Meggyőződésem szerint a világon a legfontosabb - kiváltképp a mi időnkben - az, hogy mit gondolnak és mit hisznek az emberek; az anyagi körülmények

„Meggyőződésem szerint a világon a legfontosabb - kiváltképp a mi időnkben - az, hogy mit gondolnak és mit hisznek az emberek; az anyagi körülmények (sőt magának a világnak az anyagi szerkezete) ennek következményei. A történésznek nem csak azzal kell foglalkoznia, hogy mit gondolnak az emberek. Fontosabb körülmény, hogy hogyan gondolják - amibe az is beletartozik, hogy miért gondolják - azt, amit gondolnak. Az ilyen kérdések azért kerülnek előtérbe, mert a szellem egyre inkább behatol az események szerkezetébe” - írja John Lukacs, s ezt akár útmutatásnak tekinthetjük jelen könyvéhez, s annak különös címéhez: „Egy eredendő bűnös vallomásai.” A szerző ugyanis ezúttal szellemi öntörténetét nyújtja át az olvasónak - nem hagyományos értelemben vett önéletrajzát (bár egyes szám első személyben írt műve időrendben sorra veszi életének fő eseményeit), hanem gondolatainak és figyelmének történetét. Eredeti és minden komolysága, mélysége mellett szórakoztató könyvéből megtudjuk, mit, miért és hogyan gondolt fiatalemberként, amikor 1946-ban Budapestről, művelt, angol orientációjú, polgári közegből, kamaszkori „szocialista” korszaka után immár meggyőződéses „reakciósként”, szívében a szerelem és a háború emlékeivel Amerikába menekült; miért és hogyan volt kommunistaellenes egy akkor még oroszbarát Amerikában, s miért és hogyan vált később, az amerikai közvélemény és politika fordulata után anti-antikommunistává; mit jelentett számára a tanítás egy katolikus főiskolán, ahol több mint harminc éven át oktatott; az írás, beleértve régi vágyát is, hogy valami újfajta történetírással próbálkozzék; a lakóhely, a saját tervei szerint épült ház, egy olyan vidéken, amely nagyrészt ma is érintetlen; és a hit, katolikus keresztény hite, s annak sarkalatos tétele, az eredendő bűn. Milyen gondolatok élnek egy emberben, aki tudja, hogy egy kor végén él - ez talán ennek a könyvnek a fő témája. S hogy most, amikor a nyugati civilizáció nagy polgári korszaka lezárul, nemcsak a „haladás” fogalmáról vagy a világ determinista szemléletének tarthatatlanságáról, hanem magáról a gondolkodásról kell elkezdenünk gondolkodni. John Lukacs - azaz Lukács János - 1924-ben született Budapesten. 1946 óta az Egyesült Államokban, a Pennsylvania állambeli Chester megyében él. Történész, a Chestnut Hill College nyugalmazott tanára, több neves amerikai, angol, francia, magyar egyetem vendégprofesszora. Termékeny író - eddig huszonkét könyvet írt, amelyek közül tizenegy magyarul is olvasható. Munkásságáért 1991-ben Ingersoll-díjat kapott. 1994-ben a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Középkeresztjével, 2001-ben Corvin-lánccal, 2014-ben Széchenyi-nagydíjjal tüntették ki.

JOHN LUKACS EGY EREDENDŐ BŰNÖS VALLOMÁSAI

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2001

JOHN LUKACS: CONFESSIONS OF AN ORIGINAL SINNER TICKNOR & FIELDS, NEW YORK, 1990 COPYRIGHT © 1990 BY JOHN LUKACS ALL RIGHTS RESERVED HUNGARIAN TRANSLATION © BARKÓCZI ANDRÁS, 2001

A SZERZŐTŐL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL EDDIG MEGJELENT: BUDAPEST, 1900 A PÁRVIADAL A XX. SZÁZAD ÉS AZ ÚJKOR VÉGE AZ EURÓPAI VILÁGHÁBORÚ 1939-1941 1945: A NULLA ÉV A TÖRTÉNELMI HITLER ÉVEK... ÖT NAP LONDONBAN - 1940. MÁJUS VISSZAFELÉ... UTAZÁSOK 1954-1996

TARTALOMJEGYZÉK ELŐSZÓ BEVEZETŐ 1. EGY REAKCIÓS VALLOMÁSAI 2. SZERELEM ÉS HÁBORÚ 3. KELET ÉS NYUGAT 4. ÚJVILÁG, ÓVILÁG 5. ANTI-ANTI 6. TANÍTÁS 7. ÍRÁS 8. LAKÓHELY 9. EGY EREDENDŐ BŰNÖS VALLOMÁSAI

DILECTISSIMÆ STEPHANIÆ

ELŐSZÓ Magyar olvasóimnak magyarázattal tartozom. Ezt a könyvet majd húsz esztendővel ezelőtt írtam, 1983 és 1985 között. Kiadót rá akkor nem találtam; aztán 1989-ben igen. A könyv Amerikában 1990-ben jelent meg. Azóta életem megváltozott. Miért kell ezt magyar olvasóimmal tudatni? Először azért, mert e könyv önéletrajzszerű. (Önéletrajzszerű, de nem önéletrajz. Bár első személyben íródott, főleg gondolataim és figyelmem története - idéztem erről a megszorításról Pilinszky Jánost a könyv bevezetőjének első oldalán, mégpedig először amerikai olvasóimnak.) Aztán még nem voltam hatvanéves, amikor elkezdtem írni; első kéziratát kevéssel hatvanadik születésnapom után fejeztem be; végre megjelent hatvanhat éves koromban. Mire legtöbb magyar olvasóm kezébe kerül, már hetvennyolc esztendős leszek. S ezen előszó kivételével a könyv szövege ugyanaz maradt. De fontosabb ennél, hogy a könyv amerikai - pontosabban angol nyelvű - olvasóknak íródott. Se 1983-ban, se 1989-ben nem hittem volna, hogy egyszer magyarul is megjelenik. Sőt, amikor később magyar barátaim mondták, hogy ezt a könyvemet is ki kellene adni magyarul, én elhárítottam. Ez amerikaiaknak szólt, nem magyaroknak, mondtam. Végül megváltoztattam véleményemet, azért, mert oly sok magyar olvasóval áldott meg a Gondviselés. Mindezt sohasem hittem volna. „Isten görbe vonalakkal ír egyenesen.” Amikor írom, hogy ezt nem hittem volna, nem a világpolitikára gondolok. Engedtessék megjegyeznem, hogy én jóval 1989 előtt nemcsak hittem, hanem láttam, hogy az akkori „rendszer” Magyarországon, sőt máshol is Közép- és Kelet-Európában hamarosan megdől. Ezt akkor nemcsak kevés magyar, hanem kevés amerikai is gondolta - pedig oly sok jel mutatott minderre, melyeknek lényege nem a Szovjet-Oroszországra gyakorolt amerikai nyomás volt, hanem az, hogy az akkori „rendszer” képviselői már nem - vagy csak alig - hittek benne. Mindez világnézetem lényege: marxistákkal és kapitalistákkal ellentétben, régi meggyőződésem (és tapasztalatom), hogy a világ és a történelem alapja az, amit az emberek gondolnak és hisznek; és az egész világ helyzete, sőt anyagi szerkezete ennek a következménye, nem pedig fordítva. 1989 (és következményei) így nem értek váratlanul. Váratlanul ért viszont, hogy lassanként annyi magyar olvasóm lett, hogy azóta tíz - régi és új – könyvemet adta ki magyarul az Európa Könyvkiadó. Ennek okát a mai napig sem értem vagy látom tisztán, és talán nem is kell firtatnom. De hát így történt. S ezért hálával tartozom hazám népének - és a Gondviselésnek. Ha ezt a könyvet mostanában és nem húsz évvel ezelőtt írom, más könyv lett volna; többek között sok más fért volna még bele. Mert éppen amerikai megjelenése után életem igen megváltozott. Soha annyit nem írtam, mint az utolsó tizenkét esztendőben. Egyik oka ennek, hogy abbahagytam a tanítást (illetve az itteni egyetemi bürokráciák rendelkeztek így, a korom miatt); így az írásra, kutatásra több időm maradt (bár azt hiszem, hogy legutóbbi, Amerikában 2002-ben - és Magyarországon talán 2003-ban - megjelenő könyvem lesz az utolsó). Másik oka, hogy véget ért a jelen könyvben is említett elszigetelődésem, legalábbis részben: könyveim jó része, angolul vagy fordításban, megjelent Angliában, Svédországban, Németországban, sok más országban is, és többnyire elismerés fogadta őket. De az engem legmélyebben érintő esemény a magyar olvasóközönség érdeklődése munkáim iránt; s ebből következően a szülőhazámmal való, most már majdnem állandó kapcsolat. Én az 1989-es

fordulat előtt is jártam Magyarországon néha, de csak rövid ideig; de 1990-ben Antall József hívott, hogy jöjjek Varga Bélával a szabadon választott magyar országgyűlés megnyitására; 1991-ben tanítottam is két budapesti egyetemen egy félévig; azóta minden évben jövök legalább egyszer, a Könyvhét alkalmával, sőt néha többször is. (1994-ben érdemrenddel, 2001-ben pedig Corvin-lánccal tüntettek ki; mindkettő meglepetésként ért.) De mindennél mélyebben érintenek magyar olvasóim és magyar barátaim, akik közül legalábbis egyesek jobban megértenek, mint mások bárhol a világon. Hálával tartozom nekik, és azoknak, akik tudományos munkásságom mellett, sőt talán attól eltérően, magyarságomat és magyar nyelvezetemet (hiszen minden Magyarországon megjelenő munkám különben egészen kiváló fordítását én még átnézem, és itt-ott beleírok) értékelik. Íme önéletrajz-szerűségem kiegészítése, magyar olvasóimnak. 2001. szeptember 23. Lukács János

BEVEZETŐ Ebben a könyvben nem az életem történetét mondom el, hanem bizonyos gondolataimról és meggyőződéseimről adok számot. Ezek közül némelyiket amerikai olvasóim talán furcsállják majd, bár se nem eredetiek, se nem egyéniek. Eredeti eszme nem létezik; de teljesen eredeti gondolat sem. Az egyén nem lehet teljesen független a világtól. Nem „önmagamról” írok, hanem egy résztvevőről, aki személyében részese a világnak - bizonyos helyeknek egy adott történelmi időben. Pilinszky János írta: „Van a személyes, van a személytelen és van a kollektív zóna. Csak a személyesből lehet eljutni a személytelenbe, a kollektívből soha. Előbb személyessé kell válni valaminek, s aztán lehet átlépni a személytelenbe.” Azt is írta, hogy egyszer talán megpróbálkozik az önéletrajzzal. (Sajnos ebben megakadályozta korai halála.) „Nem az én önéletrajzom lesz, hanem figyelmem önéletrajza. Nem tudom megvonni a határt, hol végződöm én, és hol kezdődik a figyelmem, melynek egyszerre vagyok alanya és tárgya. Ha szabályos önéletrajzot írnék, talán éppen a legfontosabbak maradnának ki belőle. Nem pusztán az események határoznak meg, hanem hogy mit vettem észre, mi jutott eszembe életem során.” Az újkort megelőző időkben gyakorlatilag ismeretlen volt az önéletrajz. Létrejötte elválaszthatatlan a reneszánsszal kezdődő emberkultusztól, s végső soron a történelmi tudat kialakulásától. Az utóbbi négyszáz évben azután számtalanféle önéletrajz keletkezett. Tudom, hogy nagyon messze járok Benvenuto Cellinitől, az első modern önéletrajzírótól, aki annak idején újdonságszámba menő élvezettel számolt be testi tapasztalatairól. Meggyőződésem szerint a világon a legfontosabb - kiváltképp a mi időnkben - az, hogy mit gondolnak és mit hisznek az emberek; az anyagi körülmények (sőt magának a világnak az anyagi szerkezete) ennek következményei. Ebben a könyvben tehát – ahogy más, egymástól nagyon különböző könyveimben is - elsősorban gondolatokról és meggyőződésekről írok. Nem olyan egyszerű ez, mint ahogy hangzik. Azt gondoltam, ezzel a könyvvel sokkal kevesebb dolgom lesz, hiszen nincs szükség hozzá fárasztó kutatómunkára, nincsenek végtelen listák a megszerzendő könyvekről, tanulmányokról, iratokról, nincs ideges keresgélés megsárgult könyvtári katalóguscédulák százai között, nincs tépelődés, hogy bevegyem-e magam két-három napra valamelyik levéltárba, ahol talán találok valami értékes adalékot, nincs gyomoridegesség a képernyőn masírozó zöld betűk és számok láttán, nincs a cetlik és jegyzetek Augiász-istállója, nincs bizonytalankodás, hogy terheljem-e újabb sosem hallott kéréssel a könyvtárközi kölcsönzés munkatársát, nincsenek fénymásolatokkal degeszre tömött dossziék és így tovább. De az alapvető gond ettől még ugyanaz marad: mi kerüljön be a könyvbe? Mi maradjon ki? Egy lényeges szempontból a kutatás igenis könnyebb. Annak vannak korlátai; az önéletrajzi írásnak nincsenek. Az ember annyit mond el magáról, amennyit akar. Persze sok mindent kihagy, de nem csak azért, mert bizonyos dolgokról nem kíván szólni (vagy nem akarózik emlékeznie rájuk). Én már tudom, hogy nem könnyű, sőt még csak nem is kellemes magamról írnom. Érett fővel az ember belátja, hogy a személye tulajdonképpen nem nagyon érdekes. „Ha untatni akarod az olvasót - írta Voltaire , mondj el neki mindent.” Voltaire sok dologban tévedett, de ebben nem. Írás közben gyakran eltűnődtem, mennyire más lehetett volna ez a könyv. Leírhattam volna benne kellemes dolgokat; mulatságos dolgokat. Tájakat; városokat. Jelentős kortársakat; jelentéktelen kortársakat. Kiváló férfiakat; elbűvölő asszonyokat. Barátságokat. Utazásokat. Méghozzá színesen. És anélkül, hogy „mindennel” untatnám az olvasót.

De a suszter maradjon a kaptafánál: gondolatokról és meggyőződésekről szóló szavakkal bíbelődöm. Elválasztható-e a gondolat a szavaktól, amelyek kifejezik? Szerintem nem; ám ahelyett, hogy e nehéz kérdés kapcsán ismeretelméleti fejtegetésekbe bocsátkoznék, inkább rövid indoklást fűzök könyvem nyitó-, illetve zárófejezetének címéhez (mely utóbbi egyben a könyv címe is): „Egy reakciós vallomásai”, aztán „Egy eredendő bűnös vallomásai”. Ezekkel a kifejezésekkel nem megbotránkoztatni akarom az Olvasót; éppen ellenkezőleg, emlékeztetni kívánom valamire. Magyarázatképpen hadd mondjam el röviden, hogyan kapcsolódik fejemben ez a két szó: bűnös és reakciós. Azt már régen gondolom, hogy a bűn létezéséről és az emberi nem bűnös voltáról vallott meggyőződés nem holmi sötét, homályos, félelemkeltő tétel, hanem egészséges, valós és világos felfogás, amelyet nemcsak a vallás kinyilatkoztatása támaszt alá, hanem történelmi tapasztalatunk, vagyis önismeretünk is. A bűnre való hajlam vele születik az emberrel. Maga a bűn szó igazában nem reménytelenül kegyetlen. Már puszta léte is az emberi természet erkölcsi tartományára utal. Ez a tartomány teszi az embert egyedülállóvá. Más élőlények nem bűnöznek, mert nem képesek rá. Az ember bűnözik, mert szellem lakozik benne. Nincs olyan bűn, ami egyedül a test bűne volna; minden bűn valamilyen mértékben a szellem bűne is, és a szellemi bűnök, ha eluralkodnak, rosszabbak a testieknél. Ez az emberiség történetének kezdetétől így van. A bűn más, mint a tabu; nem a társadalmi viszonyoktól függő képzet vagy kategória. Nem Ábrahám, Mózes vagy Kálvin találmánya; Darwin, Marx vagy Freud sem tudta kitörölni a tudatunkból. Ha bűnözünk, tudjuk, hogy bűnözünk. (Sőt lehet, hogy élvezzük.) Ez nem okvetlenül jár bűntudattal. De előbb-utóbb lelkifurdalást, megbánást és felelősségérzetet ébreszt bennünk - és a felelősségérzet más, mint a néha öntetszelgő bűntudat. Szeretném felhívni az Olvasó figyelmét arra, hogy a fenti bekezdésben egy szót sem ejtettem a bűnre vonatkozó hagyományos katolikus tanításról, amelyben történetesen hiszek. Ez a könyv történész műve, nem teológusé. De éppen azért, mert történész vagyok, tudom, hogy miközben az ember körülményei mind változnak, maga az emberi természet lényegében változatlan marad. Ezt egyesek talán reakciós nézetnek tartják. Ezen a ponton tehát meg kell védenem a reakciós szót. A reakciós inkább tisztában van a bűn létezésével és az emberi természet lényegi állandóságával, mint a konzervatív (ez utóbbi egyébként nagyon képlékeny jelző, főleg manapság). A reakciós nem mindig ellenzi a változást, és nem veti el mindenestül a haladást. Az állandó haladás eszméjét veti el; azt az eszmét, mely szerint nemcsak az ember anyagi körülményeit lehet jobbá tenni, hanem a természetét, szellemi és lelki természetét is. Tagadhatatlan, hogy az emberi lét körülményei potenciálisan javíthatók. De ne feledjük - különösen most, az ezredforduló táján -, hogy el kell gondolkodnunk azon, mit is jelent a haladás. Újra kell gondolnunk a haladás még mindig annyira elterjedt, de már elavult és használhatatlan fogalmát. Most, amikor egy korszak zárul le, a megrögzült eszmék és bevett gondolkodásmódok súlyos terhével szemben a gondolkodó emberek reakciójára van szükség. 1930-ban a chicagói egyetem teológiai fakultásának dékánja azt mondta, hogy „az eredendő bűn doktrínája az emberi viselkedésről alkotott olyan elmélet, amely megfelelt a Szent Ágoston idején rendelkezésre álló tudományos ismereteknek, de az újabb kutatások fényében tarthatatlan”. 1989-ben minden értelmes olvasó belátja, hogy e progresszív teológusnak a kijelentését a „tudományos ismeretekre” meg az „újabb kutatásokra” való hivatkozás teszi nevetségessé. Legfőbb ideje újraértékelnünk bizonyos szavakat - például, hogy a „haladó” nem okvetlenül jót jelent, a „reakciós” nem okvetlenül rosszat.

E könyv elején világibb módon próbálok különbséget tenni reakciós és konzervatív között: elmondom, fiatal koromban hogyan ragadta meg figyelmemet s hogyan vívta ki hamarosan tiszteletemet a reakciós szó. Ez a maitól nagyon különböző, s időben is távoli világban történt. Magyarországon születtem 1924-ben, s ott éltem huszonhárom éves koromig, vagyis legfogékonyabb éveimben, beleértve a második világháború időszakát. Életem kétharmadát viszont az Egyesült Államokban töltöttem, s ez a körülmény tükröződik könyvem arányaiban is: kilenc fejezete közül három magyarországi ifjúságommal, hat pedig amerikai éveimmel foglalkozik. De remélem, hogy olvasóim reakciója az első fejezetekre nem csak azt fogja tükrözni, hogy ezeken az oldalakon egy távoli helyről és időről esik szó, amelynek egzotikuma felkeltheti amerikaiak figyelmét, bár a leírt élményeimből fakadó következtetések rájuk nem vonatkoznak. Ellenkezőleg, meg vagyok róla győződve, hogy e sorok írójának, egy eredendő bűnösnek a reakciós nézetei ugyanolyan sokatmondóak az amerikaiak számára 1989-ben, mint amilyenek egy magyar fiatalembernek voltak negyvenöt évvel ezelőtt. Sőt: talán még inkább. Ennek a könyvnek legfőbb célja az emlékeztetés: nem magamra emlékezem, hanem olvasóimat kívánom emlékeztetni bizonyos dolgokra, amiket ők maguk is tudnak.

1. EGY REAKCIÓS VALLOMÁSAI A reakciós nem annak születik, hanem azzá válik. Tévedés azt hinni, hogy a királyok vagy a rangos-vagyonos arisztokraták ivadékai született reakciósok. Imitt-amott még fellelhetők a reakciós viselkedés maradványai (van, aki kezet csókol a rendfőnökasszonynak, vagy kikéri magának, hogy boldog-boldogtalan a keresztnevén szólítsa), de a reakciós, mint típus már eltűnt. A huszadik században reakciósnak lenni nem eleve adott dolog, hanem egy kristályosodási folyamat eredménye, mint Stendhalnál a szerelem; de ez a kristályosodás a stendhali amour-ral ellentétben nem egyik pillanatról a másikra történik, és az eredménye sem időleges. A társadalmi ranglétra legfelső fokán álló férfiak és nők mindig koruk általánosan elfogadott és tiszteletben tartott eszméit igyekeznek megtestesíteni, akár szellemi függetlenségük feladása árán is. Kétszáz éve az angol whig mágnások nem bíztak Burke-ben, aki Fox szavaival „a kelleténél hamarabb lett a kelleténél bölcsebb”; vagyonos utódaik pedig az 1930-as években nem bíztak Churchillben, aki szerintük Chamberlainnel ellentétben „nem volt kiegyensúlyozott”. A konzervatív pártolja Ronald Reagant, és bízik benne; a reakciós nem, mégpedig nem azért, mert Reagan valaha hollywoodi színész volt, hanem mert mindig is az maradt. A reakciós mérlegeli a jellemet, de gyanakvással tekint a propagandára; hazafi, de nem nacionalista; híve a tradícióknak és a konzerválásnak, vagyis a régi állapotok fenntartásának, de nem híve a konzervativizmusnak; őrzi és védi a föld ősi adományait, és fenntartásokkal fogadja a technológia „áldásait”; a történelemben hisz, nem pedig az evolúcióban. Aki a huszadik század második felében reakciós, az minden lehetséges szakmai és társadalmi szempontból hátrányban van. De elkönyvelhet néhány előnyt is, ami a nyugati civilizáció mostani szomorú hanyatlása közepette bizony Isten áldása. A reakciós példának okáért felismeri, hogy az „időszerűvé vált eszme” (Victor Hugo avítt, tizenkilencedik századi kifejezését idézve) sokszor fabatkát sem ér. Ez a fajta szkepticizmus persze reakció az eszmék nagyrészt mechanikus és közönséges propagandaeszközökkel való terjesztésére a huszadik században. Továbbmegyek. Amikor egy nagy korszak lezárulóban van, számos elfogadott eszméje értelmetlenné (és számos intézménye szklerotikussá) válik. Felületes újraformulázásuk (minek következtében egyre több válasz születik egyre értelmetlenebb kérdésekre) az égvilágon semmi olyat nem eredményez, ami ihlető vagy akár csak hasznavehető lenne. Legfőbb példa erre a „haladás” még mindig kurrens eszméje, amelynek jelentésén és visszás alkalmazásain ideje újra elgondolkodnunk. Ennek első lépése pedig a tudatos reakció olyan ostobaságokra, mint „emberjogi” törvények és „csillagháborús” tervek; a szexuális „nevelés” és a hírszerző „közösség” (bármit jelentsen is ez); a világkormány és a „világ biztonságossá tétele a demokrácia számára”; az absztrakt „művészet” és a bruttó „nemzeti termék”; az atomenergia és a génmanipuláció; a kvarkok és a fekete lyukak; az ökumenizmus és a közgazdaságtan; a mesterséges intelligencia és a közvélemény-kutatás; a pszichohistória és a kvantifikáció és így tovább. Vegyük észre, hogy a reakciós gyanakvás ezek iránt a dolgok iránt túllép a most már egyre elavultabb, sőt értelmét veszítő „konzervatív” és „liberális” kategóriákon. Inkább a „progresszív” világnézettel szembeszálló, józan gondolkodásra utal. Egy a fentihez kapcsolódó előny: ma már elég egy-két józan megjegyzést tenni ahhoz, hogy az ember mély gondolkodó benyomását keltse. Ortega y Gasset vagy ötven éve, 1941 táján írta: „Az a kellemetlen gyanú támadt bennem, hogy legalábbis a mi időnkben az intellektueleken

kívül nincsenek intelligens emberek. És mivel az intellektuelek nagy része sem intelligens...” Ma a „nagy része” helyett sajnos azt kellene mondanunk: legtöbbje. A harmadik, legkevésbé fontos előny, hogy a reakciós immár nem lehet sznob, mivel a társadalom legfelső rétegeit benépesítők oly érdektelenné váltak, hogy a velük való érintkezésnek semmi gyakorlati vagy esztétikai vonzóereje nem maradt. Nem elég, hogy a legfényűzőbb összejöveteleken, vendéglőkben, szállodákban, üdülőhelyeken és otthonokban nem különösebben kellemes emberek nyüzsögnek, hanem a közelmúlthoz képest (történészként a változást 1955 tájékára teszem) ezek már nem azok az összejövetelek, vendéglők, szállodák, üdülőhelyek és otthonok, amelyek a legínycsiklandóbb ételeket, a legszebb környezetet vagy berendezést, a legnagyobb kényelmet, a legérdekesebb társalgást kínálják. Talán savanyú a szőlő e kispénzű és hovatovább hajlott korú tudósnak? Ellenkezőleg, inkább édes; nem mint a mazsola, hanem mint az aszúbor. * Egész életemben az érdekelt, hogyan gondolkodnak az emberek. Ez a fajta érdeklődés talán nem reakciós, de kétségkívül más, mint a pszichoanalitikus „miért?” - mely utóbbi csupán első számú változata a huszadik század legkárosabb értelmi szokásának, az indítékok keresésének. A magam indítékairól sem tudok valami sokat; mások indítékait még kevésbé ismerem. Más a helyzet a célokkal: nem hogy honnan jönnek az ember gondolatai, hanem hogy mire irányulnak. Magyarországon annak idején a Ferencváros, a Hungária és az Újpest volt a három legjobb focicsapat; a zöld-fehérek, a kék-fehérek és a lila-fehérek. Tízéves koromban ismertem egy fiút, aki kék-fehér drukkernek mondta magát - holott nemigen érdekelte a futball. Mégis a kék-fehéreknek szurkolt, nyilván azért, mert úgy vélte, hogy ez a helyes. Az efféle gondolati igazodás hosszú és meglehetősen fárasztó életem során mindig csak bosszantott. Talán tudom, miért drukkoltam a zöld-fehéreknek. De ez a könyv nem önéletrajz; nem tetteim és szavaim felidézése, hanem tudatos kísérlet valami önvallomásra. Ezért egy sor anyagi és nem anyagi természetű dolgot szándékosan kerülök, ideértve mindent, aminek köze van a tudattalanhoz, melynek létezésében erősen kételkedem. „Ha az ember magáról ír, ne ismerjen irgalmat” – írta Georges Bernanos. Utálatos kamasz voltam, amire egyetlen mentségem, hogy serdülőkorom nem volt boldog. Szüleim nyolcéves koromban elváltak. Ezután édesanyámmal és nevelőapámmal éltem, aki jó ember volt, de engem nemigen szeretett. Édesanyám nagyon szép, nagyon okos, nagyon elegáns és nagyon jó ízlésű asszony volt. Az ötven-egynéhány fős gimnáziumi osztályban én voltam az egyetlen, akinek elváltak a szülei. Eléggé magányosnak éreztem magam az iskolában; diáktársaim viselkedése szüleik konformizmusát tükrözte. Átengedtem magam annak a tudathasadásos állapotnak, amire fiatal korában amúgy is hajlamos az ember: egyrészt irigyeltem egyik-másik osztálytársamat, például a jó tanulókat, másrészt azzal büszkélkedtem – vagy talán azzal vigasztaltam magam -, hogy a szüleim és én finomabb emberek vagyunk, mint ezek az osztálytársaim meg a családjuk. Hangsúlyozni akartam másságomat; ugyanakkor kétségbeesetten vágytam rá, hogy elismerjenek és befogadjanak. A korabeli magyar politika szélsőségesen nacionalista volt. Első elemiben azt tanultuk, hogy a magyar gyerek hazaszeretete még a szülei iránti szereteténél is előbbre való. Később megtudtam, hogy apám emiatt panaszt tett az igazgatónál. Egyik nap véletlenül hallottam, amint nevelőapám radikálisnak nevezi apámat. Apámmal hetente egyszer találkoztunk; tiszteltem (és féltem) őt; nem említettem neki (aligha értékelte volna), hogy „szocialista”

vagyok; de másoknak, főleg az osztálytársaimnak megmondtam. A szokásos tünetet produkáltam tehát: kinyilvánított radikalizmusom a lázadás kézenfekvő formája volt, felületes szóhasználat, amellyel sebzett lelkemet és büszkeségemet pátyolgattam. Akkor ezt nem tudtam; most már tudom. Hány, de hány példáját láttam azóta az efféle berzenkedésnek, az önbizalomhiány leplezésére szolgáló radikális megnyilvánulásnak, a felgyülemlett önutálatból fakadó önzésnek: egy olyan csinált személyiség közszemlére tételének, aki meg tudná változtatnia világot, de önmagát persze nem. Annál, hogy az ember mit gondol, lényegesebb, hogy hogyan gondolja. Az én hangoztatott „szocializmusomnak” nem sok köze volt a szocializmushoz. Azt hiszem, benne foglaltatott némi együttérzés a szegényekkel, és némi internacionalizmus (szüleim kozmopoliták voltak, és én tudtam valamit a Magyarország határain túli, s Magyarországnál nem kevésbé szép világról). De ezek a körülmények elválaszthatatlanok voltak attól a vágyamtól, hogy elmondhassam: én más vagyok, mint a többi polgár. Később gyakran megfigyelhettem ezt a jelenséget is, amikor valaki azért választ egy eszmét vagy pártot, mert úgy véli, az éppen az ellenkezőjét képviseli annak, amivel környezetében (vagy éppen önmagában) nincs kibékülve. Nem egészen tizenkét éves voltam, amikor Mussolini megindította abesszíniai hadjáratát, és nem egészen tizenhárom, amikor kitört a spanyol polgárháború. A magyarok nagy többsége Mussolinit és Francót támogatta: az előbbit azért, mert ő volt az egyetlen európai államférfi, aki talán rokonszenvezett a magyar törekvésekkel, az utóbbit pedig azért, mert két évtizeddel korábban a magyarok a maguk bőrén érezhették, milyen katasztrofális következményekkel jár a kommunista uralom. Én az abesszinek és a spanyol köztársaságiak pártját fogtam. De tudom, hogy ezt az amúgy talán nem teljességgel légből kapott véleményemet merő egyénieskedésből hangoztattam. Azóta gyakran találkoztam ezzel a jelenséggel: hogy azt gondoljuk, amit gondolni akarunk - elnézhető körülmény, de csak addig, amíg tudjuk, hogy miért akarjuk ezt vagy azt gondolni. És ez a miért nem a pszichoanalitikus „miért”, hanem a másik, amely nem a „múltra”, hanem a „jövőre” irányul: nem az indítékot firtatja, hanem a célt. * Érdekes időkben születtem és nevelkedtem, ami kétes áldás. 1924. január 31-én születtem, tíz nappal azután, hogy meghalt Lenin, s hárommal azelőtt, hogy meghalt Woodrow Wilson. A véletlen egybeesések (Chesterton szavaival: „a Gondviselés szójátékai”), kivált a kronológiaiak mindig is vonzottak, annyira, hogy az komoly történészhez már-már méltatlan. Alkalomadtán nem tudom említés nélkül hagyni például, hogy Mussolini Marx halálának évében született, vagy hogy Hitler Roosevelt születésnapján lett Németország kancellárja. Amikor azt olvasom, hogy Mussolini 1933. január 30-án fogadta Ezra Poundot - a költő élete legboldogabb napjának nevezte azt a napot, s a meghívólevelet élete végéig szobája falán tartotta bekeretezve -, ugyanazon a napon tehát, amikor Hitler Németország kancellárja lett (Pound életrajzírói csak az előbbi tényt említik, az utóbbit nem), enyhe borzongást érzek. Néha egy-egy dátum szinte áramütésként hat rám, ami történész esetében talán inkább rendjén való. Édesapám születésének századik évfordulóján felkerestem a sírját Budapesten. Ahogy ott álltam, és néztem a kőbe vésett évszámokat, 1883-1956, mélységesen megindított valami. Ez a két évszám történelemnek és érzelemnek olyan elegyeként - s nem csupán keverékeként - hatott, amilyen az emberi emlékezet titokzatos vegykonyhájában jön létre olykor-olykor. Igen, apám életét tökéletesen keretbe foglalta ez a két évszám; csakugyan ahhoz a korszakhoz tartozott, városa és hazája történelmének ama

tragikus hetvenkét esztendejéhez. 1883. 1956. Marx és Wagner halálának évében született, ugyanabban az évben, mint Mussolini; és néhány hónappal a magyar forradalom előtt halt meg. Túlélte Lenint, Wilsont, Mussolinit, Hitlert és Sztálint; de milyen áron... Gondolkodása a tizenkilencedik század végén formálódott; az enyém a huszadik század első negyedében. Én Mussolini és Hitler korában nőttem fel. Az 1930-as években Lenin és Wilson már őskövületek voltak. Tizenhat éves korom táján elfordultam a „szocializmustól”. Édesanyám 1938-ban és 1939-ben Angliában járatott iskolába. Egyik tanárom, Mr. Harrington szocialista volt. Amikor megmondtam neki, hogy én is az vagyok, angoltól szokatlan módon, kitörő örömmel üdvözölt, mint ifjú elvtársát a kontinensről. De beszélgetéseinkből, illetve abból a néhány könyvből, amit angol szocialista íróktól olvastam, hamarosan rá kellett jönnöm, hogy itt valami nem stimmel. Harrington derék ember volt, angol idealista, tele a valóságtól elrugaszkodott illúziókkal. Mindketten a baloldaliaknak (akkori szóhasználattal: a lojalistáknak) szorítottunk a spanyol polgárháborúban; de ez a pragmatikus angol folyton azt bizonygatta nekem (és magának), hogy győzelemre állnak, holott nyilvánvalóan vereségre álltak. Sokkal jobban érdekelte a spanyol polgárháború (amely utólag mellékes eseménynek bizonyult, s nemigen függött össze az Európa közepén zajló, óriási horderejű fejleményekkel), mint Németország vagy Hitler. Azt gondolta, hogy Hitler is fasiszta, mint Mussolini vagy Franco, következésképpen reakciós, és ellensége a német munkásosztálynak. Mivel angol volt, nem kedvelte különösebben a németeket; ugyanakkor szocialistaként nem hitt (vagy legalábbis azt állította, hogy nem hisz) a nemzeti karakterben. A leszerelésben, a kollektív biztonságban, a nemzeti önrendelkezésben, a versailles-i szerződés igazságtalanságában hitt - még 1938-ban is. Nem hitte el, hogy a német tömegek egy emberként Hitler mögé álltak; nem ismerte fel, hogy a nemzeti önrendelkezés katasztrofális wilsoni eszméje leginkább Hitlernek jött kapóra, aki ennek köszönhette, hogy az osztrákok és szudétanémetek tízezrei virágesővel fogadták, mikor lassú menetben áthajtott városaik utcáin. De Magyarországon is volt valami régimódi - legjobb esetben tisztesen régimódi - a Szociáldemokrata Pártban. A párt lapjának dohszaga - és szürke prózája, szürke képanyaga, szürke papírja - az elmúlt évtizedek szürkeségét idézte. Az 1930-as években a Szociáldemokrata Pártot tízezrével hagyták el azok, akiknek az érdekeit képviselni igyekezett: a proletár tömegek. Az alsóbb osztályok fiatal és ambiciózus tagjai másfelé fordultak. Nem a kapitalizmus felé; továbbra is szocialisták voltak, de nemzeti, nem pedig nemzetközi szocialisták. És elismeréssel adóztak az új, modern, motorizált, sikeres és erős Németországnak. Egyetemi tanulmányaim megkezdése előtt néhány hónapot munkások között töltöttem. Nagyapám a sokoldalú képzés híve lévén, s tudván, hogy érdeklődöm a könyvek és a nyomtatott betű iránt, javasolta, hogy kóstoljak bele a kétkezi munkába, s beszerzett egy nagy kiadóvállalat nyomdájába inasnak. Ott rájöttem, hogy a marxizmusnak a munkásosztályról hirdetett tanai merő illúziók. A munkások vágyai nemigen különböztek a polgárokétól. Amellett, hogy leginkább a nőkről, pontosabban a női test minden elképzelhető nemi funkciójáról beszélgettek, munkatársaim pontosan ugyanarra áhítoztak, mint mindenki más: rangra és javakra, biztonságérzetre és megbecsülésre. Szapulták a gazdagokat (és olykor a zsidókat) úgy általában, de egyébként nyoma sem volt bennük a proletár öntudatnak. Nem pozitív, hanem negatív osztálytudattal rendelkeztek. Ezt nem bírálatképpen mondom: egészében véve ez a negyven-ötven nyomdai dolgozó semmivel

sem volt rosszabb gimnáziumi osztálytársaimnál vagy a budapesti utcák járókelőiből találomra kiválasztott ötven embernél. A két munkás közül, akikkel a nyomdában töltött hónapjaim alatt szorosabb kapcsolatba kerültem, egyikük egy korosabb, kissé hajlott hátú nyomdász volt, nagyon rendes, nem olyan mosdatlan szájú, mint a többiek, és végtelenül türelmes. 1941-ben nem rejtette véka alá a németek iránti ellenszenvét: ő volt az egyetlen, aki megmaradt szociáldemokratának - volt benne valami rokonszenvesen régi vágású. A másikuk, a legfiatalabb és a legenergikusabb az egész társaságban, élsportoló volt, kistermetű, csupa izom atléta, aki egy árnyalattal jobban öltözködött a többieknél, és büszkén mutogatta drága fényképezőgépét - rajta kívül senkinek sem volt ilyen masinája. Egyik nap elejtett előttem egy megjegyzést, amiből kiderült, hogy tagja a nyilaskeresztes pártnak. Hosszas vitába keveredtem vele; kifejtette meggyőződését, miszerint Angliának vége, a háborút Németország fogja megnyerni. Nincs rossz emlékem róla; semmi sem volt benne a nácik brutalitásából. Azért hitt a németekben, mert úgy vélte, mivel dinamikusak, erősek és modernek, övék a jövő. Én ezt akkor megértettem, de jó néhány évvel később olvastam valamit Proudhonnál, amiből világossá vált előttem, hogy Proudhon Marxnál jobban ismerte az emberi természetet. Az emberekre - írta Proudhon – nem a társadalmi szerződések kategóriái, hanem a hatalmi realitások hatnak. Kamaszkoromban koravén kíváncsisággal faltam a könyveket. Tizenhat évesen, miután már vagy négy éve szocialistának mondtam magam, gondoltam, ideje Marxot olvasnom. Elviselhetetlenül unalmasnak és avíttnak találtam, s ez nem holmi nyegle megjegyzés: mindannak, amit írt, vajmi kevés köze volt a huszadik századi valósághoz. Példának okáért egyáltalán nem foglalkozott a nemzetiségekkel vagy a nemzetekkel: összekeverte őket az államokkal. Tudálékos prózája eleinte hatott rám, de ahogy átrágtam magam rajta, egyre nehézkesebbnek és unalmasabbnak találtam; a tizenkilencedik század (nem mindig kellemes) szagát árasztotta. Hitlerrel sajnos más volt a helyzet. Ekkortájt olvastam a Mein Kampf-ot, amelynek brutális kegyetlensége megdöbbentett. De (és ez a kijelentés talán megütközést kelt olvasóimban) Hitlert okosabbnak találtam Marxnál: egy éles elméjű szónok, akit a gyűlölet mozgat, világosabban fejezi ki magát, mint egy teoretikus gondolkodó, akit különféle sérelmek mozgatnak. A Mein Kampf-ot olvasva maga a gonoszság szelleme állt előttem; A tőké-t olvasva viszont egy fárasztó, bár néha hatásos előadó, akinek szellemét megbéklyózta teoretizáló hajlama. A Mein Kampf-nak már maga a szerkezete is figyelemre méltó: az első része afféle önéletrajz, melyben Hitler (aki, mint már akkor gyanítottam s később meg is bizonyosodtam róla, a múltját illetően bizonyos dolgokban nem mondott igazat) leírja, hogyan kristályosodtak ki gondolatai; vagyis szellemi fejlődéstörténetét adja 1918-ig, amikor is, harminchoz közeledve, mint írja, „elhatároztam, hogy politikus leszek” (ezzel a mondattal végződik a Mein Kampf első része). Marx „tudományos objektivitása” ehhez képest elavult és elvont volt. S a hitleri szóáradatnak és az acsarkodó retorikának ebben az ördögi német katyvaszában néha olyan tömör mondatokra bukkantam, amelyek döbbenetes felismerésként hatottak rám. Például Hitler egy helyütt azt írja: „Nacionalista voltam, de nem patrióta” - ilyen különbségtétel Marxnak soha nem jutott volna eszébe. 1938-ban és 1939-ben felismertem még valamit, ami azóta is meghatározza gondolkodásomat, s ami még fontosabb, mint az a felismerés, amely előbb Mussolinit, majd Hitlert igazán posztmarxista gondolkodóvá tette, nevezetesen hogy a nemzettudat mélyebb és erősebb az osztálytudatnál, s hogy a nemzet szilárdabb és tartósabb valóság az osztálynál. Korai tapasztalataim alapján ugyanis arra a felismerésre jutottam, hogy a közgazdaságtan -

sőt a történelem és az emberi természet materialisztikus értelmezése - ingatag alapokon nyugszik. Hitler ellenfelei a közgazdaságtannal nyugtatták magukat. A német gazdaság a csőd szélén áll - hajtogatták -, a német márka értéktelen papírfecni, a német hadsereg silány acélt használ, vajat pedig egész Németországban nem kapni. A német császárság annak idején nagy gyarmatbirodalommal és mindenféle nyersanyagokkal rendelkezett; a Harmadik Német Birodalomnak ehhez képest szinte semmije sincs. Nem tudna megvívni egy háborút. Vele szemben ott a brit és a francia világbirodalom, bőséges nyersanyag- és árukészlettel, és ötszázmillió emberrel. Így érveltek a legnevesebb közgazdászok; ilyen értelmű könyvek és cikkek jelentek meg Nagy-Britanniában, Franciaországban, az Egyesült Államokban. Egy bátor magyar tudós is írt egy rövid értekezést arról, hogy Németország gazdaságilag nincs felkészülve a háborúra. Ez az írás 1939-ben afféle politikai-értelmiségi bestseller volt (aminek a szerző később megfizette az árát). Németország azután mégis maga mögé utasította a leggazdagabb világbirodalmakat; lett fegyvere is - méghozzá tagadhatatlanul kiváló minőségű -, meg vaja is. A Chamberlain-kormány egész háborús stratégiáját arra a gazdasági számításra alapozta, hogy Németország előbb-utóbb kifogy a nélkülözhetetlen nyersanyagokból - olajból, gumiból, krómból, vanádiumból, titániumból, miegyébből. „Egyetlen kormány sem hagyhatja figyelmen kívül a gazdasági törvényeket; ha ezekbe a törvényekbe beavatkozik, óhatatlanul katasztrófát idéz elő” - mondotta az első világháború elején Walter Runciman kereskedelemügyi miniszter a londoni parlament alsóházában. Runciman tipikus angol liberális volt; később, 1938-ban Chamberlain őt küldte a Szudétavidékre, illetve Csehszlovákiába, hogy keressen megoldást az ott háborúval fenyegető válságra. 1938-ban Runciman küldetése a legjobb angol hagyományokat látszott képviselni: a pragmatizmust, a kompromisszumkészséget, a méltányosságot. Valójában fáradt öregemberek erőtlen eszméit képviselte. A brit kormány 1939-ben, de még 1940-ben is jó ideig azt hitte, hogy gazdasági hadviseléssel, vagyis gazdasági blokáddal le lehet győzni Németországot; hogy bizonyos közgazdasági törvények leküzdhetetlen akadályt jelentenek Hitler számára. De nem csak Chamberlain kormánya hitt ebben. A szocialista baloldal is dogmaként hirdette ezt a fajta gazdasági determinizmust, még inkább, mint a kapitalista jobboldal. A háború valóság volt; nem így a gazdasági törvények. Azokról tudjuk (vagy tudnunk kellene), hogy szánalmas tévedések voltak. Ráadásul nem egyszerűen vágyálmokból vagy beszűkült történelem szemléletből fakadtak, hanem magának az emberi természetnek valótlan, bár elterjedt felfogásából. Azon kevesek, akik ezt akkoriban felismerték, például Georges Bernanos és Simone Weil, költők és misztikusok voltak, nem pedig közgazdászok. Csaknem negyven esztendővel a szóban forgó események után, néhány éve olvastam Simone Weil egy 1942-es írásában: „Ha Hitler lebecsüli a gazdaságot, az valószínűleg nem egyszerűen azért van, mert nem ért hozzá. Azért van, mert tudja (a józan ész ezt diktálja, és neki kétségkívül megvan a józan esze, amit akár ihletnek is nevezhetünk, hiszen ezeket az eszméket kevesen értik), hogy a gazdaság nem önálló realitás, és ezért igazában nincsenek törvényei, mivel a gazdaságban, mint minden emberi tevékenységben, az erő uralkodik... Azt hiszem, nehezen tagadható, hogy Hitler felfogja, világosan felfogja... az emberi anyag valamiféle fizikáját... Pontosan ismeri az erő hatalmát... Mi sem lehetne kevésbé primitív Hitlernél, aki elképzelhetetlen a modern technika és több millió gyökértelenné vált ember nélkül.” 1 Amikor Weil papírra vetette ezeket a sorokat Angliában, én még éretlen kamasz voltam Magyarországon; s mégis ezt láttam és gondoltam. De ez része volt egy nagyobb 1

Idézi Simone Petrément: Simone Weil: A Life (S. W. élete), 1976. 510-11. o.

felismerésnek is, amit aztán húsz-harminc év múlva annyit ecseteltem és magyaráztam munkáimban: hogy az anyag egyre jobban átszellemül, a gondolkodás egyre jobban behatol az anyagi szférába. Fiatalon beláttam, hogy a „gazdálkodó ember” csak mítosz; hogy a gazdaság sokkal kisebb szerepet játszik az emberek - köztük családtagjaim és ismerőseim életében, mint a látszat alapján gondolni lehetne, sőt, amit maguk is hajlamosak gondolni; hogy a hiúság sokkal erősebb és elterjedtebb, mint a kapzsiság; hogy amikor valaki azt gondolja (és nem csak mondja), hogy megengedheti magának ezt vagy azt, akkor meg is fogja engedni, ha pedig azt mondja, hogy nem engedheti meg magának, akkor talán nem is akarja megengedni; hogy a gazdasági statisztikák és számok és tranzakciók a szó igazi, eredeti értelmében vett fikciók, mert ami történik, az elválaszthatatlan attól, amit az emberek történni vélnek; minek következtében bárminek, minden anyagnak is annyi az értéke vagy az ára, amennyit az emberek tulajdonítanak neki. Negyedszázadba telt, míg ezt megfogalmaztam: hogy nemcsak Marx, hanem Adam Smith állításával szemben is az az elsődleges, amit az emberek gondolnak és amiben hisznek - mind a magánéletükben, mind a világ eseményeit illetően -; és a világ anyagi felépítése nem más, mint ennek a következménye. * Egy nagy téma, amit még nem írtak meg, az anglománia története. Mivel egy ilyen könyvet jól kigondolni és formába önteni csak nagy tehetségű író tudna, aki képes arra, hogy összegyűjtse, áttekintse és megértse bizonyos emberi törekvések és érzékenységek két évszázadot felölelő megnyilvánulásait szerte a világon, valószínűleg soha nem is fogják megírni. Kár, mert éppen most történik valami, amiről nem hittem volna, hogy megélem: eltűnőben az anglománia; egyre kevesebb az anglomán. Ez nem azért van, mert felbomlott a Brit Birodalom, és az angoloknak csökkent a hatalmuk, hanem sajnos azért, mert meggyengült a presztízsük. Pedig kétszáz éven át olyan presztízst élveztek, amely jószerével páratlan az emberiség történetében; ez ugyanis nem annyira politikai, mint inkább társadalmi és civilizációs presztízs volt. Anglia és az angolok csodálata valamikor a tizennyolcadik században kezdődött, elsősorban a franciák, és imitt-amott az olaszok meg a németek között. 1800 után aztán széltében-hosszában elterjedt Európában, sőt a világ sok más táján is felbukkant. Furcsa módon az anglománia - eltérően a frankofíliától, amelynek a francia nyelv volt a legfontosabb eleme - olyan emberek körében is hódított, akik nem beszéltek angolul. Ez azért különös, mert 1900 körül az anglománia döntő mozzanata már nem a brit szabadságjogok és a brit parlamentarizmus iránti csodálat volt, hanem az angol úriember viselkedése, öltözéke, kedvtelései, higgadt és rettenthetetlen jelleme iránti csodálat. Az 1930-as években, a hitleri Harmadik Német Birodalom felemelkedése idején, ez az anglománia újraéledt. Emberek, akik nem sokat tudtak Angliáról (köztük olyan európaiak, akik egy évszázadon át vagy még tovább vigyázó szemüket Párizsra vetették), most Angliára néztek fel, a brit oroszlánra, amely a Hitlerrel szembeszálló hatalmat és igazságot testesítette meg. A világ különböző nemzetein belül, Bulgáriában ugyanúgy, mint Argentínában, létrejött egy választóvonal, amely a második világháború idején és még később is fennmaradt: a felső középosztálybeliek általában angolbarátok voltak, míg az alsó középosztálybeliek általában németbarátok. 2 Ennek volt valami köze az Anglia képviselte liberális demokráciához és a Németország képviselte totális államhoz, de nem sok. Inkább az Angliáról, illetve 2

Vagy angolgyűlölők. Ez volt a helyzet bizonyos nemzetiségi csoportokkal az Egyesült Államokban is; anglofóbiájuk (amely az akkori amerikai társadalomban még vezető szerepet játszó angolszász réteg iránti bizalmatlanságukból és ellenszenvükből fakadt) táplálta „izolacionizmusukat”, nem pedig fordítva.

Németországról mint kulturális és civilizációs prototípusokról kialakult képpel függött össze. Az emberek egy része társadalmi és kulturális törekvéseiben természetszerűleg a németeket tartotta irányadónak. Ez a választóvonala harmincas évek végén Magyarországon is élesen kirajzolódott. Akik nem kedvelték a németeket és a nácikat, azért voltak állhatatosan angolbarátok, mert becsülték és magukénak vallották mindazokat az ideálokat és alapértékeket, melyek gondolataikban még mindig a világ civilizációjának legjavát képviselték. Életemben meghatározó szerepet játszott édesanyám anglomániája. Beszélt és olvasott angolul, engem is korán angoltanárhoz járatott, és tizenöt, illetve tizenhat éves koromban Angliába küldött iskolába. Ebben is különböztem diáktársaimtól; a középosztálybeli fiúk a szokásos német mellett esetleg franciául tanultak, de angolul akkor még talán egyedül én tudtam közülük. 1938 nyarán édesanyám elvitt egy angliai iskolába. Párizson át utaztunk, a La Manche csatornán a St. Malóból induló esti hajóval keltünk át. Hideg, napsütéses reggelen léptünk partra Southamptonban. Jól éreztem magam Angliában, különösen a második ott végzett félévem alatt. Ehhez hozzájárultak bizonyos érzéki élmények is; az angol lányokkal még jobban kijöttem, mint a velem egy osztályba járó angol fiúkkal, akik, hogy úgy mondjam, nálam járatlanabbak voltak a világ dolgaiban. Tetszett minden: a londoni nyüzsgő forgalom, a földalatti, a nagy újságok, a Salisbury-székesegyház, a tidworthi katonai parádé, a Solent előtt összegyűlt hadihajók, a gondozott, zöldellő angol vidék egy-egy szép nyári napon, a rózsás bőrű angol lányok, az emberek egy részének komótos gyakorlatiassága, meg az angol irodalom és történelem, amit mohón habzsoltam. Mégis úgy tértem haza, hogy más volt a véleményem az angolokról, mint édesanyámé és a magyarországi angolbarátok eltökélt kisebbségéé. Cambridge-i felvételi vizsgámat aznap tettem le, amikor aláírták a szovjet német megnemtámadási egyezményt, s néhány nappal a második világháború kitörése előtt érkeztem vissza Magyarországra. Becsültem, sőt itt-ott csodáltam az angolokat. A háborúban, mondanom sem kell, az ő győzelmüket kívántam. De azt is tudtam, hogy őrjítően lassúak lesznek. Hogy nem minden téren bátrabbak, gyorsabbak és ügyesebbek a németeknél. Amikor mindezt szüleim barátai előtt is kifejtettem, néha idegesen és ingerülten elvetették. Második angliai félévem alatt történt egy eset, amelyre máig jól emlékszem. Az iskola nyári egyetemi előkészítő tanfolyamára több magamfajta külföldi diák is járt: Valami ismeretlen és érthetetlen okból az előző hónapokban beszüntették a teniszversenyt, és a pályát kezdte felverni a gaz. Elhatároztuk, hogy rendbe hozzuk, és rendezünk egy kis versenyt, lesz büfésátor, meghívunk lányokat. Engedélyt kértünk rá az igazgatótól, aki bele is egyezett, azzal a kikötéssel, hogy a fűnyírást, a vonalak felfestését és a háló kifeszítését bízzuk a gondnokra. A tornát és a partit egy szombat délutánra terveztük, négyórai kezdettel. Reggel - azon a szombaton nem volt tanítás - láttuk, hogy a pálya érintetlen: se fűnyírás, se háló, se vonalak, se semmi. Fölállítottuk az asztalokat meg a büfét. Tizenegy órakor szóltam a többieknek, hogy megyek az igazgatóhoz. Ő ezt nyilvánvalóan zokon vette, és meg is mondta kerek perec, hogy az efféle izgága követelőzés meglehetősen ellenszenves angol ember számára, aki tudja, mit kell tennie és mikor. Leforrázva oldalogtam ki a szobájából, keserű szájízzel bár, de elismerve; hogy az igazgatónak természetesen igaza van. Nos, ami a viselkedését illeti, talán igaza volt; a dolog gyakorlati részét tekintve semmi esetre sem. Kettőkor esni kezdett az eső. Félóra múlva elállt ugyan, de addigra úgy felázott a pálya, hogy se fűnyíróval rámenni, se vonalakat festeni nem lehetett. A gondnok odament, ránézett, aztán elballagott. Négykor megjöttek a vendégek, a háló nélküli pályának háttal állva

limonádét kortyolgattak, volt köztük egy nagyon csinos lány szalmakalapban, aki kisvártatva eltűnt. Húsz perc múlva maga az igazgató jött oda, foga közt a pipájával, hóna alatt a nehéz teniszhálóval, és kedélyesen nógatni kezdett bennünket, hogy mi lesz már, miért nem készítjük elő a pályát. Ott volt az egész délelőtt, rég megcsinálhattuk volna. Így meg mire végeztünk, már jó kétórányi késésben voltunk, és a verseny tervezett rendje reménytelenül felborult. Később, a háború alatt néha megfordult a fejemben, és anyám is sokszor eltűnődött rajta, hogy mi lett volna, ha 1939 szeptemberében Angliában maradok. Különösen 1944-ben, amikor a háború rémségei végül Magyarországra és a családomra is rázúdultak, gyakran mondogatta, hogy bárcsak Angliában maradtam volna, hiszen akkor mindezt megúszom: alighanem fess brit uniformisban, sőt talán a legyőzhetetlen brit királyi légierő fiatal hadnagyaként képzelt el engem. Magam is gondolkodtam ezen, de később arra a következtetésre jutottam, hogy mindazzal a rettegéssel és szenvedéssel együtt, amit Magyarország német, majd orosz megszállása hozott magával, mégiscsak áldás volt, hogy ezt az időszakot odahaza éltem át. Igen, áldás, mert amit a háború alatt Magyarországon tanultam, nem könyvekből, hanem az emberekről, köztük nyilasokról, kommunistákról, németekről, oroszokról, és ami ennél is fontosabb, jóról és rosszról, az nevelődésemben hosszú távon felbecsülhetetlenül értékes lett. Kétlem, hogy mindezt Angliában is megtanulhattam volna, idegenként, emigránsként, legfeljebb valamelyik utászgyalogezredben a földet túrva és Magyarországon lévő családomért aggódva. Óhatatlanul áldozatául estem volna az angolok sznobizmusának (kevés kapcsolatom volt és még kevesebb pénzem), s végül a Londonban élő számtalan közép-európai emigráns egyikeként jártam volna egyik körből a másikba, Anglia iránti hűséggel a szívemben, de bőrig ázva a zuhogó esőben. Ha Angliában maradok, legalábbis lehetséges, hogy megmaradok szocialistának, ahogy menekült értelmiségihez illik. Reakciós meggyőződésemet a háborús Európa közepén átélteknek köszönhetem. 1939 óta felemás érzésem van azzal kapcsolatban, hogy furcsa módon az angolokból, a férfiakból talán még inkább, mint a nőkből, mennyire hiányzik a képzelőerő. Ez számos vonatkozásban előny: gyakran erősítette a józan angol gondolkodást és az angol jellemet (van-e jellemzőbb angol közmondás, mint az „Átkelünk a folyón, ha majd a hídhoz érünk”?; 3 de mint láttuk, sokszor még akkor sincsenek felkészülve az átkelésre, amikor már ott állnak a parton). Az újkor nagy részében, legalábbis a tizenhatodik század óta az angolok nemzeti hajlama a pragmatizmusra, protestantizmusra, gyakorlatiasságra, józan gondolkodásra, lojalitásra, faji büszkeségre, méltányosságra, sportszerűségre, törvénytiszteletre, kitartásra, társadalmi fegyelemre, úriemberi sznobizmusra és így tovább olyan erényeket (és hibákat) foglalt magába, amelyek előnyükre váltak, mivel jól illettek újkori törekvéseikhez. De valamikor 1900 után e jellemvonások erényeibe vetett feltétlen és mélyen gyökerező hitük meggyengült. Ráadásul ezeknek a jellemvonásoknak egyike-másika a késő modern vagy posztmodern világban már nem volt előnyös. A briteknek az az ősi erénye például, hogy teljesen közömbösek a nem britek véleménye iránt, könnyen hibává válhat, ha emiatt nem tudnak mit kezdeni mások irántuk megnyilvánuló szeretetével. A franciabarátságtól, a németbarátságtól, az oroszbarátságtól és persze az amerikaibarátságtól eltérően az angolbarátság viszonzatlan szerelem, olyannyira, hogy a britek gyakran épp azokat utasítják vissza a legridegebben, akik a majmolásig csodálják őket - ez a reakció a brit fajta szigetlakó 3

Másfelől: „Ha sokat nézed a fazekat, nem forr fel a víz.” Ó, igen, egyetértek. De az angolok ezt máshogy értelmezik, mint én. Én türelmetlenül várom, hogy felforrjon; ők azt mondják: most ne törődj vele.

büszkeségéből fakad, amelybe azonban némi bizonytalanság is keveredik. 4 És ha figyelembe vesszük, hogy a britek - nem úgy, mint a franciák vagy a németek - közelről nézve gyakran jobb színben tűnnek fel, az a közöny, amit a külföldiek irántuk megnyilvánuló tiszteletével szemben tanúsítanak, mérhetetlen kárt okozott nekik. Még 1945-ben is minden további nélkül Nyugat-Európa élére állhattak volna, de nem fűlt hozzá a foguk. Évtizedekkel később megértéssel olvastam olyanoknak a keserű tapasztalatairól és csalódottságáról, akik szerették és csodálták a briteket - nem azért, mert illúzióik voltak vagy kisebbrendűségi érzés élt bennük, hanem mert mélységesen ismerték és tisztelték a brit erényeket. Így például a rendkívül intelligens V. S. Naipaul legkeserűbb megjegyzései azokra a szupermodern angol férfiakra és talán még inkább nőkre vonatkoznak, akik hasznot húztak és élvezetet merítettek abból, hogy a hagyományos angol felfogás és magatartás szöges ellentétét képviselték, vagy összeszűrték a levet afrikaiakkal vagy indiaiakkal. Mindenesetre valami történt a huszadik században az angolszász férfiakkal: itt-ott meggyengült az önbizalmuk és a képzeletük, s az angol nők ezt ösztönösen megérezték (valószínűleg ezért vonzódnak az angol nők jobban a külföldi férfiakhoz, mint az angol férfiak a külföldi nőkhöz). * Egy darabig még vonzottak a „modern” dolgok, gondolatok és emberek, de aztán úgy tizenöt éves koromban észrevettem valami érdekeset a reakció és reakciós szavak politikai használatában. A Nyugat demokratikus államférfiai mind kellőképpen diktatúraellenesek, haladó szelleműek, a hitlerizmust elutasítók stb. voltak, de valahogy mégis hiányzott belőlük valami. Chamberlain, Daladier, Blum, Attlee, Hoover, Hull: konzervatívok, radikálisok, szocialisták, republikánusok, demokraták: én már akkor azt gondoltam, hogy reakciójuk a Hitler jelenségre, ahogy retorikájukban kifejezésre jut, valahogy nem meggyőző, nem kielégítő; hogy nem igazán értik, mi történik Európa közepén és milliók fejében; hogy bár (igaz, gyakran bizonyos feltételekkel) hajlandók voltak szembeszállni Hitlerrel, de határozatlanul, nemcsak saját politikai számításaik és korlátozott lehetőségeik miatt, hanem a világról és talán magáról az emberi természetről vallott nézeteik miatt is. Volt köztük egy kivétel: Churchill. Ő 1939-ben még a politika peremén mozgott, de valahogy mégis sikerült felemelnie a szavát, még ha honfitársai közül oly sokan eleresztették is a fülük mellett. Angliában olvastam néhány nyilatkozatát, részleteket a beszédeiből, és ezeket nem csak ragyogó retorikája miatt találtam lelkesítőnek: íme egy igazi realista, gondoltam. Ellenfelei, de még későbbi szövetségesei közül is sokan reakciósnak tartották. Abban bizonyos vagyok, hogy már akkor láttam: Churchill pontosan tudja, kicsoda Hitler - valami nagyon ősi, ugyanakkor nagyon modern gonoszság megtestesítője. Nemsokára örömmel észlelhettem, hogy Churchill nincs egyedül, hogy a konzervatív pártiak egy csoportja őt támogatja, s nem Chamberlaint. Nagyra értékeltem, hogy ezeknek az angol toryknak a hazafisága mennyire különbözik a többi konzervatívétól, akik igazában (akárcsak az akkori amerikai republikánusok vagy francia radikálisok közül sokan) a tizenkilencedik századi materialista 4

A közmondásos angol tartózkodás vajon erény vagy hiba? Kétségkívül az előbbi; ez az egyik legmegnyerőbb angol jellemvonás - mindaddig, amíg az ember nem a saját bőrén tapasztalja. Mélyen átérzett büszkeség és szerény tartózkodás: micsoda szép kombináció! De vegyük csak alaposabban szemügyre a kettő kapcsolatát. A büszkeség forrása a bizonyosság, a tartózkodás forrása a jómodor; az utóbbi mégsem mentes némi bizonytalanságtól. Az angol büszkeség és az angol tartózkodás egyaránt magába foglal valamiféle vonakodást a gondolkodástól. Ez még az angol értelmiségiekre is vonatkozik, akik inkább vállalják az unalmasságot, mint a közönségességet - ezért vonzódtak közülük oly sokan a baloldalhoz. De ez most változóban van: a brit vulgaritásnak akadnak olyan megnyilvánulásai, amelyek semmivel sem jobbak a német vagy az amerikai vulgaritásnál. A Beatlesek tartózkodók? Kingsley Amis vagy Anthony Burgess tartózkodók?

liberalizmus még megmaradt képviselői voltak. A Churchill-párti konzervatívok a Chamberlain-pártiaktól eltérően nem hittek a nemzeti önrendelkezésben; a liberálisoktól eltérően nem hittek a Népszövetségben; a munkáspártiaktól eltérően nem hittek a leszerelésben; de a kommunizmus iránti ellenszenvük vagy a Népszövetség iránti közömbösségük nem befolyásolta eltökéltségüket, hogy szembeszállnak Hitlerrel, bárki legyen is ebben a szövetségesük. Fontosabb volt számukra a becsület, mint az ideológia; hazafiak voltak, s nem nacionalisták. Ezek a jobboldali férfiak és nők ebben szöges ellentétei voltak Hitlernek és szövetségeseinek. És amikor ekkortájt először olvastam a „Horst-WesselLied”-nek, a nemzetiszocialisták indulójának azt a sorát, amely bosszúállásra buzdít a Vörös Front és a reakciósok által megölt bajtársakért - „Kameraden, die Redfront und Reaktion erschossen” -, a reakció, ez a hideg szó parázslani kezdett bennem. Odahaza, Magyarországon is egyre nagyobb vonzóerővel hatottak rám a reakció és reakciós szavak. Azt, hogy a politika története (sőt az emberi gondolkodás története) szavak története, akkor még nem tudtam. De elég jó fülem volt a politikai szóhasználathoz, hogy felismerjem, valamiféle politikai és ideológiai fordulat történt, amely gyökeresen megváltoztatta a tizenkilencedik századtól örökölt politikai kifejezések bevett jelentését. Például a nép, népi, néppárti szavakat, amelyeket legalább százötven éven át szinte kizárólag a baloldal használt (Magyarországon a „nép” baloldali, a „nemzet” pedig jobboldali kifejezés volt), most átvette egy új, radikális „jobboldal”. Ez Németországban kezdődött, néhány évtizeddel korábban (a sajátosan törzsi német Volk szó segítségével). Mussolini is így tett, ezt a címet adva 1914-ben induló radikális nacionalista lapjának: Il Popolo d’Italia. Huszonöt év múlva, mikor Európában kitört a második világháború, a fasiszta és náci szimpatizánsokat az egész kontinensen előszeretettel nevezték népiesnek (angolul folkish, franciául populaire). Ezek, köztük az új keletű magyar nacionalista népiesek, támadni kezdték a vezető réteg és a kormány „régimódi” tagjait (ennek a jelzőnek akkoriban Magyarországon is és az Egyesült Államokban is határozottan pejoratív értelme volt), a „reakciósokat”, vagyis az elavult rend megcsontosodott képviselőit. (Ezt aztán 1945-ben és később a kommunisták és szövetségeseik ugyanilyen értelemben használták.) Én egyre nagyobb érdeklődéssel és tisztelettel tekintettem ezekre a „reakciósokra”. Némelyiküket - politikusokat, közírókat, történészeket, például Pethő Sándort és Szekfű Gyulát - a Churchill-párti konzervatív angol hazafiak magyar megfelelőinek láttam. Ők is antikommunisták voltak, sőt antiliberálisok, akárcsak a többi konzervatív, mégis megmaradtak hazafinak, s nem lettek nacionalisták; világosan látták a német veszélyt és a magyar nemzetiszocialisták közönséges populizmusát, és ez náluk nem az adott politikai helyzetre adott pillanatnyi válasz volt, hanem valami, ami régimódi meggyőződésükből és, igen, tisztességükből fakadt.5 Már a stílusuk is lenyűgözött. Nyelvhasználatuk az ideológián felülemelkedő hazafiságot tükrözte, Szekfűé például, aki 1920 táján vált híressé Három nemzedék című nagy antiliberális és helyenként zsidóellenes könyvével, amelyben a tizenkilencedik századi liberális dogmatológia hanyatlását ábrázolta. Most viszont, nem egészen húsz év múltán, a Harmadik Német Birodalomban és közönséges, brutális magyar követőiben látta a legnagyobb veszélyt. Kiállt a régi magyar szabadságjogok és a hazafias demokrácia mellett, és többek között ellenezte a magyar zsidóság megalázását és üldözését, holott az efféle állásfoglalás akkor nemcsak politikailag veszélyes, hanem egyben 5

Ekkor vetődött fel bennem, hogy a „jobboldali” és „baloldali” megjelölések egyre elavultabbá válnak. Egy náci vajon balra áll a konzervatívoktól vagy jobbra? Horthy vagy Franco vajon balra áll Hitlertől vagy jobbra? Ennek az egésznek így nem sok értelme volt.

népszerűtlen is volt. Erre a rendíthetetlen hazafiságra másutt Európában is akadtak szórványos példák: ezt képviselte Georges Bernanos, ezt képviselte a régi porosz arisztokrácia néhány kiváló (hamarosan vértanúvá váló) tagja, és sok tekintetben ezt képviselte Churchill. Példájuknak szerepe volt abban, hogy átkerültem a jobboldalra, s a szocializmus hirdetésétől eljutottam a konzervatívok - vagyis inkább bizonyos konzervatívok – egyre növekvő tiszteletéig. Az 1930-as évek végén és a második világháború első éveiben ugyanis kiderült - vagy legalább ki kellett volna derülnie -, hogy a baloldal csődöt mondott, az úgynevezett jobboldal pedig megosztottá vált. A baloldal kedvencei, a spanyol köztársaságiak, a csehszlovák Beneš, a francia szocialisták stb. stb. (nem is beszélve Sztálinról, aki 1939-ben Hitler hű társává szegődött) vagy behódoltak Hitlernek és Mussolininek, vagy jobbnak látták, ha együttműködnek velük. Nem így egy-egy olyan diktátor, mint a görög Metaxas vagy a portugál Salazar. A demokratikus csehek még csak meg sem kísérelték a harcot; a hazafias és „jobboldali” lengyelek küzdöttek, mint az oroszlán. Ez persze nem azt jelenti, hogy a jobboldal mindenütt bátrabban és karakánabbul viselkedett, mint a baloldal. A német tömegek marxizmusa úgy olvadt el a hitleri nacionalizmus hevében, mint vaj a serpenyőben, de ugyanez történt a német konzervatívok elveivel, az olyanokéval, mint Papen vagy Neurath (és sajnos sok német egyházi személyével is). A konzervatív Papen - addig elvhű katolikus politikus, a Herrenklub törzstagja - Hitler szolgálatába szegődött; a reakciós Stauffenberg gróf életét áldozta a Hitler elleni összeesküvésben. A náci vagy nyilas táborhoz nemcsak egykori szocialisták vagy kommunisták csatlakoztak szép számmal, hanem konzervatívok és antikommunisták is. 6 De reakcióst nagyítóval sem lehetett találni köztük. * 1940 júniusa, Magyarország, szikrázó nyár. Tizenhat éves voltam akkor. Beleszerettem egy nálam idősebb, sötétszőke lányba; szalmaláng volt, de fájdalmas, mert körülbelül két hétig elfogadta az udvarlásomat, amitől én romantikus illúziókba ringattam magam, mígnem értésemre adta, hogy túlságosan fiatal vagyok hozzá, hiába kértem tőle randevút, ő inkább a körülötte legyeskedő jóképű, nőtlen majd harmincévesek közül kívánt választani. Hiúság is lakott bennem. Emlékszem egy napra ezen a ragyogó és tragikus héten, június második hetében, amikor Mussolini is hadat üzent a Nyugatnak, amikor Párizsba bevonultak a németek, és amikor egyik osztálytársam látott a margitszigeti teniszklubból peckesen hazafelé sétálni, karöltve egyik oldalt az említett lánnyal, másik oldalt a nálam ugyancsak idősebb barátnőjével. Lakásunkban, ahol a foteleket és kanapékat hűvös tapintású vászonhuzat borította, s a redőnyök le voltak eresztve, hogy ne tűzzön be a nap, édesanyám a BBC-t hallgatta. Churchill aznap mondta egyik nagy beszédét. Hogy akkor hallottam-e ezt a beszédet, vagy csak néhány hét múlva, arra már nem emlékszem pontosan (de még mindig lelkesít, ha olvasom). Emlékszem viszont a hírre (négy napja, amikor a németek bevonultak Párizsba, anyám felkiáltott: „és most a randa csizmájukkal ott taposnak abban a Guerlain boltban a rue St. Honorén!” - ez ma már talán nem olyan megkapó, mint akkor volt), hogy Franciaország ügye mégsem veszett el teljesen: egy de Gaulle nevű francia tábornok

6

Ugyanígy Amerikában, ahol 1940-ben - és később is - konzervatív republikánusok, mint Taft vagy Hoover (és a parvenü Kennedy-család) azt mondták, hogy nem helyes Churchill mellé állni Hitlerrel szemben, míg az olyan régi vágású úriemberek, mint a bostoni Henry Stimson vagy a virginiai Marshall tábornok, ezzel ellentétes állásponton voltak.

Londonban ellenállásra buzdította a franciákat. Ekkor hallottam először azt a szót, hogy résistance - ellenállás - ami, ha jobban meggondoljuk, nem haladó, hanem reakciós szó. Néhány nap múlva elkövettem első reakciós tettemet. Egyetemisták (főleg a Műegyetem hallgatói, akik leginkább rokonszenveztek a németekkel) felvonulást tartottak a rakparton, ünnepelve a versailles-i rend összeomlását és Németország diadalát Franciaország felett. Volt egy kis zománcozott francia zászlóm, amilyet térképekre szoktak tűzni; a hajtókámra tűztem, s aznap, a francia kapituláció napján így jártam-keltem a nyári melegben Budapest utcáin. A zászló kicsi volt, viselése pedig valószínűtlen; kevesen vették észre. Megizzadtam, de nem vettem le a zakómat (hiába próbáltam a zászlót az ingemre tűzni, ott nem maradt meg); ha ismerősökkel találkozom, lássák csak, mit mutogatok és miért. Tizenhat éves önmagamra visszaemlékezve nem vagyok különösebben büszke erre. Lehangolt Franciaország összeomlása, s még inkább annak a tüneményes lánynak az elveszítése; attól, hogy kitűztem a kis zászlót, csak parányit javult a kedvem. Mégis megemlítem ezt az esetet, mert talán ekkor tudatosult bennem, hogy reakciós vagyok. Délelőtt a Belvárosban, lenvászon zakóm hajtókáján azzal a miniatűr francia trikolórral, egy újságosbódé előtt elhaladva megpillantottam az Illustrierter Völkischer Beobachter-nek, a német náci párt lapjának legfrissebb számát. Egy karikatúra volt a címoldalán, közönséges és undorító gúnyrajz a legyőzött Franciaországról - pontosabban arról, amit Franciaország a náciknak jelentett. A képen szereplő francia egyenruhás, bamba afrikai katona nyilvánvalóan a fajtakeveredést jelképezte; a pénzeszacskóit markoló ronda zsidó a korrupt kapitalizmust; a többi figurára már nem emlékszem, kivéve egy kissé gőgös, csontsovány, arisztokratikus francia huszártisztet, aki a reakciót volt hivatott képviselni. Az ő képe ma is előttem van, és pontosan emlékszem, mire gondoltam akkor: bárcsak több lett volna az ilyenből. 1940-ben még nem voltam reakciós. De értékeltem a Hitler ellen küzdők legjobbjainak, Churchillnek vagy de Gaulle-nak a reakciós vonásait. Harminchárom év múltán, Az európai világháború 1939-1941 című könyvemben ezt írtam: „Többek között például Hitler legnagyobb sikereit nem annyira a német anyagi erők megszervezésével érte el, mint inkább azzal a meggyőződéssel, miszerint a német nép felsőbbrendű; ezt a meggyőződést sikerült gyökeresen beleültetnie milliók gondolkodásába. Ugyancsak meggyőződés tette fő ellenfelévé Churchillt és de Gaulle-t. A Nyugat civilizációjának a háborúk közötti állapotán elmerengve írta Yeats, a nagy ír költő utóbb híressé vált sötét sorait: »Hitehagyott a jó, s a rosszakat / a meggyőződés szenvedélye fűti« (Ferencz Győző fordítása). Amikor Yeats 1939 kietlen januárjában meghalt, csakugyan így láthatta. De mégsem volt így. 1940-ben a jók nem veszítették el minden hitüket, még akkor sem, amikor a legrosszabbakat a meggyőződés szenvedélye fűtötte. És ez az utolsó európai világháború – talán egyetlen lelkesítő tanulsága.” 7 Néhány hónappal azután, hogy hosszú munkám vége felé közeledve - a könyvet, talán mondanom sem kell, legalábbis részben 1940-ben átélt élményeim inspirálták - leírtam a fenti bekezdést, és nem egészen egy évvel azután, hogy a kötet megjelent, olvastam egy kortárs visszaemlékezését New Yorkban, a The New York Times Magazine hasábjain. Szerzője Irving Kristol volt, az Egyesült Államok vezető neokonzervatív politikai filozófusa. Nosztalgikus írásának címe: „Egy trockista emlékei”. 8 Micsoda áthidalhatatlan szakadék van az én múltam és a New York-i értelmiségieké között, gondoltam. 1940 szeptemberében az európaiak két táborra oszlottak: Hitler híveire 7 8

Mészáros Klára fordítása. The New York Times Magazine, 1977. január 23.

és Churchill híveire; vagy Pétain támogatóira és de Gaulle támogatóira. Ezek a New York-i értelmiségiek Sztálin híveire és Trockij híveire oszlottak. „Mi voltunk az elit - a boldog kevesek”, írta Kristol harminchat év múltán. „A hihetetlen szellemi energiánkra emlékszem a legjobban... Vitáinkat szellemi kérlelhetetlenség jellemezte... Azóta sem láttam vagy hallottam ezekhez foghatót. Milyen mély értelmiségi környezet volt” (kiemelés tőle). A New York-i City College kávézójában az 1-es box (a trockisták) és a 2-es box (a sztálinisták) között folyt a szócséplés. „A világok háborúját e két csoport vívta.” Én azt hittem, hogy 1940 szeptemberében a világok háborúját Anglia egén vívták; de hát ezek csupán egy reakciós vallomásai. * Mindannak, amit eddig leírtam, vajmi kevés köze van az ideológiához. Egy jobboldali nem okvetlenül jobb ember, mint egy baloldali, egy trockista nem okvetlenül jobb ember, mint egy sztálinista, aminthogy egy keresztény sem okvetlenül jobb ember, mint egy ateista, ámbár annak kellene lennie. Miután ásítozva beleolvastam Marxba és ráébredtem, hogy a „homo oeconomicus” merő nonszensz, egy olyan világnézet kezdett kikristályosodni bennem, amelyet idealistának lehetne nevezni, mivel szöges ellentéte a materializmusnak; de időbe telt, míg felismertem, hogy a kategorikus idealizmus (kivált annak német válfaja) ugyanolyan téves és alkalmasint még károsabb, mint a kategorikus materializmus - mert az eszmék nem elvontan léteznek, mert a gondolat nemcsak előbbre való az anyagnál, hanem az anyag elválaszthatatlan a gondolattól, aminthogy a gondolat is elválaszthatatlan az embertől. Mindez nemcsak Freudnak, hanem Dosztojevszkijnak is ellentmond; az előbbinek azért, mert a tudat működése felismerhető, továbbá fontosabb és jellemzőbb, mint a tudattalan működése; az utóbbinak pedig azért, mert fontosabb és jellemzőbb, hogy mit tesz az ember egy eszmével, mint hogy mit tesz egy eszme az emberrel. A háború alatt nemcsak az eszmék érdekeltek, hanem a mozgásuk is: az, ahogy az emberek választják, kölcsönzik, vásárolják, vállalják, képviselik és lecserélik az eszméiket. Olykor ámulva figyeltem az eszmék hatásának két, egymással összefüggő jelenségét: a tehetetlenségi erőt és az opportunizmust. Az előbbi magyarázza, miért változik olyan lassan a közvélemény. Marx ebben is tévedett: mert a tőke felhalmozódásánál sokkal nagyobb horderejű a vélemény felhalmozódása. A vélemény felhalmozódása miatt van az, hogy az „időszerűvé vált eszme” gyakran fabatkát sem ér. Emiatt van az is, hogy emberek, politikusok és kormányok sokszor nem figyelnek eléggé az igazán jelentős dolgokra, s csak akkor kapnak észbe, amikor már késő. Ezzel magyarázható az is, hogy az emberek gyakran nem azért fogadnak el egy eszmét, mert vonzza őket, hanem mert már sokan elfogadták. Így aztán a pénz inflációja is csupán az eszmék - vagyis a szavak és kifejezések - inflációjának következménye (s ugyanígy az anyagi szennyezés, például a sok szétszórt szemét is a szellemi szennyezés következménye). Az opportunizmus olyasvalami, amihez értelmiségieknek különös tehetségük van, mert tudják, hogyan igazítsák szavaikat - akár gondolataik rovására is - a körülményekhez. De az „egyszerű” emberek között ugyancsak elterjedt az opportunizmus. Az „egyszerű” szót azért teszem idézőjelbe, mert az a tapasztalatom, hogy az „egyszerű” emberek, legalábbis ebben a században, valójában ritkán egyszerűek; gondolkodásuk sokszor nagyon is bonyolult. 1945ben olvastam egy suszterról, aki Budapest ostroma alatt lépett be a nyilaskeresztes pártba, akkor, amikor az oroszok már szó szerint a kertek alatt jártak. Lépését nem fanatizmus vagy hősies kitartás diktálta: a háború után tartott tárgyalásán azt hozta fel mentségére, hogy nem bírta tovább a vele együtt élő nyilas rokonai nyaggatását. Számomra ez hihetően

hangzik. Opportunista volt ez az ember, vagy éppen ellenkezőleg? Nem: csak rosszul időzített. Az utolsó kocsira ugrott fel, pillanatokkal azelőtt, hogy a szerelvény kisiklott; nemigen tudta, hová megy a vonat, csak annyit látott, hogy sok mindenki utazik rajta. Hogy az emberek mit gondolnak, annak kevesebb köze van ahhoz, hogy miért és több ahhoz, hogy hogyan gondolják; ez a hogyan pedig szorosan kapcsolódik a mikor-hoz. Ennek számtalan példáját láttam a háború alatt. Némelyek olyan könnyen és természetesen vedlettek át, hogy nem érezték szükségét a magyarázkodásnak mások előtt, hiszen önmaguk előtt sem kellett magyarázkodniuk. Némelyek megpróbálták racionális érvekkel indokolni viselkedésüket, ha másnak nem, legalább maguknak. Az opportunizmusnak persze számtalan változata van. Sok olasz realisztikus és szentimentalizmustól mentes cinizmusa (ami különben azért a képmutatás egyik válfaja) humánus volt, nem brutális: nyilvánosan egyik nap ezt mondták, a másik nap amazt, mert ilyen volt a világ, óvniuk kellett az életüket, normális emberi vágyaik voltak, eszük ágában sem volt mártírrá válni. Másrészről alakulatom ruszin káplárja 1944 októberében – egy napra rá, hogy az SS a nyilasok kezébe adta a hatalmat - közölte, hogy ő meggyőződéses német- és nyilasbarát; amikor hat hónap múlva véletlenül találkoztam vele, közölte, hogy ő meggyőződéses szovjetbarát és kommunista. Ámulatomra ez az állat, aki tudta, hogy tudom, miket mondott és hogy viselkedett fél évvel korábban, pálfordulását egy szóval sem próbálta megindokolni előttem; sőt úgy éreztem, hogy ha rákérdeznék, akkor sem jönne zavarba, legfeljebb elcsodálkozna. Neki ez a világ legtermészetesebb dolga volt, ugyanolyan magától értetődő, mint rátaposni valakire, aki a lába előtt fekszik. Az ember gondolkodását (és nem csak magatartását) hozzáigazítani a körülményekhez - elsősorban a hatalmi viszonyokhoz, pillanatnyi habozás és minden indoklás nélkül: talán ebben áll a különbség opportunizmus és képmutatás között, de még a brutális barbárság és a maradék - mégoly romlandó – civilizáció között is. * Úgy tizenkilenc éves lehettem, amikor kezdtem észrevenni, hogy azok a férfiak és nők, akiket a legjobban becsülök, nem a legfinomabb, sőt még csak nem is a legokosabb emberek - de nem opportunisták. Nem mintha sosem változtatták volna meg a véleményüket; az, hogy valaki nem hajlandó – inkább nem hajlandó, mint nem képes - a véleményét megváltoztatni (ami végső soron erkölcsi, nem pedig szellemi hiba), nem azonos a jellemszilárdsággal. Láttam, hogy néhányan, férfiak és nők, ragaszkodnak bizonyos szokásokhoz és véleményekhez, melyeket a politikai vagy éppenséggel nemzeti irányzatok vagy ideológiák fölé helyeznek - és hogy ezek a szokások és vélemények szinte egytől egyig régimódi erényeket képviselnek. Ezek a férfiak és nők különbözőek voltak, igazi egyéniségek, anélkül hogy individualisták lettek volna. Évek múltán olvastam Chestertonnál: „Nagy tévedés azt hinni, hogy a szeretet egyesíti az embereket. A szeretet különválasztja őket, mert egyéni. Ami egyesíti és összehozza az embereket, az a gyűlölet.” Az utóbbiból kétségkívül eleget láttam. Gyakran azt is láttam, hogy az esetek többségében (bár nem minden esetben) ezeknek a reakciósoknak az elvhű magatartása vallási alapon is nyugszik, ami gyakran a katolikus vallást jelentette. Ez nagy hatást tett rám, jóllehet nem voltam buzgó hívő, s igen rendszertelenül gyakoroltam vallásomat. Szocialista múltamtól és modern, kozmopolita vonzalmaimtól függetlenül hosszú időn át untatott és bosszantott, hogy az akkori Magyarországon (akárcsak más közép- és kelet-európai nemzeteknél) a „keresztény” jelzőnek valami nacionalista, ideologikus, következésképpen negatív jelentése volt: a köznyelvben és a politikai szóhasználatban a „keresztény” azt jelentette, hogy nem zsidó, nem marxista, nem liberális, nem kozmopolita. Nekem nem tetszett - és ma sem tetszik - a

nacionalizmus és a kereszténység ilyetén összemosása. Arra is emlékszem, hogy korán tizenöt éves korom táján - felismertem a különbséget a régebbi és az újabb, a hagyományosabb és a demokratikusabb-populistább kereszténység között. Mint említettem, a rendszer nacionalizmust és kereszténységet hirdetett, egymással szoros szövetségben. Az iskolában kötelező volt a hittan, akárcsak a misére járás, amit majdnem olyan szigorúan vettek, mint a tanórákon való részvételt. Gimnáziumi hittantanárunk és lelkészünk egy reszketeg, áporodott szagú, öreg pap volt, aki egyhangúan dünnyögve misézett és prédikált, s órák hosszat ült a tanári vécében; számtalan csínyt eszeltünk ki, hogy az ő életét is legalább annyira megkeserítsük, mint a többi tanárunkét. 1938-ban vagy akörül egy fiatal pap váltotta fel, aki igyekezett népszerű lenni. Közvetlen hangot ütött meg a diákokkal, néha viccelődött, és azt állította magáról, hogy futballozik. Előadásaiba és prédikációiba, de még hanghordozásába és szóhasználatába is népies ízeket vegyített. Nem sok politikai színezetű megjegyzést hallottunk tőle (az öreg paptól egyet sem), de nyilvánvaló volt, hogy ő a fiatalabb, dinamikusabb papságot képviseli, a nacionalista és valamelyest antiszemita „népi egyházat” az új Európában. Előfordult, hogy a latin misekánon után magyarra váltott; máskor hangos megjegyzéseket tett a labdarúgó-bajnokság állásáról. Mivel akkoriban antiklerikális beállítottságú voltam, nemigen figyeltem rá, mígnem egyszer valamelyik osztálytársam hittanórán a németekről kérdezett tőle valamit. Válaszképpen közölte, hogy politikával nem foglalkozik, majd tízperces előadást tartott a legnagyobb gonosz, vagyis a kommunizmus elleni harc szükségességéről. Akkor és ott megtudtam, mi a különbség közte és öreg elődje között, aki biztosan maga is félte és gyűlölte a kommunizmust; de ennek a fiatal, dinnyefejű és kefefrizurás papnak a beszédmódja még a mondanivalójánál is jobban megdöbbentett. Néhány nap múlva gyónni mentem hozzá (akkoriban ez is kötelező volt). A katolikus szentségek közül én már akkor a gyónást tartottam az egyik legjelentőségteljesebbnek; azt gondoltam, s most is azt gondolom, hogy aki tud gyónni és jó gyóntatója van, annak nincs szüksége pszichiáterre vagy pszichoanalitikusra. (Sajnos ez nem ilyen egyszerű. Azóta a gyónás szentségének gyakorlása és jelentősége nagyot hanyatlott, és nehéz jó gyóntatót találni.) És ekkor ismét nagy különbséget láttam abban, ahogy az öreg pap, illetve ez az új lelkész hallgatta hebegésemet. Az öreg, kövér tisztelendő bácsi jól hallhatóan zihált és olykor böffentett a rács túloldalán. Tudtam, hogy fáradt és álmos, de erőt vesz magán, és beül a szűk, levegőtlen fülkébe, hogy végighallgassa igazán nem vonzó gimnazisták visszatetsző történeteit; de azt is éreztem, hogy bármennyire fáradt, azért odafigyel a szavaimra. Komolyan megfeddett, mielőtt feloldozott volna. Utódja sem volt figyelmetlen; mintha leste volna, mikor csaphat le rám valami súlyos vétek miatt; ugyanakkor sejtettem, hogy tudja, ki vagyok; és mégis, miután valamely vétkem miatt kérdőre vont, félvállról adott tanácsot és feloldozást; modern gyóntató volt, afféle spirituális cserkészparancsnok. Szüleim nem voltak különösebben vallásosak; édesanyám valamivel inkább, mint apám, de ő is ritkán járt templomba, évente csak néhány alkalommal. Serdülőkoromban nekem a templom gyakran csupán esztétikai élményt jelentett: jó orgonamuzsikát, vagy egyegy téli éjféli mise szépségét - mikor az ember a templomkapun kilépve elindul a zúzmarás utcán hazafelé, s fülében még ott zúg a halkuló orgonaszó. Egyébként a misét - még a húsvéti nagymisét is - végeérhetetlenül hosszúnak és unalmasnak találtam. A prédikációt egykedvűen vagy éppen fanyalogva hallgattam. De nem volt mindig ilyen fásult a lelkem. Világéletemben hittem Istenben, még „szocialista” korszakomban is, amikor egyszer-kétszer kijelentettem, pour épater les bourgeois, hogy ateista vagyok. Nem félelemből hittem Istenben, hanem az érzés miatt, ami egész életemben elkísért, s aminek nem sok köze volt a

katekizmushoz: hogy van túlvilág, de annak isteni rendjéhez valahogy hozzátartozik a mi tökéletlen emberi világunk is, mert a túlvilágról érkeznek hozzánk az igazság és a végtelen jóság sejtelmei, amelyekről semmit sem tudunk, bár olykor megadatik nekünk, hogy értsük őket. 9 Egy másik - kevésbé jelentős - mozzanat, hogy szüleim segítségével fogékonnyá váltam a vallásos művészet szépségére, megtanultam értékelni a gyönyörű templomokat, műemlékeket, szobrokat és festményeket, melyek olykor (emlékszem, mennyire lenyűgözött Mantegna fekvő Krisztus-szobra Milánóban, amelyet tizennégy évesen láttam) mély benyomást tettek rám, akárcsak egyik-másik egyházi zenemű (César Franck inkább, mint Mozart), s néha a nagy költészetben és irodalomban felsejlő vallásos áhítat. Fejlődésemben a legnagyobb szerepe mégis néhány hívő ember példájának volt. Nem lelki önéletrajzot írok, s nem kívánok kitérni életem vallásos mérföldköveire - már csak azért sem, mert félő, hogy egy ilyen szükségképpen hiányos áttekintésben egyet-mást akaratlanul is meghamisítanék. A papok rovására olykor megengedtem magamnak egy-egy ízetlen tréfát; de sohasem tudtam volna tréfálkozni egy rózsafüzérét mormoló öregasszonyon (vagy egy héber imakönyvét olvasó zsidó öregasszonyon). Csak úgy húszéves korom táján kezdtem lassanként felismerni, hogy az igazi keresztények... ők mások: meggyőződésük valami ősibb és mélyebb alapon nyugszik, mint a másképp elkötelezetteké, köztük olyanoké, akiknek meggyőződésével rokonszenveztem vagy éppen egyetértettem. A vallás iránti tisztelet nem hirtelen reveláció nyomán alakult ki bennem; valójában inkább intellektuális volt – olykor túlságosan is intellektuális -, mintsem érzelmi szükségletre vagy akár valamiféle spirituális szomjra adott válasz. Olvasásból fakadt, s nem prédikációkból; irodalomból fakadt, s nem teológiából; a világról való gondolataimból fakadt, s nem a mennyországról (vagy a pokolról) való elmélkedésemből. Nem csak az számított, hogy a vallásos meggyőződésű férfiak és nők viselkedése tiszteletet ébresztett bennem; nem csak az számított, hogy végső soron a katolikus egyház, legalábbis elvileg, nem nemzeti, hanem nemzetek fölötti volt, s hogy kevésbé kötődött a legrosszabb esetben provinciális, legjobb esetben kulturális nacionalizmushoz, amelytől magyar protestánsok ritkán tudtak elszakadni. Ennél fontosabb volt, hogy a római katolikusok felfogása - doktrínája és szemlélete - az emberi természetről egybeesett azzal, amit én láttam és tapasztaltam, különösen a háború utolsó éveiben, amikor szülőhazám tizenkét hónap leforgása alatt, mintegy sűrítve élte át a háború megannyi szenvedését és borzalmát. A szabad akaratról szóló tanítás - hogy az ember felelős a tetteiért, szavaiért, de még a gondolataiért is, mert szabadon választja őket - és az eredendő bűnről szóló tanítás - hogy az ember erkölcsi tartománya végtelenül nagyobb és más, mint az összes többi élőlényé, mivel természetünknél fogva egyaránt hajlunk a jóra és a rosszra, egyaránt vagyunk fenevadak és angyalok - számomra nagyon is helytállónak tűnt. Mindenesetre egy magyarnak (vagy talán egy európai katolikusnak), különösen a huszadik században, nem volt szüksége Dosztojevszkijra, hogy elhiggye, egy lélekben együtt lakozhat jóság és gonoszság. A maga bőrén tapasztalta, vagy legalábbis tulajdon szemével látta. 9

Sok év múltán olvastam Bonhoeffernek, a tragikus sorsú német lelkipásztornak börtönben írt sorait, amikor már minden reményét és illúzióját elveszítette az akkori egyházzal, mint spirituális támasszal kapcsolatban: Nicht von der Welt zu Gott, sondern von Gott zur Welt geht der Weg Jesu Christi... Krisztus útja nem e világból vezet Istenhez, hanem Istentől ehhez a világhoz. Vessük ezt össze azzal, amit (1) Bertram breslaui bíboros mondott 1939-ben: „Heil Hitler: ez érvényes erre a földre. Dicsértessék a Jézus Krisztus: ez a kötelék föld és mennyország között.” Ennél könnyebb formulát nehéz elképzelni, kivéve talán (2) Albert Einstenét: „Spinoza Istenében hiszek, aki a létező dolgok harmonikus rendjében mutatkozik meg, s nem olyan Istenben, aki az emberek sorsával és cselekedeteivel foglalkozik.” (Hát ennyit Einsteinről, a humanistáról.)

* Húszéves korom körül még egy felismerés kezdett kikristályosodni bennem - akkor még nem tudtam, hogy reakciós vagyok, mert nem tartottam magam annak. Ez ismét megütközést kelthet olvasóimban: lassanként ráébredtem, hogy a reakciós és a burzsoá nem összeegyeztethetetlen fogalmak. Ez magyarázatra szorul. A „burzsoá” szót nem szerettem: az az igazság, hogy Marxot olvasva szedtem fel, és „szocialista” korszakomban könnyedén dobálóztam vele. Jó szitokszó volt, különösen egy fiatalember számára. Hiába távolodtam el a szocializmustól, számomra ez a szó rossz jelentésű maradt: burzsoá annyi, mint beszűkült, kisszerű, önző, fontoskodó, avítt, reménytelenül kapzsi. De ugyanakkor értékelni kezdtem bizonyos burzsoá erényeket: a szilárdságot, megbízhatóságot, becsületességet, tisztességet, szerénységet (még talán, ahogy korábban írtam, a képmutatást is) – és mindenekfölött a magánélet, a bensőséges családi élet kultuszát. Apai nagyszüleim már kiskoromban meghaltak. Édesanyám szülei nyolcvanhat, illetve kilencven évet éltek. Életük több mint felét az Osztrák-Magyar Monarchiában élték le; életük második felében (1914-ben mindketten negyvenkét esztendősek voltak) átélték az első világháborút, az őszirózsás forradalmat, a rövid tanácsköztársaságot (amely elől Bécsbe menekültek), az ellenforradalmat, a második világháborút, Hitlert, Magyarország német megszállását, a zsidók deportálását és kiirtását, Budapest lerombolását, az oroszok bejövetelét, a szovjet diktatúrát és az 1956-os forradalmat. A legbecsületesebb emberek voltak, akiket valaha ismertem. Tizenöt éves koromig úgy tekintettem rájuk, mint jó nagyszüleimre. Azután irántuk érzett szeretetem tudatosabb formát öltött. Akkoriban szinte naponta láttam őket, mert az iskolám közelében laktak; tanítás után náluk ebédeltem, ami nekem kapóra jött (éppen akkor költöztünk). Jómódúak voltak, mértéktartók, zsidók és ízig-vérig polgárok. Nagyapám megengedhetett volna magának egy autót sofőrrel; nem volt neki, nevelőapámnak viszont volt. Régi, közepes bútorokkal berendezett és minden luxust nélkülöző otthonuk kényelmes volt, nem elegáns, de nem is kispolgári ízléssel telezsúfolt lakás. Máig érzem az illatát: frissen porolt szőnyegek, bútorfény, a tiszta, ropogósra vasalt vászonnemű szaga, hideg téli napsugár és friss levegő, s mindebbe esetleg finom tejeskávéillat vegyül. Az a lényeg, hogy felismertem, nagyszüleim valami olyat képviselnek, ami iránt korábban közömbös vagy éppen ellenséges voltam. Régebbi életfelfogásuk, jellemük, önfegyelmük, egyszerűségük szilárdabb volt, mint lányaiké és azok hozzátartozóié, bár édesanyám, nagynéném, apám és nevelőapám is sok elismerésre méltó tulajdonsággal rendelkeztek. Nagyszüleim nemcsak bölcsek voltak, hanem tökéletesen megbízhatóak is: azt mondták, amit gondoltak, és állták a szavukat. Elvált szülők gyermekénél talán természetes reakció, hogy így ragaszkodik nagyszüleihez. De nálam ebbe belejátszott az a tény is, hogy a nácik és a szélsőséges nacionalisták még a marxistáknál is jobban gyűlöltek mindent és mindenkit, ami vagy aki burzsoá, azaz polgári volt. Ez azután összekapcsolódott egyre mélyülő és táguló történelmi érdeklődésemmel, amelyben viszont szerepet játszott a nosztalgia nem is annyira az arisztokratikus korok és a középkor, mint inkább az európai és a magyar történelem időben jóval közelebbi úri és polgári korszaka iránt. Csodáltam a magyar arisztokrácia számos tagjának stílusát, arcvonásait, eleganciáját és modorát. Valójában az akkori idők és az előző ötven év szörnyű tűzpróbáját valamennyi társadalmi osztály közül a régi főnemesség állta ki a legjobban. Tizenhét és huszonegy éves korom közé esett életem sznob időszaka, amely szerencsére nemigen ártott meg. Még ekkor is meglehetősen kiállhatatlan ifjonc voltam. Önbizalmam megnövekedett, de csak azért, mert a társaséletben és az udvarlásban elkönyvelhettem néhány kezdeti sikert. Törekvéseim akkoriban egyáltalán nem polgáriak

voltak, hanem arisztokratikusak. (Ez jellemző bizonyos konzervatívokra: az 1980-as években találkoztam egy gazdag michigani fiatalemberrel, aki csodálta Barbey d’Aurevillyt és Ronald Reagant.) Azt, hogy nem váltam végérvényesen sznobbá, két jótékony körülménynek köszönhetem: az egyik, hogy nem volt hozzá elég pénzem és energiám; akkoriban Magyarországon sznobnak lenni teljes elfoglaltságot jelentett, ami nem csupán kitartó céltudatosságot követelt az embertől, hanem megfeszített energiát is. A másik, hogy érdeklődésem és étvágyam a történelem iránt nőttön-nőtt - különösen a félmúlt, a tizenkilencedik század és a huszadik század eleje foglalkoztatott, ebbe könnyen bele tudtam élni magam; visszahozhatatlanul elmúlt, eltávolodott, s mégis érzékelhetően, szinte tapinthatóan közeli volt. Lehet, hogy előbb lettem konzervatív, mint reakciós, de ez se nem oszt, se nem szoroz. Visszatekintve látom, hogy az általam nagyra becsült reakciós erények inkább patríciusi és polgári, mintsem arisztokrata és nemesi erények voltak: a család kultusza például, vagy az emberi méltóságé, az igazi bensőséges életé. Ez nem szociológiai megkülönböztetés. A távolabbi múlt arisztokrata erényei inkább hagyományőrzők voltak, mint humanisták. (Lásd ezzel összefüggésben Ortega y Gasset neoarisztokratikus esszéit, melyekben a vadászat nemes foglalatosságát és a torreádort is magasztalja.) De az utóbbi száz évben arisztokraták közül is sokan magukévá tették a régi polgári és humanista erényeket, részben azért, mert gyakran beléjük nevelt hagyománytiszteletüket tudatosabb historicizmus váltotta fel; de azért is, mert nem tetszett nekik az a fajta otromba és túlzásokba eső populizmus, amely valamennyi szélsőséges (és polgárellenes) ideológiában és pártban óhatatlanul megnyilvánult. * Emlékszem egy furcsa gondolatra vagy vágyra, amely kamaszkoromban egyre-másra felötlött bennem. Ez pedig a következő: milyen érdekes lenne, ha találnék két számot, amelyeknek az összeadása rendhagyó; ha mondjuk 123 456-hoz 654 321-et hozzáadva nem ugyanaz az eredmény jönne ki, mint ha az utóbbihoz adnánk az előbbit.10 Nem mintha utáltam volna a matematikát, s emiatt romboló, anarchikus indulat támadt volna bennem iránta. Azt hiszem, inkább valami újfajta igazságot kerestem, annak bizonyítékát, hogy nem a számok jelentik a végső, megfellebbezhetetlen valóságot, s az aritmetikában is lehet olyan hézag, ami megmutatja, hogy a matematikai logika sem abszolút igazság. Ez nem utólagos magyarázat a fenti gyerekes vágyra: emlékszem, hogy becsültem a matematikát és a matematikusokat; amit a gimnáziumban kötelező tárgyak közül igazán utáltam, az a logika volt, amely nekem csupán verbális matematikának tűnt. Egyszóval már azelőtt sem szerettem a rendszereket, hogy teljesen tudatosodott volna bennem: minden ember alkotta rendszerben van valami hézag, egyik sem tökéletes. Ezt az álláspontomat humanizmusnak nevezni alighanem egyszerűsítés lenne; mindenesetre ez is belejátszott korai és egyre erőteljesebbé váló történelmi érdeklődésembe, amelynek előzménye - vagy inkább táptalaja - irodalmi érdeklődésem volt. Már tizenhárom évesen faltam a regényeket - mindenféle regényt, nem csak történelmi témájúakat; igazság szerint a történelmi regények egyet-kettőt leszámítva nem is érdekeltek különösebben. Érdeklődésem már nagyon korán ebbe az irányba terelődhetett. A regényekben főleg a legkülönfélébb történelmi részleteket élveztem. Ezek ugyanúgy lenyűgöztek, mint a gimnáziumi és egyetemi történelemórák. Azt hiszem, sejtettem, még ha nem tudatosodott is bennem, hogy a 10

Csak húsz-egynéhány év múltán, Heisenberget olvasva tudtam meg, hogy a kvantumfizikában igenis van ilyen lehetőség: előfordulhat, hogy a szorozva b-vel nem ugyanannyi, mint b szorozva a-val, s ez annak függvénye, hogy milyen sorrendben hajtjuk végre a műveleteket. Ezt aztán elégedetten nyugtáztam.

történelem és az irodalom nem teljesen különböző, egymástól hermetikusan elzárt kategóriák. A kettő kapcsolata tehát már jóval azelőtt foglalkoztatott, hogy felismertem: a történelem nem csupán tudományos diszciplína, hanem egy bizonyos gondolkodásmód. Azután olvastam Huizingát, Macaulayt, sőt Spenglert is, és a nagy magyar történetírókat. A legjobban mégis Krúdy Gyula hatott rám. Ma is őt tartom az utóbbi száz év valamennyi prózaírója közül a legvarázslatosabbnak. Nem tudtam letenni a könyveit, s nemcsak sajátos, gyakran archaikus nyelvezetének varázslatos zengése, nemcsak mélységesen magyar és impresszionista stílusa miatt, hanem mert ezekben a könyvekben a történelmi részletek csodálatos tárháza nyílt meg előttem, idesorolva mesteri leírásokat házakról, városokról, jelenetekről és helyekről: arról, hogy hogyan néztek ki, hogy öltözködtek, ettek, ittak, mire törekedtek és vágyakoztak az emberek egy nem is olyan régi, de bizonyos értelemben nagyon régi Magyarországon. Az a halk gordonkahang, amit kihallottam Krúdy prózájából, amikor erről az akkor már elsüllyedt, s mégis láthatóan és tapinthatóan elképzelhető világról írt, találkozott bennem egyfajta, korábban már említett nosztalgiával. Krúdy jelleméhez ugyanis, más kettősségek mellett, az is hozzátartozott, hogy bohém figura létére tele volt nosztalgiával a régi magyar patríciusi életforma, a magyar biedermeier iránt; én magam is mindmáig sajgó vágyakozással gondolok erre a korszakra, nemcsak Magyarországon, másutt is: házakra és kertekre, emberekre, szobabelsőkre és tájakra 1810 után, mert ezek, ahogy harminc év múltán írtam, „olyan kényelmet árasztanak, ami azonnal megejt bennünket, hiszen valamilyen mértékben még mindig ismerős és felfogható számunkra. Milyen különös ez!” Az újkor végén emberek millióit vonzzák a polgári dolgok. Bizonyos polgári jelenetek ma idilli színben tűnnek fel előttünk. Ez meglepné a romantikusokat: ők már ennek a puszta gondolata ellen is tiltakoztak volna. Holott azzal, hogy áttörést hajtottak végre a tudat felé, minden arisztokratikus, újközépkori (és gyakran reakciós) hajlamuk ellenére ők, a romantikusok tették lehetővé ennek a gazdag és nyugodt bensőségességnek a kialakulását. A polgárok egykor a romantikusok halálos ellenségei voltak. Vagyis inkább csak annak látszottak. Most már tudjuk, hogy a romantikusok polgárok voltak, a polgárok pedig romantikusok, jóval nagyobb mértékben, mint gondolnánk (és persze mint ők maguk gondolták). Ez nem elvont irodalmi spekuláció: történelmileg meg lehet ragadni. A romantika 1820 táján tetőzött. Ekkor kezdődött a polgári korszak, az újkor delelője is, mielőtt megjelentek az elterpeszkedő, füstös városok, mielőtt lezajlottak az 1848-as forradalmak, sőt mielőtt Amerika keleti részén létrejött a jacksoni demokrácia. Az 1830-as évek előtti épületeket és bútorokat inkább patríciusi, mintsem arisztokrata elegancia jellemzi, s ez valódi nosztalgiát kelt bennünk: ilyen szobákban mi is tudnánk lakni, nem úgy, mint a tizennyolcadik század csillogó-villogó, hideg pompájú termeiben... Az idill valódi, nem árkádiai. Ebben a belső nyugalomban talán egy kor kiteljesedése és a csúcson megtalált pillanatnyi egyensúlya tükröződött. A polgári bensőségesség stílusa, de még inkább szelleme mindenütt szétáradt, s még olyan országokban és helyeken is milliók gondolkodására hatott, ahol jószerével nem létezett polgári réteg.11 Így azután húszéves koromban, történelem szakos hallgatóként az egyetemen kezdtem felismerni leendő hivatásomat. Ugyanolyan érdeklődéssel olvastam a Goncourt fivérek naplóit, mint Aulard vagy Michelet munkáit; Fontane vagy A Buddenbrook ház ugyanúgy 11

The Passing of the Modern Age (Az újkor elmúlása), 1970. 202. old.

