Megküzdési formák Jókai Mór Erdély aranykora című regényében

Megküzdési formák Jókai Mór Erdély aranykora című regényében Vincze Orsolya, László János PTE BTK Pszichológia Intézet E-mail: [email protected], [email protected]

A történelmi regények a szocializáció egy sajátos területét reprezentálják (Burke, 1945; Bettelheim, 1975). A legtöbb történelmi regény nemcsak esztétikai élvezetet nyújt, hanem a történelem, a kollektív emlékezet játéktere is egyben. Ezek a regények azon felül, hogy bevezetik a befogadót az olvasás művészetébe, a nemzeti identitás kulturális mintáit is közvetítik. Kutatócsoportunkkal arra vállalkoztunk, hogy megvizsgáljuk a legnépszerűbb magyar történelmi regények azonosulásra csábító mintázatait, amelyek – feltételezésünk szerint – sikerességük kulcsa is egyben. A sorban szereplő harmadik legnépszerűbb regény Jókai Mór Erdély aranykora című regénye. A vizsgálat célja a regényben felmerülő politikai (és magánéleti) problémákkal szemben alkalmazott megküzdési stratégiák rendszerének feltérképezése és elemzése volt. Azonosítottuk a leggyakrabban előforduló szereplőket ért fenyegetéseket, valamint a fenyegetésekkel szemben alkalmazott megküzdési módokat. Ezenfelül minden egyes megküzdési mód kimenetelét, hatékonyságát is értékeltük. Így az interperszonális és csoportszintű kapcsolatok konfliktus-mátrixa, valamint a szereplők copingmátrixa alapján a regényben egy jól kirajzolódó coping-modellt kaptunk. Számos megküzdési mód jelenik meg a regényben. Figyelemreméltó, hogy ellentétben a „heroikus történelmi” elbeszélésekkel, a regény sem a konfrontációt sem az instrumentalizációt nem ábrázolja hatékony coping stratégiának. A pragmatista csoport számára egzisztenciális szempontból az elfogadás, valamint az ellenállást követő elfogadás bizonyul a leghatékonyabb megküzdési módnak, noha ez számos esetben az identitás gyengítésével jár. Kulcsszavak: történelmi regény, megküzdés, nemzeti identitás

Fikció és valóság Irodalmi művek pszichológiai értelmezése nem új keletű jelenség. A pszichológiai értelmezésekkel kapcsolatban ugyanakkor fenntartások is megfogalmazódtak. Ulrich (1986) például óva intett az irodalmi művek pszichológiai alkalmazásától. Véleménye szerint nincs rá semmilyen garancia, hogy az ezekben a munkákban ábrázolt viselkedési mintázatok akkurátusan mutatnák be a valóságot, és a bennük megjelenített cselekményszerkezetek valóban felfoghatók lennének a mindennapi élet modelljeként. Hasonló kritikai álláspontot képvisel Potter, Stringer és Wetherell (1984), akik annak ellenére, hogy nem zárkóztak el bizonyos irodalmi művek és más szövegek szociálpszichológiai elemzése elől, vitatták az irodalom mimetikus sajátosságát. A fikció és a realitás világa közti szakadékra a szociális reprezentációelmélet egy lehetséges hidat emelt, amikor Moscovici (2002) a „mentális tapasztalatok” kifejezéssel hangsúlyozta az imaginatív csoportok vizsgálatát az irodalmi művekben, amelyek az empíria szempontjából valós csoportokként foghatók fel és gondolatkísérletek végezhetők velük. Moscovici szerint „ …minden elbeszélés, regény vagy színmű tartalmazza a szerző megfigyeléseinek jegyzőkönyvét valamely osztályról, fontos társadalmi eseményekről, egy korszak szellemiségéről. És érzésem szerint, minden egyes jegyzőkönyv tartalmaz egy pszichológiai vagy szociális elméletet, ami rejtve marad” Moscovici (2002, 142. old.). Ennek megfelelően ezen a területen három lehetséges vizsgálati irányvonalat említ: a) a fikciós művekben ábrázolt kapcsolatok, érzelmek és viselkedési minták szociálpszichológiai magyarázata; b) az irodalmi művek a tudományos gondolkodás forrásai, amelyek feltárhatók a szerző implicit világnézetének elemzése által; valamint c) vizsgálat tárgyát képezheti az a sajátos mód, ahogyan a szerző a különböző szociálpszichológiai elméleteket műveiben alkalmazza. Az író és a tudós elmélete azonban törvényszerűen különböznek egymástól. Kettőjük különbözőségét Moscovici (2002, 143. old.) a tartalom és a forma tekintetében látja. „A tudós elmélete egy olyan forma, amiben a tényeket a legáltalánosabb rendbe helyezik el. Ezzel szemben az író elmélete a tartalom, maga az anyag, amiből az író szereplőit és helyzeteit felépíti, hogy olyan sajátos rendbe állítsa elénk őket, amiről azt mondjuk: ’igen, ez Balzac vagy Stendhal, Hemingway vagy Dickens világa’. Miközben a tudós arra törekszik, hogy az író elméletét racionális eszközökkel a lehető legnagyobb mértékben általánosítsa, gyakran olyan kérdésekkel találhatja szembe magát, amelyekkel a tudománynak korábban még nem

