy Romániában. Az eltérések nem csupán az adott, konkrét körülményekből (pl. a gazdasági helyzetből, a nemzetközi konstellációból) vagy az egyes rendszerek sajátosságaiból fakadtak, hanem a különböző társadalmi, politikai és kulturális hagyományokból is. Ezek a különbségek pedig nagyban befolyásolták a kisebbségi törekvésekhez való viszonyulást – és végeredményben a kérdés kezelésének sikerét vagy kudarcát is. Általános érvényű megállapításokat azonban nem könnyű tenni, hiszen ha megnézzük az egyes példákat, egy sor ellentmondásra bukkanunk. És eltérő lehet a fejlemények megítélése is, például annak függvényében, hogy milyen – többségi vagy kisebbségi – szemszögből vizsgáljuk azokat.

Zahorán Csaba

6


Az értékeléshez mégis kínálkozik néhány támpont. Meghatározónak bizonyult például az egyes közösségek státusa és aránya – azaz hogy többé-kevésbé egyenrangúnak tekintett, nagyobb nemzetek közötti viszonyról volt szó, mint például Csehszlovákiában vagy Jugoszlávia tagköztársaságai esetében, vagy többségi-kisebbségi viszonyról, mint például szlovák–magyar, szerb–albán vagy bolgár–török vonatkozásban. Idetartozik az előzmények megléte vagy hiánya is – azaz hogy voltak-e olyan keretek, amelyekre a diktatórikus berendezkedés bukása után lehetett támaszkodni (még ha adott esetben csak papíron létező vagy időközben megszüntetett jogokról volt is szó). Jugoszláviában például a Vajdaság autonómiája, a romániai magyarság esetében pedig a kisebbségi kérdés változatos kezelése (a kisebbségvédelmi szerződéstől a székelyföldi Magyar Autonóm Tartományig) szolgálhatott hivatkozási alapul. Ugyancsak rendkívül fontos volt, hogy az újonnan hatalomra került – vagy hatalmon maradt – elitek milyen mintákhoz nyúltak-nyúlhattak vissza, egyrészt a politikai intézmények újjáalakítása, másrészt az új berendezkedés ideológiai legitimációja tekintetében. Általában a kommunista hatalomátvétel előtti rendszerek kínálkoztak követendő példának. Ám ezekkel az volt a baj, hogy a második világháború előtt és alatt kevés jól működő, valóban demokratikusnak számító berendezkedés volt a térségben. Ráadásul a kisebbségi politika terén ezek meglehetősen merevnek bizonyultak, így a kisebbségi kérdés a korszakban végig a feszültségek és konfliktusok egyik forrása maradt. Az eredmény közismert: a nemzetállami ideológia nacionalista, rasszista vadhajtásai végül egész népeket sújtó tragédiákhoz vezettek, a holokauszttól a kitelepítésekig és jogfosztásokig. Ezeknek a kétes és gyakran idejétmúlt mintáknak a felelevenítése történelmi sérelmekkel és kölcsönös bizalmatlansággal társult – ez magyarázza például a baltikumi oroszok sokáig rendezetlen státusát, a romániai interetnikus feszültségeket vagy a délszláv polgárháborúk számos momentumát. A nemzeti-nemzetiségi kérdés kiújulásával napvilágra kerültek a korábbról már ismert ellentmondások is: a nemzeti önrendelkezés elve ütközött az állami szuverenitáséval, és nem egyszer keresztezte egymást az állampolgári és a nemzeti elv is. A centralizált államberendezkedés hagyományainak köszönhetően a térség ún. nemzetállamainak többségére érvényes, hogy a politikai elitek mindmáig elutasítják – méghozzá időnként hisztérikus módon – az autonómiát (különösen a területi jellegű önkormányzatot), mint a kisebbségi kérdés megoldásának egyik lehetőségét, féltve az állam egységét (és természetesen saját befolyásukat). Bár az etalonnak tekintett Nyugat-Európában az autonómia jó néhány formája sikeresen működik, közben azokra az államokra hivatkoznak, amelyek szintén elvetik ezt a módszert. De más párhuzamokra is felfigyelhetünk – a baltikumi oroszajkúak helyzete a rendszerváltás-függetlenedés után például több vonatkozásban is emlékeztet a székelyföldi románokéra, mint ahogy az 1980-as évek végén kialakult bolgár-török feszültségek is az akkori magyar-román viszonyt idézik. Sajnos a közös vonások között kell megemlítenünk azt is, hogy mindeddig nem születtek jó válaszok a Közép- és Kelet-Európában élő, az integráció más-más fokán álló romák problémáira, aminek következtében az ún. „cigánykérdés” napjainkra a térség egyik legégetőbb – főképp szociális – kihívása lett. Ugyanakkor számos kérdés továbbra is nyitott: például hogyan értékelhetjük a külső beavatkozásokat? Hiszen tagadhatatlan, hogy a nagyhatalmak egyrészt stabilizáló, közvetítő tényezőként léptek fel (gondoljunk itt az euroatlanti integrációs követelményekre) vagy a kirobbant konfliktusok rendezőjeként, ám az ellentéteket néha inkább csak befagyasztani, mintsem megoldani tudták (mint Bosznia-Hercegovinában vagy Koszo-

Zahorán Csaba

7


vóban, igaz, Macedónia esetében ennek az ellenkezőjére is van példa). Továbbá, hogy az ellentétek elmérgesedésében, illetve békés rendezésében mekkora szerepet játszottak az egyes nemzeti közösségek – legyenek azok többségiek vagy kisebbségiek – hagyományai és politikai kultúrája, politikai elitjük és értelmiségük víziói, a kulturális-civilizációs különbségek, és mekkorát a különféle, gyakran a háttérben meghúzódó hatalmi vagy gazdasági érdekek, továbbá a nemzetközi politikai-gazdasági erőviszonyok alakulása? Jó néhány összefüggés, ok és összetevő azonban még csak sejthető, nem beszélve egyes történések közép- és hosszú távú következményeiről… A kérdések megválaszolását és a törvényszerűségek feltárását csak az 1989 óta tartó időszak kiegyensúlyozott értékelése teszi majd lehetővé, amihez viszont elengedhetetlenek a folyamatok összességére és a térség egészére kiterjedő alapos összehasonlító vizsgálatok.1 Ehhez kíván hozzájárulni írásaival a LIMES Rendszerváltás és a kisebbségek című melléklete.2 Jegyzetek 1 A vonatkozó magyar nyelvű szakirodalomból lásd pl.: Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Budapest, 1998, Napvilág. 319–380., ill. Kiss J. László (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika Közép- és Kelet-Európában. Budapest, 2003, Teleki László Alapítvány. 2 Binder Mátyás, Miczov Jordán és Zahorán Csaba dolgozata a Dr. Krausz Tamás irányítása alatt az ELTE Kelet-Európa Története Tanszékén 2007–2009 között futó doktori szemináriumsorozat eredményeképpen született. A szemináriumokat egy konferencia zárta le 2009. június 5–6-án, a Nemzetközi Visegrádi Alap támogatásával és a Terra Recognita Alapítvány szervezésében. A három említett tanulmány a konferencián elhangzott előadások alapján készült, az összes dolgozat pedig hamarosan megjelenik angol és magyar nyelven, Csaplár-Degovits Krisztián, Mitrovits Miklós, Zahorán Csaba és Krausz Tamás szerkesztésében.

Limes

8

Limes

A szlovákiai magyar kisebbség helye Szlovákia és Magyarország külpolitikájában 1989 után (2005)

Limes

9


Eva Irmanová

A magyar kisebbség Szlovákiában 1989 novembere után A kisebbségi és a többségi társadalom viszonya

Az 1989 végén Csehszlovákiában történt események a szlovákiai magyar közösség számára elsősorban a politikai életben jelentettek fontos pozitív változást. Több mint ötvenévnyi kényszerű szünet után megszervezhette politikai életét, és létrehozhatta saját politikai szervezeteit. Elsőként a Független Magyar Kezdeményezés (FMK) jött létre 1989. november 18-án, amelynek alapító tagjai a Szlovákiában élő magyar írók, művészek, tanárok, valamint a tudományos és kulturális élet szereplői voltak. Az FMK célja az alulról jövő kezdeményezésekre épülő csehszlovákiai demokratizálás támogatása, az össztársadalmi párbeszédbe való bekapcsolódás, illetve abban a magyar kisebbség képviselete volt. 1990. január közepén az FMK kibocsátotta Programnyilatkozatát, amelynek bevezetőjében kiemelte azt a tényt, hogy olyan politikai mozgalomnak tekinti magát, amely a magyarok és szlovákok történelme során először a szlovák demokratikus erőkkel közösen vett részt a forradalomban. Továbbá kifejezte azon elhatározását, hogy minden olyan hazai és külföldi politikai erővel együttműködik, amely legfőbb értéknek az egyéni szabadság biztosítását, a toleranciát és a szolidaritást tekinti. Amellett, hogy az FMK a liberális eszmeiséghez csatlakozott, hangsúlyozta magyar jellegét is, és hogy a Csehszlovákiában élő magyarok a magyar nemzet részét alkotják. 1990 februárjában létrejött az Együttélés-Spolužitie pártjellegű politikai mozgalom, amely elsősorban liberális és konzervatív értékeket képviselt. Célja a demokrácia és a piacgazdaság megteremtése, valamint a Szlovákia területén élő magyarok és más nemzetiségek kollektív jogainak kiharcolása volt. Társult tagja lett a Liberális Internacionálénak, valamint rendes tagja az Európai Egyesült Népek Föderációjának (FUEN). 1990 márciusában alakult meg a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM), amelynek programja a keresztény hagyományokból indult ki, az erkölcsi értékeken és a természetjogon alapuló állam létrehozásának szükségességét hangoztatta. Az MKDM eszmei kiindulópontjaként a program a keresztény világnézetet határozta meg, kidomborítva a magyar nemzet egészen Szent Istvánig visszanyúló ezeréves keresztény hagyományát. Ebből vezette le a keresztény Európához és a nyugati kereszténység alapelveihez való tartozást. A mozgalom különleges jelentőséget tulajdonított a magyar kulturális értékek ápolásának, ezen belül pedig a közoktatás fejlesztésének is, amely során nagy hangsúlyt fektetett az anyanyelvi oktatásra és az anyanyelven történő tanulás törvény által biztosított jogára, az önigazgatás és a kulturális autonómia fejlesztésére.1 1991 decemberében, tehát már a parlamenti választások után, alapították meg a Magyar Néppártot (MNP). A párt azt a célt tűzte ki

Eva Irmanová

10


maga elé, hogy „demokratikus és törvényes eszközökkel küzd a jogállamért, és annak keretében a csehszlovákiai magyar nemzetrész politikai, gazdasági, kulturális, nyelvi és egyéb emberi jogaiért”. Az Együttélés mozgalomhoz hasonlóan a Magyar Néppárt is szorgalmazta egy komplex nemzetiségi törvény megalkotását és elfogadását, amely a szlovák alkotmány része lett volna.2 1992 januárjában az önállósult FMK alapjain létrehozták a Magyar Polgári Pártot (MPP). Az 1990-es választások során az Együttélés és az MKDM koalíciója megszerezte a szavazatok 8,66%-át, és így bekerültek a parlamentbe. Az FMK a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN)3 listáján indult, és a választások megnyerése után képviselői beépültek a hatalmi struktúrákba, a kormányba és a törvényhozásba. Míg az 1990-es parlamenti választások esetében még elmondható, hogy az állampolgári elv volt a meghatározó, az 1992-es választások idején a helyzet már lényegesen megváltozott. Szlovákiában a gazdasági reform megvalósuló forgatókönyvét megkérdőjelező és programjaik nemzeti vonásait hangsúlyozó populista pártok jutottak hatalomra. A három magyar párt – az Együttélés, az MKDM és a Magyar Néppárt – hármas koalíciót hozott létre, amely megszerezte a szavazatok 7,42%-át. A magyar politikai csoportosulás nyilvánosan kiállt a radikális gazdasági átalakulás mellett, mégpedig a szövetségi állam keretében, amelynek legelszántabb híve volt. A szlovákiai magyar politikai pártok ugyanilyen egyértelműen támogatták a plurális parlamenti demokrácia elvét, a törvényhozás, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás következetes szétválasztását, a jogállam kiépítését és az önkormányzati elv megvalósítását. Hangsúlyt fektettek a keresztény elvekre és értékekre, és úgy vélték, hogy ezekre kell építeni a politikai, társadalmi és kulturális élet minden területén. Az összes szlovákiai magyar párt és mozgalom politikai programja kiemelte, hogy a kisebbségi kérdés csak a demokratikus elvek érvényesítése alapján oldható meg, valamint hogy a nemzeti megbékélés megvalósítása és minden nemzeti, etnikai és faji diszkrimináció megszüntetése a regionális és helyi konfliktusok megelőzésének egyetlen eszköze. Bár a magyar politikai pártok vezetőinek retorikája eltérő volt, és egyes kérdések konkrét megoldásában különböző álláspontokat képviseltek, az alapvető problémákat hasonlóképpen érzékelték. E problémák vörös fonalként húzódnak végig a szlovákiai magyarok pártjainak és mozgalmainak politikai programjában, ezek alkották követeléseik alapját és a nemzetközi fórumok elé beterjesztett panaszaik tárgyát, és meghatározták viszonyulásukat a szlovák politika többi szereplőjéhez. Ezekből vezették le a magyar kisebbség által a múltban és a jelenben diszkriminációként megélt, megoldásra váró további kérdéseket, mégpedig: a) a magyarok alkotmányjogi helyzetét, a Szlovák Köztársaság Alkotmányának problémáját, amely Szlovákiát nemzetállamként határozza meg, illetve az ebből eredő problémákat; b) az önkormányzatiság kérdését; c) a területi beosztás kérdését. Az 1990 januárját követő politikai változások jelentős eredményekkel jártak az általános emberi jogok és szabadságjogok területén, megkezdődött a jogállam fokozatos kiépítése és az ország bekapcsolódása az európai, illetve a nyugat-európai értékrendszerbe. A totalitárius társadalomból a plurális demokráciába való átmenetre jellemző általános vonások mellett Csehszlovákiában a 90-es évek elején fontos egyedi vonások is

Eva Irmanová

11


megmutatkoztak. Újult erővel jelent meg a szlovák nemzeti önrendelkezés és az államjogi berendezkedés kérdése, amely egyrészt a szövetségi állam fokozatos leépítésében, másrészt pedig a szlovák szuverenitás és a szlovák nemzetállam létrehozásában nyilvánult meg. Ugyanakkor előtérbe került a nemzeti kisebbségek jogi helyzetének megváltoztatására irányuló igény is. Ennek jellegét azonban kezdetektől fogva meghatározták az érdekellentétek. Napirendre kerültek a nemzeti kisebbségek egyenjogúságra irányuló törekvései, egyúttal pedig az etatista és nemzetállami eszmét érvényesíteni kívánó erők hatására megjelent az a gondolat is, hogy korlátozni kellene a nemzeti kisebbségek jogait. Ezen ellentétes célok követői között elkerülhetetlenül kemény politikai harc alakult ki. Az összecsapás így nem csak a jobboldal–baloldal politikai tengely mentén alakult ki, hanem összeütközéshez vezetett egyrészről az állampolgári társadalmat képviselő csoportok, másrészről a nemzeti érdekeket képviselők között, mindezt pedig bonyolították a nemzeti kisebbségek jogegyenlőségre való törekvései. A kisebbségek azt várták, hogy az 1989 végén lezajlott politikai változások keretében egyrészt megtörténik a kommunista rezsim által ellenük elkövetett bűnök jóvátétele, másrészt, hogy az új establishment a kisebbségekhez egyenjogú alanyokként fog viszonyulni, és megadja nekik a kért jogokat. A helyzet azonban másképp alakult, és a kisebbségi problémát, azon belül pedig a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét, a szövetségi kormányzat az akkori zaklatott helyzetben egyáltalán nem tekintette fontos kérdésnek. Ráadásul, miközben a szlovák kormány minél több hatáskör megszerzésére törekedett, határozottan a szövetségi kormány értésére adta, hogy a kisebbségi problémát – és elsősorban a magyar kérdést – saját hatáskörébe tartozónak tekinti. 1990 elején a szlovák politikai színteret uraló VPN az FMK-val közösen nyilatkozatot adott ki a nemzetek, nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok szlovákiai együttéléséről.4 Már a dokumentum bevezető mondatai arról tanúskodnak, hogy a VPN tisztában volt a nemzetiségi politika jelentőségével a közép-európai térségben, és hogy az összefügg a demokratikus állam kiépítésének folyamatával. Alapvető fontossággal bírt az a tézis, miszerint a nemzeteket, nemzeti kisebbségeket és etnikai csoportokat kollektív jogok illetik meg, és csak e kollektív jogokból erednek tagjaik egyéni jogai. A kollektív jogok elismerésével kapcsolatban áttörést jelentett az a kijelentés is, hogy „visszautasítjuk a múlt és a jelen gyakorlatát és a kollektív felelősség alkalmazásának kísérleteit, valamint a nemzeti, kisebbségi vagy etnikai csoportok egészének megvádolását.” A sztálinizmus és a nácizmus két rettenetes példáját mutatta be annak, hogy mit jelent a lakosság egyik vagy másik csoportjának „kollektív megbüntetése”.5 A nemzeti kisebbségek helyzetével, problémáival és követeléseivel kapcsolatos csehszlovákiai, illetve szlovákiai politikai gyakorlat azonban ettől eltérő arcot mutatott. A legmarkánsabban ez éppen a kollektív jogok elismerése és a kollektív felelősség, valamint a kollektív büntetés elvetése tekintetében mutatkozott meg. Ez a két követelés állandó elemévé vált minden magyar politikai párt és mozgalom (amelyek 1998 júliusától a Magyar Koalíció Pártjába – az MKP-ba – tömörültek) politikai programjának, ám a szlovák politikai formációk – teljes egyetértésben – mindkettőt elvből elutasították és elutasítják.

Eva Irmanová

12


Az új hatalom nemzeti kisebbségek iránti érzéketlenségére az Együttélés politikai mozgalom 1990. október 5-én kiadott Memoranduma mutatott rá.6 A dokumentum megemlíti, hogy a kommunista rendszer politikai gyakorlatához képest az állam viszonyulása a kisebbségekhez, különösen az oktatás területén, egyáltalán nem lett jobb. 1990 tavaszán a magyar pedagógusok a szülőkkel együtt kezdeményezték a kommunista rezsim által szlovák iskolákkal összevont magyar iskolák szétválasztását, önállósítását és a magyar iskolahálózat bővítését. A szlovák oktatási minisztérium a javaslatot elutasította, és elvetette a szövetségi parlament három magyar képviselőjének 1990. februári javaslatát is egy önálló magyar felsőoktatási intézmény létrehozására. A parlamenti bizottságok a javaslatot arra hivatkozva utasították el, hogy hiba lenne egy magyar főiskola létrehozásának engedélyezése, mivel egy ilyen intézmény állítólag a „magyar szeparatizmus“ központjává válhatna. A magyar kisebbség diszkriminatívnak érzékelte az új nyelvtörvényt is, amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács7 1990. október 25-én fogadott el. A törvényt elsősorban azért bírálták, mert a szlovák nyelvet – tehát a többségi nemzet nyelvét – védte a nem szlovákok nyelvhasználatával szemben, nem engedélyezte a kétnyelvű táblák kihelyezését, a magyar keresztnevek anyakönyvi bejegyzését, az esküvők és temetések anyanyelven való megtartását stb. A kisebbségi panaszok kimeríthetetlen forrásai lettek a restitúciós (kárpótlási) törvények, különösen pedig a földtulajdon visszaadását elrendelő törvény, amelyeket a szövetségi parlament 1991. tavaszi ülésszakán fogadtak el. A törvény elrendelte, hogy a tulajdoni sérelmek kárpótlása csak az 1948. február 25. – vagyis a kommunista hatalomátvétel – után foganatosított intézkedésekre vonatkozik. Nem terjedt ki tehát a magyarok 1945–1948 között elszenvedett jogsérelmeire. A földtörvény egy 1948. február 17-i rendeletre hivatkozva a magyar nemzetiségű állampolgároknak csak 50 hektár föld visszaadását engedélyezte, míg a többi állampolgár, mivel ez a rendelet rájuk nem vonatkozott, az új földtörvény alapján 250 hektár földtulajdont kaphatott vissza. A szövetségi kormány a magyar képviselők interpellációjára válaszul közölte, hogy nem tervezi az 1945–1948 között hozott diszkriminatív rendelkezések anyagi következményeinek semmiféle jóvátételét. Ez a probléma mindmáig nem rendeződött. Mint említettük, a szlovák-kérdés és a nemzeti önrendelkezési jog érvényesítésének kérdése a csehek és a szlovákok közötti viszonyt övező viták részeként Csehszlovákia politikai és gazdasági átalakulásának sajátos problémájává vált. E kérdések megoldása nagymértékben érintette a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét is. A magyar kisebbség politikai képviselőit nyugtalanította, hogy azok a politikai erők, amelyek az önálló Szlovákia elképzelésével léptek fel, mások irányában intoleranciát tanúsítottak, és gyűlöletet keltettek a kisebbségekkel szemben. A szlovákiai magyar politikusok a csehszlovák föderáció megőrzését ezért az állampolgári és a nemzeti elv konfrontációjaként is értelmezték, amelyben egyértelműen a szövetségi állam fenntartását támogatták. A szövetségi állam megőrzésének vágya abból a félelemből is táplálkozott, hogy a magyar kisebbség helyzete az önálló szlovák állam létrehozása után rosszabb lehet. Ezeket az aggodalmakat alátámasztották azok a közvélemény-kutatások is, amelyeket a pozsonyi Comenius Egyetem Társadalmi Elemzések Intézete végzett 1990 októberében és 1991 májusában.

Eva Irmanová

13


A felmérésekből kiderült, hogy a tisztán szlovák vidékeken élő szlovák megkérdezettek 55%-a a magyar kisebbség Csehszlovákiából való kitelepítését kívánta. A magyarok és szlovákok által vegyesen lakott területeken csak a szlovákok 28%-a kívánta ugyanezt. Az intoleráns szlovákok többsége azoknak a pártoknak volt a híve, amelyek Szlovákia önállóságát tűzték ki célul. De még a legliberálisabb szlovák politikai pártok (VPN, Demokrata Párt) követőinek 20%-a is a magyarok kitelepítését óhajtotta.8 Ugyanebben a szellemben nyilatkoztak egyes szlovák politikusok is, elsősorban a Szlovák Nemzeti Párt képviselői. Ján Slota zsolnai polgármester a Národná obroda szlovák napilapban 1991. szeptember 18-án kijelentette, hogy véleménye szerint hamarosan létre fog jönni az önálló szlovák állam, és azokat, akik azt ellenzik, a szlovák nemzet árulóiként fogják elítélni. Nem csoda tehát, hogy a magyar kisebbség képviselői az utolsó pillanatig a csehszlovák föderáció következetes támogatói és védelmezői voltak. Szlovákia kisebbségpolitikája az önállóság elnyerése utáni első években igazolta félelmeiket. A szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselői a szlovák–magyar megbékélés egyik feltételéül a magyar kisebbség nemzettudatának, mint saját, tudatos nemzeti identitásnak az elismerését tekintették. A nagyon erőteljesen megélt kettős kötődés a szlovákiai magyar társadalom sajátos ismertetőjegyévé vált. A Szlovákiában élő magyarok egyrészt olyan közösségnek tartják magukat, amely az egyéni és kollektív jogok érvényesülése esetében a szlovák társadalom integráns részét alkotja, egyúttal azonban kultúrája, nyelve, történelme, hagyományai, családi kapcsolatai és nemzeti önazonossága révén a magyar nemzet integráns része is. Ez a politikailag, jogilag és kulturálisan meghatározott kettős kötődés történelmi tény, és a szlovákiai magyarok visszautasítják ennek megkérdőjelezését. A Szlovákiában élő magyarok visszautasítják a „nemzetiségi kisebbség” elnevezést, és ragaszkodnak a „nemzeti kisebbség” meghatározáshoz, aminek oka éppen a magyar nemzettudat, a magyar nemzeti identitás megőrződése a Szlovák Köztársasághoz és a szlovák társadalomhoz való állampolgári kötődés tudata mellett. A magyar nemzeti identitás kisebbségi helyzetben történő megtartását a magyar kisebbség képviselői egyértelműnek tekintik: „A Szlovákiában élő magyarok identitásának kérdése világos. Nemzeti identitásukat a 85 év alatt sem törte meg az a tény, hogy nem Magyarország területén élnek, hanem egy olyan államban, ahol a többségi nemzet anyanyelve a szlovák. Azt is mondhatnánk, hogy állampolgári tudatuk nem zavarta meg nemzettudatukat. A Szlovákiában élő magyarok többsége tudomásul vette, hogy a történelmi események következtében a jelenlegi Szlovákia területén élő magyarok egyik napról a másikra a többségi nemzet képviselőiből egy kisebbségi nemzet képviselőivé váltak. Ezen már sem ők, sem politikai pártjuk, a Magyar Koalíció Pártja, nem akar változtatni. A Magyar Koalíció Pártja az ilyen kihívásoknak éberen ellenáll, mivel a szlovákiai magyarok döntő többsége nem akar háborút. Társadalmi igazságosságot, művelődést, szabadságot, békét akar. A közvélemény-kutatások megerősítik, hogy a szlovákiai magyarok kollektív tudatában a nemzettudat megingathatatlan, szerves elem, amely nem törekszik a Szlovák Köztársaság területi egységének megbontására, sőt, még arra sem, hogy a nyelvi, kulturális és történelmi tudatában egységes magyar nemzet egy politikai nemzetben egyesüljön. Ez politikai hazárdjáték lenne az Európai Unióban.”9

Eva Irmanová

14


A szlovák politikai elit számára a magyar identitás kérdése már nem ilyen világos. A Szlovák Köztársaság Alkotmánya azzal, hogy rögzíti a szlovák nemzettudatot, elismeri a szlovák nemzet kollektív jogait is. Ugyanakkor viszont nem ismeri el ezt a jogot a nemzeti kisebbségek esetében, ami a kölcsönös meg nem értés forrása és a magyar politikai képviselők állandó követelésének tárgya, akik el akarják érni, hogy „az állam ne csak saját állampolgárai egyéni identitásválasztását tartsa tiszteletben, hanem – a gyülekezési és egyesülési jog alapján – a kollektív identitásválasztást is”.10 A szlovák politikai képviselet a kollektív jogok elismerése kérdésében politikai színezettől függetlenül elutasító állásponton van, hangsúlyozván, hogy a kollektív identitás, a kollektív jogok elismerése a gyakorlatban a területi autonómia elismerését, így Szlovákia területi integritásának megsértését is jelenti. Ezen érvelés alapján a Demokratikus Unió képviselői 1996-ban alkotmánytörvény-javaslatot nyújtottak be, amely a szlovák jogrendből kizárta volna a kollektív jogok érvényesítésének és az etnikai autonómia létrehozásának lehetőségét. E javaslatokra (a szlovák többség részéről talán egyedüliként) Miroslav Kusý politológus reagált – figyelmeztetett a kettős mérce alkalmazására, és kifejtette, hogy az autonómia követelése legitim védekezés egy olyan nemzetállam etnikai irányultságú politikájával szemben, ahol a lakosság egyenlőségén alapuló állampolgári együttélés elvét felváltotta a domináns nemzet tagjai felsőbbrendűségének elve. „Szlovákia mai politikai reprezentációja nemzetállamot alapított, következetesen érvényesíti benne a szlovák nemzeti elvet, a kisebbségektől azonban elvárja, hogy az állampolgári elv vezérelje őket. Ez egyszerűen lehetetlen!”11 Ha a cél a kisebbségi autonómia nélküli demokrácia, véli Kusý, akkor le kell mondani a privilegizált uralkodó nemzettel rendelkező nemzetállamról is, és az országot állampolgári alapokra kell helyezni. A szlovák nyilvánosság általános meg nem értéssel, a szlovák politikai pártok pedig elutasítóan viszonyultak a Magyar Koalíció Pártja képviselőinek részvételéhez az 1996. július elején, Budapesten tartott ún. magyar–magyar csúcstalálkozón. A találkozót a „Magyarország és a határon túli magyarság” akció keretében a magyarországi Miniszterelnöki Hivatal és a Határon Túli Magyarok Hivatala szervezte a magyar parlamenti pártok és a határon túl élő magyar kisebbségek szervezetei részvételével. A konferencia célja a Magyarország és a határon túli magyar közösségek kapcsolatát érintő politikai és stratégiai kérdések megtárgyalása volt. Szlovákiában elsősorban a közös magyar– magyar nyilatkozatnak az önkormányzat és autonómia (mint olyan eszközök, amelyek a határon túli magyarok identitásának megőrzését nemzeti közösségként segítik elő) létesítésére vonatkozó utalásai váltottak ki nagy felzúdulást és viharos elutasítást. Ennek következtében tovább nőtt a feszültség és az ellenségeskedés a magyar politikai pártok és az akkori, Mečiar-féle HZDS–SNS–ZRS (Demokratikus Szlovákiért Mozgalom, Szlovák Nemzeti Párt, Szlovákiai Munkások Szövetsége) kormánykoalíció között. Mi több, a szlovák koalíciós pártok megkérdőjelezték a szlovákiai magyarok lojalitását a Szlovák Köztársaság iránt, és általában véve elmélyítették a szlovák többségi társadalom és a magyar kisebbség közötti bizalmatlanságot. Ahogy már utaltunk rá, azt a szlovákiai magyarok elleni vádat, miszerint hozzájárultak Csehszlovákia széteséséhez, valamint a kollektív bűnösség elve alapján történő megbüntetésüket kezdettől fogva mind a szlovákiai magyar kisebbség, mind pedig az 1947 előtti, majd 1989 utáni magyar külpolitika olyan igazságtalanságnak tartotta, amelyből azután

