ELŐSZÓ Figyelmeztetem az olvasót, hogy a világirodalom egyik leggroteszkebb könyvét kezdi olvasni. Amilyen furcsa a címe, olyanok az egyes fejezetek, a gondolatok, a stílus, az egész könyv. Csak azt ne higgye senki, hogy itt nevetni kell vagy lehet! Abban a fantasztikus, groteszk alakban, akit Papini szédületes írói tehetsége Gógban megteremtett, aki barbárul és modernül, Krőzusként és Lázárként, mint az elállatiasodás és hiperkritika prófétája ágál, a modern élet és kultúra csődje imbolyog. Egy hallatlanul mély szellem szinte emberfölötti kísérlete, hogy egy groteszk, kínos, szinte véres szintézisben egész kultúránkat — nagy személyeiben, szellemi és társadalmi áramlataiban — elfogja és pőrére vetkeztetve bemutassa. Éppen azért ez a könyv minden groteszksége mellett is halálosan komoly könyv. Egy roppant kultúrájú író sírva vigadó vallomása koráról és korának infantilizmusba zuhant szelleméről. Egy kísértetiesen kinyúló óriási kéz, mely századunk falára a pusztulás szörnyű, dermesztő próféciáját írja. Lehet, hogy vannak nagyobb írók és költők Papininál; lehet, hogy Papini munkáiban is van egyenletesebb, simább, irodalmibb alkotás a Gógnál; de nagyobb kultúrájú, szédületesebb és véresebb problémákat görgető író nincs Papimnál ma Európában s barbár szépségű szelleme egy munkájában sem súrol olyan óriási területeket s olyan csillaghullással, mint ebben. Félnem kellett, hogy ebből a pávatollas magyar kultúrából és irodalomból, ahol csak a limonádé és a trágárság a „cikk” és „márka”, elsikkasztják ezt a kíméletlen őszinteségű könyvet, azért vállalkoztam az átültetésére. Nem könnyű munka, de hallatlan élvezet volt. Üzenem mindenkinek: Gógon szabad mosolyogni, de tanulni kell belőle! Nyisztor Zoltán Megismerkedés Góggal Szégyellem megmondani, hogy hol ismerkedtem meg Góggal: egy magán-ideggyógyintézetben. Gyakran megfordultam ott, hogy eltársalogjak egy fiatal dalmát poétával, akit a reménytelen szerelem egy árnyék iránt (szerelme tárgya egy filmcsillag volt s csak a filmről mosolygott rá) őrületbe kergetett. Miután rendszerint nyugodt volt, ennek a fizető bolondok számára alapított intézetnek az igazgatója, aki alacsony termetű, de óriási térfogatú ember volt, megengedte nekünk,
hogy a kertben együtt lehessünk. A cédrusok és vadgesztenyék árnyékában itt-ott kerek vasasztalkák és székek voltak, akár csak egy kávéházban. Fehérbe öltözött ápolók kószáltak fel és le az utakon, az őrködéssel látszólag mit sem törődve. Egy forró nyári nap, mikor én és a poéta éppen beszélgettünk, egy másik vendég közeledett asztalunkhoz. Egy ötven körüli szörnyetegnek látszott és világoszöld ruhába volt öltözködve. Magas, de aránytalan ember volt. Egy hajszál sem volt a fején: se szemöldök, se bajusz, se szakáll. Egy csupasz bőrből álló hagyma, korállvörös kinövésekkel. Az arca sötétvörös, szinte lila hústömeg és igen hosszúkás. Az egyik szeme szép, alig szürkülő égszínkéknek látszott, a másik majdnem zöld volt, sárga teknősbéka tükrözéssel. Négyszögű és hatalmas állkapcsai voltak; duzzadt, de sápadt ajkai valami állandó, aranyló mosolyra nyíltak. Némán köszöntötte a poétát s leült mellénk. Ki se nyitotta a száját, de látszott, hogy nagy figyelemmel kíséri társalgásunkat. Később megtudtam a barátomtól, hogy ez az ember volt Góg. Az igazi neve, úgy gondolom, Gogins volt, de gyermekkorától kezdve mindig Gógnak hívták és ez a becéző név nagyon tetszett neki, mert bizonyos bibliai és legendás nimbust adott neki: Góg, Magóg királya. A Hawaii-szigetek egyikén született egy bennszülött nőtől és egy ismeretlen apától, aki azonban egész bizonyosan a fehér fajtához tartozott. 16 éves korában mint kukta, felszállt egy amerikai gőzhajóra, kiszállt San-Franciscóban és hol itt, hol ott bukkant fel Kaliforniában kalandos körülmények között. Néhány év alatt, senki sem tudja hogyan, összekuporgatott néhány ezer dollárt és átköltözött Csikágóba. Benne volt a business szelleme vagy démona, mert rövid idő alatt a vagyona szinte rendkívüli lett. A háború végén már egyike volt az Egyesült-Államok leggazdagabb embereinek, ami azt jelenti, hogy a föld leggazdagabb embereinek. 