volt dolga. Nem arról van szó, hogy létező pszichológiai elméleteket „fedezünk fel” és írunk le az írók munkáiban, például Dreiser burkolt személyiségelméletét (Rosenberg és Jones, 1972) vagy Jane Austin Büszkeség és balítélet című regényében a szereplők csoportszerűségét (Zöld, 1992), hanem azoknak a szerzői elméleteknek a kibontásáról, amelyek a cselekményt mozgató pszichológiai erőkre vonatkoznak. Elbeszélés és valóságkonstruálás Az irodalmi szövegek alkalmazására, elemzésére nehezedő nyomás az elmúlt évtizedben lényegesen közvetlenebb tudományos megközelítéseket hívott életre, amelyek egyik fő irányvonalát a „narratív forradalom” nyitotta meg. Bruner (2001) a narratív megközelítés egyik atyja a paradigmatikus vs. narratív gondolkodási formák megkülönböztetésével rámutatott arra, hogy milyen szerepet játszanak az elbeszélések a valóság konstrukciójában. Az elbeszélések, mint az irodalom is, lehetővé teszik fiktív világok létrehozását, amelyek csak közvetve, áttételesen vonatkoznak az emberi valóságra. Ugyanakkor az elbeszélő, illetve az elbeszélés befogadója a szereplők világán keresztül a megfigyelés és az introspekció révén, önmaga és a valóság megismerésének eszközeként használja az elbeszélést. „Egy színházi darab vagy egy regény szereplője jól példázza a psziché megfigyelés és introspekció útján zajló kettős olvasásának egyenrangúságát – épp e kettős olvasás révén járul hozzá pszichikai predikátumaink készletének bővítéséhez…Pszichénk kincseinek jelentős hányadát a narrátorok és szereplők kitalálói által elvégzett lélekelemző munkáknak köszönhetjük.” (Ricoeur, 2001, 21. old.). Elbeszélés és identitás A narratív identitáselméletek szerint mind a szociális, mind a személyes identitás narratív formában konstruálódik (Bruner, 1990, László, 2002, McAdams, 2001). Ricoeur (2001) a narratív közvetítés önmegértés-jellegét hangsúlyozza. Önmagunk azonosítása mindig feltételezi a másikkal való azonosulást, amely történeteken, elbeszéléseken keresztül jön létre. A narratív közvetítés szerepe az identifikáció révén kialakult személyiségalakzatok változatainak megalkotása, vagyis az Én harmadik személyű konstrukciója. „Lehetséges világaink”, „lehetséges személyiségeink” kialakításához nemcsak a köznapi elbeszéléseink járulnak hozzá, hanem az irodalmi művek olvasása is – amely a szocializáció egyik folyamata. Mint Ricoeur (2001, 23. o.) írja, “Önmagunk azonosításának folyamatába mindig

belopózik a mással való azonosulás, reális síkon a történetíráson, irreális síkon pedig a fiktív elbeszélésen keresztül”. Annak ellenére, hogy az olvasás általában egy magányos időtöltés, az egyén társadalommal és tágabb értelemben a kultúrával alkotott kötelékének élménye is egyben. Az irodalmi művek esztétikai élvezete mellett, olyan mentális és viselkedési mintákat örökíthetnek át, amely egy nemzet sajátjai. Ebben az értelemben a történelmi regények a szocializáció egy különleges területét reprezentálják, a történelmi múlt tapasztalatainak játékterei. Azon felül, hogy egy korszak ideológiáját, a társadalom portréját, egy nemzet dicső múltját festik le, olyan absztrakt tartalommal is telítődtek, amelyek túlmutatnak születésük körülményein; a nemzet fennmaradásának lehetséges eszközeit szolgáltatják. Történelmi regény és nemzeti identitás Kutatócsoportunkkal arra vállalkoztunk, hogy megvizsgáljuk a legnépszerűbb magyar történelmi regények azonosulásra csábító mintázatait, amelyek – feltételezésünk szerint – sikerességük kulcsa is egyben. A regények kiválasztása kiadási és kölcsönzési gyakoriságuk valamint egyéb médiaadaptációjuk alapján történt1. Az így összeállított listán szereplő első két regény esetében (Gárdonyi Géza: Egri csillagok; Jókai Mór: Kőszívű ember fiai) arra törekedtünk, hogy feltérképezzük a regények szociálpszichológiai kompozícióját, amely megkönnyíti, és vonzóvá teszi a magyar történelemmel való azonosulást. Ilyenformán vizsgálatainkkal megpróbáltuk alátámasztani az elképzelést, mely szerint szoros összefüggés van az irodalmi művek sikeressége és azok identitáskonstruáló kapacitásuk között (László és Vincze 2001; László, Vincze, Somogyvári, 2003). A regények a hősies harc és a győzelmes múlt felelevenítése mellett, a cselekvésekbe kódolt csoporttulajdonságok olyan idealizált és leegyszerűsített mintáit kínálja, ami megkönnyíti az azonosulást. Másrészt - az Egri csillagok esetében - a szereplők kompozícióban vállalt egyoldalúsága narratív eszközökkel teszi hangsúlyossá, hogy együttesen alkotnak egy csoportot, és az olvasóban az együttesen képviselt tulajdonságokból összeálló nemzeti identitást erősítik. A kőszívű ember fiaiban a saját csoport és az idegen csoport idealizált szembeállítása valósul meg, bár a regény “hihetőségét” emeli, hogy a magyar szereplőknek is vannak negatív értékű és kimenetelű tetteik. Ezzel szemben a nem1

A magyar történelmi regények kiadási gyakorisági adatainak összegyűjtéséért Boka Gábornak, az OSzK munkatársának tartozunk köszönettel. Az olvasási gyakoriságra vonatkozó adatokat Nagy Attila az OSzK osztályvezetője bocsátotta rendelkezésünkre. Az Egri csillagok és A kőszívű ember fiai mindkét adatsorban az első két helyet foglalja el.

