MEGMOZDÍTOTT KÖVEK Bába Kiadó, Szeged, 2014 Vedres Ferenc – Vedres-Nagy Ibolya Pócsik Olga illusztrációival Ez a könyvbemutató itt Majsán1, különös bemutatkozás. Egy koraszülött könyv bemutatására jöttünk össze a legrosszabbkor. Hiszen ma, itt Majsán és a majsai járásban többfelé intézményi karácsonyozás van ebben az időpontban. Tehát bizonnyal nélkülöznünk kell most sok olyan érdeklődő társaságát, aki egyébként itt lenne vagy legalább itt lehetne. Mégis most jött el ide Pócsik Olga szexi angyalkája Vedresék negyedik kötetének címlapján. Azon a köteten, amelyiknek elvileg még a nyomdában vagy inkább még a lektor és a szerkesztő kezében volna a helye, hiszen a belső címlapra 2014 van írva, mikor még csak 2013-at írunk. Remélem azonban, hogy itt vannak azok, akiknek a dolgok rendje szerint itt kell lenniük. Például azok a helyi alkotók, akik a 2009-2010-es évek fémjelezte közelmúltban formálódott és terveket szőtt helyi alkotókör álmodozói voltak. Vagy a Városi Könyvtár munkatársai, akik azoknak a kezdeményeknek akkoriban legelső bábái voltak. Az akkori helyi alkotói összefogódzás egyik fő bujtogatójaként, aki azóta eltűntem a város kulturális nyilvánossága elől, ennek az egyetlen alkalomnak a visszatérőjeként szeretettel köszöntöm a megjelenteket, mint a meghívó szerint ennek az estnek a házigazdája. Persze az igazi házigazda sohasem az, aki beszél, hanem akié a bor. Aki a szőlőt megtermelte, leszüretelte, a bort gonddal megszűrte és azzal bennünket megkínál. Ebből a szempontból tehát Vedres Ferenc és Vedres Nagy Ibolya, ill. Pócsik Olga ennek az estnek az igazi házigazdája. Mi mindannyian elsősorban a megvendégelés megtiszteltjei vagyunk. Legföljebb vannak köztünk olyan megkülönböztetettek, mint Faludi Éva, Kerpits Miklós és Vagyon Józsi, akik amolyan hivatásos borkóstolói minőségben mutatják meg nekünk, hogy hogyan is kell élvezni azt a hazai bort, amelyből a szerzők jóvoltából részesülni fogunk. Engedjék meg, hogy a beszélgetés előtt köszöntsem a Konecsni Kulturális Központ munkatársait és igazgatóját, akik az est számára a házat szolgáltatják. A szerzőket, Vedres Ferencet és feleségét, Vedres-Nagy Ibolyát, a könyv illusztrátorát, Pócsik Olga festőművészt, valamint a könyv szerkesztőjét, Ruskó Sándort. Rendes körülmények között a szerkesztő nagy úr. Rajta múlik, hogy milyen kivitelben, milyen minőségben vonul be egy szerzői mű az örökkévalóságba. Hiszen, bár mi magyarok nem vagyunk hozzászokva, hogy a történelem viharai nagyon kímélik a magyar nyelvű írásbeliséget, mégsem csak a jelennek, hanem az akár évszázadokban vagy évezredekben mérhető utókornak is szánjuk az írásműveket. Ezért most mindjárt a szerkesztőt kérdezem a könyv néhány furcsaságáról. Mi a titka annak, hogy 2014 helyett 2013 utolsó napjaiban jelent meg? Mi a titka annak, hogy csak szerkesztője van, lektora nincs? Mi volt a szerkesztő munkája? Ki döntötte el a műcsoportok (szerzők) és ezen belül az egyes művek sorrendjét? Az illusztrációk helyét?
• 1
Elhangzott 2013. december 20-án Kiskunmajsán, a Konecsni György Kulturális Központban.