érdekelt, mint Friedjung vagy Srbik. Ekkor már tudtam, hogy a történelem és az élet folyamatosság és változás együtt; tudtam, hogy az 1943-as Budapest miben különbözik az 1938-as Budapesttől, sőt arról is volt némi fogalmam, hogy az 1910-es Budapest miben különbözött az 1905-ös Budapesttől. A város ostroma alatt, 1944 decemberében egy pincében bujkáltam, sokadmagammal, éhezve és rettegve; katonaszökevény voltam, ha elfognak, a helyszínen felkoncolnak. Gondolkodó emberek börtönben vagy koncentrációs táborban írt naplóiból tudjuk, hogy a szellemi étvágy szélsőséges körülmények között sem csillapul, a szellemnek ugyanúgy szüksége van az éltető táplálékra, mint a testnek. Emlékszem, hogy abban az időszakban elmémet a jövő kilátásainál jobban foglalkoztatta a múlt. Emlékszem, hogy a nyomorúság közepette milyen szívderítő volt múltbeli dolgokról tűnődni vagy éppen beszélgetni, s hogy mennyire vonzotta szellememet az, amit Burckhardt a történelemértés lényegének nevez: ein hohes Qualitätsgefühl, egy magasrendű minőségérzet. Vagy ahogy másik nagy mesterem, Huizinga írta: az érzés, amit valamely történelmi részlet (vagy egy nyomtatvány, egy brosúra, egy régi okirat) kelt bennünk, nem szükségképpen vagy tisztán esztétikai. „A múlttal való közvetlen kapcsolat érzése ugyanolyan mély, mint amit a legtisztább műélvezet nyújt; az ember mintegy kilép önmagából és beleolvad az őt körülvevő világba, rátapint a dolgok lényegére, a történelem által megtapasztalja az igazságot.” Vagy: „Van történelmi tudatunknak egy fontos eleme, amelyet legjobban a történelem érzékeléseként határozhatunk meg. Nevezhetjük esetleg a történelemmel felvett kapcsolatnak is. [...] Ez a múlttal létrejövő kapcsolat, melyet képtelenség teljesen megmagyarázni vagy elemezni, olyan, mintha egy másik szférába lépnénk át; egyike ez azon módoknak, melyek révén az ember túlléphet önmagán és megtapasztalhatja az igazságot. Ez az érzés nem az emberekre, mint egyénekre irányul, nem is az emberek életére vagy gondolataira. Még csak nem is valamiféle belső kép. Ha egyáltalán ölt valamilyen formát, az összetett és határozatlan; érzékeljük az utcákat, a házakat, a földeket, halljuk a hangokat, látjuk a színeket vagy a járó-kelő embereket. [...] A múlttal ilyenformán létrejött kapcsolatunk tökéletesen valóságosnak és igaznak hat. [...] Amikor a történelmet érzékeljük, akkor nem azt érzékeljük, hogy újraéljük a múltat, hanem hogy megértjük a világot, talán úgy, mint amikor zenét hallgatunk.” 12 Ott, abban a pincében nem bocsátkoztunk mély filozófiai eszmefuttatásokba. De emlékszem, hogy amikor családunk egyik idősebb barátja, aki velünk bujkált a szublunáris sötétségben, megkérdezte tőlem, mihez akarok kezdeni, ha majd véget ér az ostrom és a háború, azt feleltem, hogy nem tudom; tovább beszélgettünk, s valami olyasmit mondtam, hogy érdekel a történelem; aztán egyre jobban belemelegedve kifejtettem, hogy történetíró akarok lenni, s újfajta történetírásra törekszem majd, olyanra, amelyben az író a csontja velejéig átérzi nemcsak azt, hogy 1789-ben Franciaország más lett, mint 1788-ban volt, hanem azt is, hogy mondjuk miben különbözött az 1905-ös Párizs az 1902-es Párizstól; ez az 12

És erre E. H. Kossmann professzor, az 1972-es groningeni Huizinga-emlékülésen (a történész születésének századik évfordulóján) elhangzott előadások sajtó alá rendezője, azt mondja: „Nehéz megfejteni, pontosan mire gondolhatott Huizinga, amikor ezeket a passzusokat írta.” Számomra egyáltalán nem nehéz. De Kossmann-nak igaza van, amikor néhány sorral lejjebb így ír: „(Huizingának) a történelem érzékeléséről adott leírása sohasem válik a szubjektivitás apológiájává. Huizinga a szubjektivitást a kulturális hanyatlás egyik legveszélyesebb elemének tartotta, s mint ilyentől, elborzadt tőle. Számára a történelem érzékelése az emberi elme egyik alapvető képességét jelentette, amelynek segítségével meghaladhatja tulajdon szubjektivitását, s eljuthat a megértésnek arra a fokára, ahol alany és tárgy egy és oszthatatlan.” Életművem nagy részében, kiváltképp Historical Consciousness (A történelmi tudat) című könyvemben, ezt az alapvető képességet igyekeztem megvilágítani.

újfajta történetírás ötvözné, sőt meg haladná Balzacot és Michelet-t, Flaubert-t és Fustelt, Mannt és Friedjungot, Krúdyt és Szekfűt. Valaki egyszer azt írta, hogy a regényt mindig meg kell formálni, az életnek viszont nincs formája. Az életnek talán csakugyan nincs, de a történelemnek van. Valójában mást se látunk belőle, mint nagy, határozatlan körvonalú formákat. És ezeket a formákat kitölteni... rájuk irányítani a figyelmet... újrarajzolni és -festeni szépségüket... igen, egyre inkább ebben láttam a feladatomat. „A zsenialitás - írta egyszer Ortega y Gasset - az a képesség, hogy az ember kitalálja a maga foglalkozását.” Én megtaláltam a magam foglalkozását, anélkül, hogy (néhány szórványos esetet leszámítva) kitaláltam volna. Egész életemben ez a cél lebegett előttem, bár még nem értem el, és kétlem, hogy valaha is elérem. 13 De az évek múlásával egyre határozottabbá és szilárdabbá vált bennem a meggyőződés, hogy a történetírás és talán az egész irodalom ebbe az irányba tart; mert a történelem több, mint a feljegyzett múlt; mert Clio lett a múzsák múzsája; mert a történetírásnak még nem jött el a maga Dantéja vagy Shakespeare-je; mert a múlté a jövő; és mert ez valami más, igazabb és előremutatóbb, mint holmi nosztalgia. „Minden irodalmi tevékenység kezdete és vége – írta Goethe - az engem körülvevő világ visszaadása belső világom révén.” Ez kétségtelenül igaz. A világot egyszerre érzékeljük kívülről befelé és belülről kifelé; és nem csak azt látjuk, ami a szemünk előtt van. De Goethe „irodalmi tevékenységről” beszélt. A történetírás persze irodalmi tevékenység; de Goethe megállapítása (és ezt ő a maga korában még nem tudhatta) a történelem tanulmányozására és a történelmi tudatosságra is áll. E miatt a tudatosság miatt lettem történész, és nem regényíró; ennek a tudatosságnak a növekvő jelenléte (e jelenléttel még mindig nagyon kevesen vannak tisztában, olyanokat is ideértve, akiknek az írásait voltaképpen ez vezérli) késztetett évtizedekkel ezelőtt Historical Consciousness [A történelmi tudat] című könyvem megírására; emiatt kerestem itt-ott új utakat a történetírásban. Nemrégiben, Szerb Antal Magyar irodalomtörténet-ét újraolvasva az alábbi, nagyon idevágó szakaszra bukkantam. Könyve bevezetőjében írja Szerb, 1934-ben: „...az új pszichológia még annyira gyermekkorát éli, hogy segédtudománynak csak okkal-móddal használható. Az irodalomtörténet írója ezen a területen magára van hagyva, és amit adhat, inkább csak kísérlet egy új tudomány felé, ami a lelki struktúrák történelmi változásainak a tanát fogja adni, és talán lélektörténetnek fogják nevezni, ha már lesz ilyen.” Talán ez az, amivel imitt-amott magam is próbálkoztam, sok-sok évvel azelőtt, hogy elém került Szerbnek ez a sokatmondó passzusa. Ez mindenesetre más, mint a mostanában divatba jött történeti mentalitás-vizsgálat. Századunkban a történettudomány módszertanát kimunkálni igyekvő francia tudósok sokszor tévedtek. Mégis egy névtelen francia aforizmája fejezi ki a legjobban meggyőződésemet: Ce qu’il y a de plus vivant dans le présent, c’est le passé - Ami a jelenben a legelevenebb, az a múlt. James Baldwin amerikai író ugyanezt így fejezi ki: „Azt hiszem, a jelent egyedül a múlt tartja össze.”

13

És mégis. Tíz évvel később - 1993-1995 - mégis kitaláltam legalábbis valamit. Szerkesztettem és megírtam Évek... (A Thread of Years) című művemet. 1998-ban jelent meg Amerikában és Angliában, 1999-ben Magyarországon. (A vastag betűvel szedett jegyzeteket a szerző 2001-ben, könyve magyar kiadásához írta.)

2. SZERELEM ÉS HÁBORÚ Íme egy vázlat egy helyről a második világháború közepén, Európa közepén, magammal a kép közepén. A helyszín Magyarország, egy Balaton-parti nyaralóhely; az idő 1943 augusztusa; a téma: e sorok írója kölyökkutya korában. A teraszon az egyik asztalnál gyönyörű nő ül gardedámnak látszó anyjával. Szerelem első látásra. A fiatalember összeszedi a bátorságát és táncra kéri. A hölgy elfogadja a felkérést. Aztán megint táncolnak. A fiatalember elsőre nem érti jól a hölgy nevét, de aztán megkapja budapesti telefonszámát, 364-005, amit a mai napig sem felejtett el. A magyarországi augusztus délutánok valahogy olyanok, mintha aranypor szitálna a levegőben. A tó tükre csillámlik, a környező lankákon vibrálnak a szőlőskertek. Hat órakor még magasan áll a nap, de az ötórai tea egy árnyas és hűs zöldvendéglőben zajlik. A napernyők ponyvája békésen csapkod a tó felől érkező szellőben, olykor pohár vagy evőeszköz koccan, a kerítés túloldalán léptek csikorognak a kavicson, bent pedig egy trió tánczenét játszik, sok amerikai számot is, a „Begin the Beguine”-t és hasonlókat. Amikor lángoló arccal és szívvel távoztam a teraszról, már hegedűs, cimbalmos cigányzenészek készülődtek a vacsorához; a konyha felől edénycsörömpölés hallatszott, s enyhe húslevesillat csapta meg az orromat. Rendszerint így telt a nyár egy magyarországi nyaralóhelyen, békeidőben. Csakhogy akkor háborús időket éltünk. Három, négy, ötszáz kilométerre tőlünk német városrészek, orosz falvak, balkáni erdők, szicíliai ligetek, lengyelországi krematóriumok égtek. A megtizedelt magyar hadsereg visszavonulóban volt Ukrajnában. Mi mégis úgy éltünk Magyarország közepén, mint egy viszonylag békés, furcsa kis szigeten. Voltak bizonyos reményeink a háborúval kapcsolatban. Épp akkor mondott le Mussolini. A háborúnak nemsokára vége lesz. Hogy minket is elér-e a lángja, azt nem tudtuk. Nem sokat foglalkoztunk vele; legalábbis én nem, ezen a csodálatosan sikerült nyári délutánomon. A következő két évben - az Olaszország vereségétől Németország vereségéig terjedő időszakban - sor került Magyarország német megszállására, Budapest bombázására, a nyilas csőcselék rövid, de akkor végeláthatatlan rémuralmára, a magyar zsidók deportálására és kiirtására, szülővárosom hosszú és szörnyű pusztítással járó ostromára, a barbár szovjet hadak beözönlésére és a háború kilátástalan befejezésére. Ebben a két évben én is nagy utat jártam be: elkényeztetett, tejfölösszájú egyetemistából előbb munkaszolgálatos lettem, aztán katona, aztán üldözött katonaszökevény, aztán bujkáló pincelakó, s végül éhező reakciós; a napos teraszokról és házakból egy sötét, hideg pincébe jutottam, majd egy romos lakásba, ahol nem volt se villany, se fűtés. Ebben a két évben szerelmem lángja fellobbant és kihunyt. Akárcsak a háborúé. * Szóval 1943 augusztusában, tizenkilenc éves koromban szerelembe estem, fiatal életemben talán harmadszor vagy negyedszer. Tudom, hogy ez a kifejezés, „szerelembe esni”, ma már meglehetősen elavult. A tizennyolcadik század szentimentalizmusát idézi, amikor a szerelemről azt tartották, hogy kívülről támad az emberre, mint valami betegség vagy nyavalya, ami mindazonáltal élvezetes: a szívet megsebzi Ámor vagy Cupidó nyila. Akkoriban történt meg, hogy amikor Charles de Brosses francia utazó Rómában felkeresett egy dámát, vizitkártyáját a cselédlány lehozta, mondván, úrnője sajnos nem tudja fogadni a látogatót: „la Signora è inamorata” - gyengélkedik, mert éppen szerelembe esett. Kevesebb, mint egy évszázad múltán Stendhal a „kristályosodás” metaforájával írta le a szerelmes

emberben lejátszódó folyamatot. Újabb másfél évszázad múltán kénytelen vagyok azt írni, hogy én igenis szerelembe estem, mert úgy döntöttem, hogy szerelembe esek, méghozzá tudatosan. (Akárcsak a materializmusnak, a tudattalannal való rögeszmés foglalkozásnak is több értelme lett volna a tizennyolcadik században, mint a huszadikban; de ez másik történet.) A hölgy, akire szenvedélyes vágyam irányult, férjes asszony volt, nálam tizenkét évvel idősebb, két gyermek anyja; rendes és eléggé boldogtalan magyar férjével (aki, gyanítom, azért volt boldogtalan, mert mit sem sejtett, nem pedig fordítva) és német édesanyjával élt; a mama tudta, mikor csukja be a szemét és a fülét. K. félig porosz származású volt, és lélegzetelállítóan szép, bár a lába nem volt tökéletes formájú, és kis babakeze volt. Az érzelmek iskolájában nekem ez a viszony jelentette az érettségi előkészítőt; ehhez képest Frédéric szerelme madame Arnaud iránt kisiskolás szintet képviselt. Ekkor jöttem rá, hogy a szerelmesek történelmi és társadalmi helyzetétől elvonatkoztatva nemcsak a szerelem, de a nemiség is absztrakció. Önámítás azt képzelniük, hogy maguk vannak egy lakatlan szigeten, távol a világ zajától. Sohasem szakadhatnak el teljesen a külvilágtól; a tenger és a szél pedig nemcsak veszélyezteti, hanem esőivel élteti is képzeletbeli szigetük növény- és állatvilágát. Mivel a nézőpont szükségképpen része a valóságnak, a szerelmesek történelmi helyzete szükségképpen része szenvedélyüknek - emberi értelemben „szükségképpen”, ami azt jelenti, hogy felülemelkedhetnek ezen, de csak azáltal, hogy tudatosítják magukban. Azt írtam, hogy szenvedélyes vágyat éreztem ez iránt az asszony iránt, de talán pontosabb lenne vágyott szenvedélyről szólnom. Stendhal a De l’Amour-ban (A szerelemről) ragyogóan írta le a hiúságból vagy a szenvedélyből keletkező szerelmet; én azt hiszem, ez a két változat ritkán választható külön. Egész fiatalságomban vágytam valami nagy szenvedélyre. A nőket állítólag jobban érdekli a másik nem, mint a nemiség; ebben sok igazság van, és néha férfiakról is elmondható ugyanez; én pedig mire vágytam volna jobban, mint szenvedélyes, romantikus és viszonzott szerelemre egy gyönyörű, harmincegy éves nagyvilági asszonnyal? Ha ugyanaz a szépséges arc és test egy parasztlányé vagy egy villamoskalauz kikapós feleségéé lett volna, ugyanilyen testi vágyat ébreszt bennem, de nem ilyen szenvedélyt, nem ilyen szerelmet. Egyszerre szerettem hiúságból és szenvedélyből, s ebbe éppúgy beletartozott ifjonti büszkeségem, amiért egy ilyen nővel van viszonyom (ezt egyébként szemérmetlenül kiteregettem barátaim előtt), mint az, hogy értékeltem parfümjeit, bundáit, divatos ruháit, ízlését, szellemi és testi igényeit, a hangját - olyasmiket is, amik éppenséggel nem voltak a legcsábítóbbak, mint például porosz-német származása: hiúságomnak jobban megfelelt volna, ha mondjuk francia, norvég vagy angol. Nem volt náci, de németnek elég német volt - kissé rekedtes hangú, laza erkölcsű és érzelmes -; ebből olykor nézeteltéréseink is származtak, melyek hol hűtötték, hol fűtötték iránta érzett szenvedélyemet. De mindez a tudatomban zajlott le, és nem a tudattalanomban. A tudatom hívta elő belőlem a szenvedélyt. A célom vonzott, az, hogy vágytam egy szerelmi viszonyra; ennek a vonzásnak engedtem, nem pedig valami vak biológiai erő vagy pszichológiai motívum taszításának. Ez az egész ügy nem pszichoanalízisemhez tartozik, hanem személyes történelmemhez, amelyben benne foglaltatik - igen, csodálatos módon, a tér „törvényeit” áthágva benne foglaltatik - a külvilág történelme is, mely mindkettőnket körülvett. Szenvedélyem korabeli jelenség volt; egy kor történelméhez tartozik. Ezt könnyebb megérteni, mint tudni, és könnyebb tudni, mint írni róla. Könnyebb elsőrangú regényt írni, mint elsőrangú történelmi munkát, de könnyebb középszerű történelmi munkát írni, mint középszerű regényt. Szerelmi viszonyunknak voltak olyan

epizódjai, amelyekről a melodrámát kerülő regényíró talán hallgatna. Én azért elmesélek közülük hármat. 1944 júniusának elején fogoly voltam; nem börtönben, hanem egy katonák őrizte barakkban, Budapest egyik külvárosában, egy nemkívánatos elemekből - felforgatókból, ellenállókból, félzsidókból, gyanús alakokból - álló munkaszolgálatos zászlóalj tagjaként. Amikor - egyenként vagy csoportosan - kivezényeltek a körletből, fegyveres őrök kísértek bennünket. De én ebben a városban születtem. Apámnak, aki az első világháborúban tisztként szolgált és vitézségéért kitüntetéseket kapott, voltak honvédségi összeköttetései. Miután heveny bőrkiütésem támadt a koszos, poros szalmazsáktól, amin aludtunk, elintézte, hogy hetente egyszer egy katonai kórházba mehessek kezelésre. Egy idősebb tizedest adtak mellém, aki vállán szuronyos puskával bekísért a kórházba, aztán ment a dolgára, s csak délután jött vissza értem. Kálcium-injekciómat megkapva egy oldalkapun kisurrantam az épületből, a legközelebbi megállóban felszálltam a villamosra és hazamentem. Megfürödtem, átöltöztem, megebédeltem, eltöltöttem néhány órát családom és barátaink körében. Amikor elérkezett az ideje, belebújtam piszkos zubbonyomba, felöltöttem a gyűlöletes fehér karszalagot, és visszamentem a kórházba, ahová ötre kísérőm is visszaért. Csodálatosak voltak ezek a heti kiruccanások a nyomorúságból a luxusba, de én nem értem be ennyivel, hiszen szerelmes voltam. A harmadik alkalommal felvettem legjobb nyári öltönyömet, és szóltam anyámnak, hogy aznap ne számítsanak rám, elmegyek. Nem örült neki; tudta, hová készülök - ahhoz az asszonyhoz. Telefonáltam K.-nak. Egyedül volt otthon. Taxiba ültem. Gyönyörű nap volt, délelőtt tíz óra, verőfényben fürdött a város, a hidakat és a Duna kanyarulatát gyöngyházszín fátyol borította. A budai utcákon virágba borultak a mandulafák. A ház kertjében édes barackillat fogadott. Ő nyitott ajtót. Fekete pongyolában volt, mezítláb; lábujjai körmén épp csak megszáradhatott a lakk. „Hallottad a hírt? kérdezte. – Ma reggel partra szálltak Franciaországban.” Ez volt a normandiai partraszállás napja. Négy hétre rá a halál előszobájában vártam a soromra. Július másodika volt, vasárnapi nap. Az amerikai légierő nehézbombázói több hullámban támadtak. Úgynevezett szőnyegbombázást végeztek, s célpontjaik között szerepelt a barakkunktól nem messze lévő teherpályaudvar is. Pontatlanul céloztak: a „szőnyeg” széle bennünket ért. A rázkódóremegő épületek alatt, egy pincében rázkódtunk-remegtünk; az orrunk megtelt omladékporral. Egyszer csak kiparancsoltak bennünket a pincéből. - Gyerünk, mozgás, ássák ki a barátaikat! - ordította az egyik tiszt. Tőlünk néhány száz méternyire bombatalálat érte azt a házat, amelyben a Magyarországon internált brit és amerikai állampolgárokat, összesen mintegy százötvenüket összegyűjtötték. Az épületből csak nagy kupac kő-, vakolat- és téglatörmelék maradt. Ástunk. A százötven emberből talán ha tízet mentettünk ki élve. Megragadtam és húzni kezdtem egy selyemharisnyás, még meleg női lábat; mint kiderült, egy halottét. Pokoli hőség volt, a ragyogó kék égbolton óriási fekete felhők gomolyogtak Budapest fölött; a bombázók olajtartályokat és főcsöveket találtak el; nem volt víz. Egyszer, amikor rátámaszkodtam egy téglára, emberi agyvelő tapadt a tenyeremhez. Kora este mocskosan és dögfáradtan visszamasíroztunk a körletünkbe. Egyik barátomat, aki nem dolgozott elég gyorsan és néhány másodpercre megpihent, lelőtte egy szadista őr. Este kilenckor a legtöbben már aludtunk a koszos, bűzös barakkban. Egyszer csak a tizedes, aki hetente el szokott kísérni, a nevemet kiáltotta. Szokatlanul nyers volt a hangja. Még magamhoz sem térhettem, kinyitotta az ajtót, és kilökött rajta. A szabadban találtam magam, az éjszakai égbolt alatt, háromlépésnyire a rozoga, másfél méter magas

deszkakerítéstől. A kerítés túloldalán szerelmem állt. Hallotta, hogy ezt a kerületet is bombázták. Taxiba ült, idejött, keresztül az egész városon, és lefizetett egy őrt. Feketében volt, mert az előző héten meghalt a férje egyik nagybátyja. Szőke haja csillogott a holdfényben; a „Shalimar” parfüm illata érződött rajta, amit múlt karácsonyra tőlem kapott ajándékba. Öt percet tölthettünk együtt a csillagos ég alatt, a kerítés két oldalán; csókolózás közben csak egymás nyakát tudtuk simogatni. A harmadik epizód időpontja 1944, karácsony első napjának reggele. Megkezdődött Budapest ostroma. Én ekkor már magyar katonaszökevény voltam (körülbelül harmincezredmagammal), s egy ház pincéjében bujkáltam családommal, várva az oroszokat. Szentestére a szovjet hadsereg előőrsei elfoglalták a budai hegyeket. Szerelmem Budán lakott. Nem volt áram, s ami még rosszabb, víz sem. Megpróbáltam fölhívni telefonon - nagy meglepetésemre élt a vonal. A telefonálás hónapok óta kétes kimenetelű vállalkozás volt: az ember többnyire nem kapott vonalat, és ha mégis, akkor tárcsázás után legtöbbször csak valami pokolian távoli sercegést hallott. A torkomban dobogott a szívem, miközben tárcsáztam. Szinte első csengetésre felvette. Azt mondta, kora reggel óta ott vannak az oroszok. És milyenek? -– kérdeztem. Mondott valamit róluk, aztán félbeszakította magát: most jobb, ha leteszi. Nyilván se a német, se a magyar katonáknak nem jutott eszébe kikapcsolni a telefonközpontot. Így hát még néhány óráig át lehetett telefonálni a másik világba, át a világ két legnagyobb hadserege közötti frontvonalon, melyek eközben utcáról utcára, olykor háztömbről háztömbre, emeletről emeletre harcoltak egymással. Aztán elnémultak a telefonok. * Két hónap telt el, míg újra láthattam. Újabb három hónap, és vége lett a háborúnak, legalábbis Európában. A háború alatt tettem egy felfedezést, amelyet máig fontosnak tartok: hogy a nemzetek egymáshoz való viszonya sok szempontból megismétli az emberek egymáshoz való viszonyát. Hegel is valami hasonlóra jött rá, amikor azt írta, hogy az Állam valójában az Ember nagyban: „macroanthropos”. Akkor még nem olvastam Hegelt, de Hegel (és Marx) nem ismerte fel a különbséget állam és nemzet között. Mutatis mutandis, Hitler és Goebbels is azt hitték, hogy az 1939-ben általuk indított háborúban - éppen csak nagyobb léptékben - megismétlődik az a küzdelem, ami Németországon belül zajlott le 1928-33-ban. A weimari Németországban egy nemzetiszocialista rohamosztagos felért két vagy három kommunista vagy szocialista ellenfelével. Hitlerék hitték, hogy éppígy a háborúban is egy német katona felér legalább két orosz vagy három francia katonával. Volt ebben igazság, és ezért Hitler csakugyan közel állt a győzelemhez, de végül mégsem győzött. Több igazság van Proustnak az első világháború alatt írt soraiban, melyeket évek múltán olvastam, s most szívesen idézek: „A nemzet élete - írja Proust – csupán alkotó sejtjeinek életét ismétli nagyban, s aki nem képes megérteni az egyént mozgató rejtélyes reakciókat és törvényeket, az sohasem juthat el odáig, hogy bármi érdemlegeset mondjon a nemzetek küzdelméről.” Pontosan ez az, amit a háború alatt átéltekből és későbbi történelmi olvasmányaimból leszűrtem: ez a lényege a nemzetek egymáshoz való viszonyának - s e viszonynak egyébként semmi köze ahhoz, amit a politológusok nagyképűen és pontatlanul a „nemzetközi kapcsolatok tudományának” neveznek. 1944 áprilisának elején bombázták először Budapestet amerikai és brit repülőgépek. Addig hallgatólagos megállapodás volt érvényben a magyar kormány és a nyugati szövetségesek között; a dél-olaszországi támaszpontokról felszálló szövetséges gépek délkelet-németországi és ausztriai célpontjaik felé haladva átrepültek Magyarország fölött,

de nem bombázták. 1944. március 19-én, egy borzalmas vasárnap reggel azonban a németek váratlanul megszállták Budapestet. Tudomást szereztek a magyar miniszterelnök kiugrási kísérleteiről. Hitler követelésének engedve Horthy átalakította a kormányt, amelynek tagjai immár egytől egyig német- sőt nácipártiak voltak, s ezután Magyarországot is sokkal hevesebben, szinte hatványozott erővel sújtotta a pusztító háború. Ebből adott ízelítőt a szövetségesek több száz halálos áldozatot követelő bombatámadása. Másnap az egyik nyilas lap úgy kürtölte világgá a légicsapás hírét, mintha valami dicsőség ért volna bennünket, kikelvén az „angol-amerikai-zsidó háborús bűnösök” ellen. Az újság szerkesztői nyilvánvaló megkönnyebbüléssel, sőt örömmel nyugtázták, hogy a magyar nemzet - úgymond – végre méltónak bizonyult szövetségeséhez, az angolszászok által megsebzett hitleri Németországhoz. Bombázzanak minket is, csak ne maradjunk ki semmiből. Az emberek - és a nemzetek - egymáshoz való viszonyában a vonzalom gyakran mélyebb, mint a nemiség, de van szexuális eleme is. 14 (Valószínűleg ezért olyan ritka – és olyan értékes - a férfi és nő közti barátság, amely a legtöbb esetben nem teljesen mentes a szextől; ugyanakkor a szexuális viszonyokban, a barátságoktól eltérően, gyakran van egy csipetnyi ellenségeskedés - csakhogy ez éppenséggel vonzó, sőt kellemes is tud lenni.) Ha nem jártam volna ki az érzelmek iskoláját, azt hiszem, kevésbé érteném a nemzetek egymáshoz való viszonyát. Azért beszélek az érzelmek iskolájáról, és nem a szexéről, mert viszonyom a szeretett asszonnyal lényegében szellemi viszony volt; amit egymás testével műveltünk, az csak következménye volt annak, ami a fejünkben zajlott. A szerelem, ahogy Pascal mondja, igazában nem vak. Testi kapcsolatunk mindkettőnket mélységesen kielégített, dacára - vagy talán köszönhetően - annak a körülménynek (körülménynek, nem pedig ténynek), hogy szerelmem alighanem frigid vagy majdnem frigid lehetett; de ez a relatív frigiditás nála nem biológiai rendellenesség volt, hanem több is és kevesebb is annál: összefüggött személyiségének - szentimentálisan erkölcsös és kegyetlenül erkölcstelen személyiségének - más vonásaival. Akkortájt olvastam Esmé Wingfield-Stratford megjegyzését Disraeliről, ami sokáig visszhangzott bennem: „Szerette Angliát! Még ha nem is egészen angolosan.” Nos, K. amúgy németesen volt frigid vagy félfrigid. Mindenesetre ez a furcsa és mély kapcsolat nemzetiség és nemiség, kultúra és biológia, szellem és anyag között olyasmi, amit kevés író (történész pedig egy sem) próbált leírni vagy akár feltérképezni, habár néhány éve, Jean Rhys Jó reggelt, éjfél című könyvében találtam egy, a témát érintő passzust. Párizsban egy Angliába készülő dzsigoló így beszél: „A szegény angol nők bezzeg majd megvesznek érte! Barátocskám, hogy ott mik vannak! Ha az ember ügyeskedik egy kicsit, minden ujjára akad nő, és még ők fizetnek érte.” „Csak képzeli. Aztán majd

14

Egy nyers példa csaknem negyven évvel későbbről, a falklandi háború idejéből. Ennek a háborúnak az égvilágon semmi köze nem volt a közgazdasághoz, de még a stratégiához sem. (A nemzeti érzelmekhez viszont annál több.) A britek simán legyőzték az argentinokat, aminek számos oka volt, köztük az, hogy az argentinok az egész háború alatt - népüket és önmagukat is becsapva - szégyentelenül hazudtak. A britek kezdettől fogva fölényben voltak, s ez jobb retorikájukban is megnyilvánult, de ez nem egyszerűen stiláris vagy esztétikai különbség volt a két fél között, hanem önfegyelmük, követezésképpen moráljuk eltérő voltát tükrözte. Az argentinok ellenszenves hajlama mellett, ti. hogy kudarcukért előszeretettel hibáztatnak másokat (jelen esetben az Egyesült Államokat), volt itt még valami. A háború első napjaiban láttam a tévéhíradóban egy fiatal, tagbaszakadt portenó-t, akitől az amerikai riporter azt kérdezte, miért is akarják az argentinok megszerezni a Falkland-szigeteket. „Vannak ott szép nagy lányok - mondta a riportalany. - Arhentin férfiak, brit lányok, csinálni jó szaporodás.” Ez ugyan tökéletesen kifejezte az argentin nép indulatát, csak hát kettőn áll a vásár - vagy ahogy az angol mondja: a tangó -, és Mrs. Thatcher se a tangóban, se a szaporodásban nem volt hajlandó közreműködni.

csodálkozik, ha nem szexuális, hanem faji sajátosságokkal találja magát szemközt” 15 valamivel, amit (persze) nemhogy Marx vagy Freud, de talán még Henry James vagy Evelyn Waugh sem értett eléggé; valamivel, aminek megragadása és ábrázolása egy géniuszra vár. * A háború kiszámíthatatlanabb, mint a szerelem, de lényegüket tekintve sok bennük a közös. Vagy ahogy Napóleon csípősen megfogalmazta: két szakma van, amiben az amatőrök néha jobbak a hivatásosoknál - a háborúzás és a prostitúció. Az, hogy egy katona hogy viselkedik a csatában, két összefonódó tényezőnek - élni akarásának és győzni akarásának - a függvénye, s ez a kettő végeredményben nem okvetlenül párhuzamos. Napóleon azt mondta, a katona a gyomrára hallgat, de azt is mondta, hogy a hadsereg morálja háromszor olyan fontos, mint a felszerelése; és ez a második megjegyzés igazabbnak tűnik, mint az első. 1813-ban Stendhal egy dombtetőről figyelte a bautzeni csatát: „Déli tizenkettőtől délután háromig remekül láttuk mindazt, ami egy csatából látható - vagyis a nagy semmit.” (A waterlooi ütközetről adott leírása A pármai kolostor-ban sokkal jobb - mert realistább -, mint Vidor Hugóé: egy hosszú fejezetnyi zűrzavar.) Én százharminc évvel később a második világháborút figyeltem, nem egy dombtetőről, hanem Európa közepéről, s nem távcső, hanem egy rövidhullámú rádió segítségével. Ez a háború, Hitler háborúja más volt, mint a Napóleoné. A fizikai megrázkódtatásnál is nagyobb szellemi megrázkódtatást jelentett európaiak milliói számára. Eszméiket a körülményekhez kellett igazítaniuk, amire Napóleon idején sokkal kevesebben kényszerültek rá. 1812-ben milliók voltak, közéjük sorolva az orosz muzsikok nagy tömegeit, de még a Franciaország eldugottabb vidékein élő parasztok egy részét is, akik sokáig vagy soha nem hallottak Napóleonról. 1943-ban mindenki ismerte Hitler nevét. E háború alatt ezernyi bizonyítékát láttam annak, hogy a szellem behatol az események szerkezetébe - vagy más szavakkal: hogy ami történik, elválaszthatatlan attól, amit az emberek történni vélnek. Egyebek mellett ezt láttam abban a néhány esetben is, amikor a harc közvetlen közelében voltam, a városfalak nélküli Budapest ötvennapos ostroma előtt és alatt. Erről az ostromról egyes hadtörténészek máig úgy írnak, mint közelharcról, kézitusáról, holott valójában még a frontvonalban lévő gyalogosok is néha, ritkán láttak ellenséges katonát. Ez azért volt lehetséges, mert a huszadik században nagyot fejlődött a haditechnika - nem beszélve az alkalmazott tudomány más csodáiról, amelyek segítségével például zsidók millióit lehetett kiirtani úgy, hogy a németek közül (az SS-őröket is ideértve) csak nagyon kevesen látták, mi történik a gázkamrákban, jóllehet a művelet lebonyolításában rendőrök, mozdonyvezetők, vonatkísérők stb. százai vettek részt. Ha Napóleon parancsot ad egy francia ezrednek, hogy a meghódított város összes lakóját, férfit és nőt, csecsemőt és aggastyánt mészárolják le, a tisztek és közkatonák nem hittek volna a fülüknek. Ellenszegültek volna a parancsnak, többek között azért is, mert fizikai képtelenség végrehajtani: egyórányi „tölts!”, „tűz!” meg „szuronyra!” után összeesnek a fáradtságtól. Az 1950-es években az Egyesült Államokban találkoztam egy emigráns magyar tudóssal, aki eldicsekedett nekem, hogy a háború alatt milyen fontos katonai beosztásban szolgált. „Hol?” - kérdeztem. „Washingtonban” - felelte, ahol is az ő hivatala választotta ki, hogy az amerikai légierő milyen magyarországi célpontokat bombázzon. Ha nem a Pentagon kávézójában üldögélt éppen, akkor ceruzájával Budapest térképére firkált jeleket. Nem zavarta, hogy ezzel ezrek elpusztításában segédkezik. Ezt még valahogy elnézhető körülménynek tartottam, hiszen ahhoz, hogy a Hitler elleni háborút megnyerjék, bombázni kellett a 15

Udvarhelyi Hanna fordítása.

Hitlerrel szövetséges országok városait. Engem az háborított fel, hogy ez az ember azután beállt a habzó szájú hivatásos antikommunisták közé, és az atomfegyverkezés szószólója lett, könnyedén megfeledkezve arról a tényről, hogy nem egészen tíz éve még olyan munkát végzett, ami nemcsak Hitler vereségéhez járult hozzá, hanem ahhoz is, hogy a Vörös Hadsereg megszállja Magyarországot. A háború a gondolatok háborúja volt, mindenféle tekintetben. Ez nem azt jelenti, hogy a háborús propaganda döntő szerepet játszott; gyakran épp ellenkezőleg. Nem is azt jelenti, hogy a háborút ideológiák döntötték el, vagyis végső soron a demokrácia és a kommunizmus eszméi diadalmaskodtak a nácizmus és a fasizmus eszméi fölött. Jól mondta Jean Dutourd, a toll csakugyan erősebb fegyver a kardnál; de nincs az a filozófia, amely felfogná a puskagolyót. A fasizmus népszerűsége nem élte túl Mussolinit, sem a nácizmusé Hitlert. Ha Hitler 1941-ben legyőzi Oroszországot, ma nem sok kommunistát találnánk szerte a világban. A háború azért volt a gondolatok háborúja, mert az emberek – mindenféle emberek elgondolkodtak azon, ami körülöttük és a nagyvilágban történt: a körülményekhez igazították eszméiket, ami sokkal könnyebb, mint eszméikhez igazítani a körülményeket. Nyugat-Európában - egyéni hőstettek ide vagy oda - csak akkor bontakozott ki erősebb ellenállás, amikor már egyre többen meg voltak győződve arról, hogy a németek elveszítik a háborút. Még nyilvánvalóbb volt az ösztönös opportunizmus Kelet-Európában és Oroszországban, ahol mikor Sztálingrád után kezdett komoly méreteket ölteni a németek elleni partizánharc, jó néhány német katonát ugyanaz a kozák vagy ukrán orvlövész szedett le, aki egy-két éve még a németeknek segített zsidókat összeterelni. 1940 májusában, amikor Mussolini a háborúba való belépést fontolgatta, a briteket és a franciákat pedig egyik csúfos kudarc a másik után érte, sok olasz nem örült ennek. Voltak, akik azt mondták Rómában maradt angol és francia barátaiknak: rajta, mutassatok fel legalább egy kis győzelmet, una piccola vittoria, az segítene. Una vittoria: Hitler tudta, milyen fontos ez. 1944 decemberében, amikor az Ardennekben megindította utolsó, kétségbeesett offenzíváját, tudta, hogy nem lesz képes kiverni az angol-amerikai hadsereget Európából. Abban reménykedett, hogy ha egy kemény csapással súlyos veszteségeket okoz az amerikaiaknak, akkor talán újra meggondolják, támogassák-e Rooseveltet, aki kész évekig folytatni a háborút, mindaddig, amíg Berlin el nem esik. Amikor a háború vége felé Goebbels és Ribbentrop próbálták rávenni Hitlert, hogy keresse a közeledést Sztálinnal, ő azt felelte, hogy ez hiábavalóság lenne, amíg a német hadsereg egy döntő csata megnyerésével nem bizonyítja újra erejét. A hadműveletekhez képest a propaganda nem volt különösebben hatásos. A hadviselő nemzetek hivatalos közleményeit összehasonlítva érdekeset láttam. A németek többet túloztak, mint a britek, az oroszok többet, mint a németek, és mind közül a japán közlemények rugaszkodtak el leginkább a valóságtól - ami talán a retorikai normák eltérő voltával magyarázható, ideértve azt is, hogy Nyugatról Kelet felé haladva egyre ritkábban találkozunk a kellemetlen dolgok nyilvános beismerésével. A rádiós hírműsorok közül viszonylagos igazmondása miatt a BBC-nek volt a legnagyobb tekintélye. Még a legszélsőségesebb körülmények között is elképesztő módon együtt élt folyamatosság és változás, ami nemcsak bizonyos anyagi viszonyokra vonatkozik, hanem a gondolkodásra is. Az emberek gondolkodásukban rendkívül ügyesen és gyorsan alkalmazkodtak a változó körülményekhez; de ugyanakkor - néha szinte hihetetlen mértékben - uralkodott rajtuk a szokás hatalma, a tehetetlenség és a lassúság. Egy példa: a bombázások hatása a lakosságra. 1939 előtt mindenféle könyvekben - nemcsak szakkönyvekben, hanem a nagyközönségnek szánt művekben is - azt lehetett olvasni, hogy a

légi bombázás egykettőre eldönti a következő háborút. Ennek épp az ellenkezője történt. Az ellenség ipari létesítményeit támadó „stratégiai” bombázás nagyrészt hatástalan volt, és amikor fokozatosan áttértek a városok szőnyegbombázására, hogy így félemlítsék meg a lakosságot, ez sem járt eredménnyel. Az ipari termelést és a közszolgáltatásokat nem sikerült tartósan megbénítani, mivel a modern pusztítás lehetőségei semmivel sem nagyobbak, mint az újjáépítés lehetőségei - feltéve persze, hogy az emberek hajlama a károk helyreállítására valóban fennáll. A városok nagyszabású bombázása nem csüggesztette el az embereket. Engedetlenné sem tette őket; sőt, inkább ellenkezőleg. Ahelyett, hogy puhultak volna, gyakran éppenséggel keményedtek a csapásoktól. Makacsul és gyakran gondolkodás nélkül folytatták hétköznapi életüket; lekötötték őket közvetlen gondjaik. Amikor hangsúlyozom, hogy az emberek hajlamosak eszméiket a körülményeikhez igazítani, nem csak az opportunistákról beszélek. A háború alatt gyakran elképedve láttam, hogyan folytatják mindennapi életüket és teszik a dolgukat olyanok, akiknek alig néhány órája omlott össze egész addigi, megszokott világuk. Volt egy rokonunk, idős néni, mindig kifakult, fekete ruhában járt, mindennap megsétáltatta a kutyáját a parkban, aztán csak üldögélt és mélázott zsúfolt kis otthonában, csipketerítői és csecsebecséi között. Egy napfényes délután két órakor a lakását bombatalálat érte. Aznap este újabb légiriadó volt; megint le kellett mennie a pincébe. De a ruháján, a viselkedésén, az arckifejezésén mindebből semmi sem látszott. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ritka hősiességgel és hidegvérrel tűrte a megpróbáltatásokat; inkább valamiféle női fatalizmus telepedett rá, mint a városra a bombázás után leülepedő téglapor. Az éléskamrájában volt néhány doboz konzerv, s ő már a pincében azon gondolkodott, hogyan megy majd fel a romos lakásba, ha megszólal a légiriadó végét jelző sziréna. – Elő kell szednem azokat a konzerveket - mondta ugyanolyan hangon, s azt hiszem, ugyanolyan fáradt elszántsággal, mintha a szobájában üldögélt volna a fotelban, s épp fel akart volna tápászkodni, hogy kimenjen a spájzba valami vacsorának valóért. A szerény intelligenciával megáldott embereknek cenzúra, diktatúra vagy háború idején nagy előnyük származik abból, hogy kitűnő érzékkel különböztetik meg a jelentőst a lényegestől. „Jelentős” és „lényeges”: az első minőségre vonatkozik, a második mennyiségre - ez a különbség a valóság pascali, illetve karteziánus szemlélete között. Ha egy nagy felületen kis repedés keletkezik, az talán nem lényeges, de lehet, hogy jelentős. A jelentőség a minden ténylegesben - de talán kiváltképp a tényleges emberi helyzetekben – rejlő lehetségesre utal; nem kategória, hanem tendencia: valami olyannak a megléte, ami valamikor lényegessé válhat. Ezért aztán újságolvasó emberek - maguktól, anélkül, hogy erre bárkitől is útmutatást kaptak volna - megtanultak a sorok között olvasni. A nagy Jakob Burckhardt is azt mondta bázeli hallgatóinak több mint egy évszázada, hogy a történésznek mindössze bisogna saper leggere (Burckhardt itt az olasz kifejezést használta): olvasni kell tudnia. Ha tehát az újság kedvező könyvkritikát jelentetett meg egy politikailag nem divatos irodalmár tollából (vagy fordítva), ha arról számolt be, hogy valamelyik vezető színházban közismerten liberális beállítottságú (vagy zsidóhoz férjhez ment) színésznő kapott szerepet, ha bő terjedelemben írt egy hírhedt németbarát publicista ellen indított perről, ha egy szokványos találkozóról vagy eseményről tudósítva árnyalatnyit másképp fogalmazott, mint addig, akkor sok olvasó nyomban felkapta a fejét. Bizonyos újságok olykor éppen erre számítva közöltek efféle cikkeket. Ez persze nem nagyon különbözött a mindenkori zsarnokságokban bevett gyakorlattól: ahogy a kremlinológusok figyelték, melyik politikai bizottsági tag mikor és hol, milyen felvonuláson vagy plakáton szerepelt, s ebből vontak le

(gyakran téves) következtetéseket; vagy ahogy a versailles-i kastély termeiben még SaintSimon herceg Emlékiratai-nál is világibb szinten lesték a jelentőségteljes uralkodói gesztusokat. A különbség talán az volt, hogy a második világháború alatt a magamfajta emberek mindenféle apró-cseprő dolog jelentőségére felfigyeltek: például egy esemény fontosságát (és várható következményeit) néha meg tudtam ítélni abból, hogy hogyan adtak hírt róla a rádióban, ideértve a bemondó hangsúlyait és hanghordozását is. Mint bármilyen fajta étvágy, ez a szellemi érdeklődés sem vegytiszta vagy objektív; de ahogy feltámad és beszivárog az elmébe, az ellentétes a fizikai világ „törvényeivel”. Mint az igazi szerelem: amikor szeretünk valakit, egyre jobban akarjuk szeretni; amikor érdeklődünk valami iránt, egyre többet akarunk tudni róla. Ha egy edény vagy az ember gyomra megtelik, többet nem lehet beletölteni; de az elme gyorsabban és könnyebben fogadja be a további ismereteket, ha színültig telt, mint hogyha üres - mindaddig, amíg az emberben van legalább egy szikrányi képzelet. Akkor még nem tudtam, hogy a képzeletnek is megvan a maga történelme, szerves részeként fejlődő történelmi tudatunknak, ami - Darwinnak ellentmondva - talán az egyetlen fejlődés, az egyetlen evolúció, amelyen érdemes gondolkodnunk és amelyről érdemes beszélnünk. * 1944 augusztusának egyik éjszakáján - katona voltam akkor, közönséges baka, egy légvédelmi üteghez beosztva - hirtelen arra gondoltam: talán a világban mindenütt három szinten érvényesül a logika. Volt a dolgok szükségszerű logikája: kétszer kettő négy; a kezemben tartott rugós csapszeg vagy passzol a rögzített anyacsavarhoz, vagy nem (nem passzolt, így viszont a gépágyú használhatatlan volt, mert a csöve nem tudott hátrasiklani). Ez a tényvalóság összefüggött azzal a másik, majdhogynem szükségszerű körülménnyel, hogy Hitler és szövetségesei nem nyerhetik meg a háborút Oroszország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ellen, több száz millió ember és ötvenszeres haditechnikai túlerő ellen. És a dolgoknak ez a szükségszerű, makacs kérlelhetetlensége, az anyagi univerzum természeti rendje a legösszetettebb és legérzelmesebb emberi kapcsolatokat is meghatározta vagy legalábbis korlátok közé szorította (majd elepedtem a szerelmem után, és aggódtam miatta: már jó egy hete nem találkoztunk, s olykor féltékeny gondolatok törtek rám); mert az ugyebár vitathatatlan, hogy rendesen működő nemi szerveink nélkül ebből az egész csodálatos kapcsolatból semmi sem lett volna. De volt egy magasabb rendű, nem anyagi és szentimentális logika is: az ütegnél szolgáló fiatal hadnagy kedvelt engem (részben azért, mert osztotta náciellenes érzelmeimet és angolbarát illúzióimat), minek következtében nem teremtett le a rugós csapszeggel való szerencsétlenkedésem miatt, ahogy egy másik tüzérőrmester vagy tiszt tette volna; és mert tudta, hogy kiskaliberű gépágyúnk amúgy sem ér sokat - mi több, tudta, hogy Magyarországnak ostobaság a szövetségesek ellen háborúznia -, nemigen törődött a csapszeggel. Végső soron nem a matematika számít, vagy a tudomány, amely elvezetett a csapszeg vagy a gépágyú megalkotásáig, hiszen ezek mind emberi találmányok; az számít, hogy mihez kezd velük az ember. Ebből következően Hitlernek nemcsak azért kellett elveszítenie a háborút, mert ellenfelei technikai és számbeli fölényben voltak, hanem mert világszerte oly sokakat maga ellen fordított. És ugyancsak ebből következően, féltékeny gondolatok ide vagy oda, K.-t és engem nem a nemi szerveink hoztak össze (nem, monsieur Rémy de Gourmont, nem elég, ha bőr a bőrrel összeér); volt köztünk sok egyéb is, egy másik szinten, s szerveink működése, de még talán fizikai vágyaink is ennek voltak alárendelve. És volt egy még ennél is magasabb szint, amelyet az ember nem képes megérteni, de olykor megpillanthat belőle valamit: hogy ez a világ tele van iszonyú

igazságtalanságokkal és bűnökkel, de valamiképpen, valahol mégis megadatik nekünk, hogy felfogjunk (inkább felfogjunk, mint megértsünk) bizonyos isteni igazságokat, amelyek sajnos csak hosszú távon, de azért érvényre jutnak. Milliók haltak meg, és még milliók fognak meghalni; de Hitler elveszíti a háborút. Talán mi is meghalunk; egy napon bizonyosan. Szerelmünk addigra már rég véget ér, mindenféle okokból, közéjük sorolva súlyos, de még mindig mámorító bűneinket. Mindezt akkori eszemmel gondoltam; de ma sem tartom teljes értelmetlenségnek. 1944 augusztusában elképesztő példáját láttam az önáltatásra való hajlamnak: annak, hogy ami történik, elválaszthatatlan attól, amit az emberek történni vélnek, sőt, hogy amit gondolnak, elválaszthatatlan attól, amit gondolni akarnak. Éppen akkor voltam otthon félnapos eltávozáson, amikor egy magyar törzstiszt, családunk barátja járt nálunk vendégségben. Németpárti volt. Elmondta, hogy most érkezett vissza a Dunántúlról, ahol a magyar törzskarnak a németek bemutatták egyik új csodafegyverüket. Amerikai bombázók repültek át felettük; a németek állítgatni kezdtek egy dobozforma szerkezetet; egy bonyolult tükröt irányoztak az égnek, megnyomtak néhány gombot, és abban a pillanatban lángba borult három bombázó. Halálsugarat használtak. Anyám és én, németellenesek lévén, egy pillanatra megdöbbentünk és megrémültünk. De a következő pillanatban már tudtuk: ez nem lehet (aminthogy nem is volt) igaz. A legfurcsább, hogy ez a barátunk amúgy nagyon rendes ember volt. Azóta is számtalanszor eszembe jut ez az epizód. Ő találta ki az egészet. Miféle elképesztő vegytana az emberi elmének, ami ilyen kitalációkat produkál? Nem minket akart ő becsapni; nyilvánvalóan önmagát áltatta - és legalábbis ebben az esetben talán érthetőbb a miért, mint a hogyan. A háború vége felé honfitársaim között újabb jelei mutatkoztak a gondolkodásra való restségnek. Vagy félmillióan a visszavonuló németekkel együtt elhagyták az országot, egyrészt, mert minden rosszat elhittek az oroszokról, másrészt, mert még akkor sem hitték el, hogy Németország elveszítheti a háborút. Más milliók, ahogy jómagam is, egyszerűen úgy vélték, hogy az oroszokról szóló német propaganda nem lehet igaz; én magam azt gondoltam, hogy az új Oroszország felelős és megfontolt hatalom, amire Sztálinnak Churchilllel és Roosevelttel kötött szövetsége a bizonyíték. Mindenesetre az oktatás és a tömegtájékoztatás inkább hozzájárult ehhez a szellemi restséghez, mintsem csökkentette volna. Sokan nem igazán hitték el, amit az újságokban olvastak, de mások - milliók, különösen az elsőgenerációs újságolvasók - elhitték, s számukra a gyakran pokolian aljas újságok voltak mérvadók. Hitlernek és Goebbelsnek ebben sajnos igazuk volt: a féligazságok és frázisok sulykolása végső soron milliók gondolkodására hat, s nemcsak eszméiket, hanem észjárásukat is befolyásolja, részben azáltal, hogy a szakadatlanul ismételgetett kifejezések rögzülnek az emberek agyában. A cenzúra és a diktatúra élesre köszörülte az elmét, a szavak és kifejezések leértékelődése viszont sok mindent kitörölt belőle. A második világháború alatt újságírók és publicisták is táplálták a gyűlöletet, amely a gázkamrákhoz vezetett; vagy inkább közömbössé vagy ellenségessé tette az egyszerű embereket az áldozatok sorsa iránt; és ezek az újságírók talán nagyobb bűnt követtek el, mint a gáztartályokat előállító és rendeltetési helyükre szállító bürokrata vegyészek vagy technikusok. A hazugság általánossá válása, írta Montaigne, felbomlasztja a társadalmat. Ahogy Montaigne, én sem voltam (és most sem vagyok) puritán; de akkoriban érlelődött meg bennem a gondolat, hogy az ember nemcsak tetteiért, hanem kijelentéseiért és írásaiért is felelős. De amikor egy nemzet (vagy törzs, vagy család, vagy párt) az egymással szemben álló táborok eltérő vágyai és eszméi miatt élesen megosztott, itt-ott szépséget is lelhetünk a

tökéletlenségben, a pontatlanságban, a fogalomzavarban – ami talán összefügg a jelentős és a lényeges közötti különbséggel. Megnyugtató volt tudni, hogy családunk fent említett barátja, az önámító magyar törzstiszt németpárti létére sem osztotta - mert nem értette - a nyilasok vagy nácik gyűlöletét bizonyos emberek iránt. Jó volt olyan német gyalogossal találkozni, aki azt mondta, hogy Franz Werfel a kedvenc írója. És bár olykor bosszantó, de mégis szórakoztató volt vitatkozni szerelmemmel, aki akarta, hogy Hitler veszítse el a háborút (na jó, legalábbis nem akarta, hogy győzzön), de közben váltig állította, hogy Németországnak joga van Lengyelország egy részére, vagy kijelentette, hogy kész meghalni a családjáért, pillanatokkal ezután viszont azt mondta, hogy őt semmi sem korlátozza, mindig a saját belátása szerint cselekszik. Egy alkalommal váratlan haraggal támadt rám, amikor talán szentimentalizmusból, talán együttérzésből - valami jót találtam mondani a férjéről. Persze már akkor is tudtam, hogy a nők viselkedése nem illogikus - megvan a maguk ösztönös, érzelmi logikája, ami néha ugyan nem pontos, de nem azért, mintha hiányos volna. A félreértések gyönyörűsége: akkoriban tanultam meg, hogy az emberek közötti közlekedés sohasem tökéletes és hiánytalan (ezért idiotikus - a görög idióta szó eredeti értelmében - az emberi kommunikáció komputerizálása), mert A sohasem pontosan azt hallja, amit B mond; de éppen ez a tökéletlenség adja kapcsolatuk varázsát (hát még a szerelmesekét, akik abban az élvezetes helyzetben találják magukat, hogy állandóan önmagukról beszélhetnek). A kiejtés vagy a hangsúly árnyalatnyi eltérése azon nyomban asszociációk miriádját hívja elő. Ezért van az, hogy A nem pontosan azt hallja, amit B mond; hogy A-t vonzza - vagy taszítja - B. Később rájöttem, ugyanez a varázsa annak is, ha az ember elég jól ért egy idegen nyelvet, és felfedezi egyes szavak, hangok és kifejezések sajátos báját, sőt az azonos gyökerű szavak nyelvenként némiképp eltérő jelentésárnyalatát is. (Például az angol honour-ét és a francia honneur-ét.) Ez a különbség nem szótári meghatározás dolga; több és kevesebb annál: eltérő hajlamokat, törekvéseket, árnyalatokat jelez. Szerelmemmel néha franciául beszéltünk. Egyikünk franciatudása sem volt tökéletes; ezért aztán tökéletesen értettük egymást. * Drámai és nevetséges, szép és csúf epizódokban bővelkedő kapcsolatunk a háború után nem sokkal dicstelenül hamvába holt. De most már értek valamit, amit akkor még nem értettem: hogy mindennek, ami emberi, a háborúnak éppúgy, mint a szerelemnek, történelme van. A második világháború olyan háború volt, amilyenre többé nem kerülhet sor; és ez a szerelem is egyszeri és megismételhetetlen volt. Nem csak azért, mert felnőtté váltam: ez a fajta szenvedély egy bizonyos időszak érzékenységéhez tartozott, valahogy úgy, ahogy Emma Bovary törékeny romantikus vágyakozása is egy adott korhoz kötődött, minek következtében a Bovaryné nemcsak jobb, hanem történelmibb regény, minta Háború és béke. Azt hiszem, Flaubert ezt nem tudta (nem is kellett tudnia), én viszont most tudom. Visszatekintve Európa 1945 előtti történelmére, ahogy a fennmaradt levelekben és emlékiratokban tükröződik, azt hiszem, ez volt a végső stádiuma annak, amit Mario Praz, talán némi túlzással, a romantika haláltusájának nevezett: amikor sok férfi vágya, hogy eggyé váljék egy bizonyos nővel - a szerelmi viszony világi és rossz kifejezés erre - minden másnál fontosabb volt számára, s ebben remélte megtalálni a beteljesülést, a misztériumot. Szerintem ez a törekvés csak földrajzi és történelmi határok között, Európa szellemi földrajzának és történelmének határai között érvényesült. Az angolul beszélő népek férfiaiból jobbára hiányzott; a skandinávok, Strindberg például, dühösen és kétségbeesetten botlottak bele; nyugaton Franciaországig ért el, keleten Magyarországig és talán

Lengyelországig, de megtorpant az Északi-tengernél, a Pireneusoknál és talán a Pó-síkságnál; időhatárai pedig nagyjából 1770-től 1945-ig terjedtek. Különös módon - bár lehet, hogy ez nem is olyan különös - a korabeli nőket nem elégítette ki, hogy a férfiak piedesztálra emelik őket, jóllehet az efféle romantikus-szentimentális hozzáállást - a lovagiasság talán utolsó, furcsa virágzását - visszamenőleg igen vonzónak tartják. És ha a szerelemnek történelme van, akkor ugyanúgy a képzeletnek, a boldogságnak, az emlékezetnek is. 1944 augusztusának emlékezetes napjaiban átéltem például egy szép légitámadást. Az első légófelhívás a rádióban hangzott el, késő délután. Pesten voltam, a Belvárosban, és tudtam, hogy bárhogy igyekszem, nem érek vissza idejében az alakulatomhoz; de azért elindultam, emberek százaival együtt, akik a hidakon siettek át a budai oldalra. Villamos nem járt, az utcai lámpákat kikapcsolták. Átmentem az Erzsébethídon, fölkaptattam a Gellért-hegyre, és biztos, ami biztos, jelentkeztem egy másik ütegnél; az ügyeletes tiszt pecsétet nyomott az eltávozási papíromra, és intett, hogy leléphetek. A sziklás-füves hegyoldalban emberek ültek vagy hevertek: vagy nem tudtak hazajutni, vagy nagyobb biztonságban érezték magukat a hegyen, mint lent a házak között. Besötétedett: illatos, bársonyos nyári este volt, az égen szikrázó csillagok. A pesti házak tengerén túl ott nyújtózott a Nagyalföld. A messzeségben, tőlünk keletre, fénycsóvák kezdték pásztázni az égboltot. Felbőgtek a légószirénák, a hegyről elnyújtott, panaszos jajveszékelésnek hallatszott a hangjuk. Aztán mély búgás közeledett kelet felől, az orosz repülőgépeké. Néhány pillanat múlva káprázatosan ragyogó, színes fények gyúltak az égen; ragyogóbbak és bámulatosabbak, mert kiszámíthatatlanabbak, mint bármilyen ünnepi tűzijáték fényei. Nem volt nagyszabású légitámadás; hallottuk a bombák robbanását, jobbára a város keleti peremén, és láttuk, amint nyomukban sárga, vörös és acélkék lángok csapnak fel. A légvédelmi géppuskák és ágyúk szakadatlanul kelepeltek és buffogtak (nem sok eredménnyel). Aztán hatalmas suhanás hallatszott a mennyből, mint valami irdatlan magasságból aláhulló zuhatag: a kilőtt légvédelmi gránátok repeszdarabkái záporoztak miriád acélcseppként a budapesti háztetőkre. Iszonyú szépségnek voltam tanúja. Mennyire más volt ez, mint a többi légitámadás, amikor a romok alól kellett kiásnom még meleg holttesteket, kábultan a halál közelségétől és a téglapor édeskés, a romlott húséra emlékeztető szagától! Mennyire más ma is, amikor sokkal inkább emlékszem erre a káprázatos estére, mint arra a romok és holttestek között töltött délutánra. Azon a halálos nyáron megtanultam, hogy nemcsak élet és halál, hanem boldogság és boldogtalanság is közel vannak egymáshoz: az ember a legnyomorúságosabb körülmények között is meglelheti a boldogságot, de ehhez az kell, hogy keresse. Hosszú évek múltán azt is megtanultam, hogy a boldogtalanságban szinte mindig van egy adag (a kétségbeesésben pedig egy bűnösen nagy adag) szibaritizmus. Aki átadja magát a boldogtalanságnak pontosabban annak a maga választotta elképzelésnek, hogy mi hiányzik a boldogságához -, az a könnyebb utat választja: mert ahhoz, hogy az ember boldog lehessen, össze kell szednie magát, és valamelyest szerveznie, sőt terveznie az életét. A boldogság, akárcsak a szerelem, önként vállalt feladat. Szándék kell hozzá, és erőfeszítés, aminek része, hogy az ember legyen tudatában a képzeletének és használja is - ami nem könnyű. Talán ezért történik az ellenkezője: vannak, akik életükben kevés igazán boldog pillanatot élnek át; szerencsétlenségük szilárdan le van horgonyozva ostobaságuk iszapjában - de ostobaságuk nem azt jelenti, hogy képtelenek, hanem hogy restek gondolkodni. Arra is rájöttem, hogy az öröm ritkán választható el a reményteli várakozástól, ami nemcsak egyik fele az élvezetnek, hanem éppenséggel az odavezető ösvény. Örömön

nemcsak élvezetet értek, hanem életigenlést: hogy az ember vágyik a jövőre. És amikor ez a vágy kihuny, akkor... Áldás, hogy ez a felismerés ilyen szélsőséges körülmények között ért. Sok év múltán olvastam Viktor E. Frankl pszichológus kitűnő könyvét; az ő egész filozófiája azokból az élményekből fakad, amelyeket egy haláltáborban élt át. Azt mondja, hogy sokan, akik élni akartak, életben is maradtak; akik feladták, azok meghaltak; és többnyire olyanok maradtak életben, akiknek volt életcéljuk vagy valakijük, akiért éljenek. Ahogy ezt olvastam pennsylvaniai otthonom kis könyvtárszobájában, húsz évvel 1944 után, megelevenedtek bennem az emlékek. Tudtam, hogy Franklnak igaza van: mert az emberi veszteség más, mint az anyagi veszteség, mert nemcsak a múlt hajt bennünket előre, hanem a jövő is vonz – az a kép, amit a jövőről alkotunk magunknak -, így serkenti a reményteli várakozás az életkedvünket. És az emlékezetnek - amely ugyanannak az éremnek, a reményteli várakozásnak a másik oldala - szintén megvan a maga történelme. Ezt Dantétól, vagyis inkább Dante ellenében tanultam meg. Az iskolában olvastuk az Isteni színjáték-ot, és emlékszem a sorokra: „Nessun maggior dolore / Che ricordarsi al tempo felice / nella miseria” - „Nincs semmi szomorítóbb, / mint emlékezni régi szép időre / nyomorban.” 16 Csakhogy ez nem így volt. Amikor katonaszökevény voltam, s éhezve-fagyoskodva egy pincében bujkáltam, arra gondoltam, hogy pont fordítva van. Vagy inkább, hogy amit Dante írt, az már nem igaz, mert emlékezetünk tudatossága más, mint egy firenzeié volt hétszázötven éve. Nemcsak azzal vigasztalódtunk abban a pincében, hogy a jövőt tervezgettük - mihez kezdünk majd, ha véget ér a háború és újra szabadok leszünk, jóllakottak, sőt talán még boldogok is. Ennél is jobb volt felidézni a múltat, emlékeket, jeleneteket, képzettársításokat, színeket, ízeket, az elsődleges és másodlagos dolgokat, amelyek még élénken éltek bennünk, s különleges vonzóerőre tettek szert az adott körülmények között, a rettegéssel teli éjszakákon. Ha visszagondoltam a szerelmemmel töltött időre, nemcsak vágyakozás ébredt bennem, hanem kimondhatatlanul gazdagnak éreztem magam. A jövőre gondolni más volt; valahogy tudtam, hogy a háború után, ha majd újra kedvünkre találkozhatunk, semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen. És így is történt. Az ostrom után, jóval az után a karácsonyi, frontvonalakon át folytatott telefonbeszélgetésünk után véget ért kettőnk története. A romokon - a város és korábbi életünk romjain - lassan újraindult az élet. Ez a szerelem és ez a háború befejeződött. K.-nak új szeretője lett. Nekem nem volt többé helyem - vagy legalábbis elfogadható helyem - az ő életében. És nem volt többé helyem - vagy legalábbis elfogadható helyem - az „új” Magyarországon sem. Amerikába távoztam. Valamelyik fiókomban ma is őrzöm K. fényképét, a szívemben pedig a szerelem és a háború emlékeit.

16

Pokol, V. ének. (Babits Mihály fordítása)

3. KELET ÉS NYUGAT Abban a pincében vártam az oroszokat. Katonaszökevény voltam, zsebemben hamis katonaigazolvánnyal; ha a nyilasok vagy a tábori csendőrök rám találnak, a helyszínen felkoncolnak. Novemberben szöktem meg az alakulatomtól. Nyugatra készültek szállítani bennünket, egészen Németországig, a menekülő nyilaskeresztes kormánnyal és a hadsereggel, vagyis annak maradékával együtt. Az oroszok alig hatvan kilométerre voltak. Azt hittük, napokon belül bevonulnak a fővárosba. Nevelőapámnak volt egy pincében lévő iroda- és raktárhelyisége, ott húzódtunk meg édesanyámmal és tucatnyi barátunkkal. Az oroszok azonban nagyon óvatosak voltak. Csak akkor vették ostrom alá a várost, amikor már teljesen körülzárták, karácsony után. Szentestére az oroszok bekerítették a várost nyugaton, elfoglalták a budai hegyeket. Egész nap tompa ágyúdörej hallatszott ebből a szokatlan irányból. A várost hó lepte, a Duna holttesteket sodort, jobbára zsidókét, akiket aznap vagy előző este lőttek bele a rakpartról, és mégis, sokan kis karácsonyfával vagy ajándékcsomaggal igyekeztek céljuk felé. Az én olasztanárom Budán lakott, a zöldövezetben. Amikor a Széll Kálmán téren átszállt, a kalauz közölte az utasokkal, hogy nem tudja, melyik megállónál lesz a végállomás. A villamos csikorogva elindult az éjszakában. Olasztanárom nem ment vele hazáig, előbb leszállt. Valahonnan géppisztolyropogást hallott. Úgy döntött, hogy a rövidebb úton, egy erdei ösvényen vág át a lejtős utcához, ahol lakott. A sötétben hirtelen előugrott a fák közül egy orosz katona. Megragadta olasztanáromat. Mutatóujját a szájához szorította. - Psszt! figyelmeztette sokatmondóan, aztán útjára engedte. Azon a napon, 1944. december 24-én egyik barátommal a Ritzben ebédeltünk. Választásunk oka: egyrészt éhesek voltunk, és nem sok nyitva tartó hely akadt; másrészt azt gondoltuk, kalandnak sem utolsó. A Ritz tele volt mindenféle emberrel, többségükben menekültekkel és bujkálókkal, akiknek ugyanúgy hamis iratai voltak, mint nekünk. Fejedelmi adag sárgaborsólevest kaptunk, amit porcelántányérban szolgáltak fel, rajta - ma is előttem van - a Ritz kék címere. A nagy üvegablakok közül jó néhány már betört. Se fűtés, se villany; szürke, hideg nappal. A szakadatlan, tompa ágyúdörgés csupán aláfestésül szolgált az asztaloknál zajló visszafojtott, lázas beszélgetéshez. Az akváriumszerű légkör, a halk zsibongás változatlanul az európai nagyszállók hangulatát idézte; ennél is meglepőbb, hogy mintha halványan még érezhető lett volna az első osztályú éttermekben ebédidőben terjengő erőleves illat. A pincérek némelyike fehér cérnakesztyűben sürgött-forgott. Épp idejében indultunk haza - haza, vagyis a pincénkbe -, hogy megússzuk a razziát. Másnap este megint havazott. Akkor már tudtuk, hogy az oroszok körülzárták Budát hallottuk a telepes rádión, amin még két-három napig bejött a BBC. Arról, ami tőlünk öt kilométerre történt, egy ezerhatszáz kilométerrel távolabbi, londoni stúdióból kaptunk hírt, Moszkván keresztül. Ilyen a huszadik századi technika, amivel kapcsolatban aznap reggel volt egy fantasztikus élményem, amelyről az előző fejezetben beszámoltam: a telefonbeszélgetés szerelmemmel, át a frontvonalon, át a világháborún. Ez volt az egyik olyan élményem ebben az időszakban, ami a legnagyobb hatást tette rám: az a néhány megmaradt drótszál, amint automatikus szenvtelenséggel közvetíti az ember hangját és gondolatát; a technika süket közönye, miközben az élet folytatódik. * A folyamatosság ellenére nagy változás volt készülőben. Végül mégiscsak megkezdődött Budapest ostroma. Az oroszok naponta ötven, vagy talán száz házzal kerültek

közelebb. A németek naponta visszavonták-vonszolták még megmaradt harckocsijaikat és teherautóikat, s a Belvárosban próbálták elhelyezni őket a szűk utcákban. Légvédelmi ágyúik már nem voltak. Ahogy sápadtan felkelt a nap, az orosz repülők körözni kezdtek a romos háztetők fölött, és kis bombacsomagokat szórtak mindenre, ami mozgott, s minden járműre, még a teljesen kiégett roncsokra is. A Belváros a Harmadik Német Birodalom utolsó táborhelyeinek egyike lett; ami acélos hadigépezet volt, Augiász istállójává változott. Vacogtunk a pincében. Nagyon éhesek voltunk. Úgy egy hét múlva éjszakánként már hallottuk az orosz hangszórókat: dalokat, felhívásokat, amelyekben megadásra biztatták a magyar katonákat. Engem nem kellett biztatni, régóta vártam, hogy felszabadítsanak a németek alól, lehetőleg a britek vagy az amerikaiak, vagy most az oroszok, már nem számított, melyikük. Egy komor, szürke reggelen, amikor már kevesebb, mint egy kilométerre voltak, három nagy, morajló dörrenést hallottunk. A németek robbantották a Duna-hidakat. Nyolc óra tájban fölmásztam a földszintre, inkább botorul, mint bátran, elkoszolódott fél-egyenruhámban, báránybőr bekecsemben, zsebemben hamis menetlevéllel („...jelentkezzen szolgálatra a budapesti helyőrségen”), ami fabatkát sem ért. Kint az utcán, tőlem alig ötven méterre járőr vonult peckesen a törmelékhalmok között, a rettegett és gyűlölt tábori csendőrség járőre. Ahogy megpillantottam őket, tüstént visszasomfordáltam. Odafönt orosz repülők húztak el berregve, de bombáik távolabb estek le. A pincébe behallatszott a kézifegyverek ropogása, mégis furcsa nyugalom volt, mint a tenger alatt. Aztán hangokat hallottunk az utcáról. Pisszenés nélkül füleltünk. Egyre több hangot lehetett hallani, egy idegen nyelv harsány hangjait. Orosz? Úgy hangzott. Ketten felmentünk a földszintre. Kockázatos volt, de már nem törődtünk vele. És ahogy megálltunk a kapualjban és kilestünk, jöttek felénk az oroszok, egyik a másik után. Kilenc óra negyvenöt perc volt, 1945. január 18-án reggel. Nulla perc, nulla év. * Az első csapat libasorban jött, szorosan a golyó lyuggatta, málló vakolatú, sötétszürke házak tövében. Élén az első orosz, akit életemben láttam, és hosszú ideig a legmegnyerőbb külsejű mindazok közül, akikkel utóbb találkoztam. Tiszt lehetett, válltöméses zubbony volt rajta, a fején kucsma, nagy távcső lógott a nyakában. Szarukeretes szemüveget hordott, széles szája volt. Úgy festett, mint a Vörös Hadsereg tisztje valamely húszas évekbeli berlini filmben, az a fajta orosz, aki beszél németül, szereti a sakkot, a gyerekeket és Beethovent. Mint kiderült, fölöttébb ritka fajta. Körülbelül egy órával az első oroszok érkezése után összepakoltuk holminkat és nekivágtunk a városnak: tőlünk három kilométernyire volt anyám szüleinek lakása, történetesen nagyon közel az apáméhoz; onnan már a mi lakásunk sem esett messze. Ahogy kibukkantunk a szűk utcára, láttuk, hogy a város romokban hever. A szemközti kétemeletes ház, amely két-három napja, bár bombatalálat érte, még állt, most füstölgő romhalmaz volt. Itt is, ott is lángok csaptak fel, és mindenütt nagy zaj, ordítozás oroszul. Amikor ötpercnyi lassú gyaloglás után kiértünk egy főútra, olyan jelenet tárult a szemem elé, amit soha nem felejtek el. Millió orosz nyüzsgött ott. Persze nem voltak annyian; de úgy hatott. Az üres úton törmelékkupacok, a járda mentén néhány autóroncs, görcsös spirálban lógó szakadt vezetékek. Sok épület égett. A látványt azonban nem ez uralta, hanem az oroszok zöldesszürke óceánja, amint hömpölyög kelet felől, néhányan lóháton nyargaltak, néhányan nyitott dzsipekben cikáztak sebesen (ekkor láttam először amerikai dzsipet), alacsony homlokukról szovjet módi szerint hátratolt sapkában. A sereg zöme gyalogos volt, sokuk arca sötét, kerek, mongol arc, résnyire vágott szemük közönyös és fenyegető.

A német megszállók nyugatról jöttek. Ezek a megszállók keletről. A németek közel voltak, a szomszédból érkeztek. Most azonban valami elementáris történt: elért bennünket egy zöldesszürke áradat a Nagyalföldről, keletről, egy hatalmas szökőár, amely valahonnan Ázsia közeléből indult. Délre már hallottuk a hírt, hogy fosztogatnak és nőket erőszakolnak, suttogva mondták ismerősök, akikkel a városban összefutottunk, nekik is mások súgták oda. Nem volt rá szükség, láthattuk magunk is, amint az oroszok rabolnak, törnek-zúznak, terelik az embereket; láthattunk sok nyers és kifejezéstelen, sok torz és rút arcot, és nem csak a keskeny szemű mongoloké volt ilyen. Elhaladtunk a ház mellett, ahol édesanyám született: lángokban állt. Anyám sírva fakadt. Húsz perc múlva valaki megkérdezte tőle: „Mit csinálunk ma este?” „Bridzsezünk”, felelte. * Nyilvánvaló, hogy akiknek az élete mindaddig veszélyben forgott, míg a vert német hadsereg ki nem vonult - katonaszökevények, zsidók, zsidó rokonokkal rendelkezők, németellenesek, demokraták, illegális szocialisták, kommunisták stb. -, alig várták az oroszokat. Kevésbé nyilvánvaló és sokkal érdekesebb, hogy majdnem ugyanilyen türelmetlenül várták az oroszokat az arisztokraták, a jobb módú dzsentrik, a korábbi, félfeudális állam magas rangú tisztviselői, földbirtokosok, püspökök is. 17 Éppen azok reménykedtek a német vereségben, akiknek aztán birtokát, vagyonát, életmódját mindenestül felszámolták a szovjetek. És éppen azok - villamoskalauzok, házmesterek, vasasok, segédmunkások - reménykedtek még mindig a német győzelemben, akiknek aztán a legtöbb előnyük származott Magyarország kommunizálásából. Ennyit az osztályöntudat marxista elméletéről. Osztályöntudat volt ez, hogyne: csak megfordítva. Aki a németeket pártolta, antikommunista propagandájukat elhitte, az bárdolatlanul viselkedett, amit jó ízlésű, tanult, kulturált, a nagyvilág dolgaiban jártas ember nem engedhetett meg magának. Az egyszerű plébános könnyen lehetett nacionalista és kommunistaellenes; a püspöke nem, neki jobban oda kellett figyelnie az árnyalatokra. Akadtak színésznőcskék, akik a nyilasok mellé szegődtek; igazán elsőrangú színésznő nem tett ilyet. A nyilas kishivatalnok minden utasítást betartott és követte felettesét, a végén még Németországba is. A magas beosztású tisztviselő többnyire inkább maradt, gyakran bujkálás árán, és várta, hogy megérkezzenek az oroszok. Bizonyos fokig (de csak bizonyos fokig) hasonlított ez az akkori amerikai jelenségre: az antikommunizmus olyan közönséges és primitív volt, olyan minősíthetetlen alakok képviselték, hogy szinte természetes reakció volt antikommunista-ellenesnek lenni. Magyarországon - az Egyesült Államoktól eltérően – egy görög tragédia mozzanatai is fellelhetők voltak ebben. A gyakran vulgáris és radikális németpártiak a háború alatt keserűen szidták a felsőbb osztályokat, mondván, hűtlenek a német szövetségeshez, és délibábot kergetnek, mert a Harmadik Német Birodalom veresége nem az angolszászok, hanem a szovjetek magyarországi uralmát vonja maga után. A németpártiaknak, sajnos, igazuk lett, bár tévedésben voltak, míg a magyarok legjobbjai közül sokan nem voltak

17

Egy budapesti pincében az alábbi pletykálkodást hallgatta ki véletlenül maga az érintett, egy független és elegáns, meglehetősen imponáló fellépésű hölgy: Cselédlány: „Az asszonyom azt mondja, nemsokára bejönnek az oroszok, és az egyáltalán nem lesz rossz. Csak nem zsidó?” Házmesterfeleség: „Ugyan már, hogy lenne. Állítólag a veszprémi püspök szeretője.” (Nem volt az.) Cselédlány: „Aha! Akkor biztos tudja, mit beszél.”

tévedésben, amikor azért nem álltak a Harmadik Német Birodalom mellé, mert a tisztességről vallott hagyományos és gyakran reakciós meggyőződésük mást diktált nekik. * Ahogy oly gyakran megesik magyarokkal, vágy szülte a gondolatot. Vegyük ezt szó szerint, mint anyánál és gyermekénél: hús a húsából, vér a véréből - a vágy maga a gondolat. Ha bejönnek az oroszok, az a háború végét jelenti, legalábbis Budapesten. A német korszak végét jelenti. Az emberek számottevő részének, köztük a maradék arisztokrácia zömének, az önjelölt arisztokraták mindegyikének és a sznobok túlnyomó többségének ez volt a döntő. Hogyne üdvözölnék az oroszokat, hiszen azok szövetségesei az angoloknak. Moszkván keresztül érkezni meg Londonba, ezt akarta Hitler 1941-ben. Ezt akartuk mi is 1945-ben, jóllehet más okokból. Kevés vérbeli sznob akadt Magyarországon, aki ne lett volna angolbarát, különösen 1941 után. Volt ebben némi opportunizmus is, de nem sok. Inkább romantikus vonzódás volt. Férfiak és nők minden józan megfontolásukat félretéve arra számítottak, hogy miután az oroszok elfoglalják Budapestet, egykettőre megnyitják kapuikat a brit és amerikai képviseletek, dugig tömve fess ügyvivőkkel és diplomatákkal Londonból, Párizsból és New Yorkból, minekutána új fejezet kezdődik hazánk történelmében. Azon kevesek, akiknek csak nem múlt el az oroszokkal kapcsolatos szorongásuk, igyekeztek azt elfojtani. Az újságok az oroszok erőszakoskodásáról és fosztogatásáról írtak; megálltunk egy percre, elolvastuk a tudósításokat, és azt mondtuk magunkban: nem igaz. A német, a nyilaskeresztes sajtó rémhíreket terjeszt. Csakhogy mi a British Broadcasting Corporation adásait hallgatjuk. Mi tudjuk, mi az igazság. Ez az önáltatásra való hajlam 1945-ben nem számított különösebb újdonságnak; de én akkor tanultam meg, hogy az emberek életét, beleértve legalapvetőbb választásaikat, gyakran gondolataik és vágyaik határozzák meg még olyan időkben is, amikor a puszta létük hatalmas, általuk befolyásolhatatlan külső eseményektől és körülményektől függ. * Emlékszem ebből a lázas időszakból bizonyos reakciókra, amiket az átvészelt borzalmak váltottak ki az emberekből. Az ostrom után még hónapokig mesélték egymásra licitálva, hogy micsoda iszonyatos veszélyeket és szenvedéseket éltek túl. Tíz nap étlen űberolta az öt nap szomjant, és így tovább. Ebben az volt a furcsa, hogy nemegyszer ugyanaz tárta elő újra meg újra, minden alkalommal kicsit jobban kiszínezve, megpróbáltatásainak véres szőttesét (a személyes rémtörténetek sokadjára ugyanolyan unalmassá válnak, mint bármi más), aki máskor meg arról mesélt hasonlóképpen kicirkalmazott történeteket, hogy a legmostohább körülmények között is milyen jól feltalálta magát, milyen jól elboldogult. Ugyanaz az illető, aki szükségesnek tartotta részletekbe menően taglalni, miként árasztotta el a pincéjüket egy szétbombázott csatorna, s fulladtak bele a szennyvízbe iszonyatos látványt nyújtva a pánikba esett emberek, azt is elmesélte, hogy egy másik pincében micsoda pezsgőzést rendezett szilveszterkor a barátaival. Megértem ezt a kettős hajlandóságot: mint látták, ma is élénken él bennem annak a Ritzben elköltött ebédnek az emléke. Sokat tűnődtem ezen a különös kapcsolódáson, és azt hiszem, van rá magyarázatom. A vad felbolydulás és az elképesztően zavartalan folyamatosság, amit a világban tapasztalunk, egyaránt lenyűgöz bennünket: mazochista büszkeséggel (igen, büszkeséggel) számolunk be arról, hogy mit álltunk ki - nem csupán felidézzük emlékezetünkben, hanem beszámolunk róla -, ugyanakkor egy másfajta, talán némiképp szadista büszkeséggel beszélünk arról - ismétlem, nemcsak visszaemlékezünk rá, hanem élvezettel cifrázva előadjuk -, hogy másokhoz képest mi milyen jól megoldottuk a dolgokat.

Ennek a jelenségnek azonban megvolt a fordítottja is: amikor az emberek, különféle okokból, magukba fojtották az emlékeiket. Példának okáért a zsidók előtt mindenütt Európában az az egyszerű cél lebegett, hogy túléljék a háborút. Ennek a természetétől fogva okos és pesszimista népnek soha - se a háború előtt, se utána - nem volt kétsége afelől, hogy az antiszemitizmus hihetetlenül katasztrofális következményekhez vezethet. Ugyanakkor egy percig sem kételkedtek abban, hogy Hitler előbb-utóbb elveszíti a háborút. Addig ki kell bírniuk. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Hitler tudta ezt. A zsidók tudták, hogy Hitler el fogja veszíteni a háborút; és Hitler tudta, hogy ők tudják. Talán ezért lobogott benne mindvégig olyan emésztő lánggal az irántuk érzett fanatikus gyűlölet. 1945-ben abból a magyar kisebbségből, amely olyankor segített a zsidókon, amikor ennek a maga érdekei és a körülmények egyaránt ellene szóltak, egyesek keserűen úgy vélték, hogy az általuk megmentettek nem eléggé hálásak. Ez a hozzáállás, amibe az is belejátszhatott, hogy az ember szemében időnként megnőnek egykori jótettei, nem éppen dicséretes, de legalább elfogadható emberi gyarlóság. Az viszont gyalázatos és megbocsáthatatlan, hogy azok a magyarok (egy másik kisebbség), akik szóval vagy tevőlegesen segítettek négyszázezer magyar zsidó elhurcolásában a német gázkamrákba, vagy csak tétlen kárörömmel végignézték, szikrányi megbánást sem mutattak. Ma is vannak magyarok, akárcsak németek, akik egyszerűen - vagyis inkább bonyolult módon - nem hajlandók elhinni, hogy 1944-45-ben tényleg ennyi zsidót megöltek. És ennek a pszichikai talánynak volt még egy eleme. Más magyaroktól eltérően, a legtöbb zsidó mintha nem akart volna beszélni a szenvedéseiről. Vajon szégyellték a megaláztatásaikat? Vagy azt gondolták, megrázó élményeik sokkal mélyebbek, sokkal súlyosabbak annál, hogysem szavakba lehetne foglalni? Ezt nem tudom. De azt igen, hogy 1945-ben Magyarországon egyvalami megegyezett a zsidók és ellenségeik bűntársai között: más-más célból és talán más-más indítékokból, egyik fél sem akart sokat beszélni a történtekről. * Úgy három-négy héttel a harcok befejeződése után egy gyerek, házmesterünk rokona, segített nekem tűzifával megrakni egy rozzant taligát. A távolból ágyúzás halk moraja hallatszott. - Jönnek vissza a németek - mondta komoly és várakozásteljes arccal. Nem emlékszem, felvilágosítottam-e, hogy téved, ennek semmi esélye. Tudtam, hogy csak azt mondja, amit oly sok honfitársam remélt, különösen az oroszokról szerzett tapasztalatai után: gyűlölték őket és gyűlöltek mindent, ami velük volt kapcsolatos, a kommunizmus lehetőségét is beleértve. Az oroszok és a kommunisták óvatosak voltak, kijelentették, hogy eszük ágában sincs proletárdiktatúrát bevezetni, ők a demokrácia legfőbb támogatói, céljuk annak megteremtése és megszilárdítása Magyarországon; és 1945 elején csakugyan úgy tűnt, hogy az országra nem erőszakolják rá rögtön a kommunizmust, kiváltképp nem annak 1919-es változatát. Az viszont elkerülhetetlennek látszott, hogy 1919 óta először baloldali vezetés kerül hatalomra, valamilyen baloldali kormány alakul. Még folytak a harcok, amikor a magyarokra (vagy inkább a pestiekre) jellemző módon megnyílt az első pesti kabaré; a műsor címe, hirdették a frissen nyomott plakátok, az volt, hogy: „Balra át!” 1945-ben a budapestiek, ugyanúgy, mint a New York-iak, azt hitték, hogy ez most a történelem fősodra, a jelen és a jövő hulláma. Én nem így voltam vele. Akkor is azt hittem, amit most: hogy a baloldalnak ez a győzelme mesterséges volt és csak a felszínt érintette. Tudtam, a többség nem rokonszenvez a baloldallal, azzal, amit képvisel, vagy úgy tesz, mintha képviselne. Nem jelentett vonzóerőt - részint a sajátos magyarországi körülmények miatt, ideértve azokat a konkrét személyeket, akik nagy hangon hirdették a

baloldali eszmét; részint egy mélyebb okból: azért, mert ez az eszme teljesen hamis felfogást vall az emberi természetről. Nem emlékszem tisztán, így hát nem tudom őszintén megmondani, hogy már akkor is olyan világosan láttam-e ezt, vagy csak kicsivel később ébredtem-e rá. Azt tudtam, hogy az oroszok hosszú időre rendezkednek be; de azt is, hogy a látszat ellenére a baloldal nem a jövő hulláma, hosszú távon semmi esetre sem. 1945-ben a sajtó és szinte mindegyik politikus „forradalmi” változásokról beszélt. A változások csakugyan forradalmiak voltak, amennyiben a magyarok sorsa teljes fordulatot vett: de az emberek gondolkodásában nem sok volt a forradalmi. Valóban, a legnagyobb forradalom - és itt „legnagyobbon” egyszerűen azt értem, hogy többen vettek benne részt, mint a magyar történelem bármely korábbi forradalmában, és az összlakossághoz arányítva talán többen, mint az egész világtörténelem bármelyik forradalmában - ami azért nem csekélység – tizenegy évvel később robbant ki, és egyetlen szóval kifejezve kommunistaellenes forradalom volt. * 1945-ben Európa-szerte elterjedt egy bizonyos egzisztencialista attitűd. Franciaországban és Belgiumban a háború alatt, és különösen utána, divatos figura volt a débrouilleur: az ügyeskedő, aki a jég hátán is megél. Nem az a fajta „rossz arcú alak, aki hasznot húzott a háborúból”; nem az a fajta, aki a németekkel is meg a partizánokkal is üzletelt; nem a feketepiac újgazdagja, mint a tejesember, akit Jean Dutourd tett halhatatlanná az Au Bon Beurre-ben. Az ügyeskedő inkább ragyogó fickó volt, jól tájékozott és merész: könnyedén, sőt elegánsan vette az akadályokat. Megvetést - egészséges megvetést - mutatott minden bürokrácia, hatóság, rendelet iránt: megvetett minden ember alkotta rendszert. A szabályok torlaszain és labirintusain nem átkígyózott, hanem átugrott, mivel a csontja velejéig érezte és tudta, hogy értelmetlenek és ostobák, s hogy a lényegre vonatkozó összes meghatározással szemben, ide sorolva a filozófiaiakat is, csak a lét számít, mert az valóságos - olyannyira, hogy megőrzése nem egyéb, mint Isten adományának megőrzése: egyszóval, az egzisztencialista attitűd. Mármost az ügyeskedő tehetségének lényege abban áll, hogy tudja, mi az (materiálisan, nem pedig intellektuálisan), amire éppen alkalom kínálkozik. Az ügyeskedő mégis más, mint az opportunista. Az opportunista halálosan komolyan veszi számításait, legbenső énjéből választja ki őket; az ügyeskedő ragyogó rögtönző, semmit sem vesz túlságosan komolyan, és legjobb formájában önmagát is kineveti. Olyan ez, mintha összehasonlítanánk egy Liszt-mű előadását egy Cole Porter-darab eljátszásával: az egyik a szégyenkezés nélküli tolmácsolásra, a másik a szilaj improvizációra nyújt alkalmat. Persze vannak alkalmak, amikor az ügyeskedő közönséges opportunistává fajul, és fordítva. A dolgok ilyetén alakulása közelről nem különösebben vonzó látvány: bizonyos távolságból szemlélve azonban szórakoztató is lehet. Miután bejöttek az oroszok, a legkülönbözőbb féle érdekes kötődésekre került sor. Elképesztő, ki mindenki lépett be a kommunista pártba. Köztük volt egy gazdag tőzsdeügynök barátunk, kőkemény kapitalista, keményfejű (és nem rosszarcú) ember, akinek nemcsak a háború után, de a háború alatt is, sőt még az ostrom idején is jól ment. Biztosak lehettünk benne, hogy amikor már senkinek sincs autója, F.-nek van, hogy a feketepiacról be tud szerezni benzint, élelmiszert, tüzelőt, ruhát, csokoládét, stb. Egyszóval kereskedőkalandor volt, nem egyszerű ügyeskedő, hanem mesteri opportunista. Mindig is kedveltem valamelyest, ugyanis nem volt fukar, értékelte a jó olvasmányokat, és könnyedén cinikus humora volt. Közöltem vele, hogy véleményem szerint rosszul tette, amikor belépett a

kommunista pártba, és megpróbáltam elmagyarázni, miért gondolom ezt. Hogy erkölcsileg kifogásolható és rossz ízlésre vall, azt nem említettem, részint, mert idősebb volt nálam, részint, mert tudtam, ez leperegne róla. Kifejtettem elméletemet, miszerint a kommunizmus természeténél fogva elavult, és hosszú távon nyilvánvalóan bukásra van ítélve. Ő türelmesen végighallgatott, de láttam rajta, hogy kissé unja: neki ez túlságosan elméleti volt, vagy talán túlságosan idealista. Mégsem bizonyult annyira keményfejűnek, mint hittem. A párttagságából származó soványka előnyök nem tették számára kifizetődővé az üzletet. Azt hitte, hogy gyors és szemrebbenés nélküli alkalmazkodása az új hatalomhoz kényelmes életet biztosít számára az elkövetkezendő években: nemcsak arról volt meggyőződve, hogy Magyarországon tartósan berendezkedik a kommunizmus, hanem arról is, hogy a magafajta ember tartósan berendezkedhet ebben a kommunista rendszerben. Tévedett. Összetévesztette a jelen hullámát a jövőével: ez szakmai hiba az opportunistáknál, még a legrátermettebbeknél is. Végül a kommunisták közül átkerült az ügyeskedők közé: 1949-ben - kétévi fölöslegesen prolongált várakozás és szorongás után - egy csomó pénzért vett magának egy útlevelet (amit két évvel korábban a nem kommunisták sokkal olcsóbban beszerezhettek), és kivándorolt Ausztráliába, ahol aztán hatvanéves korában egy sípályán lelte halálát. * 1944 sötét decemberében megfordultam egy titkos összejövetelen, ahol öntudatos ellenállók tanácskoztak. Akkor már - sajnos túlságosan későn - gombamódra szaporodtak az ilyen csoportok Budapesten. Ez a társaság hivatásos értelmiségiekből szerveződött: egyetemi emberek, újságírók, az előző kormány kulturhivatalnokai, a kulturális diplomácia peremén mozgó fiatal férfiak és nők voltak a tagjai. A csoport vezéregyénisége, J. a harmincas éveiben járt, köztiszteletben álló kálvinista dzsentricsaládból származott, sötét hajú, komor, és lapátfogát leszámítva jóképű fiatalember volt, a Horthy-rendszer korábbi ösztöndíjasa, aki ráadásul beszélt angolul (ez akkoriban ritka teljesítménynek számított), miután 1940-41-ben állami ösztöndíjjal az Egyesült Államokban tanult. Engem egy másik idősebb barátom vitt fel a felesége lakására. J. kijelentette, hogy ő kommunista. Ez még az oroszok megérkezése előtt volt. Rám nagy hatást tettek a szavai. Nyomban egy újfajta Magyarország sejlett fel előttem, amelyben egy ilyen ember kommunistaként jelentős személyiség lehet. Gondoltam, J. fölöttébb jól tájékozott machiavellista, afféle ifjú államférfi, aki az új magyar rezsimben éppen hogy kommunista hovatartozásának köszönhetően jut majd valamely magas posztra, ahol bőségesen kamatoztathatja angolszász kapcsolatait mind a maga, mind országa javára. El kellett ismernem, hogy ügyes a számítása, amelyről utóbb kiderült, hogy korántsem volt egyedülálló. J. vibráló idegzetű, értelmiségi felesége korábban színikritikákat írt; az asszony bátyja, prominens nyilaskeresztes újságíró, a nyilas csőcselék uralmának végnapjaiban segített bújtatni néhány zsidót - hogy ebben mi vezette, őszintén megváltozott meggyőződése-e vagy az a józan és kiegyensúlyozott szándék, hogy mentse a bőrét az elkerülhetetlen vereség után, nem tudom. Valószínűleg mindkettő. Amikor már bent voltak az oroszok, egyszer összefutottam J.-vel, aki naphosszat Leninsapkában járt-kelt, nemcsak az utcán, hanem fűtetlen lakásukban is. Talán mert tanulmányozta a nagy Lenin 1917-es stratégiáját, J. úgy döntött, hogy nem a pártban próbál befutni fényes karriert (noha párttagságával folyvást kérkedett), hanem inkább a szovjet utat választja: a szakszervezeti vonalat. Néhány barátjával egy alkalmas helyen, Pest egyik szürke, koszos munkáskerületében találtak egy szürke, koszos épületet, oda betelepedtek, és megalakították a Szakszervezetek Szövetségét. Egy ilyen szervezet komoly bürokratikus

lehetőségekkel kecsegtetett. Magyarországon viszonylag kevés, tiszteletre méltó szociáldemokrata múltra visszatekintő szakszervezet létezett, jóllehet a Horthy-rendszerben törvényesen működhettek. Megérett az idő, vélték J. és társai, hogy mindenféle szakma képviselőit, s kiváltképp a kormányzati és helyhatósági hivatalok dolgozóit bevonják a szakszervezeti tevékenységbe - pontosabban szólva, megérett az idő, hogy a szakszervezeti mozgalom kifogásolhatatlan eszközével új és fontos posztokat kaparintsanak meg maguknak. Rám szakadt a családfői tiszt ellátása (családunk hirtelen megfogyatkozott: nevelőapámat a harcok utolsó napjaiban eltalálta az utcán egy bombaszilánk, és háromnapi szenvedés után meghalt), de amúgy viszonylag kevés teendőm akadt. Az egyetemen még nem kezdődött újra a tanítás; különben is csak néhány tárgyból volt hátra vizsgám. Mindennap elballagtam a romos, kietlen városon át a Szakszervezetek Szövetsége székházába, amelynek egyik attrakciója az ott dolgozók közt delente ingyen osztott bableves volt. Csakhamar gyanítani kezdtem, hogy ebből a szakszervezetesdiből nem sok fog kisülni. A régebbi szakszervezeteket, a nyomdászokét vagy a vasasokét már átvették a kommunisták vagy legzordabb társutasaik, egy volt villamoskalauz, bizonyos Kossa István vezetésével, akinek a puszta ábrázata - sötét, gyanakvó, közömbös - elegendő volt ahhoz, hogy az egyébként igencsak bőbeszédű J. torkára forrassza a szót. Amikor egy alkalommal együtt láttam kettőjüket, megsejtettem, mi lesz ebből: Kossa semmibe vette a Szakszervezetek Szövetségét, s nemkülönben az újsütetű kommunista J.-t. Az volt az ukáz, hogy az ilyeneket meg kell tűrni, mindaddig, amíg nincs igazi hatalom a kezükben; márpedig az ő kezükben nem volt, csak éppen J. és a barátai ezt nem tudták magukról. Teljesen elmerültek a tevékenységükben, miután meggyőzték magukat, hogy hatalmast játszani ugyanaz, mint hatalmat gyakorolni - a bürokraták és még inkább az értelmiségiek foglalkozási ártalma. A Szakszervezetek Szövetségében aztán percek alatt kiderült, hogy igazában nincs semmi dolgom. A többieknek sem volt. Ők azonban ezt a körülményt lázas tevékenységgel leplezték: értekezletek, tanácskozások, bizottsági ülések, „műhelyek” (máig sem láttam olyan értelmiségi „műhelyt”, amelyben bármiféle mű született volna) követték egymást, gyakran zárt ajtók mögött. Ez volt az első tapasztalatom az értelmiségi bürokráciáról, amely ugyanolyan biztosan lépett az értelmiségi bohémélet helyébe, mint ahogyan más huszadik századi jelenségek váltották tizenkilencedik századi megfelelőiket. Kollégáim teremtettek maguknak papírmunkát; és funkcióikat, papíron létező funkcióikat borzasztó komolyan vették. Az ostrom után Budapesten a liszttől a gyufáig szinte mindenből hiány volt, még vízből is. Csodálatos - vagy talán nem is olyan csodálatos - módon papírból egyáltalán nem volt hiány. Még csak második napja voltam a Szakszervezetek Szövetségénél, de már észrevettem, hogy a lehető leglázasabb áskálódás folyik: zárt ajtók mögött bizalmas tanácskozásokat tartottak, amelyekről egyeseket kirekesztettek, másokat egyszer csak behívtak; meggyőző hatásköri listákkal csoportocskákat alakítottak és szerveztek át, amelyek mind arra szolgáltak, hogy halványan leplezzék kezdeményezőik egyéni és titkolt ambícióit. Hamarosan észre kellett vennem, hogy a legtitkoltabb ambíciók és szándékok egyszersmind a legszembetűnőbbek. Mindazonáltal mindenki megőrizte bizalmasságuk látszatát, nemcsak, akiknek a lelkén száradt, hanem ezek legádázabb és leggyanakvóbb riválisai is. Bonyolult szabályok szerint zajló bürokrata Kriegsspiel volt ez; a vezérkari terepasztallal ellentétben azonban itt a homok nem a tényleges terepet képezte le, hanem olyan krikszkrakszos utakkal volt tele, amelyek indulhattak ugyan valahonnan, de vezetni sehová sem vezettek. És valóban, egy év sem telt bele, és a Szakszervezetek Szövetsége megszűnt; öt éven belül J., a Korai Kommunista, rács mögött találta magát; újabb öt év múlva felmentették, és fontos