magyar szereplők csak negatív értékű cselekvésekkel szerepelnek a műben. Ez beilleszthető abba, ahogyan az emberek általában gondolkodnak a saját és a másik csoportról: valószínűleg a csoport tagjai inkább reflektálnak a saját csoport – kevés – negatív vonására, mint a másik csoport pozitív tulajdonságaira. A saját csoportnak az ellenséges csoporttal szemben kontrasztosan idealizált bemutatása a valóságos győzelemhez képest nem csak a kognitív és morális győzelmet biztosítja, de egyszersmind elfogadhatóvá, mi több vonzóvá teszi a felkínált csoport-identitást. A listán szereplő harmadik történelmi regény Jókai Mór Erdély aranykora. A mű témáját tekintve egy sajátos történelmi helyzetet ábrázol; egy korszakot, amelyben a nemzeti identitást két fenyegető nagyhatalom kereszttüzében kellett fenntartani. A vizsgálat célja a regényben felmerülő politikai (és magánéleti) problémákkal szemben alkalmazott megküzdési stratégiák rendszerének feltárása és elemzése volt. Mielőtt azonban bemutatnánk az eredményeket, érdemes áttekinteni a megküzdési formákkal kapcsolatos elméleti és empirikus kutatásokat.

A megküzdés pszichológiai elméletei A megküzdés fogalmára és értelmezésére az elmúlt évszázadban különböző pszichológiai modellek születtek. Az első megközelítések már a pszichoanalitikus munkákban fellelhetők. Az irányzat képviselői elsősorban azokkal az intrapszichikus manőverekkel foglalkoztak, amelyekkel az ego a külvilágból érkező fenyegetéseket kezeli. Freud szerint az ego feladata a külső környezet veszélyeivel szembeni küzdelem. Ha ez sikertelennek bizonyul, akkor az ego védekezésre kényszerül; elhárító mechanizmusai segítségével próbálja helyreállítani a megváltozott körülményeket. Ebben az értelemben az elhárító mechanizmusok nem, mint megküzdési

módok,

hanem

a

megküzdés

sikertelenségének

következményeiként

értelmezhetőek. (Oláh, 1993). A pszichoanalitikus munkák közül a coping fogalmának elemzésével Norma Haan foglalkozott legbehatóbban a védekezés és a megküzdés közti különbség meghatározásával (Haan, 1977). Haan szerint az általa megkülönböztetett négy ego-funkció és az azon belül meghatározott alaptevékenységek az ego közvetítésével megküzdő, védekező és töredékképző módon működhetnek mind extrapszichikus, mind intrapszichikus fenyegetések esetén.

A coping trait modellje hangsúlyozza, hogy az emberek konzisztens stratégiákat, védekező manővereket dolgoznak ki, tanulnak meg a konfliktus kezelésére, és ezeket következetesen alkalmazzák a fenyegető helyzetekben. Megküzdési eredményességük a hatékony stratégiák megválasztására való képességük függvénye (Krohne és Rogner, 1982). Ellentétben a megküzdés trait jellegű értelmezésével, Lazarus (1966) tranzakcionalista modellje szerint a viselkedés a személy és a környezet közötti dinamikus kölcsönhatás eredménye. Lazarus (1966) szerint megküzdésnek tekinthető minden olyan kognitív vagy viselkedéses erőfeszítés, amellyel az egyén azokat a külső vagy belső hatásokat próbálja kezelni, amelyeket úgy értékel, hogy felemésztik aktuális személyes erőforrásait. Az elmélet első megjelenése óta Lazarus (1991) kiterjesztette az érzelemi és a megküzdési folyamatokat egy meta-teoretikus koncepció keretében, amely három alapfeltételezésre épül: tranzakció, folyamat, kontextus. Lazarus (1991) feltételezi, hogy az emóciók a személy és a környezet metszéspontjában jelennek meg, vagyis a megküzdés, mint a személy és a környezet dinamikus kölcsönhatása mindig feltételezi az érzelmek jelenlétét. Másrészt az emóció és a kogníció a megküzdés részeként állandó változás alatt állnak. Harmadszor, egy tranzakció jelentését mindig annak kontextusa határozza meg. A tranzakcionalista modell egyik nagy előnye, hogy részletesen feltárta azokat az alapmechanizmusokat, amelyek a megküzdés folyamatában szerepet játszanak. A modell alappillérét a kognitív értékelés képezi, amely két további folyamatot foglal magába. Az elsődleges értékelés a személyes involváltság, vagyis a fenyegetés mértékére, míg a másodlagos értékelés a lehetséges megküzdési módokra utal. A fenyegetés értékelése mindig az észlelt szituációs nyomás és a személyes megküzdési források együtteséből ered. Lazarus (1991) formális sajátosságokat is megemlít, úgymint az újdonság, a bizonytalanság vagy a kétértelműség, amelyek lényegi szerepet játszanak az értékelésben. Az egyén nagyobb valószínűséggel percipiál egy szituációt fenyegetőnek, ha a környezeti nyomás tényezői bonyolultabbak, kétértelműek és bizonytalanok, mint az egyszerűbb, megfelelő helyi és idői kondíciók mellett megjelenő és megoldható környezeti faktorok

esetében.

A személyes

források

észlelését illetően Lazarus (1991) az

elkötelezettséget és a meggyőződést emeli ki. Az elkötelezettség olyan motivációs struktúrákat reprezentál, mint például a személyes célok és szándékok, amelyek részben meghatározzák a szituációban rejlő fenyegetés relevanciájának percepcióját. A meggyőződés az egyén képességeibe vetett hite. Ide taroznak a diszpozicionális források, mint a kontroll helye, a hatékonyság vagy az önbecsülés. A coping kutatások területén elért eredmények alapján két általánosabb probléma merült fel, amelyek szorosan összekapcsolódva két további kutatási irányt határoztak meg. A kutatók

