értékeknek nincs politikai hordozója. Mindennek ellenére a helyzet ma nem rosszabb, igaz nem is jobb, mint volt a reformkor elõtt, az 1820-as évek elején. Látszólag feloldhatatlanok a paradoxonok. Idegen érdekeket hûen kiszolgáló, csak önmaguk sorsával foglalkozó, korlátolt és felelõtlen politikusok. Bezárkózó, komoly teljesítményre képtelen értelmiség, kíméletlen, önzõ és vad gazdasági elit, elszegényedõ, félrevezetett és tudatlan nép. Na, emeljük fel a fejünket. De akkor jött egy addig ismeretlen Széchenyi nevezetû gróf, szétvágta a csomót és azt mondta: sokan azt gondolják Magyarország volt. Én azt szeretném hinni, hogy lesz. Miért ne hihetnék ma is, hogy lesz. Miért ne sikerülhetne a halaszthatatlan reformok bevezetése nekünk is!
Dr. Dudás Ferenc közigazgatási elemzõ, a KözigPress fõszerkesztõje
Megtépázott közigazgatással nem jutunk elõbbre Valljuk be önkritikusan és õszintén, hogy mi, akik belülrõl és kivülrõl egyaránt jól ismerjük a közigazgatást, a közjó és a közérdek szolgálatát, néha kicsit üzemi vakságban szenvedünk. Mindezek miatt néha érdemes nagyobb távolságból is rátekinteni erre a hívatásra, s ez még egyetlen professziónak sem ártott meg, nem vált hátrányára.Nehezebb idõkben, problémás helyzetekben fontos, hogy elvonatkoztassunk a megszokottól, s próbáljuk rendszerszerûen megvizsgálni, górcsõ alá venni tevékenységünket, ill. annak hatásait. Ezúttal én most egy sajátos aspektus, a versenyképesség szempontjait követõ megközelítést szeretnék alkalmazni. Nekem gyakran van szerencsém a versenyszféra képviselõi, jeles partnerei körében is beszélni a közigazgatásról. Nem tudni miért, ill. sejteni lehet, de még mindig azt lehet érzékelni, hogy – enyhén szólva – némi idegenkedés tapasztalható akkor, amikor arról van szó, hogy a közigazgatás, ill. a közszféra egy országban versenyképességi tényezõnek tekintendõ. Ilyenkor engem kicsit óvatosan méricskélnek, s azt mondják, ugyan már, ez a kérdés nem is merülhet fel, mivel a közigazgatás és a versenyképesség egymástól igen távolálló kategóriák. Ezzel szemben én viszont monomániásan hiszek abban, hogy az összefüggés vitathatatlan és teljes mértékben törvényszerû. Lásuk és vegyük sorra: mire is alapozom azt, hogy a közigazgatás egy országban fontos versenyképességi tényezõ? 1. Mint minden európai államban, a közszolgálat Magyarországon is a legnagyobb egységesen mûködõ szféra. 2009-es adatok szerint mintegy 690 ezer, vagyis közel 700 ezer embernek ad munkát az állam a költségvetési szektorban. Mindez hazánkban a legnagyobb egységesen mûködõ munkáltató. Többek között ezért is van óriási felelõssége ennek a szektornak. Ez a szektor – EU-s adatok szerint – 28
átlagosan az éves bruttó nemzeti össztermék 45 %-hoz járul hozzá. Az Unió színtjén egyébként a 27 tagállamban mintegy 50 millió embert alkalmaz, s évente nagyon jelentõs összegeket fordít a meghatározó infrastruktúrák fejlesztésére. 2. Azért is fontos és megkerülhetetlen versenyképességi tényezõ, mert az állam és az önkormányzat, szinte minden államban, így Magyarországon is a legnagyobb szabályozó. A legnagyobb szabályozó abban az értelemben, hogy van-e, jut e kellõ oxigén, van-e megfelelõ mozgástér a vállalkozásoknak, az adófizetõknek. Vagy pedig nincs és akkor gúzsba kötve kell táncolni. Sokan persze vitatják ezt, és azt mondják, hogy ez marginális kérdés. Pedig ez egyáltalán nem így van. Gondoljunk bele: ha az önkormányzati normák konstruktívak, elõremutatóak, rugalmasak, jól és kellõ idõben reagálnak a változásokra, akkor a helyi vállalkozásoknak megfelelõ mozgástér és lehetõség jut. Amikor például egy zöldmezõs beruházást indítani kell, lehet nagyon jó a hitel, s lehetnek jók a gazdasági feltételek, de ha nincs könnyen és gyorsan engedély, hanem 673 nap alatt adják azt ki, s az önkormányzat személyi állománya nem mozdul rá, akkor a legjobb stratégiák sem tudnak és fognak megvalósulni. Tehát ebben a tekintetben szintén óriási a lehetõség, ugyanakkor igen nagy a felelõsség. 