beosztást kapott egy állami külkereskedelmi vállalatnál, végre hozzájutván a szolgálati gépkocsihoz és a diplomata-útlevélhez - a kommunista zarándok útja ez, egy rendhagyónak nem nevezhető pályafutás Magyarországon a huszadik század derekán. * Március vége felé megérkeztek az amerikaiak - olyan esemény volt ez, amelyet valamivel részletesebben kell leírnom. A jaltai egyezmény értelmében a korábbi csatlós államok mindegyikében szovjet, brit és amerikai delegáltakból, valamint egy politikai és egy katonai képviseletből álló Szövetséges Ellenőrző Bizottságot kellett felállítani. Budapesten természetesen az oroszok dirigáltak, ahogy Kelet-Európában mindenütt (ugyanúgy, ahogy az amerikaiak a hasonló képviseleteken, mondjuk, Rómában). Visszatekintve, ez az amerikai és brit jelenlét Magyarországon olyan tiszavirág-életű volt (a missziók 1947-ben, a békeszerződés aláírása után távoztak), hogy szülőhazám hosszú és tragikus történelmében szinte említést sem érdemel. Ez tény; ám eléggé különös módon, mégsem egészen így volt. A benyomás, hogy az Egyesült Államok a világ példa nélkül állóan legerősebb hatalma, az egész világon elterjedt, s ebből még Budapest nyomott és borongós egén is felfénylett valami. Az amerikaiak számukon és politikai korlátaikon jócskán túlterjedő befolyással rendelkeztek Magyarországon. Nem lehettek többen kétszáznál, s közülük száznál is kevesebb volt az egyenruhás: jelenlétük a fővárosban mégis ugyanolyan szembeszökő volt, és néha ugyanúgy mindenütt jelenvalónak tűnt, mint az oroszoké, különösen a megmaradt és lassan újjászülető belvárosi negyedben, nagyon is beleértve azokat a helyeket, amelyek ránézésre és ténylegesen is drágák voltak. A fenti körülmény természetesen elválaszthatatlan volt honfitársaim hirtelen jött és szenvedélyes amerikanofiliájától; sokuk eszerint fogalmazta át reményeit, amin hazafiúi és személyes remények egyaránt értendők. Ez utóbbiakról meg kell jegyeznem valamit. Már hónapokkal, sőt talán évekkel a háború vége előtt a valamilyen szintű angol nyelvtudással rendelkező emberek százai álmodoztak arról, hogy álláshoz jutnak a brit vagy az amerikai képviseleten. Az első amerikaiak érkezésének reggelén izgatott tömeg ostromolta a misszió számára kijelölt épület bejáratát; volt, aki már hajnal óta ott rostokolt a fagyban, hogy az elsők között pillanthassa meg a várva várt amerikaiakat, és kedvező starthelyzetből rohamozhassa meg őket. Ahogy telt-múlt az idő, a folyamodóknak ez az ostroma vad tülekedéssé fajult, mindenki mindenki ellen. Én öt vagy hat nappal az amerikaiak megérkezése után önként vállalt küldetéssel léptem be az amerikai követség épületébe (erről alább még bővebben szólok). A portáspult mögött, egy falmélyedésben ülve, ismerős férfit pillantottam meg. Apám egyik ismerőse volt, középkorú agglegény, korábban, a kedves emlékké halványult húszas években a Hamburg-Amerika hajózási társaság ügynöke, a háború alatt afféle alkalmi állásban, aki cuxhaveni és cherbourg-i emlékeivel traktálta barátait, s váltig állította, hogy ő pontosan az a fajta ember, akire az amerikaiaknak, mihelyt véget ér a háború és megérkeznek, égető szükségük lesz, és tüstént alkalmazzák majd - függetlenül attól, hogy amennyire meg tudtam ítélni, angolsága ha nem is csapnivalóan kezdetleges, de mindenképpen erősen fogyatékos volt. Most alig akart visszaköszönni. Fagyos grimasza a frissen szerzett csontját féltő kutya vicsorítására emlékeztetett; belesápadt a gyanakvásba, amellyel az emberek oly hajlamosak védeni önnön fontosságuk éppen csak megkaparintott koncát. Az még hagyján, hogy mint később megtudtam, ez az illető már több mint egy órával az első amerikaiak megérkezése előtt szó szerint beverekedte magát az épületbe, hanem végül, jóllehet előzőleg nem sok érdeklődést mutatott a kommunizmus iránt, még a politikai rendőrségnek is felajánlotta szolgálatait, csak hogy biztosítsa írnoki állását az amerikai

követségen a későbbiekre, amikor is a nyugati követségek és képviseletek legtöbb magyar alkalmazottját vagy letartóztatták, vagy kényszerítenék, hogy lépjen ki munkahelyéről. Számára az égvilágon mindennél fontosabb volt kapcsolatba kerülni az amerikaiakkal; bármiről lemondott volna érte, legyen az akár régi barátság, hűség, önbecsülés. Nem csupán ambiciózus ember volt, vastag bőrrel a képén; ő az a fajta ember volt, akinek van elég bátorsága ahhoz, hogy gyáva legyen. De mint már utaltam rá, ez az ember csak szélsőséges példája volt egy széles körben elterjedt szindrómának. Hamarosan jóformán minden egyes amerikai, magas rangú tiszt és beosztott egyaránt, magyar feleségre vagy barátnőre kényszerült szert tenni. A katonai misszió helyettes vezetője, vezérőrnagy, Oklahoma volt kormányzója, egy közvetlen modorú, jó fellépésű férfi, Budapestre vezényeltette a fiát, akit aztán egykettőre behálózott egy ifjú polgárlány, a papa nagyra törő titkárnője, aki az első napon indult harcba a kérdéses íróasztalért, s nyerte el csillogó fogsorának és pirosra lakkozott körmének köszönhetően. Az ifjú pár az esküvő után katonai külön géppel repült az Egyesült Államokba. Kíváncsi volnék, mi lett ezzel a hölggyel Oklahomában; története akkoriban meseszépnek tűnt: tündérmese 1945-ből, a „nulla évből”. Én is nagyon szerettem volna az amerikaiakhoz vagy a britekhez csapódni, de nem vettem részt az első napok rohamában és lökdösődésében, nem is annyira azért, mert lealacsonyítónak találtam volna, hanem mert zsenge korom óta intellektuális ochlofóbiában, tömegiszonyban szenvedtem. Gondoltam, magam állítom ki a vizitkártyámat - mely elhatározásom megint csak egy olyan vállalkozáshoz vezetett, amelyben reménytelenül összekuszálódtak a nemes és kevésbé nemes célok. Miután beláttam, hogy a Szakszervezetek Szövetségével fenntartott kapcsolatom teljességgel meddő, egész éjszaka otthon körmöltem, szó szerint két végén égetve a gyertyát (alig lehetett hozzájutni, és villany még akkor sem volt), hogy papírra vessek angolul egy politikai memorandumot, amelyet valamelyik vezető beosztású amerikai diplomatának szándékoztam átnyújtani. A memorandumban véleményem szerint más forrásból nem hozzáférhető adatokat soroltam fel az oroszok vagy a kommunisták gaztetteiről. (Két fontos tételére emlékszem. Az egyik a győri püspök, Apor Vilmos meggyilkolásával foglalkozott; ez a főnemes prelátus kiemelkedő érdemeket szerzett mind a német és nyilaskeresztes kegyetlenkedések elleni tiltakozásban, mind pedig nyájának védelmezésében: a püspöki rezidencia pincéjében lőtte le egy szovjet katona, miközben ő egy asszonyt próbált kimenteni az erőszakoskodó orosz karmai közül. A másik bizonyos kommunistákra vonatkozott, akik más politikai pártokba és szervezetekbe épültek be.) Elgondolásom pofonegyszerű volt: az amerikaiak tudomására hozom ezeket a dolgokat, miáltal nemcsak hazámnak használok, hanem magamnak is, hiszen hamarosan rá fognak jönni, hogy nem sok olyan ember akad Magyarországon, ha akad még egyáltalán, aki úgy átlátná a politikai realitásokat, úgy kifejezné magát angolul és általában véve olyan jól tájékozott lenne, mint én - mely felismerésből azután mindenféle előnyöm származik. Valamilyen úton-módon szert tettem a Budapesten szolgálatot teljesítő amerikaiak teljes névsorára, és azt szűrtem le belőle, hogy a követségi első titkárral, bizonyos Squires úrral lenne célszerű kapcsolatba lépnem, mivel annyit azért tudtam a diplomáciai gyakorlatról, hogy ilyesmivel nem a követhez vagy a katonai misszió parancsnokához állít be az ember, legalábbis nem azzal kezdi. Elmentem tehát a követségre, körülbelül egy héttel azután, hogy megnyitották. A kérvényezők és ajánlkozók sora nemigen ritkult meg, de maga a tény, hogy név szerint Mr. Squirest kerestem, szemlátomást hatott a magyar recepciós hölgyre, aki pillanatnyi tétovázás után átvette tőlem a kisalakú borítékot, benne

névjegykártyámmal, amelyre kifogástalan angolsággal valami ilyesmit írtam: „A jelen névjegykártya átadójának nagy örömére és megtiszteltetésére szolgálna, ha fontos ügyben beszélhetne Mr. Squiresszel.” Bebocsátottak Squires szobájába. Talán azt gondolta, családi ékszereket hoztam, hogy bagóért felkínáljam neki. Akkor sejtelmem sem volt erről, de most megértem. Halványan emlékszem rá: jóképű, nyájas ember volt, nem olyan tartózkodó, mint brit kollégája lehetett alkalmasint, hanem inkább jellegzetes amerikai módon egyszerre csodálkozó és mégsem kíváncsi. Arról hebegtem valamit angolul, hogy az amerikai missziónak okvetlenül értesülnie kell bizonyos fontos ügyekről. Nem emlékszem, válaszolt-e egyáltalán. Letettem asztalára a memorandumomat. Azt kérdezte: - Mit tehetek önért? -, vagy valami hasonlót. Tekintetem a dohányzóasztalon heverő Time és Life magazinokra esett. Hosszú évek óta egy se került a kezembe. Olyasmit mondtam, hogy készséggel szolgálok neki a lehető legbizalmasabb és legalaposabb információval a magyarországi politikai fejleményeket illetően, ha viszonzásképpen juttat nekem néhányat ezekből a pazar amerikai folyóiratokból. Azt mondta, válogassak kedvemre. Úgy éreztem, óriási, hihetetlen akciót hajtottam végre. Magamhoz öleltem egy csomó Life és Time magazint. Diadalmámorban úszva tértem haza. Fűtetlen lakásunkban, ahol állt a por, és a szegénység lehangoló szaga terjengett, ezzel toppantam hervadt szépségű, anglomán édesanyám elé: Nézd, mit hoztam! - Felragyogott az arca. Nem akart hinni a szemének, hogy a fia ilyen szerencsével járt. Squires egyike volt azoknak a jó családból származó amerikaiaknak, akik a harmincas években a külügyi pályát választották, mivel az érdekesebb volt a bankszakmánál: ez a típus, sajnálattal kell megállapítanom, mára már kiveszett az Amerikai Külügyi Szolgálat soraiból. Erre később jöttem rá, miután megtudtam, hogy Squires a jó italokban és a lovaspólóban is kedvét leli - korhű kombináció, amely szinte nosztalgiát ébreszt bennem. A magyar politika iránt nem mutatott különösebb érdeklődést - talán mert megvolt a magához való esze, és tudta, hogy ez ügyben az Egyesült Államok nem sokat tehet, sőt próbálkoznia sem érdemes. Ugyanakkor volt annyira világfi, hogy sima könnyedséggel lerázza magáról ezt a szédült ifjoncot, aki éppenséggel szovjet vagy kommunista ügynök is lehetett volna. A továbbiakban aztán - már nem emlékszem pontosan, hogyan s miképpen - találtam valakit, aki készségesebbnek mutatkozott befogadni az általam felkínált információkat. Ez William F. Dietrich tengernagy volt, az amerikai katonai misszió harmadik embere: a régi iskolából való, egyenes, gerinces tengerésztiszt, gyakorló katolikus, aki utálta a kommunizmust, bár ezt eleinte nem hangoztatta, s aki nem elég, hogy atyai jóindulattal meghallgatta bizalmas mondandómat, hanem egy év múlva abban is döntő szerepet játszott, hogy nem kerültem bajba a politika miatt, egyetlen bőröndömet saját autóján vitette át az osztrák határon, és olyan ajánlólevéllel látott el, amelynek alapján az első amerikai konzulátus, ahol Nyugaton jelentkeztem, soron kívül kiállította számomra az Egyesült Államokba szóló vízumot. Egyszóval, alighanem az életemet mentette meg. Mire Dietrich tengernaggyal barátságba kerültem 1945 nyarán, addigra már, legalábbis látásból, néhányat ismertem a Budapesten állomásozó amerikaiak közül. Amennyire emlékszem vagy megállapíthatom, hitvány egy sem akadt köztük. Mindegyikük jó szándékú volt, azokat is közéjük sorolva, akikről a későbbiekben bebizonyosodott, hogy nem a legegyenesebb úton jártak. Így visszatekintve látom az ebben rejlő paradoxont. Azokban a sorsdöntő és tragikus időkben sok magyar szemében az amerikaiak voltak minden elképzelhető ember közül a leghatalmasabbak, legszebbek, legjobbak; és ez sok szempontból meg is felelt a valóságnak. Kétségkívül elmondhatatlan és felmérhetetlen bőség eleven

forrásai voltak, mind anyagilag, mind szellemileg: bővében voltak a dollárnak, a törvény fölött álltak és szabadon mozogtak. Végül derengeni kezdett bennem, hogy ezek a Magyarországra küldött amerikaiak még szerencsésebbek, mint azok, akik tevékenységük gyümölcseiből részesülnek. 1945-ben egy amerikai Magyarországon, egyenruhában vagy anélkül, olyan kiváltságos helyzetben találta magát, mint legmerészebb álmában sem. A szegénység és a magas infláció következtében az amerikai a pénzével könnyedén megvehetett vagy megtehetett bármit, amihez kedve támadt. Amerikai volta egymagában akkora vonzóerőt jelentett, hogy minden nő őutána epekedett. Emlékezetem szerint csupán kétfajta olyan amerikai fordult meg nálunk, aki kellemetlen benyomást hagyott maga után. Nem az amerikai misszióhoz tartoztak. Valamikor 1945 nyarának végén bizonyos New York-i körökben terjedni kezdhetett a híre, hogy a romos Budapest bizonyos amerikai látogatóknak paradicsomi lehetőségeket kínál. Némely bennfentesek, például az Esquire magazin kiadója, el is jöttek, és nagyot lubickoltak a test örömeiben, amelyeket könnyedén megkaphattak ebben az eltiport és koldusszegény országban. Volt ebben valami obszcén, abban meg kiváltképp, hogy utóbb aztán abban a stílusban számoltak be utazásukról, amely akkoriban jellemző volt az Esquire-ra, és amely azóta sajnos a legtöbb amerikai magazinra jellemző lett: az ilyen próza elsősorban azt kívánja érzékeltetni, hogy milyen fajta ruhák, milyen fajta sajtok, milyen fajta emberek, milyen fajta szexuális szokások vannak éppen divatban, vagyis az ínyenc gyönyörűségét nem magánjellegűnek, hanem nyilvánosnak tekinti: mert mi haszna felfedezni valamely ismeretlen szőlőhegy pompás borát vagy egy romos csodavárost, ahol a korábban csak arisztokraták élvezte kiváltságok és örömök szerezhetők meg most fillérekért, ha e felfedezés tényét az ember nem teheti közkinccsé? A másik fajta kellemetlen látogató az az emigráns-típus volt, aki a háború előtt távozott Magyarországról, az Egyesült Államokban jövedelmező vagy látványos pályát talált, általában mint Tudós vagy mint Filmes, és most egy Paramount-féle stúdióból vagy egy Rockefellerféle egyetemről érkezett Budapestre, nemritkán az Egyesült Államok hadseregének vagy légierejének ragyogó uniformisában, telve a pökhendiség, a feszélyezettség és a nyomorult és csüggedt honfitársai iránt érzett megvetés keverékével. Ezeknek a topis vándormadaraknak egyikére különösen jól emlékszem: túl volt már élete delén, amerikai ezredesnek vagy dandárparancsnoknak öltözve, teljes díszben csoszogott át lúdtalpával az amerikai katonai misszió előcsarnokán, miközben odakint az utcán váratta rokonait, akikben kis híján bennakadt a szó az álmélkodástól, hogy ez a csodás jelenség az ő tulajdon vérük. Néhány nap múlva olvastam róla: ahogy akkoriban illendő volt, némiképp balra hajló nézeteket vallott. Savanyú ábrázata mintha azt a véleményét tükrözte volna, hogy Magyarország csak azt kapta, amit érdemelt, mármint a szovjet megszállást, hiszen mi mást várhatna egy nép, amely olyan ostoba, hogy a németekkel paktál? Évek múlva Amerikában az Eisenhower-kormány tudományos tanácsadója lett, egyike a még nagyobb és még jobb hidrogénbombák mellett kardoskodó tudósoknak. Az ötvenes években olvastam egy vele készült interjút, amelyben ezt mondta: „Tudom, mit jelent a kommunizmus: tudom, mit műveltek szerencsétlen hazámmal a szovjetek.” * A britekkel kissé más volt a helyzet. Kevesebben voltak; tartózkodóbbak és zárkózottabbak voltak. A földrajz és a hagyomány miatt, és mert kezdettől fogva ők voltak a Harmadik Német Birodalom elleni világháború zászlóvivői, mi azt gondoltuk, még a „nulla év” előtt, hogy Európának ezen a felén inkább a britek, mintsem az amerikaiak lesznek a háború után a legfőbb nyugati hatalom - ami persze aztán nem történt meg. A briteket

Magyarország és népe korántsem bűvölte el annyira, mint az amerikaiakat; úgy viselkedtek, mint akik tudják, hogy Magyarország most már a szovjet érdekszférába tartozik, és így nincs mit tenni. Nekem akkoriban úgy tűnt, hogy valamiféle felsőbbrendű tartaléktudással rendelkeznek Magyarország végső sorsát illetően; most inkább úgy látom, hogy kevés érdemleges tudnivalónak voltak birtokában. Velük történt első találkozásom lehangoló volt. Éppen hazafelé bandukoltam, késő este, egy márciusi napon, amikor a hirtelen megenyhült és párás levegő meg a derűs alkonyat a többé-kevésbé normális körülmények között élő emberek számára a tavasz ígéretét hordozza, míg másoknak ez a melegedés és világosodás csupán arra szolgál, hogy még jobban megmutassa szerencsétlenségüket és nyomorukat mert március, nem pedig április a legkegyetlenebb hónap, legalábbis az én szülővárosomban. Tudtam, hogy küszöbön áll a brit és az amerikai missziók megérkezése. A néptelen sugárút egyik sarkán befordulva váratlanul két brit tiszttel találkoztam szembe, vörös paroli volt a vállukon, egyikük kezében sétapálca; nyilván vacsora utáni rövid sétára indultak. Megálltam. - Önök britek? - szólítottam meg őket. - Ó, nagyon örülök, hogy itt vannak - vagy valami hasonló. Váltottunk néhány szót, azzal továbbmentek. Fiatal voltam, de így is a hosszúhosszú idő óta viszonzatlan szerelem szomorú sajgását éreztem. Mégis eljöttek hát - még ha későn is, sok évig tartó csalódás után, sok évig tartó várakozás, reménykedés, tragédia után. Némi zavart éreztem rajtuk, ahogy továbbmentek. Mi, akik 1940-ben úgy szerettük a briteket - emlékébe még ma is beleremegek -, elképzeltük, milyen lesz, ha győznek: elképzeltük a britek vezette diadalmas Európát, amelyben újjászületik a szabadság, a tisztesség és valamiféle könnyed elegancia. De a világ nem így alakult. A britek szegényebbek voltak az amerikaiaknál. Képviseletük és társadalmi életük sokkal kevésbé volt fényűző. Érkezésük napján őket is, akárcsak az amerikaiakat, megrohamozták az álláskeresők és mindenféle más népség, akik kapcsolatba akartak kerülni velük. Kevés embert vettek fel: választásuk rendszerint a volt arisztokrata és dzsentri rétegből való, szemlátomást megkopott hölgyekre esett. Ez talán összefüggött a hagyományos brit sznobériával. Szegényebbek voltak, mint addig bármikor, de sznobnak ugyanolyan sznobok. Sokat tűnődtem ezen, és arra a tétova konklúzióra jutottam, hogy a briteknél, más népektől eltérően, a sznobéria legalább olyan mértékben fakad tartózkodásból, mint pökhendiségből, ha ugyan nem még inkább. Nem szívesen foglalkoztak olyan emberek ügyeivel, akiket nem tudtak hova tenni, és akikre alkalmasint rá kellett volna bízniuk magukat. Mindenben visszafogottak voltak, szerények, hűvösek, és ráadásul majdhogynem kopottnak tűntek. A magyarok homlokegyenest az ellenkezőjét várták tőlük. A mi legjobbjaink még mindig azt várták a britektől, hogy ők legyenek az európai nagyhatalom, amely ellensúlyozza az oroszokat, és amely végül beavatkozik Közép-Európában, Magyarországot beleértve. Bizonyos körökben, így J.-ék lakásában is, a londoni Times vezércikkei jártak kézről kézre; az emberek bátorítást merítettek belőlük, mert 1945 késő tavaszi és kora nyári napjaiban ezek a cikkek olykor már bírálták a szovjetek bizonyos lépéseit. Amikor egy július végi vasárnap délután híre jött, hogy az angolok elutasították Churchillt és szocialista kormányt választottak, idősebb barátaim némelyike valósággal beleszédült: elképzelni sem igen tudtak volna ennél nagyobb pofont. Az anglománia azonban tovább élt. A „nulla évből” őrzött egyik szánalmas emlékem egy ősszel tartott esküvői fogadás. Egy magyar lány, akinek ismertem a családját, egy elszegényedett, fakó arcú orvos egy szem leánya, beleszeretett egy brit őrmesterbe - vagy talán, mivel az illető brit volt, a lány meggyőzte magát, hogy szerelembe esett vele. Amúgy derék fiú volt, észak-angliai, Newcastle-be vagy Sunderlandbe valósi, az arca hosszúkás és

rücskös, mint társadalmi osztályának oly sok tagjáé; ez az osztály, ezt azonnal felismertem, meg sem kellett hozzá szólalnia, az alsó középosztály volt - ezt azonban a menyasszony és családja nem tudta (vagy talán nem akarta tudni). Máig magam előtt látom a jelenetet az orvos lakásának nappalijában (a fogadást odahaza tartották), amelynek berendezése még így, szórványos maradványaiban is - német porcelán, cseh kristály, kifakult futók, megszürkült csipke, egy kopott szőnyeg - polgári múltat idézett, egy hajdani, elpusztított világot, amely lehetett ugyan városias, kisszerű, áporodott, de végső soron tiszteletre méltó volt. Hosszú és nyomorúságos történetében most egy percre a szoba egyik sarka felragyogott a menyasszony ideges mosolyától. Az egyszerű rokonok is mosolyogtak: micsoda szerencse, micsoda főnyeremény manapság egy angol katonához férjhez menni, és Angliába költözni! Én tudtam, s tudta talán a jelenlevők egyike-másika is, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel: hogy az út, amin a lány elindul ebből a kispolgári csecsebecsékkel díszített, jobb időket látott körúti lakásból egy gázkandalló mellé valahol Közép-Angliában, nem okvetlenül felfelé vezet. Elvégre annak, aki Magyarországon született, még az olcsó zsírban piruló hagyma és pirospaprika mindent átható szaga is - csakugyan mindent átható mostanság, amikor már nem lehetett konyhafalak közé zárni - jobb Közép-Anglia széngáz-, mazsoláskuglóf- és gyenge kakaószagánál. Júniusban még a szovjetek uralta Budapesten is kacagva tombol a nyári nap; és még a múlt dirib-darab maradványai is, az a hangversenyzongora, amelynek húrjai rég elveszítették zengésüket és fényezése rég elveszítette csillogását, meg a Goethe-összes az orvos papa üveges könyvszekrényében, olyasmit jelképeznek, ami ott, ahová ez a lány készül, nem létezik. Bevallom, akkor és ott nem is annyira a lányt szántam, mint inkább azt a derék, jóravaló angol fiatalembert, aki feszengve ácsorgott és zavarában idétlenül tréfálkozott két barátjával; ezek a katonák Anglia képviseletében voltak hivatva emelni az esemény fényét. Szegény fiút nehéz ügybe rángatták bele. Nemigen hittem, hogy a házasságuk egy évnél tovább fog tartani. Talán neki is kétségei voltak. A menyasszony, ez az iskolázott, értelmes magyar lány azonban mindebből semmit sem sejtett. Ennyit honfitársaim állítólag bámulatos rafinériájáról. Nagyon is magyar módra, a vágy megint csak maga volt a gondolat. Idetartozik még valami. Gyakran felvetődött bennem, hogy egy olyan kapcsolat, amelyben férfi és nő nem egyszerűen más-más társadalmi osztályhoz tartoznak, hanem különböző nemzetiségűek - kiváltképp, ha olyan nyelven próbálják megérteni egymást, amely egyiküknek az anyanyelve, másikuknak nem az -, nem csupán bohózat tárgya lehet, hanem drámához vagy akár tragédiához méltó komoly témát nyújthat, s ezt a lehetőséget eddig nagyon kevés író, sőt talán egy sem aknázta ki. A konfliktus nem az osztálykülönbségekből vagy a libidók különbözőségéből adódik (ez utóbbi talán a legjelentéktelenebb mind közül), hanem valami sokkal lényegesebből: a mélyen gyökerező nemzeti sajátosságok, például a beszéd-, s ebből következően a gondolkodásmód eltéréseiből. Igaz, hogy a társadalmi osztályok megszűnésével a polgári korszak legfőbb irodalmi formájának, a modern regénynek az alaptémája is szertefoszlott; elsősorban ezért nem bukkanhat fel immár egy kortárs Jane Austen, Trollope vagy Balzac; ezért van az, hogy mindmáig nem született nagyszabású, mélyre hatoló mű a hullámzó szenvedélyekről, a tökéletlen megértésről - és a meglepő módon nem kevésbé tökéletlen félreértésekről mondjuk egy francia férfi és egy angol nő, vagy egy amerikai férfi és egy magyar nő kapcsolatában - és nem pusztán a komédia szintjén: ebben a tekintetben az olvasható Pierre Daninos, az olvasható, de kiállhatatlan Nabokov, a nyelv Fabergéje, de még a legjobb formáját mutató Nancy Mitford sem megfelelők.

Az angolok legjobb pillanataikban megértik az európai népeket; de igazán nem kívánják őket megismerni. Bizonyos európaiak legjobb pillanataikban ismerik az angolokat; de nem képesek igazán megérteni őket. Ám elég is ezekből a paradoxonokból. Úgy egy nappal a szomorú menyegző után történt még valami, ami sajátos módon bevésődött az emlékezetembe. A lány, aki félállású titkárnőként mellettem dolgozott és ugyanakkor egy angol tisztnek is részidős titkárnője volt, olyan kérdéssel fordult hozzám, amely akkoriban kétségkívül meglepőnek számított. Nincs-e katolikus pap ismerősöm, aki hajlandó lenne megkeresztelni egy angolt? Munkáltatója, az angol tiszt eleve furcsa szerzet volt: visszahúzódó, akár egy remete, egyáltalán nem kedvelte az összejöveteleket. Most közölte a lánnyal, hogy felvenné a katolikus hitet és megkeresztelkedne, mégpedig minél előbb. A lány nem volt katolikus, nem érdeklődött a vallás iránt, az egészből semmit sem értett. Fejben gyorsan végigpörgettem pap ismerőseimet és vallásos rokonaimat; egy pillanatra működésbe lépett a sznob reflexem; eszembe jutott egy-két anglomán egyházi személy, az összeomlás előtt a pszeudo-arisztokrata és németellenes szalonok törzsvendégei; némi időbe telik ugyan, de megtalálom őket. A lány szaladt a brit képviseletre, s körülbelül egy óra múlva már vissza is tért: a tiszt nem óhajt várni, az eseményre holnap, de legkésőbb holnapután sort kell keríteni. Elmentem a Bazilikába, amely gyalogszerrel sem volt nagyon messze, és megkerestem a káplánt. Iratok felől tudakozódott, ezekről én nem tudtam semmit. Eleinte gyanakvó volt és nem különösebben készséges, de végül ráállt a dologra. Holnap, kora reggel, a második mise előtt, mondta. Késő este a lány üzent a lakásunkra (telefonunk nem volt), hogy reggel el kell kísérnie a tisztet a Bazilikába; a tiszt szeretné megköszönni a segítségemet, és kérdezteti, ott leszek-e, hogy bemutassam a káplánnak. Mondtam a lánynak, hogy erre semmi szükség; a káplán már várni fogja őket; emellett hétköznap nincs nagy kedvem hajnali misére menni (miselátogatásom a „nulla évben” a legenyhébb kifejezéssel is fölöttébb ritkának volt mondható); bosszankodtam; és végül igent mondtam. Néhány perc késéssel érkeztem a Bazilika előtti lehangoló térre; sötét, nyirkos, nyomasztó reggel volt. Az angol tiszt épp jött lefelé a lépcsőn. A nyomában haladó lány beérte, és a füléhez hajolva mondott neki valamit. (Lekéstem a misét, amit a káplán kedvéért alighanem korábban kezdtek.) A férfi rám pillantott, kurtán biccentett. Arckifejezésére máig emlékszem: végtelen komolyságot sugárzott. Kísérőjét hátrahagyva továbbment; befordult balra, egy sivár kis utcába; egy perc, és alakja eltűnt a reggeli borongásban és a pocsék ködben. - Különös ember - jegyezte meg a lány. Én nem így láttam. Szerintem a férfi azt jelezte nekem, nekünk, az egész világnak, hogy magára akar maradni. Magára maradt. Hirtelen elemi erővel tört fel bennem az együttérzés ez iránt a magányos, alacsony, vékony alak iránt. Először is ez vadonatúj élmény volt. Életemben talán először esett meg a szívem egy angolon. Sajnáltam ezt a magányos tisztet, de nem leereszkedő sajnálattal; olyanfajta szomorúságot éreztem, amelyet furcsa módon együttesen ébreszt az ember iránti csodálat és szeretet, olyanfajta szomorúságot, amilyet Krisztus egy magányos követője kelthetett. Sok évvel később kezdtem érezni, s ma is úgy érzem, hogy az angol katolikus különös fajta, talán a legkomolyabb, mert sok szempontból a legmagányosabb katolikus keresztény a világon. Akkor éreztem ezt nagyon erősen, amikor húsz év múltán a kisfiammal Londonba repültem, hogy jelen lehessek Churchill temetésén. A temetés másnapján elmentünk misére egy kensingtoni római katolikus templomba. „Nem nagyon szemrevaló templom - jegyeztem fel naplómba - , barna téglaházak között húzódik meg. Tele volt: néhány lengyel, de a gyülekezet nagy része angol, végtelenül komoly angol férfiak és nők a gyerekeikkel. Miután átélték a protestáns epizód utolsó szakaszát, az angliai római katolicizmus hosszú,

boldogtalan fejezetét, s az ősi gyanakvás és bizalmatlanság elolvadt, és megtörtént a kibékülés, ezek az angol katolikusok - talán különbek, mint bárki más katolikus a nyugati világban - tudják, mit jelent kereszténynek lenni egy kereszténység utáni országban.” „Ebben a népben” (az angolban), folytattam, „amely bevezette a modern kort, még ma is van egy misztikus, szinte középkori vonás, egy vonás, amely szerves része protestantizmusuknak, puritanizmusuknak, ipari forradalmuknak, angol szocializmusuknak. Jelen van az angol katolicizmusnak ebben az élő vonásában, amely a huszadik században - különös paradoxon Anglia spirituális történetében - egy sajátos angolság egyik legerősebb földalatti folyamává vált. Üldöz az ég - ez volt kifejezésének egyik módja, de nem csak a Gerard Manley Hopkinsok érzékelték ezt...” 18 Az angol tiszt ment elfelé, egymagában: a világ egyik győztes hatalmának képviselője, kiváltképp irigylésre méltó a legyőzött Magyarország kisszerű és rongyos díszletei között, csak önmaga és Isten előtt ismert okokból a világ legyőzöttei, a bűnösök és szenvedők vallását választotta; önszántából rátért a Via Dolorosára. * Oldalt oldal után írtam tele arról a néhány száz amerikairól és angolról szólván, akik szülővárosom ideiglenes lakói voltak abban az időben. Hát az oroszok, akik százezrével voltak itt, s akik hazámat és a környező országokat uralták? Nos, az oroszokról nem sokat mondhatok. Ott voltak mindenütt; és nem voltak sehol. Nem tudom pontosan jellemezni őket. Egy csomó mulatságos és kevésbé mulatságos könyvet összeírtak már róluk, a gyermeteg, a primitív, a brutális viselkedésükről: az orosz katonákról, akik mosdónak vélték és borotválkozáshoz használták a vécékagylót, aromás vodka gyanánt felhörpintették a kölnivizet, és előszeretettel zabráltak órákat, de nem akármilyeneket: az a fajta óra bűvölte el őket legjobban, amelynek Mikiegér vagy efféle figura volt a számlapján. A tizennyolc hónap során, amit az orosz megszállásból odahaza töltöttem, nem találkoztam egyetlenegy olyan orosszal, akivel többé-kevésbé értelmesen szót válthattam volna, sem egyetleneggyel, aki legalább felismerhetően törte volna a franciát, az angolt vagy akár a németet. Mind egy kaptafára ment: szellemileg még inkább, mint fizikailag. A szovjethatalom az örökké tunya orosz tömegeket aktivizálta ugyan, de csak némely vonatkozásban és egy bizonyos mértékig. Megtanították őket írni-olvasni; megtanították őket, hogy közösségi kategóriákban gondolkodjanak - történelmük során először. Új képességre tettek szert: olyan szavakat és kifejezéseket tanultak, amelyek közösségi kérdésekre adtak közösségi választ. Több mint elégedettek voltak ezzel a teljesítménnyel, ezzel a verbális teljesítménnyel, amely állampolgárrá és „kulturálttá” tette őket. Csakhogy éppen ezért nem lehetett velük értelmesen szót váltani. Dühítően reménytelen próbálkozás volt, különösen olyasvalakinek, aki természetétől fogva türelmetlen. A háború alatt és azt megelőzően olykor beszéltem németekkel, akik nácik voltak. Akkor az ő mérhetetlen arroganciájuk bőszített. Minden kérdésre volt válaszuk, ami valahogy így hangzott: „Lehet; de vannak a világon bizonyos konkrét realitások, amelyeket mi értünk, maga pedig nem hajlandó tudomásul venni.” (Néhány példa ezekre a „konkrét realitásokra”: a területre éhes nép „elvitathatatlan joga” a hódításra és gyarmatosításra; a „megkerülhetetlen tény”, hogy egy zsidó származású tudós elméje és gondolkodása szükségképpen alacsonyabb rendű, mint egy árja tudósé, stb.) Az oroszokkal beszélve az ember azt találta, hogy bizonyos kérdésekre vannak bizonyos válaszaik, de eszük ágában sincs – valamint tökéletesen képtelenek is ezeken túlmenni. A németek azzal büszkélkedtek, hogy sikerült összhangba hozniuk népük 18

John Lukacs: Visszafelé... (Borbás Mária fordítása)

hivatalos világnézetét az egyéni gondolkodással. Az oroszok a jelek szerint nem voltak egyéni gondolkodáshoz szokva. Volt a közösségi gondolkodás, és volt az egyéni viselkedés. Hogy a kettő között milyen óriási eltérések mutatkoznak, az egyáltalán nem zavarta őket, mert észre sem vették. Azt hiszem, a szovjet katona, aki éppen elrabolta egy járókelő óráját vagy kabátját, ha netán megkérdezik, tökéletesen egyetért a propagandaszöveggel, sőt talán szó szerint idézi, miszerint ő a világ legfegyelmezettebb, legtudományosabb alapokon álló és leghaladóbb hadseregének, a szovjet Vörös Hadseregnek a katonája. Csupán egy olyan eset történt, amire azóta is gyakran visszagondolok. A miénkkel szemközti lakóházat szovjet tengerészkatonák és tisztjeik vették birtokukba. Éjjel-nappal égették a villanyt és teljes hangerővel bömböltették a gramofont: a fültépő ricsaj iránti hajlamuknak csak az amerikai tinédzsereknél találni párját. Lakott az utcában egy zsidó fiú, aki hazatért a deportálásból. Egyedül élt; úgy tudtam, a szüleit megölték. Ez az ablaka alatti falat cirill betűs felirattal ékesítette fel, köszöntvén a szovjet hősöket. A családja után nem sok minden maradt, de a hajómodell-gyűjteménye még megvolt; büszkén kirakta hát szűk kis lakásában, és meghívta magához a szovjet tengerészeket, elsősorban is az egyik fedélzeti tisztet, egy jó megjelenésű, fiatal oroszt, aki órák hosszat eljátszadozott a kis hajókkal. A fiatalembernek volt némi pénze és élelmiszere, úgyhogy fejedelmien megvendégelte az oroszokat. Egyik délben nagy ricsajt, ordítozást és ajtócsapkodást hallottunk. Amikor kinéztem az ablakon, undorító látvány tárult a szemem elé. A fiú kint állt az utcán, kétségbeesetten kiabált és öklével verte az ajtót, amit az oroszok becsaptak az orra előtt. Bementek a lakásába, fogták az egész gyűjteményét, és kihajították gazdástul. Elég ronda dolog; de még rondább volt a széles vigyor a pofájukon. Élvezték addigi csodálójuk és barátjuk szánalmas tehetetlenségét. Az oldalukat fogták a röhögéstől, ahogy elnézték a siránkozását; minél inkább könyörgött nekik, ők annál nagyobbakat hahotáztak. Nem éreztek iránta semmi mást, csak megvetést, hiszen tehetetlen volt, gyenge volt, ostoba volt, s valószínűleg azért is, mert zsidó volt. Ez volt az egyik legfelkavaróbb jelenet, aminek szemtanúja voltam abban a felkavaró esztendőben; mert mindig is azt találtam a legszörnyűbb látványnak, amikor egy embert megaláznak. Ez az emberi gyengeség iránti megvetés jellegzetes orosz vonás, más megnyilvánulásait is láttam a „nulla évben”; esztendőkkel később Dosztojevszkij egyik regényében olvastam egy oroszról, aki miután a lóvásáron ezer rubellel becsapott egy szerencsétlen alakot, így fakadt ki: „Hogy megvetem ezt az embert!”; sok évvel később Szolzsenyicinnek a Gulág életéről szóló beszámolóinál szólalt meg bennem a csengő, azoknál a részeknél, amikor izzó haraggal ír arról, hogy a szovjet lágerekben gyakran közönséges bűnözők dirigálnak, ezek rosszabbak az őröknél, és mivel kegyetlenül megvetik a tisztesség és a gyengeség bármely megnyilvánulását, maguk a láger irányítói is tartanak tőlük és igénybe veszik a szolgálataikat. Melyik a rosszabb, tűnődtem akkor: a németek, akik elvi meggyőződésből megszervezték az olyanok legyilkolását, mint ez a fiatalember; vagy az oroszok, akik szeszélyből rabolnak és ölnek, nemcsak elvi meggyőződés, hanem bármiféle cél híján, pusztán azért, hogy élvezhessék hatalmukat azok fölött, akik az adott pillanatban gyengék? Nem tudtam eldönteni a kérdést, aminthogy azt sem tudom eldönteni, melyik a gonoszabb Amerikában: a rabló, aki a kifosztott boltost még meg is késeli, vagy a bandatag, aki vadállati erejét fitogtatva élvezettel megtapossa áldozatát. Nekem úgy tűnt, hogy a németekkel ellentétben az oroszokban szikrányi büszkeség sincs. A németek legrosszabb esetben szégyentelenek voltak; az oroszokon néha a vadember szégyenkezése érződött. Valószínűleg kevésbé voltak embertelenek, mint legrosszabb

esetben a németek; emberségük azonban kétségkívül alacsony szintű, összetett valami volt. A „nulla évben” elveszítettem azt a kevés tiszteletet is, amit Tolsztoj és Dosztojevszkij állítólagos kereszténysége iránt éreztem; úgy találtam, hogy az oroszok között nemcsak a katolizált Csaadajev, hanem az olyan agnosztikusok is, mint Turgenyev vagy Csehov, összehasonlíthatatlanul humánusabbak és keresztényibbek, mint ezek a nagy szakállúak abból az Oroszországból, amely Raszputyint produkálta. Már akkor feltűnt nekem az oroszok mélységes kisebbrendűségi érzése. Ők, a hódítók, rettentően merevek és feszélyezettek voltak az amerikai képviselet fogadásain; gigászi erejük ellenére a legkisebb bírálatra is reagáltak; ragaszkodtak hozzá, hogy minden alkalommal megkapják az őket megillető tiszteletet; egyszóval nagyfokú önbizalomhiányban szenvedtek, s ez talán az amerikaiak jelenlétében volt a legárulkodóbb, akik iránt, ebben bizonyos vagyok, érzelmes csodálatot éreztek, amit mindenáron igyekeztek leplezni. A legkevésbé sem lepődtem meg tehát Sztálin néhány évvel később indított, nevetséges kampányán, amikor a Szovjetunió népei és az egész világ előtt hirdetni kezdték, hogy a telefont, a repülőgépet, stb. nem amerikaiak vagy európaiak, hanem oroszok találták fel. Nagyrészt - bár nem kizárólag - az oroszok tehettek róla, hogy Magyarországon olyan rendkívül széles körben elterjedt a kommunizmus iránti ellenszenv. Nekem az volt a véleményem, nemcsak akkor, hanem jóval később is, az Egyesült Államokban, amikor amerikaiakkal vitatkoztam, és a guta majd megütött, mert képtelenség volt őket meggyőzni, hogy a kommunizmus nem jelent különösebb veszélyt, hogy amint az oroszok kivonulnak egy megszállt európai országból, a kommunizmus és a kommunisták rögvest eltűnnek onnan. Maga a tény, hogy valamit az oroszok hirdettek, maga a tény, hogy valami orosz volt vagy annak látszott, taszítóvá tette az emberek szemében. Más európai népek, amelyek évtizedekkel korábban orosz uralom alatt éltek - finnek, baltikumiak, lengyelek - már megtapasztalták ezt. Ilyen vonatkozásban a német uralom, éppen azért, mert a felszínen civilizáltabb volt, hosszú távon valószínűleg többet ártott volna Magyarországnak, mivel ebben az esetben az ország kultúrája jelentősen elnémetesedhetett volna. Mint kiderült, a több mint negyvenéves orosz megszállás az égvilágon semmilyen hatással nem volt szülőhazám kultúrájára. Ezzel máris eljutottunk oda, hogy miért nem vonzó a kommunizmus, miért nem vonzóak a kommunisták. A „nulla évben” láthattam, miféle emberek lépnek be a pártba. Köztük a legértelmesebbek az opportunisták voltak, mint a fentebb említett J., vagy az a kapitalista barátunk; ők tisztán és egyszerűen azért álltak a győztes oldalra, mert az volt a győztes oldal. (Az opportunisták között ugyanúgy megtalálható a megalkuvást nem ismerő lény, mint a forradalmárok között: az ilyen semmivel sem hagyja elsilányítani az opportunizmus nagy erényeit.) Furcsamód - vagy ez talán nem is olyan furcsa - az oroszok, akik állandóan elismerést kívántak, különösen az eleve értelmes emberek részéről, meglehetős becsben tartották az efféle opportunistákat; sokkal jobban becsülték őket, mint a meggyőződéses kommunisták tarkabarka társaságát. Annak idején feltűnt nekem, hogy az utóbbiak közül nagyon sokan - hogy is mondjam csak? - silányak voltak, gyatra emberpéldányok; olyan férfiak és nők, akiknek már az arckifejezéséről, a tartásáról lerítt, hogy nagy megaláztatások érték őket az életben, s mélyen beléjük vésődött nem is annyira kulturális, mint inkább személyes alsóbbrendűségük tudata. Mindannyian hordozunk megaláztatásokból származó sebeket; mindannyiunk lelkében ott fészkel legalább egy viszonylagos kisebbrendűségi komplexus; de vannak emberek, akiknél ezek az érzések oly mértékben elhatalmasodnak, hogy személyiségük és törekvéseik meghatározó elemévé válnak; és úgy tűnt, hogy a legtöbb kommunistánál, akit 1945-ben láttam, pontosan ez a helyzet. Bizonytalanok voltak, gyanakvóak, beszűkültek, megkeseredettek: egyszóval,

természetellenesen elaggottak - tulajdonképpen ugyanolyanok, mint a marxista filozófia, ez a tizenkilencedik századi gondolatok ócskatelepén heverő tömbvas. (Velük összehasonlítva a nácik és fasiszták, akiket ismertem, köztük a náci és fasiszta értelmiségiek, ifjúnak tűntek. Külföldön is, a náci és fasiszta értelmiségi inkább közönséges volt, semmint unalmas.) Ez fizikai értelemben is helytálló: a legtöbb kommunista külsőre csúnya ember volt, némelyikük egyenesen taszító. Valamikor a „nulla év” nyarán találkoztam Lukács Györggyel, 19 a hírneves kommunista értelmiségiek egyikével, aki frissiben érkezett Moszkvából. Ő is úgy festett, mint egy másik korszak megviselt túlélője: maradvány a weimari időkből. Mindene petyhüdt volt vagy csúszott róla lefelé: a szemüvege, a szemüveg mögött a szemhéja, a füle, az orra, a nagy, cinikus szája, a kabátja, a sálja, a nikotinfoltos keze. Arckifejezése - amely érdekes módon sok más, a weimari korszakból való értelmiséginél visszaköszönt rám később, Amerikában - egy gyűrött hamutartóra emlékeztetett. Jobban tudott németül, mint az anyanyelvén, amit fáradt kávéházi hanghordozással beszélt. A beszélgetés során, már amennyire emlékszem rá, többnyire fád kávéházi szellemességekkel traktálta hallgatóságát, amivel nemcsak a szokásos marxista közhelyeket igyekezett elevenebbé tenni, hanem egyben azt is leplezni próbálta, hogy rendkívül (a „rendkívül” a mot juste) keveset tud arról, mit élt át Magyarország és mit gondolnak a magyarok. Szülőhazájáról utoljára több mint negyedszázaddal azelőtt szerzett élményeket, Kun Béla idején, rövid pünkösdi királysága során. Egyszóval, intellektuális őskövület. Ezek a továbbra is hívő kommunista értelmiségiek legnagyobbrészt inkább trockisták voltak, mint sztálinisták. Ők maguk persze kézzel-lábbal tiltakoztak volna ez ellen. Többek között ezért sem lepett meg, hogy néhány évvel később, Sztálin utasítására, a rendőrhatalom az elképzelhető legkegyetlenebb módon leszámolt velük; lehettek bármilyen gyávák és konformisták, végső soron mégiscsak nemzetközi kommunisták voltak, nem pedig tökfejű moszkovita talpnyalók; nemigen tudtak orosz uraikhoz hasonlóan egyszerre brutálisak és közönségesek lenni. Így aztán ugyancsak nem találtam meglepőnek, hogy sokan ezek közül a kommunisták közül az élvonalban álltak az 1956-os felkeléskor, miután végre - nagy sokára felismerték: a nyakukba ültetett hatalom annyira ostoba és értelmetlen, hogy az már elviselhetetlen. Egyszersmind rájöttek, „elviselhetetlen” az, amit az emberek nem akarnak tovább elviselni: 1956-ban óriási szellemi és lelki erőt merítettek abból, hogy amit ők gondolnak és mondanak, ez egyszer összhangban van azzal, amit Magyarország elnyomott - s általuk oly hosszú időn át és szégyenletes módon figyelmen kívül hagyott - népének elsöprő többsége gondol és mond. Talán még akkor sem tudatosodott bennük, hogy ez az üdvös állapot nem egészen az ő szellemi fellépésük eredménye. A szembesülést egy darabig elodázhatták, mert az orosz vezetés is kezdett kissé engedni, nem ismervén fel, hogy többnyire nem akkor tör ki forradalom, amikor az elnyomás a legkeményebb, hanem amikor észrevehetően gyengül. De ez más lapra tartozik. A hosszú távú kilátásokat illetően engem borúlátóvá tett, hogy uraik annyira mások, mint ők. Az oroszok, akik parancsoltak, más benyomást keltettek: fiatalok voltak, nem öregek. Évekkel később futólag találkoztam szovjet férfiakkal és nőkkel, akik szemlátomást meg voltak róla győződve - mivel az ellenkezőjének a gondolata sem merült fel bennük -, hogy az ő rendszerük a legjobb. Egyik nap, sok-sok esztendővel a „nulla év” után, miközben 19

Nincs köztünk rokonság, bár a nevünket, bosszúságomra, gyakran összekeverték. Lukács György nemzetközi hírnevét Nyugaton értelmiségiek támasztották - vagy inkább fújták - fel a 60-as évek táján. Szülőföldjén, Magyarországon kevesen vették maguknak a fáradságot, hogy elolvassák írásait.

végtelenül hosszú órákon át várakoztam a Le Bourget repülőtéren, megakadt a szemem egy arra elhaladó, társaival beszélgető orosz pilótán: ránézésre egész jó külsejű volt a nagy, csupasz arcával, egy hithű orosz és hithű kommunista, egy szovjet prototípus, félig gépész, félig kozák, mint Solohov. Az európai nácikétól és az európai kommunistákétól eltérően ennek az embernek az arckifejezése és a tartása egyszerre volt közönséges és öreg, ami a legkevésbé sem zavarta sem őt magát, sem a vele levő többi Aeroflot-alkalmazottat. Nem nála volt a végső igazság: de őrá is háramlott valami, legalábbis átmenetileg, az óriási Szovjetunió hatalmából és dicsőségéből. * Egy beszélgetés 1945-ben B. V.-vel, a fiatal és unintelligensnek egyáltalán nem mondható bárónővel. - Nézze, elég sokáig voltunk mi a csúcson. Most ők következnek. Téved, több okból is, legfőképpen azért, mert ők nem igazán az alsóbb osztályok. Ők csupán egy másik uralkodó réteg, lényegében az alsó középosztályból: újfajta bürokrácia váltja fel a régit. Amit ez a bárónő mond, nem becstelenség; de racionalizálás. Nem a ballépéseit racionalizálja, hanem a balsorsát. Nem az irigységét racionalizálja, hanem a lemondását. A savanyú szőlő ellentéte: aszúbor. (Én a száraz bort kedvelem.) * 1945 második felében elég sok elfoglaltságom volt, egyetemi tanulmányaim mellett én láttam el a titkári teendőket a Magyar-Amerikai Baráti Társaságban. A tagok névsora szám szerint is és minőségileg is bámulatos volt: hihetetlen, milyen sokan várták a megváltást az amerikaiaktól, néha egészen elképesztő dolgokban reménykedve. Októberben az amerikai követség kulturális részlege háborús filmek vetítésével egybekötött fogadást tervezett; megkértek, hogy segítsek összeállítani a meghívandók listáját, s legyen rajta néhány professzor is az egyetemről. A professzorok, egy-két annál lelkesítőbb kivételtől eltekintve, nem tartoztak a legbátrabb emberek közé. Felkerestem néhányukat, köztük egy olyat is, aki engem tanított: intelligens, mogorva férfiú volt, és nem sokat remélt az amerikaiaktól meg a britektől. Közölte velem a fenntartásait. - Miért menjek el? - kérdezte. - Minek? - Habogni kezdtem valamit, és akkor hirtelen eszembe jutott a legkézenfekvőbb indok: bőven lesz ennivaló, tömérdek szendvics, márpedig akkoriban a legtöbben, nagyon is közéjük sorolva a fix fizetésű egyetemi tanárokat, nap nap után üres gyomorral járkáltak. Úgy éreztem, ezt azért mégsem mondhatom meg ilyen nyersen ennek a kiváló tudósnak: Egyszerűen úgy fogalmaztam tehát, hogy „nagystílű” fogadás lesz. El is jött, legalább két tucat kollégájával egyetemben, akik addig, politikai okokból, véka alá rejtették csodálatukat az amerikai eredetű dolgok iránt, és nagy ívben elkerülték a Magyar-Amerikai Baráti Társaság háza táját. Csakugyan tömérdek szendvics volt; pusztították is szaporán. Máig magam előtt látom a szürke arcú, sovány tanárokat és tudósokat, amint előbb lassan, óvatosan oldalognak a büfé felé, aztán egyre izgatottabban ismétlik ezt az oda-vissza utat, egyre gyorsabban, míg végül már olyan látványt nyújtottak, mint egy fölpörgetett régi film: komikus és tragikus volt egyszerre. Még szánalmasabbak voltak a nem anyagi természetű remények, amiket az emberek az amerikaiak iránt tápláltak. A Magyar-Amerikai Baráti Társaság egyik vezető posztját L. töltötte be - a választmány elnöke volt, vagy elnökhelyettes, már nem emlékszem -, egy csillagász professzor, aki főként azért került ebbe a tisztségbe, mert korábban Rockefellervagy Carnegie-ösztöndíjjal megfordult a Harvard Obszervatóriumban, és összebarátkozott annak igazgatójával, Harlow Shapley professzorral, akit az örömteli várakozás hangján

szokott gyakorta emlegetni. Egyik nap egy amerikai magazinban megakadt a szemem egy cikken, amit - no lám! - Harlow Shapley írt. Kikölcsönöztem az amerikai könyvtárból, gondolván, L. örülni fog neki. Másnap reggel, amikor a zsúfolt villamoson elolvastam a cikket, döbbenten tapasztaltam, hogy ez a jeles harvardi csillagász a szovjetek lelkes rajongója és politikailag teljesen hülye. Ezt szóvá is tettem L.-nek, miközben átnyújtottam neki a cikket. Láttam rajta, hogy nem akarja elhinni, amit mondok; és valóban, később a nap folyamán észrevehettem, hogy ha addig kedvelt is valamennyire (nem nagyon), ebből most már semmi sem maradt. A mai napig nem tudom, vajon azt hitte-e, hogy szégyenbe akarom hozni, vagy csak nem tudott elég jól angolul ahhoz, hogy megértse, micsoda baromságok állnak Shapley cikkében. Szívesebben gondolnám az utóbbit. Ott volt azután A., családunk régi barátja, az elszegényedett dzsentri és romantikus sznob, aki nyaggatott, hogy szeretne megismerkedni amerikai diplomatákkal, elsősorban is, ahogy ő mondta, a rangosabbjával. Ez 1946 tavaszán történt, a „nulla év” után, de talán mégis érdemes felidézni. Akkorra már javult annyit az élelmiszer-ellátás, hogy szóba jöhetett: tartsunk afféle teadélutánt. Édesanyám, ahogy vártam is tőle, rögtön felkarolta az ötletemet. Az adott időpontban sem Dietrich tengernagy, sem Townsend ezredes nem ért rá, de sikerült becserkésznem T.-t, a követség kultúrattaséját, egy pipázó amerikait, akinek olyan fogkefebajsza volt, amilyennel később Brooks Atkinson és Harrison Salisbury ékeskedett, szabadelvű bajusz egy bizonyos korszakból; őrajta láttam először legombolt nyakú inget is, bár hogy ez miért praktikus, azt sem akkor, sem azóta nem sikerült megfejtenem. A teázóasztal mellett folytatott beszélgetésünk kész katasztrófa volt. T. szóba hozta Károlyi Mihály grófot, az 1918-19-es évek néhai miniszterelnökét, aki kulcsszerepet játszott abban, hogy Magyarországot akkor milyen csapások érték. T. azt kérdezte, Károlyi csakugyan értelmiségi volt-e, ahogy olvasta. Igen, mondhatni, az volt, feleltem. Tehát igaz, folytatta T.: akkor hát Károlyi kétségkívül fennkölt szellemű arisztokrata volt, alighanem a legnemesebb ember, akit a magyarok felmutathattak a világnak, egyetértünk ezzel? A. minden köntörfalazás nélkül azt válaszolta: Károlyi az osztályát is meg az országát is elárulta. Megkért, hogy pontosan fordítsam angolra a szavait. „Pipogya fráter.” „Gazember.” A társalgás ezután gyorsan elfajult. A. előhozott néhány válogatottan pazar esetet az orosz atrocitások tárházából, mire T. azt mondta, hogy az orosz katonák honvágyát sem szabad figyelmen kívül hagyni. Hivatkozott a Time magazin legutóbbi számára, amely megírta, micsoda randalírozás közepette hajóztak be Le Havre-ban és Cherbourg-ban a hazainduló amerikai és kanadai katonák. Később megjegyeztem anyámnak, hogy szerintem A. kissé tapintatlan volt; ő egyetértett, de hozzátette, hogy ez az amerikai vendégünkre is vonatkozik: - Ha ezt az embert Dachauba küldik, ott valószínűleg arról beszélt volna a foglyoknak, hogy az amerikaiak milyen méltatlanul bántak az indiánokkal. Szeptemberben U. báró, nagytőkés bankár, ráadásul roppant szívélyes ember, viszonylag épen maradt Benczúr utcai lakásában összejövetelt rendezett, amelyre meghívta a kormány és a politikai pártok vezető személyiségeit, köztük a krumplifejű Rákosit, a Moszkvából visszatért, gátlástalan kommunista pártvezért. (Én nem voltam hivatalos.) Megkérdeztem F.-től, U. rokonától - idősebb ember volt, korábban maga is nagyiparos, és a Magyar-Brit Baráti Társaság tisztségviselője -, hogy U. vajon miért teszi ezt. - Fiatal vagy te ahhoz, fiam, hogy megértsd - felelte. - Minket úgy neveltek - és itt angolra fordította a szót right or wrong, my country. - Mindegy, hogy a jó oldalon van-e vagy a rosszon, akkor is a hazám. Ez nagy hatást tett rám; nem tudtam mit felelni, és aztán sokat töprengtem rajta, de váltig úgy éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel. Sok évvel később aztán nagy élvezettel

olvastam Chestertonnál: „Mindegy, hogy a jó oldalon van-e vagy a rosszon, akkor is a hazám” - ez olyan, mintha az ember azt mondaná: „Mindegy, hogy részeg-e vagy józan, akkor is az anyám.” Igaz, Chesterton mély értelmű aforizmája a búr háború harcias hazafiaskodása nyomán peckessé és felfuvalkodottá vált Angliára vonatkozott. Mi, Magyarországon, egy emberöltővel később, nem peckesek és felfuvalkodottak voltunk a büszkeségtől és a birtokolt javaktól, hanem merevek és püffedtek az éhségtől és az utálattól, az önutálatot is beleértve. Küzdöttem hazám kommunista leigázása ellen; és mégis, ha valaki akkor amerikai vagy svájci vagy portugál állampolgárságot kínál nekem, abban a pillanatban elfogadom. „Mindegy, hogy a jó oldalon van-e vagy a rosszon - gondoltam -, az én hazám?” Ezután már nemigen marad miről beszámolnom: a „nulla év” lassan kitelt, és kitelt az én hátralévő időm is Magyarországon. * Egy darabig úgy tűnt, hogy Magyarország az oroszok markában marad ugyan, de mégsem lesz mindenestül kommunista vagy szovjet típusú ország. Legtöbben úgy vélték, a kommunisták nem eléggé népszerűek ahhoz, hogy egymaguk kormányozzanak, következésképpen az ország irányítását esetleg továbbra is megtarthatná az úgynevezett demokratikus pártok koalíciója, amelynek a kommunisták is tagjai. Magam is reméltem; csak én már a „nulla év” korai szakaszában rájöttem, hogy a címkék nem sokat jelentenek. A lényeg, hogy kié a hatalom, mert az mindig elegendő támogatással rendelkezik. A hivatalosan nem kommunista pártok és szervezetek mindegyikében akadtak olyan férfiak és nők, akik hajlandóak voltak az oroszokkal és a kommunistákkal tartani; a kulcspozíciók egy részét ők töltötték be; közülük fognak kikerülni a hatalom helyi képviselői; és végső soron ez számított. Később, az év során egy másik végkövetkeztetést is levontam, azt, hogy a britek és az amerikaiak nem sokat vagy éppen semmit sem tesznek Magyarországért; az amerikaiak talán megpróbálkoznak majd valamivel, de akkor már késő lesz. Azt gondoltam, hogy nemcsak a kommunisták, hanem a szovjetek is kevésbé bíznak az erejükben, mint ahogy a látszat mutatja; ugyanakkor tudtam, hogy az amerikaiak ezzel nincsenek igazán tisztában - a felszín alatt talán majdnem annyira elismerik az oroszok erejét, mint amennyire az oroszok elismerik és félik az amerikaiak erejét és presztízsét. Október elején jelentős esemény történt. Budapesten választási vereséget szenvedtek a kommunisták. Hiába vették rá a szociáldemokratákat, hogy közös listán induljanak, a nagyváros lakossága, beleértve a munkásságot, többségében a Független Kisgazdapártra szavazott, amely eredetileg vidéki agrárpárt volt, most pedig a koalíció legkonzervatívabb tagja. Én is ehhez a párthoz csatlakoztam; választási sikerük nyomán a legtöbb remény a kisgazdákhoz fűződött. A városi után egy hónappal kerül sor az országos választásokra. Az oroszok nem ültek ölbe tett kézzel. Parancsnokuk titkos tanácskozásra hívta össze a pártokat, köztük néhány kisgazda vezetőt, és azt javasolta, hogy a választásokon egyetlen lista legyen, a Függetlenségi Front listája. Az alakuló parlament képviselői helyeit azután a pártok előzetes megállapodása alapján osztanák el - a kisgazdák, azt hiszem, 47,5 százalékra kaptak ajánlatot. Amolyan orosz ultimátum volt ez, haladéktalanul válaszolni kellett rá. Ezt családunk barátjától, Auer Páltól, a kisgazdák egyik vezetőjétől tudtam meg. Összegyűltünk néhányan a lakásán. Azon spekuláltunk, hogy talán keresztülhúzná az oroszok számítását, ha az amerikaiak mielőbb tudomást szereznének a dologról, és ez az otromba orosz beavatkozás az amerikai sajtó és rádió jóvoltából nyilvánosságra kerülne. Jelentkeztem, hogy azonnal megviszem a hírt az amerikaiaknak. Feladatom két részből állt: mondjam el nekik, mi készül, és próbáljam kipuhatolni, vajon ennek megfelelően késedelem

nélkül tiltakozni fognak-e az ilyen orosz beavatkozás ellen. Késő délután volt; szakadó esőben nyargaltam át a városon; az amerikai követségen senkit sem találtam, de a katonai misszió épületében még éppen elcsíptem a távozni készülő Dietrich tengernagyot. Nagyon izgatott voltam; időbe telt meggyőznöm, hogy a legfontosabb most a sietség. Nem tudtam, feladatom mindkét részét sikerrel teljesítettem-e; értesítettem az amerikaiakat, de ígéretet nem tudtam kicsiholni belőlük. Gondoltam, inkább túlzok egyet. Visszarohantam Pali bácsi lakására. Már nem volt otthon, elment a pártközpontba, ahol a kisgazdák javában vitatták az ügyet. Nagy nehezen átverekedtem magam a Független Kisgazdapárt székházául szolgáló volt Országos Kaszinó különféle előszobáin. Végül kijött Auer Pál, akit kissé bosszantani látszott a makacskodásom. Elfúló lélegzettel előadtam neki, hogy a legmagasabb rangú amerikaiakkal beszéltem, majd hozzátettem, okom van azt hinni, hogy az amerikaiak beavatkoznak. Azért tettem ezt, mert gondoltam, a hír a választmány ülésén döntő súllyal eshet latba az ellenszegülés hívei mellett, a megalkuvókkal szemben; azt hiszem, azért is, mert így fontosabb és befolyásosabb személynek tűnhettem, mint amilyen valójában voltam. Hideg éjszaka volt; lent álldogáltam az épület kongó, fagyos előcsarnokában, mígnem tizenegy óra tájban híre jött az emeletről: a Független Kisgazdapárt úgy döntött, hogy elutasítja az orosz javaslatot, nem hajlandó közös listán indulni a kommunistákat is magában foglaló Függetlenségi Fronttal. Hónapok, sőt évek múltak el, s én még mindig büszkén gondoltam vissza aznap játszott szerepemre: lehet, hogy csak ideig-óráig, de befolyásoltam Magyarország, Európa, talán az egész világ sorsát. Sok évvel később megtudtam, hogy az amerikaiak akkorra már tőlem függetlenül elegendő tudomást szereztek az orosz beavatkozásról; és hogy Auer Pál azon a választmányi ülésen különböző okokból úgy döntött, nem szükséges bejelentenie az általam vitt hírt. Szóval ennyit a túlbuzgóságomról. November 4-én megtartották a választásokat. A kommunisták a szavazatok 17 százalékát kapták, a kisgazdák kis híján 60-at. Nem töltött el diadalérzés, sőt, ellenkezőleg: az új kormány összetétele nem annyira a nép akaratát tükrözte, mint inkább azt a megfellebbezhetetlen realitást, hogy Magyarország az oroszoké. Az új kormány kulcspozícióit vagy olyanok kapták, akiket az oroszok akartak, vagy olyanok, akiket egyelőre megtűrtek, függetlenül attól, hogy hivatalosan melyik párthoz tartoznak. Meggyőztem magam, hogy vége a komédiának; vagyis inkább, hogy nem komédia ez, a legkevésbé sem. Az esztendő a végéhez közeledett; hideg volt a légkör; begubóztam borongós hangulatomba. Édesanyám nem volt jól. Alig volt pénzünk, ennivalónk. A magánéletemben kudarcok értek. Egyik nap, karácsony előtt, valamikori ebédlőnkben üldögéltünk a nappali sötétségben, a villany éppen csak pislákolt, körülöttünk minden, édesanyám szépsége is, romokban. Miközben levesünket kanalaztuk, recsegve szólt a rádió. A műsor arról számolt be, hogy mi történt aznap városszerte. Egy belvárosi téren az amerikai katonai misszió karácsonyfát állított. A rádióban Schlachta Margit hangja szólalt meg, a Szociális Testvérek Társasága főnöknőjéé, aki híres volt arról, hogy az elmúlt években fáradhatatlanul s gyakran hősiesen mentette a nyilasok üldözötteit. Rövid nyilatkozatában megköszönte az amerikaiaknak az ajándékokat, majd váratlanul azt mondta: „Az előbb idejött hozzám egy kisfiú. Megkérdezte: Nővér, milyen katonák ezek? Azt feleltem neki: Ezek olyan katonák, akiktől nem kell félned.” Édesanyám elsírta magát; szégyenkezve vallom be, hogy én is. Akkor nem szégyelltem a könnyeimet. Tele voltam illúzióval Amerikáról, a Nyugatról. „A Nyugat”: ez a kifejezés, amit a németek számítóan és elég arcátlanul használtak propagandájukban a háború vége felé, számunkra csak most, a „nulla évben” kezdett

jelenteni valamit, amikor ott hevertünk a keleti medve nagy, szőrös mancsa alatt. (Magyarországon korábban soha senki nem gondolta, hogy mi „Kelet-Európához” tartoznánk.) Tudtam, mennyire elmaradottak és mennyire nem vonzók a kommunisták és orosz uraik a maguk korruptságával és kisebbrendűségi érzésével. Szememben a kétség leghalványabb árnyéka sem férhetett hozzá, hogy az amerikaiak jobbak, erősebbek, gazdagabbak, dinamikusabbak és összehasonlíthatatlanul vonzóbbak. Egy szép napon az oroszok majd visszavonulnak, az amerikaiak pedig előrenyomulnak. De ez hosszú időbe, talán évtizedekbe telik. Magyarország szovjetizálása egyelőre visszafordíthatatlan. Mindebben igazam lett, ha hellyel-közzel más okokból is, mint gondoltam. Ez a fajta pesszimizmus, legalábbis részben, racionalizálás volt. Meggyőztem magam, hogy a dolgok nem javulnak, hanem rosszabbodnak: hogy nincs jövőm Magyarországon; hogy majd befejezem az egyetemet, hogy érdemeimre tekintettel az amerikaiak talán soron kívül vízumot adnak nekem; hogy a kommunista rendőrség előbb-utóbb kinyújtja utánam a kezét, egyszóval, hogy Magyarországon egyre inkább veszélybe kerülök, a helyzetem elviselhetetlen. 1945 decemberében ez még némi túlzás volt. A szökés mellett döntöttem, de hogy ebben mekkora szerephez jutott a kalandvágy, a nyomasztó környezettől való szabadulás vágya, talán még édesanyám elszomorító látványát is ide számítva, nem tudom megmondani. Minden emigráns hazudik, önmagának is. Par excellence politikai menekülő voltam; most azonban már számot tudok vetni azzal, amivel akkor nem voltam hajlandó: hogy amikor Amerikába menekültem, az indítékaim és a céljaim vegyesebbek voltak, mint akkor, s utána még hosszú ideig gondoltam. Mindenre elszánt voltam és hirtelenkedő, pesszimista és türelmetlen egyidejűleg. „Elviselhetetlen” egyszerűen az, amit az ember nem akar tovább elviselni. Évekkel később, egy magyar politikus emlékirataiban, aki sok más társához hasonlóan a száműzetést választotta két vagy három évvel utánam, olvastam egy részt, ami azóta gyakran elgondolkodtat. Felidézi beszélgetésüket egy barátjával, szintén kisgazdapárti politikussal, akivel alig néhány éve még együtt küzdöttek a németek és számos követőjük ellen. Csakhogy ez az ember most az oroszok mögé állt: nem az ellenálláspártiak, hanem az alkalmazkodáspártiak közé. Barátja emlékeztette, hogy három-négy éve ugyanabban az étteremben ülve még azokról a politikusokról beszélgettek, akik a németekhez kötötték a sorsukat, s akiket hamarosan elfúj a szél, elpusztulnak, vagy legjobb esetben megszégyenülten szétszóródnak, aminthogy így is lett. Vajon ő nem ugyanezt teszi most, nem azt az oldalt választja, amelyre dicstelen és biztos vereség vár? Nem, felelte a másik: a párhuzam nem teljes. Akkor a németekről tudni lehetett, hogy egy, de legfeljebb két éven belül elkotródnak. Az oroszok viszont sokáig itt maradnak. Igaz, hogy az amerikaiak most már az ellenlábasaik (ez 1947-ben történt), de az amerikaiak nem elég kitartóak. Elmúlik majd tízhúsz év, és feladják ezt a fajta küzdelmet. Éretlen nép az amerikai; lesz nekik saját bajuk is elég, hogy lekösse őket. Ez is racionalizálás volt, gondoltam, amikor a fenti történetet olvastam, és ma is így vélem: ez az ember próbálta meggyőzni magát, hogy mindazok után, amiken keresztülment, jobb lesz neki Magyarországon maradni és valahogy boldogulni a szovjet színezetű rezsim alatt, mint külföldre távozni és ott számkivetettként tengetni az életét. Neki is volt elég bátorsága ahhoz, hogy gyáva legyen. De persze nem lehet azt mondani, hogy mindenben tévedett volna. Egyvalamiben azonban tévedett, ahogyan én is, pedig én máshonnan jöttem és mások voltak az indokaim. Amikor 1972-ben, az elmenekülésem után több mint negyedszázaddal

hazalátogattam Magyarországra, azt találtam, hogy szülővárosom szinte teljesen amerikanizálódott. A Belváros egykor romokban heverő Duna-parti részén a legnagyobb épület az Intercontinental szálloda betontömbje volt, amely úgy festett, mint egy nagy amerikai repülőtér fogadócsarnoka, és ennek felelt meg a berendezése is meg a közönsége is. A budai oldalon, annak legszembetűnőbb pontján, egy Hilton szálló volt épülőben. Magyarország demokratizálódott, iparosodott és bürokratizálódott társadalommá vált, rengeteg fiatal járkált amerikai farmernadrágban. Leginkább az autók érdekelték őket. Az egyetlen falfirka, amire emlékszem, nem politikai volt, de még csak nem is trágár: egy híres amerikai rockzenekar nevét hirdette, már elfelejtettem, melyikét. Sok helyen, a sétahajóktól az éttermek bejáratáig, a Pepsi Cola piros-fehér-kék zászlója lobogott. Szemtanúja voltam, amint éttermekben, nagy családi összejöveteleken, a fő fogás után Pepsit rendeltek, büszkén, mintha pezsgő volna. Tizenkét napot töltöttem Magyarországon, ez alatt az idő alatt alig néhány oroszt láttam, németekkel és amerikaiakkal volt tele a város. A jobb szállodákban és éttermekben gyakorlatilag nem lehetett oroszt találni; ha mégis megkockáztatták, hogy poros szandálban és pecsétes, hasig kigombolt ingben beállítsanak, a személyzet a hátsó asztalokhoz irányította őket, a konyha vagy a vécé közelébe. Ennél fontosabb volt számomra a felismerés, hogy az elmúlt harminc év orosz uralma nem hagyott különösebb nyomot szülőhazám kultúráján és civilizációján. Orosz divat nem létezett, az orosz szokásokkal senki sem törődött, az orosz művészet, az orosz irodalom, a régi és az új egyaránt, népszerűtlen volt és nem olvasták; harminc év alatt a magyar nyelv alig néhány orosz kifejezést vett át, miközben a mindennapi nyelvben hemzsegtek a proli, nagyvárosi argó, cigány, amerikai vagy komputer-angol jövevényszavak. Ez persze csak az érem egyik oldala volt. Az érem másik oldala a szuverén valóságot képezte le: a magyar államot változatlanul az oroszok tartották kézben. A kormány semmi jelentőset nem tehetett a beleegyezésük nélkül; nyilvánosan vagy nyomtatásban egyetlen bíráló szót sem lehetett róluk ejteni. Itt sem történt, gondoltam, igazán sok változás a „nulla év” óta. Amerika és Oroszország furcsa együttélése - vagy inkább együtturalkodása - határozza meg a világ, s így Magyarország sorsát. Lehet, hogy a befolyásuk már nem ugyanazon a szinten érvényesült, de arányaiban nagyjából ugyanaz maradt. Ha Magyarország a vasfüggöny nyugati oldalára kerül, sok iszonyattól, kegyetlenkedéstől és szenvedéstől menekül meg; de ami társadalmi átalakulását illeti, végeredményben nem is lett volna olyan borzasztóan nagy a különbség. De ez megint más lapra tartozik. Történetem, a „nulla év” felidézése, egy tanulsággal és egy kudarccal végződik. Amit abban az évben megtanultam, igaznak találtam már jóval a „nulla” előtt is, más körülmények között, amikor a németek voltak a hangadók, és újra meg újra igaznak találtam később is, még inkább más körülmények között, az Egyesült Államokban. Karl Stern határozza ezt meg The Pillar of Fire (Tűzoszlop) című szellemi önéletrajzában, amikor arról ír, hogy milyen volt az élet a nácik alatt a harmincas években; de ugyanez áll arra is, hogy milyen volt az élet a szovjetek alatt a negyvenes években. „Az 1930-as években derengett fel bennem - írja -, hogy a nagy választóvonal Európában, sőt az egész világon, nem a baloldal és a jobboldal között húzódik. Mi, akik a húszas évek szellemi légkörében nőttünk fel, hittel vallottuk, hogy aki politikailag a középtől balra áll, az erkölcsi késztetésből cselekszik. És csakugyan, ahogy már említettem, a háborút követő korai időszakban a legtöbb radikálist minden látszat ellenére az igazságszeretet és a tömegek iránti együttérzés fűtötte. Viszont általánosan elfogadott volt a nézet, hogy a konzervatívok anyagi érdekből hívei a megőrzésnek, még ha némelyiküknek sikerült is mással áltatnia magát. Ebben a vonatkozásban a náci évek megtanítottak minket valamire. Nem volt ritka eset, hogy az ember összefutott valamelyik

barátjával, akit évek óta »állhatatos liberálisnak« ismert, és az illetőről kiderült, hogy bármilyen kompromisszumra hajlandó, csak menthesse a bőrét. Másfelől láttunk »reakciósként« elkönyvelt embereket koncentrációs táborba vagy akasztófa alá hurcolni. Kezdetben zavaros volt ez az egész. De aztán fokozatosan tisztulni kezdett a kép, és nyilvánvalóvá vált, hogy az egyetlen dolog, ami számít ezen a világon, az ember erkölcsi meggyőződésének ereje.” Milyen igaz, és milyen jól illik arra, amit én láttam! Csakhogy én azt akartam, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. A „nulla év” végére megszületett bennem a döntés. Elmegyek, lehetőleg Amerikába. A következő év júliusában elmenekültem Magyarországról. Úgy volt, hogy amerikai segítséggel csempésznek át az osztrák határon. Aznap, amikorra ki volt tűzve a menekülésem, délben elmentem nagyszüleimhez elbúcsúzni tőlük. - Hát mégis elmész? - kérdezte nagyanyám. Volt ebben a három szóban valami végtelenül szomorú. Ugyanaznap délután még valami szíven ütött. Győrben átszálltam a buszról egy koszos, ütött-kopott vagonba, és indultam tovább a határmenti kisvárosba, ahol találkozóm volt a férfival, aki másnap hajnalban átvisz. Parlagon heverő földek, fölszaggatott kitérővágányok, omladozó állomásépületek mellett elhaladva a vonat keserves zihálással vonszolta magát a meleg, aranyló júliusi estében. Láttam egy váltóőrt, sovány, éhes arcú ember volt, szánalmas, szakadt MÁV-egyenruhájában állt a bakterház előtt, kis zászlójával előírásosan tisztelgett annak a zötyögő roncsvonatnak. Abban a pillanatban csaknem ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy visszaforduljak, és lemondjak a menekülésről; éreztem, hogy kötelességem visszatérni most már szinte teljesen férfi nélkül maradt családomhoz; könnyben úszó szemem előtt feltűnt nagyanyám alakja, hallottam a hangját; nem nosztalgiát éreztem, nem honvágyat, hanem a lelkemben gyökerező, mélységesen emberi és szent kötelességérzet mozdult meg - kötelességérzet őirántuk mindenképp, s talán a hazám iránt is, talán még önmagam iránt is. De ahogy az imént írtam, csaknem ellenállhatatlan késztetés volt ez; és akármilyen mélyről fakadtak is a könnyeim, hamarosan elapadtak. Néha még ma is azt hiszem, hogy helyesebb lett volna engedelmeskednem ennek az érzésnek. De az önfeláldozásra való hajlam, amit különben oly nagyra becsülök, bennem nem elég erős.

4. ÚJVILÁG, ÓVILÁG Három hónappal azután, hogy egy erdő szélén átléptem a magyar-osztrák határt, megérkeztem az Egyesült Államokba, a Maine állambeli Portland kikötőjébe. A budapesti amerikai követ és a katonai misszió ajánlólevelének köszönhetően Párizsban az amerikai konzulátus rögtön kiállította számomra a beutazóvízumot, de időbe telt, míg sikerült helyet kapnom egy Amerikába tartó hajón. A New York környéki kikötőkben sztrájkoltak a dokkmunkások, ezért a Bordeaux-ból érkező teherhajót, amelyen végül utaztam, Portlandbe irányították. Meleg októberi nap volt. Emlékszem a szürke maine-i sziklákra, amelyek mellett elhaladva a hajó befutott a kikötőbe, a város alacsony házainak rajzára a lapos horizonton, az utcákon járkáló lányok vastag gyapjúkamáslijára (akkoriban a bokán felül érő zokni volt a divat). Talán ekkor éreztem először, hogy egy nagyon régi földrészre jöttem, amelynek lakói fiatalok – ellentétben Európával, amely geológiailag jobbára fiatal, de lakói régiek. Hét év múlva felesketett amerikai állampolgár lettem. Amikor beléptem a philadelphiai szövetségi épületbe a Kilencedik és a Market utca sarkán, homályos, párás barlang-odúban találtam magam. A folyosókon itt is, ott is elhajigált szemét. A törvényszéki írnok olyan képet vágott, mint egy unatkozó bagoly. A bíró, aki vén teknőcre emlékeztetett, mondott néhány poros közhelyet. Az eskütételen egy dél-afrikai házaspár mellett álltam, akikkel egyszer már találkoztam, néhány hete, egy vendéglőben, ahol annak rendje és módja szerint berúgtak. Az egész ceremónia kínos volt, de törődtem is én ezzel akkor, a magyarországi kommunista elnyomás legsötétebb éveiben! Egy pillanatig se bántam, hogy elveszítettem (ha ugyan ez veszteség volt) magyar állampolgárságomat. Többet számított amerikai rokonaim és barátaim nagylelkűsége, akik állampolgári eskütételem után amerikai szokás szerint kis ajándékokkal és őszinte örömmel köszöntöttek. Harminchat évvel az esemény után még mindig felemás módon viszonyulok ahhoz, hogy amerikai vagyok. Amerikaiakról vagy amerikai dolgokról beszélve, akár itt, akár külföldön, nehezen, sőt egyáltalán nem jön a számra a „mi” névmás. (De amikor néhány éve a The New Yorker egyik recenzense mint „jeles amerikai történész”-t emlegetett, ez szórakoztatott, és kissé jól is esett.) Gyakran gondoltam vágyakozva az 1840 előtti időkre, amikor az amerikai útlevelet (akkoriban ez gyönyörű, negyedrét alakú, félbehajtott pergamenlap volt) még az állami bíróságokon, nem pedig Washingtonban állították ki, feltüntetve rajta, hogy tulajdonosa pennsylvaniai illetőségű állampolgár. De ez nem oszt és nem szoroz; nekem is valószínűleg csak azért számít, mert vonzódom a provinciális dolgokhoz. Idetartozik viszont a szerénység, amiből, sajnálatos módon, sok híres bevándorló emlékirataiban egy csipetnyit sem találni. „Amerikai vagyok, Párizsban születtem 1929-ben”, írja egy eléggé hírneves amerikai értelmiségi, azt a benyomást keltve ezzel, hogy szülei amerikai européerek, elegáns utazók voltak, holott valójában az Óvilág keleti zugából, Besszarábiából érkeztek Párizsba. Emlékszem egy sikeres bevándorlóra, a nemzetközi kapcsolatok tudósára, aki pályája csúcsán amerikai nagykövet lett. Az Osztrák-Magyar Monarchia egyik kisvárosában született, de nyilván szerethette Bécset, mert visszamenőleg kinevezte szülőhelyéül. Néhány éve Ormándy Jenő, a Philadelphiai Zenekar ünnepelt igazgatója Szabadság-érmet kapott az Egyesült Államok elnökétől. A riportereknek ezt mondta: - Miért kérdezik tőlem, hol születtem? Huszonegy évesen születtem, amikor az Egyesült Államokba érkeztem. - Feltehetőleg az, hogy Magyarországon még nem a többékevésbé arisztokratikus csengésű Ormándy nevet viselte, vagy hogy a csúfos, bár rövid életű 1919-es magyar tanácsköztársaság idején kisebb szerepet játszott, időközben kihullott emlékezete rostáján.

A bevándorlók emlékezése - ez bonyolult téma, olyannyira, hogy mindeddig nem akadt író, aki méltóképpen feldolgozta volna. Azért bonyolult, mert sok bevándorlónak, s a leszármazottaiknak még inkább, az Atlanti-óceán óriási lelki szakadék volt, nem pedig híd az Óvilág és az Újvilág között. Ha ők maguk nem is annyira színezték át indítékaikat, melyek a szülőföld elhagyására késztették őket, hát megtették az utódaik. Diákjaimat hallgatva s családjuk történetéről írt dolgozataikat olvasva évről évre, elképesztett, mennyire nincsenek tisztában apáik vagy anyáik eredetével. Ez az olykor szándékos nem tudás még olyanoknál is előfordult, akik pedig tényszerű adatokkal rendelkeztek nagyszüleik vagy dédszüleik olaszországi, írországi vagy lengyelországi származásáról. Hadd említsek két példát erre a tudathasadásos állapotra. Egyik hallgatóm, neve és külseje szerint olasz eredetű, harmadik generációs amerikai, írásában határozottan leszögezte, hogy semmit nem tud és nem is akar tudni olasz őseiről. „Mindig amerikainak tekintettük magunkat, se többnek, se kevesebbnek.” Néhány mondattal ez után egyik amerikai nagynénjét így jellemezte: „Vérbeli olasz.” Egy másik diák, miután részletesen leírta, milyen megalázó gondokkal küszködött ír kétkezi munkás nagyapja az Egyesült Államokban töltött első tíz éve alatt, pár sorral alább kijelentette, hogy nagyapja áldhatta a sorsát, mert attól a pillanattól fogva, hogy Amerika földjére lépett, ténylegesen újjászületett. Én nem születtem újjá. Nem voltam Bevándorló. Nem tartoztam az Emma Lazarus versében említett „partra vetett rongyos szegények” közé. Én különleges eset voltam: azért jöttem az Egyesült Államokba, mert az Egyesült Államok hagyta, hogy szülőhazám Európa orosz érdekszférájába kerüljön, én viszont már régen elköteleztem magam a szabadság és az angol nyelvű nemzetek mellett. Ezt évekig mondogattam amerikaiaknak - de hiába. Jóindulatúan meghallgattak, de nem tettek kivételt: a bevándorló, az bevándorló. Igazuk volt. * Honosításomat (milyen furcsa szó ez) meggyorsította, hogy az illetékes hivatal Displaced Person-nak, „hontalan személynek” nyilvánított - ezt a kategóriát nem sokkal a háború után vezette be az amerikai kormányzat, hogy kezelni tudja a Németország nyugati részén, Ausztriában és Olaszországban összezsúfolódott menekültek millióit, a legkülönfélébb embereket (a hitleri haláltáborokat túlélt zsidók néha olyanokkal kerültek együvé, akik nem sokkal azelőtt közreműködtek a deportálásukban). Én azt gondoltam és éreztem, sőt alkalomadtán mondtam is, hogy ne tessék engem egy kalap alá venni ezekkel a tudatlan tömegekkel, akiket különben is megelőztem néhány évvel. Bántotta is a fülemet a bürokratikus kifejezés: „hontalan személy”. Nem volt igazam. Évekig tartott, míg felismertem, hogy minden hontalan személy, magamat sem kivéve, bona et mala fide bevándorló; és hogy minden amerikai bevándorló, 1607-tel és a többivel kezdődően, hontalan személy. Bona et mala fide: mert a bevándorlók túlnyomó többsége eredetileg a visszatérés szándékával érkezett, csak aztán meggondolták magukat. Ugyanez vonatkozott az én nemzedékemhez tartozó bevándorlókra is, de más okból: mi azt reméltük, hogy az Egyesült Államok előbb-utóbb megfosztja az oroszokat egyik-másik kelet-európai helytartóságuktól. Ezzel kapcsolatban kezdettől fogva voltak kételyeim; mégis azt gondoltam, hogy inkább száműzött vagyok, mintsem hontalan személy, menekült vagy bevándorló. A száműzetés lélektana nagyon érdekes téma, aminek egész könyvet lehetne szentelni. Nemcsak bizonyos törekvések tartoznak ide, vagy a beilleszkedési zavarok, hanem még álmok is. A száműzöttlét sajátos fájdalmakkal és örömökkel jár. Az előbbiek egyik forrása az időbeli és térbeli

beilleszkedési zavar: hogy az ember nem képes vagy éppenséggel nem hajlandó gondolkodását a befogadó ország és nemzet gondolkodásához idomítani. Emellett képtelen felfogni azokat a változásokat, melyek hazájában az évek során végbementek, így aztán még a legintelligensebb száműzött is ritkán tud elszakadni az annak idején belérögzült otthoni állapotoktól, emlékektől, kategóriáktól és asszociációktól. De adódnak örömök is a száműzött életében. Ilyen például az, amikor - puszta emberi gyarlóságból - felnagyítja az óhazában elfoglalt társadalmi rangját. Erről Rivarolnak, a ragyogó francia reakciósnak van egy kis karcolata. 1793-ban, egy hamburgi penzióban, emigráns nemesek társaságában egy újonnan érkezett, nagyképű ember így beszél: „mi arisztokraták”, mire Rivarol epésen megjegyzi: „Látom, ön igen egyénileg használja a többes számot.” Mindenesetre a száműzött alkalomadtán kapcsolatba kerülhet olyan honfitársaival, akiknek odahaza többnyire a közelükbe sem juthatott volna. Az efféle sznobériából származó örömök gyakrabban kínálkoznak idegenben, és olyanokat is elégedettséggel töltenek el, akik életük korábbi szakaszában nem voltak társadalmi törtetők - mint egyik kedves, öreg barátom esetében, aki meghívásomat, hogy töltsünk együtt egy estét New Yorkban, ezekkel az ő szájából meglepő szavakkal hárította el: „Ma nem. C.-éknél vacsorázom, lehet, hogy a miniszterelnök is ott lesz.” A miniszterelnök derék, becsületes ember, Magyarország utolsó alkotmányosan választott miniszterelnöke volt, de húsz évvel azelőtt; akkoriban szerény körülmények között élt New Yorkban, ahol barátom, ha akart, akár minden áldott nap találkozhatott vele. A társaság vonzását példázza annak az egykori budapesti világfinak az esete is, aki az idő tájt gyári munkás volt Long Islanden, de hetente kétszer betért a New York-i Sherry-Netherland Hotel bárjába, ahol a régi Budapestet idéző magyar zongorista játszott, s gyakran más magyarok is megfordultak. Az asztalnál elfogyasztott pohár konyak fizetése jelentős részét elvitte; amikor megkérdeztem, miért teszi mégis, azt felelte: „Itt vannak, akiknek odaköszönhetek.” Hadd ismételjem: a száműzetés lélektana nincs méltóképpen feldolgozva. Ez a feladat egy olyan zseniális íróra vár, aki egyaránt ismeri a száműzöttek kisvilágát és az amerikaiak tágabb világát, s mindkettőtől egyenlő távolságot tart - márpedig ilyen író kevés akad, hát még, ha hozzávesszük azt a követelményt, hogy amerikai angol nyelven is, és az anyanyelvén is tökéletesen vagy majdnem tökéletesen írjon. A száműzött az Amerikai Egyesült Államokban többnyire három szellemi fázison megy keresztül. Az első években más száműzöttek között él. Aztán lassan kezd amerikanizálódni: amerikai barátainak, ismerőseinek és kapcsolatainak száma (nyelvi asszociációival együtt) fokozatosan nő, s eközben egyre kevésbé érintkezik egykori honfitársaival. Végül pedig, jó néhány év múltán, újra felfedezi a gyökereit; többek között ismét olvasni kezdi anyanyelve irodalmát, és ha lehetősége nyílik rá, már nem vonakodik hazalátogatni. Ez az egyes ember életében lezajló evolúció sűrített példája annak, ami gyakran a bevándorló családok három nemzedékében játszódik le. Az első nemzedék még a régi szokások és gondolkodásmódok hatása alatt áll. A második nemzedék elszakad ezektől, s igyekszik a lehető legamerikaiabbá válni. A harmadik, immár amerikanizálódott nemzedékben nemegyszer új (és, sajnos, gyakran elvont vagy éppenséggel hamis) érdeklődés támad az ősök hazája iránt. Ez más, mint a bevándorló kulturális beilleszkedése például Angliában vagy Franciaországban, ahol is idővel egyre angolabbá vagy franciábbá válik; de az amerikanizálódás egyszerre könnyebb és bonyolultabb ennél. Könnyebb amerikaivá válni, mint amerikaivá lenni - és ezen persze az egyszerű állampolgárságnál többet értek.

Most már tudom, szőrszálhasogatás volt azt állítanom, hogy én különleges bevándorló vagyok; de mégis volt egy különbség köztem és legtöbb száműzött-társam között. Ahogy már jeleztem, én nem osztottam abbeli reményüket, hogy az amerikaiak végül felszabadítják Magyarországot, s nem azért, mert a többieknél realistábban ítéltem meg a politikai helyzetet, hanem mert sokuknál jobban ismertem az amerikaiakat. Politikai pesszimizmusomhoz társult az a meggyőződésem, hogy Magyarország hosszú időre elveszett. Ez volt az egyik oka annak, hogy tudományos pályafutásom során és írásaimban a közép-európai történelem vagy politika angol nyelvű interpretálásánál többre törekedtem. És ez volt az egyik oka annak is, hogy nem sokkal az Egyesült Államokba érkezésem után úgy döntöttem, amerikaiak között telepszem le. Az angol nyelvvel kötött jegyességem akkoriban érett házassággá - mint minden szerelem, ez is tele volt örömökkel és csalódásokkal, meglepetésszerű megértésekkel és lehangoló félreértésekkel; s e házasélet során odáig jutottam, hogy kezdtem angolul gondolkodni; számolni és álmodni; bár érezni továbbra is magyarul éreztem. Ahogy Horatius írja: „patriae quis exul se quoque fugit?” - „Még ha földedről menekülsz is, el tudsz futni magadtól?” 20 * Az Egyesült Államokban hamar rájöttem valamire, ami kedves a magamfajta reakciós szívének: hogy ez az ország sok mindenben régebbi Európánál; ugyanakkor bizonyos szempontokból elmarad Európa mögött. Ez nem egy paradoxonokat kedvelő fiatalember felismerése volt. A nemzedékemhez tartozó „hontalan személyek”, zömmel antikommunista száműzöttek, vigaszt merítettek abból, hogy 1947 körül az amerikai kormány és az amerikai nép végre „ráébredt” a kommunizmus veszélyeire, és - ha megkésve is - olyan nézeteket kezdett hangoztatni, amelyek e száműzöttek többsége számára ismerősek voltak. Más szavakkal, az amerikaiak utolértek bennünket. Én ennek némelyik következményét üdvösnek találtam, némelyiket viszont elkeserítőnek - de erre majd a következő fejezetben térek rá. Száműzött-társaimmal együtt úgy véltem, az amerikaiak azért „ébredtek” ilyen későn, mert alapjában véve egyszerűek és naivak. A legtöbben - például Alekszandr Szolzsenyicin is, akit egyébként nagyra tartok - mindmáig ezen a véleményen vannak. Én már nem. Mindenesetre naivitás és ártatlanság, képmutatás és optimizmus dúsan tenyészett az amerikai levegőben: az Új Óvilág szellemi légköre más volt, itt-ott mintha mégis felbukkantak volna benne azok a hitek, melyek a két világháborúban, sőt már korábban is felperzselték Európát. Hogy 1945-ben és utána Amerika már túl volt az ártatlanság korán, hogy az amerikai optimizmus is felszínesebb volt, mint amilyennek látszott - nos, ez akkor még nem sokat számított, legalábbis nekem nem, és azoknak az amerikaiaknak sem, akik később eszméltek rá - sajnos, gyakran siralmas következményekkel -, mennyire alaptalan a derűlátásuk. Csodálatos volt viszont az a nagy-nagy szabadság, ami Európában - de legalábbis Magyarországon - már megszűnt: hogy az ember isteni közönnyel tekinthetett rendeletekre, kormányszervekre, rendőrségre, szabadon költözhetett bárhová, ott kereshetett és találhatott állást, ahol akart, kedvére barangolhatott, utazgathatott, dúskálhatott mindenféle javakban, a könyvtárakból hazavihetett akármilyen olvasnivalót, és se hatóság, se senki más nem törődött azzal, hogy mit csinál. Hamarosan rájöttem, hogy ez utóbbi nem egészen azonos a bizalommal, hanem olykor az érdeklődés hiányára vezethető vissza, máskor meg a gyanakvásra (nemcsak azzal kapcsolatban, hogy az ember mit csinál, hanem alkalmasint azzal is, hogy mit gondol); de mindez eltörpült Amerika és az amerikaiak 20

Pompeius Grosphushoz. (Rónai Pál fordítása)

elképesztő nagylelkűsége, s elevenen megőrzött és széles körben elterjedt tizenkilencedik századi szokásai mellett. Immáron olyan országban voltam, ahol a legkevésbé sem kellett félnem a rendőrségtől: leszámítva hangsúlyozottan harcias egyenruhájukat (főleg az állami forgalmi rendőrökét), a rendőrök - ugyanúgy, mint egy évszázaddal azelőtt - a civil társadalomnak a törvényességre és a rendre felügyelő, fizetett és megbízható alkalmazottai voltak. 1948-ban egy szép napon hivatalos levelet kaptam postán. A borítékban egy nevemre kiállított csekk volt: adó-visszatérítés. Már azt is különösnek találtam, hogy az Egyesült Államokban nem az állam állapítja meg, mennyi adót kell fizetnem, hanem én magam; de hogy túlfizetés esetén – a jövedelmemből levont adóelőleg ugyanis néhány dollárral meghaladta a ténylegesen fizetendő adóm összegét – a különbözetet visszaigényelhetem, sőt minden további nélkül vissza is kapom, az szinte hihetetlen volt, valóságos csoda. Akkoriban történt, hogy egyik idősebb barátom, philadelphiai ügyvéd, aki hivatásánál fogva különféle adókedvezményeket vehetett volna igénybe, azt mondta nekem, ő ezekkel a lehetőségekkel csak nagyon ritkán él, mert nem akarja megrövidíteni a hazáját. Hittem és elismeréssel nyugtáztam, amit mondott; de valahogy már akkor azt gondoltam, hogy ez a fajta ősi patrióta és patríciusi feddhetetlenség, ha mégoly becsülendő is, egyre ritkább. Amerika hamarosan utoléri Európát; az efféle viselkedés nem lesz, mert nem lehet tartós. Amerikában egykettőre rájöttem, hogy az amerikaiak konzervatívak. A haladásba és a tudományba vetett hitük ellenére - ami jellegzetes tizenkilencedik századi vonás – a gondolkodásukon nemigen hajlandók változtatni, anyagi javaikat viszont elképesztően gyorsan változtatják és váltogatják: a szokványos elképzelésnek tehát, miszerint az amerikaiak materialisták, éppen az ellenkezője igaz. De azért ez nem ilyen egyszerű, hiszen a legtöbb amerikai azt gondolta, hogy ő materialista, következésképpen bizonyos tekintetben és gondolkodásának bizonyos szintjén az is volt. Ez azonban nem a tudat különböző szintjeit jelentette: a választóvonal nem a tudatos és az úgynevezett tudattalan között húzódott horizontálisan, hanem a tudatos gondolatok között vertikálisan. Ugyanaz az amerikai, aki teljességgel materialista filozófiát vallott a világról, s benne önmagáról, ezzel egyidejűleg hitt az amerikai idealizmusban, és azt hitte (nem csak mondta), hogy egy idealista nemzetnek, talán a világ egyetlen idealista nemzetének a tagja. Ez a jellegzetes amerikai gondolkodásbeli kettősség nagyon is régi hajlam, a középkorba nyúlik vissza. Másutt már írtam arról, hogy az amerikai érzelemvilágnak van egy középkori vonása, de ez sem tartozik ide; illetve talán csak annyiban, hogy akinek illúziói vannak a középkorról, az konzervatív, nem reakciós, aminthogy a középkor embere is konzervatív volt, és nem reakciós. Reakciósak a reneszánsz férfiak és nők voltak, akik sok évszázad múltán felfedezték az ókori görög és római erényeket és szépségeket, s ezeket kívánták utánozni. D. H. Lawrence nemigen tévedett, amikor azt írta, hogy a puritánok a reneszánsz Európa szabadságjogai ellen lázadtak. 1947-ben Amerikában a templomok tele voltak hívőkkel. Hogy az amerikaiak vallásos hite mély volt-e, s hogy a prédikációk, amelyeket hallgattak, korszerűek, viktoriánusak vagy fundamentalisták voltak-e, ebből a szempontból nem számít: az számít, hogy a templomba járás elengedhetetlen része volt az amerikai vasárnapoknak, városokban ugyanúgy, mint vidéki kis településeken. És amikor abban az esztendőben Philadelphiában telepedtem le és ott kaptam állást, meglepetten és jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy ez a város, szellemiségével együtt, szinte a viktoriánus Angliát idézi: lassú, megfontolt, provinciális és elégedett, vöröstéglás házakkal és kis hátsó kertekkel. A gyönyörű kertvárosi negyedek lakóinak élete ámulattal töltött el, s nemkülönben a philadelphiaiak között elterjedt provinciális szokások némelyike. Egy olyan amerikai városban találtam magam, ahol az

emberek - nem úgy, mint Angliában - még mindig olvasták Trollope-ot. (Philadelphiában annak idején könnyebb volt - és valószínűleg ma is könnyebb - antikvár Trollope kötetre bukkanni, mint bárhol másutt a világon.) 1947-ben Philadelphia még mindig némiképp viktoriánus város volt, viktoriánus érzékenységekkel, ahol szép számmal akadtak kváziviktoriánus gondolkodású emberek. Én nem voltam (és nem vagyok) oda a Viktória-korért, amelynek berendezési tárgyait, sőt szellemi berendezkedését is keresettnek és ezáltal kevéssé vonzónak találom; de Philadelphia a maga nyárspolgári viktorianizmusával összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a zengő-bongó, ideges és felszínes New York, ahol a szellemi életben furcsa mód jórészt inkább németes, mint angolos stílus és kategóriák uralkodtak, s éppen ezért a weimari Berlinből jött menekültek úgy éltek ott, mint hal a vízben, hiszen a negyvenes évek New Yorkja bizarrul megfelelt kozmopolita elvárásaiknak. De hát én nem menekült voltam, hanem hontalan személy. Hontalanul és magányosan vártam első karácsonyomat Philadelphiában. Valami dolgom akadt New Yorkban, ahonnan vonattal utaztam vissza december huszonnegyedikén, délután. A vonat félig üres volt. Amikor a Broad Street-i pályaudvar kongó üveg- és vascsarnokában leléptem a peronra, a délutáni szürkület már esti sötétséggé változott. Az Old Broad Street igazi pályaudvar volt, nem olyan, mint a New York-i Pennsylvania Station, ahol az embernek ahhoz, hogy vonatra szálljon, egy Caracalla Termáira emlékeztető helyről le kellett mennie a mélybe, mintha földalattin utazna. Az Old Broad Street pályaudvar a Viktória kori londoni nagypályaudvarokat idézte. Magas mennyezetű éttermében most csak néhány csavargó ült; a tányérjuk fölé hajolva alighanem olcsó osztrigalevest kanalaztak. Ahogy átmentem a Market Streeten, a New York-i utcák dudáló, fékcsikorgató forgalma után furcsállva, hogy sehol egy autó, szállingózni kezdett a hó. Egy philadelphiai családhoz voltam hivatalos karácsony esti vacsorára. Mire házigazdám lányával elindultunk az éjféli misére, az utcákat már hótakaró borította. A téglaházak meghitt sárga fénnyel világító ablakainak látványa a téli éjszakában ugyancsak Viktória korabeli volt, de persze olyan modern szégyenfoltokkal elrondítva, mint például a neonfénnyel megvilágított gyorsétkezdék a főutcák sarkán. Ahogy közeledtünk a Logan Circle-ön levő székesegyházhoz, láttam, hogy valami nem stimmel. A tér üres volt; a belé torkolló utcákon nem álltak autók; a székesegyház komoran sötétlett, s mint kiderült, csakugyan zárva volt. A Péter és Pál székesegyház nagy bronzkapuja nem nyílt meg aznap éjjel, mert Philadelphiában karácsony este nem tartottak éjféli misét. Dougherty bíboros úr hosszú évekkel azelőtt betiltotta, nehogy a kissé pityókosan érkező hívők Szenteste megbotránkoztassák Philadelphia nem katolikus polgárait. Akkoriban Philadelphiában még érvényben volt a szesztilalom, következésképpen az összejövetelek ideje nem a szombat este volt, hanem a péntek este. Szombatról vasárnapra virradóra a bárok hajnali egykor bezártak, és a rákövetkező harminchat órában Philadelphia egyetlen nyilvános szórakozóhelyén sem szolgáltak fel szeszes italt - amit egy bizonyos hontalan személy, aki egy zöldövezeti negyed szélén bérelt konyha nélküli lakást, fölöttébb zokon vett. Egy hétvége Philadelphiában a nem odavalósi számára egyenlő volt a teljes, viktoriánus magánnyal, pontosan úgy, ahogy Taine Notes sur l’Angleterre [Angliai jegyzetek] című művében leírja a vasárnapot Londonban, az 1880-as években: üresen ásító széles utcák, komor, gyászos hangulat. Ezt a szürke tengert persze az italozás és a vigalom parányi magánszigetei tarkították, ahol egyik összejövetel a másikat érte; de én nem vergődhettem partra egy ilyen klubokkal, partikkal, mulatozással kecsegtető szigeten. Ennek az a földrajzi körülmény volt az oka, hogy az összes efféle hely valahol a város peremén volt, ahová csak

autóval lehetett eljutni - márpedig nekem nem volt autóm. A belvárosba mennem értelmetlen lett volna: ott nem volt semmi, még harapnivaló sem. Vasárnap a legtöbb étterem zárva tartott. És milyen kevés étterem volt negyven éve Philadelphiában! Többnyire csak büfékosztot kínáltak. Az egyetlen valamirevaló hely a Barclay Hotel étterme volt, fejedelmi főpincérekkel, Caesarral, Marióval és Gustavval. Az ismert philadelphiai ínyencek száz kilométeres körzetben egyedül Joe readingi éttermét emlegették elismerően, amelynek lengyel tulajdonosa nagy gombaszakértő volt; de akkoriban nem sok ismert philadelphiai ínyenc akadt. Húsz év múlva fordított helyzet állt elő: Philadelphia, akárcsak az ország többi városa, tele volt olyan emberekkel, akik mindent tudtak az éttermekről, bár az ételekhez nemigen értettek. De magánházaknál és zártkörű klubokban mást tapasztaltam. Néha meghívtak egy-egy philadelphiai klubba, ahol jobb ételt szolgáltak fel, mint a legjobb londoni klubban (a Chesapeake-ből származó remek tengeri herkentyűkön kívül voltak régi angol fogások is: például borjúpástétom vagy borban áztatott mandulás piskóta tejszínhabbal); néha meghívtak egy-egy philadelphiai vacsoravendégségbe, és én úgy voltam (ma is úgy vagyok) vele, hogy ennél jobban sehol a világon nem tölthetném a péntek vagy szombat estémet. Ebben is volt valami ódivatú. Európában, Angliában mára második világháború előtt az állófogadás, a souper, a koktélparti lépett a vacsoravendégség helyébe, főleg azért, mert a háziak már nem tartottak személyzetet. Philadelphiában a ház úrnője egyetlen kisegítővel remek vacsorát tudott vendégei elé tálalni, amit a kis létszámú asztaltársaság jó hangulatban fogyasztott el. Ez nagyon eltért az ideges, felajzott és mindenáron „stílusosságra” törekvő New York-i dinner party-któl. Philadelphiában mellőzték a kaviárt és a libamájat, de ital volt bőven, nemcsak vacsora előtt, hanem közben és utána is; a késői kezdést követően szép lassan, ráérősen zajlott minden, és tartott, egyre csak tartott, akár a házigazdák philadelphiai reputációja. Időbe telt, míg felismertem Philadelphiának ezt a délies vonását, amely sok mindenben - különösen a társasági életben és az italozási szokásokban - közelebb áll Baltimore-hoz, sőt Charlestonhoz, mint Bostonhoz, jóllehet ezt a philadelphiaiak közül kevesen tudják, és olykor (szerintem nagyon is tévesen) Bostonnál kevesebbre tartják városukat. Ahogy Owen Wister írta: „Philadelphia történetesen az ország két, egymástól különböző gyarmati részének határvonalán fekszik: mondhatni, ami a Schuylkill-hegységtől délre van, az Dél, ami pedig a Delaware folyótól északra, az Észak.” Első két philadelphiai évemben Chestnut Hillen, kertnegyedben laktam, bútorozott bérlakásban. Milyen gyakran éreztem, hogy olyan légkör vesz körül, amely Európában már réges-rég elmúlt! Az ártalmatlan képmutatás, a templomba járás, az, ahogy az emberek szemet hunytak minden kellemetlen dolog fölött: mindez olyan volt nekem, mint a tej íze, amit gyerekkoromban ki nem állhattam, de Philadelphiában lassanként megkedveltem. Emlékszem, mikor ízlett először a tej: 1947 októberében, amikor is egy napon, fönt a domboldalban, egy barátságos dáma fia fát vágott, én pedig zsúfolt kis szobámból átmentem hozzá, hogy segítsek. Ragyogó, napsütéses délután volt, egyike azoknak, amelyek oly csodálatossá teszik a pennsylvaniai őszt. A friss levegőben a kandalló finom füstje sodródott. Körülbelül egyórányi favágás után a fiú behívott hozzájuk, és tágas, fehér kredences konyhájukban tejjel kínált, amelyről előzőleg egy kiskanállal leszedte a fölt. (Akkoriban még reggelente a Montgomery megyei tejgazdaságból szállították házhoz a palackba töltött tejet.) „Képzeld, mit csináltam ma délután - írtam aznap esti levelemben szépséges, beteg, reszkető édesanyámnak Magyarországra. - Fát vágtam és tejet ittam.” Visszatértem egy

egészséges, természetes, szabad ég alatti múltba: visszakanyarodtam az időben, méghozzá Amerikában.21 Néhány hét múlva megismerkedtem valakivel, aki azután életre szóló jó barátom lett: egy kedves, idős philadelphiai ügyvéddel, a természetjog megszállottjával, aki ideje legnagyobb részében a természetjog filozófiai alapjainak szentelt, egyelőre félkész könyvén dolgozott. Ő mutatott be a Kerekasztal Társaságának, egy philadelphiai ügyvédekből, anglikánokból, katolikusokból és kvékerekből álló csoportnak, melynek tagjai havonta egyszer - miután valamelyik teázóban elköltötték csapnivaló vacsorájukat - tanulmányokat olvastak fel és érthetetlen teológiai kérdésekről vitatkoztak, de úgy, mintha mindez közvetlen, meghitt kapcsolatban volna a való élettel. 22 Vasárnaponként zsúfolásig megteltek a templomok; mise után a hívők két pénzes borítékot vagy legalább egy egydolláros bankót dobtak a perselybe. Ilyet Európában nem láttam; Rómában végképp nem. 1948-ban kezdtem írni első könyvemet. Hetenként kétszer felkerestem a Pennsylvaniai Egyetem könyvtárát: előbb a campussal szemben, az akkor még makulátlanul tiszta Horn & Hardartban elköltöttem egy gyors, olcsó és tápláló vacsorát, aztán bementem a régi Furness könyvtárba, a tudománynak ebbe a viktoriánus barlangjába. A csöndes félhomályban, a kazettás mennyezet és a boltívek alatt sorra megtaláltam a keresett a könyveket és folyóiratokat, és a kezembe került sok más, aminek a létezéséről addig nem tudtam. Néha egy-egy ismerős professzorba botlottam; szívesen beszélgettem volna velük bizonyos kérdésekről, de általában pillanatokon belül otthagytak, mivel a legtöbb amerikai professzor szívesebben foglalkozik a maga történész voltával, mint magával a történelemmel; ez ma sincs másként. De nem sokat vesztettem. Ha intellektuális eszmecserére vágytam, abból bőven részesülhettem ügyvéd barátaim társaságában, vagy később apósoméban, aki már ismeretségünk első órájában Napóleon tábornokairól faggatott. Mindannyiuk nevét betéve tudta; de ő persze nem volt professzor, sem értelmiségi. Megszerettem őt, és megszerettem legidősebb lányát, akit 1953-ban feleségül vettem. A ma már nem létező ház, ahol bemutattak neki, a Rittenhouse Square-en volt. A tér ragyogó lámpái körül finom esti köd gomolygott. 23 21

Nem sokáig maradtam tejivó. Egyik este egy gazdag, csinos, júnói termetű kvéker lány, a Pennsylvaniai Egyetem eladósorban levő, végzős hallgatója meghívott szülei impozáns méretű, gazdagon berendezett házába. A zeneszobában (ez még a mikrobarázdás lemezek, magnók és hiúberendezések előtt volt) egy egész falat betöltött a rádiógramofon és a polcokon sorakozó több ezer lemez. Ez a philadelphiai ház a hollywoodi filmekben látott milliomos otthonokra emlékeztetett. Zenét hallgattunk, a kandallóban pattogva égtek a tölgyfa hasábok, és én nagyon vágytam egy pohár italra; de ebben a házban ilyesmivel nem szolgáltak. (Kér egy pohár tejet? Vagy almalét? - kérdezte a lány.) Aztán a húga is csatlakozott hozzánk, aki még nála is szebb és júnóibb termetű volt. Európába készült, életében először. 1948-at írtunk. Egy gazdag, gyönyörű amerikai lány szétnéz Párizsban, Olaszországban, a Riviérán..., gondoltam. Szívesen adtam volna neki valami hasznos tanácsot. - Na és hová utazik? - kérdeztem. - Finnországba. - Finnországba? - csodálkoztam. - Kunyhókat építünk a lappoknak - felelte. 22 Még nagyobb hatást tett rám egy másfajta közvetlen, meghitt kapcsolat. A társaság egyik tagja elmondta, ő emlékszik, amikor a nagymamája arról mesélt neki, hogyan találkozott (mármint a nagymama) a Germantown sugárúton sétáló George Washingtonnal. 23 A RIttenhouse és a PEnnypacker (akárcsak a RHinelander és a MUrray Hill New Yorkban) akkor még telefonközpont-nevek voltak. Engem megejtett, s ma is megejt a régi amerikai hely- és családnevek hangzása és alakja; nem, nem indián vagy új-angliai családneveké, nem Preserved Smith vagy Leverett Saltonstall, hanem virginiai, marylandi pennsylvaniai neveké, mint Barbour, Cadwalader vagy Truxton; nem olyan helynevek, mint Wounded Knee, hanem az olyanok, mint Cinnaminson, Christiana, Sumneytown - vagy Dauphin-Susquehanna, az állomás, amely a philadelphiai földalatti Broad Street-vonalán suhant el előttem egy trópusian forró éjszakán.