Anatole France-tól vett mottóval kezdődik a kötet. France egyik versével, akit nem is annyira költőnek, inkább prózaírónak ismerünk. Amint ez a tudatosan választott mottókkal lenni szokott: nincs is semmi véletlen ebben. A kötet Vedres Ferenc anyagát tartalmazó részében is jellegzetesen vegyül egymással az, aminek eddig ismertük Vedres Ferencet, és az, ami iránt ő maga is régtől vonzódik: a költő és a prózaíró. A Vedres-rész szerkezetében ez nagyjából következetesen vonul végig. Annyiból különös módon, hogy nem az eddig elsősorban költő nyilatkozik meg előbb, hanem a prózaíró, azaz általában egy prózai darabot követ egy vers. Ez a nagyjábóli következetesség háromszor szakad meg. Egyszer úgy, hogy mindjárt az elején két prózai darab áll a mottó után, majd az anyag közepén, ill. két vers kerül egymás mellé a végén. A versek azonban itt is önállóbb darabok, hisz mindegyiknek van címe, míg a prózai anyag cím nélkül, folyósabb halmazállapotban veszi körül ezeket a szilárdabb versdarabokat. Mintha falat rakna Vedres Ferenc, amelyben a kő a tömörebb vers, a próza meg a malter. Falat, amelyről nem tudni, emlékmű akar-e lenni vagy rekeszték az elmúlás és az élet közé? Mindkét változat következik a kötetbe fogott anyagból, hiszen a személyes emlékmű összegzés. Füst Milánnal szólva: "Ez mind én voltam egykor!". S valóban: a versekben és a prózai darabokban egyaránt van minden: gyerekkor, szülők, pályaélmények, tanítás, barátok, szerelmek. Egyben azonban határmegvonási szándék is, különösen a két utolsó versben, amelyik szilárdan eldugaszolja az élet és az öröklét közti határt. Igaz, ismét emlékműállításra utaló módon, hiszen az egyik címe "Gyémánt", a másik befejező két sora pedig: "El, már elmehetsz, Dicsőség neked!" – így, kisbetűvel. Miközben mi itt falrakásról, emlékműépítésről beszélünk, magának a kötetnek mégis "Megmozdított kövek" a címe. Nincs itt valami kiáltó ellentmondás? Hisz valóban köveket mozdít és őröl egyúttal a kötet kötőanyagává Vedres Ferenc, amikor a személyes emlékezés mélyeiből élete gyerekkori, ifjú- és felnőttkori élményeit, szüleivel kapcsolatos emlékeit szedegeti elő. Talán nem ellentmondás ez, hiszen a jó kőműves is megválogatja, hogy miből lesz a malter, amelybe beleágyazható a kő, és hogy melyik kő kerülhet egy olyan építménybe, amelyre a nevünket írják fel, immár vissza nem vonhatóan. Ha már a jó mesternél és a válogatásnál vagyunk, szólnunk kell a Vedres-kötetrész válogatási elveiről is. Az Anatole-France-versmottót követő két prózadarab közül az első elmélkedő tézisdarabnak készült, amelyben a szerző mintegy megokolja, hogy miért is mosódnak át egymásba ebben a művében, ahogy más eddigi műveiben is, az idősíkok, az emlékek, az álom és a valóság. Ebben a veretes elmélkedő prózában megfogalmazva ez így hangzik: "Végül is akár álom, akár valóság: az emberhez tartozik, átéli mindkettőt. Ezek az élmények formálják őt, tanulságokat von le belőlük, erre is arra is visszaemlékezik, sorsának részei. A múltunk nem csak az ami megtörtént velünk, hanem az is, ami szüleinkkel, őseinkkel történt." Szinte ennek szemléltetése a következő, akár álomprózának is nevezhető darab, amelyben jellegzetesen szerelmet álmodik egy lánnyal, akit egy tatár nyíl terít le, mielőtt még megölelhetné, majd a gyilkossal neki magának kell megküzdenie. A harc hevében a
2
valóságba, a kollégiumi vaságyba rúg, amitől felébred. Ám annyira mégsem, hogy eloszoljon benne a tűnődés: "Hát ez csak álom volt, vagy valóban megéltem néhány száz évvel ezelőtt?" A bevezető prózai blokk után a majsaiaknak már ismerős "Majsa Rózsa balladája" következik. Időben ez is több száz évre nyúl vissza, emberi térben azonban valójában is túlmegy az egyéni optikán és a közösségi élmény történelmi múlt és jövő dimenziójába helyez el minden továbbit, ami vele magával, szüleivel, egykori munkatársaival, szerelmeivel megesett, s másokkal, majdani utódokkal is megeshet akár. Az emlékező próza logikus része ennek a munkának. Ugyanakkor a látomásos, sőt a tüneménypróza is, amelyben az életterek úgy tűnnek át egymásba, mintha valóságelemek lennének, esetleg azok is voltak vagy legalább is lehetnének, de az álmokban – Vedres Ferenctől tudjuk – mégis olyan valóságdarabok, amelyek részei az életünknek. A város, amelyen úgy lehet átmenni, hogy átszeljük a házakat is, a lakott emberi lakásokat, a bennük élő közösségekkel