Eva Irmanová

15


számtalan további sérelem következett. Ezért a szlovákiai magyar kisebbséget képviselő, 1989 novembere után létrejött magyar politikai pártok programjaikban kezdettől fogva követelték a kollektív bűnösség elvének elítélését, majd azoknak a sérelmeknek a jóvátételét, amelyeket ezen elv alkalmazása okozott a szlovákiai magyar lakosságnak. Az egész ügy összefonódik az ún. Beneš-dekrétumok jelenségével, amelyeknek bármiféle megkérdőjelezése majdhogynem hisztérikus reakciókat vált ki a szlovák politikai életben – csakúgy, mint a csehországiban –, mondván, hogy ez megingatja a közép-európai régió stabilitását, és kétségbe vonja a második világháború eredményeit és az egész háború utáni rendezést. A szlovák politikai vezetők (cseh kollégáikhoz hasonlóan) az elnöki dekrétumokat egyrészt azzal az állítással bagatellizálják, hogy azok már rég érvényüket vesztették, másrészt viszont elvből elutasítják azok bármiféle felülvizsgálatát. Ahogy 2002 tavaszán Ján Figel’ akkori külügyi államtitkár kijelentette: „A dekrétumok a jogrend részei és a háború utáni rendezés napjainkig tartó kontinuitását fejezik ki. Következményeiket tekintve ezek a rendelkezések már nem érvényesek, de a kontextusból való kiszakításuk a háború utáni viszonyok, valamint a győztes hatalmak által az új együttélés és a béke megteremtése érdekében elfogadott döntések revíziója felé vezető lépés lenne”.12 A szlovák politikusok, az értelmiségi elit és a szlovák közvélemény általában véve jogosnak tekinti a kollektív bűnösség elvének érvényesítését és a csehszlovákiai magyarok állampolgári jogainak elvételét – mint a horthysta Magyarország és a szlovákiai magyar politikai pártoknak a trianoni határok revíziójára és a háború előtti Csehszlovákia szétverésére irányuló törekvéseire adott, többé-kevésbé igazságos reakciót. A szlovák politikai életben és a közvéleményben így egyaránt hiányzik a politikai akarat, hogy szembenézzenek a kollektív bűnösség elvének a magyar kisebbséggel szembeni alkalmazásával. Erről tanúskodtak a „Szlovák Nemzeti Tanács nyilatkozata a kollektív bűnösség elvének a magyar nemzetiségű szlovák állampolgárokra való alkalmazásáról 1945–1949 között”13 című dokumentum körüli fordulatok is. A magyar és szlovák politikusok által 1992-ben közösen kidolgozott munkaváltozat bevezetője megállapítja, hogy a „Szlovák Nemzeti Tanácsnak a szlovákiai zsidó állampolgárok 1942–1944 közötti deportálásáról, valamint a német nemzetiségű szlovák állampolgárok második világháború utáni kitelepítéséről szóló nyilatkozatainak közzététele után szükségesnek tartjuk, hogy állást foglaljunk a kollektív bűnösségnek a magyar nemzetiségű szlovák állampolgárokra való 1945–1949 közötti alkalmazásáról is”, amikor „Szlovákia ezen állampolgárai a különféle intézkedések nyomán néhány évre elveszítették állampolgárságukat és állampolgári jogaikat”. A nyilatkozat egyértelműen elítélte a kollektív bűnösség elvének bármiféle indokkal történő alkalmazását, és ugyanezt javasolta a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság szövetségi parlamentjének is.14 Azonban a szlovák törvényhozás ezt a dokumentumot soha nem tárgyalta meg, és nem hagyta jóvá, ellenkezőleg, a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa két évvel ezelőtt olyan törvényt fogadott el, amely kimondta az ún. Beneš-dekrétumok folyamatos érvényességét. A Magyar Koalíció Pártja az 1998-as választások után megkötött koalíciós szerződésben kötelezettséget vállalt arra, hogy nem tűzi napirendre a Beneš-dekrétumok kérdését Mikuláš Dzurinda koalíciós kormányának fennállása alatt, és ezt a szerződést végig korrekt módon betartotta. Nem szegte meg az adott szavát akkor sem, amikor Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek az Európai Unió külügyi bizottságában 2002 februárjában mondott beszéde után a helyzet kiélezetté vált, és az egész ügyet nem is

Eva Irmanová

16


kommentálta. A 2002. szeptemberi parlamenti választások után a kormányprogram pontjairól folytatott vitában a Magyar Koalíció Pártja felvetette azon állampolgárok kártalanításának kérdését, akiket a második világháború után sújtott a kollektív bűnösség elve. Ez az elképzelés azonban nem talált támogatásra a koalíciós partnereknél, ezért lemondott e követeléséről. A szlovák politikai elit és a szlovák közvélemény elutasító reakciója bármilyen, a kollektív bűnösség problémájára és annak megoldására történő utalásra, összhangban volt a szlovák nyilvánosság viszonyulásával a területi autonómiához és egyáltalán a szlovák–magyar kapcsolatokhoz. Szlovákia új közigazgatási beosztásának előkészítése kapcsán 1996 februárjában a FOCUS ügynökség felmérést végzett arról, hogy Szlovákia állampolgárai milyen mértékben fogadják el a területi autonómia gondolatát. A Szlovákiában élő magyarok közül a megkérdezettek közel fele helyesnek tartotta, a szlovák válaszadók 82%-a pedig helytelennek. A területi autonómia gondolatának vehemens elutasítása a dél-szlovákiai szlovák lakosság részéről pontosan tükrözte a Szlovákia területi épségére vonatkozó félelmeiket, miközben a megkérdezettek 34%-a úgy vélte, hogy a Szlovákiában élő magyarok többségének rejtett célja a határok megváltoztatása és Szlovákia déli területeinek Magyarországhoz csatolása. (Ezt az elképzelést egyértelműen elutasította a Szlovákia területén élő magyarok 92%-a.)15 A hivatalos kormánypolitika 1998-ig az ilyen elképzeléseket és előítéleteket csak támogatta. Az 1998-as választások – és főleg azok eredménye, azaz a korábbi HZDS–SNS–ZRS koalíció veresége – kedvező változásokat indítottak el a szlovákiai magyar kisebbség helyzetében és a szlovák–magyar kapcsolatokban. Az MKP kormányzati részvétele, valamint az a lehetőség, hogy befolyásolhatják a Szlovákia fejlődését meghatározó döntéseket, jelentősen növelte a magyar nemzetiségű szlovák állampolgárok bizalmát Mikuláš Dzurinda új kormánya és a parlament iránt, valamint erősödött az a meggyőződés, hogy a szlovák társadalom a helyes irányban halad. Sőt, a jövőbeni kilátások értékelésekor az MKP hívei optimistábbak voltak, mint a kormánykoalíció szlovák pártjainak hívei. Ez számottevő változást jelentett az eddigi – az önálló Szlovák Köztársaság létrejötte óta tartó – időszakhoz képest, amikor a magyar kisebbség tagjai módfelett elégedetlenek voltak a társadalom állapotával, nem bíztak a kormányban és a parlamentben, és nagyon pesszimisták voltak Szlovákia további fejlődése tekintetében.16 Ennek ellenére továbbra is megmaradtak a magyar és szlovák nézetkülönbségek. Az MKP kormányzati szerepvállalásával kategorikusan nem értettek egyet a Mečiar-féle HZDS és a Szlovák Nemzeti Párt hívei. Egy 1999 januárjában végzett közvélemény-kutatás szerint 92%-uk helytelen lépésnek tartotta az MKP bevonását a kormányba, a kormánykoalíció szlovák pártjainak hívei közül pedig a válaszadók 32%-a nem értett egyet az MKP kormánykoalíciós tagságával.17 A szlovákok jelentős részének az MKP kormányzati részvételével szembeni tartózkodása a magyar kisebbséggel kapcsolatos történelmi gyökerű bizalmatlanságot tükrözi. A szlovák politikai elit félelme a magyaroktól, valamint az etnikai szlovákok aggodalmainak kihasználása megakadályozta, hogy a magyarok teljes értékűen vegyenek részt a politikai hatalomban, és átvegyék a Szlovák Köztársaság fejlődéséért való politikai és erkölcsi felelősség egy részét. Ahogy az 1989 után végzett összes közvélemény-kutatásból kitűnik, a szlovák nemzetiségű állampolgárok viszonyulását a magyar kisebbséghez befolyásolja az a tény, hogy etnikailag vegyes vagy homogén területen élnek. A magyarok iránti kedvezőbb, nyitottabb viszonyulás a vegyes területeken élő szlovákokra jellemző,

Eva Irmanová

17


akik mindennapi kapcsolatban állnak a magyar kisebbség képviselőivel. Ezzel szemben azoknak a járásoknak a lakosai, ahol nem élnek magyarok, sokkal inkább hajlanak az előítéletekre és a negatív viszonyulásra.18 Ezért a magyar kisebbség képviselőinek részvétele a kormányban többek közt pozitív elmozdulást eredményezett a magyar kisebbség megítélésében, és szerepet játszott a szlovák–magyar viszony általános javulásában is. Ez a helyzet azonban sajnos nem tartott túlságosan sokáig. A legutóbbi, 2006. májusi szlovákiai választások, illetve a Smer–HZDS–SNS kormánykoalíció létrejötte és annak tevékenysége olyan állapotot idézett elő, amelyben a szlovák–magyar kapcsolatok mind belpolitikai, mind pedig külpolitikai szinten a fagypont közelébe kerültek. Fordította: Komoróczy Miklós és Zahorán Csaba Jegyzetek 1 2 3

4 5 6 7 8

9 10 11 12 13 14 15

16

17 18

Útkeresés és integráció. Budapest, 1998. 206–211. Uo. 220–222. A Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) 1989. november 20-án alakult meg Pozsonyban a demokratikus átalakulást szorgalmazó ellenzéki politikai mozgalomként. Később fokozatosan több párt vált ki belőle (szerk. megj.). 1989. November a Slovensko (1989. november és Szlovákia). Bratislava, 1989. 456–457. Uo. Útkeresés és integráció. i.m. 224–231. A szlovák parlament (szerk. megj.). Pavol Frič – Fedor Gál – Peter Hunčík – Christopher Lord: Maďarská menšina (A magyar kisebbség). Praha, 1993. 42. Béla Bugár: Žijem v takej krajine... (Olyan országban élek...). Bratislava, 2004. 27–28. Uo. 30. Miroslav Kusý: Čo s našimi Maďarmi (Mi legyen a magyarjainkkal). Bratislava, 1998. 136. Národná obroda 2002. 03. 04. Szabó Rezső iratai V. a, Fórum Intézet, Somorja. Uo. Slovensko 1995. Súhrnná správa o stave společnosti (Szlovákia 1995. Összefoglaló jelentés a társadalom állapotáról). Bratislava, 1996. 253. Slovensko 1998–1999. Súhrnná zpráva o stave společnosti (Szlovákia 1998–1999. Összefoglaló jelentés a társadalom állapotáról). Bratislava, 1999. 261. Uo. 262. Vö. Z. Bútorová – O. Gyárfášová – M. Kúska: Aktuálne problémy Slovenska na prelome rokov 1995–1996 (Szlovákia aktuális problémái az 1995–1996 évek fordulóján). Bratislava, 1996.

Limes

18

Merre haladsz (konferencia kötet, 2001)

Szepesváraljai utcarészlet

Limes

Az ismeretlen romák (1992)

Limes

19


Binder Mátyás

„Nép vagy réteg?” Romák és a rendszerváltás Szlovákiában

Tanulmányunk az állami „cigánypolitika” és a „cigányképek” különböző változatait igyekszik körüljárni a szlovákiai rendszerváltás kontextusában, elsősorban kulturális antropológiai, szociológiai és történeti szakirodalomra támaszkodva. A társadalmi és etnikai megközelítésről A köztudatban a cigányok általában sajátos kultúrával rendelkező népként vannak jelen, annak ellenére, hogy a homogénnek tartott „cigány kategória” különböző nyelvű, kultúrájú és identitású csoportokat takar. A mindenkori „cigány” meghatározása egy olyan kritériumrendszer alapján történt, illetve történik, melynek egyik végpontja a társadalmi helyzet, a másik pedig az etnikai vagy népi (néha faji) csoporthoz való tartozás. A meghatározás (vagy besorolás) folyamatában fontos szerepet játszanak az adott korszak politikai, társadalmi viszonyai és a besorolást végző ’nem-cigányok’ státusza is.1 Ennek megfelelően a „cigány” – de modernebb megfelelője, a roma is – sokféle értelmet kaphat a kontextustól függően.2 Napjainkban például „nyugati” kontextusban a „Gypsy” nomádot, utazót vagy vándort, ellenben Közép- és Kelet-Európában az ennek megfelelő terminus („cigány”) elszegényedett, alsóbbrendű és marginális csoportokat foglal magába.3 A történelmi Magyarországon keletkezett, 18. századi források egy részében a „cigány” fogalma etnikai dimenzióban jelent meg, a latin nyelvű iratokban: gens, natio; magyar nyelvű iratokban nemzet, nemzetség kifejezésekkel találkozunk. Ebben az esetben cigánynak lenni etnikai, nemzetiségi hovatartozást jelent. A források egy másik csoportjában viszont a „cigány” fogalma szociális dimenzióban jelent meg, a latin nyelvű iratokban: conditio (társadalmi helyzet) és professio (foglalkozás, megélhetési mód) szerepel. Ez esetben cigánynak lenni sajátos társadalmi állapotot jelent.4 Judith Okely, angol antropológusnő szerint nem tartható elmélet a mai cigányok kizárólagos indiai származása – szerinte az angliai cigányok őseinek nagy része olyan gádzsó, 5 akik a feudalizmus széthullásának idején kerültek a társadalom perifériájára, és túlélésük érdekében vándorló életmódra tértek át.6 A cigányok és nem cigányok közötti „átjárhatóságra,” valamint a társadalmi alapú meghatározásra jó példa Siklós városa. Egyes 18–19. századi források alapján kimutatták, hogy a földdel bíró cigányok közti vagyoni differenciálódás következtében egyes

Binder Mátyás

20


cigányok gádzsókká (neo-colonusokká), az elszegényedett gádzsók viszont cigányokká „váltak.”7 A fenti példák után talán nem meglepő a szlovákiai cigányok heterogenitása, az identitásváltozatok sokfélesége.8 Csak anyanyelvük szerint három nagyobb csoportról beszélhetünk, a többséget alkotó, régen betelepült szlovák és magyar romákról és az ún. oláhcigányokról (vlasike roma/Vlachi).9 Az önmeghatározás és az identitás vállalásának nehézsége (többes identitás, stigmatizált kisebbséghez tartozás) és a külső meghatározás definiálatlansága („Ki a cigány?”)10 miatt nagyfokú bizonytalanság övezi a cigány népesség pontos számát: a 2001-es népszámlálás során 89 920 személy vallotta magát roma nemzetiségűnek Szlovákiában,11 míg a különféle becslések 300–500 ezres népességről beszélnek.12 Az államszocialista cigánykép A mai Magyarország és Szlovákia területén élő cigány lakosság nagyjából azonos helyzetben volt az első világháború végéig. A történelmi Magyarországon, 1893-ban végrehajtott cigány összeírás szerint az ország területén közel 280 ezer cigány élt, az összlakosság 1,8%-a, az összeírt cigányok 90%-a pedig letelepedett életmódot folytatott.13 Az összeíráson alapuló számítások szerint 1893-ban a mai Magyarország területén 65 ezer, a mai Szlovákia területén 40-42 ezer14 cigánynak tartott ember élt. Mások szerint a szlovák részeken csak 36 ezren éltek, akik közül mindössze 600 fő folytatott vándorló életmódot.15 A cigány közösségek rohamos elszegényedése már a 19. század végén elkezdődött. Az iparosodás háttérbe szorította a cigány kovácsok mesterségét, a meginduló tömegtermelés csökkentette a keresletet a cigányok fő megélhetési forrását képező termékek iránt, továbbá visszaesett az igény a „klasszikus” cigány szolgáltatásokra is. A trianoni határváltozások következtében a magyar cigányzenészek helyzete is igen nehéz lett, hiszen az új csehszlovák nemzetállamban nem volt kereslet a zenéjükre. Ezért sokan Magyarországra költöztek, ahol viszont túlkínálat alakult ki. A második világháború után a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) a cigányságot nem tekintette önálló nemzetnek vagy nemzetiségnek. Az általános „romakép” mindenhol az SZKP álláspontját tükrözte, mely a cigányságot a lakosság egy elmaradott rétegének tartotta.16 Ennek következtében Csehszlovákiában 1948-ban megfosztották a cigányokat nemzetiségi státuszuktól.17 Egy ellentmondásos időszak után, 1958-ban megszületett a Csehszlovák Kommunista Párt KB határozata „A cigány lakosság körében folytatandó munkáról”, amely a benne megfogalmazott feladatokkal és célkitűzésekkel bevezette a romák 1970-ig tartó, erőszakos asszimilálásának korszakát. A határozat szerint „el kell utasítani egyes közművelődési dolgozók azon törekvéseit, hogy az eddigi dialektusokból mesterséges cigány irodalmi nyelvet és irodalmat alkossanak, hogy cigány iskolákat és osztályokat hozzanak létre cigány oktatási nyelvvel”. Ezekben a törekvésekben a romák elzárkózásának további, nemkívánatos fokozódását, átnevelésük lassítását látták.18 Szlovákiában az ötvenes évektől folyt néhány néprajzi jellegű cigánykutatás, melyek eredményei azonban nem tudtak érvényesülni az állami cigányképpel szemben. 1961ben jelent meg a Cikánská otázka v ČSSR (Cigánykérdés a Csehszlovák Szocialista

Binder Mátyás

21


Köztársaságban) című ideológiai kézikönyv, mely vitatta a cigány etnikum létezését, nyelvét és kultúráját.19 A cigányok elmaradott társadalmi rétegként való megközelítésében csak a ’68-as események következtében történt – korlátozott mértékű – változás. A prágai tavasz idején jött létre a Roma Szövetség nevű szervezet, amely erős állami kontroll alatt négy évig működött, valamint 1973-ig megjelenhetett egy újság, a Romano Lil.20 Ezután a kis „kitérő” után az asszimilációs nyomás és a társadalmi alapú megközelítés a 70-es, 80-as évek folyamán végig meghatározó maradt. A rendszerváltás gazdasági és társadalmi hatásai Kelet-Európában a rendszerváltás nem tekinthető csupán a „diktatúrából a demokráciába” vagy a „tervgazdaságból a piacgazdaságba” való egyoldalú átmenetként. Talán helyesebb, ha a rendszerváltást az új világgazdasági-hatalmi rendbe való betagolódási lehetőségként és kényszerként is értelmezzük.21 A gazdaság, az „állami identitás” (legitimációs ideológia) és a politikai rendszer átalakulásának egyidejűsége (hármas átmenet) példa nélkül álló nehézségekkel szembesítette a kelet-európai államokat.22 A posztkommunista Kelet-Európát tömeges munkanélküliség, növekvő infláció, adósságválság és a szegénység 2-5-szörös növekedése jellemezte.23 Az átalakulás különösen nehéz terheket rótt a többnyire a társadalom perifériáján élő cigány közösségekre. Egy összehasonlító elemzés szerint a romák kétszer-háromszor akkora valószínűséggel lesznek szegények a posztkommunista kapitalizmus időszakában, mint a nem romák. A roma szegénység fontos összetevői – nehezen meghatározható arányban – az alacsony iskolázottság, a foglalkoztatási hátrányok és az etnikai diszkrimináció.24 Az államszocialista asszimilációs, integrációs politika ingatag eredményeit Szlovákiában is hamar tönkretette a kibontakozó piacgazdaság, illetve az ipari termelés nagymértékű visszaesése. Míg az erőteljes iparosítás hatására Csehszlovákiában 1981-re foglalkoztatottá vált a munkaképes korú cigány férfiak 75%-a,25 addig a 90-es évekre egyes szlovákiai régiókban a roma munkanélküliség a becslések szerint elérhette a 80%ot, szegregált településeken pedig a 100%-ot is.26 A rendszerváltást követően a roma munkanélküliség általában négyszerese az országos átlagnak,27 a Világbank adatai szerint 2007-ben a romák munkanélkülisége 79,8%-os volt! (Összehasonlításként: az országos munkanélküliség ekkor 18,1%-os volt.)28 A romák nagy részének rohamos elszegényedését, marginalizációját a fent említett tényezők mellett a „területi hátrány” is nagymértékben befolyásolja. A cigány lakosság ugyanis magasan felülreprezentált Szlovákia nagyobb munkanélküliségi rátával rendelkező, periférikus keleti és délkeleti régióiban.29 Sztereotípiák, politika és az etnikus cigánykép Szlovákiában, csakúgy, mint Kelet-Európa más országaiban, a cigányok körében növekvő szegénység egyre inkább etnicizálódik, sokak szemében a nyomornak „roma arculata” van.30 A folyamat társadalomlélektani hátterében egyrészt az áll, hogy a

Binder Mátyás

22


sztereotípiák anyaga a másság meg nem értéséből, illetve félreértéséből származik, másrészt a sztereotípiák a saját csoport felértékelése mellett igazolhatják a forrásokhoz való hozzáférésben mutatkozó különbségeket.31 Ennek az igazolási folyamatnak egyik leggyakoribb eszköze az az előítélet, mely szerint a romák nem akarnak dolgozni. Szlovákiában széles körben elterjedt az a nézet, hogy a roma munkanélküliség az egyén választásától függ, és „amint a kommunizmus abbahagyta a romák munkára kényszerítését, otthagyták állásaikat és visszautasítják a becsületes életet.”32 A sztereotípiák makacs jelenlétét, egyéni és társas funkcióit erősíti,33 ha „jól beazonosítható” célcsoportra irányulnak, a többségi társadalom pedig általában igen „magabiztosan” meg tudja állapítani, hogy „ki a cigány”. A heterogén cigány kategória homogén etnikai értelmezésének felerősödését a „hagyományos” sztereotípia-tartalmak (piszkosak, nem szeretnek dolgozni, nomádok stb.)34 mellett különböző nemzetközi folyamatok is táplálják. Az ’elismerés politikája’,35 az EU-integrációs folyamatok, a nemzetközi roma mozgalom36 és a Kelet-Európában (újra) megjelenő nacionalizmusok mind a cigánynak mondott emberek egységes és etnikus szemléletét erősítik. Ennek a háttereként szolgál az a – gyakorlatilag az egész régióban megfigyelhető – jelenség, hogy az államszocialista rendszer és a központi tervgazdaság összeomlása utáni bizonytalan időszakban a nemzeti eszme vette át a kollektív integráció szerepét. A társadalmi dezorientáltságban gyökerezik tehát a fellendülő etnikai politizálás,37 mely egyszerre jelenti a cigányok etnikai elismerését38 (roma nemzeti kisebbség)39 és – a nacionalizmus logikájának megfelelően – ellenségképként való megjelenését is.40 Ez utóbbi „megjelenési formának” különösen nagy teret biztosítanak a különböző pártok populista szólamai, valamint a szlovák nemzettudat sajátos fejlődése.41 A Szlovák Nemzeti Párt (SNS) vezetői hírhedtek gyakori magyar- és romaellenes, valamint antiszemita kijelentéseikről, de hasonló „stílus” jellemzi az 1990 és 1998 között kormányzó Néppárt – Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (ĽS – HZDS) vezető politikusait is.42 A napjainkban kormányzó SMER baloldali populista politikájának egyik „kötelező” jegye szintén a romaellenesség (a magyarellenesség mellett).43 Az ilyen, népszerűségre törekvő, kirekesztő politika jegyében gyakran a szociális rendszer méltatlan élvezőiként állítják be a romákat. Az állampárt szorításából kikerült sajtó többnyire differenciálatlan és deviancia-orientált cigányképe is fontos szerepet játszik a sztereotípiák terjedésében. Egy a sajtóban megjelent nyilatkozat szerint: „A romák meglopják a szociális juttatási rendszert. Nem akarnak dolgozni. Nincs ellenük irányuló diszkrimináció.”44. Ismert folyamat, hogy a csökkenő egzisztenciális biztonságérzet miatt növekednek a csoport- és rendszerigazolási (szociálpszichológiai) szükségletek, aminek következtében megerősödnek a határok „cigányok” és „nem-cigányok” között. Ez a jelenség az 1989 utáni Szlovákiában is érzékelhető. Egy 2005-ös adat szerint a szlovákok 63%-a nem értene egyet azzal (ha rajta múlna), hogy cigányok éljenek Szlovákiában, szomszédnak pedig mindössze 12,2%-uk fogadna el romákat.45 A passzív elutasítás mellett nem ritka a fizikai erőszak sem. Csak 1996-ban 19 rasszista támadást jegyeztek fel a hatóságok.46 A szlovák média tudósításai alapján úgy tűnik, hogy a roma–nem roma viszonyban megnyilvánuló feszültségek tulajdonképpen nem sokban különböznek a magyarországi helyzettől. (Bár Szlovákiában nem került sor a magyarországihoz hasonló romaellenes

Binder Mátyás

23


merényletsorozatra, a 2004 eleji kelet-szlovákiai „roma éhséglázadás” feltehetően sokak számára emlékezetes maradt.)47 Egy régi sztereotípia és az etnikai meghatározás – mindenképpen tanulságos – találkozása az EU-integrációs törekvések folyamatában bukkant fel. A nyugatra igyekvő, munkát kereső (és gyakran menedékjogot kérő) romák száma a 90-es évek vége felé emelkedett, ami ráirányította a figyelmet az Európai Unióba pályázó országokban élő cigány kisebbségek helyzetére. Az EU ezért a csatlakozás feltételéül szabta a romák helyzetének javítását. Az intézkedés hátterében a bővítés utáni fokozott bevándorlástól való félelem sejthető. Ez a mozzanat „természetesen” tovább növelte a feszültséget a romák és a többségi társadalom tagjai között, erősítve a bűnbakképzés mechanizmusát. Szlovákiában kiélezettebb volt a helyzet, a – többi országhoz képest – jelentős számú roma kivándorló, és az erre való válaszként bevezetett angliai vízumkötelezettség miatt. A közvélekedés szerint a romák történelmi és vérükben lévő adottsága a nomád életmód, így nyugatra való vándorlásukat nem lehet politikailag megmagyarázni. Az etnikai sztereotípiák kiválóan felhasználhatók voltak a „menekültválság” politikai kezelése, értelmezése során. A kisebbségekért és területfejlesztésért felelős miniszter 2000 novemberében a romák vándorlásáról, mint „évszázadok óta létező jelenségről” beszélt.48 Vezető politikusok pedig Szlovákia EU-tagságát fenyegető veszélyt láttak a roma menekülthullámban. A napilapok „menedék-kaland,” „roma összeesküvés,” „etnobiznisz” vagy „etno-turizmus” címszó alatt tárgyalták az eseményeket.49 Végül – alapos összegzés helyett – csak az úgynevezett „cigánykérdés” összetettségére szeretnék utalni: a kizárólagos kisebbségjogi megközelítés nyilvánvalóan nem hozhat tartós eredményeket. Olyan átfogó társadalompolitikára van szükség, mely komplex módon próbálja meg kezelni a leszakadó régiókban élő, tömeges munkanélküliség által sújtott (cigány és nem cigány) emberek helyzetét, ugyanakkor felveszi a harcot a társadalmi integrációt gátló cigányellenes sztereotípiák, előítéletek és kirekesztő mechanizmusok ellen is. Jegyzetek 1

2

3

4

5 6

Konstruktivista etnicitás elméleten alapuló megközelítésemben a cigány/roma közösségek olyan, önálló etnikus identitással és kultúrával rendelkező társadalmi csoportok, melyek határai és kulturális elemei a gazdasági, társadalmi vagy politikai körülmények változásaira reagálva változhatnak. Ennek megfelelően a közösségek (de akár az egyének is) az akkulturáció különböző szintjein vannak. (A konstruktivista megközelítéshez lásd: Barth, Fredrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996. 7. sz. 1. 3-25. o.; Brubaker, Rogers: Ártalmas állítások. Mítoszok és tévképzetek a nacionalizmuskutatásban. Beszélő, 1996. 7. sz. 26–41. o.) Dolgozatomban a roma és cigány terminusok egymás szinonimájaként szerepelnek. A roma szó mint etnonim az 1970-es években kibontakozó nemzetközi roma mozgalommal összefüggésben jelent meg. Mirga, Andrzej – Gheorghe, Nicolae: The Roma in the Twenty-First Century: A Policy Paper. Princetown, Project on Ethnic Relations, 1997. 5. o. Nagy Pál: Cigány csoportok és az együttélési modellek változásai a Kárpát-medencében a 15-20. században. (www.tte.hu/_public/ttorszkonf/nagypal2007_jegyzetekkel.pdf) 2007. A gádzsó a romani (cigány) nyelvben a nem cigányok elnevezése. Okely, Judith: The Traveller-Gypsies. Cambridge, Cambridge University Press, 1983. 8–15. o.

Binder Mátyás 7 8

9 10

11 12

13

14

15

16 17 18 19

20

21

22

23

24

25

26 27

28

29

30

31

32

24


Nagy Pál: Civitas Zingarorum. Amaro Drom, 2000. 8. sz. Vö. Prónai Csaba – Vajda Imre: Cigány/nem cigány együttélés a gömöri Balog-völgyben. In Prónai Csaba (szerk.): Lokális cigány közösségek Gömörben. Identitásváltozatok marginalitásban. Budapest, 2005. 21–45. o. Jurová, Anna: Cigányok-romák Szlovákiában 1945 után. Regio, 1996. 2. sz. 35–56. o. A magyar szociológusok körében zajlott módszertani és elméleti jellegű, ún. „ki a cigány” vitához kapcsolódó írások olvashatók: Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia. (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest, 2000. http://www.sme.sk/c/3365760/romovia-na-slovensku.html Vö. Barany, Zoltan: A kelet-európai cigányság. Rendszerváltás, marginalitás és nemzetiségi politika. Budapest, 2003. 160–161. o.; Jurová, Anna: Cigányok-romák… i. m. Hermann Antal (szerk.): A Magyarországon 1893. január 31-én végrehajtott czigányösszeírás eredményei. Magyar Statisztikai Közlemények. Budapest, 1895. Kemény István: Az 1893. évi cigány összeírás. In uő. (szerk.): A magyarországi romák. Budapest, 2000. 11–12. o. Guy, Will: Ways of Looking at Roma: The Case of Czechoslovakia. In Tong, Diane (ed.): Gypsies. An interdisciplinary reader. New York, 1998. 13–68, itt: 23. o. Sághy Erna: Cigánypolitika Magyarországon 1945–1961. Regio, 1999. 1. sz. 16–35, itt: 17. o. Barany, Zoltan: A kelet-európai…i. m. 122. o. Jurová, Anna: Cigányok-romák… i. m. Mann, Arne B.: A szlovákiai romológiai kutatások áttekintése. In Prónai Csaba (szerk.): Lokális cigány közösségek Gömörben. Identitásváltozatok marginalitásban. Budapest, 2005. 7–20, itt: 11. o. Klímová, Ilona: Romani political representation in Central Europe. An historical survey. Romani Studies, 2002. 2. sz. 103–147, itt: 112. o. Laki László: Honnan hová jutottunk? Kísérlet a rendszerváltás szociológiai értelmezésére. Tekintet, 2009. 1. sz. 3–26, itt: 18. o. Offe, Claus: Demokratikusan tervezett kapitalizmus? A demokráciaelmélet szembesítése a keletközép-európai hármas átmenettel. Szociológiai Szemle, 1992. 1. sz. 5–21. o. Ladányi János – Szelényi Iván: Szegénység a posztkommunista átmeneti időszakban. Az elemző: Közép és kelet-európai politikai és gazdasági szemle, 2005. 2. sz. 123–140, itt: 125. o. Ladányi János – Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Budapest, 2004. 151. o. Zoon, Ina: A társadalom peremén. A romák és a közszolgáltatások Szlovákiában. Regio, 2002. 2. sz. 129–165, itt: 129. o. Jurová, Anna: Cigányok-romák… i. m. 52. o. Džambazovič, Roman – Jurásková, Martina: A romák társadalmi kirekesztettsége és szegénysége Szlovákiában. WEB társadalomtudományi folyóirat, 2003. 11. sz. 41–46, itt: 43. o. Mészáros Magdolna: Az állami paternalizmustól az egyéni felelősség felé. Szegénység, jövedelmi egyenlőtlenségek, munkapiaci kirekesztés, jóléti transzferek Szlovákiában. In Törzsök Erika – Paskó Ildi – Zolnay János (szerk.): Cigánynak lenni Magyarországon. Jelentés 2007. Budapest, 2008. 99–121, itt: 116. o. Jurová, Anna: Romóvia v procesoch transformácie, problémy, ohrozenia. In Šutaj, Štefan (ed.): Národ a národnosti na Slovensku v transformujúcej sa spoločnosi – vzťahy a konflikty. Prešov, 2005. 257–271. o. Klingman, Gail: A „másság” társadalmi felépítése: a „roma” azonosítása a posztszocialista közösségekben. Szociológiai Szemle, 2001. 4. sz. 66–84. o. Vö. Jost, John T. – Banaji, Mahrazin R.: A sztereotipizálás szerepe a rendszer igazolásában, a hamis tudat képződése. In Jost, John T.: Önalávetés. A társadalmi rendszerigazolás pszichológiája. Budapest, 2003. 29–61. Guy, Will: The Czech lands and Slovakia: another false dawn? In Will, Guy (ed.): Between Past and Future. The Roma of Central and Eastern Europe. Hertfordshire, 2001. 285-323, itt: 296. o.