De még Philadelphia felfedezésénél is jobban szíven ütött, amikor felfedeztem magamnak Chester megyét. Egy tavaszi napon egyik alkalmi ismerősöm partit rendezett barna homokkőből épült tanyaházában, amely Exton közelében, egy dűlőúton állt. Autóval vitt oda. A meghívottak között volt elvált felesége is, egy sötét hajú, gyönyörű termetű és tartású, fiatal nő, akinek élénk amerikai vonásai némi indián beütésről árulkodtak, jóllehet walesi felmenőktől származott. Sajnos már jegyben járt leendő második férjével; arra vártak, hogy a férfi is túljusson a maga válásával járó huzavonán. Ezzel a nagyon vonzó nővel a tavasz és a nyár folyamán néhány más alkalommal is találkoztam. Egy Chester megyei fehér tanyaházban élt a kislányaival, Extontól nyugatra, a főútról leágazó egyik kövesút végén. Házának tornáca egy május elején spenótzöld mezőre nézett. Itt szívtam be először a régi Chester megyei tanyaházak semmihez sem fogható illatát: a régi diófa gerendákból áradó enyhén fűszeres dohszagot, amely a konyhai fűszernövények aromájával elegyedett. Az odaés visszautakon ejtett meg a sötétzöld pennsylvaniai vidék, amelyet azóta is szinte szívfájdalommal szeretek. Más gyönyörű amerikai tájaktól eltérően ez a vidék gazdag, emberi gyökerű, régi, már-már árkádiai. Különös, hogy a nagy múltú és elismerésre méltó philadelphiai és pennsylvaniai festőhagyomány ellenére nemigen akadt piktor, aki méltóképpen megörökítette volna, kivéve talán Daniel Garbert és egy-két kiváló műkedvelőt. (Az ünnepelt Andrew Wyeth, akit manapság Délkelet-Pennsylvaniához kötnek, alapvetően Maine festője: köves szerkezeteit leszámítva tájai és színei lényegében hidegek, kora tavasziak, s nem adják vissza ennek a földnek a gazdag érettségét.) Nincs sok értelme, hogy ezt a tájképet, a terebélyes fák árnyékában álló, tisztességesen megépített kőházakat, a zöldellő, hullámzó, gondosan művelt földeket szavakkal ecseteljem. Elég, ha annyit mondok, hogy van benne valami, ami a régi világot idézi. Philadelphia kertvárosi részeitől eltérően, amelyek itt-ott angolos vonásokat mutatnak, Chester megyében a föld és az a légkör, amit áraszt (kivéve a nyári, már-már trópusi kánikula elviselhetetlenül párás napjait) NyugatEurópa egyes részeihez hasonlatos, Délnyugat-Németországhoz, Elzászhoz, Burgundiához; mindenesetre meggyökeresedett és régi. Más menekültek is találtak az Egyesült Államok keleti részén olyan helyeket, amelyek a hazájukra emlékeztették őket: például sok osztrák emigráns telepedett le Vermontban. De ez más volt, nemcsak a táj miatt, hanem az ott élő emberek miatt is. Ide nem illettek volna faházak, de még francia vagy angol jellegű vidéki kastélyok sem. Chester megye régi-amerikai volt, gazdag Árkádia, amelynek lakói, a hajdani göcsörtös földművelők utódai, továbbra is a mezőgazdaságból éltek, érintetlenül a két világháború fizikai és érzelmi megrázkódtatásaitól, bár a motorizáció őket sem kerülte el, s a televízió is egyre jobban beférkőzött a tudatukba. Végül úgy alakult, hogy első feleségemmel Chester megyében teremtettünk magunknak otthont, hosszú évek munkájával átalakítva egy régi, romos iskolaépületet, s megtisztítva körülötte a vadont - mert ez a gizgazos, tövises, bokros, bozótos szubtrópusi növényzet igenis vadon -; így lett a ház, a kert és a veteményes mely utóbbihoz az elkövetkező harminc év során apránként hozzáadogattam -, az otthon, ahol felneveltük két gyermekünket, ahol írtam tizenkét könyvet, ahonnan utolsó útjára kísértem fiatalon meghalt első feleségemet, s ahol összeházasodtunk második feleségemmel, aki elég fiatal ahhoz, hogy nevetésével nap mint nap jókedvre derítsen. * A második világháború hamujából és salakjából kilábalva jó érzés volt tehát egy olyan helyen találnom magam, ahol a korábbi idők kellemetességeiből még sok minden megmaradt. De ennek az amerikai elmaradottságnak voltak zavaró elemei is.

Az egyik, hogy az Újvilág újdonságai valahogy nagyon hamar elöregednek. Ez részben persze nem amerikai jellegzetesség: egy modern épület vagy egy műanyag szék nem tud szépen korosodni; amint kicsit bepiszkolódik vagy megkarcolódik, mindjárt kivénhedtnek látszik. De Amerikában a haladás kultusza tovább gyorsítja ezt az idő előtti öregedést, az amerikaiak ugyanis hajlamosak mindig azt követni, ami éppen időszerűnek és uralkodónak számít, miáltal sok amerikai hely és dolog - sőt, anélkül hogy tudnák, maguk az emberek is gyakran önmaguk karikatúrájává válnak. Amikor az Egyesült Államokba érkeztem, elég jól beszéltem angolul és Amerikáról is tudtam valamit, ezért nem éreztem magam teljesen idegennek: ha mást nem is, legalább New Yorkot ismertem az amerikai filmekből és magazinokból. De New York szakasztott olyan volt, amilyennek elképzeltem: Rockefeller Center, Fifth Avenue, Wall Street, a Waldorf-Astoria, stb. - sajnos egyik sem tartogatott számomra meglepetést. Pontosan úgy néztek ki, ahogy ki kellett nézniük; megfeszültek az igyekezettől, hogy a tőlük elvárt benyomást keltsék, sőt túltegyenek rajta, ami a karikatúra lényege. Amerikai életem első tíz hónapját New Yorkban töltöttem; szilveszter este elmentem a Times Square-re, amelyet szintén láttam már filmekben, magazinokban, és újságokban is olvastam róla. Ott is mintha ez az előzetes kép kelt volna életre, beleértve a zajongó tömeget is: az emberek konok elszántsággal dajdajoztak, elvégre a Nagy Fehér Éjszakán a Nagy Fehér Úton harsány vidámságnak kell lennie. Később is megfigyelhettem ezt a tendenciát, hogy bizonyos helyek és emberek önmaguk eltúlzott másává válnak, nemcsak a New York-i Times Square-en, hanem másutt is; ez a sors Nantucketet ugyanúgy utoléri, mint Las Vegast. Nemcsak a híres-nevezetes New York-i taxisofőrök szófordulataiban értem tetten, hanem kevésbé híres-nevezetes üzletemberek és professzorok körében is, amikor hiányoztak azok az apró, de lényegi különbségek a várt és a váratlan, az imázs és a valóság, a nyilvános és a privát arc között. Philadelphia más volt: a furcsa kis utcák, a város esti elcsendesedése, az egésznek a szerénysége, egyszerűsége, igénytelensége. És mások voltak az emberek is, mert a philadelphiaiak visszahúzódó, bensőséges életet élnek; márpedig aki nem foglalkozik túlságosan sokat a külsejével, s nem akar valamiféle imázst sugallni, az nem válik önmaga karikatúrájává. Van egy tekintélyes philadelphiai intézmény, amelynek jelmondata így szól: Esse quam videri, azaz: Nem látszani - lenni. (Bár ezt nem mindig váltja be.) Igazában nem is a régi Philadelphia és a modern New York közötti különbség számított, hanem az öregedés folyamatában mutatkozó különbség, és az a meglepő és zavaró benyomás, hogy New Yorkban annyi minden réginek látszott. New York nagy része régi volt; de ez nem a régi New York volt. A fülsiketítően dübörgő New York-i földalatti alakjai és hangjai, s nem Piranesit, hanem Kafkát idéző katakombái; sok iroda- és gyárépület acélkeretes ablaksorai, amelyekről Theodore Roosevelt gabonarendként sorakozó fogai jutottak az ember eszébe; a süvöltő New York-i sugárutak légköre - mindez mintha nem 1946-ban lett volna, hanem 1910-ben, vagy legfeljebb 1920-ban... Különös dolgok ragadtak meg az emlékezetemben: például egy látogatás az Ötödik sugárút egyik irodaházában, a konfekcióipari negyed peremén, ahol egyik zsidó barátom dolgozott. Irodája előtt, a folyosón egyszer csak nyílt a szemközti ajtó, s valaki egy fekete kaftános, hosszú fekete szakállas és pajeszos, rabbinusi alakkal beszélt szaporán. Barátom azt mondta, ezek a hivatalbeli szomszédai hálóruhát és fehérneműt gyártanak. Amikor becsukták az ajtót, láttam rajta a cég nevét, modern, aranyozott nagybetűkkel kiírva: FILMSZTÁR. Azt gondoltam (vagyis most azt hiszem, akkor azt gondoltam), hogy ez a szó összeköti ezt a középkori rabbinusi alakot a modern Amerikával úgy általában; szilárd hidat képez a New York-i ruhagyártók és a hollywoodi álomgyártók között. Ugyanakkor a negyvenes éveket a húszas évek

eszményeihez hangolja; és ezek a kapcsolatok, ha felületesek is, ettől még nem kevésbé valóságosak. Az amerikaiak - meglepetésemre - idősebbnek tűntek, mint amilyennek képzeltem őket. Ez különösen az 1940-es évek vége felé volt így, amikor a férfiak nyáron is alsóinget és kalapot viseltek, a nők az európainál hosszabb szoknyában jártak, néhány idősebb amerikai lábán még cúgos cipőt lehetett látni, és bizonyos arcok - vakítóan fehér protézist és fémkeretes szemüveget viselő gyógyszerészeké, éltes pincérnőké, sima modorú igehirdetőké, sőt olykor fiatal, mosolygós lányoké is - természetellenesen vénnek tűntek. Az amerikai asszonyokon jobban meglátszott a kor, mint a velük egyidős európaiakon. Ennek semmi köze nem volt a kozmetikumaikhoz vagy akár a fizikai körülményeikhez; inkább a belső életükkel függhetett össze. A huszadik századnak kevés dolgot lehet a javára írni, de az egyik, hogy - legalábbis a nyugati világban - a nők tíz-tizenöt évvel tovább maradnak szexuálisan vonzók. A történelem során első ízben olyan világban élünk, amelyben egy ötvenes éveiben járó asszony kívánatos lehet (és nemcsak a magamfajta hatvanöt éves férfi szemével nézve). Mégis azt láttam, hogy sok csinos, hamvas bőrű amerikai lányból harmincéves kora előtt hirtelen középkorú háziasszony lett, valószínűleg nem a túlzott fizikai igénybevétel miatt, hanem mert fiatalos, nagyratörő vágyaik egyszer csak szertefoszlottak. A huszadik században még inkább igaz, mint korábban, hogy az ember arcára van írva az élete és ezt ránctalanítással vagy kozmetikumokkal sem lehet befolyásolni. Ismét eljutottunk tehát az eszmék világához, ahhoz, hogy ami történik, óhatatlanul összekeveredik azzal, amit az emberek történni vélnek - vagy, tágabb értelemben, hogy a szellem óhatatlanul behatol az anyagba. Az 1940-es években bizonyos amerikai dolgok és emberek azért látszottak öregnek, mert elöregedett eszméket képviseltek; és ha ez az öregedés természetellenesen gyors volt, hát azért, mert az eszmék nemcsak elöregedtek, hanem szilárdságukat veszítve szétmállottak. Ugyanez állt az újságok stílusára: a vezércikkek prózai moralizálására, a Broadway-kolumnisták közönséges szószátyárkodására, amit a New York-i sugárutak népének zaklatott ritmusú beszéd- és gondolkodásmódja egyszerre utánzott és ihletett. Amikor néha beleolvastam a New York Post-ba, úgy éreztem, mintha anyag és gondolat valamiféle kémiai úton olcsósított és vulgarizált kivonatát kaptam volna, s a lapokat forgatva szinte megcsapott az égett zsírszag, ami a hamburgersütők lemezpultjai mögül árad az utcára. A sülő hamburger és a földalatti átjáróiban árult olcsó kandiszcukor émelyítő szaga máig kísér - ezekhez társul a „Peg O’My Heart” zenéje is, az 1947-es év egyik legnépszerűbb slágere, nyúlós hangmassza, amit tangóharmonika vonszol valami érzelgős pokolra. Az érzelmesség, írta Oscar Wilde, a cinizmus munkaszüneti napja. Walter Winchell prózájában minden egyes kifejezés ilyen szünnap volt. 1946-ban az amerikai felső osztály még döntően angol-szász vagy angol-kelta volt. De New York a legkevésbé sem hasonlított Londonhoz. Protestáns patríciusai jószerével eltűntek. A Plaza leggazdagabb lakói dél-amerikaiak voltak; a Waldorf leggazdagabb vendégei kerek képükkel úgy festettek, mint megannyi Herbert Hoover; a város bölcsének szerepét Bernard Baruch játszotta, egy multimilliomos, akinek eszméi Woodrow Wilson idejében aratták legfényesebb sikerüket, s akiben mintha a Woolworth és a Flatiron épületek öltöttek volna emberi testet. New York valóban kozmopolita város volt, fényűző utcákkal, pompás magán- és bérpalotákkal a Beekman Place-en, a Sutton Place-en és a Gramercy Parkban; de a régi, protestáns New York ütőerei elmeszesedtek, és ütőereken nem utcákat értek, hanem a gondolatok lüktetését az emberi agyakban. New Yorkban volt kozmopolita élet, de a kozmopolita New York képzete a filmekből származott. A középnyugatiaknak egy

New York-i látogatás ugyanolyan volt, mint egy hollywoodi. Kész elképzeléssel rendelkeztek erről az előkelő keleti nagyvárosról, így kászálódtak ki családostul hatalmas kocsijukból, s bár kieresztették a hangjukat, mintha otthon volnának, látszott rajtuk, hogy feszengenek, azonnal rábízták magukat a Statler vagy a Taft mindentudó, egyenruhás portásaira, fizikailag ott voltak ugyan, de valójában fényévnyi távolság választotta el őket a New York-i arisztokrácia világától, a kávéházak és mulatóhelyek törzsközönségétől, melynek legsikeresebb vezetői akkoriban a fehéroroszok voltak. De New Yorkon kívül is, szerte az óriási Egyesült Államokban, egy idejétmúlt ideológia uralkodott, nevezetesen a természettudományos (következésképpen végzetszerű) haladásba vetett feltétlen hit, amelyet 1945-ben és még egy ideig minden amerikai osztott. Keresztények és ateisták, republikánusok és demokraták, politikai liberálisok és politikai konzervatívok egyaránt hittek benne, ki-ki a maga módján. Ezzel a hittel nem az volt a baj, hogy magában hordozta az optimizmust (elvégre még a hiszékenység is jobb a bizalmatlanságnál, az optimizmus pedig jobb a cinizmusnál), hanem hogy elavult volt, a múlt század örökségének, a mechanikus utilitarizmusnak, Bentham, Spencer vagy Buckle rozsdás vasfilozófiájának újra- és újrafogalmazása. Az amerikaiak, köztük azok is, akik elvetették a teremtés darwini változatát, tömény darwinisták voltak, nem is annyira azért, mert hittek a természetes kiválasztódásban, hanem mert az amerikai történelem elején, már jóval Darwin előtt, a puritánokból elpárolgott az eredendő bűn tudata, amit az evolúcióba, a haladásba és a tudományba vetett hit váltott fel. A híres tézis, amit amerikai történészek, például Richard Hofstadter professzor hangoztattak, miszerint nagyjából egy fél évszázadon át a szociáldarwinizmus domináns és kártékony amerikai ideológia volt, nem állja meg a helyét. Az amerikai vezéreszme nem a természetes kiválasztódás volt (ebben a németek hittek, nem az amerikaiak), hanem a mechanikus és elkerülhetetlen evolúció, az örökös fejlődés, illetve haladás. Európában, de még Angliában is ez a hit az első világháború idejére már szertefoszlott, nem is annyira az első poszttudományos gondolkodók, Dilthey, Bergson, Ortega fellépése következtében (az ő kartársuk volt Amerikában William James), hanem egy nemzedék élettapasztalatai miatt. Az amerikaiak, csodálatos szerencsével, ezeket a tapasztalatokat megúszták; de ez a szerencse egyben azt is jelentette, hogy nem kellett újragondolniuk a feltartóztathatatlan haladás eszméjét. Hittek a történelem gyorsulásában, de emiatt a gondolkodásuk éppenséggel lassult. Még Henry Adams is, aki bizonyos tekintetben a tizennyolcadik század szellemi örökösének vallotta magát, arra a következtetésre jutott, hogy a történelem, akár egy dinamikus gépezet, egyre nagyobb sebességgel rohan a katasztrófa felé. Összekeverte a kommunikáció sebességét a gondolat áramlásának sebességével: az előbbi igen gyors lett, az utóbbi igen lassú. Néhány elszigetelt, komoly gondolkodót leszámítva 24 az amerikaiak, idesorolva a zsémbeskedő liberális 24

Ők jobbára értelmiségi katolikusok voltak, akik akkoriban a Commonweal című folyóiratba vagy a Catholic Worker (Katolikus Munkás) mozgalomban részt vevő, komolyan elkötelezett katolikusoknak írtak. A Commonweal 1945. augusztus 3-i vezércikke, amely alig néhány nappal az előtt jutott el az olvasókhoz, hogy Hirosimára ledobták az atombombát: „Amikor arra törekszünk, hogy a régi nacionalizmust egy új internacionalizmussal váltsuk fel, olyan ház küszöbén állunk, amely nem sokban különbözik attól, amit az európaiak a fejük fölül lerombolni láttak. Olyasmin akarunk keresztülmenni, amin egyszer már keresztülmentünk. Ragyogó gépesített civilizációnk materializmusa ugyan ultramodern, de mindenünk, ami nem materiális - reményünk, eszményünk, álmunk és törekvésünk, politikai gondolkodásunk és érzésünk - a múltból való. [...] Még a modern tudomány szemszögéből nézve is, az amerikai mítosz - amely végtelen emberi tökéletességet és határtalan anyagi fejlődést tételez - ódivatú. Nyugat-Európa gondolkodói és vallásos írói, akiknek politikai orientációit a legtöbb amerikai liberális és progresszív gondolkodású ember visszahúzónak tekinti, valójában sokkal előrehaladottabbak, mint Amerika írói és újságírói. Ők ugyanis

értelmiségieket és a méla tudósokat is, 1945-ben ugyanúgy hittek az egyre gyorsuló, korlátlan és végtelen lehetőségekkel rendelkező világban, mint 1915-ben. A tudományt és a haladást senki nem merte - senkinek eszébe sem jutott - megkérdőjelezni. A kétségbevonhatatlan premissza nem az apostoli hitvallás szavaival, hanem „a tudomány szerint...” szavakkal kezdődött. Amikor katolikus tanítványaimnak azt mondtam, vajon nem mindegy, hogy a Nap kering a Föld körül vagy a Föld a Nap körül?, a csodálkozástól leesett az álluk; s amikor úgy folytattam, hogy én nem hiszek el mindent, amit a tudomány állít, döbbenten és értetlenül meredtek rám. Az a határozott érzésem támadt, hogy ha azt mondtam volna, igazában nem hiszek Istenben, akkor is megdöbbennek, de legalább értik, mit mondok: végtére is mit várhatnának egy európaitól, még ha katolikus is. Ebben nem volt különbség New York és Philadelphia között; mi több, Philadelphiában azért élt ilyen sokáig a tudományba vetett hit, mert a philadelphiaiak gondolkodása alapvetően tizenkilencedik századi sablonokhoz igazodott.25 1945-ben az Egyesült Államok és a Szovjetunió győzelme feltámasztotta a materializmus presztízsét. A maga módján mindkét nagyhatalom a gazdasági determinizmus filozófiáját képviselte. Szerte a világon emberek ehhez igazodtak. Az Egyesült Államokban a politikai gondolkodást, népszerű és tudományos szinten egyaránt, a progresszív világkép uralta. A háború előtt és alatt az amerikaiak Hitlert és a Harmadik Német Birodalmat helytelenül - az elmaradottság és a reakció szélsőséges képviselőinek tartották. 1945 után, ahogy kezdett kristályosodni a hidegháború Oroszországgal, úgy látták, hogy a kialakuló világméretű küzdelem nem két imperialista állam között, hanem két gazdasági eszmerendszer, a kommunizmus és a kapitalizmus között folyik, jóllehet Sztálinnak semmi köze nem volt Marxhoz, viszont nagyon is sok köze volt Rettegett Ivánhoz, az Egyesült Államok pedig gyorsan távolodott a hagyományos kapitalizmustól. Erről a tendenciáról korai tapasztalatot szereztem 1950-ben, még a hitelkártya korszaka előtt. Miután édesanyám Bécsben meghalt, Amerikába akartam hozatni néhány régi családi bútordarabot Bécsből, amelyek csodálatos módon átvészelték a háborút és javaink likvidálását. A szállítási költség tetemes volt. Személyi kölcsönt kértem attól a banktól, amelynél folyószámlám és szerény takarékbetétem volt. Minthogy polgári világban nevelkedtem, ahol az adósság szégyennek számított, a tisztviselő kérdésére, hogy van-e valamilyen tartozásom, önérzetesen feleltem: „Nincs”. „Hát, akkor sajnos nem tudunk önnek személyi kölcsönt nyújtani. Nincs hitelminősítése.” Ekkor találkoztam először a szocialista és bürokratikus velejével annak, ami a mai napig kapitalizmus néven fut Amerikában, ahol is a jórészt elvont hitelképesség többet számít, mint hogy az embernek van-e valamilyen vagyoni fedezete vagy megtakarítása. észrevették, hogy a tudomány szondái a lefelé néző mikroszkópok, illetve a kozmoszba tekintő távcsövek révén már elérték a padlót és a mennyezetet: az emberi szabadságnak határai vannak, amelyeket nem a vallás, hanem maga az emberi természet kényszerít ránk.” 25 Naplómból, 1983. január: Ebéd a Philadelphia Klubban D.-vel és barátjával, G.-vel, egy régi vágású philadelphiai úriemberrel. Nagyon kellemes és teljesen céltalan az egész. Eleinte élvezem ezt a tempóbeli kontrasztot New Yorkkal, ahonnan tegnap jöttem vissza; itt minden lassú, kicsit tétova és kényelmes. (De a konyha már nem olyan jó, mint régebben.) Beszélgetésünk civilizált és kielégítően reakciós. De végül csak előbújik az elkerülhetetlen philadelphiai intellektuális hajlam: G. túlságosan hosszan beszél az »ásatásokról«, arról, hogy újabb asszír agyagtáblákat találtak, vagyis inkább a radiokarbon-kormeghatározásról, ami szerinte fordulatot hoz Daniel könyvének datálásában. Ez a fajta tisztelet a tudományos tények iránt, hogy valakit a Biblia radiokarbon-kormeghatározása foglalkoztasson, hogy valakinek az elméjében olyan légkör uralkodjon, mint a Pennsylvaniai Egyetem múzeumában, nos, ez hozzátartozik Philadelphia franklini szelleméhez: ezek az emberek, legalábbis gondolkodásuk egy bizonyos szintjén nem tudnak szabadulni a haladásba vetett hitüktől, jóllehet mindennapi életük és emberi tapasztalataik annyira mást mutatnak.”

(Hozzá kell tennem, hogy végül kaptam kölcsönt: egyik idősebb barátom, tősgyökeres philadelphiai, beszélt a barátjával, aki a bank egyik igazgatója volt. De ez persze Philadelphiában történt.) * Az amerikai burzsoázia diszkrét bájának felfedezése magányos éveim során sok mindenért kárpótolt. A burzsoázia persze európai kifejezés, amit borzasztóan kiforgattak, az Óvilágban és az Újvilágban egyaránt. Eredeti francia alakjában - bourgeoisie - a legtöbben nem is tudják helyesen leírni. Értelmiségiek rendre téves jelentést tulajdonítanak neki. (Edmund Wilson: „Az író, aki elemi erővel éreztette velem, hogy a burzsoá társadalmat legfőbb ideje eltemetni... Proust volt” - ami nemcsak a jelző teljes félreértéséről árulkodik, hanem Wilson intellektuális szemellenzőjéről is.) Mindenesetre a burzsoázia más, mint az arisztokrácia, és más, mint a középosztály. Mi Európában annyit tudtunk, hogy Amerikában van egy milliomosokból álló felsőosztály, afféle pénzügyi és társadalmi „arisztokrácia”; van a munkásosztály, amely elképesztően magas színvonalon él; és a kettő között van az erős és elképesztően nagy létszámú középosztály. De ennek az amerikai középosztálynak a tagozódásáról, különböző csoportjairól, hajlamaikról és törekvéseikről szinte semmit sem tudtam. Azt viszont már Európában is láttam, hogy a modern társadalomban a legnagyobb különbség talán a középosztály felső és alsó rétegei között van, nem pedig a felső és a közép, illetve a közép és az alsóbb osztályok között. Ez a különbség nem jövedelem vagy hivatás, sőt még csak nem is társadalmi elismertség dolga, hanem inkább törekvéseké: nem anyagi, hanem kulturális természetű, vagyis bizonyos civilizációs és politikai preferenciákkal függ össze (mint említettem, a második világháború idején a felső középosztálybeliek általában angolbarátok voltak, míg az alsó középosztálybeliek gyakran németbarátok). Azok a dúsgazdag amerikaiak, akikkel első néhány itt töltött évemben találkoztam nem sokan voltak, de azért reprezentatív mintának tekinthetők -, nemigen cáfoltak rá előzetes elképzeléseimre. Nagyjából megfeleltek az amerikai milliomosról alkotott európai képnek. Az újgazdag és a régi vagyonnal rendelkező családok között nyilvánvaló és szembetűnő különbség mutatkozott; s azzal sem mondok újat, hogy az összehasonlításból a régi családok kerültek ki kedvezőbben. Az amerikai pénzarisztokratákkal az volt a baj, hogy életmódjukban és preferenciáikban szemernyit sem tértek el a sablontól. Európa megmaradt arisztokratáival ellentétben köztük nemigen akadtak különcök. Ha egy-egy csodabogár mégis megpróbált egyénieskedni, rendszerint nem volt hozzá elég képzelőereje. Ezek az emberek egyszerűen (vagy talán bonyolultan) valami másodkézből való büszkeséget éreztek, amiért sikerült olyan másfajta eszmékre szert tenniük, amelyek liberálisabbak vagy haladóbbak vagy érdekesebbek az átlagember vagy a többi gazdagok eszméinél. De így átvett eszmék hordozóiként legjobb esetben újdonságok jól nevelt apostolai lehettek. Ami az amerikai munkásosztályt illeti - ez az osztály negyven éve sokkal jobban körvonalazható volt, mint ma -, megint csak volt valami alapom ahhoz, hogy megértsem őket, mert egy kis katolikus college-ban tanítva olykor kapcsolatba kerültem velük. Örömmel láttam, milyen jóindulatúak, hogy tisztelik a tudást, mennyire fontos nekik a család és a vallás - mindebben igencsak eltértek európai megfelelőiktől. Vágyaik és törekvéseik viszont – számomra meglepő módon - rendkívül szűkre szabottak voltak, s nem csak kulturális téren. Elismerésre vágytak, de csupán saját etnikai vagy társadalmi csoportjuk, illetve szomszédságuk körében. Ez sok mindenben megmutatkozott: abban, ahogy ünnepeltek, ahogy laktak, ahogy vakációztak, ahogy szórakoztak, ahogy viselkedtek. Belőlük is hiányzott tehát a képzelőerő, ami egy munkásember esetében nyilván megbocsáthatóbb, mint egy

tétlen milliomos családéban. Ennél sajnálatosabb volt a világ realitásaihoz való viszonyuk, amelyet újságírók, filmszínészek, rádiós és később televíziós személyiségek, komikusok formáltak, nemcsak gondolatilag, hanem nyelvileg is. Az amerikai munkásosztály története nem más, mint Marx kategorikus cáfolata. A munkások évek hosszú során át konzervatívabbak és kevésbé liberálisak voltak, mint az amerikai felsőbb osztályok tagjai. Lehet, hogy utálták a gazdagokat, de nem irigyelték őket; nem törekedtek többre, mint hogy osztályukban megbecsülést szerezzenek maguknak. Hitték, vagy legalábbis hinni akarták, hogy az Egyesült Államok az egész világtörténelem legnagyobb vívmánya, s hogy a mindenható Amerika az egyetlen szabad ország a világon, melynek többi része egyáltalán nem érdekelte őket (ez az érdektelenség a bevándorlók gyermekeire és unokáira is jellemző volt). Az értelmiség viszonyulása a munkásosztályhoz hamis volt és tisztességtelen. Azért írok „viszonyulást”, nem pedig kapcsolatot, mert az értelmiségieknek, néhány ritka esetet leszámítva, nemigen volt kapcsolatuk munkásokkal. Azok az értelmiségiek (és sok ilyen volt), akik az alsóbb osztályokból törtek fel, nagyon vigyáztak, nehogy visszacsússzanak. Az értelmiségiek elképzelése a munkásság szocialista radikalizmusáról a harmincas években üres frázis volt, amely még érzékcsalódásnak sem nevezhető (hiszen az érzékcsalódásnak legalább optikai alapja van). Ami többek között az ötvenes években nyugtalanított, az a tudatlanság, félelem és megvetés volt, amiről sok értelmiségi (gyakran tudtán kívül) tanúbizonyságot tett az amerikai munkásosztályról szólva. Philadelphiában és vidékén egyre több olyan emberrel találkoztam, akiknek a társaságában azonnal otthonosan éreztem magam, bár közülük néhányan nem oldódtak fel ugyanilyen könnyedén az én társaságomban. Ők – nevezzük így - az amerikai burzsoáziához tartoztak. Legtöbbjük amerikai, angol vagy angol-kelta ősöktől származó, régi amerikai volt. Mondom, kezdettől fogva jól éreztem magam a körükben, részint a nosztalgiám miatt: olyan dolgokra emlékezettek, amelyek szülőhazámban már elpusztultak. Modoruk, ízlésük, viselkedésük - ebben a sorrendben - visszafogott volt és nem tolakodó; házuk szebb és kényelmesebb volt belül, mint kívül; a kérkedés és a törtetés számukra főbenjáró társadalmi bűnnek számított, amitől ösztönösen ódzkodtak; a családi kötelékek lazulása és a generációs problémák ellenére élt bennük a család és a rokonság iránti erős szeretet és kötelességtudat. A bensőségességnek és a magánszférának ez a gondos ápolása üdítően emlékeztetett arra az európai polgári és patríciusi hagyományra, amely, mindent egybevetve, az újkor legnagyszerűbb civilizációját hozta létre a középkort követő ötszáz év során. Ezek a férfiak és nők sok tekintetben angol mintát követtek, idesorolva irodalmi ízlésüket, ösztönös vonzalmukat bizonyos sportok és a szabadban végzett foglalatosságok iránt, társaséletüket és italozási szokásaikat, házuk berendezését és kertjük küllemét. Két alapvető dologban azonban különböztek angol megfelelőiktől. Az angol felső osztálybeliek - különösen az angol arisztokrácia közvetlen közelében mutatott - fölfelé hajbókoló, lefelé fensőbbséges magatartása számukra természettől fogva idegen volt, részben mert Amerikában nem vagy jószerével nem volt ilyen arisztokrácia. Ennél fontosabb, hogy nagylelkűbbek és szívélyesebbek voltak - s amerikai szívélyességüknek volt valami természetes bája-, mint az angolok: az az érzéktelenség és nyerseség, ami az angoloknál gyakran csupán tartózkodásuk védőpáncéljául szolgál, ezek között az amerikaiak között nemigen terjedt el. Kik voltak (és kik ma is) ezek az emberek? A szociológusok által használt „felsőközéposztálybeli”, „alsó-középosztálybeli”, „közép-felsőosztálybeli” kategóriáknak nem sok

értelmük van. Az 1960-as évek ostoba leleménye, a WASP 26 ugyancsak használhatatlan; az 1970-es években elterjedt, még ostobább preppy-vel 27 sem lehet mit kezdeni – habár ezek az iskolák, ugyanúgy, mint Angliában, igenis jobb modort tanult fiúkat (inkább fiúkat, mint lányokat) bocsátottak ki falaik közül. A regényíró éles szeme gyakran megbízhatóbb kalauz, mint a szociológusok vagy akár a társadalomtörténészek zsolozsmázása. De még a regényírók is a felszínnel, a külső megjelenéssel és kifejezéssel voltak elfoglalva, s inkább csak feljegyezték, mintsem felfogták a mögöttük meghúzódó viselkedéseket, szokásokat és hiteket; rámutattak a magatartás és az erkölcs között mutatkozó ellentétekre, de nem vették észre a kettő közötti, lényegi kapcsolatot. Ez vonatkozik az amerikai felső-középosztály vagy alsóbb-felsőosztály (nevezzük bárhogy) viselkedésének krónikásaira is, olyan írókra, mint John O’Hara, vagy éppen John Updike vagy John Cheever, akik ezt a huszadik századi amerikai burzsoáziát kívülről látták, mely körülmény olyan zseniknél, mint Balzac vagy Fontane, mit sem számított; s ha valamelyikük belülre került is, nem vette észre a legfontosabbat: azt, hogy az amerikai burzsoázia a krónikásainál kevésbé kíváncsi, és közömbösebb a társadalmi rang iránt. Ezeknek az egyébiránt nyílt és rendes amerikaiaknak akik között, mondom, azonnal otthonosan éreztem magam - volt az életében, a környezetében, a viselkedésében valami abból a tömény, esszenciális érettségből, amit Amerikában oly nehéz elérni. Akadtak köztük, akik csak nagy sokára kezdték értékelni - vagy legalább felfogni -, hogy miért értékelem őket. Sokan nem is igen értették, miért élvezem a társaságukat, hiszen nem voltam sznob, és a társadalmi szamárlétrán sem igyekeztem feljebb jutni. Nem voltak különösebben intellektuális beállítottságúak, és ezt tudták is magukról, sőt előfordult, hogy emiatt kissé feszélyezve érezték magukat. (De ez is inkább amerikai, mint angol vonás volt bennük.) Én viszont jobban éreztem magam velük, mint akárhány intellektuellel. Ez némi magyarázatra szorul. Ha a forradalom előtti Oroszországban élek, akkor nincs ez a kettősség: ott „intelligens embernek” azt nevezték, akiben volt intellektuális érdeklődés; lehetett diák, tudós, a középosztály vagy a nemesség bármely többé-kevésbé tanult tagja, akárki összességében elenyésző kisebbség. Az intelligentsia (értelmiség) és intellectual (értelmiségi) szavak latin gyökerük ellenére orosz emigránsok közvetítésével jutottak el Angliába és Amerikába: ezek a főnevek, a nyugati világ történelme során talán először, egy olyan osztályt jelöltek, amelynek tagjai nem születés, vagyon vagy akár iskolázottság, hanem véleményazonosság alapján sorolódtak ebbe az osztályba. Magyarországon nevelkedvén, én ezt elfogadhatatlannak találtam. Szüleim, rokonaim (legtöbbjük) és barátaim intelligens emberek voltak; nemcsak szépirodalmat olvastak, hanem itt-ott tudományos és szakkönyveket is; intellektuális ízlésük összhangban volt agyi kapacitásukkal. Voltak ismerőseim és barátaim, akiket ma „értelmiséginek” neveznének: műkedvelő irodalmár, filozófus vagy képzőművész diáktársaim, kritikusok, újságírók, egyetemi tanársegédek, egykét professzor is. Az ő társaságukat ugyanúgy élveztem – nem kevésbé és nem jobban, illetve hol kevésbé, hol jobban -, mint az aranyifjúsághoz tartozó barátaimét. A háború vége felé legjobb barátom egy iparmágnás fia volt, aki agrármérnöknek tanult: a legkülönfélébb dolgok érdekelték - ruhák, lóverseny, étel, ital, nők -, s közben az egyik legolvasottabb ember volt, akit valaha ismertem. Az Egyesült Államok demokráciájában viszont azt kellett tapasztalnom, hogy az értelmiség külön fajtát képez, amely féltve őrzi különállását és 26

A White, Anglo-Saxon, Protestant (fehér bőrű, angolszász származású, protestáns) szavak kezdőbetűiből; amúgy a wasp jelentése: darázs. (A ford.) 27 Aki preparatory school-ba, azaz főiskolára előkészítő, bennlakásos előkelő középiskolába járt vagy ott végzett. (A ford.)

gyanakvóan tekint az összes többi osztályra, köztük az amerikai burzsoáziára, amelyről még kevesebbet tud, mint amaz róla, vagyis szinte semmit. Magyarországon egyetlenegy rokonom volt, akit hivatásos értelmiséginek lehetett nevezni: apám egyik nagybátyja, neves építész professzor; abban az évben halt meg, amikor én születtem. Apám nagyon tehetséges volt, lehetett volna belőle orvosprofesszor, de őt valamilyen rejtélyes okból nem vonzotta ez a pálya, bár olykor komoly cikkeket írt orvosi szaklapokba. Otthon több ezer kötetes könyvtára volt. Talán ez a családi háttér is közrejátszott abban, hogy világéletemben rossz néven vettem, ha értelmiséginek neveztek. Talán kicsit hamiskásan, és talán főleg az Egyesült Államokban, inkább azt mondtam, hogy tanár és író vagyok. Ismeretségem, majd barátságom az amerikai burzsoázia férfi és nőtagjaival vigaszt jelentett számomra a gyakran rám törő magányban. Ezek a férfiak és nők de elsősorban a férfiak -, mint említettem, nem voltak különösebben intellektuálisak. Mégis ismerték annyira az embereket és a világot, olvastak annyit és utazgattak annyit, hogy megbízható ítéletük és ízlésük legyen, miáltal a velük való együttlét és beszélgetés számomra szinte mindig élvezetes és érdekes volt. Igen, gyakran vágytam olyan emberek társaságára, akikkel részletesebben és olykor mélyebben is beszélgethetnék intellektuális kérdésekről. Néha kajánul azt mondtam, hogy ebben az országban két baráti köröm van, az egyikbe a jó eszűek tartoznak, a másikba a jó ízlésűek, s csak az a baj, hogy a jó ízlésű barátaimnak nincs eszük, a jó eszűeknek pedig nincs ízlésük. Ez persze szellemeskedő túlzás volt, hiszen jó ízlésű barátaim közül soknak vágott az esze, és olyan jó eszű barátokat is találtam, akik nemcsak jó ízlésükkel, hanem jóságos és emberséges viselkedésükkel is kitűntek. Megvolt bennük, Goethe szavaival szólva, a szív udvariassága, s végül is ez az, amit a legjobban becsültem s becsülök ma is ebben az amerikai burzsoáziában itt Philadelphia környékén, ahol megtelepedtem. Például - s ezt sosem felejtem el – első feleségem haldoklása idején tanúsított magatartásuk olyan szívjóságot tükrözött (amin azt értem, hogy olyan szívjóság ragyogott benne), amely túlment a jó modortól elvárt legigényesebb követelményeken is. Rajtuk kívül csak egy-két közeli intellektuális barátom részéről tapasztaltam ilyen fokú törődést és odaadást; és ez is amerikai volt, nem angol. Egyszóval úgy találtam, hogy intellektuális érdeklődésük hiányosságai ellenére ezek az emberek képviselik a nyugati civilizáció legjavát az Egyesült Államokban. Sok szempontból, s talán a legfontosabbakból, ők voltak, nem pedig az értelmiségiek, a Kulturtäger, a kultúra hordozói. Végül eljutottam velük odáig (ehhez persze évek kellettek), hogy félszavakból is értettük egymást, azoknak a kimondatlan vagy éppen csak finoman jelzett közös reakcióknak és ítéleteknek köszönhetően, amelyek az azonos preferenciákkal (inkább preferenciákkal, mint érdeklődéssel) rendelkező embereknél oly nagymértékben hozzájárulnak a kölcsönös megértéshez - holott az én hátterem, legalábbis ami a nemzeti hovatartozást (következésképpen a szóhasználatot) illeti, nagyon különbözött az övéktől. Nagy hatást tett rám az évek során ezeknek az embereknek az amerikai hazafisága. Szükség esetén önként és áldozatkészen szolgálták hazájukat - ilyet én a szupernacionalista Magyarországon ritkán láttam -, s ez nemcsak abból látszott, amit a második világháború idején tettek, hanem másból is. Valószínűleg ez a réteg volt a leghazafiasabb mind közül (nem úgy, mint a Köztársaság fennállásának első kilencven évében). Sokukat éppen a hazafiság fordította szembe a vietnami háborúval, más, mélyebb értelemben, mint a gyermekeiket, mivel őket nem béklyózták radikális ideológiák vagy a katonai szolgálat megtagadásának ilyen-olyan indokai. Duff Cooper írta, hogy mindig a bősz nacionalista az első, aki árulónak bélyegzi honfitársait, ami megfordítva azt jelenti, hogy gyakran éppen az

az igazi hazafi, aki bírálja, mert bántják, s nem hagyhatja szó nélkül - a kormány vagy a nép hibáit. Voltak persze fogyatékosságaik is, elsősorban az intellektuális érdeklődés hiánya, ami gyakran az emiatt érzett feszélyezettséggel párosult. Tulajdonképpen a hagyományaikat sem igazán ápolták, inkább csak megszokásból ragaszkodtak hozzájuk; s bár igaz, hogy a magatartás nagyban összefügg az erkölccsel, néha - főleg ennek az osztálynak a fiatalabb tagjainál - valami amerikai-indián vadság is felszínre tört.28 S nemcsak hogy lebecsülték intellektuális képességeiket, hanem ebből fakadóan vonakodtak bővíteni érdeklődési és baráti körüket, és - ami még fontosabb - alkalmilag sem voltak képesek túllépni bevett gondolkodásmódjuk korlátain. De hát hogyan lehetett volna elvárni, hogy ezek az emberek, még ha számos eredendő erénnyel rendelkeztek is, teljesen immunisak legyenek a civilizáció hanyatlásával szemben? Amit Burckhardt írt 1866-ban Bázel patríciusairól (mely városban ő, aki nálam szerencsésebb volt, őseinek népe között talált otthonra, miután Németországban visszautasította a felkínált katedrát), az amerikai burzsoáziára is ráillett: hogy nagy veszély fenyeget, „főleg azért, mert mindenütt jóindulatú, liberális emberek vannak, akik nem tudják, hol a határ helyes és helytelen között, és hogy ott kötelességünk ellenállni és védekezni”. * Az 1947-es esztendő mérföldkő volt az amerikai történelemben, és az én életemben is. Néha tervezgettem, hogy könyvet írok róla, amely, ha megtalálnám a tökéletes formáját, újfajta történetírás lenne, s két alaptémát ötvözne: az egyik az amerikai világképben bekövetkezett lassú fordulat, amely abban az esztendőben kristályosodott ki, a másik pedig egy olyanfajta gondolkodás megjelenése, melyet a későbbiekben bizonyos emberek magukévá tettek - összhangban Dosztojevszkij-, Freud- és ideológiaellenes meggyőződésemmel, miszerint az, hogy mit tesz egy eszme az emberekkel, kevésbé valóságos és kevésbé érdekes, mint az, hogy mihez kezdenek az emberek egy eszmével. No de ki legyen a könyv elbeszélője? A legjobb, amivel elő tudtam volna állni, egy melankolikus, töprengő száműzött volt (nem én: egy képzeletbeli, idősebb valaki), elég tájékozott ahhoz, hogy a maga szempontjából megértse az amerikaiakat; de szükségképpen mindentudó szerepe miatt testetlen és irritáló lett volna. Én nem tudok cselekményt, bármilyen cselekményt kitalálni; azért vagyok történész, mert számomra érdekesebb, ami történt, mint ami történhetett volna: az előbbiben benne van az utóbbi is, és a kettő elválaszthatatlan egymástól. Washingtont és New Yorkot írtam volna le annak az évnek a forró tavaszán és

28

1949-ben részt vettem egy New Orleans közelében lévő vidéki birtokon tartott első bálon (ahol szükség volt facér fiatalemberekre). Meghívóm jóvoltából többedmagammal magánrepülőgéppel érkeztem. A ház gazdag berendezése és légköre hatott rám. Számomra, a második világháborúból és a kommunizmusból éppen csak kikerült ember számára mindez csupán új változata volt annak a londoni első bálnak 1923 nyarán, amit Waugh ír le az Utolsó látogatás-ban (a könyvet épp akkoriban olvastam): „...a Mayfair és Belgravia széles terein számtalan tekintélyes ház... fényárban úszott, vendégektől hemzsegett... A sivár hazájukból Londonba, állásukba visszatérő idegenek azt írták haza, hogy itt bepillanthattak most abba a világba, melyről már azt hitték, örökre elsüllyedt a háború iszapjában, s a drótakadályok közt...” [Ottlik Géza fordítása.] Az amerikai nagypolgári korszak tánczenéje szólt, olyan örökzöldek, mint a „Mountain Greenery”, a „One More Time”, a „Dancing on the Ceiling”. Éjszaka, amikor már mindenki jócskán elázott, és a látóhatáron feltünedeztek az unalom sötét fellegei, a zenekar dixielandre váltott; és a csinos, illedelmes első bálozó lánykák lerúgták a cipőjüket, mezítláb ropták a táncot és riszálták magukat, miközben a fiúk körbeállták és tapssal buzdították őket.

nyarán, amikor intézményessé vált az amerikai antikommunizmus, és amikor, úgyszólván néhány hónap alatt, Washington lett a világpolitika fővárosa. Történészek, politológusok, újságírók, memoárírók tollából sok könyv született 1947ről, s ezek többé-kevésbé kielégítőek; dokumentumok alapján vizsgálják a hidegháború eredetét, politikai kontextusukban elemzik a Truman-doktrínát, a Marshall-tervet, a féken tartás politikáját, az Észak-Atlanti Szövetséget. (Dean Acheson emlékiratainak azt a címet adta: Present at the Creation [Jelen voltam a teremtésnél]; holott, ahogy egyszer másutt már írtam, nem a teremtésnél volt jelen, hanem a csomagolásnál.) Ezekből a könyvekből mégis hiányoznak bizonyos alapvető dolgok. Az egyik az a furcsa lelki jelenség, amely megint csak a nemzeti habitussá vált kettős tudat következménye: a kormány és a külpolitika-csinálók, sőt az amerikai nép tömegei is nagy megkönnyebbüléssel fogadták, hogy sikerült megtalálniuk a célravezető ideológiát, de nem ismerték be, hogy ez azt is jelenti, hajlandók osztozni Európán az oroszokkal. Két év leforgása alatt, 1945-től 1947-ig sokan (nagyon is közéjük sorolva Achesont) eljutottak odáig, hogy a legfőbb szövetségesüknek számító Oroszországot immár az Egyesült Államok első számú ellenségének tartsák. Európa megosztottsága helyett kényelmesebb volt a kommunizmus veszélyeivel foglalkozniuk. Az ideológiai, nem pedig földrajzi alapon való gondolkodás megfelelt az amerikai hajlamoknak. Leszögezték, hogy miután az oroszok kommunista kormányokat juttattak hatalomra Kelet-Európában, a kommunizmus gyorsan nyomul előre, ezért Nyugat- és Dél-Európában és a világ más részein lépéseket kell tenni a megfékezésére, valamint hogy az Egyesült Államok és (új kifejezéssel szólva) a „Szabad Világ” számára a kommunizmus jelenti a legnagyobb veszélyt. (Acheson 1947-ben a még ingadozó kongresszusi képviselőket és szenátorokat nagy túlzásokkal igyekezett meggyőzni erről.) Pedig a kommunizmus Kelet-Európában elsősorban - a legtöbb országban kizárólag – az orosz megszállás miatt jutott hatalomra, nem pedig forradalmak útján, vagy mert a kommunizmusnak nagy vonzóereje lett volna a tömegek szemében. Voltak, akik megértették, hogy Sztálin nem olyan, mint Hitler, hogy a kommunizmus más, mint a nácizmus, hogy a Szovjetunió különbözik a Harmadik Német Birodalomtól, hogy az oroszok nem olyanok, mint a németek; de őket is kötötte az a sok amerikaira jellemző tendencia, hogy a kommunizmusban lássák az egyedüli gonoszt, megtestesítőjét mindannak, ami szemben áll az amerikai eszményekkel. A féken tartás politikája tehát - szöges ellentétben George Kennannek, a híres „féken tartási” tanulmány szerzőjének szándékával Európa kettéosztásának természetellenes rögzüléséhez és a vasfüggöny megszilárdulásához vezetett, nem pedig e felosztás későbbi kiigazításához vagy fokozatos felszámolásához. Ez az amerikai politikában amúgy szokásosnak tekinthető kompromisszum megint csak viszonylagos megkönnyebbülést jelentett. Amikor az Egyesült Államok kötelezettséget vállalt, hogy megvédi Nyugat-Európát, ezzel tulajdonképpen azt mondta, hogy KeletEurópában viszont nem vállal kötelezettséget - bár ezt a tényt mindenféle retorikai fogásokkal igyekezett leplezni. Az amerikaiak azt hitték, hogy a szovjetek, miután KeletEurópára ráerőszakolták a kommunista rendszert, készek utat törni a kommunizmusnak Nyugat-Európában is, ami nem így volt; Sztálin pedig azt hitte, hogy az amerikaiak, miután megvetették a lábukat Nyugat- és Dél-Európában, készülnek megdönteni az ő kelet-európai uralmát, ami sajnos szintén nem így volt. Azért írom, hogy „sajnos”, mert magyar száműzöttként szerettem volna, ha az amerikaiak tesznek valamit Európa felosztásának kiigazításáért: tudtam, hogy képesek lennének rá, nemcsak mert egyedül ők rendelkeznek atombombával, hanem mert az oroszok tartanak Amerika erejétől és hatalmától; de azt is tudtam, hogy az amerikaiak ebben semmit sem fognak tenni.

Ezzel a véleményemmel eléggé magamra maradtam. A kormány olyan intézkedéseket hozott, amelyekkel megerősítette az amerikai jelenlétet a vasfüggöny nyugati oldalán. Az Egyesült Államokban az embereket a veszélyes kommunista ideológia beszivárgása nyugtalanította, nem pedig az oroszok katonai jelenléte Közép- és Kelet-Európában. Az értelmiségieket hidegen hagyta Közép-Európa sorsa, ám annál nagyobb vehemenciával támadták a kormányt (és a népet), amiért elfordultak a kollektív biztonság, a világkormány, az Egyesült Nemzetek és a Szovjetunióval ápolt barátság fennkölt eszményeitől. A keleteurópai száműzöttekben reményt ébresztett, hogy az amerikai kormány kezdte segíteni őket (legalábbis anyagilag), s hogy végre szovjetellenes álláspontra helyezkedett. A következő húsz évben a kormány, a nép, a száműzöttek és az értelmiségiek fokozatosan megváltoztatták véleményüket - leglassabban az utóbbiak. Az 1960-as években előálltak a „revizionista” tézissel, miszerint húsz éve az Egyesült Államok ugyanúgy felelős volt a hidegháború kialakulásáért, mint Sztálin, mert szükségtelenül provokálta az oroszokat, és kifogásolta jelenlétüket Kelet-Európában - ami nemhogy nem volt igaz, hanem éppen ellentéte volt az igazságnak. Én magam negyven éven át egyfolytában azon a véleményen voltam, hogy Európa valamiféle megosztottsága elkerülhetetlen ugyan, de annak földrajzi határait korrigálni kell. Sohasem gondoltam, hogy az Egyesült Államoknak vállalnia kellene az atomháború kockázatát Magyarország felszabadítása érdekében, vagy hogy az amerikai külpolitikának az egész orosz birodalom szétbomlasztására kellene törekednie. Oroszország hatalmas, és sokáig fennmarad; Iván és Péter építette fel, nem pedig Marx és Lenin; Sztálin és a későbbi vezetők az előbbiek művét folytatják, nem az utóbbiakét; nagy állam, történelmi és földrajzi valóság, nem pedig a nemzetközi osztályharc megtestesítője vagy akár csak központja. Másfelől az, hogy az amerikaiak mindenütt a világon megvessék a lábukat, és válogatás nélkül támogassanak bárkit, aki antikommunistának állítja be magát, nem célszerű és nem reális, sőt egy mélyebb értelemben helytelen. Gondolom, ezt lehetne egy történész reakciós nézetének nevezni. Felszínesen nézve, az amerikai izolacionizmus 1947-ben kimúlt. A helyébe lépő amerikai internacionalizmus azonban nem jelentett radikális változást vagy új kezdetet, ahogy annak idején gondolták, sőt sokan ma is gondolják. Mindössze annyi történt, hogy újra előkerült a wilsoni eszme, amely, sajnos, harminc évvel korábban szellemileg megalapozta az akkori grandiózus, homályos és elvont amerikai internacionalizmust, s amely egyetemes célkitűzése ellenére sem tért el gyökeresen Amerika elszigetelődésének és kivételezettségének hirdetésétől. (A „Tegyük biztonságossá a világot a demokrácia számára” internacionalista gondolatával sok baj van; az egyik, hogy nemigen különbözik az „Ami jó Amerikának, jó a világnak” nacionalista gondolatától.) De az 1947-es és későbbi fejlemények talaján egy újfajta gondolkodás és foglalkozás született: az amerikai internacionalista bürokratáé. Negyedszázad múltán pedig eljött az idő, amikor az Egyesült Államok elnöke külföldi születésű intellektuelekhez, egy Kissingerhez vagy egy Brzezinskihez fordult, hogy ezek magyarázzák meg neki a világot. 1947-ben Amerika külképviselői testülete még régebbi típusú, művelt, amerikai születésű emberekből állt, akik anélkül is tudtak valamit a világról, hogy doktorátust szereztek volna „nemzetközi kapcsolatok”-ból. Volt valami csodálatra méltó abban, ahogy az amerikaiak vállalták Nyugat-Európa támogatását, és más meggyengült, veszélyeztetett országokét is, ahogy betöltötték a nyugati civilizáció vezetőjének szerepét: olyan elánnal és nagyvonalúsággal tették ezt, amilyen talán egyetlen más nemzettől, még a britektől sem telt volna ki. Másfelől Európa amerikanizálása igazában nem hozta közelebb egymáshoz az európaiakat és az amerikaiakat, leszámítva bizonyos

széles körben felmerülő, ám annál felszínesebb jelenségeket, aminthogy Amerika európaizálósa sem igen hatolt mélyebbre az importált sajtválaszték bővülésénél. Ez az új amerikai internacionalizmus néhány zavaró elemet is becsempészett az amerikaiak gondolkodásába. Példának okáért óriási nimbuszuk támadt a titkosügynököknek és mindenféle dörzsölt, cinikus hemingwayi figuráknak. Hemingway meggyőződése - vagyis inkább feltételezése -, hogy egyes amerikaiak nemcsak a legjobb vadászok, a legjobb horgászok, a legjobb repülők, hanem azt is ők tudják legjobban a világon, hogyan kell a legszebb nőket lefektetni, vagy hogyan kell háborút nyerni, részévé vált a népszerű amerikai mitológiának, csak az amerikai hős szerepében a cowboyt a CIA embere váltotta fel. Ennek egyik korai példája a Casablanca, amely az amerikai férfi világismeretét ünnepli. Ebben a hülye filmben Humphrey Bogart, a „Café Américain” férfias tulajdonosa, mindent tud franciákról, németekről, arabokról, feketepiacról, hamis papírokról, rulett-trükkökről, borokról, pezsgőkről és fegyverekről. Tudja, hogyan lehet megvesztegetni az embereket és hogyan kell bánni a gyönyörű nőkkel. A nagy átalakuláson, melynek során az amerikai ártatlanságból a világ dolgaiban való járatosság lett, Hemingway is átment: amikor már eleget horgászott és vadászott Michiganben, felfedezte az Óvilág különféle örömeit, s ettől kezdve gondosan ügyelt rá, hogy olvasóira immár ne az ártatlanságával hasson (melynek bájából a Búcsú a fegyverektől még őriz valamit), hanem a világismeretével: hogyan kell a Ritzben intézkedni, a legjobb borokat rendelni, a leghíresebb matadorokkal vacsorázni. 1947 óta találkozom - itt-ott Európában is, de leginkább New Yorkban vagy bármely divatos amerikai kertvárosban - az újfajta amerikaival, alig egy-két nemzedékkel Henry James után: a Mindentudó Amerikaival, aki közli velem, hogy melyik a legjobb szálloda Davosban, mennyibe kerül a Rolex karóra az amsterdami repülőtér duty free boltjában, s hogy őt milyen jól ismerik, és hogy mindig kap asztalt a Tailleventben. A háború előtt Európában olyan amerikaiakkal találkoztam, akik kőrisfa sílécen csúszkáltak és kis kocka Kodakkal fényképeztek. A Mindentudó Amerikainak szuper Nikon kamerája van, sífelszerelése pedig a világon kapható legdrágább, amerikai Head márka, ami méretes betűkkel rá is van festve. Egyenes vonal vezet a Casablanca Bogartjától (aki a Yale-en végzett) Bill Buckley sikeres kémregényeinek főhőséig, Blackford Oakesig, aki ugyancsak a Yale-re járt, és nagy szakértője a boroknak, régi évjáratú konyakoknak, fiatal nőknek (egy alkalommal a fiatal angol királynővel bújik ágyba), és persze a kommunisták elleni harcnak. Ő a CIA embere. A „titkosügynök” az amerikaiak számára egykor valami enyhén baljóslatút és idegent jelentett, de 1947 után az amerikai titkosügynök vonzó alakként jelent meg a filmvásznon és a könyvekben. Sokatmondó, hogy Bill Buckley, aki pályafutása kezdetén meggyőződéses izolacionista volt, és (ahogy 1949-es God and Man at Yale [Isten és ember a Yale-en] című könyvéből kiolvasható) az egyetemen gyanakvóan szembefordult a Blackford Oakes-félékkel, csakhamar meggyőződéses internacionalista és a CIA embere lett (s nem csak az írásaiban). Graham Greene 1954-ben A csendes amerikai-ban igencsak melléfogott, amikor félelmetesen naivnak ábrázolta az amerikai titkosügynököt. Mert a cinikus James Bond volt az, akinek kalandjait John Kennedy is nagy élvezettel olvasta, s akit - ahogy 1983 szeptemberében egy elnöki sajtótájékoztatón megtudhattuk - Ronald Reagan egyenesen csodált. * 1948-ban vagy akörül olvastam egy kitűnő antológiát, amely Philip Rahv válogatásában és szerkesztésében amerikai szerzők Európáról szóló írásait közölte; Discovery of Europe [Európa felfedezése] volt a címe. S most arról kell írnom, ahogy a magamfajta volt európaiak

felfedezték Európát. A száműzötteknek az a nemzedéke, amelyhez tartozom, ebben a vonatkozásban is más volt, mint a többi bevándorló, akik közül sokan (főleg az orosz zsidók és részben az írek) érthető módon nem sok nosztalgiával gondoltak vissza arra, amit maguk mögött hagytak. Ha őrizték is szülőfalujuk vagy -városuk emlékét, ezen túlmenően nemigen tudtak vagy akartak tudni Európáról. Nem sokkal azután, hogy az Egyesült Államokba érkeztem, elkaptam az európai vírust. Ez hasonlított a francia vírushoz, amely Angliában fertőzött meg bizonyos embereket a második világháború idején, amikor el voltak vágva Franciaországtól. Kórisméje: vágyakozás Franciaország, a francia tájak, ízek, szagok, színek, utcák, házak és főként szavak iránt. Ez utóbbi nem csupán a francia próza vagy a sziporkázó francia csevegés iránti nosztalgiát jelentette: még a párizsi metró megállóinak neve is hihetetlenül szuggesztív tudott lenni. A háború alatt Magyarországon, majd később az Egyesült Államokban én is hasonló tüneteket tapasztaltam magamon, csak azért nálam egy egész kontinensről volt szó. Még most is, amikor pedig minden évben Európába repülhetek, sürgős ügyben akár egyik napról a másikra, s az út csak néhány órát vesz igénybe, a Cook-féle Kontinentális Menetrend-ben (egyik kedvenc könyvemben) olvasható helység- és állomásnevek - Montélimar, Valence, St. Rambert, Vienne; Gloucester Eastgate, Bristol Temple Meads, Newton Abbot, Paignton; Piacenza, Fidenza, Parma, Modena; Amstetten; Bischofshofen, St. Marim - úgy visszhangoznak bennem, mint a muzsika. Egy vallomással kell folytatnom. Csak amikor már egy ideje Amerikában éltem, akkor jöttem rá, hogy európai vagyok. Valamikor 1950 táján megütötte a fülemet, amint amerikai vendéglátóm, egy dáma, azt mondja valakinek a telefonba: „Éppen egy európai van nálunk vacsorára.” Ezen elcsodálkoztam, mert én nem így gondoltam magamra. Aztán lassanként beláttam, hogy nagyon is európai vagyok; de az Egyesült Államokban kellett élnem ahhoz, hogy ez kiderüljön rólam. Ennek semmi köze nem volt a nosztalgiához. Egyszerűen nézőpont kérdése volt, ugyanúgy, ahogy az ember nem nevezi magát földlakónak mindaddig, amíg egyszer csak a Holdon vagy a marslakók között nem találja magát. Éppen ezért az Újvilágban - az Egyesült Államokban vagy Kanadában vagy Paraguayban vagy Új-Zélandon – egy francia és egy német, egy magyar és egy cseh azonnal rájönnek, mennyi közös vonás - talán nagyon is fontos közös vonás - van a világszemléletükben. Az én nemzedékemhez tartozó száműzötteknek ez az európaiság kifizetődő is lehetett: könnyen elhelyezkedhettek importvállalatoknál vagy nemzetközi bankoknál; 1947 után, az amerikai üzlet és politika globálissá válásával egyre több ilyen lehetőség nyílt meg előttük. De ugyanígy szellemi téren is, egy menekültnek vagy száműzöttnek kézenfekvő volt az egyetemi berkek valamely kiesebb tisztását megcéloznia, ahol is politikai, történelmi vagy gazdasági szakértőként működhetett, eligazítva az amerikai diákokat, tudósokat és olvasókat a szülőhazájával kapcsolatos tudnivalókban. Ez kiváltképp vonatkozott Kelet-Európára, amelyről az amerikaiak viszonylag keveset tudtak, s történelmével és politikájával mostohán foglalkozott az angol nyelvű szakirodalom. Én magam is szép tudományos karriert futhattam volna be, mint Kelet-Európa-szakértő. De nem ezt választottam, több okból; az egyik, hogy szellemi érdeklődésem szerteágazóbb volt, a másik, hogy anyanyelvemen kívül csak nyugateurópai nyelveket értettem, nem szlávokat vagy románt - vagyis nem elégített volna ki, ha folyton csak Magyarországot magyarázom. És volt még egy okom: mielőtt eljöttem hazulról,

családunk egy bölcs, öreg professzor barátja 29 a lelkemre kötötte, hogy tartsam magam távol az emigráns szervezetektől és a politizálásuktól. Amerikában egyre többet tanultam Európáról. Magyarországon az európai történelem se a gimnáziumban, se az egyetemen nem volt tantárgy. Olvasni sem igen olvastam róla, mert kevés könyvet találtam, ami az egész földrész történelmével foglalkozott. Amerikában aztán, a nagy nevű amerikai könyvtárakban százával faltam az újkori Európa történelmével kapcsolatos könyveket, nemcsak mert némelyikre szükségem volt a felkészüléshez „Újkori európai történelem” címmel tartott kurzusaimra, hanem mert érdeklődésemet sok-sok éven át Európa kötötte le - vagyis inkább mozgatta, hiszen amikor reggelente kinyitottam a The New York Times-t, elsőként mindig az Európáról (és nem csak Magyarországról) szóló híreket kerestem. Az Egyesült Államokban olvastam először nemcsak Jane Austent és F. Scott Fitzgeraldot, hanem Chateaubriand-t és Larbaud-t, nemcsak Henry Adamst, hanem Tocqueville-t, nemcsak Parkmant, hanem Fustel de Coulanges-t. Phoenixville-ben, nem Budapesten olvastam Belloc Path to Rome-ját [Út Rómába], Stendhal Mémoires d’un Touriste-ját [Francia földön], Eileen Powers Medieval People-ét [Középkori emberek], Goethe Farbenlehré-jét [Színelmélet], Vico Scienza Nuová-ját [Az új tudomány], Vicens Vives History of Spain-jét [Spanyolország története] és Eta de Queiroz regényeit. Itt tettem szert franciatudásom javára - pedig szüleim annak idején, iskolás koromban meglehetős anyagi áldozattal külön franciaórára járattak -, és itt tudtam meg, hogy a Loire vidékén vörösbor is készül, nem csak fehér. Amerikában nyílt rá a szemem bizonyos alapvető igazságokra az európai történelmet illetően, s itt történt, hogy egy-egy derűs reggeli órán olyan dolgokat, olyan összefüggéseket és felismeréseket tudtam közölni hallgatóimmal erről a történelemről, melyek akkor és ott kristályosodtak ki bennem. Szüleim kozmopoliták voltak; a háború előtt jártam velük Ausztriában, Svájcban, Németországban, Olaszországban, Angliában. De Amerikából utaztam először Írországba, Portugáliába, Hollandiába, Norvégiába, Dániába, Lengyelországba és Görögországba; Amerikából érkezve fedeztem fel magamnak a Vivarais-vidéket és az euganei dombokat, Szífnosz szigetét és a Lofoten szigeti Trollfjordot. Mindezt Amerika tette lehetővé számomra. Ezt amerikaiak nem tudják. Ők született világfinak látnak bennünket, az európai civilizáció gyermekeinek, akik természetes könnyedséggel tudnak hordárt odainteni vagy borlapról választani, és persze minden európai legalább három nyelven beszél, és ismeri az auch-i rendhagyó (tizennyolcadik századi!) székesegyház festett üvegablakait. De ez nem egészen így van. Száműzöttek vagyunk, szétszórt hontalanok, akik a háború után az orosz hordák elől menekültünk Amerikába. Sokan azután innen indulva fedeztük fel Európát. Amerikában kaptuk el az európai vírust, itt támadt bennünk nosztalgia bizonyos helyek iránt; s e helyek puszta neve - Ste. Wandrille, Vilshofen, Aosta, Pfäffikon, Les Andelys - olyan felidéző erővel bír, amely mellett Proust madeleine-je megmarad közönséges keksznek. Ezek a nevek többet hordoznak magukban, mint Párizsé vagy Bécsé. Mindenesetre mások, mint a hely, ahol születtünk, Budapest vagy Prága vagy Szeged, ahová nem térhetünk vissza, vagy ha igen, akkor is csak szomorúan, komolyan, illúziók nélkül. Így aztán sok-sok éven át azt mondtam - és gondoltam -, hogy én amerikaiként lettem európai: de ez nem volt eléggé igaz. Valamikor ötvenéves korom körül találtam rá az igazabb megfogalmazásra: Európa az anyám. Amerika a feleségem. * 29

Most már leírhatom a nevét: Korniss Gyula.

A korombeli száműzöttek közül sokan álmodnak az otthonról. Az anyai otthonról. Hogy talán Európában is élhetnének. Vagy odaköltözhetnének nyugdíjas éveikre, biztonságot nyújtó amerikai útlevelükkel és persze elegendő átutalható amerikai dollárral a bankban. Az én életemben valóra vált egy kellemes ábránd: hogy amerikai feleségemmel vagy amerikai barátaimmal utazom Európába. Megmutatom nekik Európát. Amikor először tértem vissza Európába, 1954 júniusában, amerikai feleségemmel, a hajó indulása előtt olyan izgalom és várakozás kerített hatalmába, amilyen talán még soha azelőtt (pedig sokat utaztam); mintha arra készültem volna, hogy újra felkeresem és megmutatom a feleségemnek családi kastélyunkat - habár az egyik szárnyát, azt, amelyikben születtem és nevelkedtem, lezárták és befalazták. De az embert kellemetlen meglepetések is érik. Európa az anyám, s talán jobban szeretem őt, mint sokszor hálátlan fiai és lányai, az európaiak. Európa az anyám háza, de nekem nem az anyai ház az otthonom. Amerikai vagyok, Európából származó amerikai. 1964ben vendégprofesszor vagyok Franciaországban. Előadást tartok. Éttermekben vacsorázom. A helybéliek elismernek - Lám, az amerikaiaknak milyen jól megy! És milyen sokat tudnak! -, mígnem valakitől megtudják, hogy Amerikában élő magyar vagyok. Aha, vagy úgy. Szóval ez az ember nem is amerikai, csak egy közönséges európai, hát persze. Olaszországban megpróbálok olaszul beszélni a taxisofőrökkel, szállodaportásokkal, pincérekkel. Udvariasak, de gyanakvóak, óvatosak. Néha előbújik belőlük a kisördög, és megkérdezik (amikor az olaszok kérdeznek valamit az embertől, igazában közölni akarnak vele valamit): - Hogyhogy beszél olaszul? - Magyarországon tanultam, merthogy én magyar vagyok, felelem. Nem hisznek nekem. Ez az alak biztosan itt volt a háború alatt, vajon a német hadseregben szolgált? vagy az amerikaiban? - mindenesetre gyanús. Aztán egyszer csak, a maguk gyors észjárásával, rájönnek, ki vagyok én valójában: olasz-amerikai, aki úgy tesz, mintha idegen akcentussal beszélné az olaszt, a nyavalyás. Görögországban megpróbálkozom azzal a néhány ógörög szóval, amire az iskolából emlékszem; plakátokon, hirdetőoszlopokon, feliratokon látott szavakat rakok egymás mellé. Hajóutunk végén az egyik matróz megkérdezi, hogyhogy ismerem az összes sziget nevét meg a görög ábécét? Megmondom neki, de nem hiszi el, és később hallom, amint épp magyarázza valakinek, hogy ezt a pasast igazában Loukasznak hívják, Ioannisz Loukasznak, valami görög-amerikai fia, csak játssza itt az eszét. Másutt, máskor Európában ismerőseim, férfiak és nők, tényként kezelték, és olykor mondták is: - Maga ezt persze tudja, hiszen itt született. Nem olyan, mint az amerikaiak. Bóknak szánták, valamiféle elismerésnek; de engem irritált, és legszívesebben azt mondtam volna - olykor mondtam is -, hogy nagyon sok amerikai igenis többet tud náluk erről vagy arról. Vajon ez jobb vagy rosszabb, mint amikor egy franciától vagy némettől azt hallom, hogy ő mennyire kedveli Amerikát, majd hamarosan kiderül, hogy csupa olyan dolgot kedvel benne, ami megvetendő? Nem is tudom. Időben csakúgy utazunk, mint térben. Ha Portugália helyett például az 1750-es évekbe látogathatnánk, ugyanúgy felismernénk, hol járunk. Bizonyos dolgok lenyűgöznének és meglepnének, mások taszítanának és kiábrándítanának bennünket; találkoznánk olyasmivel, amire nem számítottunk, de azonnal ráismernénk, hiszen számítanunk kellett volna rá; más dolgokhoz és látványokhoz fokozatosan szoknánk hozzá; mindenesetre a legérdekesebb és legélénkebb élményünk az lenne, hogy a tudatunkban csupa olyan dolog kristályosodik ki, amit már tudtunk. Akárhogy nézzük is, 1989 Phoenixville-ben nem ugyanaz, mint 1989 Lisszabonban. Amikor anyánkhoz megyünk látogatóba, kelet felé repülünk, visszafelé az

időben, nemcsak az óra szerinti, hanem a történelmi időben is; és nem fogunk valami szupermodern helyen vacsorázni, és nagy ívben elkerüljük a Hiltont. Nem akarunk olyan helyen lakni, ahol már nincsenek meg anyánk régi bútorai, vagy ahol ki van téve a fényképe, amelyen özvegyként látható, farmernadrágban, akárcsak az oldalán feszítő fiatalos alak. Tudom, hogy visszamegyek, és tudom, hogy nem hazamegyek. Valahányszor Európában vagyok, anyámnál, az ő kontinensén, jön egy pillanat, amikor érzem, hogy már nem tartozom ide; hogy az én otthonom Pennsylvaniában van. Váratlanul és ellenállhatatlanul kerít hatalmába ez az érzés; és általában nem valami hirtelen jött rosszkedvnek, nyomott kedélyállapotnak vagy lehangoltságnak tulajdonítható, vagy annak, hogy összeszólalkoztam egy udvariatlan bolti eladóval, vagy hogy esetleg rám telepedett egy tengerparti külváros vasárnap délutáni szomorúsága. Inkább abból a felismerésből fakad, hogy Amerikában európainak lenni jobb, mint Európában amerikainak lenni - ami egyébként azoknak a vastag pénztárcájú és kivasalt képű amerikai üzletembereknek a beszédéből is kiviláglott, akikkel együtt utaztam vissza Európából Amerikába a Leonardo fedélzetén huszonöt éve, amikor a dollár és Lyndon Johnson Amerikája még a hullám tetején lovagolt, de már akkor és ott tudtam, hogy amiről beszélnek, nevezetesen, hogy az amerikai üzlet maga alá gyűri Európát, üres locsogás. Azóta az amerikaiak szegényebbek lettek, és az európaiak már nem úgy viselkednek az angolul beszélő turistával, mint régen; az rendben is van, hogy nem olyan alázatosak, de ittott az udvariasságuk is kifogásolható, sőt megesik, hogy az obligát angol nyelvű közleményeket a repülőtereken és repülőgépeken már épp csak elhadarják vagy egyszerűen megfeledkeznek róluk. Pedig sok amerikai utazó most már az Óvilághoz tartozik; az amerikaiak többé nem hisznek abban, amiben egykoron, hogy ők a kiválasztott nép, s hogy Amerika bűntelen; és azok az amerikaiak, akik ezt tudják, ettől még nem kevésbé amerikaiak. És amikor érzem, milyen kedvesnek tartják amerikai barátaim egy-egy európai modorosságomat, étkezési szokásomat, sajátos szófűzésemet, amerikai otthonom Gemütlichkeit-jét, tudom, hogy ez már nem azért van, mert valamiféle egzotikumot látnak benne. Lehet, hogy az embernek amerikaivá kell válnia ahhoz, hogy európai legyen? Talán. Végtére is nem a feleségünk által válunk anyánk bölcsebb, szomorúbb fiává? * Öt-hat évvel azután, hogy a fenti bekezdést írtam, két hónapot töltöttem Budapesten, ahol olvastam és anyagot gyűjtöttem készülő könyvemhez. 1987 márciusának egyik esős napján az Egyesült Államok budapesti nagykövete rezidenciáján vacsorát adott a tiszteletemre. Kedves pohárköszöntőjére válaszolva valami olyasmit mondtam, hogy negyvenegy éve amerikai segítséggel menekültem el szülőhazámból, most pedig az itteni amerikai nagykövet lát vendégül; hogy meghatottan köszönöm Amerikának, amit tőle kaptam, mindenekelőtt a családot és az otthont, amely egy s másban a negyvenegy év előtti, végérvényesen elveszettnek hitt otthon újrateremtése. Igen, mondtam - ahogy F. Scott Fitzgerald nagyon szép fordulattal élve írja -, Amerika a szív hajlandósága. - Úgy beszél, mint egy igazi hazafi - jegyezte meg az asztalnál ülő fiatal ausztrál nagykövet. De vajon melyik hazára gondolt? Néhány hét múlva, egy másik esős budapesti estén, meghívtam az Egyesült Államok konzulját - szellemes fiatal nő volt -, hogy igyunk valamit annak az újonnan épült szállónak a bárjában, amely az egykori, 1945 januárjában lebombázott Ritz helyén állt. 1987et írtunk: az egyik alacsony asztal mellett ragyás képű, koszos inget viselő arabok sutyorogtak. De még ez sem zavart. Míg egyedül várakoztam, a nagy üvegablakokon és az eső fátyolán át a kivilágított Lánchidat és a Duna fölé magasodó Várhegy nagy, történelmi

sziluettjét láttam. Mintha csak karnyújtásnyira lettem volna a történelmi, monumentális Magyarországtól; és milyen más volt a helyzetem, mint negyvenegy éve! Ezért is hálát adhattam a sorsnak. És akkor hirtelen rájöttem, hogy mindezen kívül miért kelt bennem olyan jóleső izgalmat a várakozás. Hetek óta Budapesten voltam, magyarul olvastam, gondolkodtam, beszéltem; és most azért vártam a találkozást ezzel a csinos, értelmes, fiatal nővel, mert szinte elviselhetetlen vágyat éreztem, hogy angolul beszéljek. Milyen kiszámíthatatlan a nemzet történelme! Talán még az ember életútjánál is kiszámíthatatlanabb. Negyvenegy éve, és azután is még sokáig, csak két lehetőséget láttam. Magyarországot vagy felszabadítják, vagy - és ez a valószínűbb - hosszú időre rázárul a vasfüggöny. De nem így történt. Megnyílt a lehetőség, hogy külföldön élő magyarok százezrei utazzanak Magyarországra s térjenek vissza onnan, amikor csak akarnak, gond nélkül. Én is vagy fél tucatszor tettem rövid látogatást Magyarországon. Az egyik ilyen alkalommal, 1983-ban, szomorú felismerés várt rám. Azok közül, akikkel találkoztam, már senki nem tartozott az én nemzedékemhez vagy a szüleiméhez. Gyakorlatilag nem maradt magyarországi rokonom. Még életben lévő rokonaim és barátaim mind Nyugaton élnek. Gyakran találkozom velük, amikor Európába jövök, mindegy, hogy Milánóban, Zürichben, Luganóban, Münchenben vagy Brüsszelben laknak-e, mert valamelyiket úgyis mindig útba ejtem. Szükségem van rájuk, mert szükségem van arra, hogy visszamenjek az időben. A velük való találkozás afféle szellemi és lelki megmerítkezés a magyar múlt, a múltam vizében. Legtöbben nem az én korosztályomhoz tartoznak, hanem édesanyáméhoz, az ő hajdani jó barátai. (Anyám évei számát meghazudtolóan fiatalos volt, én pedig koravén: vonzódtam az idősebbekhez.) Ezek az emberek még élő rokonaimnál is közelebb állnak hozzám; vágyom találkozni velük, és amikor együtt vagyunk, valami tömény boldogsággá sűrűsödik az idő. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a velük való beszélgetés mélyen érint. Ilyenkor mindig hálát adok Istennek, hogy most élek, ebben a világban, s hogy eleven kapcsolatba kerülhetek valamivel, ami több, mint emlék; kapcsolatba kerülhetek férfiakkal és nőkkel egy olyan múltból, amely eltűnt, nincs többé, és mégsem visszahozhatatlan, nem, egyáltalán nem visszahozhatatlan. Ezt a részt azzal kezdtem, hogy a korombeli száműzöttek közül sokan álmodnak az otthonról, és azzal kell befejeznem, hogy sokan szeretnének majdan hazai földben nyugodni. Talán ez az emigránsok első nemzedéke, amelyben ilyen vágy él. Elhunyt ismerőseim, barátaim közül néhánynak - van köztük antikommunista politikus és volt arisztokrata -, mint hallom, a hamvait hazaszállították Magyarországra. A magyar hatóságok engedélyezték az újratemetést, az ottani újságok is beszámoltak róla. Egyikük sírkövére csak ezt az egy szót vésték: Hazatért. 30 Nekem Magyarországon rokonaim nem maradtak már, csak barátaim. Van két amerikai gyermekem, egy amerikai unokám és egy második amerikai feleségem. Édesanyám Bécsben halt meg 1950-ben, hajadon nővére Montrealban halt meg 1952-ben, első amerikai feleségem itt halt meg 1970-ben, és Phoenixville északi részén, a St. Mary plébánia temetőjében nyugszik, amelyet munkáscsaládok fehérre meszelt kis házai vesznek körül – a környék télen már-már olyan, mint egy észak-magyarországi kisváros. Néha arra gondolok, hogy Amerikának ez a parányi része, a házzal és a földdel együtt, ahol több mint harminc éve élek, az enyém, a gyerekeimé és az unokáimé. 30

Ez megindító, de nem szomorú. A legszomorúbb ilyen témájú hírt valamikor 1970-ben olvastam a The New York Times-ban. Egy fiatal amerikai házaspár egyik éjszaka a George Washington híd közepéről a sötét Hudson folyóba szórta valamelyikük európai szüleinek hamvait, hogy az óceán Európa felé sodorja földi maradványukat.

„Egy nemzet nem lehet irgalom - azaz szeretet - tárgya - írja Simone Weil. - De lehet egy ország, amely örökségek őrzője.” 31

31

Gravity and Grace (Kegyelem és nehézkedés), 1952.

5. ANTI-ANTI Talán Kipling írta, hogy angolnak születni annyi, mint megütni a főnyereményt Isten lutriján. Én nem ütöttem meg a főnyereményt semmilyen lutrin, se istenin, se emberin; de tudtam, hogy áldhatom a sorsomat, amiért túléltem a háborút, és legalább az ászomat, a dámámat és a tízesemet jól játszottam ki - az ász angoltudásom volt, a dáma igazolható történelmi tudásom, a tízes pedig igazolhatatlan világismeretem -, minek következtében az Egyesült Államokban, vagyis a hidegháborúban az amerikai oldalon kötöttem ki. Emlékszem magamra, ahogy 1947-ben, egy hideg téli reggelen ott állok Philadelphiában a nagypályaudvar hideg, földalatti kavernájában. Nézem a New Yorkba induló vonat bordó pennsylvaniai vagonjainak oldalára a húszas éveket idéző, nagy aranybetűkkel felfestett szót: PENNSYLVANIA, és arra gondolok, micsoda szerencse, hogy itt vagyok, s egy világ választ el Magyarországtól. Hogy a világ jó oldalán vagyok. Meleg télikabátban, elegáns kalapban, illatos amerikai cigarettát szívva, hónom alatt a The New York Times-szal, készen arra, hogy elfoglaljam kényelmes helyemet, és már robogjon is velem az amerikai gyorsvonat New York felé. Más volt ez, mint a menekült megkönnyebbülése, amikor végre biztonságos révbe ér. Nem csupán biztonságos révbe értem, hanem lehorgonyoztam a győztes oldalon, a gazdag oldalon, a jelen és a közeljövő oldalán. Aki mondjuk a náci Németországból menekült tíz évvel korábban, az egy félelmetesen hatékony országot és népet hagyott hátra, amely, akkoriban úgy tűnt fel, a jövő hullámát képviselte. Én Európa szovjetizált részéről menekülve egy nyomorult, lepusztult, koszos, félbarbár világot hagytam magam mögött. Majdnem harminc évvel azelőtt Lincoln Steffens a Szovjetunióban tett látogatásáról visszatérve New Yorkban újságírók előtt kijelentette: „Láttam a jövőt, és működik”. Egyáltalán nem látta a jövőt ez a barom, pedig ott volt a hosszú puritán orra előtt. 1947-ben az én orrom előtt is ott volt - eggyel több ok, hogy gratuláljak magamnak. De egyedül voltam. Nem csak azért, mert elszakadtam Magyarországon maradt családomtól. Egyedül voltam Amerikában, ahol a legtöbb menekülttől eltérően nem voltak rokonaim, barátaim, vagy szervezetek, amelyekhez fordulhattam volna. Az amerikaiak olyan menekültekhez voltak szokva, akik a háború alatt vagy után érkeztek az Egyesült Államokba; de egy antikommunista menekült 1946-ban vagy 1947-ben furcsa jelenség volt - nem illett a képbe. Amerikában töltött első két-három évem alatt nagyrészt még az 1945-ös szellemi légkör uralkodott. Az antikommunizmus sokak számára - az értelmiségiek túlnyomó többsége közéjük tartozott - még mindig szégyenletes volt, veszélyes, sőt talán fasiszta. Az értelmiségiek világképe belemerevedett az amerikai húszas és harmincas évek kategóriáiba. Legjobbjaik azt mondták: igen, tudjuk, hogy Sztálin diktátor s a többi; de mindent egybevetve a kommunizmus mégiscsak a haladó ideológia kategorikus alternatívája; az antikommunizmus pedig, főleg Amerikában, egyszerűen borzalmas volt: bárdolatlan tuskók pénzeszsákok, bugrisok, katolikusok - képviselték. Amikor megpróbáltam vitatkozni ezekkel az anti-antikommunistákkal, legjobb esetben valami halvány jóindulattal hallgattak, de elnéző mosolyukból kiolvashattam, hogy bár balsorsom részvétet kelt bennük, ezeket a kedvezőtlen magyar tapasztalatokat a kommunizmussal nem tudják lefordítani az amerikai realitások nyelvére, aminthogy valakinek az egyéni balszerencséje vagy jogsérelme sem elegendő ahhoz, hogy emiatt megváltoztassanak egy jól bevált törvényt. Mindenesetre legalább rokonszenveztek velem; és az arcukon bujkáló mosoly, azt hiszem, őszinte volt. Sovány vigasz; de nyomban felértékelődik, amikor összehasonlítom azzal a jeges közönnyel, amit sok liberális értelmiségi mutatott irántam akkoriban (sőt még egy jó ideig). Érvelésemet - és ezzel együtt személyemet - legjobb esetben félresöpörték,

legrosszabb esetben megvetésükkel sújtották. Hogy biztosak voltak-e magukban, nem tudom; azt hiszem, nem. De kétségkívül biztosak voltak eszméik értékében, akár a jó szimatú befektető, aki büszke az elért magas hozamra - vagy inkább arra, hogy megmutatta, mennyivel ügyesebb és okosabb másoknál. Meggyőzték magukat, hogy véleményük kiválósága egyben ízlésük és értékítéletük kiválóságáról tanúskodik. Ez volt a liberális sznobság lényege, ez az eltökéltség, amivel ragaszkodtak a divatos véleményekhez. Ha valakinek a politikai vagy társadalmi nézetei nem jobbak a közönséges átlagemberénél, akkor valószínűleg ízlésében is közönséges; és megfordítva, ha valaki Bertrand Russell vagy Dzsaváharlál Nehru híve, akkor Sartre-t és Picassót is csodálja (vagy csodálnia kellene). Nem sokkal az Egyesült Államokba érkezésem után már képes voltam felismerni a liberális sikknek ezeket a széles körben elterjedt tüneteit. Emlékszem egy neves philadelphiai várostervezőre, aki azt mondta nekem, hogy Klee a kedvenc festője; akkoriban Alger Hisst is a védelmébe vette. (Néhány hónapja olvastam, hogy - helyesen - bírálja a tervet, mely szerint óriási irodaépületeket húznának fel a híres, francia-viktoriánus philadelphiai Városháza közvetlen közelében; de ugyanez az ember 1932-ben javasolta, hogy rombolják le a Városházát, és építsenek a helyén szupermodern parkolóházat.) Emlékszem, amikor 1948 táján, egy felsőbb osztálybeli philadelphiai liberálisnál tartott vacsorán azt merészeltem mondani, hogy Roosevelt nem éppen reálisan ítélte meg Sztálint, mire egy helybéli sznob - nagymenő orvos, sürgő-forgó és rém precíz; remélhetőleg a betegeivel is - lehurrogott. Hazafelé menet azon törtem a fejem, kire is emlékeztet ez az amerikai orvos. Egyszer csak beugrott: arra az öntelt burzsoá művészetpártolóra, aki a divatos koncert vagy operaelőadás végén páholyából belekiáltja a zúgó tapsviharba: - Bravó! Egy másik alkalom is élénken él az emlékezetemben. 1948 júniusában egy este barátom autóval elvitt egy zöldvendéglőbe a Bucks megyei New Hope-ban, amely akkoriban New York-i írók és művészek kedvelt nyaralóhelye volt. Az egyik sarokban ültünk le; a mellettünk lévő nagy asztalnál egy felkapott broadwayi színházi producer és vendégserege folytatott élénk csevegést: voltak ott műkereskedők, színésznők, kritikusok, és néhány gazdag férfi és nő is, akik társadalmi okokból felkarolták ezt a művésztársaságot - egyszóval a New York-i bohémvilág keresztmetszete, a liberális sikk mikrokozmosza. Meleg este volt: a lámpák körül bogarak miriádja keringett; a sötét folyó fölött fénylő szentjánosbogarak röpködtek; a vendéglőben jól öltözött emberek, néhány szép nő. Kellemes estének ígérkezett. Nem lett az. Emlékszem, tombolt bennem a düh. Mert minden szót hallottam, ami a szomszédos asztalnál elhangzott. Az összes silány, bárgyú, sőt aljas megjegyzést. Maró gúnnyal, cinikusan, megvetően emlegették Harry Trumant, nemkülönben a „mosdatlanok” – mármint az amerikai munkásnép - erkölcseit és szellemi képességeit, ugyanakkor eltökélten és kapásból dicsértek mindent, ami forradalmi, istentelen és modern, ide sorolva a kommunizmust is. Nemcsak attól forrt fel az agyvizem, hogy milyen ostoba nézeteket hangoztatnak, hanem hogy milyen önelégülten teszik ezt. Felajzottan karattyoltak, mégis monoton volt a beszélgetésük, mert ugyanazokat a témákat taglalták a végtelenségig. Csak ismételhetem, amit az oxfordi Maurice Bowra írt arról, hogy mit tapasztalt az Egyesült Államokban tett egyik háború előtti látogatásakor, gazdag kaliforniaiakkal beszélgetve: „Kizárólag olyan gondolatok vagy frázisok érdekelték őket, amelyekben mindnyájan megegyeztek, s ezeket ráolvasás gyanánt hajtogatták egymásnak abban a reményben, hogy ezért és így érzik magukat jól.” Most röviden szólnom kell az amerikai professzorokról szerzett akkori benyomásaimról. Mint említettem, a liberálisok közül a legjobbak és legemberségesebbek

elnéző mosollyal bár, de végighallgattak; azoknak a professzoroknak az arcára viszont, akiknek nézetei az enyémekkel ellenkeztek, fagyos, szürke jégpáncél borult. Antikommunista voltam, katolikus és - legalábbis filozófiailag - jobboldali, nem baloldali: sportnyelven szólva ez azt jelentette, hogy három személyi hibával kipontozódtam. 1948-ban, főleg a jobb egyetemeken, a professzorok döntő többsége liberális és baloldali volt; sokuk Henry Wallace-re szavazott, nem is annyira sikkből, mint inkább a világ és az emberiség természetéről alkotott szellemi konstrukcióik miatt, melyekhez a tizennyolcadik század iránti csodálattól vezérelve jutottak el, miután a tizenhetedik századi populáris hiszékenység maradványait megvetően maguk mögött hagyták. 32 Nem az avantgárdot képviselték, mint a bohémek, hanem az Újvilág értelmiségét; egytől egyig Darwin és Einstein követői voltak, és mélységesen tisztelték a Webb házaspárt és/vagy Trockijt, Freudot és/vagy Marxot; antikonzervatívok, antikatolikusok és anti-antikommunisták voltak. Philadelphiában jobbára a Külpolitikai Társaság - a korabeli amerikai internacionalizmus egyik tipikus szervezete - rendezvényein találkoztam velük. Ennek a szervezetnek, amelyet 1945 táján a Külkapcsolatok Tanácsa hozott létre az ország legjelentősebb városaiban, az volt a célja, hogy „internacionalizmusra” (bármit jelentsen is ez) oktassa és nevelje az amerikaiakat, mégpedig külső vagy helyi „szakértők” bevonásával s a társadalmi ambíciókat tápláló emberek energikus közreműködésével. A philadelphiai tagozat igazgatója egy negyven körüli, csinosnak mondható, elvált asszony volt, akinek tévedhetetlen iránytűje mindig társadalmi ambícióinak mágneses pólusa felé mutatott (igazgatói posztjáról leköszönve egy helyi multimilliomoshoz ment feleségül), nem kevésbé tévedhetetlen mérőkörzője pedig kijelölte azokat a nézeteket, melyek a Külpolitikai Társaság égisze alatt elfogadhatónak számítottak. Más professzorokkal együtt én is meghívást kaptam az egyik szekció nyilvános ülésére, ahol az amerikai-szovjet kapcsolatokról, az Egyesült Nemzetekről, a Világkormányról és hasonlókról volt szó. Az én nézeteim, ahogy várható is volt, gyakran kínos feszengést (vagy éppen lekicsinylő legyintést) váltottak ki a hallgatóságból; sok minden, amit mondtam, a Külpolitikai Társaság kerekasztalbeszélgetéseinek jegyzőkönyvéből bizony kimaradt vagy részleges cenzúrának esett áldozatul. De ez nem lényeges. Amire a legjobban emlékszem rövid közreműködésemből a Külpolitikai Társaság munkájában (két-három év múlva már nem vettem részt a rendezvényeiken), az nem valamely szócsatám, hanem egy szekcióülés legvége. A vitát befejeztük; a kisszámú hallgatóságtól kapott kérdéseket megválaszoltuk; dolgunk végeztével már éppen szedelődzködtünk volna, amikor az utolsó sorban tétován, szégyenlősen és rendkívül komoly ábrázattal szólásra emelkedett egy munkásember, az első (és egyetlen) igazi munkás - az amerikai nép túlnyomó többségének képviselője -, akit a Külpolitikai Társaság rendezvényein valaha láttam. Zavartan és a szavakat keresgélve kérdezett valamit arról, amiről előzőleg beszéltünk (már nem emlékszem, mi volt az). Kérdése nem volt jobb, de egész biztosan rosszabb sem, mint a közönség addig elhangzott kérdései. Miközben feltette, szerény, de megható módon sugárzott róla az őszinte tudásvágy. Lassan, akadozva 32

Ez fontos körülmény. A racionális, tudományos intellektualitás és az érzelmi vallásosság amerikai konfliktusát mindmáig a huszadik és a tizenkilencedik század közötti konfliktusként értelmezik - mint az 1925-ös daytoni majomperben, ahol Clarence Darrow és William Jennings Bryan szálltak ringbe. Ez a szembeállítás téves. Bryan nem a tizenkilencedik századot képviselte, hanem a tizenhetedik századot, annak meggörcsösödött puritán, bibliás, populista vonásait, amelyek tovább éltek az amerikai népszerű gondolkodásban; Darrow nem a huszadik századot képviselte, hanem a tizenkilencedik századot, a Természettudomány abszolút, kétségbevonhatatlan és kizárólagos igazságába vetett hitet, ami már 1925-ben elavult volt, jóllehet ezt akkor kevesen tudták.

beszélt, de azt hiszem, a szekció valamennyi tagja türelmesen hallgatta; az ülésen elnöklő fiatal nő azonban aktatáskájában matatva idegesen pislogott a termet még mindig megvilágító lámpák felé. Végül az udvariasság elemi szabályait félretéve, látványosan az órájára nézett, mintegy jelezve a kérdezőnek, hogy most már elég az okvetetlenkedéséből. Számára ennek a szervezetnek a meghirdetett célja, vagyis a polgárok felvilágosítása és eligazítása, csak azokra vonatkozott, akik ígéretes módon élen járnak a teljes megvilágosodás felé vezető, zökkenőmentes és persze egyirányú úton. Miután leírtam a liberálisok rétegeit lefelé haladó sorrendben, még mélyebbre kell ereszkednem, és a korabeli amerikai kommunistákról (párttagokról vagy a kommunistákkal aktívan rokonszenvezőkről) is mondanom kell valamit, bár nem sok ilyennel találkoztam. Nem voltak gyatrább emberpéldányok, mint az imént leírt liberális sznobok; de volt két körülmény velük kapcsolatban, ami megdöbbentett. Az egyik, hogy eltérő nemzeti és társadalmi hátterük ellenére az amerikai kommunisták lelki alkata nagyban hasonlított a magyarországi kommunistákéra. A társadalmukkal keserűen szembeforduló férfiak és nők legtöbbjéről lerítt, hogy megaláztatások érték őket az életben, s mélyen beléjük vésődött alsóbbrendűségük tudata, amit természetellenes módon kitartóan tápláltak magukban. Ennél is fontosabb - és elítélendőbb -, hogy szellemileg őszintétlenek voltak. Az Egyesült Államokban ezeknek a kommunistáknak minden lehetőségük megvolt rá - 1945 után sokszorozottan is -, hogy olvassanak vagy más módon tudomást szerezzenek a szovjetek főleg a sztálini időkben elkövetett - gaztetteiről. Mégis becsukták a szemüket, befogták a fülüket, elzárták gondolataikat a brutális orosz valóság elől. Esetük hajmeresztően illusztrálja, miért sokkal rosszabb, ha valaki nem akar gondolkodni, mint ha nem tud. Máig ellenszenvet érzek az olyanok iránt, mint a Rosenberg házaspár vagy Lillian Hellman; nemcsak mert elutasítom az eszméiket, hanem mert megvetem őket azért, ahogy ezeket az eszméket képviselték; nem voltak hajlandók bevallani (se maguknak, se másoknak), hogy Sztálin és emberei faragatlanok, brutálisak, hazugok (és ráadásul antiszemiták) - sokkal inkább, mint az amerikai antikommunisták, akiktől ezek az amerikai kommunisták és szimpatizánsaik úgy féltek és akiket gyűlöltek. Inkább gyűlölték mindazt, aki vagy ami szerintük a „szabadság” ellensége volt, mint amennyire szerették a szabadságot - már ha egyáltalán szerették az olyan szabadságot, amely más volt, mint az ő személyes elképzeléseik szerinti szabadság. Ez már önmagában véve nagy baj volt; de ellenségeiknek - vagyis, úgymond, a szabadság ellenségeinek - a kipécézésekor is sokszor óriási bakot lőttek. Így szivárog be egyesek gondolkodásába a félelem és a gyűlölet mérge. Sajnálatos és kártékony módon csapták be önmagukat; s ezt tetézte aztán elvont világképük. Csodálták - vagy legalábbis azt állították, hogy csodálják - a Szovjetuniót, amelyben ideológiai prototípust láttak: a világ első osztályok nélküli, kommunista társadalmát. Nem látták, hogy a nemzet kulturális, nem pedig ideológiai prototípus; hogy karakterét történelméből és kultúrájából nyeri, nem pedig ideológiájából vagy gazdasági rendszeréből; hogy Oroszországban oroszok élnek, nem marxisták; hogy az ottani emberek nem lettek „új, szovjet típusú férfiak és nők”, hanem nagyon is megmaradtak orosznak. De sajnos olyan amerikaiakra is jellemző volt az ideologikus világszemlélet, akik nem rokonszenveztek a kommunistákkal, és nem voltak doktriner liberálisok sem. Nem sokkal azután, hogy New Yorkba érkeztem, felkerestem a Külkapcsolatok Tanácsa kutatási osztályának kifogástalan öltözetű és modorú igazgatóját. Már nem emlékszem, miért és hogyan került sor erre a találkozóra, de emlékszem az időpontra - 1946-47 telén történt -, ami azért jelentős, mert ekkorra már az amerikai adminisztráció tisztségviselői, köztük ez a jó

modorú, jó szándékú és értelmes ember, kezdték új szemmel nézni Szovjet-Oroszországot. Ők voltak a kalauzhalak: néhány méterrel a közvélemény előtt úsztak, s tudták, hogy az amerikai állam óriáshajója irányváltoztatást hajt végre. Mégsem értettük meg egymást. Az igazgató tudta, hogy mielőtt Amerikába jöttem, három hónapot Nyugat-Európában töltöttem, s hogy európai történész vagyok, ezért aztán egyfolytában a nyugat-európai kommunista veszélyről faggatott. Én ezt rosszul tűrtem, s valami ilyesmit mondtam: - Értse már meg, a kommunizmus eszméje halott. - Kínos zavarodottság ült ki az arcára; ma is magam előtt látom. Arra utaltam, hogy a valós tény és a valós veszély az orosz fegyveres jelenlét Európa közepén, nem pedig a kommunista eszmék vonzóereje; hogy - a nácizmustól vagy a fasizmustól eltérően - kommunista rendszer sehol Európában nem jön, nem jöhet létre a maga erejéből, az oroszok fegyveres beavatkozása nélkül. Ekkor jöttem rá, hogy még a legjobb amerikaiak szemléletével is baj van, nem is azért, mert későn reagáltak KeletEurópa szovjet bekebelezésére, nem is azért, mert akkor sem mentek elég messzire, hanem mert állítólagos pragmatizmusuk ellenére továbbra is ideológiai és materialista kategóriákban („A kommunizmus táptalaja a szegénység” és hasonló badarságok), nem pedig történelmi és földrajzi kategóriákban látták a világot. 1945 és 1949 között az amerikai közvélemény átfordult az oroszbarátságból az antikommunizmusba. Tanúja voltam ennek a fordulatnak; akkor érkeztem az Egyesült Államokba, amikor kezdődött; láttam, hogyan teljesedik ki. Hamarosan nem várt szövetségesekre találtam. A The Saturday Evening Post kedélyeskedő és elszigetelődéspárti otrombaságait olvasva egy ideig azzal vigasztaltam magam, hogy ezek az antikommunizmusnak egy olyan változatát képviselik, amely alacsony szellemi színvonala miatt nem sokat számít; ugyanakkor nagyra becsültem a The New York Times 1946 végén, 1947 elején mutatkozó komoly igyekezetét, hogy részletes riportokban és kommentárokban számoljon be a kelet-európai országok brutális szovjet elnyomásáról: Anne O’Hare McCormick, Hanson Baldwin, Cy Sulzberger cikkeit említhetem példaként. Hamarosan rájöttem, hogy ezek az intelligens és tájékozott emberek, bár abban az időben hatással voltak olvasóikra, csupán egy kis sodrást képeznek az antikommunista vélemények és érzések rohamosan növekvő és egyre szélesebben hömpölygő folyamában. Ennek a nagy, zavaros áradatnak volt egy erős rejtett áramlása is: az a gyakran ki nem mondott ellenérzés, amit az amerikai nép egy része táplált az Egyesült Államoknak a második világháborúban való részvételével szemben. Igaz, hogy a háború alatt az amerikaiak elsöprő többsége tiszteletre méltó fegyelemmel vállalta hazafias kötelességét, és árulásra, szabotázsra vagy destrukcióra (bármit jelentsen is ez) viszonylag kevés példa akadt. De az is igaz, hogy sokan rossz szemmel nézték Amerika szövetségét Nagy-Britanniával és Oroszországgal - elsősorban a német-, olasz-, ír-, szlovák-, horvát- vagy ukrán-amerikaiak, illetve a bármely nációból származó elszigetelődéspártiak. Igaz, hogy az első világháborút követő időszaktól eltérően a második világháború után az izolacionizmus nem tért, mert nem térhetett vissza. De az érzelmek inkább érzelmek, mint vélemények -, melyeknek az izolacionizmus a népszerűségét köszönhette, továbbra is erősek maradtak; és mert Oroszország olyannak mutatkozott, amilyen, és a világ úgy alakult, ahogy, ezek az érzelmek sok ember számára igazolhatónak látszottak. „Hát nem megmondtuk, hogy a kommunistákban nem lehet bízni?” - mondták, s komoran ráncolták hozzá a szemöldöküket; ellenlábasaik erre nem tudtak mit felelni. És mindemögött ott bujkált az a kimondatlan érzés, hogy a hitleri Németország nem volt olyan rossz, mint a sztálini Oroszország. Taft szenátor 1941-ben azt mondogatta, hogy „a kommunizmus győzelme a világon sokkal veszélyesebb az Egyesült Államokra nézve, mint a fasizmus győzelme”, mert a fasiszták kevesen vannak, a kommunisták viszont sokan.