együtt. Nincs ebben semmi különös egy ember művében, aki már azt a bizonyos emlékművet építi, és már az öröklétbe tart. Az útja egyszerre sietős és ráérős, úgy kacskaringós, hogy térben is nyílegyenes. Amelyben nincsen kijelölt cél, ezért nincsen pontos irány sem, mert a mindenség abban különbözik a mindennapoktól, hogy nincsenek benne konkrét irányok, csak a végtelen. Ezért is van, hogy a kötetbe válogatott Vedres-prózákban is keverednek a mindennapok konkrét, akkurátusan megnevezett irányai az iránytalansággal. Szinte az olvasó már gyanakodni kezd, hogy a szerző túlolvasott lehet útleírásokból, mert olyan akkurátusan jelöl meg olykor teljesen érdektelen helyeket és irányokat, míg máskor, ha az álomban, a látomásokban elindul az örökkévalóság próbarepüléseire – mint "Repülőt vezettem" kezdetű darabjában – nem nagyon számít a határozott cél és az irány. "Búcsúversében" (Erüthrai Sübilla jóslata) olyan szépség-szinteket üt meg, mint amilyet csak a mai magyar költészet "legbátrabb szépség-költője", Simai Mihály legújabb búcsúlírájában lelünk. "Erőt adok neked, Tiéd a szeretet,..." – írja Vedres Ferenc. Ez szellemében tökéletesen rímel a 84 éves Simai egyik, nyomtatásban még meg sem jelent gyönyörű versének két sorára: " s ki úgy szerettem fényedet, én adhatok majd fényt neked". S még a nyelvi sugalmak is hasonlók, amelyeket a két költőember elfogad az anyanyelvtől, hogy méltó és mégse mindenki számára hozzáférhető közösségi hordozóerő közegével juttassa célba a költői szépet, amelyhez hozzáférni az anyanyelv okán nekünk olvasóiknak is jogunk van. "s ha már az Istené leszek, kicsit tán Istenné leszek...", szól az előző két Simai-sor előzménye. Vedres is tudja ezeket az anyanyelvi titkokat. "János" című, egyik legmélyebb versében él hasonló nyelvi eszközzel, amikor így ír: "hol kereszttel keresztel, még akkor is, ha nem él." Annál nagyobb baj, hogy nem akadt kiadó, aki szigorú lektora lett volna azoknak a nyelvhelyességi, stilisztikai, központozási stb. hibáknak, amelyek magától értetődően kísérnek minden nyelvi produktumot, még a költőit is. Még József Attilával is alkudoztak a Nyugat című folyóirat nyelv- és irodalomtudor szerkesztői, hogy a megjelenendő verseket a szükségszerű születési makulákból kimosdassák. Lehet, hogy a szerző hamis hiúságát kíméli, ám a műnek árt az a szerkesztő, aki nem száll harcba magával a költővel annak alkotásaiért.
3
Én, ha rajtam állt volna, harcba szállok Vedres Ferenccel azért, hogy kedvenc köznapi szava, a "battyog" ne szerepeljen négyszer is prózai darabjaiban vagy közel ennyiszer a "jól ellenni" divatkifejezés, továbbá a "kaja" szó vagy kétszer, a "lébecol", a "budi" stb. Kigyomláltam volna az olyan ügyetlen körülírásokat, mint "a hidegtől fényesebbé váló csillagok", a "mélyponton levő év" vagy a "jól leírt szöveggel és szépen kivitelezett képekkel"-félék. Megreguláztam volna a tudálékos-sejtelmes idegen szavakat, hogy János-versében a halál ne gyönyörködhessék a "karmájában", vagy hogy legalább a sparheld "platója" platni legyen. De nem szükségesek a vízió, a szubsztancia, a habitus, a szituáció, a rizikó faktor, a precizitás, az információ sem. Kiadói, szerkesztői bűn, ha egy ilyen költői minőséget elcsépelt közhelyek rontanak le, mint "gazdagodunk vele", az "új tettekre hív" vagy a "kevés hozzá az érték"... Nagy kár a kötet íráshibáiért, hisz ezek a legegyszerűbben, automatikus helyesírás-ellenőrző programmal is kiküszöbölhetők. Ilyet igényes kiadó nem bízhat a szerzőre. Különösen nem, ha az nem amúgy is nyelvvel foglalkozó ember. Mert hát nagy a különbség a "hatot" vagy a "hatott", a "neki ront" és a "nekiront", a "hófutta" és a "hófútta", az "izék" meg az "ízék" stb. között. A "villózó" is helytelen még mindig a "villódzó" helyett, és a "megnéz" vagy a "megnéz magának" sem ugyanaz. A "Mit mondjak,..." divattöltelék pedig elbeszélői tanácstalanságról árulkodik köznapi és művészi elbeszélésben egyaránt. A szerzőket, különösen a "profik"-nál kiszolgáltatottabb helyi alkotókat ilyen "blamáktól" megóvni kiadói, kötetgondozói kötelesség. Részint ezért emlékezem itt keserűen arra a közös kudarcunkra, hogy 2010-ben nem létesülhetett Majsán olyan helyi alkotói műhely, amely a helyi alkotóknak és alkotásoknak szakavatottan és helyben adta volna meg azt az oltalmat, amely a helyi közösségek alkotó erőinek rendesen kijárna. Amely lektorálta