egyik törekvése arra irányult, hogy megtalálják azokat a csoportosítási módokat, amelyek a további elméletek számára gazdaságosabb, és az empíria számára hatékonyabb egységekbe rendezik a megküzdési módokat. A vizsgálati igényeknek megfelelően számos dimenzionális csoportosítás jelent meg a pszichológiában (Parker és Endler, 1996; Suls és Feltcher, 1985, Schwarzer és Schwarzer, 1996 In: Zeinder és Endler, 1996). Közülük a leginkább elfogadott Lazarus és Folkman (1987) által használt kognitív vs. emocionális alapú osztályozás. A szerzők szerint a legtöbb helyzetben mindkét coping dimenzió megtalálható, mégis a probléma fókuszú megküzdés általában a kontrollálható, míg az emocionális fókuszú megküzdés a kontrollálhatatlan helyzetekben valószínűbb. A megküzdési stratégiák kategorizálása mellett hasonló hangsúlyt kapott a copingfolyamatok és az adaptációs következmények közötti összefüggések megértése és vizsgálata (Lazarus, 1993). A megküzdéssel foglalkozó munkákban magától értetődőnek számított a hatékonyság fogalma, viszont mértékének vizsgálatára csak az elmúlt tíz évben kezdtek kellő figyelmet szentelni. Pszichológiai értelemben az adaptáció azokra a folyamatokra utal, amelyeket a környezeti következmények kezelésére alkalmaz a személy (Lazarus és Folkman, 1984). Ebben a tekintetben az alkalmazkodás egy elért eredmény, amelyet jól vagy rosszul teljesített az egyén. A jelen pszichológiai írások a copingot egy aktív és tudatos folyamatnak tekintik, mely több mint egyszerű alkalmazkodás; az emberi növekedésre, tudás-szerzésre és megkülönböztetésre való törekvés, mely lehetővé teszi számunkra, hogy a folyton változó világban fejlődjünk. Amellett, hogy enyhíti a fenyegetés közvetlen hatását, az ember önbecsülését, a magába vetett hitét, illetve teljességének érzését biztosítja a múltjával és a várható jövőjével kapcsolatban. A coping-kutatás kontextusán belül az „adaptív” fogalom a coping hatékonyságára utal. A vizsgálati eredmények arra figyelmeztetnek, hogy a megküzdési stratégiákat nem szabad előre adaptívként vagy nem adaptívként megítélni. Azzal kell inkább foglalkozni, hogy kinek a számára és milyen körülmények között vannak egy adott coping-módnak adaptív következményei. A megküzdés szociálpszichológiai kerete A megküzdéssel kapcsolatos kutatások a szociálpszichológiában az identitás köré koncentrálódnak. Breakwell (1986) szerint a megküzdés nem pusztán időleges folyamat, hiszen önmaga és következményei hatással vannak az egyén identitásának alakulására. Identitás-fenyegetésről akkor beszélünk, amikor az identitás alakulását vagy integritását fenntartó folyamtatok, - az asszimiláció, akkomodáció és az értékelés – valamilyen oknál

fogva nem tudnak eleget tenni a folytonosság, megkülönböztetés és az önértékelés alapelveinek, amelyek irányítják azok működését. Amikor egy megküzdési mód kudarcot vall, az egyén arra kényszerül, hogy felülvizsgálja identitását. Ez az állandó feedback mechanizmus az identitás alakulásának szerves része. Habár az egyénnek számtalan stratégia áll a rendelkezésére, amelyek segítségével megküzdhet egy fenyegetéssel szemben (intrapszichikus, interperszonális, vagy csoportközi szinten), gyakran előfordul, hogy nem él az összes lehetőséggel, vagy a választása olyan megküzdési módra esik, amely sikertelenséghez vezet. Breakwell egy általános keretben próbálja meghatározni azokat a faktorokat, amelyek kihatnak a coping stratégia megválasztására. Elmélete szerint a megküzdési mód megválasztásának alapvető szempontjai a fenyegetés típusa, a szociális kontextus, az identitás struktúra, és a kognitív források. Ezek a tényezők kölcsönös kapcsolatban állnak egymással. Habár egy fenyegetés személyes és szociális jelentését az uralkodó ideológiák és a beépített érték és hiedelemrendszer nyújtják, mégis léteznek olyan általános szempontok, amelyek alapján osztályozni lehet a fenyegetéseket. Megkülönböztethetjük őket eredetük szerint, ami lehet külső vagy belső, idejük szerint, rövid vagy hosszú távúak, és végül stabilitásuk mértéke alapján is. Mindhárom dimenziónak egyszerre kettős jelentése van; egy objektív és egy szubjektív jelentés. A felosztás előnye, hogy objektív támpontot nyújt a fenyegetések méréséhez, de gyakran előfordul, hogy ezek a meghatározások nem esnek egybe az egyén szubjektív interpretációjával a dimenziókat illetően. Az egyénnek ez az interpretációs szabadsága az egyik olyan lehetséges faktor, amely behatárolja a választás spektrumán az alkalmazható megküzdési módok számát. A fenyegetés típusával kapcsolatos vizsgálati adatok azt mutatják, hogy a belülről eredő, rövid, instabil fenyegetések kognitív és affektív stratégiákat valószínűsítenek, míg a kívülről eredő, hosszú, és stabil fenyegetések gyakran olyan stratégiák előfordulását eredményezik, amelyek inkább a szociális környezetben idéznek elő változásokat. Ugyanakkor nem csak a fenyegetés típusa, de a személy számára elérhető interperszonális kapcsolatok száma és minősége, valamint a csoportban elfoglalt pozíciója is hatással van bizonyos megküzdési módok preferenciájára. Amíg