3. A harmadik aspektusa ennek a versenyképességi momentumnak az, hogy minden államban e szektor biztosítja az alapvetõ közszolgáltatásokat (oktatás, egészségügy, a szociális ellátások), amelyek közvetett módon mindig hozzájárulhatnak és ki is hatnak a távlati gazdasági célkitûzések eléréséhez. Mindezek miatt Magyarországon is igen nagy a közszolgáltatásokat mûködtetõk felelõssége és óriási a jelentõsége a közalkalmazottak és a köztisztviselõk munkájának. Tehát amikor úgy merül fel a kérdés, hogy ez produktív, vagy improduktív szféra, akkor én úgy gondolom: mindenki jó érzéssel nyugtázza, és jó szívvel erõsítse: az õ színvonalas tevékenysége ebben a tekintetben a nemzetgazdaság versenyképességéhez igenis nem nélkülözhetõen hozzájárul. Ha mindez így van, akkor miért nem érezhetõ ez a mindennapokban? Vagyis, hogy ez a hozzájárulás a versenyképességhez megvalósul és érvényesül? Tehát miért nem érzik ezt a köztisztviselõk, a közalkalmazottak a lelkükben, a mindennapjaikban? Mik ennek a léthelyzetnek a szimptómái és tünetei? Vegyük szépen ezeket is sorra! Valami hiányzik, mégpedig: a szakmai–társadalmi közmegegyezés Hiába telt el közel két évtized a rendszerváltás óta, és hiába vagyunk csaknem húsz évvel túl a közigazgatási modellváltáson és a jogállam kiépítésén, mondjuk meg önkritikusan, s valljuk be õszintén: Magyarországon a legjobb szándékok és törekvések ellenére sem alakult ki még szakmai, társadalmi közmegegyezés a közigazgatás, a közszolgálat, ill. a közszektor helyérõl, szerepérõl. Szeretnék – mint mindig, természetesen ezuttal is politika-mentesen, – sarkítani. Kié a személyi állomány?A mindenkori kormányé? A politikáé? A pártoké? 29
Erre csak egy hiteles válasz adható: a nemzeté, az országé.Ha ez érvényesül, ha ezt elérjük, akkor azt hiszem, igen jelentõset lépünk elõre, s nagyon sokat tudunk elõre haladni. Közkeletû igazság, hogy a reformok és a velük kapcsolatos törekvések hazánkban mindig visszatérõen megjelentek és állandóan napirenden vannak. De lásssuk be, igazán rendszerszerû, ciklusokon átívelõ, egymásra épülõ, egymáshoz szervesen kapcsolódó reformfolyamat az utóbbi 15-20 évben nem alakult ki, s nem valósult meg. Pedig mi tudjuk, hogy Magyarország a legtöbb kormányhatározatot hozta azon országok körében, ahol közigazgatási reformról gondolkodtak, vagy beszéltek.. Ha megnézzük a Magyar Közlönyben, vagy más forráshelyeken a reformokról hozott, vagy azokhoz kapcsolódó döntéseket, akkor Kelet-Közép-Európai szinten, de még a távolabbi régió horizontján vizsgálódva is azt tapasztalhatjuk, hogy a legtöbb ilyen jellegû kormányzati döntés talán nálunk született meg. De ezek – mondhatjuk megkönnyebülten felsóhajtva – szerencsére nem kerültek végrehajtásra. S hogy miért? A közigazgatás, a köztisztviselõk, a személyi állomány a kihívások pergõtüzében is tette a dolgát. Nem tudott ezekkel a döntésekkel azonosulni, mert nem került azokba bevonásra, nem hívták táncba azért, hogy mindezek alkotó alanyává válhasson. Éppen ezért, vagy ezért is nem lehet sommásan kijelenteni azt, hogy Magyarországon a közigazgatásban dolgozók általában reformellenesek lennének, szemléletükben megcsontosodottak és nem akarják a változásokat. A magyar közigazgatás személyi állománya is akar változást, s érdekelt az olyan reformokban, amelyek elõre visznek, egymásra épülnek, és rendszerszerûen egymáshoz illeszkednek. De a stabilitást, a biztonságot joggal áhítozza. És ha ezt a stabilitást és biztonságot nem érzi, ill. ha a felülrõl jövõ változásokat csak el