volna a helyi alkotóktól származó alkotásokat, és egymás mellett tartotta volna meg, alkotói közösségben az alkotókat. Akik így, a városi szintű összefogás képességének híján szétszéledtek, és magánrepülésben, emberhalászoknak kiszolgáltatva próbáltak magukban, vagy ahogy a Vedres házaspár, kettesben érvényesülni. Kérdés, hogy két nagyon különböző szerző, ha házaspár is, kettesben erősebb vagy éppen gyengébb sugárzású művet hoz-e létre? Kérdés, hogy Vedres Ferencnek valóban Vedres Nagy Ibolya-e az igazi alkotópárja, ha nem Majsai Kincsesláda-szerű, semleges gyűjteménykötetben gondolkodunk? Elvileg bárki bárkivel társítható, csak épp a "páros" sportágakban is vannak bizonyos követelmények, amelyektől gyorsabban, és irányt tartva halad, mondjuk a párosevezős. Ha azonban – a sporthasonlatnál maradva – a párosból az egyik sportoló kajakos, a másik kílbótos, akkor az egyikről könnyen úgy vélnénk, hogy nem tudja a dolgát. Pedig ez esetben mind a kajakos, mind a kílbótos tudja, csak éppen egy hajóban eveznek. Emiatt a kötet hajója nem minden ellentmondások nélkül szeli a helyi halhatatlanság habjait. Vedres Nagy Ibolya kötetbe válogatott anyaga ugyanis egy teljesen más alkatú szerzőről árulkodik, mint amilyen a férje. Hozzáteszem, még ahhoz képest is másról, mint amilyennek legelső írásai alapján megismertem. A Boróka kedves, helyenként Fekete István-osan tiszta és színes elbeszélő stílusához képest itt már egy minden szempontból szigorúbb író asszony áll előttünk. Szigorúbb tartalmiakban és szikárabb, szigorúbb formai tekintetben is. Emiatt nem föltétlenül olvashatóbb.
4
Nyelvezete sokkal egyöntetűbb, mint kötetbeli társáé, kivéve a "Három párna" című írását. Ám tematikai szempontból ez se "lóg ki" a maga kötetrészéből, hisz ezek az írások mind embernevelő, társadalom-jobbító indíttatásból fogantak. Nála ezért érdemes előbb külön tematikailag átfutni az írásműveket, majd összefoglalóan, nyelvezete alapján jellemezni a szerzőt. A kötetben tíz írással szerepel. Ezek címük szerint a következők: Cigánytánc, Giovanni hazatér, Nyaralás szülőkkel, Ébredés, Két szék közül a pad alá, A fény felé, Csak reggel lenne már!, Válaszúton, Giovannira várva, Három párna. A "Cigánytánc" egy iskolás cigányfiúról szól, aki lázasan készül az iskolai táncbemutatóra, ám virágmintás fellépő ingjét tönkreteszi édesapja és ivótársasága, akik a fellépés előtti éjjel a konyhában mulatnak. Már-már füstbe menni látszik minden álom, amikor a véletlen a segítségére siet, bár nem minden angyali közrehatás nélkül. Egyik osztálytársa belázasodik, kedves tanárnénije pedig megszervezi, hogy az ő ingjét kapja meg. A egyéni siker, amely tán elindíthatja az otthoni közegből való kiemelkedés útján, így nem marad el. A Giovanni hazatér nem önálló történet. A Giovannira várva című írás ikerpárja, a női történet férfioldala. A kéziratban nem ebben a sorrendben szerepelnek. A kötetben illogikus a sorrend megfordítása, amit a szerkesztő már a címekből is megérezhetett volna. De a két történet részletei is a kézirat szerinti sorrendben rímelnek jobban egymásra, hisz a Giovanni hazatér a Giovannira várva sztorijának a hazatérő férj szemével látott, befejező részlete. Giovanni maga mögött hagyta kalandos tengerész-életét, kopott vitorlását és megtér elhagyott feleségéhez, aki gyöngéden fogadja vissza élő lányaihoz és cseperedő unokájához a "vén csirkefogó"-t. Novelláiban nem ő az egyetlen "gyenge" férfi, akinek további sorsa az erősebb nő döntésétől függ. A Nyaralás szülőkkel két bakfis és szüleik kapcsolati válságát mutatja be. A lassan nőkké érő kamaszlányok már némi szabadságra vágynak, szüleik korlátozó és egymás iránt se szeretetteljes magatartása mindinkább zavarja őket. Egy balatoni nyaralás meghozza számukra a fiúkkal való finom ismerkedés élményét. Ebben az írásban ugyan nincs pedagógus szereplő, azonban a befejező szentenciákat közvetlenül maga a pedagógus írónő vonja le. A Csak reggel lenne már! a legtöbbszereplős elbeszélése a kötetben Vedres Nagy Ibolyának. Egy hányatott sorsú vállalkozó-gyerek a főhős, aki körül csupa váratlansággal történik az élet. Körülötte az emberek, mint valami bábszínház szereplői, minden előkészítés nélkül tűnnek fel és el. Az első, aki eltűnik az életéből, az csinos anyja, aki egy szép napon elhagyja két gyermekét és férjét. Édesapjuk a nővérével együtt egy nyugdíjas tanárnő gondjaira