Tévedett; ennek inkább az ellenkezője volt igaz; mégis ezt hitte sok amerikai a háború után és még jó néhány évig, miután meggyőzték magukat, hogy a kommunizmus sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint amilyet a (pontatlan kifejezéssel) „fasizmus” valaha is jelentett. 1947-ben és később gyakran találtam magam ilyen emberek társaságában. Hallották vagy olvasták, hogy van itt egy Európából nemrég érkezett, oroszellenes és antikommunista nézeteket hangoztató fiatalember, és megkerestek, többnyire azzal, hogy tartsak beszédet valamelyik rendezvényükön. Azonnal elfogadtam a felkérésüket, valószínűleg azért, mert magányos voltam. De csakhamar beláttam, hogy velük éppoly kevéssé tudok szót érteni, mint a politikai ellentáborukhoz tartozókkal. Néhány felismerésünk megegyezett, de nagy különbségek voltak közöttünk. Ez utóbbiak jobbára abból adódtak, hogy ki hogyan ítélte meg a második világháborút, illetve az esetleges harmadik világháborút. Én nem gondoltam, hogy hiba volt szembeszállni és leszámolni Hitlerrel; nem gondoltam, hogy egy olyan Európa, amelyet teljes egészében a Harmadik Német Birodalom ural, jobb lett volna, mint egy olyan Európa, amelynek keleti felét a Szovjetunió uralja; nem gondoltam, hogy az amerikaiaknak mindenkit támogatniuk kellene, aki antikommunistának mondja magát; nem gondoltam, hogy az Egyesült Államoknak egész Szovjet-Oroszország feldarabolását kellene céljául tűznie. Erről sokat vitatkoztam velük - és néha megdöbbentett, hogy véleményük mennyire mérvadónak számít: még jó hírű vallásos kiadványokban is - különösen német-amerikaiakban - hangot kapott vagy legalábbis tükröződött. Egyvalami azonban ezek mellett az emberek mellett szólt. Általában nem voltak olyan tanultak és intellektuálisak, s mégis ugyanúgy ragaszkodtak az előítéleteikhez, mint az amerikai liberálisok. De ha a szellemük nem is, a szívük nyíltabb volt a legtöbb liberálisénál. Nekik a vélemény helytálló vagy téves voltánál fontosabb volt a személyes kapcsolat. Ha az ember a nem megfelelő véleményt képviselte vagy ilyen hírbe keveredett -, a liberálisoknál rögtön elvágta magát; izolacionista, populista vagy konzervatív ismerőseimnél ez nem volt ennyire automatikus, bár sokszor úgy találtam, hogy nézeteik teljesen elhibázottak, sőt veszélyesek, és ezt kerek perec meg is mondtam nekik. De ez túlmutat az ideológián és a politikán; az emberi elme boszorkánykonyhájába vezet. Különösen jól emlékszem egy barátomra, német-amerikai professzorra, akinek nézetei és alkalmanként írásai Németország ellenségeiről, köztük a zsidókról, nemcsak történelmi és ténybeli tévedéseket tartalmaztak, hanem gyakran brutálisak voltak, s fröcsögtek a haragtól és a gyűlölettől. Ugyanakkor nagyon kedves, nyájas ember volt, s ezen nem csak azt értem, hogy Hitlerhez vagy Himmlerhez hasonlóan ő is szerette a gyerekeket és a kutyákat. Az ő esetében, azt hiszem, Wilde aforizmájának fordítottja volt igaz: nála az érzelmesség volt a brutalitás munkaszüneti napja (ami, ha meggondoljuk, bizonyos értelemben német sajátosságnak mondható). * Első amerikai éveim magányát valamelyest enyhítette, hogy néhány katolikus körében otthonra - valamiféle otthonra - leltem. Miután megérkeztem New Yorkba, ideiglenesen alkalmazott a Columbia egyetem; ott ismerkedtem meg Eugene Byrne professzorral, Európa újkori történelmének egyik szakértőjével, aki a Barnard College-ban tanított. Egy hosszú estét töltöttem nála vendégségben, s vacsora után nem is annyira történelemről vagy szakmai kérdésekről, mint inkább a francia irodalomról és zenéről beszélgettünk (régi vágású történész volt), bemutatott Ross J. S. Hoffmannak a Fordhamről, akiben azután több mint harminc éven át közeli barátomat s több szempontból is kiváló kortársamat tisztelhettem. Ha e sorok írása közben felpillantok íróasztalomról, az ő bekeretezett fényképét látom a falon. Ross, megtudván, hogy véglegesített tanári állást szeretnék, összehozott Erik von Kuehnelt-

Lehddinnel, aki éppen távozni készült a Chestnut Hill College-ból, és utódot keresett. Erik egyike volt annak a néhány náciellenes európainak, aki a menekültek döntő többségével ellentétben nem maradt az Egyesült Államokban: visszatért Ausztriába (feleségének Tirolban volt birtoka). Független gondolkodású ember volt, nyíltan konzervatív, monarchista, s élesen szembeszállt a modern demokrácia ideológiájával, holott akkor ez az Egyesült Államokban nemcsak népszerűtlennek, hanem szinte példátlannak számított. (Később, a National Review kolumnistájaként kiszámíthatóbbá vált.) Bámultam széleskörű tudását. 1947 februárjában, egy fagyos napon leszálltam a vonatról Észak-Philadelphiában, a peronon vacogva megvártam a Chestnut Hill-i helyi járatot, annak végállomásán pedig zsúfolt buszra szálltam, melynek ablakai homályosak voltak a csinos egyetemista lányok gyapjúsáljából, kabátjából és harisnyájából párolgó nedvességtől. A Chestnut Hill College-ban a felvételi beszélgetés végeztével szerződést kaptam, amelynek értelmében három csoportnak újkori európai történelmet, egynek német irodalmat kellett tanítanom, évi 2.800 dolláros javadalmazás mellett. Szeptemberben költöztem Philadelphiába. Ahogy az előző fejezetben írtam, Philadelphia azonnal megtetszett; de hogy a Chestnut Hill College-nak tetszem-e, abban, legalábbis eleinte, nem voltam biztos; fiatal és külföldi lévén, kollégáim nemigen tudtak hová tenni. Volt, aki a közömbösségével tüntetett; volt, aki alig leplezett, ellenséges gyanakvással szemlélt. A nővérek magas apácafátylukban úgy húztak el mellettem a folyosón, mint megannyi fekete spanyol vitorlás. Angolbarát voltam, s az írek angolellenessége megrémített. De hamarosan megkönnyebbülten éreztem, hogy igenis jó helyre kerültem, méghozzá több okból. Tetszett Philadelphia, a fix állás nyújtotta biztonság, aztán a lehetőség, hogy emellett egy másik katolikus college-ban is órákat adjak (szükségem volt a pénzre, hogy támogathassam betegeskedő édesanyámat, aki nagy nehézségek árán eljutott Bécsbe) mindez közrejátszott döntésemben, hogy maradok. De leginkább az a magától értetődő, őszinte jóindulat marasztalt, amit a college vezetői, idősebb nővérek tanúsítottak irántam. Egy szerzetesrendi amerikai katolikus számára természetes volt, kivált 1947-ben, hogy együttérzéssel és szeretettel fogadjon egy a kommunizmus elől menekült katolikust. Kommunista ellenesek voltak, de nem ádázul vagy ellentmondást nem tűrően. Eszükbe nem jutott volna a többi amerikai orra alá dörgölni, hogy „ugye, megmondtuk”. Nem eszmei szövetségest láttak bennem, hanem magányos menekültet. Nekik csak az számított, hogy mint tanár és mint katolikus felelősséggel tegyem a dolgomat; ennyi kívánalomnak igazán nem volt nehéz megfelelnem. Értékelték, amit a hallgatóimnak tudtam nyújtani, és sok mindenben segítettek. A college rektora, Maria Kostka nővér; kvesztora, Clare Joseph nővér, egy rózsás arcú, kimondhatatlanul bölcs és jóságos ír apáca, és dékánja, Loyola Maria, valóságos grande dame, úgy fogadtak be, mint valami kóbor családtagot. A Chestnut Hill College-ot tehát inkább második otthonomnak tekintettem, mintsem valamiféle szakmai állomásnak vagy ugródeszkának. Nem sokkal elhelyezkedésem után egyetemi berkekből többen a tudtomra adták, hogy a Chestnut Hill College számomra szakmai szempontból határozottan hátrányos, mert a katolikus college-ok presztízse értelemszerűen elmarad más, rangosabb amerikai felsőoktatási intézményeké mögött. (Ahogy Peter Viereck írta néhány év múlva, az antikatolicizmus az értelmiségiek antiszemitizmusa.) Ez bizonyos mértékben igaz is volt: az akkori amerikai katolikusok, a hierarchia nagy részét is ideértve, nem voltak különösebben intellektuálisak; az intellektualitás hidegen hagyta, sőt olykor gyanakvással töltötte el őket. De a Chestnut Hill College-ot akkoriban irányító nővérekre ez nem vonatkozott: ők

rendületlen - mert régi vágású, sok szempontból késő viktoriánus - tisztelettel viseltettek a humaniórák iránt. Még évek múltával is, amikor a college, mint minden más, megváltozott, néha (általában hosszúra nyúlt tantestületi értekezleteken vagy óraközi szünetekben) kinéztem a magas ablakon a téli délutánba, s a kolostor meg a konviktus masszív, szürke épületei láttán egyszeriben mélységes jóérzés áradt el bennem; ezek az épületek, legalábbis az én szememben, megannyi ódon erődnek tűntek, melyek továbbra is oltalmazzák a belsejükbe zárt fényt és meleget. És nemcsak a kollégáim között, hanem itt-ott a diákok, a professzorok és a nem szakmabeliek között is lehetett intellektuális katolikust találni. Akkoriban őket gyakran „Commonweal katolikus”-ként emlegették, mert legtöbbjük olvasta a Commonweal-t [Közjó], a húsz évvel azelőtt alapított katolikus értelmiségi folyóiratot, amely magas irodalmi mércét állított, politikai és társadalmi filozófiája pedig - az Egyesült Államokban egyedülálló módon - a nyugat-európai kereszténydemokrácia amerikai változatát képviselte. A Commonweal-lel kapcsolatban nem a lap liberalizmusa volt a lényeges - liberálisabb volt, mint a legtöbb amerikai katolikus nézetei -, hanem magas szellemi színvonala. Az amerikaiak többsége számára ez a kettő elválaszthatatlan volt egymástól. Amerika történelmének ebben a szakaszában ugyanis az „értelmiségi” még azt jelentette, hogy „liberális”, tehát szélesebb látókörű, kozmopolitább, mélyebben gondolkodó, érdeklődőbb és kevésbé önelégült, mint az amerikaiak - kivált a semmit meg nem kérdőjelező katolikus amerikaiak - nagy többsége. A Commonweal épp nekem való volt; 1952-ben írtam először a lapba, és a következő négy évben sok - talán túlságosan is sok cikkemet és recenziómat közölték. Aztán megszakadt a kapcsolatunk; nem mintha vita vagy ellentét támadt volna köztünk. Írni kezdtem Historical Consciousness című munkámat, és azt gondoltam, nincs időm emellett cikkeket írni; de volt egy másik okom is. A Commonweal-nél sem tudták, hová tegyenek. Nem értettem egyet a lap liberalizmusával. Ez nem ideológiai nézeteltérés volt köztem és a szerkesztők között: a történelmi nézőpontunk különbözött, mégpedig egy szerintem fontos síkon. A Commonweal szerkesztőinek liberalizmusa nem volt opportunista, habár olykor vitatható módon érveltek a katolicizmus és a liberalizmus összeegyeztethetősége mellett. Az ő liberalizmusuk progresszív világnézetükből fakadt, abból, hogy áhítattal és szellemi sóvárgással fordultak a tizennyolcadik századi felvilágosodás felé, s ilyen irányba igyekeztek kormányozni más amerikai katolikusokat is, akiknek hite gyakran olyan automatikus, gondolattalan, premodern és babonás kategóriákra és struktúrákra épült, melyek a felvilágosodás előtti fideizmust képviselték - vagyis a tizenhetedik századot, sőt talán annál is korábbi időket.33 A Commonweal szerkesztői és írói ezt nem így látták; én viszont így láttam. Ők preliberálisok voltak; én posztliberális. Ők arccal fordultak a felvilágosodás felé; én háttal. Többek között ezért mondom, hogy Amerika még 1950-ben is elmaradt Európa mögött - de mielőtt bárki nagyképűséggel vádolna, hozzáteszem, hogy gyakran azt kívánom, bárcsak Amerika ne is zárkózott volna fel, s ne vette volna át a legrosszabb európai szokásokat az elmúlt negyven évben. * De legalább egy fontos dologban a Commonweal és én szövetségesek voltunk és maradtunk: egyformán rosszalltuk az úgynevezett „vörös beszivárgás” örvén keltett hisztériát, amely 1950-ben kezdett rátelepedni az amerikaiak gondolkodásbeli és politikai habitusára. Én is megvetettem a kommunizmust és a kommunistákat; s bár láttam, hogy a 33

Pascal: „Ha mindent alárendelünk az észnek, vallásunkban nem lesz semmi titokzatos és természetfeletti. Ha pedig megsértjük az ésszerűség elveit, képtelen és nevetséges lesz vallásunk.” (Gondolatok, 273. Pődör László fordítása.)

kommunizmus csak azért veszélyes, mert orosz fegyveres erő áll mögötte, azt is tudtam, hogy az Egyesült Államokban csakugyan léteznek kommunista összeesküvések (pontosabban kommunisták összeesküvései). „Az, hogy az 1930-as években [sőt nagyjából 1947-ig] az Amerikai Kommunista Párt tagjainak vagy ügynökeinek sikerült beférkőzniük az amerikai kormányszervekbe, nem puszta képzelgés - írta emlékirataiban George Kennan. - Valóban ez történt; és olyan mértékben, ami, bár sohasem volt nagyon jelentős, jelentéktelennek sem mondható.” 1945-ben, 1946-ban és 1947-ben Kennannel együtt én sem értettem, miért nem reagálnak - vagy miért nem reagálnak megfelelően - az amerikaiak a szovjet fenyegetésre. Három-négy év múltán viszont már azt kifogásoltam, hogy eltúlzottan, hevesen és gyakran meggondolatlanul reagálnak. Végeredményben anti-antikommunista lettem. Ez azt jelentené, hogy egy gyékényen árultam a többi anti-antikommunistával - az akkori berezelt (és, sajnos, sokszor gyáva) liberálisokkal? Önteltség nélkül mondhatom, hogy nem. Akkor hát azt jelenti, hogy klasszikus mérsékelt voltam, fennkölt középutas, aki mindig minden szélsőséges álláspontot vagy nézetet ellenez? Megint csak nem; ez a fajta mértéktartás nem illik az alkatomhoz - inkább a szellemes angol megjegyzéshez tartom magam: „Mérséklet mindenben, a mérsékletben is”. Időbe telt, míg tisztába jöttem vele, miben is áll az a következetesség, ami arra késztetett, hogy néhány év leforgása alatt látszólag - de csak látszólag - egymásnak ellentmondó nézeteket valljak és hangoztassak. Erre nemsokára még visszatérek. Időközben - úgy értem, hogy az ötvenes évek legnagyobb részében, abban az évtizedben, amelyet sok író és történész újabban a közelmúlt amerikai történelmének legjobb és legvirágzóbb időszakaként emleget 34 - szenvedtem attól, hogy látom és érzem, mi megy végbe választott országom népének gondolkodásában. Az ötvenes évek amerikai antikommunizmusa elvont volt, szélsőséges, öncélú és hamis. Azért volt elvont, mert a kommunistákban minden elképzelhető gonoszság és erkölcstelenség megtestesítőit látta, ami nemcsak történelmietlen, hanem egyszerűen képtelenség. (Sok amerikai még 1955-ben is úgy képzelte el a kommunistát - Trockij embereinek mintájára -, mint torzonborz, szakállas alakot, ördögien ravasz anarchista összeesküvőt, mindenfajta tisztesség esküdt ellenségét, kútmérgezőt, gyermekek megrontóját, mindenféle szexuális szabadosság apostolát - holott a Szovjetuniót akkoriban egy valójában régi vágású parasztember [Hruscsov] és a hadsereg merev bürokratái irányították. Egyik órámon tökéletes példáját láthattam ennek a felfogásnak. A McCarthy-hullám tetőzésének idején történt, amikor is úgy éreztem, hogy a huszadik századi európai történelemről tartott előadásaimban itt-ott arra is ki kell térnem példákkal illusztrálva -, hogy mindenféle rosszindulatú politikai célok érdekében nem kell felnagyítani a kommunizmus veszélyeit. Egyik hallgatóm, egy lány megkérdezte, igaz-e, hogy a kommunista ügynökök veszélyesek. Igaz, feleltem. És ugye sokan vannak? Most, itt az Egyesült Államokban biztosan nem, feleltem. Szerinte igenis sokan vannak, mondta. (Látni való volt, hogy nem kötözködni akar, csak ez a véleménye.) Támadt egy ötletem. Harmincan vannak ebben az osztályban - mondtam. - Tegye fel a kezét, aki találkozott már kommunistával. - Senki sem jelentkezett. - Tegye fel a kezét, aki hallott már kommunistát 34

Imitt-amott (például Outgrowing Democracy: A History of the United States in the Twentieth Century [magyarul: Az Egyesült Államok 20. századi története] című, 1980-83 között írt és 1984-ben megjelent könyvem lapjain) igyekeztem rámutatni, hogy egy sor érdekes, véletlen egybeesés folytán az ország legnagyobb e századi sorsfordulóját alighanem 1955-57-re kell tennünk; de ez az észrevételem elkerülte a recenzensek és tudósok többségének figyelmét. Pedig a szóban forgó egybeeséseket jó lenne összességükben vizsgálni, s ezáltal ráirányítani a figyelmet egyfajta történelmi sorsfordulatra - például egy könyvben, amelynek A fordulópont lehetne a címe, de amelyet, habár szükség van rá, én már aligha fogok megírni.

beszélni. - Senki. - Tegye fel a kezét, akinek van olyan ismerőse, aki ismer kommunistát. Senki. (Ez utóbbira fogadni mertem volna, ismervén az amerikai katolikus középosztály vicinálisszemléletét: ezek a diákok és a szüleik kevés olyan embert ismertek, aki nem az ő tőszomszédságukból jött, földrajzi és társadalmi értelemben egyaránt.) - Szóval mégsem lehetnek olyan sokan - vontam le a következtetést. - De tanár úr - folytatta a lány -, épp maga mondta, hogy az oroszok legveszélyesebb itteni emberei olyanok, akik nem tagjai a pártnak, vagyis rejtve maradnak. - Ebben a pillanatban Deus illuminavit mentem meam isteni szikra gyúlt a fejemben. - Nagyon ravasz és nagyon veszélyes kommunistára gondol, akit utasítanak, hogy álcázza magát és tagadja, hogy bármi köze van a párthoz? - kérdeztem. Bólintott. - És ez az ember annyira ravasz, hogy látszólag teljesen hétköznapi, tisztességes életet él, és egy szóval sem árulja el, hogy kommunista? – Újabb bólintás. - Vagyis ennek az embernek egyetlen szava, egyetlen cselekedete sem utal arra soha, hogy kommunista volna? - Élénk bólogatás. - Hát akkor miért lenne veszélyes? - Zavart kuncogás. Elvontsága mellett az ötvenes évek antikommunizmusa szélsőséges - és politikailag kockázatos - is volt; a kockázat - talán paradox módon - abban rejlett, hogy az antikommunizmus tisztes hazafias nézetté nőtte ki magát. Ahogy már írtam, Marx világképének egyik sarkalatos ostobasága, hogy nem volt képes felismerni, mennyire erős és mélyen gyökerező az emberekben a tisztességvágy; s hogy ez nemcsak a polgárok szűk keblét feszíti, hanem ugyanígy a munkásokét is - a munkásfeleségek dús kebléről már nem is beszélve. Tocqueville ezt már pontosan egy évszázaddal Joe McCarthy színre lépése előtt jól látta. „A szocializmustól való eszelős rettegése a zsarnokság karjaiba taszítja a középosztályt” - írta 1852-ben, egyik levelében. - „De most, hogy a vörösök gyengének bizonyultak, az emberek nagy árat fizetnek ellenségük leveréséért.” Mussolini és Hitler már pályájuk elején megtanulták ezt a leckét. Mussolini, aki forradalmárként kezdte, ráébredt, hogy ő elsősorban olasz, s csak azután szocialista; úgy találta, hogy ha hatalomra akar jutni, akkor az emberek többségében mélyen élő tisztességvágyra és konzervativizmusra is kell apellálnia. Miután kinyilvánította, hogy a fasizmus ellenzi a szocializmust, a kommunizmust, az anarchizmust, sőt az olasz republikanizmust, a király és a nép elfogadta őt 1922-ben. Amikor Hitler 1923ban puccskísérletet hajtott végre, kudarcot vallott. Kevesebb, mint tíz év múltán hatalomra jutott, mert sikerült meggyőznie a német uralkodó osztályt, hogy ő kisebb veszélyt jelent számukra, mint a kommunizmus; és mert elnyerte a tisztességre és rendre vágyó német nép támogatását. A történelem nem ismétli önmagát. Az Egyesült Államok nem volt Németország; Eisenhower nem volt Hindenburg; McCarthy nem volt Hitler. Mégis sok volt a párhuzam vagy inkább az emlékeztető. A Harmadik Német Birodalom éveiben a kommunizmus iránti gyűlölet és a tőle való rettegés Magyarországon is sokakat a németek oldalára állított - és nem csak felsőosztálybelieket, tehát olyanokat, akik okkal féltek a kommunizmustól. Az antikommunizmus adott dolog volt; s miután senki sem vitatta, a legkülönfélébb emberek, főleg, akik amúgy sem szokták kétségbe vonni az elfogadott eszméket, az antiantikommunizmus mindenféle formáját hazafiatlannak, szégyenletesnek és gyanúsnak találták. Így aztán régi arisztokratákat a kommunisták javára végzett aknamunkával vádoltak, csak azért, mert nem támogatták a németeket és nacionalista szövetségeseiket. Jó néhány politikus és értelmiségi pedig nagyon is ügyesen tudott úszni az árral. 1953 körül az Egyesült Államokban is láthattam azt, amit Magyarországon 1941-ben: hogy opportunista és gyáva helyezkedők, politikusok és értelmiségiek igyekeznek a megítélésük szerint nyerő oldalra evickélni. Amerikában ezt felháborítónak találtam, két okból is; az egyik, hogy az Egyesült

Államokban még a kommunista ellenes hisztéria legrosszabb éveiben sem volt politikai terror. A Kommunista Párt akkori vagy egykori tagjait leszámítva keveseket hurcoltak meg politikai nézeteik miatt; Magyarországtól eltérően itt minimális kockázatot jelentett, ha valaki ragaszkodott az álláspontjához. Felháborodásom másik oka az volt, hogy egy angol nyelvű, demokratikus országban éppen ezt az elharapózó hazudozást és opportunizmust vártam volna a legkevésbé. (Az eltérő történelmi, kulturális, nemzeti és nyelvhasználatbeli hagyományok miatt a méltányosság és méltánytalanság, becsületesség és becstelenség, igazmondás és hazudozás szokásos aránya mondjuk angolok és románok vagy amerikaiak és irániak között nem egyforma. Egy szír opportunizmusát sem lehet összehasonlítani egy skótéval. De az értelmiségiek között - nemzeti hovatartozástól függetlenül, akár liberálisok, akár konzervatívok, akár kommunisták, akár antikommunisták - az opportunizmus és az őszinteség aránya mintha mindenütt nagyjából egyforma lenne.) 1953 telén írtam egy cikket The Totalitarian Temptation (A totalitárius kísértés) címmel, amelyet a Commonweal közölt 1954. január 22-i számában. Ebben többek között azt írtam, hogy egy amerikai katolikusnak ugyanolyan természetes kinyilvánítania, hogy ellenzi a kommunizmust, mint egy zsidónak kinyilvánítania, hogy ellenzi a nácizmust; de mert az amerikai katolikus messze nem egy üldözött kisebbség tagja, „1954-ben ahhoz, hogy a tisztes hírű antikommunizmus dicsfényében fürödjön, nem kell se vakmerőség, se eltökéltség, áldozat, nemes jóindulat, lelkierő, bátorság vagy bölcsesség. Ez inkább a kényelmes önelégültségre való hajlamát mutatja.” Írásomban úgy érveltem, hogy az amerikai katolikusok is megosztottá válhatnak, valahogy úgy, mint a németek az 1930-as években és a háború alatt. Nacionalizmusuk miatt talán sokan engednek a totalitárius kísértésnek, miközben mások - megint csak úgy, mint Németországban és másutt - mártírjai és ellenzői lesznek a totalitarizmusnak, annak legszalonképesebb és legnépszerűbb változatait is ideértve. Hogy érvelésem hosszútávon helytálló volt, abban ma ugyanúgy bizonyos vagyok, mint harminchat éve voltam. De lehetséges, hogy túlságosan borúlátóan ítéltem meg az akkori, változó helyzetet, és eltúloztam a mccarthyzmus baljós előjeleit: elvégre McCarthy politikai csillaga nem egészen egy évvel cikkem megjelenése után már hullófélben volt. Ma is hajlamos vagyok azonban azt gondolni, hogy nem nagyon tévedtem. Voltak akkoriban bizonyos jelenségek, amelyek balsejtelmet ébresztettek bennem. Az egyik Joe McCarthy széles körben elterjedt, s ma is folytatódó félremagyarázása. McCarthyt rendszerint gátlástalan opportunistának tartják, aki 1950-ben meglovagolta az antikommunizmus témáját, mert néhány barátja azt mondta, hogy ebből sok politikai haszna származhat. De McCarthy megértéséhez nem az a kulcs, hogy az 1950-es évek elején úgy döntött, antikommunista kampányt indít, hanem hogy 1948-ban foglalkozni kezdett az úgynevezett Malmédy-üggyel. 35 Ebben volt politikai számítás: a Malmédy-ügy vádlottai németek voltak, McCarthy államában, Wisconsinban pedig nagy létszámú német-amerikai közösség élt. Mégis minden okunk megvan azt hinni, hogy későbbi kommunista ellenes keresztes hadjárata során Joseph Raymond McCarthy (aki maga is részben német származású volt) nem csupán opportunizmusból, hanem meggyőződésből cselekedett. 35

A következő történt. A második világháború utolsó német offenzívája során (a nyugati arcvonalon 1944 decemberében, Belgiumban) egy német SS-alakulat behatolt az amerikai vonalak mögé, és legalább egy esetben amerikai hadifoglyokat ölt meg. A háború után ennek az alakulatnak néhány tagját a parancsnokukkal együtt elfogták és amerikai hadbíróság elé állították, de még a „tárgyalás” előtt bántalmazták, sőt megkínozták őket az amerikai kémelhárítás emberei, akik között voltak amerikai egyenruhát viselő, egykori menekült német zsidók is. Ezeket a csúf törvénysértéseket azután élesen bírálta az egyik amerikai bíró, aki beszédében németpárti (és antiszemita) véleményeket hangoztatott.

Elvégre egykori SS-tagok védelmében, s bíráik ellen szót emelni még 1948-ban sem lehetett a legnépszerűbb eljárás. Ugyanakkor nem volt népszerűtlen sem - s ezt McCarthy talán a csontja velejében érezte - bizonyos helyeken és a lakosság bizonyos rétegeiben, akik, ahogy már írtam, nem értettek egyet a második világháború alatti amerikai külpolitikával. (Ezt sugallta a republikánusok győztes szlogenje is az 1946-os kongresszusi választásokon: „Elég volt?”) Sokan ellenszenvet tápláltak az internacionalistákból, liberálisokból, angolbarátokból, zsidókból, bankárokból, és a Roosevelt-érában a legmagasabb pozíciókat betöltő, Washingtonban még mindig domináns keleti parti angolszász elit nagy részéből álló koalícióval szemben; McCarthy teljes mértékben osztotta ezt az ellenszenvet. Ő és hívei még jobban nehezteltek Marshallra vagy Achesonra, mint ahogy gyűlölték a kommunistákat. McCarthy egy tömegmozgalom élére állhatott volna. Szerencsére nem volt elég erős jellem, rosszul tűrte az átmeneti kudarcokat. Nem volt annyira német, hogy humortalan, kategorikus, fegyelmezett és fanatikus legyen; és volt annyira ír, hogy tönkreigya magát, depressziós legyen, mártírnak állítsa be magát, rövid távon fusson és nagy néha felcsillanjon benne a humorérzék. Amikor ellenfelei végül összeálltak és felléptek ellene (amiben volt némi képmutatás is), és elérték, hogy a szenátus elmarasztalja (John F. Kennedy, aki korábban az America First titkos támogatója volt, nem szavazott McCarthy ellen), McCarthy megtört. Egy Hitler vagy egy Mussolini hasonló esetben inkább erőt merített volna a történtekből; McCarthy erre képtelen volt. Belesüppedt az önsajnálatba, és nem egészen három év leforgása alatt halálra itta magát. Nem tagadom, hogy amikor feleségem, aki a konyhában hallgatta a rádiót, közölte velem a hírt, enyhe szomorúságot is éreztem: - Isten legyen hozzá irgalmas - mondtam. De, ismétlem, ereje és sikerei tagadhatatlanok voltak. Számomra a veszély nem is annyira abban mutatkozott meg, hogy milyen aggasztóan nagy McCarthy tömegtámogatása, mint inkább abban, hogy milyen gyávák az ellenfelei. Az ötvenes évek elején a hazafiság egyet jelentett az antikommunizmussal; ezzel az elsöprő és kétségbevonhatatlan véleménnyel kevés közéleti embernek volt mersze szembeszállni. Amikor láttam, hogyan kényszerítenek meghunyászkodásra egy nyavalyás hadügyminisztériumi államtitkárt McCarthy brutális (és gyakran értelmetlen) kérdései, arra gondoltam, hogy a demagógok, zsarnokok és diktátorok sokszor azért győznek, mert potenciális ellenfeleik gyengék maradnak. Az opportunizmus ebből fakadt. Az efféle opportunizmus alkalmazkodást jelentett az akkor éppen uralkodónak tartott véleményhez. Életem legnagyobb részében rendkívül érzékenyen - talán túlságosan is érzékenyen - érintettek az intellektuális opportunizmus megnyilvánulásai. Íme, néhány példa az 1953-55-ös, McCarthy kegyvesztése előtti évekből - talán nem a legjobb példák, de emlékezetemben ezek élnek a legelevenebben. Mindenesetre jelentőségteljesnek találtam, hogy amikor egyik afrikai szafariján riporterek elérték és meginterjúvolták a volt orosz- és kommunistabarát Ernest Hemingwayt, képtelenek voltak olyan mondatot kicsikarni belőle, amellyel egyértelműen elítélte volna McCarthyt. Szomorúan jelentőségteljesnek találtam, amikor William Remingtont, egy korábban kommunistabarát értelmiségit börtöncellájában rabtársai, köztörvényes bűnözők agyonverték, mondván, megérdemelte, mert kommunista volt. Felháborítóan jelentőségteljesnek találtam, amikor a milliós Life folyóirat szerkesztői arról teologizáltak, hogy a kommunizmus „halálos bűn”, míg a mccarthyzmus csupán „bocsánatos bűn”. (Tíz évvel azelőtt ugyanez a folyóirat egész oldalas fényképet közölt Leninről a következő szöveggel: „Századunk talán legnagyobb alakja”.) Siralmasan jelentőségteljesnek találtam, amit egy kelet-európaiaktól információt gyűjtő CIA-ügynöktől hallottam, mikor engem is felkeresett. Mondtam neki, hogy én már hét éve eljöttem Magyarországról, és nem

sokat tudok azon kívül, amit ő is olvashat az újságokban, de van itt a házban (akkoriban egy bérházban laktam) egy asztalos, zsidó menekült, aki nemrég érkezett a Szovjetunió egyik távoli és alig ismert részéről (Turkesztánból). Erre azt mondta, a zsidók nem megbízhatóak.36 Groteszkül jelentőségteljesnek találtam, amikor egyik diákom azt mondta, ha az utcán egy kommunistát elütne az autó, egy katolikus helytelenül cselekedne, ha hívná a mentőket. És sajnos nemcsak jelentőségteljesnek, hanem várhatónak is találtam, hogy némely liberális professzorok 1954-ben olyan nézeteket kezdtek hangoztatni Oroszországról, amelyek ha nem voltak is azonosak a McCarthyéival, mindenesetre egyre közelebb kerültek mondjuk John Foster Dulles nézeteihez. Hát igen, az opportunizmus változatai... 1954 áprilisában döbbenten hallgattam, amint George Sokolsky, zsidó újságíró, akinek egyszerre több lap is közölte a cikkeit, a La Salle College hallgatóinak tartott előadásában kijelentette, „Amerika akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor belépett a második világháborúba. Nagy-Britannia is a mi ösztökélésünkre keveredett bele, holott inkább hagynunk kellett volna, hogy Hitler egyesítse Nyugat-Európát a kommunizmus ellen.” Akkoriban kaptam egy levelet egy derék világi katolikustól, aki biztosítási ügynök volt Dél-Kaliforniában, és olvasta valamelyik írásomat. A Kolumbusz Lovagjai káptalanja nyilvánosan elítélte őt, amiért szót emelt az ellen, hogy ugyancsak nyilvánosan támogassák egyik újonnan csatlakozott tagjukat, bizonyos Artukovicsot, aki a második világháború alatt az egyik leggyilkosabb bábkormánynak, a horvátnak volt belügyminisztere (vagyis főrendőre). Azt a Trifát pedig, aki a nacionalista román ortodox egyház érseke volt, és 1940-41-ben (amikor Bukarestben henteskampókra akasztottak fel öreg zsidókat) támogatta a Vasgárdát és részt vett annak vezetésében, 1955ben felkérték, hogy imájával nyissa meg az Egyesült Államok kongresszusának ülésszakát. Huszonöt év múltán Artukovics és Trifa ellen kiadatási eljárás indult. A szenátus elé került törvényjavaslat vitájában arról kellett szavazni, hogy Trifát kiadják-e Izraelnak, ahol „háborús bűnök” miatt bíróság elé akarták állítani. Én ezt ugyanolyan helytelennek találtam, mint azt, hogy huszonöt éve főpapi méltóságként hívták meg a szenátusba. Eltűnődtem, milyen változékony is az úgynevezett „közvélemény” (amit valójában sokszor csak a publicitás gépezete gerjeszt). Ez alatt a huszonöt év alatt nem is annyira a nép véleménye vagy hangulata változott meg, mint inkább a publicitás által mesterségesen létrehozott légkör – vagyis bizonyos elfogadott gondolatok terjesztése. Valamikor 1954 tavaszán feleségem és én közvetlen közelről láthattuk McCarthyt. Az alkalom McCarthy „előadása” volt a Rosemont College-ban. Korán érkeztünk, és az első sorban ültünk le; én végig figyelmesen néztem a szenátort, és azt hiszem, egyszer-kétszer találkozott a tekintetünk. A közönség soraiban feleségem és én voltunk talán az egyedüliek, akik meglehetősen tüntetően nem tapsoltunk az „előadás” végén. A mögöttünk lévő sorban ült a Philadelphia Inquirer tulajdonosa (Richard Nixon későbbi egyesült királyságbeli 36

Nemcsak ennek az ügynöknek az ostoba előítélete ejtett gondolkodóba, hanem az is, hogy eleve ostobaság volt engem felkeresnie. A La Salle College-tól kapta meg a címemet, ahol kelet-európai interjúalanyok után érdeklődött. Tudhatta volna, hogy hét éve eljöttem Magyarországról, és nem veszek részt emigráns ügyekben; közölt írásaimból is fellapozhatott volna néhányat, de nyilván ehhez se vette a fáradságot. Egyszóval vajmi kevés oka volt nálam kérdezősködnie. Mégis felkeresett, mert így kitölthetett valami jelentést vagy ívet, igazolva az elvégzett munkát. Íme, egy újabb példa a „titkosügynökök” módszereire szerte a világon. Ahhoz, hogy biztosítsák a helyüket, teljesíteniük kell egy bizonyos kvótát, vagyis munkát kell teremteniük saját maguk számára. Inkább ez a bürokratikus gyakorlat, semmint a szadizmus vagy éppenséggel az ideológiai buzgalom magyarázza azt a sok képtelen szörnyűséget, amit a sztálini „tisztogatások” idején követtek el, hogy begyűjtsék a kellő számú áldozatot.

nagykövete és Ronald Reagan kebelbarátja), a Pennsylvania Vasúttársaság elnöke, valamint más philadelphiai notabilitások. Mosolyogtak McCarthyra, jóindulatúan nevettek a tréfáin, és megtapsolták. Joe látnivalóan örült ennek a fogadtatásnak, amely olykor már a tömjénezéssel volt határos, holott - vagy talán éppen mert - nem nagyon illett a képbe. Sötétbarna bőrű volt, izzadt, szőrös; metszőfogai szétálltak; kirívó kontrasztot képezett nemcsak a jól öltözött közönséggel, hanem az illedelmes, fehér kesztyűs, középosztálybeli katolikus lánykákkal is, akik, miután betessékelték a vendégeket a terembe, a pódium két oldalán álldogáltak szűzies pompában. Hogy a philadelphiai pénz (és imitt-amott társadalmi) arisztokrácia fent említett képviselői nem meggyőződéses mccarthysták, azt már akkor sejtettem; egy év múlva pedig biztosan tudtam, hogy szóba sem állnának vele. De mosolyuk és bólogatásuk nem csupán jómodorról és udvariasságról árulkodott; nyilvánosan kívánták demonstrálni egyetértésüket McCarthy alapeszméjével. Engem megint az foglalkoztatott, hogy hogyan gondolkodnak ezek az emberek, nem pedig az, hogy mit gondolnak. Mindenesetre így, hogy szemtől szemben láttam McCarthyt, végleg meggyőződhettem róla, hogy ez az ember nem konzervatív - ahogy némely konzervatívok állították -, hanem egy radikális tahó. 1955-ben McCarthy padlóra került; s mint már említettem, önhibájából nem tudott talpra állni. De az antikommunizmus még sok éven át egyet jelentett az amerikai hazafisággal. 1954-ben a Columbia egyetem egyéves vendégprofesszori állást kínált nekem. Habozás nélkül elfogadtam; így több pénzt kereshettem, első ízben taníthattam diplomamunkájukra készülő hallgatókat, és csak hetente egyszer kellett New Yorkba utaznom, ahol irodát és titkárnőt biztosítottak számomra a Morningside Heights egyik 1910 táján épült házában, melyben valaha középosztálybeli családok laktak, de már rég átalakították irodaházzá. Mint kiderült, az irodám egy barátságtalan kis szoba volt; a kurzusomat elfelejtették meghirdetni, és a tájékoztatóban is hibásan szerepelt. Kezdetben két hallgatóm volt, nem éppen lumenek; a második félévben már egy sem; nem volt semmi dolgom, de továbbra is kaptam a fizetésemet - ilyesmi gyakran előfordul a felsőoktatásban. Ezt a lehetőséget talán felhasználhattam volna arra, hogy a kelet-európai történelem professzoraként véglegesíttessem magam, de különböző okokból úgy döntöttem, hogy nem teszem. Nem akartam kelet-európai történelemre szakosodni; nem akartam bekerülni a tudományos élet valamelyik nagy központjába; nem akartam New Yorkban lakni, de még dolgozni sem. Feleségemmel (egy éve házasodtunk össze) már elhatároztuk, hogy Chester megyében telepedünk le; megvettünk egy régi, romos, egy tantermes iskolaépületet, és hozzákezdtünk az átalakításához, ami nemcsak vonzó, de egyszersmind fáradságos, gyakran túlságosan is megerőltető munkának bizonyult. És amikor ennek a zöldellő lugasnak a szélén, ami az én szentimentális szememben amerikai Árkádiának tűnt, végre tető alá hoztuk a házat (éppen csak beköltözhető állapotban volt), megtudtam, hogy tőlünk néhány kilométernyire, egy dombtetőn az Eisenhower-kormány Nike rakétakilövő-állomást telepít. (Nagy sugarú körben vagy tucatnyi ilyet állítottak fel Philadelphia körül, hogy megvédjék a várost a szovjet légitámadásoktól.) Ez bosszantott, nem is annyira azért, mert megzavarta ábrándomat, hogy sikerült búvóhelyet találnom az amerikai vidék egyik csendes és békés zugában (beatus ille qui procul negotiis), 37 hanem inkább, mert ez is a kormány ostobaságát mutatta: minek ilyesmire pénzt kidobni, amikor egy Philadelphia elleni orosz légitámadás nemcsak hogy valószínűtlen, de egyenesen kizárt? (A Nike rakétakilövőket néhány év múlva leszerelték, épp akkor, amikor egy másik óriási baromság, az állítólagos „szovjet rakétafölény” - amiről ma 37

„Boldog, ki köznapok zajától távol él...” (Horatius: 2. epodos. Bede Anna fordítása.)

már ugyancsak tudjuk, hogy légből kapott volt - vált elfogadott nézetté, többek között elindítva Henry Kissinger közéleti pályafutását.) Egy év múlva (a házunk még akkor sem volt kész, a későbbi kert és veteményes helyén gazos dzsungel terpeszkedett) Magyarországon kitört a népfelkelés. A házban (vagy a kocsiban) ülve lázas izgalommal csavargattam a rádió gombját, félóránként hallgattam a híreket, napjában kétszer elszaladtam újságért, és minden józan ész ellenére reméltem, hogy győz a forradalom, és az oroszok kitakarodnak Magyarországról; ugyanakkor száműzötttársaim többségével ellentétben tudtam, hogy az Eisenhower-kormány az égvilágon semmit - úgy értem, semmi olyat, aminek legalább fikarcnyi értelme volna - nem tesz ennek érdekében. Elkeserített, hogy az oroszok brutálisan leverték a felkelést szülőhazámban, de az is, hogy választott hazám kormánya nem viselkedett becsületesen. Eisenhower és Dulles hazudtak, amikor azt mondták, hogy a forradalom kitörése teljes meglepetésként érte őket. Igaz, hogy nem ők és a CIA szították a felkelést; de a kémeik és mások révén pontosan tudták, mi történik. És fellengzős, öntetszelgő szovjetellenes kijelentéseik dacára valójában megkönnyebbültek, amikor az oroszok újra bevonultak Magyarországra, és elfojtották a felkelést, mert ez jó propagandaanyag volt, és - még lényegesebben - így Európa felosztása változatlan maradt. (Az oroszok, főleg Hruscsov, szintén megkönnyebbültek, mert napnál világosabban kiderült számukra, hogy az Egyesült Államok nem akarja megváltoztatni Európa felosztását.) 1956 tehát fordulópontot jelentett a hidegháborúban - és még sok másban. A kormánytól eltérően az értelmiségieket valóban meglepte a magyarországi felkelés, egyik dogmájuk ugyanis úgy hangzott, hogy totalitárius államban nem lehet forradalom.38 Szokásuk szerint tévedtek. Ennél fontosabb, hogy megkésve bár, de átálltak az antikommunista oldalra. Nemcsak arról volt szó, hogy korábbi izolacionisták, „konzervatívok”, amerikai „jobboldaliak” lelkes internacionalistává váltak, és helyeselték Amerika beavatkozását bárhol a világon, sőt elbűvölték őket a globális politizálás kellékei, a titkosügynökök működését is idesorolva. Sok egykori liberális most célirányosnak és hasznosnak találta elfogadni a doktrínát, miszerint a szovjet kommunizmus nemcsak gonosz (ami nagyjából igaz volt), hanem a legnagyobb - s egyre növekvő - veszélyt jelenti a világra (mikor pedig Kelet-Európa egész nemzetei megmutatták, mennyire gyűlölik a kommunizmust, és még a nyugat-európai kommunista pártok között is csökkent a szovjet barátság). Az ötvenes évek végére sok New York-i volt trockista neokonzervatívvá vált, habár akkor még nem illették magukat ezzel a jelzővel. * Olybá tűnhet, mintha az 1950-es években nagyon is foglalkoztatott volna a politika, pedig 1956 után már nemigen érdekelt. Nem vagyok homo politicus vagy politológus; 38

Ezt a dogmát Hannah Arendt fejtette ki részletesen The Origins of Totalitarism (A totalitarizmus gyökerei) című, 1948-50 között írt és 1951-ben megjelent könyvében; sok értelmiségi, köztük a neokonzervatívok többsége, a mai napig vallja, hogy e könyv hatására vált trockistából antikommunistává. Valójában ez a nagy izzadsággal készült munka szerzőjének intellektuális opportunizmusa miatt eleve kérészéletre volt ítélve. Arendt egyik tézise azt vetítette ki folyamattá, ami 1950-ben történni látszott. 1950-ben a sztálini rendszer nyilvánvalóan antiszemitává vált; Arendt ebből azt a következtetést vonta le, hogy az antiszemitizmus minden totalitárius rendszer szükségszerű velejárója. De ez akkor sem volt és most sincs így. Ennél fontosabb Arendt második tézise, amely szerint a totalitárius rendszer természetéből adódóan egyre elnyomóbbá és totálisabbá válik, ennélfogva totalitárius rendszerben nem kerülhet sor forradalomra. Néhány évvel a könyv megjelenése után, 1956-ban jött a hruscsovi olvadás és a lengyel meg a magyar felkelés - megannyi élő cáfolata Hannah Arendt tézisének, ami persze értelmiségi körökben mit sem ártott a szerző reputációjának, sőt.

írásaimban és a katedrán elsősorban történelemmel foglalkozom; és a politika iránti érdeklődésem is abból fakadt, hogy nehezen tűrtem a politikusok, bürokraták és sok értelmiségi részéről megnyilvánuló elégtelen történelem- (és ennélfogva ember-) ismeretet. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1955-ben hozzáfogjak Historical Consciousness című könyvem megírásához, ami hosszú ideig tartott. 1959-60 telén félretettem a kéziratot, s írtam egy másik könyvet, az A History of the Cold War-t (A hidegháború története). Ebben azzal foglalkoztam, hogyan járult hozzá a kellő történelemértés hiánya az Egyesült Államok és Oroszország közötti konfliktus kialakulásához. Azért szakítottam félbe a Historical Consciousness munkálatait és írtam meg ezt az esszét a hidegháborúról, hogy gyakorlati próbának vessem alá egyik-másik (részletesebben a Historical Consciousness-ben kifejtett) gondolatomat a történelmi erők hierarchiájáról, különös tekintettel a huszadik századra. Tudtam, hogy az adott világpolitikai helyzet félreértése mögött elégtelen és elavult felfogások húzódnak meg azt illetően, hogy mi a történelmi realitás, hogyan és miért történnek a dolgok, hogyan mozognak az eszmék, hogyan különbözik maga az események szerkezete is a biológiai evolúció, sőt az úgynevezett természettudományok teóriáitól, struktúráitól és „törvényeitől”. Akkorra (az ötvenes évek második felére) felismeréseim kikristályosodtak; megszoktam, hogy a gondolkodásról gondolkodjam, ideértve az én gondolkodásomat és (sok más mellett) anti-antikommunizmusomat is. Mint már írtam, anti-antikommunista lettem; de (mint már ugyancsak írtam) különböztem sok más anti-antikommunistától; nem voltam se liberális, se mereven középutas vagy rögeszmésen mérsékelt. Egyedül voltam; de már évekkel azelőtt is vigaszt meríthettem abból, hogy Oroszországról és a kommunizmusról vallott nézeteim hasonlítanak bizonyos nagy emberekéihez. Churchill például 1945-ben határozott fellépést javasolt annak megakadályozására, hogy Európa közepéig érjen és ott állandósuljon az orosz jelenlét; de 1953-ban már azt mondta, hogy Európa természetellenes kettéosztottságának megszüntetése érdekében komoly tárgyalásokat kellene kezdeményezni a Sztálin utáni szovjet vezetéssel. Churchill javaslatát 1945-ben az amerikai kormány - az akkoriban meglehetősen a szovjetek felé hajló Eisenhower tábornokkal együtt azzal vetette el, hogy veszélyes, mert túlságosan kemény a szovjetekkel szemben; 1953-ban pedig ugyanezek közül az emberek közül néhányan, Eisenhowert is idesorolva, azért nem támogatták Churchill kezdeményezését, mert úgy vélték, túlságosan engedékeny a szovjetekkel. George Kennan, aki 1944-ben és később a vezető amerikai diplomaták közül talán egyedül figyelmeztetett arra, hogy 1944-ben és később az amerikaiak optimistán, hanyagul vagy éppen tévesen értelmezték a szovjetek céljait, 1953-ban már úgy látta, hogy kénytelen szót emelni a kommunistaellenes hisztéria visszatetsző jelenségei és ideológiája ellen, többek között a Notre-Dame egyetemen mondott beszédében. Emlékezetes beszéd volt - azazhogy lett volna, ha nem eresztik el a fülük mellett vagy nem értik félre nemcsak Dulles emberei, hanem az értelmiségiek is. Vajon egyszerűen valamiféle reálpolitika magyarázza ezt a Churchill vagy Kennan nézeteiben néhány éven belül végbement, látszólag száznyolcvan fokos fordulatot? Nem, ennél többről van szó. Akkoriban olvastam egy levelet, amelyet Metternich írt Donoso Cortés spanyol konzervatív filozófusnak, s benne a következő mondatot: „A kategorikus eszme - írta Metternich - olyan, mint a rögzített csövű löveg... Azokat veszélyezteti, akik a röppálya mentén állnak vagy mozognak. Másfelől a valódi elveket olyan ágyúhoz hasonlíthatnánk, amely körbeforgatható, és minden irányban tüzet nyithat minden hazugságra.” Churchillnek és Kennannek elveik voltak, nem eszméik. A legtöbben, köztük Eisenhower, nem így voltak ezzel; ők eszméiket igazították a körülményekhez.

Ez az egyik - szerintem helytálló - magyarázat arra, ami különben igencsak fogas kérdésnek tűnik, főleg azok számára, akik megszokták, hogy ideológiai kategóriákban gondolkodjanak. Volt egy másik, ehhez kapcsolódó magyarázat is: az eltérő történelmi tapasztalat. Churchill és Kennan többet tudtak Oroszországról és az oroszokról, mint Eisenhower és Dulles; éppen ezért jobban értettek bizonyos problémákat. Nekem is volt némi tapasztalatom az oroszokkal és a kommunistákkal; ennélfogva az utóbbiakról kevésbé elvontan gondolkodtam, mint a legtöbb amerikai. A negyvenes évek derekán antikommunistább voltam, mint ők; az ötvenes években nem voltam annyira antikommunista, mint ők. Ezek szerint tehát most már inkább prokommunista voltam? Nem, egyáltalán nem. A pro- és anti- (vagy pro és contra) előtagok a geometriából és matematikából valók. Többet mond – mert történelmi tapasztalatra utal - a pre- és poszt-, előtt és után. De nem minden szinten, és nem mindig. Egy intelligens hajadon írhat jobb könyvet a házasságról, mint egy többszörösen elvált nő. Sok olyan volt kommunistával találkoztam, akiknek nézeteit és eszméit teljesen eltorzította saját tapasztalatuk: a konvertita buzgóságával minden létező gonoszt a kommunisták összeesküvésének tulajdonítottak, amiről nemhogy eleget, de túl sokat tudtak; csakhogy a tudás minőség dolga, nem mennyiségé. Végső soron tehát ebből a mennyiségileg nem meghatározható minőségből kiindulva kell megmagyaráznom az „anti-antit”. Igazságok és féligazságok viszonyáról van szó. Sokáig azt gondoltam, hogy míg a kommunizmus hazugság, bizonyos fajta antikommunizmusok, köztük a nácizmus,39 féligazságok - ezért vonzanak oly sok embert. De azt is tudtam, hogy a féligazság veszélyesebb a hazugságnál. 40 Végül is rájöttem a magyarázatra, amely nemcsak Aquinói Szent Tamással van összhangban (a féligazság rosszabb a hazugságnál, írta, mert a szellem bűne rosszabb a test bűnénél - és a hazugság szinte mindig gyengeség következménye), hanem Kierkegaard-éval is, aki azt mondta, hogy „a számok tagadják az igazságot”. Ezt jóval később olvastam. De már az ötvenes években láttam, hogy a féligazság nem 50 százalék igazság, hanem 100 százalék igazság és 100 százalék hamisság összekeverve. A matematikában, a számok kikezdhetetlen világában 100 meg 100 az 200 - aminthogy a matematikai logikában a negatív negatívja pozitív (vagyis aki anti-antikommunista, annak valamiféle prokommunistának kell lennie). De az emberi életben 100 meg 100 az egy másfajta 100. A matematikában csak egyfajta 100 létezik - tökéletes, pontos, abszolút és konstans. Az élet nem konstans; tele van sötét 100-akkal és világos 100-akkal, meleg 100akkal és hideg 100-akkal, növekvő 100-akkal és zsugorodó 100-akkal. Ez nagyrészt összhangban volt azokkal a felismeréseimmel, amelyek Historical Consciousness című könyvem merészebb passzusainak megírására késztettek, ahol is a történelem és a világ poszttudományos szemléletének jegyében felvetettem, hogy a matematikai gondolkodás helyett a történelmi gondolkodást kellene előnyben részesítenünk, ha jobban akarjuk érteni 39

Másutt már írtam arról, hogy Hitler a gonoszság géniusza volt; rendelkezett néhány jó tulajdonsággal, úgymint intelligencia intuíció, bátorság, stb.; de La Rochefoucauld nagy aforizmáját idézve: Vannak gonosz emberek, akik kevésbé lennének veszélyesek, ha nem volna bennük valami jó is.” Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Hitler „csak” nyolcvan százalékban vagy ötven százalékban volt gonosz. Sokféle tehetséget és képességet kapott Istentől, amit gonosz célokra fordított, tehát történelmileg felelős és erkölcsileg elítélendő a velük való visszaélésért. 40 És mert a féligazság rosszabb a hazugságnál (a hazugság gyengeségből származik, következésképpen könnyebb leleplezni, mint a féligazságot), az az ember, aki nem tagadja, hanem valami köztes megoldást keresve részben elfogadja, részben elmismásolja az igazságot, még gyengébb jellem, mint az, aki egyértelműen hazudik.

önmagunkat és a világegyetemet, aminek előfeltétele, hogy tisztában legyünk az emberi megismerés korlátaival. Sokféle oka van annak, hogy a 2 + 2 = 4 csak egyfajta igazság, emberi formula. A matematika az emberiség történelméhez tartozik, emberi alkotás; ezért is nem tartozik a történelem a matematikához. (A fizikában szubatomi szinten vannak olyan helyzetek, amikor 2 + 2 nem 4, mert ezek a helyzetek nem léteznek megfigyelőik nélkül - vagyis megfigyelőik hozzák létre őket.) És ebben áll az orosz és a nyugati vallásos gondolkodás különbsége is, a szakadék, ami elválasztja Dosztojevszkij és Kierkegaard alábbi mondatait. Dosztojevszkij ezt írta: „Ha valaki bizonyíthatná, hogy Krisztus és az igazság két külön dolog, és választanom kellene a kettő között, én Krisztust választanám!” Számomra ez borzalmasan hangzik: kétségbeesett hit, Krisztus emberi voltának tagadása. Kierkegaard ezt írta: „Ha Isten jobb kezébe rejtene minden igazságot, bal kezében pedig az igazságra való állhatatos törekvést tartaná, és az örök tévedés terhe mellett választanom kellene, alázatosan leborulnék bal keze előtt, mondván: »Bocsáss meg, Atyám! A színtiszta igazság egyedül a Tiéd!«.” Számunkra nem adatik meg az igazság tudása, de földi utunk során, ha tudatosan törekszünk rá, imitt-amott megpillanthatunk igazságokat. Ahogy Droysen, a nagy német történész írta több mint száz éve, „a történelem az emberiség önmagáról való tudása, bizonyossága önmagáról. Nem »a világosság és az igazság«, de afelé törekszik, arról prédikál, annak szenteli magát. Olyan, mint Keresztelő Szent János: »Nem ő vala a világosság, hanem jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról«.” Hát nem különösen időszerű ez a huszadik század második felében, amikor egész civilizációk romlásának vagyunk tanúi, s világunkat nem az igazságtalanság elharapózása fenyegeti, hanem a szörnyűségesen terjesztett és egyre inkább terjedő igaztalanság? Valamikor az ötvenes években a liberális értelmiségiek konszenzusa bomlásnak indult, főleg azért, mert kénytelenek voltak végre szembenézni a Szovjetunió és a kommunizmus csúf valóságával. De egyébként az amerikai szellemi életben továbbra is liberális és modernista tendenciák uralkodtak (gondoljunk csak az absztrakt expresszionizmus divatjára az akkori amerikai festők között, vagy a korabeli amerikai építészet jellegzetes vonásaira és így tovább). Az amerikai történelemben még nemigen fordult elő, hogy az értelmiségiek és a tömegek gondolkodása ilyen messze kerüljön egymástól. Az ötvenes években a tömegek lassú gleccsermozgással távolodni kezdtek a harmincas évek emlékétől és örökségétől, s ennek jelentősége túlmutatott a politikán. Az 1950-es évek közepe, mint már írtam, vízválasztó volt az amerikai nép történelmében, hajlamaiban és ízlésében és szokásaiban, méghozzá sok szinten. Az amerikai konzervatív mozgalom térhódítása is ennek következtében kezdődött meg 1953 után. Egyik korai mérföldköve az a nagy figyelem volt, ami Russell Kirk 1954-es The Conservative Mind (A konzervatív gondolkodás) című könyvét fogadta; a másik pedig William Buckley magazinjának, a National Review-nek az indulása 1955-ben. Az amerikai konzervatív mozgalom történetét most nem kívánom taglalni, még vázlatosan sem; csak annyit szögeznék le, hogy a politikatörténet a szavak története. Robert A. Taft szenátor, akit a republikánusok és a konzervatívok továbbra is hősként ünnepeltek, holott aszott vázával leginkább valami aktakukacra emlékeztetett, még 1951-ben sem volt hajlandó elfogadni, hogy „konzervatívnak” nevezzék: ragaszkodott hozzá, hogy ő „régi vágású liberális”. Az évtized végén, 1960-ban már Eisenhower, az opportunizmusában felülmúlhatatlan elnök és tábornok is „konzervatívnak” vallotta magát. Ez mutat valamit: ha nem is az évtized egész történelmét, de annak a lassú földcsuszamlásnak a kezdetét, amely

húsz év múlva egy „konzervatív” elnök által meghirdetett „konzervatív” ügy országos győzelmével végződött. Az ötvenes években többnyire távol tartottam magam a konzervatívoktól, részben szűk látókörű, ideologikus világszemléletük miatt, részben mert túlságosan is gyakran bizonyultak közönségesnek. Néhány kivételtől eltekintve hihetetlenül alacsony szellemi színvonalat képviseltek. Humoruk legjobb esetben a vaskos diáktréfák szintjén mozgott (a National Review karikatúrái például ugyanolyan ideologikusak és otrombák voltak, mint a Pravda vagy a Krokogyil szovjet karikatúrái). Ahogy Swift mondta, van, aki „elég vallásos ahhoz, hogy gyűlöljön, de ahhoz már nem, hogy szeressen”. Sok amerikai konzervatívról sajnos számtalanszor bebizonyosodott: eléggé konzervatív ahhoz, hogy gyűlölje a liberálisokat, de ahhoz már nem, hogy szeresse a szabadságot. Egyikük sem talált kivetnivalót Joe McCarthyban, akinek nyers demagógiája és önfejűsége, amivel semmibe vette az amerikai alkotmányt és a benne szavatolt polgári szabadságjogokat, homlokegyenest ellenkezett mindazzal, amit konzervatívnak lehet nevezni (ahogy Hitler is az ellentéte volt mindannak, ami reakciós). A korszak liberális magyarázói, például Bernard De Voto és Edward R. Murrow, olyanokat mondtak McCarthyra, hogy „reakciós”, „XIV. Lajostól jobbra áll”, stb. Ahogy két rosszból nem lesz jó, úgy két ostobaság szembeállítása sem azt jelenti, hogy az igazság valahol a kettő között van, hanem azt, hogy a diskurzus minősége mérhetetlenül megromlott. Ez volt a legfőbb ok, ami miatt az ötvenes éveket követően egyre kevésbé érdekelt a politika. És kapcsolódik hozzá egy másik - ami ismét a szellemi és a fizikai „törvényszerűségek” közötti különbséget mutatja. A „baloldali”, „radikális”, „forradalmi” hatvanas évek kérészéletű eszméi közül némelyik annyira abszurd volt, hogy inkább ügyet sem vetettem rá, mintsem hogy vitába szálltam volna vele: mert egy gyenge testtel könnyebb birkózni, mint egy erőssel, míg egy gyenge elmével nehezebb vitatkozni, mint egy erőssel. Legalább egy szempontból szerencsém volt a hatvanas években. Földrajzilag, szakmailag, szellemileg annyira távol éltem a korszak hamis radikalizmusától és „forradalmi” színészkedésétől, hogy nemigen éreztem a hatását, leszámítva az újságokban és magazinokban olvasottakat vagy azoknak a dühöngő fiataloknak a viselkedését, akikkel az utcán találkoztam. De én is elleneztem a vietnami háborút – ahogy oly sokan, az akkori amerikai társadalom valamennyi szintjén. Hazafias barátaim egytől egyig - s első feleségem is, aki nagyon mélyen átérezte az amerikai történelem és az amerikai lét nagyszerűségét és tragédiáját - ellenezték ezt a háborút, mégpedig erkölcsi alapon, tehát az ideológusok és a katonai szolgálat alól kibúvót keresők indítékainál mélyebb okból. Egyre több bizonyítékát látták annak, hogy Amerika helytelenül cselekszik, s ez megdöbbentette őket. Minthogy nem voltam született amerikai, és nem voltam képes (vagy hajlandó) osztani azt a régi amerikai meggyőződést, hogy Amerika a világ kivételének számít, én - bár az erkölcsi szempont nálam is szerepet játszott - más miatt elleneztem a vietnami háborút. Szerintem az Egyesült Államoknak eleve nem kellett volna belekeverednie: ez nem jó háború volt, nem jó időben és nem jó helyen. Állítólag Bismarck mondta, hogy az egész Balkán nem ér meg egyetlen pomerániai gránátost; én azt gondoltam, hogy egész Indokína, Észak, Dél, Viet, Nam, Minh, Kong, nem ér meg egyetlen amerikai tengerészgyalogost. Szerencsétlenségnek tartottam, hogy ezt nagyon kevés amerikai gondolja így. Megint felülkerekedett a végzetes ideológiai hajlam: az amerikai beavatkozást ellenzők közül sokan abból indultak ki, hogy a dél-vietnami kormány korrupt, és innen már egyetlen könnyed lépéssel eljuthattak odáig, hogy az északvietnamiak ellenben elismerésre méltóak.

Ez persze csak egy volt a hatvanas évek „radikalizmusának” megnyilvánulásai közül. A hatvanas években azt utáltam a legjobban, hogy az éppen divatos eszmék nemcsak katasztrofálisak, rombolók és szokás szerint hülyeségek voltak, hanem ráadásul vadonatújnak álcázták magukat. A fiatalok forradalma, a pacifizmus, a szólásszabadság, a közvetlen demokrácia, a nők emancipációja, a szexuális szabadság és a többi - vagyis a hatvanas évek megannyi „mozgalma” -, akárcsak a miniszoknya, a húszas évek szokásait és ötleteit keltette életre harsányabb, mesterségesen eltúlzott formában. (Végül is a húszas évek volt az utolsó és talán az egyetlen „modern” évtized.) Már jóval a hatvanas évek előtt úgy találtam, hogy a huszadik században - 1945 után mindenképpen - egy szellemileg mármár stagnáló világban élünk, hogy lassúdik a gondolkodás, ahogy Tocqueville Az amerikai demokrácia című könyvének egyik fejezetében, a „Miért ritkulnak a nagy forradalmak” címűben jósolta.41 A hatvanas években azt láttam, hogy gyakorlatilag bekövetkezett a pangás, a szellem csak ingamozgást végez, de semmit sem halad előre - s ezt azok, akik rögeszmésen csak a felületes látszattal foglalkoznak (meg az olyan szavakkal, mint „haladó” vagy „forradalmi”), egyáltalán nem veszik észre, minthogy nem tudnak különbséget tenni mozgás és irány, állapot és tendencia között, mert a nyilvánosság tülekedése és zsivaja közepette már se látnak, se hallanak. „Mindenki azt hiszi, hogy az új társadalmak naponta váltogatni fogják arculatukat - írta Tocqueville az 1830-as években, Az amerikai demokrácia című könyvében -, én pedig attól félek, hogy végül olyannyira megcsontosodnak náluk ugyanazon intézmények, ugyanazon előítéletek..., hogy az emberiség megtorpan és korlátokat állít maga elé; attól félek, hogy az emberi szellem elmerül önmagában, s többé nem szül új eszméket; attól félek, hogy az egyént felőrlik apró-cseprő foglalatosságai, az emberiség pedig, bár állandó mozgásban van, mégsem fejlődik tovább.” 42 A hatvanas években az irodalmi, szellemi, művészeti, tudományos és akadémikus piactér vezéralakjai gyakran még csak nem is sületlen ideológusok voltak, hanem publicitással szélhámoskodók, nem radikális újítók, hanem gondolatokkal kereskedő haszonlesők - mint például azok a „revizionista” történészek, akik nagyjából 1964-től kezdődően a vietnami háborúval való elégedetlenséget a hidegháború kezdeteire vetítették vissza. Kevesen vették észre, milyen ingatag e történészek tézise, és milyen hamisak a „kutatási eredményeik”. Nagyjából ugyanez volt a helyzet az olyan - azonnali haszonnal kecsegtető - akadémikus divathóbortokkal is, mint a pszichohistória és a kvantifikáció. Az amerikai szellemi és kulturális élet olykor a weimari Berlin csúf és abszurd karikatúrájának tetszett, habár itt nem voltak nácik (vagy kommunisták) a színfalak mögött. Mindenesetre mesterkélt volt, s csak felszínes és gyorsan múló hatást tett az amerikai tömegekre, köztük a megzavarodott fiatalokra. De így is elég nagy kár keletkezett, ráadásul olyan, amit nem lehetett egykettőre felszámolni. Ezért kerültünk közelebb egymáshoz a konzervatívokkal. Nem vagyok publicista; alig akad napi témával foglalkozó írásom; de 1970 táján a National Review vagy a The Alternative vagy a Triumph (Brent Bozell tradicionalista katolikus lapja) józanító, friss levegőként hatott. A konzervatív értelmiségi „mozgalom” összetétele is megváltozott. Tágult a kör; a konzervatív lapok száma gyarapodott, szellemi színvonaluk emelkedett; némelyik 41

Például: hetven évvel ezelőtt Darwint, Marxot, Freudot, Einsteint, Sztravinszkijt, Picassót látták a kor szellemi vagy művészi óriásainak. Ez ugyanígy volt ötven vagy hatvan évvel később is, azzal a jelentéktelen különbséggel, hogy ekkor már neodarwiniánusok, neomarxisták, neofreudiánusok is szerepeltek a listán. Vessük ezt össze mondjuk az 1824 és 1874 közötti időszak művészeti és szellemi légkörével s legnagyobb alakjaival - ég és föld a különbség. Másik, szembetűnőbb példa: „modern” épületek 1924-ben és 1974-ben stb. 42 Schulteisz Gyula fordítása.

egyetemen és college-ban érzékelhetővé vált a konzervatív professzorok (és hallgatók) jelenléte. Végül, de nem utolsósorban, ezek a konzervatív lapok szívesen közölték alkalmi írásaimat. Így aztán a hetvenes években sok cikket és recenziót írtam ezekbe a folyóiratokba, melyek szerkesztői és munkatársai, köztük Bill Buckley, értékelték közreműködésemet. Ami szívességet és honoráriumot kaptam tőlük, azt kérés nélkül, maguktól adták; én sokszor beértem annyival, hogy az írásom megjelenik; máskor pedig hálás voltam barátságukért és nagyvonalúságukért. De az 1980-as választások után sajnálatos módon minden megváltozott. Én Ronald Reaganre szavaztam, mert a pipogya Jimmy Carterből már elegem volt. 1980 decemberében Bill Buckley, szokásos nagyvonalúságával, meghívott bennünket a feleségemmel, hogy vegyünk részt a National Review huszonöt éves fennállása alkalmából rendezett díszvacsorán a Plaza Hotelben. Ez az esemény önmagában is jelezte, micsoda földcsuszamlásszerű változás következett be a vélemények amerikai divatjában. A meghívottaknak – a szellemi, művészeti, politikai élet hírességeinek – puszta névsora is mutatta, hogy az egykori liberális establishment egyeduralma már a múlté. Minden ízléses volt, a - hál’ Istennek rövid beszédek is. 43 A hírességek bemutatásakor Henry Kissinger nagy ovációt kapott. Engem ez annyira bosszantott, hogy elég hangosan morogtam: „fúj!”, de ezt csak a velünk egy asztalnál ülő barátaim hallották. Egy-két nappal azelőtt halt meg Dorothy Day, a Katolikus Munkás mozgalmának alapítója és jámbor hősnője. Ezen a csillogó-villogó, pompás estélyen arra gondoltam: ki az igazabb konzervatív, Dorothy Day vagy Henry Kissinger? Semmi kétség, hogy Dorothy Day, aki a két évezredes keresztény hagyomány jegyében az egyszerű tisztességen és kötelességtudáson alapuló emberi életet tűzte ki célul, s csak abban az igaz értelemben volt radikális, hogy az emberi sors gyökeréig próbált hatolni. A National Review, annak ellenére, hogy katolikus irányba hajlott, és elismerésre méltó módon olyan érdemes emberek haláláról is szokása volt megemlékezni, akik nem tartoztak a konzervatívok közé, Dorothy Day elhunyta alkalmából nem közölt gyászjelentést vagy méltatást, viszont ugyanakkor kegyelettel emlékezett meg Oswald Mosleyról, a brit fasiszták egykori vezéréről. (1987-ben pedig dicshimnuszt zengett Roy Cohnról, az akkor meghalt undorító - de „konzervatív” és Reagan-párti - gengszterről.) Nyomban Ronald Reagan megválasztása után az amerikai konzervatív sajtótermékek becsületessége, ízlése, ítélete és színvonala mintha elpárolgott volna a siker hevében - igazolva az aforizmát, miszerint a szerencse jobban próbára teszi a jellemet, mint a balsors. A vezető konzervatív véleményformáló lapok, például a National Review és a The American Spectator vég nélkül harsogták önmaguk dicséretét, nemhogy megfontolni, de meghallgatni sem voltak hajlandók semmiféle bírálatot - főleg nem olyat, ami Ronald Reagant és barátait érintette -, és éles, sőt durva hangot ütöttek meg. Jóllehet (vagy talán éppen mert) egyre többen írtak ezekbe a lapokba (és egyre nőtt az előfizetőik száma), a stílusuk romlott. Sok volt bennük az ismétlés, kiszámíthatóak és gyatrán szerkesztettek voltak. 1983-ban Amerika-történetem egyik alfejezetében foglalkoztam az amerikai konzervatív mozgalommal, s ott többek között ezt írtam: „Előállt egy sajátos amerikai paradoxon: a liberálisok szenilissé váltak, míg a konzervatívok éretlenek voltak. 43

Kivéve Clare Boothe Luce beszédét, amely nemcsak öntömjénező, hanem arrogáns is volt. Arról szólt, hogy a National Review huszonöt éves története és Ronald Reagan elnökválasztási győzelme nem csupán véletlen egybeesés (igaz); hogy itt egy odaadó és elszánt kisebbség megmutatta, végső soron hatni tud a dolgok menetére (részben igaz); s hogy ez az odaadó és elszánt kisebbség Amerika elitjét alkotja, amely a tudatlan tömegeknek megmutatja a világosság felé vezető utat (nem igaz).

Szellemi - és erkölcsi - tartalmuk nem volt elég ahhoz, hogy betöltse a posztliberális vákuumot.” De rövid közösködésem (ha ugyan annak nevezhető) a konzervatívokkal már jóval előbb véget ért. Mégis azt kell mondanom, nem bántam meg, hogy közünk volt egymáshoz. Lehet, hogy felgyújtottam magam mögött a hidat; de nem égett le teljesen, ittott maradt néhány ép gerenda. Ma is vannak barátaim a „konzervatív” oldalon, akik, ha találkozunk, barátságosan köszönnek nekem. És én is így köszönök vissza. * Ezt 1988-ban írom, akkor, amikor én, a korai antikommunista, nagyobb rokonszenvvel, tisztelettel és jóindulattal tekintek Mihail Gorbacsovra, mint Ronald Reaganre. Én, aki negyven éve amiatt bosszankodtam és türelmetlenkedtem, hogy Amerika nem eléggé oroszellenes és kommunistaellenes! Ezzel még el kell számolnom olvasóimnak - és magamnak. A változás - ha ugyan változásról van szó - három szinten történt. Megpróbálom sorba állítani őket, a legnyilvánvalóbbtól (ugyanakkor legkevésbé fontostól) indulva a talán legkevésbé nyilvánvalóig (de legfontosabbig). Negyven éve, magyarként azt gondoltam, hogy leigázott szülőhazám csak akkor szabadulhat fel, ha a kelet-európai ügyekben Amerika fokozódó nyomást gyakorol Oroszországra. Ma is azt hiszem, hogy ezt akkor helyesen gondoltam. De már 1948-ban tudtam, hogy nem lesz belőle semmi. Hamarosan azt is beláttam, hogy Európa végzetes kettéosztottságának csak egy orosz-amerikai újratárgyalással lehet véget vetni. Következésképpen szülőhazám számára immár nem az a legígéretesebb, ha Amerika egyre ellenségesebben bánik Oroszországgal - vagyis romlanak az amerikai-szovjet kapcsolatok -, hanem ellenkezőleg, ha az amerikai-szovjet kapcsolatok javulnak, s ennek nyomán az oroszok belátják, hogy az Egyesült Államok nem fenyegeti az ő létérdekeiket. Ez ma is ugyanúgy áll, mint harmincöt éve. (De persze nem örök „igazság”, hiszen a nemzetek és a nemzetek közötti kapcsolatok történetében nincsenek „törvények”.) Azért változtam tehát antikommunistából anti-antikommunistává, mert amerikanizálódtam? Annyira amerikaivá váltam, hogy közömbös lettem szülőhazám sorsa iránt? Nem: egy ilyen magyarázat legfeljebb féligazság volna. Igen: elsősorban a választott hazámmal való törődés késztet reakcióra a Reagan-félék közönségessége és sekélyessége, s az ebben rejlő veszélyek ellen; de a szülőhazámmal (és Európával) való törődés miatt is mondom magyaroknak és európaiaknak, hogy az olyan amerikaiak, mint Reagan, attól még nem a nyugati világ csillogó vértű lovagjai, hogy nagy hangon szidják a kommunizmust és mániájuk, hogy Amerikának szakadatlanul növelnie kell a fegyverzetét. Van azonban valami, ami ennél fontosabb. Ez abból ered, ahogy az újkori történelmet látom. Az emberekre ma is a nacionalizmus hat a legerősebben. Ez az ember nemzeti hovatartozásának tudatán alapul. Már a középkor vége felé is ez, nem pedig a vallás volt a közösségeket összetartó legnagyobb erő. Később ez adta a keretet a nemzetállamok kialakulásához. Marx figyelmét elkerülte ez a jelenség; Hitlerét és másokét nem. Hitler szélsőséges nacionalista volt, akinek nacionalizmusa teljesen különbözött a régi, erkölcsös hazafiságtól, melynek gyökerei egy adott helyhez, nem pedig egy nép közös faji vagy törzsi vonásaihoz kötődtek. És a nacionalizmus túlélte Hitlert, mindenütt a világon, Ulstertől Izraelig. Számtalan alakban jelenik meg: országonként más és más, még inkább, mint a szocializmus. Amerikában is a nacionalizmus maradt a legfőbb összetartó erő – ezért veszélyesek azok, akik ideológiai játékot űznek vele. A veszély abban áll, hogy a

nacionalizmusra való hivatkozás teljesen természetes és elfogadható - miáltal sokan nem veszik észre, mikor válik ez a hivatkozás túlzóvá, szélsőségessé és erkölcstelenné. Ismétlem, a hazugság sohasem olyan veszélyes, mint a féligazság; és aki olvasta vagy akár csak átlapozta János Jelenéseit, tudja, hogy az Antikrisztus pontosan azért tesz szert nagy hatalomra, mert féligazságokat szól és cselekszik. Nem azt mondom, hogy bármelyik amerikai politikus Hitlerhez vagy az Antikrisztushoz volna hasonlatos, ámbár a Jelenések Könyvéből tudjuk, hogy az Antikrisztus jól fésült lesz, mosolygós és népszerű, nem pedig valami torzonborz, luciferi kecskeszakállat viselő és erkölcstelen nézeteket hangoztató alak. Csak azt mondom, hogy az amerikai „konzervatív” mozgalomnak megvannak a maga kiváltképp veszélyes és erkölcstelen hajlamai, s ennélfogva még a konzervatív jelzőt is eredeti jelentéséből kiforgatva használja. 1983-ban Jeffrey Hart, a Buckley-féle National Review szerkesztőségének vezetője egyik cikkében javasolta, hogy hozzák nyilvánosságra azoknak az orosz városoknak a listáját, amelyeket egy nukleáris háborúban az amerikai rakéták porig rombolnának. Majd úgy folytatta, hogy ez az újfajta diplomácia (ő „a nukleáris stratégia újkoncepciójának” nevezte) „sok mindenhez kapcsolódik. Úgy tűnik, egyre több területen olyan korszakba lépünk, amelyben a valóságot mindinkább absztrakt elemzéssel fogjuk meghatározni [...] az absztrakt elemzés lesz az egyetlen megismerhető valóság [...] egy határozottan új korszakhoz érkeztünk, amelyben ismét [ahogy a középkorban] az absztrakt gondolat lesz valóságérzékelésünk döntő eleme.” Legalább kétszáz éven át, Burke-kel és Samuel Johnsonnal kezdődően, az absztrakt gondolkodás elleni józan érvelés volt a valódi konzervatív elmék legerősebb fegyvere a modernizmus terjesztésével és ünneplésével szemben. Sok amerikai konzervatív számára mégis valami különös vonzóereje van a mechanikus és az absztrakt, az embertelen technológia és a nukleáris „erő” iránti csodálatnak. 1946-ban Georges Bernanos, a század legmélyebb és legnagyobb katolikus gondolkodója és írója azt mondta, az atombomba a technika diadala az ész fölött. Vagy tíz éve Eugenio Montale olasz költő azt írta, hogy „a szó felcserélése valami mással, ami nem szó, valami más kifejezési formával, bizonyság arra, hogy az ember belefáradt ember voltába...” Én azt mondanám, hogy az ember kétségbe esik ember volta miatt, ami sajnos korunk nagy baja. Ezért tűztem célomul, főleg tanárként, de írásaimban is, hogy váltig hangoztassam: újra kell gondolnunk a haladás fogalmát; a haladás nem jelent egyet a változással; az emberi sors, s ennélfogva a történelem folyamatosság és változás együtt; a jövő reménye azokban van, akik képesek észrevenni az emberi haladás igazabb elemeit, melyek annak tudatos felismerésében rejlenek, hogy emberként egy folyamatosságnak vagyunk részesei, hogy kapcsolatunk van mindazokkal a férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel, akik előttünk éltek e földön, s akiknek csontjai, hamvai, gondolatai és szelleme ma is élnek, gazdagítva a földet, szívünket és elménket - vagyis a remény tudatunk fejlődésében van, amelynek történelminek s ezáltal valóságosnak kell lennie.

6. TANÍTÁS Ha valaki huszonegy éves korom előtt azt mondja nekem, hogy tanár leszek, kinevetem. A gimnáziumban, de az egyetemen is tanárainkat néha, sőt gyakran ellenségnek tekintettük: utáltuk a merev, poroszos rendet. A magyar oktatási intézmények amúgy nagyon színvonalasak voltak - a gimnáziumi érettségin sokkal többet követeltek a tizennyolc éves diáktól, mint amennyit ma egy jónevű amerikai egyetemen a végzős hallgatónak tudnia kell. Utóbb persze én is rájöttem, milyen sokat köszönhetek ennek a fajta iskolázásnak, például a hat év kötelező latinnak. De diákként szenvedtünk, nemcsak azért, mert oly sokat kellett tanulnunk és szigorú volt a számonkérés, hanem mert sosem mehettünk biztosra. Elég volt egy szerencsétlen dolgozat téma vagy valamelyik tanár szeszélye, és máris lerontotta az osztályzatot. Ezért, amikor csak lehetett, puskáztunk, igen körmönfont módszereket eszelve ki. Ez a fajta oktatás a fejnek talán jót tesz, de a jellemnek aligha. Ha visszagondolok gimnáziumi és egyetemi diáktársaimra, nem sok kapcsolatot látok iskolai eredményeik és az életben elért eredményeik között: a legjobb tanulók közül körülbelül ugyanannyi sötét alak került ki, mint a gyengék közül. (Én nem tartoztam a legjobbak közé.) Ugyanakkor a leggyengébb tanulók többnyire szegény családból származtak, s könyvek nélküli lakásban, olykor igen nehéz körülmények között nevelkedtek. Tehát nemcsak most tudom, hanem már akkor tudtam: Magyarországon, akárcsak az Egyesült Államokban, keveset számít, hogy az ember mit tanul az iskolában, de inkább az, hogy mit hoz magával otthonról, a családjától. Volt néhány tanítónk és tanárunk, akiket tiszteltünk, elsősorban azért, mert tág értelemben vett úriemberként viselkedtek: régi vágásúak voltak, nem a címükben, hanem a tudásukban rögződött a tekintélyük, s diákjaikkal komolyan, de igazságosan bántak. Többnyire idős emberek voltak. Már puszta megjelenésükből is valami időtlen tisztaság áradt, nem pedig az az áporodottság, ami sok szűkös körülmények között élő gimnáziumi tanáron érződött. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, mégis azt mondom, már akkor éreztük - bár tudni igazában még nem tudtuk -, hogy elkerülhetetlen és lényegi kapcsolat (vagy inkább összefüggés) van tisztesség és tudás között. 1945-ben azután történt valami, ami akkori életemben apró, múló epizód volt csupán, de utólag már látom a jelentőségét. Abban a borzalmas évben, amikor véget ért a háború és bejöttek az oroszok, még egyetemista voltam, de emellett mindenféle alkalmi munkát is vállaltam. Kapcsolatban voltam a magyar Külügyi Intézettel, amely átmenetileg a Parlament viszonylag épen maradt, ámde fűtetlen épületében működött. Ott megkértek, hogy tartsak angol tanfolyamot, minimális fizetségért, bárki érdeklődő számára. Az első órámon, szeptember vége felé, egy szürke, vigasztalan, esős napon, a terem zsúfolásig megtelt reménykedő emberekkel. Legtöbbjük a nem zsidó középosztályhoz tartozott, amely akkoriban minden - de szó szerint minden - reményét abba vetette, hogy az angolszász hatalmak esetleg mégis kiszorítják Magyarországról az oroszokat. A tanfolyam három vagy négy hónapig tartott - már nem emlékszem, hogyan végződött. De arra emlékszem, hogy ottani tanárkodásommal, meglepő módon, igen elégedett voltam. Elégedettségem három forrásból táplálkozott. Először is volt valamilyen célom; fiatal életemnek abban a zavarodott, szomorú, lehangolt szakaszában legalább heti néhány órán át valami hasznosat csináltam. Ott volt azután a szellemi élvezet: a hirtelen felismerés, hogy amikor másoknak magyarázok, egyúttal a magam számára is tisztázom és rendszerezem azt, amit tudok - ez más, mint a beszélgetés, amikor a személyemre próbálom felhívni mások figyelmét. (Évek múlva, Szent Ágoston olvasása közben jöttem rá, mit jelent ez: hogyha adunk, azzal nem válunk szegényebbé, sőt ellenkezőleg; hogy a természeti világ „törvényei” nem érvényesek az

emberi szellemre és értelemre; hogy valaminek a kifejezése megvilágíthatja, sőt gazdagíthatja az elmét.) Végül ott volt a hiúság. Diák létemre én álltam a tanári asztalnál, én írtam a táblára, az én szavaimat leste a sok beesett arcú, de reménykedő férfi és nő, akik kopott télikabátjukba burkolózva ültek az egykor pazarul berendezett, most viszont hirtelen özönvíz előttinek tetsző teremben - egyszóval olyan tekintéllyel rendelkeztem, mint még soha, s ez birizgálta a hiúságomat. Elégedettségem kiváltó okai közül, bár most sorrendbe állítottam őket, akkor kétségkívül ez az utolsó, legalacsonyabb rendű volt számomra a legfontosabb. Magyarországról Amerikába menekülésemről már írtam. 1946 vége felé érkeztem New Yorkba, ahol nemigen voltak kapcsolataim. De voltak egyetemi embereknek címzett ajánlóleveleim, 44 s eléggé gyorsan kisegítő tanári állást kaptam a Columbia egyetemen, mert 1947-ben az amerikai egyetemekre és college-okba óriási létszámban jelentkeztek azok a leszerelt katonák, akik kihasználták a számukra tandíjmentességet biztosító törvényt (csakugyan kihasználták: legtöbben nagyon komolyan vették a tanulást). Heti két órában a tizenkilencedik század európai történelmét tanítottam. Ugyanazt tapasztaltam azokban a túlfűtött New York-i tantermekben, mint amit abban az özönvíz előtti, fűtetlen teremben Budapesten egy naptári évvel korábban, de már fényévnyi messzeségben. Tudtam, mit akarok: tanári állást egy amerikai college-ban; taníthatnék, és mellette lenne időm írni. (Hogy mit akarok írni, azt akkor még nem tudtam.) New Yorkban mindenféle munkákat kellett vállalnom, hogy eltartsam magam; 45 a Columbia természetesen nagyon keveset fizetett, de közvetve segítségemre volt abban, hogy rendes kezdő tanári álláshoz jussak a Chestnut Hill College-ban. Néha szeretek kicsit hazardírozni, ezért nem rettentett meg, hogy angolul kell tanítanom, ráadásul egy-két olyan kurzust is, aminek a tartalmával nem voltam teljesen tisztában. Előadást tartani végül is olyasmi volt számomra, mint amikor pimaszul - inkább pimaszul, mint merészen - megkockáztatom, hogy hiányos nyelvtani ismereteim és korlátozott szókincsem ellenére valamely idegen nyelven szólaljak meg. Élvezem, amikor hosszú idő után először beszélek újra olaszul vagy spanyolul; olyan érzés, mint amikor az ember egy viháncoló kutyát próbál pórázon vezetni. Mint minden kezdő tanár, eleinte én is bőséges jegyzetanyaggal felvértezve álltam ki a katedrára. De vészesen hamar úgy véltem, ezekre nincs is annyira szükségem, és kidobtam az egész paksamétát.

44

Ezek egyikének címzettje college-igazgató volt a Yale-en, ahol is kínos élményben volt részem. Ez a kedves, barátságos és kulturált professzor arra számított, hogy látogatója javakorabeli tekintélyes európai tudós lesz, ezért azt a lakosztályt biztosította számára, ahol előző éjszaka az egyetem egyik igazgatósági tagja, országos hírű szenátor szállt meg. Ehelyett egy huszonhárom esztendős, ideges és a kelleténél bőbeszédűbb ifjonccal találta magát szemközt. A vacsorán, melyre egyetemi kollégákat és professzorokat is meghívott sokat locsogtam és mondtam egy rögtönzött kis beszédet. Utolsó dollárjaimból virágcsokrot küldettem Professor és Mrs. Frenchnek, majd felültem a New York-i vonatra, azzal az émelyítő tudattal, hogy alighanem tolakodó fráter benyomását keltettem. 45 Először francia-angol fordítóként dolgoztam egy hajók felújításával és eladásával foglalkozó cégnél. Évek múltán megtudtam, hogy a cég tulajdonosai és fő hajóépítésze óriási svindlit csináltak: megvették azokat a háború alatt épített Liberty teherhajókat, amelyeket a kormány potom pénzért árult, de azzal a kikötéssel, hogy külföldiek nem vásárolhatják; ám a cég ezeket részben átépítette és hamis néven adta tovább. A második állásom nem sokáig tartott: alkalmazóm, aki keleti szőnyegeket importált, azt akarta, hogy minden nyilvános beszédén legyek ott vele, ugyanis egy olyan szervezet tagja volt, amely a nyilvánosság előtt tartott beszédek tökéletesítését tűzte céljául, lett légyen szó bármilyen témáról. Emellett rám akarta sózni a lányát, egy holdvilágképű, kökényszemű, szomorkás és kedves levantei teremtést. Harmadik munkámat, akárcsak az elsőt, nyelvtudásomnak köszönhettem. Ennek a cégnek a tulajdonosai elszörnyedtek, mikor megtudták, hogy a tanítás és írás érdekel. Hozzáfogtak, hogy beavassanak a nemzetközi viaszüzlet - export és import rejtelmeibe. Én persze ravaszul elhallgattam előlük a tényt, hogy amint eljön a szeptember, fogom magam, és irány Philadelphia.