kell szenvednie, akkor nyilvánvaló, hogy ebben a tekintetben még a legjobb törekvések ellenére is joggal vannak kétségei. Vagyis ciklusokon átívelõ, egymásra épülõ reformlépésekre van szükség. Mindehhez azonban ki kell alakítani az ehhez szükséges szakmai és társadalmi közmegegyezést. Versengõ nemzeti közigazgatások az Európai Közigazgatási Tér-ben A diagnózisok és szimptómák még egy további aspektusáról is érdemes néhány gondolatban beszélnünk. Ha megnézzük, mi van ma Európában, akkor azt érzékelhetjük, hogy az egységesülõ európai közigazgatási térben a szupranacionalitás egyre inkább kitapintható, s ebbõl fakadóan ma nagyon éles verseny zajlik a nemzeti közigazgatások között. 27 nemzetállam közigazgatásának kiélezett versenye zajlik a forrásokért, a lehetõségekért, a pályázatokért és sok minden másért, legfõképp az eredményes nemzeti érdekérvényesítésért. De mi ebben a kihívásokkal teli helyzetben nemhogy erõsítenénk a nemzeti közigazgatás teljesítõképességét, hanem relativizáljuk. Súlytalanná tesszük, megtépázzuk akkor, amikor mindenki más a teljesítõképességet erõsíti a nagyobb siker és a minél nagyobb hatékonyság elérése érdekében. Pedig ebben a sajátos és bonyolult érdekérvényesítõ ver30
senyben – már elõttem is nagyon komoly utalások történtek erre – adottságaink révén igen eredményesek tudnánk lenni. Mert itt fontos rámutatni, hogy a kezdeti szakértõi fázisban még minden tagállam egyenlõ félként küzd és a heves viták közepette is felkészülten, komoly rendszerismerettel, a hazai gyakorlat municiójával felvértezve könnyebb az érdekérvényesítés. De már akkor ott kell lenni, már ott pozicionálni kell magunkat lépésrõl-lépésre. De mi nem mindenben így gondolkodunk. Mi jószándékúan azt hisszük, hogy elégséges az, ha az állandó képviseleten minél több, akár 4-5 nyelvet is beszélõ, nagyon kiváló euro-bürokrata szakértõ ül, akik mindent tudnak. S közben elfeledkezünk a közigazgatás hazai könnyûlovasságáról, s e könnyûlovasság mellett a hátországról. Arról a nemzeti személyi állományról, amely nélkül nincs semmi. Ha ez a kettõ nem erõsíti egymást, ha nincs közöttük összhang, akkor ez a dolog nem tud hatni és nem képes eredményes lenni. Tehát az európai érdekérvényesítés tekintetében nekünk, magyaroknak nagyon sokat kell még tanulnunk. Gondolom, joggal hiányolja a nemzeti személyi állomány, jogosan hiányolják a dekoncentrált szerveknél, az önkormányzatoknál foglalkoztatott kollégáink, hogy szinte semmi intézményes és rendszeres kapcsolatuk nincs hazánk uniós legfelsõbb szakértõi csapatával. Szinte semmi nincs, ami ebben a tekintetben bekötné õket ebbe az egész magyarság számára nagyon lényeges folyamatba. Pedig mindenkiben megvan erre az igény, s mindenki hozzá tud ehhez tenni. Ki-ki a maga fronján és a maga színtjén. További szimptóma és tünet az, hogy négy önkormányzati és négy kormányzati ciklus ellenére sem értük azt el, hogy a politika ne legyen ennyire bizalmatlan a személyi állománnyal, a szakmával szemben. Én optimistaként azt hittem, hogy másfél-két ciklus elégséges ahhoz, hogy ez a reflex átértékelõdjön, illetve mindez nem így fog fixálódni. Ennek ellenére még a negyedik ciklus után is azt lehet érezni, hogy fennáll ez a bizalmatlanság, ami szintén nem tesz jót a közigazgatás kiegyensúlyozott és kiszámítható mûködésének. Sokba kerülõ bizonytalanság A további adósságok között kell említenünk továbbá azt is, hogy a modern állam funkciója Magyarországon még a közigazgatási modellváltás és a jogállam kiépítése ellenére sem alakult ki, s a világban zajló kihívások ellenére sem karakterizálódott. Éppen a helyi közigazgatásban, a jogalkalmazásban dolgozó kollégák tudnának nagyon sok beszédes példát felsorakoztatni, hogy mi minden van abban a jogszabály-dzsungelben, amelyet már régen ki kellett volna irtani. Ez a dzsungel a jogalkalmazónak és az ügyfélnek egyaránt megkeseríti az életét, senki számára sem nyújt sikerélményt, csak teherként cipeljük magunkkal. Fontos még egy gondolatsort áldozni a neuralgikus tünetek egy másik összetett kérdéskörére. A jelenlegihez hasonló ellentmondásokkal terhelt helyzetben a személyi állományt meg kellene nyugtatni, s pozitív jelzéseket kellene feléjük adni, 31