bízza őket, akit későbbi mostohaanyjuk és nővére ellenszenve Kanadába távolít el, saját, ott élő lányai után, a kisfiú mellől. Mostohatestvérke születik, majd egy mogorva bejárónő gondoskodik róla. Közben édesanyja is férjhez megy, ott is féltestvér születik, így feltűnik Ági mama, a nagyi, akinél végre tán révbe érhet. A nagyi megmentené a drága városi magániskolától, és magához venné falura. Ám a döntő helyzetben levő felnőttek nehezen hajlanak a szeretet szavára. Egy kétségbeesett elbújás, majd egy kutyuska segítsége tán mégis megoldást hoz. Az Ébredés főszereplője nő, aki itt az előző történettel szemben nem a hűtlen fél, hanem éppen az elhagyott. Férje röviddel azelőtt hagyja el az anyát és két leányukat, amikor az asszony számára kiderül, hogy talán mellrákja van. Lidérces álmokból ébred a műtét után, amely mégis gyógyulással és férje visszatértével zárul. Magda nyilván már döntött, de lányaival egyelőre azt üzeni, hogy még "megálmodja", mi legyen az apjukkal.
5
A Két szék közül a pad alá az Ébredés történetének a fonákja. A hűtlen férj monológjából nem csak az ő saját története derül ki, mely az ifjúházas fészekrakás mindennapjaitól a mármár alkoholista hajléktalan állapotba való lecsúszásig vezet. Olyannyira, hogy a férjnek itt már neve sincs. Ebből a történtből világlanak ki a tönkrement házasság köznapi buktatói is. Ezek a jellegzetesen beszélgetéshiányban elszürkülő házasságok menetrendje szerint vezetnek a család felbomlására. Az írás végén alkoholgőzben tűnik fel a végső kiszolgáltatottságba sodródott férfi életében a halovány reménysugár, hogy a rákból mégis felgyógyuló felesége a lányai közvetítésével tán visszafogadja. A Válaszúton című írás /Édesanyámnak/ zárójeles ajánlást visel. Keretes történet, amelynek kezdő szakasza szó szerint egyezik a befejezővel. Ez a "tanárnő" szentenciája, aki személyében meg sem jelenik. Az írás egyetlen szereplője egy öngyilkosjelölt lány, aki áldott állapotban szakadékba akar ugrani. A döntő pillanatban azonban szíve alatt megmozdul a magzat. Ettől visszafordul édesanyjához, aki leányát megértőn zárja karjaiba. Mintegy a sorsvállalásra biztatásul megjelenik az összeölelkező anya és lánya mellett egy fehér cicus, amelyik épp három kiscicáját hozta nekik bemutatni. A Giovannira várva egy olasz csonkacsaládról szól, amelyből ketten hiányoznak. Rosa mama egyik leánya, aki röviddel kisfia születése után meghalt, és a Giovanni nevű férj, aki lányuk halála után tengerre szállt és többé nem adott életjelet. Rosa mama nevelte kisunokáját, sokat mesélve neki édesanyjáról, akinek álmában az egyik esti mesélés után meg is jelenik a fiatal édesanya. A boldog gyerek le is rajzolja, és ezzel megjeleníti a halottat Rosa mama számára is. Az asszonynak ezzel az előzménnyel másnap ki is egészül a család, hiszen csodás módon, sok év után előkerül az elveszettnek hitt férj is. A Három párna nem is elbeszélés, inkább csak első személyű monológ. Egy szülei marakodásába belefáradt fővárosi kamaszlány keserű világlátásának összegzése. Itt van tanár is, az "oszifő" személyében, de az is csak "kenetes dumá"-t hint a jóról és a szépről, aminek a körülötte élő városi felnőttek csak az ellenkezőjét szolgáltatják. Csak édesanyja falun maradt nővére él emberi életet falusi férje oldalán és a kettejük nevelte "normálisabb" gyerekeikkel. S persze a nagyszülők, akik még az ő látogatásainak is örülni szoktak. El is határozza, hogy hozzájuk szökik innen. Az állatias emberek világából csak legemberibb állatját, Dorka macskáját fogja magával vinni. A férfiak és a nők ábrázolásában érthető módon nagyobb hangsúly esik a nőkre, hisz maga az író is nő. A férfiak zömének neve sincs, mint a Cigánytánc részeges apájának vagy Magda elkutyult férjének. Más férfiak neve meg egyenest megváltozik a történet folyamán, ahogy Bodaiból egyszer csak Bodolai lesz. A nők stabilabb képződmények, még akkor is, ha netán romboló oldalukkal szerepelnek az írásokban. Talán csak a Válaszúton című darab öngyilkos anyajelöltjének nincs neve, még akkor sem, amikor már nem csupán magával törődik, hanem vállalja gyermekét. De ő inkább csak "a névtelen kivétel" a nők között. Van azonban egy "nemzetközi darabpáros" is. Egy olasz nevű család, a Giovanni-s két írásműre gondolok. Vajon miért olaszok ők? Van ennek valami konkrét oka, vagy csak a probléma nemzetköziségét akarta jelezni a szerző?