a

társas

környezet

által

előírt

korlátozások

a

szociális

források

hozzáférhetőségével kapcsolatosak, az identitás felépítése által meghatározott megszorítások a pszichikus erőforrásokra vonatkoznak. Számos vizsgálat bizonyította, hogy azok a személyek, akik a fenyegető helyzetbe kerülés előtt magas önértékelési szinttel rendelkeztek, sokkal gyorsabban és hatékonyabban tudták kiválasztani a megfelelő coping stratégiát – akár kognitív, akár cselekvési szinten (Gergen, 1971). Okkal feltételezhetjük tehát, hogy a

fenyegetést megelőző aktuális identitás minősége hatással van a megküzdési módok megválasztásában. Breakwell (1986) a megküzdési módokra vonatkozó átfogó művében a coping stratégiákat három nagy csoportba sorolta: intrapszichikus, interperszonális és csoportszintű stratégiákra. Az intrapszichikus stratégiák sora az elkerüléstől – ami maga után vonja az identitás érték és tartalmi alakulásának megtagadását – a fenyegetés elfogadásáig terjed. Az intrapszichikus szinten kínálkozó megküzdési módokat alkalmazó személyt szociális környezete – támogatásán keresztül – nemcsak arra ösztönözheti, hogy átértékelje, újrafogalmazza identitását,

de

segítségével

az

egyén

csökkentheti

a

változással

járó

negatív

következményeket is. Hasonlóan lényeges szerepet játszik a társas támogatás az interperszonális stratégiák alkalmazásában. Ha a társas környezet korlátozza a személyt, és ezek a korlátozások fenyegetően hatnak a személy önértékelésére, identitásának folytonosságára és megkülönböztetésére, az egyén interperszonális stratégiák alkalmazása felé fordulhat. Amíg az

intrapszichikus megküzdési módok a kognitív és érzelmi tartalmak

átértékelésen alapulnak, az interperszonális stratégiák olyan viselkedésekre vonatkoznak, amelyek elsősorban „extrapszichikus” módon próbálják csökkenteni a fenyegetést. Az egyén izolálhatja magát a fenyegetés forrását reprezentáló társaktól azáltal, hogy megszakítja a velük való szociális érintkezést, vagy nyíltan szembeszállhat velük. Egy másik lehetséges megküzdési mód a kompromisszum, amikor a személy a szociális pozíciójára vonatkozó sztereotípiáknak megfelelően cselekszik, kivívva ezáltal társas környezetének elismerését. Végül, de nem utolsó sorban, ha más stratégiák kudarcot vallanak, vagy a megelőző tapasztalatok ezt támogatják, a személy az alkalmazkodást is választhatja. Természetesen minden interperszonális stratégiának megvan a maga előnye és hátránya. Habár nem léteznek univerzális kritériumok a coping stratégiák alkalmazására, mégis bizonyos szempontok alapján – stressz-redukció, pozitív önértékelés fenntartása, mások és magunk jólétének biztosítása – a megküzdési módok egyértelműen pozitívan értékelhetőek. Az adekvát coping stratégiák használata számos tényezőtől függ, úgy mint a probléma természete, a reális lehetőségek felbecsülése, az egyén coping kapacitása…stb. A számos változó ellenére, amelyek növelik a lehetséges megküzdési módok spektrumát, az emberek hajlamosak kialakítani sajátos coping stílusokat. Ezek a megküzdési stílusok nemcsak a vélt problémát, vagy fenyegetést, hanem a velük szemben alkalmazható megküzdési módokat is magukba foglalják. Hasonlóan, feltételezhetjük, hogy egy sajátos kulturális környezetben élő csoport nem csak a coping stratégiák széles repertoárját kínálja fel tagjai számára a változó

identitás fenyegetésekkel szembeni megküzdésekhez, de egyben arra szocializálja a tagjait, hogy használják is ezeket a stratégiákat. Vizsgálat A listán szereplő harmadik történelmi regény Jókai Mór Erdély aranykora. A mű témáját tekintve egy sajátos történelmi helyzetet ábrázol; egy korszakot, amelyben a nemzeti identitást két fenyegető nagyhatalom kereszttüzében kellett fenntartani. A középkori Magyarország három részre szakadása után Erdély másfél száz évig önálló fejedelemségként létezett, amely magyar fejedelmek kormányzata alatt laza hűbéri függésben élt az oszmántörök birodalommal. Ebben az időszakban Erdély fontos szerepet játszott a magyar kultúra és identitás megőrzésében. Erre az időszakra utal a regény címe is. A vizsgálat célja a regényben felmerülő politikai (és magánéleti) problémákkal szemben alkalmazott megküzdési stratégiák rendszerének feltárása és elemzése volt. Azonosítottuk a leggyakrabban előforduló szereplőket ért fenyegetéseket, valamint a fenyegetésekkel szemben alkalmazott megküzdési módokat. Ezenfelül minden egyes megküzdési mód kimenetelét, hatékonyságát is értékeltük. Így az interperszonális és csoportszintű kapcsolatok konfliktusmátrixa, valamint a szereplők coping-mátrixa alapján a regényben egy jól kirajzolódó copingmodellt kaptunk. Az erdélyi magyar szereplők számára nyilvánvaló és közvetlen fenyegetést jelent a török birodalom, mivel fegyveres erejük és politikai befolyásuk révén teljes uralmat gyakorolnak Erdély felett, és ez lehetővé teszi, hogy megtoroljanak minden olyan próbálkozást, amely a fennálló rendszer megdöntésére irányul. Emellett a történelmi hagyományok, és a Habsburg fenyegetés indokolttá tehetné egy magyar-erdélyi szövetség létrejöttét, azonban egy ilyen unió provokálná az oszmán birodalmat. Ennek megfelelően három politikai csoport rajzolódik ki a regényben. Az eltérő politikai céloknak megfelelően mindegyik csoportot egy-két főszereplő reprezentál. Az Erdély-párti csoportot, (Erdély teljes függetlenségéért harcolnak) Bánfi Dénes képviseli. A magyar-párti csoportot (Magyarország szuverenitását szeretnék elérni erdélyi segítséggel – a továbbiakban magyar szövetség) Teleki Mihály és Apafi Mihályné reprezentálja, míg a pragmatista csoportot (céljuk az erdélyi béke fenntartása) Apafi Mihály és Apafi István testesíti meg. Módszer