hogy szükség van rájuk. Ennek hiányában ki kell mondani, hogy ma igen frusztrált a jelenlegi személyi állomány. Mondjuk meg õszintén, a frusztrált szó nem is eléggé pontosan fejezi ki azt, ami ma a lelkekben van. Mert kinek jó az, amikor krízisalközpontok, vagy frusztrációs szigetek alakulnak ki éppen amiatt, mert szinte szlogenné válik, hogy a biztonság, ill. a stabilitás tekintetében a legfontosabb fogódzó: az állandó változás. Így valóban nehéz jól teljesíteni, s a teljesítõképességet erõsítve dolgozni pedig szinte lehetetlen. Ki nyer ezzel? Az ország és az ügyfelek egészen biztosan nem. A közigazgatási államtitkári tisztség megszüntetésével igazán lehet érezni egyébként azt, hogy nem úgy mûködnek a dolgok, mint kellene. Itt csak egy aspektusra szeretném ráirányítani a figyelmet. Ha a személyi állománynak nincs gazdája, ha az evezõsöknek nincs fõnöke, akkor a kormányosok hiába adnak bármilyen irányt, a kormányzás és az evezés egyensúlya úgy megbomlik, hogy a hajó nem tud hatékonyan haladni, ill. csak egy helyben marad. S persze nem csak kritizálni és a bajokat kell sorolni. Nem söpörhetõ a szõnyeg alá az sem, hogy a régi metódusokkal ma már nem lehet operálni. A tegnapi már kevés, a tegnapelõtti meg egyenesen visszahúz. S hogy miért? Azért, mert annyira komplexé vált a minket körülvevõ világ, annyira összetetté váltak a folyamatok és bonyolult lett minden, hogy a közigazgatásnak is e komplexitás felé kell irányt vennie. Fel kell venni a kesztyût, a fordulatszámot, mert a kihívásokat ma már egyáltalán nem lehet a meghaladott és a rosszul beidegzõdött módszerekkel kezelni. Önkritikusnak kell lennünk, ugyanakkor az értékeinkre jogosan lehetünk, s legyünk is büszkék.. Önkritikusan el kell ismernünk, hogy a válságmenedzselésben, a kríziskezelésben egyáltalán nem vagyunk jók. Sõt csapnivalóan rosszak vagyunk. Ne az ügyeket akarjuk elintézni, ez ma már nem elég! A közigazgatásnak, a köztisztviselõknek az emberek, közösségek problémáit kell megoldani.Nem lehet, nem szabad alább adni. A XXI. században ez ad új és szinergikus tartalmat a közjó és a közérdek szolgálatának. Erre nem tanított meg minket az élet, hiszen valljuk be õszintén, mi egy un. költségvetést újraelosztó szerepkörben szocializálódtunk. Ez nem baj és nem hiba, mert a korábbi idõszak ezt követelte meg. De a mában élünk, s az élet rendre feladja a leckét, amelyre tudnunk kell hiteles válaszokat adni. Nem túlzás azt mondani, hogy ma mindenkinek újra kell tudnia definiálnia önmagát és ki kell építenie saját szituációkincs-rendszerét. Szerintem igen lényeges szempont, hogy azok a reflexek, amelyekkel többségében mi kezeljük a problémákat, ez egy régi un. tûzoltási beidegzõdés, amely ma már nem elég. Igaz, tûzoltásban mi mindig jók voltunk és jók vagyunk, de látni kell, hogy ez – a szimpla üzemeltetés, a tûzoltószemlélet, a tudjuk le és majd lesz valahogy – napjaink közigazgatásában ma már nagyon kevés. Sokkal komplexebb minden. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy ma már a közigazgatásban is elengedhetetlen az a szemlélet, hogy gondolkodj globálisan és ennek figyelembevételével cselekedj lokálisan. Ezért is értékelõdnek fel a helyi kezdeményezések. A helyi mûhelyekben megszületõ és formálódó jó gyakorlatok és megoldások. Ebben a 32