Binder Mátyás 33

25


Vö. Bindorffer Györgyi: Sztereotipizáció az interetnikus kapcsolatokban. In Bakó Boglárka – Papp Richárd – Szarka László (szerk.): Mindennapi előítéleteink. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. Budapest, 2006. 9–35. o. 34 A cigányokra vonatkozó sztereotípiák és előítéletek kérdéséhez lásd: Prónai Csaba: Kulturális antropológia és cigánykutatás. Kék, 2008. 2. sz. 43–49.; Csepeli György: ’Cigányok és gádzsók. Roma kép a magyar társadalomban www. csepeli.hu/pub/2008/csepeli_ciganyok_gadzsok.pdf, 2008.; Binder Mátyás: Változatosság és állandóság. Cigányok/romák és etnikai előítéletek Magyarországon. In Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. L’Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2009. 170–190. o. 35 Vö. Taylor, Charles: Az elismerés politikája. In Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, 1997. 124–152. o. 36 A nemzetközi roma mozgalom és a roma etnikai és nemzeti identitások kérdéséhez lásd: Fosztó László: Van-e cigány nemzettudat? In Fedinec Csilla (szerk.): Társadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép-Európában. Budapest, 2002. 207–224. o.; Binder Mátyás: Egy beás cigány közösség etnikai és nemzeti identitásáról. Kultúra és Közösség, 2008. 2. sz. 5–16. o.; Binder Mátyás: A roma nemzetépítés – történeti és kulturális antropológiai keresztmetszetben. Eszmélet, 2008. 77. sz. 130–160. o. 37 Hobsbawm, Eric: Etnikai identitás és nacionalizmus. Világosság, 34. (1993) 4. sz. 19–28, itt: 25. o. 38 A cigány nyelv (romani) elismerése is az „etnikai cigánykép” érvényességét erősíti, annak ellenére, hogy a cigányok többsége nem beszéli a romanit. Az Európai Unióban a nem hivatalos nyelvek egyik sajátos csoportjához, a területhez nem köthető nyelvek közé tartozik, Szlovákiában jogilag elismert, nem hivatalos nyelv. Lanstyák István: Az Európai Unió nyelvpolitikája és a Szlovákiában beszélt nyelvek. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2004. 6. sz. 43–66, itt: 52. o. 39 Szlovákiában lényegében 1991 óta a romákra úgy tekintenek, mint nemzeti kisebbségre. Bár nincs – a magyarországi kisebbségi törvényhez hasonló – átfogó, a kisebbségek helyzetét szabályozó jogszabály, az 1992. évi alkotmány tartalmazza a nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok széleskörű jogait. Halász Iván: A romák jogi helyzete Szlovákiában és Csehországban. In Majtényi Balázs (szerk.): Merre visz az út? A romák politikai és emberi jogai a változó világban. Budapest, 2003. 207–239, itt: 225. 40 Vö. Deegan-Krause, Kevin: Uniting the Enemy: Politics and the Convergence of Nationalisms in Slovakia. East European Politics and Societies, 2004. 4. sz. 651–696. o. 41 Vö. Kováč, Dušan: Filozófia és mitizálás a szlovák történelemben. Tiszatáj, 1995. 1. sz. 68–81. o.; Futala Tibor: Szlovák nemzeti/állami mitológia az ezredfordulón. (Krekovičová, Eva) Kisebbségkutatás, 2003. 1. sz. 206–207. o. 42 Hamberger Judit: A szlovák parlamenti szélsőjobb: a Szlovák Nemzeti Párt. In uő. Szlovákokról és csehekről – magyar szemmel. Pozsony, 2000. 318–329. o. 43 Hamberger Judit: A (baloldali) populizmus diadalmenete Szlovákiában. A Smer története. Politikatudományi Szemle, 2007. 2. sz. 53–78, itt: 64–65. o. 44 Zoon, Ina: A társadalom… i. m. 162. 45 Benkovič, Boris: Rómovia optikou verejnej mienky. In Šutaj, Štefan (ed.): Národ a národnosti na Slovensku v transformujúcej sa spoločnosi – vzťahy a konflikty. Prešov, Universum, 2005. 283–291, itt: 288. o. 46 Barany, Zoltan: A kelet-európai… i. m. 194. o. 47 Rövid összefoglalását lásd: Hídvégi-B. Attila: Gumibottal csillapított éhség. Éhséglázadások Szlovákiában. In Törzsök Erika – Paskó Ildi – Zolnay János (szerk.): Cigánynak lenni Magyarországon. Jelentés 2007. Budapest, 2008. 123–129. o. 48 Vermeersch, Peter: Brüsszel és a kisebbségi politika alakulása Szlovákiában: a romák helyzete. Pro Minoritate, 2003. 2. sz. 21–40, itt: 25. o. 49 Vašečka, Imrich – Vašečka, Michal: Recent Romani Migration from Slovakia to EU Member States: Romani Reaction to Discrimination or Romani Ethno-tourism? Nationalities Papers, 2003. 1. sz. 27–45. o.

Limes

26

A romániai forradalom fotódokumentumai

Limes

A forradalom román és magyar áldozatainak emlékműve Marosvásárhely főterén

A bukaresti pártszékház előtt

Limes

27


Csortán Ferenc

A román rendszerváltás és a nemzeti kisebbségek1 (Legújabb kori romániai kisebbségtörténeti vázlat)

1. A „forradalom” 1.1. 1989 decembere végén Románia és a világ Bukarestre figyelt. Pontosabban, kül- és belföldön, a román nemzeti (állami) televízióra, egyfolytában. Amely azonnal el is nevezte magát Szabad Román Televíziónak. Bámultuk megrendülten a képernyőn a torlódó tömegeket, a csikorgó tankokat, a tanácstalan kiskatonákat, az érthetetlen (mindmáig megmagyarázatlan) lövöldözést, a bukaresti Egyetemi Könyvtár égését, a Nemzeti Képtár értékes képeinek romlását. A rohanó, zászlót lengető embereket. (A zászlók közepén, a megszokott búzakalászos-fúrótornyos-Kárpátos országcímer helyén kerek lyuk utalt a történelmi előzményre, a magyar 56-ra.) Egyfolytában gyűlésező, pulóveres, borostás vagy éppen szakállas férfiakat (az évtizedeken át megszokott vastag derekú, öltönyös, mosolygó, jól borotvált „főelvtársak” helyett). Vártuk a letartóztatott diktátor házaspár sorsának eldőltét. Mindeközben persze az emberek lakóhelyén is egymást követték az események, szünet nélkül. A régi közigazgatás egyik napról a másikra átadta helyét egy újnak; az új nevek-arcok között ismerősök is akadtak, a Szabad Európa Rádió meg a Panoráma című magyarországi tévéműsor tanított meg a nevükre. A leghamarabb a sajtó reagálta le a változást: a megyei és országos lapok egyik napról a másikra nevet – és persze tartalmat – változtattak. A cseppfolyós, forró magma aztán kezdett lehűlni, megszilárdulni, lassacskán kezdtük érezni, hogy az idő börtöne megnyílt, végre fontos események történnek. Az ország visszatért a történelembe.2 A statikusból a dinamikusba, a biztosból a bizonytalanba. 1.2. E részegítő örvénylésben – a televízió révén megtudhattuk – megjelent a Társadalom, és az addigi monolit „szocialista nemzet” kezdte megmutatni végtelen változatosságát. Sorban szerveződtek egyesületek, pártok, jöttek a távoli, egzotikus vallások (a Bahái hit meg a mormonok stb.) hittérítői. És visszatért a társadalomba – azóta is halmozottan hátrányos helyzetűként – az 1948-ban betiltott görög katolikus egyház. Ahogy teltek a napok (valamiféle lélektani cezúra, küszöb volt a diktátor házaspár furcsa pere-elítélése-kivégzése-eltemetése), ahogy ízlelgettük a pártok alakulását, az általános forrongást, az egymást szinte egyhangú forgatókönyv szerint követő szervezet-bemu-

Csortán Ferenc

28


tatkozások sorában felbukkant a képernyőn az addig tulajdonképpen nem létezőknek tételezett megannyi nemzetiség – egy ideig még továbbra is így neveztük őket/magunkat, hiszen évtizedeken át ez volt a nevünk (évekbe telt, amíg aztán megtanultuk a „nemzeti kisebbség” kifejezést). Elsőnek jelentkeztek a magyarok, de nem késlekedtek a szerb-horvátok, a tatárok-törökök, a szlovákok és csehek, bolgárok, ukránok, örmények sem. Általában 6–9–12 férfi, valamiféle szimmetrikus élőképbe merevedve. Középkorúak, kopaszok-őszesek, közöttük (bár ez csak később kapott „polgárjogot”) szakállasok is. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy mindegyiknek volt értelmiségi elitje, ha csak maroknyi is; minden bizonnyal a társadalomba jól beilleszkedett szakemberek, akik, íme, e történelmi pillanatban felvállalták önazonosságukat, származásukat, bár sejthették, hogy nem lesz könnyű munka életre varázsolni tetszhalott közösségüket. A létrejött reprezentatív szervezetek különféle neveket vettek fel: „szövetség” (szlovákok és csehek, magyarok), „fórum” (német), „közösség” (lipován oroszok), „egyesület” (havasalföldi bolgárok), netán „párt” (romák). Egyes szervezetek több etnikumot képviseltek, minthogy anyaországaik is együtt voltak (még). A román rendszerváltás pillanatától a magyar kisebbség szócsöve a több városban egyidejűleg szerveződő reprezentatív szervezet, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt. Ez gyorsan egységesedett, és a Nemzeti Megmentés Frontjához3 hasonlóan, az erdélyi magyarság minden területi és szakmai csoportját felölelte. Igen tevékeny volt, elejétől fogva részt kért és részt vett a helyi és a központi politizálásban. Mindig békés eszközökkel – amelyek azért gyakran voltak hangosak, türelmetlenek. És általában meg is riasztották a helyi román lakosságot. Nem célunk bővebben írni a Szövetségről, ugyanígy nem szándékozunk foglalkozni a magyar kisebbség 1989 előtti és utáni politikatörténetével, hiszen ma már gazdag információtömeg áll az érdeklődők rendelkezésére az érintett korszakok erdélyi magyar problémáiról. Erdély-szerte bukkantak fel a „fájó pontok” – és történtek sietős lépések egyes gondok megoldására (főleg az oktatásügyben). A legtragikusabb eseménysor „Marosvásárhely márciusa” volt. Már ugyanazon év február elejétől jelentkeztek konfliktusos helyzetek, amelyek aztán március 19–20-án tetőztek, véres összetűzésekben. Az események komplex okai között nem feledkezhetünk meg a Securitate, a pártállami politikai titkosrendőrség átmentését célzó érdekekről sem. 1.3. Az új hatalom első, ideiglenes szerve, a Nemzeti Megmentés Frontja (FSN) pár napig egyszerre kormány és parlament is volt. Megalakulását 1989. december 22-én este jelentette be a televízióban Ion Iliescu, a Front elnöke, a későbbi államelnök.4 Negyven (más forrás szerint harminckilenc) alapító tagja volt, a legtöbben (frusztrált) „nómenklatúristák”, pontatlan megnevezéssel „reformkommunisták”, 5 valamint magas rangú katonatisztek. Mellettük, kilógva a sorból, a Ceauşescu-rendszer néhány nevesebb értelmiségi ellenállója, akik kibírták a fizikai és lélektani gyötrést: költők, színész, egyetemi tanárnő. Közöttük három magyar: Király Károly, Tőkés László és Domokos Géza. December 26-án jelenik meg a Front első dekrétuma, amely létrehozza az ideiglenes kormányt,6 Petre Roman miniszterelnöksége alatt. A kulturális tárca élére Andrei Pleşu, a nagy műveltségű művészettörténész került, aki egyik helyettesének Horváth Andort, a Bukarestben élő publicistát, esszéírót nevezte ki. A tárcán belül létrehoztak egy kisebbségi ügyosztályt, amely aztán több mint egy évtizeden át irányította és támogatta a

Csortán Ferenc

29


legtöbb romániai kisebbség közművelődését. A kulcstárcák (belügy, honvédelem, külügy, gazdaság, igazságügy, kőolajipar, nehézipar, szállítás, posta és távközlés) élére az egykori nómenklatúra középszintjének tagjai kerültek. A Front 1989. december 31-i 8. sz. törvényerejű rendelete7 ismét bevezette Romániában a politikai pluralizmust. Azonnal beindult a politikai pártok (újra)alakítása, illetve az 1923-as egyesülési törvény alapján a kulturális és érdekvédelmi szervezetek, egyesületek létesítése – közöttük a nemzeti kisebbségeké is.8 A december 22-én este felolvasott közlemény 10 pontban fogalmazta meg az új politika alapelveit és céljait, felsorolva az „alapító tagokat”, akiket „behívásos” alapon választottak ki. A hetedik pont (A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak tisztelete és a románokkal való teljes jogegyenlőség biztosítása) a kisebbségekre vonatkozott.9 December 27-én este megalakították a Nemzeti Egységfront Tanácsának10 Végrehajtó Irodáját. Ennek elnöke Ion Iliescu volt; első alelnök: Dumitru Mazilu, alelnökök: Cazimir Ionescu és Király Károly, titkár Dan Marţian, tagok: Vasile Neacşa, Silviu Brucan, Gheorghe Manole, Ion Caramitru és Nicolae Radu. A Végrehajtó Iroda mellett működött a „közönséggel és a tömegtájékoztató eszközökkel való kapcsolatot ápoló testület”,11 Dan Rădulescu vezetésével. Ugyanakkor alakították meg a szakbizottságokat is.12 Ezek egyike volt a „nemzeti kisebbségek bizottsága” – Király Károly, az Egységfront egyik alelnöke kompetenciakörében; elnöke Verestóy Attila, alelnöke Schwartz Róbert. Létrejött egy struktúra, ami elsősorban az erdélyi magyarok éveken-évtizedeken át felgyűlt sérelmeinek gyors, „tűzoltásszerű” orvoslásával bajlódott, de figyelt az egymás után létrejövő kisebbségi szervezetek problémáira is. 1990. január folyamán 30 párt alakult (a folyamat hónapokon át folytatódott, illetve az utólagos stabilizálódási korszakot követően mindmáig nyitott) – a legtöbbjük visszautasította a Front azon meghívását, hogy küldjenek képviselőket a Front Tanácsába.13 Az események nyomására az addig pártsemleges Front párttá alakult: 1990. február 6-án jegyezték be a Bukaresti Városi Törvényszéken. A hónap végén nagy tüntetések és ellentüntetések törtek ki a „posztkommunistának” tekintett Front és a vállaltan „jobboldali” pártok, illetve ezek legtekintélyesebbjei, az újraélesztett „történelmi” Nemzeti Liberális, illetve Parasztpárt hívei között. Az események szereplőinek megbeszélései nyomán február 8-án létrejött az új törvényhozó szerv: a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (a továbbiakban: NEIT),14 a majdani Alkotmányozó Gyűlés, illetve Parlament csírája; ebben minden párt (és pártocska), valamint minden kisebbségi reprezentatív szervezet képviseltette magát. 2. Kisebbségi gondok a „forradalom” előtt 2.1. A pártállami korszak kisebbségi gondjait leghevesebben a magyarok fogalmazták meg (1956-ban, illetve utóbb is). Időközben (az 1950-es, majd a ’70-es években) a romániai zsidók, majd – amint lehetett – a német kisebbség kevesebb szóval, de egyértelműen, „a lábukkal mondták el” véleményüket a nemzeti kérdés „romániai megoldásáról”: szinte teljességükben kivándoroltak.

Csortán Ferenc

30


2.2. Lássuk, hogyan élték meg a korszakot a többi kisebbségi közösség tagjai?15 2.2.1. Németek: korszakunkban kb. 200 ezer (a középkorban Belső-Erdélybe bevándorolt, a reformáció során evangélikussá lett) „szász”, és körülbelül ugyanannyi (a 18. sz. során a Bánságba és a Partiumba települt római katolikus) „sváb”. A második világháborúban a román állam beleegyezésével (amely 1944. augusztus 23-ig a nemzetiszocialista Németország szövetségese volt) a romániai német katonaköteleseket az SS-be sorozták, illetve az egész kisebbségi közösséget a német nemzet részeként kezelték. 1945 januárjában a romániai német polgári lakosság jelentős részét a Szovjetunióba vitték kényszermunkatáborokba (egyes adatok szerint a Szovjetunióba hurcolt németek száma 70-75 ezer fő volt). Az itthon maradottak, illetve a közben hazatértek 1953-ig jogfosztottak voltak. Utóbb sokukat „kulákként” vittek kényszermunkára, több évre a havasalföldi Bărăgan síkságra (ahol ekkoriban más etnikumok fiai, románok, szerbek, magyarok is „megfordultak”). A mezőgazdaság erőltetett kollektivizálása halálos csapást mért a hagyományos etnikai összetartásra, és tönkretette a falvakat, többségük életterét. Időközben Németországban a „német csoda” eredményeképpen az 1960-as években fellendülés kezdődött, s beindult a Romániából való kivándorlás. Ez aztán az 1989-es decemberi események lelkesültségében leállt (a romániai német lakosság legalább egynegyede-egyharmada még itt volt ekkor) –, de a márciusi marosvásárhelyi események után újra felgyorsult és „lezajlott”. Mára legfeljebb 10 ezer (idős) német maradt Romániában (1992-es adatok szerint még több mint 110 000, 2002-ben pedig kb. 60 000 fő volt); jelentős részük szórványokban, illetve a vegyes házasságok leszármazottaiként él az ország egész területén. A Romániai Németek Demokrata Fóruma 1990. március 3-i 81-es sz. leirata felsorolta a közelmúlt drámai kitelepülési hullámainak régebbi és újabb okait, a népcsoport állapotát. Ezenkívül az alábbiakat követelte: ismét kerüljenek német nemzetiségűek felelős állásokba; a német identitás és nyelvtudás ne legyen hátrány; az ország legyen fogadókész a nyugati beruházási szándékok iránt (és a nyugati beruházó − alkalmasint hazatérő − alkalmazhasson, ha akar, romániai németeket); az ország fogadja el a települések, illetve utcák német nevét; legyen igazi szövetkezési szabadság, akár etnikai alapon is; legyen mindenütt, ahol igény van rá, német nyelvű oktatás; a Fórum legyen a romániai németek egyetlen érdekvédelmi szervezete; az állam (a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa és a kormány) adjon ki nyilatkozatot a német kisebbséggel kapcsolatban. Pár héttel később újabb emlékiratban ismételték meg nagyjából ugyanezeket az igényeket – és sajnálkoztak azon, hogy a kisebbség és a többség Marosvásárhelyen nem tudott jól kommunikálni. (A dokumentum szerint a NEIT sem törekedett időben és tevékenyen megérteni, illetve teljesíteni a kisebbségek legitim igényeit.) 2.2.2. A szerbek a Bánságban, illetve Arad megyében, a Maros jobb partja mentén éltek-élnek, már a középkor, de többségük a 18. század óta. Mai létszámuk: 2002-es adat: kb. 22 500 fő. A Romániai Szerbek Demokratikus Szövetségének Ideiglenes Bizottsága a főbb követeléseit szakterületenként csoportosította. 1. Oktatás. Jöjjön újra létre önálló, szerb nyelven oktató intézményként a temesvári szerb gimnázium; emeljék a bukaresti egyetem szerb-horvát oktatásának színvonalát; támasszák fel a szerb és horvát településeken (az azelőtt működő) szerb alapfokú oktatást. (A szervezet fel is sorol 15 települést, ahol erre szükség van: Temes, Arad,

Csortán Ferenc

31


Krassó-Szörény és Mehedinţi megyékben, a krasován falvakban16 pedig a latin betűs írást oktassák.) Gondoskodjanak a szükséges óvónők és tanítók képzéséről, hozzanak létre szerb-horvát tanfelügyelői állást (és töltsék be azt), lehessen ösztöndíjjal Jugoszláviában tanulni, romániai szerb és jugoszláviai diákok látogathassák egymást, az iskolákat lássák el a szükséges tanszerekkel és könyvekkel, tartsák fenn az óvodákat, illetve, ha kell, hozzanak létre újakat. 2. A közművelődés terén alapítsanak „szerb klubot”, lássák el könyvekkel, hangszerekkel, audiovizuális eszközökkel. (A szervezet ígérte, hogy támogatni fogja a krasovánok sajátos népi kultúrájának megőrzését.) Kérték közösségük irodalmi örökségének, dokumentumainak restaurálását, a lehetőséget a jugoszláviai szerb kulturális intézményekkel való kapcsolatokra, az egykori állami szerb dal- és táncegyüttes újraindítását. Szorgalmazták, hogy hozzák ismét létre Temesváron a szerb-horvát könyvesboltot. Minthogy a Bánságban a középkor óta voltak-vannak szerb alapítású, illetve a 20. század elejéig szerb kézben levő ortodox kolostorok, ezek védelmével külön foglalkoztak. Kérték a restaurálási munkálatok megkezdését az alábbi ingatlanoknál: a csáki parókia épületei, a szentgyörgyi, bezdini és zlaticai kolostorok, a nagylaki, pécskai, toronyi, dezsáni, párcai, csáki templomok stb. 3. Vallási téren: biztosítsák a szabad vallásgyakorlást, a szerb ortodox egyház autonómiáját. A temesvári ortodox helynökség legyen ismét püspökség. 4. A sajtót illetően kérték a Knizsevni zsivot c. irodalmi lap, valamint a temesvári szerb ortodox helynökség értesítője megjelenésének biztosítását, a Nasa Recs napilap heti két vagy három alkalommal való megjelenését, a temesvári rádió, valamint a Szabad Temesvár Televízió szerb-horvát adását. Felvetették, hogy legyen szerb szerkesztő a Tankönyvkiadóban és a Kriterion Könyvkiadóban. Azt kívánták, hogy a közigazgatás minden szintjén legyenek szerb képviselők, és kártalanítsák mindazokat, akik szerb/horvát voltuk miatt hátrányt szenvedtek 1944. augusztus 23-a után. 2.2.3. A zsidó kisebbség egyoldalas „névjegykártyájából” megtudjuk: míg az 1930-as években 800 ezren voltak, addig a 20. század végén legfeljebb 20 ezren maradtak, és 55%-uk 60 évesnél idősebb. A közösségnek szinte a fele Bukarestben él. A kommunista diktatúra idején lebontottak 17 zsinagógát, egy rituális fürdőt, két idősotthont, a Hitközségek Szövetsége levéltárának épületét, egy raktárat és 43 lakóépületet 105 lakással. Mindezért semmi kártérítést nem kaptak, csak egy ingatlant, aminek a helyrehozatala igen sokba került. Az óhajuk az volt, hogy meglegyenek a normális hitélet feltételei: a zsinagógák, a kóser étkezdék, temetők, rituális fürdők, Talmud-Tóra tanfolyamok, kórusok, a rituális élelem kiosztása, a vallásos kiadványok, az Izrael állammal és a világ zsidó közösségeivel való normális kapcsolatok. 2.2.4. A csehek és szlovákok az ország nyugati végvidékein élnek: a csehek a 19. század első felében települtek le a Bánság déli hegyvidékén, ma kb. hatezren vannak néhány faluban, illetve kisvárosban (Újmoldovában és Orsovában). Többségük római katolikus. A szlovákok két, nagyjából egyforma (10−10 ezres) csoportban17 élnek: az egyik a bánsági és Arad-vidéki síkságon. Ők evangélikusok, gazdálkodók, városiasodottabbak, és a 18. században települtek az akkori Dél-Magyarországra. A csoport hasonló kulturális

Csortán Ferenc

32


identitással bíró utódai ma megtalálhatók a Vajdaságban, illetve Magyarországon, Békés megyében is. Romániai központjuk a határ menti Nagylak, itt van a szlovák gimnázium, illetve a szlovák és cseh tanító- és óvónőképző. Már a 19. század során jelentős értelmiségi rétegük volt. Folyóirataik, kiadójuk, irodalmi társaságuk van. A másik csoport tagjait az 1831-as „koleralázadás” után a Bihart a Szilágyságtól elválasztó, erdős hegyvidékre települt favágók leszármazottai alkotják. Katolikusok, szegényebbek, archaikusabb hagyományokat őriznek. A nagylaki gimnázium 1961-ben román tagozatot kapott, és akkortól kezdődött a falusi szlovák és cseh iskolák elsorvasztása. Legfőbb követelésük: kisebbségvédelmi törvény, „a modern Európában általánosan elfogadott demokratikus gyakorlat szerint”. Továbbá kérték a romániai szlovákok, illetve csehek történelme oktatásának bevezetését, a romániai szlovák irodalom, valamint folyóirataik, könyvkiadásuk, tájházaik pénzügyi támogatását. Szorgalmazták a kétnyelvű feliratokat, illetve normális kapcsolatok létesítését az anyaországokkal és a szomszéd államokban élő szlovák, illetve cseh közösségekkel. 2.2.5. Az ukránok lélekszámát a már említett belső tájékoztató füzet 600 ezerre becsülte.18 Az ország északi határszélén, a Kárpátok mindkét oldalán, valamint Dobrudzsa északi részén élnek. Többségük ortodox, kb. egyötödük görög katolikus. Nagyobb részük a mezőgazdaságban dolgozik. 1949-től alakult ki oktatási és kulturális intézményeik hálózata (iskolák, közöttük három gimnázium Máramarosszigeten, Suceaván, illetve a Duna-deltánál, Tulcea városában), beindult az ukrán nyelvű sajtó. 1965-ben aztán rövid idő alatt felszámolták a kulturális infrastruktúrát: a tanítóképzőt, a gimnáziumokat, könyvtárakat, kultúrotthonokat, kórusokat, a templomokban pedig bevezették a román istentiszteleti nyelvet. Csak a szigeti gimnáziumban maradt egyetlen, ukrán nyelvet is oktató tagozat (osztályonként 30 tanulóval). Követeléseik: ukrán nyelvű napközi otthonok és óvodák alapítása a falvakban, illetve azon városokban, ahol jelentősebb ukrán közösségek élnek. A bukaresti egyetemen az ukrán oktatás erősítése, színvonalának emelése. A Tanügyminisztériumban ukrán felügyelő alkalmazása, az ukrán lakta megyékben tanfelügyelő kinevezése, évente rendezendő, Cservena ruzsa („Vörös rózsa”) nevű országos ukrán fesztivál, Ukrajnába küldhető ösztöndíjasok (különféle szakokra, illetve teológiára), ukrán vendégtanárok fogadása a gimnáziumokba és a tanítóképzőbe (amint az 1965 előtt is volt), megfelelő székhely a szervezetnek és a lapok szerkesztőségeinek. Hosszabb távon: ukrán templomok emelése, Bukarestben is, saját kiadó és nyomda létesítése, napilap, rádióadó, új falusi kultúrházak, új iskolák, a romániai ukránok történetének kiadása, valamint folklórkiadványok megjelentetése mindhárom etnikai régióból. 2.2.6. A „lipován oroszok” fő jellemzője nyelvük, továbbá a hagyományos népi kultúrájuk, de elsősorban archaikus ortodox vallásuk.19 Azoknak a leszármazottai, akik elutasították a 17. század végi oroszországi egyházi reformot, és ezért halállal, szibériai vagy alaszkai száműzetéssel büntették őket, vagy kénytelenek voltak oszmán fennhatóság alá menekülni (ez utóbbi volt a dobrudzsaiak esete). Egy csoportjuk a 18. században a Moldvai Fejedelemség területére menekült. Ma az ország területén kb. 45 településen élnek kompakt csoportjaik Tulcea, Constanţa, Jászvásár (Iaşi), Suceava, Brăila megyékben. Hagyományos foglalkozásuk a halászat, illetve a földművelés.20 Az 1970-es évektől életformaváltásra kényszerítette őket a rendszer anélkül, hogy megélhetésüket biztosította

Csortán Ferenc

33


volna. A férfilakosság nagyrészt az ország építkezésein lett kubikos. Értelmiségük Románia teljes területén szétszórva, egymásról nem tudva él. Anyanyelvi oktatásuk 1949-től volt, de a 60-as évek során azt felszámolták, a bukaresti tanítóképzővel együtt. Nem volt sajtójuk és saját szervezetük. Évtizedek óta nem voltak kulturális rendezvényeik. Vallási életük sorvad – papjaik képzetlenek, az ifjúság elvándorolt. Követeléseik: anyanyelvi oktatás, kezdetben az óvodákban és elemi fokon (is), orosz nyelvű tanítóképzői osztályok. A helyi folklóregyüttesek újraalakítása. Kultúrházak létrehozása a nagyobb lipován településeken, illetve Bukarestben, Constanţában, Tulceán, Brăilán (ahol nagyobb számban élnek). Egy hetilap kiadásának támogatása, és esély arra, hogy megjelenhessenek a központi és helyi televízióadásokban. Gazdasági fejlesztés, állami támogatás a lipován településeken. Kishatárforgalom Románia és a Szovjetunió között. Lipovánok jelenléte a központi és helyi közigazgatásban. Lipován tagozat (osztály) egy ortodox papi szemináriumban. 2.2.7. A bolgárok nagy számban menekültek a mai Románia területére, de számos, igen eltérő epizód során. A kezdetet a 14. század jelentette: miután a középkori bolgár állam az oszmán támadások nyomán összeomlott, sokan jöttek közülük Erdélybe és Moldvába. A 17–19. századok során mintegy másfél millióra tehető a két román fejedelemség területére vándoroltak száma; legtöbbjük gyorsan asszimilálódott az azonos felekezethez tartozás körülményei között. Egy erős identitású, római katolikus felekezetű (és latin betűs írást használó) kis csoportjuk ma a Bánságban él (kb. nyolcezren). Anyanyelvi oktatás csak ez utóbbi csoportnál volt. Havasalföldön, Románia déli határához közelebb-távolabb élnek gyakorlatilag ismeretlen nagyságú csoportjaik (akár több százezren), akik szerbnek nevezik és a népszámlálásokon románnak vallják magukat. Nagyon dolgosak, kiváló zöldségkertészek. Gazdagok. A Bolgár Kulturális Egyesület legfőbb követelése: megalapozni egy bolgár iskolahálózatot (óvónő- és tanítóképzők, illetve egyetemen képzendő tanerők révén), majd felépíteni azt (az elején 50, majd később további 100−120 osztállyal számoltak). A már említett füzetben részletesen leírták, hogy a falusi bolgár lakosság hagyományos népi kultúráját, valamint az anyaországgal, illetve a más országokban élő bolgárokkal való kapcsolatot miképpen látják fenntarthatónak, fejleszthetőnek. 2.2.8. A görög kisebbség kis lélekszámú (kb. 1800 lélek), de nagy nemzeti büszkeségű közösség. Ez derül ki fejezetük történelmi bevezetéséből, minthogy azt az ókori tengermelléki telepes városokkal és a bizánci örökséggel kezdték. A román társadalom Havasalföldön és Moldvában a 17–19. században is a görög értelmiség, illetve a konstantinápolyi görög elitek (a „fanarióták”) hatása alatt fejlődött. A két világháború között 100 ezer körüli görög élt Romániában, különösen a tengerparti és a Duna mentén kialakult kikötővárosokban, valamint Bukarestben. Iskolákat és kulturális intézményeket tartottak fent. Ekkoriban döntő többségük nem volt román állampolgár, ám igen sok család nemzedékek óta élt itt. A háború utáni kommunista rendszerváltás nyomán, 1953-ban optálásra kényszerítették őket: vagy felveszik a román állampolgárságot, vagy távoznak. Az államosítás során, 1948-ban elvették vagyonaikat, majd nagy többségük elvándorolt (ez történt az örmény közösséggel, valamint bizonyos mértékben a romániai zsidósággal is). Az ittmaradottakat is másodosztályú állampolgárokként kezelte a rendszer: olyan kisebbség voltak, amelynek anyaországa a vasfüggöny másik oldalára esett. 1949-ben