Egyvalami mégis aggasztott kezdetben. A Chestnut Hill College leányiskola. Ott álltam nap mint nap hallgatóim, megannyi üde rózsabimbó előtt; némelyiküknél legfeljebb két évvel lehettem idősebb. Azért írok rózsabimbót, mert ezeket az amerikai lányokat nagyon csinosnak találtam. Gondoltam, ebből előbb-utóbb baj lesz: még bele találok habarodni valamelyikükbe, itt, ebben a szigorú katolikus intézményben! Nem, ennek semmiképpen sem szabad megtörténnie. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem nehéz fegyelmeznem magam, mert még azon ritka – csakugyan nagyon ritka - alkalmak sem jelentettek számomra kísértést, amikor valamelyik lány úgy ült, hogy meglehetősen sok látszott a lábából és combjából. Ez nem a test, hanem a lélek gyarlóságával függött össze, mert kronológiailag és biológiailag hasonló korunk semmit sem jelentett: ezek a lányok annyira fiatalabbak voltak, mint én! Világéletemben hidegen hagytak az olyan nők, akikkel nem tudtam jól beszélgetni; körülbelül huszonhat éves koromig mindegyik szerelmem nálam idősebb volt. Negyvenegy évi tanítás után egyetlenegy hallgatómra emlékszem, akit mint nőt vonzónak találtam. Nagyon intelligens lány volt: javasoltam neki, hogy tanuljon tovább. Bizonyos, hogy ebben volt némi önző szándék: kapcsolatban akartam maradni vele, és egy alkalommal rábeszéltem, hogy vegyen részt valami történelmi témájú előadáson vagy fórumon az egyik közeli egyetemen. Ez nem sokkal a záróvizsgái előtt volt; és egy-két nap múlva különös, szomorú levelet találtam tőle az asztalomon. Azt írta, hogy nem folytatja a tanulmányait történelem szakon. Ez más ország és társadalom; érti és értékeli, amit javaslok neki, de ez most, az ő világában nem járható út: túlságosan idealista, túlságosan gyakorlatiatlan. Ekkoriban - 1949 táján - már kezdtem felismerni valamit, ami aztán sokáig zavart: hogy milyen sok amerikainak korlátoltak a törekvései, és hogy a fiatalokból milyen rendkívüli módon hiányzik a mást, illetve többet akarás. Vidámságukat, optimizmusukat, energiakitöréseiket, ezt az egész amerikai dinamizmust persze jól ismertem: megnyilvánulásait naponta láthattam. Mégis csak kevesen tűztek céljukul olyasmit, ami túlmutatott volna közvetlen környezetük szűk körén. Ebből a körből nemhogy kitörni, de még kitekinteni sem akartak; s akik vinni akarták valamire, azt csak családjuk és ismerőseik körében. Nem mertek messzire nézni, megtorpantak társadalmi osztályuk és szomszédságuk korlátainál - sokkal inkább, mint a félfeudális Magyarország merev társadalmi rendszerében élő fiatalok. Persze szellemi neveltetésük hiányosságai is hozzájárultak ahhoz, hogy ennyire hiányozzon belőlük az érdeklődés, de nem csak erről volt szó. Azt gondoltam, és most, amikor a társadalmi konformizmus talán (de csak talán) kevésbé jellemző az amerikai fiatalokra, mint harminc-negyven éve, még mindig azt gondolom, hogy nincs bennük elég önbizalom. Nem törekednek olyanra, ami számukra szokatlan. Ezeknek az ifjú, gyakran fegyelmezetlen, s olykor vadul harsány lányoknak a sikeres élet egyenlő volt a biztonsággal és tisztességgel, ahol a hangsúly az utóbbin volt: leginkább arra vágytak, hogy jelenlegi és majdani ismerőseik tiszteljék és becsüljék őket. S képzeletük és becsvágyuk nemcsak tartalmában, hanem tartamában is korlátozódott. Mindannyian férjhez akartak menni, lehetőleg minél előbb; s az eljegyzésen, majd az esküvő fehérben és aranyban ragyogó napján túl a jövőről alkotott képük igencsak ködös volt. A tanítás nem volt mindig öröm; de könnyen ment. Félelmem (azt hiszem, ezt minden kezdő tanár ismeri), hogy az „anyag” nem fogja kitölteni az ötvenperces órát, nagyon hamar elmúlt. Inkább az ellenkezője jelentett gondot: annyi mondanivalóm volt, hogy folyton kifutottam az időből. Pénzre volt szükségem, ezért sokat tanítottam – szombat délelőttönként, nyáron, részidősként egy másik college-ban és így tovább -; s ez így ment körülbelül tizenöt éven át. Rangosabb intézményekben tanító professzorok elszörnyedtek,

amikor megtudták, mennyit tanítok - néha akár heti tizennyolc órát is. Az ilyen embert nem lehet komolyan venni, gondolták; képtelenség, hogy jó tanár legyen. Azt hiszem, tévedtek. Egy fontos szempontból azonban igazuk volt: csakugyan nem akartam olyan lenni, mint ők; nem vágytam tudományos karrierre. Történetíró akartam lenni. Olyan történészként kívántam megélhetést biztosítani és rangot kivívni magamnak, akinek munkáit nemcsak szakmabeliek olvassák, de aki ugyanakkor megőrzi - sőt talán emeli - a szokványos és hivatásos történetírás színvonalát. Több mint harminc évembe telt, míg rájöttem, hogy ez nem megy; de ennek története a következő, „Írás” című fejezethez tartozik. Most azokról a reményeimről vallok, amelyek legalább tizenöt éven át kísértek tanári pályafutásomon. Reméltem, hogy legkésőbb ötvenéves koromra legfőbb jövedelemforrásom az írás lesz, s ezután talán majd kevesebbet tanítok. Ez nem vált valóra. De történt valami más, valami, ami lassan érlelődött, ami pozitív volt, s nem negatív, valami, ami nem azonos a kompromisszummal, nem azonos azzal, hogy az ember életét és pályáját a körülményeihez igazítja. Kezdtem felismerni - fokozatosan és lassan -, hogy tanár vagyok, legalább annyira, mint író. Kezdetben azért vállaltam tanári állást, mert ez lehetővé tette számomra, hogy írjak. Harminc év múltán cél és eszköz viszonya már nem volt ilyen egyértelmű. Úgy találtam, hogy a tanítás nemcsak viszonylag könnyen megy, hanem olykor szellemi gyarapodással is jár. E fejezet végén majd még szólok arról, hogyan segített a tanítás az írásban. Most csak azt a gyakori - szerencsére még ma is meg-megismétlődő - örömöt kívánom felidézni, amit egyegy tiszta reggelen éreztem, amikor a csendes dűlőutakon hajtva, szivarral a számban az előadásomat tervezgettem, s a nap első, szikrázó sugarainak fényében valamilyen részlet gyönyörűen kikristályosodott és a helyére került. Azt hiszem, minden valamirevaló író tudja, hogy ilyenfajta örömöt az írógép előtt ülve nem érezhet az ember. Lehet, hogy késztetése van az írásra; de az írás örömei (bármik legyenek is) egészen mások, már ha egyáltalán léteznek; nem abból származnak, hogy az ember ír, hanem hogy megírt valamit. * A tanítás egyik öröme - bár elég sekélyes szinten - a hallgatóság. Ebbe hiúság és felelőtlenség is belejátszik. Hiúság a gyakran komoly, sőt néha felragyogó diákarcok miatt; az ember szellemi, intézményi és szinte kézzelfogható tekintélye miatt; a hallgatók feszült figyelme miatt, ami a huszadik századnak ebben a szakaszában már valóságos ritkaság. A huszadik században a figyelés képessége és gyakorlata leromlott. Az emberek fejében és fülében kavargó hihetetlen mennyiségű zaj - hang és zene, reklám és szöveg - az élet minden területén, minden körülmények között széttördeli és behatárolja a figyelmet. Ez olyan körülmény, amire a történésznek figyelnie kell. Az emberek tudata koronként más és más: nemcsak eszméik vagy gondolataik tartalma változik, hanem érzékszerveik és agyuk működése is. Okunk van azt hinni - bizonyítékok vannak rá -, hogy hatszáz éve, mielőtt a reneszánsz újra felfedezte a perspektívát, az emberek szeme másképp mozgott, mint ahogyan ma mozog. Azt is tudjuk, hogy háromszáz évvel előttünk az emberek nemcsak más hangokat hallottak, hanem másként használták a fülüket, s következésképpen az agyukat. Gondoljuk csak meg, milyen hosszúra nyúltak a tizenhetedik századi prédikációk, amikor pedig az egyszerű, szegénységben és irgalmatlanul nehéz körülmények között tengődő, rövid életű embereknek nemigen volt szabadidejük: tudjuk például, hogy az angol polgárháború idején Cromwellék népszerűségét óriási mértékben növelte, hogy a puritán igehirdetők prédikációi hosszabbak és jobbak voltak, mint az anglikánokéi. A huszadik század második felének emberét, leginkább talán a fiatalokat, ennek a szellemi habitusnak a fordítottja, a koncentrálásra való képtelenség sújtja. Milliók képtelenek bármire odafigyelni, s főleg

figyelmesen hallgatni - a titkárnő automatikus frázisa csak hajszállal jobb a sértések netovábbjánál, az üzenetrögzítőnél, annál az ördögi szerkezetnél, amely szól az emberhez, de nem hallgatja meg. Ha valakit megsértünk, legalább elismerjük vagy tudjuk, hogy létezik; de ha nem vagyunk hajlandók meghallgatni, az olyan, mintha számunkra nem is létezne. Nyilván könnyebb beszélni, mint hallgatni - arról nem is szólva, amit Goethe mondott: „Gondolatainkat másokkal közölni - ez természet; megértéssel befogadni a velünk közölteket - ez kultúra.” Simone Weil pedig ezt írta: „Az igazság és igazságosság szelleme nem más, mint figyelem” 46 - amihez hadd tegyem hozzá, hogy a figyelemnek semmi, de semmi köze a tudattalanhoz. Nekem megadatott az a luxus, hogy figyelmes közönségem volt. Óráimon ötven percen át érdekes dolgokról beszélhettem diákjaimnak, és legalább egyesek tényleg hallgatták, amit mondok. Csaknem negyven éve írok, ez idő alatt tizenhárom könyvem jelent meg, de azt hiszem, sohasem láttam senkit, aki éppen az én könyvem olvasásában merült el. Vajon az emberek valóban odafigyelnek a hírességre, aki a rádióban vagy a televízióban szól hozzájuk? Igen is, nem is. De az előadóteremben, már csak tanári tekintélyem miatt is, kénytelenek voltak rám figyelni - és én saját belátásom szerint beszélhettem nekik mindenféléről. Mondanom kell valamit a tanári tekintélyről is. Az amerikai egyetemeken a tanár kétségkívül óriási tekintélyt élvez - nemegyszer érdemtelenül. Sok professzor visszaél ezzel: hamisan közvetlen hangot üt meg a diákjaival, nem átall velük bizalmaskodni, sőt megesik, hogy egyik-másik kiszemelt diáklánnyal még le is fekszik. Első látásra egy német és egy amerikai egyetemi tanár tekintélye között ég és föld a különbség. De mivel a tanítás kétirányú viszony, ez az összehasonlítás megtévesztő. Ami az amerikai diákokból fegyelem terén hiányzik, azt pótolja simulékonyságuk. A régi vágású német professzor gyakran annyira távol áll tanítványaitól, hogy már-már félistennek tűnik, a tudás papjának, és nincs nemi jellege. A modern amerikai professzor viszont amolyan apafigura, férfi, akinek nagyon is van nemi jellege.47 (Az amerikai papnak is, de ez másik történet.) Én nem tartozom a német típusba, de ez az amerikai bizalmaskodás, ami oly mesterkélt és áldemokratikus tud lenni, engem már a pályám kezdetén sem vonzott. Sohasem szólítottam diákjaimat keresztnevükön.48 Szerettem volna, ha gyakrabban tesznek fel kérdéseket, de simulékonyságuk és szégyenlősségük miatt erre nemigen vállalkoztak. Kár érte, de nem nagy kár; mert kívánatos lenne ugyan, hogy a hallgatók és tanárok között párbeszéd alakuljon ki, de ez sokszor csak hiú ábránd. A diákok sajnos nem kíváncsiak. És ha nem szólnak hozzá vagy nem tesznek fel kérdéseket, annak nem csak közönyösségük vagy bátortalanságuk az oka: egyszerűen rendjén valónak találják, hogy a tanáruk többet tud, mint ők. Az amerikai diákok, sőt az amerikai fiatalok tisztelik, mi több, szeretik a tekintélyt, talán még jobban, bár másképpen, mint német kortársaik. Negyvenegy évi tanárkodásom alatt diákjaim olykor látták - vagy hallották -, hogy teherautót vezettem, 49 lóversenyre jártam, táncoltam, fallabdáztam vagy zongorán jazzt játszottam. Életemnek ezek az apró-cseprő, személyes

46

Pilinszky János fordítása. Példa: az amerikai diákok árgus szemekkel figyelik, hogyan öltözködnek a tanáraik. 48 Vonatkoztassuk ezt el a tanítástól. Ha valakit, akit éppen csak bemutattak nekünk, a keresztnevén szólítunk, ezzel az individualitásától fosztjuk meg. Mert így, a családi nevével, őseivel és eredetével való kapcsolatától megfosztva csupán egy a millió Joe vagy a tízezer Josephine közül. Sajnos ez is példázza, hogy az eltúlzott demokrácia óhatatlanul az emberi méltóság lefokozásához vezet. 49 A kocsik, a kocsik! Egyszer egyik diákom kikísért a parkolóba. Azt mondta: „Mindenki kíváncsi, milyen kocsija van a tanár úrnak.” „???” „Szerintünk vagy Mercedes, vagy bogárhátú Volkswagen.” Akkor történetesen egy Pontiac cabrióm volt. Hogy csalódást okoztam-e ezzel, nem tudom. 47

epizódjai érdekelték őket: valószínűleg nem is azért, mert furdalta őket a kíváncsiság, hanem mert hiányzott belőlük a képzelőerő. * Néhány évi tanítás után tudatosodott bennem valami, amit addig nem tudtam: hogy korunkban, amikor civilizációnk hanyatlik, amerikai diákjaimmal kapcsolatban kettős célt kell magam elé tűznöm. Ez pedig a következő volt: történelmet tanítottam nekik, de azt akartam - sőt kötelességemnek éreztem -, hogy emellett tudjanak történelmi, vagyis emberi módon gondolkodni: a múltról, az emberi természetről, önmagukról. Időbe telt, míg ennek tömör megfogalmazása - hogy tehát a történelmi tudat a gondolkodás egy formája kikristályosodott bennem. Azt már korábban is tudtam, hogy nem elég az agyukba vésni valamit, hanem ugyanakkor ki is kell törölni onnan egyet-mást. Tisztában voltam vele, milyen borzasztóan keveset tudnak a történelemről. De azt is kezdtem érteni, hogy ez nem egyszerűen az ismeretek hiányát jelenti, hanem egyfajta gondolkodásmódot - nemcsak azt, hogy mi van az agyukban; hanem hogy hogyan használják. Tudtam, hogy a tanítás több, mint ismeretek átadása, 50 mert az embereket nemcsak oktatni kell, hanem - ami legalább ennyire fontos, ha nem még fontosabb - emlékeztetni is. Én a józan történelmi gondolkodásra próbáltam emlékeztetni diákjaimat, arra a gondolkodásmódra, amely nem mindig létezett, s amelynek kialakulása talán fontosabb volt (bár ezt ritkán állapítják meg róla), mint a tudományos módszeré három-négyszáz éve; hogy a történelmi gondolkodás, egyszerűen szólva, a múltról való gondolkodás, amihez hozzátartozik, hogy tudatában legyenek saját múltjuknak; hogy erről a múltról többet tudnak, mint gondolnák; és hogy többet tudnak a történelemről, mint a tudományról, ami természetes, hiszen a tudomány a történelem része, nem pedig fordítva. Egyszóval történelemre és történelmi filozófiára tanítottam őket - ami pontosan fordítottja a „történelem-filozófiának”, mely utóbbi gyakran nem egyéb, mint spekulatív történészek által összehordott gőzös elméletek halmaza. Harmincegy éven át tanítottam ugyanabban a tanteremben. Ott kaptam meg a telefonüzenetet, mikor első feleségem vajúdni kezdett első gyermekünkkel; aztán megint, amikor a második gyermekünk született; ott jött a hír, hogy John Kennedyt lelőtték; és egy írásbeli vizsga alatt postámat átnézve ott olvastam nagynéném szomorú levelét, melyben beszámolt arról, hogy édesanyám haldoklik - nem könnyen feledhető pillanatok. Most egy kevésbé szép és kényelmes teremben tanítok, de ez nem számít. Az számít, hogy ezekben a tantermekben láttam be George Orwell szomorú igazát, aki azt mondta, a huszadik században olyan mélyre süllyedtünk, hogy kötelességünk újra leszögezni a nyilvánvalót; és Jean Dutourd talán szívderítőbb igazát, aki azt mondta, ebben a sivár évszázadban egy csipetnyi józan ész elég ahhoz, hogy az ember nagy filozófus benyomását keltse. Mindenesetre amikor azt hallom valamelyik volt diákomtól, hogy a „filozófiám” miatt emlékszik rám (alighanem helyénvaló az idézőjel), ez jobban érint, mint ha azt írná vagy 50

Néha a következő, kissé közönséges hasonlattal korholtam őket. – Magukkal nem csak az a baj - mondtam -, hogy egyik fülükön be, a másikon ki. Az nem lenne olyan súlyos, mert ha az egyik fülükön be, a másikon ki, az azt jelenti, hogy átmegy az agyukon, márpedig eközben csak megragad ott valami. Ez a rejtélyes a tanulásban. Gondoljanak csak a legjobb könyvre, amit olvastak. Mennyit jegyeztek meg belőle? Talán egy százalékát. Ez nem jelenti, hogy kilencvenkilenc százaléka elveszett. Magukra viszont még csak azt sem lehet mondani, hogy egyik fülükön be, mert a fülük és a fejük tele van tömve mindenfélével: ósdi frázisokkal, olcsó információdarabkákkal, használt papírzsebkendőkkel. Ahelyett, hogy lyukat fúrnék a kemény fejükbe és tölcsérrel töltenék bele új anyagot, először inkább ki kéne porszívóznom valahogy. Miközben tanítom magukat, takarítanom is kell a fejükben. (Legalább azt mondtam, hogy „miközben”, és nem azt, hogy „mielőtt”, hiszen tudtam, hogy tanítás és „takarítás” egyszerre történik.)

mondaná, hogy elsősorban a tizenkilencedik századi német szellemtörténetről vagy a huszadik századi amerikai diplomáciatörténetről tartott előadásom hagyott benne maradandó nyomokat. Ez nem azt jelenti, hogy inkább filozófus vagyok, mint történész. Ennek az ellenkezője igaz, főleg most, amikor az egész filozófiából már csak egyetlen értelmes dolog maradt, az ismeretelmélet, méghozzá egy szükségképpen történelmi ismeretelmélet; mert a filozófia része az emberiség történelmének, nem pedig fordítva. Először volt a természet, aztán jött az ember, és aztán a természettudomány (elég egy pillantást vetni erre a sorrendre, hogy a darwinisták valamennyi feltételezését cáfolva lássuk); vagyok, tehát gondolkodom, tehát vagyok: ez nem egyszerűen megfordítja, hanem meghaladja Descartes tételét. * Mindenesetre a tanár hiúságának hízeleg - bár talán nem ennek az alapvető emberi gyarlóságnak a legalacsonyabb szintjén -, ha valamelyik diákja hálával emlékszik rá. S mint már említettem, az, hogy az embernek közönsége van, egy másik gyarlóságra: felelőtlenségre is csábíthat. Bizony gyakran nem sikerült elkerülnöm, sőt bevallom, sokszor élveztem ezt a felelőtlenséget a tanteremben: mert egy professzor, talán kiváltképp Amerikában, olyan dolgokat mondhat - és mond is - diákjai előtt, amiket másutt nemigen engedne meg magának - ha például gúnyos megjegyzést tesz valamely kortárs politikusra. Az én esetemben ennek csábítását tetézte, hogy a La Salle college-ban is tartottam órákat, ahol nem lányokat, hanem fiúkat, nem fiatal nőket, hanem fiatal férfiakat tanítottam. Édesanyám - akinek, miután 1949-ben sikerült kijutnia Magyarországról Bécsbe, hajadon nővére viselte gondját - súlyos beteg volt. Csekély fizetésemből kellett támogatnom, ezért tanári mellékállást vállaltam, amihez a Chestnut Hill college vezetése hozzájárult. Így kezdődött a La Salle-lal való felhőtlen kapcsolatom, amely aztán harmincnégy esztendőn át tartott, mígnem a történettudományi fakultás (ahol néhány egykori tanítványom is dolgozott) úgy döntött, hogy véget vet neki. Szerettem az intézményt irányító szerzetesek barátságát és olykor emberi gondoskodásukat, az elsőrangú könyvtáros által irányított remek kis könyvtárat, a kora nyári tanári piknikeket, amelyeken bőven volt enni- és innivaló, és sokkal kellemesebbek és oldottabbak voltak, mint a nagy hírű oktatási intézmények tanári klubjának mereven formális összejövetelei; és kiváltképp kedveltem a diákokat, akik olykor faragatlanok és felkészületlenek voltak, de legjobbjaik túltettek a Chestnut Hill legjobbjain, mert ezek a fiatalemberek, nem úgy, mint amott a lányok, szomjazták a tudást. Élénken reagáltak - mondjam, hogy sajnos? – azokra a nyers kifejezésekre, amelyeket alkalmanként, hirtelen ötlettől vezérelve, beleszőttem beszédembe, talán nem is a hatás kedvéért, hanem afféle retorikai fogásként, nyomaték végett - előttük olyan szóhasználatot is megengedhettem magamnak, amit fiatal lányok előtt nem. De ez talán kisebb gyarlóság volt, és csak nagy ritkán fordult elő. Idővel felhagytam vele. Megmaradt viszont az a szokásom, hogy olykor sarkosan fogalmazok (beszélgetésben is, nem csak előadásban), megint csak azért, hogy hallgatóimat rádöbbentsem valamire, amit egyébként csak hosszadalmasan lehetne elmagyarázni. Tanárként van még egy gyarlóságom, amit nem hallgathatok el. Lusta vagyok - talán nem lustább, de nem is kevésbé lusta, mint a college-beli tanárok többsége, akik bizony lusta népség. Mindig is előadásaimra fordítottam a legtöbb energiámat - ha ugyan nem mindet. A tantervet, a vizsgákat, a kötelező és ajánlott olvasmányokat, az adminisztratív teendőket illetően pontos és megbízható vagyok; de egy csomó tanári segédeszközt az évek során szándékosan mellőztem. Először is, bár tudom, milyen gyatra a diákok íráskészsége,

ritkábban íratok velük dolgozatot, mert rengeteg időt kellene eltöltenem ezeknek a lelkiismeretes kijavításával. Tudom, hogy az egész csak akkor érne valamit, ha mondatról mondatra végigjavítanám a hibáikat - alighanem három-négy szavanként kellene a piros tollhoz nyúlnom -, márpedig erre nincs időm. Így aztán én, bár meggyőződésem, hogy a történelem varrás nélküli szövet, és előadásaimban mindig hangsúlyozom művészet és szokások és divatok és politika nyilvánvaló kapcsolatát a történelemben - például, hogy a tizenhetedik században a franciák matematikai valóságszemlélete nemcsak Descartes-nál érhető tetten, hanem az államszervezésben, a haditechnikában vagy a műkertészetben is; vagy hogy a festészetben az első császárság korának, az építészetben a Harmadik Német Birodalom korának megvannak a maga stílusjegyei -, nos én mindezt elmondom, de nem illusztrálom képekkel vagy filmekkel. Tudom, hogy a „teljes történelem” képtelenség, és hogy monsieur Fernand Braudel hamis fráter, de azt is tudom, hogy a történelem szövete bordázott. Végül, de nem utolsósorban tudom, hogy ennek a korosztálynak a sajnálatosan meggyengült képzelete inkább képi, mintsem verbális. Még sincs időm előadásaimat képekkel, híradóbejátszásokkal, filmekkel, zenével illusztrálni - úgy hiszem, lusta vagyok ehhez. De lehet, hogy csakugyan nincs rá időm: túl sok mondanivalóm van hallgatóim számára; és ha nagy néha mégis befüggönyöztem a tantermet és valami filmet vetítettem, hirtelen azon kaptam magam, hogy csak ülök némán a sötétben, akár egy ostoba fajankó, akinek fölösleges a jelenléte. * Bevallottan reakciós nézetem a történelemről és az emberi természetről magában foglalja azt a hitemet, hogy a folyamatosság ugyanolyan fontos, mint a változás. Ezt látom igazolva akkor is, amikor visszatekintek az egymást váltó diáknemzedékekre több mint negyvenéves tanári pályám során. Igen, tudom, hogy sok változás történt, köztük néhány fontos is. A diákok máshogy öltözködnek - valami, ami egy katolikus leányiskolában talán kiváltképp szembetűnő. De viselkedésük a tanteremben nemigen változott; arcuk a legjobb esetben élő és figyelmes, a legrosszabb esetben holt és kifejezéstelen; elfogadják a tekintélyt, vagy, mert tisztelik, vagy, mert nem jut eszükbe megkérdőjelezni. Gondolataik talán mások, de gondolkodásuk mit sem változott. Igaz, keveset tudnak a világról és egész kultúrájuk történelméről, vagyis nagyjából mindannak az eredetéről, amihez fizikailag és szellemileg hozzászoktak: de nem buták. Valószínűleg tudatlanabbak és kevésbé buták, mint a harminc-negyven évvel korábbi diákok egy része, mert tisztában vannak tudatlanságukkal, ellentétben a harminc-egynéhány évvel korábbiakkal, akik büszkék voltak rá, hogy nem „észkombájnok”. 51 A televízió és a borzasztóan leromlott középiskolai oktatás megtette a hatását. A könyvek világa sokuk számára ismeretlen. Ennélfogva sok-sok éve arra a következtetésre jutottam, hogy az amerikai college feladata roppant egyszerű (a cél egyszerű, de az elérése nem): meg kell tanítanunk ezeket a fiatalembereket írni és olvasni. Már a képzeletük is képi, nem verbális - ez óriási eltávolodás az utóbbi ötszáz év hagyományaitól, melyek elszakíthatatlanok a könyvtől. Ugyanakkor mintha újabban jobban becsülnék a könyvet: emlékszem, hogy az emberek 1950 körül még furcsálkodva nézték, ha például Philadelphiában egy fiatal nő a villamoson utazva könyvet olvasott. Ma ez nem így van, de diákjaim egyre kevésbé képesek olvasni és megérteni az olvasottakat, aminthogy az 51

Amikor első feleségem 1944-ben leérettségizett a Springside Schoolban, Philadelphia egyik előkelő akkori leányiskolájában, harmincfős osztályából rajta kívül még ketten tanultak tovább: az „észkombájnok”; a többiek, úgymond, kijárták az iskolát. Kétlem, hogy húsz év múlva a Springside-ban akár egyetlen lány is akadt, aki érettségi után ne jelentkezett volna valamelyik felsőoktatási intézménybe.

olvasás iránti étvágyuk is csökkent. Ehhez valamennyire alkalmazkodnom kellett a tanításban. Egyre kevesebbet vehettem adottnak - mit szóljon az ember ahhoz, ha egy katolikus college diákjai vallásuk alapjaival, az evangéliumokkal és Krisztus életének eseményeivel sincsenek tisztában?! -, és csökkentenem kellett a követelményszintet. (Nem sokkal azután, hogy megkezdtem tanári pályámat Amerikában, rájöttem, hogy egyik feladatom jó könyveket adni diákjaim kezébe. Nagy súlyt vetettem a kötelező olvasmányokra, de míg harminc éve szemeszterenként hét-nyolc könyv elolvasását követelhettem meg hallgatóimtól, ma már be kell érnem öttel-hattal.) Mégsem hiszem, hogy diákjaim rosszabbak - úgy értem, rosszabb emberek -, mint azok, akiket harminc éve vagy még régebben tanítottam. Inkább az ellenkezőjére hajlok; és nem azért, mert megenyhített vagy belenyugvóbbá tett a kor. Az amerikai college-ok diákjai még most, húsz évvel a nagy „szexuális” és „társadalmi” liberalizáció után is kevésbé cinikusak és dörzsöltek, mint európai társaik. Mindez persze általánosítás. De az általánosítás olyan, mint a söprű: nemcsak arra való, hogy a sarokban álljon, hanem hogy szükség esetén használják. És nekem jó mentségem van arra, hogy elővettem. Ez pedig a diákság különböző évjáratainak egyformasága szerte az egész hatalmas Egyesült Államokban. Kérdezzük csak meg bármelyik oktatási intézmény bármelyik értelmes tanárát: melyek voltak a jó évfolyamok? 1946-52, 1958-65, stb. S ez egy olyan nemzetben és társadalomban, ahol a fiatalok jelleme, háttere, származása, neveltetése, divatbeli ízlése, stb. a lehető legváltozatosabb: ahol egy lány, aki teszem azt a Bryn Mawr college-ba jár, inkább egy Zambiából érkezett szerecsen diáktársával barátkozik, mintsem valakivel mondjuk a Bryn Mawrtól alig három kilométerre levő Villanova katolikus egyetemről - ahonnan senkit nem ismer és nem is akar ismerni. A tanári pályán eltöltött több mint negyven évem alatt újra meg újra ámulatba ejtett, hogy az, amit Chestnut Hillben, ebben a félreeső, katolikus (és sokáig döntően ír katolikus) kis college-ban diákjaimról megállapítottam, milyen kísérteties pontossággal megegyezett más professzoroknak más intézményekben a maguk diákjairól szerzett tapasztalataival. Pályám során több egyetemen is tanítottam vendégprofesszorként. Ezek a kiruccanások többnyire kellemesek voltak, s nemcsak azért, mert plusz jövedelemre tettem szert, hanem mert részletesebben foglalkozhattam olyan témákkal, amelyek érdekeltek, ugyanis felsőbb évfolyamok hallgatóinak tartottam előadásokat. De a vártnál kisebb különbséget találtam ezeknek az egyetemeknek a diákjai és a Chestnut Hill diákjai között.52 1971-ben és 1972-ben a massachusetts állambeli Medfordban, a Fletcher School jogi és diplomáciai fakultásán voltam vendégprofesszor. Az intézmény vezetője, aki olvasta valamelyik könyvemet, katedrát kínált nekem, persze a többi professzor beleegyezésével. Ez Chestnut Hill-i állásomhoz képest feleannyi tanítás mellett kétszer annyi fizetést jelentett volna, mégsem csábított. Kompromisszumos javaslatot tettem: hetente egyszer repülök fel Bostonba és két napon tanítok, ami még nem megy philadelphiai elfoglaltságom rovására, aztán majd meglátjuk. De ha volt is valami csábítás, az már az első nap szertefoszlott. A tiszteletemre adott fogadáson megjelent professzorok egytől egyig savanyújóskák voltak. A Massachusetts állambeli Medford elviselhetetlenül unalmasnak bizonyult. Hamar megutáltam a hetenkénti odautazást - nemcsak a korán kelés miatt, nemcsak a philadelphiai reptérre vezető, szívfájdítóan ronda út miatt, még csak nem is a Medford utcáira fagyott 52

Egy kivétellel: amikor a toulouse-i egyetemen tanítottam, hallgatóim a legkevésbé sem voltak elnézőek tétova - illetve, mondjuk ki bátran, tökéletlen - feltételesmód-használatom iránt, kockázatos, sőt néha talán pimasz szellemeskedésemet viszont határozottan élvezték.

koszos, sárga jégkéreg miatt. Utáltam a Tufts kávézójának áporodott bűzét és edénycsörömpölését, melynek közepette el kellett költenem reggelimet; utáltam, ahogy a torzonborz, mosdatlan, kialvatlan diákok pufajkaszerű steppelt dzsekiben és kellemetlen szagokat árasztva elcsoszognak mellettem; utáltam, hogy minden ajtón és bejáraton lakat vagy lánc lóg, fennen hirdetve embernek ember iránti bizalmatlanságát; utáltam Cambridge légkörét, ahol esténként vacsorázóhelyet kerestem; utáltam a sötét Harvard teret, ahol csak itt-ott derengett valami kis fagyos fény; utáltam ezt a skandináv trópust, ezt a szovjet Amerikát, a weimari Berlin legnyomasztóbb szürrealista légkörének ezt az amerikai változatát, amely a velejéig hamis volt, akár a balti-lett Häagen-Dazs névösszetétel, egy fagylaltmárka neve, mellyel itt Bostonban találkoztam először. Egyik este a Harvard tanári klubjában vacsoráztam - ez volt az egyetlen tanári klub Amerikában, amelynek atmoszférája enyhe nosztalgiát keltett bennem; el tudtam képzelni, hogy néhány öreg, jómódú professzornak itt saját vörösboros rekesze van. De ez a benyomás is hamar elillant. Vendéglátóim szabadkozni kezdtek a viszonylag egyhangú választék miatt. Etnikai forgórendszer van, magyarázták: ezen a héten skandináv a menü, jövő héten olasz lesz, múlt héten pedig a fekete amerikai konyha volt képviselve. Tányéromat mindenesetre rendesen megpúpozták a robusztus kis tölgyfákra emlékeztető, tömzsi új-angliai asszonyságok, akik fehér köpenyükben, ondolált ősz hajukkal a melegpult mögött álltak, s arcukról le nem hervadt a mosoly. Nyilván ugyanígy mosolyogtak múlt héten, a fekete amerikai konyha hetén is, s talán külön mosollyal jutalmazták a komoly, mellényes öltönyében feszítő fekete szociológiaprofesszort, aki bizonyára szívesebben evett volna marhasültet, miután a fekete amerikai konyhát már régen maga mögött hagyta. Én olyan időben érkeztem az Egyesült Államokba, amikor majdnem minden amerikai értelmiségi és a legtöbb amerikai professzor liberális volt, s az amerikai „baloldalon” állt, állítólag tele naiv idealizmussal. Büszkék voltak, hogy egy véleményazonosságon alapuló osztályhoz tartoznak; de ez a fajta büszkeség meglehetősen alacsonyrendű. Ahogy Samuel Johnson Imlacja mondja a Rasselas-ban, a büszkeség „ritkán kifinomult, s nem átall alantas előnyökkel élni; az irigység pedig nem boldog egymagában, csak ha összevethető mások szerencsétlenségével”. De Rasselas értelmiségiek körében szerzett tapasztalatai már nem voltak alkalmazhatók. Rasselas „gyakran járt tanult emberek gyülekezetébe, akik adott időközönként találkoztak, hogy tornáztassák elméjüket és összemérjék a véleményüket. Modoruk kissé udvariatlan volt, de beszélgetésük tanulságos, vitáik pedig élesek, bár olykor túlságosan vehemensek, olyannyira, hogy még akkor sem hagyták abba, amikor pedig már egyik fél sem emlékezett, min is kezdődött a vita. Bizonyos fogyatékosságok szinte általánosan jellemzőek voltak rájuk: mindegyikük azon volt, hogy ő diktáljon a többieknek, és mindegyikük örömmel hallgatta, ha valaki másnak a tehetségét vagy tudását ócsárolták.” Ez inkább állt a magyar vagy európai értelmiségiekre, mint az amerikaiakra, akik igazában nem azért találkoztak, hogy tornáztassák elméjüket és összemérjék a véleményüket; akiknek a beszélgetése ritkán volt tanulságos, és szinte sohasem volt vehemens; akik ritkán vagy sohasem akartak diktálni a többieknek; s akik ha örömmel hallgatták is, hogy valaki másnak a tudását ócsárolják, ezt az örömüket olyan rafinált fordulatokkal igyekeztek leplezni, amelyek egy kínai mandarin udvarában is megállták volna a helyüket, bár nem tudtak annyira viselkedni, hogy ki ne lógjon a lóláb. Sokáig azt hittem, hogy a legtöbb amerikai egyetemi embert a naivitása korlátozza. Kevesebb kapcsolatuk volt a nagyvilággal, kevesebbet tudtak a nagyvilágról, mint más országbeli kollégáik - ami egy demokratikus országban, amilyen az Egyesült Államok, elég

furcsa állapot, de mindenestre így volt. Az értelmiségiek nemcsak hogy egymásnak írtak, ami olykor siralmas hatással volt szó- és nyelvhasználatukra, stílusukra; hanem társaséletükben is csak szűk értelmiségi körben mozogtak, hasonlóképpen siralmas hatással. Időbe telt, míg rájöttem, hogy ez a naivitás, a vele együtt járó elvont optimizmussal a világ dolgait illetően vegyük például kezdeti lelkesedésüket az Egyesült Nemzetek, a világkormány vagy a haladó baloldal iránt – inkább összetett, mintsem együgyű. Keveredett hozzá némi bomlasztó pesszimizmus is, amely legjobb esetben a tévedések temetőjéből kivezető utat, legrosszabb esetben a cinizmushoz vezető utat mutatja meg 53 - valami hasonlót említ Joseph Conrad Nyugati szemmel című regényében az oroszokkal kapcsolatban: „...azt a rettenetes, maró egyszerűséget, amelybe a misztikus kifejezések a naiv és reménytelen cinizmust öltöztetik.” 54 Az értelmiségiek rettegése és iszonyodása a nem liberális - vagy egyetemi berkekben elfogadhatatlan - véleményektől a türelmesség híveinek türelmetlensége volt. Ez a légmentes elzárkózás már egy évszázada megjelent Emerson alakuló - vagy inkább visszafejlődő - szemléletében, aki 1837-ben közreadott, The American Scholar [Az amerikai tudós] című esszéjében síkra szállt a tudás demokratizálásáért, harminc év múlva, The Progress of Culture [A kultúra előmenetele] címmel tartott harvardi előadásában viszont azt mondta, hogy a kultúrát csekély létszámú „kisebbség” viszi előre, „maroknyi kimagasló és vonzó ember”, a tudás és az erény „lovagjai”. (Hogy ez az „előmenetel” a nyílt műhelytől az elefántcsonttoronyig nem a tökéletesedés útja volt, az nyilvánvaló annak, aki tudja, milyen egészségtelen és fullasztó lehet elefántcsonttoronyban élni.) Optimizmusnak és pesszimizmusnak, naivitásnak és kétségbeesésnek ez az idétlen keveréke sokáig nem nagyon ártott Amerikának, éppen azért, mert csak az számított, hogy valaki járt-e college-ba, nem pedig az, hogy ott mit tanult. De az 1960-as évekre az intézményekben, sőt a kormányban megnőtt az értelmiségiek szerepe – gondoljunk csak az elnökökre, akiknek külföldi születésű professzorokat, egy Kissingert vagy egy Brzezinskit kellett maguk mellé venniük, hogy legyen, aki megpörgeti előttük a glóbuszt és elmagyarázza nekik, hogy mi micsoda. És ehhez az egyetemi emberekben, akik az 1960-as években meghátráltak, nem volt elég felelősségérzet. Ők voltak azok – sokkal inkább, mint a diákok vagy akár a college-ok és egyetemek bürokratikus irányítói -, akik meggondolatlanul hagyták, hogy a történelmet, az irodalmat, a klasszikusokat, stb. rendre töröljék a college-ok és a - számukra nemcsak ismeretlen, hanem közömbös - középiskolák tantervéből. Becsvágyukat, törekvésüket, szellemi energiájukat saját helyzetük és előmenetelük kötötte le: bizottságok, konferenciák, alapítványi ösztöndíjak, szakmai publikációk. Egyik konferenciáról a másikra utazva aligha gyarapították tudásukat, s ha becsvágyuk eközben élénkült is, eszmecseréik annál lanyhábbá váltak. Egyik leglehangolóbb élményem egy egyhetes konferencia volt 1966-ban, amelyet az „antiredukcionista” Polányi Mihály követői szerveztek a Ford Alapítvány támogatásával (erről az alapítványról Dwight Macdonald azt írta, hogy „nagy halom pénz, amit szorosan körülállnak azok, akik szeretnének kapni belőle”). Az Egyesült Államokba érkezésem után hamarosan eldöntöttem, hogy kerülni fogom a konferenciákat, minthogy semmit sem tanultam belőlük, sőt többnyire lehangoltak. De ez egyszer, gondoltam, érdemes kivételt 53

Példa: Amerikában töltött első éveimben sok amerikai értelmiségi és egyetemi ember unszolt, hogy ha meg akarom érteni Amerikát, olvassam el Shirley Jackson 1948-ban írt The Lottery (A sorsolás) című elbeszélését. Ez a rettenetes történet falusiakról szól, akik minden évben összegyűlnek a főtéren, hogy megtartsák a hagyományos sorsolást, amikor is kiválasztanak valakit maguk közül, akit azután halálra köveznek. Ezek a falusiak egyszerű amerikaiak, feltehetőleg újangliaiak, ennek a világ fáklyájául szolgáló fejlett demokráciának a polgárai. Döbbenetesnek találtam, hogy a nép iránti gyűlöletet és a néptől való félelmet megtestesítő történetet olyan megrögzött demokraták olvassák és dicsérik, akik amúgy a haladásért, a liberalizmusért, a Demokrata Pártért, stb. lelkesednek. 54 Vámosi Pál fordítása.

tennem. Találkozhatom különböző diszciplínák képviselőivel, akik ugyanazon az áttörésen fáradoznak, mint jómagam (tízéves munkával éppen akkor fejeztem be Historical Consciousness című könyvemet): hogy új szemmel nézzük helyünket a világegyetemben, hogy újragondoljuk magának a gondolkodásnak a feltételeit. Szomorú csalódás várt rám. Ahelyett, hogy örömteljes erkölcsi kisebbségben, azonos érdeklődésű férfiakból és nőkből álló csoportban találtam volna magam, azt kellett tapasztalnom, hogy szinte mindenkit csak önbecsülésének megerősítése érdekel. 55 Ez a fajta csenevész önbecsülés szűk szakmai körből táplálkozik, amelyet ráadásul tovább szűkítenek az inkább bürokratikus, mintsem szellemi ambíciók. A legtöbb hivatásos értelmiségi ma már nemigen érdeklődik a „szakterületén” kívül eső dolgok iránt; de még a „szakterületén” belül is inkább nem vesz tudomást arról, ami csakugyan kivételes és előre nem látható. Evelyn Waugh valamelyik késői könyvében van egy mondat, amely értelmiségiekre ugyanúgy áll, mint politikusokra: „Demokráciában - írja Waugh - az emberek nem hatalomra törekszenek, hogy ezáltal valósíthassák meg politikai céljaikat, hanem olyan politikai célokat választanak, amelyek által hatalomra juthatnak.” Ezért van az, hogy korunkban az értelmiségi élet, sőt a könyvek termelése és az eszmék és stílusok forgalmazása is siváran kiszámíthatóvá vált, s olyan férfiak és nők vesznek részt benne, akik a már kurrens (vagy inkább annak látszó) eszmék megtestesítésével, képviselésével és terjesztésével vannak elfoglalva, mert azt gondolják, hogy nekik, mint hivatásos értelmiségieknek, erre való az eszük, ebben áll az értelmiségi alkotókészség. Már jóval ez előtt a konferencia előtt találkoztam tudósokkal, akiknek magánvéleménye a tanításról cinikus volt, lemondó, vagy mindkettő. Találkoztam professzorokkal, méghozzá nevesekkel, akiknek impozáns irodájuk volt, a könyvespolcokon mindenféle érdekes kötetekkel, amelyek közül néhány ritka vagy drága példányt szívesen kölcsönkértem volna, hogy belenézzek, ugyanakkor azonban takaros kertvárosi otthonukban megdöbbentően kevés könyvet láttam. Egyiküknél titkon meg is számoltam: ötven darab volt. (Persze lehetett még néhány a hálószobában, bár kétlem.) Vajon ezt az embert valóban érdekli a történelem? - tűnődtem hazafelé tartva. Nos, valamennyire érdekelte; de nem annyira, mint a maga történészi mivolta. De nem akarok túlságosan szigorú lenni. Cinikus volt ez az ember? Nem hinném. Csak korlátoltak voltak a törekvései - és korlátolt volt a képzelete, mely utóbbi inkább következménye, mint oka lehetett az előbbinek. Legjobb értelmiségi barátaimnak, azoknak a szeretetre méltó férfiaknak és nőknek, akiket ismerek, törekvései talán korlátoltak, de képzeletük és figyelmük - manapság ritka párosítás - nem az. Fényt hoznak az életembe, mert társaságukban jókedvű vagyok. Ami néha elszomorít, az a tanárok keserűsége: keserűek, holott olyan hivatásuk van, amelyben végül is az ember azt csinálja, amit a legjobban tud, azt csinálja, amit akar, s a munkája - bár nem él meg fényesen belőle - nem nehéz. Tudom, olybá tűnhet, mintha igyekeztem volna a szükségből erényt kovácsolni, miközben elmagyaráztam - nem mintha mentséget kellene keresnem rá -, miért tanítottam több mint negyven évig egy kevéssé ismert college-ban. De az „erény” nem a legjobb szó itt: inkább választást mondanék. Voltak boldogtalan pillanataim, sőt időszakaim - de ez utóbbiak is vissza-visszatérő pillanatok, nem pedig hosszabb szakaszok voltak, ami szerencsére változékony vérmérsékletemnek köszönhető. Sokat tanítottam; és tanultam is egyet-mást, nem lényegtelen dolgokat. Közhely - bár nem eufemizmus -, hogy a tanár is tanul a diákjaitól; 55

Azért akadt kivétel. Itt ismerkedtem meg Torger Holtsmark norvég fizikus professzorral, akivel tartós barátságot kötöttünk, s akinek valóban kivételes integritása és tudósi elkötelezettsége vezérlő csillagként ragyog előttem. Úgyhogy mégiscsak érdemes volt odamennem.

mindenesetre a tanulás nagymértékben ozmotikus, diák-tanár viszonylatban valószínűleg ugyanúgy, mint fordítva. Értek és érnek csalódások diákjaimmal kapcsolatban: hiányzik belőlük a képzelőerő és a kíváncsiság, gyatra a humorérzékük, nem tudják, mire valók a könyvek, pocsékul és hibásan írnak - ez utóbbi abból a görcsös igyekezetükből fakad, hogy másképp írjanak, mint ahogy beszélnek: olyan szavakat, fordulatokat, nyelvtani eseteket és igeidőket használnak (a rémes szenvedő szerkezetről nem is szólva), amiket beszédben sohasem. Az írott és a beszélt nyelv között csakugyan van különbség, de magasabb és finomabb szinten, mint ahogy a diákok képzelik: bárcsak úgy írnának, ahogy beszélnek! Első könyvem megjelenése után szinte azonnal tudtam, hogy írói pályámnak semmi köze tanári pályámhoz; műveimet általában nem vettem fel a tananyagba vagy a kötelező olvasmányok közé, s nem túlzott szerénységből. A kötelező irodalomjegyzék összeállításakor elsősorban mindig azt tartottam szem előtt, hogy diákjaim jó történelmi témájú könyveket olvassanak, még inkább, hogy megismerjék az egyik vagy másik előadás-sorozat témájához kapcsolódó legfontosabb műveket. És amikor tudom, hogy ezt vagy azt a könyvemet szerénytelenség nélkül mondhatom - aránylag jól megírtam, akkor is azt kívánom, hogy inkább valami mást olvassanak. Előadás közben, ha éppen „ihletem” támad, lelkiismeretfurdalás nélkül elkalandozom az adott témától, s a hallgatóság figyelmét kihasználva röviden taglalok egy-egy érdekes részletkérdést, amely éppen ott szikrázik vagy serceg elmémben. De csak a legritkább esetben hozom szóba valamelyik írásomat. Azt hiszem, tudom, hogy miért; s valahogy mégsem tudom igazán. Mindez azt mutatja, hogy tanári és írói pályám elkülönül egymástól. Talán más lett volna a helyzet, ha például a Harvardon tanítok felső évfolyamokat, de szerintem nem nagyon. Bizonyos vagyok benne, hogy megjelent műveimet az ottani diákokra sem akarnám rátukmálni, és nem beszélném meg velük, min dolgozom éppen, vagy nem olvasnék fel nekik készülő könyvemből - szerintem az efféle szemináriumok roppant unalmasak. Ezeknek a fiatal lányoknak a tanításából viszont származott egy óriási hasznom: valóságos aranyhíd két ikermesterségem, a tanítás és az írás között. Évekbe telt, míg ezt felismertem: lehet, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok neki, de - őszintén szólva - nem hiszem. Ez az aranyhíd abban a tényben áll - s ez egyszer csakugyan tényről van szó -, hogy a tanítás jót tett az írásaimnak. Ha íróként világosan és tömören fogalmazok, az gyakran annak hozadéka, hogy tanárként rosszul felkészített diákoknak magyaráztam. Nem arra a körülményre utalok, hogy college-ban tanítani szabadidővel is jár, s ez lehetőséget ad az írásra. Arra a kényszerre - egyre inkább önként vállalt kényszerre - utalok, hogy nagy, bonyolult témákról röviden és érthetően, de nem felületesen kell beszélni. Ez a kényszerű takarékosság a szavakkal annyit segített a gondolkodásban és írásban, hogy ezúttal a szükségből csakugyan erény kovácsolódott - már ha olvasóim is úgy vélik, hogy rendelkezem ezzel az erénnyel. S hogy ez mással is hasonlóképpen van, azt alig néhány hete erősítette meg bennem egy felvillanyozó élmény, amikor is a college könyvtárában a kezembe került egy könyv, David Buisseret professzornak IV Henrikről, erről az összetett jellemű, nagy urakodóról, a Vert Galant-ról (zöld lovag) írt kitűnő könyve, melynek elején, a szerző elegánsan rövid köszönetnyilvánításában a következő, lefegyverzően szerény mondat olvasható: „E könyv nagy részének írása közben a Nyugat-Indiai Egyetemen tanítottam, ahol kénytelen voltam igen figyelmesen fogalmazni, hogy megértessem hallgatóimmal ezt a számukra teljesen ismeretlen helyet és kort.”

7. IRÁS A kimondott és a leírt szó közötti viszony nem egyszerű. A beszéd, ellentétben Freud elméletével (és alighanem Joyce elgondolásával is), nem a gondolat közvetítése, hanem annak megvalósulása. Hitler tudta, milyen nagy hatással van a tömegekre a kimondott szó: a Mein Kampf-ról – amelyet nem írt, hanem diktált - egyszer megjegyezte, hogy olyan könyv, amelyet elmondani kellene, nem olvasni. Churchill, aki a közfelfogással ellentétben jobb író volt, mint szónok, Great Contemporaries [Nagy kortársak] című könyvében írta Balfourról: „Ez a rendkívül könnyedén, magabiztosan, tömören beszélő ember roppant bátortalanul és vesződségesen írt. [...] A hatalom csúcsáról elhangzó, tovaröppenő szó a legkevésbé sem rémítette; de a kelleténél kétszer nagyobb alázattal és megilletődöttséggel lépett az irodalom oltárához. Gondolatai lendületesek voltak; a tolla annál tétovább. Minden ország történelmében számos ragyogó írót találunk, akiknek, ha a nyilvánosság előtt kellett fogalmazniuk, elszállt a bátorságuk és csak hebegtek-habogtak, vagy éppenséggel megfutamodtak a feladat elől. Balfourral ez pont fordítva volt, ami sokat elárul a jelleméről.” Velem pont fordítva van, mint Balfourral, és ez sokat elárul, ha nem is a jellememről, de a gondolkodásomról. Ötéves koromtól fogva - amikor megtanultam olvasni - talán mindig is író akartam lenni. Az olvasás és írás viszonya még a kimondott és a leírt szó viszonyánál is bonyolultabb. Az elmében különös módokon kapcsolódik vagy különül el a kettő. Sokan vannak, akik szeretnek olvasni, de nem szeretnek írni. Lelkes olvasó szívesen beszél olvasmányélményeiről, de ettől még nem érez késztetést az írásra. Minden író tudja, hogy az olvasás gyakran menekülés az írás penzuma elől. Ugyanakkor voltak írók, köztük nagyon jók is, akik vajmi keveset olvastak. Olvasni könnyebb, mint írni: de az írás késztetése mélyebbről fakad. Somerset Maugham írta egyszer, hogy amikor egy ifjú szerző „felfedezi, hogy alkotó kényszer buzdítja írásra... (ez) a misztérium éppoly felfejthetetlen, akár a szex eredete”. Nem hiszem, hogy így volna. Az írás végtére is az önkifejezés egy formája. Az írás indítóoka a vágy, hogy tudatos és tiszta kifejezés által győzzünk le egy szellemi kényszert. És az írás céljában szinte mindig van legalább egy csipetnyi önszeretet, vagyis hiúság. Kezdettől fogva éreztem és felismertem a történelem jelenlétét a leíró prózában - jóval előbb, mint hogy rájöttem volna: a regény, nem úgy, mint az epika, újkori történelmi tudatunk kialakulásának velejárója volt; s jóval előbb, mint hogy rájöttem volna vagy ki mertem volna mondani: lehetséges, hogy a jövőben a regény mindenestül beolvad a történetírásba. S ez a folyamat már javában tart. De most nem kívánok olyan dolgokat ismételni vagy akár csak összefoglalni - bármilyen fontosak legyenek is -, amelyekről másutt már írtam. Mint említettem, kora ifjúságomban valósággal faltam a regényeket. Most is nagyobb élvezetemre szolgál egy kitűnő regény vagy életrajz elolvasása, mint egy középszerű történelmi munkáé. Nem történelmi regényekre gondolok: a Háború és béke számomra elviselhetetlenül hosszú, hamis és unalmas. A Bovaryné-ban vagy az Érzelmek iskolájá-ban jobb (és mélyebb) történelem van, mint Tolsztojban. Engem azok a megkapó részletek érdekelnek és inspirálnak, amelyek megmutatják, egy bizonyos helyen és időben milyennek látszottak, hogyan viselkedtek, hogyan beszéltek, gondolkodtak és feltehetőleg éreztek emberek. Életem harmadik évtizede alatt kezdtem gondolkodni néha azon, hogy valamikor, valahol, valamiképpen meg kellene próbálkozni egy újfajta történetírással. Azóta egyfolytában munkál bennem ez a késztetés, melynek hatására hosszú időn át, még hivatásos történészként is olykor engedtem a csábításnak, amikor próbáltam nem

újfajta történelmet, hanem újfajta regényt írni. Ennek emlékét őrzik azok a rendszerint csak egy-két oldalas töredékek, amelyek talán megvannak valamelyik régi dossziém alján. Hosszú évekbe telt, míg rájöttem arra, aminek pedig nyilvánvalónak kellett volna lennie. Ilyen irányú kísérleteim eleve kudarcra voltak ítélve, azon egyszerű okból, hogy bár tudok karaktereket vagy helyeket ábrázolni, de cselekményt, bármilyen cselekményt nem tudok kitalálni. Nem tehetek róla, így működik az agyam. A cselekményszálak reménytelenül összekuszálódnak bennem, gúzsba kötnek. Gyenge dámajátékos vagyok, a sakkról nem is beszélve; a bridzs sem megy. Valószínűleg ennek a fogyatékosságomnak tulajdonítható, hogy a bonyolult jellemek, a helyek, a változó körülmények ábrázolását érdekesebbnek tartom, mint a cselekményszövést. Ha detektívtörténet olvasásába fogok, gyorsan elvesztem a fonalat. A másik, hogy mindig jobban érdekelnek a valós történések, mint akár a legötletesebb cselekmény (a sci-firől nem is szólva, mert azon rögtön elalszom). Szeretem Dickenst, és hosszan tudnék beszélni (vagy írni) regényalakjairól vagy éppenséggel a filozófiájáról, de ha például a Szép remények cselekményét kellene elmondanom, csak egy zanzával tudnék szolgálni. Csodálom Chesterton és C. S. Lewis írásait, filozofikus gondolataik erejét; de a Brown atyáról szóló történeteket ízléstelennek tartom, s egy olyanfajta könyv, mint a Narnia, számomra kínosan nehéz olvasmány. Kikutatni és leírni az eseményt, ahogy valójában történt - wie es eigentlich gewesen -, megkülönböztetni a „tényt” a „fikció”-tól - ez persze alapvető célja és követelménye a hivatásos történetírásnak, amelynek alapszabályait Leopold von Ranke és többségükben német történészek fektették le a tizenkilencedik században, nemegyszer máig érvényes módon. Ranke híres formuláját, wie es eigentlich gewesen, azóta sokan és sokszor górcső alá vették, értelmezték és félreértelmezték. De ezeknek a Ranke korában időszerű és helytálló szavaknak a pontos értelmezésénél és fordításánál lényegesebb volna az a későbbi felismerésünk, hogy a történelem nem természettudomány. (Megint fontos a kontextus: a német Wissenschaft szónak, főleg egy évszázada, tágabb jelentése volt, amely egyaránt magában foglalta a tudományt és a tudást.) Ami „valójában történt”, abban szerintem az is benne van, ami történhetett volna: a tényleges mellett a lehetséges. Ezért nem illenek a történelemre a newtoni vagy descartes-i tudományos kategóriák. Ennél is nyilvánvalóbb, hogy a történelem kevesebb, mint tudomány, de ugyanakkor több is annál - mert mindennek, így a tudománynak is van történelme. Több mint egy évtizeden át munkálkodtam hivatásos történészként, míg eljutottam ennek felismeréséhez és megfogalmazásához. Korábban úgy éreztem és gondoltam, hogy a történelem közelebb áll a művészethez, mint a tudományhoz, sőt a történetírás művészet. De ezt is kinőttem. 1958 táján véglegesen kikristályosodott bennem, hogy ez az egész objektív/szubjektív, tudomány/művészet (sőt tény/fikció) szembeállítás elégtelen és elavult; hogy ezeken túl kell lépnünk; hogy a tudás, nagyon is ideértve a történelemről való tudást, nem objektív vagy szubjektív, hanem személyes és résztvevő; hogy a történelem nem csupán „művészet - mint az összes többi tudomány” (ahogy Veronica Wedgwood találóan megfogalmazta), hanem gondolkodásmód, egy ma már elkerülhetetlen gondolatforma; és hogy ezt tisztázni és kifejteni volna talán a legfontosabb feladat. De már korábban is tudtam valamit, ami közvetlenebb kapcsolatban van az írásaimmal. Tudtam, hogy az igazság nehezen megfogható, s ez a történésznek éppúgy gondot kell, hogy jelentsen, mint a regényírónak. Magyarországon hamar megtanultam, hogy lehet olyan történeti munkát írni, amelyben minden „tény” pontos, de az egész mégis hamis – és gyakran szándékosan hamis - benyomást kelt. Ez azért lehetséges, mert minden „tényt” csak

asszociációkkal tudunk elgondolni; minden tény azáltal nyer értelmet, hogy kifejezzük; és minden tényt aszerint fejezünk ki, hogy mi vele a célunk. A történelem szavakból áll, nem „tényekből” - pontosabban a történelem olyan „tényekből” áll, amelyek elválaszthatatlanok a szavaktól (és el sem képzelhetők szavak nélkül). Következésképpen egyetlen történeti munkának sem lehet célja, hogy véglegesen, egyszer s mindenkorra megállapítsa, mi a „tényleges valóság” vagy valamely probléma „megoldása”; csak az lehet a célja - ahogy Thuküdidész, az első kritikus történetíró célzott rá -, hogy csökkentse a valótlanságot. És mi a célja magának ennek a célnak, a valótlanság csökkentésének? Nemcsak felvilágosítás, kiigazítás, útmutatás, hanem emlékeztetés. Emlékeztetnünk kell az embereket bizonyos dolgokra, amelyeket így vagy úgy már tudnak. S ha már itt tartunk, meg kell vallanom, hogy működik bennem egy demokratikus impulzus, ami egyik-másik olvasómat talán meglepi. Vagyok annyira reakciós, hogy ne rejtsem véka alá, mit gondolok a demokrácia veszélyeiről. Veszélyesnek tartom a demokráciának azt a hajlamát, hogy az egyenlőségét és szabadságot efemer, felszínes és elvont kategóriákban értelmezi, s gyakran lélekölő, személytelen módon intézményesíti más szóval, hajlamos mindent leértékelni és bürokratizálni. Azzal is tisztában vagyok, hogy történelmet tanítani és történelemről írni demokratikus korban különös veszélyekkel jár ezeket Tocqueville negyvennyolc csodálatosan tömör mondatban írta le Az amerikai demokrácia „Néhány sajátos tendencia a demokratikus századok történetíróinál” című fejezetében. Még amellett is lehet érvelni, hogy a jó történetírás arisztokratikus művészet. Számos oka van annak, hogy miért könnyebb középszerű regényt írni, mint középszerű történelmi munkát, s miért nehezebb nagy történelmi munkát írni, mint nagy regényt. A történészt - szemben a regényíróval - korlátozza, hogy nem írhat a valóságban nem létezett személyekről, el nem hangzott szavakról, meg nem történt eseményekről. De mindez, bármennyire igaz is, jelentőségében eltörpül amellett a hétköznapi, demokratikus közhely mellett, hogy a történelemnek nincsen szaknyelve. A történelmet a mindennapi nyelven gondoljuk, képzeljük, tanítjuk, beszéljük, írjuk (ezért is mondtam az imént, hogy a történelem gondolatforma). Ezért nincs külön dokumentum és történelmi dokumentum, forrás és történelmi forrás, esemény és történelmi esemény, személy és történelmi személy. Ezek között különbséget tenni, főleg a huszadik században, öncélú, hamis, és legalábbis potenciálisan tisztességtelen; csak arra jó, hogy tovább lazítsa kapcsolatunkat a múlttal. A történelem nemcsak a feljegyzett múlt, hanem a múlt emlékezete is. 56 Húszéves voltam, amikor elhatároztam, hogy történelemből fogok diplomázni; de már akkor tudtam két dolgot, amitől soha nem tértem el, és soha nem is fogok. Az egyik, hogy a hivatásos és a nem hivatásos történetírás között nincs éles határvonal. Persze egy történelemből doktorált és egy műkedvelő történész képzettségében (és törekvéseiben) léteznek különbségek. De nem úgy, mint például egy hivatásos sebész és egy felcser esetében - az eszközük ugyanaz: a mindennapi nyelv. És nincs különbség tudásuk jellegében sem, vagyis abban a folyamatban, ahogy gondolatban rekonstruálják a történelmet. Jó esetben egyformán kiterjedt kutatómunkára és irodalomismeretre támaszkodnak. De a műkedvelő történész néha jobban ír, mint a hivatásos. Ennek az oka egyszerű, bár a következményei bonyolultak. Sok hivatásos történész elsősorban más hivatásos történészeknek ír. Ez a korlátozott cél esetleg a szemléletét is korlátozhatja, ideértve az emberi természetről alkotott nézeteit. Ez persze

56

„Az álmok az emlékezetből jönnek, nem a tudattalanból. A jövő géniuszára vár a feladat, hogy elkülönítse az emlékezést a tudattalantól.” (1983. július 28-án kelt naplóbejegyzésem.)

minden értelmiségi hivatás bürokratizálódásának velejárója. A legnagyobb történészek (például Burckhardt) tudták ezt. Erre a műkedvelő-hivatásos problémára (ha ugyan probléma) számos példát találunk. Ott van mindjárt Churchill esete. Sok-sok éve már, hogy azt gondolom, nagy történész volt (s a bizottság legalább egyszer jól döntött, amikor történetírói munkásságáért neki ítélte az irodalmi Nobel-díjat). Mégis döbbenten kellett látnom, milyen kevés figyelmet fordítanak hivatásos történészek Churchill történeti tárgyú munkáira.57 Persze nem volt hibátlan történetíró; a második világháború történetéről írt monumentális művében is vannak tévedések és elírások; de ezek a kötetek több mint negyven évvel keletkezésük után is jól állják az idő próbáját. Nem kezdték ki őket se nézőpontunk azóta óhatatlanul bekövetkezett változásai, se a négy évtized során felgyülemlett publikációk és dokumentumok irdatlan tömege. Én különösen nagyra értékelem az első kötet (A gyülekező vihar) egyik passzusát, amelyben Churchill három hosszú bekezdésben leírja a fiatal Hitlert. Nem emlékszem, hogy több mint negyven éve, amikor először olvastam, ilyen mély benyomást tett volna rám. Azóta legalább száz könyvet, tucatnyi életrajzot, több tízezer oldalt olvastam Hitlerről, akinek gondolkodása és jelleme továbbra is foglalkoztat, s akiről, azt hiszem, magam is tettem néhány érdemi észrevételt. De amikor nemrég újraolvastam a szóban forgó passzust, szaporábban kezdett verni a szívem; Churchill ugyanis tökéletesen telibe talált. Amit ő 1948ban, talán nem egészen húsz perc alatt, szobájában fel-alá járkálva diktált Chartwellben, abban benne van mindaz, amit a tudósoknak azóta sikerült tisztázniuk (sőt még egy fontos dolog is, amit a tudósoknak egyelőre nem sikerült tisztázniuk) Hitler életének korai szakaszáról, s mi több, politikai gondolkodásának kikristályosodásáról. 58 Ezzel nemcsak azt akarom mondani, hogy Churchill nagyon értett az írás művészetéhez, s a maga mesteri prózájának néhány mondatában össze tudott foglalni valamit, amihez más történésznek legalább egy fejezet kellett volna. Itt nemcsak arról van szó, hogy miként, hanem hogy mit; nemcsak stílusról, hanem tartalomról. Ezek a bekezdések Churchill zseniális éleslátásáról tanúskodnak. A fiatal Hitlerről rajzolt portréja egy olyan lángész teljesítménye, akinek az emberi természetről vallott felfogása mélységesen és elkerülhetetlenül történelmi. Tudása megértésből fakadt; s megértését a legjobb tudása szerint használta fel - mindezt gondolkodásának intenzíven tudatos szintjén. 57

1933-ban A. L. Rowse The End of an Epoch [Egy korszak vége] című könyvében azt írta, hogy „Trockijjal ellentétben” Churchillnek „nem volt történelemfilozófiája”. Ezt W. H. Carr is megismételte What is History? [Mi a történelem?] című munkájában. Micsoda badarság! Ezek a hírneves brit történészek nem értették meg, hogy Churchillnek nem történelemfilozófiája volt (Jakob Burckhardt írta egyszer, hogy a történelemfilozófiai szemlélet afféle kentaur, fogalmi ellentmondás); ő a történelmi gondolkodást sajátította el. Jellemző, hogy a fenti szerzők Trockijt hozták fel példaként. Trockijnak csakugyan volt történelemfilozófiája; de ez nem vált előnyére, s nem csak politikai pályafutása szempontjából. Száműzetésben keletkezett írásai mutatják, hogy szánalmasan rosszul ítélte meg kora történelmi realitásait. Churchill a Great Contemporaries-ben Trockij portréját is felvázolja, abban a néhány mondatban, amit Trockij és Sztálin konfliktusáról, Trockij bukásának és Sztálin felemelkedésének alapvető okairól ír; itt sokatmondó megjegyzéseket tesz arról, hogy mit jelent és hová vezet Sztálin uralma. Ezek a megjegyzések nemcsak elképesztően találóak, hanem egyenesen látnokiak, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Churchill az 1930-as évek elején írta le őket. Sokkal pontosabbak és lényeglátóbbak, mint Carrnak ugyanezzel a problémával, témával és korszakkal foglalkozó megannyi könyve - holott Carr nem jelentéktelen, hanem igen felkészült történész volt, aki évtizedeket áldozott az életéből arra, hogy megírja SzovjetOroszország történetét.

58

Ez a fontos dolog Churchillnek az a felismerése, hogy Hitler életében a döntő fordulat 1918-19-ben következett be, Münchenben, nem pedig 1914 előtt, Bécsben. Ez ellentmond a ma is általában elfogadott véleménynek; és ellentmond Hitler tendenciózus állításának a Mein Kampf-ban, miszerint politikai nézetei bécsi évei során kristályosodtak ki, nem pedig később, Münchenben.

Több mint negyvenéves írói munkásságom során mindig figyelembe vettem, hogy a hivatásos és a nem hivatásos történészkedés között nincs merev választóvonal. Nem azért törekedtem minduntalan egy újfajta történetírásra, hogy valamiben úttörő legyek, hanem hogy megmutassam, a történetírásnak - kiváltképp most, ebben a demokratikus korban - azt is tartalmaznia kell, hogy mit és hogyan gondoltak, tettek, reméltek az emberek mindennapi életükben: egyszóval az adott hely és időszak érzékenységeinek vázlatát, rajzát és színeit. Mielőtt sorban ismertetném könyveimet - melyeknek már a szerkezete és anyaga is valamennyire ezt illusztrálja -, hadd szögezzek le valamit. Ez az újra meg újra visszatérő, talán krónikus törekvésem összefügg azzal, hogy érdekel „tény” és „fikció” (fictio, azaz szellemi készítmény) óhatatlan átfedése, s az a fajta próza, ami a legjobb történelmi művekben és a legjobb regényekben található. Nyilvánvaló tehát, hogy ez irányú kísérleteim - nem módszer, megközelítés vagy nézőpont tekintetében, hanem talán céljukban - bizonyos rokonságot mutatnak azzal a „totális” történetírással, amit korunkban például a híres Fernand Braudel művel. Igen: eljutottunk ahhoz az elkerülhetetlen (és egyáltalán nem ragyogó vagy mély) felismeréshez, hogy az emberek sokaságának élete és gondolkodása igenis számít, és hogy amikor helyeket, korokat, embereket írunk le, igyekeznünk kell rekonstruálni és megérteni sok mindent, köztük az emberek anyagi körülményeit és a gondolkodásukra döntően ható tényezőket. De ehhez esprit de finesse-re van szükség, nem esprit de géometrie-re; együttérzéssel és felidéző képességgel párosult megértésre, nem pedig valamiféle visszamenőleges szociológiára, töredékes (és olykor bizony hamis) statisztikai adatokkal megfejelve. Annak felismerésére van szükség, hogy a szellem behatol az események szerkezetébe, sőt magába az anyagba. * Ha voltak nagy mestereim, akkor ők Burckhardt, Tocqueville, Huizinga. Ha voltak nagy mestereim... Meglehetősen önálló gondolkodással áldott (bár néha inkább úgy mondhatnám, hogy vert) meg a sors. De azt is tudom, hogy igazában nem vagyok nagyon eredeti gondolkodó. Amiben jó (és itt-ott eredeti) vagyok, az a kapcsolatok meglátása (és talán leírása). 59 Fontosabb ennél a képzelet, s annak is egy bizonyos fajtája: a történelmi képzelet. Most tekintsünk el attól az amúgy fontos érvtől, hogy mindenfajta képzelet nagymértékben történelmi; ahogy C. S. Lewis írta, senki sem tud elképzelni egy teljesen új színt vagy egy teljesen új szörnyeteget vagy egy harmadik nemet, csak a már ismert színek vagy szörnyetegek vagy a két nem valamely új kombinációját. Tekintsünk el attól a lenyűgöző lehetőségtől - és bizonyítékaitól - is, hogy az emberi észlelés egyes esetekben megelőzi magát az érzékelést. Mindenesetre a képzelet, akárcsak a perspektíva, nemcsak következménye, hanem szerves része a látásnak. De most nem magáról a képzeletről írok, hanem bizonyos furcsa mozzanatokról, amelyek ingerlik, serkentik, élesítik, sőt inspirálják a magamfajta író képzeletét. Nevek például. Amikor Peter Quennell önéletrajzában „Napier Alingtonról, az előkelő dendiről” ír, előttem rögtön megjelenik a hely és a korszak. Jegyzeteim közt a minap találtam egy cédulát: „Vivian Usborne brit katonatiszt; remek 1918-as név.” Joseph Conrad A sötétség 59

Lenyűgöznek a kapcsolatok, s ennek eredménye az a szokásom is, hogy könyveim sok-sok lapjának alján hosszú lábjegyzeteket helyezek el. Ezek a lábjegyzetek gyakran nem hivatkozások, hanem illusztrációk és magyarázatok. Itt kapnak helyet azok a fontos vagy legalábbis érdekes részletek vagy meglátások, amelyeket, úgy érzem, közölnöm kell olvasóimmal, de a törzsszöveget zavarnák vagy túlságosan zsúfolttá tennék. (A nyomtatott oldal képét persze zavarják, és túlságosan zsúfolttá teszik.)

mélyén című kisregényében azokról a hajókról ír, „...amelyeknek neve az idők éjszakájában szikrázó ékszerekhez hasonlatos...” 60 Churchill 1940 márciusában, Scapa Flow-ba (a brit flottaközpontba) utazva felidézte magában Kipling sorait: Mines reported in the fairway, warn all trafic and detain. Send up Unity, Claribel, Assyrian, Stormcock and Golden Gain. Van az effélékben valami fenséges zene,61 aminthogy van valami rejtélyes kapcsolat bizonyos nevek hangzása és formája, illetve e nevek viselőinek jelleme között: Bismarck: az erős markú; Mussolini: az olasz izomember; Goebbels: a pattogó, tömör kis gumilabda; Sztálin; Nixon. Másik példa: bizonyos évszámok felidéző ereje. Emlékszem, hogy még mielőtt Amerikába jöttem, láttam egyszer egy fényképet: montanai vasútállomást ábrázolt 1915ben. Bivalyerős Great Northern gőzmozdony volt rajta, fehér szegélyű óriás hajtókerekekkel; lapos, modern kéményéből füstfelhő gomolygott; az állomás keskeny, deszkapadlós peronján két-három magas, egyenruhás amerikai állt, s mögöttük sötét hegyek magasodtak, nem-alpesiek, hiszen emberi településnek nyoma sem volt rajtuk. Sokáig nézegettem ezt a felvételt. Ami megmozgatta képzeletemet, az a hely és az évszám volt így együtt: de inkább az évszám, mint a hely. Elraktároztam az agyamban néhány képet 1915-ről: a flandriai lövészárkokról, a nyugati frontról, a keleti frontról, a Dardanellákról, a háborús Londonról és Berlinről, Buda macskaköves utcáiról, sőt talán még a nyüzsgő New Yorkról is; de ez a fénykép Amerika felfoghatatlan tágasságát és modern erejét idézte egy bizonyos évben, egy bizonyos történelmi időben, s nyomban olyan mohó, szinte zsigeri kíváncsisággal töltött el, mint amikor az ember egy finomságokkal megrakott asztalon új fogást pillant meg, amelynek már a puszta látványától összefut a nyál a szájában. Emlékszem egy másik alkalomra is: amikor olvastam, hogy Greta Garbo 1916-ban, Stockholmban kezdte színésznői pályafutását, egy csomó asszociáció és kép tolult fel bennem. Stockholm 1916-ban: milyen lehetett akkor abban a semleges északi városban, sötét, kétemeletes házaival, fehér szigeteivel, gyöngyházfényű égboltjával, sápadt villanylámpáival, behavazott utcáin a ropogva előrearaszoló, nagy kerekű, doboz formájú Adler automobilokkal, németbarát patríciusaival merev nemezkalapjukban és prémgalléros kabátjukban; hogy éltek akkor a svédek, és hogyan gondolkodtak? 1962-ben Spanyolországban nyaralva olvastam egy könyvet Spanyolország történetéről a huszadik század elején, s benne egy lábjegyzetet az 1917-es földműves sztrájkról a spanyol keleti megyékben. És aztán, Valencia poros füvészkertjében sétálva, hirtelen leküzdhetetlen kíváncsiság tört rám: többet szerettem volna tudni arról a napfényben fürdő, félafrikai színről, a pörlekedő, sovány, fekete ruhás férfiakról és nőkről ott a háborús Európán kívül, s mégis ugyanabban az időben: Valenciáról 1917-ben. Nemrég két hetet töltöttem a francia Antillák egyik szigetén, St.-Barthélemyn (feleségem kedvéért utaztunk oda, mert én nem rajongok a trópusokért; jobban érzem magam az északi vidékeken). Egyszer leballagtunk a kikötőbe, s ott láttam egy emlékművet azoknak a francia szigetlakóknak a nevével, akik harcoltak a második világháborúban. A nevek között felismertem a szigeten lakó prominens családokét. Azt is tudtam, hogy 194060

Vámosi Pál fordítása. De elmehetünk a fenségestől a nevetségesig is, mint amikor például Nathanael West az A Cool Million-ban [A hideg millió] főhősét Lemuel Pitkinnek nevezi. Ebben a névben sűrítve benne van a húszas évek végének távolnyugati civilizációja; szikkadt biblikus maradványok elegyednek benne Hollywooddal; Coolidge és Louis B. Mayer kora, amely mára már beágyazódott az Egyesült Államok történelmi evolúciójába.

61

ben a francia Antillák népe Pétaint támogatta, kormányzójuk egy vichyi tengernagy volt, s csak 1943-ban álltak át ezek a napégette, álmos szigetek a szövetségesek oldalára. De milyen lehetett St. Barts 1940-ben? Most, 1982-ben a kikötő tele volt vitorlásokkal, jachtokkal, sétahajókkal. Akkor bizonyára üres volt, s talán egy szürkére festett amerikai romboló horgonyzott előtte, őrködve, nehogy egy német tengeralattjáró rövid pihenőre megálljon felségvizein. Érdekesebb lehetett ennél a francia családok élete és gondolkodása. Vajon mit gondoltak, mit éreztek, - amikor 1940 júniusában Franciaország elesett? Hogyan oszlottak pétainistákra és gaulle-istákra, hogyan idomultak gondolataikban a háború menetéhez és az amerikai hatalom fokozódó jelenlétéhez? Milyen érdekes lenne, gondoltam, eltölteni egy évet itt és Párizsban, a francia Antillák levéltárában vagy a helyi újság korabeli dossziéiban kutatva; de azt is tudtam, hogy azok a jelenetek, a történelmi igazságnak azok a bizonyítékai, melyeket keresnék, nemigen irattárakban vannak - ott legjobb esetben is csak a tükröződésüket találhatnám. Néhány hónappal azelőtt Erdélyben jártam, s eltöltöttem néhány napot olyan városokban, ahol évszázadok óta lutheránus szászok laktak, s a házak is a mai napig őrzik németes külsejüket. A románok 1944 augusztusában sikeres államcsínyt hajtottak végre, s egyik napról a másikra átálltak a német táborból a németellenesbe; de azt is tudtam, hogy a németek visszavonulása után néhány hétbe telt, míg az orosz és román seregek bevonultak Erdélynek abba a részébe. Vajon mi történt ezekben a városokban akkor, amikor az oroszok már közeledtek, amikor hetek, sőt napok kérdése volt, hogy megérkezzenek, s amikor ebben a tudatban éltek együtt üldözött zsidók és mindeddig hatalmon lévő németek? A németek közül sokan felszedelődzködtek és elhagyták a városukat, de a többségük még maradt. Vajon hogy viselkedtek? A szász ügyvéd megemelte-e a kalapját, amikor az utcán találkozott egykori zsidó kollégájával? Augusztus végén, 1944-ben. Szerettem volna, s ma is szeretnék többet tudni az effélékről. Ez a szellemi érdeklődés olyan, mint az étvágy – se nem semleges, se nem objektív. Ugyanakkor ellentmond a fizikai világ „törvényeinek”. Amikor igazán érdekel bennünket valami, minél többet akarunk tudni róla; és minél többet tudunk valamiről, annál könnyebben raktározunk el róla újabb ismereteket. Azt hiszem, ez a szellemi étvágy mégis másként működik, amikor regényt olvasok, és másként, amikor történelmi tárgyú olvasmánnyal vagy kutatással foglalkozom. Az előbbinél képzeletemet elsősorban az atmoszféra köti le, míg az utóbbinál főleg az eseményekre, tényekre, részletekre vagyok kíváncsi, hiszen a „cselekményt” nagy vonalaiban már ismerem. Kedvenc regényeimnél is gyakran előfordul, hogy elfelejtem a cselekmény mellékszálait (sőt olykor magát a fő szálat); az elolvasott történeti munkáknak viszont nemcsak a fő szálára, hanem az összes mellékszálára is emlékszem. Ez részben azért van, mert mint említettem, az agyam nem igazán tudja követni a cselekménybonyolítást; de azért is, mert a történelmi konkrétumokat képzeletünk és emlékezetünk erősen köti bizonyos egyedülálló helyekhez és időkhöz. * Hát most röviden elmondom eddigi tizenhárom könyvem történetét: nem a tartalmukat, hanem fogantatásukat és céljukat. Első könyvem, a The Great Powers and Eastern Europe [A nagyhatalmak és Kelet-Európa] becsvágyó kísérlet volt a kortársi vagy majdnem kortársi történetírásra, elsősorban abból a kivételes helyzetből adódóan, hogy akkor már hozzáférhetőek voltak a közelmúlt diplomáciai és más nemzetközi dokumentumai. Folyamatban volt az 1945-ben szövetséges kézre jutott, nagy mennyiségű német diplomáciai irat megjelentetése. Más kormányok a háború alatt vagy előtt publikáltak bizonyos

köteteket. Megint mások (a britek, az olaszok, az amerikaiak, a svédek) különféle dokumentum gyűjteményeket állítottak össze azokból az évekből. E nélkül az új adattömeg nélkül nem vállalkoztam volna könyvem megírására. De talán mélyebb késztetés munkált bennem. Nagyon érdekeltek a második világháborúnak – ami egybeesett életem meghatározó éveivel - egyes homályos epizódjai és egyelőre megválaszolatlan kérdései. Nem röstelltem, hogy ennyire vonz korom történelme; azt gondoltam (elvégre Thuküdidész is így volt ezzel), hogy könyvem segít kiigazítani vagy eloszlatni néhány akkoriban még általánosan elfogadott valótlanságot. Nagyjából öt évig dolgoztam rajta, s ez alatt persze voltak derűs és borús napjaim. A derűsek közül legélénkebben a Pennsylvaniai Egyetem régimódi könyvtárában töltött téli estékre emlékszem. A borúsakat az okozta, hogy bajok voltak első amerikai kiadómmal. Az American Book Company tankönyvkiadó vezetői, nem sokkal azelőtt, hogy történelmi lektoruk felfigyelt a kéziratomra, elhatározták, hogy megpróbálkoznak a nagyközönségnek szánt könyvek kiadásával. Ez a lektor, Gaudens Megaro professzor, egy komor, erélyes és rendkívül intelligens tudós, közeli barátom lett, mígnem aztán néhány év múltán rejtélyes körülmények között eltűnt és váratlanul meghalt. A gondok akkor kezdődtek, amikor az American Book Company vezetői visszakoztak, mondván, inkább mégis maradnak a kaptafánál, azaz a tankönyvkiadásnál. Én még nem fejeztem be a kéziratomat, ők viszont már bánták, hogy szerződést kötöttek egy ilyen terjedelmes könyvre - nem tankönyvre -, de nem állhattak el tőle. Egyszóval a róka fogta csuka esete állt elő; a könyv megjelent, s azonmód elsüllyedt a visszhangtalanságban; de ennek nem csak a kiadó drasztikusan megnyirbált marketing-költségvetése volt az oka. Az amerikai professzorok között uralkodó szellemi légkört még mindig az 1940-es és korábbi évek ortodox liberális ideológiája határozta meg. Mielőtt a The Great Powers and Eastern Europe munkálataival végeztem volna, gondolataim már kezdtek más irányokba terelődni. Érdeklődésem akkoriban fegyelmezetlenebb volt, mint bármikor korábban vagy később; sok minden kavargott bennem. Szellemileg ez szerencsétlen időszak volt az életemben - amelybe ugyanakkor derűt és örömet hozott eljegyzésem, majd házasságom. A könyv nyomdai korrektúráját épp az esküvőnk napján kaptam kézhez. A név- és tárgymutatót nagyrészt nászutunk alatt kellett összeállítanom. Természetesen lehangolt az első könyvemet fogadó közöny, amelyet (talán némi túlzással) nyomban az értelmiségiek, s köztük sajnos a történészek ideológiai (és módszertani) vaskalaposságának tulajdonítottam. Időközben rengeteg mindent olvastam, tizenkilencedik századi és huszadik század eleji nagy történészek munkáit is, hogy betömjem a magyarországi egyetemi tanulmányaim után maradt nagy hézagokat. Az előző fejezetek egyikében már szóltam arról az amerikaiak előtt ismeretlen körülményről, hogy az európai menekültek Amerikának köszönhetően úgy utazhatnak Európában, s úgy fedezhetik fel maguknak, ahogy egyébként sohasem tehették volna. Itt most ennek az országnak egy másik áldását kell említenem, azt, hogy az európai menekült itt többet tudhat meg az európai történelemről, irodalomról vagy művészetről, mint szinte bárhol másutt a világon, hála a nagy amerikai könyvtárak szabadon használható, gazdag gyűjteményeinek és az amerikai főiskolai tanár aránylag sok szabadidejének. 1955-ben írni kezdtem az első részleteit annak, ami végül legfontosabb könyvem lett, s Historical Consciousness [A történelmi tudat] címmel jelent meg. Ez a mű sokáig készült, s több mint tizenhárom évvel a megkezdése után látott napvilágot. Többször is félre kellett tennem - nemegyszer azért, mert kételyeim támadtak a formáját illetően, jobb esetekben pedig azért, hogy más, kisebb könyveken dolgozhassak.

Dwight Macdonald olvasta egyik cikkemet a Commonweal-ben, és dicsérő levelet írt róla a szerkesztőknek, akik aztán eljuttatták hozzám. Ez jólesett; szerettem Macdonald írásait; egyszer, amikor New Yorkban jártam, felhívtam telefonon, s hamarosan közeli barátságba kerültünk. Ő említette nevemet Jason Epsteinnek és Nathan Glazernek, a kartonált, olcsó kiadású könyvek forradalma két főszerkesztőjének, akik meggyőzték a Doubleday kiadót arról, hogy létezik egy jelentős könyvvásárló réteg – főleg az egyetemeken és főiskolákon, de a legkülönbözőbb értelmiségiek között is -, amelyet minőségi könyvek olcsó utánnyomásával lehetne meghódítani, olyasmivel, mint Angliában a Penguin sorozatok. Epstein az általa szerkesztett Anchor Review-ban a későbbi Historical Consciousness egyik alfejezetét is megjelentette. Kérdezte, volna-e kedvem írni nekik valamit. Igen, feleltem. Tocqueville-nek a francia forradalomról írt második, befejezetlen könyvéből bizonyos részletek, illetve a Gobineau-val folytatott levelezése még nem jelentek meg angolul. Lefordítom ezeket, és írok a kötethez egy előszót. Ebben meg is állapodtunk. Körülbelül egy évig dolgoztam rajta - ez 1956-ban volt, amikor a fiam született. Hosszú szövegeket fordítani igazában nem az én alkatomnak való; emlékszem néhány pokolian meleg nyári napra, amikor kénytelen voltam alászállni átépített házunk hűvös, nyirkos pincéjébe, ahol szabályos időközönként koszos vízcseppek pottyantak a jobb kezem mellett fekvő Tocqueville Összes-re. Mégis eléggé lelkesen végeztem ezt a munkát, mert Tocqueville-t nagyon nagyra tartom. Gróf úr: „képmásom - bús fivérem”. 62 Alexis de Tocqueville abban az évben halt meg, amikor nagyszüleim közül a legidősebb, apai nagyapám született. Akkor hát Nagy Kortársam? Igen: mert ő a demokratikus kor Arisztotelésze (és talán Platónja is), a legnagyobb politikai és társadalmi gondolkodója és írója, s egyik legjobb történésze. Még sok nemzedéken át Nagy Kortársunk lesz, mindaddig, míg el nem tűnik a politikai demokrácia (s a bürokratikus mocsár, amelybe most belesüllyed), és ki nem alakul egy új társadalom. Más Amerikában élő európaiakkal együtt én is úgy találtam, hogy Az amerikai demokrácia a legmélyebb és legtanulságosabb könyv, amit az Egyesült Államokról valaha írtak. Innen már csak egy lépés volt felismernem, hogy a mű második kötete még az elsőnél is fontosabb, mert inkább a demokráciáról, mintsem az 1830as évek Amerikájáról szól. Ezután elolvastam mindent, amit Tocqueville írt Franciaország történetéről és önmagáról: egyedülálló Emlékezései-t, az ancien régime történetét, befejezetlen könyvét a francia forradalom történetéről, és fennmaradt levelezését, amely olykor meglepően sokat elárul rendkívüli látnokságáról és gondolkodásáról. A szokványos, liberális amerikai Tocqueville-kommentárokban ugyanakkor bosszantóan sok kivetnivalót találtam. Fordításom előszavában megpróbáltam felvetni a Tocqueville-lel kapcsolatos fő kérdéseket. Liberális volt, vagy konzervatív? Szociológus volt, vagy történész? Arisztokratikus szabadgondolkodó volt, vagy hívő katolikus? Igyekeztem kimutatni, hogy felülemelkedett a hagyományos kategóriákon (bár ugyanakkor ezen ellentétpároknak inkább a második, mint az első tagja volt érvényes rá). 1959-ben, amikor a Tocqueville: The European Revolution and Correspondence with Gobineau [Tocqueville: Az európai forradalom és Levelezése Gobineau-val] megjelent, egyetemi körökben Tocqueville-lel foglalkozni már afféle „melléküzemágnak” számított. Így azután, ahogy arra többé-kevésbé számítani lehetett, könyvemet és értelmezésemet vagy itt-ott szándékosan mellőzték, vagy elutasították, mint „elfogult érvelést” (hogy az egyik kommentátort idézzem). Restség és büszkeség furcsa keveréke miatt (Christopher Sykes írta egyszer, hogy „Aggályoskodás és restség jól megférnek egymással”), de más okok miatt is, 62

Baudelaire: Előhang. (Tóth Árpád fordítása)

közéjük sorolva szertelenül csapongó érdeklődésemet, felhagytam tudományos erőfeszítéseimmel olyan területeken, ahol sok hivatásos történész ezeket birtokháborításként fogadta. Tocqueville-lel kapcsolatban kétségkívül ez volt a helyzet. De én például tudtam, hogy Tocqueville élete utolsó szakaszában milyen mélyen vallásos volt, s hogy valahol biztosan maradt nyoma; ezt tehát, „elfogult érvelés” ide vagy oda, kétségtelenül bizonyíthatnám. Ha ehhez dokumentumok kellenek, hát felkutatom őket. (Aki kutat, az talál - legalábbis többnyire.) És lám, 1962 augusztusában, Párizsból egész napos kirándulást téve a troyes-i Notre-Dame de Secours szerény apácazárdájába, csakugyan rábukkantam három különböző, részben egybehangzó kéziratos beszámolóra, amelyeket a Tocqueville-nek 1859-ben gondját viselő apácák írtak. A főnökasszony megengedte, hogy ezeket a kéziratokat magammal vigyem Amerikába - ritka nagyvonalú gesztus, főleg Franciaországban. Néhány hónap múlva aztán visszaküldtem őket. Ezeket a beszámolókat, egy hosszú tanulmánnyal együtt, a Catholic Historical Review (Katolikus Történelmi Szemle) 1964 júliusi számában tettem közzé. Nem sok vizet zavartam vele: az amerikai Tocquevillekutatók közül azóta sem hivatkozott rá senki (bár a vezető francia Tocqueville-kutatók igen). 1957-ben, amint befejeztem a Tocqueville-kéziratot, visszatértem a történelmi gondolkodásról írt könyvemhez. Kihasználtam az első (hétévenként járó) kutatóévemet, s kisebb összegű, de nagyon hasznos ösztöndíj-támogatást is kaptam a RELM Alapítványtól, egy konzervatív intézménytől, melynek igazgatójával Russell Kirk révén ismerkedtünk össze. A Historical Consciousness megírásának 1955-től 1968-ig tartó történetét a könyv Függelékében röviden összefoglaltam, így itt nem akarom megismételni. De szólnom kell az érlelődéséről és a szerkezetéről, mert ezek összefüggnek írói tevékenységem történetével. A Historical Consciousness nem történelemfilozófia, hanem annak fordítottja: egy sokoldalúan megalapozott és kifejtett történelmi filozófia. Nem a történelem szisztematikus megismerhetőségét, hanem épp ellenkezőleg, megismerésünk mély, ámde sok tekintetben nem szisztematikus történetiségét kívánja szemléltetni. Sok mindennel foglalkozik: történelmi tudatunknak a tizenhetedik század óta tartó fejlődésével; a ma már széles körben elterjedt történelmi gondolkodással; az okok alapproblémáinak szükségszerű újragondolásával, olyan hívságosabb dolgokkal egyetemben, mint a közvélemény és a néphangulat; „tény” és „fikció” valódi jelentésével; korunk történelmi hatóerőinek rangsorolásával, a legkevésbé fontostól (a közgazdaságtantól) a legfontosabbig (a gondolkodásig) terjedően; a kategóriák és tendenciák közti különbséggel, amely az emberi jellemvonásokig vezet, és magában foglalja a makacsul tovább élő nemzeti jellemvonásokat is; képzelet és emlékezet, sőt „evolúció” és történelem viszonyával; a történész és tárgya, vagyis a „megfigyelő” és a „megfigyelt” közötti óhatatlan kölcsönhatás immár esedékes belátásával, ami végső soron oda vezet, hogy a történelmi megismerésnek ez a szemlélete egybevág a kvantumfizika bizonyított megállapításaival, miáltal az úgynevezett újkor végén mélyen át kell gondolni a karteziánus és newtoni világképet. De hát nagy hiba, ha az ember nem csak egyvalamiről ír. Könyvének legjobb részei ilyenkor mindig elsikkadnak. Néhány olvasó és a legtöbb recenzens összezavarodik. Az is nagy hiba, ha az ember egy-két lépéssel a közvélemény előtt jár: ahogy Stendhal írta, „előzd meg őket öt-hattal, s máris elviselhetetlen fejfájást okozol nekik”. Másfél évszázad múltán már két lépés is sok. Amit Stendhal írt a közgondolkodásról, az a professzorokra csak metaforikusan érvényes, mivel a hivatásos értelmiségiek nagyon jó ellenszert tudnak a fejfájásra. Elviselhetetlennek minősítik a szerzőt, így aztán nem fájhat a fejük gondolatai és könyvei miatt.

1958-ban még nem volt kiadóm erre a könyvre, de ez nem számított, hiszen még messze jártam a kézirat befejezésétől. Ebben az évben az számított, méghozzá nagyon sokat, hogy megtaláltam, elolvastam és megértettem (ebben a sorrendben) Werner Heisenberg 1955-ös Gifford-előadásait. Tudtam, hogy történelem-ismeretünk természetéről és korlátairól alkotott nézeteim itt-ott egybevágnak azzal, amit néhány kortárs vagy majdnem kortárs író és filozófus – mondjuk Ortega y Gasset és Unamuno; Bernanos és Péguy; Pieper és Wittgenstein; Guardini és Franki; Camus és Simone Weil; William James és Santayana; és persze Tocqueville és Burckhardt - egyik vagy másik írásában legalábbis jelzett. Gyanítottam, hogy a modern fizika felfedezései között esetleg akadnak olyanok, amelyek megfelelnek meggyőződésemnek, miszerint a történelmi - vagyis emberi - tényekben és gondolkodásban léteznek határozatlansági tényezők. De azt nem képzeltem, hogy ilyen sok, ráadásul döbbenetesen konkrét megfelelést találok, míg el nem olvastam Heisenberg előadásait (majd más könyveit is). Emlékszem azokra a szikrázó reggelekre Siasconsetben, egy vendéglő lugasában, ahol reggelink végeztével dolgoztam, miután a pincérkedő diáklányok szokásukhoz híven kelletlenül - leszedték az asztalt. (Feleségemmel és kisfiunkkal afféle szegény rokonok voltunk a már akkor is felkapott és drága Nantucket szigetén; szobánk kicsi volt és zsúfolt, ezért dolgoztam inkább abban a vendéglőben, egy kiadós reggeli után, míg feleségem a gyerekkel lement a tengerpartra.) Akkor jöttem rá, hogy ennek a nagy német fizikusnak nemcsak a filozófiai meglátásai, hanem olykor a megfogalmazásai is hátborzongatóan egybevágnak, sőt itt-ott szó szerint egyeznek azzal, amit én írtam az események szerkezetéről, arról, ahogy a dolgok történnek, s ahogy „történésük” óhatatlanul összefügg a mi „megfigyelésünkkel” - vagyis részvételünkkel és részvételünk korlátainak felismerésével - az anyagi világban. Ezekből a megfelelésekből nagy, kétoldalas táblázatot állítottam össze (amit a könyvből végül is kihagytam, de ma is megvan valahol a jegyzeteim között). 63 Rögtön tudtam, hogy mit jelent ez. A világegyetem új, emberközpontú felfogását jelenti: azt, hogy a valóság karteziánus szemlélete, „objektum” és szubjektum”, megfigyelő és megfigyelt, anyag és szellem teljes és kategorikus különválasztása és szembeállítása immár használhatatlan és idejétmúlt. Egy új emberközpontúság váltja fel, amely összetett és nem primitív, inkább alázatos, mint arrogáns, és abból a felismerésünkből fakad, hogy mindenfajta emberi tudásnak szükségképpen korlátai vannak. Később abban az évben - egy csodálatos pénteki napon, szeptemberben - feleségemmel s egy baráti házaspárral vacsorázni indultunk. Útközben, a kocsiban mondtam feleségemnek, hogy alighanem nagyon jelentős szellemi felfedezést tettem. Ő ezt akkor nem értette meg. Rendkívül intelligens, őszinte, becsületes asszony volt; szellemi érdeklődésünkben és preferenciáinkban sok volt a közös, és kölcsönösen tiszteltük és becsültük egymást, ami minden tartós házasság alapja és legerősebb támasza. De nem volt elfogulatlan, mert már olvasta készülő könyvem egyelőre vázlatos fejezeteit, amelyeket szószátyárnak, s néha homályosnak, nehezen követhetőnek talált - igaza volt. Ez a természetes és gyakorlati tapasztalata is belejátszott abba, ahogy izgatott kijelentésemre akkor reagált. Ugyanakkor megértette történelmi filozófiám lényegét. Végül is a józan észen alapul, mondta - merem állítani, jól mondta. De első reakciója lehangolt, mert úgy éreztem, magamra maradtam. Magyarázni akartam, és, legalábbis egy ideig, nem tudtam. Szomorú de várhatóbb - tapasztalatokat szereztem később fizikusokkal. Végül is egy fizikus írásainak bizonyos bekezdéseit és passzusait értelmeztem. Hogy mit jelent, amiről ír, azt tökéletesen 63

A táblázat új, sűrített formája látható utolsó, 2002-ben megjelenő művem (At the End of An Age - Egy nagy kor végén) IV. fejezetében.

érteni véltem; de vajon megértettem, hogy miről ír? Igazság szerint sohasem jutottam túl a fizikai alapismereteken. A következő két-három esztendőben közvetlenül vagy levélben kapcsolatba léptem néhány fizikaprofesszorral, helyiekkel és nemzetközileg ismertekkel egyaránt. Semmire sem jutottam velük. Egy kivétellel (ő Henry Margenau volt a Yale-ről) szóbeli és írásbeli kérdéseimre kitérő vagy érdektelenséget tükröző választ adtak. Igen, hogyne, jól ismerik Heisenberget; igen, a határozatlansági reláció bizonyítható; de hogy ez mit jelent vagy egyáltalán mire terjed ki, az nem érdekelte őket. Ami ezt a jelentést illeti nos, Heisenbergnek talán igaza van, talán nincs. Válaszaikból és közömbösségükből leginkább azt lehetett leszűrni, hogy ezzel a kérdéssel nem érdemes foglalkozni. Egyszóval reagálásuk (vagy inkább annak hiánya) engem sok történettudós kollégára emlékeztetett, aki a huszadik század második felében nemcsak tisztában van vele, hanem hajlandó is kimondani, hogy a történelmi determinizmus idejét múlta, de aztán úgy tanít és úgy ír tovább, mintha a történelem determinált volna. De én nem adtam fel, s egyszerű és végül célravezető megoldást találtam: magához Heisenberghez fordultam, először 1962-ben levélben, majd 1968-ban személyesen is. Megkönnyebbülten hallottam és olvastam tőle (hozzám intézett leveleiben), hogy megfigyeléseit vagy gondolatait nem hibásan értettem. Egyetértett azzal, amit leendő könyvem „Történelem és fizika” című fejezetében írtam, s én csak ennyit akartam tudni. De most előreszaladok. 1959-ben könyvemnek még egyetlen része sem volt közel kész állapotban. Azon az őszön nagyon elkedvetlenedtem. Feleségem betegeskedett. Egyebek mellett az is lehangolt, hogy az amerikai közszereplők (és sok értelmiségi) továbbra sem voltak hajlandók elgondolkodni Amerikának a világhoz és Szovjet-Oroszországhoz fűződő viszonyáról. Hruscsov az év szeptemberében az Egyesült Államokba látogatott. Volt valami szánalmas ennek az orosz paraszt-cárnak alig leplezett lelkesedésében minden iránt, ami amerikai, miközben vendéglátói, Eisenhower elnökkel az élen, gőgösen s gyanakvó és bizalmatlan ábrázattal lépdeltek mellette. Fontosabb volt, hogy kezdtem kissé belefáradni történelmi filozófia könyvem írásába. A könyvben buzdítottam is a történészeket, hogy ne a történelemről írjanak, hanem a történelmet írják. S én mit csinálok? Mi haszna ezeknek a téziseknek, elméleteknek, érveléseknek? Ahogy Santayana mondta, „A művészet nagy korszakaiban senki sem beszélt esztétikáról”. Nem lenne ésszerűbb, ha választanék valamit a közelmúlt történelméből, és megírnám - vagyis szemléltetném a történelmi erők rangsoráról szóló okfejtésem helytálló voltát? Fogtam egy jegyzettömböt, s írni kezdtem a különböző témákat, amikkel foglalkoznék. Két könyv tartalma körvonalazódott előttem. Az egyiknek, az Egyesült Államok és Oroszország közötti, világméretű konfliktus történetével foglalkozónak a szinopszisát elküldtem a Doubleday Anchor új szerkesztőjének. Néhány nappal karácsony előtt, késő este csöngött a telefon. A szerkesztő hívott, szerződésajánlattal. Másnap reggel azonnal hozzáfogtam az A History of the Cold War [A hidegháború története] írásához. A következő hat hónap életem legboldogabb írói időszaka volt. Először is vettem új írógéppapírt, egy új írógépszalagot, egy doboz jó szivart és egy láda angol sört. A könyvet amely se terjedelmét, se tartalmát tekintve nem mondható soványnak - tizennégy vagy tizenöt hétvégén írtam meg; lambériás pici könyvtárszobámba visszavonulva, szivarfüstöt eregetve minden hétvégén elkészültem egy-egy fejezet piszkozatával (összesen tizenhárommal). Az egész könyv csodálatosan tisztán megvolt bennem. Az utolsó előtti fejezetet leszámítva szinte meg sem álltam. Széles bal margót hagytam, s az egész könyvet egyetlen lendülettel írtam, majdnem készre fogalmazva, majd azon a széles, szűzhó-fehér margón firkálva, javítva rajta. Különösen jól emlékszem arra a szombati napra, 1960

márciusának vége felé, amikor végül a hosszú, nehéz és meglehetősen bő lére eresztett utolsó előtti fejezet piszkozatával is sikerült megbirkóznom. Szünet nélkül írtam reggel nyolctól este hatig; utána elmerültem egy jóleső meleg fürdőben, felöltöztem, feleségemmel kocsiba ültünk, és áthajtottam legdrágább barátainkhoz, a tőlünk talán nyolcszáz méterre lakó Drake-ékhez. Ott vacsora után – mint később megtudtam, Larryt irritálva - egy egész üveg konyakot elfogyasztottam széles jókedvemben. Késő este, miután hazafuvaroztam a bébicsőszt, belehajtottam egy telefonpózna támoszlopába. Feleségem már otthon volt, egymagam vezettem, úgyhogy oda se neki. Boldog voltam. A következő karácsony komor hangulatban telt. Feleségem kórházban feküdt, magas láza volt, az orvosok nem tudták pontosan, mitől. Az 1961-es esztendő mégis annus mirabilis-ként kezdődött, legalábbis ami a magánéletemet illeti. Január legelején feleségem állapota rohamosan javulni kezdett, s csakhamar kiengedték a kórházból; azon a vasárnap reggelen, amikor hazahoztam, a The New York Times Book Review Cyrus Sulzberger tollából remek méltató recenziót közölt az A History of the Cold War-ról. Nagyon jólesett a George Kennantől kapott háromoldalas levél is, amelyben többek között azt írta, hogy könyvem „valóban nagyszerű filozófiai-történelmi elemzés... a legmélyebb és legjelentősebb ilyen tárgyú munka, ami eddig bárhol megjelent. Tele van olyan dolgokkal, amiket szerintem szükséges kimondani; ezek között van, amiről jómagam is megpróbáltam beszélni, de sohasem ilyen átfogóan; van, amit homályosan felismertem, de sohasem jutottam el odáig, hogy megfogalmazzam; és vannak olyan meglátások is, amelyek nekem nem jutottak eszembe, de azonnal belátom valóságukat.” 64 Mintha hájjal kenegettek volna. A könyv azután megjelent kartonált, olcsó kiadásban, valamint német és francia fordításban is. Jason Epsteinnek, aki időközben átment a Doubledaytől a Random House-hoz, mindez nem kerülte el a figyelmét. Szerződést ajánlott nekem a Historical Thinking-re [Történelmi gondolkodás]. Elindultam a siker útján - vagy legalábbis azt hittem. Volt elég pénzem, hogy feleségemet a hideg téli hónapokra, amikor mindig légúti megbetegedésekkel küszködött, a napfényes Floridába küldhessem. (Ez végül nem jelentett különösebb kiadást, mert ő ott munkát is vállalt, és áprilisban ragyogó arccal, lebarnulva, valamint 1.500 dollár spórolt pénzzel jött haza.) A következő nyáron Európában utazgattunk. Onnan visszatérve már várt rám a kéziratom, amelyet Epstein olyan szerkesztői javaslatokkal tűzdelt meg, hogy azokat jó lelkiismerettel nemhogy megfogadni, de még megfontolni sem tudtam. Visszaküldtem neki a szerződést, a Historical Thinking-et pedig félretettem. 1963-64-ben Decline and Rise of Europe [Európa hanyatlása és felemelkedése] címmel hosszú történelmi esszét írtam a Doubledaynek. Azután egy évig Franciaországban tanítottam. 1966-ban a hidegháború történetének kartonált kiadásához írtam még két fejezetet. Majd (ugyanabban a házban, ahol hat éve mértéktelenül bekonyakoztam) megismerkedtem ifjabb Cass Canfielddel, aki szerződést kínált a Historical Thinking-re. Az egész kéziratot átdolgoztam, sokat tömörítve s ezáltal javítva rajta. Két hónappal a kötet megjelenése előtt a Harper & Row egy másik részlege, Cass tudta nélkül, kiadott egy tankönyvet ugyanezzel a címmel. Kénytelen voltam megváltoztatni a címet Historical Consciousness-re (a történelmi tudat - illetve a tudat történelme). Annyi baj legyen, gondoltam: fő, hogy tizenhárom év után végre kiadják. Elsüllyedt, gyorsabban, mint bármelyik más könyvem. Ezen nem lepődtem meg - végtére is már hozzáedződtem. Kaptam két újabb szerződést. Az egyiket a The Passing of the Modern 64

2001. Azóta George Kennan (talán a legnagyobb amerikai) barátságával tüntetett ki. 2002 februárjában lesz 98 esztendős. 2001 szeptemberében volt 70. (!) házassági évfordulójuk. Feleségeink is jó barátok lettek. Száznál több levelet intéztünk egymáshoz, és egy kis könyvet (1995) együtt is írtunk. („Te értesz meg engem legjobban” - írta az egyik levelében.)

Age-re [Az újkor elmúlása] - a cím Huizinga A középkor alkonya című művét idézi, de amúgy másfajta, sekélyebb könyv, történelmi esszé, amely tulajdonképpen csak összefoglalja korunk intézményeinek és értékrendjének elkorcsosulását. Megjelent ugyanazon a napon, amikor eltávozott a földről a feleségem, 1970. november 15-én. A másik könyv a majdani The Last European War, 1939-1941 [magyarul: Az európai világháború, 1939-1941] volt, amelyet második legfontosabb könyvemnek tartok. 65 Fiatal koromban átéltem a világháborút. Érdeklődésem iránta megmaradt. Ez nem csak óriási, mélyen belém vésődött és olykor szellemileg inspiráló élmény volt. Már akkor sejtettem, később pedig tudtam, hogy a második világháború nemcsak nagyobb léptékű, hanem bonyolultabb is volt az elsőnél, mert nemcsak hadseregeket és államokat mozgatott meg, hanem egész népek érzelemvilágát. A szellemi földrengés, amit okozott, sok szempontból még a fizikainál is nagyobb volt. És ez különösen az első szakaszában volt így, az első huszonhét hónapban 1939 és 1941 között. 1941 decembere után Hitler már nem nyerhette meg az általa kirobbantott világháborút, mert a britek és az oroszok kitartottak ellene addig, míg végül Amerika is teljes erejével melléjük nem állt. De Pearl Harbor előtt Hitler még győzhetett volna. Olykor nagyon közel állt a győzelemhez, s ezt sokan elfelejtik, vagy nem akarnak tudomást venni róla. Könyvemben tehát nemcsak a hadseregek és kormányok irányzataival kívántam foglalkozni, hanem azzal is, hogy hogyan változott a közvélemény, a néphangulat, sőt talán az emberek gondolkodása és hite ezekben az években. Hogyan fogadták például különböző népek az elképesztő német győzelmeket. Azután hogyan kezdett csődöt mondani a polgári politizálás, hogyan kezdett felbomlani a Brit Birodalom, hogyan kezdődött Európa amerikanizálódása, a zsidók tömeges kiirtása, stb. Nagy és mélyenszántó könyvet akartam írni ezekről az évekről, olyat, amelynek újonnan tervezett és épített szerkezete ugyanakkor magában foglalja az én elképzeléseimet arról, hogyan kell látni a történelmet s ennélfogva hogyan kell írni róla - vagyis a Historical Consciousness néhány vezéreszméjét. Az európai világháború-t két részre osztottam: leíró részre (Az események), és elemző részre (Az irányzatok). Más szóval, először leírtam, hogy mi történt, azután pedig, hogy hogyan és miért alakultak így az események, tendenciák és más fejlemények. A második, hosszabb részben a népek mindennapi életével, a hadseregekkel, a politikai irányzatokkal, az államok viszonyaival, a nemzetek érzelmeivel s végül vallással, hittel, szellemmel foglalkoztam - a Historical Consciousness-ben felállított rangsort követve, ebben a növekvő fontossági sorrendben. Ilyesmit már korábban is megtettem, az A History of the Cold War-ban, és később is megismételtem, az Outgrowing Democracy: A History of the United States-ben [magyarul: Az Egyesült Államok 20. századi története]. Tudtam, hogy az első részen - jóllehet ugyanolyan fontos és sok részletében ugyanolyan újszerű, mint a második - még a legjóindulatúbb recenzensek is át fognak siklani. De mert ez a könyv több volt történelmi esszénél, mivel számos új ismeretet közölt, mivel ez volt az egyetlen szinte enciklopédikus munka 1939-41-ről, mert az anyaggyűjtés és tájékozódás során sok ezer könyvet, cikket és dokumentumot olvastam, sok nyelven, reméltem, hogy a szakmabeliek legalább a szerkezetére és módszerére felfigyelnek, s itt-ott talán megvitatják. Nemigen tették. A könyvnek már maga a megírása és megjelentetése is hosszú, viszontagságos évekbe telt. 1967-ben fogtam hozzá, de kétszer félre kellett tennem, először amikor a The Passing of the Modern Age-t írtam, azután pedig abban az évben, amikor feleségemet utolérte a végzetes betegség, majd a halál. 1973-ban befejeztem ugyan a kéziratot, de a megjelenésére 1976 márciusáig kellett várnom. Egyszer majdnem elveszett, mert a titkárnő (a főszerkesztő 65

Írtam ezt a nyolcvanas években. Ma nem vagyok biztos ebben.