1920-ban, a nélkül, hogy nagyobb veszteségeket szenvedett volna, feladta összes vállalatait és a világ minden bankjában szétszórva elhelyezte milliárdjait. — Idáig — mondotta — a pénz gályarabja voltam, ezentúl ő lesz az én szolgám. Nem akarom megvárni, mint a hozzám hasonlóak, míg újra elgyerekesedem, hogy az életet felfedezzem és élvezzem. És ettől az időtől kezdve Góg számára egy új élet kezdődött: a lázas kutatások, világcsavargások, meglepetések, őrültségek és menekülések kora. Sem felesége, sem gyermeke nem volt, de nem hiányoztak mellőle a besúgók, paraziták, bujtogatók, bűnrészesek sem. Hogy tisztán lássunk, gondolnunk kell arra a veszedelmes összetételre, ami benne volt: egy nyugtalan, félvad ember, akinek rendelkezésére állott egy császár gazdagsága. A kannibálok egyik leszármazottja, aki megmaradván a maga durvaságában, hatalmába kerítette a modern világ teremtésének és szétrombolásának legfélelmetesebb eszközét. Mint teljesen műveletlen ember, betekintést akart nyerni egy rothadásba lévő kultúra legrafináltabb áruiba is. Szinte ülve akarta megismerni mindenkinek a hazáját, — ő, akinek igazi hazája nem volt. Származásánál és hivatásánál fogva állati lévén, az epikureizmus minden formáját ki akarta élni. Nekem úgy tűnt fel, hogy ebben az őrült pazarlásban szinte perverzül megsejtette a legszélsőségesebb ideológiákat is, de ugyanakkor megerősödött benne az ő eredeti barbársága. Az agya néha képes volt a legtúlzóbb modernizmusokat is túlszárnyalni, de a lelke szárazabb és kegyetlenebb lett minden anyai ősének lelkénél. Mindazt az ösztönös intelligenciát, ami a milliárdok törvényes rablásához segítette, most arra használta fel, hogy valami lázas szomjúsággal a ritkaság és minden fajta gyönyör iránt, a leghihetetlenebb vágyakban és a leggyalázatosabb s legfantasztikusabb szenvedélyekben élje ki
magát. Ilyen élet mellett hét év alatt eltékozolta vagyonának és egészségének háromnegyed részét. 1928-tól kezdve szanatóriumból szanatóriumba vándorolt, kielégületlenül és türelmetlenül, mindig újra tovább hajtva a változatosság és az újság ingerétől. Az orvosok mindent elkövettek, hogy egy ilyen nagyszerűen kizsákmányolható pácienst maguknál tartsanak, de siker nélkül. Egy idegorvos sem tudta a betegségét megállapítani: az egyik psychoasthenikus syndromáról beszélt, másik tudathasadásról, a harmadik morál insanity-ről. A legtöbben azt gondolták, hogy nem is egy, hanem több elmebaja van, amelyek úgy összefonódtak, hogy a gyógykezelés is csak találomra történhetik. Ha három vagy négy hónapot kibírt egy-egy ilyen intézetben, máris tovább akart menni egy másikba, — az igaziba s olyan őrjöngésbe csapott, hogy végre is eleget kellett tenni akaratának. Mikor megismertem, még csak rövid ideje volt ott. Mindenegyes alkalommal, mikor az én poétámat felkerestem, vele is találkoztam. Lassankint beszélgetni kezdett s így megtudtam, némileg tőle és némileg az orvosoktól, az ő egész történetét. A beszélgetése egészen eredeti volt: egy-egy paradox, de igen gyakran szellemes megjegyzésből valami közönséges paraszti vagy akár állati beszélgetésbe csapott át. Úgy tetszett, mintha egyesülve volna benne Azmodeus cinikus elmeéle és Kalibán állati, vak faragatlansága. De velem szívesen volt együtt. Valahogy mindig értettem hozzá, hogy a felizgatottakat lecsendesítsem és a bolondokat megszelídítsem. Egyik napon, amikor a szokottnál huzamosabb ideig beszélgettünk, felszaladt a szobájába — egy különálló villában lakott az elmegyógyintézet kertjében — és átadott nekem egy zöld selyembe burkolt csomagot. — Olvassa el, — mondotta. — Feljegyzések ezek, amiket utolsó tengeri utam alkalmával megmentettem. Ezekben benne van a régi Gógnak néhány szilánkja. Most már elérkezett az én számomra a nap, mely minden napkelténél fényesebben ragyog és az éjszaka foszlányait a legnagyobb nyereséggel leadhatom. S valóban, a selyembe burkolva nagy tömeg feljegyzést találtam, zöld tintával, gyermekre valló kézzel írva. Nekiestem az olvasásának és néha mosolyogva, néha undorral, néha borzalommal, de — bevallom — mindig érdeklődéssel olvastam. Kiszakított lapok voltak ezek, feljegyzések lapjai, emlékek töredékei, összekeverve minden rend és pontos dátum nélkül, egy parlagi, de eléggé olvasható angol nyelvbe beácsolva. Az elmegyógyintézetbe csak hosszú napok után jutottam el megint. Kerestem Gógot, hogy visszaadjam neki a kéziratait, de azt mondták, hogy egy rettenetes roham után elutazott és hogy nem hagyott hátra semmiféle üzenetet számomra. Írtam abba a szanatóriumba, ahová menekült, de nem kaptam választ. Mintegy két év telt el azóta és azt sem tudom, vajon Góg él-e vagy meghalt? Feltételezem és talán nem minden alap nélkül, hogy nekem akarta ajándékozni ezeket a feljegyzéseket. Különben ez volt a véleménye barátaimnak is, akiket megkérdeztem. Éppen ezért elhatároztam, hogy öt vagy hat túlságosan undorító részletet kivéve lefordítom és kiadom. II. Amint az olvasó látni fogja, itt nem memoárokról, még kevésbé valami műremekről van szó. Úgy gondolom, inkább egy különleges, de jellegzetes dokumentumról, mely talán félelmetes, de nincs minden érték nélkül az ember és századunk vizsgálatára. Csak mint dokumentumot és nem más szándékkal hozom nyilvánosságra tehát ezeket a feljegyzéseket, azzal a reménnyel, hogy a mélyebben gondolkodók be fogják látni, nem ok nélkül éltem vissza az ő bizalmával.