Csortán Ferenc

34


a közösség „erősítést” kapott: kb. nyolcezer politikai menekültet, a görög hegyvidéken lezajlott polgárháború kommunista túlélőit. 1952 után megkapták a román állampolgárságot, amit aztán 1963-ban megvontak tőlük. A görögországi politikai fejlemények következtében, 1974 után nagy részük hazaköltözött. Kérelmezték, hogy a román ortodox egyház adja vissza a görög közösség egykori templomait, és azokban a görög legyen ismét az istentisztelet nyelve. Induljon be ismét egyes iskolákban a görög nyelvű oktatás, minden szinten. A két állam egyeztesse politikáját a Görögországba távozók nyugdíja tekintetében. Kössenek kulturális egyezményt. Állami szubvenciót kértek a „Hellén Unió” kultúrházainak vagy klubjainak működtetésére. Szorgalmazták, hogy a hajdan elkobzott könyvekkel alapítsanak újra közösségi könyvtárat. További kéréseik: tankönyvek és folyóiratok kiadása; eleven kapcsolatok létesítése görögországi kulturális szervezetekkel, valamint a világ országaiban élő görög közösségek szervezeteivel; görög vendéglők létrehozása a kikötővárosokban, a Hellén Unió tulajdonát képező üdülőházak létesítése a tengerparton vagy a hegyekben. Minthogy a mangáliai görög templomot, iskolát és papi lakást a kommunisták lebontották, a helyükbe épített pártüdülőt méltányos lenne a Hellén Uniónak adni − érveltek. 2.2.9. A romániai örmények egy szintén kis lélekszámú, de nagy múltú kisebbséget alkotnak. Kb. nyolcezren vannak, ebből kétezer Bukarestben él, ezren Constanţában és a többi dobrudzsai városban, a többiek szerteszét az országban. 1500-ra tehető a Szamosújváron, Kolozsváron, Gyergyószentmiklóson élő magyar anyanyelvű, örmény katolikusok száma. Bármilyen területen dolgoznak, a legjobbat nyújtják. Mind a román, mind a magyar történelmi múltban sok az örmény származású jeles személyiség: művészek, tudósok, katonák, államférfiak. 1944-ben 60 ezren voltak, közöttük igen sokan az 1915-ös kis-ázsiai deportálás és pogromok menekült túlélői. Ekkoriban 50 örmény templom és kolostor működött az országban, a legtöbb Moldvában, jó pár középkori eredetű. Azóta többet lebontottak, illetve néhány romba dőlt. A II. világháború után sikerült életben tartani közösségi lapjukat, bukaresti székhellyel püspökségük van, továbbá könyvtáruk és múzeumuk. Pár nappal a szovjet csapatok Bukarestbe érkezése után, 1944. augusztus 30-án letartóztatták és Szibériába deportálták a romániai örmény közösség 24 vezetőjét. Ketten tértek közülük vissza. Követeléseik tulajdonképpen jelképesek voltak. Olyan lépéseket szorgalmaztak, amelyek „visszaállítják a közösség hajdani szellemi dimenzióit”: tegyék hozzáférhetővé a jeles történész-filológus, H. Gj. Siruni hagyatékát, amit az Állami Levéltárba vittek be, restaurálják a Bukarest szívében levő, egykor örmények építette és lakta műemléképületeket. 2.2.10. A török-tatár kisebbség az Oszmán Birodalom „hagyatéka”. (Lakóhelyük Dobrudzsa, mely 1420–1878 között oszmán terület volt.) Szunnita muzulmánok. Számításaik szerint kb. hetvenezren vannak, 95%-uk Dobrudzsában él. Szervezetük, a Romániai Török Muzulmán Demokratikus Szövetség 1989. december 29-én alakult meg, és 1990 februárjában jegyezték be. (Az idézett füzet, illetve az alig létrejött szervezet egységesen kezelte közösségüket – a Szövetség azonban hónapokon belül felbomlott.) A pártállam idején a közösségre az eltűnés várt. A 25 évnél fiatalabbak már nem beszélték – vagy csak „konyhai” szinten – anyanyelvüket. Iskoláikat 1959 nyarán szüntették meg, és 1965-ben a 355 éve fennálló medresze (hittudományi főiskola) is bezárta kapuit

Csortán Ferenc

35


(az egy időben Babadagban, majd utóbb Medgidián működő oktatási intézmény épületébe utóbb mosodát telepítettek). Évtizedeken át néhány kis példányszámú tankönyvön kívül nem jelent meg semmilyen könyv vagy sajtótermék törökül vagy tatárul. Felszámolták a kulturális szervezeteiket. A közösség a vallásba menekült, de annak gyakorlását is korlátozták a hatóságok: jó pár falut felszámoltak, sok falusi mecsetet bezártak, illetve lebontottak, és a többségükben faluról városba költözöttek számára nem épültek új istentiszteleti helyek. Régi „örökség” a hagyományos török helységnevek megváltoztatása, így a legtöbb településnév nem tükrözi a hajdani vagy jelenlegi etnikai jellegzetességeket. Követeléseik között elsődleges fontosságú volt az anyanyelv megőrzése. Már 1990ben megindult a török nyelv oktatása önkéntes tanárok, tanítók segítségével. Kezdetben Constanţában és Medgidián, majd Dobrudzsa megannyi más településén. Tehát szükség volt jól képzett nyelvtanárokra, tankönyvekre, megfelelő iskolai környezetre. Követelték, hogy a Kulturális Minisztérium, valamint a Kisebbségi Tanács, továbbá az új kisebbségi, illetve oktatási törvény vegye figyelembe közösségük igényeit. Kétnyelvű (török–román) gimnáziumok létrehozását kérték Constanţában és Medgidiában (meg is nevezve a két jeles török irodalmárt, akiknek a nevét viselné majd a két iskola). Már szerkesztették török−román folyóiratukat, de kérték hozzá a pénzt az államtól. A vallásgyakorlás feltételeinek biztosítása végett szorgalmazták, hogy fiataljaik teológiai tanulmányokat végezhessenek külföldön. Egyéb követeléseik: restaurálják és nyissák meg újra a medgidiai medreszét az állam, valamint nemzetközi iszlám szervezetek segítségével. Javítsák meg, illetve építsék újjá a romos mecseteket. A tengerparti városokban építsenek újakat. Újítsák meg a constanţai Muftiátus szervezeti és működési szabályzatát. Részesülhessenek a közösség fiataljai is külföldi (akár amerikai) ösztöndíjakban. Mindezeket szükséges lépéseknek tartották azért, hogy fékezzék, vagy megállíthassák a Törökországba irányuló kivándorlást, ami különösen 1984, a bulgáriai törökellenes politikai lépések után erősödött fel. Végül kérték, hogy soraikból is jussanak be személyek a közigazgatás helyi és országos intézményeibe. 2.2.11. A brosúra, amely e körkép adatainak legnagyobb részét szolgáltatta, „A romániai romák helyzetét illető dimenziók és kritikai aspektusok” címmel is tartalmazott egy fejezetet. A szöveget valószínűleg Nicolae Gheorghe, roma származású szociológus írta, aki akkortájt a legnagyobb presztízzsel rendelkező roma értelmiségi volt az országban. A hatoldalas írást egészében kellene idéznünk, a problémák utólagos alakulásával összehasonlítva. Hiszen mindmáig nem tűntek el a gondok (mint ahogy az összes többi, roma-problémákkal küzdő közép-európai országban sem). Lássunk néhány gondolatot az írásból. A romák lélekszáma tulajdonképpen ismeretlen, minthogy a népszámlálások során legtöbben közülük a helyi többséghez (románokhoz, de Erdély egyes részein a magyarokhoz, Dobrudzsában a törökökhöz) tartozónak vallják magukat. Tehát nem alkotnak egy sajátos nyelv vagy vallás által meghatározott kulturális kisebbséget. A közigazgatási szervek azonban végeztek egy felmérést az 1980-as években, amely szerint két−két és fél millióan élnek Romániában, a lakosság több mint 10%-át alkotva. (Azaz a világ legnagyobb roma népessége.) Nagy részük a társadalom, illetve a települések „peremén” él. Soraikban magas a szaporodási ráta. A kommunista rendszer idején nem tekintették őket önálló etnikumnak, kisebbségnek. Nem volt szabad említeni őket, rájuk vonatkozó tudományos kutatások, illetve kiadványok az 1930-as évek óta hiányoznak.

Csortán Ferenc

36


A dokumentum a tennivalók között megemlíti a tudatos, kompetens kormányzati emancipációs politika és a romák helyzetével kapcsolatos tudományos kutatások szükségességét, támogatást kér kulturális és érdekvédelmi szervezetek létrehozatala céljából, kétnyelvű (román és roma, illetve magyar és roma) sajtót követel. Egyéb követelések: meg kell menteni a roma nyelvet/nyelveket, tehát kellenek tankönyvek, szótárak. Gondoskodni kell a roma nyelvet ismerő/oktató tanerőkről. A tömegtájékoztatás teremtsen termékeny közvitát a romák problémáiról, és mutasson be pozitív példákat a társadalmi integrálódás, illetve az önazonosság megőrzése és erősítése terén. 3. 1990 után 3.1. A kisebbségi szervezetek megalakulásának folyamata nem ért véget a sokat idézett füzet kiadásának pillanatában. Az 1990. év folyamán jelentkeztek az olaszok (pár száz olasz származású család él Craiova környékén, a Zsil-völgyi szénbányász városokban, a Hátszeg-vidéki Őralja-Boldogfalván, illetve Dobrudzsa északnyugati szögletében). Szintén ekkor jelentkeztek az albánok (a 18−19. században sok albán jött dolgozni, főleg Havasalföldre; a 20. század legelején Bukarest volt az albán diaszpóra egyik legjelentősebb központja; ma pár száz személy vallja magát albán származásúnak, legtöbben koszovói eredetű cukrászok) és a lengyelek (akik országszerte kis diaszpórákban, illetve Moldva északi határvidékén, több településen élnek). Azután, Jugoszlávia drámai felbomlása nyomán, kettéosztódott a szerb-horvát szervezet, valamint − belső feszültségek miatt – a törököké, törökre és tatárra. (Nézőpont kérdése, hogy egyazon népnek tekintjük-e őket vagy különbözőeknek.) És a meglepő tény: ámbár Csehszlovákia felbomlott, a romániai szlovákok és csehek közös szervezetben maradtak, amelyet mindkét anyaország támogat. A 2000 őszén tartott országgyűlési választásokon megjelent a legtöbb, immár hivatalossá lett, megszilárduló, reprezentatív kisebbségi szervezet mellett azok belső ellenzéke, az új, szakadár csoportok formájában. Ez egy-két esetben „helycserét” jelentett a közéletben (pl. az albánoknál), de a legtöbb ilyen „alternatív” szervezet elhalt, hiszen a választási törvény minden kisebbség számára csak egy támogatott szervezetet tételez. És megjelent két „új” kisebbség, gyakorlatilag nem létezők: a „macedónok” (a Zsil-völgyi szénbányászok egyik szakszervezeti vezetőjének a trouvaille-ja, így sikerült bejutnia a parlamentbe), valamint a „rutének” (egy frusztrált máramarosi származású értelmiségi erőfeszítése révén, akit irritált, hogy egybemossák a kárpátaljaiakat-máramarosiakat az ukránokkal). 3.2. Az új korszak főbb kisebbségpolitikai eseményei. 21 A romániai választási törvény lehetővé tette mindegyik romániai kisebbségi közösség egyetlen szervezetének parlamenti részvételét, illetve annak a szervezetnek a költségvetési támogatását (a szervezet működési költségeinek és egy időszaki kiadvány megjelentetésének a szubvencionálását). 1990 elején volt egy olyan próbálkozás, hogy a kisebbségi szervezetek valamiféle közös struktúrában szervezzék meg magukat: Király Károly egy „Ligát” javasolt, amitől az RMDSZ vezetősége sietve elhatárolta magát. A dolog működésképtelennek bizonyult, mivel az óvatos „többi kisebbség” joggal félhetett az aszimmetria miatt a magyarok túlsúlyától, az „uszályukba való kerülés” veszélyétől.

Csortán Ferenc

37


1991-ben megjelent az új alkotmány, amely szentesítette a demokratikus átalakulásokat, de továbbra is egységes nemzetállamnak tekintette Romániát. A forradalom utáni kormányoknak meglehetősen „cseppfolyós” közegben kellett dolgozniuk. A Petre Roman által vezetett első két kormányban (1989−1990, 1990−1991) behívtak több, kisebbségekhez tartozó személyt is (a kulturális és az oktatásügyi tárcához). 1993. március végén a kormány (a kormányt ekkor az NMF nagyobbik utódpártja, az FDSN adta, amely később, 2001-ben vált Szociáldemokrata Párttá) bejelentette, hogy létrehozzák a „Nemzeti Kisebbségek Tanácsát” (április 14-én, a Tanács első összejövetelekor „a kormány konzultatív szerve”-ként határozták meg).22 Bár Ion Iliescu a forradalom napjaiban bejelentette egy „kisebbségi törvény” elkészítésének szándékát, csak 1995-ben lett törvénytervezet, melyet azonban nem a kormány készített. Nem egy, hanem egyenesen négy törvénytervezet készült, amelyekből azóta sem lett törvény.23 3.3. Különben ez az a korszak, nem is rövid, hiszen 1996-ig tart, amelyben az RMDSZ erős ellenszélben politizált: a baloldali – FSN, majd FDSN, majd PDSR, 2001-től PSD – kormányok24 „diabolizálták” a szövetséget, pl. a kormánypropaganda igen jól elkészített videofilmet terjesztett a magyarok „vétkeiről”. Így szinte megfoghatatlan újdonságnak számított, amikor 1996-ban az RMDSZ bekerült a „jobboldali” koalíciók kormányaiba.25 De ezzel létrejött egy új paradigma: az RMDSZ-t megtanulta az ország más szemmel nézni. Egyértelművé vált, hogy a magyar kisebbség stabilizáló tényező, e politikai együttműködés segíti Románia európai integrációját (NATO-, valamint európai uniós tagság). Közben több hullámban követelték egy állami magyar egyetem létrehozását. (Előzmény: a kolozsvári Bolyai Egyetem 1959-ig, analógia: a komáromi Selye János Egyetem. Eredmény: egyfelől a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem időközben létrehozott megannyi magyar szakja, másfelől az engedélyezett Sapientia magánegyetem, amit a magyarországi költségvetés finanszíroz.) Pár évig működött (kereste a helyét) a román kormányban egy kisebbségi minisztérium (ami aztán elsorvadt). Az RMDSZ elnökjelöltet állított 1996-ban és 2000-ben (Frunda György), 2004-ben (Markó Béla), illetve 2009-ben (Kelemen Hunor). A legújabb diskurzus témája az erdélyi magyarság berkeiben az „autonómia”. Időközben – igen nehezen – az RMDSZ-szel párhuzamos erdélyi magyar politikai mozgalmak-szervezetek (Erdélyi, illetve Székely Nemzeti Tanács, majd a Magyar Polgári Párt) is megszülettek. Életképességük kérdéses, erősen támogatja őket a Fidesz-Magyar Polgári Párt. A 2000–2004 közötti újabb baloldali (szociáldemokratának is nevezhető) kormány is „bevette” a kormányzásba az RMDSZ-t, de „alacsonyabb” szinten (nem voltak magyar miniszterek, hanem csak alacsonyabb rangú közhivatalnokok). Ismét több miniszterrel és államtitkárral szerepelt a magyar szervezet a 2004–2008 közötti Tăriceanu-kormányban. Az európai parlamenti választások eredményeképpen az erdélyi magyarság három képviselőt küldhetett Strasbourgba/Brüsszelbe. Közel egyéves szünet után, 2009 decemberében az RMDSZ ismét kormányzati pozícióba került, miután koalícióra lépett a jobbközép Demokrata-Liberális Párttal.

Csortán Ferenc

38


(Eseményjegyzékünket tovább lehetne bővíteni, e tanulmány keretei között csak a fő tendenciákat vázolhattuk föl.) 3.4. És milyen a kép a teljes kisebbségi porondon? Ama 1990. márciusi problémaleltárhoz viszonyítva, íme néhány megállapítás. Minthogy a bejegyzett kisebbségi reprezentatív szervezetek egy-egy képviselőt küldhetnek a Képviselőházba, azok létrehozták az „egyéb kisebbségek” frakcióját, amely általában a mindenkori kormányhoz lojális. Talán egész története alatt 2009 őszén jutott el fontosságának legmagasabb fokára: az Emil Boc-kormány bukása után az ellenzék velük is konzultált, és e sorok írásakor még nem lehetetlen, hogy az elnökválasztás (második forduló: 2009. december 6.) után az általuk javasolt Klaus Johannis, az évek óta sikeresen működő nagyszebeni német etnikumú (szász) polgármester lesz Románia következő miniszterelnöke.26 A kisebbségeket meglehetősen sokkolták az 1992-es és 2002-es népszámlálások statisztikai adatai. Nincs terünk ezeket részletesen elemezni, mindössze annyit állapíthatunk meg: az adatok arról szólnak, hogy a kivándorlás, elöregedés miatt a kisebbségek lélekszáma fogy. Több közösség esetében is sokkal többen asszimilálódtak a románságba, amint azt az értelmiségük gondolta volna. Jegyzetek 1

2

3 4

5

6

7 8

Szándékunk túllépni azon a megközelítésen, ami csak egy-két, legfeljebb három romániai kisebbségre, azok politikai jelenlétére, netán súlyára figyel: a magyarokra, romákra és esetleg – a közelmúltig meglevő lakosságszámuk és közéleti jelenlétük miatt − a németekre. Igaz, hogy a többi kisebbség lélekszámban és politikai súlyban ezekhez viszonyítva kis jelentőségű. De mégis, eltekinteni tőlük, nem figyelni rájuk nagy hiba lenne. Meg szeretnénk győzni a tisztelt Olvasót arról, hogy jelenlétük, céljaik, kapcsolatrendszerük, illetve múltjuk és kulturális örökségük révén jelenlétük fontos eleme Románia múltjának és jelenének. (És talán a jövőjének is?) Természetesen írásunknak nem célja a posztkommunista Románia születésének, kezdeteinek felvázolása, hiszen ez a jövő történészeinek a feladata. Frontul Salvării Naţionale (FSN). A Front megalakulását, (központi) Tanácsának és a területi (megyei) tanácsok megalakulásának jogi alapját a december 27-én kibocsátott 2. sz. törvényrendelet szentesítette. A „reformkommunista” terminus Románia esetében pontatlan, minthogy a gépezet olyan régi, hűséges fogaskerekeiről van szó, akik megelégelték az egyre anakronisztikusabb, irracionálisabb és népellenesebb diktatúrát, és (óvatos vagy éppen rejtőzködő) ellenzékiként, esetleg valamiféle belső száműzetésben készültek a mindenki által kétségbeesetten várt, de mégis oly végtelenül távolinak látszó változásra, forradalomra. Tehát néhány emberről, akiknek nem adatott meg valamiféle reális reform-forgatókönyvet megfogalmazni, netán gyakorlatba ültetni – mert ez elképzelhetetlen volt Románia adottságai között. Az ideiglenes kormány és általában a rendszerváltás utáni évek politikai szereplőinek politikai előéletéről lásd pl. www.iiccr.ro/pdf/ro/publicatii/conversia_elitelor_comuniste.pdf http://enciclopediaromaniei.ro/wiki/Consiliul_Frontului_Salv%C4%83rii_Na%C5%A3ionale Romániában nem különítik el a „nemzeti” és az „etnikai” kisebbségeket, mint Magyarországon, ámbár ugyancsak sajátos különbségek vannak közöttük.

Csortán Ferenc 9

39


7. pont: „Respectarea drepturilor şi libertăţilor minorităţilor naţionale şi asigurarea deplinei lor egalităţi în drepturi cu românii”. A közlemény teljes szövege: http://enciclopediaromaniei.ro/wiki/ Consiliul_Frontului_Salv%C4%83rii_Na%C5%A3ionale 10 Ezt az új hatalmi szervet (CFSN) meg kell különböztetni attól a párttól (FSN), amivé, mint látni fogjuk, Ion Iliescu 1990. január végén – február elején, a többi párt megalakulásának nyomására átalakította – és ami a későbbi szocialista, valamint a demokrata párt „előzménye” lett. 11 „Colectiv pentru relaţiile cu publicul şi mijloacele informaţiei de masă”. 12 A szakbizottságok az alábbiak voltak: újjáépítési és gazdaságfejlesztési; mezőgazdasági; alkotmányügyi, jogi és emberjogi; ifjúsági; külpolitikai; tudományos és oktatási; kulturális; nemzeti kisebbségek; helyi közigazgatási; szervezési, végül pedig a Tanács meghatalmazottjainak csoportja. 13 Ion Iliescu: De la CFSN la CPUN −12.02.2008. Forrás: http://ioniliescu.wordpress.com/media/de-la-cfsn-la-cpun-12022008/ 14 „Consiliul Provizoriu de Uniune Naţională” (CPUN). 15 Legfontosabb forrásunk a Kisebbségi Állandó Szakbizottság 1990 márciusában elkészített és megjelent belső tájékoztató füzete, melynek anyagát az illető kisebbségek szervezetei állították össze. 16 Krasován = római katolikus délszláv népcsoport hét Resicabánya környéki faluban, a Krassó forrásvidékén. 17 1990-ben még úgy hitték, hogy 30 ezer szlovák és 10 ezer cseh él az országban, 1992-ben kiderült, hogy a valóságban mindkét kisebbség létszáma egyharmaddal kevesebb. 18 Világszerte problémás a kisebbségek lélekszámának megállapítása – e jelenségnek igen komplex okai vannak. Románia esetében igen nagy a különbség a vélt és a népszámlálásnál bevallott lélekszám között az ukrán (esetükben ez 60 ezer), a roma és a bolgár kisebbségeknél. 19 Romániában lipován a nevük, de világszerte „óhitűeknek” (sztarovjeri) nevezik őket. 20 Az utóbbi években Dr. Fodor Ferenc szegedi néprajzkutató végzett alapos kutatásokat közöttük. 21 Ezzel kapcsolatban bővebben lásd: Levente Salat (ed.): Politici de integrare a minorităţilor naţionale din România. Aspecte legale şi instituţionale într-o perspectivă comparată. Cluj-Napoca, Fundaţia CRDE, 2008. 22 Lucian Ştefănescu a Szabad Európa Rádió román adásának 1993. július 30-i hírműsorában. 23 Lásd még az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetének többéves kálváriáját a 2004-2008 közötti ciklusban. 24 Petre Roman (1989–1990, 1990–1991), Theodor Stolojan (1991–1992), Nicolae Văcăroiu (1992– 1996). 25 Victor Ciorbea (1996–1998), Radu Vasile (1998–1999), Mugur Isărescu (1990–2000). 26 Az időközben lezajlott elnökválasztás második fordulójában az addigi elnököt, Traian Băsescut választották újra a Klaus Johannis miniszterelnökségét ígérő Mircea Geoană szociáldemokrata jelölt ellenében. A választások eredményének ismeretében Johannis bejelentette: egy esetleges felkérés esetén sem vállalná el a miniszterelnöki tisztséget. Az új kormány miniszterelnöke aztán ismét Emil Boc lett. Az RMDSz három minisztert ad (Borbély László: környezetvédelem, Cseke Attila: egészségügy, Kelemen Hunor: művelődés) – (A szerk. megj.)

Limes

40

A román tanítási nyelvű Mihai Viteazul Gimnázium Sepsiszentgyörgyön

Ortodox templom Tusnádfürdőn Fotók: Zahorán Csaba

Limes

Limes

41


Zahorán Csaba

Régi konfliktusok, új szereposztás: románok és magyarok a Székelyföldön az 1989-es fordulat után

Amikor 1989 decemberének utolsó napjaiban összeomlott Kelet-Európa egyik utolsó államszocialista diktatúrája, egy több mint negyvenéves korszak zárult le Románia történetében. A nyugat-európai gazdasági-politikai modell fokozatos átvétele teljesen átalakította a romániai viszonyokat, és helyenként sajátos jelenségekkel is járt. Jelen dolgozatban az egyik ilyen jelenség kialakulásához vezető – a Székelyföldön élő románok helyzetében bekövetkezett – változásokat próbálom meg felvázolni, amelyek egyúttal egy mindmáig befejezetlen közösségépítési folyamatot is takarnak.1 Románok a Székelyföldön a 20. században A Székelyföldön élő románok egy önmagában véve viszonylag kicsi, ám számarányát jócskán meghaladó jelentőséggel bíró közösséget alkotnak, amely időnként nemcsak, hogy az országos közbeszédben is megjelenik, hanem annak kiemelt – igaz, általában passzív – tárgyává válik. Ezt elsősorban a szóban forgó népesség „fordított” helyzete magyarázza – azaz hogy egy magát nemzetállamként meghatározó ország többségi nemzetének részéről van szó, amely viszont helyi szinten kisebbségben él. A Románia szívében, Erdély délkeleti csücskében található Maros (Mureş), Hargita (Harghita) és Kovászna (Covasna) megye, azaz a történelmi Székelyföld legnagyobb részét2 magába foglaló, összesen 17 063 km²-nyi terület lakossága a 2002-es népszámlálás szerint 1,13 millió fő volt, ebből 407 ezren (36%) vallották magukat román és 668 ezren (59%) magyar nemzetiségűnek.3 Míg Hargita és Kovászna megyében a románok kisebbségben vannak (14 és 23%-os arányban, összesen közel 100 ezer fő), Maros egyfajta határvidéket képez – itt ugyanis a románok alkotnak többséget (53%-ot), akik 2002-re még a régió legnagyobb városában, Marosvásárhelyen is többségbe kerültek.4 Ugyanakkor a három megyén belül a román és magyar népesség többnyire elkülönülve él (a románok Hargita megyében északon – főképp Maroshévíz és Gyergyótölgyes környékén, illetve Balánbányán –, Kovásznában délen – a Bodza-vidéken – vannak túlsúlyban, Marosban pedig a megye középső és keleti részén – a történelmi Marosszék területén – találhatóak a magyar többségű vidékek), nagyobb keveredés csak a városokban figyelhető meg. A három megyében „tényleges” kisebbségben, azaz a magyar többségű területeken élő

Zahorán Csaba

42


románok száma 2002-ben összesen hozzávetőlegesen 65 ezer fő volt, az itt élő románok kb. egy hatoda. A Székelyföld románsága 1918-ig a magyarországi román társadalom peremén helyezkedett el. A román többségű vidékektől eltérően az itt élő románok nagyobb része már az asszimiláció előrehaladott stádiumában volt, és többé-kevésbé beolvadt a magyar népességbe – sok helyen már csak vallásuk, illetve a temetők sírjai árulkodtak származásukról vagy egykori jelenlétükről.5 A két világháború közötti időszakban azonban bizonyos súlyra tett szert a székely megyékben élő román „szórvány”. Az új államhatalom szemében felértékelődött a helyi román közösség, Bukarest többek közt az itt élő, illetve ideköltöző, és egyfajta missziós munkát vállaló román értelmiségiekre támaszkodva kívánta végrehajtani az „elszékelyesített/elmagyarosított” románok „visszarománosítását”. Az akció a Nagy-Románia kellős közepén éktelenkedő, szinte kompakt magyar tömb megbontására irányult, ami megkönnyítette volna a régió integrálását a román nemzetállamba. A román kulturális offenzíva azonban végül gyakorlatilag kudarcot vallott, eredményei egy részét pedig elsodorta a második bécsi döntést követő újabb impériumváltás, noha a magyar uralom visszatérte csak időlegesnek bizonyult.6 Az ötvenes-hatvanas évek „intermezzója” után,7 a Nicolae Ceauşescu nevével fémjelzett korszak második felében ismét a két világháború közöttihez hasonló, „hídfő” szerepbe kerültek a székelyföldi románok. A régió modernizációjával párhuzamosan egyre több román telepedett meg a térségben, főképp a városokban. A magyar köztudatban ez az időszak – különösen a nyolcvanas évek – a románok tömeges betelepítése, az erőszakos románosítás korszakaként van jelen, jóllehet vannak, akik ezt vitatják, és a románok számának növekedését a spontán folyamatoknak tudják be.8 Az 1980-as években mindenesetre megerősödött, egyre teljesebbé vált a „román világ” a Székelyföld városaiban is. Az 1989. decemberi forradalom azonban e tekintetben is gyökeres változást hozott.9 Hullámzó erőviszonyok A fordulat óta eltelt húsz év alatt teljesen újrafogalmazódott a magyar–román viszony, mind országos, mind helyi szinten. A nemzeti kommunista rendszer összeomlása utáni első időszakban a magyar elitek viszonylag gyorsan visszaszerezték közéleti pozícióik jó részét. Ennek következményeként látványos átalakuláson ment keresztül a Székelyföld, és ismét előtűnt a régió háttérbe szorított magyar jellege. Ám a „magyar világ” újjáalakulása – a magyar elitcsoportok megerősödése, a magyar intézményrendszer (iskolák, kulturális intézmények) újjáteremtése, a magyar nyelv térnyerése és számos szimbolikus eredmény – tulajdonképpen a „román világ” rovására történt. A Székelyföld román lakóinak korábban ismerős közege részben eltűnt, részben pedig összezsugorodott, és néhány „jól körülhatárolt, védett” területre szorult vissza.10 Egy viszonylag zárt „román világ” jött így létre, elsősorban az állam központi struktúráiból (prefektúrák, dekoncentrált intézmények, állami vállalatok, erőszakszervezetek), amelyekben még sokáig érvényesült a román túlsúly,11 valamint a román oktatási és kulturális intézményekből, mégpedig egy egyre bővülő magyar környezetben. Értelemszerűen, míg a magyarok mindezt a dolgok „normális” rendjének visszaállásaként élték meg, a románok komoly csapásként fogták fel – és nem csak a helyiek, hanem a román nemzetállami eszme hívei is, akik megpróbálták megállítani vagy legalább fékezni ezeket a folyamatokat.

