Megrázóan egyszerűen... pontos költőiséggel (Tar Sándor két német könyvének kritikai fogadtatása) • Tar Sándor: A mi utcánk (németül: Egy sört a lovamnak). Fordította: Hans Skirecki. Volk und Welt Verlag, Berlin 1999. 228 oldal, 32 DM. 234 ATS. • Tar Sándor: Szürke galamb. Bűnregény. Fordította Krisztina Koenen. Eichborn Verlag, Frankfurt am Main 1999. 304 oldal, 39,80 DM. 291 ATS. Egy város, melyben járvány tombol és rendkívüli állapotok uralkodnak, olyan, mint egy nagy, kísérleti laboratórium (...) - klasszikus alaphelyzet sok nagy író számára, Camus-től Saramagóig. Tar [a Szürke galambban] úgy vetíti szemünk elé a sivár magyar kisváros jeleneteit, mint egy-egy rövidfilmet. A város külsőleges hanyatlása lakói belső romlottságának felel meg. Természetesen sokféle olvasata lehetséges ennek a történetnek. (...) Csak éppen a miértek maradnak homályban: egy vad, zűrzavaros, nyelvileg hatásos és konzekvensen komor városi apokalipszis, mely nem köthető a politikai “itt és most”-hoz, de sokféle asszociációt kelt. A Szürke galambbal szemben az A mi utcánk úgy hat, mint egy falusi idill a XIX. századból. A poros faluban valaha agyagtéglákat égettek. Központja egy lerobbant kocsma, melyben Piroska a faluszerte ismert alkoholistáknak már hajnalban töltögeti a pálinkát, és az isten tudja, honnan származó bort. Az improvizáció örök, az idő megállt: ez a hely sosem lesz egy global village, és ezek az emberek sosem lógnak majd a világhálón, hanem örökké csak a borosflaskán. Feltételezhető, hogy Tar, aki 1941-ben Kelet-Magyarországon született, gyermekkori emlékeit építi írásába, és ennek a történelemből kiszakított, koszos és reménytelen közösségnek is megvan a rejtett varázsa. Olyan emberséges, mint amilyen embertelen a járványtól sújtott város. A falu, mint egy csillogó fosszília, megmarad az utókor számára. (Ingeborg Sperl: Városi apokalipszis, számtalan asszociáció. Tar Sándor a mélyben rejtőző humanitásról ír. Der Standard, 1999. október 9.) Tar Sándor briliánsan megírt 1996-os regénye [a Szürke galamb]egyfajta ironikusposztkommunista Doktor Mabuse-mítosz, egy mai magyar várost ábrázol a rendszerváltozás után - a szociális szituációt néhány precíz vonással rajzolja meg. (...) Ez a köztes birodalom, melyet Tar biztos kezű környezetábrázolásai, lakókonyhái és a hivatalok mindennapjait ábrázoló képei megóvnak attól, hogy elcsússzanak valamiféle absztrakt abszurdba, egyszerre
gonosz mese és nyugtalanítóan realista ábrázolás. (...) Az olvasó, akit a szöveg ide-oda rángat a hihetetlen és a nagyon is hihetô jelenségek között, ráébred, hogy a társadalmi csoportosulások átformálódását látja: a gépezet végleg túlterhelődött, az amúgy mindennapi őrület elérte a kritikus mennyiség határát. Mindez gyakran groteszk módon komikus. Az 1941-ben született szerzőnek, aki technikusi foglalkozásai után csak 1990 óta dolgozik íróként, és akinek Magyarországon nyilvánvalóan megérdemelten nagy sikere van, németül most egyidejűleg megjelent egy 1995-ös regénye is, A mi utcánk. Mindkét könyv fordítása már amennyire ezt egy magyarul nem tudó recenzens gyaníthatja - kiválónak tűnik. A mi utcánk egy, a lehető legnagyobb szegénységbe süllyedt mai falusi utca - művészien egymás mellé illesztett, egymást kölcsönösen megvilágító portrék segítségével kirajzolódó - krónikája. Ez az utca már csak pár méternyire húzódik a végső elkeseredéstől, de Tar gyakran ezt is komikusan ábrázolja, egy érzéketlen miliő lakonikus komikumával, ahol már alig van mit veszíteni. Egyébként a könyv fülszövegében a kiadó nem riad vissza az "elpusztíthatatlan humor" bugyuta kliséjétől, ami pedig a német nyelv egyik legkínosabb frázisa, erre a falura pedig különösen nem illik. Itt ugyanis pontosan a vidéki élet lepusztultsága jelenik meg, amirôl azt mondhatnánk, olyan végleges, hogy az szinte már komikus. A Szürke galamb ezt a komikumot viszi be a városba, a patológiai osztályra, a rendőrkapitányság pincéjébe, ahol fenyegetővé válik, és végül egyesíti egy posztmodern detektívregény meg-megakadó rejtvénylogikájával. (Joachim Kalka: Egy ló sötéten látja a jövôt. Káosz az alvilágban: Tar Sándor a bűnözésről mesél. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1999. október 12.) A Németországban eddig kevéssé ismert Tar Sándor most egyszerre két regénnyel mutatkozik be a német olvasóközönségnek. Tar könyveit, melyek közül nem mind jelenhetett meg a Kádár-korszakban, 1996 óta már több európai nyelvre lefordították, és többször ki is tüntették őket. A most németül újonnan megjelent 1995-ös és 1996-os regényeken egyaránt jól kimutathatók Tar erősségei és gyengéi. Kezdjük a gyengékkel: Tar bűnügyi regénye, a Szürke galamb nagy csalódást jelent és ezt még a becsvágyó alcím, a Bűnregény is alig enyhíti. A tág perspektívájú regénykezdésben az olvasó mintha Camus Pestisének folytatását vélné felfedezni, de ez a hangulat már néhány oldal után elvész. A regény cselekménye hamar egyszerű krimivé halványodik. Valamiféle titokzatos járványról van szó, támadó kedvű galambokról, egy bűnszövetkezetről, mely újsághirdetések útján keresi ügyfeleit, tébolyultakról és nem kevésbé őrült rendőrökről. Jó és
Rossz összekeveredik, a határok elmosódnak, a "good guy"-ról kiderül, hogy ő a "worst boy". Ennyi. Tar ábrázolása akkor válik pontosabbá, mikor arról ír, amit jól ismer: a vidék szociális és kulturális teréről, legyen az egy falu vagy egy kisváros. A mi utcánk olyan panorámát tár az olvasó elé, melyben megannyi kis személyes dráma történetén és elbeszélésén keresztül rajzolódik ki a teljesen elmaradott és kilátástalan szerencsétlenség képe. A könyv középpontjában azoknak a vidéki embereknek a nyomora áll, akik örökké ugyanolyanok maradnak, bárhogy változzanak is a világtörténelmi rendszerek. Az ország, a vidék és a szűkösség átka örök. Az emberek szeretnének kitörni ebből, de nem tudják, hogyan... Tar könyve, mely kerüli a műfaji megjelölést, a XIX. századi népies realista falusi történetek legjobb hagyományait követi, azon falusi, illetve kisvárosi történetekét, melyeknek a lakonikus elbeszélői hangnemben rejlik az esztétikai többletértéke. Ez a hangnem szürkén rajzol a szürke alapra - siváran hétköznapi szín és hangulat, mondja Hegel - valahol félúton az idealizáció és a kritika között. (...) Nincs kiút - nem látszik a fény az alagút végén, az utca végén, melyben a sarki kocsma áll... (Werner Jung: Kilengések az elmaradottságban; Vidéken még nem köszöntött be az új kor: Tar Sándor két új regénye. Die Tageszeitung, 1999. október 13.) A Szabados család éppen ebédel egy szép vasárnapon, a kislányuknak születésnapja van. Aztán Adél hirtelen hányni kezd. Váratlanul zúdul a városra a vész, betör az emberek hétköznapjaiba, elkapja őket, mint a hidegrázás. Az egész Hitchcock Madarak című filmjére emlékeztet, arra a nyomasztó, egyre növekvő feszültségre, mikor a természet fellázad, rettegésbe és félelembe taszítva egy álmos kisvárost. Tar Sándor regényének, a Szürke galambnak a cselekménye hasonlóan indul, de hamarosan egyértelművé válik, hogy az állatok egymás közötti érthetetlen mészárlása itt csak válasz a pályájukról kisiklott emberek gyilkos garázdálkodására. Tar Sándor, aki "apokaliptikus íróként" egyike a legfontosabb mai magyar szerzőknek, ezzel a regénnyel reagál a rendszerváltás utáni magyar társadalom elhajlásaira. Tettes és áldozat, rossz és jó helyet cserélnek, a határok elmosódnak. Kirajzolódik az általános erkölcsi hanyatlás nyomasztó képe. (...) Az olvasónak nem könnyű áttekintenie az egymást kergető eseményeket, mivel a szerző agyafúrt vágási technikával illeszti egyik jelenetet a másik mellé hosszú mondataiban. Tar mégis mindig távolságot tart elbeszélése tárgyától - fekete humora
és
finom
iróniája
segítségével.