Remélem, felesleges is hozzátennem, hogy én a magam részéről semmiképp sem helyeslem Gógnak vagy a többi szereplő személynek az érzés- és gondolatvilágát. Az én egész lényem, amely most már az igazsághoz való visszatérésben újjászületett, egyszerűen irtózik mindattól, amit Góg hisz, mond vagy tesz. Aki ismeri könyveimet, különösen az utolsókat, az hamar észre fogja venni, hogy közöttem és Góg között semmi közös nincs. De ebben a cinikus, szadista, őrült és túlzó félvadban én a magam részéről bizonyos jelképét láttam a mi hamis, szerintem bestiális és kozmopolita civilizációnknak és ugyanazzal a lélekkel mutatom be ma az olvasónak, mint amilyen lélekkel mutatták meg a spártaiak fiaiknak a tökrészeg rabszolgát. Napjainkban ugyanis sokan valóban hasonlítanak Gógra. De Góg az én véleményem szerint különösen tanulságos és sokatmondó példa két szempontból. Először: mert neki vagyona megengedte, hogy büntetlenül rengeteg különcködést, szamárságot és bűnt kövessen el, amit a hozzá hasonlóak csak álmukban tudnak megtenni. Másodszor: mert a primitív ember őszintesége vele szégyen nélkül bevallatta az ő legundorítóbb dolgait is, még azokat is, melyeket mások elrejtenek és még maguknak sem mernek bevallani. Góg, hogy egy szóval kifejezzem, valóságos szörnyeteg és éppen ezért gondolatmenete bizonyos modern irányokat túloz. De éppen ez az ő túlzása odasegít engem, amit ezeknek a feljegyzéseknek kiadásával célul tűztem ki magam elé, hogy t. i. ebben a groteszk megnagyításban még szembetűnőbbek legyenek azok a titkos (lelki) betegségek, amelyekben a jelenlegi civilizáció szenved. És nem hoztam volna a napvilágra ezeket a lapokat, ha nem tartottam volna hasznosaknak azok számára, akik olvasni fogják. Végül figyelmeztetek mindenkit, hogy Góg rendetlen és kapkodó prózáját hűségesen fordítottam át a nélkül, hogy hozzáadtam, megcsonkítottam vagy szépítettem volna rajta. Éppen ezért nem az én hibám tehát, ha ez a könyv a stílusnak nem példaképe. A sorrend, amelyre az egyes fejezeteket felosztottam, csak megközelítő. Sejtéseken alapszik és semmi esetre sem pontos; de nem tehettem másképp. Góg ugyan rendszerint feljegyezte a helyet, napot és hónapot, de nem az évet és éppen ezért egy feltételes kronológiával kellett megelégednem. De mindez semmi azzal a sokkal nagyobb bátorsággal szemben, amire elszántam magam, hogy t. i. Góg komiszságát a közjó szolgálatába állítsam. Az irodalom remekművei Kuba, november 7. Bizonyos célokból szükségem volt arra, hogy megismerjem azokat a műveket, amelyeket a gimnáziumi tanárok az irodalom remekműveinek neveznek. Megbíztam tehát egy egyetemet végzett könyvtárost, akinek teljes szakismeretéről biztosítottak, hogy készítsen nekem egy rövid jegyzéket és szerezze be a kérdéses könyveket a legjobb kiadásban. Mihelyt kezem közé kerültek e kincsek, senkit sem fogadtam többet és nem is keltem ki többet az ágyból. Eleinte nagyon elkeseredtem és hihetetlennek találtam, hogy ez a sok humbug legyen valóban az emberi szellem legkiválóbb terméke. Amit nem értettem meg belőlük, azt haszontalannak találtam, amit pedig megértettem, az meg nem szórakoztatott, vagy éppen haragra lobbantott. Csupa lehetetlen, unalmas dolog volt, néha egyenesen jelentéktelen, sőt undorító. Mesék, amelyek — ha igazak voltak — valószínűtleneknek tűntek fel előttem és ostobáknak, ha kitalált történetek voltak. Írtam egy híres egyetemi tanárnak és megkérdeztem, hogy a kérdéses jegyzék jó-e? Igennel felelt és én megnyugodtam. Volt erőm, hogy átolvassam ezeket a könyveket mind, három vagy négy kivételével, amelyeket már az első lapok után nem bírtam el.