A regény 70708 szóból áll és 19 fejezetre oszlik. Vizsgálatunk során kihagytunk minden olyan szövegrészt, amelyben a) a főszereplők nem jelennek meg, b) a főszereplők interakciót folytatnak olyan szereplőkkel, akik nem tartoznak egyik fent említett csoporthoz sem. A regényben két központi probléma jelenik meg: a) a török hatalomhoz való viszony, valamint b) a magyar szövetség támogatása. Ennek megfelelően vizsgáltuk tovább a három csoport megküzdési módjait. A szöveget epizódokra osztottuk. Az epizódok határait az egyes csoportok képviselői közti interakciók határozták meg. A színben megjelenő új szereplő, egy új epizód kezdetét jelölte. A coping kategóriákat Breakwell (1986) csoportosításának megfelelően alkalmaztuk: Ellenállás: a szereplő szembehelyezkedik mások céljaival Elfogadás: a szereplő alkalmazkodik mások céljaihoz Ellenállás után elfogadás: a kezdeti oppozíció után a szereplő elfogadja mások céljait Nyílt konfrontáció: a szereplő azonnal és nyíltan beavatkozik a helyzetbe, hogy mások céljait megakadályozza, vagy nyíltan kifejezi velük szemben érzett ellenséges érzületét Konfrontáció racionális cselekvéssel: a szereplő a társas normáknak megfelelően lép fel mások céljaival szemben Kooperáció: a szereplő együttműködik másokkal céljai elérése érdekében Instrumentalizáció: a szereplő másokat használ fel (manipulál) céljai elérése érdekében Kitérés: a szereplő nem vállalja a fenyegetéssel szembeni küzdelmet A szereplők által alkalmazott coping stratégiák hosszú távú sikerét a történelmi tények alapján két szempont határozta meg: azok a megküzdési módok, amelyek fenntartják és ezáltal erősítik a csoport identitását (a csoportot alkotó személyek identitását is egyben), valamint a csoport fennmaradását biztosító coping stratégiák Ennek megfelelően a pragmatisták és az Erdély-pártiak esetében a következő kimenetel-mátrixot alkalmaztuk: Pozitív identitás kimenetel: erősíti az erdélyi csoport identitást Negatív identitás kimenetel: gyengíti az erdélyi csoport identitást Pozitív egzisztenciális kimenetel: a csoport fennmaradását biztosítja Negatív egzisztenciális kimenetel: megakadályozza a csoport fennmaradását

Mivel a magyar-pártiak a történelmi tényeknek megfelelően egy tágabb identitáskoncepcióval rendelkeznek, a megküzdéseik identitás kimenetelét eszerint határoztuk meg, míg az egzisztenciális kimenetel értékelését az erdélyi csoport szemszögéből végeztük. A kódolást két független kódoló végezte .76 egyezéssel. Eredmények Az alább bemutatott táblázatok a szereplők interperszonális megküzdési formáit tartalmazzák a magyar szövetséggel és a törökkel hatalommal szemben. Táblázat 1.

A táblázatból látható, hogy a pragmatista csoport nem egyértelműen pártoló álláspontra helyezkedik a magyar szövetséggel kapcsolatban. Azáltal, hogy eleget tesznek a magyarpártiak bizonyos nyomásának, gyengítik az erdélyi identitást, mindazonáltal alkalmazott megküzdési módjaik egzisztenciális kimenetele pozitív – mivel nem csak fennmaradásukat, de Erdély relatív függetlenségét is megpróbálják megőrizni.

2. Táblázat

Az Erdély-párti csoport képviselője Bánfi Dénes egyértelműen elutasítja a magyar szövetséget, és ennek megfelelően minden helyzetben nyíltan fellép a magyar-párti csoport tagjaival szemben. Az erdélyi fejedelemségben, eltérően a kor nyugat-európai gyakorlatától, a főnemesek bizonyos politikai kérdésekben a fejedelemmel egyenlő jogokat gyakoroltak. Bánfi, mint az egyik legtekintélyesebb erdélyi főnemes, kellő hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy meghiúsítsa mind a pragmatikus, mind a magyar-párti csoport politikai terveit. Céljának megvalósításában oly eltökélt, hogy nem veszi észre, küzdelmével a saját életét kockáztatja. A regény végére ugyan sikerül fenntartania az erdélyi csoport identitását, viszont ezért életével kell fizetnie. 3. Táblázat

A magyar-párti csoport két reprezentánsa közül Teleki Mihály céljai elérése érdekében elsősorban olyan megküzdési módokat alkalmaz, amelyekkel manipulálja a szereplők politikai (Bánfi –Béldi) és magánjellegű (Apafi-Apafiné) kapcsolatait. Ezáltal még saját csoportját is megosztja lévén, hogy Apafiné, aki eredetileg minden tekintetben támogatta Telekit (a magyar szövetség érdekében saját férjével szemben is vállalja a konfrontációt), még ő is szembefordul Telekivel. Apafiné

más

módon

próbálja

érvényre

juttatni

törekvéseit.