Kafkai
formátumú
regény!
Tar Sándor, akit több díjjal is kitüntettek már Franciaországban, Angliában és Finnországban,
bizonyosan
Németországban
is
hamar
olvasókra
talál
majd.
(Stefan Lutz: Ki a jó és ki a rossz? Tar Sándor Szürke galamb című regénye egy városról, ami a feje tetejére állt. Berliner Morgenpost, 1999. október 13.) Tar
Sándor
regényében,
a
Szürke
galambban
világ
és
alvilág
megkülönböztethetetlenek. A kettő keveredéséből egy új rend keletkezik, melyben egykori börtöntöltelékek, elbocsátott titkosügynökök és titkos társaságok új megélhetést kereső aktivistáinak sötét igazsága uralkodik. Mindenkiben ott lakozik a gonosz. A
kegyelem
fogalma
ebben
a
rendszerben
nem
értelmezhető.
Tar Sándor gépésztechnikus és szabadúszó újságíró ollóval a kezében mesél. A világot rémítő epizódokra szabdalja, melyek önmagukban teljesen értelmetlenek. Mintha egy halom kivágott újsághír közül válogatnánk. Az őrület mozaikja. Csak az előtt bontakozik ki egy összefüggő történet, aki figyelmesen lapoz előre és vissza a könyvben, és a nevek és helyszínek segítségével csoportokba rendezi az egyes eseményeket. A történet olyan rafináltan szövődik, mint egy számítógépes játék, ahol még a látszólag legértelmetlenebb részletre is figyelni kell. És ha valaki a regény elolvasása után felnyit egy napilapot, hirtelen világossá válik előtte, hogy a szerző a valóságot képezte le. "Amikor Wladimir Possudarow álomittasan kitámolyog a házból, először csak az autójára gondol. (...) Aztán belebotlik egy kisfiú hullájába. Hogy a szomszéd ház már nem áll, azt csak néhány másodperccel később veszi észre (...)." Ezek a mondatok az 1999. szeptember 14-i Süddeutsche Zeitung egyik riportjából származnak, mely a moszkvai bombamerényletekről számol be, de éppúgy állhatnának Tar Sándor könyvében is.(...) [A mi utcánkban] is a mindennapok zűrzavaros szerencsétlensége jelenti a témát. Az áldozatok ezúttal nem a kelet-európai társadalmi változások sötét nyertesei és azok bűntársai, hanem azok, akik a maffia és a globalizáció gépezetébôl kihullottak, a használhatatlan söpredék. Ezek közé a reményvesztettek közé tartoznak egy Debrecen körzetében fekvő, a magyar-román határhoz közeli falu félreeső utcájának lakói. Majdnem mindannyian munkanélküliek és piások. (...) Míg a Szürke galambban Tar a hét négy napján bemutatta nekünk a bűnözés tarka színekben játszó világát, mely a francia Daniel Pennac regényeinek katasztrófikusan groteszk párizsi alvilágára emlékeztetett, addig ebben a könyvben a nyomor minden lehetséges válfaját összegyűjti, egészen a Becketthez illő jelenetekig fokozva a
felsorolást. A könyv a "Görbe utcá"-ban uralkodó viszonyok ábrázolásainak gyűjteménye. A rövid fejezetek családi aktákat és riportokat tartalmaznak, melyek azt a benyomást keltik, mintha a riporter a szomszédok nyilatkozataiból állította volna össze őket, melyekben egyes elemek ismétlődnek vagy ellentmondanak egymásnak, és mindig egy újabb szemszögből mutatják be ugyanazt a dolgot. (...) Az élet megállt. Minden kitörési kísérlet zátonyra fut. (...) Egy kezdet és vég nélküli történet, melynek cselekménye sincsen. De minden mocskos zug láthatóvá válik. És ez a világ mégsem komor. Szinte irigyeljük a nyomorultak közösségét a nyertesek rideg single-világa láttán. És irigyeljük azt az országot, amelynek ilyen frissítően gonoszkodó írói vannak. Nevetnünk kell a groteszk helyzeteken és néha a torkunkra forr a nevetés.