tekintetben fontos dolog, hogy ezek a kitörési pontok és példaadó szigetek váljanak meghatározó mintává, váljanak terjeszthetõvé.Tanuljunk egymástól, mert a közigazgatásban, a közszolgálatban, a személyi állományban erre mérhetetlenül megvan az igény. Senki nem bejárni szeret, senki nem túllenni akar a dolgokon, hanem szeretné megoldani a problémákat, használni szeretne. És szeretné tartalommal megtölteni a hivatását, mert a közjót és a közérdeket kívánja szolgálni, amire büszkének kell lenni. Ennek érdemes újra tartalmat, értelmet és méltóságot adni. Milyen államunk legyen? Úgy gondolom, hogy ebben a fontos alapkérdésben nagyon jó kitörési pontok és irányok fogalmazódtak meg a mai tanácskozáson is. Máthé tanár úr gondolatmenetét folytatva joggal kérdezhetjük: mit lehet tenni? Mit tegyünk az állammal? Hogyan lehet ezt az egészet rendszerszerûen úgy kezelni, hogy ebbõl az jöjjön ki, amit szeretnénk, és többségében persze jó jöjjön ki. Magyarországon az elmúlt közel 20 év példája bizonyította, hogy a modern állam funkciója, a modern állam szerepköre nem tisztázódott, még nincs a helyén. Ha megnézzük a témával foglalkozó tanulmányokat, programokat, a különbözõ intézetek, stratégiai kutató mûhelyek válaszait, hogy mit kellene tenni Magyarországgal, akkor nagyon sok mindent látunk, nagyon sok mindent hallunk. De a közigazgatás, a közszféra tekintetében szemérmesen vagy lakonikusan rövidek ezek az anyagok. Vagy szûkszavúan alig mondanak valamit, vagy csak a nagy elosztó rendszerekre kiterjedve és fókuszálva villantanak fel valamit és aztán vége van. Önök persze a makro mellett joggal szeretnék megtalálni és látni önmagukat ebben, vagyis a mikro-t, vagyis hogyan tovább és mi lesz, mi legyen ezzel a szférával.? A korszerû állam funkcióinak felsorolásából nem hiányozhat egy modern feladat- és hatásköri rendszer leírása, felépítése. Tehát tételesen felül kell vizsgálni a tíz, tizenöt, de lehet, hogy húszezer konkrét állami, önkormányzati feladat- és hatáskört. Ezt a fáradságot eddig még senki nem vette magának. Ezt nem lehet megúszni, mert csak ily módon lehet minõségi módon szelektálni, hogy feladat, forrás, hozzárendelt kompetencia, s azokkal mi is legyen? Csak így ér valamit. És itt a jegyzõi szerepkörre csak zárójelben szeretnék utalni. A szegény jegyzõ már maga sem tudja, hogy napjainkban öt, hat, vagy netán hétezer hatásköre, vagy hatósági jogköre van. És akkor nézzük meg, hogy mik ezek a fontos kompetenciák? A jegyzõ – most és korábban – szakfordítói és tolmácsigazolvány kiadásával, látszerész-engedély kiadásával foglalkozik, kisgyermekes anyák jutalmazásával, vagy cukorbetegek anyagi támogatásával, fürdeni tilos táblák kihelyezésével foglalkozik. De még a cirkuszi menazsériához is értenie kell. Ezekbõl az ügyekbõl, amikor a postás szerepkörében kell cselekednie, soha nem lehet jól kijönni, azért, mert 30, 40, meg 50 éves jogszabályok miatt mindez még mindig része a rendszernek. Tehát a jogszabályok alapos, érdemi felülvizsgálatára van szükség. lényeges eleme az ügynek, hogy a közigazgatás tekintetében mindig leegyszerûsítünk. Ha vál33
tozást akarunk, akkor megállunk ugyanannál a gondolatnál és azt mondjuk, hogy létszámot kell csökkenteni, szervezeteket kell megszüntetni, mert túlburjánzott, kiterjedt, s indokolatlan minden. És akkor jön hozzá egy jó komoly fûnyíró, amelyik mindig ugyanugy és könyörtelenül mûködik. A végeredmény az, hogy a rendszer viszont nem mûködik. Pedig itt van minden az orrunk elõtt. Hiszen amit évek óta senki nem tett meg, pedig a személyi állomány errõl a legtöbbet tudja. Azért õk tudják, mert a munkaasztalok környékén jelennek meg ezek a problémák a mindennapokban, hetek, évek alatt gyûltek össze. Az állam mûködése a társadalomnak, az adófizetõknek, a