Szerepeltek azokban egész embercsordák, ú. n. hősök, akik tíz éven át kínlódnak egy kis város falai között egy züllött vénasszony miatt; egy élő utazása a halottak birodalmában, ürügyül arra, hogy rosszat mondhasson a holtakról és az élőkről; egy sovány és egy kövér bolond, akik botozás után kószálnak a nagyvilágban; egy hadfi, aki elveszti az eszét egy asszony miatt és avval szórakozik, hogy kihúzgálja az erdőből a tölgyfákat; egy elvetemedett nyomorult, akinek megölték az apját s aki bosszúból megöli azt a leányt, akit szeret és még több más személyt; egy sántikáló ördög, aki leszedi a házakról a tetőt, hogy kikutassa az emberek gyalázatát; egy középmagas ember kalandjai, aki a törpék között óriás és az óriások között törpe lesz, állandóan fonákul és nevetségesen; egy hülye odisszeiája, aki a nevetséges szerencsétlenségek egész sorozatán át mégis hirdeti, hogy ez a világ a lehető világok között a legjobb; egy ördögi tudósnak élményei, akit egy tudós ördög vezet az orránál fogva; unalmas története egy házasságtörő vidéki asszonynak, aki unatkozik és a végén megmérgezi magát; szószátyár és érthetetlen kifakadásai egy prófétának, akit egy sas meg kígyó kísér; egy szegény, lázas fiatalember, aki meggyilkol egy vénasszonyt s az ostoba még rablása eredményét sem tudja kiélvezni és végül is a rendőrség kezére adja magát. Romlatlan fejjel nézve a dolgokat úgy tűnt fel nekem, hogy az annyira magasztalt irodalom még alig jutott el a kőkorszakig és ezért kétségbeejtő kiábrándulás ért. Meghívtam a költészet egyik specialistáját, aki azzal akart megszelídíteni, hogy ezek a művek stílusuknál, formájuknál, nyelvüknél, képeiknél és gondolataiknál fogva értékesek és hogy egy jól nevelt szellem nagy örömét találhatja bennük. Azt feleltem neki, hogy nekem, aki — sajnos — mindezeket a könyveket majdnem mind csak fordításban olvashatom, a forma keveset jelent és hogy a tartalom, ahogy valóban volt, régimódúnak, értelmetlennek, ostobának és különcnek rémlik. S száz dollárt fizettem ezért a tanácsért, minden eredmény nélkül. Szerencsére megismertem később néhány fiatal költőt, akik véleményemet e régi munkák fölött megerősítették és ideadták új könyveiket olvasni, melyekben a sok köd mellett ízlésemnek megfelelőbb táplálékot találtam. De a kétely mégis bennem maradt, hogy vajon képes-e az irodalom a teljes tökéletességre? Nagyon valószínű, hogy egy század leforgása után senki sem fogja magát egy ilyen maradi és kevéssé jövedelmező iparnak szentelni. Muzsikusok New Parthenon, április 26. Mikor híre futott, hogy mecénása vagyok a művészeteknek, felkeresett egy macedón muzsikus, hogy figyelmembe ajánlja magát. Háromszögű, bozontos, vörös hajú feje volt és igen magas termete. Csalánszínű köpenye alig a térdéig ért. — Mihez ért ön? — Kitaláltam egy új muzsikát: a hangszer nélküli muzsikát. A régi muzsika csak a beleket tudja nyögetni, a leheletet érccsöveken keresztülvezetni vagy halott szamarakat püfölni. Én megszabadítottam magamat a hangok mesterséges létrehozatalától és írtam egy szimfóniát a természetes hangzás számára, ami egészen váratlan szenzációt kelt és ebben az elaggott művészetben bizonyára egy új forradalom kezdete lesz. — Mi a címe a szimfóniának? — Az üstökösök hintaja. — Mikor hallhatom meg?
— Két nap múlva. Harmadik nap értesített, hogy minden előkészület megtörtént. A zeneterem hátul egy nagy, ezüstszürke selyemfüggönnyel volt letakarva, úgyhogy sem hangszereket, sem muzsikusokat nem lehetett látni. Egy hosszú, nyögésszerű fütty, mint mikor az északi szél betör az ablakréseken, jelezte a koncert kezdetét. Ezután a függöny háta mögött támadt, váltakozó moraj szólalt meg, hasonlóan a méhek dongásához. Majd víz csobogása következett tompa csörgedezéssel, mintha egy láthatatlan forrás vize zúgna, de ugyanakkor hallani lehetett egy fülsiketítő hangzavart is, ami olyan volt, mint a ledöntött oszlopok zuhanása. De hirtelen mindent túlharsogott egy ünnepélyes oroszlánüvöltésszerű kórus, amiből a puszta éhsége, a vadság kétségbeesése s lehetetlen rémület hangzott ki. A függöny selyme megremegett és egyik-másik társam elhalványodott. Egyszerre csend támadt: az első rész befejeződött, A második egy viharos kalapácsolással kezdődött, mintha sok kalapács ütődött volna egy üllőre; aztán hirtelenül, mint egy őrült tűzijáték sistergése, vad robaj tört ki, amit még felfokozott egy motor asztmás puffogása. Az allegro kezdetét egy üvegszilánk csörrenése vezette be, mintha valaki egy egész üvegkészletet tánctaktusra ütögetne, amit egy nyögdicsélő hangszer komikus változatai folytattak. De mindezt elnyomta egy női hangokból álló, torokhangszerű