éppen ügyeletes szeretője), akinek újra kellett volna gépelnie, ott felejtette egy nyaralóban, a takarítószerek között. Egyszer meg közvetlenül a megjelenése előtt kapott torpedót: a kitűnő, rokonszenves szerkesztőt, aki a kéziratot gondozta, éppen elbocsátották. Mindegy, az a lényeg, hogy megjelent; a mai napig elégedett vagyok vele. Mielőtt eltűnt volna a látóhatáron, kapott néhány tisztelgő üdvlövést; külföldi mentőcsónakok is érkeztek, németországi, franciaországi, angliai és brazíliai kiadások formájában. Így aztán, sok más könyvemmel ellentétben, nem süllyedt el nyomtalanul. Maradt utána a felszínen némi buborék, sajnos egy csúf olajfolttal együtt, amit egyik recenzense pöffentett oda, mondván, úgy kezelem a zsidók tragédiáját, hogy azt az antiszemiták könnyen a maguk szájíze szerint értelmezhetik. Ez persze nem így volt; amit írtam, az épp ezzel ellentétes szándékot tükrözött; mindenesetre a recenzensnek ily módon is sikerült meggyorsítania ennek a véleményem szerint jó építésű hajónak a süllyedését; ma már sok tengerészeti térképen fel sem tüntetik a roncs helyét. 66 De elég ebből a képes beszédből: Az európai világháború gyakran még a témával foglalkozó munkák irodalomjegyzékében sem szerepelt. Amikor könyvet írok, a vége felé sokszor már fáraszt a dolog - nem is annyira maga a munka, hanem hogy folyton ugyanazzal foglalkozom. Ilyenkor elkezdek gondolkodni, mi legyen a következő írásom; s kósza ötletekből és mondatokból máris összeáll a fejemben, Jean Dutourd szép kifejezésével élve, valami kis zenefoszlány, petite musique. Amikor Az európai világháború-t befejeztem, már kristályosodott bennem egy Philadelphiáról szóló könyv. Csakhogy akkor még nem ismertem más könyvkiadót, mint a Doubledayt, és nem akarózott kéretlen leveleket irkálnom olyan kiadóknak és szerkesztőknek, akik feltehetőleg sohasem hallottak rólam. Így aztán megállapodtunk a Doubleday-jel, hogy írok egy rövid könyvet 1945-ről. Az 1945: Year Zero [magyarul: 1945. A Nulla Év] kisebb volt és más szerkezetű, mint a többi könyvem; körülbelül másfél évig írtam. Jó kis könyv lett, Az európai világháború repülőgéphordozójához képest talán mondjuk torpedóromboló. A korrektúráját még nem láttam, de már javában dolgoztam a Philadelphia-könyvön, ami eléggé kedves elfoglaltságnak bizonyult. El akartam szakadnia nagy vásznaktól, a nagy háborúk és civilizációk bemutatásától: meg akartam kísérelni a miniatúrafestést. De a döntő inspirációt persze nem a kép mérete adta, hanem az ábrázolandó jelenet. Balkézről, műkedvelőként hosszú éveken át foglalkoztam választott városom történelmével (nem a városban lakom, hanem onnan vagy ötven kilométernyire nyugatra, de Philadelphiával kapcsolatban nem a földrajzi körülmények számítanak). 1958-ban az Encounter közölte rövid, impresszionisztikus írásomat Philadelphiáról és philadelphiaiakról, amelyet azután, nagy örömömre, belevettek a chicagói egyetem Selected Writings in English című antológiájába, az angol nyelvű próza válogatott gyöngyszemei közé. Könyvtáramban százával sorakoztak a legkülönfélébb könyvek Philadelphiáról. Így aztán 1977-ben írni kezdtem ezt a könyvet, amelynek végül az lett a címe: Philadelphia: Patricians and Philistines, 1900-1950 [Philadelphia: patríciusok és nyárspolgárok, 1900-1950]. Az első fejezet az 1900-as, az utolsó az 1950-es Philadelphia részletes ábrázolása; a többi pedig hét híres vagy nemigen híres philadelphiainak az életrajzi portréját adja, qui floreabant a század első felében, s akiknek jellemében érdekes kettősségek voltak. Ennek a könyvnek az írása különleges kis örömökkel járt. Ilyen volt például anyagot (köztük fényképeket) keresni és találni különféle philadelphiai könyvtárakban, ahol nemcsak a kezembe került furcsaságok voltak kedvemre valók, hanem a légkör is; ilyen volt a könyvtárból szürkületkor elindulni a téli hidegben, s rövid gyaloglás után elkölteni egy jó 66

Nem igaz. Magyar kiadása 1995; új - és eléggé sikeres - amerikai kartonált kiadása 2001.

vacsorát valamelyik barátommal a belvárosban. 67 De kellemes volt erről a könyvről és szereplőiről beszélgetni is második feleségemmel, meleg nyári estéken, vacsora közben, vidéki házunk szúnyoghálós tornácán, magasan a bokrok fölött, de a fák árnyas lombja alatt, odébb a patakkal és a rezzenéstelen, sötétzöld tükrű tóval, ahonnan békabrekegés és kabócacinegés törte meg a súlyos csendet. Erre a Philadelphia-könyvre nagyon nehezen tudtam kiadót találni. Végül, ritka szerencsés fordulattal, a kézirat Robert Giroux asztalán kötött ki, aki, rara avis, valóban elolvasta egy ismeretlen író több száz oldalas, még befejezetlen kéziratát. Örültem a vele való találkozásnak; a könyvkiadásban, amely valaha úriemberek elfoglaltságának számított, ő volt az utolsó, régi vágású úriember. Rábeszélt, hogy egészítsem ki a kötetet egy Albert C. Barnesról, a nagy műgyűjtőről szóló fejezettel korábban feleségem is buzdított erre, de akkor még nemet mondtam. Ez a fejezet egy újabb nyarat vett igénybe, de megérte. A kötet 1981 márciusában jelent meg a Famar, Straus & Giroux-nál, nagyon szép kivitelben. Talán ez a legjobban megírt könyvem - talán.68 Megjelenését néhány kellemes esemény követte. Amellett, hogy szép méltatások jelentek meg róla, alkalmat adott könnyed csevegésekre (s a könyvből kimaradt anekdoták jó részének elmesélésére) két-három kis philadelphiai klubban, sok ismerős férfival és nővel a közönség soraiban, kellemes, a húszas években épült klubházakban, melyek még őrizték azt a bizonyos kimondhatatlanul kényelmes, városias philadelphiai légkört, s ezt szeles őszi estéken még meghittebbé tették az ablak előtt a szélben hajladozó nagy fák és a város kis utcáin és terein kigyúló sárga fények. Ahogy az eddigiekből kitűnt, könyveim témája változatos volt; s az évek során az európai történelemtől is közelítettem az amerikai történelemhez. Miért is ne? Elég régóta éltem már ebben az országban. Hogy részévé váltam-e, nem tudom; de annyit mondhatok, hogy nekem részemmé vált. 1981-ben nekiláttam, hogy megpróbáljam megírni az Egyesült Államok történetét az utóbbi száz évben, megint csak egy olyan szerkezetet választva, mint némelyik korábbi könyvemben és a Historical Consciousness-ben. Munka közben sok támogatást és ösztönzést kaptam akkor szerzett kitűnő barátomtól, Nick Rizopoulostól (akkor a Lehrman Intézetet igazgatta). Az Egyesült Államok 20. századi története 1984 márciusában jelent meg a Doubleday-nél. Egy év múlva a Schocken Books kiadta a Historical Consciousness új, két fontos fejezettel bővített változatát. (És 1995-ben a Transaction egy ismét csak bővített változatát.) Abban az évben William Shawnnak, a The New Yorker főszerkesztőjének érdeklődése felébredt írásaim iránt. A következő másfél évben közzétett hat, általam ajánlott hosszabbrövidebb darabot különféle témákról,69 amelyek megfeleltek az akkori The New Yorker kivételes, régi vágású igényességének. Amikor Shawnt 1987 januárjában lemondatták főszerkesztőségéről, igen elszomorodtam. Arra gondoltam, milyen különös az amerikai változások árapálya. A The New Yorker 1925-ös indulásakor, amikor a modern amerikai 67

Egyszer otthonában meglátogattam a könyv egyik alakjának kedves, bár kissé hebrencs leszármazottját, aki habozás nélkül elővett egy fekete bőrből készült, méretes ládát, amely illusztris felmenőjének hátrahagyott iratait tartalmazta. Ez a láda évekig remek lábtartómul szolgált könyvtárszobámban - és nem volt könnyű visszajuttatnom folyton eltűnő tulajdonosához. Az iratok sajnos nem voltak érdekesek - egy olyan embertől származtak, aki többek között feljegyezte magáról: „Sohasem írtam levelet nőnek, hacsak nem volt hideg, akár a jégcsap.” 68 2001. Nem. Az az Évek... (1999). 69 Esszé-recenziókat James Lees-Milne kétkötetes Harold Nicolson-életrajzáról; a teljes Churchill-Roosevelt levelezés háromkötetes kiadásáról; Witold Rybczynski szép könyvéről, az Otthon-ról; egy írásomat a tizenéves leányommal tett svájci gyalogtúrámról; egyet a lebombázott Drezdában és újjáépített operaházában tett látogatásomról; és Krúdy Gyula arcképét.

városias kifinomultság hódított, valaki azt mondta vagy írta, hogy a The New Yorker nem „vidéki öreg hölgyeknek” való. Hatvan évvel később a The New Yorker olvasói között akadtak szép számmal vidéki öreg hölgyek és a legkülönfélébb zugokban élő más régimódi irodalomkedvelők. Érdeklődésem tehát nemcsak az amerikai történelem felé terjedt ki, hanem ezzel egyidejűleg ellenkező irányban is. 1985-ben fontolgatni kezdtem egy könyvet szülőhazám kultúrtörténetéről; pontosabban Budapest életéről 1900-ban. Akkoriban egyre-másra jelentek meg könyvek a bécsi századfordulóról; énszerintem ideje volt az angol nyelvű olvasók figyelmét az 1900-ban kulturális szempontból nem kevésbé érdekes, de számukra ismeretlen Budapestre, az Osztrák-Magyar Monarchia másik fővárosára irányítani. Egyre több erre vonatkozó anyag vált hozzáférhetővé; és a budapesti könyvtárak is nyitva álltak már a kutatók előtt. * Könyveimre visszatekintve látok bizonyos hasonlóságokat, melyeket korábban nem vettem észre. Négy évtized alatt tizenhárom könyvet írtam, vagyis átlagosan három év alatt készülök el eggyel. Az utóbbi három könyvemnél ez stimmel, úgyhogy talán most fogok majd igazán belelendülni, bár ezt kétlem. Egy másik furcsa véletlen, amire nemrég figyeltem fel: legtöbb könyvem, köztük ez is, kilenc fejezetből áll - bár ezt a tervezés stádiumában sohasem határoztam el előre. Valamennyi könyvemet nagyközönségnek szánt műveket megjelentető kiadó gondozta. Ezt szorgalmaztam, mégpedig két megfontolásból. Az egyik, hogy szerintem a történész ne csak a többi történész számára írjon - bár vannak fontos példák, amelyek kivételt jelentenek e szabály alól. A másik a pénz. Mindkettővel pórul jártam. Ha egy professzornak sikerül valamelyik jó nevű kereskedelmi kiadónál megjelentetnie művét, némely kollégái lekicsinylően biggyesztenek, amivel azonban gyakran csak irigységüket próbálják leplezni. Pedig nincs mire irigykedniük. Efféle könyvekből nemigen lehet meggazdagodni. (Több pénzt hoznak azok az ösztöndíjak, tisztségek és más adományok, melyeket tudományos publikációi, tagságai és kapcsolatai révén szerezhet az ember.) És a lekicsinylés sem helyénvaló. Ha valaki nem csak egy szűk szakmai körnek ír, attól még nem szükségképpen felszínes. Sőt, néha ellenkezőleg. Termékeny író vagyok, megengedem; de nem felszínes. Azt hiszem, jót tett nekem, hogy nemigen éltem tudományos berkekben, ahol olykor bizony egészségtelenül megreked a levegő. Könyveim és esszéim gyakran nem egyetlen témát vagy okfejtést tartalmaznak, hanem (olykor talán a kelleténél is) többet; de ha recenziót írok, abban mindig csak egyvalamivel foglalkozom: az adott könyvvel. Manapság az a szokás, hogy a recenzens a bírált könyv kapcsán a maga nézeteinek és elfogultságainak ad hangot, s fitogtatja a témában való jártasságát. Én a régimódi könyvbírálat híve vagyok: elmondom, miről szól a könyv, s aztán (vagy közben) igyekszem összefoglalni vagy legalábbis megemlíteni, ha valami új vagy jelentős részletet találtam benne. Írói termékenységemnek különféle okai vannak. Azt hiszem, bizonyos dolgokat jobban tudok kifejezni írásban, mint szóban. Számomra valójában a kifejezés fontos, nem a visszaverődése (ahogy T. S. Eliot írta, az irodalom „az ember ösztönös törekvése, hogy pontosan írja le gondolatait”) - ami a beszédre nem érvényes, és azokra az írókra sem, akik a hírnév vagy a pénz miatt írnak. Nem mintha ezek iránt teljesen közömbös volnék; csábításuk valamelyest rám is hat. (Gibbon írta 1763-ban: „Nem szeretném, ha az író teljesen eltüntetné az úriembert.”) Mégis úgy érzem, a szellemi élet olyan szintre süllyedt, hogy egyegy könyvem gyors szakmai és/vagy anyagi sikere láttán már azt kell hinnem, valami baj van vele. (Nagy örömömre szolgálna, ha ezt a kijelentésemet egyszer felül kellene vizsgálnom.)

* Mindenesetre van ebben a hatalmas országban néhány száz férfi és nő, számomra többségükben ismeretlenek, akik mindent elolvasnak, amit csak írok - már ha tudomásukra jut, hogy megjelent. Mégsem sikerült elérnem az önmagam elé tűzött célt. Nem hoztam létre azt a bizonyos új műfajt, azt az újfajta történetírást, amelynek legfeljebb ha alkalmi Keresztelő Szent Jánosa voltam. Igen, itt-ott megpróbálkoztam a nagy történészi feladattal, igyekeztem elmondani valamit az utóbbi száz évről, nem a Nyugat alkonyáról, és semmiképpen sem valamilyen spengleri spekulatív rendszerről, hanem arról a tudatos történelmi felismerésről, hogy az emberi tudat fejlődésében új szakasz kezdődött. Más szavakkal: a nagy és mély különbségről evolúció és történelem között. De hogy szerettem volna egy mikrokozmoszban megfesteni ebből valamit! 70 Tisztán, gyönyörűen megfesteni egy kis részletet az emberiség bús muzsikájából, a képen emberekkel, jellemükkel és életük epizódjaival, szavaikkal, gondolataikkal, tetteikkel és reakcióikkal, melyek mind egy bizonyos történelmi időszak viszonyait és irányzatait tükröznék - s ugyanakkor sugallnák az előttük álló lehetőségeket. Például az európai anglománia térhódítását és visszaszorulását 1918 és 1955 között, és nem csak politikai vagy irodalmi megnyilvánulásai alapján. Vagy az amerikai keleti parti, angolszász patríciusréteg meggyengülését az Egyesült Államokban: erejük és jelenlétük meggyengülését; inkább meggyőződésük, mint optimizmusuk elerőtlenedését, s inkább belső, mint külső bizonyítékok alapján, leírva reakcióikat és tetteiket, inkább azt, hogy mire jöttek rá, semmint hogy mit tudtak, inkább azt, hogy olykor féltek az élettől, semmint hogy féltek a haláltól, azt, hogy törékeny csontjaikban még ott volt fajtájuk konok bátorsága, de már érezték, hogy ezzel az ösztönös bátorsággal magukra maradnak, nem osztozik benne se nemzet, se közösség. Edith Wharton írta a régi New York patrícius-társadalmáról, hogy a palack kiürült ugyan, de maradt egy kis seprő, ami még őriz valamit a finom, s gyakran kimondatlan érzések aromájából. Én nemcsak a seprőről írtam volna, hanem az összetevőiről is, és persze arról, ahogy létrejött: a bor elpárolgásáról, amivel kapcsolatban a miért megint csak benne foglaltatna a hogyanban. Igen, írhatnék egyszer egy estéről, mondjuk Philadelphia valamelyik kertvárosi házában, fiatal, jóképű párokról, akiket ismertem s ezért jól le tudnám írni őket, emberekről, akik azt gondolják, bár különösebb érzés nélkül, hogy ők és országuk a világ teteje, isznak és táncolnak a nagy fák lombsátra alatt, arra a zenére, amit a magukfajták kedvelnek, a „Dancing on the Ceiling”-re vagy a „What’s New?”-ra, s fülük csak a zene ritmusára fogékony, de melankolikus harmóniáira nem - s mindez mondjuk valamikor 1947 táján, amikor Washington lett a világpolitika fővárosa, és a Dean Acheson-félék azt hitték, hogy jelen voltak a teremtésnél. Mert volt kapcsolat ezek között a dolgok között - és jóval azelőtt, ami a hatvanas években történt, amikor rendes, középkorú szülők gyerekei egyszer csak mezítláb kezdtek járni, s kábítószerekkel és szakadatlanul bömbölő, primitív zenével töltötték meg a korlátlan szabadságukban - és sok minden másban - tátongó űrt. Némelyik könyvemben itt-ott felhasználtam efféle anyag- és élettöredékeket, melyek kapcsolata bármilyen különösnek, sőt talán meghökkentőnek tűnt is - számomra világos volt. De egy egész könyvhöz ez kevés: néhány összefüggő karcolatból még nem lehet világot teremteni. A történelem varrás nélküli szövedék, nem pedig kollázs. És ennek a szövedéknek bármely részletét ábrázolni nem pókszakértő dolga (lásd: társadalomtudós vagy statisztikákat ismétlő történész), se nem modernista festőé (lásd: „tényregény”-író), akik nem látnak, s ennélfogva nem tudnak megfesteni mást, mint egy-két színes alakzat kollázsát. Ehhez olyasvalaki kell, 70

Hát megpróbáltam. Megírtam 1992-94 között, megjelent 1998-ban. A Thread of Years. Magyarul: Évek..., 1999.

akiben egyedülálló, döbbenetes módon találkozik a régimódi műszaki rajzoló és a látomásos festő. * Festésről írtam. De én író vagyok, nem festő. Azt hiszem, amikor könyvet írok, munkám inkább a szobrászéhoz, mint a festőéhez hasonlít; az első piszkozat elkészítése megfelel annak, amikor a szobrász előbb addig üti-vágja-kalapálja-vési az ormótlan kőtömböt, míg az felismerhető alakot nem ölt - persze akkor még egyedül az ő számára -, s csak utána kezd hozzá a faragáshoz. (Piszkozataim nyers vázlatok, amelyeken rajtam kívül senki sem tudna kiigazodni.) De mert elhatároztam, hogy író leszek, s nem érem be a tájékozott kutató vagy levéltáros státusával, most arról a nagy hátrányról is szólnom kell, amit az jelentett, hogy anyanyelvem helyett kénytelen voltam angolul írni. Ez hátrány volt, nem dilemma, hiszen magam döntöttem így. 1946-ban hagytam ott Magyarországot, amikor Magyarország ott maradt a vasfüggöny mögött. Kétlem, hogy ma is eljönnék; 71 de ha mostanáig szülőhazámban éltem volna, bizonyosan más ember volnék. Minthogy ezt a könyvet angolul írom, angol nyelvű olvasóknak, anyanyelvemhez fűződő viszonyomról annyit merek mondani, hogy jól beszélek magyarul - bár imitt-amott régies szavakat vagy kifejezéseket is használok, amit az otthoni magyarok néha észrevesznek: ha szóvá teszik, örülök neki. Még most is magyarul érzek (ez persze elégtelen megfogalmazása valami bonyolultnak és összetettnek), de már vagy negyven éve angolul gondolkodom. Szinte mindig angolul álmodom, és angolul számolok. (Jelentős, hogy milyen nyelven számol az ember. Egyszer egy francia rendőrtől megtudtam, hogy amikor egy gyanúsítottról nem tudják biztosan, milyen nemzetiségű, tapasztalt detektívek próbálják kifülelni, milyen nyelven számol.) Néha nehezebb magyarul írnom (hiszen kiestem a gyakorlatból), mint angolul, és nem szívesen tartok magyar nyelvű előadást vagy beszédet anélkül, hogy előre megírnám. 1983-ban a budapesti Történettudományi Intézet meghívott előadásra. Előadásomat gondosan megírtam, és sokkal nagyobb figyelemmel csiszolgattam, mintha bárhol másutt a világon készültem volna elmondani. Utána az ülés elnöke megjegyezte: Ebben a teremben régóta nem hallottunk ilyen szép szavakat. - Ez a bók nagyon mélyen érintett. 72 Fentebb már írtam az angol nyelvvel kötött szerelmi házasságomról. Ebben a házasságban nemcsak a válás elképzelhetetlen, hanem a hosszú távollét is. Ha nem angol nyelvű országban vagyok, nyugtalanít a gondolat, hogy közben az én drágám talán hűtlen hozzám. Drágámnak nevezem, igen, akárcsak a hús-vér feleségemet. Cyril Connolly egyszer azt írta: „Nyelvünk duzzogó, szeszélyes szépség, és minden pillanatban fontos tudnunk, hogy éppen mit enged meg nekünk” (akárcsak a hús-vér feleségem). De az angol nyelvvel prózai házasságban élek, vagyis köztünk legtöbbször prózáról van szó, nem versről - főleg nem szabadversről.73 Igen, a jó próza, akárcsak a jó prózai házasság, a mélyén tartalmazhat

71

Írtam ezt 1984-ben. Harminchét évi távollét után tehát először szólaltam meg újra a nyilvánosság előtt szülővárosomban, de nem csak emiatt voltam elérzékenyülve. Az előadásra éppen apám születésének századik évfordulóján került sor, ráadásul abban a kerületben, amelyet szeretett, ismert, sőt annak idején amatőr fotósként lelkesen meg is örökített. Szép, napos délelőtt volt; megjelenésem azonban nem hathatott eléggé ünnepélyesnek - mert elhagytam a szemüvegemet, és egyik barátomét kellett kölcsönkérnem, az viszont folyton lecsúszott az orromról. 73 Van egy szerencsés körülmény is. Az angolban és a magyarban, bármennyire különbözik is a két nyelv, vannak bizonyos közös tendenciák. A magyar nyelv ritmusa, nyelvtana, mondatszerkezete, sőt szóhasználata egészen más, mint az angolé; de mindkét nyelvnek megvan az a nagy erénye, hogy célratörően egyenes. A magyar, akárcsak az angol, nagyon érzékletes 72

kimondott vagy kimondatlan költészetet; de nem költészetből áll. Élvezem, és azt hiszem, értem is a modern és klasszikus angol és amerikai prózát, s ugyanígy élvezem és értem a magyar prózát, de a költészettel már más a viszonyom. A verset, legyen akár jó, akár rossz, jobban értem magyarul, mint angolul. Gondolom, ennek egyszerű az oka. Nemcsak azért van így, mert Magyarországon nevelkedtem és jártam iskolába, hanem mert az igazi költészet mindig törzsi, mint egy családi vicc. 74 Efféle gondolatok kapcsán többször eltűnődtem már azon, hogy vajon milyen magyar író vált volna belőlem. Legerősebben akkor fogott el ez az érzés, amikor 1981-ben Jean Dutourd barátom lélegzetelállítóan sziporkázó, szellemes, büszke és felülmúlhatatlanul elegáns akadémiai székfoglalóját olvastam. Milyen szerencsés, hogy anyanyelvén írhat! Amikor prózáját olvastam franciául, amely nekem legjobb esetben is harmadik vagy negyedik nyelvem, tudtam, hogy az én szerencsém és képességem reménytelenül (de csakugyan reménytelenül) elmarad az övétől. Tehetsége legjavát mozgósítva mesteri hagyományos székfoglalót mondott eleven, ragyogó anyanyelvén, az egyik legjobbat, ami háromszáz év alatt valaha is elhangzott e Szajna-parti épület boltozatos kupolája alatt. Ezt egy levélben meg is írtam neki; és ő a maga szokásos tömörségével, szellemességével válaszolt. Egy Rivarol-idézettel vigasztalt: „Hazám a nyelv, amelyen írok.” Igen, vagy inkább persze: de hiába, hogy az Egyesült Államok polgára vagyok, és az angol nyelvvel kötöttem házasságot, az én hazám mégiscsak Magyarország. Minden gondos írónak vannak kedves prózarészletei, amelyek hatnak a képzeletére. Nekem ezek inkább történelmi, mint irodalmi képzeletemre hatnak. Van egy irattartóm, amelybe olykor beletömök néhány újabb cédulát innen-onnan kimásolt idézetekkel, amelyeket különösen szépnek találtam. Ez a „Remek szövegek” feliratú irattartó (nem vastag, és nincs rendben tartva) egy csomó cédulát tartalmaz. Mielőtt ehhez az írásról szóló fejezethez hozzáfogtam, átlapoztam őket. Most mondanivalóm illusztrálására ezekből fogok szemelgetni. Itt van egy leírás, amely a történelmi hitelesség szagát árasztja, ugyanakkor csodálatos tömörséggel foglal össze bonyolult tényeket: The royal household was a gigantic nest of costly jobbery and purposeless profusion. It retained all „the cumbrous charges of a Gothic establishment,” though all its usage and accommodation had „shrunk into the polished littleness of modern elegance.” The outlay was enormous. The expenditure on the court tables only was a thing unfathomable. Waste was the rule in every branch of it. There was an office for the Great Wardrobe, another office for the Robes, a third of the Groom of the Stole. For these three useless offices there were three useless treasurers. A királyi udvartartás a pazarló hivatalnokság és a céltalan fényűzés óriási tanyája volt. Megtartotta „középkori elődje valamennyi terhes feladatát”, bár hasznát és minden tartozékát „kicsire zsugorította az újkori, csiszolt elegancia”. A kiadások az égbe szöktek. Csak ami az asztalra került, mérhetetlen összeget emésztett fel. Mindenütt pazarlás folyt. Külön kamarása volt a Nagy Öltözékeknek, külön kamarása a Palástnak, és olykor meglepően hangutánzó, hangfestő nyelv. Nehezen birkózik meg elvont dolgokkal, és kerüli a szenvedő igealakot, hasonlóan az angolhoz, s eltérően a némettől. 74 De prózában is találkozom olyan angol mondatokkal, amelyek miatt érzem, hogy ez nem az anyanyelvem. „His smile, he saw, would have been pleasant if it had ever got up into his eyes as well.” (Mosolya megnyerő lett volna, ha a szemébe is jut belőle.) Ilyet én nem tudtam volna írni.

külön kamarása a Stólának. Ehhez a három haszontalan kamaráshoz három haszontalan kincstárnok tartozott. John Morley: Burke Itt van egy egészen másfajta, önéletrajzi prózarészlet. Egy letűnt évtized érzékletes felidézése - mesteri, ahogy keveredik benne scherzo és adagio, mert a szerző stílusa, valószínűleg öntudatlanul, olyan impresszionista légkört áraszt, amely nem csupán visszatekintve uralkodó stílus, hanem kiváltképp alkalmas az 1890-es évek leírására: Then came a summer term at Scoones, distracted and dislocated by many amusements. I went to the Derby that year and backed Persimmon; to the first performance of Mrs. Campbell’s Magda the same night; I saw Duse at Drury Lane and Sarah Bernhardt at Daly’s; I went to Ascot; I went to balls; I stayed at Panshanger; and at Wrest, at the end of the summer, where a constellation of beauty moved in muslin and straw hats and yellow roses on the lawns of gardens designed by Lenôtre, delicious with ripe peaches on old brick walls, with the smell of verbena and sweet geranium; and stately with large avenues, artificial lakes and white temples; and we bicycled in the warn night past ghostly cornfields by the light of a large full moon. Aztán jött a nyári negyedév Scoonesban, sokféle szórakozással, amelyek elvontak a tanulástól. Elmentem az az évi nagy versenyre, és Persimmonra fogadtam; ugyanaznap este láttam Mrs. Campbell Magdájának premierjét; néztem Dusét a Drury Lane-en és Sarah Bernhardtot a Daly’s-ben; elmentem Ascotba; bálokba jártam; voltam Panshangerben; és a nyár végén Wrestben, ahol a Lenôtre tervezte kertek pázsitján gyönyörű hölgyek sétáltak muszlinban, szalmakalapjukon sárga rózsával, az ódon téglafalakon érett őszibarackok mosolyogtak, s verbéna és gólyaorr édes illata szállt a levegőben; a széles utak, mesterséges tavak és fehér kápolnák gyönyörű látványt nyújtottak; s meleg estéken kísérteties kukoricaföldek között kerékpároztunk a kerek telihold fényében. Maurice Baring: The Puppet Show of Memory [Az emlékezet bábszínháza] Itt van Joseph Conrad, a lengyel, aki angolul sohasem tanult meg hibátlanul beszélni, de nemcsak az angol prózának volt nagymestere: ezek a sorok számomra Anglia történelmi és képi - nem epikus vagy költői - apoteózisával érnek fel, s az 1888 körüli Angliát idézik (bár az idézet A Narcissus négere című, 1898-ban megjelent kisregényéből való): A week afterwards the Narcissus entered the chops of the Channel... Under white wings she skimmed low over the blue sea like a great tired bird speeding to its nest. The clouds raced with her mastheads; they rose astern enormous and white, soared to the zenith, flew past, and falling down the wide curve of the sky, seemed to dash headlong into the sea - the clouds swifter than the ship, more free, but without a home. The coast, to welcome her, stepped out of space into the sunshine. The lofty headlands trod masterfully into the sea; the wide bays smiled in the light; the shadows of homeless clouds ran along the sunny plains, leaped over valleys, without a check darted up the hills, rolled down the slopes; and the sunshine pursued them with patches of running brightness. On the brows of dark cliffs white lighthouses shone in pillars of light. The Channel glittered like a blue mantle shot with gold and starred by the silver of the capping seas. The Narcissus rushed past the headlands and the bays.

Outwardbound vessels crossed her track, lying over, and with their masts stripped for a slogging fight with the hard sou’wester. And, inshore, a string of smoking steamboats waddled, hugging the coast, like migrating and amphibious monsters, distrustful of the restless waves... At night the headlands retreated, the bays advanced into one unbroken line of gloom. The lights of the earth mingled with the lights of heaven; and above the tossing lanterns of a trawling fleet a great lighthouse shone steadily, like an enormous riding light burning above a vessel of fabulous dimensions. Below its steady glow, the coast, stretching away straight and black, resembled the high side of an indestructible craft riding motionless upon the immortal and unresting sea. The dark land lay alone in the midst of waters, like a mighty ship bestarred with vigilant lights – a ship carrying the burden of millions of lives - a ship freighted with dross and with jewels, with gold and with steel. She towered up immense and strong, guarding priceless traditions and untold suffering, sheltering glorious memories and base forgetfulness, ignoble virtues and splendid transgressions. A great ship! For ages had the ocean battered in vain her enduring sides; she was there when the world was vaster and darker, when the sea was great and mysterious, and ready to surrender the prize of fame to audacious men. A ship mother of fleets and nations! The great flagship of the race; stronger than the storms! and anchored in the open sea. Egy héttel később a Narcissus befutott a Csatorna torkába. Fehér szárnyaival olyan alacsonyan szállt az azúr tengeren, akár egy nagy, elfáradt madár, amely fészke felé siet. A felhők versenyt futottak árbocaival; fara felől lebbentek föl - fehéren és óriásan - a magasba; a zenitig szárnyaltak, tovasuhantak, majd az ég roppant ívén végignyargalva szinte fejest ugrottak a tengerbe - a felhők, amelyek gyorsabbak, mint a hajó, és szabadabbak is, de nincsen otthonuk. A tengerpart kilépett a napfénybe, hogy üdvözölje hajónkat. Hatalmas szirtfokok uraskodva gázoltak a tengerbe, tágas öblök mosolyogtak a fényességben; a hontalan felhők árnyéka napsütötte síkságokon siklott át, völgyeken ugrált keresztül, akadálytalanul fölszaladt a dombok tetejére, végigbukfencezett a lejtőkön; és a nap száguldó, ragyogó fényfoltokkal üdvözölte útját. A sötét sziklák homlokán fehér világítótornyok fénynyalábokat lövelltek szét. A Csatorna úgy villogott, akár egy kék köpeny, amelyet arannyal szőttek át, és tajtékzó hullámok ezüstjével tarkítottak. A Narcissus elsuhant a szirtfokok és öblök mellett. Útját kifelé tartó, oldalt dőlt hajók keresztezték, amelyeknek meztelen árbocait kegyetlenül korbácsolta a délnyugati szél. A part mentén füstöt eregető gőzösök ődöngtek, csoportosan, és mint költöző kétéltű szörnyetegek, úgy kapaszkodtak a földbe, bizalmatlanul a nyughatatlan hullámok iránt. Éjszakára a szirtfokok visszahúzódtak, az öblöket pedig egyetlen szakadatlan láncba kötötte össze a homály. A szárazföld és az ég fényei egybefolytak; a halászbárkák rajának himbálózó lámpásai fölött az óriási világítótorony olyan állhatatosan ontotta sugarait, mint valami mesebeli méretű hajó tetején függő hatalmas fényszóró. Rezzenetlen világában a part messzeségbe húzódó, egyenes, fekete vonala olyan volt, akár egy elpusztíthatatlan hajó magas oldala, amely mozdulatlanul nyugszik a halhatatlan, háborgó tengeren. A homályba burkolt szárazföld magányosan pihent a vizek között, hatalmas hajóhoz hasonlatosan, hajóhoz, amelyen őrtüzek ezrei égnek amely millió élet terhét hordja hátán, ócska limlomot és ékszereket, aranyat és acélt szállít. Roppant, nagyerejű tömege az égig tornyosodott, fölbecsülhetetlen értékű

hagyományt és elmondhatatlan szenvedést oltalmazva, dicső emlékezéseknek és aljas feledékenységnek, nemtelen érdemeknek és ragyogó vétkeknek nyújtva menedéket. Hatalmas hajó! Az óceán évezredek óta hasztalan ostromolta szilárd peremét; már akkor is itt állt, amikor a világ még nagyobb volt és sötétebb, amikor a tenger óriási volt, rejtelmes, és a merész férfiakat készségesen jutalmazta a hírnév koszorújával. Flották és nemzetek anyahajója! Fajok zászlóshajója; viharoknál erősebb! Nyílt tengeren lehorgonyzott hajó! 75 Íme egy leírás ugyanebből az időből, noha egy másik helyről; szerzője egyszerű (bár nem becsvágy nélküli) skót, akinek szűk keble szikár romanticizmust rejt: There was the bridge with the river starred with strange lights, the lit shipping at the Broomielaw, and odours which even at their worst spoke of the sea. Ott volt a híd, a különös fényektől csillámló folyó, a megvilágított Broomielaw, s a szagok, melyek közül a legrosszabbak is a tengerről beszéltek. John Buchan Glasgow-ról, 1890 táján, a Pilgrim’s Way-ben [Zarándokút] Jan Morris nem történész; de hely és idő iránti érzékenysége, alapos tudásából fakadó történelmi képzelete prózájában néha olyan képeket hoz elő, melyek szinte kézzelfoghatóan érzékletesek: Victoria returned to her palace in the evening, exhausted but marvelously pleased, through the blackened buildings of her ancient capital, whose smoke swirled and hovered over the grey river, and whose gas-lamps flickered into tribute with the dusk. Viktória este kimerülten, de különös örömmel tért vissza palotájába, megfeketedett épületek között ősi fővárosában, melynek füstje a szürke folyó fölött szállt gomolyogva, míg gázlámpái hódolattal hunyorogtak a homályban. A királynő uralkodásának hatvanadik évfordulójáról, 1897 Még egy finom észrevétel erről az évtizedről: To appreciate the gulf between that period and now, one may recall that when the brillfant man-about-town Harry Cust, editing the „Pall Mall Gazette” in the 90’s, wrote a leader on the downfall of the Casimir-Périer cabinet he gaily headlined it: „Périer Joué.” Hogy érzékeljük az akkor és a most közötti távolságot, elég felidéznünk azt az esetet, amikor Harry Cust, világfi és a ‘90-es években a Pall Mall Gazette szerkesztője, a Casimir-Périer francia miniszterelnök bukásáról írt vezércikkének ezt a vidám címet adta: „Périer Joué”. D. B. Wyndham Lewis: English Wits [kb. Szellemes angolok] A következő passzusban nincs semmi különleges, sőt még csak nem is művészi. Mégsem tudok ennél szebb összegzést az Osztrák-Magyar Monarchiáról 1914 előtt:

75

Vámosi Pál fordítása.

Only those who knew what life was like in old Austria-Hungary can judge the country fairly. To sit in the Mirabell Gardens and look up at the castle of Salzburg, to saunter down the Stradone in Ragusa, to see the Goldmacherhäusl, the alchemist’s cottage, gleaming on the Hradschin in Prague, to hear the tolling of the bells of the Stefansdom in Vienna, to admire the frowning castle in Budapest, the mosque in Mostar, the Mickiewicz memorial in Cracow, and the Dante memorial in Trient - is to realize that tradition and selfishness, geographical necessity and the play of chance, had collaborated here to build a structure supremely individual, of which three men so different in outlook as Palacky, Bismarck, and Disraeli remarked that if it did not exist, for the sake of European peace it would have had to be invented. Csak azok ítélhetik meg jól ezt az országot, akik tudják, milyen volt az élet a hajdani Osztrák-Magyar Monarchiában. Ha az ember ül a Mirabell kertben és feltekint a salzburgi várra, ha Raguzóban végigballag a Stradonén, ha látja a prágai Hradzsin csillogó aranycsináló-házát, a Goldmacherhäuslt, ha hallja a bécsi Stefansdom harangját, ha megcsodálja a ráncos homlokú budai várat, a mostari mecsetet, a krakkói Miczkiewicz-emlékművet és a trentói Dante-emlékművet - akkor ráébred, hogy itt hagyomány és önzés, földrajzi kényszerűség és szeszélyes véletlen együttműködéséből olyan egyedülálló szerkezet épült, amelyről három annyira különböző szemléletű ember, mint Palacky, Bismarck és Disraeli jelentette ki, hogy ha nem létezett volna, az európai béke miatt is ki kellett volna találni. G. Reiners: The Lamps Went Out Over Europe [Európában kihunytak a fények] Megint 1914. Egy egyszerű angol naplójából. Nem hiszem, hogy akár Sir Edward Grey híres mondata arról az éjszakáról („Európa-szerte kihunynak a fények”) olyan hangot üt meg, mint ez az egyedülálló, mély tónus: Rake. Night of 4 August, 1914. Out in the garden of my house at 11. P.M., listening to what I imagined to be a War signal: a gun fired at Portsmouth, vert’ faint in the distance, this whole thing a climax to my various private troubles... [Train ride to London]. Wind, hot sun and coal dust, and over all the great shadow of the War. Rake (angol falu) 1914. augusztus 4. éjszaka. 11 órakor kint vagyok a kertben, fülelek, mintha a háború riadójelét hallottam volna: Portsmouthban eldördült egy ágyú, nagyon halk a messzeségben, ez az egész különféle magánjellegű gondjaim csúcspontja... [Vonattal Londonba]. Szél, forró napsütés és szénpor, s mindenre ráborul a háború nagy árnyéka. The Ordeal of Alfred M. Hale [A. M. Hale kínszenvedése], szerk. Paul Fussell. Itt van a fagyos Petrográd 1920-ban, olyasvalaki leírásában, aki érzékenyebb (és talán több ismerettel rendelkezik), mint a politikatörténet szakemberei: (1920. Petrograd.) That was the time to see the Palmyra of the North in the majestic misery that endowed it with a new beauty: its suddenly yawning squares, its distances subtly merging into haze; its main streets all silent after the noisy tumults of the war and insurrection, forgetful of the familiar sounds of the time gone by when the city was still alive; its stations now without trains, its port without ships, the palaces along the quays all staring blindly; the Stock Exchange, on the other side of the river, again a

temple, and there was the Smolny convent, all whirls and spirals, entablatures and rock work, Rastrelli’s astonishing currant-and-cream cake, royally served on a vast platter of snow, which in the days of October had been the revolutionary headquarters. Durrog the yellow thaw, at the end of 1920, there were few people to be met in the center of the city; these walked in the middle of the street, the houses on either side being riddled with bullets, revealing their nudity through crumbling plaster and the planks that served as a dressing for their wounded Windows and plate glass. People passed under the triumphal arch and then seemed to lose themselves, adrift in the great square; at the far side of it the Winter Palace, in that Livid light in which the city slept, seemed merely its own shadow, haunted by the ghosts of those who had once dwelled in it. But far into the night, and into the fate there was no escaping, the city preserved her own spectral beauty, looking fairer than ever in the washed air of spring, untarnished by smoke from the now silent factories, her porticos and colonnades displaying once again the graces no longer enjoyed, no longer of this world. (1920. Petrográd.) Ekkor lehetett látni Észak Palmyráját fenséges nyomorában, mely új szépséggel ruházta fel: hirtelen üresen ásító tereit, ködbe vesző távlatait; főutcáit, melyeken elült a háború és a felkelés zajos tumultusa, s mi sem idézte az ismerős hangokat abból az eltűnt időből, amikor a város még élt; a vonatok nélküli pályaudvarokat, a hajók nélküli kikötőket, a rakpartok mentén vakon ásító palotákat, a folyó túlsó partján a volt tőzsdét, amely most újra templom; és ott volt a Szmolnijkolostor, októberben a forradalmárok főhadiszállása, csupa csavar és spirál, koronapárkányzat és kőfaragás, Rastrelli elképesztő ribiszkés-tejszínhabos tortája, fejedelmi módon feltálalva egy óriási hótálcán. 1920 végén, amikor minden sárga latyakban úszott, a város központjában kevés emberrel lehetett találkozni, ők is az út közepén mentek; kétoldalt a szitává lőtt házak feltárták pucérságukat a leomlott falrészek és a deszkával betoldozott ablaknyílások és portálok mögött. Az ember átment a diadalív alatt, és aztán valósággal elveszett a nagy téren; átellenben a Téli Palota, abban a sápadt fényben, melyben a város aludt, csupán önmaga árnyékának látszott, mintha egykori lakóinak szelleme kísértené. De a város az éjszaka mélyén, a sorscsapások közepette is megőrizte sajátos, jelenésszerű szépségét: a tiszta tavaszi levegőben szebbnek tűnt, mint valaha, az elnémult gyárak nem szennyezték füstjükkel, s a kapuk és oszlopok újra azt a bájt és kellemet mutatták, ami már eltűnt, kiveszett ebből a világból. Wladimir Weidlé: Russia: Absent and Present [Oroszország: távollét és jelenlét.] (1920. Kolchak’s Siberian army.) Men with axes were busy freeing the trains of their colleagues which, as always after a prolonged halt, were anchored to the permanent way by great stalactites of discoloured ice depending from lavatories and kitchens. The half-battalion of Japanese infantry who had arrived on Skipetrow’s heels were enigmatically ensconced in a siding; it was given out that they had come to supervise the evacuation of their nationals. (1920. Kolcsak szibériai hadserege.) Fejszés emberek serénykedtek, hogy kiszabadítsák vonataikat, amelyeket, mint mindig, ha hosszabb ideig álltak, a mosdófülkékből és a konyhakocsikból lecsüngő mocskos jégoszlopok rögzítettek a sínekhez. A fél zászlóaljnyi japán gyalogság, amely Szkipetrov sarkában érkezett, rejtélyes módon egy

mellékvágányon bújt meg; állítólag azért jöttek, hogy felügyeljék honfitársaik evakuációját. Peter Fleming: Kolchak. Felmerül a kérdés, hogy a második mondat vajon nem szándékolatlanul mulatságos-e. Bizonyos helységnevek felidéző ereje: mert az ilyen nevek nemcsak az adott helytől, hanem az adott időtől is elválaszthatatlanok: (1923.) My mother’s favourite sister had married a rich man. Aunt Mab was very beautiful but she also had special smells, smells of furs and Edwardian lure. Uncle Walter gave me a steam train and a watch for Christmas. Wherever we went with Aunt Mab there were presents and large houses and the appeal her wealth made for an imaginative child was irresistible. Bishopscourt, Loughananna, Rochestown, Marlay, the names of her houses (for she moved every six months) held a poetry for me... (1923.) Anyám legkedvesebb húga dúsgazdag emberhez ment férjhez. Mab nagynéném gyönyörű volt, ugyanakkor az edwardiánus luxus különleges illatai lengték körül, szőrmebundáké és hasonlóké. Walter bácsitól karácsonyra egy játék vasutat és egy órát kaptam. Bárhová mentünk is Mab nénémmel, mindenütt ajándékok voltak és nagy házak és olyan gazdagság, ami egy élénk képzeletű gyermek számára ellenállhatatlan. Bishopscourt, Loughananna, Rochestown, Marlay, a kastélyainak adott nevek (ugyanis félévente új házba költözött) számomra mind költészetként hatottak... Cyril Connolly Az én számomra pedig Compton Wynyates elegánsabb, mint Choisy-le-Roy, nem a hangzása, hanem az írásképe miatt... Az ilyen a prózarészleteket két okból idéztem. Egyrészt illusztrálják bizonyos ihleteimet és vágyaimat: ha le style, c’est l’homme, a stílus maga az ember, akkor ugyanez elmondható az ízlésről is. Másrészt - ami lényegesebb - meggyőződésem, hogy ezek a szemelvények mélységesen történelmiek. Olyan „anyagok”, amilyeneket szívesen használok, s amilyeneket történészeknek használniuk kellene. „Használaton” nem okvetlenül hivatkozást vagy szó szerinti idézést értek. Inkább arra gondolok, hogy ezek csodálatos anyagok, melyek révén mélyebben és kielégítőbben lehet megérteni egyes helyeket és időket, márpedig a történésznek éppen erre van szüksége. A történetíró dolga nem a definiálás, hanem a leírás. Ugyanez a lényegi különbség áll fenn történelem és „tudomány” között; szavak és számok között; Pascal és Descartes között; a világ két különböző szemlélete között. Leírás nélkül a történelem nem kelhet életre az agyunkban, mert, ismétlem, a történelmet nemcsak szavakkal fejezzük ki, hanem szavakkal gondoljuk. Ezek a találomra választott szemelvények nem okvetlenül a legszebb és legjobb történelmilégkör-leírások, amelyeket ismerek. Semmit sem idéztem például legkedvesebb írómtól, Krúdy Gyulától. Amerikai íróktól sem, jóllehet említett dossziémban sok cédulával vannak jelen. Ezt a dossziét, ahogy már mondtam, nem tartom rendben. Mégis idemásolok belőle még néhány idézetet, hogy jelezzem, miféle inspirációt merítek bizonyos írásokból. „Silence. The subdued hum of London was like the bourdon note of a distant organ.” (Csönd. London tompa zúgása olyan volt, mint egy távoli orgona mélysípjának hangja.) (William Gerhardie. Egy korszak zenéje.) Somerville és Ross (a The Real Charlotte-ban [Az igazi Charlotte]) így írják le az Ír Postahajó megérkezését Kingstonba: „The paddles dropped their

blades more and more languidly into the water, then they ceased, and the vessel slid silently alongside the jetty, with the sentient ease of a living thing” (Az evezők lapátja egyre bágyadtabban csobbant a vízbe, majd a csónak hangtalanul siklott tovább, s egy érző lény könnyedségével simult a mólóhoz) - tudom, hogy ilyen lehetett, mert bár csónakot kikötni nem láttam az Ír-tengernél, de magát a tengert igen, amikor sima volt és nyugodt. Charlotte „had the unusual gift of thinking out in advance her line of conversation in an interview, and, which is even less usual, she had the power of keeping to it” (Charlotte-nak rendkívüli tehetsége volt hozzá, hogy előre kigondolja, mit fog majd mondani beszélgetés közben, s ehhez, ami még rendkívülibb, tartani is tudta magát) - az ilyen megjegyzés jól jöhet egy rátermett diplomata ábrázolásánál. De ugyanígy jól jönnek néha az íróasztalom fölé rajzszögezett filozofikus aforizmák is. Vagy a szavak történeti jelentésváltozásai - hogy például a spirituális szónak a középkorban a maival ellentétes jelentése volt; hogy a melankolikus négyszáz éve feketeepéjűt jelentett; hogy az anakronizmus szó háromszáz éve még nem létezett; hogy a régimódi jelző kétszáz éve Angliában - és nem egészen száz éve Amerikában - még rosszalló volt, ma viszont inkább dicsérő, miközben a modern válik rosszallóvá. Amikor új szavak keletkeznek és fennmaradnak, amikor régi szavak eltűnnek vagy jelentésük megváltozik, akkor ez azt jelenti, hogy bizonyos időkben bizonyos emberek gondolkodása változott, s a történetírás leginkább erről szóljon - mert a szavak nem dolgok szimbólumai, hanem jelentéseké. * Vajon ez azt jelenti, hogy a történetírás mégiscsak művészet, impur et complex? Nem, mert különbség van művészeti forma és gondolkodásforma között. Igen, mert minden regény történelmi regény; mert „tény” és „fikció” átfedik egymást. De történt valami fejlődés. Pontosan egy évszázada Thomas Hardy azt írta, „a lelkiismeretes regényírás az egyetlen, amely képes elmélyült, tartós érdeklődést kelteni az érett korú, komoly olvasók elméjében, akik unják az együgyű kitalációkat és áhítják a valóságot; akik szerint a világ ábrázolásában a szenvedélyeknek úgy kell egymáshoz aránylaniuk, ahogy magában a világban. Ezt az érdeklődést keltették az athéniakban halhatatlan tragédiáik, s a londoniakban a háromszáz év előtti nagy színdarabok első előadásai.” Meggyőződésem, hogy a Hardy által szorgalmazott „lelkiismeretes regényírás” helyébe most a lelkiismeretes történetírás lép. Olyan történetírás, amely „képes elmélyült, tartós érdeklődést kelteni az érett korú, komoly olvasók elméjében”, akik „unják” (de mennyire unják) „az együgyű kitalációkat”, ugyanakkor „áhítják a valóságot” - s a világ becsületes és igaz ábrázolását. Jean Dutourd írta a Mary Watson-ban: „écrire une histoire, c’est transformer un morceau de temps en un morceau d’éternité.” Átalakítani az idő morzsáját az örökkévalóság morzsájává - ez bizony nem könnyű. De lépjünk kicsit túl a művészeten. „En art, comme ailleurs, il faut vivre au-dessus ses moyens” - „A művészetben, mint másban is, tovább kell nyújtózkodnunk, mint ameddig a takarónk ér.” Vagy ahogy Saki írta: „A közélet művészete nagyrészt abból áll, hogy pontosan tudjuk, meddig mehetünk el, s egy kicsivel tovább menjünk.” Vonatkoznak ezek az aforizmák a történetírásra? Én mindenesetre írásaimban és életemben is jó magyar szokás szerint néha többet engedtem meg magamnak, mint amennyit megengedhettem magamnak. Például kikezdtem azzal a drága, duzzogó és szeszélyes szépséggel, az angol nyelvvel. (Egyik regényében Evelyn Waugh említ egy külföldit, aki kifogástalanul beszél angolul; valaki azt mondja: „jó, de csak ne biztassuk”.) *

Az írás és a tanítás mellett döntöttem, ebben a sorrendben; igaz, a prioritások idővel összekeveredtek, de ezt nem bánom. Időtartamát tekintve viszont az írás túltesz a tanításon. Előbb kezdtem írni, mint tanítani; belátható időn belül abba kell majd hagynom a tanítást; nehéz elképzelnem, hogy lesz idő; amikor már írni sem fogok. Van valami fenyegető, amit korábban nem láttam. Ez pedig a könyv korának vége. Régóta tudom, hogy az újkor, a nyugati civilizációnak ez a mintegy ötszáz éve kezdődött, óriási fejezete, most végéhez közeledik. Egyik korai találmánya volt a könyvnyomtatás, amely a műveltség újraéledésével párhuzamosan fejlődött. (Nyugat-Európában 1520-ban többen olvastak görögül és latinul, mint 1120-ban.) De csak az utóbbi húsz évben tűnt fel nekem, hogy a könyvolvasás gyors háttérbe szorulása nem átmeneti vagy felszínes jelenség. Az Egyesült Államokban élve jól megfigyelhettem ezt. Egy olyan nép körében élek, egy olyan nép fiataljait tanítom, amelynek képzelete már nem verbális, hanem képi. Ebben az átalakulásban persze a televíziónak és a filmnek is szerepe volt. De már jóval a televíziózás előtt megkezdődött. Számtalan bizonyítékát látjuk, bármerre nézünk. Nem csupán szokásokról van szó, hanem az emberek agyműködéséről. Igen: kevesebb a könyvolvasó. De az általánosan elfogadott véleménnyel vagyis az illúzióval - szemben ötven vagy száz éve sem volt sok amerikai vagy francia könyvolvasó (és könyvvásárló). Befolyásuk viszont olykor jelentékeny volt; ma már nem az. Van másik különbség is. Egyre több olyan emberrel találkozhatunk, aki azért nem olvas, mert nem akar. Nem akar, mert nincs hozzászokva az olvasáshoz. Kevesebb a könyvesbolt, s ezek jó része sem tart (sőt a vásárló kérésére sem rendel) olyan könyveket, amelyek nem kurrens tömegkiadások. Sok amerikai könyvtár is egyre üresebben kong; egyelőre még nem a könyvek hiányoznak belőlük, hanem az olvasók. Félő, hogy a csökkenő olvasószámot csökkenő állománygyarapítás követi majd. Különös - vagy talán nem is olyan különös -, hogy ez épp akkor megy végbe, amikor az „oktatás” csakugyan általánossá vált, amikor tíz amerikai középiskolásból négy továbbtanul, vagyis az életéből legalább húsz évet oktatási intézményben tölt; és amikor a megjelenő új könyvek száma továbbra is növekszik. Megint olyan jelenséggel állunk szemben, amikor nem a mennyiség számít; illetve, amikor a mennyiség a visszájára fordul. Pilinszky János írta: „...ahogy az autók megbénítják a forgalmat, úgy a könyvkiadás bizonyos értelemben megszünteti az olvasást és a publikálást. Mert ha úgy publikálok, hogy azt senki nem olvassa, az nem publikálás. Az az érzésem, hogy menthetetlenül vissza fogunk térni valamiféle anonimitásba, úgy, ahogy a középkori dómépítők, akik nagyszerű művészek voltak, és meglelték a maguk életterét, művészi terét.” Sötét távlat, de van reménysugár. Hiszem, hogy azok a férfiak és nők - szükségképpen egy kisebbség -, akik örömüket lelik a könyvekben, megtalálják egymást és közelebb kerülnek egymáshoz. Ennek az óriási országnak elszigetelt (könyvektől és kultúrától elszigetelt) peremvárosi pusztaságaiban itt-ott már mutatkoznak erre utaló jelek. Az is lehetséges, hogy az egyébként katasztrofális technológiának, amely külsődleges és személytelen „kommunikációval” nyomja el a valódi, személyes kapcsolattartást, lesznek érdekes következményei. Például elképzelhető, hogy a jövő írója nemcsak ír majd, hanem ő tördeli, nyomtatja, köti és küldi (postázza) - egyszóval „kiadja” - könyvét a nyilvántartásában szereplő, potenciális olvasóknak és vásárlóknak. Ez visszatérést jelentene az újkor kezdeti századaihoz, amikor nyomdász, könyvkiadó és könyvárus egy és ugyanaz a személy volt. És megszakítaná a mind nehézkesebbé, kuszábbá váló közvetítői láncot, melynek állítólag az a feladata, hogy összehozza az írókat és az olvasókat, de valójában inkább távol tartja őket egymástól. (Ráadásul így a haszon nagy része is az íróknak, nem pedig a kiadóknak jutna.) No de én történész vagyok, nem próféta.

Sok szerzőtársamhoz hasonlóan nekem is vannak kiadói rémtörténeteim. Nem akarom ezeket hosszan ecsetelni. A könyvkiadói szakma rohanó tempója miatt öt-hat könyvem szerkesztője, mire a kézirat elkészült és nyomdába került volna, már távozott a cégtől. Egy másik könyvem készen, kinyomtatva és bekötve állt, amikor lázas sietséggel új címet kellett adni neki, mert ugyanaz a kiadó néhány hónappal előtte kiadott egy ugyanolyan című tankönyvet, amiről se a főszerkesztő, se egyetlen munkatársa nem tudott. Volt könyvem, amelyről megjelenése után hat hónappal a kiadó számítógépe közölte a könyvesboltokkal, hogy ilyen című könyv náluk nem jelent meg. Már említettem, hogy egyik kéziratomat a szerkesztő barátnője cakumpakk elvesztette. Utánnyomásoknál a kiadó rendszerint ragaszkodik az új korrektúrafordulóhoz, de aztán javításaimat olykor „műszaki okokra” hivatkozva figyelmen kívül hagyja. Egyik nap kora reggel csöngött a telefonom: Tokióból kerestek azzal, hogy ellátogatnék-e Japánba; csinos tiszteletdíjat és első osztályú repülőjegyet ajánlottak. Át kellett repülnöm a fél világot, hogy Tokióba érkezve tudjam meg, minek köszönhetem a meghívást. Hát egyik könyvemet négy éve kiadták japán fordításban. Erről a könyv New York-i kiadója egy szóval sem értesített. Az efféle nevetséges esetek (amelyek nemcsak nekem okoznak anyagi veszteséget, hanem a kiadóknak is) persze nem korlátozódnak a könyvkiadásra. Általában jellemzőek a személytelen, szabványosított s ennélfogva alacsony hatásfokú nagyvállalatokra, ahol a gondolkodást számítógépek helyettesítik. Nem nagyon különböznek az olyan kellemetlenségektől, amilyeneket a hitelkártyáját kezelő bank vagy az adóhatóság okoz az embernek. A személytelenségből adódnak: figyelmetlenségből, nem rosszindulatból. Manapság a könyv sorsa - sok más árucikkével együtt - már azelőtt nagymértékben (bár nem mindenestül) meghatározott, hogy egyáltalán piacra kerülne. Ez viszonylag új jelenség. Richard Schickel kritikus nemrégiben találó észrevételt tett erről: „A művészet - írta - egészen a közelmúltig klasszikus szabadpiac volt. Sőt, az utolsó ilyenek egyike nagyvállalatok uralta gazdaságunkban. De most, hogy közbelép a marketing... a piacot egy sor önbeteljesítő jóslat szervezi... az ember könyve vagy siker vagy bukás; középút nincs. Az ügy kimenetele előre eldől a marketing-értekezleteken, amelyek esetleg jóval megelőzik a gyártást, és mindenképpen megelőzik a terjesztést. Arra, hogy a piac előre nem látott módon reagáljon, hogy ellenálljon a reklám és propaganda masszív támadásának, hogy a fogyasztók szembeforduljanak a jóslattal, amely valójában bunda, szinte semmi esély.” Ez igaz a könyvkiadásra is. A múltban a szerkesztők döntötték el, hogy kiadják-e a könyvet; a kereskedelmi osztály vezetője csak ezután lépett be a képbe. Most viszont ő mondja ki a döntő szót, nem a szerkesztők. Ennek persze gyakorlati okai vannak. Az egyik, hogy a költségek - elsősorban a papírárak - nagyon megugrottak. A másik, hogy halódik a városi civilizáció; a peremvárosok korában az számít, hogy az ottani könyv-szupermarketekben mi kerül a polcra. Döntő az induló példányszám és a reklám- és propagandakeret nagysága, mert a könyvolvasók számának csökkenése és a városi civilizáció halódása miatt egy könyv híre már nemigen terjed szájról szájra. Amikor Franklin és Emerson azt mondták, ebben az országban elég a boldoguláshoz, ha valaki jobb egércsapdát csinál, a levegőbe beszéltek. Nem jobb egércsapdát kell csinálni, hanem jobb (akár a végtelenségig ismételgetett, szájbarágós) egércsapda-reklámot. Ez így van a könyvszakmában is. Aki különösen jó egércsapdát készít, az végül is bizonyos hírnévre tehet szert egérpusztító hajlamú szomszédai körében. Aki különösen jó könyvet ír, annak nincs ilyen esélye. De van mivel vigasztalnom magam. A legfőbb vigaszom, hogy nem tudnék mást csinálni. Írás és tanítás a hivatásom. Könyveim megjelennek. Lehet, hogy gyorsan eltűnnek, s

kevés pénzt hoznak a konyhára; de nem hiszem, hogy ma minden szempontból rosszabb volna írónak lenni, mint régen. Kétségkívül mások a körülmények; bár én is úgy vagyok ezzel, mint Walter Scott, aki több mint háromszázötven éve azt mondta: „Az irodalom jó sétabot, de rossz mankó.” Szerencsére megélhetésemet nem csupán írói jövedelmemből biztosítom. Fiam az én bárminemű ösztönzésem nélkül, kizárólag kimagasló intelligenciájától és tehetségétől vezérelve hasonló pályát választott: tanít és ír. Szerencsés vagyok, mert írásaimnak köszönhetően kivételes barátokat szereztem. Íróként kerültem levelezésbe, bizalmas kapcsolatba, sőt közeli barátságba jó néhány nagy kortársammal: olyan igen különböző férfiakkal és nőkkel, mint például Dwight Macdonald, George Kennan, Jacques Barzun, Malcolm Muggeridge, Jean Dutourd, Owen Barfield, Dervla Murphy. Ezeknek a kiváló embereknek a közel sem teljes, találomra választott listájához hozzá kell adnom mindazokat, akik olvassák írásaimat; figyelmes és lankadatlan érdeklődésük megtisztel; hálás vagyok érte. Olykor, ha nagyon optimista hangulatban vagyok, remélem, hogy egyszer majd a híresség ellentéteként emlegetnek. A híresség arról híres, hogy közismert. Én a hírnévnél többre becsülöm a tisztességet; de nem bánnám, ha arról lennék híres, hogy nem vagyok közismert. * Több könyvolvasó és könyvvásárló lenne, ha a könyvkiadók és -terjesztők jobban végeznék a dolgukat. Bár fordítva is igaz: utóbbiak jobban végeznék a dolgukat, ha többen érdeklődnének a könyvek iránt. Ez a javak előállítói és fogyasztói közötti kölcsönös kapcsolat a tudományosságban nem érvényesül. Egyre többen járnak iskolába, miközben a tanítás színvonala egyre romlik. Az oktatás hanyatlása a demokrácia korában különösen sajnálatos; de ez viszonylag új fejlemény, amelynek felmérésére egyelőre nincs elég történelmi távlatunk, hiszen a tömeges oktatás alig százéves múltra tekint vissza. A tudományossággal más a helyzet. Kisebb a jelentősége, mint sokan - köztük persze a tudósok is - gondolják. A civilizáció nagy korszakaiban az egyetemeknek gyakran nem jutott szerep. Az Erzsébetkorban Oxford és Cambridge nem sokat számított; a spanyol művészet és irodalom aranykorában a spanyolországi egyetemek a tudatlanság fészkei voltak; a francia felvilágosodás korában alig jutott szóhoz az egyetem. Persze akkoriban sok magánúton képzett tudós és művész volt, s ez a hagyomány mára szinte teljesen kiveszett. Most az egyetemeken és kutatóintézeteken kívül gyakorlatilag nincs tudományos élet. Száz éve Angliában a tudósok még megmosolyogták volna a gondolatot, hogy egy történetírónak doktorátusa legyen. Most még az is lehetséges, hogy „komoly” költőtől elvárják a Ph.D.-t. Hosszú távon ez sem fog sokat számítani. A népek élete és kultúrája megy tovább, többékevésbé függetlenül az egyetemeiktől. Az okleveles tudósok továbbra is tudóstársaiknak írják műveiket, minélfogva világismeretük és készítményeik értéke korlátozott marad. Ez sem újdonság. Végtére is nem a tudósok világi ügyekben való járatlanságát, hanem éppenhogy kicsinyes világiasságukat figurázták ki különböző korokban olyan különböző írók, mint Juvenalis, Abélard, Rabelais, Montaigne, Samuel Johnson vagy Randall Jarrell. Ami új, az a tudományosság leértékelődése. Kevesebb könyvkiadó és könyvesbolt van, mint ötven éve, de sokkal több a legmagasabb tudományos fokozattal rendelkező professzor. A múltban a tudósok ismerték egymást, de már ez sincs így. Négyszázhetven éve, az újkor elején Erasmus könyveit mohón olvasta az angol és a francia király, a pápa és sok más rendű és rangú ember, egészen a bázeli Rajna-part vámosáig, aki nagy örömére egyszer átvitte kompon a szerzőt. Két évszázad múlva Giambattista Vico, Erasmustól eltérően, aránylag ismeretlen s a legkevésbé sem utazó tudós volt; de első könyve megjelenése után hosszú leveleket és kommentárokat kapott franciaországi és németországi tudósoktól.

Manapság sok tudós konferenciáról konferenciára röpköd a nagyvilágban; ő maga vagy a könyve néhány óra alatt az óceán túlsó partján terem; de hivatásos tudós létére gyakran mit sem tud a „szakterületét” művelő olyan kollégáiról, akik tőle alig néhány kilométerre laknak. Tizenöt éve, Az európai világháború című könyvemhez fűzött „Bibliográfiai megjegyzések”ben írtam: „Ötszáz évvel ezelőtt az újkor a kommunikáció, a többi között a nyomtatás ugrásszerű elterjedésével vette kezdetét. Ez a kor most a közlés inflálódásával, és az infláció okozta csődjével ér véget. Vannak ostobák, akik nem átallják ezt »információáradatnak« kikiáltani.” 76 Azt hiszem, ezt a megállapításomat most pontosítanom kell. A kommunikációs technológiában változatlan a haladás - nő a sebesség és a továbbított adatmennyiség. De látnunk kell az ellentétet a mechanikus adatátvitel és a valódi emberi érintkezés között; a kommunikáció gyorsasága és az eszmék mozgásának lassúsága között; a távolsági kommunikáció (telekommunikáció) és az emberek elméjének romló fogadókészsége között. Az újfajta tudatlanság okai összetettek. Közéjük tartozik a liberális demokrácia elfajulása bürokráciává. Demokráciában egyre több ember jut szóhoz; bürokratikus társadalomban egyre kevesebb ember figyel oda. Az eredmény: a tudatlanság fokozódó intézményesülése, aminek végzetes hatásai jóval túlmutatnak a tudományosság világán. Ahogy Christopher Dawson írta: „Minél tudatlanabb az ember, annál kevésbé kerülheti el a sorsát.” Az akadémikusok publikációs kényszere, a „publikálj vagy pusztulj”-szindróma aligha javít ezen a helyzeten. Ennek okát ritkán szokták elismerni, noha teljesen nyilvánvaló. Sok tudós már nemigen olvas; még egymás könyveit sem. Elolvasnak néhány könyvet; valamivel több cikket; és még több recenziót, ez utóbbiakat csak bizonyos kiadványokban. Könyv helyett a róla írt recenziót olvasni persze kényelmesebb; amúgy is olyan sok minden jelenik meg olyan sok helyen, hogy ezzel a tempóval csak néhány szorgos olvasó tud lépést tartani. De ennek a (káros) gyakorlatnak még bonyolultabb okai vannak. Olyan helyzet állt elő, amilyenre a múltban, legalábbis a nyugati civilizáció történetében, nemigen találunk példát. Nemcsak egyszerű embereknek nincs idejük vagy kedvük olvasni, hanem sok tudósnak sincs. Természetes, hogy aki nem olvas, az nem is ír. De nem természetes, hogy most garmadával vannak hivatásos szakemberek, akik alig olvasnak, ám annál többet írnak, hogy ezzel adjanak nyomatékot hivatásbeli státusuknak. Ebben is a demokrácia bürokráciává fajulását vagy a jobbára szerződéses társadalom státusorientált társadalommá alakulását láthatjuk. Tudományos berkekben sem a mű minősége, hanem a szerző hovatartozása számít. Így aztán a tudományosság megítélése hovatovább a kultúrantropológia szintjére süllyed. Nemigen értem, miért sújt le egyetlen rossz kritika annyi sikeres és elismert írót. Harold Nicolsont annak idején Edmund Wilson a The New Yorker hasábjain megjelent felszínes bírálataiban csepülte. Nicolson, Virginia Woolf vagy Ernest Hemingway egyetlen kedvezőtlen recenziótól kétségbe esett. Nem értem. Elismerem, hogy amikor előadások között, egy-egy szabad órámban beülök a könyvtárba és fellapozom néhány tudományos folyóirat legfrissebb számát, a guta majd megüt, ha gyatrán vagy tisztességtelenül megírt cikket olvasok - vagy ha azt látom, hogy az én munkámat veszik semmibe olyanok, akiktől többet várnék. Minek is tagadnám, hiszen most afféle szellemi öntörténetet írok. De ha történetem egy kudarc története, annak jórészt magam vagyok az oka. Én választottam hivatásomul, hogy értelmiségi legyek, ami nem ugyanaz, mint hivatásos értelmiséginek lenni. De ezt a különbséget a hivatásos értelmiségiek világa nem veszi tudomásul. Nem vagyok lassú felfogóképességű ember, mégis vagy harminc évembe telt, míg felismertem felismertem, nem csupán megéreztem -, hogy ez a különbség a munkáim fogadtatása 76

Mészáros Klára fordítása.

szempontjából végzetes. Az eredmény szembeszökő volt. Nem adtam alább. De nem is léptem feljebb. Sok könyvemet nem olvassák és nem is fogják olvasni azok, akiknek szól: tudósok, diákok, történelem iránt érdeklődők. Vagy azok, akik állítólag ugyanazt a „szakterületet” művelik, mint én. Azt hiszem, Walther Rathenau mondta, hogy specialisták nincsenek, csak speciális érdekek vannak. Hadd illusztráljam ezt egy esettel, ami talán tudósi pályafutásom mélypontját jelentette. A Historical Consciousness, még egyszer mondom, a legfontosabb könyvem. Érlelődésének és megírásának tizenhárom éve alatt amerikai és angol tudóskörökben nőtt az érdeklődés a történelmi filozófia iránt. Ennek egyik eredményeként History and Theory [Történelem és elmélet] címmel (elég esetlen cím) új tudományos folyóirat is indult, amely részletesen taglalta a történelemmel kapcsolatos filozófiai problémákat. Hogy ez a folyóirat elmulasztott recenziót közölni a Historical Consciousness-ről, azon nem lepődtem meg, sőt nem is nagyon bántott. De amikor néhány évvel könyvem megjelenése után a könyvtárban olvasgatva kezembe került a History and Theory legújabb száma, elfutott a pulykaméreg. A History and Theory vastag Beiheft-ben, pótfüzetben páratlanul kimerítő bibliográfiát közölt. Ebben mindent felsoroltak, ami a történelmi filozófia témakörében bármilyen hozzáférhető nyelven megjelent 1965 és 1969 között, tehát abban az időszakban, amikor az én könyvem is napvilágot látott. Ez a több mint százoldalas irodalomjegyzék sok száz munkát tartalmazott; még bolgár nyelvű is akadt köztük. És nemcsak könyveket, hanem cikkeket; nemcsak cikkeket, hanem recenziókat; nemcsak recenziókat, hanem recenziók recenzióit. De a Historical Consciousness című könyv nem szerepelt benne. Rövid, mérges levelet írtam a szerkesztőknek. „Biztosíthatom önöket - közöltem -, hogy ha könyvemet nem létezővé tették is, én azért még ugyanúgy létezem.” Kérem az olvasót, hogy itt álljon meg egy pillanatra, és gondolja végig, mit jelent ez. Azt hiszem, ennek a dolognak nincs sok köze a szerzői hiúsághoz. Ha egy könyv nincs benne egy szűk témakör legteljesebb bibliográfiájában, akkor a témával foglalkozók a jövőben, természetes és érthető módon, azt sem fogják tudni, hogy ez a könyv egyáltalán létezik. Ilyesmi a Szovjetunióban gyakran megesik, politikai okokból. De ez az Egyesült Államokban történt és történik. Sokat töprengtem ezen. Bizonyára nem rosszindulatból hagytak ki abból a bibliográfiából; valamiféle ellenem szőtt intrikára sem gyanakodhattam. De ezt a könyvemet valószínűleg nem tudták hová sorolni. Nem illett se ide, se oda. És ez nyugtalanító tanulság a jövőre nézve. Nem azért meséltem el ezt az esetet, hogy felhívjam a figyelmet balszerencsémre; elvégre az ember a balszerencséjéért, legalábbis részben, mindig magát okolhatja. Arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy mi történhet, mi történik a könyvekkel az „információáradatban”. Az igazság érdekel, nem az igazságszolgáltatás. És azok között, akik szennyező igaztalanságokat bocsátanak ki, melyek felhőként borulnak a világra és megmérgezik a szellemi légkört (a fizikai környezetszennyezés ennek csupán következménye, aminthogy az út mentén is azért hevernek sztaniolpapírok és üres sörösdobozok, mert emberek odadobálják), sajnos szép számmal vannak Szakemberek különféle Tudományos Fokozatokkal mindenféle Intézetekből és Igazság-minisztériumokból. 1984-et jócskán magunk mögött hagytuk. Orwell sötét látomása nem valósult meg: nem a politikai totalitarizmus világában élünk, és nem is reakciós világban (Orwell 1984 című könyvében azt írta, hogy totalitarizmusban a tudomány és a technika visszafejlődik: „...a régi értelemben vett tudomány szinte teljesen megszűnt létezni... A szántóföldeket ló vontatta ekével művelik meg...”) 77 Épp ellenkezőleg: az újbeszél, a duplagondol és az igaztalanság 77

Szíjgyártó László fordítása.

„tudományos” és „progresszív”. Ezek az eszközei annak az újfajta bürokratikus zsarnokságnak, melyet Tocqueville előre látott, Orwell nem. Legfőbb eszköze a számítógép, amely nem robot, hiszen emberek „programozzák”. Amit nem fogad be, az nem marad fenn az utókor számára. Az életet rendszerré redukálja. Minden rendszer lényege a kizárólagosság. Ami nem tartozik hozzá, azt el kell dobni, meg kell semmisíteni. Nem történész, hanem számítástechnikus, J. Weizenbaum írta (Computer Power and Human Reason [Számítógép-teljesítmény és emberi értelem] című, 1976-os könyvében), hogy a számítógép „kezd történelemromboló eszközzé válni. Mert amikor a társadalom csak azokat az »adatokat« ismeri el, amelyek »szabványos formátumúak« és »könnyen számítógépre vihetők«, akkor maga a történelem, a dolgok emlékezete semmisül meg. A The New York Times már elkezdte építeni az események »adatbankját« ... vajon mennyi idő kell hozzá, hogy a rendszer döntse el, mi számít ténynek, s hogy minden tudás, minden emlékezet egyszerűen alaptalannak nyilváníttassék? A The New York Times adatbankjára (vagy valami hasonlóra) alapozva nemsokára létrehoznak egy szuperrendszert, amelyből a »történészek« lehívhatják, hogy »mi történt valójában«, kinek kihez van köze, és mi az események »tényleges« logikája. Sokan ebben semmi kivetnivalót nem találnak.” 78 Az idő mérése és rendezése emberi találmány. De ahogy Szent Ágoston mondta, lehetetlen elképzelnünk, mi történt, mielőtt Isten megteremtette az időt. Mindenesetre nem csak órával mérhető idő létezik. Mindannyian - apák, anyák, szeretők, tudósok, művészek, írók - remélhetjük, sőt tudhatjuk, hogy erőfeszítéseinket akkor is elismerik, s talán értékelik majd, amikor mi már nem leszünk. Ez legtöbbünk számára elég sovány szellemi táplálék, s mindennapi életszükségletünket sem fedezi, de hát mit tegyünk. Az írónak, a művésznek, a tudósnak erősnek kell lennie ahhoz, hogy ilyen magányos és távoli lehetőségből merítsen vigaszt. 79 Lehet, hogy ami világunkban történik, az most már ezt a lehetőséget is elveszi tőlünk. De ez az utolsó - legalábbis némelyeknek utolsó - csapás sem tud letörni. Sokat gondolok szeretteim jövőjére, akiket hátrahagyok majd, s aggaszt, talán mélyen aggaszt az emberi világ sorsa: előttünk a vízözön? Hiszek a másvilágban. Hiszek a lélek halhatatlanságában. Még abban is hajlamos vagyok hinni, hogy az emberi emlékezet, ilyen vagy olyan formában, ugyancsak halhatatlan. De hogy írásaim halhatatlanok-e, számomra közömbös. Talán nem is vagyok igazán komoly író.

78

Simone Weil (1942): „Megszűnik a jel kapcsolata a jelölttel, s a jelek egyre gyorsabban csereberélődnek, önmagukban és önmagukért. Emiatt a növekvő bonyolultság miatt már a jelet is jelnek kell helyettesítenie... Mivel a kollektív gondolat nem tud gondolatként létezni, áttevődik a dolgokba (jelekbe, gépekbe...) Innét a paradoxon, hogy a dolog az, ami gondolkodik és az ember az, aki dologgá redukálódik.” Bernanos (1946): „Azok között, akik azt hiszik, hogy a civilizáció az ember diadala az anyag determinizmusa ellen folytatott küzdelemben... és azok között, akik az embert csak az anyagok egyikévé kívánják tenni, elképzelhetetlen a megbékélés.” 79 Naplómból, 1980. július 11: „Hirtelen arra gondolok: soha egyetlen műalkotás sem befejezett. Nem csak arról van szó, hogy a festék pattogzik, stb. vagy egy katedrálist folyton tisztítani és tatarozni kell, vagy hogy megváltozik, amikor beépítik a környezetét, stb. Arra a körülményre gondolok, hogy nem választható el a világegyetemtől, s az emberi lényektől, akik évszázadokkal a keletkezése után kerülnek kapcsolatba vele.” De (1988): Nem vagyok bizonyos benne, hogy írásom „művészet”.

8. LAKÓHELY A ház, amelyben élek, még most sincs készen. Néha arra gondolok, hogy néma versenyfutás folyik a házban és a ház körül még elvégzendő teendők s az életemből hátralévő idő között. Polgári énemnek rendkívül sokat számít, hogy hol és milyen körülmények között lakom. Szerintem a rendes élet alapfeltétele a lakóhely állandósága. Talán ez az állandóságra törekvésem magyarázza, miért vállaltam önként egy sor korlátozást, köztük szakmai hátrányokat is az életemben. Nálam ez jellemvonás: legjobb esetben hűség, legrosszabb esetben gyengeség. Az Egyesült Államokban nem arra törekedtem, hogy beilleszkedjek, hanem hogy megteremtsem magamnak az állandóságot. Olyan országba érkeztem, ahol a második világháború után még maradt valami a múltból örökölt egyéni szabadságjogokból. Ez az élő örökség nem is annyira az ország változó társadalmában és intézményeiben volt fellelhető, mint inkább néhány amerikai magánéletében. Harmincöt éve élek ugyanott, ugyanazon a birtokon. Harminc évig éltem ugyanabban a házban, ötszáz méterre a mostanitól. Az előzőekben már írtam Chester megyéről és magamról 1949 táján, a vidékről, amelyre rátaláltam, mielőtt első feleségemre rátaláltam volna. Ez bizonyos szempontból különös volt, más szempontból nem. Városban születtem, világvárosi és világpolgári neveltetést kaptam. De emlékszem, már gyerekkoromban is érzelmes vonzódást éreztem a vidéki élet iránt. Vonzottak az ember nem járta csalitok, cserjések, mezők a látóhatáron, jó szagú titokzatosságuk és az égbolt óriás harangja alatti csönd. (Charles Lamb írta, hogy „a gyermekkori egyedüllét nem is annyira gondolatokat szül, mint inkább táplálja a szeretetet, a csöndet, az önfeledt csodálatot”. - Szeretem az egyedüllétet, nem szeretem a magányt - mondta egyszer feleségem, Stephanie.) A magyar vidéken töltött napjaim és éjszakáim valami családiasan ősi légkörben teltek, s nem csak azért, mert rokonaink és barátaink vidéki házában az életkörülmények elmaradtak a modern Budapesten megszokottaktól. Kontraszt volt a külső és a belső világ között, a kinti rétek és szőlőskertek meg a magába zárkózó kert és ház között, a forró nappalok és a hűvös esték között, idesorolva a tisztaságszagú vászon ágyneműt és a dunyhát is a szobában, ahol aludtam. Évek múltán rájöttem, hogy sok ember számára alapvetően megváltoztak a vonzások és választások. A középkor elején az emberek elhagyták a Római Birodalom városait, mert biztonságosabbnak találták az életet vidéken. Majd jött ezer év, amikor nagyvárosok épültek. Aztán, a huszadik század közepe táján, főleg Amerikában sok ember (velem együtt) úgy döntött, hogy a nagyvárosoktól távol akar élni, pedig akkor még ezekben a városokban nem volt méregdrága a megélhetés és rossz a közbiztonság. Érzékeny amerikaiak – amint az amerikai írók és művészek számtalan visszaemlékezéséből kitűnik - gyűlölték az 1900 körüli amerikai kisvárosi életet, többek között azért, mert ott nem lehetett egyéni módon élni. Két nemzedék múlva fordult a kocka. Voltak, akiket vonzani kezdtek bizonyos kisvárosok, mert olyan városokban, mint New York, az egyéni élet értékeit eltemette a névtelenség és a közömbösség óceánja. De most az életemről számolok be, nem történelmi előadást tartok. Hat-hét évvel Amerikába érkezésem után szerencsés helyzetben találtam magam. Szép és jó feleségem és kiváló apósom volt, régi családi birtokkal abban a megyében, azon a vidéken, amelyet megszerettem. A birtok csaknem kétszázötven éve volt a család tulajdonában; egyik ősük talán az első angol bevándorlók közé tartozott, akik megtelepedtek errefelé. Apósomat korosodó barátnője, egy közép-európai hercegnő (ez a cím volt férje révén illette meg;

amúgy kétes hírű asszony volt, de én örök hálával gondolok rá: ő ismertetett össze feleségemmel) rávette, hogy építsék át a farmot, húzzanak fel egy új épületet és magát az ősi, pennsylvaniai udvarházat is hozzák rendbe. Szép terv volt, ráadásul azzal a kilátással kecsegtetett, hogy a nem túlságosan távoli jövőben feleségemmel megkapjuk az egyik házat: De aztán beütött a katasztrófa. Két évvel esküvőnk után apósomat elvitte egy súlyos szívroham. A hálószobájában találtunk rá püffedt holttestére, egy forró és borzasztó szombat reggelen, a július 4-i ünnep hétvégéjén. Két héten belül ellenségei (sokan voltak) kiderítették, hogy néhány évre visszamenőleg elmulasztotta benyújtani az adóbevallását (jókora összegről volt szó). Kétszáznegyven év után az Anderson Place kalapács alá került. Mégis lett házunk. Nem az a ház, amelyet apósom nekünk akart ajándékozni - ezt feleségem, anyja iránti lojalitásból, úgysem fogadta volna el -, hanem egy másik különös épület, ugyanannak a birtoknak a szélén, nem a legszerencsésebb módon közvetlenül az út mellett. Egy egy tantermes vidéki iskolaépület, amelyet feleségem egyik őse ajándékozott a községnek 1840-ben; a harang és a harangláb kivételével romos. Néhány évvel házasságunk előtt leendő apósom rendbe akarta hozatni a bátyja, egy sclerosis multiplexben szenvedő nyugdíjas ellentengernagy számára. Aztán a báty mégis inkább Washingtonban maradt. A felújítás abbamaradt, bár az új tető már elkészült. Az esküvőnk utáni évben feleségemmel elhatároztuk, hogy saját terveink szerint újjáépítjük, úgy, ahogy jövedelmünk lehetővé teszi. Apja zsebből kifizette volna az egészet, de feleségem ezt nem akarta, részben mert tudta, hogy akkor mindenbe beleszólna: nem, ez a mi házunk lesz. És milyen jól döntött: minthogy a jelzáloga mi nevünkön volt, némi ügyvédi csűrés-csavarás után sikerült kivonnunk magunkat az állam visszatartási joga alól, ami az elmaradt adó miatt terhelte az apai birtokot. De nagyon kevés pénzünk volt. 80 Vagy egy hónappal apósom váratlan halála előtt költöztünk be a házba, amelyet magas gazzal benőtt préri vett körül - közömbösen, sőt talán ellenségesen, mintegy kigúnyolva ennek a nagyravágyó idegen betolakodónak az elképzeléseit. Még nem készült el a bejárati ajtóhoz (és a hátsó ajtóhoz) vezető lépcső. Nem volt kocsibehajtó, se földszinti vagy emeleti terasz, se kert, se veteményes, se sövény, se kerítés, se fű - és aztán már a szomszédos családi birtokról sem számíthattunk szerszámokra, eszközökre, segítségre. Volt viszont fűtés, működtek a vizesblokkok, s feleségem családjának egyik régebbi házából kaptunk régi cseresznyefa lambériát, vásároltam két kis holland rézcsillárt, s itt-ott bútorokat egy régensherceg korabeli nappalihoz. Ez jól illusztrálja vonzalmaimat. A tizennyolcadik században a kertes városi ház volt az ideál, rus in urbe, kis darab vidék városi környezetben. Én ennek épp az ellenkezőjét, az urbs in ruri angol eszményét tartottam vonzónak - egy városias, komfortos és civilizált házat vidéki környezetben. Időnként azt gondoltam, hogy már-már sikerült is megvalósítanom. Sok munkával, vérrel, verejtékkel, könnyekkel - s ami még rosszabb, sok idő árán. Van valahol egy kis vázlatfüzetem, amelyben vezettem, hogy állunk a terület megtisztításával vagy az építkezéssel. Háromévi munkámba került, míg eljutottam a háztól alig hetven méterre folyó patakig. Arra a helyi telefonosok által hátrahagyott négy póznából hidat eszkábáltam. Vázlatfüzet nélkül is azonnal rávágom, mikor lett kész az út felőli kőfal, a fából készült tornác, a mesterséges tó, a híd, a patak túlsó partjának megtisztítása, az első veteményeskertünk, a kertre nyíló téglaterasz, a szúnyoghálós tornác - 1956 (fatornác), 1957 (fal, tó), 1958 (híd), 1959 (terasz), 1963 (szúnyoghálós tornác). Mindezt jórészt magamnak kellett elvégeznem (nem mintha ezermester volnék), nyáridőben, amikor az Atlanti-óceán 80

Wilde: „A földbirtok rangot ad az embernek, és megakadályozza, hogy a rangjához méltóan éljen.”

felől érkező párás levegőben úgy ziháltam, akár egy partra vetett bálna. Gyakran éreztem, hogy ez a föld ellenséges, mint egy lesben álló vén indián harcos. Nem azért írom ezt, mert ásás vagy szántás közben találtam néhány indián nyílhegyet. Tudtam, hogy a föld gyakran legyőzi azt, aki meg akarja hódítani. Magában a talajban volt valami sötét, kegyetlen, kemény, olykor vad keserűség. 81 Pennsylvania délkeleti részének éghajlata és növényvilága olykor és helyenként szubtrópusi. A dús fű és a gyom pokolian gyorsan sarjadt, nőtt és burjánzott; a tisztáson túli bozót, szúrós-tüskés kúszónövényeivel és páfrányaival, áthatolhatatlan volt: az Óvilágban ilyen nincs. Gyakran éreztem, hogy idegen vagyok, aki egy idegen földön - s annak akarata ellen - dolgozik. Mégis kitartóan ragaszkodtam a régi Amerikának ehhez a részéhez, s az amerikai régmúlthoz. Nevetségesen kis lépésekkel bár, de folytattam a vadon meghódítását. Különös életet éltünk. A környéken lakók nem tudták (ha egyáltalán érdekelte őket), hogy kik is vagyunk mi abban a különös, okkersárga házban az út mellett, az elvadult bozótos szélén. De belül a ház szinte kezdettől fogva olyan volt, mint egy kis ékszerdoboz. Ez a kontraszt engem gyakran mély elégedettséggel töltött el, kiváltképp a forró nyarak elmúltával. Az útról eltűntek az autófényszórók. A lankás, néma rétekről csak házunk fényeit láttam. Jelenet egy másik időből. De ez a huszadik század második felében volt, közel az újkor végéhez. Az én házam, az én családom, az én helyem az Újvilágban. Hányszor, de hányszor nyugtáztam mély, elégedett sóhajjal a kontrasztot a kinti fagyos levegő és a benti barátságos meleg között, a hóborította, alvó rét és az otthon rám váró, begyújtott kandalló között, a jég rideg szaga és a kéményünkből szálló fafüst szaga között – miután vállamon puskámmal, oldalamon kutyámmal bejártam a határt, 82 és visszafelé megpillantottam házamat, hideg reggeleken citromsárga vagy késő délutánokon a lemenő nap fényétől bíborvörös ablakaival. Ilyenkor a gaz is téli álmát aludta, a bozótos is tétlenségbe fagyott. A föld persze nem adta meg magát, tovább kellett küzdeni vele, szakadatlanul; de itt Pennsylvaniában, az amerikai Nyugat nagy részétől eltérően, a táj már valamelyest megszelídült. Még nem borította el a beton - legalábbis egyelőre. A mi községünk, Philadelphia központjától mintegy ötven kilométerre, hamisítatlan vidék volt. Egyetlen hagyományos szociológiai vagy földrajzi kategóriába sem illett. Tulajdonképpen mi is exurbaniták voltunk, de csak a szó szoros értelmében: volt városlakók. 83 Igaz, hogy a megye és a község kezdett megtelni olyan philadelphiaiakkal, akik itt laktak, de a városban dolgoztak. Nagyobb lett a forgalom, nemcsak az utakon, hanem a Valley Forge-i postahivatalban és a karácsony előtti 81

Történtek a környéken gyilkosságok, gyilkossági kísérletek és tisztázatlan öngyilkosságok. Előző évben, hogy a házat megvettük, az egyik üres melléképületben egy elhurcolt és megfojtott phoenixville-i lány holttestére bukkantak. A gyilkosság körülményeire máig sem derült fény. 82 Nem kívánom azt a benyomást kelteni, mintha valaha is vadászgató-horgászgató földesúrként éltem vagy ilyen életre vágytam volna. De olykor szívesen csatangolnék a szabadban úgy, mint a Robertson Davies által itt-ott leírt gazdag kanadaiak: apák, akik szokásos vadászkirándulásukra indulnak fiukkal hideg, szürke napokon a Georgian Bay vidékén, a legjobb puskák, a legjobb whiskyk és a legjobb tweedruhák őszies, protestáns luxusával felszerelkezve, angolszász urai a földnek, nagy, lambériás ottawai vagy westmounti házuk kényelmes biztonságával maguk mögött és maguk előtt. Vagy úgy, mint a régi charlestoniak, akik egy enyhe téli napon délben felállnak íróasztaluk mellől, beülnek terepjárójukba, szalonkára, fogolyra vagy víziszárnyasra mennek az örökké zöld mezőkön és lápokon, s az opálfényű estében hazatérve szép feleség, mosolygó szakácsnő és világos, ovális ebédlő várja őket. (Egyszer, vagy tizenöt éve, egy dél-karolinai nagybirtokra hívtak egy hétre lovagolni és vadászni. Két nyamvadt szárcsát lőttem.) 83 Ehhez hozzá kell tennem, hogy harminc, de még húsz éve is, amikor Chester megyének ez a része vidékiesebb volt, mint ma, sokkal több kényelmi szolgáltatás létezett: a tejet, vasárnap reggel a The New York Times-t, sőt olykor az élelmiszert házhoz hozták (és szükség esetén az orvos is házhoz jött). Most már csak a postát hozzák ki; nem leszek meglepve, ha hamarosan azért is nekem kell majd érte mennem. A menetrendszerű közlekedés, ideértve a városokkal megfelelő összeköttetést biztosító vonatjáratokat, majdnem teljesen elsorvadt.

koktélpartikon is. Az újonnan ideköltözők egy része inkább az elegáns kertvárosokba járt bevásárolni, ami félórányi út volt; és Valley Forge-i postacímet használtak. Mi általában a tőlünk alig öt kilométernyire levő Phoenixville-ben vásároltunk, amely a kellős közepén levő nagy, fekete épülettömbnek, a vasgyárnak 84 köszönhette létét, s 1960-ban már pangó kisváros volt. De tetszett nekem, ahogy téli estéken a hideg, kihalt Bridge Streetre narancsszín fényt vetett a martinkemence; vagy hogy a városi hentes és mészáros évente egyszer, a Szenteste előtti reggelen megvendégelte vásárlóit: a pulykáért vagy pecsenyének valóért érkező embereket a bolt közepén felvágottas szendvicsekkel megrakott, hatalmas asztal fogadta, s aki kért, dugiban egy pohárka whiskyt is kapott - miért is ne? jólesik az egy csikorgósan hideg reggelen, december huszonnegyedikén. Egy másik karácsonyestén barátaink vidéki háza felé autóztunk fiammal a hóesésben: feleségem kórházban volt, ő akarta, hogy barátainknál töltsük a karácsonyt. Akkor, 1960 karácsonyán, nagy hóviharok voltak. Vagy öt kilométernyire úti célunktól kocsim elakadt a hóban. A fagyos földeken át nagy nehezen elkecmeregtünk egy kis házig; reméltem, onnan telefonálhatok vendéglátóinknak, hogy majd késve érkezünk. Már jól átfagytunk, amikor próbáltuk kitolni a kocsit a hóbuckából. Bekopogtunk a ház ajtaján. Göcsörtös öregember kukkantott ki, majd beengedett minket a szegényes szobába, amelyet átjárt az olcsó pipadohány barna, áporodott füstje és a konyhából betóduló pára; egy ősöreg rádió varázsszemét láttam halványan világítani (televízió szürke, fémes fényét nem). A ház asszonya megtörölte kezét a kötényében, és adott a fiamnak egy bögre meleg levest. Az öreg velünk jött, hogy segítsen kiszabadítani az autót a hóból. Együttes erővel sikerült is. Gyönyörű este volt, a tiszta sötétségben csak a hópelyhek látszottak, a kis ház halványan világító ablaka a domboldalon és egy magányos csillag. Emlékeim százai közül valami miatt muszáj idéznem egy őszi estét 1962-ben. Nehéz időszak volt ez az életemben; feleségem ismét légzési panaszoktól szenvedett; már negyedik vagy ötödik éve vissza-visszatért nála ez a betegség, az orvosok nem tudták teljesen kideríteni az okát, és ezúttal a korábbiaknál is súlyosabb volt. Feleségem mindig olvasta a helyi újságot, s abban látta a hirdetést: Royersfordban valaki gazdát keres a kiscicájának. A kutyánk még megvolt, de a macskánk néhány hónapja elpusztult. Jól bebugyoláltam feleségemet, néhány percig járattam az autó motorját, hogy a fűtés bemelegítse az utasteret, aztán útnak indultunk a szürkületben, hatéves fiammal a hátsó ülésen. Royersford, akárcsak Phoenixville és Spring City és sok más kisváros Chester megye északi és Montgomery megye nyugati részén a Schuylkill folyó partján, afféle elfeledett hely volt, melyet jobbára munkásemberek laktak. A főutcán, a modern, embertelen magnéziumfényű lámpák oszlopai közé kifüggesztve, néhány szánalmas Hálaadás-napi dekoráció lengedezett a nyirkos szélben. Megtaláltuk a keresett címet, nem valamelyik újabban épített „lakóparkban”, hanem egy félreeső utcában: régimódi amerikai ház volt, keményfafaragásos, rácsos tornáccal; a bejárati ajtó két hosszú, ovális ablaka olyan volt, mint két keretes állótükör, melyek hosszú évekkel ezelőtt elvesztették csillogásukat, s a nappaliban valami régi mennyezetlámpa pislogott halvány fénnyel. Az ott lakó két öregasszony megmutatta nekünk a cicát. Mielőtt gondjainkra bízták volna, a maguk módján fölmértek bennünket: vajon jó dolga lesz-e nálunk? A végén mindannyian mosolyogtunk: kölcsönösen 84

Vasgyár: így nevezték a helybéliek a csaknem százötven éve alapított s 1849-ben a városnak nevet adó Phoenix Acélműveket. 1960-ban elvittem kisfiamat a vasútállomásra (már nincs meg), hadd lássa a különleges kirándulóvonatot, amelyet az utolsó óriási Reading gőzmozdonyok egyike vontatott. Egy szénrakás mellett álltunk. Egy másik fiú, talán ha tízéves, felvett egy darab szenet, és kérdezte az anyjától, hogy mi ez. Először látott szenet. Pedig alig tizenöt éve még főleg ez az anyag tartotta el Pennsylvaniát és iparát!

bíztunk egymásban.85 Hazafelé menet valami különös jóérzés töltött el, ahogy visszagondoltam arra a sötét, gyér világítású, egyszerű és szerény házra, nem is annyira a tartozékaira, mint inkább annak a két amerikai öregasszonynak a szavaira és érzéseire. És arra a tényre - igen, tényre -, hogy még most, a kubai rakétaválság, a CIA, az interkontinentális ballisztikus rakéták, a Diákok a Demokratikus Társadalomért és a The New York Review of Books évében, 1962-ben is létezik ilyen. Távolodtam attól a dohos, öreg háztól, amelyben jószántamból egy napig sem laktam volna. De ez az út nem a múltból a jövőbe vezetett, hanem egyik múltból a másikba: abba, ami a jelenünk volt, s amit az élő múlt tudata és nem a jövőtől való elvont félelem hatott át. A következő évben - 1963-ban - sok jó történt velem; feleségem is felépülni látszott. Terveztünk és építettünk egy szúnyoghálós tornácot, afféle „sasfészket” a terasz fölé, amely aztán nyaranta vagy húsz éven át nagyon jó szolgálatot tett. 1964-ben Franciaországba utaztunk, ahol tíz hónapig a toulouse-i egyetemen tanítottam. Harmincegy darabból álló poggyásszal tértünk haza; sok mindent vettünk a házhoz is. A New York-i kikötőből hazafelé autózva, amikor a New Jersey autópályáról ráfordultunk a Pennsylvania felé vezetőre, valami új érzés fogott el: tizennyolc Amerikában eltöltött év után talán ekkor éreztem először, hogy otthon vagyok. * Már tíz éve éltünk abban a házban. Szinte tökéletesnek tartottam. Valahogy úgy éreztem, hogy sikerült megszelídítenem: hogy a régi ház, vastag, egyenetlen falaival, már nem közömbös vagy éppen ellenséges irántam: kezd megszokni. Szándékosan beszélek kétoldalú kapcsolatról: mert meggyőződésem, hogy mindennel, ami körülöttünk van, részt vevő, kölcsönös viszonyba kerülünk. 86 Ilyen viszonyban voltam többek között a ház mögötti, pár hektárnyi földdel is. Meghódítottam ezt a köves, sáros területet, a bokrokat, a bozótot, a gazt; engedelmeskedtek nekem, habár kelletlenül. De ez esetben - nem úgy, mint köztem és a ház között – úr-szolga viszonyról volt szó, mert rájuk kellett erőszakolnom munkámat és akaratomat, nehogy úgy érezzék, fogytán az erőm és fékezhetetlen, vad, tüskés visszahódításba kezdjenek. De ezek olyan terhek és feladatok voltak, melyek együtt járnak az anyag bárgyú determinizmusán áttörő, normális emberi élettel. Más aggasztott engem: a vészesen közeledő betondzsungel, ami az embereknek egy embertelen determinizmusba vetett hite miatt burjánzott el. Közeledtek a betonkeverő munkagépek, mert az emberek azt hitték, hogy a haladás feltartóztathatatlan, hogy az evolúció determinált. Valami megint a visszájára fordult. Száz éve eleink a vidéki Magyarországon vagy a vidéki Pennsylvaniában várták, hogy a vasút, a távíró, az új országút az ő lakhelyük közelébe is elérjen. Ha manapság halljuk, hogy a közelben új országút, csővezeték, lakónegyed vagy bevásárlóközpont épül, aggodalom és félelem költözik a szívünkbe. Tapasztalatból tudjuk, hogy a fejlesztés sokszor 85

A cicát azonnal elneveztük Cilikének: olyan Cilikés volt. A két öregasszony karácsonyra üdvözlőlapot küldött neki. Ez a posztkarteziánus meggyőződés, hogy emberként részt veszünk a világegyetem történéseiben, Historical Consciousness című könyvem vezérfonala; de most egy másik - szellemi és lelki - élményemről kell beszámolnom, amely 1963-ban ért egy decemberi estén, mikor feleségemmel hazafelé hajtottunk egy lancasteri lakodalomból. Ő sok pezsgőt ivott, s elbóbiskolt mellettem. Kelet felé hajtottam a téli alkonyatban, egy hegyvonulat déli oldalán, alvó földek között a sötét, nyugodt égbolt jóindulatúan borult fölénk. Nem emlékszem, hogy csillagos este volt-e. De arra emlékszem, ahogy hirtelen az agyamba villant: tudatos résztvevője vagyok a világmindenségnek; és tudom, hogy ezért hálával tartozom Istennek. Ebben áll életünk rejtélyének és valóságának tudása, ebben a felismerésben, hogy jövünk valahonnan és tartunk valahová, s e két rejtélyes szakasz között Isten megengedi nekünk, hogy éljünk, s míg élünk, tudjuk, hogy élünk. Előjövünk abból, ami tökéletlen elménknek sötétség, s hatvan vagy hetven vagy nyolcvan évig kint élünk a fényben. Földi létünk Isten legnagyobb ajándéka, mert életünk során a világegyetemnek nemcsak passzív részecskéi hanem tudatosan élő részesei vagyunk, többek között tudatunknak is köszönhetően, amely révén megérthetjük ezt.