Zahorán Csaba

43


Az átrendeződés első, átmeneti szakasza 1990 elejéig tartott – egyik epizódjának tekinthetjük a márciusi marosvásárhelyi konfliktust is –, eredményeit és korlátait pedig egyszerre jelzi a székelyföldi „románellenes atrocitásokat” kivizsgáló parlamenti bizottság 1992 elején elfogadott jelentése.12 A nagy médiavisszhangot kapott jelentés és vitája nemcsak lelassította a magyarok székelyföldi „térnyerését”, hanem egyúttal meg is alapozta a jelenlegi román köztudat máig élő, meglehetősen torz Székelyföld-képét. E szerint a magyar többségű régió a románok számára egyfajta idegen és „intoleráns” vidék,13 zavaros, bizonytalan viszonyokkal. A parlamenti bizottság beszámolójában megjelenített nem egy körülmény (az agresszív magyar nacionalizmus és szeparatizmus, a románok diszkriminációja, a román állam tekintélyének megrendülése Hargita és Kovászna megyében stb.) pedig – eltérő intenzitással, de viszonylag gyakran – azóta is felbukkan, táplálva az ún. „Har-Kov-jelenséget”14 övező diskurzust. A kilencvenes évek első felében a helyi románság még többé-kevésbé számíthatott Bukarest támogatására, az 1992-es helyhatósági választásokat és az 1996-os kormányváltást követően azonban újabb változásokra került sor. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kormányzati szerepvállalása és érdekérvényesítése következtében a helyi román elitek visszaszorulása folytatódott, amivel párhuzamosan a Székelyföldön kiépültek és megszilárdultak a magyar (többnyire RMDSZ-es) pozíciók. A sajátos, kettős hatalmi struktúrán15 belül több területen is egyre inkább a magyarok javára tolódtak el az erőviszonyok. Ennek a – körülbelül a 2000-es évek elejéig tartó – folyamatnak az előrehaladtát, a román elitcsoportok védekező harcait jelzik az újabb „Har-Kov-ügyek” (például 1997-ben vagy 2001-ben), illetve azok a kezdeményezések, amelyek a székelyföldi románok helykereséséről árulkodnak a változó körülmények közepette. A következő, jelenleg is tartó időszak központi kérdése – miután kialakult egy többé-kevésbé egyensúlyi helyzet – a régió jövőbeli fejlődési iránya lett. Míg a magyarok a decentralizáció folytatása révén az önkormányzatiság kiterjesztésére és elmélyítésére törekednek, a románok annak lehetőleg ellenőrzött lefolytatását, továbbá megmaradt pozícióikat védelmező biztonsági elemek beépítését követelik.16 Konfliktusos közösségépítés A székelyföldi interetnikus viszonyok felvázolásakor megkerülhetetlen az a kérdés, hogy egyáltalán beszélhetünk-e székelyföldi román társadalomról? Mennyire köti össze a Hargita, Kovászna és részben Maros megyében élő, meglehetősen heterogén román lakosságot a nemzeti hovatartozás, illetve a többségi-kisebbségi státus?17 Ha mellőzzük a többi – gazdasági, szociális stb. – körülményt, és csak a nemzeti vonatkozásokra koncentrálunk, akkor is számos különbséget találunk. Hiszen korántsem azonos például a román többségű Bodza-vidéken, a magyar többségű falvakban vagy a városokban élő románok helyzete, amiből eltérő igények is fakadnak. Szintén lényeges kérdésként merül fel a Székelyföldön való megtelepedés ideje is, azaz hogy „tősgyökeres” vagy csak a hetvenes-nyolcvanas években beköltözött románokról van szó. Mindezek ellenére a székelyföldi román elitcsoportok – noha azok sem tekinthetőek egységesnek – általában a helyi román társadalom nevében és képviseletében lépnek fel. A forradalom utáni magyar intézményépítéssel párhuzamosan szinte azonnal megkezdődött a román önszerveződés is. Ez azonban egy sor nehézségbe ütközött. Az

Zahorán Csaba

44


egyik a helyi román elitek meggyengülése volt – az 1989. decemberi politikai fordulatot követően ugyanis számos, a Székelyföldön a nemzeti kommunista rendszer támaszaként dolgozó román vezető, pártaktivista, belügyi alkalmazott hagyta el a térséget, és a magyar oktatás újjáalakításával sok román tanár is távozott.18 De a magyarok javára zajló hatalmi átrendeződés – a magyar túlsúlyú helyi önkormányzati rendszer kiépülése –, illetve a magyar–román viszonyban érzékelhető feszültségek sem kedveztek az építő munkának, így a Hargita és Kovászna megyei román értelmiségiek és politikusok csak lassan tudták újjászervezni a román közösségi életet. Törekvéseiket az is nehezítette, hogy a közösségépítést a centralizált államszerkezet lazulásával fokozatosan új, „civil” alapokra kellett helyezniük. A helyi románok első szervezetei már az 1990-es évek első felében létrejöttek.19 A különféle politikai pártok székelyföldi leágazásai mellett érdemes megemlíteni a gyakran vadul magyarellenes retorikájú Vatra Românească20 kulturális szervezetet, amely Marosvásárhelyen alakult meg 1990 februárjában, vagy például az Andrei Şaguna Keresztény Kulturális Ligát, amely 1992-ben kezdte meg működését Sepsiszentgyörgyön, továbbá a csíkszeredai Miron Cristea Alapítványt vagy a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul Alapítványt. Később, a kilencvenes évek második felében is folytatódott az építkezés: létrejött például a Nicolae Colan Metropolita Egyházi Dokumentációs Központ, a KovásznaHargita Európai Tanulmányközpont, újjáalakult az ASTRA21 Kovászna-Hargita megyei szekciója, 1998 óta pedig rendszeresen megrendezésre kerül a Marosfői Nyári Egyetem, amely a térségben élő románok helyzete mellett kiemelten foglalkozik a Románián kívüli románokkal is. A 2000-es évek elején elkezdődött a székelyföldi román civil szféra összefogása, aminek eredményeképpen 2005-ben, számos helyi egyesület és alapítvány részvételével megalapították a Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumát. A Fórum a két megyében élő románok egyfajta közös érdekképviseleti szövetségeként működik, egyik deklarált célja pedig az, hogy aktívan, résztvevő félként kapcsolódjon be a helyi románságot érintő folyamatokba.22 A székelyföldi román civil élet az utóbbi néhány évben olyan kezdeményezésekkel is bővült, amelyek ki akarnak lépni az eddig meghatározó hagyományos („nemzeti”) szellemiségből – ide tartozik például a Közösségért egyesület, illetve a 2007 elején bejegyzett, az interetnikus együttélés pozitív oldalait népszerűsítő Alteris Multikulturális Egyesület. A különféle szervezetek és társaságok mellett fokozatosan kiépültek a Székelyföldön élő románok kulturális intézményei is: színházak (például a még a nyolcvanas években megalakult, a Tamási Áron Színházzal közösen működő Andrei Mureşanu Színház Sepsiszentgyörgyön), múzeumok (pl. a sepsiszentgyörgyi Keleti Kárpátok Nemzeti Múzeuma – csíkszeredai és árapataki részlegekkel), önálló román (általános és középfokú) iskolák és román tagozatok; Marosvásárhelyen számos román nyelvű felsőoktatási intézmény is működik, továbbá több román lap is megjelenik a három megyében. Ugyanakkor, ahogy már említés is esett róla, meghatározó az egyes településeken élő román népesség száma és aránya. Míg például a Marosvásárhelyen már többséget alkotó románok szilárd bázist biztosítanak a román önszerveződés számára, a székelyudvarhelyi, alig 1077 főt számláló közösség (az összlakosság 2,9%-a) ilyen szempontból jóval kedvezőtlenebb helyzetben van. Nagy jelentőséggel bírt a csíkszeredai székhelyű Kovászna és Hargita megyei Ortodox Püspökség megalakítása 1994-ben. A 2009 nyarán tiszteletbeli érsekké avatott Ioan Selejan ténykedése eredményeképpen az egyház a székelyföldi román élet középpontjába

Zahorán Csaba

45


került, és a helyi románok egyik legfontosabb támaszává, identitás-ápoló intézményévé nőtte ki magát. Az alapítása óta eltelt másfél évtized alatt – jó gazdálkodással és hathatós állami segítséggel – a püspökség nagyszámú ortodox templomot, kolostort és kápolnát újíttatott fel és építtetett a két megyében, de az intézményhálózat bővítése mellett kulturális és szociális tevékenységet is folytat. Az érsek aktivitását, illetve azt a körülményt, hogy időnként bekapcsolódik a helyi román–magyar diskurzusba,23 a magyar közvélemény nemritkán ellenségesen fogadja, amihez a történelmi sérelmek is hozzájárulnak. A fentebb vázolt önszerveződés során a székelyföldi román közösségnek hasonló nehézségekkel kellett-kell megküzdenie, mint a kisebbségeknek általában, kiváltképp a szórványközösségeknek.24 Igaz, tőlük eltérően továbbra is támaszkodhat az államra és annak helyi struktúráira, ám a központ kiemelt támogatására a demokratikus körülmények között már csak jóval csekélyebb mértékben van mód, mint korábban. Ez nem egy esetben feszültségekhez vezet a helyi magyar és román elitcsoportok között. A román panaszok jó része az érdekérvényesítés korlátozott lehetőségeire irányul: a magyar többség miatt folyamatosan kétséges a helyi románok parlamenti képviselete, és a helyhatóságokban is gyengék a pozícióik, noha az utóbbi években kísérletek történnek a román szavazatok szétforgácsolódásának megakadályozására, valamint különféle „román koalíciók” létrehozására.25 A román szervezetek rendszeresen bírálják az RMDSZ „egyeduralmát”, azzal vádolva a Szövetséget, hogy a források elosztásánál is visszaél fölényével, és figyelmen kívül hagyja a helyi románság érdekeit.26 A Székelyföldön zajló román önépítkezés körüli magyar–román ellentétek háttere rendkívül sokrétű. A konfliktusok mögött egyrészt a kölcsönös bizalmatlanság és az előítéletek állnak, amelyek a párbeszéd hiányából, illetve a vélt vagy valós történelmi sérelmekből, traumákból,27 táplálkoznak. Másrészt a harc tétje nem egy esetben a források vagy a központi támogatások elosztása, aminek következtében az egyébként nem etnikai jellegű konfliktusok is könnyen nemzeti színezetet kaphatnak.28 Hangsúlyozni kell azonban, hogy a szembenállás – egyes kivételes eseteket, például az 1990. márciusi marosvásárhelyi incidenst leszámítva – nem erőszakos formában jelentkezik. És mivel a konfrontáció többnyire a magyar és román elitek29 között zajlik, a hétköznapok szintjén csak elvétve érezhető.30 Még az országos jelentőségű ügyek is gyakran a média nagyításából vagy bizonyos politikai játszmákból erednek. Üggyé válásukat pedig az a körülmény is megkönnyíti, hogy a viták jó része látványos – szimbolikus jellegű –, például feliratokról, nemzeti jelképekről szól, illetve a közterek „birtoklásáért” folyik.31 Ugyanakkor az sem ritka jelenség, hogy a magyar és román elitcsoportok épp az ellentétek etnicizálásával kívánják megerősíteni saját legitimációjukat. A potenciális feszültségforrások közé tartoznak a helyi románok identitását befolyásoló ellentmondások is. A székelyföldi románok jó része ugyanis, annak ellenére, hogy a túlnyomórészt magyar lakosságú területen gyakorlatilag kisebbségben él, a román állam egységes, oszthatatlan és (román) nemzeti jellegéből kiindulva elvárja, hogy többségiként kezeljék.32 Ez a paradox állapot nem csak a kisebbségi-többségi identitás bizonytalanságaihoz vezet, hanem megnehezíti a magyar-román kommunikációt is, mivel a románok „államnemzeti” önképe az itteni magyarok számára elfogadhatatlan. Noha többször is felmerült, hogy a székelyföldi románok nemzeti kisebbségként esetleg több központi támogatásban részesülhetnének, ami megkönnyítené románságuk megőrzését, a románok többsége ezt elutasítja.33 Az itt élő románok identitásában természetesen más tényezők is fontos szerepet játszanak: például hogy milyen a társadalmi státusuk, mikor

Zahorán Csaba

46


és honnan kerültek a Székelyföldre, megtanultak-e magyarul, illetve milyen mértékben integrálódtak az itteni társadalomba. Székelyek földje vagy multikulturális régió? A két közösség együttélését a kutatók sokszor úgy írják le, hogy 1989 után a Székelyföldön gyakorlatilag két párhuzamos társadalom alakult ki az etnikai törésvonalak mentén. Ez a – legfőképp a két értelmiségre érvényes – állapot nyilvánvalóan nem segíti elő a magyar–román kommunikációt, és a jövőben is további konfrontáció háttereként szolgálhat. Az egyik kényes téma épp az autonómia kérdése, amely erős szimbolikus töltettel is bír a romániai – és különösen a székelyföldi – magyarok számára. Ám az autonómiát a romániai elitek szinte teljes egésze elutasítja,34 miközben valódi vita alig folyik róla. A román vezetők rendszerint gyanakvással fogadják még a magyarlakta megyék együttműködésére irányuló törekvéseket is, de vitatják a Székelyföld túlnyomóan magyar jellegét,35 a „belső anyaország” elképzelését is, amellyel a régió multikulturalitását állítják szembe. Tény, hogy a magyar köztudatban a Székelyföld szinte kizárólag magyar területként van jelen, és a magyarok kevésbé vesznek tudomást az itt élő románokról. Pedig nem elhanyagolható népességről beszélünk, és már az 1970–80-as évek óta itt élő, illetve azóta itt született és felnőtt románok is joggal érezhetik otthonuknak a vidéket. Még akkor is, ha sokukra „bevándorlókként”, rosszabb esetben egy magyarellenes rezsim eszközeként, mi több, betolakodókként tekintenek.36 Az egyik fő kérdés, hogy milyen irányban halad tovább a székelyföldi román önszerveződés. Az eddig domináns úton, azaz a magyar nemzetépítéssel harcolva-rivalizálva, vagy új, esetleg kevésbé konfrontatív irányt keres magának? Vajon találkozhat-e a multikulturalizmus eszméje a regionális – székely – identitásépítéssel, egyfajta sokszínű Székelyföld jövőképét eredményezve? A válasz függvényében a tét nem csekély: mégpedig hogy az új generációk miképp épülnek be az interetnikus kapcsolatok érzékeny hálójába, vagy miképp alakítják azt át. A románok hogyan lesznek képesek kezelni többségi-kisebbségi dilemmájukat,37 a magyarok pedig a köztük kisebbségben élők jogos igényeit. Röviden, hogy fest majd a magyar–román együttélés a Székelyföldön a 21. században? Végül még egy tényezőt meg kell említenünk, amelynek a jelentősége a jövőben nagymértékben megváltozhat. Nem elképzelhetetlen ugyanis, hogy a magyar–román viszonyrendszerbe idővel egy újabb szereplő is beléphet, mégpedig az itt élő és növekvő arányszámú roma lakosság. Igaz, mivel egy rendkívül heterogén, többnyire magyar nyelvű népességről van szó,38 a kérdés nem is annyira nemzeti dimenzióban jelenik meg – azaz (még?) korántsem beszélhetünk egy újabb „harmadik nemzetről” – hanem inkább szociális síkon. A romák jó része ugyanis mélyszegénységben él, a helyi társadalom perifériáján, a többséghez való viszonyát pedig egy sor feszültség terheli, amelyek időnként erőszakos konfliktusokba, esetenként szabályos cigányellenes pogromokba is torkolnak.39 A Székelyföldön élő cigányok rossz és egyre romló szociális helyzete azért is ad okot nyugtalanságra, mert megoldatlansága, sőt kezeletlensége beleilleszkedik abba az ellentmondásos képbe, amely a roma–nem roma együttélést jellemzi Közép- és Kelet-Európában, két évtizeddel a politikai rendszerváltások után.40

Zahorán Csaba

47


Jegyzetek 1

2

3

4

5

6

7

8

9

10 11 12

13

14 15

16 17

A székelyföldi interetnikus viszonyokról – a médiában folyó diskurzust leszámítva – számos, elsősorban szociológiai, kulturális antropológiai és politológiai írás született. A téma kutatói közül érdemes megemlíteni Biró A. Zoltánt, Bodó Juliannát, Gagyi Józsefet, Oláh Sándort és a csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjában folyó kutatásokat, továbbá Tánczos Vilmos, Marius Lazăr, Ioan Lăcătuşu, Maria Cobianu-Băcanu munkáit. A három megye nem tartalmazza a nyugatabbra fekvő Aranyosszéket, de magában foglal más, a történelmi székely székeken kívül eső területeket is (pl. Segesvárt). A Székely Nemzeti Tanács 2009-ben kiadott Székelyföld-térképe a történelmi székely székeket ábrázolja (szintén Aranyosszék nélkül), ahol a 9 980 km² területű régió 809 ezer lakosának 76%-a magyar nemzetiségű. Az adatok forrása: Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Népszámlálási adatok 1850–2002 között. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002.htm (2009-11-14) Bővebben lásd: Bárdi Nándor – Hermann Gusztáv Mihály (szerk.): A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről. Csíkszereda, Pro-Print, 1999., valamint Ioan Lăcătuşu – Vasile Lechinţan – Violeta Pătrunjel: Românii din Covasna şi Harghita. Istorie. Biserică. Şcoală. Cultură. Miercurea-Ciuc, 2003. Ezzel kapcsolatban lásd B. Kovács András tanulmányait: B. Kovács András: Szétszabdalt Székelyföld. Háromszéki helytörténeti írások. Marosvásárhely, Mentor, 2006., továbbá Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania. Ithaca-London, Cornell University Press, 2000., Pál János: Vissza- és elrománosítási kísérletek a székelyföldi unitárius egyházközségekben. Magyar Kisebbség, 2008/1–2. A székelyföldi Magyar Autonóm Tartománnyal kapcsolatban lásd: Stefano Bottoni: Sztálin a székelyeknél. Csíkszereda, Pro-Print, 2008., valamint Bárdi Nándor (szerk.): Autonóm magyarok? Csíkszereda, Pro-Print, 2005. Ioan Lăcătuşu: Istorie şi demografie în sud-estul Transilvaniei (1850–2002). In: Ioan Lăcătuşu: Structuri etnice şi confesionale în judeţele Covasna şi Harghita. Târgu-Mureş, Editura Universităţii Petru Maior. 2008. 166. Vö: Marius Lazăr: Percepţii identitare şi relaţii interetnice în Secuime. Element pentru o „deconstrucţie” şi o „reconstrucţie”. In: Lucian Nastasă – Levente Salat (eds.): Relaţii interetnice în România postcomunistă. Cluj-Napoca, Centrul de Resurse pentru Diversitate Etnoculturală, 2000. 350–355. Ezzel kapcsolatban lásd: Biró A. Zoltán – Gagyi József: Román-magyar interetnikus kapcsolatok Csíkszeredában: az előzmények és a mai helyzet. In: Gagyi József (szerk.): Egy más mellett élés. A magyar-román, magyar-cigány kapcsolatokról. Csíkszereda, Pro-Print, 1996. 45–111. Uo. 80. Ami részben még napjainkban is érezhető. Ezzel kapcsolatban lásd Zahorán Csaba: Románüldözés a Székelyföldön? Egy állítólagos etnikai tisztogatás történetei. In: Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. L’Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2009. 268–298. Biró A. Zoltán: „Csodálatos” és „intoleráns” vidék. Jegyzetek a Har–Kov problémáról. In: Biró. A. Zoltán: Stratégiák vagy kényszerpályák? Tanulmányok a romániai magyar társadalomról. Csíkszereda, Pro-Print, 1998. 167–178. A két megye első betűiből alkotott mozaikszó. Bővebben lásd Tánczos Vilmos: Kettős hatalmi struktúra a Székelyföldön. Magyar Kisebbség, 1998/2. 339–362. Ioan Lăcătuşu: Un fals „referendum” pentru impunerea unei autonomii anacronice deja existente. Sfântu Gheorghe, Editura Eurocarpatica, 2007. 33–36. Vö.: Tánczos Vilmos: A székelyföldi románok politikai magatartása. 1992 (kézirat), a Jakabffy Elemér Alapítvány kéziratkatalógusa, K381. 3–6.

Zahorán Csaba 18 19

20 21

22

23

24 25

26

27

28

29

30

31

32 33

48


Lásd Zahorán: Románüldözés… i.m. 282–283. Bővebben lásd: Tánczos: A székelyföldi… i. m., valamint: Ultranacionalista szervezetek Hargita és Kovászna megyékben. 1992 (kézirat), a Jakabffy Elemér Alapítvány kéziratkatalógusa, K354 Magyarul: „román tűzhely”. Asociaţia Transilvană pentru Literatura Română şi Cultura Poporului Român – a legrégebbi erdélyi román közművelődési egyesület. http://www.forumharghitacovasna.ro/ A román civil szervezetek létrejöttéről bővebben lásd: Maria Cobianu-Băcanu: Românii la contactul dintre culturi – relaţiile interetnice. Bucureşti, Editura Pur şi simplu, 2006. 216–222. Ioan Selejan egyúttal a Hargita és Kovászna megyei Románok Civil Fórumának tiszteletbeli elnöke is. Erről bővebben: Cobianu-Băcanu: Românii… i.m. 223–225. Lásd pl.: Adrian Popescu: Partidele româneşti din HarCov îşi mănâncă voturile între ele. Gândul 28 iulie 2008. http://www.gandul.info/politica/partidele-romanesti-din-harcov-isi-manancavoturile-intre-ele-2826728 . Comanescu Oana: Alianta romaneasca ii cheama pe romanii din Harghita si Covasna la vot. 2008. május 26. http://www.intactnews.ro/romania/politic/aliantaromaneasca-ii-cheama-pe-romanii-din-harghita-si-covasna-la-vot.html?31;2336. A két megyében kisebbségben élő románok számára biztosítandó helyhatósági és parlamenti képviselet igénye évek óta rendszeresen felbukkan (lásd pl.: Propunerile formulate, în ultimii ani, de reprezentanţii societăţii civile româneşti din Harghita şi Covasna pentru soluţionarea reprezentării populaţiei româneşti în consiliile locale şi în Parlamentul ţării. 30 noiembrie 2006. In: Buletinul Ligii Cultural-Creştine „Andrei Şaguna” IV. 2006–2008. Sf. Gheorghe, Editura Eurocarpatica, 2009. 143–147. 2007-ben született egy erre irányuló törvényjavaslat is, amelyet azonban a képviselőház elutasított. A törvényjavaslatot lásd: http://www.cdep.ro/proiecte/2007/800/90/4/se894.pdf. Az RMDSZ ellenzékének székelyföldi megerősödése ugyanakkor tovább árnyalja a helyzetet – azzal, hogy időnként a „mérleg nyelvének” szerepébe kerülnek, a román tanácsosok mozgástere is tágul. A számos memorandum és jegyzék közül lásd pl.: Comunicat privind unele discriminări ale cetăţenilor de naţionalitate română din judeţele Covasna şi Harghita, cauzate de nerespectarea prevederilor legale în vigoare. 1 februarie 2008. In: Buletinul… i.m. 168. Román részről például a dualista korszak nemzetiségi politikája, az 1940–1944 közötti „kis magyar világ”, a székelyföldi „autonómia” időszaka az ötvenes-hatvanas években, továbbá az 1989 utáni „románellenes atrocitások” és a társadalmi átrendeződés sérelmezett következményei. Ezzel kapcsolatban lásd: Rogers Brubaker: Csoportok nélküli etnicitás. In: Beszélő VI. (2001) 7–8 sz. 60–66. http://beszelo.c3.hu/01/07_08/09brubaker.htm (2009-06-20) A helyi román elitek ténykedésének magyar értékelésére lásd például: Váry O. Péter: Előretolt helyőrségek Háromszéken. In: Romániai magyar évkönyv 2002. Szerk.: Bodó Barna. TemesvárKolozsvár, Szórvány Alapítvány-Polis, 2002. 248-258., ill. Domokos Péter: Körbe-körbe-karikába. Román civil szervezetek Kovászna megyében. Erdélyi Riport IV. (2005) 14. sz. Ezt a téma több román kutatója is hangsúlyozza, lásd pl.: Maria Cobianu-Băcanu: Aspecte ale contactului dintre culturi în judeţele Covasna şi Harghita. ANGVSTIA, nr. 10. Sf. Gheorghe, Editura Angvstia, 2006. 268-269. Vö.: Biró A. Zoltán: A megmutatkozás kényszere és módszertana. Az etnicitás vizsgálatának szempontjai és esélyei egy közép-kelet-európai mikrorégióban. In: Gagyi József (szerk.): Egy más... i.m. 247–283. Egy jellegzetes példa a közelmúltból: a Kovászna megyei román civil szervezetek sérelmezték, hogy a megye új címerében semmilyen elem nem jeleníti meg a lakosság több mint 23%át kitevő románságot. Lásd: Krónika 2007. augusztus 13. http://www.kronika.ro/index. php?action=open&res=12814. Lazăr: Percepţii… i.m. 360. Ioan Lăcătuşu: Raportul majoritate-minoritate în Covasna şi Harghita. Consideraţii teoretice şi implicaţii practice. In: Lăcătuşu: Structuri… i.m. 70–71.

Zahorán Csaba 34 35

49


Lásd pl.: Bíró Béla: Az autonómia esélyei. LIMES, 2004/1. 114–115. Sőt, előfordul, hogy még a Székelyföld elnevezést is elvetik. Lásd: Ioan Lăcătuşu: Un raspuns, din perspectivă demografică, la problemele dezbătute de unii aleşi locali din Arcul intracarpatic, la adunările care au avut loc la Miercurea-Ciuc şi Odorheiu Secuiesc, în zilele 4 şi 5 septembrie 2009. http://www.forumharghitacovasna.ro/ A szerző a dokumentum 7. pontjában a két világháború közötti korszakban használt „elszékelyesített területek” (ţinuturi secuizate) kifejezés használatát javasolja. Ezzel kapcsolatban lásd: Rostás Szabolcs: Etnikai tisztogatást, „visszarománosítást” sürget a sepsiszentgyörgyi román központ vezetője. Krónika, 2009. szeptember 10. http://www. kronika.ro/index.php?action=open&res=31356 36 Ugyanakkor megemlítendő, hogy a Székely Nemzeti Tanács megbízásából elkészített Székelyföld Autonómia Statútumában említés történik a „székelyföldi román közösségek nemzeti önazonosságának megőrzéséről és fejlesztéséről”, még ha csak általános formában is. Székelyföld Autonómia Statútuma. Sepsiszentgyörgy, T3 Kiadó, 2009. 9. 37 Az itt élő románok újabb nemzedéke képviselőinek hozzáállására lásd pl. Dan Manolăchescu: Székelyföld mítoszai. Sepsiszentgyörgy, ZAKA Edit Kiadó, 2009. 38 A 2002-es népszámlálás szerint Hargita megyében 3835, Kovásznában 5973, Marosban pedig 40425 fő vallotta magát roma nemzetiségűnek. Lásd: http://www.edrc.ro/recensamant.jsp Ugyanakkor Ioan Lăcătuşu a romák arányát az összlakosságon belül a 90-es években Kovászna megyében 9%-ra, Hargitában pedig 4,2%-ra becsülte. Lásd: Ioan Lăcătuşu: Specificul identitar al rromilor (ţiganilor) din judeţele Covasna şi Harghita. In: Lăcătuşu: Structuri… i.m. 139–140. 39 Ezzel kapcsolatban lásd: Haller István: Romalincselések Romániában. Regio, 1999. (10. évf.) 1. sz. 178–193., ill. Haller István: Hadrév – hat év után. Korunk, 1999. szeptember, X/9. http://www. hhrf.org/korunk/9909/9k07.htm. De a közelmúltból említést érdemelnek a 2009 nyarán Hargita megyében bekövetkezett konfliktusok is. 40 A magyarországi közbeszéd és a romániai események összefüggéseiről lásd: http://itthon. transindex.ro/?cikk=9990 és http://itthon.transindex.ro/?cikk=9993

Limes

Kisebbségek az Alpok–Adria térségben (konferencia kötet, 1994)

50

Limes

Etnikai kisebbségek Szlovéniában (1994)

Limes

51


Szilágyi Imre

Demokratikus átalakulás és kisebbségpolitika Horvátországban és Szlovéniában1

Bevezetés A címben szereplő két ország az 1980-as évek végétől széthulló Jugoszlávia gazdaságilag és társadalmilag is legfejlettebb köztársaságának számított. Az 1992-től immár önálló államként fejlődő egykori jugoszláv köztársaságok közül ebben a kettőben haladt előre a legjobban a parlamentáris demokrácia kiépítése. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az elmúlt időszakban ne lehetett volna számos olyan jelenséggel találkozni, amelyek valamilyen módon sértették a demokratikus jogállamiság elveit, működését, ideértve a kisebbségpolitikát is. Az alábbiakban azt tekintem át, hogy az említett két országban hogyan alakult a kisebbségpolitika az 1990-ben megtartott szabad választások, majd az önállóság kivívása után, s ennek kezelése mennyire volt összhangban a demokratikus jogállam kiépítésére irányuló törekvésekkel, milyen jellegű zavarok keletkeztek az elmúlt közel két évtizedben, és hogyan kezelték ezeket. Az egykori Jugoszlávia kisebbségpolitikája – bármennyi jogos sérelem halmozódott is fel a kisebbségek körében – számos szempontból példamutató volt. Az 1974-ben elfogadott szövetségi alkotmány, illetve az ezzel összhangban megalkotott köztársasági alkotmányok kiterjedt jogokat biztosítottak a kisebbségeknek. Az 1974-ben elfogadott horvát köztársasági alkotmány2 preambuluma így kezdődött: „A horvát nép, a Horvátországban élő szerb nemzettel és a nemzetiségekkel együtt…” Az alkotmány 137. szakasza szerint a Horvát Szocialista Köztársaságban élő valamennyi nép és nemzetiség egyenrangú: a horvátok, szerbek, magyarok, csehek, olaszok, szlovákok, ruszinok, ukránok, valamint más népek és nemzetiségek. Ugyanez a pont biztosította a nemzetiségek parlamenti képviseletének jogát. A 380. szakasz előírta, hogy a parlament külügyi bizottságába horvátokat, szerbeket, valamint más népek és nemzetiségek képviselőit kell beválasztani. A 138. szakasz szerint az említett népek és nemzetiségek számára törvényekkel és önkormányzati szintű statútumokkal, előírásokkal kell biztosítani a népek és nemzetiségek nyelvének és írásmódjának egyenrangú nyilvános használatát az említettek által lakott településeken. Az 1974-es szlovén alkotmány3 nem az általános szocialista önigazgatás elveit felsoroló preambulumban, hanem az alkotmány 1. szakaszának egy bonyolult mondatában említi meg, hogy a Szlovén Szocialista Köztársaság egyebek között a szlovén nép, valamint az

Szilágyi Imre

52


olasz és magyar nemzetiség állama. A 250. szakasz hat bekezdésben sorolja fel a horváthoz hasonló, de az ottanihoz képest sokkal részletesebben kifejtett nemzetiségi jogokat. Az 1990 tavaszán mindkét országban megtartott választások után a kisebbségi kérdés két dolog miatt is fontossá vált. Az egyik az, hogy a többségi társadalom miként képzelte el a demokráciát: a többségi elven alapulónak, ahol a győztes akarata többé-kevésbé a kisebbség akaratát figyelmen kívül hagyva egyértelműen érvényesül, vagy konszenzusra épülőnek, ahol a döntésekbe a választásokon kisebbségbe kerülők (és így a kisebbségek is) beleszólhatnak valamennyire. Másképpen megközelítve, olyan demokratikus nemzetállamot akar-e, amely valamennyi „állampolgára felé semleges, és egyformán kezel mindenkit, etnikumra, vallásra, nyelvre, kulturális és nemzeti származásra való tekintet nélkül. Ez a modell megfelel az individuális liberális demokrácia eszméjének, és kritikusai szerint a gyakorlatban nem is létezik. (… ez) a nemzetállam egyenlő személyiségi jogokat biztosít, azonban megtagad mindenféle közösségi jogot…” Vagy pedig konszociális típusút, amelyben „elismerik az egyes csoportok közötti különbségeket, és az egyéni jogokon túl kollektív jogokat is biztosítanak. Lehetővé teszik a kulturális közösségek fennmaradását, a közösségek egymás mellett élését és a kisebbségek autonómiáját. Arányosan osztják el a forrásokat, működik a hatalommegosztás elve, és a kisebbségnek vétójoga van, amennyiben úgy érzi, valamely döntés hátrányosan érintené”.4 Az idézett cikk gondolatmenetét követve Horvátország és Szlovénia olyan (a többi közép- és kelet-európai országhoz hasonló) demokrácia, ahol a kisebbségeknek annyiban adnak „kollektív jogokat, amennyiben azok nem tűnnek veszélyesnek a többségi nemzet szemében, azaz ez utóbbi csoportot előnyben” részesítik. Megítélésem szerint azonban e csoporton belül ez a két ország a deklarált jogok szintjén az élvonalba tartozik. Horvátország és Szlovénia között persze mind az objektív adottságok, mind a politikai kultúra oldaláról nézve jelentős különbség volt (s ez részben még ma is megvan). A nem egészen 2 millió lakosú Szlovénia területén 1991-ben az őshonos kisebbségnek tekintett olaszok és magyarok a lakosság jelentéktelen – 0,16, illetve 0,43 – százalékát tették ki, a legnagyobb létszámú nem szlovén kisebbséget pedig a lakosság 2,76 százalékát kitevő, 54 212 főt számláló horvátok alkották. A magukat szlovénnak mondók aránya közel 88 százalék volt.5 Horvátországban viszont a szerb kisebbség nemcsak létszámát, de arányát tekintve is jelentős volt. A mintegy 4 millió 800 ezer lakosból csak 78,1 százalék vallotta magát horvátnak, 12,4% szerbnek, illetve montenegróinak, 8,5% az egyéb kategóriát jelölte meg, míg a magyarok, az olaszok és a németek együttesen is csak 1%-ot tettek ki.6 A következő fontos szempont, hogy bár a demokratizálódás folyamatát – akárcsak másutt – e két országban is a nacionalizmus feléledése kísérte, ezt a már említett etnikai viszonyokon kívül eltérő módon befolyásolta a demokráciáról alkotott szlovén, illetve horvát elképzelés. Szlovéniában a nyolcvanas évek második felében zajló demokratizálódás idején kidolgozták a konszenzuális döntéshozatalra épülő, de láthatóan csődbe jutott önigazgatói szocializmust felváltó, fentebb már említett konszociális modellt7, majd a többpártrendszer formálódásakor, illetve az azóta eltelt időszakban, ha számos zökkenővel is, de igyekeztek ezt a gyakorlatba is átültetni. Ezt mutatja egyfelől az, hogy a szlovén választási rendszer az arányos szisztémára épül: mivel a parlamenti képviselők száma 90, az alkalmazott számítási módszerek következtében az egyes pártok parlamentbe bejutott képviselőinek a száma szinte teljesen megegyezik a választásokon megszerzett százalékos eredménnyel. Horvátországban, részben a történelmi hagyományoknak is