lamentálás, amit simét szabályos időközökben izgató kacagások rohama szakított meg. Tompa, dobogásszerű robaj, mintha menekülő lovaktól jött volna, fejezte be a második részt. A harmadik rész egy gyors zakatolással kezdődött, mintha a függöny mögött megszámlálhatatlan kezek írógépet ütögetnének, ami szintén lehalkult, mint egy lassan megszűnő záporeső. Erre egy embertelen üvöltés tört ki, mintha éhségtől gyötört, gigantikus farkasok üvöltöttek volna. Alig némult el ez, zümmögés töltötte be a termet, mintha ventilátorok indultak volna meg, amit meggyújtott rőzsekötegek halk zizegése s egy nyekkenő mozgás kísért, ami az eperleveleken tekerőző selyemhernyókra emlékeztetett. Egy tompa forrás, mintha egy főzőfazékból jött volna, adta a basszust. Aztán rigófütty, galambturbékolás, macskanyávogás, egy állandó fadöngetés, krescendóban. És ekkor újra elkezdtek a kalapácsok döngeni, az oroszlánok ordítani, az oszlopok zuhanni, a motor puffogni, amihez még lassanként gépek fütyülése, szirénák búgása, puskák ropogása, széttördelő vasak zúgása járult, egyszóval olyan erős őrjöngés, hogy az ember az egyes hangokat nem tudta egymástól megkülönböztetni, hanem majd agyonverte az embert az állandó, rémületes dörgés, amely úgy zúdult neki a falaknak, mintha be akarná dönteni azokat. A váratlanul támadt csend szinte természetellenes megpihenésnek tűnt fel, feltámadásnak a semmiből. A szimfónia bevégződött. Senki sem tapsolt. Néhány perc múlva megjelent a függöny mögül, félénken és izzadtan, a macedón kukoricaszínű, bozontos üstöke. Szürke szemei úgy révedeztek, mintha alamizsnáért könyörögnének; én azonban kegyetlen maradtam. Ennek a balkáni bohócnak nem volt semmi önérzete! Másnap egy második szimfóniájának az előadását javasolta, amelynek ez volt a címe: Kakastitánok delíriuma. Én azonban nem álltam kötélnek. Komoran távozott egy általam aláírt, ezerdolláros csekkel a zsebében. Alig egy hétre rá, megjelent egy másik muzsikus. New Parthenon keleti kapujánál érkezett meg, irtózatos tömegű ládákkal megrakodva. Fogadtam. Bolíviai volt; vörösréz arca olyan volt, mint egy kés és előreugró orra, mint egy tőr. — Én felfedeztem — szólott — a csend muzsikáját. Óhajtja meghallgatni?
— A csend muzsikáját? — Minden muzsika a csend felé hajlik és minden ereje egyedül és kizárólag a két hang közötti szünetben rejlik. A régi szerzőknek szükségük volt ezekre a harmónia-támasztékokra, hogy a csendet titkából kibontogathassák. Én azonban megtaláltam a módját annak, hogy a fölösleges hangjegy épületet eltávolítsam és a csendet az ő garantált tiszta állapotában nyújtsam. A rá következő estén bementem a zeneterembe. A háttérben, félkörben a pódium körül, mintegy húsz muzsikus ült. Kezükben a szokásos hangszereket: hegedűt, csellót, fuvolát, trombitát tartottak. Még a nagydob sem hiányzott. Mozdulatlanul, mereven, mint valami odatűzött karók, úgy ültek fekete ruhájukban, Egyik sem mozdította meg a fejét vagy hajolt a kottaállvány fölé. Figyelmesebb megfigyelésre észrevettem, hogy a hófehér ingplasztronok fölött a fejek mind egyformák, talányszerű viaszbabák, mesterséges hullák. Ugyanazok a szemek, ugyanazok a kármin szájak és ugyanazok a rózsaszínű, halványan fénylő orrok. A bolíviai fellépett a pódiumra és egy hosszú, fehér karmesteri pálcával a pultra ütve megadta a kezdet jelét. Egy árva hang sem hallatszott, csak a vezérlő karmester mozgott. Szemeit a magasba emelte, mintha egy kinyilatkoztatott melódiát hallana. Aztán jobbra és balra fordult és élesen ránézett a kísérteties, viaszarcú muzsikusokra s pálcájával néha jeleket adott, hol pianissimo, hol presto ütemekre, gyönge csípőmozgásokkal, ami egy agonizáló kísértetre emlékeztetett. Negyven porcelánszem meredt rá az ájult gyűlölet egyforma kifejezésével. Végül is a mester, miután lehajtott fejjel nagy vörös fülét utoljára kifeszítette, diadalmas mosollyal felém fordult. Odamentem hozzá, kiszakítottam csekkönyvemből egy lapot, arra sem méltatva, hogy aláírjam. Másnap reggel a bolíviai mester a legjobb hangulatban utazott el leólmozott ládáival, mint mondják, a következő dalt dúdolgatva: Para marchar yo solo por la tierra Non hay fuerzas en mi alma…