86

nem nyitást eredményez, hanem bezárást, s hogy könyörtelen földgyalulással és irgalmatlan betonozással jár együtt. Néhányan tudjuk, hogy a „fejlesztés” gyakran pusztítást jelent nemcsak fák és rétek, hanem bizonyos életformák elpusztítását. S azt is tudjuk, hogy a tervezők és kivitelezők „demokratikus szándéka” szemenszedett hazugság. Az 1960-as években ezekből a „településfejlesztési tervekből” már kilógott a lóláb. Tőlünk tizenöt kilométerre keletre óriási bevásárlóközpontot kezdtek építeni. 1960-ban King of Prussia vidéki keresztút volt, fél tucat épülettel és bolttal; 1970-ben már holdbéli tájra emlékeztetett, gigászi felhőkarcolókkal, üzletházakkal és szállodákkal. Minket még elválasztott tőle a Valley Forge Park zöld védősánca; de mérgesen figyeltem a fejleményeket. A King of Prussia nagycirkusznak (először „üzletház” épült, aztán „Plaza”, aztán „Udvar”, s végül az egész összeolvadt a keleti partvidék, vagy ki tudja, talán a földkerekség legnagyobb bevásárlóközpontjává) az égvilágon semmi köze nem volt emberi szükségletekhez. Ellenkezőleg: előbb jöttek az üzletek és a sztrádák, aztán az emberek. Nem azért épült fel, hogy az embereknek legyen hol vásárolniuk, hanem az emberek azért jártak ide vásárolni, mert felépült. Mikor az összes nagyáruház, irodaépület, étterem, színház, apartmanszálló, egészség- és fittnessklub, sportcsarnok és konferencia-központ elkészült, Philadelphiából és környékéről tízezrével jöttek ide dolgozni emberek, piacot biztosítva az amúgy is jól menő, „fejlesztéssel” foglalkozó ingatlanügynökségeknek. A Schuylkill autópályán munkába járva már 1968-ban észrevettem azt, amit a tervezők csak jó tizenöt év múlva: hogy reggel fél kilenckor többen igyekeznek a városból a környező települések felé, mint ellenkező irányban. Ennyit az urbanizációs elméletekről. A szakértők, ahogy megszokhattuk, tévedtek: nemcsak céljukat, hanem terveik statisztikai vetületét illetően is. Félúton 1984 felé nem totalitárius diktátorok fenyegettek, hanem egy olyan totalitárius demokrácia, amelyben a tervezők, bürokraták, ügyintézők és spekulánsok szabályozásaival és „műszaki” előírásaival szemben tehetetlenek az emberek. A veszély immár nem az volt, amitől a konzervatívok kétszáz éve tartottak: nem a többség zsarnoksága, hanem a „kemény” kisebbség különféle módokon történő érdek- és akaratérvényesítése a „puha” többséggel szemben. De maradt és marad a kérdés: kik voltak (és kik) „a nép”? Kik voltak a többség? és a kisebbség? Itt következik egy mese - életem egy rövid alfejezetének tulajdonképpen aránylag jól végződött meséje. Arról az egyetlen alkalomról szól, amikor beleártottam magam a politikába: a szomszédainkat és minket érintő, helyi politikába. Európai és reakciós lévén, borúlátóan és szkeptikusan - inkább szkeptikusan, mint cinikusan - ítéltem meg a demokratikus politizálást, a helyi politizálást is ideértve, merthogy gyakran jár korrupcióval. Mármost a községi tanács tagjai (ha nem is egyhangúlag) kijelentették, hogy lépést kell tartanunk a haladással; hogy fel kell készülni a területrendezésre és -fejlesztésre; hogy ez nemcsak elkerülhetetlen, hanem kívánatos is. 1966-ban egyik késő este feleségem - aki, tőlem eltérően, amerikai születésű, s mélyen belé vésődött a demokrácia iránti tisztelet lehangoltan jött haza a községi tanács üléséről. Megjelent az írás a falon. A tanács jóváhagyta az indítványt, hogy novemberben tartsanak lakossági szavazást községünk nevének megváltoztatásáról Valley Forge-ra. A névváltoztatás jót tesz nekünk, mondták a tanácstagok. A kampány szervezésével egy píárost bíztak meg, aki már gyakran hallatta a hangját. Községünk ettől majd fellendül, hangoztatták; a fejlesztés jelentős többlet adóbevételt hoz. Feleségemmel tudtuk, mit jelent ez. Nem csak azért, mert hagyományőrzők voltunk (elvégre az ő ősei az első telepesekkel érkeztek ebbe a községbe, amely 1826 óta

viselte jelenlegi nevét). Ez csak az első lépés, amit újabbak követnek, míg végül fel nem fal minket a King of Prussia nagycirkuszának lehengerlő, földgyaluló szörnyetege. Hát harcba szálltunk ellene: és győztünk. A tanács (négy szavazattal egy ellenében) és a Republikánus Párt helyi szervezete a névváltoztatás mellett álltak ki. A píáros nagy kampányt szervezett, még az egyik nagy philadelphiai tévéállomást is bevonta; mindez dollárezrekbe került. Néhány nappal a szavazás előtt én, egy külföldi folytattam vele nyilvános vitát a tűzoltóság nagytermében. Lehet, hogy sikerült megnyernem a hallgatóság egy részét, de a szavazást valami ennél fontosabb döntötte el. Feleségem és néhány barátunk elkezdtek telefonálni. Felhívták ismerőseiket, s megkérték őket, hogy ők is telefonáljanak másoknak. A reakció elképesztő volt. A legkülönfélébb emberektől lehetett hallani, mennyire megkönnyebbültek, amikor megtudták, hogy van alternatíva. Azt hitték, nincs: hogy a névváltoztatás, mint sok más dolog, minden következményével együtt elkerülhetetlen; de most megtudták, hogy nem így van. A mi kampányunk száz dollárba sem került; a telefonokon kívül mindössze abból állt, hogy szétküldtünk egy egyoldalas írást – én fogalmaztam, részben a község történetét ecsetelve benne, s a főiskola fénymásológépén sokszorosítottam. Végül a szavazatok 58 százalékát kaptuk. A szavazatszámlálás az éjszakába nyúlt, már aludtam, telefonhívás ébresztett a hírrel. Kihajoltam hálószobánk ablakán és megrángattam az iskolaharang kötelét, közben csupasz hasamat lehorzsolta az ablakpárkány. Nem jelöltként indultam harcba valamiféle hivatalért, mégis elégedetten nyugtáztam, amikor másnap reggel kézhez kaptam az alulmaradt píáros gratuláló táviratát; egyébként néhány év múlva elköltözött a községből. Nem ez számított. Az számított, hogy ez az élmény megerősítette hitemet a demokráciában - egy gyökeres és többé-kevésbé autentikus demokráciában. Most már hittem, amit Burke mondott: „Az embereket sohasem szabad javíthatatlannak tartani.” Azóta a szavazócédulától eljutottunk a szavazógépig, majd a számítógépes szavazásig. Most kapunk egy számítógéppel leolvasható kártyát meg egy injekciós tűhöz hasonló „szavazótűt”, valamint bonyolult útmutatót: ezzel az árral ki kell lyukasztanunk egy összecsukható füzetecske bizonyos pontjain bizonyos számokat. Mi több, csaknem kétszáz év után először a szavazatokat nem helyi választási bizottságok számlálják össze. A kártyákat összegyűjtik és gyors autóval a megyeszékhelyre szállítják, ahol egy számítógép feldolgozza az adatokat, s a másodperc töredéke alatt kiköpi az eredményt. Ezt azután telefonon közlik a választókörzetekkel. A község lakosságát senki sem kérdezte, hogy egyetért-e ezzel a módszerrel. Mint az élet sok más területén, itt is közbenső emberek hozták a döntést: a számítógépek gyártói és forgalmazói, a megyei tisztviselők (akik adminisztrációs és lebonyolítási „munkájukért”, még ha az keveset vagy éppen semmit sem ér is, komoly fizetést vágnak zsebre). A „haladásra” hivatkoznak. Igen, ez az eljárás valóban megkönnyíti a szavazatszámlálás munkáját; csakhogy amit a hatékonysága fölöslegessé tesz, az éppen az emberek felelősségteljes fáradozása. Régebben a szavazatszámláló bizottság tagjai, idős férfiak és nők, a szavazóhelyiségek zárása után gyakran bizony éjfélig számolták és ellenőrizték a cédulákon leadott voksokat. De volt valami nemcsak régimódi, hanem őszintén demokratikus is azokban a novemberi vagy májusi estékben, amikor ezek az emberek a szavazatokat számlálták, s közben kávéztak, beszélgettek és tréfálkoztak, míg mi néhányan odakint vártuk az eredményt. És vajon vannak-e megfelelő biztosítékok, amelyek kizárják, hogy vissza lehessen élni ezekkel a komputerizált számokkal, amelyek a számítógép egyetlen gombjának megnyomásával eltüntethetők, módosíthatók vagy törölhetők? A szavazatszámlálás rendszere most azon nyugszik, hogy bízunk a távoli tisztviselőkben, akiket

legtöbben nem is ismerünk, és bízunk a gépek vitathatatlan pontosságában, amelyekről szintén nem tudunk semmit. * Ezzel az 1966-os esettel kezdődött szerény, marginális szerepvállalásom a helyi politikában. Ezt akkor még nem tudtam. Nem jelöltettem magam semmilyen tisztségre. De három év múlva felkértek, hogy legyek tagja a községi tervezőbizottságnak. Húsz éve látom el ezt a feladatot, néha mint a bizottsági ülés elnöke. Itt vegyes tapasztalatokra tettem szert. Legtöbb munkatársam komoly ember volt: a község javát tartották szem előtt, egyéni érdekeiket szinte kivétel nélkül ennek rendelték alá, s a parcellázási javaslatoknál - bármilyen ügyes körítéssel tálalták is a spekulánsok - kellőképpen résen voltak. Sikerült megvétóznunk vagy felfüggesztenünk olyan terveket, amelyek jóvátehetetlenül megváltoztatták volna a község és a vidék arculatát. Bár a bíróságok az akkori szociológiai és politikai széljárásnak megfelelően előszeretettel oldották fel az építési tilalmakat, a szakértők előrejelzéseivel ellentétben a lakosok számának növekedése lassult, ezért az a propaganda, hogy a beépítések lakossági igényt elégítenek ki, gyengült. 1955 és 1970 között a község lakossága 40 százalékkal gyarapodott; 1970 és 1985 között alig 10 százalékkal. De a közigazgatási apparátus létszáma szüntelenül nőtt. 1970-ben öt alkalmazottunk volt, köztük egy rendőr; tíz évvel később már nyolc. 1970-ben három községi tanácstagunk és öt tervezőbizottsági tagunk volt; tizenkét év múlva már öt tanácstagunk és hat tervezőbizottsági tagunk. A parcellázásra és zártkertté nyilvánításra vonatkozó helyhatósági szabályrendeletek tíz év alatt háromszor-négyszer olyan vastag paksamétává híztak. Egyre gyakrabban kell „szakértőket” igénybe vennünk, és egyre inkább ki vagyunk szolgáltatva a megyei és állami rendeleteknek és hivatalos előírásoknak. Autonómiánk - vagyis ami még megmaradt demokratikus függetlenségünkből és önállóságunkból - lassan, fokozatosan csökken, sőt bizonyos esetekben meg is szűnik, anélkül hogy bárki észrevenné vagy bánná. Ezeknek a rendelkezéseknek egy része valóban elkerülhetetlen volt, más része viszont nem. Mindenesetre többnyire szóbeli és számszerű meghatározásokból állnak. A cél a „haladás” feltérképezése, s a jelszó: mindent meghatározni. Egyik alapvető különbség az angolszász és a római jog között, hogy az előbbi kerüli a szabályozásokat és meghatározásokat. De ma már az Egyesült Államok jogi, közigazgatási és intézményi rendszere a meghatározások sűrű hálójában vergődik. „A meghatározások - mondta Samuel Johnson – a tudálékosok trükkjei.” Kollégáim a községi tanácsban és a tervezőbizottságban egy kivétellel mind republikánusok voltak; és konzervatívok, nem liberálisok. Egyikük sem volt híve a nagy közigazgatási apparátusnak, de sokuk mégis gondolkodás nélkül elfogadta a bürokratikus eljárások burjánzását és a külső, személytelen ügynökségektől való függést. Még olyanok is voltak - s én a bizottságban csakis velük keveredtem olykor vitába - , akik szemlátomást élvezték a szerepvállalást ezekkel a külső ügynökségekkel. Különös (vagy talán nem is olyan különös) módon ők voltak a legortodoxabb republikánusok. Mindez alátámasztotta meggyőződésemet, hogy ebben az országban a demokrácia egy újfajta, mindent maga alá gyűrő bürokráciává fajul - holott egy nemzedékkel korábban az Egyesült Államokat még kevesebb bürokrácia terhelte, mint amennyit a legtöbb európai állam a demokratizálódása előtti időkből örökölt. De végeredményben nem vallottunk teljes kudarcot. A tájat, legalábbis ahol én lakom, még nem tették tönkre vagy alakították át jóvátehetetlenül. A földgyaluló szörnyeteg csápjaival egyre nyúlkált felénk, de a hegyvonulaton nem jutott át. Az utóbbi néhány év

azonban újabb változást hozott. A Reagan-korszak tiszavirág-életű fellendülése a „településfejlesztőkben” minden eddiginél vérmesebb reményeket ébresztett. Bizottságaink összetétele is változott. Az idősebb, szigorú elvi alapokon álló, konzervatív és hagyományőrző férfiak közül néhányan sok-sok évi szolgálat után megváltak gyakran fárasztó tisztségüktől. Akik maradtak, azok közül néhányan sehogy sem értik, mire jó kétségbe vonni a haladást. Nincsenek ehhez hozzászokva. De én hiszem, hogy ez a kérdés mi a haladás? - most talán az amerikaiakat megosztó legsúlyosabb kérdés, az élet minden területén. Legfontosabb feladatunk újragondolni a „haladás” fogalmát, a mi községünkben ugyanúgy, mint a világon mindenütt - nemcsak a magunk kis érdekének védelmében, hanem az utánunk következő nemzedékek érdekében is. * Tizenkét éven át házam cseresznyefa lambériás kis könyvtárszobájában írtam. Ebben a nem egészen hat négyzetméteres helyiségben körülbelül ezer könyv fért el. A többi könyvespolcot kénytelen voltam az emeleten elhelyezni. 1967-ben azután megtoldottuk a házat egy új szárnnyal, könyvtáram számára. A jelzálogot már majdnem törlesztettük; csak meghosszabbítottam. A tervrajzok elkészítését Larry Drake barátom vállalta. Öröm volt tervezni, és gyönyörűre sikerült. Volt elég sok nemesfa lambériám; egy szép fafaragásom, amit Franciaországban találtunk egy vidéki régiségboltban; vettünk két szőnyeget, egy empire íróasztalt és egy zöld bársonyhuzatú kanapét. A könyvtári épületszárny kívülről olyan volt, mint egy egyszerű, rőtvörös pennsylvaniai pajta, belül pedig nyolcszögletű, lambériázott, az 1820-as éveket idézően elegáns és kényelmes (én mélységesen vonzódom a nagypolgári lakberendezés legjobb korszakához: korai biedermeier, késői régensherceg korabeli, középső X. Károly korabeli, mindegy, hogy nevezzük - mindenesetre a XVIII. század utáni és a Viktória-kor előtti). A könyvtárat nagy ablakú, világos folyosó kötötte össze a főépülettel; ennek padlóját fekete-fehér kerámialapokkal burkoltuk, s egyik falát két antik domborművel, a másikat cserepes növényekkel díszítettük: ez volt a mi „pálmaházunk”, ahogy nevelt fiam, Charles később elnevezte. Ebben a könyvtárban a következő tizenhét évben kedvemre dolgozhattam. Büszke voltam rá. De egy évvel a könyvtár elkészülte után szomorúság költözött a házba. Feleségem megint megbetegedett. Tizenegy éve, fiunk születésekor kezdődtek vissza-visszatérő, különféle panaszai. Az orvosok azt mondták, nem lehet több gyereke; most mégis ismét teherbe esett, meglepő módon, negyvenkét évesen. Szépen hordta ki a magzatot; a nyolcadik hónapig nem is látszott rajta, hogy várandós; normális és könnyű terhesség volt. 1968 októberének első éjszakáján fiammal nagy robajra ébredtünk. Feleségem lezuhant a lépcsőről. Ott hevert a márványpadlón, eszméletlenül. A nappali kanapéjára fektettük. Magához tért. Semmire sem emlékezett. Alvajárás közben érhette a baleset. Hajnali öt óra volt. Orvos barátunk azonnal átrohant hozzánk. Feleségemnek egy bordája megrepedt, de a gyermek sértetlen maradt. Huszonnégy nap múlva megszületett a kislányunk. De feleségem sohasem jött teljesen rendbe. A baba születése után voltak nagyon boldog pillanatok, például élesen belém vésődött, amikor a kicsivel együtt orvoshoz vittem feleségemet egy héttel azután, hogy hazajött a kórházból: úgy nézett ki, mint egy nagyon fiatal kismama. De ezek csak pillanatok voltak. Feleségem a szülés után mély depresszióba esett. Ezt ugyan kiheverte, de sokat fogyott és gyengélkedett. Egy év múlva rábeszéltem egy kényelmes családi nyaralásra. Egy déli szigeten béreltem villát, kisegítő személyzettel. Ekkor egy furcsa csomó tűnt fel a nyakán. Le kellett mondanunk az utazást. A csomóból vett mintát elküldték szövettani vizsgálatra, és mellkasi röntgent is készítettek. 1970. július 7-én, délután két

órakor csöngött a telefon. Görög-amerikai orvosunk hívott. „Kakósz. Rossz.” A tüdőben két rákos daganatot találtak. Mindent elkövettem. Nagy nehézségek árán rávettem feleségemet, hogy Buffalóban vesse alá magát egy drasztikus és koncentrált terápiának, amelyet a világ egyik legjobb rákspecialistája - kitűnő magyar ember, s nekünk jó barátunk - személyesen irányított. Október elején jött haza, nagyon rossz állapotban, a sugárterápia miatt csontsoványan. Két hétig úgy tűnt, javul az állapota; felszedett egy kis súlyt; de aztán megint rosszabbul lett. Mentővel a községi kórházba szállítottuk. Amikor hordágyon fekve kivitték az ajtón, azt mondta: - Ebbe a házba már nem jövök vissza. - Így is lett. Különös ellentét volt akkoriban az életünkben. Feleségem már nem szerette ezt a házat. Túl sok neki, mondogatta; és ezen nem csak azt értette, hogy nehéz takarítani, rendben tartani. Én meg elhatároztam, hogy mindenképpen megtartom, ha kell, egymagam is, a családért, a két gyerekért. Számomra többé nem volt barátságtalan a ház. Valahogy összenőttünk; úgy éreztem, hogy falai rejtélyes, tartózkodó, hallgatag rokonszenvvel vesznek körül. Otthoni életem burka szétrepedt; de folytattam munkámat, s talán még az addiginál is lázasabb tempóban dolgoztam. Feleségem egy héttel a halála előtt, egy borongós vasárnapon beleegyezett, hogy papot hívjanak hozzá. Ott, a kórházi ágyán katolikus hitre tért. Amikor ezt megtudtam, azon a magányos, sötét vasárnap estén valami heves, kimondhatatlan öröm tört fel bennem. De nem voltam jó keresztény férj. Imádkoztam a felépüléséért, eszeveszetten reméltem, hogy talán életben marad – de máskor meg azt reméltem, hogy meghal, és nem szenved tovább. Élete utolsó óráiban cserbenhagytam. A kórház különösen jóindulatú orvosai és nővérei megengedték, hogy a szabályokat megszegve a nap vagy az éjszaka bármely órájában látogathassam. Amikor csak tehettem, mellette voltam; aznap is ide-oda ingáztam a házunk és a kórház között. Hajnali háromkor aztán lábujjhegyen kisettenkedtem a betegszobából. Menekültem - haza, el onnan. Pedig tudtam, ha magánál volna, kérne, hogy maradjak vele. Fél nyolckor telefonhívás ébresztett. A feleségem haldoklik, mondta a nővér. Gyorsan öltözködni kezdtem, de máris újra csöngött a telefon. Meghalt. Éjszaka, amikor utoljára láttam élve, a felső ajka egészen felcsúszott: nyúlfogúnak látszott, beesett angolszász arca olyan volt, amilyennek a második világháború idején ocsmány náci karikatúrák ábrázolták az angolokat. De halálában az arca, bár megsárgult, nyugodt volt és szeretetteljes, ha nem is egészen boldog és megbékélt. Azóta eltelt tizenkilenc év; s olykor fájdalmasan belém nyilall a gondolat, hogy hiába kitűnő a memóriám, egyre kevesebb részletre emlékszem tizennyolc együtt töltött évünkből. De nem felejtem el. Nem felejtem el sem őt, sem azokat baljós jeleket, amelyek élete utolsó éveit beárnyékolták. A kórházban volt újszülött kislányunkkal, amikor Jacqueline Kennedy férjhez ment Arisztotelész Onassziszhoz; és alighogy hazajött, elnökké választották Richard Nixont. Feleségemet nemigen érdekelte a politika; de akkor nem csupán csalódott volt, hanem megdöbbent. Azt hiszem, úgy érezte, hogy az ő hazájában többé nem a tisztesség és a rend uralkodik. Talán azt gondolta, hogy az ő fajtájának itt már nincs helye. Lehet, hogy meggyengült az élni akarása. Ebben nem volt egyedül. Akkoriban fiatalkori, philadelphiai barátnői közül is sokan magányosnak érezték magukat egy olyan társadalomban, amelynek konvencióit még elfogadták, de hajlamait illetően mélyen elbizonytalanodtak. Némelyikük egy olyan világban remélt megbocsátásra és megértésre találni, amelynek létezésében nem volt bizonyos, s amely amúgy is más világ, mint ez. Volt akkortájt a philadelphiai holdnak egy sötét oldala. Ezt a sötétséget láttam félénk, magányos fiatal nők - régi philadelphiai családok kötelességtudó lányai – zavart szemében, akik szakítottak a merev hagyományokkal, mert

valahol mélyen érezték, hogy már szüleik sem hisznek ezekben. Neveltetésüknél fogva bátrak voltak; de mit ért a bátorságuk most, amikor oly kevés meggyőződés maradt, amibe még kapaszkodni lehetett? Az ő tragédiájuk nem peremvárosi, se nem tizenkilencedik századi rémregénybe illő tragédia volt; fiatal életük egyáltalán nem hasonlított a John O’Hara nyerseségével ábrázolt életekhez, se Updike vagy Cheever kertvárosi tragikáinak életéhez. Sokuk nem alkoholmámorba vagy notórius házasságtörésbe menekült, hanem a halálba. Az 1968-70-es évek az angolszász Amerika végét jelentették, és még sok minden másét. Egy demokrácia történetét nehéz megírni. Nagyjából egy héttel azután, hogy feleségemet eltemettük, Chestnut Hill főutcáján akadt dolgom. Elmentem egy görcs kis ember mellett; valóságos homunculussá zsugorította valami rettenetes kór. Az arca ismerősnek rémlett, de nem jutott eszembe, hol láthattam. Betértem egy üzletbe, amelynek tulajdonosával jóban voltunk; megrendülten hallotta feleségem halálhírét; mondta, hogy bezárja a boltot, és elköltözik innen. Föntről, az emeletről halk zongoraszót hallottam: valaki lassan, de szépen Beethovent vagy Csajkovszkijt játszott. Hát ez? - kérdeztem. Ez D. úr, felelte a tulajdonos. Ismertem D. urat, az olasz műbútorasztalost - egyszer csináltattunk vele egy kanapét, és néhány bútorunkat is ő újította fel: jó kedélyű, kopasz, férfias jelenség volt, hosszútűrő, anyás feleséggel. Most megtudtam, hogy nagyon beteg, s újabban zongorázik. Ő volt az a törpe, akit néhány perce az utcán láttam. * Néhány héttel feleségem halála után meglátogatott öreg barátom, Dwight Macdonald. Amint beléptünk az ajtón, azt mondta: - Üres ez a ház. - Én is így éreztem. Utána még évekig a szomorúságtól borzongva hajtottam haza sötét estéken a legközelebbi vasúti megállótól: tudtam, hogy félig üres ház vár rám. Ez a szomorúság más volt, mélyebb és fájdalmasabb, mint amit olyankor éreztem, amikor valaki, akit szerettem, meghalt. De szerencsém is volt. Találtam egy melegszívű ír asszonyt, aki gondját viselte kislányomnak és vezette a háztartást abban a három és fél évben, ami első feleségem elvesztése és második házasságom között eltelt. A könyvtár alatti garázst átépítettem lakássá a fiam számára; később egyik nevelt fiam is ott lakott. Sikerült megakadályoznunk egy óriási építkezést: az út túloldalára lakóparkot tervezett a birtok gazdája, egy dúsgazdag, prominens philadelphiai, akiben nem volt annyi társadalmi és lokálpatrióta felelősségérzet, hogy ellenálljon a gyors extraprofit csábításának. Szerencsére neki a „gyors” volt a legfontosabb: eladta a birtokot, négyszer annyiért, amennyiért tizenhat éve vette, vagyis rendes áron, egy fiatalabb milliomosnak, aki ott lótenyésztésbe kezdett. 1973-ban felkértek, hogy nyissam meg házamat egy olyan társaság előtt, akik régi házakat keresnek fel; vagy száz látogatóm volt, köztük két idősebb asszony, akik ötven éve, mikor a ház még iskola volt, itt tanítottak. A következő évben, május szép havában házasságot kötöttünk második feleségemmel; a szertartás után kis fogadást adtunk barátainknak és családtagjaiknak a téglateraszon, amelyet magam építettem - igaz, hepehupásabb lett, mint amilyennek szántam. Csodálatos nap volt. Bájos, csinos feleségemnek sok minden tetszett a házban. De összességében nem volt vele elégedett. Átalakítottuk a konyhát, hozzáadva egy napos reggelizőt. Az ő gyerekei már felnőttek; az én fiam college-ba járt, majd Baltimore-ban tanult tovább. Az öt hálószobás ház túlságosan nagy lett nekünk. És túlságosan közel volt az úthoz; az autók napjában kétszer a hálószobánk ablaka alatt húztak el, mert az emberek rájöttek, hogy erre rövidebb az útvonal. Azonkívül (asszonyok ezt meg fogják érteni) ez a ház végül is nem az ő háza volt. A birtokhoz tartozott még vagy hathektárnyi parlagon heverő föld is, a ház mögött, a patak túlsó partján,

ahol évekkel azelőtt próbáltam fácánra vadászni. De legelőször feleségemet kellett meggyőznöm. Az egész területet áthatolhatatlan, sűrű bozót borította. Nem egészen harminc éve még művelték az Anderson Place lakói. Félelmetesen rövid idő alatt visszavadult - ez nagyon amerikai jelenség. 1955-ben csak egy megcsavarodott törzsű, félig letört nagy tölgyfa állt az északi végében. Most fiatal csemetéktől virágzó somfákon át cédrusokig mindenféle fa nőtt rajta, némelyik már két és fél-három méter magas volt. Vettem egy vállra akasztható, benzinmotoros kézi bozótvágót, s hozzá egy tartalék fűrészlapot. 1979 júniusának egyik kánikulai napján, kora reggel fogtam munkához. Keskeny ösvényt irtottam az erdőn és a földön át, lépésről lépésre haladva északi irányban. Karomat összevissza karistolták a tövisek; néhány percenként szünetet kellett tartanom, hogy kitöröljem szememből a csípős verítéket; félóránként vissza kellett botladoznom a hídhoz, hogy megtöltsem a motor kis benzintartályát. De a nap végére elértem célomat. Eljutottam a birtok északi határkerítéséig, amelyet teljesen benőtt a vastag indák és szárak és gyomok sűrű, jó két és fél méter magas dzsungele. De a lombréseken át-átnézve látni lehetett a sima víztükröt. Számomra ott és akkor eldőlt a kérdés. Két nap múlva örömteli szívvel indultunk Washingtonba, fiam esküvőjére. Addig unszoltam Stephanie-t, míg végig nem jött velem az ösvényen. Meglepte a sok virágzó fa. De egyelőre nem tudta eldönteni, hogy a vízhez legközelebb eső részen építkezzünk-e. Az adta meg neki az utolsó lökést, amikor egy év múlva, 1981 augusztusában újabb kimerítő, de fényes eredménnyel járó munkanapot abszolváltam: három fiatalemberrel, köztük egyik nevelt fiammal két bozótvágó és két láncfűrész segítségével ledöntöttük a kerítést, és egészen a tópartig irtást vágtunk. Megnyílt a panoráma: a Pickering víztározó sekély, nyugodt vize nyújtózott előttünk vagy másfél kilométer szélességben. Nyomban odavonszoltam a feleségemet. Döntöttünk: igen, ide építjük az új házat. Úgy is lett. Felparcelláztam a nyolc hektárt, ami némi gonddal járt. Építtettem egy murvával felszórt kocsiutat, vízátvezetővel a pataknak, ami elég sok gonddal járt. Megépíttettük a házat, ami rengeteg gonddal járt. Magunk terveztük, angol vagy északnémet házakról készült képek alapján, amik tetszettek nekünk. 1983-ban szerződést kötöttem az építkezésre egy kivitelező céggel. Én voltam a fővállalkozó; előfordult, hogy a talajvizsgálathoz is én fúrtam a lyukakat. A cég építésvezetője széllelbélelt, megbízhatatlan alak volt, hamarosan ki is rúgták; az egyik vízvezeték-szerelő alvállalkozó félidőben szó nélkül faképnél hagyott bennünket; a könyvtárat, amelynek tervei még nem készültek el teljesen, kis híján elfuserálták; kétségbeesett S.O.S. telefonomra Larry Drake barátom hanyatt-homlok rohant a tó túlsó partján álló házából, és az utolsó pillanatban megmentette, lebontva és felcserélve az ácsolat gerendáinak nagy részét. A régi házat eladtuk. 1984 augusztusában költöztünk be az újba. Meglepő módon nem éreztem különösebb bánatot vagy lelkifurdalást, amikor otthagytam a régi házat – talán azért, mondta a fiam, mert nem költöztem messzire. Csak egy rövid sétára van; mindennap láthatom. És volt még valami, ami élő kapcsolatot teremtett ezen évek alatt: feleségem öreg édesapja, egy szeretetre méltó déli úriember, nyugalmazott építész, hozzánk költözött. Jelenléte – kilencvenes éveit taposta, de elméje szinte az utolsó pillanatáig tiszta és világos maradt - újabb érzelmi híd volt afölött, ami más körülmények között szakadék lehetett volna. Az új ház jól mutat. Hagyományos ablakelrendezése és szép vonalú tetőszerkezete miatt vannak, akik réginek hiszik; mások azt mondják rá, hogy új régi ház. Még most sincs teljesen készen, és nem olyan barátságos, mint a régi - legalábbis egyelőre. Télen zúg a kazán, de amúgy mindenütt csend és nyugalom honol; a ház ötszáz méterre van az úttól, és a

vízre néz. 1985-ben a Philadelphia magazin cikket közölt „A legkellemesebb otthonok” címmel; megkérdeztek néhány embert Philadelphiában és környékén, hogy hol és milyen körülmények között laknak. Az én válaszom így szólt: Kényelmes házban lakom, régi családi bútorokkal, elég gazdag könyvtárral és nem elég gazdag borospincével. Amikor kinézek az ablakon, a szemem elé táruló táj - víz, erdő, és egyetlen ház sarka a fák között - csaknem azonos azzal, amit százötven évvel ezelőtt lehetett itt látni. Ez nekem több mint harminc esztendeje szellemi, fizikai, esztétikai és hazafiúi jóérzés forrása. Itt nevelkedtek gyermekeim, itt halt meg első feleségem, itt házasodtunk össze második feleségemmel, itt végzem munkám legnagyobb részét. Ez nem vadon vagy Isten háta mögötti hely; csupán ötven-egynéhány kilométerre vagyunk Philadelphia központjától, a várostól, amelyet minden hátrányával együtt szeretek. Köztünk - helyenként innen alig tíz kilométerre - lomhán kúsznak előre a földgyaluló polip karjai, szakadatlanul öntve a betont s okádva az elviselhetetlen autóáradatot, nyüzsgő bevásárlóközpontokat, kattogó komputereket, hangyabolyhoz hasonlatos hoteleket, ricsajos bárokat, egy olyan szellemi (és olykor fizikai) légkört teremtve, amely Kaliforniáét egyesíti Szibériáéval. Ez a szovjet Amerika: a jövő hulláma, ahogy Ronald Reagan meg a barátai és a hívei látják és reklámozzák. Remélem, nem kell megérnem, hogy ideérjen. A szerkesztő az utolsó előtti mondatot kihúzta. Nem egészen két hónappal a cikk megjelenése után Ronald Reagan helikopterrel leszállt tőlünk nyolc kilométerre, hogy gratuláljon az ottani építési vállalkozóknak hazafias elkötelezettségükért a hi-tech haladás mellett. Évekig álmodoztam arról, hogy lehetne egy gazdaságom, innen talán húsz kilométerre nyugatra, a csendes dűlőútról nyesett koronájú fákkal szegélyezett, rövid kocsibejáró vezet a régi, fehérre meszelt tanyaházhoz, amely bőven megfelel igényeinknek, a levegőben érett almaillat száll, amelybe antik szőnyegek és citromolajos bútorfény halvány illata vegyül, a kamra polcain házi befőttek sorakoznak: igazi, működő gazdaság, istállóval és árnyas verandával a terebélyes platánfák alatt, egy nagy szomorúfűzzel, s szabad kilátással a kis gyümölcsös és a távoli erdő között nyugat felé hullámzó rétekre. Nem nagy, de örömteli élet: persze egy olyan ember élete, aki anyagilag elég jól áll, s megengedheti magának, hogy egy-egy őszi estén üde feleségével kényelmes kocsijukba üljenek és elmenjenek meghallgatni a Philadelphiai Zenekar hangversenyét, vagy egy-egy napfényes reggelen a vasúti megállóhoz hajtsanak, s elutazzanak Asolóba vagy Bussacóba vagy akár New Yorkba, míg távollétükben egy-két derék mindenes ügyel a házra és a gazdaságra. Ez az álmom nem vált valóra, és most már tudom, hogy soha nem is válik. De megadatott nekem sok más, amit akartam és talán nem egészen érdemeltem meg: ide sorolom régi amerikai barátaimat, akiknek hozzám és családomhoz való ragaszkodása kimeríthetetlen erőforrást, társaságuk pedig múlhatatlan élvezetet jelent. Író vagyok, tudós, és valamennyire filozófus is; lényegében egyike a még élő burzsoáknak. Huszonöt éve találtam egy szép pergament: a híres antwerpeni Plantin nyomdában és könyvműhelyben készült, s egy tizenhetedik századi szonett olvasható rajta; Christophe Plantin írta, aki költő, nyomdász és könyvkiadó volt egy személyben. Verse itt van előttem bekeretezve a falon.

EVILÁGI BOLDOGSÁG Illő ház, takaros, felüdülés a szemnek, Hozzá kert, illatos szőlővel ültetett; Felséges bor, gyümölcs, kevés cseléd, gyerek; Hű asszonyt hajcihő nélkül tudni mienknek; Se adósság, se pör, se viszályok, szerelmek; Semmi jószág, melyen rokon osztályt tehet; A szükségben derű, nem lesve a kegyet; Ügyeink vinni úgy, hogy jó példák vezetnek; Élni nyíltszívűen, megvetve törtetőt; Hódolni gáttalan az Istenünk előtt; A szenvedélyeink lebírni, szedni ráncba; Ha szellemünk szabad, ítéletünk szilárd; Pergetni olvasónk oltványaink vigyázva: Magunkhoz édes így elvárni a halált. 87 Ez háromszáz éve íródott. Egy évszázad múltán Samuel Johnson azt mondta: „Minden ember legfőbb törekvése, hogy boldogan éljen otthonában.” Lehet, hogy ez nem örök igazság, amely végigkíséri az emberiség történetét; talán csak egy most már véget érő korra érvényes. De az én törekvéseimmel és vágyaimmal tökéletesen egybecseng, habár tudom, hogy ezek a törekvések az újkorban már nem voltak elég lelkesítők egy arisztokratának vagy egy bohém művészzseninek - vagy egy radikális kereszténynek, aki látta közeledni e kor elmúlásának apokaliptikus árnyát.

87

N. Kiss Zsuzsa fordítása.

9. EGY EREDENDŐ BŰNÖS VALLOMÁSAI Általában vissza tudok emlékezni könyveim keletkezésére: arra, ahogy gondolataim, mielőtt még kikristályosodtak volna, összeálltak, s amikor megszületett bennem az elhatározás, hogy erről vagy arról könyvet írok. Ilyesmire most nem emlékszem. Amikor megpróbálom felidézni, hogyan jutott eszembe ez a könyv - vagy hogyan fogtam hozzá az írásához -, sok minden kavarog a fejemben. Nem találom a gombolyag elejét. De van egy szál: tudom, hogy minden írás valamilyen mértékben önéletrajzi. Úgyhogy legalábbis egy bizonyos szinten ez a könyv nemigen különbözik a többi könyvemtől. Sőt ez a szál - ha vékony és gyenge is – talán összeköti őket. Milyen gondolatok élnek egy emberben, aki tudja, hogy egy kor végén él. Ez talán ennek a könyvnek a fő témája. Tudom, hogy az újkor hamarosan véget ér. De azt is tudom, hogy egyes vívmányait az utánunk jövők nagy becsben tartják majd. Ezek maradandóak. Talán a legfontosabb közülük a történelmi tudat fejlődése. Ötszáz éve senki sem tudta, hogy a középkor végén él; maga a „középkor” fogalom és kifejezés sem létezett még akkor. Ezerhatszáz éve az emberek keseregtek Róma hanyatlásán; de nem tudták, hogy egy olyan nagy történelmi korszak végének tanúi, amely az Égei-tenger fényes ködfátylából kibontakozva ezerötszáz évvel előttük kezdődött. Szent Ágoston hangja zengett, mint a harang; de ő valami mérhetetlenül nagyobbról beszélt, mint most én: az időről inkább, mint a történelemről; és Isten országáról inkább, mint a földi hatalmakról: ő, az Eredendő Bűnös. Én csak egy eredendő bűnös vagyok. A huszadik századhoz tartozom, amelynek végén talán már nem leszek az élők sorában. E század elején néhány európai gondolkodó kezdte felismerni, hogy a mi civilizációnk sem tart örökké. Ez Gibbonban vagy Voltaire-ben még nem merült fel. Én sem tudtam, amíg tizenhét éves koromban nem olvastam Spenglert. Az Untergang des Abendlandes (A Nyugat alkonya) vegyes hatással volt rám. Megérintett Spengler zsenialitása (tíz évvel később, Toynbee olvasása közben nem éreztem ilyet). Vonzott képzeletének brutális ereje: szuggesztív képessége, hogy elképesztő kapcsolatokat találjon a legkülönfélébb dolgok vagy inkább tünetek között: egyszóval kultúrtörténészi teljesítménye. De németes kategóriáit, sematikus táblázatait, a gyors rendszerezésre való hajlamát, német-idealista determinizmusát ellenszenvesnek találtam. Akkor még nem tudtam, hogy - Nietzsche szavaival szólva - „rendszereket építeni gyerekes dolog”; de valahogy sejtettem. Mindenesetre ez 1940 táján volt. Európa közepén éltem, engem is elért a nagy német vihar forgószele. Tudtam, hogy amit Hitler és a nemzetiszocialisták és csodálóik és követőik akarnak és képviselnek, az az újkor vége, s annak felváltása valami egyszerre régivel és újjal. Féltem és gyűlöltem Hitlert és Harmadik Német Birodalmát; de azt is tudtam, hogy ezek nem felszínes jelenségek, amelyek egy fanatikus őrült energiájából táplálkoznak, hanem valami elemi erő megnyilvánulásai. Véleményem erről azóta sem változott; azt pedig, hogy hogyan reagáltam rá, e könyv első fejezetében már röviden leírtam. Szerettem, becsültem és áhítottam a múlt értékeit, főleg egy olyan múltét, amelynek jelenlétét még mindig láthattam, hallhattam, szagolhattam és érezhettem, fizikailag és szellemileg egyaránt: így lettem reakciós. A háború végén, az orosz megszállással világunk összeomlott. Ez a Kelet felől érkező áradat barbár volt, primitív és Nyugat-ellenes. A kommunisták, elrozsdásodott „haladó” eszméikkel, szintén teljesen korszerűtlenek voltak, s nemcsak azért, mert aljasul kiszolgálták az oroszokat. Mindezen csapások közepette abból merítettem erőt, ami számomra nyilvánvaló történelmi és filozófiai vigasz volt: hogy még nem érkezett el - és

legalábbis rövid távon, az én életemben nem is érkezik el - a Nyugat alkonya. A Nyugat messze megelőzte a Keletet: Amerika és Nagy-Britannia és Nyugat-Európa sokkal jobb volt, mint Oroszország és persze a kommunizmus. A szovjetrendszer nem a jövő volt, és nem működött. A jövő a Nyugaté volt, nem a Keleté. Én reakciós voltam, nyugati és burzsoá. De még tovább megyek. A jövő a múlté volt. Ezen nem csak az „én” jövőmet értem, azt, hogy úgy döntöttem, történész leszek. Azért jöttem Amerikába, írtam húsz év múlva, Historical Consciousness című könyvem utószavában, „mert sok tekintetben a múltat képviselte, mert olyan ország volt, ahol két világháború után még mindig működtek a tizenkilencedik század szabadelvű vívmányai, biztosított volt a személyes szabadság, a kutatás szabadsága és a magánélet védelme”. Hogy sok amerikai értelmiségi továbbra is rokonszenvezett a marxizmussal, hogy az amerikaiak gondolkodása nagyrészt az értelmetlen közgazdasági determinizmuson alapult, hogy a legtöbb amerikai töretlenül hitt a „haladásban”, az nyugtalanított ugyan, de gondoltam, hosszú távon nemigen számít. Nem hittem, hogy Kalifornia képviselné a nyugati civilizáció jövőjét. Nem hittem, és nem is akartam hinni. (Hogy a vágy szülte-e a gondolatot vagy a gondolat a vágyat, nem tudom.) Most már nem vagyok ebben annyira bizonyos. Sokáig azt gondoltam, hogy a nyugat-európai és az angolul beszélő népekre még hosszú, gazdag jövő vár, több okból, elsősorban azért, mert a kommunizmus vonzóereje csökkenni fog, majd megszűnik - ami így is lett. De 1947-ben még nem tudtam azt, amit néhány év múlva: hogy a nyugati világot fenyegető nagy veszély immár nem a Szovjetunió, hanem a harmadik világ népei. De most az újkor végéről írok, s nem arról, hogy egyszer majd az Egyesült Államok világelsőségének is vége lesz; nem a barbárokról a kapuk előtt, hanem az idebent leselkedő veszélyekről. Valamikor az 1950-es években kezdtem belátni, hogy a polgári, régi-liberális, konzervatív értékek és erények és gyakorlatok többé nem térnek vissza. Életem meghatározó éveiben, a második világháború alatt és később, szerettem a Nyugatot és azt akartam, hogy győzzön, mert ezekből az értékekből sok mindent megtestesített és képviselt. A Harmadik Német Birodalom fölött aratott győzelme lényegében restauráció volt, sok szempontból konzervatív restauráció. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a háború után a felszabadított nyugat- és dél-európai monarchiákban visszasegítette trónjukra az alkotmányos uralkodókat. És az amerikai demokratikus kapitalizmus vívmánya – hitelt adni a tömegeknek - a háború után európai országokban is elterjedt, segítve a jóléti társadalom kialakulását. Én nem csupán Amerikába menekült száműzött voltam: számomra Amerika a nyugati civilizáció hagyományainak letéteményese és őrzője volt. De az ötvenes években - jóval a hatvanas évek éretlen forradalmisága előtt - már sok zavaró jelenséget láttam. 1950 és 1970 között, vagyis huszonhat éves és negyvenhat éves korom között felismertem, hogy a nyugati civilizáció folytatódása azokban a formákban, amelyek még megőrződtek, ábránd. 1970. január 12-én kelt naplóbejegyzésem: „A második világháború óta a polgári civilizáció erényeit hirdetem... De talán tévedek. Nemcsak a nyugati civilizáció válsága jutott odáig, hogy többé nem lehetséges a restauráció; hanem... a polgári erények már nem elégségesek...” (Hozzátettem: „Fontosabb: a polgári erények iránti megbecsülésem nem tett jobb emberré. Ebben Bergyajevnek és a többieknek, attól függetlenül, hogy a »burzsoá« jelzőt kiforgatják, igazuk van. Az ember nem lehet mélyen polgári és mélyen keresztény egyszerre. Ezt már Kempis Tamás megmondta, ha nem is ezekkel a szavakkal.”)

Azok az óriási ellentmondások, amelyek az általánosan elterjedt eszmék (és gyakorlatok), illetve az emberi lélek halhatatlanságába (sőt egyáltalán a létezésébe) vetett hit között támadtak, már nem voltak áthidalhatók. A legrosszabb ebben a hitszakadásban ami valószínűleg a kereszténység történetének valamennyi nagy hitszakadására igaz -, hogy mély, s gyakran nehezen látható viszállyal jár keresztények és keresztények között, 88 még inkább, mint istenhívők és meggyőződéses ateisták között. Az emberiségre nem a Sátán jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem az Antikrisztus, ez a megnyerő és tekintélyt parancsoló, férfias jelenség, akit a hívők tömege alázatosan tömjénez, hiszen úgy látszik, ő a Jó Hír megtestesítője ezen a világon. A romlott és csúf 1960-as években tudtam, hogy bármennyi kárt okoznak is, a sátánistákat, az ateistákat, a szexuális fanatikusokat, a páváskodó homoszexuálisokat, a radikális feministákat és a „forradalmárokat” nem kell komolyan venni; hosszú távon nem sokat számítanak. De már ezt megelőzően felismertem, milyen nagy veszélyt jelent az amerikaiak körében elterjedt parttalan és sekélyes, nacionalista és világnézeti hiszékenység; és tudtam, hogy a hiszékenység egészen más, mint a hit. Amikor olvasom, mit mondott Eisenhower elnök az 1950-es években: „Kormányzati rendszerünknek csak akkor van értelme, ha mélyen érzett vallásos hitre alapul - nem érdekel, hogy mifélére”; vagy Michael Novak, az amerikai kereszténydemokrácia és kapitalizmus neves szószólója az 1980-as években: „Az amerikai nép, ez kétségtelen tény, a legvallásosabb az egész földkerekségen”; vagy Phyllis Schlafly, az amerikai konzervatívok hősnője, a nyilvánosság előtt példásan katolikus asszony: „Isten adta Amerikának az atombombát”, akkor nem a Sátán hangját hallom, hanem az Antikrisztusét; 89 nem a materializmus kifejeződését (amivel az amerikaiakat gyakran igaztalanul vádolják), hanem egy elszabadult, gonosz spiritualizmusát. Christopher Dawson írta „a Sötét Korszakok Kozmokratáiról”: Vannak a szó szoros értelmében vett természeti erők, és vannak jó és rossz magasabb, spirituális erők, melyeket nem tudunk felmérni. Az emberi élet lényegében harc ismeretlen hatalmakkal - nem csupán a hússal és vérrel, amelyek maguk is eléggé irracionálisak, hanem hatalmasságokkal, Szent Pál különös és nyugtalanító kifejezésével „a Sötét Korszak Kozmokratáival”, olyan erőkkel, melyek több mint racionálisak, s melyek alantasabb, az ész számára felfoghatatlanul alantas eszközöket használnak, hogy meghódítsák és uralják az emberi világot. Fiatalon felismertem, mekkora veszélyt jelent Hitler, nemcsak az energikus és hatékony német hadsereg miatt, hanem mert a nemzetiszocializmusban az emberi természetnek egy féligazsága testesült meg, s ezért veszélyesebb volt, mint a kommunizmus, amely nemigen volt több hazugságnál. Most Amerikában a sötét korszak kozmokratáinak szószólói között vannak olyanok, akik magukat „konzervatívnak” nevezik - s ígéretesnek tartják és pártolják a technikai haladást, az atomenergiát, az űrállomásokat, a lézerfegyvereket, a píárt és a csillagháborús terveket; hátat fordítanak az emberi valóságnak, lemondanak a Földről, s az

88

És gyakran a nyilvánosan keresztények és a magukban keresztények között. Naplómból, 1981. október 16., Claremont, Kalifornia. „Érzem Kaliforniában az Antikrisztus lehetséges jelenlétét. Szolovjev írását olvasom az Antikrisztusról; emberekről akiknek „elméje túlságosan gyarló, hite túlságosan gyenge, szíve túlságosan boldogtalan” - vagyis hithű keresztényekről, akik szívesebben veszik, ha valaki „egyenesen, nyíltan, egyszóval őszintén tagadja a vallás igazságait”. »Hogy örülök, amikor a kereszténység egy nyílt ellenségével találkozom, az ilyenekben szinte egytől egyig hajlamos vagyok egy majdani Szent Pált látni, míg egyik-másik vakbuzgó keresztényben magát Júdást, az árulót vélem felfedezni.« Milyen igaz, milyen kaliforniai, milyen reagani.”

89

emberiség sorsát a sötét, kietlen „űrbe” vetítik. 90 Elborzasztott a Csillagok háborúja című film gyermetegsége és kegyetlensége. Azoknak tetszett, akik e világon kívül keresnek csodákat és hatalmakat; akiknek képzeletét kielégíti, ha nézik, amint a Jó és a Gonosz birodalma e világon kívül vívja látványos harcát: embereknek, akik nem kívánnak megöregedni, ugyanakkor fárasztja őket az e világi élet - íme, egy népszerű film a kozmokratákról. Néhány év múlva a földkerekség fejedelme, az Egyesült Államok elnöke bizonyságot tett arról - szóhasználatával, s egy fantasztikus űrfegyverkezési programra tett javaslatával -, hogy az ő éretlen képzeletét is a Csillagok háborúja vonzza. A filmben nem hangzott el az a szó, hogy „Isten”; de volt helyette egy „modern” vallásos szó, az „Erő”. Az űrháborúba repülő embereket így áldották meg: „Az Erő legyen veletek”. Ez (akárcsak a „Gonosz Birodalom”) tetszett Reagennek. Egyik beszédében valami olyasmit mondott, hogy „Mi vagyunk az Erő!” vagy „Az Erő velünk van!”. Tegyük a világegyetemet biztonságossá a demokrácia számára! A Sötét Kor Kozmokratája! „Isten adta Amerikának az atombombát.” Nem: az atombombát Amerikában készítették, olyan közép-európai emigráns tudósok közreműködésével, akiknek erkölcsi nézetei nagyon távol álltak a Schlafly asszonyéitól. Az alázat és a bűnösség tudata, a keresztény hitnek ezek a nélkülözhetetlen alapelemei így tűntek el az amerikai keresztény „konzervatívok” kijelentéseiből - és feltehetőleg gondolataikból. De hiányoztak a felvilágosodásnak, az „Ész” korának sikeres technikusaiból is. * Most megpróbálom röviden összefoglalni, mit jelent, hogy az újkor a végéhez közeledik. Négy-ötszáz éve, az újkor kezdetén a nyugat-európai ember áttört a világegyetem determinizmusán. Fölfedezte a földgolyót, leírta az égitestek mozgását. Új fejezetet nyitott, tudván, hogy mindezt nem teljesen a maga erejéből vitte véghez. Kepler például Isten kezét látta ebben. Vir sapiens dominabit astris - tudásával az ember meghódítja a csillagokat -, írta később valaki. A mechanika törvényeinek, köztük az egyetemes gravitációnak a felfedezése után már csak idő kérdése volt, hogy az ember ezeket az új ismereteit új mechanikus szerkezetekben hasznosítsa. (Végül eljutott a repülésig, előbb felemelkedett a levegőbe, majd képessé vált teljesen elszakadni a Föld vonzásától és kirepülni az űrbe.) A tizennyolcadik században nyugat-európai gondolkodók trónra emelték az észt; úgy vélték, ahhoz, hogy az ember elérje céljait és képet alkosson önmagáról, többé nincs szüksége Istenre. Aztán jött a gőzgép, jöttek az orvostudomány, a biológia és a többi minden addigi várakozást felülmúló eredményei. A materializmus és a determinizmus lettek az uralkodó gondolkodásmódok (utóbbi még olyan német neoidealistáknál is, akik ugyanakkor „törvényekben” - s nemcsak „anyagi”, hanem „szellemi” törényekben - gondolkodtak). Darwin „felfedezése”, hogy az ember és a többi élőlény között nincs lényegi különbség, már legalább egy évszázaddal A fajok eredete megjelenése előtt esedékes volt. (Darwint, ezt a nehézkes gondolkodót, megelőzte Buffon és De La Mettrie - L’Homme Machine, 1747.) Az 90

„Az Egyesült Államok 20. századi története című könyvem végén ezt írtam: „Ha az ember elhagyja a floridai Orlando repülőterét, az útjelző táblák két irányt jeleznek. Az egyik irány Disneyland, a másik a Kennedy Űrrepülési Központ. S a nyíl alatt, amely az utóbbi felé mutat, a következő szöveg olvasható: EZ AZ ÚT VEZET A VALÓSÁGHOZ. Ez tévedés. Az út a valósághoz magunkban van, az anyaföldgolyó határain belül, nem azokon kívül; történelmi tudatunkban, ami nem más, mint önmagunk tudata, mely kimeríthetetlen lényegekből táplálkozik, és a múlt kimeríthetetlen bölcsességének foglalata. Robertson Davies kanadai író megfogalmazásában »az élet az az út, amelynek kezdete a hit és tapasztalatlanság, az ember innen jut el a keserves tapasztalatszerzés révén az öntudat komor bölcsességéig« - igen, a 2. évezred alkonyán ez a feladat vár Amerikára.” (Zala Tamás fordítása)

ember történelme az evolúció; az evolúció anyagi evolúció; a szellem az anyagból származik. Ez persze nagyrészt az ember egyre növekvő hatalmának volt köszönhető a „természet”, az anyag fölött. Végül oda vezetett, hogy az ember lefokozódott dologgá, mert egyetemesen elfogadottá vált a mechanikus oksági viszony. Elterjedt az a hihetetlenül primitív hit, hogy az embernek a dolgokról való ismereteit mechanikusan át kell vinni az embernek az emberről való ismereteire, s ezen kívül nincs más tudás, amire érdemes törekedni vagy amiről érdemes gondolkodni. Mindez egy olyan időben történt, amikor a liberális felfogás az „emberi méltóság” védelmében világszerte hirdette az egyenlőséget, a szabadságot, a demokráciát, az igazságosságot és az individualizmus mítoszát. Micsoda paradoxon! Éppen akkor kardoskodni a „szabadság” mellett, amikor az embernek azt tanítják, hogy egyáltalán nem szabad: hogy az anyag bárgyú determinizmusa irányítja. Korunk egyre szenilisebb baloldalijai, vezető liberálisainkkal és tudósainkkal együtt, még most sem hajlandók száműzni gondolkodásukból ezt a determinizmust. De nem ők mondják ki az utolsó szót. Néhányan tudjuk, hogy a karteziánus-newtoni világkép, amely elválasztja az objektumot a szubjektumtól, a megfigyelőt a megfigyelés tárgyától, az emberi értelmet a világ többi részétől, nem tartható tovább. Négyszáz éve először kezdjük (de még csak kezdjük) újra átgondolni, mit is jelent a haladás. Először van egy olyan találmányunk, az atombomba, amelyről az emberek többsége úgy véli, jobb lett volna nem feltalálni. Az újkor elmúlásába és a Nyugat alkonyába, mint elkerülhetetlen tényekbe, beletörődtem; de nem vesztettem el a reményt. Manapság, amikor a személytelenség és a szexuális anarchia uralkodik, a legkülönfélébb emberek fedezik fel, hogy a szeretet - az igaz, keresztény szeretet, ami anélkül ad, hogy kapna - praktikussá vált. 91 Közelebb a felszínhez számos jelét látjuk annak, hogy sok mindent, ami az újkorban jó volt, az emberek megbecsülnek és megőriznek, s ezekből merítenek inspirációt - ami a történelmi tudat fejlődésének köszönhető. Ez már egészen más, mint amikor az újkor hajnalán az első modern reneszánsz gondolkodók nem az éppen elmúlt középkorra tekintettek vissza - azt elvetették , hanem a klasszikus antikvitásra, amelyben a tökéletességet, az Aranykort látták. Mi egy hozzánk közeli múltra tekintünk vissza, amellyel még nem szűnt meg a kapcsolatunk; és annak „romantikus” lényegére, amely tudatunk részévé vált. Kezdjük felismerni a másik paradoxont: hogy nem gépeinkkel, hanem szellemünkkel törünk át a világegyetem determinizmusán; és hogy akik a legkevésbé ismerik a történelmet, azokat köti leginkább gúzsba a múlt. Minél jobban ismerjük és értjük a múltat, annál szabadabban térhetünk el ismétlődéseitől s választhatjuk a magunk útját - ez a nagy és mély különbség szabad akarat és determinizmus között, az emberi történelem valósága és az evolúciós doktrínák között.

91

Naplómból, 1970. február 25., első feleségem depressziójának idején: „Késő este beszélgetek H.-val, aki még rosszabb kedélyállapotba süllyedt. Mégis jót tesznek neki az ilyen beszélgetések. Ami engem illet, nagyon egyszerű a dolog: amikor valóban az ő bajára figyelek, a magam gondjai elenyésznek: könnyűvé válnak, legfeljebb sötét felhőnek látom őket e viator egues mögött és nem atra curá-nak. Ez megerősíti kikristályosodó meggyőződésemet, hogy ebben a világban praktikussá vált a szeretet. És még valami, ami összefügg ezzel. Hiszem, hogy jelenleg az emberi tudat fejlődésének fontos szakaszát éljük (legalábbis a nyugati világban - s idetartozik annak felismerése is hogy a szellem mindinkább behatol az anyagi események szerkezetébe), ezért a depresszió széles körű elterjedtsége nemcsak azt jelenti, hogy elpuhultunk (bár valamennyire azt is jelenti), hanem hogy száz éve élt eleinkhez képest agyunk, nyilvánvaló hibái, működési zavarai, fogyatékosságai ellenére nem tompábbá, hanem érzékenyebbé – sőt veszélyesen érzékennyé - vált. Egy mindinkább primitív és durva kulturális közegben ez a javunkra válhat - bár csak hosszú távon.” Közben, más szinten, egy ideig-óráig tartó jelenségről (naplómból, 1981. szeptember 4.: „Már nem a homoszexuális szerelmet kell rejtegetni - hanem az egyszerű, gáláns, régimódi szerelmet (amit valószínűleg ugyanolyan nevetségesnek és kirívónak találnának egy zajgó bárban, mint amikor egy öregember egyszer csak szerelmet vall egy prostituáltnak.”)

A látható felszínen túl tudom, hogy bár az emberi világ vége - ami a technológia óriási fejlődése következtében immár valós lehetőség - talán sokkal, de sokkal közelebb van, mint Darwin és a többiek gondolták, egyelőre még nincs itt. És hogy Isten jelenléte most nem is annyira a szívünkön keresztül, mint inkább a szívünkben éltet bennünket. Az ember tökéletlennek születik, és tökéletlen marad. De nem reménytelenül. A szerető és megbocsátó Istenben való hitének egyik lényegi eleme a remény. Így hihet egy reakciós a haladásban - egy bizonyos fajta haladásban. A Nyugat alkonyán élni - és ennek tudatában lenni – végül is nem annyira reménytelen és elkeserítő. * Néha arra gondolok, milyen jó lett volna az egy évszázaddal korábbi Magyarországon születnem, kedélyes, jómódú, művelt polgárok legidősebb fiaként, olyan családban, mint apám őseié: egy felvidéki, sárga kis kúriában, rétek, gyümölcsösök, erdők, szőlőskertek szomszédságában, látótávolságra egy kis folyótól: szabadon, kényelemben, s jókedvvel, bőséggel, egészséggel megáldva. Mindez persze butaság. Amikor azt írom, „milyen jó lett volna az egy évszázaddal korábbi Magyarországon születnem”, csupán arra gondolok, hogy akkor boldog tudtam volna lenni, nem pedig hogy boldog lettem volna. Ebben a vonatkozásban nem vagyok reakciós. Az órát vissza lehet - sőt néha visza is kell - forgatni; az életet nem. 92 Az az ember nem én lettem volna. Isten ajándéka a létünk, ami óhatatlanul legalábbis a mi szemünkben óhatatlanul - történelmi is: bizonyos időben és bizonyos helyen vagyunk a világon. Ha egy évszázaddal korábban élek, lehet, hogy boldogtalan lettem volna. Mindannyiunknak megvannak a magunk keresztjei, s közülük a legsúlyosabb szinte mindig az, amit mi faragunk és ácsolunk magunknak. Tudom, hogy „én” egy évszázaddal korábban kereszteket ácsoltam volna magamnak: hogy, egyszerű szóhasználattal élve, boldogtalan bűnös lettem volna. És ezzel elérkeztem a másik kérdéshez: milyen a hanyatló kereszténység korában élni? Most a gondolatoktól átlépek a meggyőződéshez, az eszméktől a valláshoz, a hiszékenységtől a hithez. Nehéz erről az ügyről írni, és itt-ott helytelen is. Sokan azt hiszik, lecsupaszítják a lelküket, pedig csak ami a szívükön, az a szájukon. Ez persze képes beszéd. Az „ami a szívemen, az a számon” nemcsak hogy nem praktikus, 93 hanem lehet olcsó, érzelgős, és gyakran egyáltalán nem őszinte. 94 De még egyszer mondom: ez nem önéletrajz, inkább öntörténet. Megpróbálok erről az ügyről historizálva és nem pszichologizálva írni. Igen, a keresztény egyházak, és az én egyházam, a római katolikus egyház nagy bajban vannak. De mikor nem voltak? Végzetes - bár gyakran termékeny – hiba egy eszményi múltban hinni. Az újkor kezdetén a reneszánsz gondolkodói idealizált képet alkottak maguknak az antikvitásról, ami téves volt, s mégis nagy eredményekhez vezetett (gondoljunk csak a reneszánsznak az első lökést adó esztétikai impulzusra). Mielőtt az újkor a végéhez közeledett volna, idealizált kép alakult ki a középkorról, ami sok szempontból úgyszintén gyümölcsöző volt (gondoljunk 92

Naplómból, 1981. március 9.: „Mi lenne, ha vissza lehetne fordítani az életet? [...] Minden fájdalom és szenvedés sokkal rosszabb lenne, mint az öröm és élvezet, még ha közben egyre fiatalodnánk is, vagyis nem tudnánk, mi közeledik. És: az élet vége, több hónapon át tartó félelem, rettegés és hasfájás után, biztosan rosszabb lenne a halál bármilyen más módjánál. 93 Naplómból, 1970. május 22.: „Soha senki nem írt olyan naplót, amely kifejezi legbensőbb érzéseit, mert ha megtenné is (Amiel próbálta), ezeknek a valódi létéhez viszonyított aránya nem reprodukálható.” 94 Bernanos írja az Egy vidéki pap naplójá-ban: „Az önkéntes alázat igazán fejedelmi tud lenni, de a felmagzott hiúság nem szép látvány...”

csak a tizenkilencedik század eleji nagy romantikus írókra, költőkre és művészekre). De a középkor - vagy akár a Viktória-kor - eszményítése tévedés. A huszadik század legbecsületesebb és legintelligensebb emberei közül néhányan hajlamosak (Orwell-lel együtt) azt gondolni, hogy egy-két évszázada nagyon nagy, talán a legnagyobb szakadás következett be, amikor az emberek megszűntek hinni a lélek halhatatlanságában. Lehet, hogy nincs igazuk. A lélek halhatalansága nagyon mély hitbéli ügy. Következésképpen nem tudhatjuk, hogy ha egyáltalán hittek, miképpen hittek benne az emberek. Sokan - nem csak most - nem tudják, mit hisznek; és sokan valójában nem azt hiszik, amit hinni vélnek. Amiről írok, az bonyolultabb a képmutatásnál. Nem történész dolga megítélni az eltérést aközött, amit az emberek hinni vélnek, és amit valóban hisznek. (Nem is pszichoanalitikusé, mert ez az eltérés nem a „tudatos” és a „tudattalan” között van.) Ez egyedül Istenre tartozik. A történész annyit láthat és mondhat, hogy az egyháznak, az egyházi embereknek és a hívőknek a szavai és tettei az elmúlt évszázadokban nem voltak tökéletesek. Törekvéseikben, irigységeikben, féltékenységeikben, gyűlöleteikben és szenvedélyeikben, abban, ahogy magatartásukat és gondolkodásukat a körülményekhez igazították, ugyanolyan emberiek voltak, mint mindig - vagyis itt-ott bűnösek. (Tudom, hogy szívesebben találkoznék és beszélgetnék Talleyrand-nal, a kiátkozott püspökkel, mint Spellman bíborossal; de nem tudnám és nem is akarnám megmondani, melyikük volt jobb ember.) Igaz, hogy valaha nagyobb tisztelet övezte a kereszténységet és vallási gyakorlatát, mint ma; igaz, hogy régebben az embereket számos cselekedetükben a vallás vezérelte; igaz, hogy annak idején sokan elég alaposan ismerték a Bibliát és az Evangéliumokat, ma pedig nem ismerik. Ez a visszafejlődés sajnálatos, megdöbbentő és elszomorító. De az igazi vallásosság mindig minőség kérdése, nem mennyiségé. Ma kevesebb a vallását gyakorló keresztény. Mégsem mondhatjuk, hogy az ő hitük - s ennélfogva életük - minősége kevésbé keresztény, mint eleiké volt. Nem a lélek halhatatlanságában való személyes hit elvetését kell sajnálnunk, hanem a lélek létezésének nyilvános elvetését: ez a „modern” tudományos gondolkodás és oktatás eredménye. Mégis minduntalan felbukkan a hit a lélekhez hasonló valamiben, kiváltképp a büszkén pozitivista tizenkilencedik században - itt-ott még a pszichoanalízis félremagyarázott kategóriáin keresztül is. De szinte teljesen hiányzik a hit az eredendő bűnben. Bernanos: „Il est assurément plus grave, ou du moins beaucoup plus dangereux pour l'homme, de nier le péché originel que de nier Dieu” - „Embernek tagadni az eredendő bűnt bizonnyal súlyosabb vagy legalábbis sokkal veszélyesebb, mint tagadni Istent.” Húszéves korom táján, Magyarországon az térített vissza a katolicizmushoz, hogy hittem az eredendő bűnben; s nem csak azért, mert bizonyos katolikus íróktól, köztük Bernanostól erre kaptam ösztönzést, bár ez is hozzájárult. A háború alatt az egyház magatartása Európában csak imitt-amott volt példamutató. Papok, laikusok, katolikus szervezetek katolikus képviselői, stb. közül oly sokan elsősorban nacionalisták voltak, s csak másodsorban katolikusok, amin azt értem, hogy nem zavarta őket, sőt nem is igen vették észre, ha vallásuk és nacionalizmusuk ellentmondásba került - ami talán az egyház fő problémája ebben a században, amikor az emberek többségét összetartó legerősebb hit a nacionalizmus. De végül is, mindent egybevetve, az egyház és a mély (és régimódi) vallásos hittel rendelkező katolikusok gyakran másoknál derekasabban helytálltak. 95 A háború alatt is láttam, milyen felmérhetetlen az emberek erkölcsi érzéke mélyebb, hatalmasabb és kiterjedtebb, mint amilyennek a modern, liberális, tudományos, 95

Megjegyzés magyar olvasóimnak (ha vannak ilyenek): Olvassák az öreg Moviszter dr. szavait Kosztolányi Édes Anná-jában. [Ez a jegyzet a könyv angol nyelvű kiadásában magyarul szerepel! - A ford.]

determinista kategóriák képesek vagy hajlandók voltak látni. Az ember, ahogy Pascal mondta, egyszerre állat és angyal, és nem csak szélsőséges helyzetekben. Aztán olyan országban telepedtem le, ahol az eredendő bűn elgondolhatatlanná vált. (Bár az „elgondolhatatlan” olyasmi, amiről olykor el kell gondolkodni.) Az 1945-ös év egyik bestsellere, amelyet nem sokkal Amerikába érkezésem után olvastam, a fiatal Arthur Schlesinger Jr. The Era of Jackson [Jackson kora] című könyve volt. A következő mondatra bukkantam benne: „Az ember nem állat és nem angyal.” Szilárd, liberális, szürke, középutas szemlélete az emberi természetnek - s egy világ választja el Pascaltól. Amikor az Egyesült Államok földjére léptem, nem születtem újjá; nem lettem Új Ember. Az eredendő bűn hitének törpe képviselője voltam. Most egy Amerikában élő európai katolikus gondolatairól kell beszámolnom. A „Tanítás” című fejezetben már írtam arról a nagylelkű fogadtatásról, amelyben néhány idősebb amerikai katolikus tudós, illetve a Chestnut Hill College-ot igazgató apácák részesítettek nem sokkal érkezésem után. Ilyen kedvességet mások részéről nemigen tapasztaltam. Nem csak hálás voltam érte; úgy éreztem, ebben az országban hozzájuk tartozom. Nem vagyok csatlakozó típus, többnyire elhárítottam a különféle tudományos társaságok felkérését, hogy csatlakozzam hozzájuk, de az American Catholic Historical Associationnak (Amerikai Katolikus Történettudományi Társaság) tagja lettem. Sok év múltán, 1977-ben a tagság engem választott a társaság soros elnökéül. Számomra ez volt a legnagyobb szakmai elismerés. Évekkel azelőtt egyszer részt vettem az American Historical Association (Amerikai Történettudományi Társaság) éves kongresszusán, amelynek keretében az olyan társszervezetek, mint az ACHA is ülést tartanak. Emlékszem arra a késő decemberi délutánra, amikor összegyűltünk egy embertelen óriáshotel egyik kisebb dísztermében. Éreztem az őszinte barátság, a komoly kollegialitás légkörét; tudtam, hogy az én helyem ebben a kis közösségben van, s nem a széles folyosókon és nagy hallokban nyüzsgő-duruzsoló tudósok között. Amerikai életem során hamar láttam, milyen igaz Peter Viereck aforizmája, miszerint az antikatolicizmus az amerikai (s hozzátehetném, nagy részben az angol) értelmiségiek antiszemitizmusa. Annyi baj legyen, gondoltam. Lehet, hogy egy olyan kisebbséghez tartozom, amelyet lenéznek, de legalább nem üldöznek; és - talán másoktól eltérően, akiket kisebbségi voltuk tudata feszélyez – engem ez különösebben nem foglalkoztat. Ezenkívül tagja vagyok (ha ugyan ez rá a helyes kifejezés) a Phoenixville északi részén lévő Boldogasszony temploma gyülekezetének; nem tartozom az egyházközség egyetlen szervezetéhez sem, és nem veszek részt a borítékos rendszerben, 96 de egyik-másik plébánossal nemcsak tiszteletteljes, hanem jó baráti kapcsolatban vagyok. Mégis: az amerikai katolicizmus bizonyos hajlamait zavarónak találtam. Ebben különböztem Christopher Dawsontól. Ő, még mielőtt az 1950-es években a Harvard egyetemen (rövid időre) Stillman-professzor lett volna, azok közé „a magas kultúrát képviselő... jeles száműzöttek” közé sorolta magát, akik „vagy Amerikában élnek, vagy Amerikára vetik vigyázó szemüket, nemcsak mint menedékhelyre, hanem mint kéziratok megőrzőjére egy új sötét korban”. 1959-ben írta: „Charles Péguy, Belloc és Chesterton idejében tekintetemet Európára és az európai hagyományra függesztettem. De ma már úgy érzem, hogy a kereszténység sorsa itt dől el. Amerikában ma hatalmas, soha vissza nem térő lehetőség 96

A legtöbb amerikai katolikus egyházközségben a tagok nevükre kinyomtatott és sorszámozott borítékokat kapnak, s vasárnaponként kétszer, valamint ünnepnapokon ezekben dobják adományaikat a perselybe. Egészen a legutóbbi időkig sok plébános az egyházközség hírlevelében közzétette az egyes családok által havonta juttatott adományok összegét. Én ezt a gyakorlatot meghökkentőnek találtam, de ugyanakkor csodáltam egyszerű emberek bőkezűségét, akik rendszeresen jelentős összegeket szántak adakozásra.

kínálkozik. Ezért vagyok itt.” Az amerikai katolicizmus, írta Dawson, „alvó óriás... vagy talán olyan óriás, amely még nem tanult meg beszélni”. Nos, én hallottam valamit ennek az óriásnak a dünnyögéséből; és gyakran nem tetszett. Nem az volt a baj, hogy megrekedt a múltban, s még nem ébredt rá a mára: ellenkezőleg, mindenáron igyekezett mainak látszani, s teljességgel megfelelni a népszerű amerikaiság kívánalmainak. Sokszor megrökönyödtem, amikor a miséző pap egy viccel vagy valami bugyuta reklámszövegből vett idézettel vagy egy ismert szappanoperára tett utalással kezdte szentbeszédét. Sok amerikai, köztük a legtöbb katolikus értelmiségi, azt gondolta (és gondolja), hogy az egyház túlságosan régimódi, túlságosan reakciós, túlságosan tekintélyelvű. Az amerikai katolikus egyházban bizonyos régi, talán főleg ír hajlamok és gyakorlatok továbbélése miatt itt-ott csakugyan volt némi merevség. De ez eltörpült a papok nagy részének hajlamaiban és hozzáállásában megnyilvánuló, sajnálatos világiasság mellett. Lépten-nyomon azt kívánták bizonyítani, hogy jó katolikusnak lenni ugyanaz, mint jó amerikainak lenni.97 Első feleségem, aki protestáns volt, néha csalódott egyes papokban, akikkel társadalmi események alkalmával vagy egyszeregyszer nálunk találkozott. Jobb, talán mélyebb szellemiséget várt volna tőlük. De mégis látta, hogy végső soron az emberi természetről vallott katolikus hit tágasabb, egyszersmind mélyebb a protestánsnál; és egy héttel halála előtt, a kórházban, betegágyán megtért a katolikus egyház kebelére. Az amerikai katolikusok vallásossága sok esetben impozáns volt. A templomok minden vasárnap megteltek hívőkkel, akiknek tisztelete a liturgia, a papság, a katolikus intézmények iránt szilárd volt és megingathatatlan. De amikor egyik kollégám, példamutató katolikus, azt mondta nekem a borítékos adakozásról: „A bizonylat alapján leírhatod az adóból”, vagy amikor egy pap, akitől egy helyi, hétvégi lelkigyakorlatos ház felől érdeklődtem, azt felelte: „Ott sok üzletemberrel lehet találkozni, ami egyszer még jól jöhet”, bizony elkedvetlenedtem. A katolikus főiskolák tantervében még az 1950-es években is sokszor a kelleténél több filozófiai és vallási kurzus szerepelt; de ezek tartalmi követelményei gyakran egyszerre voltak merevek és sekélyesek, ami a lehető legrosszabb kettősség. Az eredendő bűn és a szabad akarat sok esetben kevés hangsúlyt kapott vagy éppenséggel említés nélkül maradt. Közben az egyház két legbensőségesebb szentségét, a gyónást és az áldozást olyan módon szolgáltatták ki, amit én meglehetősen sajátosnak találtam. Nehéz kamaszkoromban megtanultam: áldás, ha az embernek jó gyóntatója van. De ez magánügy; nem kívánom részletezni gyónási szokásaimat akár az Ó-, akár az Újvilágban. Szólnom kell viszont a gyónás és az áldozás közötti viszonyról. Mi úgy tanultuk, hogy a szentáldozás (amikor is a katolikus hit szerint rejtélyes módon - és nem csupán „jelképesen” Krisztus testét vesszük magunkhoz) nagyon komoly dolog; hogy erre csak kegyelmi állapotban, vagyis gyónás, feloldozás és vezeklés után kerülhet sor, amikor az ember lelke és szelleme megszabadult a gonosztól, és tele van vággyal és elszántsággal, hogy ellenálljon a kísértésnek. Amerikában ámulva láttam, hogy minden vasárnap emberek tömege áldozik; ámulva hallottam, amint a papok arra buzdítják a hívőket, hogy amilyen gyakran csak lehet, áldozzanak. Én nem ítélhetem meg mások lelkének kegyelmi állapotát. De amikor évről évre azt láttam, hogy a baccalaureátusi diploma átadását megelőző misén a főiskola százötven 97

Merevségnek és populizmusnak ez az amerikai katolikus kombinációja régi jelenség. John Tracy Ellis esperes (akivel nem értettem egyet, amikor 1957-ben, egyik híres cikkében azt írta, hogy több katolikus „értelmiségire” lenne szükség - nem mintha értelmiségi ellenes bírálóival egyetértettem volna), 1982-ben (American Bishops [Amerikai püspökök] című könyvében) elmesélte, mit mondott Curley érsek, amikor az érzékeny és művelt Gibbons bíboros utódja lett a baltimore-i egyházmegye élén. Curley szerint Gibbonst megfertőzte a „liberalizmus”, ugyanakkor kijelentette, hogy ő „nem azért van itt, hogy Baltimore előkelő családjainak prédikáljon”.

végzős leányhallgatója közül legalább száznegyvenöt felsorakozik áldozáshoz, sokuk karikás szemmel az előző esti bacchanália után, amikor életükben először maradhattak ki egész éjszakára vőlegényükkel vagy udvarlójukkal, talán volt okom kételkedni. Most, a második vatikáni zsinat után a gyónás és az áldozás közötti kapcsolat még jobban meggyengült. Néha szomorúan tapasztaltam, hogy hallgatóimnak eszükbe sem jut feltenni a kérdést, mit jelent számukra katolikusnak lenni és mit jelent amerikainak lenni - sőt, hogy az előbbit gondolkodás nélkül alárendelik az utóbbinak. Egyik nap (azt hiszem, 1957-ben) valamelyik órámon megkérdeztem diákjaimtól, vajon olyan amerikainak tartják magukat, aki történetesen katolikus, vagy olyan katolikusnak, aki történetesen amerikai. Valamennyien az előbbit választották. 98 Nem csoda, hiszen erre tanították őket. Az 1950-es években az amerikai katolikus sajtó, kevés kivétellel, olyan nacionalizmust hirdetett, amelyet csakis szélsőségesnek lehet nevezni. 1960 után ez a nacionalizmus kezdett elhalványulni; de alapvető vonása - hogy nem mert eltérni a népszerű amerikaiságtól, az amerikai fősodortól továbbra is megmaradt. Ebből a populista amerikaiságból mindenféle vadhajtások sarjadtak: Philadelphiában „A Katolikus Vistaráma” címmel nyílt meg egy liturgikus kiállítás; püspökök motorkerékpárokat, futball-labdákat, kosárlabdákat áldottak meg; főiskolás kosarasok büntetődobás előtt keresztet vetettek; egy katolikus főiskola évkönyvében (nem a miénkben) egy kosárlabdázó lány fényképe alatt azt lehetett olvasni: „Mary Jane... a középdöntő előtt beugrik egy kupica imádságra a kápolnába”. 1970-ben már szomorúan láttam, hogy ugyanazok a papok és apácák, akik az 1950-es években Joe McCarthyt támogatták, sokat átvettek a „liberális teológia” és az „ökumenizmus” sekélyes és buta jelszavaiból. 1910-ben Péguy azt írta: „Sose fogjuk megtudni, miféle gyávaságra ösztönöz minket a félelem, hogy nem látszunk eléggé haladónak.” Ez sok papra ugyanúgy - sőt olykor még inkább - vonatkozott, mint a világiakra. Ebben a félelemben a bizonytalanság volt a bomlasztó elem. „Az együtt imádkozó család együtt marad” – hirdette az egyházmegye újságjának állandó fejléce az 1950-es években; de ennek a fordítottja még igazabb. Miután barátom, Smith atya elhunyt, néhány évig egy szerencsétlen plébánosunk volt. Alig valamivel azután, hogy hozzánk érkezett, a templomból eltűnt a gyertyatartó, amelynél mise előtt vagy után megállhatott az ember, hogy szenvedő rokonáért vagy családtagjáért gyertyát gyújtson és elmondjon egy imát. Kérdésemre azt a választ kaptam, hogy el kellett távolítani, mert tűzvédelmi szempontból nagy biztosítási kockázatot jelentett. Egyszer karácsony este lányommal az éjféli misére indultunk - öreg anglikán barátunk azt mondta, elkísér, ha nincs ellene kifogásom, aminek megörültem. Minden gyönyörű volt: a vékony hóréteggel borított, csendes templomkert végében hívogató fénnyel csillogott a Boldogasszony temploma. Korán érkeztünk, hogy elkerüljük a tülekedést; de épp amikor a kapuhoz értünk, jó húsz perccel éjfél előtt, a pap és rideg világi segítőtársai becsukták az orrunk előtt. „Vigyáznunk kell, a biztosítás miatt közölték. - Túl nagy már bent a tömeg.” Egy fogadósra gondoltam, aki kétezer éve nem engedte be Máriát és gyermekét, nehogy megszegje az Első Szentföldi Biztosítótársaság Rt. 98

Ez egyike volt azon igen kevés esetnek, amikor hitükről kérdeztem hallgatóimat. Egy másik, komikus és emlékezetes alkalommal halról folytattam velük teológiai disputát. Az 1960-as évekig az amerikai katolikusok nagyon szigorúan vették a pénteki húsevés böjtjét. Valamikor az 1950-es években egy cég, kimondottan ezekre a pénteki napokra, elkezdett olyan kolbászt árulni, amely külsőre és ízre semmiben sem különbözött a hagyományos kolbásztól, de darált halból készült. Megkérdeztem diákjaimat (a menzán is lehetett kapni ilyen húsízű halkolbászt), hogy szerintük mi a helyes: ha pénteken halkolbászt esznek, amelynek marhahúsíze van, vagy ha hagyományos kolbászt esznek, amelynek halíze van? Legtöbben az előbbit választották. Végtére is abban nincs hús; de számukra ez volt a lényeg, ez a tudományos tény. Nem gondoltak arra, hogy a pénteki böjt célja éppen az áldozat, hogy az ember erre az egy napra lemond a húsevés élvezetéről.

előírásait. Hogy öreg barátom mit gondolt, nem tudom. Egy másik borongós vasárnapon ugyanez a pap közölte a gyülekezettel, hogy prédikáció helyett felolvassa az egyházközség anyagi helyzetére vonatkozó számvizsgálói jelentést. (Ekkor azt tettem, amit egyébként nem sokszor életemben: mise közben felálltam és kimentem a templomból.) Egyszer bejelentette, hogy most rövidre fogja szentbeszédét, „nehogy bárki lemaradjon a Phihies meccsének elejéről”. Egyszer pedig a helyi újságban hirdetést tett közzé egy Csodatévő Novéna Medálról. „Minden kedd este 19:30-kor novéna imádság, prédikáció, áldás, hódolat az ereklye előtt.” Az utolsó sor így szólt: „Az ájtatosság időtartama legfeljebb fél óra.” 99 Ugyanakkor ez a pap váltig hangoztatta, hogy ő „régimódi lelkipásztor”. Valamelyik vasárnap templomi padunkban levelezőlapot találtunk a philadelphiai érsektől. „Az Egyesült Államok püspökei novemberi találkozójukon arról fognak szavazni, hogy az ünnepeket továbbra is a hagyományos napokon tartsuk-e.” A hívek szavazzanak most, számukra melyik a legmegfelelőbb: „(A) Az ünnepnapok maradjanak úgy, ahogy vannak. (B) Az ünnepnapok (karácsony kivételével) kerüljenek át a legközelebbi vasárnapra. (C) Ünnepnapokon (karácsony kivételével) ne legyen kötelező mise.” Ennyi erővel még hozzátehették volna: „Ünnepnap nem eshet egybe a kupadöntő napjával.” Micsoda abszurd gondolat: Krisztus vagy valamelyik szent, amint közvélemény-kutatást tart! Ha ez az egyház demokratizálása, ha ez a hívek részvétele az egyház ügyeiben, gondoltam, akkor a fenébe vele. Néhány hónap múlva, 1981 januárjában a philadelphiai tévéhíradóban mutattak egy apácát, aki a zárdában tévén nézte a baseball kupadöntőt: a Philadelphiai Sasoknak drukkolt, és szentelt vizet hintett a képernyőre. Vajon Christopher Dawson mit szólt volna ehhez? Nem az amerikai katolikus egyház történetét írom (erről a témáról felületesen írni könnyű, tudományosan írni sem különösebben nehéz, de mélyen szántóan írni nagyon, nagyon nehéz), ezért a második vatikáni zsinat reformjaival kapcsolatban csak néhány 99

Egyházi rend hirdetése egy folyóiratban, 1957-ben: „Akarsz pap lenni? Kevés a kötelezettség...” Huszonnyolc évvel később, 1985. március 8-án, a The New York Times-ban: „Papok tanácskozása arról, hogy miért nem vonzó a papi hivatás.” „Tegnap Brooklyn és Queens összesen 615 római katolikus papja szinte kivétel nélkül bezárta templomát, és tanácskozásra gyűlt össze, hogy megvitassa a - püspökük szavait idézve - »súlyos válságot«, amit az váltott ki, hogy az egyházkerület 1,3 millió katolikusára jutó papok száma az utóbbi időben rohamosan csökkent.” A Georgetown egyetem „rezidens teológusa” azt mondta az egybegyűlteknek: „Amikor misét tartok, az embereknek látniuk kell rajtam: „Hé, ez a fickó boldog. Hiszi, hogy Jézus él és virul.” Egy másik pap: „Ha nem lenne előírva a cölibátus, az Egyesült Államokban több férfi választaná a papi pályát...” Ezeknek az egyházi embereknek se 1957-ben, se 1985-ben nem jutott eszükbe, hogy soraik éppen azért fogyatkoznak, mert „kevés a kötelezettség”.

1972-ben Garry Wills írt egy könyvet Bare Ruined Choirs [Üres, romos kórusok] címmel. Ezt a Triumph-ban (egy azóta megszűnt katolikus kiadványban) ismertettem (és bíráltam), idézve egy keretes hirdetést, amely heteken át megjelent akkori philadelphiai lapokban: ÜZENET KATOLIKUSOKNAK Minden szombaton 17.15-kor és éjfélkor szentmise a camdeni katolikus templomban. E misék bármelyikén való részvétel egyenértékű a kötelező vasárnapi istentiszteleten való részvétellel. Emellett a camdeni templom kellemesen légkondicionált. Hisszük, hogy az emberek jobban imádkoznak, ha nem zavarja őket a túlzott meleg. Úgyhogy miért ne jönne el hozzánk valamelyik szombaton? Ott vagyunk a Benjamin Franklin híd közelében, két sarokra a Broadwaytől, szemközt a Lit áruházzal (amelyet kevesebb támogatásból is túléltünk) SZEPLŐTLEN FOGANTATÁS TEMPLOMA A TEMPLOM UDVARÁN TÁGAS PARKOLÓ (Ez az utolsó mondat Dwight Macdonald megjegyzését juttatta eszembe aki az új [1961-es] angol biblia nyelvéről írta: „Mintha parkolót találnánk ott, ahol valamikor egy nagy székesegyház állt...”

megjegyzésre szorítkozom. Sajnáltam a latin nyelvű misézés eltörlését, több okból, köztük azért, mert ezzel gyengült az egyház nemzetek fölötti lényege a törzsi nacionalizmusok korában. De még elszomorítóbbnak találtam az új szövegek, zsoltárok, olvasmányok, episztolák és evangéliumok pontatlan és gyakran közönséges tévé-angolságát (nem beszélve az 1960-as években megjelenő pocsék zsoltárokról és énekekről). Persze nem az én dolgom megítélni a második vatikáni zsinat történelmi - pontosabban teológiai - jelentőségét. Talán némelyik „reformja” hozzájárult a hitélet romlásához, a meggyőződések és hagyományos szokások gyengüléséhez a papság körében, s az elhivatottak számának riasztó csökkenéséhez. E folyamat gyorsasága (és Amerikában a „konzervatív” 1980-as években sem mutatkozott jele annak, hogy mindez visszafordítható lenne) megmutatta, milyen törékeny volt az amerikai katolikusok merev és szigorú hite és gyakorlata az 1950-es években. De aztán rájöttem, hogy bármi történjék is, az a fajta katolicizmus, amit XII. Pius pápa képviselt, nem lehet tartós. Amikor néhány évvel a második vatikáni zsinat után egyik katolikus értelmiségi barátom, volt szeminarista megjegyezte, hogy ezek a reformok olyanok, mintha a Titanic fedélzetén átrendeznék a székeket, felcsattantam: Hol itt a jéghegy? Nincs jéghegy. Ha a hajó bukdácsol (bukdácsol, nem pedig süllyed), az azért van, mert a matrózoknak fejükbe szállt a dicsőség. Mindegyikük utas akar lenni, lehetőleg első osztályon, a többiekkel meg lesz, ami lesz. A Titanic csak egy hajó, amit a légkamrái tartanak a víz színén. De az egyház más - „az én Atyámnak házában sok lakóhely van”. Látom, hogy két hónappal később ezt írtam naplómba: 1970. március 13. Éjszaka. Felébredek, és egyszeriben nagyon tisztán látom a dolgokat. A modern világ romlása immár az egyház lényegét is elérte. Néhányan hittük, hogy az egyház és a vallás lesz az épelméjűség magva, a forrás, amelyből táplálkozva a tisztesség és a józan ész újra megerősödhet, s a huszadik században (főleg 1945 után), legalábbis a hívő emberek számára, olyan jelentőségteljes belső sugárzása lesz, melynek fényéből az egész világnak jut. Túlságosan derűlátóak voltunk - vagy inkább felületesek. Ennek a válságnak érintenie kell az egyházat. Sőt mélyebben kell érintenie, mint a legtöbb intézményt, mert mind az egyház, mind a civilizációs válság természete ilyen. Újabb példája ez a corruptio optimi pessimá-nak vagy inkább profundissimá-nak. (Ebből majd itt-ott valami mély, egyszerű és letisztult fog kiemelkedni: de sokunk számára, az én számomra is túlságosan későn, és mindenképpen nehéz lesz felismernünk és elfogadnunk.) Mindez Isten akarata szerint van, összhangban - ez paradoxon, de igaz - egy mélységesen emberi Isteni Logikával. Ha az egyházat nagyrészt elkerülte volna a modern világ szörnyű válsága, ez vagy azt jelentette volna, hogy a válság nem is olyan mély, vagy azt, hogy az egyház érzéketlenné vált, s csak látszatra erős, mint a hajdani monarchiák a bukásuk előtt. Az egyház persze nem lehet színtiszta: szerves része az emberanyag. Ebből következik, hogy az emberek már részlegesen sem mentesülhetnek megkülönböztetésünk és bírálatunk alól. Ha megvonjuk tőlük együttérzésünket, az nem azért van, mert spirituális kételytől és fájdalomtól gyötörve lemorzsolódtak, hanem mert hosszú időn át sekélyesek és/vagy felszínesek voltak. (Ebben a vonatkozásban egy John Kennedy világi sikere corruptio fidelis: az önelégültség, amit elnöksége idején sok amerikai katolikus érzett és kifejezésre juttatott, nem erősítette hitüket, hanem hozzájárult annak gyengüléséhez. Sokan azt mondták, hogy 1960, amikor egy katolikus lett az Egyesült Államok elnöke, fordulópontot jelentett az amerikai történelemben. De tíz év múlva már kit érdekel, hogy Kennedy katolikus volt-e vagy sem? Mit számít ez? Mit számított?)

A nagy Jakob Burckhardtnak valószínűleg igaza volt, amikor azt írta, hogy a bűnösség és az alázat keresztény érzései olyan érzések, amilyenekre az ókori világ nem volt képes. A tudatnak ez a módosulása fontosabb és mélyebb, mint az újkor két nagy változása: a tudományos módszer kialakulása és a történelmi tudat létrejötte. Gyakran érzem, hogy újabb nagy módosulás küszöbén állunk, mert bár a felszínen számos rémisztő jel mintha az ellenkezőjét mutatná, a bűnösség és az alázat érzései mégsem vesztek ki a nyugati világból. Az történt, hogy ezek most már korántsem keresztény monopóliumok. Világunkban immár sokan vannak az animae naturaliter christianae (természetesen keresztény lelkek) - akár tudatában vannak ennek, akár nincsenek. De ez talán nem is fontos. Az a fontos, hogy ők részesei az egész világ keresztény hitre térésének, ami magában foglalja az emberiség közeledését a világvégéhez. Történész vagyok: és hiszem, hogy Krisztus eljövetele kétezer éve az egész világegyetem történetének központi eseménye volt - történelmi esemény, nem csupán egy történelmileg testetlen hitcikkely -, s hogy ebből következően az emberiség egész története két fejezetből áll, az első Ádámtól és Évától Krisztus első eljöveteléig tart, a második pedig a világvégéig, Krisztus második eljöveteléig, amikor az emberiség ismét az Antikrisztus seregeire és a Krisztushoz tartozó kevesekre oszlik. Ez pedig azt jelenti, hogy a hívő keresztények sorsa már most is hasonlatos a zsidókéhoz Krisztus első eljövetele előtt. Eljárok hát misére (nem minden vasárnap, s nem minden ünnepnapon), s hallgatom, amint a pap egy tévéreklámból vett fordulattal vagy egy tévében hallott viccel kezdi prédikációját. A gyülekezet tagjainak halk nevetgélése illedelmes, ugyanakkor őszinte. Én nem nevetek. Vajon ez a reakció szellemi sznobság a részemről? Nem hiszem: nem a pap szellemi színvonalára reagálok így, hanem szavainak hamisságára. Ezek nem az ő szavai. De használja őket. Helyesnek, sőt talán szükségesnek tartja, hogy műkosztot tálaljon fel az embereknek. Ezt tudom. Azért, mert szellemi ínyenc vagyok? Igen is, nem is. Ebben az esetben azt hiszem, inkább táplálkozás-szakértő vagyok, mintsem ínyenc. De mint szellemi táplálkozás-szakértő, mit tudhatok én az emberek lelkének minőségéről? És én talán jobb vagyok náluk? Tudom, hogy nem vagyok jobb. Gyakran merítettem erőt Péguy egyik mondatából: „A huszadik század igaz forradalmárai a keresztény családapák lesznek.” Ezt alkalomadtán diákjaimnak is idéztem. De nem voltam igaz forradalmár. Nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Első feleségem katolikus hitre tért. Menyem katolikus hitre tért. De feleségül vettem egy elvált asszonyt, akit szeretek, s aki nem volt hajlandó előző házasságát semmisnek nyilváníttatni az egyházzal, bár ez kánonilag és jogilag lehetséges volt. Gyermekeim rendszertelenül járnak misére; olykor én is elmulasztom. A karácsony kedvesebb nekem, mint a húsvét. Reménytelenül polgári vagyok. 100 Vagy inkább: reményteljesen - mert bízom benne, hogy Isten megbocsát; hazárdírozok. Az, hogy tudomásom van Istenről, vigasztaló és rémisztő. Nem csak „tudom”, hogy létezik; néha érzem a jelenlétét. (Pascal mondta: többet értünk, mint amennyit tudunk. Vagy Simone Weil: „A hit annak tapasztalása, hogy az értelmet megvilágosítja a szeretet.”) De a legigazabb kötelék, amely Istenhez fűz, a hála. Tudom, hogy Őnélküle nem léteznék. Mégis kevésbé szeretem és szolgálom Őt, mint embertársaimat ezen a világon. Ha 100

Sydney Smith, egy jóságos, derék és joviális anglikán lelkész és sziporkázóan szellemes ember, akit nagyra becsülök, 1844-ben ezt írta: „A gazdagokkal ebédelek Londonban, és a szegényeket istápolom vidéken, a gazdag emberek asztalától megyek a fekélyes Lázárokhoz. Egészében véve boldog ember vagyok; a világot szórakoztatónak találom, és hálás vagyok a Gondviselésnek, amiért részt vehetek benne.” De tudom, a mi helyzetünk súlyosabb, semhogy így vigasztalhassuk magunkat.

kivégzőosztag elé állítanának, és azt mondanák: „Meg kell tagadnod vagy Istenedet, vagy apádat, aki itt áll az ablaknál. Akkor szabadon engedünk. Ha nem teszed, meghalsz” könnyebben tudnám kimondani, hogy „Nincs Isten”, mint hogy „Ez az ember nem az apám”. És nem csak azért, mert tudom, hogy Isten talán megbocsát, míg apámnak mély fájdalmat okoznék. De talán van válasz az ilyen rettenetes dilemmára, mégpedig az, hogy nekünk nem áll módunkban bántani Istent. Őt csak úgy bánthatjuk, ha embertársunkat - vagy önmagunkat - bántjuk. Lehet, hogy ez kitérő válasz. De vajon Istent mindenki másnál jobban kell szeretnünk? Neki nincs szüksége a szeretetünkre. Nekünk van szükségünk az Ő szeretetére. * Miért hiszek Istenben? Mert a hit vigasztal? Vagy talán annyira szkeptikus vagyok az emberiséget illetően, hogy nem akarom elfogadni a világmindenség csupán emberi értelemmel való magyarázatát? Azért hiszek, mert hinni akarok; és tudom, hogy meg kellene kérdeznem magamtól, miért akarok hinni. Ez összefügg azzal, amit a történész feladatáról gondolok. A történésznek nem csak azzal kell foglalkoznia, hogy mit gondolnak az emberek. Fontosabb körülmény, hogy hogyan gondolják - amibe az is beletartozik, hogy miért gondolják - azt, amit gondolnak. Az ilyen kérdések azért kerülnek előtérbe, mert a szellem egyre inkább behatol az események szerkezetébe - ami talán vallási tudatunk fejlődésével is kapcsolatban van. Ez a fejlődés szerintem, nagy vonalakban, a következő szakaszokból állt: a korai, nem tudatos, s gyakran animisztikus kérdéstől: „Mi Isten?”, a „Ki Isten?”-en keresztül eljutottunk a „Miért higgyek Istenben?” kérdéséhez (ez Európában a tizennyolcadik és tizenkilencedik században vetődött fel; úgy is fogalmazódhatott volna: Miben hihetek? - mely ponton adódik a nietzschei felismerés, miszerint a csupán külsőségekben megnyilvánuló Isten „halott”), majd a kérdéshez: Miért akarok hinni? És ez elválaszthatatlan ugyanennek egy másik megfogalmazásától: Hogyan hiszek? - amivel a huszadik században minden őszintén hívő embernek szembe kell néznie. Ezen a kérdésen belül a szükségképpen terjedő felismerés, hogy a vallás minőség dolga, összefügg azzal a felismeréssel, hogy az önismerethez szükségképpen hozzátartozik Isten ismerete, legalábbis bizonyos mértékben. És összefügg annak belátásával is, hogy a világot és Istent egyaránt tapasztaljuk belülről kifelé és kívülről befelé. Amikor Nietzsche azt mondta, hogy Isten halott, a külsőségekben megnyilvánuló Isten jelenlétének elhalványulásáról beszélt. De Krisztus azt mondta, hogy Isten minden egyes emberben benne lakozik. Az Atyaisten nem emberi lény. Ezt tudjuk. De legyünk őszinték és ismerjük be, hogy csak úgy tudjuk elképzelni Istent, ha bizonyos emberi minőségekkel ruházzuk fel. Ez gondolkodásunk és látásunk korlátai miatt van így; de ha az érem másik oldalát nézzük, amiatt is, hogy él bennünk az isteni szikra. Nem vagyok csodálója Kálvinnak, de Institutió-jában a következőt írta: „...nincs az ember lényében egy olyan darabka sem, melyben [az Istenség] legalább egy szikrája ne világítana.” 101 Ebben az értelemben Kálvin az újkor elején modernebb és egzisztencialistább gondolkodó volt, mint Nietzsche, aki látta az újkor elmúlását. Istenről beszélni sokszor könnyebb, mint Istenhez beszélni (és Őt hallgatni). Az imádsághoz inkább figyelem kell, mint akarat. És most már elég mélyre süllyedtünk ahhoz, hogy világunkban és napjainkban a figyelem gyengesége talán még az akarat gyengeségénél is több gondot okozzon. 101

Institutio I. 15. (Heltai János fordítása)

* Milyen hálás vagyok azért, hogy létezem! (legalábbis amíg még nem gyötörnek az öregkor kínjai). Addig, bevallom, a halálban nem az rémít, hogy Isten ítélőszéke elé kell állnom - mint már írtam, hazárdírozok -, hanem hogy el kell búcsúznom a földi élettől. Életem nagy része azt igazolja, amit Caryl Johnson barátnőm írt egyszer: „Emberek sok mindenre képesek, amit nem is hisznek magukról.” Szerencsém, hogy történész vagyok, nem teológus. „Ne a természetfölöttit kutassuk, hanem a világot - írta Simone Weil. - A természetfölötti maga a világosság; ha ezt tárggyá tesszük, azzal lefokozzuk.” Szerencsém, hogy Magyarországon születtem, és 1924-ben. Amikor Kipling egy évszázada azt írta, hogy angolnak születni annyi, mint megütni a főnyereményt Isten lutriján, vajon igaza volt? 1924ben Magyarországon kétségkívül úgy tűnt, hogy igen. Valószínűleg ennek volt köszönhető anyám anglomániája, s hogy engem is már kiskoromban angolra taníttatott, ami segített abban, hogy angol nyelvű könyvek írója legyek. De van még valami. Ahol és amikor én születtem és nevelkedtem, mindezek a dolgok, magyar vérmérsékletemmel együtt (ami szoros kapcsolatban van anyanyelvemmel), ellenállóvá tették gondolkodásomat és hitemet Darwin vagy Marx vagy Freud elméleteinek hatásaival szemben. Ez sok komoly és értelmes gondolkodóval, akik 1885 táján Angliában születtek, nem így volt. Lehet, hogy nálam komolyabbak és becsületesebbek voltak. De az emberek szándékait tetteikből kell megítélnünk, eszméiket pedig azok következményeiből. A Bloomsbury-kör tagjainak vagy a Cambridge-i Apostoloknak vagy más liberálisoknak az eszméit és életét olyan fehérség sápasztotta, amelynek kezdeti tisztasága és kimért eleganciája utóbb a fehérvérűség, a vészes vérszegénység tünetének bizonyult. Milyen provinciálisnak és elmaradottnak láttam utóbb a hitüket - és a nézeteiket, és az érzelmeiket - én; a magyar „hontalan személy”, holott olyan helyről jöttem, amely annak idején, az ő szellemi virágkorukban a világ provinciális és elmaradott részéhez tartozott. Protestáns, angol hitüket - szüleikét is - széttörte az a felismerésük, hogy a Biblia és a harcos kereszténység, sőt még a „Király és Haza” sem szó szerint vehető igazságok. Ezt az őszinte döbbenetet kiváltó felismerést én, Magyarországon születvén 1924-ben, szerencsésen megúsztam - talán a felszínességem miatt, talán a vérmérsékletem miatt, de azért is - és ez bizonyos -, mert tudatában voltam az eredendő bűnnek. Bár hittek volna ők az eredendő bűnben! Sokat álmodom. Gyakran töprengek álmokról, az én álmaimról, mert nemcsak az érdekel, hogy mit álmodok, hanem az is, hogy hogyan. Töredékes és megszakításokkal vezetett naplómban feljegyeztem egyet-mást ilyen tárgyú gondolataimról. Álmaim gyakran alátámasztják meggyőződésemet, hogy akár ébren vagyunk, akár álmodunk, életünk legfőbb anyagát tudatos elménk működése adja; hogy a „tudattalan” (nem úgy, mint a tudat nélküli) szigorú értelemben véve nem létezik; hiszen nem egyéb, mint tudatos elménk kivetítése valamire, amit nem tudunk. Az újkor végéhez közeledve tartunk ott, amikor magáról a gondolkodásról kell kezdenünk gondolkodni. Istennek hála, boldogan éltem boldogtalan életemet, ami jobb, mint boldogtalanul élni boldog életet. 1963 márciusában egy napon eszembe jutott, s Historical Consciousness című könyvemben le is írtam: „A házunk közelében vezető úton hajtva egy pillanatra igazi boldogság töltött el. Szikrázó, hűvös reggel volt, minden csupa zöld és arany, a fák üde, harmatos lombján reszketve csillogott a napfény. Átvillant az agyamon, hogy egy másik században valaki egy ilyen gyönyörű pillanatban talán azért adott hálát Istennek, amiért megteremtette ezeket a lombokat, ezeket a fákat, ezt a napfényt; én viszont azért éreztem mélységes hálát, hogy Isten megteremtett engem, vagyis azt a képességemet, hogy

érzékeljem és értékeljem ezeket a fákat, ezeket a színeket, ezt a napfényt; hogy ezen a tudatos módon vehessek részt a világban, az egész világmindenségben.” Nem „Kamera vagyok” (Isherwood, 1932: a modern objektivitás tetszelgő megfogalmazása). Sötétkamra vagyok. Fejem sötétkamrájában mindenfélét előhívhatok: csodálatos benyomásokat, boldog pillanatokat; csúf látomásokat, a boldogtalanság undorító mocsarát. Akiket könyvem címe félrevezetett, s ezért most csalódottak, azoknak csak annyit mondhatok: olyan vagyok, mint bárki más. A bűneim is olyanok, mint bárki másé. Éppen így vagyok egy eredendő bűnös. 1983-89

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ TÖRDELTE A KOPF BT. NYOMTA ÉS KÖTÖTTE AZ ALFÖLDI NYOMDA RT. FELELŐS VEZETŐ GYÖRGY GÉZA VEZÉRIGAZGATÓ KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 2001-BEN SZERKESZTETTE BORBÁS MÁRIA FELELŐS SZERKESZTŐ GY. HORVÁTH LÁSZLÓ A KÖTETET KÁLLAY JUDIT TERVEZTE MŰSZAKI VEZETŐ FÁBIÁN ISTVÁN KÉSZÜLT 25,5 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 7044 X

John Lukacs (1924- )

John Lukacs otthona

John Lukacs otthona