Szilágyi Imre

53


köszönhetően, részben a reformkommunisták teljesen tévesnek bizonyult választási politikája eredményeképpen a többségi választási elv érvényesült. A reformkommunistáknak azonban csalódniuk kellett, a lakosság nem őket, hanem a nacionalista-populista elveket is felvállaló Horvát Demokratikus Közösséget (HDZ) juttatta a hatalomhoz. A kisebbség helyzetét mindenekelőtt ebben a keretben kell vizsgálnunk. Először is azt, hogy miképpen rendezte az új demokratikus állam a kisebbségek alkotmányos jogait. A szocialista törvényhozás viszonylag kedvező rendelkezéseit megtartja-e, csökkenti-e, vagy esetleg még ki is terjeszti azokat. Ezt illetően mind a két országban voltak, sőt a mai napig vannak viták és változások, voltak és vannak bizonyos hasonlóságok, illetve eltérések. Az új alkotmányok elfogadásáig mind a két köztársaság parlamentjének három kamarája (akkori megnevezéssel tanácsa) volt, s az 1990-ben megtartott parlamenti választásokon még ezekbe választottak képviselőket. Az önálló Szlovénia és a kisebbségek A szlovén alkotmány 1989. szeptember 27-én elfogadott módosításának XXXVI/6. pontja kimondta: „Az olasz és a magyar nemzetiségnek a Szlovén Szocialista Köztársaság Képviselőháza minden tanácsában legalább egy-egy küldöttje van”. 8 A választások után rögtön előkészítették az új alkotmánytervezetet,9 s azt remélték, hogy azt rövid idő alatt el is fogadják. Közben azonban számos fontos kérdésben rendkívül erőteljes vita tört ki, s ezért az alkotmányt csak az önállóság kikiáltása után, 1991. december 23-án fogadták el. Kemény viták voltak a kisebbségvédelem ügyében is, többen csorbítani szerették volna a már megszerzett jogokat, de az őshonos kisebbségek végül is komoly eredményeket könyvelhettek el. Igaz, ebben a nemzetközi nyomás is segített, mivel az ország önállóságának elismerését a nyugati hatalmak egyebek között komoly kisebbségvédelmi biztosítékokhoz kötötték. Ennek köszönhetően az új szlovén alkotmány 64. szakasza sokkal kiterjedtebb jogokat biztosít az említett kisebbségeknek, mint az 1990 nyarán elkészített tervezet. Hely hiányában csupán az utolsó bekezdést emelem ki: „Azok a törvények, más jogszabályok és általános aktusok, amelyek csupán a nemzeti közösségek alkotmányban megállapított jogaira és helyzetére vonatkoznak, a nemzeti közösségek képviselőinek beleegyezése nélkül nem fogadhatók el.”10 Emiatt és a számos törvényben megtalálható, a kisebbségek számára különjogokat biztosító passzusok miatt a szlovén kisebbségpolitikát általában kiemelkedően jónak tartják. A szlovén törvényhozók többsége és az alkotmánybíróság arra törekedett, hogy a különjogok az időnként felmerülő kritikák ellenére is maradjanak meg. Voltak ugyanis, akik alkotmánysértőnek tekintették a két kisebbség bizonyos különjogait. 1996-ban például, amikor a kormányalakításhoz a kisebbségi képviselők szavazatára is szükség volt, kifogásolták, hogy az említett képviselők nem csupán a kisebbség ügyeiben, hanem országos ügyekben, így például a miniszterelnök megválasztásában és miniszterek kinevezésében is dönthetnek. Az alkotmánybíróság azonban minden hozzá eljutó ügyben a nemzetiségiek számára kedvező döntést hozott. A szlovénok kiérdemlik ugyan a dicséretet, a valóság azonban számos okból ennél összetettebb. Először is azért, mert a kisebbségi jogok nemegyszer csak papíron érvényesülnek, a gyakorlati megvalósítás terén számos probléma merült fel. Másodszor

Szilágyi Imre

54


azért, mert bár az 1991-es alkotmány előírta, hogy a roma kisebbség védelmére külön törvényt kell készíteni, ez utóbbit csak 2007 márciusában, azaz igen hosszú késéssel fogadta el a parlament. Harmadszor azért, mert vannak, akik felemlegetik, hogy az 1991-ben regisztrált 13 kisebbség közül (akiknek többsége az egykori Jugoszlávia más köztársaságaiból érkezett „vendégmunkás”) a többiek az általános emberi jogokon túl nem kaptak kisebbségi jogokat.11 A szlovénok mostanáig kérdésesnek tartották, hogy az ilyen „vendégmunkások” is többletjogot kapjanak-e, hiszen a bevándorlók Nyugat-Európában sem kapnak különjogokat. A szlovén kisebbség-, illetve idegenrendészeti politikára külön árnyékot vetett az úgynevezett „kitöröltek” ügye. Azokat a vendégmunkásokat, akik a megadott határidőig, 1991 végéig – a tömegtájékoztatási eszközökben közzétett többszöri felhívás ellenére – nem igényelték a szlovén állampolgárságot, a hatóságok 1992 elején egyszerűen kitörölték az állandó lakóhely-nyilvántartásból, aminek rájuk nézve egyéb negatív következményei is voltak. A kitöröltek számáról igen gyakran teljesen felelőtlen adatok jelennek meg, egyesek több mint százezer emberről beszélnek, miközben a kitöröltek érdekvédelmi szervezete „csupán” 18 305 embert említ.12 Mindez azonban nem változtat azon, hogy bár a szlovén alkotmánybíróság két alkalommal is – 1999-ben és 2003-ban – alkotmányellenesnek ítélte az 1992-es döntést és azonnali megoldást követelt, a szlovén politikusok 2004-ig nem találtak módot arra, hogy eleget tegyenek az alkotmánybírósági határozatnak. 2004-ben mintegy 4000 kitörölt státuszát rendezték, majd ez a folyamat elakadt. 2009 azonban komoly változást hozott mind a kitöröltek, mind az őshonos, illetve a nem őshonos kisebbségek ügyében. A 2008 novemberében hatalomra került kormányzat megígérte, 2009 végéig törvényt alkot arról, hogy a kitöröltek miként rendezhetik szlovéniai státuszukat. Igaz, ezek képviselője máris úgy véli, ennek feltételei várhatóan túl szigorúak lesznek.13 A kormányzat másfelől – a két őshonos kisebbség igen aktív részvételével – 2010 végéig általános nemzetiségi törvényt kíván életbe léptetni, amely nem csupán az őshonos kisebbségek részéről felmerült panaszokat kívánja orvosolni, de további jogokat biztosít a romáknak is, s rendezi a volt jugoszláv köztársaságokból betelepültek kisebbségvédelmi helyzetét.14 Horvátország kisebbségpolitikája 1990 után Horvátország számára Szlovéniánál sokkal nagyobb problémát jelentett mind a demokratikus átalakulás, mind a kisebbségek helyzetének rendezése, ráadásul a kettő bizonyos mértékig össze is függött. A szerbek és horvátok egy jelentős része nem csupán ellentétes érdekeket fogalmazott meg, de rendkívüli mértékben bizalmatlan volt a másik féllel szemben. A szerbek – akik igen nagy arányban voltak tagjai a kommunista pártnak, illetve a fegyveres testületeknek – a demokratizálásra és a nemzeti érdekérvényesítésre irányuló minden horvát törekvést ellenük megnyilvánuló cselekedetnek értelmeztek. A horvátok viszont úgy vélték, a Belgrád által támogatott szerbek ellenzik a horvát demokratizálás folyamatát és a „jugokommunizmus” legfőbb védelmezői. A maximalista követelésekkel fellépő horvátországi szerbek15 magatartása, illetve az 1995-ig elhúzódó háborús állapot nagymértékben hozzájárult a horvát nacionalizmus fellobbanásához, illetve ahhoz, hogy Horvátországban olyan félelnöki, autoriter rendszert hoztak létre, ami akadályozta a demokratikus átalakulás teljes kibontakozását. Az is igaz, hogy a szerbek

Szilágyi Imre

55


gyakran elfogadhatatlan magatartását olyan horvát politika kísérte, amit a szerbek korábbi jogaik visszavonásaként, a szerbellenes horvát usztasa hagyományok újjáélesztéseként értelmeztek. A mindkét fél részéről sérelmesnek vélt állapothoz erőteljesen hozzájárult az, hogy a szerbek nem akarták elfogadni, hogy az önálló horvát állam kiépítése következtében addigi államalkotó státuszukat elveszítve kisebbséggé kellene válniuk, a horvátok pedig ezt magától értetődőnek találták. Az ellentétek már 1990 nyarán rendkívüli módon kiéleződtek, amikor a horvátok megkezdték az új alkotmány kidolgozását. A szerbek több jogos, de talán még több túlzó, nem egyszer kifejezetten hamis állítást fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban, s ami még fontosabb, további tárgyalás helyett azonnali radikális lépésekre szánták el magukat. A nehezen megközelíthető knini területen már 1990 augusztusában elbarikádozták magukat, s útjuk a horvát önállóság irányába tett lépésekkel párhuzamosan vezetett az önálló Krajinai Szerb Köztársaság kikiáltásához. Az 1990. december 22-én elfogadott új horvát alkotmány preambuluma így fogalmazott: „A Horvát Köztársaság a horvát nemzet nemzetállamaként és azon más népek és kisebbségek államaként jön létre, amelyek ennek állampolgárai: a szerbek, muzulmánok, szlovénok, csehek, szlovákok, olaszok, magyarok, zsidók és mások államaként, akik számára biztosítjuk, hogy a horvát nemzetiségű állampolgárokkal egyenrangúak legyenek, és hogy az ENSZ és a szabad világ demokratikus normáival összhangban megvalósíthassák nemzeti jogaikat.” Az alkotmány 5., illetve 15. paragrafusa a nemzeti kisebbségek számára biztosította a saját nyelv használatát és a kulturális autonómiát.16 A szerbek számára azonban ez nem volt elegendő, majd a horvát önállóság 1991. június 25-ei kikiáltása után nem sokkal megkezdődött a horvátországi háború. A nemzetközi közösség az önállóságra törekvő Horvátország elismerését, Szlovéniához hasonlóan, több feltételhez kötötte. Horvátországnak ezért törvényt kellett elfogadnia az etnikai és nemzeti közösségek jogairól.17 A 62 szakaszból álló törvény ezúttal rendkívül részletesen felsorolja az alkotmányban még csak általánosságban megfogalmazott jogokat. Rendelkezik arról, hogy a nemzetiség által lakott területen a kisebbség nyelve és a horváttól eltérő írásmódja is hivatalos, hogy az ott élők használhatják saját nemzeti szimbólumaikat, hogy sajátos identitásuk megőrzése érdekében egyesületeket hozhatnak létre, hogy a horvát állam gondoskodik kulturális örökségük emlékhelyeiről. Az általuk lakott településeken saját statútummal rendelkezhetnek, a törvény IV/18. szakasza pedig biztosítja, hogy a kisebbségek létszámuk arányának megfelelően milyen módon képviseltethetik magukat a horvát törvényhozásban. Az említett törvény azonban nem érintette a szerbek többségét, mivel ők 1995 őszéig, a knini terület visszafoglalásáig, illetve 1998 januárjáig, Horvátország teljes szuverenitásának megvalósításáig nem voltak horvát fennhatóság alatt, hanem a Krajinai Szerb Köztársaság „polgáraiként” éltek. A két nemzet között ebben az időben szinte nem is volt semmilyen kapcsolat, hiszen a szerbek által ellenőrzött területről a horvátokat elűzték, vagy ők maguk menekültek el, s a knini politikusok lényegében csak az elszakadásról lettek volna hajlandók tárgyalni.18 Ennek a huzavonának a horvát hadsereg 1995-ös hadjárata vetett véget, amelynek eredményeként a horvátországi szerbek túlnyomó többsége elmenekült az országból. Azt, hogy a polgári szerb lakosság menekülésében mekkora szerepe volt a horvát hadsereg etnikai tisztogatás jellegű akcióinak, még ma is vizsgálja a Hágai Nemzetközi Törvényszék és a horvát bíróság.19 A háború vége egy ideig még nem

Szilágyi Imre

56


csökkentette a horvátok jelentős részében meglévő szerbellenességet, amit az 1999-ig hatalmon lévő HDZ vezető politikusai inkább szítottak, mintsem enyhítették volna. A többi nemzetiség az időnkénti viták ellenére is viszonylag jól együttműködött a horvát parlamenti erőkkel. Komolyabb viták csak az erős regionális tudattal és komoly anyaországi háttérrel rendelkező isztriai olaszokkal voltak.19 Ők több ízben is valamilyen isztriai autonómia létrehozását igényelték,20 ezért 1990 óta hosszú ideig komoly ellentétben álltak a kormányzó párttal. A Franjo Tuđman vezette HDZ kormányzása alatt még egy fontos, a kisebbségeket érintő esemény történt, s ennek körülményei ma sem teljesen tisztázottak. 1997-ben – három kisebbségi képviselő közreműködésével is – úgy módosították az alkotmányt, hogy a szlovénokat és a muzulmánokat kihúzták az ott felsorolt kisebbségek közül.21 2000-ben a HDZ elveszítette a hatalmát, az új, hatpárti kormánykoalíció pedig szakított a korábbi autoriter hatalmi módszerekkel és a parlamentáris demokrácia konszolidációjára törekedett. Ami a kisebbségeket illeti, e téren voltak eredmények, de a gyakorlati politika mégsem volt igazán sikeres. 2000-ben, illetve 2002-ben módosították a kisebbségekre vonatkozó törvényt, de az isztriai olaszokkal ekkor sem sikerült megegyezni. Az olaszokat képviselő párt 2000-ben tagja volt ugyan az új kormánykoalíciónak, de rövid ideig tartó vita után kilépett a koalícióból. Bár a kormánykoalíció szakított a korábbi szerbellenes retorikával, a horvátországi szerbek képviselőivel nem sokat törődött. Az említettek következtében a 2003-ban bekövetkezett kormányváltás után, amikor a hatalmat ismét a HDZ szerezte meg, igen különös helyzet alakult ki. Bár a nemzetközi közvélemény attól tartott, hogy a HDZ újbóli hatalomra kerülése ismét antidemokratikus és kisebbségellenes kormányzási gyakorlathoz vezet majd, egyáltalán nem ez következett. A HDZ nem csupán a korábbi hatalmi módszerekkel szakított, de a kisebbségekkel kapcsolatos politikát is megújította. Az új kormányfő a szerbekkel kapcsolatos politikában néhány igen látványos gesztust tett. Ezek közé tartozott például, hogy 2004 elején a horvát állam és a szábor vezetői a horvát önállóság kikiáltása óta első ízben jelentek meg a pravoszláv karácsony alkalmából megtartott találkozón. Ennek a szemléletváltásnak az eredményeképpen a horvátországi szerbek pártja együttműködött a HDZ-vel, igaz, koalícióra ekkor még nem lépett vele.22 A HDZ 2007-es újabb parlamenti győzelme után azonban a koalíciót is megkötötték, s a horvátországi szerbek megkapták az egyik miniszterelnök-helyettesi posztot.23 Az új kormányt a kisebbségek parlamenti képviselői is támogatták. Mindez azonban egyáltalán nem jelentett felhőtlen együttműködést a HDZ és a kisebbségek között. A szerbek képviselője nem egy alkalommal kifejtette ugyan, hogy az „új” HDZ a 2000-ben hatalomra került kormánynál nagyobb figyelmet fordított a szerbekre, de azért többször is erőteljes kritikát fogalmazott meg. Ezek részben azzal függtek össze, hogy akárcsak Szlovéniában, Horvátországban is felmerült, hogy vajon alkotmányos-e az, hogy a kisebbségi képviselők különjogon kerülnek be a parlamentbe. Nem volt felhőtlen az olaszokkal való együttműködés sem. Az olaszok dicsérték ugyan, hogy a HDZ nagyobb figyelmet fordított Isztria anyagi felvirágoztatására és a kisebbségek megnyugtatására, mint az előző kormány, de egyik vezetőjük 2007-es (a választási küzdelem idején adott) nyilatkozata szerint Horvátország egésze szempontjából jobb lenne, ha a HDZ elveszítené a hatalmat.24 Sőt, 2008 decemberében egy szélsőségesen nacionalista horvát együttes isztriai fellépése alkalmából komoly szóbeli összeütközésre

Szilágyi Imre

57


került sor a HDZ és az olaszok vezetője között. Ez utóbbi azzal vádolta a kormányzó pártot, hogy ismét a 2000 előtti kormányzási módszereket alkalmazza. Ez az eset, akárcsak bizonyos szlovéniai folyamatok, azt mutatják, hogy a demokrácia konszolidálása még egyik országban sem befejezett tény, s a kisebbségekkel kapcsolatos politika (mindenekelőtt a napi gyakorlat szintjén) számos problémával terhelt. A demokrácia nem egyszer s mindenkorra kivívott állapot, hanem olyan kormányzati rendszer, amelyet folyamatosan karban kell tartani, meg kell újítani, s amelyért újból és újból meg kell küzdeni. Ezt tapasztaljuk az egykori Jugoszlávia két leginkább nyugatos szemléletű országában, Horvátországban és Szlovéniában is, s ez érvényes az általuk gyakorolt kisebbségpolitikára is. Jegyzetek 1 2

3

4

5

6

7 8

9 10 11

12

13 14

15 16 17

18

Ez a tanulmány az OTKA T049173 számú kutatásának keretében készült. Ustav Socijalističke Federativne Republike Jugoslavije. Ustav Socijalističke Republike Hrvatske. Zagreb, Narodne novine, 1974. Figyelemreméltó, hogy amíg Szlovénia 1974-es alkotmányát önálló kötetben adták ki, addig a horvát nemzeti könyvtárban nem lelhető föl a horvát alkotmány egyetlen olyan kiadása sem, ahol a köztársasági alkotmány önállóan és nem a szövetségi alkotmánnyal egybekötve jelent volna meg. Ustava Socialistične Republike Slovenije. [h. n.] Center za samoupravno normativno dejavnost, [é. n.] Barna Judit: Demokrácia-típusok és a konfliktuskezelés módszerei etnikailag megosztott társadalmakban. http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2003_02/cikk.php?id=759 Statistični letopis Republike Slovenije 1993. Ljubljana, Zavod Republike Slovenije za Statistiko, 1993, 48. Kocsis Károly: Az etnikai konfliktusok történeti-földrajzi háttere a volt Jugoszlávia területén. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1993, 16. Peter Jambrek: Ustavna demokracija. Ljubljana, Državna založba Slovenije, 1992, 463. A Szlovén Szocialista Köztársaság alkotmányának módosításai. [h.n.], Časopisni zavod Uradni list SR Slovenije, 31. Peter Jambrek: i. m. 400-442. Lásd 8. jegyzet, 28–29. Császár Ivett: Rasszizmus, előítélet, intolerancia. http://www.amarodrom.hu/archivum/2002/11/12. htm Poziv mednarodnim institucijam, ki se ukvarjajo s problemom izbrisanih Slovenije. http://www. izbrisani.org/Poziv%20mednarodnim%20inst.%2024.02.08.htm Matevž Krivic: Farsa se nadaljuje. Večer, 2009. október 15. Tomka Tibor: Teljesen új kisebbségvédelmi politikára lesz szükség. Népújság, 2009. június 17.; Tomka Tibor: Jónak tartják az általános törvény kiinduló munkaanyagát. Népújság, 2009. szeptember 23. Razgovor s Jovanom Raškovićem. NIN, 1990. május 20. 16–20. Ustav Republike Hrvatske. http://narodne-novine.nn.hr/clanci/sluzbeni/253530.html Ustavni zakon o ljudskim pravima i slobodama i o pravima etničkih i nacionalnih zajednica ili manjina u Republici Hrvatskoj. Narodne novine, br.: 65, 1991. december 4. Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. Budapest, Aula, 1999, 237–249.

Szilágyi Imre 19

20

21 22 23 24

58


Vladimir Šeks: Politika i politikanstvo u Istri. Labin, Istarski glas, 1999. Erről bővebben lásd: Szilágyi Imre: Krajina és vidéke. Szerbek és horvátok egymás ellen. In: Juhász József-Krausz Tamás: Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. L’Harmattan Kiadó–ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2009. 133–150. S. Blagonić: Regionalizam http://www.istrapedia.hr/hrv/828/regionalizam/istra-a-z/; Kajin bi proračun podupro kad bi Istra proglasila autonomiju. http://www.barkun.hr/index.php/2008111419906/Hrvatska/Kajin-bi-proracun-podupro-kad-biIstra-proglasila-autonomiju.html Slovenci v hrvaški ustavi. http://www.slovenci.hr/zveza.asp?ent=1&entID=19&mcat=43 Srpska ljevica u hrvatskoj desnici. Globus, 2004. január 2, 28–30. Ivo Sanader sastavio vladu. Novi list, 2009. január 11. Nina Tomljanović: INTERVIEW. Kajin: Za Hrvatsku bi bilo dobro da HDZ ’’padne’’. 2007. október 11. http://www.nacional.hr/clanak/38698/kajin-za-hrvatsku-bi-bilo-dobro-da-hdz-padne

Limes

59


Mészáros Zoltán

Rendszerváltás: esélyek és veszélyek a vajdasági kisebbségek számára

A vajdasági kisebbségek A Vajdaság etnikai, vallási és származási szempontból Európa egyik legkevertebb területe, mely etnikai keveredés a 18–19. század során ment végbe, s a központi hatalom által megvalósított telepítési hullámok, migrációs folyamatok, illetve organikus fejlődés eredményeként alakult ki. A 20. században azonban már egyszerűsödött a nemzetiségi szerkezet és a szerb népesség került túlsúlyba.1 A rendszerváltáskor csupán néhány etnikum volt abban a helyzetben, hogy politikailag megszerveződhessen, noha a hivatalos szervek szívesen beszéltek arról, hogy a Vajdaságban több mint húsz nemzetiség él együtt. Valójában azonban arról volt szó, hogy az egykori Osztrák–Magyar Monarchiából származó kisebb-nagyobb közösségek itt fennmaradtak, miközben a Vajdaság lett az új délszláv államból származó különböző etnikumok migrációs célpontja is. A rendszerváltáskor azonban tízezer főt meghaladó számban a szerbeken kívül csak magyarok, horvátok, bunyevácok-sokácok, szlovákok, ruszinok és románok éltek a Vajdaságban. A szlovák, a ruszin és a román közösség nem kapcsolódott össze és nem jelent meg közösségként a politikai életben. A politikai szerveződés A kisebbségi lét legnehezebb feladata általában a politikai szerveződés megvalósítása. A titóizmus korszakában a „testvériség-egység” érvényesülése a kisebbségek számára a hagyományőrzést preferálta és fogadta el, mint az önazonosságukat kifejező tevékenységet, de ezt is csak olyan formában, ahogy azt a politikai vezetés hasznosnak tartotta. Ezzel kizárólag a falusi-népi hagyományok továbbélését segítette elő, annak ellenére, hogy a különböző kisebbségeknek más igényeik is voltak. Másrészt ez a politika arra is irányult, hogy a kisebbségek közösségi és kulturális élete ne egynyelvű keretben történjen. Nem nézték jó szemmel, ha valahol olyasmit akartak megvalósítani, ami csak a vajdasági magyarságot (vagy más kisebbséget) ölelte fel. Ugyanakkor a kisebbségek, ezen belül elsősorban a magyarság számára az állami keretet tekintették az egyedüli közösségszabályozó keretnek. Így eretnek gondolatnak, sőt veszélyesnek számított az összmagyarságon belül értelmezni a vajdasági magyarok életét.

Mészáros Zoltán

60


Mindazonáltal a nemzeti kérdés felmerült a többségi lakosság köreiben is, a rendszerváltozás pedig esélyt nyújtott a kisebbségeknek arra, hogy politikai értelemben is megszerveződjenek. A magyarság esetében két tényező is elősegítette a politikai szerveződést. Egyrészt Magyarországon a rendszerváltozás a térség egészét tekintve is úttörő folyamatként ment végbe, ami hallatlanul nagy inspirációt jelentett, másrészt pedig a vajdasági magyarság politikai öntudata korábban sem veszett el a délszláv állam(ok)ban. A horvátok helyzete annyiban volt más, hogy a Vajdaságban, Szerbia kereteiben „hirtelen” váltak kisebbséggé, ellentétben a magyarokkal, akik már 70-80 éves tapasztalattal rendelkeztek a kisebbségi lét gyakorlatában. A horvátok esetében azonban az „országváltás” nem jelentette azt, hogy automatikusan elvesztették volna a helyüket és befolyásukat a társadalomban, és a fiatal horvát állam éppúgy „közel volt” számukra, mint Magyarország a vajdasági magyaroknak. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) 1989. december 18-i2 létrejötte egy új korszak kezdetét jelentette a térség kisebbségi képviseletében, hiszen végre önállóan szerveződhetett meg a magyar közösség. Az új politikai szervezet a vajdasági magyarság osztatlan támogatását élvezte, bár már ekkor is volt példa néhány értelmiségi részéről egyfajta – a kisebbségi politizálás iránt megnyilvánuló lekicsinylésre. Az első szabad választásokon, 1990 decemberében a VMDK begyűjtötte a magyar választók szavazatait, és magabiztosan szerezte meg mandátumait. Így volt ez a követő választásokon is. A VMDK vezetőjével, Ágoston Andrással – a többi újonnan megalakult párthoz hasonlóan – rendkívül érzékeny és problematikus volt a pártvezetés viszonya. Ez és más vitás kérdések vezettek 1994-ben a Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) létrejöttéhez.3 A VMDK vezetése megmaradt a tisztségében, de a következő választások alkalmával (1996 novemberében) képviselő nélkül maradt a parlamentben.4 Ezután a maradék VMDK két részre szakadt, és bíróság döntött a két, immár peres fél között a névhasználatról. Ágoston András és köre elvesztette a név használatának a jogát, ezért létrehozták a Vajdasági Magyar Demokrata Pártot (VMDP). A VMDP elsősorban Temerinben és környékén volt erős. A VMSZ központja Szabadka lett, s a szövetség a vajdasági magyarság vezető politikai erejévé vált. A VMDK, Páll Sándorral az élen pedig elsősorban Nyugat-Bácskában tartotta meg pozícióit, majd tartós együttműködést alakított ki a VMSZ-szel. A Milošević-rendszer 1991-ben még egy magyar pártot „bevezetett” a közéletbe: a Magyarok Hazájukért, Szerbiáért és Jugoszláviáért elnevezésű formációt, melynek elnöke Josip Molnar lett. A szervezet az elnök halála után lényegében megszűnt. E párt soha nem jutott mandátumhoz, egykori taglétszámáról sincs pontos információnk, az azonban biztos, hogy médiaszereplése irritálta a magyar választópolgárok többségét. Mindezeken a formációkon kívül léteztek még rövid életű kezdeményezések, köztük egy kereszténydemokrata „kísérlet”, valamint a VMSZ-ből kivált, Európa Platform nevű szerveződés. Ekkor tehát a vajdasági magyar pártok száma már hatra duzzadt. Ezzel a magyarság önszerveződését és a demokrácia intézményét, valamint önmagukat is szinte nevetségessé tették. Ebben a helyzetben a VMSZ találta fel magát a legjobban, amely úgy volt ellenzéki, hogy az aktuális diktatórikus hatalommal is megtalálta a modus vivendit, hiszen mással szemben nem védhette a magyarság érdekeit. Részben a VMDK hatására és vele párhuzamosan jött létre a Horvátok Demokratikus Közössége, amely később, a 2000-es fordulat után szintén két pártra szakadt.