Ettől a naptól kezdve nem kívántam többé házikoncertet. Látogatás Fordnál Detroit, május 11. Abban az időben, amikor még üzletekkel foglalkoztam, három vagy négyszer is találkoztam az öreg Forddal. Ez alkalommal azonban tisztán személyes látogatást akartam nála tenni, minden „érdektől” mentesen. Virágzó színben és nagyon jó hangulatban találtam s így kedve is volt hozzá, hogy társalogjon és megnyilatkozzék. — Ön bizonyára tudja, — mondotta — hogy én nem valami iparfejlesztésen töröm a fejemet, hanem egy nagy szellemi és politikai kísérlet végrehajtásán. Senki sem értette még meg jól az én tevékenységem misztikus alapvonalait, jóllehet egyszerűbbek már nem is lehetnének: visszavezethetjük ugyanis négy mínuszra, négy pluszra és azok kölcsönös viszonyaira. A négy mínusz a következő: a munkáslétszám megfelelő csökkentése, minden árucikk gyártási idejének csökkentése, a típusok számának csökkentése minden gyártási cikknél és végül az eladási ár progresszív csökkentése. A négy plusz szorosan összefügg a négy mínusszal: a gépek és készülékek szaporítása az előállítási ár csökkentése érdekében, korlátlan szaporítása a napi és évi termelésnek, a termelvények
mechanikai tökéletességének fokozása s végül a bérek és fizetések emelése. Valami felületes és elvénhedt koponya azt gondolhatná erre, hogy ez a nyolcas cél ellentétben áll egymással, de Kegyed mint a gyakorlat embere, egész bizonyosan észre fogja venni a tökéletes harmóniát benne. A gépek számát és használhatóságát emelni ugyanis azt jelenti, hogy a munkások létszámát apaszthatjuk; az egy-egy árucikk gyártásához szükséges időnek a csökkentése annyi, mint a napi gyártás felfokozása; a típusok számának a csökkentése, ami kényszeríti a fogyasztókat arra, hogy egyéni ízlésükről lemondjanak, maga után vonja a termelés fokozását és az önköltségi ár csökkentését; s végül az árak csökkentése és a bérek emelése által növelem azoknak a számát, akik vásárolni tudnak és így a közönség vásárló képességét, úgyhogy ezáltal minden veszély nélkül fokozhatom a termelést is. Ha drágák az automobilok és embereim keveset keresnek, kevés lesz a vásárló is. Adjatok azonban jó fizetést és áruljatok olcsó áron és mindenki a ti vásárlótok lesz! A gazdagság titka éppen abban áll, úgy fizetni, mintha az ember pazarló volna és olyan áron árusítani, mintha az ember a csőd szélén állana. Ez a paradoxon, amely annyira megrémíti a félénk embereket, ez az én szerencsémnek a titka. De visszatérve az én nyolc alapelvemhez, könnyű megérteni, hogy a legmagasabb eszmény ez volna: egyetlenegy munkás nélkül minél több árut gyártani, amely lehetőleg semmibe sem kerül. Elismerem, hogy még évtizedekre lesz szükség, míg ezt az ideális állapotot elérhetjük, de hát én utópista vagyok és nem bolond. Ezért szorgosan készülök erre a napra. Már építés alatt áll itt Detroitban egy új üzem, amelynek a neve Remeteség lesz. Ez a gyár egy ékszer, egy álom, egy valóságos csoda lesz, amelyben soha senki sincs. Ha majd egyszer készen lesz és helyükön lesznek a legújabb típusú és részben teljesen új gépek, nem lesz többet szükség munkásokra. Hébe-korba bekukkant majd egy mérnök rövid időre a Remeteségbe, üzembe helyez néhány szerszámot és utána távozik. A gépek mindent maguktól fognak csinálni és nem csupán nappal fognak dolgozni, mint jelenleg az emberek, hanem éjszaka is, sőt még vasárnap is, miután Michigan államban semmiféle törvény sem tiltja a motorok és fűrészek vasárnapi munkáját. Minden este egy villamos vasút automatikusan a raktárba fogja szállítani azt az ezer automobilt vagy ezer repülőgépet, amit a Remeteség gyártott. Húsz év leforgása alatt minden üzemem átalakul erre a mintára és én alig néhány tucat technikus, raktáros és könyvelő segítségével havonta millió és millió gépet dobhatok a piacra. — Az eszme zseniális — feleltem én — s a rendszer tökéletes, ha nem volna egy nagy nehézség. Ki fogja azt a sok millió, gépkocsit, traktort és repülőgépet megvásárolni? Ha Ön fölöslegessé teszi a munkaerőt, ezzel csökkenteni fogja a vásárlók számát is. Fordnak erre csak egy szívélyes mosolya volt, amely fiatalosan szép, öreg arcát beragyogta. — Erre is gondoltam — felelte. — Annyi gépet és oly alacsony áron fogok gyártani, hogy a világ semmi más gyárosának nem fog kifizetődni azt gyártani, amit én, így az én üzemeim fogják az öt világrészt ellátni. A világ sok részében a gépkocsi és a repülőgép még nem váltak közhasználati cikkekké. A reklám és a banki ellenőrzés hatalmával kényszeríteni fogjuk az összes népeket, hogy használatba vegyék. Fogyasztási területeim tehát gyakorlatilag korlátlanok. — De bocsánat, ha az Ön módszerei nagy részben megsemmisítik más országok iparait, honnan kerítik ezek elő a szükséges pénzt, hogy megvásárolják az ön gépeit? — Ne féljen — felelte Ford. — A külföldiek azokkal a tárgyakkal fognak fizetni, amelyeket még elődeik hoztak létre s amiket mi a mi üzemeinkben nem gyárthatunk: t. i. képekkel, szobrokkal, ékszerekkel, szőnyegekkel, könyvekkel, antik bútorokkal, történelmi ereklyékkel, kéziratokkal és