Apafiné

kettős

csoporttagsággal rendelkezik; egyrészt származása tekintetében a magyar-párti csoport tagja, akiknek céljaiban is osztozik (magyar szövetség). Másrészt házassága révén, valamint férje pozíciójából fakadóan a pragmatista csoport tagja is egyben. Ennek megfelelően kötelességének érzi, hogy segítse férjét pozíciója megszilárdításában – de nem minden áron. Sem Teleki, sem férje pozicionális túlkapásait nem támogatja, még akkor sem, ha ezzel férje vagy származási csoportjának céljait veszélyezteti. A magyar-párti csoport coping stratégiái túlnyomórészt erősítik a tágabb értelemben vett magyar identitást. Azonban eltekintve a rövid távú sikerektől, politikai céljaik sikertelennek bizonyulnak. 4. Táblázat

A pragmatista csoport a coping stratégiák széles skáláját használja a török hatalom politikai nyomásával szemben. Az oszmán birodalom jelenlétét, mint reális fenyegetést az alkalmazott megküzdési módok jól tükrözik. A táblázatból jól látható, hogy a megküzdési módok eltérő értékei ellenére, az identitás fenntartása tekintetében negatív, míg az egzisztenciális kimenetel szempontjából túlnyomórészt pozitív kimenetellel járnak.

5. Táblázat Az Erdély-párti csoport vezetője Bánfi Dénes, a török hatalommal szemben is hasonló ellenállást tanúsít, mint a magyar szövetséggel szemben. A legtöbb esetben konfrontatív megküzdési módot alkalmaz, nemcsak a magyar-párti csoporttal, hanem a törökkel szemben is. Erdély autonómiájáért folytatott küzdelme ellehetetlenítené a török birodalom békés politikai befolyását. Kettős ellenállása így még hangsúlyosabbá teszi az Erdély-párti csoport egzisztenciális bizonytalanságát.

6. Táblázat A török fenyegetéssel szemben a magyar-pártiak aktív ellenállást folytatnak, azonban közvetlenül sosem konfrontálódnak. Egzisztenciális szinten próbálkozásaik sikertelennek bizonyulnak, hiszen nem képesek egyesíteni erőiket az Erdély-partiakkal a török és a Habsburg nyomással szemben, ezáltal helyreállítani az egységes Magyarországot.

Összegzés Fleisher Feldman (2001) szerint a nemzeti identitásról szóló elbeszélések a csoport meghatározó történeteinek sajátos esetei. A csoporttörténetek kognitív funkciója abban rejlik, hogy értelmezési keretet nyújtanak, lehetséges jelentésekkel ruházzák fel az eseményeket. A történelmi regények a nemzeti identitás elbeszéléseinek egy fajtái. Jelen vizsgálatunkban feltételeztük, hogy a történelmi regények az identifikáció számára olyan pszichológiai mintákat nyújtanak, amelyek lényegesek a nemzeti identitás szempontjából. Ebben az értelemben, a regény népszerűsége egyben gyakorlati bizonyíték az adott pszichológiai konstellációk

központi

szerepére.

Ezek

a

pszichológiai

mintázatok

szorosan

összekapcsolódnak a társas környezettel, és a szereplők politikai problémákkal szemben vállalat szerepével és alkalmazott eszközeikkel. Az Erdély aranykora című regény sikerességét részben annak az archetipikusnak mondható történelmi helyzetnek köszönheti, amelyben a magyar nemzetnek két fenyegető nagyhatalom kereszttüzében kellett megőriznie identitását és fennmaradását. Figyelemreméltó, hogy ellentétben a „heroikus történelmi” elbeszélésekkel, a regény sem a konfrontációt sem az instrumentalizációt nem ábrázolja hatékony coping stratégiának. A pragmatista csoport számára egzisztenciális szempontból az elfogadás, valamint az ellenállást követő elfogadás bizonyul a leghatékonyabb megküzdési módnak, noha ez számos esetben az identitás gyengítésével jár.

Bibliográfia Bettelheim, B. (1975) The uses of enchantment: The meaning and importance of fairy tales. Alfred A. Knopf, New York Burke, K. (1945). The Grammar of Motives. Prentice-Hall, New York Breakwell, Glynis M. (1986) Coping with threatened identities. Methuen, New York Bruner, J. S. (1990) Acts of meaning. Harvard University Press, Cambridge Bruner, J. S. (2001) A gondolkodás két formája. In: László J. és Thomka B. (szerk.) Narratív Pszichológia. Narratívák 5. Kijárat Kiadó, Budapest, 27-58. Gergen, K. J. (1971) The Concept of Self, Holt, Rinehart & Winston, New York Fleisher Feldman, C. (2001) Narratives of national identity as group narratives: Patterns of interpretive cognition. In: J. Brockmeier and D. Carbaugh (eds.), Narrative and Identity, Studies in Autobiography, Self and Culture. John Benjamins Publishing Company, Amsterdam, 129-145. Haan, N. (1977) Coping and defending. Academic Press, New York Krohne, H. W. and Rogner, J. (1982) Repression-sensitization as a central construct in coping research. In: H. W. Krohne and L. Laux (eds.), Achievement, stress and anxiety. 167-193. Hemisphere, New York László, J. és Vincze O. (2001) Az újdonság varázsa és a történet öröme. In Pléh, Csaba – László, János – Oláh, Attila (eds.): Tanulás, kezdeményezés, alkotás. Budapest, Eötvös, 1005116. pp László J. (2002) Narrative organisation of social representation. In: J. László & W. Stainton Rogers (eds.), Narrative Approaches in Social Psychology. New Mandate, Budapest, 28-47. László, J., Vincze, O. and Kõváriné Somogyvári, I. (2003). Representation of national identity in successful historical novels. Empirical Studies in the Arts Special Issue, Vol. 23, 1. Lazarus, R. S. (1966) Psychological stress and the coping process. McGraw-Hill, New York Lazarus, R. S. (1991) Emotion and adaptation. Oxford University Press, London Lazarus, R. S. (1993) Coping theory and research: Past, present, and future. Psychosomatic Medicine, 55, 234-247. Lazarus, R. S. & Folkman, S. (1984) Stress, appraisal, and coping. Springer, New York