Mészáros Zoltán

61


Milošević bukása – új remények és új veszélyek A diktatúra bukását a kisebbségek és képviselőik is nagyon várták, és lehetőségeikhez mérten elő is segítették azt. A bukás után előállt új helyzetre az volt a jellemző, hogy a demokratikus oldal a választások alkalmával mindig csak csekély többséghez jutott. A régi rendszer pártjai, a radikálisok és a szocialisták együttesen a szavazatok majd 50%át szerezték meg. Ez azt jelentette, hogy a demokratikus oldalnak minden szavazatra szüksége volt, és ennek érdekében megcélozta a kisebbségeket is. A magyar pártok egyre kevésbé tudták megszólítani a vajdasági magyar közösséget, hiszen taglétszámuk, anyagi lehetőségeik is szerényebbek voltak. Másrészt a különböző pártvezetések később ismerték meg a politikai szerveződés és pártépítés korszerű módszereit. Választásról választásra apadt a magyar pártok támogatottsága, mely pártok a sajtóban igen gyakran támadták is egymást. Végül csak két pólus maradt fenn összesen három párttal (az egyik oldalon az örök ellenzéki VMDP, a másikon pedig a szövetkező VMSZ és VMDK). Miközben a VMSZ és a VMDK egyre szorosabban működött együtt, addig a VMDP igen markánsan fogalmazta meg a VMSZ-től eltérő véleményét. Időközben Szerbiában az elsőszámú jobbközép gyűjtőpárttá a Demokrata Párt vált. Szívós pártépítő munkájukkal sikerült elérniük, hogy a demokratikus oldal vezető pártja legyenek. Rajtuk kívül a G17 nevű, enyhén nemzeti színű liberális párt és a Liberális Demokrata Párt (LDP) is vonzó lett a magyar szavazóközönség számára. A helyzetet színesítette, hogy a vajdasági regionális párt, a Szociáldemokrata Liga (LSV) is számított a magyar szavazatokra, és viszonylag sokat meg is szerzett. A vajdasági magyarság részéről és az anyaország felől is egyre gyakrabban fogalmazódott meg, miszerint össze kellene fogniuk a magyar pártoknak. Az összefogásra a 2007. januári választásokon került sor, azonban még így is csak mindössze a felét sikerült megszólítani a magyar választópolgároknak. A pártpolitikai küzdőtér meglehetősen veszélyessé vált, a magyar pártok kiszorulása onnan napjainkban már-már tendenciaszerűnek tűnik. A jogi út A diktatúra bukása után vajdasági szinten a magyar pártok befolyása számos helyzetben és esetben jelentőssé vált, emellett a politikai pártok vezetőségében mind több jelentős formátumú személyiség vett részt. Ez elsősorban a VMSZ-re igaz, és a folyamat már – az időnként diktatórikus hajlamokkal vádolt – Kasza József idején elkezdődött. Kasza József egyébként úgy távozott a VMSZ éléről, 5 hogy közben nem történtek kilépések, s pártszakadás sem következett be. Ez egyetlen más vajdasági magyar pártnak sem sikerült, s a VMSZ mint közösségi szervezet ezzel is bizonyította nagykorúságát. A fentiek mellett fontos eredménye volt a VMSZ-nek, hogy komoly pozícióhoz juttatta a rendkívül képzett, párton kívüli, önmagát szakpolitikusként meghatározó dr. Korhecz Tamást,6 s e lépés következtében egy fiatalabb generáció is mind több helyet kapott a VMSZ-ben. Az elnök, Pásztor István sem tekinthető idős politikusnak, ráadásul maga is jogász, akinek fontos tapasztalatai vannak a gazdasági életben. A döntő tényező azonban az volt, hogy a VMSZ vezetőségében úgy sikerült összeegyeztetni a lehetőségeket az óhajokkal, hogy ez jogi értelemben is érvényes legyen, így a vajdasági magyarságnak

Mészáros Zoltán

62


olyan törvényekkel garantált pozíciókat sikerült megszereznie, amelyek korábban nem is léteztek. A titói Jugoszláviában a deklarációk szintjén beszéltek a kisebbségek jogairól, miközben ezeket valójában senki sem garantálta, így a „boldog titóizmus” idején sorra szűntek meg az iskolák magyar tagozatai, a magyar kulturális élet pedig elsorvadt a rossz értelemben vett, rákényszerített „testvéri” közös rendezvények szervezésével. A 2000 utáni időszakban több jelentős törvény született, mindegyik előrelépést hozott az azt megelőző jogi helyzethez képest, bár nem elégítették ki maradéktalanul a magyar közösség igényeit. A törvények megszületése általában az alábbi koreográfia szerint alakult: a VMSZ az európai jogrendszerben olyan elveket keresett és talált, amelyeket deklaráltan elfogadott a szerb kormány is. Ezután kidolgoztak egy törvényjavaslatot, és azt – pozícióikat felhasználva – a különböző parlamentekben közzétették úgy, hogy a szerb politikai elit nem visszakozhatott. Majd hosszas tárgyalások kezdődtek, amelyek során kialakult a törvényszöveg, s ezt a jogrendbe emelték azáltal, hogy a megfelelő parlamentek szentesítették. Az első nagyobb horderejű törvény az úgynevezett Omnibusztörvény7 volt, amely 2002. február 25-én lépett életbe. Ebben a diktatúra idején elvett jogok egy részét szerezte vissza a tartomány. Ezzel ugyan nem voltak elégedettek a vajdaságpárti szerb politikusok sem, de abban a történelmi pillanatban többet nem lehetett elérni. Jól mutatja a tárgyalások keménységét a demokratikus változások (2000. október 5.) és a törvény életbelépése között eltelt hosszú idő. Egyszersmind az is kiderült, hogy az új szerb politikai elitnek esze ágában sincs visszaadni az antidemokratikusan elvett jogokat. E törvény befejezetlen voltára jellemző, hogy a Vajdaság statútumának elfogadása kapcsán sokan „második Omnibusztörvényről” beszélnek. 2002. február 26-án az akkor még szövetségi állam elfogadta A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságának védelméről szóló törvényt, ennek értelmében jött létre 2002. szeptember 21-én az elektorok által választott Magyar Nemzeti Tanács (MNT). (Ezután még létrejött a horvát és bunyevác nemzeti tanács is).8 A választás módját, valamint azt, hogy az MNT tisztújítása azóta sem történt meg, sokan kritizálják, de tény, hogy a magyarság autonómiája egy konkrét testület által képviselhető. A 2009-ben elfogadott törvények értelmében 2010-ben az MNT közvetlen választások útján újulhat meg, ami nagyobb politikai súlyt biztosíthat számára. A vajdasági magyarságnak fontos a Vajdaság autonómiájának kérdése is, noha nem csak a magyarság érdekelt ebben, hiszen a tartomány minden lakosa számára többletjogokat garantálna. Ezért 2008. október 15-én a vajdasági képviselőházban elfogadták Vajdaság statútumát, bár a Szerb Köztársaság parlamentje e tanulmány írásakor azt még nem tűzte napirendre.9 Végül azonban az új alaptörvényt 2009. november 30-án hagyta jóvá a szerb parlament.10 A jogi keretek kialakítása mellett ugyanolyan súlyú a kisebbségi lét fenntartásában az intézményrendszer kérdése. A titóizmusban nem voltak önálló magyar intézmények. A 2000 utáni időszakban egyrészt létrejött a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet,11 a Bolyai és a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium, valamint a Magyar Tanítóképző Egyetem. A magyarság honossága szempontjából született néhány szimbolikus és néhány konkrét részeredmény is. Törvényekkel garantált sok település hivatalos kisebbségi névhasználata. A vajdasági magyarok, a képzett értelmiségiek révén pedig mind többször kerülnek döntési pozícióba, valamint közvállalatok és más intézmények élére.

Mészáros Zoltán

63


Konklúzió A fentiek alapján magától adódik néhány következtetés. A vajdasági magyarság megmaradását a leghatékonyabban az szolgálja, ha jogi értelemben jól körülbástyázott a helyzete, ami egyben azt is jelenti, hogy intézményeit a megfelelő mértékben finanszírozza a mindenkori szerbiai (állam)hatalom. Magyarország szerepe ebben a folyamatban az lehet, hogy elősegítheti e megfelelő jogi keretek létrejöttét, és az így kodifikált jogokra, illetve azok megvalósítására odafigyel, ugyanúgy, ahogyan arra is, hogy a vajdasági magyar intézmények a szerbiai központi hatalomtól megkapják mindazt, ami nekik törvényileg jár. A jövő legnagyobb kihívása, hogy a kisebbségben élő magyarság mint közösség minél nagyobb szabadságot, minél több jogosultság átruházását kapja meg a központi hatalomtól. Vagyis, hogy a szerbiai magyar polgár mint egyén és mint a magyar közösség tagja is egyre nagyobb szabadsággal rendelkezzen; hogy az itt élőknek is lehetőségük legyen a „boldogságra való törekvésre” és hogy a fennálló és egyre bővülő jogi keretek között biztosíthassa a „szabadság áldásait maga és utódai számára.”12 Jegyzetek 1

2

3 4

5 6

7 8 9

10 11 12

Az 1991-es népszámlálás szerint a Vajdaság lakosságát a következő nagyobb nemzetiségek alkották: 56,8% szerb, 16,9% magyar, 8,7% „jugoszláv”, 3,7% horvát, 3,2% szlovák, 2,2% montenegrói, 1,9% román, 0,3% egyéb, 1,2% roma, 1,2% bunyevác, sokác, 0,9% macedón, 0,9% ruszin. (A táblázatból kiolvashatóak az 1910-2001 közötti adatok is.) Forrás: Sebők László: A 2002-es szerbiai népszámlálás kérdőjelei, különösen a Vajdaság vonatkozásában. In: Gyurgyík László – Sebők László (szerk.): Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989-2002. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003. 122. http://www.angelfire.com/my/vekasjanos/dokument/vmdok/vmlexcikk/VMDKlex.html (2009. okt. 25.) http://www.epa.hu/00400/00458/00070/2003honap10cikk437.htm (2009. okt. 25.) http://www.angelfire.com/my/vekasjanos/dokument/vmdok/vmlexcikk/VMDKlex.html (2009. okt. 25.) http://www.vmsz.org.rs/article.php?lg=hu&id_article=1582 (2009. okt. 25.) Az alábbiakban kiemelt sikereket ifj. Korhecz Tamás: Otthonteremtésben a szülőföldön. (Forum, 2009.) című könyvében is sikerként tárgyalják. http://www.vmsz.org.rs/article.php?lg=hu&id_article=824 (2009. okt. 25.) http://www.mnt.org.rs/hu/frame.php?content=2_bevezet (2009. okt. 25.) ht t p:// k itek i nto. hu / ka r pat-medence/2 0 09/10/15/vajd asagi _ st at ut u m _ a _ ha logat as _ mestermve&s=hs (2009. okt. 25.) http://hvg.hu/vilag/20091130_szerbia_vajdasag_torveny_eros.aspx http://www.mta.hu/?id=1729&muhely=126 (2009. okt. 25.) Az idézetek az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatából, valamint az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának bevezetőjéből származnak. http://mek.oszk.hu/02200/02256/; http://www.bogar.net/usa/alkotm.htm

Limes

64

Berethalom (Birthälm, Biertan) az evangélikus erődtemplommal (Csortán Ferenc tanulmányához, a fotókat Zahorán Csaba készítette)

Limes

Limes

65


Lagzi Gábor

Lengyelek és oroszok a baltikumi rendszerváltásban (1989–1991)

A balti országokban (Észtország, Lettország, Litvánia) az etnikai, kisebbségi kérdés fontos szerepet töltött be a függetlenné válás éveiben (1989–1991), és az ezt követő időszakban is elsőrangú témaként szerepelt a közéletben. Mivel a Baltikum országai – a látszat ellenére – nem alkotnak monolit egységet, ezért külön kell megvizsgálni az észt és a lett esetet – a nagyszámú oroszajkú lakosság1 többsége 1944 után, azaz már a szovjet korszakban jelent meg itt, és külön Litvániát – amely a másik két balti országgal ellentétben etnikailag homogénebb, és az itt élő legnagyobb kisebbség, a lengyel őshonosnak számít. Ugyanakkor közös vonás ezekben az országokban, hogy a rendszerváltás és a függetlenné válás folyamata párhuzamosan zajlott, és alapvetően különbözött a többi szovjet tagköztársaságban végbement fejleményektől. A három balti állam 1918-ban szerezte meg a függetlenséget, amelynek az 1939-ben megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum vetett véget: a Szovjetunió ezután megszállta, majd erőszakkal magához csatolta Észtországot, Lettországot és Litvániát. A második világháború és az azt követő rövid időszak radikálisan megváltoztatta a Baltikum etnikai arányait. A zsidó lakosságot kiirtották, a németek elmenekültek, illetve kitelepítették őket, sok balti Nyugatra távozott, de tömegesen deportálták őket a Szovjetunió ázsiai részeibe is. A szocialista iparosítás következtében szakemberek (mérnökök, orvosok, tanárok, újságírók) és munkások százezrei költöztek be ebbe a térségbe. Ezen kívül a Baltikum – stratégiai fekvése okán – jelentős katonai bázisoknak adott helyet. A demográfiai és migrációs trendek kedvezőtlenek voltak a baltiak számára: az 1989-es népszámlálás adatai szerint a lettek aránya tagköztársaságukban 52% volt, míg az észtek 61%-os, a litvánok pedig 79%-os többséget alkottak. Emiatt a lett és az észt lakosság körében általánossá vált az a vélekedés, hogy az „orosz megszállók” hamarosan többségbe kerülhetnek. Ugyanakkor problémát jelentett, hogy a betelepülők – nyelvi és kulturális értelemben – csak minimális mértékben integrálódtak. Az 1980-as évek közepén megjelenő peresztrojka és glasztnoszty a balti tagköztársaságokban pozitív visszhangra lelt, mi több – az észtek, lettek és litvánok döntő szerepet játszottak a Szovjetunió szétbomlasztásában.

Lagzi Gábor

66


Észtország, Lettország Az 1989-es népszámlálás2 adatai szerint az észtek Észtország lakosságának csupán 61,5%-át tették ki (963 ezer fő). Az orosz nemzetiségűek 30,3%-ot alkottak (474 ezer fő), döntő többségük pedig vagy a fővárosban, Tallinnban, vagy az északkeleti, Oroszországgal határos Ida-Viru megye két nagyobb városában (Narvában és Kohtla-Järvében) koncentrálódott. Az oroszajkúak nagy része a szovjet korszakban érkezett Észtországba, míg kisebbik hányaduk őshonos lakosságnak számít. A szomszédos Lettországban 1989-ben az orosz nemzetiségűek aránya 34% volt (905 ezer fő), de az orosz nyelvet használó beloruszok vagy az ukránok létszáma is számottevőnek volt mondható. Az orosz nemzetiségűek zöme 1989-ben – Észtországhoz hasonlóan – városlakó volt: a fővárosban, Rigában arányuk 44%-os volt (336 ezer fő), de ha ehhez hozzáadjuk az itt élő fehéroroszok és ukránok számát, akkor a nem-lettek aránya meghaladta az 50%-ot. Voltak olyan települések, amelyekben abszolút többséget alkottak az oroszok – például Daugavpilsben (55%) vagy Rezeknében (52%). Mind az észt, mind a lett rendszerváltást, függetlenedést alapvetően határozta meg az a tény, hogy 1989-re az ország lakosságának közel kétötöde, illetve majdnem fele nem tartozott a többségi társadalomhoz. Így értelemszerűen rendkívül fontos volt a több százezer szovjet betelepülő hozzáállása a baltikumi függetlenség kérdéséhez, illetve fordítva – a rendszerváltást, függetlenné válást irányító politikai elit viszonya a kisebbségi közösségekhez. A baltikumi rendszerváltásban a változás motorját a Népfrontok jelentették, amelyek a kompromittálódott kommunista párt helyébe kívántak lépni, s a peresztrojka támogatására jöttek létre. Mérsékelt programjuk volt, azaz a megalakulásukkor nem fogalmazták meg az elszakadást a Szovjetuniótól, és ami a legfontosabb: többségi és kisebbségi személyek is helyet kaptak bennük. Radikálisabb programmal rendelkeztek azok a nemzeti alapokon álló, antikommunista erők, amelyek a teljes függetlenséget hangsúlyozták, ezek tagságát szinte kizárólag többségiek alkották. Továbbá léteztek még „keményvonalas” kommunista szervezetek is, amelyek Moszkva irányítása alatt álltak, nagyobbrészt az oroszajkúakat tömörítették, és szemben álltak mind a Népfrontokkal, mind az antikommunista erőkkel. Az észt rendszerváltás jellegzetessége az volt, hogy itt két, párhuzamosan működő függetlenségpárti szervezet is létrejött. Az 1988 júniusában megalakult Népfront és az Észt Polgárok Mozgalma (1990-től Észt Kongresszus) egyetértettek abban, hogy szükséges a függetlenség, de annak elérése módjában eltért az álláspontjuk. Az észt testvérszervezetével szinte egy időben megalakult Lett Népfront 1988 júniusában megtartott alakuló kongresszusán az a követelés fogalmazódott meg, hogy a lett legyen a hivatalos nyelv és korlátozzák az oroszok bevándorlását. A Lett Népfront úgy volt kénytelen politizálni, hogy miközben a szervezet vezetése és programja a kisebbségi kérdésben mérsékelt volt, addig a tagságon belül erősnek mutatkozott a bevándorlás-ellenes hangulat.3 Elmondhatjuk, hogy az észt és a lett Népfrontok keresték a kisebbségi közösségek támogatását is, de vezető szerephez egyik szervezetben sem jutottak az oroszajkúak. A rendszerváltás időszakában létrejött „keményvonalasabb” szervezetek a status quo, vagyis a szovjet berendezkedés fenntartásában voltak érdekeltek. Az Intermozgalom, azaz az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság Dolgozóinak Internacionalista Mozgalma 1988 nyarán alakult meg. Összetételére jellemző, hogy a szervezet alakuló gyűlésén

Lagzi Gábor

67


részt vevő 742 képviselőből mindösszesen 11 volt észt nemzetiségű. A mozgalom már ekkor tiltakozott a nem sokkal korábban elfogadott nyelvtörvény ellen, amely gyakorlatilag kimondta a kétnyelvűséget, és ellenezte az észt nemzeti zászló használatát is. A mozgalom megpróbálta azokat a szovjet-orosz kultúrájú embereket megszólítani, akik fenntartásokkal, ellenérzésekkel viszonyultak az ország függetlenségéhez, amiben közrejátszott a privilegizált státusuk elvesztésétől való félelem is. Ugyanakkor szélsőséges, internacionalista hangnemével nem tudta maga mögé állítani az oroszajkúak többségét. A Lett SzSzK dolgozóinak Internacionalista Frontja (röviden: Interfront) 1989 januárjában jött létre, feladata pedig az volt, hogy megállítsa a kommunista berendezkedés erózióját, illetve ellenálljon minden olyan változásnak, amelyek az oroszajkú közösség privilegizált helyzetét gyengítenék. Az Interfront alapvetően a szovjet üzemek dolgozóira, illetve a katonai és állambiztonsági apparátusra próbált támaszkodni4, számottevő támogatásra zömében az oroszajkúak lakta városokban sikerült szert tennie, de a rendszerváltás folyamatára nem volt döntő befolyással. A rendszerváltás hónapjaiban az etnikai hovatartozás a politikai életben való részvételt, s nem utolsósorban a függetlenségről szóló véleményformálást is döntően meghatározta. Ennek megfelelően például egy 1989-es felmérés szerint a lettek 55%-a, míg az oroszoknak csupán 9%-a támogatta a függetlenséget. 1990-re ez az arány 85, illetve 26%-ra módosult, míg 1991-ben 94 és 38% volt.5 Tehát – némi általánosítással – kijelenthető, hogy az oroszajkúak a Baltikum területén egyre inkább elfogadták az adott ország kiválását a Szovjetunióból, viszont a függetlenség kérdésében még így is szignifikáns módon különbözött a véleményük a többségi társadalmétól. Ezen vélemény- és részben érdekkülönbségek a leglátványosabban a függetlenségről szóló referendumon fejeződtek ki. 1991. március 3-án Észtországban és Lettországban véleménynyilvánító népszavazást tartottak, ugyanakkor a két héttel később megrendezésre kerülő össz-szovjet voksolást a Szovjetunió fenntartásáról mindhárom balti államban bojkottálták. Ezen a népszavazáson kiderült, hogy Lettország nem-lett nemzetiségű lakosai inkább a Szovjetuniót tekintették hazájuknak, a függetlenséget pedig fenntartással kezelték, igaz, voltak olyanok is (bár ők kisebbségben voltak), akik támogatták. A lettországi népszavazáson például – 87,5%-os részvétel mellett – a résztvevők 73,6%-a voksolt igennel, 24,7%-a nemmel (1,6% szavazat érvénytelennek bizonyult). Rigában, ahol az oroszajkúak többségben voltak, a részvétel 84,4%-os volt, ebből 60,7% szavazott igennel a függetlenségre, 37,4% pedig elvetette a kiválást. Daugavpilsben, ahol 1989-ben a lakosság 13%-át alkották a lettek, 63,4%-os részvétellel az igenek aránya 51,4%, míg a nemeké 39,8% volt.6 Észtországban a részvételi arány 83% volt, és a szavazók 78%-a támogatta a függetlenséget. Az akkoriban elkészített közvélemény-kutatások kimutatták, hogy a voksoláson részt vevő oroszajkúak 40%-a szavazott igennel.7 Mindkét országban végül 1991 augusztusában mondták ki a függetlenséget. A politikai változásokkal párhuzamosan a baltikumi oroszajkúaknak saját identitásukkal is szembesülniük kellett – milyen szerepet töltenek be az egyes balti társadalmakban, illetve hogy kik is ők tulajdonképpen: oroszok, baltikumi oroszok vagy egyszerűen „homo sovieticus”-ok? Kijelenthető, hogy a rendszerváltás éveiben a baltikumi oroszajkúakat nem lehetett sem (ön)tudatos kisebbségnek, sem csupán bevándorlók tömegének tekinteni, ám az utóbbi években köreikben a kisebbségi közösségekre jellemző mechanizmusok figyelhetőek meg (pl. intézményépítés, politikai életben való aktív, szervezett részvétel, érdekérvényesítés otthon és külföldön).

Lagzi Gábor

68


Litvánia Litvániában 1989-ben ugyan az orosz volt a legnagyobb létszámú kisebbségi közösség, de a függetlenség megszerzése és a rendszerváltás éveiben mégsem a zömmel a szovjet korszakban betelepített-betelepült oroszok, hanem az őshonos lengyel kisebbség (248 ezer fő, a lakosság 7,4%-a) okozta a legnagyobb fejfájást a litvániai politikai elitnek. A lengyelek döntő többsége a fővárosban, Vilniusban, illetve az azt körülölelő régióban helyezkedik el. A második világháború alatti és utáni események következtében Litvánia etnikai összetétele szintén radikálisan megváltozott: a zsidó és a német lakosság gyakorlatilag eltűnt, és a lengyel kisebbség létszáma is erősen lecsökkent.8 A magas népszaporulatnak köszönhetően a szovjet korszakban az etnikai arányok a litvánok javára mozdultak el, akik 1989-ben a népesség 80%-át tették ki. A szovjet korszakban a litvániai lengyelek – az ukrajnai vagy a fehéroroszországi lengyelekhez képest – kedvező helyzetben voltak. Az egész Szovjetunióban egyedül Litvániában létezett lengyel anyanyelvű iskolahálózat, megjelenhetett anyanyelvű sajtó, amely nemzeti nyelven, de szovjet szellemben szólt az olvasókhoz. A kisebbség, bár csak a népi folklór szintjén, de kulturális tevékenységet is folytathatott. Ez az engedékeny politika a litvániai lengyelek viszonylatában Moszkva „oszd meg és uralkodj” koncepciójának fényében érthető meg – a központ mintegy a litván nacionalizmust ellensúlyozandó támogatta a lengyel kisebbséget. 1988-ben alakult meg a litván Népfront, a Sajudis, amely a függetlenség megszerzésének a motorja lett, s hamarosan tömegszervezetté vált és politikai programot dolgozott ki.9 A központi hatalomnak címzett követelések között szerepelt, hogy a litván legyen az ország hivatalos nyelve, majd előkerült Litvániának a Szovjetunión belüli autonómiája, s végül a teljes függetlenség megszerzése. A Sajudis a két világháború közötti litván nemzetállam hagyományához kívánt visszanyúlni, így a függetlenség elnyerésére törekvő politikai garnitúra inkább a konfrontációt választotta a kisebbségi közösségeivel (elsősorban a lengyelekkel), mintsem az együttműködést.10 A lengyel-litván kapcsolatok köréből ki kell emelni egy mozzanatot, amely a függetlenedés és rendszerváltás folyamata során is meghatározta a két közösség viszonyrendszerét, s mintegy felerősítette a litván többségnek a lengyel kisebbség iránt tanúsított, a történelemben gyökerező bizalmatlanságát – ez pedig a vilniusi régió autonómiatörekvése volt. 1989 szeptemberében a Délkelet-Litvániában elterülő šalčininkai, illetve a vilniusi megye, ahol a lengyel lakosság túlnyomó többséget alkotott, és meghatározó szerepet töltött be a lengyel nemzetiségű nómenklatúra, autonóm körzetté nyilvánította magát. Jellemző módon itt – az önrendelkezést kimondók döntésének értelmében – a litván és a szovjet alkotmány volt érvényben.11 A korabeli lengyel politikai elit, amely a szovjet korszakban szocializálódott, és a szovjet rendszer fenntartásában volt érdekelt, a kisebbség problémáinak megoldását a területi autonómia formájában látta. Feltételezhető, hogy az autonómia deklarálása Moszkva tudtával, támogatásával történt meg, hiszen közvetlenül a függetlenség kikiáltása körüli hónapokban a szovjet vezetők ezzel sakkban tarthatták a birodalomtól elszakadásra készülő Vilniust.12 Az autonómia kérdése Litvánia teljes függetlenségének megszerzésekor végleg lekerült a napirendről. A litván kormány hallani sem akart területi önrendelkezésről, ugyanis a főváros és környéke 1940-ben, a Molotov–Ribbentrop-paktum következményeként került Lengyelországtól Litvániához

Lagzi Gábor

69


– a heves reakciók mögött pedig főképp az a félelem húzódott meg, hogy az autonómia akár az első lépés lehet az országtól való elszakadás útján. *** A rendszerváltás környékén a Baltikumban élő többség és kisebbség kölcsönös viszonyát leginkább a bizalmatlanság jellemezte, amelynek a gyökereit a távolabbi vagy a közeli múltban kell keresni. A többség amiatt volt bizalmatlan a kisebbségei iránt, mert egyfelől féltette az ország területi integritását (ez kivált az egy tömbben élő észtországi oroszokra és a litvániai lengyelekre vonatkozik), másfelől attól tartott, hogy Moszkva felhasználja az itt élő kisebbségeket a függetlenségi törekvések megakadályozására – erre utal az Interfrontok működése vagy az 1989-es autonómia-törekvések Litvániában. Ugyanakkor a kisebbségieket is aggasztották az egyre gyakrabban és erősebben megjelenő nacionalista megnyilvánulások, a nemzetállam-építést kísérő jelek. Úgy tűnik, hogy a függetlenségüket visszaszerző balti országok vezetése számára a cél a nemzetállam kiépítése és megszilárdítása volt, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy Észtország és Lettország, de részben Litvánia is, etnikailag korántsem homogének. Vilnius, Riga és Tallinn 1991-et követően a két világháború közötti nemzetállamokat tartotta etalonnak, s ebből, illetve a – kivált a lettekre és az észtekre kedvezőtlen – demográfiai helyzetből egyenesen az következett, hogy ezen országok kormányai nem mindig törekedtek a felmerülő kisebbségi problémák zökkenőmentes rendezésére. Ennek alátámasztására az észtországi és lettországi oroszajkúak állampolgárságának kérdését lehet felhozni, amikor is a függetlenség megszerzése után mindkét országban restriktív állampolgársági törvényeket fogadtak el. Így több százezer, a szovjet korszakban betelepült-betelepített oroszajkú lakos vált hontalanná saját hazájában, sőt, egy részük helyzete még az európai uniós csatlakozás után is bizonytalan maradt. A baltikumi oroszoknak (oroszajkúaknak) 1991 után szembe kellett nézniük azzal, hogy addigi kiváltságos helyzetük megszűnt: az egyik napról a másikra kisebbségben találták magukat lakóhelyükön, a többségi társadalom és politikai elit pedig mint „szovjet megszállókra” tekintett rájuk. A litvániai lengyel közösségnek a rendszerváltás éveiben el kellett indulnia a kisebbségi önszerveződés rögös útján, ami egyszerre jelentette például a lojalitást az állam iránt és az anyaországhoz való kötődés kialakítását, illetve az oktatási, politikai élet megszervezését. Egyébként az 1989–1991-es események is negatív módon befolyásolták Litvániában a többség és a kisebbség viszonyát. A litvániai lengyelség helyzetét alapvetően határozta meg a többségi társadalom – a történelmi múltban gyökerező – tartózkodó magatartása kisebbségével szemben, mivel a 19. századi litván nemzeti mozgalom épp a lengyelekkel szemben határozta meg önmagát. Jegyzetek 1

2

Az „oroszajkú” kifejezés jelen írásban az orosz nemzetiségnél tágabb kategóriát jelent, hiszen a szovjet korszakban betelepült-betelepített szláv lakosság (oroszok, ukránok, fehéroroszok) döntő többsége már az oroszt vallja anyanyelvének. Amely egyébként az utolsó volt a Szovjetunióban.

Lagzi Gábor 3

4 5 6

7

8

9 10

11 12

70


Muižnieks, Nils: Latvia: Origin, Evolution and Triumph. In: Nation and Politics in the Soviet Successor States. Bremmer, Ian – Taras, Ray (szerk.). Cambridge, 1993. 195-197. Pabriks, Artis – Purs, Aldis: Latvia. The Challenge of Change. London – New York, 2001. 56. Pabriks, Artis – Purs, Aldis: Latvia..., 61, 64. Rudenshiold, Eric: Ethnic Dimensions in Contemporary Latvian Politics: Focusing Forces for Change. In: Soviet Studies, 44. (1992), 4. sz. 622. Taagepera, Rein: Ethnic Relations in Estonia. In: Journal of Baltic Studies, 23. (1992), 2. sz. 125– 126. A háborút követően a lengyel lakosság zöme – népességcsere keretében – Lengyelországba távozott. O’Connor, Kevin: The History of the Baltic States. Westport – London, 2003. 150. Clark, Terry D.: Nationalism in Post-Soviet Lithuania. New Approaches for the Nation „Innocent Sufferers”. In: After Independence. Making and Protecting the Nation in Postcolonial and Postcommunist States. Barrington, Lowell L. (szerk.). Ann Arbor, 2006. 165–166. Wisner, Henryk: Litwa – dzieje państwa i narodu. Warszawa, 1999. 236–237. Snyder, Timothy: National Myths and International Relations: Poland and Lithuania, 1989–1994. In: East European Politics and Societies, 9. (1995), 2. sz. 321.