vállalkozóknak mindig olyankor kerül nagyon sokba, amikor az államgépezet indokolatlanul jön mozgásba. Azzal, amikor ezreket, tízezreket, százezreket kell szükségtelenül a hivataloknál sorba állítani. Ilyenkor akkor is engedélyért állítjuk sorba az embereket, amikor azt nem kellene, hiszen elég lenne egy bejelentés, vagy elég lenne a bizalom elve. Ilyenkor, ezekkel, ezekbõl nagyon sok milliárd, akár 50-60-100 milliárd is elfolyik. Mert lopjuk az állampolgár, a vállalkozó idejét. Ugyanakkor ellenõrzésre, megelõzésre a jegyzõnek már nincs ideje és nincs embere, hiszen mi lenne akkor a cirkuszi menazsériával? Miért nem járható út az olcsó közigazgatás téveszméje? Úgy tudom, az MKKSZ korábban egy deregulációs programot is indított. Én azért kaptam fel erre a fejemet, mert ilyen dolgok mentén lehet és kell keresni az elõrelépést, az érdemi megoldást. És itt kell ismét visszautalni a fûnyírásra, amely igen sok kárt okozott a hazai közszektor müködésének. Emiatt nem szabadultak fel a rendszerben meglévõ és szunnyadó alkotó szellemi energiák. Mert senki nem tartott ígényt a személyi állomány kreatívitására, innovációs megújulására. Ebbõl fakadt és fakad az az állandó keserû szájíz, amely miatt mindig csak el kell szenvedni az állítólagos reformokat.Emiatt ahhoz nem kell és nem lehet alkotóan csatlakozni, s azzal – azok rögtönzészserûsége és elõkészítetlensége okán – nehéz azonosulni. Pedig nem olyan bonyolult ez! Ha van mozgástér, ösztönzés és vannak világos célok, akkor a személyi állomány bármikor sikerrel táncba hívható. Tehát a szakmával közösen meg kell nézni, hogy az államgépezet mikor jön indokolatlanul mozgásba. És itt aztán van és lenne mit keresni. De az olcsó közigazgatás igénye, a fûnyírás nem vezet sehova, az egy téveszme. A közigazgatás beruházást és törõdést igényel. Ha ezt és a figyelmet megkapja, azt hatékonysággal, teljesítménnyel megszolgálja. A magyar közigazgatásnak ebben, és nem a létszám, s nem a szervezetek számának ötletszerû csökkentésében van az igazi tartaléka. Meg még rengeteg minden másban. De az már egy másik elõadás idejét tenné ki. Az állami funkciók, feladat és hatáskörök tételes felülvizsgálata után jöhet a szervezeti rendszer. Mert egy modern állam úgy mûködik, hogy vannak a feladatok és a hatáskörök, amelyek leképezik és megvalósítják azt, ami az állam rendeltetése: a 34
közjó és a közérdek szolgálata. Ehhez kellenek a szervezetek, mert azok látják el a jogszabályok – a kritikusan átrostált és megtisztított joganyag – alapján a feladatokat. És a szervezeti rendszer kialakítása során lehet és kell dönteni a helyi, a területi és a központi közigazgatás közötti munkamegosztásról. És ne csináljunk, nem csinálhatunk olyan regionális átalakítást, amelyben a régió kompetenciát sem kap, forrást meg még inkább nem, mert semmi tartalom nincs a csupán elméletileg kigondolt funkcióban. Ebbõl adódóan persze most mindenki csalódott. Nem ér semmit az olyan legjobb szándákú átalakítás – lásd a 2118-as erre vonatkozó kormányhatározatot –, amikor a köztisztviselõk többsége nem azért nem tudta jó érzéssel támogatni ezeket a folyamatokat, mert reformellenes lenne, hanem azért, mert soha nem tudta, hogy mi és miért történik vele aznap, vagy másnap, a jövõ héten, vagy azt követõen. Magyary Zoltánnak teljesen igaza volt, amikor azt mondta: a közigazgatás kormányzati programjai, reformjai mindig a köztisztviselõk személyén fordulnak meg. Ha a köztisztviselõ érti, hogy mi miért történik, akkor hozzáadja azt a pluszt és odateszi magát, de ha nem tudja, hogy mi történik, akkor csak elszenvedi a helyzetet. Ez rengeteget levett és elvesz még a legjobb irányú törekvésekbõl is. A szervezet mûködésének persze meghatározó eleme az emberi erõforrás. Amikor az