(...) (Michael Winter: Nincs különbség a világ és az alvilág között. Tar Sándor realista újságírói elbeszélő művészete. A Szürke galamb és A mi utcánk című regényeiről. Süddeutsche Zeitung, 1999. október 13.) Tar Sándor (1941) A mi utcánk című elbeszélői körtáncában nagy szakértőként mutatkozik be. Tudja, hogy miről ír, és mesterien ír. Legyen az hangulatábrázolás vagy egy szereplő portréja, lakonikusan tevődik össze a részletekből a borzongató szépségű szomorúság képe. Tar Sándor lenyúl az egzisztenciális lapály mélyére, ahonnan nyersen, életerősen tör fel az ösztönösség. Ahol már nincs mit veszteni, ott az ösztönök archaikus rendje uralkodik. A disznóól is alkalmas a párosodásra, és még a rokkantakat sem kíméli meg semmi a nemi erőszaktól. Soha senki nem józanodik ki, mindenki a kegyes halált várja. Elkeserít az összegzés. És mégis: még ebben az isten háta mögötti zugban is lobog egy jobb világ iránti vágy. Néha egy pár csendben üldögél a ház előtt, néha fehéren lemegy a nap, és Lakatos a tolószékével szeretne kijutni a nagyvilágba. Tar, aki egymás mellé állítva az egyes képeket - de nem kioktatóan, magasba emelt mutatóujjal - bemutatja a vidéket, ahonnan származik, itt a líraisághoz nyúl, mert ismeri az élet könyörtelen csapdáit. Sehol nincs vigasz. Vagyis: szinte sehol. A falu lakói a pálinkában lelnek rá. A falusiak nyomorult életének azonban megvannak a maga komikusan-abszurd és ártatlanul naiv oldalai is. A fiatal Dezső például abban hisz, hogy egy pénzérme megmentheti őt a szeretettelenségtől. "A szájába veszi, és nem érez semmit." Ilyen tömör mondatokkal végződnek Tar vidéki jelenetei. És ilyen mélyrehatóan. A falusi krónika fanyar költőisége hiányzik Tar Sándor Szürke galamb című thrilleréből. A borzalom nem ismer határokat, és az olvasó megcsömörlene, ha nem volnának a könyvben
olyan különös figurák, mint egy sötét bőrű fiú, akit Négernek hívnak, az ártatlan "Kisherceg" és Malvin őrmester egy parasztasszony stílusában. Hogy a szörnyű borzalmak után családias happy end következik, ez egyike a regény szép meglepetéseinek: Molnár hadnagy, Malvin és a két gyerek váratlanul egymásra találnak. Nem hiányzik a sör és a vodka sem. Tar úgy ábrázolja a bűnt, mint egy "édes" szennyeződést, mely megfertőz egy várost. Az őrület és brutalitás mögött a kollektív mámor titokzatos felfoghatatlansága rejlik, melytől senki nem menekülhet. Egy rémséges titok a hallgatás helyett, mely sokat sejtetően húzódott meg a falusi történet mondatai között. Fantasztikus korkép a lakonikusság helyett, mely a hiteles részletekre fektette a hangsúlyt. A Szürke galamb a rejtelmesség kalkulációjától terhelt. Az apokaliptikus felhajtás eltakarja, hogy az igazán fontos dolgok nem ennyire látványosak. És nagyon egyszerűen elmondhatóak. Olyan megrázóan egyszerűen, olyan pontos költőiséggel, mint ahogyan azt Tar A mi utcánkban teszi. (Ilma Rakusa: Izgalmas vidéki áporodottság. Tar Sándor varázslatos lapálya. Die Zeit, 1999. október 14.) (Mindkét Tar-kötet a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg, a Magyar Könyv Alapítvány Fordítástámogatási Alap segítségével.) A kritikarészleteket válogatta és fordította: Sárossi Bogáta (Forrás: Élet és Irodalom 1999, 43. sz.)