Limes

71


Miczov Jordán

A rendszerváltás és a nemzeti kérdés Bulgáriában

Bevezetés A kelet-európai szocialista országok közül Bulgária volt az egyetlen, amely a második világháború vége óta egyszer sem „okozott gondot” a Szovjetuniónak. Bulgáriában az államszocialista rendszert nem veszélyeztették belső társadalmi megrázkódtatások, és az ország vezetői is hűségesen igazodtak a mindenkori szovjet politika irányvonalához. Mindezért szovjet részről Bulgária kitüntetett bánásmódban részesült. A lakosság létszámarányát tekintve Bulgária volt a gazdaságilag leginkább támogatott kelet-európai ország egészen a gorbacsovi peresztrojka kezdetéig. Az életszínvonal emelkedése az 1960-1970-es években és a bolgár lakosság hagyományos russzofil beállítottsága miatt – aminek okai a közös ortodox hitben és az öt évszázados török uralom alóli felszabadításért érzett hálában keresendők – a bolgár társadalom jelentős része nem tekintette az államszocializmust egy gyűlölt idegen hatalom által ráerőszakolt rendszernek.1 Mindez azt eredményezte, hogy a Bolgár Kommunista Párt (BKP) a többi kelet-európai testvérpárttól eltérően szilárd társadalmi beágyazottsággal bírt. Ennek köszönhetően a BKP képes volt irányítása alatt tartani a peresztrojka által generált események menetét 1989-1990-ben, és a külföldi megfigyelők legnagyobb meglepetésére egész Kelet-Európában egyedüliként megnyerte az első szabad választásokat. A bolgár rendszerváltás menete abban is különbözött más közép-kelet-európai országokban bekövetkezett eseményektől, hogy az 1980-as évek közepétől megjelenő ellenzék túl gyenge és szervezetlen volt ahhoz, hogy nyomásgyakorlással változtatásokra kényszerítse a BKP-t. Ráadásul a kommunista pártból egészen 1989-ig hiányzott a reformkommunista, valamint szociáldemokrata nézeteket valló belső ellenzék – az időszakonként felbukkanó, elhajló nézeteket valló elemeket mindig eltávolították a pártból.2 Az ellenzéki tömegdemonstrációk csak Todor Zsivkov bukása után jelentkeztek, viszont ettől kezdve az ellenzéki szervezetek gyakran éltek ezzel a nyomásgyakorlási eszközzel a rendszerváltás évei során. Végül – ez a legfontosabb momentum – a BKP és az ellenzéki szervezetek, közép-európai mintára, kerekasztal-tárgyalásokon kötött megállapodásokban határozták meg a demokratikus átalakulás menetét. Politikai szempontból ezt a folyamatot tetőzte be az 1991 nyarán elfogadott új alkotmány.3 A bulgáriai rendszerváltás folyamatában kulcsfontosságú szerepet játszott a nemzetinemzetiségi kérdés. Dolgozatunk elsősorban azt a válságot kívánja röviden bemutatni,

Miczov Jordán

72


amely a nyolcvanas évek közepétől bontakozott ki a legnagyobb létszámú bulgáriai kisebbség – a törökök – helyzete körül, majd egyre nagyobb méreteket öltve akár véres konfliktushoz is vezethetett volna. Ám Jugoszláviától eltérően Bulgáriában végül sikerült politikai mederbe terelni és békés úton kezelni az etnikai feszültségeket, ami egyúttal szervesen illeszkedett a bolgár átmenet lebonyolításának tárgyalásos módjába is. Újjászületési folyamat és etnikai feszültségek – a nyolcvanas évek válsága Az 1970-es évek végére az 1954-től hatalmon levő Todor Zsivkov rendszere kimerítette a szovjet mintájú tervutasításos extenzív gazdaságfejlesztés lehetőségeit. A gazdaság növekedése lelassult, majd csökkenni kezdett. Ez alapjaiban veszélyeztette a rendszer stabilitását és legitimációját,4 a problémák pedig a nyolcvanas évek második felében visszafordíthatatlanul súlyossá váltak. A tömeges és rosszul időzített átszervezések a gazdaság szétzilálódásához vezettek. A visszaeső gazdasági teljesítmény és a számos szovjet szubvenció megszűnésének pótlására a kormány nagy értékű kölcsönöket vett fel a nyugati pénzpiacokon.5 A sok hitel viszont arra már nem volt elegendő, hogy megállítsa a lakosság életszínvonalának egyre gyorsuló csökkenését. A sorozatos szovjet figyelmeztetések hatására Zsivkov lassított ugyan a strukturális átalakítások ütemén, de újítási kedve töretlen maradt.6 A gazdaság válságának elmélyülése arra sarkallta a kommunista vezetőket, hogy – többek között – újabb eszközökkel dúcolják alá megrendülő hatalmukat. A bolgár népesség romló demográfiai mutatóinak javítása érdekében napirendre került az etnikai kisebbségek fokozottabb integrálása (azaz asszimilációja) a többségi bolgár nemzetbe. A vezetés a bolgár lakosság nacionalista érzelmeinek felkorbácsolásával próbálta elkendőzni az egyre szaporodó nehézségeket – hasonlóan Ceauşescu nemzeti kommunizmusához a szomszédos Romániában. A pomákok (muszlim hitű bolgárok) és cigányok sikeres névváltoztatásának 1970-es évekbeli tapasztalataiból kiindulva7, 1984 végén egy júniusi párthatározat alapján elindították az ún. „újjászületési folyamatot”, amely a lakosság körülbelül 10%-át kitevő török kisebbséget célozta meg.8 Todor Zsivkov egy beszédében kifejtette, hogy a bulgáriai törökség utolsó maradványai az 1970-es években kivándoroltak Törökországba – akik maradtak, azok valójában bolgárok, és most megkapják a lehetőséget, hogy visszatérjenek a bolgár nemzet kebelébe. A párttörténészek által kidolgozott elmélet szerint a bulgáriai törökök nem az oszmán időkben vándoroltak be Anatóliából, hanem annak a türk nyelvű ősbolgár népcsoportnak a leszármazottai, akik nem olvadtak be a középkor folyamán a szláv többségbe. Ezeket a türk nyelvű bolgárokat az oszmán hatalom térítette át az iszlámra, akárcsak a bolgár nyelvet beszélő pomákokat. A tetszetős elmélet szerint mindezt alátámasztja, hogy Északkelet-Bulgáriában is fennmaradtak a türk nyelvet beszélő keresztény gagauzok, akik ugyancsak az ősbolgárok el nem szlávosodott leszármazottai.9 A nemzeti kommunistává váló rezsim beemelte az „újjászületési folyamat” ideológiai rendszerébe a hagyományos bolgár nacionalizmus egyik alappillérét, a vallást is, csakhogy fokozza az akció népszerűségét a bolgár lakosság körében. A hagyományos bolgár nemzeteszme szerint csak az tekinthető igazi bolgárnak, aki szláv – bolgár nyelvű és kultúrájú – és ortodox keresztény. Ezzel viszont az „újjászületési folyamat” egy általános iszlámellenes élt is kapott.10

Miczov Jordán

73


Az „újjászületési folyamat” első lépéseként a hatóságok felszólították a dél-bulgáriai Kărdzsali körzetben lakó törököket, hogy két héten belül önként válasszanak maguknak szláv neveket egy előre összeállított listáról. Akik ezt elmulasztották megtenni vagy ellenálltak, azok hatóságilag kaptak új nevet. Néhány településen bekövetkező tüntetéseket leszámítva az akció a hivatalos várakozásoknak megfelelően rendben lezajlott. Két hónap alatt 233 310 személy vett fel bolgár nevet. A nekibátorodott államhatalom ezután kiterjesztette az akciót az ország összes török lakosára, és egyre több korlátozó intézkedést hozott. Megszűnt a török nyelvű sajtótermékek kiadása és rádióadások sugárzása, bezárták a török nyelven tanító iskolákat. Sőt, betiltották a török nyelv nyilvános használatát, továbbá számos, maradinak és embertelennek minősített muszlim szokás – például fejkendő viselése a nőknél, körülmetélés – gyakorlását is.11 E lépések azonban már komoly tiltakozásokat váltottak ki. Már 1984-ben több terrortámadásra került sor,12 amelyeket a rendőrség török terroristák számlájára írt, 1985-ben pedig újabb merényletek következtek. Ugyanebben az évben Ahmed Dogan filozófus és török kisebbségi aktivista vezetésével az illegalitásban megalakult a Török Nemzeti Felszabadítási Mozgalom is, amely kormányellenes propagandatevékenységbe kezdett a török lakosság körében, illetve gazdasági és politikai szabotázsakciókat hajtott végre. Válaszként a hatóságok hadiállapotot vezettek be az ország törökök lakta vidékein, és egy nagyszabású katonai erődemonstráció keretében pacifikálták az elégedetlenkedő lakosságot. 1986 júliusában letartóztatták a földalatti török szervezet kétszáz vezető személyiségét, amivel a kormányzat sikeresen felszámolta a maradék ellenállást is.13 A bolgár hatalom asszimilációs akciója külpolitikai szempontból negatív következményekkel járt. A török kormány kezdeményezésére 1985 és 1987 között számos nemzetközi szervezet, mint például az ENSZ Emberjogi Bizottsága, az Amnesty International és az Iszlám Konferencia Szervezete is elítélte a bulgáriai török kisebbséget érő atrocitásokat.14 A nemzetközi nyomás hatására a bolgár kormány enyhített az „újjászületési folyamat” politikáján, és „új stratégiát” jelentett be. Megtörtént néhány műemlék mecset látványos felújítása, és a kormány családegyesítési célból kiutazási vízumot biztosított a Törökországba utazni vágyók számára, ami persze jelentős kivándorláshoz vezetett. Ezzel a török kisebbség ügye egy időre a háttérbe szorult, Bulgária rossz nemzetközi megítélése azonban egy szemernyit sem javult. A bolgár pártvezetést az érintette a legérzékenyebben, hogy az 1985-ben hatalomra kerülő új szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov számára Todor Zsivkov személye és politikája egyre inkább terhessé vált.15 A nemzetiségi konfliktus 1989 májusában lobbant fel ismét, és felgyorsította Zsivkov rezsimjének bukását – ugyanis egyrészt elmélyítette a gazdaság válságát, másrészt tovább fokozta Bulgária nemzetközi elszigeteltségét. Az etnikai krízist teljesen banális módon egy rémhír váltotta ki: miután a bolgár parlament elfogadta a világútlevélről és a kettős állampolgárságról szóló törvényt, a bulgáriai török kisebbség körében szárnyra kapott az a hír, hogy a kivándorolni szándékozókat Ankara nem fogadja be, ha megváltoztatták a nevüket. A megmozdulások megfékezésére a hatóságok kijárási tilalmat vezettek be az érintett területeken, és újfent csak a katonaság és a karhatalom bevetésével tudtak véget vetni a tiltakozásoknak, ami halálos áldozatokkal is járt.16 1989. május 29-én Todor Zsivkov a rádióban és televízióban is sugárzott beszédében a bulgáriai mohamedán lakosság lázításával vádolta Törökországot, és felszólította a török kormányt, hogy nyissa meg országa határait az áttelepülni szándékozók előtt. A bolgár nyomás hatására a török hatóságok megnyitották a határt, de a meginduló menekültáradat

Miczov Jordán

74


hamarosan humanitárius válsághelyzetet idézett elő Törökországban. Mire 1989. augusztus 22-én a török kormány ismét lezárta a határt, már legalább 350 ezer személy emigrált török földre.17 A török kisebbség exodusa ugyanakkor Bulgáriában is gondokat okozott: súlyos munkaerőhiányt és ellátási nehézségeket idézett elő. Elsősorban a mezőgazdasági termelés (pl. dohánytermelés) esett vissza, de számos ipari üzem is leállni kényszerült. A kormány munkaerő-átcsoportosítási kísérletei nem sok eredménnyel jártak.18 Az etnikai konfliktus újra jelentős nemzetközi presztízsveszteséget okozott Szófiának. 1989. szeptember 26-án a strasbourgi Európai Parlament felszólította Bulgáriát, hogy vessen véget erőszakos asszimilációs politikájának, de egyben figyelmeztette Törökországot is, hogy szüntesse be a bulgáriai muszlim lakosság irányában kifejtett propagandisztikus tájékoztatást. Az Iszlám Konferencia Szervezetének külügyminiszteri értekezlete is hasonló szellemben nyilatkozott, és felszólította mindkét államot, hogy kezdjenek tárgyalásokat a bulgáriai török kisebbségről és a menekültek helyzetének rendezéséről. Az ügyben döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy az amerikai kormány biztosította Ankarát támogatásáról, ugyanakkor a szovjetek is jelezték Szófiának, hogy nem kívánnak belekeveredni Bulgária nemzeti kérdésébe. A magára maradt bolgár kormány 1989. október 30-án, Kuvaitban tárgyalóasztalhoz ült török partnerével, de csak abban tudtak megállapodni, hogy folytatják a tárgyalást. A két ország viszonyának normalizálása és a bulgáriai török kisebbség helyzetének rendezése így már csak az 1989. november 10-i politikai fordulat – Todor Zsivkovnak a kommunista párt éléről bekövetkező elmozdítása – után történhetett meg.19 A nemzetiségi ellentétek kezelése Todor Zsivkov távozása a hatalomból felgyorsította a politikai változások ütemét. A gyorsan megalakuló ellenzéki csoportok és pártok – a legjelentősebb ellenzéki pártkoalíció, a Demokratikus Erők Szövetsége (DESZ) 1989. december elején jött létre – tömegdemonstrációkon követelték a demokratikus reformok bevezetését és kerekasztaltárgyalások rendezését. 20 A kerekasztal-tárgyalások lebonyolításának elfogadásával a kommunista vezetés elhárította az antikommunista indulatok esetleges elszabadulását, és sikerült politikai mederben tartani az ellenzéki tevékenységet. Ám a török kisebbség helyzetének rendezetlensége továbbra is akut veszélyforrásként volt jelen, és könnyen felboríthatta volna a demokratikus átalakulás békés menetét. Az ország nemzetközi elszigeteltségének megszüntetése és a belpolitikai stabilitás biztosítása szükségessé tette a török etnikum integrálását a politikai folyamatokba. Ezért a BKP vezetése a gyors cselekvés mellett döntött. 1989. december 22-én szabadon bocsátották a Török Nemzeti Felszabadítási Mozgalom vezetőit. December 29-én a párt Központi Bizottsága elítélte Zsivkov kisebbségpolitikáját, és kimondta a nemzetiségek jogainak biztosítását, valamint a szabad vallás-, név- és nyelvhasználatot minden bolgár állampolgár számára. A határozatot az Államtanács és a kormány is rendeletben erősítette meg.21 A döntés azonban heves bolgár nacionalista tüntetéseket idézett elő. Először 1990 januárjában a vegyes etnikumú területeken tiltakozásokra került sor, majd vidékről szervezetten felhozott tüntetők randalíroztak a fővárosban január 7-én. A nacionalista megmozdulásokat a BKP vidéki káderei szervezték, mivelhogy tartottak az esetleges

Miczov Jordán

75


felelősségre vonástól az addigi kisebbségellenes politikában való részvételükért. A bolgár nacionalista fellángolásra adott válaszként a DESZ tagszervezetei, valamint az újjáalakuló török ellenzéki csoportok egy sor ellentüntetést szerveztek a törökök által lakott vidékeken, illetve a fővárosban. A DESZ egyértelműen kiállt a BKP vezetőinek kisebbségpárti határozata mellett. A konfliktus rendezése érdekében Georgi Atanaszov kormányfő22 1990. január 8-án összehívta a nemzeti kérdés tisztázására alakult Társadalmi Tanácsot, ahol a kormány, az ellenzék, az egyházak és a nacionalista erők képviselői január 12-én kompromisszumos megoldásra jutottak. Az elfogadott dokumentum elismerte az állampolgárok jogát a szabad nyelv- és névhasználatra és vallásgyakorlásra. A nacionalista indulatok lecsillapítására azonban leszögezte, hogy Bulgáriában egyedül a bolgár nyelv lehet hivatalos, a bolgár nemzeti jelképekkel (zászló, címer) egyetemben. A konfliktus kezelése mellett egy másik fontos következménye is lett a januári tüntetéseknek. A BKP vezetőinek támogatásával Ahmed Dogan megalapította a Mozgalom a Jogokért és Szabadságért (MJSZ)23 szervezetet, amely rövid időn belül gyakorlatilag az egész bulgáriai török lakosság támogatását megszerezte, és annak egyedüli képviselőjévé vált. Az MJSZ megalakulásával sikerült ugyan integrálni a török kisebbséget a demokratikus átalakulás politikai folyamatába, de az etnikai feszültségek lecsillapodásáig még egy-két évnek el kellett telnie. Az MJSZ lemondott az autonómia követeléséről, azonban szilárdan kiállt a török nyelv oktatása és hivatalos (helyi szintű) használata mellett.24 Eközben – az ígéreteknek megfelelően – 1990. január 3-án megkezdődtek a nemzeti kerekasztal-tárgyalások a BKP és a DESZ képviselői között. Ám a kerekasztal-tárgyalásokból kizárták a török kisebbség szervezetét, az MJSZ-t, elsősorban azért, mert tartottak a nacionalista indulatok fellángolásától. A DESZ emellett az egész ellenzék törvényes képviselőjének tekintette magát, így felvállalta a török kisebbség jogainak védelmét is. Ez a helyzet rendkívül szerencsés volt a BKP számára, mert neki is szüksége volt egy hiteles (kommunistaellenes) ellenzékre, hogy mobilizálni tudja saját szavazótáborát. Az ellenzék törökbarát fellépése pedig biztosította a kommunisták számára a nacionalista érzelmű szavazók támogatását is. Ezzel a BKP a bolgár nemzeti érdekek hiteles képviselőjeként léphetett fel, ráadásul azzal is gyengítette a DESZ társadalmi bázisát, hogy egyúttal sikerült leválasztania az ellenzék vezető erejéről a török kisebbség mozgalmát – az MJSZ létrejöttével a bulgáriai muszlimok már nem a DESZ-re adták szavazataikat, hanem a saját pártjukat támogatták. A török kisebbség pártja előbb az 1990. júniusi első szabad választásokon, majd pedig 1991 októberében is sikerrel megszerezte az ország muszlim választópolgárainak szavazatait, amit ettől kezdve minden választáson meg tudott ismételni. A maga állandó 6-7%-os szavazatarányával így a két nagy párt, a BKP és a DESZ mellett a bolgár pártpaletta egyik legstabilabb tényezőjévé vált.25 Ebben viszont egy másik fejlemény is fontos szerepet játszott. Miután ugyanis a kerekasztal-tárgyalásokon meghatározták Bulgária új politikai rendszerének fő elemeit és elveit, valamint kidolgozták a többpártrendszert létrehozó párttörvény tervezetét, a kompromisszum értelmében nem engedélyezték a pártalakítást etnikai és vallási alapon. Ez egyértelműen a török párt ellen szólt. A kerekasztal-megállapodásoknak ez az eleme később belekerült az 1991. július 12-én elfogadott, Bulgáriát nemzetállamként meghatározó új alaptörvénybe is. A nacionalista erők kezdeményezték is az MJSZ betiltását, azonban az Alkotmánybíróság 1991. szeptember 20-án engedélyezte a párt működését azzal az indokkal, hogy a párt megalapítása és bírósági regisztrációja még az új alkotmány elfogadása előtt történt. Az engedélyező döntés megszületéséhez

Miczov Jordán

76


nagymértékben hozzájárult a nyugati kormányok és emberi jogi szervezetek nyomása. Mindenesetre ez a kivételezés monopolhelyzetet biztosított az MJSZ számára, amelyet a bulgáriai török kisebbség egyedüli képviselőjévé tett. Az MJSZ-en kívül további etnikai pártot létrehozni alkotmányba ütköző cselekedetté vált. Így – paradox módon – a kialakult helyzet megerősítette az MJSZ helyzetét a bolgár politikai életben.26 A török nevek visszavételének kérdése 1990 végére rendeződött, amikor a parlament a törökök tüntetéseinek hatására leegyszerűsítette az addigi nehézkes adminisztratív procedúrát (melyet az 1990. márciusi jogszabály bírósági eljáráshoz kötött).27 A török nyelv oktatását a hatóságok 1991. február 15-én engedélyezték az általános- és középiskolákban egyaránt. Ez a döntés egy ideig még nacionalista tiltakozásokat idézett elő, s maguk a törökök sem voltak maradéktalanul elégedettek vele – hiányolták a török nyelv használatát a felsőoktatásban –, ám a török kisebbséggel kapcsolatos etnikai konfliktusok fokozatosan mégis nyugvópontra jutottak.28 Jegyzetek 1

2

3 4

5

6

7

Lévésque, Jacques: 1989 – Egy birodalom végjátéka. A Szovjetunió és Kelet-Európa felszabadulása. Budapest, Aula Kiadó, 2001. 163.; Dillon, Patricia – Nykoff, Frank C.: Creating Capitalism. Transitions and Growth in Post-Soviet Europe. Cheltenham, UK, MA, USA, Edward Elgar Publishing, 2002. 116., 119. Gornev, Galin – Boyadjieva, Pepka: Social Injustice and the Crisis of Legitimacy. In: Bulgaria at the Crossroads. Szerk.: Coenen-Huther, Jacques. New York, Nova Sciences Publishers, Inc., 1996. 109. Ágh Attila: Emerging Democracies in East Central Europe and the Balkans. Cheltenham, Northampton, Edward Elgar Publishing, 1998. 235. Drezov, Kyril: Bulgaria. Transition Comes Full Circle, 1989–1997. In: Experimenting with Democracy. Regime Changes in the Balkans. Szerk.: Pridham, Geoffrey – Gallagher, Tom. London, New York, Routledge, 2000. 196–197. Lévesque, Jacques, 2001, 163., Ágh Attila, 1998, 234., Drezov, Kyril, 2000, 196. Ágh Attila, 1998. 234., Dimitrov, Vesselin: Bulgaria. The Uneven Transition. London, New York, Routledge, 2001. 31. 1985 és 1989 között Bulgária külső államadóssága több mint háromszorosára nőtt: 2,4 milliárd amerikai dollárról 9,2 milliárdra. Például 1989-ben kijelentette, hogy az állami vállalatok többségét félig privatizált vegyes vállalattá alakítják át. Ennek végrehajtására azonban már nem jutott idő. (Lévesque, Jacques, 2001. 166., Drezov, Kyril, 2000. 197–198., Dimitrov, Vesselin, 2001. 30–31) Az 1968-as csehszlovákiai bevonulást követően a többi testvérpárthoz hasonlóan a BKP is leállította az óvatos gazdasági reformkísérleteket, és visszatért a konzervatív államszocialista vonalhoz. A visszarendeződés miatt csökkenő ideológiai elkötelezettség a társadalom körében már ekkor szükségessé tette a párt legitimációjának újabb eszközökkel történő erősítését. A társadalom bolgár nemzeti öntudatának fokozása erre kiválóan alkalmasnak tűnt, még akkor is, ha ütközött az internacionalista elvekkel. Korábban csak tétova lépések történtek a kisebb etnikai csoportok – a tatárok, cigányok, valamint a bolgár származású és nyelvű, de muzulmán vallású pomákok – beolvasztására, de az asszimilációs törekvések az egységes szocialista nemzet létrehozását kitűző 1971-es pártprogram elfogadása után felerősödtek. A hatósági intézkedések következtében 1973-ra 200 ezer ember hagyta el muszlim nevét. A cigány nyelvű kiadványokat leállították, s csak bolgárul jelenhettek meg ismét, és bezárt a népszerű szófiai cigány színház is. A pomákokat pedig büntetés terhe mellett egyenesen kötelezték, hogy muszlim személyneveiket lecseréljék

Miczov Jordán

8

9

10

11 12

13

14 15

16

17 18

19 20 21 22

23 24 25

77


szláv nevekre. A legnagyobb etnikai kisebbséget alkotó törökséget – leszámítva sajtótermékeik számának csökkentését és a kivándorlásukat elősegítő intézkedéseket – nem érték súlyosabb atrocitások az 1970-es évek során. A törököket érintő első asszimilációs kísérletek az 1980-as évek elején kezdődtek Kărdzsali környékén. Hatósági ösztönzésre 1982 és 1984 között 30 000 vegyes házasságban élő török lakos bolgárosította személynevét. (Crampton, J. R.: A Concise History of Bulgaria. Cambridge, Cambridge University Press, 1997. 203., Nedelcheva, Tanya: Will the Ethnic Crisis be Overcome in Bulgaria? In: Bulgaria at the Crossroads. Szerk.: Coenen-Huther, Jacques. New York, Nova Sciences Publishers, Inc., 1996. 144–145.) A török kisebbséggel szembeni fellépést külpolitikai félelmek is motiválhatták. Az iszlám forradalom győzelme Iránban, illetve a két évvel későbbi koszovói zavargások az iszlám politikai aktivizálódását jelezték a bolgár vezetés számára. Ezeket az aggodalmakat jelentősen felerősítette 1983-ban Turgut Yozal kormányalakítása Törökországban, aki nagy hangsúlyt fektetett a pánturkizmus terjesztésére. (Crampton, J. R.: Bulgaria, Oxford University Press, 2007. 376.) Csíkhelyi Lenke: Bulgária. In: Európai politikai rendszerek. Szerk.: Kardos József – Simándi Irén. Budapest, Osiris Kiadó, 2000. 113–114., Dimitrov, Sztrasimir: Tjurkoezicsieto, sztereotipite na miszlene i nacionalnoto pomirenie. In: Vekove, 1990 / 2, 47–48. Bideleux, Robert – Jeffries, Ian: The Balkans. A Post-Communist History. London, New York, Routledge, 2007. 91., Nedelcheva, Tanya: Will the Ethnic Crisis be Overcome in Bulgaria? In: Bulgaria at the Crossroads. Szerk.: Coenen-Huther, Jacques, New York, Nova Sciences Publishers, Inc., 1996. 150. Dimitrov, Vesselin, 2001. 31., Nedelcheva, Tanya, 1996. 145–146. 1984. augusztus 30-án pokolgép robbant a plovdivi vasútállomáson és a várnai repülőtéren, röviddel Todor Zsivkov tervezett látogatása előtt. A merényletek után röplapok jelentek meg az utcákon „40 év, 40 bomba” jelszóval, ami az 1944. szeptember 9-i kommunista hatalomátvétel évfordulójára utalt. (Crampton, J. R., 2007. 378.) Rychlík, Jan: Dějiny Bulharska. Nakladatelství Lidové noviny, Praha, 2000. 360–361., Nedelcheva, Tanya, 1996. 146. Nedelcheva, Tanya, 1996. 146., Bideleux, Robert – Jeffries, Ian, 2007. 91. Crampton, J. R.: A Concise History of Bulgaria. Cambridge, Cambridge University Press, 1997. 210., Nedelcheva, Tanya, 1996. 146. Földindulás Kelet-Európában, 1989–1990, Bulgária. Szerk.: Molnár Éva – Nagy Zoltán – Vladár Tamás. Budapest, MTI Sajtóadatbank, 15. Közülük 150 ezren 1989 végéig visszatértek Bulgáriába. Perry, Duncan M.: From Opposition to Government: Bulgaria’s „Union of Democratic Forces” and its Antecedents. In: Revolution auf Raten. Bulgariens Weg zur Demokratie. Szerk.: Höpken, Wolfgang. München, R. Oldenbourg Verlag, 1996. 32., Földindulás Kelet-Európában, 1989– 1990, Bulgária, 16., Kapronczay Péter: Bulgária a rendszerváltás felgyorsulásának korában. In: Proletárdiktatúrákból a polgári demokráciákba (1989–1992). Rendszerváltások Európában és a nagyvilágban. Szerk.: Glatz Ferenc. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2004. 122–123. Földindulás Kelet-Európában, 1989–1990, Bulgária, 16–17., Crampton, J. R., 1997. 215. Földindulás Kelet-Európában, 1989–1990, Bulgária, 17., Perry, Duncan M., 1996. 34–36. Dimitrov, Vesselin, 2001. 38., Nedelcheva, Tanya, 1996. 148. Georgi Atanaszov 1986-tól egészen 1990. február 1-ig töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Engelbrekt, Kjell: The Bulgarian Socialist Party: Unity at Any Cost. In: Revolution auf Raten. Bulgariens Weg zur Demokratie. Szerk.: Höpken, Wolfgang. München, R. Oldenbourg Verlag, 1996. 92., Kănev, Krassimir: From Totalitarianism to a Constitutional State. In: Bulgaria at the Crossroads. Szerk.: Coenen-Huther, Jacques. New York, Nova Sciences Publishers, Inc., 1996, 54–55. Движение за Права и Свободи (The Movement for Rights and Freedoms) Drezov, Kyril, 2000. 203., Kapronczay Péter, 2004. 123–124. Dimitrov, Vesselin, 2001. 43., 45–46., Crampton, J. R., 1997. 219.

Miczov Jordán 26

27

28

78


Egyezmény a politikai rendszerről (1990.márc.12). In: A kelet-európai diktatúrák bukása, 1985– 1990. Szerk.: Pándi Lajos. Szeged, 1993. 195–198., Kănev, Krassimir, 1996. 57–58., Drezov, Kyril, 2000. 205., Dimitrov, Vesselin, 2001. 50. Tiltakozásként az Északkelet-Bulgáriában fekvő, etnikailag vegyes népességű Razgrad bolgár lakosai 1990. november 22-én kikiáltották a „Razgradi Bolgár Köztársaságot”. Drezov, Kyril, 2000. 203., Kapronczay, Péter, 2004. 123–124.

Limes

79

Limes

Szerkesztői zárszó

A LIMES második korszaka

Legutóbb a Limes megjelenésének 15. évfordulóján, a 2002/6-os számunkban foglaltuk össze a folyóirat történetének, működésének eseményeit, vázlatos áttekintést adva törekvéseinkről és helyzetünkről. Ezúttal nincs évforduló, nincs aktuális apropó, mégis szükségét érezzük egy rövid összegzésnek, a visszatekintést az elmúlt hét évre. 2009ben zártuk működésünk 22. évét, s e több mint két évtizedben 84 önálló számunk jelent meg: ha számonként átlagosan 120 oldalt számítunk, akkor több mint 10 ezer oldalon, s legkevesebb ezer szerző kisebb-nagyobb tanulmányával. A száraz tényeket rögzítve, történetünk második szakaszában, az utóbbi hét évben 28 Limes-szám és egy melléklet látott napvilágot. A lényeget azonban nem a számszerűség, hanem egyrészt a lapszámok tartalma, a közölt tanulmányok jelentik, másrészt a szerkesztőségnek, mint szellemi műhelynek a működése. Azon irány és koncepció ugyanis, amelyet megvalósítani, megjeleníteni, tükröztetni kívántunk egyes számainkban s tevékenységünkben – szándékaink szerint – nem esetleges, nem ötletszerű elképzelés volt. Bár alkalmanként összeállításainkban kiemeltünk egy-egy önálló, akkor éppen időszerűnek tartott témát, mégis szinte „koncentrikus körök” mentén mozogtunk-gondolkodtunk, mintegy körüljárva a közölt tanulmányokkal a lényegesnek vélt történelmi időszakokat, eseményeket, tartalmakat: ezzel arculatunkat, profilunkat is kirajzolva. Előbbi, ilyen típusú összeállításainkra példaként az Esterházy család történetét (2005/3.), a régészeti témájú (2006/1.), majd a Dunántúlt meg a dunántúliságot (2007/3–4.) bemutató számokat említhetjük, de ide sorolhatjuk a tágabb összefüggésekben vizsgálódó, s az ’56-os évfordulóhoz kapcsolódó két összeállítást, a Monarchia-élmény továbbélését felmutató újabb számokat, vagy éppen a közelsége miatt számunkra fontos Balkán-térség problémáiról szólókat. S persze időről-időre a hely, a régió történetéhez és szelleméhez kapcsolódó egyes írásokat. 20. századi történelmünk általunk fontosnak tartott néhány lényegi kérdésére azonban mindig újra és újra visszatértünk számainkban, hiszen kimeríthetetlen és még le nem zárt tartalmakkal, eseményekkel, fogalmakkal kellett szembesülnünk ezek vizsgálatakor. Ilyen volt a magyarságkép, a nemzet, a nemzeti programok, a nemzetiség, az etnikum témaköre (pl. a 2003/3., 2005/4., 2008/2–3. számokban). Annak, hogy milyen önképpel rendelkezünk, s a világban milyen kép él rólunk, nagy jelentősége van sorsunk, jelenünk és jövőnk alakulására. Ezért is tértünk vissza mindig e probléma- és kérdéskör elemzéséhez. Szorosan összefüggött ezzel a szomszéd országokkal, népekkel való kapcsolatok kérdésének témája – közép-európai kontextusban vizsgálva a történelmi együttműködést (a csehekkel: 2005/2., a lengyelekkel: 2007/1.) –, valamint a határon túli magyarság történelmének és jelenének bemutatása (ezúttal a Székelyföldről készült összeállításokban: 2004/1–2.).

Limes

80

Limes

Az utóbbi évek számainak talán leghangsúlyosabb témája a Trianon-probléma körüljárása volt: miként viszonyultunk a békeszerződés okozta változásokhoz, a területvesztésekhez, a revízió kérdéséhez, s milyen hatása volt/van a mai napig e nemzeti traumának történelmünk alakulására (2004/3–4.: Városfejlődés „Trianon után”; 2005/1.: A „trianoni emlékezet” városai; 2006/2.: Észak-Erdély 1940–44; 2007/2.: Dél-Felvidék 1938–44; 2009/2–3.: Délvidék 1941–44.). S talán nem véletlen – bár nem szándékosan terveztük így –, hogy ez évi negyedik, működésünk e „korszakaszát” lezáró számunkban ismét visszatértünk a nemzet és nacionalizmus kérdésének vizsgálatához, mely téma már oly sok számunkban megjelent, hol érintőlegesen, hol hangsúlyosabban. Mellékletünkben pedig a közelmúltig, egy újabb nagy történelmi váltásig, a rendszerváltás történetéig, illetve annak hatásvizsgálatáig mentünk vissza. Mintegy szemügyre véve a kiindulópont eseményeinek a környező országok kisebbségei életére gyakorolt következményeit. Folytatásra, további feldolgozásra vár e témakör is, de az még nyitott kérdés, hogy erre lesz-e lehetőségünk. Működésünk szerény feltételei ugyanis folyamatosan tovább romlottak az elmúlt években. Kizárólag a tényeket rögzítve: a 2002–2006 között működő megyei vezetés előbb negyedére, szinte jelképes összegre csökkentette támogatásunkat, majd megszüntette a működés irodai-technikai, raktári és terjesztési hátterét. Ezután a kiadói feladatokat az esztergomi székhelyű megyei levéltárra testálták, sem a szerkesztőséggel, sem az intézmény vezetésével nem tárgyalva meg szemlénk további kiadásának feltételeit, biztosítékait. A folyóirat megjelentetése mindezek után csak azáltal vált lehetővé, hogy a tatabányai önkormányzat vezetése évek óta biztosítja a szerkesztőség működésének technikai hátterét. A kialakult helyzet, a kedvezőtlen feltételek-körülmények, a szerény anyagi támogatás ellenére mégis megjelent minden tervezett számunk, működött szerkesztőségünk. Mára azonban kimerültek tartalékaink, s e zárszó egyúttal a befejezést is jelentheti! Feltehetjük a kérdést: vége a folyóirat történetének, nincs szükség régiónkban sem szellemi műhelyekre? Nem először kell szembesülnünk e felvetéssel. Válasz azonban ezúttal sincs kérdésünkre. Tatabánya, 2010. január 14.

Virág Jenő főszerkesztő

MELLÉKLET TUDOMÁNYOS SZEMLE RENDSZERVÁLTÁS ÉS A KISEBBSÉGEK TATABÁNYA

Recommend Documents