6
Egy további különleges páros érdemel még figyelmet: Vedres Ferencnek és Vedres-Nagy Ibolyának is van egy szinte azonos című darabja: Vedres Ferencnél egy vers viseli a "Fény felé" címet, Vedres-Nagy Ibolyánál egy rövid novella, mely egy idős tanyasi asszony utolsó óráiról szól. Véletlen ez vagy nem? E pedagógiai tézisdarabok nyelvezete külön figyelmet érdemel. Ezekben a novellákban semmi nyelvi szertelenség sincsen. Szabatos, kiszámítható, megbízhatóan pontos nyelvezeten ír Vedresné Nagy Ibolya tanárnő. Különösen jelzős szerkezetein érzékelhető ez a nyelvi korrektség, amely a meglepő helyett inkább a szokványos, de az olvasó számára félreérthetetlen megoldásokat részesíti előnyben. Jelzői ezért még lírai helyzetekben is inkább a korrekt köznyelviség, mint a költői egyéniesség felé hajlanak. Olyan jelzőket használ, amelyeket iskolázott olvasók adott helyzetben maguk is használnának, ezért számukra az író megoldásai nem váratlanok, sőt egyenest az ő nyelvi elvárásukat teljesítik. Ez is egy lehetőség az író és az olvasó találkozására, s bizonyosan itt kereshető az írónő internetes sikereinek egyik kulcsa is. Ennek az iskolázott olvasói elvárásokat beteljesítő korrekt köznyelviségnek a példáit ilyen "biztonsági" jelzős szerkezetek képviselik, mint: "kopott zománcú vízmelegítő fazék"; "rózsamintás fellépő ing"; "pirostámlás szék"; "erős levendula illat"; "éjszakai álomkép"; "fürtös hajú kisfiú"; "két óriásira rajzolt szív"; "felhőtlen jókedv"; "tarka tollú madarak"; "kellemes meleg"; "rendezett, ápolt külső"; "vállig érő, dús haj"; "dermesztő szél; jéghideg vízpermet" stb. Az ilyen jelzős szerkezetek azonban nem mindig ennyire egyszerűek. Az esztétikai tartalom, a leírási minőség tartományának bővítésére az írónő gyakorta tetemesen megnyújtja a jelzős szerkezet kezdete és a jelzett szó közti távolságot. Ebből nem egyszer két, olykor három sornyi, szintezett, többszörösen szerkezetes jelzős füzérek keletkeznek. Világos szerkesztettségük miatt még főmondatrészi beszerkesztettségük se nehezíti megértésüket az ilyen mondatokban, mint: "Marci hamar megszerette a hatvanas évei elején járó, mindig mosolygós, ránctalan arcú, gömbölyded termetű Klári nénit." Az elvárt köznyelvi korrektség és a fürtös szerkezetesség következetes együttjárása ehhez hasonló nyelvi megoldások sorát hozza létre Vedres Nagy Ibolya prózájában: "... egy kétnaponta megjelenő, szótlan, mindig mogorva középkorú bejárónő(t)"; "a már félig eszméletlen asszonyhoz legközelebb férkőzött szörny"; "a mintegy két tucatnyi vicsorgó, rikoltozó, cuppogó és visítozó rémpofa"; "a házból kilépő vékony, talpig feketébe öltözött nőalak(ot)"; "rég nem látott faluja völgyben megbúvó házai(t)" stb. Nem csoda, hogy az ilyen szerkezetes próza rendkívüli módon "írásjelérzékeny". Egy rosszul kitett vagy éppen ki nem tett vessző ilyenkor alaposan zavarba ejtheti az olvasót, hogy miképp is értelmezze az írói szándékot. Bizony még helyesírásban járatos olvasókat is elbizonytalanít az ilyen mondat, mint az alábbi: "A jó ötmérföldnyi út alaposan kimerítette a hosszú, tengeri úttól amúgy is megfáradt öregembert." Egy pillanatra eltűnődünk: vajon ki vagy mi is a hosszú ebben a mondatban?... Máskor az azonos alakú, de eltérő mondatrész szerepű szavak egymás mellé kerülése okozhat zavart az ilyen nagyszerkezeteket tartalmazó mondatok egészének vagy egyes részleteinek értelmezésében: "Felöltőjét vállára vetve lassan ballagott, kopott, itt-ott már lyukas csizmája egyre jobban törte gyalogláshoz nem szokott lábát." Itt az olvasási sebességen is múlik, hogy