autogramokkal. Ezek a dolgok ugyanis mind ritkaságok, egyedi tárgyak, amiket a mi gépeinkkel sokszorosítani nem tudunk. Európában és Ázsiában vannak még magán- és nyilvános gyűjtemények, amik tele vannak ezekkel az utánozhatatlan kincsekkel, amiket egy hétezer éves kultúra halmozott fel. Viszont az európaiakban és az ázsiaiakban napról-napra növekszik a mánia egy-egy modernebb mechanikai készülék birtoka után s egyidejűleg csökken bennük a régi kultúra emlékeihez való ragaszkodás. Nemsokára el fog érkezni a pillanat, amikor kényszerülve lesznek ideadni az ő Rembrandtjaikat és Raffaeljeiket, Velazquezt és Holbeint, a mainzi bibliát és Homeros kódexeit, Cellini ékszereit és Phidias szobrait, hogy tőlünk néhány millió kocsit és motort megkaphassanak. És így az egyetemes kultúra nagy tárházát az Egyesült-Államokban kell majd keresniök, nagy hasznára — többek között — az idegenforgalomnak. Különben is az én áraim az önköltségi ár csökkentése folytán oly hihetetlenül alacsonyak lesznek, hogy a legszegényebb népek is képesek lesznek megvásárolni sportrepülőgépeimet és családi automobiljaimat. Én nem törekszem, mint bizonyára tudja, gazdagságra; csak kis maradi iparosok nézhetik célnak a keresetet. Mit is kezdenék a milliárdjaimmal? És ha mégis az ölembe hullanak, az nem az én hibám, hanem altruisztikus és filantropikus módszeremnek akaratlan eredménye. Én személyileg úgy élek, mint egy aszkéta: napi három dollárból kifut a táplálkozásom és ruházkodásom. Én a termelés és elhelyezés misztikus rajongója vagyok; a túlzott haszon csak untat és csupán az állampénztárnak használ. Az én ambícióm tudományos és emberbaráti természetű: a pihenés nélküli mozgás, a korlátlan termelés, a diadalmas és megváltó gép vallása. Ha majd egyszer meglesz mindenkinek a maga repülőgépe és az embereknek mindennap csak egy órát kell dolgozniok, akkor majd én is a világ prófétái közé kerülök és az emberek mint igazi megváltót fognak tisztelni. És most, öreg Góg, parancsol egy italt? Igaz, hogy Ön titkon a nedvesek közé tartozik, vagy csak megrágalmazták Önt? Sohasem ittam még tökéletesebb viskit és nem beszéltem még életemben ilyen mély gondolkodóval. Ezt a detroiti tartózkodást nem egykönnyen fogom elfelejteni. A házi csoda New Parthenon, július 17. Mindig bolondultam a vágytól, hogy valami csodánál jelen lehessek, de hogy tévedésbe ne essem, a szakma legjobb specialistáihoz fordultam. Utazásaim folyamán felvilláztam öt embert, akik hazájukban abban a hírben álltak, hogy a csodák világában különleges hatalommal rendelkeznek s most itt tartom őket saját rendelkezésemre. Sok pénzembe kerülnek, mert megfelelő kárpótlás nélkül egyik sem akarta elhagyni hazáját, de legalább én vagyok az egyedüli ember a világon, feltételezem, aki személyzetében öt varázsló felett rendelkezik. Abból indultam ki, hogy egymagában csődöt mondhat, vagy nincs mindig diszponálva, míg öt varázsló mellett biztos lehetek, hogy bármikor rendelkezésemre áll egy házi csoda. Az első a varázslók közül tibeti és Adzsrup Gumbónak hívják. Azt állítja magáról, hogy „sárga láma“ és hogy varázsló hatalmát úgy szerezte, hogy éveken át élt egy „Gompában”, Tibet legzordabb hegyei között, mint a híres ladaki Ralpa tanítványa. A második Tiufa, egy wampagvei néger Kelet-Afrikából, aki törzsénél mint a föld és ég korlátlan ura számított. Bengáliában sikerült megszereznem a híres Baba Bharadot, aki egész India legcsodálatosabb fakírjainak egyike lett. A negyedik a kínai Fang-Wong, a taoista, előbb tanítványa, majd mestere a tantrikus iskolának,
amely a Kelet leghíresebb mágiája. Az ötödik egy európai, Wolareg nevezetű, aki a legrégibb varázsló hagyományok birtokosának adja ki magát és azt állítja, hogy ő a nyugati okkultizmus egyik feje. Sohasem akarta elárulni, hogy hol született. Beszél négy vagy öt nyelven és folyamatosan ír is. Majdnem két méter magas és olyan az arca, mint egy öreg mongol gyermeké. A nyakán mindig kötést hord, mert sebekkel és furunkulusokkal van tele, azonban mindig magas lóhátról beszél, kissé gyermeki, de ünnepélyes hangon. Azt hittem, hogy jól választottam és hogy egy igazi csoda után epekedő vágyam végül is teljesedésbe megy. Ami különben néhanapján jó orvosság lett volna az ellen a rettenetes unalom ellen, amely ebben az időben gyötört. Hibás számítás, hiú remények! Legalább is ezideig — pedig több mint egy éve, hogy az öt fővarázsló a nyakamon él — még semmit sem láthattam abból, amit csodának lehetne nevezni. Elismerem, hogy a jó akarat nem hiányzott belőlük. Minden egyes alkalommal, amikor egyiknek vagy másiknak közülük parancsot adtam, hogy valami csodát bemutasson, becsületesen megkínlódtak, hogy