íróasztal másik oldalára megyek, s ott beleülök az ügyfél székébe és végiggondolom a folyamatokat, a jogszabályokat, abban kell gondolkodnom, hogy ne ügyeket intézzek, ne aktákat, hanem azok mögött embereket lássak, problémákat oldjak meg. Ha így szervezem a mindnnapi tennivalót, ha így állok hozzá, akkor ez a dolog mûködni fog és akkor azt mondják majd az emberek is, és úgy érzik, hogy róluk szól a mi munkánk. Vagyis nem árt meg senkinek egy kis önkritikus empátiakurzus, tehát üljünk mindig, vagy legalábbis néha az ügyfél székébe. Ha tisztázottak az állami funkciók, a feladatok és a hatáskörök, van ezt szolgáló szervezeti rendszer, s megteremtettük a racionális mûködés eljárás és feltételrendszerét, akkor jöhet a személyi állomány. Amely ebben a kontextusban rendszerszerûen azért van a végén, mert csak az elõbbi rendszerelemekhez képest és azokhoz lehet hozzárendelni és értelmezni a személyi állományt. Egy olyan személyzetet, amely felemeli és tartalommal képes megtölteni ezt a most kissé hitehagyott és leértékelõdött hívatást. Azt a hívatást, amely Magyary Zoltánnal szólva: a közösségért van. Egyébként van valami jelképes abban, hogy az Európai Unió 27 tagállamában ma közel 50 millió állami alkalmazott áll 500 millió ember szolgálatában. Ha valami méltó tartalmat és missziót adhat e szakma távlatainak, presztízse megerõsítésének, úgy gondolom ez mindenképpen az. Ebben érdemes résztvennie mindenkinek, aki ezt a hívatást választotta. A közigazgatás sajátosságai mellõzhetetlenek Tudjuk, megtanultuk, s nem vitatjuk, napjaink indokoltan felvetik a közigazgatásban is az üzleti módszerek alkalmazásának igényét és követelményét. Senki nem 35
vitatkozik azzal hogy Magyarországon is helye, szerepe van és szinte szükségszerûség is az, hogy behozzuk a menedzsment módszerek közül azokat, amelyek valóban továbbfejlesztik ezt a rendszert. Amelyek hozzáadnak, amelytõl jobb lesz, amelytõl valóban szolgáltatni tud és képes végre. De azt nem lehet megtenni, amit az utóbbi idõben többször elkövettünk. Az történt, hogy a közigazgatásra, erre a nagy szürke elefántra rá akartunk erõltetni egy olyan pólót, amire az van ráírva: TÉR. Hiába láttuk és többen mondtuk, hogy nem tudja felvenni, mert egy nagy szürke elefántra nem lehet egy zsiráfra, vagy kecses gazellára gyártott konfekció T-shirt-t ráadni. De aztán mégis fel kellett vennie.Aztán persze szétrepedt, elszakadt. S hogy miért? Azért, mert ha a közigazgatás sajátosságait nem vesszük figyelembe, akkor minden új gondolat csak lejáratódik, megbukik. Mi tudtuk, s mostmár meg is tanultuk a személyi állomány esetében a legjobb szándék ellenére sem tud bármilyen metodika alkotóan, kiteljesítõen, értékszerûen mûködni, ha a törvényszerûségeket nem vesszük figyelembe. Igenis figyelembe kell venni, hogy a magyar közigazgatás is, mint mindenütt a világon egy bonyolult rendszer, vagyis egy nagy szürke elefánt. A hasonlat nem a közigazgatás lomhaságát, hanem annak komplexitását, bonyolultságát akarja érzékeltetni. Azt a sajátos rendszerszerûséget, amely megvan minden közigazgatásban. És ahhoz, hogy ez a közigazgatás és ez az elefánt jól tudja abszolválni a TÉR, vagy a menedzsment-módszerek bármilyen aspektusának, vagy metodikájának vizsgáját, ahhoz a fülébe kell súgni, miért akarjuk ezt esetében alkalmazni, s mit akarunk vele elérni. S azt is fülébe kell tudni sugni, hogy mik azok a dolgok, amelyek miatt neki ettõl jobb lesz. Mert azzal szerintem ebben a teremben senki nem vitatkozik, hogy aki többet teljesít, az igenis többet vigyen haza a borítékban. Az MKKSZ mindig is azok közé tartozott, akik ezt az álláspontot képviselték. De a gyakorlat igazolta, hogy ebbõl mi nem lett, ugyanakkor akár lehetett volna… Két súlyos hiba lett elkövetve: 1. Nem néztük meg, mi volt korábban, mihez lehet kapcsolódni, vannak-e alapok és tapasztalatok? 