7
a vesszőhasználatban bizonytalan olvasó hol is zárja az értelmezési egységeket. Mert a lassabban olvasók ilyen részeket is elkülöníthetnek itt, mint a következők: "felöltőjét vállára vetve lassan"; "ballagott, kopott"; ill. "ballagott, kopott, itt-ott már lyukas csizmája". Az utólagos átértelmezés nyilván tovább rontja az olvasási sebességet és vele tán magát az olvasási kedvet is. A kötetszerkesztőnek és a lektornak ezeket a befogadói problémákat ismernie kell, még akkor is, ha velük maga az író nincs tisztában, hisz nem föltétlenül kell velük tisztában lennie. Érzékeny és munkaigényes beavatkozások ezek, de felelősen, az íróval együttműködve jól elvégezhetők és sokat segítenek abban, hogy értékes írások és mondanivalók eljussanak az olvasók lelkébe, ahová az író szánta őket. Ez a kötet tulajdonképpen háromszerzős. Az illusztrációk szerzőit ugyanis a kiadói gyakorlatban a legritkábban szokták a címlapon megjeleníteni. Erre az impresszumlapon szokás utalni. Ott, ahol a szerkesztőt, a felelős kiadót, az esetleges támogatókat illik megadni. Pócsik Olga neve itt is olvasható, mint a borító tervezőjéé. Ugyanakkor a borítón is szerepel, azonos betűnagyságban a két szerzőével. Ebből arra következtetünk, hogy itt három szerző közös könyvét tartjuk a kezünkben: egy novellistáét, egy költőét és egy festő-grafikusét. Ez a mag abból a szélesebb majsai helyi alkotói körből maradt együtt azóta, hogy 2010-ben egyedül maradtam az önerős kiadású, kommentált helyi alkotói kötet(ek) gondolatával, amely azután mind elektronikusan, mind reményeinkben elszállt. Az azóta megjelent kötetek az irodalmi-esztétikai értékelés nélküli puszta közreadás és a külső támogatásos megjelenés – ők bizonnyal jobban tudják – simább vagy rögösebb útjait járják. Támogatót ezúttal is sikerült találniuk. Dicsérőleg kell említenünk Kiskunmajsa Önkormányzatát, a Jonathermál Zrt-t, a Konecsni György Kulturális Központot és egy magánszemélyt, Beke Csabát. Ez az alkotói hármas ezúttal is a szegedi Bába Kiadóra bízta alkotásának megjelentetését, amely úgy látszik, ezúttal kevésbé szolgált rá a bizalomra. A Kiadónak a könyv hátsó borítóján olvasható kötetajánlója botrányos. Hibái nem foghatók a számítógépes szerkesztés "automatikájára", hiszen nem gépi elválasztáshibáktól, hanem helyesírási, stilisztikai és grammatikai hibáktól hemzseg a szedett-vedett, frázisos szöveg. Nem is túlságosan illő ezért, ha Pócsik Olga szerzői részének ismertetésekor épp ebből a szövegből indulunk ki. Mégis ezt kell tegyük, hiszen épp azt nyomozzuk, hogy mi is az ő szerzői része ebben a kötetben, s ezt a kiadói kötetajánló meg is fogalmazza, ilyeténképpen: "... képeiben mindenkor kifejezi a lényegest és visszatükrözi az adott vers vagy próza tartalmát és mondanivalóját". Mivel itt nem akarunk a kiadói ajánló frázisainak leleplezésével foglalkozni, meg se kérdezzük, vajon mit is kellene ezúttal a "lényeges" fogalmán értenünk. Nézzük inkább azt, hogy mennyire tükrözi vissza "...az adott vers vagy próza tartalmát és mondanivalóját" az illusztráció, melyhez az egyszerűség kedvéért a kötet címlapját is hozzávesszük. S kezdjük mindjárt az utóbbival. A címlapnak eszerint az egész kötet tartalmát kell kifejeznie. Vajon kifejezi-e? Amint már írtuk, a szerzőhármas elvi egyenrangúságát a három név címoldali feltüntetése, ráadásul
8