kielégítsenek. A pillanat és a csoda módjának a megválasztását reájuk bíztam s minden lehetséges halasztást megadtam. Fogadkozásaik igen csalogatok voltak. Tiufa kötelezte magát, hogy egy szép, derült napon esőt csinál és elűz egy zivatart. Fang-Wong biztosra vette, hogy egy egész sereg ördögöt fog megjelentetni előttem, akik minden parancsomnak engedelmeskedni fognak. Adzsrup Gumbo késznek nyilatkozott az én jelenlétemben egy halott feltámasztására és arra, hogy egy szabadon választott halottal beszélgethessek. Baba Bharad, a lebegés specialistája, biztosított arról, hogy egy szép napon minden idegen segítség nélkül fel fog szállni az égbe, olyan magasra, hogy eltűnik a szemünk elől és csak az én hívásomra fog visszaszállni. Wolareg pedig végül képesnek mondotta magát arra, hogy érintés nélkül tárgyakat mozgasson és szétromboljon, hogy a dolgok lényegét átváltoztassa, aranyat csináljon, beszélő kísérteteket elővarázsoljon és egyáltalán a látható és okkult világ urává tegyen engem. De minden kísérlet csődöt mondott. Egyik alkalommal bizonyos esszenciák vagy kövek hiányoztak, amelyek a csoda sikeréhez szükségesek s amiket Ázsia vagy Afrika mélyéből kellett meghozatni, ami természetesen hónapokig tartott; más alkalommal a „kozmikus erők“ voltak ellenük vagy a „csillagok konstellációja” nem volt kedvező, úgyhogy a szertartást el kellett halasztani. Megtörtént, hogy a varázsló esett valami nyavalyatöréses állapotba, mégpedig — mint magáhozjöttekor mondotta — valami ellenséges okkultista behatására, aki messze távolságból a készülő varázslatról tudomást szerzett. Wolareg kijelentette, hogy nem tud másképp dolgozni, ha varázsló műhelynek nem kap egy földalatti, bazalttal boltozott, az ő utasításai szerint berendezett, háromlábú székekkel, mágikus füvekkel, halottak csontjaiból faragott varázsvesszőkkel ellátott pincét. Elkészíttettem a park legtávolabb eső részében Wolareg tervei és kívánsága szerint a pincét, de ahányszor csak látni akartunk tőle valamit, mindig hiányzott valami lényeges vagy nem kapható dolog; pedig pont ő volt az, aki a legtöbbe került és a legkevesebbet produkálta. A többiek néha megkísérelték, hogy valami zseniális trükkel kárpótoljanak a hiába várt csodáért. Hagytam őket, először szórakozásból, később, hogy leleplezzem őket: elvégre is dollárjaimat nem akarom az ablakon kidobni! Azután meg, hogy lóvá ne tehessenek, beszereztem és elolvastam a leghíresebb varázsló-könyveket, úgyszintén a médiumizmusról és fakírizmusról írt komoly kritikai tanulmányokat: becsapni engem nem lehetett! Egyszer meghalt az egyik cselédem és Adzsrup Gumbo magára vállalta a feltámasztását. Néhány órára bezárta magát a halott szobájába, nagy füstöt csinált benne s azután hivatott. A sűrű füstön keresztül láttam valóban az én szegény Ben inasomat, ahogy a lábait mozgatta és néha a fejét felemelte. De kinyittattam az ablakokat és hamarosan észrevettem, hogy a tibeti a villamosvezeték
drótjának felhasználásával, a lámák tudománya helyett a villamos áramhoz folyamodott, amit az európai tudomány állított rendelkezésére. És az állítólagos feltámasztottat másnap a közeli temetőben mégis csak el kellett temettetnem. Baba Bharad meg akarta ismételni előttem a mangán-mag ismert csodáját, amit a földbe dugnak, megöntöznek és egy óra múltán gyümölccsel megrakott fává változik. De nem került nagy nehézségembe egy ásóval bebizonyítani neki, hogy a titkot ismerem, hogy t. i. már előzőleg egy mangánfát a földbe ásva elrejtett, amit a víz kellő pillanatban kimos és kiemel a földből. Fang-Wong egy homályos szobában megjelentetett egy zöldes alakot, amely szerinte az alvilág legrettegettebb szelleme, a félelmetes Fang-Leangok közül. Zseblámpám segítségével azonban felismertem a zöld lepel alatt az egyik néger kuktámat, aki egy fiaskó bor fejében meg akarta játszani az ördög szerepét. Tiufánál meg kellett elégednem azzal, hogy láthattam az ő szénfekete, olajokkal jól bekent testét, amit vastag tűkkel szurkált tele, melyek alól kiserkent néhány csepp vér: valóban túl kevés azért a pénzért, amibe az eltartása került. Most minden gondom az, hogyan szabaduljak meg az öt tehetségtelen varázslótól. Wolareg, az ő két méterének magasságából azt állítja, hogy itt a „lehelet”, a „mágneses légkör” hiányzik, hogy ez a materialista ország nem engedi meg a „tiszta szellemi” erők kibontakozását s hogy végül az én kételkedésem megbénítja az ő és társai minden erőfeszítését. Meg kell még jegyeznem, hogy az öt varázsló nagyon összebarátkozott egymással és hogy naprólnapra csodálatosabb étvágynak örvendenek. Nyomtatható változat Értékelve: 3.00 pont az 5-ből. Megosztás