Lazarus, R. S. & Folkman, S. (1987) Transactional theory and research on emotions and coping. European Journal of Personality, 1, 141-170. McAdams, D. P. (2001) A történet jelentése az irodalomban és az életben. In: László J. és Thomka B. (szerk.) Narratív Pszichológia. Narratívák 5. Kijárat Kiadó, Budapest, 157-175. Moscovici, S. (2002) Társadalom-lélektan. Budapest, Osiris Kiadó Oláh A. (1993) Szorongás, megküzdés és megküzdési potenciál. Kandidátusi értekezés Potter, J.-Stringer, P.-Wetherell, M. (1984) Social Txts and Contexts. Literature and Social Psychology. Routledge, London Ricoeur, P. (2001) A narratív azonosság. In: László J. és Thomka B. (szerk.) Narratív Pszichológia. Narratívák 5. Kijárat kiadó, Budapest, 15-26. Rosenberg, S. and Jones, R. (1972) A method for investigating and representing a person’s implicit theory of personality: Theodor Dreiser’s view of people. Journal of Personality and Social Psychology, 22, 3. 372-386. Ulrich, W. (1986) The use of fiction as a source of information about interpersonal communication: A critical view. Communication Quarterly, 34, 143-153. Zeidner, M. & Endler, N. S. (Eds) (1996) Handbook of coping - theory, research, applications. Wiley, New York Zöld B. (1988) Csoportszerű kompozíció Jane Austin Büszkeség és balítélet c. regényében. Pszichológia, 8, 4. 541-556.

Coping with historical tasks The role of historical novels in transmitting psychological patterns of national identity Orsolya Vincze and János László University of Pécs E-mail: [email protected], [email protected] Historical novels represent a special field of socialization (Burke, 1945; Bettelheim, 1975). Most of historical novels attract their readers not by aesthetic sophistication and excellence, but by providing a playground for experiencing the history. These novels not only introduce readers into the art of reading but also transmit the cultural patterns of national identity. We have analised the most successful Hungarian historical novels with the aim of uncovering what they offer for identification and the mechanisms how they do it. The third ranking novel in the success list is the Golden age of Transylvania written by Mór Jókai. The present study aims at providing an analysis of the coping strategies for revealing the patterns of coping that this novel offers for identification. We identified the threats to the identities of the main characters throughout the novel, and assessed the coping strategies that they employed. We also defined the outcome or efficacy of each coping effort. Thus, from the conflict-matrix of the group relations and interpersonal relations and the coping-matrix of the characters we get a picture on the model of coping projected by the novel. Several coping strategies unfold in the novel. It is noteworthy that as opposed to “heroic historism”, the novel presents neither confrontation nor instrumentalism as efficient coping strategies. It makes the negotiated compliance and other coping strategies of pragmatism the most efficient and attractive.

Key words: historical novel, coping, national identity

1. Táblázat Pragmatisták magyar szövetséggel szembeni megküzdési módjai

Szereplő

Coping

Apafi Mihály Apafi Mihály Apafi Mihály Béldi Pál Apafi Mihály Béldi Pál

Ellenállás után elfogadás (2) Ellenállás (2) Kitérés Ellenállás után elfogadás Nyílt konfrontáció ellenállás(2)

Identitás kimenetel

Egzisztenciális kimenetel pozitív pozitív pozitív pozitív pozitív pozitív

negatív, negatív pozitív pozitív/negatív negatív pozitív pozitív, pozitív

2. Táblázat Erdély pártiak magyar szövetséghez való viszonya Szereplő Bánfi Dénes

Coping Identitás kimenetel Nyílt konfrontáció (5) pozitív(5)

Egzisztenciális kimenetel negatív

3. Táblázat Magyar-pártiak magyar szövetséghez való viszonya Szereplő

Coping ∗

Teleki Mihály Teleki Mihály Teleki Mihály Apafiné Apafiné Apafiné

Instrumentalizáció (Apafi) (4)

Identitás kimenetel pozitív (4)

Egzisztenciális kimenetel negatív (4)

Konfrontáció racionális cselekvéssel (Bánfi) pozitív (2) (2) Instrumentalizáció (Bánfi) (3) pozitív (3)

negatív (2)

Konfrontáció racionális cselekvéssel (Apafi) Nyílt konfrontáció (Apafi) Nyílt konfrontáció (Teleki)

negatív pozitív pozitív

pozitív negatív negatív

negatív (3)

4. Táblázat Pragmatisták törökhöz való viszonya Szereplő ∗

Coping

Identitás kimenetel Egzisztenciális kimenetel

A zárójelben lévő nevek azokat a személyeket mutatja, akikkel szemben a szereplők a megküzdési módokat alkalmazzák

Apafi Mihály Apafi Mihály Apafi Mihály Apafi Mihály Apafi Mihály Apafi Mihály Apafi Mihály Béldi Pál

Ellenállás után elfogadás elfogadás Ellenállás után elfogadás kooperáció Ellenállás Elfogadás Instrumentalizáció Kooperáció

negatív negatív negatív negatív pozitív negatív pozitív negatív

pozitív pozitív pozitív pozitív negatív pozitív negatív pozitív

5. Táblázat Erdély-pártiak törökhöz való viszonya

Szereplő Bánfi Dénes Bánfi Dénes

Coping Nyílt konfrontáció (6) ellenállás

Identitás kimenetel Pozitív (6) Pozitív

Egzisztenciális kimenetel Negatív (6) negatív

6. Táblázat Magyar-pártiak törökhöz való viszonya Szereplő

Coping

Apafiné Teleki Mihály

Instrumentalizáció ellenállás

Identitás kimenetel Pozitív Pozitív

Egzisztenciális kimenetel negatív negatív