egyenlő betűmérettel írva, természetesen kifejezi. Más kérdés, hogy a három teljesítmény valóban egyenrangú-e az önértékűségben? Ezt itt nem firtatjuk. A címlap összképében azonban van valami zavaró, ami hamar tudatosul a szemlélőben. És ez a megbillenő kötetcím. A modern építészetben is disszonánsak a megbillenő épületek, mert bár az anyag statikáján uralkodó mérnök dicsőségét hirdetik, mégis bizonytalanságot sugallnak, az egyensúly megkísértését jelentik a természetes érzékű embernek. A könyv vers- és prózaanyagának lényege azonban nem erről szól. Minden pillanatra ugyanis, legyen az akár – hogy Vedres Ferenccel szóljunk – az egész életünk, éppen az jellemző, hogy egyéni vagy páros kötéltáncunkban az egyensúlyt keressük a kimozdító erők szakadatlan erőterében, s vagy mi magunk tartjuk meg magunkat, vagy a társunkat is, vagy ők tartanak meg minket a végzetes lezuhanástól. Hisz épp ez a gyönyörű és végletesen emberi Vedres verseiben és részint prózájában is, hogy a szépség keresésében akár a bűnig, az egyensúlyvesztésig elmegy. És ez a szép Vedresné szigorú, néha már száraznak ható prózájában, hogy a rendet, a szépség létkeretét valahogy mindig helyreállítja. Ebben egyébként a címlap nőalakja telitalálat, hiszen a szépségkeresés egyben nőkeresés is: a megtartó nő keresése mindkét szerző esetében. Vedres Ferenc esetében annak a nőnek a keresése, akiben annyi a testi és a lelki szépség, hogy egy életre magához tudja vonzani a kirepítő erőkkel feltöltött férfit, és energiáit élettermésre, életnevelésre képes fordítani. Vedresné is nagyjából így értelmezi a nőt. Neki ezt ráadásul tudnia kell, hisz nő. Mi férfiak inkább csak sejtjük, hogy mit is keresünk bennük. Az ő női zömmel ilyen rendhelyreállító, erőszelídítő médiumok a férfiatlanná vagy hímnemű öncéllá züllött férfiak korában. Amikor pedig nem ilyenek, akkor van igazi nagy baj, mint a "Csak reggel lenne már!" Bodai-, ill. Bodolainéje miatt. Ezt az üzenetet kiválóan érzi meg Pócsik Olga az omladozó kövekre ültetett, angyalszárnyú nőalakkal. Akiről nehéz eldönteni, hogy a férfi kísértő, fekete árnyéka vetül-e rá vagy pedig saját rosszabbik énje vetül-e ki belőle, mint saját rosszabbik lehetősége?... Érdekes volna végigvizsgáztatni Pócsik Olga kötetbeli képeit abból a szempontból is, hogy vajon mennyiben adják vissza a két nagyon különböző szerzőtárs illusztrálandó műveinek "... tartalmát és mondanivalóját"? Persze, nekünk, olvasóknak bizonnyal örökre titok marad az is, hogy milyen szerkesztői szempontok rendezték el a fekete-fehér grafikákat a könyvben úgy, hogy egyes helyeken két egymással szembeni oldalra is jut belőlük, míg másutt csak két-három oldalanként vagy ennél is ritkábban. Személyes ízlésem szerint ugyanakkor nekem hiányzanak Pócsik Olga színei. A fekete-fehér grafika ugyan olcsóbb, ám Pócsik Olga igaz ereje a színvilága. Önértékűségében is egyenrangú szerzőtárs valószínűleg akkor lesz belőle, ha ezzel az igazán erős oldalával szerepelhet. Ettől függetlenül némelyik rajza kifejezetten költői és pócsikolgás. Ha azonban a könyvet szabadpolcos könyvtárban keresnénk, nehéz dolgunk volna vele. Nem került ugyanis élcím a könyv gerincére, amitől ez a kis kötet elvész a könyvrengetegben a
9
kereső szem elől. Ez kiadói slendriánság. A jobb nyomdákban erre, ha a kiadó és a szerkesztő netán elfeledné, rá szoktak kérdezni. Ez csak a könyv sajnálatosan összedobált összképi benyomását erősíti. Győri-Nagy Sándor kultúrökológus
10