2. Nem vettük figyelembe azokat a szakmai sajátosságokat sem, amelyek szerint ez nem egy üzem, nem egy vállalat, nem az ipari menedzsment szféra, hanem a közigazgatás, amely sokkal bonyolultabb, más megközelítést ígénylõ rendszer. Az MKKSZ Akadémiának ez a fórumsorozata egyébként azért jöhetett létre, mert az MKKSZ megértette, mennyire fontos a szociális párbeszéd, a másik véleménye az Európai Unió közigazgatási, közszolgálati vonatkozásairól. Megértette az ezzel összefüggõ kihívásokat, az EU mûködésének közigazgatással kapcsolatos sajátosságai megismerésének és katalizálásának fontosságát. Az EU-ban ugyanis a közigazgatásra nincs egységes acquis, az EU közigazgatása sajátosan formálódik ajánlások, indirekt jó gyakorlatok és alkotóan elõremutató orientációk mentén és jegyében. A közös érdekeltségû törekvések között kiemelten fontosak a jó szabályozási programok, az innovatív közigazgatási projektek megalkotása és azok megvalósítása, a humán menedzsmentben a teljesítménykövetelmények és a menedzsment-módszerek alkotó módon és a sajátosságok figye36
lembe vételével történõ elterjesztése. S e területen rendkívül fontos a szakmai sajátosságok figyelembe vétele, ezért sikeresek az EU-ban ezek módszerek. S végül, persze nem utolsósorban a szociális párbeszéd. Örülünk annak, hogy ebbõl az aspektusból mi is hozzájárulhattunk a közös gondolkodás folyamatához. Mielõtt kezdõdött ez a rendezvény, szót váltottunk Dr. Latkóczy Antal (ODÉSZ) szakszervezeti elnök barátommal, akivel a jogszabályok nagy számáról, mondhatni dömpingjérõl beszélgettünk. Ennek kapcsán nyomban eszembe jutott az az európai mondás, amely szerint: ...nagyon sok és a legjobb törvények mellett is lehet csapnivaló egy ország kormányzása, ha rosszak a köztisztviselõk. Ezzel szemben kevésbé jó törvényekkel is lehet igen jól kormányozni, ha jók a köztisztviselõk.. Én ebben hiszek, s ha sokan érzünk így és megvan Önökben a megújulási készség, akkor lesznek még a magyar közigazgatásnak szép napjai! S ebben Önök a meghatározók, Önök a fontosak!
Sallai Linda biztosítási szakértõ, CIG Pannónia Életbiztosító
Korunk kényszere az öngondoskodás erõsítése Közgazdász vagyok és jelenleg a Pannónia Biztosítónál biztosítási termékfejlesztõként és biztosítási matematikusként dolgozom. Úgy gondolom, hogy napjainkban, de kiváltképpen a gazdasági válság idõszakában nagyon fontos az öngondoskodásról, az egyéni válságkezelési problémamegoldásokról beszélni. Nyilvánvaló, hogy egyéni szinten, háztartási, mikroökonómiai szinten kevéssé van ráhatásunk arra, hogy az ország gazdaságával mi történik, mégis lehetõségünk van arra, hogy saját magunkról és szeretteinkrõl gondoskodjunk. Ahogy itt is hallottuk, már a kétezres évek elején látható volt, hogy hosszú távon semmiképpen sem lesz fenntartható a nagy hitelállomány, a magas költségvetési hiány. Úgy gondolom, hogy ez nemcsak a pénzügyi világrendre, de egyéni szinten is ugyanúgy elmondható, hiszen az olcsó hiteleknek köszönhetõen teljes mértékben elterjedt egyéni háztartási szinten az, – nemcsak Magyarországon, de világszerte – hogy rengeteg hitelt vesznek fel a háztartások és tulajdonképpen jelenlegi fogyasztásuk egy részét hitelbõl finanszírozzák. Ez tehát azt jelenti, hogy a rendelkezésükre álló jövedelembõl nemhogy nem takarítanak meg, de tulajdonképpen adósságot halmoznak föl. Ezzel párhuzamosan természetesen folyamatosan hallunk elsõsorban a magyar nyugdíjrendszerrõl és különbözõ ezzel kapcsolatos megélhetési problémákról. Ezek mind azt vetítik elõre, hogy öngondoskodásra szükség van, hiszen az állami ellátás nem teszi lehetõvé, hogy aktív korunk után, például nyugdíjasként is 37
